pageid
int64 84
1.89M
| title
stringlengths 2
57
| revid
int64 21.1M
26.9M
| description
stringclasses 0
values | categories
sequencelengths 1
38
| markdown
stringlengths 3.18k
175k
|
|---|---|---|---|---|---|
813,563 | László nápolyi király | 26,683,341 | null | 1414-ben elhunyt személyek,Anjou-ház,Anjou-kor,Az 1370-es években született személyek,Nápoly és Szicília uralkodói(...TRUNCATED) | László (), (Nápoly, 1376. július 14. vagy 1377. február 15. – Nápoly, 1414. augusztus 6.) nápolyi király (1386 – 1414), Magyarországon Nápolyi Lászlóként ismert, Kis Károly magyar és nápolyi király fia, magyar trónkövetelő és ellenkirály. Nápolyban apja magyarországi meggyilkolása után lépett trónra. A nápolyi Anjou-ház (Capeting) utolsó nagyreményű alakja.
Küzdelmes, nagyrészt csatatereken eltöltött élete szorosan összefonódik a pápaság kritikus időszakának történetével. Hadjárataiban Róma és vele egész Itália megszerzésére és egyesítésére irányuló törekvés figyelhető meg. Magyarországon hosszú ideig jelentős párttal rendelkezett. 1403. augusztus 5-én Zárában magyar királlyá koronázták. Addigi tevékenysége – magyar királyi cím felvétele, a főrendek levélben történő megkeresése, dalmát-horvát bánok kinevezése, adományozások, amnesztia hirdetése – valójában csak jogcímének és délvidéki pártjának fenntartására szolgált, ami a Zsigmonddal szemben feltörő elégedetlenség miatt néhány esetben – a Lackfiak 1396. évi balsikerű fellépése – ennél nagyobb látszatot keltett.
1403\. évi sikertelen fellépése után, felismerve a két királyság egyesítésének – már elődei által is megtapasztalt – problémáit, érdeklődése teljesen Itália felé fordult. A már Johanna alatt bomlásnak indult balkáni – és később magyar – területeket jogai átengedésével és eladásával, céljai elérésére használta. Magyarországi kísérlete egyben a magyar Anjou-kor végét is jelentette, a győztesek által írt hazai történelem a személyét és beavatkozását is homályos, kedvezőtlen színbe burkolta. Jellemét, hajlamait és politikáját tekintve a ház alapítójának, Anjou Károlynak vonásai ismerhetők fel benne. Hódításait utódai nem tudták megtartani.
## Származása, rokonai
A harmadik nápolyi és magyar Anjou-ház durazzói ágáról származik. Apja Durazzói Károly, aki III. Károlyként nápolyi, II. Károlyként pedig magyar királyi címet viselt, aki Árpád-házi Mária dédunokája.
Anyja Durazzói Margit , a Nagy Lajos által Aversában kivégeztetett Durazzói Károly és Mária nápolyi királyi hercegnő leánya, aki Árpád-házi Mária dédunokája.
Nővére Johanna nápolyi hercegnő, később II. Johannaként nápolyi királynő – aki apja szlavóniai hercegsége idején, 1373-ban Zárában született.
## Élete, pályafutása
### A nápolyi trón megszerzése
Apjának tragikus halálát – magyarországi meggyilkolását – követően anyja Margit, fia trónigényének biztosítására VI. Orbán pápa jóindulatát igyekezett megnyerni. Orbán támogatására – férje és a pápa között megromlott viszony ellenére is – jó esélye volt, mivel a másik trónkövetelő az ugyancsak kiskorú, francia Anjou hercegi (4. Anjou-ház) házból származó II. Lajos az ellenpápa VII. Kelemen jelöltje volt. I. Lajos Anjou hercege – akit Johanna nápolyi királynő tett örökösévé – 1384-ben halt meg, fiát Lajost felesége Blois Mária gyámságára bízta. Így a nápolyi trónt érintően két kiskorú trónkövetelő állt egymással szemben, mindegyik egy-egy szintén egymással szemben álló anyakirályné gyámmal és pápával a háta mögött.
Orbán pápa a kiskorú László hódolatát elfogadta, de nem adta meg az invesztitúrát, álláspontja szerint a Nápolyi Királyság az általa kiközösített III. Károly halála után visszaszállt az egyházra. A főváros, Nápoly is két pártra szakadt, a nagyobb pártot Anjou Lajos tudhatta maga mögött a Sanseverino-ház támogatásával. Az ebben a helyzetben Nápolyba érkező magyarországi párthívek felkérése – a magyar trón László általi elfoglalására, vagy helytartó küldésére – semmilyen realitással nem bírt. Az anyakirályné fia nevében kiadott proklamációjában, László Magyarországra vonatkozó jogának kinyilvánítása azonban már ekkor megtörtént.
Az új Anjou-párt a Kelemen pápa által ajánlott Braunschweigi Ottót (I. Johanna negyedik férje) küldte az interdictum miatt fellázított és Margit ellenében új kormányt szervező Nápolyba, aki 1387. július 7-én seregével a város kapui elé érkezett. Margit gyermekeivel Gaetába menekült, Lajos alkirálya Nápolyban Sanseverino Tamás lett.
Orbán pápa Rajmund Orsinit bízta meg Nápoly visszaszerzésével, de próbálkozásai nem vezettek eredményre.
Mária királyné új alkirályként és generális kapitányként – Kelemen pápa unokaöccsét – Clement de Montjoie-t küldte Nápolyba. Sanseverino Tamás és Braunscheweigi Ottó félreállítása új helyzetet – Ottó, Lászlóhoz pártolt – teremtett Nápolyban, de Margit Orbán pápa magatartása miatt – aki több önálló hadjárattal is kísérletezett – Firenze és más városok támogatása ellenére sem tudta a helyzetet fia javára kihasználni. László birtokában ekkor már csak Gaeta, Aversa, Capua és három nápolyi erőd maradt, a városok egy része azonban egyik királyt sem ismerte el.
Orbán pápa 1389. évi halálával Piero Tomacelli került a pápai székbe IX. Bonifác néven, akinek megválasztása László ügyének előmozdítását eredményezte. Az új pápa a francia királyra támaszkodó VII. Kelemennel szemben egy erős, nápolyi királyságban látta céljai – a pápai államban való rendteremtés és az egyházszakadás megszüntetése – megvalósításának fő támaszát. A két trónkövetelő a céljai megvalósításához szükséges anyagi hátteret – az anyakirálynék által irányított – előnyös házasságkötésekkel igyekezett elérni. László számára anyja a gazdag Manfredi Chiaramonte – Szicília szigetének egyik kormányzója – leányát szemelte ki feleségül. A házasságot az ellenpárt oly módon igyekezett megakadályozni, hogy Manfredi leányát II. Lajos számára is megkérték. A vetélkedésből László került ki győztesen, Konstancia 4 gálya kíséretében 1389. szeptember elején indult Gaetába.
Az új pápa Margit hódolatát elfogadva 1390 tavaszán megbízta a firenzei Angelo Acciaiuoli bíboros-legátust László Szicília, Jeruzsálem és Magyarország királyává történő megkoronázásával. A koronázás 1390. május 29-én Gaetában történt, a pápa László gyámjául anyja mellé Acciaiuoli bíborost rendelte – Kelemen pápa válaszul még ez év végén II. Lajost szintén megkoronázta. A koronázást követően a 13 éves II. Lajos Nápolyba indult. A viharba került flottával szerencsésen Nápolyba érkező Lajos számára az őt támogató bárók 1000 embert és 10 hajót ajánlottak fel. László ellen – ezzel közel azonos időben – egy sikertelen merényletet követtek el. A nápolyi erődök egymás után hódoltak meg Lajosnak, de a pénzhiány és a nápolyi bárók magatartása – Bonifác pápa fellépésére a jelentősebb bárók Lászlóhoz csatlakoztak – miatt a kezdeti lendület megtört. László kitartó, 8 éven át tavaszonként megújuló hadjáratainak eredményeként fokozatosan, lépésről lépésre szorította ki az ellenséget a királyság területéről. A hadjáratokhoz szükséges pénz felesége hozományából, valamint a pápa és a bíborosok adományából származott. Első személyes hadba szállása 1393-ban Gaetában, nagy pompával és fényes külsőségek között történt.
László, apósának halála után 1393-ban – anyja tanácsára – Rómában kieszközölte a pápánál házassága felbontását, új házassági tervének – Bajazid szultán leányával – megvalósításához azonban a pápa nem járulhatott hozzá.
Az új Anjou-párt nagyszabású tervei a Nápolyi Királyság megszerzésére a VI. Károly francia király alatti és 1392 utáni zavaros belső állapotok, valamint a pénzhiány miatt sorozatosan elhaltak. Ennek sikerre vitelét még az 1394-ben meghalt VII. Kelemen után megválasztott új ellenpápa Pedro Martinez de Luna (XIII. Benedek) sem tudta előmozdítani. 1399-ben László Nápoly ostromára indult Balzo-Orsini Rajmund kíséretével. A szárazon és vízen – a pápai gályák segítségével – megostromolt Nápoly megnyitotta előtte kapuit, II. Lajos öccsével együtt visszatért Provence-ba. László hozzálátott a királyság teljes pacifikálásához és rendezéséhez.
### Balkáni politikája
A 3. Anjou-ház egészen I. Johanna zavaros uralkodásáig nagy hangsúlyt helyezett, az alapítója I. Károly által megszerzett Morea-i fejedelemség, Athéni Hercegség és Korfu megtartására. A ház balkáni befolyása ezt követően, a katalánok és navarraiak valamint a Velence Köztársaság térnyerése miatt erősen meggyengült. III. Károly halála után az anyakirályné fia nevében még igényt emelt az Akháj Fejedelemségre, de VI. Orbán pápa magatartása miatt igényét ekkor nem tudta érvényesíteni. A keresztes államra vonatkozó követelés László nagykorúsága idején sem vezetett eredményre.
László politikája – valószínűleg a török hatalom megerősödését felismerve – teljes egészében nyugati hatalmi pozíciójának megalapozására és kiépítésére irányult. A már részben 1388-ban az Acciaiuoliak kezére került Athéni hercegséget, László 1394-ben – a család kérésére – Acciaiuoli bíboros fivérére és annak utódaira ruházta. Korfut 1402-ben ellenében – és a magyarországi fellépéséhez való hozzájárulás megszerzése érdekében – átengedte Velencének. Ezzel a nápolyi Anjouk balkáni befolyása gyakorlatilag teljesen megszűnt.
### Kísérlet a magyar trón megszerzésére
Apja 1386. évi tragikus halálát követően magyarországi hívei, az ekkor kilencéves Lászlót szerették volna a magyar trónra juttatni. Ez a törekvés több mint másfél évtizedig tartó megosztottságot – polgárháborús állapotot – eredményezett, de a többször megújuló áldozatos küzdelmek ellenére is kudarccal végződött. A sikertelenség okait László határozatlan – késlekedő magatartásával szokták indokolni, a tényleges okok azonban ennél jóval távolabb keresendők. A nápolyi trónért folyó küzdelem László és pártja erejét teljesen lekötötte, a magyar trón megszerzésére reális esély csak a Nápolyi Királyság pacifikálását követően nyílt. Még később, Nápoly birtokában sem gondolhatott pápai jóváhagyás és Velence hozzájárulása nélkül a tényleges lépések megtételére.
#### Külpolitikai vonatkozások
Kis Károly meggyilkolását követően a délvidéken kitört lázadás 1388. évi Zsigmond általi visszaszorításakor, a lázadás vezetői – Horvátiak, Palisnaiak – I. Tvrtko bosnyák királyhoz menekültek. A Magyarországot a tengermelléki tartományától elválasztó Bosznia a kedvező alkalmat kihasználva ezt Dalmácia megszerzésére használta fel. Tvrtko mint László helytartója birtokba vette a tartomány déli városait, a dalmát városok 1389-ben Zára kivételével mind a bosnyák királynak hódoltak.
Tvrtko 1391. évi halálát követően hódító politikájának nem volt folytatója, de Dalmáciában a magyar korona uralma többé már nem állt helyre – az időszakosan megújuló lázadások melegágyává vált. László 1391-ben Hervoja vajdát és testvérét dalmát-horvát bánoknak nevezte ki. Zsigmond 1393-ban indított délvidéki hadjárata ugyan névleg a tengermellék visszaszerzését eredményezte és Tvrtko utóda Dabiša István bosnyák király is meghódolt, de halála után a Bosznia nagy részét kézben tartó Ostoja István bosnyák király már Nápolyi László pártját erősítette.
A dalmát városok elszakadási törekvéseit Velence táplálta, amely az 1381. évi torinói békében kénytelen volt lemondani dalmáciai birtokairól. Velence a hosszú távú érdekei alapján – lemondva a bosszú lehetőségéről – már Kis Károly meggyilkolását követően Mária királyné pártjára állt, nyilvánvaló célja a kettős királyság kialakulásának megakadályozása volt. László terve megvalósításának egyik fő akadályát is Velence képezte, a közös uralkodó alatti Magyar és Nápolyi Királyságot ugyanis Velence az Adria feletti uralmára nézve veszélyesnek tartotta. A Velence szövetségére törekvő László a szabad tengeri átkelés kérdésében több esetben is elutasító választ kapott. A városuk feletti uralmat Velencének felajánló Zára követeit – jóváhagyás megszerzése céljából – Velence Zsigmondhoz küldte, hangsúlyozva László partraszállásának megakadályozásában megnyilvánuló szerepét. Számító – kiváró magatartását Lászlónak csak hosszadalmas tárgyalások alapján, Korfu átengedésével 1402-ben sikerült a semlegesség irányában elmozdítania.
A jelentősebb észak olaszországi városállamok közül Genova László pártján állt, míg Firenze kereskedelmi kapcsolatai miatt semleges álláspontot képviselt.
László késedelmének másik fő okát a római pápa – IX. Bonifác – magyar trónkövetelés kérdésében megnyilvánuló politikája képezte. Ennek kifejezett célja az egyházi állam védelme és érdekeinek képviselete volt. Az egyházszakadás kezdetétől a Magyar Királyság a római pápák obedientiájához tartozott, Zsigmond is Bonifác állhatatos hívének számított. Bonifác azon törekvése, hogy Zsigmondot és rajta keresztül bátyját Vencelt hívei között megtarthassa, egyben a magyar trónkövetelés kérdésében is meghatározta mozgásterét. László és Bonifác érdekei Nápoly kérdésében azonosak voltak, de a magyar korona kérdésében ellentétes szempontokon álltak. A római pápa politikájának megváltozásáig László csak jogcímének fenntartására gondolhatott, tényleges fellépésnek nem volt esélye és más irányú küzdelmei pénzügyileg is teljesen kimerítették.
Bonifác politikájában alapvető változás 1402 tavaszán tapasztalható, ez szorosan összefügg a német királyi és császári címért folyó küzdelem alakulásával – melyből Vencellel szemben Pfalzi Rupert került ki győztesen. A pápa 1402 augusztusában tárgyalásokba bocsátkozik László magyarországi párthíveivel, a pártjára állóknak bűnbocsánatot ígér. A következő év januárjában az erdélyi püspöki székbe a László hívének számító Upori Istvánt nevezi ki – de erről még Zsigmondot szabályszerűen értesíti, az új veszprémi püspök kinevezéséről azonban már Zsigmond nem kap értesítést. Április közepén a Zsigmond hívének számító spalatói érsek elmozdításáról és helyette nápolyi származású szerzetes kinevezéséről már csak Lászlót értesíti.
A magyar korona kérdésében más megoldások is felvetődnek. Mária királynő 1395. évi halálát követően Firenze házasság közvetítői szolgálatát ajánlotta fel Zsigmondnak, László nővére Johanna tekintetében. Más pártosok Mária húgát, Hedviget és férjét Ulászlót igyekeztek a magyar trónra juttatni, Hedvig 1399. évi halálát követően Ulászlót ismét meghívták, de jelöltként szerepelt Vilmos osztrák herceg is. Vilmos osztrák herceg valójában László szövetségese volt, már Zsigmond fogságra vetése előtt megpróbált a Nápolyi Királyság érdekében Velencében fellépni, de Velence ekkor is kitérő választ adott.
#### Magyarországi események
Komoly esélye Lászlónak a magyar trónra akkor támadt, amikor a bárók az 1397. évi temesvári törvények – királyi javak elidegenítési tilalma, az idegenek országból való eltávolítása – semmibevétele és a törvénytelen kivégzések miatt Zsigmondot 1401. április végén fogságra vetették. Ekkor azonban László fellépésének külső feltételei még nem voltak adottak, de a Nápolyból jött támogatásra a délvidéken a szervezkedés új erőre kapott. Augusztus második felében Zsigmond hívei közbenjárására a fogságából kiszabadult, október végén Pápán büntetlenséget ígérve esküt tett, de a szervezkedés vezetőjét Bebek Detrét a nádori címtől még abban az évben megfosztotta, és más személyi változások is történtek.
1402 elején Zsigmond dinasztikus ügyeinek intézése céljából Csehországba távozott.
Ez év tavaszán a dalmát városok Nápolyi László mellé álltak, a nápolyi király június 17-én a horvát-szlavón részek helytartójaként Luigi Aldemarisco tengernagyot a délvidékre küldte. Aldemarisco 5 gályával és egy brigantinóval augusztus 24-én érkezett meg Zárába, melynek tanácsa szeptember 3-án ünnepélyes hűségesküt tett Lászlónak. Október 11-én Aldemarisco és Hervoja csapatai előtt Vrána is kaput nyitott.
Zsigmond 1402. szeptemberében rövid időre Pozsonyba visszatérve, csehországi hatalmi törekvéseinek biztosítása céljából örökösödési szerződést kötött IV. Albert osztrák herceggel és távolléte esetére Magyarország kormányzójává jelölte ki. Ezen intézkedései miatt a bárók és főpapok 1402 végén – 1403. január elején Váradon Szent László sírjánál esküt tettek, hogy Zsigmondot nem tekintik többé királyuknak, hanem a helyére Nápolyi Lászlót ültetik. Az összeesküvést Kanizsai János esztergomi érsek és Bebek Detre volt nádor vezette, de mögöttük ekkor már az elégedetlenek nagy tábora állott.
Közben Dalmáciában kiterjedt a szervezkedés, december 27-én a meghódolt dalmát városok ünnepélyes követség útján hívták meg Lászlót Magyarország elfoglalására. Az első fegyveres összecsapásra 1403. február. 4-én Bihácsnál került sor, Bebek Imre vránai perjel és Hervoja vajda csapatai győzelmet arattak Besenyő Pál horvát bán csapatai felett – magát a bánt is elfogták. A kiszabadítására érkező Garai Miklós nádor és Maróti János macsói bán nem tudott jelentős eredményt elérni. Februárban már egész Szlavónia fegyverben állott, az 1403 elején táborba szállt pártütő zászlósurak délre tartva Hedrehnél március 23-án, Szalatnakon április 4-én, majd május 24-én Pozsegánál is tábori gyűléseket tartottak – melyeken az országos adóról, lengyel szövetségről és László mielőbbi megkoronázásáról rendelkeztek.
Április végén a pápa nyíltan László mellé állt – országai visszaszerzésére átengedte neki a Nápolyi Királyság papi tizedét. Június 1-jén Angelo Acciaioli bíborost apostoli követül Magyarországra küldte, hogy Lászlónak a királyság visszaszerzésében közvetlenül rendelkezésére álljon és a szükséges támogatást biztosítsa. A pápai bulla kihirdetésével a már országossá vált mozgalom szentesítést nyert. Július 9-én újabb 12 gálya érkezett Nápolyból, majd 16-án újabb 7 gályával és 5 kisebb hajóval maga László is elindult Viestiből – kíséretében a pápai legátussal és Johanna hercegnővel. Zárába a király július 19-én érkezett meg, a két nap késéssel érkező magyar főurakat a város kapuja előtt lóháton fogadta.
A Csehországban tartózkodó Zsigmondot a kormányzó – Albert osztrák herceg – a lázadás elfojtása érdekében haza hívta, de Zsigmond csak Garai Miklós személyes megkeresésére kezdett intézkedni. Július második felében indult el seregével a magyar határ felé, magyarországi híveinek csapataival július 24-én Pozsony környékén egyesült majd seregét három részre osztva indította meg a támadást László párthívei ellen.
A magyar főurak Zárába érkezését követő egyeztetések után Lászlót 1403. augusztus 5-én a Szent Krizogon-templomban, a pápai legátus által megáldott alkalmi koronával Magyarország királyává koronázták. A koronázást valószínűleg az esztergomi érsek végezte, a kalocsai érsek, több püspök – győri, veszprémi és zágrábi – a Zsigmond által letett nádor és más főurak jelenlétében.
A koronázást követően László a dalmát városok szabadalmait megerősítve, nápolyi és más olasz csapatainak élén a Magyar Királyság észak-dunántúli országrészébe indult. Célja valószínűleg Győr biztosítása volt, amely ekkor még párthívei tartottak kézben – haladását valószínűleg késleltette, hogy a zágrábi püspökség területét viszont Zsigmond híve Albeni Eberhard püspök tartotta kézben.
Pozsony mellől Zsigmond Esztergom bevételére, a főerőt vezető Stiborici Stibor Győr ostromára, Perényi Péter és Rozgonyi Simon vezette csapatok pedig a Tisza vidékére indultak. Győr alatt Garai Miklós csapataival egyesülő Stibor, a várost szárazon és vízen ostrom alá fogta, Győr bevétele után a Rába mentén délnek tartva a László megtámadására indult. A támadás hírére a Rába nyugati oldalán Sebes mellett táborozó – magyar és olasz – seregét, László a Rába keleti oldalára vonta át. A Pápoc (oppidum Papoch) mellett lezajlott csata László teljes vereségével zárult, az ütközet során László seregének felszerelése is nagyrészt zsákmányul esett.
A visszaözönlő sereget a Garaiak vették üldözőbe. Zsigmond hívei ekkor foglalták el a veszprémi püspök közelben fekvő keszői várát és rombolták le – a László oldalán álló Ostfi Ferenc birtokában lévő – Ostffyasszonyfa melletti kígyókő várát, valamint a rohonci várkastély is.
Stibor a győztes csatát követően Fehérvár érintésével Budára vonult, ahol letörte a Makrai Benedek által vezetett szervezkedést. Innen Zsigmond megsegítésére Esztergom alá vitte csapatait, több hetes ostrom után az érseki székhely is kaput nyitott. A pápai legátus egyházi átkot mondott ki az érsekség javainak pusztítóira és egyházi fenyítéket helyezett kilátásba a Zsigmonddal tartó püspökökre. A felkelés már ekkor csak az ország keleti és a Dráván túli részében tartotta magát, Hatvan alatt Csáki Miklós és Marcali Miklós erdélyi vajdák serege állomásozott, de a nádor közbenjárására harc nélkül letették a fegyvert Zsigmond előtt. Ezt követően a Budára visszatérő Zsigmond október 8-án feltételes közbocsánatot hirdetett. A felhívás ellenére Egerben és Pataknál Ludányi Tamás püspök és várnagya Debrői István az ellenállást tovább folytatta, Kanizsai János és Bebek Detre testvéreikkel együtt október végén Fehérváron bűnbocsánatot kértek Zsigmondtól.
A Zárába visszaérkező László, az Anjou-párt szervezkedésének hírére és hívei nagy részének elpártolását tapasztalva a pápai legátussal együtt november 7-én visszatért Nápolyba. Vele együtt elhagyta az országot Szepesi János zágrábi püspök (a későbbi nápolyi érsek), Krizogon kalocsai érsek és György veszprémi püspök is. László Dalmáciában helytartót hagyott, de még ez évben tárgyalásokba kezd Velencével a dalmát városok eladása ügyében.
1404-ben Perényi Péter elfoglalta a Debrőiek által legtovább tartott Tályát is, Ludányi és Debrői is Erdélybe menekült – majd innen Ludányi Lengyelországba távozott. A lázadást ekkor még nem törték le teljesen Erdélyben, Szlavóniában Bebek Imre kezdett újra szervezkedni – a felkínált kegyelmet többen is visszautasították. Zsigmond Szlavóniába majd Boszniába Maróti Jánost küldte, aki ott rövid idő alatt rendet csinált, visszaérkezte után a király Erdélybe küldte ahol hasonló eredményességgel tevékenykedett. Dalmáciában a rendteremtésre Ragusa vállalkozott. Ezeken a részeken a királyi biztosok szigorú vizsgálatokat indítottak a felkelésben résztvevők ellen és példás büntetéseket szabtak ki. Ezt követően még 1407-ből is van híradás Nápolyba érkező és Lászlót Budára hívó magyar követekről.
### Küzdelem Rómáért
László Nápoly visszaszerzése után főbb ellenfeleinek megsemmisítésével – a Sanseverinók és más ellenzékiek legyilkoltatása – uralmát megszilárdította, anyját és nővérét Gaetából a nápolyi Castel Nuovóba hozatta. Bonifác pápa tanácsára 1403. februárjában feleségül vette I. Jakab ciprusi király leányát Máriát, aki azonban 1404. szeptember elején meghalt.
Bonifác céljai megvalósításában László szövetségére és védelmére támaszkodott, aki 1400-ban a Colonnák pápa elleni fellépése idején jelentős érdemeket szerzett. A francia érdekkörbe tartozó Genova és Pisa ellenében Firenzével próbált szövetkezni, de az északi szövetség nem jött létre. IX. Bonifác 1404. évi halála után Cosimo de Miglioratit választották pápává, aki VII. Ince néven foglalta el a trónt. Ince a Bonifáctól kegyelmet kapott Colonnák és a Savellik lázításai miatt László védelmére szorult. A lázadás leverésére – az Orsinik szövetségében – László erős sereggel vonult Rómába, a római néppel kötött béke a pápa pozíciójának megerősödését eredményezte. László Campania és Maremma pápai helytartója és Róma szenátora lett, így újra életre kelt az első Anjouk hatalma.
László Róma birtokbavételére irányuló törekvése a pápa és római nép közötti újabb – valószínűleg László által szított – összetűzés kapcsán vált nyilvánvalóvá. Az 1406. évi pápa párti Orsiniek és a Colonnák közötti harcban, a Colonnák Lászlót hívták meg a nép ügyének védelmére. A tárgyalási céllal a pápát felkereső 11 római előkelő legyilkolása elszabadította az indulatokat, a pápa és udvara Viterbóba menekült. László a Róma körül lévő lovasságnak megparancsolta, hogy Giovanni Colonnával vegyék birtokba Rómát. A rómaiak azonban kiverték a Colonnákat, László kezén csak az Angyalvár maradt. A nép által visszahívott pápa consistóriumot tartott, Lászlót és követőit a június 24-én kiadott bullájában kiközösítette. Az Angyalvárat ostrom alá vették, László békét kért, mely Paolo Orsini közvetítésével került megkötésre. László a hűbéri feltételek megtartását és az Egyházi állam védelmét valamint az Angyalvár visszaadását, a pápa a László apja ellen VI. Orbán által kibocsátott bulla hatálytalanítását vállalta. László újra Campagna helytartója és az egyház zászlótartója lett.
1406 elején meghalt a László ellen fellázadt Rajmund Orsini, László ezt kihasználva Taranto – mely ekkor ellenfeleinek menedékhelye volt – elfoglalására indult. Döntő eredmény hiányában, céljai eléréséhez megkérte Rajmund Orsini özvegyének Máriának kezét, az özvegy kezére az új Anjou-párt részéről Nicollo Rufo pályázott. Még ennek megérkezése előtt Taranto László kezére került, Mária 1407. április végén Nápoly királynéja lett.
Ince 1406 végén meghalt, az új pápa XII. Gergely az egyházszakadás megszüntetésének híve, de László eszköze volt. Franciaország Észak-Itáliát igyekezett befolyása alá vonni, de László Velence támogatásával ezt sikeresen meghiúsította, ugyanakkor Rómában a pápa uralmának megszilárdulása ellen tevékenykedett. Gergely pápa az ellenpápával való tárgyalások miatt Rómát elhagyta, annak őrizetét Annibaldi bíborosra és Paolo Orsinira bízta. László támadását követően, a tárgyalásba bocsátkozó Paolo Orsini Rómát – valószínűleg a pápa hozzájárulásával – 1408-ban László kezére játszotta. László mint a pápa védelmezője lépett fel, de Róma királya címet igényelt, az Angyalvár a pápa birtokában maradt. Szenátort nevezett ki, a száműzötteket visszahívta, a közigazgatást a nép vezetőire bízva a nyugalmat biztosítva visszatért Nápolyba.
A fényes menetben Rómába történt bevonulásakor, a zászlajára írt felirat Aut Caesar aut nihil ! mindenki számára egyértelművé tette a császári méltóság megszerzésére és Itália egyesítésére irányuló szándékát.
### Itália egyesítésére irányuló harcai
László Róma birtokában haladéktalanul nagyravágyó tervei – Itália egyesítése, a császári méltóság megszerzése – megvalósításához látott. A hadviselését főként a zsoldos seregek igénybevételére alapozta. A század elejének neves itáliai zsoldosvezérei – Sforza Attendolo , Braccio da Montone, Paolo Orsini mind megfordultak szolgálatában. A nem pártokhoz kötődő, hanem a mindig többet ígérők szolgálatába álló vezérek köpönyegforgatásával jellemezhető – László szerint Itália közjava érdekében folytatott – háborúnak csak László 1414. évi halála vetett véget. Jelmondata – "Szegény király vagyok, barátja a katonáknak, védője a népnek, üldözője a zsarnokoknak" – és apjától örökölt hadvezéri képessége katonái körében népszerűvé tette.
1408-ban elsőként Toscana megszerzésére készült, zsoldjába Paolo Orsinit és Bracciot fogadta. A készülődés hírére azonban Perugia – Braccio és más száműzöttjei ellenében – felajánlotta hódolatát, amit a nápolyi király el is fogadott. Ezt követően László főseregével Siena felé indult, hogy a várost szövetségébe vonva Firenzét megtámadja. Firenze azonban megelőzte, szövetségre lépett Sienával és zsoldjába fogadta a László elől kitérő Bracciót. A Firenze oldalán fellépő Sforza és Braccio nyomására László Cortona városának megszerzését követően Perugián keresztül visszatért Rómába.
1409 márciusa végén a László ellenségei által támogatott bíborosok összehívták a pisai zsinatot – ennek célja a két pápa kiiktatásával rendezni az egyházszakadást – XII. Gergely pápa válaszul Cividaleba hirdetett zsinatot, innen azonban László segítségével menekülni kényszerült. László tengeren 12 gályát Pisa elé rendelt, 25 000 arany fejében a pápától megszerezte a Picenumot, Marcát és más (Bologna, Faenza, Forli stb.) városokat. László újra betört Toscanába majd a firenzei területekre, a Bolognával kiegészült szövetség azonban visszatérésre késztette. A pisai zsinat pápája (V. Sándor) királyi címétől megfosztva törvényszéke elé idézte, ennek folyományaként II. Lajos a firenzei szövetséghez csatlakozva újabb kísérletet tett a nápolyi trón megszerzésére.
László a kedvező politikai helyzet miatt Lombardia megszerzését tervezte, szövetséget ajánlott az útjában álló Firenzének. Firenze a Siena földjén álló Lászlóval való szövetségkötést annak Nápolyba történő visszatéréséhez kötötte, László válaszul elfoglalta Elbát. A békekötés közvetítését megkísérlő Velencének 100 000 forintért eladta magyar koronázó városát, Zárát. Paolo Orsini a szövetség oldalára állt, több város (Viterbo, Civita Vecchia stb.) elfoglalása után sikerült megszerezniük az annak védelmét ellátó Gentile Monterano hibája miatt Rómát is.
1410-ben László békét ajánlott Firenzének, de a város által szabott feltételeket nem fogadta el. V. Sándor május közepén Bolognában meghalt, az új pápa XXIII. János lett, adókövetelésének László általi visszautasítása után Velence segítségét kérte, majd Firenzével kötött öt évre szóló szerződést. Anjou Lajos új hadjáratra készült, de a Genova által támogatott nápolyi királytól tengeren kétszer is vereséget szenvedett, hajóinak nagy része László kezére került.
1411\. május 19-én Roccaseccánál került sor a szárazföldi csatára. A II. Lajos seregét vezető Sforza, Braccio, Paolo Orsini, Gentile Monterano a király nagyobb létszámú serege felett győzelmet aratott. László San Germanóba menekült és a kiváró egymásra irigykedő zsoldosvezérek ellenében sikerült seregét teljesen újjászerveznie. Anjou Lajos mivel zsoldosait nem tudta tovább fizetni seregét feloszlatta, Paolo Orsini és Sforza a nápolyi király szolgálatába álltak. XXIII. János belátva a sikertelenséget elismerte Lászlót, akivel most már Firenze is szövetséget kötött – megvásárolva tőle Cortonát is. László most Szicília megszerzésével próbálkozott, de nem tudta célját elérni.
1412-ben a XXIII. János pápa fogadta szolgálatába Sforzát és Bracciót, Bolognában bevárva Anjou Lajost áprilisban indultak Rómába. László Sforzát is megnyerve szövetkezett a pápa ellen, aki ismét megalázkodott – Lászlót október 16-án elismerte Nápoly királyának és ráruházta a XIII. Benedek oldalán álló Sziciliát is. László XII. Gergely lemondatására tett ígéretet, aki Riminibe menekült, kísérleteket tett Róma visszaszerzésére is, de eredménytelenül tért vissza Nápolyba.
1413 májusában sikerült elfoglalnia Rómát, megengedte annak katonái általi kifosztását is. A pápa elmenekült, az Egyházi Állam ura László lett. XXIII. János Viterbóba majd innen Firenzébe futott, a pápát a város nem fogadta be, függetlenségét féltve később azonban mégis a régi liga visszaállítása mellett döntött és a pápát visszahívta. A király a telet a tavasszal indítandó új hadjárat előkészítésével töltötte, melynek első célja Bologna elfoglalása volt.
1414 áprilisában a király maga is elindult a derékhaddal Rómából. A pápa Itáliában már nem tudott olyan erős ligát szervezni, ami Lászlót megállíthatta volna, ezért Zsigmond magyar királyhoz fordult. Egész Európa Lászlóra figyelt, de új generálisa Miklós estei őrgróf cserbenhagyta. Helyére Paolo Orsinit fogadta zsoldjába. Firenze, Siena, Assisi, Bologna békét ajánlott, amit meg is kötöttek.
A király Tudertum (Todi) ostroma alatt megbetegedett, Perugián és Rómán keresztül visszatért Nápolyba, Perugiában elfogatta és magával vitte az árulónak tartott Paolo Orsinit. 1414. augusztus 6-án a Castel Nuovóban halt meg – halálát a krónikák legtöbbje mérgezésnek tulajdonította. Különösebb pompa nélkül temették el, monumentális síremléke a nápolyi San Giovanni a Carbonara templomban található. A küzdelmes sorsú király nővére által emeltetett síremlékén az alábbi felirat olvasható:
Magyar fordításban:
Földön s tengereken soha nem rettenve ki óriás
hadseregek s fejedelmeik árját sorra legyőzte,
Ítaliánk napfénye, sugárzó dísze honunknak:
László, régi királyok magzata, nyugszik e sírban.
## Ősei
## További képek(...TRUNCATED) |
16,301 | Kincsem (versenyló) | 26,949,023 | null | 19. század,Magyar versenylovak(...TRUNCATED) | Kincsem (Kisbér, 1874. március 17. – Kisbér, 1887. március 17.) többszörös díjnyertes, Magyarországon tenyésztett, angol telivér szülőktől származó versenyló, a magyar lósport és lótenyésztés büszkesége. Magyarországon „a legyőzhetetlen csodakanca” névvel, Európa többi részén pedig a „Hungarian miracle” és a „Hungarian wonder” „Wunderstute” (vagyis magyar csoda) titulusokkal illették.
Blaskovich Ernő Waternymph nevű, angol telivér fajtájú kancát Kisbéren fedeztették, ahol az apamén az 1872-ben 5500 fontért Angliában megvásárolt Cambuscan volt. Kincsem a kisbéri ménesben jött a világra. A sportsikerei révén később világhírűvé vált magyar versenyló Magyarországon kívül Európa több országában, Ausztriában, Angliában, Franciaországban, Csehországban és Németországban, 13 versenypályán, 54 alkalommal állt rajthoz és 54 győzelmet aratott. Győzelmeinek értékét emeli, hogy kancaként (nőstényként) verte meg a méneket, ami a lóversenyeken kivételesnek számít. Krúdy Gyula 1926-ban így foglalta össze kivételességét a Taral, a csodalovas és a 100 éves lóverseny című írásában:
Hatéves korában még mindig tréningben volt, azonban valószínűleg egy csikó rúgásától lesántult, ezért tulajdonosa abbahagyta vele a versenyzést. Dr. Fehér Dezső, Kincsem csontvázának átvizsgálásakor fedezte fel a valódi okot. Kincsem tenyészkancaként bizonyított tovább, fedeztetésre több alkalommal is a Kisbéri Ménesbe szállították. Kiváló telivér vérvonalát tovább vitte és öt csikót ellett a legjobb magyar tenyészménektől. A tiszta vérvonalba tartozó angol telivérek utódai közül több ló is szép eredményt ért el a világ versenypályáin és a családfája, főként német tenyészetekben, a mai napig is tovább él. Kincsem versenyeiről – a futamok részletes adatait is közölve – a korabeli újságok rendszeresen tudósítottak.
A világhírűvé vált versenyló nevét a budapesti Kincsem Park, és a 2007. június 8-án Sárneczky Krisztián csillagász által felfedezett, 161975 Kincsem nevű aszteroida is őrzi. Több szobrot és festményt is készítettek róla, életnagyságú bronzszobra a Kincsem Parkban, a galopp-pálya bejáratánál található. Csontváza ma is megtekinthető a budapesti Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Herendi Gábor filmrendező 2017-ben mutatta be Kincsem című romantikus kalandfilmjét, mely a csodakancát és a kiegyezés korát bemutató, valóságos eseményeket is tartalmazó filmfeldolgozása a ló és tulajdonosa életének.
## Történelmi előzmények
### Lótenyésztés Magyarországon a reformkor előtt
Az ázsiai füves sztyeppékről a honfoglaló magyar törzsek Kárpát-medencei szállásterületeire behozott lovak kicsik, de nagyon kitartóak voltak. Ezekkel a lovakkal vegyültek a különféle európai népektől zsákmányolt és beszármazott lovak, amelyek a magyar lóállomány genetikáját nagymértékben megváltoztatták. Ez az okszerű vérkeverési folyamat a honfoglalástól a mohácsi csatáig tartott.
A török háborúk és a hódoltságtól kezdve a magyar ló aztán ismét gyökeresen megváltozott, mert attól kezdve a törököktől zsákmányolt, ajándékba kapott vagy vásárlással idekerült arab lovak, főként Erdélyben, magasabb szintre emelték a lovak tenyésztési minőségét. Erdélybe 1740 körül került a legelső spanyol hágómén báró Wesselényi István zsibói ménesébe. A lipicai fajta tenyésztése 1580-ban kezdődött, amikor a Habsburgok a Trieszt közelében lévő Lipicán létesített új ménesükbe méneket és kancákat szállítottak az Ibériai-félszigetről. III. Károly magyar király spanyolvérű méneseiből Magyarországra került lovak pedig ismét csak átalakították a magyar tenyészetek vérét.
A 18. században a Habsburg Birodalom hadseregében tudatos lónemesítés kezdődött. Egy-egy lovasezrednél 30–40 jó tulajdonságokkal bíró kancát kiválasztottak és az ezredparancsnok felügyeletére bízott mén alá beosztottak. Később az így vemhesült kancák a tizedik hónapig a többi hadi lóval együtt a rendes katonai szolgálatot végezték, azután pedig a regula szerint egészen a csikók elléséig megkímélték az anyakancákat. Az így született csikók egyéves korukig a regimentnél maradtak, majd egyéves koruk után összegyűjtötték őket további fölnevelés céljából és átadták a Csallóközben létesített csikóménesnek. A csikóménesben fölnevelt legjobb méncsikókat hároméves korukban a községekbe osztották be apaménként, a kancákat és a herélt méneket (paripa) pedig visszavitték az ezredekhez. Mária Terézia egyik rendeletében elrendelte, hogy a hadseregből kimustrált, de tenyésztésre még alkalmas kancákat mérsékelt áron osszák ki a megyék között, hogy ahol szükséges, ott a lóállomány javítására felhasználhassák azokat. 1814-től pedig az első angol telivér tenyésztörzs idekerülésével újra jelentősen átalakult a lóállomány összetétele. A magyar ló fajtájának sok-sok átalakulása során a lótenyésztés alapjai is kialakultak. A legnagyobb hatással a magyar lóállomány kialakulására a spanyol vagy andalúz ló és az arab ló mellett az angol telivér volt, ugyanúgy, ahogy a világ mai lóállományának kialakulására is.
Magyarország területén az első állami ménesbirtok alapítólevelét 1784. december 20-án írták alá, a Mezőhegyesen létesült Császári és Királyi Ménesintézet volt Csekonics József lótartalék-parancsnok vezetése alatt, aki tervet készített a lótenyésztés előmozdítására, akkoriban még a Habsburg Birodalom katonalovainak tenyésztése céljából, hogy „Magyarországban és az ahhoz tartozó tartományokban.., a jobb fajtából eredett és magasabb méretű lovaknak száma jövendő időkre nézve is minden kitalálható móddal gyarapítatthassék”. Ekkor kezdődött a melegvérű nóniusz lófajta kitenyésztése. A ménesbirtok másik tenyészfajtája, a gidrán bekerült a magyar parasztgazdaságokba is. Ezután létesült 1789-ben a bábolnai, majd azt követően a kisbéri és a fogarasi állami ménesbirtok. Gödöllőn, Nagykőrösön, Varasdon, Sepsiszentgyörgyön is létrejöttek kisebb lótenyésztő központok.
### Az első pesti lófuttatás
Az első lóversenyt 1780-ban rendezték meg Angliában. 1779-ben a Jockey Club elnöke Sir Charles Bunbury és Lord Derby elhatározták, hogy versenyt írnak ki hároméves mének és kancák számára. A névadást „fej vagy írás” alapon döntötték el Lord Derby javára, így az angol főúr neve a legfontosabb lóverseny futamok egyikeként él tovább az egész világon.
A reformkorban Széchenyi István első terve Magyarország felvirágoztatására – a külföldön bevált közintézmények életre hívása magyar földön is – a lóverseny meghonosítása volt az angol mintára („hogy az Ausztriai Birodalomnak minden hon csikózott nevelményei és kancái gyepre kelhessenek”), amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek. Kezdeményezésében több támogatóra is lelt, így azután megbeszélésre indult I. Ferenc királyhoz, akinek a felszólítására 1822. január 31-én írásban is benyújtotta javaslatát. Tervéhez a lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte. Széchenyi kezdeményezésére 1827-ben jött létre a Pályafutási Társaság, amely később 1830. június 11-én az Állattenyésztő Társaság nevet vette fel. 1827. június 6-án 25 ezer néző előtt a Babieka nevű angol telivér – amelyet Széchenyi István nevelt – győzött az első lófuttatáson. 1828-ban jelent meg Széchenyinek a maga korában úttörőnek számító munkája Lovakrul címmel, amellyel egy lótenyésztő egyesület megalapítását akarta előmozdítani.
### A Monarchia „zöld színpadainak” létrejötte
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után angol mintára, a lóversenyek az Osztrák–Magyar Monarchiában decentralizáltak lettek, azaz a bécsi és a budapesti lóverseny egyletek (Magyar Lovaregylet és az osztrák Jockey Club für Österreich) mellett, jó-néhány vidéki versenyegylet és tenyésztőbázis is létrejött. Ezek állandó, de többségében inkább ideiglenes, azaz csak a futtatások időpontjában funkcionáló lóversenytereket és pályákat hoztak létre és a „zöld színpadon” országszerte megindulhatott a lóversenyzés mint a társas reprezentáció sajátos intézménye. Bécsben előbb jött létre a lóversenyeknek otthont adó pálya, mint a magyar fővárosban, ott már 1839. május 5-én megnyílt a Bécsi Lóversenytársaság (Wiener Pferderennen-Gesellschaft) támogatásával a Freudenau lóversenypálya.
A kiegyezést követően a dualizmus korában az úri társasági élet egyik legkedveltebb központi eseményét jelentették a lóversenyek, amit a Széchenyi által Magyarországon meghonosított fejlett lósportnak köszönhetett a kiegyezés utáni magyar társadalom. A magyar és az osztrák versenyrendszer olyan szoros kapcsolatban volt, hogy például a „Derbyt” Bécsben, a „St. Leger” futamát pedig az új magyar fővárosban Budapesten rendezték. A versenyek nyitottak voltak minden az osztrák-magyar birodalomban fedeztetett kancák ivadékai előtt. 1871-ben alakult ki Franciaországban a megújított lóversenyfogadási totalizatőr rendszer, amelyben a futamra fogadók tétjeit összesítették, abból pedig levonták a futam költségét, a megmaradó összeget pedig felosztották a fogadók között. A totalizatőr rendszerben többféle fogadási módot választhattak a fogadók, mert fogadhattak a tét-re, amikor a futamgyőztes lovat kellett megtenni, a hely-re, amikor a fogadó választott lova az első három hely valamelyikén végez, befutó-ra, amikor az első két helyezett sorrendjét kellett eltalálni és a hármasbefutó-ra, ahol az első három helyezett helyes sorrendjét kellett megtippelni.
Az első magyar nyelvű, lóversenyekről és a lótenyésztésről is híreket közlő sportújság első példánya 1857. január 15-én Pesten, a Landerer és Heckenast nyomdában készült el. Az újság először a Lapok a Lovászat és a Vadászat köréből címet viselte, majd 1858-tól Vadász és Versenylap lett a címe. Ebben a sportlapban a Kincsemmel és futamaival kapcsolatos, fedeztetésével és a betegségeivel foglalkozó számtalan információ is megjelent. Budapest közgyűlése 1877-ben jelölte ki a helyet az új lóversenytér létesítésére, a határozat szerint „az új Lóversenytér a Cs. Kir. Katonai Kincstár tulajdonát képező, a Váci út és Városliget közt fekvő régi lőportári telkeken” lett kijelölve. A Magyar Lovaregylet 1880. október 17-én avatta fel pályáját az Aréna úton (mai Dózsa György út), ahol azelőtt szétterült egy nagy „homokpuszta, merre a szem ellátott, jobbra a temetőig, balra a Városligetig, közepén meg el egész a Rákospatak menti szántóföldekig”. Richard Tattersall 1760-ban Londonban, majd 1766-ban New Marketban istállót létesített, ahol kiállításokat, vásárokat, árveréseket szervezett és lókereskedelemmel foglalkozott. De bérlovarda is működött benne, később Európa sok városában ennek mintájára létesültek a Tattersallnak nevezett lovasparadicsomok. Budapesten a később lebontott Puskás Ferenc Stadion és az edzőpályák helyén épült hasonló. 1918-ig ezen a lóversenytéren rendezték a budapesti lóversenyeket.
## Kincsem pályafutása
### Születése
Kincsem születési helyét illetően ellentmondásosak az adatok. A Vadász- És Versenylap 1883-as, 1887-es és 1910-es lapszámaiban 4 alkalommal Kisbér -tjelölik meg Kincsem születési helyéül (Kisbér volt az Osztrák–Magyar Monarchiában az angol telivérfajta tenyésztési központja) Ugyanakkor a születési helyére vonatkozó legkorábbi adat a Vadász és Versenylap 1874. július 15-én megjelent híre, amely szerint Blaskovich Ernő tápiószentmártoni lótenyésztő birtokán, az ottani ménesben ellette a Waternymph nevű, előkelő pedigrével rendelkező telivér anyakanca. Az apja a híres, sokszoros futamgyőztes Cambuscan nevű angol telivér fedezőmén volt, aki Viktória brit királynő magánméneséből, a Hampton Court-i istállóból Francis Cavaliero közvetítésével került Kisbérre. Az angol telivérek vérvonala 26 ménre vezethető vissza, de az 1700-as évektől már csak három ménre és 50 kancára, melyet akkor még angol-arab keresztezésnek hívtak. Érdekes tény, hogy maga a tenyésztő, Blaskovich Ernő és Kincsem anyjának, Waternyph-nek a trénere, id. William Benson 1910-ben azt nyilatkozza a Vadász- És Versenylapban megjelent Kincsemről szóló terjedelmes cikkben, hogy Kincsem Kisbéren "elletett". Az 1922-ben Krúdy Gyula és Pálmai Henrik szerkesztésében megjelent Starttól a Célig c. könyvben ugyanez olvasható. De a Vasárnapi Újság 1889 szeptember 29.-i számának 628. oldalán szintén Kisbér szerepel Kincsem születési helyéül. Mivel a korabeli hivatalos iratok, ellési naplók, csikókönyvek, számlák és bizonylatok sajnálatos módon eltűntek, csak a korabeli szaklapok, közlönyök információira hagyatkozhatunk.
Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy Blaskovich Ernő lószeretete, szakértelme, versenyzői, tenyésztői múltja illetve a Tápiószentmártoni legelők mikroklímája, a nagyszerű takarmányozás, a ménesbeli gondos felnevelés sokkal fontosabb körülmény, nem beszélve Robert Hesp áldozatos munkájáról, ami Kincsemet Kincsemmé tette!
Az angol telivér fajta kialakulását követően az 1700-as évek eleje óta más fajták vére nem került bele. Az angol telivérnek nevezett lófajta első törzskönyvét (General Stud Book) 1793-ban adták ki, a törzskönyvet akkor lezárták és más vérvonal nem kerülhet be a fajta lovai közé. Manapság több százezer angol telivér csikót regisztrálnak a törzskönyvbe és ellenőriznek DNS alapú származás-ellenőrző vizsgálattal szerte a világon.
A csodakanca trénerének dédunokája, Hesp József szerint a legkorábbi hírlapi forrásban a „Vadász és Versenylap” 1874. július 15-i számának 199. oldalán az olvasható, hogy „Blaskovich Ernő ur telivér ménesében Tápió-Sz.-Mártonon” Blaskovich Ernő vadászlova Waternymph egy sárga kancacsikót ellett Cambuscantól. A csikó egy szabályos alakú fehér folttal egy csillag jeggyel a homlokán látta meg a napvilágot. Ugyanennek a lapnak az 1887. március 24-én megjelent lapszámában viszont az olvasható, hogy „Blaskovits Ernő ur nevelése, s Kisbérben elletett, hol anyja Waternymph akkor éppen farsangolni volt”, azaz fedeztetésen volt. A szülők azonossága miatt is kétségtelen, hogy a legkorábbi híradás Kincsem világra jöttéről tudósít. Apja, Cambuscan, egy import angol telivér volt, amelyet 1871-ben vásárolt meg Francis Cavaliero a kisbéri ménes számára. Anyja az ozorai Esterházy-ménesből származó Waternymph nevű kanca volt, amelyet 1864-ben vásárolt meg Blaskovich Ernő és 1873-ban vitték fedeztetni Kisbérre. (Ezen adatok alapján persze nem zárható ki, hogy Waternymph akár egy harmadik helyen ellette Kincsemet, és csak néhány héttel később került Tápiószentmártonra, de "perdöntőbb" forrás előkerüléséig be kell érni az idézett, szakmailag megbízható korabeli tenyésztési és versenyhírlap tudósításával.)
Nevét, a Vasárnapi Ujság cikke szerint egyéves korában kapta a csikó Blaskovich istállójában: „szokásban levén nála, hogy midőn a telivér csikók 1 -éves korukat betöltik s kimustráltatnak — nevet kapjanak, kedvenczét Kincsemnek nevezte.”
### Versenykarrierje
Tulajdonosa Blaskovich Ernő lótenyésztő, a tápiószentmártoni ménes alapítója volt, akinek két szenvedélye volt, a lovak és a nők, s aki állítólag kis termetű ember lévén szeretett a magas lóháton mutatkozni, nőismerősei ugyanis többnyire magasabbak voltak nála. 1860-ban vette fel tagjai közé az 1842-ben létrejött „Pesti Lovar-Egylet”, amely 1842–1881 között, később pedig 1882–1896 között Magyar Lovaregylet néven működött.
A lótenyésztő és lóversenyző úrlovas, ménestulajdonos 1863-ban kezdte el az angol telivérek tenyésztését Tápiószentmártonban. Egy történet szerint Kincsem megszületése előtt a nemes vérvonala veszélybe került, anyját, Waternymphet ugyanis vándorló lókereskedők szerették volna megszerezni. Egy este meglesték és megvárták, hogy az istállótulajdonos, Blaskovich Ernő elmegy a birtokáról és a sötétség leple alatt elkötötték az értékes kancát, de a három keresztgerendával eltorlaszolt bejáraton keresztül nem tudták a lovat csendben kivezetni. A mélyen alvó ménesmester felébredt a zajongásra, és elriasztotta a lótolvajokat, majd az istálló embereivel egészen Pest külső kerületéig kergette a sötétben menekülőket, de nem tudta végül elfogni őket. A lovakkal kereskedő Blaskovich elhatározta, hogy az 1874-ben született csikók közül néhányat elad. 1875-ben jelentkezett két vevő is a lószaporulatra Orczy báró és Lónyay gróf, akiknek közös istállójuk volt akkoriban. Körülményes alkudozások után úgy egyeztek meg, hogy a Kincsem nevű sárga csikón kívül mindegyik tetszik a vevőknek. Kincsem így ott maradt a tápiószentmártoni ménesben. Ősszel azonban Gödre került, és kétéves korában Kincsem versenyzői életszakasza elkezdődhetett.
Trénere az Angliából Magyarországra, Gödre költözött, eredetileg a pesti vadásztársulat kopómestere (falkár), Hesp Róbert lett. Ekkoriban jónéhány angol telivér tenyésztéssel foglalkozó mezőgazdasági szakember, lovász, patkolókovács, állatorvos és nyeregkészítő is érkezett Magyarországra és a Monarchia országaiba. Francis Cavaliero, Thomas Benson és Robert Hesp volt a három legjelentősebb tréner közülük. Blaskovichék még nem sejtették, hogy a sárga csikó neve már önmagában is telitalálat, hiszen a későbbiek során valóban kincset ért a tulajdonosának, sőt az egész magyar nemzet és a magyar lótenyésztésnek a büszkesége lett.
Volt a ménesbirtokon egy fekete-fehér nőstény macska, aki Kincsem legkedvesebb cimborája volt, és sok időt töltöttek együtt a ló istállójában, naponta elkísérte a tréningjeire is. Egy elterjedt anekdota szerint Kincsem a macska nélkül nem volt hajlandó elindulni a versenyein. Több legendás történet keringett arról, hogy egyszer a franciaországi Boulogne-sur-Mer-i kikötőben az egész istállószemélyzet kétségbeesetten kereste a macskát, amikor az történetesen elkóborolt a ló mellől. A „hölgy” kissé „bogaras” és érzékeny ló volt, még Angliába is utána vitték a tápiószentmártoni Selyemréten kaszált szénát. Különösen az ivóvízre volt kényes. Van néhány történet arról is, hogy miként sikerült a baden-badeni futam pályájának a közelében Kincsemnek megfelelő vizet találni, mert az akkor már egy napja víz nélkül szomjazó kanca nem fanyalodott rá a személyzet által kínált és választott kristálytiszta ivóvízre. Sikerült a pálya közelében olyan minőségű vizet találni egy öreg kútban, aminek a vizét Kincsem megfelelőnek találta, és amelynek íze hasonlított az otthon megszokott gödi ivóvizéhez.
1876 februárjában a gödi istállókban Blaskovich Ernő tulajdonában lévő és Hesp Róbert idomítása alatti lovak Hírnök, Miczi és Kincsem voltak. Ezen kívül még Blaskovich Miklós, Gyürky Béla, Kégl György, Pöschl Ferenc és Zichy Livia grófné lovait is Hesp idomította. Ennek az évnek a márciusában Hesp Róberthez szegődött Michael Madden angol versenylovas, aki Gödön a tréningtelepen kezdett el dolgozni. Az így összeállt kiváló szakember gárda készítette fel a lovakat a versenyeken történő részvételre.
A versenylovakat akkoriban a futamok helyszínei között vonaton szállították, Kincsem így körbeutazta fél Európát. Sikereit Angliában, Ausztriában, Németországban, Franciaországban és természetesen a magyarországi lóversenyfutamokon érte el. Amikor Kincsem Berlinben futott, Heinrich Schnaebeli fényképész lefotografálta a csodakancát, ezt a képet tartják Kincsem leghűbb ábrázolásának.
#### Első futama
1876\. július 21-én a Berlinben rendezett első megmérettetésétől kezdve futotta a lóversenypályákon a köröket, egészen 1879. október 21-ig az utolsó győztes budapesti futamáig és nyerte a különböző európai városok Prága, Hamburg, Hannover, Frankfurt, Baden-Baden, Bécs, Sopron ismert versenyeit. Az 1873-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésével létrejött magyar főváros, Budapest pénzdíjas versenyein az előkelő és gazdag közönség előtt is sikerrel szerepelt.
Blaskovich Ernő 1876-ban még nem volt tagja külföldi lovasegyletnek, ezért az akkori időkben alakilag nem felelt meg a szokásos versenyszabályoknak és követelményeknek. Azonban szerencsére segítsége akadt, mert gróf Sztáray Jánosnak volt nemzetközi egyesületi tagsága és Blaskovich és Sztáray korábban gyepszövetségben voltak egymással, ezért a gróf sportszerűen benevezte Kincsemet a külföldi futamokra és így eleinte Sztáray gróf sárga-kék versenyszíneit viselte a csodakanca. Ezt követően azonban Kincsem már külföldön is a Blaskovich-istálló kék-fehér színeiben jelent meg a rangos versenyeken.
Első hat győztes futamát Németország különböző versenypályáin teljesítette. Háromévesként megnyerte az osztrák Derbyt, de nyert Baden-Badenben, Pozsonyban, és a „Magyar St. Leger díj” pesti futamán is (az St. Leger a 3 éves évjárat utolsó nagy csatáját jelenti világszerte, extra hosszú távon, 2800 méteren). Négyévesen Bécsben kezdte a versenyszezont, 1878. április 22-én. Addig 27 versenyen indult vereség nélkül. Egyedül a francia tenyésztésű, akkor négyéves Verneuil nevű mént tartották hasonló képességűnek.
#### Goodwood
1878\. augusztus 1-jén Angliában a híres Goodwood Cup elnevezésű futamon Kincsemnek a Verneuil nevű ló ellen kellett volna kiállnia, aki a futamot megelőzően az Ascot Gold Cup angliai futamot nyerte. Verneuil az augusztusi verseny előtti napokban azonban megsérült. A Vadász és Versenylap később 1887. március 24-én, így emlékezett vissza a futamra: Kincsem már két hónappal a futam előtt Hesp Róbert idomár kíséretében Angliába utazott. A tréningeken vezető lóul Csalogány lett mellé kijelölve. A versenynapot megelőzően feszült érdeklődés nyilvánult meg az akkor már híressé vált magyarországi kanca iránt. Rajta kívül a hosszú távú futamok akkori angliai favoritjai és specialistái Hampton, Petrarch, Yemen, Pageant, Chainant, Lady Golightly, Thtirio, Lord Clive voltak nevezve a futamra, azonban a verseny napján már csak hét ló maradt állva és mire az indító-oszlophoz kellett állni, a versenyző lovak száma háromra apadt. Pageant és Lady Golightly maradtak a futamban Waternymph leánya ellen. Kincsem a futamon könnyen győzött és általános csodálat tárgya lett, még 10000 fontot is ajánlottak megvételére. Blaskovich azonban nem adta el.
A győztesnek járó aranykupa (Goodwood Gold Cup), amelyet Blaskovich Ernő Goodwoodból hazavitt, egy igen értékes és művészi alkotás volt. A kupa domborművén egy lovas ütközet részletét ábrázolta III. Vilmos angol király életéből.
#### 1878. augusztus 18. Deauville
Az angliai vendégszereplést nemsokára követte a franciaországi Grand Prix de Deauville elnevezésű futam. A Vasárnapi Ujság aznapi számában részletes és színes beszámolójában bemutatta Kincsem alakját is az olvasóknak.
Kincsem ezen a futamon ismét győzött és a deauvillei gyepen másfél lóhosszúsággal nyert a legjobb háromévesnek tartott francia favorit, Fontainebleau ellen.
#### Baden-Baden
1878\. szeptember 9-én emlékezetes futása volt Baden-Badenben. Hugo Henckel osztrák gróf Prince Giles The First nevű angol telivérjével fej-fej mellett csatázott, a döntőbírók megállapították a holtversenyt. Kincsem tulajdonosa Blaskovich Ernő azonban nem fogadta el a döntetlent. Az akkori szabályok szerint, ha az azonos helyezést elérő ló tulajdonosai közül valamelyik nem fogadta el egy eldöntetlen futam eredményét és az érte járó pénzdíjat sem akarta megosztani, kérhette a "kifutást", azaz a táv újrafutását. A korabeli híradások némelyike szerint a két ló még ugyanazon a napon, még egyszer lefutotta a versenytávot, és ekkor már – a Vadász és Versenylap tudósítása szerint – a kitűnő formában lévő Kincsem öt hosszal fölényesen megnyerte a 3200 méteres távot. Kincsem e tekintetben nem tartozott a gyengébbik nemhez, hiszen a pályákon az összes vele versenyző mént is legyőzte és magabiztosan vágtázva (galoppozva) maga mögé utasította vetélytársait a cél előtt, akár egy kilométernél rövidebb, akár hosszabb volt a verseny távja. Érdekes adalék, hogy egy közjáték megzavarta a futamot, amit a korabeli híradás így említ: „előtör a külső oldalon egy kutya, háborgatja a lovakat és Kincsemnek győzelmét majdnem kétségessé teszi.”
Az 1878. szeptember 9-én megrendezett Grosser Preis von Baden futamának nem mindennapi izgalmas történetét így írja le a korabeli források alapján Fehér Dezső és Török Imre A verhetetlen Kincsem című művükben: „Kizárólag Kincsem miatt érkeznek olyan nagyságok, mint az orosz nagyhercegnő, a cár leánya, Maria Pawlovna. A futás minden képzeletet felülmúl. A befutóban „Prince Giles the First” az élre áll, Kincsem kívül megy mellé. Már fej-fej mellett haladnak, amikor az ellenfél másfél testhosszal előreszökik. Kincsem nyakát kinyújtva tör a cél felé, feje a ménnel egyszerre éri el a célkarikát. Hosszas latolgatás kezdődik, melyik ló a nyertes. Henckel Hugó, Prince tulajdonosa érthető módon boldogan beleegyezne a döntetlenbe. A kor szokása szerint azonban vagy döntetlent vagy új küzdelmet hirdetnek a holtversenyben. Blaskovich Ernő hallani sem akar a döntetlenről. Henckel pihenőidőt kér. Blaskovich azonban, ismerve lovát, tudja, ha most leállítják Kincsemet, a több napja futó ló fáradtsága később képtelenné teszi a győzelemre. Újranyergelés, és a két ló ismét a pályán áll. A kapitális mén és a könnyű kanca közül az egyikre végzetes vereség várt. A vak véletlen is Kincsem ellen esküdik: a futamban a fordulónál, amikor épp otthagyná ellenfelét, egy kutya a ló mellé szegődik. A lovas visszatartja a kancát, hogy az ne boruljon fel a váratlan akadályban. Közben a Henckel-ló jelentős előnyt szerez. A távnál mégis hat hosszal veri Kincsem az ellenfelet. Az orosz nagyhercegnő és férje elszántan rohannak a győztes telivér gondozójához, hogy néhány szál sörényszőrt hazavihessenek emlékbe.”
Később ugyanitt Baden-Badenben, 1879. szeptember 2-án a Grosser Preis von Baden futamán, Künstlerinnel, a legjobb német háromévessel kellett találkoznia, aki kevéssel azelőtt megnyerte az Észak-Német Derbyt. Ezen a futamon Künstlerin lovasa az a Madden volt, aki akkorra már 42-szer lovagolta győzelemre. A Vadász és Versenylap szerint Madden megesküdött arra, hogy német kancája meg fogja verni a legyőzhetetlen Kincsemet. Amikor Kincsem futamra készülő lovasát Wainwrightot már lemázsálták, egy istállófiú Hespet arról értesitette, hogy Harry Wainwrightot megvesztegették. Így aztán Hesp az utolsó pillanatban keresett egy másik zsokét és Busbyt ültette a nyeregbe. Busby azonban soha sem lovagolta Kincsemet és igy kizárólag csak a kapott utasítás szerint irányíthatta Kincsemet. Ennek ellenére háromnegyed hoszszal Kincsem nyerte a badeni futamot. Később aztán kiderült Wainwright ártatlansága, mert az egész gyanúra az szolgáltatott okot, hogy néhány szót váltott egy idegen istállófiúval. Ekkoriban épült Blaskovich Ernő palotája Pesten a Reáltanoda utcában, benne Kincsem belvárosi istállójával. Ötévesen tizenkétszer állt starthoz Európa nagyvárosaiban és lóversenyközpontjaiban Bécsben, Berlinben, Frankfurtban és újra Baden-Badenben is.
#### Utolsó futama és a Kancza-dij
Utolsó futása 1879. október 21-én a pesti Kancza-díj volt, amelyet "canterben nyerve" tíz hosszal nyert meg Ilona és Dagmar ellen. A gödi méntelep ekkoriban központi hellyé vált mindazok számára, akiknek Magyarországon fontos volt a lósport. Kincsem győzelmei idején a lapok saját tudósítókat utaztattak Angliából Gödre, hogy beszámoljanak az értékes és népszerű „wonder mare of Hungary” állapotáról. 1874-1887 körül Gödön volt a magyar lóversenyzés egyik legfontosabb centruma.
A néha Angliába utazó Hesp idomárt az angol lapok újságírói meginterjúvolták, aki azt nyilatkozta nekik, hogy évek óta csupán Blaskovich-féle zabot etet a tréningben tartott lovaival, Blaskovich tápiói méneséről azt mondta, hogy a telivérjeit félig magukra hagyatva, egy homokos és csak kevés füvet termő pusztán neveli föl, de a fiatal állatoknak annál több zabot ad. 1867 óta ezért tudott olyan lovakat a méneséből kinevelni, amelyek a versenypályán az átlagot fölülmúló kvalitásokat mutattak. Ezt a fölényt egyenesen a „Kincsem" tenyésztője által termesztett zabnak tulajdonította, olyan tápszernek, ami különösen a gyöngébb étvágyú és ideges kancáknál is bevált. A versenyekre történő utazás közben külföldön is a Blaskovics-féle zabbal etette az idomítása alatt lévő lovakat. Hesp büszkén nyilatkozta azt Angliában, hogy „Kincsem" soha sem evett másféle zabot”.
1880 tavaszán még reménykedtek a lapok cikkei, hogy a következő szezon versenyein még láthatják Kincsemet a versenypályákon: „elmondhatjuk, hogy Kincsem, ép oly jó karban van, mint bármikor ezelőtt, s szélesebb lett; láttuk vágtatni ép oly könnyűséggel mint azelőtt; lábai ép oly tiszták mint valaha. Májusban majd meglátjuk őt ismét.”
Azonban egy április 29-én megjelent lapszám már így tudósított: „Kincsemről pár nap óta rosz hírek szárnyaltak, s egy napilap meg is emlité, hogy egy csikótól rúgást kapott. A dolog csakugyan igy van.. Már hetekkel ezelőtt történt a baj, de trainerje és tulajdonosa nem hitték, hogy az komolylyá váljék. Azonban a kancza jobb far-csontján történt zúzás — ugy látszik erős, s alkalmasint csonthártya-lob, mi miatt hosszabb ideig nem fog futhatni. — A dolog sportkörökben — természetesen — nagy sensatiót okoz”
### Anyakancaként
Kincsem lábai hatévesen már nem voltak egészségesek, futtatni szerették volna, azonban a tréningek során kiderült, hogy ízületei már elkoptak és közben még egy csikótól rúgást is kapott, amitől le is sántult. Ettől kezdve új terepen, sokat ígérő tenyészkancaként számított rá a tulajdonosa.
A kiszolgált versenylovat Kisbérre küldte tenyésztésbe, ahol később öt kiscsikót ellett, két mént és három kancát. A kisbéri ménest 1853-ban alapították. Alapja a gróf Batthyány Kázmér tulajdonában lévő birtok volt, amelyet az 1848-49-ben vívott szabadságharc elvesztése után a Habsburgok elkoboztak, majd feldúltak. A magyar arisztokráciának, a szabadságharcban részt vett családok tagjainak, mint a Batthyányiaknak is, az életükkel kellett fizetniük, köztük Batthyány Lajosnak az első magyar miniszterelnöknek is, a megtorláskor a családoktól pedig a vagyonukat vették el.
A kancát Kisbéren az első évben Verneuil fedezte, aki a kisbéri állami ménes egyik legkeresettebb apaménje volt. Mortemer és Regalia ivadékát, a hatalmas Verneuilt Franciaországban nevelték és egykorú volt Kincsemmel, de a csodakanca meddő maradt tőle. Később azonban Buccaneertől megfogant. Sokat utazó lóként, egy Kisbérre történő szállítása közben, stílusosan egy vagonban ellette meg elsőként Budagyöngyét, aki 1882-ben jött világra. A csikók közül három a híres mén, Buccaneer utóda volt, kettő pedig egy Doncaster nevű fedezőméntől származott.
Budagyöngye később szintén sok győzelmet szerzett a tulajdonosának. Ollyan Nincs (szintén kanca) volt a következő utóda a Buccaneer nevű méntől. Ollyan Nincs anyjához hasonlóan szintén sikereket ért el a futamain.
Buccaneer, 21 szezonban 721 kancát fedezett a magyar ménesekben. Utódai összesen 14 nagy rangos futamot nyertek. Ő volt az apja egyébként a Kincsemmel egyidőben élt másik híres magyar versenylónak, az Alexander Baltazzi tulajdonában lévő Kisbér nevű lónak is, aki 1876-ban három hosszal megnyerte a legrangosabb angol versenyt, az Epsom Derbyt, majd a párizsi Grand Prix de Paris futamon is első lett. Mint a győzelemről tudósító Vadász és Versenylap 1876. június 6-i száma írta a sportsikerről: "E verseny megnyerése egy magyar ló által nagyszerű elégtétel sportmaneink és tenyésztőinknek, ugy mint mindazon jeleseinknek, kik valaha telivér annyagunk szaporítása és czélszerü felnevelésében tevékeny részt vettek.". Fedezőménként később Kisbér Angliában és Németországban teljesített és örökítette tovább a vérvonalát.
1883-ban Kincsemnek orr-sipoly betegsége lett, ezért 1884-ben Kincsem rövid szülési „szünetet tartott” és emiatt nem is fedeztették, abban az évben egész nyáron a fogarasi havasi legelőn pihent és teljesen egészséges lett. 1884-ben újra Buccaneerhez vezették fedeztetni, akitől 1885. március 14-én megellett első méncsikója Talpra Magyar. Ezt követően az 1886-ban Kincsőr szintén ménnek született, akinek az apaménje Doncaster volt. Kincsőrt be akarták nevezni a hamburgi német Derby-re, de hirtelen elpusztult (halva találták az istállója boxában, a híradások szerint valószínűleg megmérgezték) és így nem érhetett el komolyabb eredményeket. A csodakanca utolsó csikója Kincs volt, a kiscsikó 1887-ben született. Később Kincs kancacsikója Napfény is nagyanyja nyomába lépett és eredményes versenylóvá vált.
### „Ragyog „Kincsem" csillaga”
A tenyésztők szerint minden ménes szíve a kancaállomány, ezt tudta Kozma Ferenc mezőgazdász is, aki a ˇkiegyezést követően, 1867-ben Deák Ferenc személyes kérésére lépett állami szolgálatba a lótenyésztés területén. A kisbéri ménes 1869. január 1-én került Magyarország tulajdonába „Magyar Királyi Állami Ménes Kisbér” néven, ekkor 58 angol telivér kanca volt a ménesben. A Földművelési Minisztérium lótenyésztéssel foglalkozó, a lótenyésztési alapot felügyelő bizottság tagjai, báró Wenckheim Béla, gróf Szapáry Iván, Jankovics József, gróf Festetich Géza és Kozma Ferenc voltak. Kozmának a különös érdeme volt, hogy rendkívül szerencsés kézzel tudta kiválasztani és külföldről beszerezni azokat az elsőrendű vérvonalú apalovakat is, amelyektől a külföldi és a hazai lóversenyeken kitűnt és híressé vált versenylovaink születtek. Elárasztotta az országot a nemes fajokból elsőrendű ménlovakkal. Angliából beszerezte Buccaneert, akiben egyesülve volt a legjobb „tellyesvérü” telivér keresztezés: a Stockwell- és a Newminster-vér. A Doncaster, Verneuil, Ruperrot és Gunnersbury fedező méneket is ő szerezte be amelyek híressé váltak azáltal, hogy a tőlük származó csikók a lóversenyek és lótenyésztők mekkájában, Angliában is nagy hírt szereztek a Kozma által kifejlesztett magyar keresztezési rendszernek. Sajnos már 1880-ban arról írt a Vadász és Versenylap január 29-én megjelent cikkében, hogy a telivér tenyésztés ügyében a lappangó sorvadás csalhatatlan tünetei észlelhetőek, és ugyan látszólag még nincs komolyabb baj, „mert még mindig magasan ragyog „Kincsem" csillaga és „Kisbér" dicsőségének sugarai is éltetnek még némileg bennünket; de mind ez mulandó, és jelen szép napjaink ismételt élvezhetésére csupán akkor számithatunk, ha a telivér-tenyésztés szélesebb mérvű és maradandóbb gyökeret verhet hazánkban mint a minővel bírt ez ideig. Magyarország és Erdély területén 1903-ban több mint 423 magánménes volt. Kincsem szerteágazó családfája alapján sok utód örökölte génjeit, akik között mind a magyar, mind pedig a külföldi nagydíjak és versenyek nyertesei is megtalálhatóak. Főleg Németország lótenyésztő méneseiben él tovább a mai napig a vérvonala, bár Kincsem egyik leszármazottjának sem sikerült eddig az ősanyja kivételes eredményeit túlszárnyalni. 1974-ben az Epsom Oaks elnevezésű, kimondottan a kancák részére kiírt legnagyobb angol tényészversenyen – Kincsem születésének centenáriumán – az elsőséget a Polygamy nevű telivér, anyai ágon a tizenharmadik Kincsem leszármazott szerezte meg.
### Betegsége és kimúlása
Jellemzi a kort, hogy milyen nagy létszámban voltak tréningben ekkoriban az angol telivérek, a Vadász és Versenylap szerint az 1877. évi kampányokra Beesőn idomárnak 28 ló volt a keze alatt, Osborne idomár 27, Hesp Róbert 25, Metcalf idomárnak 20, Harraway és Planner idomár 18 versenylovat idomított egyidőben.
Utolsó csikójának ellése után 1887-ben Kincsem megbetegedett, gyomor és bélgörcsök jelentkeztek nála. Tizenhárom éves korában, amikor éppen a születésnapja volt, kimúlt a legendás telivér és anyakanca.
Kincsem halálának híre a Vadász és Verseny című lap vegyes rovatában 1887. március 17-én: Kincsem kimúlt ! — Éppen lapunk sajtó alá menetelekor kapjuk a sajnos hírt, hogy Blaskovics Ernő ur e páratlan kincse, a soha le nem győzött versenyló, telivértenyésztésünk e gyöngye, tegnap (márczius 16-án) Kisbéren kimúlt. Kincsem utolsó csikózása óta megbetegedett, 3-4 napig tüdőlobban szenvedett, ehhez bélgörcsök járultak, melyek utoljára is legyőzték a legyőzhetetlent. Blaskovics Ernő úr — ki értesülve volt, hogy beteg, — tegnap óta Szentmártonban időz, hová elég korán követi őt e gyászhír és a mély részvét minden oldalról. — Kincsem hullája ma felbontatlanul a budapesti állatorvosi tanintézetnek küldetett el. A csikó egészen jól érzi magát a dajkánál. Az Állatorvosi Tanintézetben Kincsem boncolása után az anatómiai készítményt és csontvázának összeállítását Nádaskay Béla professzor készítette. A különleges preparátumot a bonctani gyűjteménytárban tárolták, 1954-ben azonban a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba került, ahol ma is megtekinthetik az óriási vitrinjében a múzeum látogatói.
Hesp Róbert az idomár csak 39 nappal élte túl az általa nevelt kancát és 1887. április 25-én ő is elhunyt. A lótenyésztés és lóversenyzés az első világháborút megelőzően, az 1910-es évek első felében már az angol szinttel vetekedő színvonalon állt Magyarországon, azonban a háborút és a trianoni békeszerződést követően hanyatlásnak indult. Majd a második világháborúban a Blaskovich-birtok ménese is megsemmisült.
## Származása
Az első törzskönyvet (General Stud Book) 1793-ban adta ki James Weatherby, a Jockey Club titkára az angol telivér (angolul english thoroughbred horse) fajtáról. A méneskönyv kiadásával a fajtát lezárták, azóta a telivér fajtát zárt populációban tenyésztik a lótenyésztő szakemberek az egész világon. Ettől kezdve csak az a ló minősülhetett és minősül ma is az angol telivér vérvonalhoz tartozónak, amelyik ebben a könyvben szereplő 237 kanca vagy az abban szereplő 169 mén valamelyik közvetlen leszármazottja. A ló mint faj nem érzékeny a beltenyésztésre.
Versenyzői pályafutása után öt csikó, Budagyöngye, Ollyan Nincs, Talpra Magyar, Kincsőr és a Kincs nevű ló született Kisbéren, ők voltak Kincsem közvetlen utódai. A második világháború után a kisbéri ménesből csak 150 ló maradt meg. Kincsem vérvonala Németországban a mai napig él.
## Sikerei
Tulajdonosa szerint Kincsem nem veretlen, hanem verhetetlen volt, a legszorosabb futama a németországi Baden-Badenben holtversennyel fejeződött be, de a mindent eldöntő újrafutás alkalmával fölényesen ott is győzni tudott. Kétéves és ötéves kora között, 4 teljes lóversenyszezonon keresztül, 54 futamon indult el és Európa legjobbjait legyőzve minden futamán első helyezett lett, ezzel az eredménnyel az angol telivér lófajta tenyésztésének történetében legendás lóvá vált. 1876-ban 10 futamon 10 győzelmet, 1877-ben 17 futamon 17 győzelmet, 1878-ban 15 futamon 15 győzelmet, 5 évesen pedig 1879-ben 12 futamon 12 győzelmet aratott.
1877-ben Kincsem egyik budapesti futamán mindenki biztos volt a csodaló győzelmében és a fogadások történetében ekkor történt először, hogy a második helyen befutott lóra fogadóknak fizették ki a tétre, érkezett fogadásaik nyereményét és nem a győztes lóra fogadóknak. Kincsem fogadások nélkül indult el a futamon.
Az egyik legnevesebb és legfontosabb galopp futamot a német Großer Preis von Badent, háromszor is megnyerte Baden-Badenben: 1876. augusztus 31-én, 1877. szeptember 2-án és 1878. szeptember 9-én is.
Egy történet szerint Blaskovich Ernőnek az volt a szokása, hogy Kincsem minden győztes futamát követően dicséretként, kivett a gomblyukából egy ibolyacsokrot és a kantár fej-részéhez a ló füle mellé tűzte azt. A kancának később már szokásává vált, hogy amint beszáguldott a célba és visszavezették a mázsálóhoz, odanyújtotta a nyakát Blaskovich különdíjáért, a kitüntető illatos csokorért. Volt egy érdekes sétagalopp futama is egy budapesti versenyen 1878. október 20-án, ami a legkönnyebbnek bizonyult pályafutása során, ez a Ritter díj 2800 méteres távja volt. Madden zsoké lovagolta Kincsemet, de ahogy a versenylap tudósított a futamról a benevezett „versenytársak »Kincsem«-mel mérkőzni nem akarva, visszavonultak s igy ez, hátán lovarjával körüljárván a pályát, kényelmesen nyert 1625 frtot.”
Teljesítményét soha egyetlen versenyló sem tudta felülmúlni, ezzel az egyetemes magyar lótenyésztésnek szerzett máig ható világhírnevet. Utódai és azok leszármazottai a világ sok neves tenyészménesébe is eljutottak. Hírnevét jól jellemzi, hogy olyan országokban is neveztek el futamot a csodakancáról, ahol Kincsem meg sem fordult az élete során.
Díszes kitüntetései és érmei a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban vannak kiállítva, ahol az óriási vitrinben elhelyezett csontvázát és a gödi tréningtelep makettjét is megcsodálhatják a látogatók.
### Fontosabb győztes galopp futamainak listája
(„The Hungarian yellow WonderMare”) Magyarországon kívül az Osztrák–Magyar Monarchia (Ausztria, Csehország) és Európa (Anglia, Franciaország, Németország) több országában 13 lóversenypályán, 54 alkalommal állt starthoz és 54 győzelmet aratott. Ezeken a diadalmas versenyeken a legyőzhetetlen Kincsem nyergében a győztes futamai során, összesen három angol zsoké (versenylovas) lovagolt: Harry Wainwright, Michael Madden és Tom Busby. Madden a Baden-Baden-ben megnyert holtverseny utáni hathosszas győzelmet magának tulajdonította és nem Kincsem munkájának, ezért elhidegült a viszony Hesp és a zsoké között, Madden Hohenlohe-Oehringen herceghez szerződött Németországba. Ezután az 1879. évi futamokon Wainwright lovagolta és kilencszer újabb győzelmekre vezényelte Kincsemet a legyőzhetetlen lovat, aztán nagyobb pénz reményében visszatért Angliába. Versenyzői pályafutásának utolsó három futamán Busby zsokéval győzött a csodakanca. Kincsem zsokéja többszor canterben verte meg ellenfeleit. A lóversenyzés a sportértékén kívül akkoriban is a fogadók játéka és a szórakoztatóipar része volt, ahol a futamon induló trenírozott ló szerezte meg a győzelmet és nem a versenylovas.
| Kincsem nyilvántartott győztes futamainak listája |
|---------------------------------------------------|
| |
| 1\. |
| 2\. |
| 3\. |
| 4\. |
| 5\. |
| 6\. |
| 7\. |
| 8\. |
| 9\. |
| 10\. |
| 11\. |
| 12\. |
| 13\. |
| 14\. |
| . |
| 18\. |
| 19\. |
| . |
| 23\. |
| . |
| 37\. |
| 38\. |
| 39\. |
| . |
| 46\. |
| 47\. |
| . |
| 51\. |
| 52\. |
| 53\. |
| 54\. |
| |
### A valaha élt versenylovak veretlenségi örökranglistája
Egy ideig ezen a toplistán a helyezettek között szerepelt a magyar „csodaló” Overdose is 14 futamból 14 győzelemmel, de Baden-Badenben egy szerencsétlen rajt következtében csupán a hetedikként érkezett a célba és ezzel veretlensége megtört.
## Emlékezete
- A páratlan és verhetetlen sárga kanca 54 futamgyőzelme egyedülálló teljesítmény és ez maradandó hírnevet szerzett neki, világszerte így emlékeznek rá. Kincsem nevét a Telivértenyésztők Világszövetsége örök időre „név-védelem” alá helyezte, Kisbér nevével együtt.
- Krúdy Gyula Taral, a csodalovas és a 100 éves lóverseny című írásában így emlékezett meg Kincsemről: „Igaz, hogy Kincsem patáját aranyba foglalta gazdája, de tán még többet is megérdemelt volna ez a Kisbér-kanca, mert hiszen voltaképpen ő volt az, aki a pestieknek, majd későbben a minden rangú magyaroknak az utat a Városliget felé megmutatta. A Kincsem népszerűsége, talán éppen győzhetetlensége miatt, éveken át virágzott, kimúlása után pedig legendák hőse lett. Ő volt az, akinek futásaiért a jogász a maga ezüstforintosára a hajdani Szerecsen utcai fogadóirodában száz pengő forintot kapott; ő volt az, akinek gazdáját tízezerfontos meccsekre hívják meg vala az angol lordok a szigetországba, hogy lovaikat Kincsemmel kipróbálják; ő volt az, akinek győzelme után Blaskovich Ernőt Newmarketben a flegmatikus angolok a levegőbe emelték; ő volt az, akinek a legbecsületesebb idomítója volt, mióta versenylovakat idomítanak a világon: Robert Hespnek hívták ezt a férfiút, és a szegényházban halt meg, mint valami dickensi figura.”
- A pesti polgári Prückler család sarjai, Prückler László (1847–1929) és ifjabb Prückler Ignác (1840–1919) pezsgőgyáros testvérek, akik a lóversenyek nagy rajongói voltak, egy olyan pezsgőt gyártottak 1880-ban, amelynek a neve "Kincsem" volt, és a címkéjén látható volt a híres versenyló rajza.
1881\. május 19.-kén Rudolf trónörökös határozott kívánságához képest a császár és királyi udvari ebédhez 150 üveg „Kincsem“ pezsgőt rendeltek meg a "Prückler Ignácz budapesti pezsgőgyár"nál. A megrendelés a főudvarmesteri hivatal által történt. Rudolf trónörökös élvezettel ízlelte meg a magyar gyártmányt és arról a legmelegebb elismeréssel nyilatkozott. Annak folytán Prückler újabb megrendelést kapott az udvartól.
- Kincsem szobrát 1/5 életnagyságban ifj. Vastagh György készítette el 1942-ben, ifj. Blaskovich Ernő az „Úrlovasok Szövetkezete” számára rendelte meg vándordíjnak. A mintázás fénykép, pontos méretadatok, valamint a ló csontvázának tanulmányozása alapján történt. A szobor egyik példánya a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban, másik a Blaskovics Múzeumban Tápiószelén látható. Később a Magyar Lovaregylet megbízta a művészt az életnagyságú szobor megmintázásával a lovarda parkja számára.
- A gödi Kincsem parkban 2016-ban állították fel Tóth Béla és Tóth Dávid szobrászok Kincsemről mintázott bronzszobrát az eredeti gödi istállója előtt. Kincsem egykori versenyistállója a 2017-ben történt felújítása után vált látogathatóvá, miután a Kincsem udvarház rekonstrukciója során korhű módon felújították az eredeti homlokzatot és kialakítottak egy előadásokra, vetítésekre, zenei és táncprogramokra alkalmas, többfunkciós látogatótermet is.
- A Kincsem-díj a magyar galopp versenyek között is (Nemzeti Díj, Magyar Derby, Szent László Díj, Magyar St.Leger), egy kiemelkedő hazai futam, amit a csodakancáról neveztek el.
- Kincsem csontváza Budapesten a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Városligetben található gyűjteményében van, amely a lótenyésztési kiállításon látható. Ugyanitt látható a „verhetetlen” telivér egyik patája is, melyet még Blaskovich foglaltatott nemes fémbe. Kincsem csontvázáról több kutató is méretet vett az idők során, az egyedi sajátosságok vizsgálata ugyanis hasznos, mert megismerhetőek a sikeres versenylovak kiváló teljesítményében szerepet játszó csonttani jellegzetességek. A csontvázat az 1898-as párizsi világkiállításon is bemutatták a magyar pavilonban.
- A budapesti lóversenypálya több évtizede viseli a nevét. A Kincsem Parkban, a galopp-pálya bejáratánál 1977-ben felállították Tóth Béla a csodakancát ábrázoló életnagyságú bronzszobrát. A szobor posztamensén a felirat: „KINCSEM 1874 – 1887 + TENYÉSZTETTE BLASKOVICH ERNŐ TÁPIÓSZENTMÁRTON + A CSODAKANCA 54 VERSENYBEN INDULT ÉS MINDIG GYŐZÖTT”.
- A világhírű magyar versenyló pályafutásának tárgyi emlékei Tápiószelén a Blaskovich család kastélymúzeumában is megtalálhatóak. Sikerei tiszteletére, a különféle szórakozásokat is kínáló lovasparkot Tápiószentmártonon, szintén Kincsemről nevezték el, ahol külön múzeum gyűjti a világverő versenyló emlékeit. A múzeum Kincsem életének tárgyi emlékein kívül a Blaskovich-család történetének emléktárgyait is őrzi, amely a múzeumot alapító testvérpárnak, Blaskovich Györgynek és Blaskovich Jánosnak köszönhetően fennmaradt. Habár Kincsem ősei, mind apai, mind pedig anyai ágon többnyire brit származású angol telivérek voltak, a sötétsárga színű csodakanca mégis a magyar lótenyésztés eredménye és mind a mai napig tökéletes példánya a fajtának.
- A külföldi újságolvasó közönség a „Hungarian Wonder”, azaz Magyar Csoda jelzőkkel ékesített néven ismerhette meg. Az Egyesült Királyság telivértenyésztésének egyik központjában, az angliai Newmarket Horse Racing Museum nevű múzeumában felállították Kincsem szobrát, a versenyzői karrierjének dokumentumai pedig a múzeumi tárlókban tekinthetőek meg. Világszerte ma is róla elnevezett nagydíjakat rendeznek a tiszteletére.
- A Magyar Posta 1961-ben hét darabból álló bélyegsorozatot adott ki „Magyar lósport sorozat” címen, melynek legdrágább 3 forintos bélyegén az 54 versenyben veretlen Kincsem szerepel, továbbá 1977-ben 150 éves a magyar lóversenyzés címen két részből álló 1 forintos bélyeget is kiadott, melynek bal oldalán a verhetetlen Kincsem, jobb oldalán az alapító Széchenyi István huszártiszti uniformisban látható. Mindkettőt Cziglényi Ádám tervezte.
- A Kincsem – Nemzeti Lovas Program egy a magyar kormány 2012. február 29-i ülésén elfogadott program, amelynek célja a lóhasználat és a lovas tevékenység feltételeinek javítása, fejlődési pályára állítása, a fenntarthatóság alapjainak megteremtése. A program elősegíti, hogy hazánk újra „lovas nemzet” lehessen.
- 2014-ben Gáspár Sándor (Blaskovich) főszereplésével a Thália Színház adta elő Bereményi Géza író Kincsem című színdarabját.
- Amikor Sárneczky Krisztián csillagász 2007. június 8-án felfedezte a 161975 Kincsem nevű aszteroidát, a névadás kisebb bonyodalmat okozott. Ugyanis a „Kincsem” nevet végül is elfogadó Nemzetközi Csillagászati Unió jóváhagyó bizottsága szerint tiltott, hogy egy aszteroida kisállatokról vagy a felfedező kedvencéről kapja a nevét. De mint azt Sárneczky Krisztián utólag nyilatkozta: "Kincsem példája természetesen egészen más, és végül az elnevezéseket jóváhagyó bizottság is belátta, hogy esetünkben egy nemzeti ikonról, minden idők egyik legjobb versenylováról van szó."
- A Magyar Lovas Színház 2014. július 18-án és 19-én mutatta be a Kincsem című musicalt.
- 2017-ben Herendi Gábor rendezésében és Nagy Ervin (Blaskovich) főszereplésével Kincsem'' címmel romantikus kalandfilmet készítettek róla és gazdájáról Blaskovich Ernőről, a tápiószentmártoni lótenyésztőről. A filmről a rendező elmondta, hogy bizonyos szereplők és a történelmi háttér ugyan valós tényeken alapul, de mivel Kincsem a világ legeredményesebb lova, így magában nem lett volna elég fordulatos a történet, ezért kitalált cselekményt is tartalmaz a film forgatókönyve. Kincsem alakját hat különböző telivér idézte fel a filmben. A filmet a bemutatója után az első héten néző tekintette meg. A lovakat kedvelő és ismerő nézők felfedezték, hogy néhány jelenetben a Kincsem szerepét „játszó” ló nem angol telivér és nem kanca, de erre reagálva a film rendezője úgy nyilatkozott, hogy: „Szemet hunytunk afelett, hogy néha valóban nem telivér vagy esetleg nem kanca játszotta Kincsemet, vállalva annak kockázatát, hogy a jó szemű lószakértők ezt észreveszik.”(...TRUNCATED) |
130,241 | A spanyol nyelv története | 26,837,257 | null | A spanyol nyelv története,Egyes nyelvek története,Kezdőlapon szerepelt szócikkek(...TRUNCATED) | A spanyol nyelv a világ legelterjedtebb újlatin nyelve, ma több mint 400 millióan beszélik. A többi újlatin nyelvhez viszonyítva hangtani és alaktani szempontból közepes mértékben távolodott el a latintól; az újítások az alapszókincsben sem nagyobb mérvűek az átlagosnál. Történetének kezdete a Római Birodalom Hispania tartományának legészakibb részén, a középső területeken beszélt latin nyelvjárásokra vezethető vissza.
Feltételezések szerint egészen a 6. századig – tehát még a germán (nyugati gót) uralom alatt is – egységes latin nyelvet beszéltek a félsziget lakosai, a ránk maradt feliratokból és dokumentumokból ugyanis nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy már megindult volna a nyelvjárási tagolódás. A 8. század elején bekövetkezett muzulmán invázió vetett véget a latin nyelvi egységnek, amely a keresztény kultúra központjainak megszűnésével elkezdett nyelvjárásokra bomlani, és felgyorsultak a nyelv lappangó belső tendenciái. Így született a félsziget déli részén az ún. mozarab nyelv vagy újabban al-andalúsz-i román (az arabok al-Andalúsznak nevezték el a meghódított területeket), amely tulajdonképpen arabbal kevert vulgáris latin volt; a Reconquista következtében azonban kihalt. A félsziget északi részén is kialakultak nyelvjárások, amelyeket három nagy csoportra lehet osztani: nyugaton az aszturleóni és – a legszélső területeken – a gallegoportugál vagy óportugál (amelyből később a sztenderd galiciai és a sztended portugál nyelvváltozatok születtek), keleten a navarrai–aragóniai, valamint a katalán, majd végül a középső – sokkal inkább népiesebb, a római kultúra által kevéssé érintett – területeken beszélt nyelvjárásokból a kasztíliai.
Ezzel vette kezdetét a spanyol nyelv története, amely három fejlődési szakaszra bontható: az óspanyol (ókasztíliai, középkori spanyol) korszakot az első írásos emlékek felbukkanásától a 15. század végéig számítjuk; az első nyelvtankönyv – Antonio de Nebrija: Grammatica, 1492 – megjelenésétől a 18. század elejéig beszélünk középspanyol vagy klasszikus korszakról, amelyre jellemző az irodalom felvirágzása (ezt az időszakot illetik a Siglos de Oro, azaz ’aranyszázadok’ névvel spanyolul; ekkor alkotott többek között Miguel de Cervantes, Francisco de Quevedo és mások), a hangtani–nyelvtani átalakulások és a sztenderdizálás, és végül az első akadémiai értelmező szótár («Diccionario de Autoridades») 1726-os kiadásától napjainkig számítjuk a modern spanyol nyelvet.
## Gyökerei
### A latintól a spanyolig
A mai spanyol irodalmi és köznyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárás a történelmi Ó-Kasztília (Castilla la Vieja) területén beszélt vulgáris latin nyelvjárások folytatása. Pontos keletkezési helye a mai Kasztília és León autonóm közösség északi csücskére, vagyis a Kantábria, Baszkföld és La Rioja tartományok által határolt elszigetelt területekre tehető, ahol a feltételezések szerint erős ibér szubsztrátum által érintett vulgáris latint beszéltek, egy részük kétnyelvűségben a máig fennmaradt baszk nyelvvel (több nyelvész e hatásoknak tulajdonítja a spanyol viszonylag egyszerű hangrendszerét a többi újlatin nyelvéhez képest, illetve a latin szókezdő f- eltűnését; ezekről később részletesen is szólunk). E keletkező újlatin nyelvjárások a Reconquista utáni keresztény betelepítéssel és a népvándorlással fokozatosan délebbre kerültek, ahol összeolvadásukkal egy közös nyelv, ún. koiné alakult ki: lényegében ezt nevezzük kasztíliai nyelvjárásnak, amely később nemzeti nyelvvé fejlődik.
A kasztíliai, mint középső nyelvjáráscsoport, hangtanilag átmenetet alkot a keleti és nyugati nyelvjáráscsoportok között, amelyet bizonyos tulajdonságok tekintetében ingadozás jellemez (például a szóvégi -e megtartása vagy elvesztése, a latin rövid o diftongálása vagy megőrzése, stb.). A nyelvjárások között természetesen nem húzható éles határ, mivel azok dialektuskontinuumot alkotnak, diakrón (a latinra nézve) és szinkrón (egymáshoz viszonyítva) szempontból is. E nyelvjárásokat beszélő – többségében műveletlen, írástudatlan – lakosság nem volt tisztában azzal, hogy milyen nyelvjárást beszélt, sőt, annak sem voltak tudatában, hogy már nem latinul beszéltek. A hivatalosan használt írott nyelv ugyanis mindenkor a latin volt, a latin szövegek közé pedig a középkori szövegmásolók (scriptorok) jegyzeteket készítettek, amelyekkel a latin szavak értelmezését, nyelvtani szabályokat, stb. magyaráztak el tanító jelleggel a nép által beszélt és értett latinul, vagyis már a kialakulóban lévő újlatin nyelveken. (Ezeket összefoglalva glosszáknak nevezzük, a következőkben foglalkozunk velük részletesebben.)
A latin nyelv egyes korszakai és a spanyol közötti átmenetet szemlélteti a következő tréfás mondat (1) aranykori latinsággal, (2) vulgáris latinul, (3) kései vulgáris latinul, valamint (4) spanyolul és (5) magyar fordításban:
### A paleohispán szubsztrátum
A spanyol nyelv fejlődésére – mint általában minden nyelv esetében – különböző idegen nyelvek is hatottak. Az első réteget természetesen az Ibériai-félsziget őslakosságának eredeti – indoeurópai (kelta, luzitán), illetve nem indoeurópai (baszk, ibér, tartesszoszi stb.) – nyelvei alkotják (ún. paleohispániai szubsztrátum), amelyek a római hódítók érkezésétől kezdve folyamatos kölcsönhatásban voltak a latinnal. A Római Birodalom felbomlása után gótok foglalták el a félszigetet, így a germán nyelvek, majd a arab megszállással kezdődően az arab nyelv hatásával kell számolni.
Ezek a nyelvek minden kétséget kizáróan főként a szókincsben hagytak mély nyomokat (a legnépesebb réteget az arab jövevényszók alkotják). A hangtani hatások közül a latin szókezdő F- hang h-vá alakulását (majd eltűnését) érdemes megemlíteni, amelyről hagyományosan úgy vélik, hogy valamely nem indoeurópai – nevezetesen a baszk vagy talán azzal rokon – nyelv hatásának tudható be, azonban ez és még néhány hangtani változás okai mindmáig vita tárgyát képezik, mivel az őshonos nyelvekről rendelkezésre álló kevés számú dokumentum miatt nem bizonyíthatóak.
### Az első írásos nyomok
A spanyol – és általában az újlatin nyelvek – első írásos emlékeiről szólni alapvetően több problémát is felvet. Elsőként, a latin és valamely újlatin nyelvjárás közötti átmenet diakrón szempontból folyamatos volt, vagyis szigorúan véve nem lehet az időben sehol szakadásról beszélni és meghúzni egy vonalat, amelytől kezdve spanyolt mondunk, és előtte latint. A második problémát az okozza, hogy ha már konvencionálisan mégis meg kell húznunk a határt, akkor hol tegyük. Sokszor ugyanis nehéz eldönteni, hogy például egy 10. századi latin dokumentum, amely látszólag már spanyol szavakat (is) tartalmaz és mondattanilag már az újlatin nyelvekre jellemző formában íródott, az valójában latin-e még. (Vulgáris latin spanyol szavakkal? Vagy kezdetleges újlatin nyelvjárás? Vagy már régi spanyol nyelv?) A következő kérdés, ha például az első írásos emlékeknek nevezett dokumentumokat a 10. századra tesszük, akkor azok milyen nyelvjárásban íródtak? Az alakuló nyelvjáráscsoportok között ugyanis szintén nem lehet egyértelmű határvonalat húzni. Mindennek ellenére az alábbiakban megpróbáljuk vázolni, hogy milyen konkrét dokumentumokat tekintenek a később spanyol nyelvnek nevezett újlatin dialektusok első emlékeinek.
#### A „glosszák”
Az első spanyol nyelvemlékeknek hagyományosan az Ó-Kasztília területén (a mai La Rioja, illetve Kasztília és León autonóm közösségek) lévő San Millán de la Cogolla, valamint Santo Domingo de Silos kolostoraiban talált, feltehetően a 10. század közepéről származó ún. „glosszákat” (Glosas Emilianenses és Glosas Silenses) tekintik, amelyek latin szövegek közé írt jegyzetek voltak a nép nyelvén (lásd az előzőekben leírtakat). Itt található az első teljes mondat, amely egy ima volt. A glosszák ezen kívül baszk nyelvű szövegeket is tartalmaztak, ami arra enged következtetni, hogy La Rioja területén akkor még baszkok is éltek (ez egyúttal az első tanúbizonysága a baszk nyelv létezésének). A glosszákban található összefüggő szöveg:
Fordítása mai spanyol nyelvre:
A glosszák szövegének nyelvjárása nem teljesen egyértelmű. Máig vita tárgyát képezi, hogy milyen nyelvjárásban íródtak, ugyanis aragóniai, kasztíliai, navarrai, La Rioja-i nyelvjárási elemeket is tartalmaznak. A problémát nehezíti, hogy – mint már az előző részben említettük – a nyelvjárások között nem volt éles határ húzható (még ma sem okozna különösebb problémát a kölcsönös érthetőség a kasztíliai és az aragóniai között). Mindazonáltal, a legnagyobb spanyol nyelvészek (Ramón Menéndez Pidal, Rafael Lapesa és Manuel Alvar) úgy vélik, egy koinéről van szó, amely egyesíti a kasztíliai, La Rioja-i, aragóniai, illetve a navarrai nyelvjárás elemeit.
#### A valpuestai okiratok (Cartularios de Valpuesta)
A Burgos provinciában lévő Valpuesta nevű kis faluban talált okiratok, amelyek közül a legrégebbiek a 9. század első feléből származnak, kutatások szerint már a kasztíliai nyelvjárás elemeit tartalmazó vulgáris latin nyelvezetben íródtak. Ezek különböző kéziratmásolatok a korona levéltárából, püspökségekről, kolostorokból, és adományokról, perekről, kereskedelemről és egyéb szerződésekről szóló szövegeket tartalmaznak. Az alábbi kivonat egy 844-ben készült dokumentumból származik:
Mai spanyol nyelven:
#### Az első irodalmi mű: a „Cid”
Bár a 9. századtól kezdve léteznek elszórt spanyol nyelvemlékek, az első összefüggő szöveg, amely valóban a mai nyelv alapját képező kasztíliai nyelvjárásban íródott, a 12. század végén keletkezett Cantar de Mio Cid vagy Poema del Cid néven ismert eposz, amely Rodrigo Díaz de Vivar, más néven El Cid (az arab szíd „úr” szóból), egy arabok ellen harcoló kasztíliai lovag történetét meséli el.
De los sos ojos tan fuertemientre llorando,
tornava la cabeça e estávalos catando;
vio puertas abiertas e uços sin cañados,
alcándaras vazías, sin pielles e sin mantos
e sin falcones e sin adtores mudados.
## Hangtan
### A legjellemzőbb vonások
A mai modern spanyol fonetikai sajátosságai alapvetően kétlépcsős fejlődés eredményeképpen alakultak ki, e két szakasz közötti határ a 16. században húzható meg.
#### A fonetikai fejlődés első szakasza (8–15. század)
- A latin Æ és a nyílt (rövid) Ĕ, valamint a nyílt (rövid) Ŏ a spanyolban ie, illetve ue kettőshangzókká alakultak: latin TERRA \> spanyol tierra (föld), lat. CÆLUM \> sp. cielo (ég), lat. PORTA \> sp. puerta (ajtó), lat. NOVEM \> sp. nueve (kilenc). (Hasonló változás az olasz nyelvben: NOVUS \> nuovo, DECEM \> dieci stb.) A kettőshangzók kialakulásának oka, a beszélők elkezdték „eltúlozni” a nyílt e és o kiejtését, hogy jól megkülönböztethetőek legyenek zárt párjaiktól. A változás menete a következő lehetett: \> \> \> . Kezdetben nem tudatosult a beszélőben, hogy az egyszerű magánhangzó helyett kettőshangzót ejt (csupán ejtésváltozatnak volt felfogható, melynek révén enyhe különbséggel artikulálták a magánhangzó elejét és végét), egészen addig, amíg ez írásban meg nem jelent. Amikor a változást a helyesírás is jelölni kezdte, az ue és ie kapcsolatot választották, így tudatosan is két hanggá vált az eredetileg egyszerű magánhangzó. Ezzel magyarázható, hogy a spanyolban mindössze öt magánhangzó-fonéma van (bár egyes nyelvészek mint például Alarcos Llorach a baszk nyelv szubsztrátum-hatásának tulajdonítják, mivel ebben a nyelvben szintén csak öt magánhangzó létezik, szemben a többi iberoromán nyelvvel, ahol a nyílt e és o magánhangzók fonológiai megkülönböztető szereppel bírnak zártabb párjaikkal szemben).
- A latin szókezdő CL- és PL- csoportok ll- hanggá alakultak: lat. CLAMARE \> sp. llamar (hívni), lat. PLORARE \> sp. llorar (sírni). (Hasonló változás az olaszban: CLAMARE \> chiamare , PLUS \> più stb.). Az átalakulás valószínűleg két lépcsőben ment végbe: először az L- szókezdő zárhang után palatalizálódott (vö. olasz chiamare), majd a zárhang elveszett. Bizonyos feltételezések szerint már a klasszikus latin korszakban palatalizáltan ejthették a CL-, PL- csoportok L- hangját.
- A latin szóközi -CT- és -LT- csoportokból -ch- (a magyar cs-hez hasonló) hang lett: lat. NOCTEM \> sp. noche (éjjel), lat. MULTUS \> sp. mucho (sok, nagyon). (Hasonló változás az olaszban: NOCTEM \> notte stb.) E változások, vagyis az ún. művelt latin mássalhangzócsoportok leegyszerűsödése összromán folyamat, vagyis minden újlatin nyelvben végbement, különböző eredményekkel – így például az olasz nyelv szóközi helyzetben a hasonulást (például FACTU \> fatto) szó elején az l félhangzóvá alakulását (a zárhang megtartásával: CLAMARE \> chiamare ), míg a nyugati újlatin nyelvek a különféle palatalizációs feloldásokat választották (például lat. DICTU \> sp. \* \> dicho , lat. CLAMARE \* \> sp. llamar ).
- A latin szókezdő F- először – bizonyos fonológiai helyzetekben – [h]-vá alakult, majd a kiejtésben a sztenderd nyelvváltozatokban a 16. századra eltűnt: lat. FERRUM \> sp. hierro (vas). E változás okait tekintve nincs egyetértés, és máig heves viták folynak a különböző nyelvészek között. Egyesek szerint (és talán ez a legáltalánosabban elfogadott nézet) valamely preromán – nevezetesen a baszk – nyelv szubsztrátumhatásának eredménye, mivel ebben a nyelvben nem létezett az hang (ugyanez a változás ment végbe a szintén eredetileg baszk vagy azzal rokon nyelvterületen keletkezett gascogne-i okcitán nyelvjárásban). Ugyanakkor az sem bizonyított, hogy létezett-e hang az őslakosok nyelvében, és hogy az -et valóban nem tudták-e kiejteni. Más nyelvészek éppen egy konzervatív vonásnak tulajdonítják a változást, miszerint a latin f valójában nem labiodentális ejtésű volt, hanem egy labiális h-nak felelt meg, abból kiindulva, hogy latinban sem létezett, így az mint egyetlen labiodentális réshang nem illeszkedett volna a latin hangrendszerbe. Szintén a baszk szubsztrátum ellen szól, hogy a latinság más területein is előfordult ez a változás (például bizonyos olaszországi, szárd, illetve a meglenoromán nyelvváltozatban), amelyek viszont igen távol voltak a baszkok és egyéb prepromán népek által lakott területektől. A jelenség okára tehát máig nincs kielégítő és minden kétséget kizáróan bizonyítható magyarázat. (Részletes leírás „F–h” hangváltozás a spanyol nyelvben című szócikkben olvasható.)
- A magánhangzók közötti hasonult a fonológiai környezetéhez, vagyis zöngésült \> , az eredeti pedig bizonyos esetekben eltűnt (ezt a jelenséget lenícióként is szokták említeni): lat. VITA \> sp. vida (élet), lat. CREDERE \> sp. creer (hinni). (Hasonló változások az olaszban: QUIRITARE \> gridare – viszont sp. gritar – SECRETUM \> segreto – viszont sp. secreto – ÆQUALIS \> uguale, sp. igual stb. A franciában e folyamat sokkal intenzívebb volt, ti. a zöngétlen zárhangok is eltűntek: lat. VITA \> fr. vie, lat. AQUA \> eau – sp. agua.) E hangváltozást sokan kelta szubsztrátumnak vélik, ugyanakkor ennek ellentmond, hogy olyan újlatin nyelvű területeken is bekövetkezett, ahol nem éltek kelta népek.
- A betacizmus, valamint a szókezdő r- hosszú ejtése kezdettől fogva jellemző volt, nemcsak a spanyolra, hanem az összes többi iberoromán nyelvre, következésképpen már az 5. században beszélt hispániai latinra visszavezethető. Valódi okait nem tudni, csupán feltételezések vannak, amelyeket azonban szintén nehéz bizonyítani. Tény, hogy sem a latinban, sem – a jelenlegi ismereteink szerint – egyik hispániai preromán nyelvben sem létezett hang, de igen; az pedig egyértelműnek tűnik a ránk maradt emlékekből, hogy az ibér nyelvben az nem állhatott szókezdő helyzetben, ahogy a baszkban sem. Azonban, míg a baszk ezt a problémát egy magánhangzó betoldásával oldotta meg a latin kölcsönszavakban (például lat. REGEM \> baszk errege), az ibérről nem tudni ugyanezt. Egyes feltételezések szerint az r- jellegzetes ejtése dél-itáliai szubsztrátum következménye a latinban, amelyet a római hódítók Hispániába vittek (Lapesa, 1981
- A nyugati újlatin nyelvekre jellemző szóvégi magánhangzó-lekopás a spanyolban legfőképpen a szóvégi -e-t érintette a másodéles -CE (\> -z), -LE, -NE, -RE, -SE, -TE végű (vulgáris) latin szavakban: lat. PACE \> sp. paz (de tsz. paces), lat. NATALE \> sp. natal, lat. CANTIONE \> canción, lat. CANTARE \> cantar, lat. MENSE \> sp. mes, lat. CANTATE \> sp. \*(cantade \>) cantad stb.
- A latinban harmadéles szavak utolsó előtti szótagjában lévő rövid magánhangzó – az -A- kivételével – kiesett, így ezek a szavak a spanyolban másodélessé váltak, később bizonyos mássalhangzó-változásokat (hasonulás, elkülönülés stb.) okozva az újonnan egymás mellé került mássalhangzókból keletkezett nehezen kiejthető kapcsolatok feloldására: például lat. ANIMA \> \* \> sp. alma, lat. HOMINEM \> óspanyol omne, sp. hombre (\< \*), lat. \*MAIORATICO \> óspanyol mayoradgo \> sp. mayorazgo, stb.
#### A fonetikai fejlődés második szakasza (16–17. század)
A középkori spanyolban (8–15. század) az alábbi három pár mássalhangzó-fonéma létezett zöngés-zöngétlen párosításban (valamennyiük ma is megtalálható más újlatin nyelvekben):
1. és (írásban x és g<sup>(+e, i)</sup> vagy j),
2. és (írásban s, ss és – magánhangzók között – s), valamint
3. és (írásban ç és z).
A 16-17. században azonban egy, alapvetően a fenti hangokat érintő mássalhangzó-változás (reajuste consonántico) ment végbe, amelynek eredményeképpen:
1. eltűnt a zöngés–zöngétlen megkülönböztetés a zöngétlen hangok javára;
2. a dentális affrikáta először frikativizálódott, majd Észak-Spanyolországban hanggá vált, Délen pedig egybeolvadt az fonémába;
3. a prepalatális réshang velarizálódott és lett belőle.
Ezen átalakulások lezajlásával jött létre gyakorlatilag a modern spanyol nyelv, amely máig sem változott sokat.
#### A hangtani változások okai
A nyelv fonetikai fejlődése természetes folyamat, amelynek többféle oka lehet: kölcsönhatás más nyelvekkel (lásd: szubsztrátum, adsztrátum és szupersztrátum), éghajlat stb.; de lehet csupán belső oka is, amely a beszélők egyszerűsítési szándékával magyarázható. A hangváltozásoknak azonban rendszerint nem csupán egyetlen okuk van, hanem számtalan belső és külső körülmény együttes hatására vezethetőek vissza. A beszédhangok általában a hozzájuk közelebb eső (vagyis akusztikailag hasonló) hangokká alakulnak át (például ; stb.). Általában azok a fonémák tűnnek el, amelyeknek a jelentésmegkülönböztető szerepe csekély, azaz csak elhanyagolható esetben, vagy egyáltalán nem okozna félreérthetőséget fonológiai szempontból az adott hang hiánya (és egy gyakoribbal történő helyettesítése). Valószínűleg ez lehetett az oka az óspanyolban meglévő zöngés sziszegőhangok eltűnésének a zöngétlen javára, miközben a jelentésmegkülönböztetés szempontjából fontos hangok megmaradtak, esetleg még jobban eltávolodtak egymástól. Például nem volt lényeges észrevehető különbség az és az között (az utóbbira is az enyhén palatális – apikoalveoláris – ejtés volt jellemző), valószínűleg ez okozta az eltávolodását és velarizálódását – – a fonológiai megkülönböztetés fenntartása érdekében (az és a fonéma képzési módja teljesen azonos, a képzés helye igen közeli, a különbség csupán abban van, hogy a hangot a nyelv hátsó részével képezzük). Ilyen jellegű átalakulások más újlatin nyelvekben is végbementek (vö. a spanyol és a francia, illetve portugál raccsoló hangot), sőt, túlmutatnak az újlatin nyelveken: hasonló változások történtek a germán nyelvekben és a görög nyelvben is. Összességében elmondható, hogy tulajdonképpen általános jellegű fonetikai változásokról van szó, amelyek nem feltételeznek nyelvrokonságot sem.
### Részletes hangmegfelelések
Az előző részben áttekintést adtunk a spanyol nyelv fonetikai fejlődéséről és jellegzetességeiről. Az alábbi táblázatok részleteiben ismertetik a (vulgáris) latin nyelvállapotok és a spanyol közötti hangmegfeleléseket. Ahol szükséges, ott a szemléletesség kedvéért a hangállapot fejlődését is jelöltük (például ). A nem egyértelmű esetekben a hang IPA szerinti fonetikai jeleit (is) használtuk (a ∅ néma vagy kiveszett hangot jelöl). A táblázatok csak az alapvető eseteket mutatják, a leírt hangváltozások természetesen nem mentek végbe – vagy zajlottak ugyanúgy – minden esetben, hiszen számos egyéb körülményt kellene vizsgálni (az átvétel ideje, módja, művelt vagy félművelt szóhasználat, stb.).
#### Magánhangzórendszer
A klasszikus latinban 5 pár magánhangzó volt, hosszú–rövid fonológiai megkülönböztetéssel (Ā–Ă Ē–Ĕ Ī–Ĭ Ō–Ŏ Ū–Ŭ), illetve – az újlatin nyelvi fejlődés szempontjából lényeges – három kettőshangzó (Æ Œ és AU, kezdetben mindhárom valódi kettőshangzó volt). E klasszikus fonológiai szembenállás már a kései latin köznyelvben eltűnt, s az újlatin nyelvekben – így a spanyolban is – a mennyiségit minőségi megkülönböztetés váltotta fel, mint azt az alábbi táblázat szemlélteti.
Amint a táblázatból jól látható, a magánhangzó-rendszer átalakulásában nagy szerepe volt a hangsúlynak: a hangsúlyos magánhangzók másképp fejlődtek, mint a hangsúlytalanok. Természetesen, ahogy már említettük, e változások csak tendencia jellegűek, és nem érvényesíthetőek általánosan a nyelv minden egyes szavára (még annyira sem, mint a mássalhangzók esetében). A magánhangzók alakulását számtalan egyéb tényező is befolyásolja (például bizonyítottan a hangsúlyos rövid Ŏ nem alakult kettőshangzóvá a palatális félhangzó , illetve előtt: HŎDIE \> hoy, NŎCTE \> noche), nem beszélve a későbbi, már a középspanyol korszakban bekövetkezett változásokról (o \> u: IOCARI \> jugar, SAPUI \> \*SAUPI \> sope \> supe; e, ie \> i: CASTELLU \> castiello \> castillo, ET \> e \> y; ue \> e: FRONTE \> fruente \> frente, stb.).
A fent részletezett magánhangzó-változások ellenére a spanyol magánhangzórendszer minőségében megőrizte a latin Ĕ – Ē, illetve Ŏ – Ō közötti különbséget, amelyet jól alátámasztanak a következő szópárokkal szemléltetett példák:
#### Mássalhangzórendszer
A mássalhangzók és mássalhangzócsoportok hangtani fejlődése az újlatin nyelvekben nagy mértékben függött a hangkörnyezetüktől, vagyis a szavakban elfoglalt helyzetüktől (például szókezdő, szóvégi, magánhangzók közötti, magánhangzó és mássalhangzó közötti, kettőzött stb.). Ezek a változások kisebb-nagyobb mértékben minden újlatin nyelvben végbementek. A két legfontosabb változás a palatalizáció, vagyis jésítés (hanglágyítás) – amely különösképpen jellemző a spanyolra és kisebb mértékben a többi iberoromán nyelvre: szinte valamennyi, palatális elemet tartalmazó mássalhangzó-kapcsolat további jésítés hatására olyan hanggá egyszerűsödött, amely a latinban nem létezett – és a leníció, azaz a zöngétlen zárhangok szóközi zöngésülése, amellyel együtt járt a zöngétlen kettős mássalhangzók (gemináták) leegyszerűsödése (ún. degemináció). Ez utóbbi voltaképpen csak fonetikai és nem fonológiai jellegű változást jelentett, hiszen a hangok közötti fonológiai megkülönböztetés megmaradt. A jelenséget azzal magyarázzák, hogy a latinban a rövid és a hosszú mássalhangzók közötti eltérés lényegében az artikuláció feszessége volt (talán nem is túl szerencsés a „rövid” és „hosszú” elnevezés, hanem inkább a „lazább” és „feszesebb” ejtés a helyénvaló). A lazábban ejtett mássalhangzók tehát hajlamosak voltak magánhangzók között zöngésülni, és miután ez megtörtént, már nem volt szükség a feszesebben ejtett párjaik kettőzésére, hiszen azokat továbbra is zöngétlenül ejtették. Mindezek következtében a mássalhangzórendszer az alábbiak szerint alakult át (az átírásban az IPA jeleit használtuk):
Magánhangzók közötti zárhangok lágyulása
- , , \> , , : LUPO, VITA, APOTHECA \> lobo, vida, bodega
- , , \> , , : CAPPA, GUTTA, VACCA \> capa, gota, vaca
- \> : CABALLU, STABAT \> caballo, estaba
- \> , (e, i környezetében) \> ∅: HODIE, PEDE, SUDARE \> hoy, pie, sudar
- \> , (e, i környezetében) \> ∅: A(U)GUSTU, REGALE \> agosto, real
A /k/ és /g/ palatalizációja /e/ és /i/ előtt
- \> , (hangsúlytalan szótagban) \> , : GELU, GENERU, GERMANU, GENUCULU, LEGENDA, REGES \> hielo, yerno, hermano, hinojo, leyenda, reyes
- \> \> e, i előtt ∅: FUGIO, CORRIGIA, PLAGIA \> huyo, correa, playa
- \+ E, I \> \> (Észak-Spanyolországban \> ): CÆLU, CELLA, VINCERE \> cielo, celda, vencer
- Művelt áltvételekben: , \> , : GENTE, GIGANTE, ELIGERE \> gente , gigante , elegir
A /kl/, /pl/, /fl/, /bl/, /gl/ leegyszerűsödése szókezdő és szóközi helyzetben
- \> \> : CLAMARE \> llamar
- \> \> : PLAGA, PLANU, PLANCTU, PLANTAGINE, PLENU, APPLICARE, PLORARE, PLOVERE \> llaga, llano, llanto, llantén, lleno, llegar, llorar, llover
- \> , , : FLAMMA, FLACCIDU, FLORE \> llama, lacio, flor
- , \> : BLASPHEMARE, GLATTIRE \> lastimar, latir
- , \> \> \> \> : OC(U)LU, COAG(U)LARE \> ojo, cuajar
- , \> , : POPULU, AMPLIU \> pueblo, ancho
A mássalhangzó+/j/ hasonulása
- , \> (\> e, i előtt ∅): DEORSU, DESIDIU, HODIE, PLAGIA, CORRIGIA \> yuso, deseo, hoy, playa, correa
- \> \> \> : FILIU, MELIOR, MULIER \> hijo, mejor, mujer
- \> : HISPANIA, MANEANA, \> España, mañana
- , \> \> : PLATEA, SPERANTIA, FACIE \> plaza, esperanza, faz
A réshangok alakulása
- \> \> : CASA \> casa
- \> : PASSU \> paso
- \> \> ∅: FACERE, FERRU, FILU \> hacer, hierro, hilo.
- \> : PROFECTU, RAPHANU \> provecho , rábano
A félhangzók eredményei
- \+ A \> : IAM, IACERE \> ya, yacer
- \+ O, U \> \> \> : IOCARI, IUNCTU, IOVIS \> jugar, junto, jueves
- \> \> : VITA, OVU \> vida , huevo
A magánhangzók közötti „folyékony” hangok
- , , \> , , : TELA, RANA, HORA \> tela, rana, hora
- , , \> (\> ), , : BELLU, ANNU, TERRA \> bello, año, tierra
Szóközi mássalhangzócsoportok palatalizációja
- , \> \> : DICTU, PECTU, A(U)SCULTARE, MULTU \> dicho, pecho, escuchar, mucho
- \> : INSIGNARE, LIGNA \> enseñar, leña
- \> \> : HOMINE, NOMINARE \> hombre, nombrar
- \> : ANIMA \> alma
- \> , \> : IPSE, CAPSA \> ese, caja
- \> \> : AXE, EXEMPLU, MAXILLA \> eje, ejemplo, mejilla
Amint a felsorolt törvényszerűségekből látható, számos – eredetileg palatális elemet (főként -t) tartalmazó – hangcsoport hanggá, majd a hátul képzett hanggá alakult; ez az újítás a spanyolt élesen megkülönbözteti valamennyi újlatin nyelvtől.
### Egyéb kérdések
A fent tárgyalt (statisztikai jellegű) hangtani átalakulásokon túl nem szabad megfeledkezni egy lényeges szempontról: egy nyelv szavainak – pontosabban fogalmazva hangalakjainak – alakulását nem kizárólag a fonetikai fejlődés határozza meg. A valós helyzet nem ennyire egyszerű, mondhatni minden egyes szónak megvan a maga története. A teljes fonetikai átalakulás ugyanis csak a mindennapi életben használt szavakban, vagyis az alaprétegben ment végbe, a művelt nyelvhasználat által meghonosított vagy átvett szavakban nem. Ez, és még sok más körülmény meghatározhatja egy-egy szó jelenlegi alakját a spanyolban.
#### A népies és a művelt nyelvhasználat
Azok a spanyol szavak, amelyekben a fonetikai átalakulások nem vagy csak csak „félig” történtek meg, a művelt nyelvhasználat befolyásának köszönhetően őrizték meg az eredeti latin alakot: nyilvánvalóan (mint bármely más nyelv esetében) egy új nyelv kialakulása mindig valamely népies nyelvhasználatnak köszönhető, amely a szókincs legalapvetőbb rétegét érinti.
A spanyolban a történeti nyelvészet megkülönböztet művelt átvételt (cultismo) és félművelt átvételt (semicultismo). Művelt átvétellel a klasszikus nyelvekből – jelen esetben közvetlenül a latinból vagy a görögből – az írott nyelv közvetítésével átvett (részben tudományos) szavak honosodtak meg, amelyek többé-kevésbé megőrizték az eredeti latin alakot: például cultura (és nem \*cochura), página (és nem \* \> \*pena). Sok esetben egy-egy szó mindkét módon bekerül a nyelvbe: népies úton is (a hangtani változásokat elszenvedve), majd művelt úton is, különböző jelentésekkel. Ezt jól példázza a latin INTEGRARE, amely a spanyolban három különböző alakban is megtalálható: entregar (’átadni’ jelentésben), enterar (’értesíteni, tudatni’ jelentésben), illetve a művelt alak, az integrar (’egyesít, egyesül’ jelentésben). Félművelt átvétellel olyan szavak honosodtak meg, amelyek ugyan elindultak a fonetikai fejlődés útján, de a művelt nyelvhasználatra való törekvésnek köszönhetően nem ment végbe a teljes átalakulás: például lat. SÆCULO (sieglo \>) siglo (és nem \*siejo, amelyet a teljes hangtani fejlődés eredményezett volna). (Lásd még a szókincs átvétel módja szerinti csoportosításáról szóló szakaszt.)
#### A ladino nyelvváltozat
Külön említést érdemel a középkori Spanyolországból kiűzött zsidók spanyol nyelvváltozata, a ladino, amely archaikus fokon őrizte meg a 15. századi kasztíliai kiejtést. Ennek megfelelően – bár az elszigetelt nyelvi fejlődés miatt természetesen vannak újításai – a ladinóban nem ment végbe a fonetikai fejlődés második szakasza. Így például a mujer szó még ma is -nek hangzik szemben a modern spanyol -rel.
## Szókincs
A spanyol szókincset eredete szerint a nyelvi fejlődés szakaszainak megfelelően alapvetően három rétegre lehet bontani:
- római kor előtti (preromán) származékok: az ibériai őslakosság – jószerivel ismeretlen – nyelveinek nyomai, valamint kelta átvételek,
- római kori (latin) szókincs (a legjelentősebb réteg), illetve
- római kor utáni (poszt-román) átvételek.
### A preromán idők
A római hódítók érkezése (i. e. 3. század) előtti időkben az Ibériai-félszigetet számos primitív civilizáció (ibérek, kelták, baszkok stb.) lakta, akik a föníciaiakkal, karthágóiakkal, illetve a görögökkel álltak kereskedelmi kapcsolatban. Az ibériai őslakosság nyelveiről nem sokat tudni. A terület nyelvtörténetileg két részre osztható: a keleti felén, a Földközi-tenger partjai mentén (a görög kivételével) nem indoeurópai, a nyugati felén indoeurópai (főleg kelta) nyelveket beszéltek. E nyelvekből, a helységneveken kívül csak néhány szó származik a spanyolban, többnyire kelta vagy baszk eredetűek: például barra (rúd, léc), izquierda (bal) stb. Ezen kívül számos spanyol vezetéknév baszk eredetű.
### A rómaiak érkezése
A spanyol nyelv tulajdonképpeni történelme a Római Birodalomban, közelebbről a birodalom Hispania tartományában beszélt vulgáris latinnal kezdődik, amelyet a római hódítók vittek a félszigetre. Mivel a spanyol gyakorlatilag ezen latin nyelvjárások modern folytatása, nem meglepő tehát, hogy innen származik a teljes szókincs közel 90, a mindennapi életben használt szavaknak pedig több mint 95%-a.
### A birodalom széthullása után
A Római Birodalom bukását (5. század) követően a latin hatása lassan gyengülni kezdett. A germán (nyugati gót) megszállással a katonáskodással kapcsolatos szavak kerülnek a nyelvbe, mint például maga a guerra (háború) szó, és ennek származékai, illetve jelentős számú germán személynév. Az ezt követő, a 8. századtól kezdődő több száz éves (a legtovább Granadában, 1492-ig tartó) arab (mór) uralom erős hatást gyakorol a hispániai latinra, közel 4000 arab szóval gazdagítva a spanyol szókincset az élet minden területéről. Az arab hatás annyira erős volt, hogy még a nyelvtani szókincsben is nyomot hagyott (innen származik például az hasta „-ig; sőt, még” határozószó).
Természetesen nem szabad szem elől téveszteni a spanyol nyelv újvilági elterjedését sem, amely számos indián elemmel gazdagította a nyelvet (erről részletesen lásd a vonatkozó szakaszt).
## Az Amerikába vitt spanyol nyelv
### A gyarmatosítás és a spanyol nyelv elterjedése
Amikor 1492. október 12-én Kolumbusz Kristóf (Cristóbal Colón) a kis Guanahaní-szigetre érkezett, rendkívüli történelmi eseménysorozat vette kezdetét a spanyol nyelv számára. A Spanyol Birodalom terjeszkedésével a nyelv átvitele is rövid idő alatt hatalmas területre terjedt ki: különféle keveredési folyamatok indultak el, amelyek örökre megbélyegezték a sorsát. Amerika Spanyolországba való beolvasztása az Antilláknál kezdődött. 1519 és 1521 között meghódították Mexikót (Új-Spanyolország), 1531 és 1533 között pedig Perut, amelyek a két legfontosabb spanyol alkirálysággá váltak, letéve a spanyol nyelvű Újvilág alapjait. A spanyol nyelv amerikai elterjedése alapvetően három szakaszra bontható: 1) a spanyolok betelepedése, gyarmatok alapítása; 2) a gyarmatok megszilárdulása (a 18. század végéig), a latin-amerikai nyelvjárások kialakulása; 3) függetlenedés és nacionalizmus: az új nemzeti nyelvi normák megszületése (20. század).
A spanyol benépesítők az anyaország különböző területeiről érkeztek, és különböző társadalmi osztályokhoz tartoztak. Kezdetben egyszerű falusi emberek voltak, köztük kevés nemessel, majd az egymást követő gyarmatosítási hullámokban ez az arány megváltozott (ezzel magyarázhatóak a különböző területek közötti kiejtésbeli különbségek). Az első szakaszban, a 16. század folyamán 250–300 000 gyarmatosító indult el Spanyolországból, többségében déli (andalúziai) származásúak. A következő két században jelentősen megnőtt a bevándorlás: a 17. században mintegy 380 000 ember, többségében kasztíliaiak, aragóniaiak, katalánok és valenciaiak, majd a 18. században galiciaiak, baszkok és Kanári-szigetekiek érkeztek az Újvilágba.
A nyelv rohamos terjedését jellemzi, hogy a 19. század elején Amerika spanyolul beszélő lakossága valamivel több mint hárommilliós volt, napjainkra ez a szám csaknem százszorosára növekedett, vitathatatlanul áthelyezve a spanyol ajkú népesség súlypontját Spanyolországról Amerikára.
### Az amerikai nyelvváltozatok kialakulása
A középkori Spanyolországban a gyarmatosítás kezdeti időszakában 3 nyelvi norma volt érvényben: a konzervatív kasztíliai, a toledói (amely hamar hanyatlásnak indult), és az újító sevillai, amely Amerika nyelvhasználatát nagy mértékben meghatározta (hiszen, ahogy az előzőekben szó volt róla, a gyarmatosítók többsége délről érkezett). A sevillai norma lényegében abban különbözött a konzervatív északi normától, hogy a középkori spanyol c, ç és z hangokat nem c-nek és dz-nek, hanem sz-nek ejtették: ez az ejtésmód terjedt el Amerikában is, míg ugyanez idő alatt a kasztíliai norma is leegyszerűsödött: a és szintén kiveszett, és átalakult a mai spanyolországi th-szerű ejtésmódra (lásd az vonatkozó részben).
A gyarmatosítók származásának megfelelően Spanyolországéhoz hasonlóan Amerika nyelvhasználatában is két fő nyelvi norma alakult ki: a déli típusú („andaluzista”), valamint a konzervatív északi típusú. Az utóbbi terjedt el az alkirályságok központjaiban (Mexikó, Peru) a hivatalnokok, udvaroncok, illetve a Spanyolország középső és északi részéről érkező bevándorlók befolyásának következtében. Ennek tudható be a mexikóiak és a peruiak „tiszta”, érthető kiejtése, szemben az Antillák, Dél-Amerika északi partjai, illetve az argentinok, uruguayiak és chileiek kiejtésével, amely az andalúziai nyelvjárásokat tükrözi (a szó- és szótagvégi s gyengülése/aspirálása vagy elnémulása, a zöngés zárhangok – főleg a d – elnémulása az utolsó szótagban és a szó végén, stb.).
Természetesen az őslakos indián nyelvek hatása is jelentős volt az amerikai spanyolra, főként a szókincsben hagyott mély nyomokat, de kisebb mértékben a kiejtésre és a hanglejtésre is hatással volt, főleg a legelszigeltebb területeken. Külön említést érdemel Argentína – alapvetően szintén az andalúz nyelvjáráson alapuló – nyelvhasználata, a rioplatense, amelynek hangtani sajátosságai – többek között – az olasz nyelv hatásának köszönhetőek.
### Az Amerikában beszélt spanyol főbb sajátosságai
Igazából a cím megtévesztő, mivel a latin-amerikai nyelvi sajátosságok eleve nem kizárólagosak: hiszen minden ottani változat Spanyolországból származik. Egyik legfőbb nyelvtani sajátosság (a hangtani eltéréseket az előzőekben már tárgyaltuk), hogy spanyolországi többes szám második személyű vosotros, vosotras; vuestro, vuestra, vuestros, vuestras; os névmások és az ennek megfelelő igealakok helyett – akárcsak Andalúzia bizonyos részein és a Kanári-szigeteken – a többes szám harmadik személyű ustedes; se, sí; los, las; les; su, sus, suyo, suya, suyos, suyas névmások használatosak a „ti” („titeket, nektek, tiétek” stb.) jelentésében is az ennek megfelelő többes szám harmadik személyű igealakokkal. Dél- és Közép-Amerika bizonyos területein fennmaradt a régi spanyol vos névmás, „te” jelentésben, amelyet a többes szám második személyű igegalakkal vagy módosult formájával használnak (részletesen lásd: voseo). További említésre méltó nyelvtani jellegű eltérés, hogy az igeragozási rendszerben az amerikai nyelvhasználatban gyakran csak az egyszerű befejezett (vagy elbeszélő) múlt (pretérito perfecto simple vagy indefinido) használatos olyan esetekben is, amikor Spanyolországban a befejezett (közel-) múltat (pretérito perfecto compuesto) használják (részletesen lásd a spanyol igeragozásról szóló szócikket).
## Az első modern európai nyelvtan
Az első spanyol nyelvtankönyvet egy andalúz grammatikus, Antonio de Nebrija készítette 1492-ben Salamancában, amelynek címe (latinul) Grammatica – spanyolul Gramática Castellana – volt. Ennek köszönhetően – jóllehet, a nyelvhasználat, költészet szabályait rögzítő művek már előtte is voltak – a modern európai nyelvek közül a spanyol volt az első, amelynek hivatalosan írásban rögzítették a nyelvtani szabályait, megtéve a kezdő lépést egy vulgáris latin nyelvváltozat sztenderdizálásához és hivatalossá tételéhez. Amikor Nebrija a könyvet bemutatta Kasztíliai Izabella királynőnek, a felség és közte a következő párbeszéd zajlott le:
## A Spanyol Királyi Akadémia és a nyelv szabályozása
A nyelv szabályozására 1713-ban megalakult a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española, RAE), amely a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületén (Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) keresztül – az egyes spanyol ajkú országokban 1871 és 1973 között létrejött társakadémiákkal együttműködve – szótárak és nyelvtanok kiadásával, nemzetközi nyelvi konferenciák megrendezésével, normatív szabályozással folyamatosan küzd a spanyol nyelv egységességéért és tisztaságáért. (Előkészületben lévő legújabb kiadványuk a Nueva gramática de la lengua española (Új spanyol nyelvtan), amely már DVD mellékletet is tartalmaz multimédiás oktatóprogrammal, kiejtési, nyelvjárási példákkal.)
E szabályozásnak köszönhetően a spanyol nyelv világszerte egységes helyesírással rendelkezik, s a nyelvjárásbeli eltérések az óriási távolságok ellenére sem okoznak különösebb gondot abban, hogy a közel 400 millió spanyol anyanyelvű megértse egymást.(...TRUNCATED) |
962,381 | Eubalaena | 26,693,661 | null | Emlősnemek,Eubalaena(...TRUNCATED) | Az Eubalaena az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a Whippomorpha alrendjébe és a simabálnafélék (Balaenidae) családjába tartozó nem.
Ebben a nemben manapság már csak három faj él: a déli simabálna (Eubalaena australis), az északi simabálna (Eubalaena glacialis) és a csendes-óceáni északi simabálna (Eubalaena japonica). E három faj a ma is élő legközelebbi rokonukkal együtt, a grönlandi bálnával (Balaena mysticetus) alkotja az úgynevezett simabálnafélék (Balaenidae) családját. E simabálnák jellemzői a hordószerű test, az igen meghajlott óriás pofa, a V alakú orrnyílások, valamint a sötétszürke vagy fekete bőr. Azonban e fajok legfőbb jellemzői a fejbőrön levő durva, kimagasló részek, amelyeken rengeteg, úgynevezett bálnatetű (Cyamidae) él. Az élősködők miatt ezek a bőrfelületek fehérnek vagy piszkossárgának tűnnek. Az Eubalaena-fajok átlagos hossza 13-16 méter, de elérhetik a 18 méteres hosszúságot is, testtömegük akár 100 tonna is lehet, emiatt nagyobbak, mint a hosszúszárnyú bálna (Megaptera novaeangliae) és a szürke bálna (Eschrichtius robustus), azonban jóval kisebbek, mint a hatalmas kék bálna (Balaenoptera musculus).
Mindhárom faj vándorló életmódot folytat, életüket a táplálkozóhelyek és a szaporodó helyek közti vándorlással töltve. Az északi fajokat a Föld meleg, trópusi vizei választják el a déli simabálnától. Az északi félgömbön élő bálnák kerülik a nyílt vizeket, inkább a félszigetek és kontinentális selfek közelében, valamint az öblökben tartózkodnak. Ezeken a helyeken nagyobb biztonságban érezhetik magukat, és a táplálékkínálat is gazdagabb. A déli félgömbön élő déli simabálnák a nyarat messze a nyílt vizeken töltik, ahol bőségesebb a táplálék, de az állomány egy jelentős része a telet a partok közelében vészeli át. Az Eubalaena-fajok főleg evezőlábú rákokkal (Copepoda) táplálkoznak, azonban ezek mellett krillt (Euphausiacea) és tengeri pillangókat is fogyasztanak. Ezek az állatok egyaránt képesek táplálkozni a víz felszínén, alatta vagy akár az óceán fenekén is. A szaporodási időszakban több hím is összegyűlik egy nőstény köré, ami az úgynevezett hímivarsejtek versenyéhez vezet. A nősténnyel több hím is párosodik. Habár a kék bálna a bolygónk legnagyobb állata, az Eubalaena-fajok heréje akár tízszer is nagyobb lehet az övénél. A herék egyenként 525 kilogrammot nyomhatnak, az állatvilágban előforduló legnagyobb és legnehezebb herék. A vemhesség legalább egy évig tart, ennek végén átlagosan körülbelül 900 kilogramm tömegű, 4,5–6 méter hosszú borjú születik. Az elválasztás nyolc hónap után következik be.
Békés és lassú úszásuk, a partközelséget kedvelő természetük, valamint a bálnazsírban gazdag (a zsíros test fennmarad a víz felszínén a bálna halála után) testük miatt a bálnavadászok kedvelt célpontjai voltak. Manapság az északi simabálna és a csendes-óceáni északi simabálna a világon a legveszélyeztetettebb bálnafajok. Az Amerikai Egyesült Államok Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) nevű törvénye szigorúan védi a két északi fajt. Mindkét északi faj nyugati állománya veszélyeztetett minősítést kapott, mivel csak néhány száz példány van belőlük; a csendes-óceáni északi simabálna keleti állománya azonban már a súlyosan veszélyeztetett fajok közé tartozik, mivel már ötven példánynál is kevesebb létezik belőlük. Továbbá az északi simabálna keleti állománya, már csak néhány tucat állatból áll és egyesek szerint ez az állomány már annyira megcsappant, hogy többé nem képes fenntartani magát, és kihalása visszafordíthatatlan. Bár vadászatuk manapság tilos, az Eubalaena-fajok számára mégis az ember jelenti a legnagyobb veszélyt. Pusztulásuk két fő oka az óriás hajókkal való ütközések és belegabalyodásuk az óriás halászhálókba. Az 1970-es évek óta ismert halálesetek 48%-áért közvetlenül az emberi tevékenység felelős.
## Nevük és rendszertani besorolásuk
A „simabálna” elnevezés arra utal, hogy az állatok torka és hasa, szemben a barázdásbálna-félékével (Balaenopteridae), sima, nem pedig barázdált.
A simabálnákat először 1758-ban Carl von Linné írta le és nevezte meg tudományosan. Linné egy fajnak vélte az összes simabálnát, még a grönlandi bálnát is. A faj nemének a Balaena nevet adta. Az 1800-as és az 1900-as évek során sok vita folyt e bálnák besorolásáról. Az idők folyamán a biológusok többször is besorolták a különböző simabálna-állományokat két, három és négy fajba, továbbá egy-két nembe. A bálnavadászat hajnalán mindegyiket egy fajnak, a Balaena mysticetus-nak vélték. Később pedig rájöttek, hogy a grönlandi bálna különbözik a többi simabálnától. Emiatt 1864-ben John Edward Gray, brit zoológus azt javasolta, hogy a grönlandi bálnától elkülönített simabálnát Eubalaenának nevezzék. Ezután azt is észrevették, hogy az újonnan létrehozott Eubalaena északi és déli állományaiban a koponya alakja különbözik egymástól, így meglehet, hogy akár két faja is létezhet; az egyik az északi félgömbön, míg a másik a Déli-óceánban. Rice még 1998-ban is, egyébként megbízható klasszifikációjában, a „Marine mammals of the world: systematics and distribution” című munkájában csak két fajt jegyzett fel, a Balaena glacialis-t (a simabálnákat) és a Balaena mysticetus-t (a grönlandi bálnákat).
2000-ben két különböző DNS-vizsgálat is kimutatta, hogy az északi és a déli állományok valójában két különböző fajba tartoznak. Továbbá az is bebizonyosodott, hogy az északi félgömbön levő észak-atlanti- és észak-csendes-óceáni állományok is két különböző fajt alkotnak, sőt az észak-csendes-óceáni faj közelebbi rokonságot mutat a déli fajjal. A kutatók és rendszerezők, akik ezzel a tanulmányozással foglalkoztak, úgy vélik, hogy e három faj már vagy 3, vagy akár 12 millió éve is nem keveredett egymással.
E felfedezés következtében 2001-ben, Brownell és kollégái újragondolták a csendes-óceáni északi simabálna önálló faji státuszát. 2002-ben a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (International Whaling Commission, IWC) tudományos kara elfogadta Rosenbaum felfedezését, és azt javasolta, hogy ez újonnan elkülönített fajok közös nemének neve az Eubalaena legyen. 2007-ben Churchill kutatásai azt is bebizonyították, hogy az Eubalaena-fajok eltérő törzsfejlődési (philogenesis) vonalat alkotnak a grönlandi bálnával szemben, és a két különböző nembe való besorolásuk jogos, azaz megfelel a valóságnak.
Az alábbi kladogram bemutatja a simabálnafélék fajainak a kifejlődését és a rokonsági kapcsolatait:
Érdekes módon az Eubalaena-fajok megkülönböztetésében a rajtuk élősködő bálnatetvek genetikai vizsgálata is segít. Mivel ezek a bálnatetvek jóval gyorsabban szaporodnak, mint gazdaállataik, genetikai sokszínűségük jóval nagyobb. Ezt a bőséges információs forrást az Utahi Egyetem (University of Utah) tengerbiológusai genetikailag feltérképezték. Az élősködők génjei is azt mutatják, hogy három különböző fajuk létezik, tehát a bálnák nem keveredhettek, mert akkor a tetvek is keveredtek volna. A kutatók megtudták, hogy a fajok körülbelül 5–6 millió éve (a miocén kor végén, vagy a pliocén kor elején) alakultak ki, és a 11. század elején, amikor is e bálnák kereskedelmi célú vadászata elkezdődött, gazdag állománnyal rendelkeztek. Az állományok elkülönülését Észak-Amerika és Dél-Amerika egyesülése indította meg. A trópusi vizek ezután melegebbé váltak, újabb határt emelve az állományok között. A kereszteződés lehetetlenné válása külön fajok létrejöttét eredményezte. Jon Seger, a kutatócsapat főnöke így nyilatkozott a BBC News-nak: „Ez véget vet annak a hosszú vitának, amely azt vitatta, hogy valójában három Eubalaena faj van-e a simabálnák között. Mostantól ez kétségtelen.”.
### Rendszerezésük és a fajok szinonimái
A nembe az alábbi három élő faj és két fosszilis faj tartozik. Az idők során a fajokat, éppen úgy, mint a nemet is, többször is átnevezték. A ma érvényes tudományos nevek közvetlenül a magyar név után olvashatók:
- déli simabálna (Eubalaena australis) (Desmoulins, 1822) A térképen narancs színnel. - típusfaj; B. antarctica Lesson, 1828, B. antipodarum Gray, 1843, B. glacialis Mueller, 1776, B. glacialis australis Scheffer & Rice, 1963, E. capensis Gray, 1866, E. glacialis australis Tomilin, 1962, Halibalaena britannica Gray, 1873, Hunterus temminckii Gray, 1864, Macleayius australiensis Gray, 1865
- északi simabálna (Eubalaena glacialis) (O. F. Müller, 1776) A térképen zöld színnel.; B. biscayensis Eschricht, 1860, B. glacialis glacialis Scheffer & Rice, 1963, B. mysticetus islandica Kerr, 1792, B. nordcaper Lacépède, 1804, Baloena glacialis Robineau, 1989, E. glacialis glacialis Tomilin, 1957, Hunterius swedenborgii Lilljeborg, 1867, Macleayius britannicus Gray, 1870
- †Eubalaena ianitrix Bisconti, Lambert & Bosselaers, 2017
- csendes-óceáni északi simabálna (Eubalaena japonica) (Lacépède, 1818) A térképen kék színnel.; B. japonica Lacépède, 1804 (basionym), B. sieboldii Gray, 1864, Balaenoptera antarctica Temminck, 1841 (lapsus Balaena-ra), E. glacialis japonica Imaizumi, 1958, E. sieboldii Gray, 1868
- †Eubalaena shinshuensis Kimura & Narita, 2007
### Más fajok
Korábban a simabálnafélék családjába sorolták a Déli-óceánban élő, kisméretű törpe simabálnát (Caperea marginata) is, azonban ezt az állatot később külön családba, a Neobalaenidae családjába (a legújabb kutatások szerint a Neobalaenidae nem egy önálló család, hanem a korábban fosszilis családnak vélt, Cetotheriidae-k utolsó élő képviselője) helyezték át. A 18. században Emanuel Swedenborg svéd tudós, filozófus, teológus, látnok és keresztény misztikus, egy újabb simabálna fajt írt le, melynek a „Swedenborg bálna” nevet adta. A leírás azokon a maradványokon alapult, amelyeket 1705-ben a svédországi Norra Vångánál találtak meg, és óriások csontjainak véltek. Swedenborg átnézte a csontokat, és rájött, hogy azok valójában bálnacsontok. Azonban e bálnafaj létezése vitatott volt egészen 2009-ig, amikor is Strömstad közelében egy új autópálya építésekor újabb ilyen csontok kerültek elő. Az új csontok ellenére a legtöbb biológus szerint az úgynevezett Hunterius swedenborgii nem egyéb, mint egy északi simabálna. Egy DNS-vizsgálat viszont azt mutatta, hogy a maradványok nem az északi simabálnához, hanem a grönlandi bálnához tartoznak.
## Előfordulásuk
A három Eubalaena-faj bolygónk három jól meghatározott részén fordul elő: az Atlanti-óceán északi részén, főleg a nyugati partok közelében; a Csendes-óceán északi részén, Japántól egészen Alaszkáig; valamint az Antarktiszt körülvevő Déli-óceánban. Ezek a simabálnák csak a 20–60 fokos szélességi körök mérsékelt éghajlatát tűrik meg, a forró trópusokat és a sarki jégmezőket kerülik. Emiatt a különböző fajok képtelenek egymással találkozni. Bár a déli simabálna – táplálékát keresve – szabadon úszik a nyíltabb vizekben, mégsem tekinthető nyílt vízi állatnak. Általában véve mindhárom faj a félszigetek, az öblök és a kontinentális selfek védelmét keresi, ahol a táplálékkínálat is bőségesebb.
Mivel az óceánok igen nagyok és e bálnák száma alacsony, igen nehéz megállapítani az állományok nagyságát. Az alábbi számok csak körülbelüli feltételezések:
- északi simabálna – 400 példány;
- csendes-óceáni északi simabálna – csak 23 példányt figyeltek meg és azonosítottak a Csendes-óceán keleti részén;
- déli simabálna – körülbelül példány élhet a Déli-óceánban.
### Északi simabálna
Majdnem mind a 400 példány az Atlanti-óceán nyugati partján él. Tavasszal, nyáron és ősszel északon, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partjainál, Új-Fundlandtól egészen New York államig fordulnak elő a táplálkozó helyeik. Ezekben az évszakokban főleg a Fundy-öbölben és a Cape Cod-öbölben tartózkodnak. Télen lehúzódnak délre, Georgia és Florida államok környékére, hogy életet adjanak borjaiknak. Az utóbbi évtízedekben az óceán keleti részein is észrevették e fajt. 2003-ban Izland környékén is láttak néhányszor északi simabálnákat. Meglehet, hogy ezek a keleti példányok az egykori keleti állomány utolsó képviselői, azonban a bálnavadászok feljegyzései szerint ezek csak elkóborolt állatok. Akárhogy is legyen, egyre rendszeresebbé vált e bálnák előbukkanása Norvégia, Írország, Spanyolország, Portugália, a Kanári-szigetek, Olaszország és Szicília közelében. Csak a norvégiai simabálnákról tudják biztosan, hogy nyugatról jöttek.
### Csendes-óceáni északi simabálna
Az eddigi kutatások szerint a csendes-óceáni északi simabálnának két állománya van. Az egyik a Csendes-óceán keleti részén, a Bering-tenger közelében található meg. Ez körülbelül 30 példányt számlál. Vélhetően az Ohotszki-tengerben él e faj nyugati állománya, amely 100–200 bálnából áll. Erről az állományról igen keveset tudunk. A csendes-óceáni északi simabálna és közeli rokona, az északi simabálna a világ legveszélyeztetettebb óriás bálnái és egyben legveszélyeztetettebb állatai. A mai állománysűrűségből és a születési rátából ítélve, mindkét faj ki fog halni a következő 200 évben. Korábban, amikor még többen voltak, a nyugati állomány az Ohotszki-tengertől északra, míg a keleti állomány az Alaszkai-öbölben töltötte a nyarat, manapság azonban az ázsiai csoport alig mozdul ki az Ohotszki-tengerből, míg az amerikai csoport csak a Bering-tenger keleti részéig jut el. Habár a csendes-óceáni északi simabálnát is vándorló fajnak tekintik, mozgásáról, útvonalairól alig van adat.
### Déli simabálna
A Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság 1998-ban számolta össze utoljára a déli simabálna állományt. A kutatók három különböző helyen (Argentína, Dél-afrikai Köztársaság, Ausztrália) számolták meg a felnőtt nőstényeket, ezután az ismert nőstény:borjú és nőstény:hím arányokkal a kapott számot extrapolálták a többi élőhelyre. Az 1997-es állományt összesen 7500 egyedre becsülték. Frissebb, 2007-es adatok szerint a déli simabálna megkétszerezte az állományát az előző évtizedhez képest. Ennek ellenére a faj egyes állományai túl kicsik, hogy újra felépüljenek (az adatszerzés sem a legmegbízhatóbb).
A déli simabálna a Déli-óceán legdélebbi részein, valószínűleg az Antarktisz közelében tölti a nyarat, ahol idejét táplálkozással tölti. Télen, a szaporodási időszakában északra vándorol. Gyakran észrevehető Argentína, Ausztrália, Brazília, Chile, Mozambik, Új-Zéland és a Dél-afrikai Köztársaság partjainak közelében. Amióta betiltották a déli simabálna vadászatát, azóta e faj egyedszáma 7 százalékkal nő évente. Az eddigi megfigyelések szerint úgy tűnik, hogy a dél-amerikai, a dél-afrikai és az ausztráliai csoportok csak kisebb mértékben, ha egyáltalán keverednek egymással. Ez valószínűleg azért van így, mivel a nőstények mindig a megszokott vándorlási útvonalakat követik a szaporodási és a táplálkozási helyek között, és ezeket az útvonalakat adják át borjaiknak is.
## Megjelenésük
A többi bálnáktól eltérően a simabálnák fején jellegzetes, durva bőrdudorok vannak. Hátuk igen széles és nincsen rajtuk hátúszó. Néhányuknak fehér foltozás van a hasán. Hosszú és meggörbült felső állcsontjaik (maxilla) a szemük fölött kezdődik. A bőrdudorok fehérnek vagy piszkossárgának hatnak a rajtuk élősködő bálnatetvek miatt. Mindegyik példánynak más és más a bőrdudor-elrendeződése és mérete. Mindhárom Eubalaena-faj példányai elérhetik a 18 méter hosszúságot és a 100 tonnás súlyt. Ilyenformán nagyobbak, mint a hosszúszárnyú bálna és a szürke bálna, de jóval kisebbek, mint a hatalmas kék bálna. Szintén sajátosságuk, hogy testük tömegének a 40 százalékát bálnazsír alkotja, amely azonban nem sűrű állagú. Emiatt a többi bálnától eltérően, ha elpusztulnak, akkor lebegnek a vízen, nem süllyednek el. Az Eubalaena-fajok nagyon lassú állatok, csúcssebességük nem nagyobb 10 km/óránál. Lassú haladásuk ellenére mozgékonyak, előszeretettel szöknek ki egész testükkel a vízből, vagy csak a fejüket emelik ki, illetve mellúszóikkal és farokúszóikkal csapdosnak.
Az átlag kifejlett Eubalaena-példányok hossza 13–16 méter, míg testtömegük 54–73 tonna. A test legnagyobb kerülete a test hosszúságának a 60 százalékát is elérheti (vagyis a legnagyobb szélessége a test hosszának kb. 20%-a). A farokúszó szélessége igen nagy, a test hosszúságának a 40 százalékát éri el. Úgy tűnik, hogy a három faj közül az Észak-Csendes-óceáni simabálna a legnagyobb; ennek a legnagyobb példányai akár 100 tonnásak is lehetnek. Ezeknek a simabálnáknak az orrnyílásai a fej tetején ülnek, elég távol egymástól, a rajtuk kilőtt páraoszlop körülbelül 5 méter magasba is fellövell, és jellegzetes V-alakot képez. E fajok szájának mindkét oldalán 200–300 darab szilát tartalmazó szarulemez található. Ezek keskenyek, 2-2,8 méter hosszúak és igen bolyhosak, számos „szila hajjal” rendelkeznek. A szilák segítségével szűrik ki táplálékukat a vízből.
Az Eubalaena-fajok hímvesszője akár a 2,7 méter hosszúságot is elérheti, míg heréik körülbelül 2 méter hosszúak, 78 centiméter átmérőjűek és akár 525 kilogramm súlyúak is lehetnek, azaz az állatvilág legnagyobb ivarszerveivel rendelkeznek. Habár a kék bálna a bolygónk legnagyobb állata, az átlag Eubalaenák heréinek mérete akár tízszer is nagyobb lehet azokénál. A szaporítószervek a tulajdonosaik méretéhez viszonyítva is eléggé nagyok, mivel általában egy akkora állatnak, mint az Eubalaena, körülbelül hatszor kisebb heréinek kellene lennie, mint amilyenek azok valójában. A két here együttvéve körülbelül az állat testtömegének az 1 százalékát alkotja, és a test belsejében helyezkedik el. Az ivarszervek túlzott mérete azt jelenti, hogy az Eubalaena-fajok esetében az úgynevezett „hímivarsejtek versenye” igen fontos a szaporodási időszakban. Mindkét nembéli egyed több más példánnyal is párosodhat ezen időszak alatt.
## Életmódjuk
### Táplálkozásuk
E simabálnafajok legfőbb táplálékai az állati eredetű planktonszervezetek, főleg az evezőlábú rákok (Copepoda), azonban ezek mellett krillt (Euphausiacea), tengeri pillangókat és egyéb apró élőlényeket is fogyasztanak. Ha az élőhelyükön ezen apró állatok egyik állománya túlszaporodik, az Eubalaena-fajok gyorsan észreveszik ezt, és kiaknázzák a gazdag táplálékkínálatot. Mint a többi sziláscet, ezek a bálnák is a vízből szűrik ki táplálékukat sziláik segítségével. Tátott szájjal úszva nagy mennyiségű vizet és táplálékot engednek be, aztán becsukva szájukat, kiszorítják a vizet, a plankton fennakad a sziláikon. Ahhoz, hogy a simabálnák elkezdjenek táplálkozni, a zsákmánynak nagy számban kell előfordulnia, továbbá elég nagynak kell lennie, hogy fennakadjon a szilákon és lassúnak kell lennie, nehogy elmeneküljön a lassú mozgású Eubalaena-fajok elől. A táplálkozás egyaránt megtörténhet a vízfelszínén, a víz alatt, vagy éppen a tengerfenéken. A kutatók észrevették, hogy a bálnák néha iszaposan jönnek fel a felszínre.
### Viselkedésük
Énekük nem annyira bonyolult, mint más bálnafajok esetében. A morgásaik, kattogásaik és visításaik többnyire 500 Hz frekvencia alattiak, ami időnként felmegy 1500-2000 Hz-ig. Hogy mire való az énekük, még nem ismert pontosan, de valószínűleg a csoporton belüli kapcsolattartást szolgálják. Egy kísérlet során az északi simabálnák a jóval magasabb frekvenciájú rendőrkocsi-szirénára is reagáltak, és a magas hang hallatára gyorsan feljöttek a víz felszínére. Ez a kísérlet azért volt érdekes, mivel az északi simabálnák nem reagálnak más hangokra, még a közeledő hajók hangjaira sem. A kutatók szerint ilyen szirénákat szerelve a hajókra, elkerülhetők a jövőbeli hajó-bálna ütközések.
Energikusan viselkednek a felszínen: részben vagy akár teljes testükkel kiugranak a vízből, farokúszójukkal, vagy mellúszóikkal csapdossák a víz felszínét. A viselkedés pontos magyarázata ismeretlen. Mindegyik igen erős hanggal jár, ezért feltételezik, hogy az erőfitogtatásra, vagy egyéb kommunikációs célra szolgál.
Argentína és Dél-Afrika közelében megfigyelték, hogy kiemelik farokúszójukat a vízből, ami a szél hatására a bálna haladását segíti. Más területeken ezt nem sikerült megfigyelni.
### Ellenségeik
Az Eubalaena-fajok legfőbb ellensége az ember, a kardszárnyú delfin (Orcinus orca) és a nagyobb testű cápák, mint például a fehér cápa (Carcharodon carcharias). Ha veszélyt észlelnek és többen vannak egy helyen, akkor a bálnák kört alkotnak úgy, hogy farokúszóik kívül legyenek. Néha a sekélyebb vizekbe úsznak, amely azonban nem a legjobb megoldás, mivel ők is hatalmasak, tehát nem tudnak mozogni, esetleg partra vetődnek. A természetes ellenségek ellen a legtöbbször elég a bálnák hatalmas mérete, azonban a borjak igen kiszolgáltatottak a kardszárnyú delfinek és a cápák támadásának.
### Élettartamuk
E bálnafajok élettartamáról igen keveset tudunk. Az eddigi legjobban ismert példány egy északi simabálna nőstény, amelyet 1935-ben lefényképeztek borja kíséretében. Ugyanezt a nőstényt lefényképezték 1959-ben, 1980-ban, 1985-ben és 1992-ben is. A fején levő bőrdudorok elhelyezkedése, azaz mintázata bebizonyította, hogy ugyanarról a nőstényről van szó mind az öt fényképen. Utoljára 1995-ben fényképezték le, de ekkor egy nagy sérülés volt a fején, amelyet valószínűleg egy hajóval való ütközés során kapott. Feltételezések szerint ez a nőstény 1935-ben az első borját gondozta, úgyhogy 1995-ben körülbelül 70 éves, talán ettől is idősebb lehetett. A grönlandi bálnákon végzett kutatások azt mutatják, hogy ez a kor nem ritka, sőt meglehet, hogy az Eubalaena-fajok ennél jóval több évet is élhetnek.
## Szaporodásuk
A szaporodási időszak alatt az Észak-Atlanti-óceánban a víz felszínén akár húsz hím állat is követhet egyetlen nőstényt. Miközben a hímek versengenek egymással, addig a nőstény a hátán úszik, hasát kiemelve a vízből. A párosodás előtt a hímek mellúszóikkal és nehéz testükkel próbálják a mélyre lenyomni. A simabálnák hímjei nem annyira agresszívek egymással szemben, mint a hosszúszárnyú bálnák hímjei. Habár a szaporodási időszak alatt a nőstény meglehet, hogy nem termékenyül meg, alkalma van felmérni a helybéli hímek állapotát. Az északi simabálna körülbelül 7,5–9 évesen éri el az ivarérettséget, ettől kezdve részt vehet a szaporodási időszakban folytatott versengéseken. A nőstény 3–4 évenként párosodik. A párosodás és az ellés is a téli hónapokban zajlik le. A vemhesség majdnem egy évig tart. Az újszülött borjú körülbelül 4,5–6 méter hosszú és 900 kilogramm súlyú. Életének első évében igen gyorsan nő, körülbelül megkétszerezi méretét. Az elválasztás 8–12 hónap között van, az ez utáni növekedési ráta még nem ismert eléggé, a feltételezések szerint attól függhet, hogy a borjú a következő évben is az anyjával marad-e.
## Az Eubalaena-fajok és az ember
### Vadászatuk
Az Eubalaena-fajok a lassú úszásuk és partközeli életterük miatt a legalkalmasabb vadászható bálnáknak bizonyultak. Legalábbis 1712-ig, mivel addig csak a partközeli bálnákat merte az ember levadászni. A három fő ok arra, hogy miért ezek a bálnák a legalkalmasabbak a bálnavadászatra:
- Gyakran a partok közelében úsznak, és könnyen észrevehetők a bálnavadász falvak megfigyelői által.
- Lassú mozgásuk miatt az emberek gyorsan elérték őket a parton várakozó csónakjaik segítségével.
- Miután a szigonyokkal megölték a bálnákat, az állatok zsírban gazdag teste a felszínen maradt, így könnyebb volt a vadászoknak partra vonszolni őket. Ez utóbbi tulajdonság ellenére a Csendes-óceánban leölt bálnák 10–30 százaléka mégis elsüllyedt; csak kevés jött fel közülük újból a felszínre.
A baszkok voltak az elsők, akik kereskedelmi célokra kezdték vadászni az északi simabálnát. Tevékenységüket a 11. században kezdték el az otthonukhoz közeli Vizcayai-öbölben. Először csak a bálnaolaj miatt ölték le az óriásokat, aztán pedig, miután a húsok tartósításának a módszere továbbfejlődött, a bálnák húsát is elkezdték fogyasztani. 1530-ban a baszkok már Kanada keleti partjainál is vadásztak, 1602-ben pedig már eljutottak a brazíliai Salvador da Bahia öblébe is. Az utolsó baszk vadászexpedíciók az úgynevezett hétéves háború (1756–1763) előtt zajlottak le. A háború utáni összes vadászexpedíció kudarcba fulladt, de a 19. században a baszkok az otthonuk közelében szórványosan tovább vadászták e békés óriásokat.
Az új észak-amerikai kolóniákban a baszkokat az úgynevezett „jenki bálnavadászok” váltották fel. Központjaik a massachusettsi Nantucketben és a New York-i Long Islanden voltak. A jenkik egy sikeres évben akár több mint száz északi simabálnát is levadásztak. 1750-ben már annyira kevés északi simabálna volt, hogy vadászásuk már képtelen volt fenntartani az iparágat. Emiatt a jenkik a 18. század vége előtt leköltöztek a Dél-Atlanti-óceánra. A legdélebbi brazíliai bálnavadász központot 1796-ban alapították az Imbituba nevű kikötővárosban. Az elkövetkezendő száz évben a jenkik ellepték a Déli- és a Csendes-óceánokat is, őket több európai nemzet vadászflottája követte. A 20. század eleje jelentős technológiai fejlődésnek volt a tanúja. Ez a fejlődés a bálnavadászatot is érintette, ami jóval megnövelte a leölt bálnák számát. 1937-ig a bálnavadászok adatai szerint a Dél-Atlanti-óceánban , a Dél-Csendes-óceánban , az Indiai-óceánban és az Észak-Csendes-óceánban Eubalaena-példány pusztult el. Meglehet azonban, hogy az adatok hiányossága miatt a leölt bálnák valós száma ennél jóval nagyobb volt.
Mivel már mindenkinek feltűnt az Eubalaena-fajok igen megcsappant egyedszáma, e bálnák vadászatát 1937-ben nemzetközileg betiltották. Ez a vadásztilalom jól jött e fajok számára, bár egyesek a törvényt megszegve, még több tíz évig vadásztak rájuk. Madeira lakosai 1968-ban vadásztak utoljára e bálnákra, két példányt ejtettek el. Az 1940-es években a japánok 23 csendes-óceáni északi simabálnát öltek meg, de minden engedélyük megvolt hozzá. Az 1960-as években – tudományos vizsgálatok mögé rejtőzve – a japánok további bálnákat vadásztak. A bálnák törvénytelen vadászata a brazíliai Imbitubában egészen 1973-ig folytatódott. Az 1950–60-as években a Szovjetunió legalább déli simabálnát ölt meg engedély nélkül, azonban csak négyet jelentett be.
### Egyéb veszélyforrások
Az északi simabálnák legfőbb elhalálozási oka a hajókkal való ütközés. Ez azért is van így, mivel ezek az állatok főleg az USA és Kanada keleti partjainak közelében élnek, illetve vándorolnak, és útvonalaik egybeesnek a világ legforgalmasabb tengeri teherszállító útvonalaival. 1970–1999 között legalább 16 bálna-hajó ütközést jelentettek, és valószínűleg többet nem jelentettek. A Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) szerint 1970-től napjainkig, az ismert 71 elpusztult északi simabálna közül 25 hajóval való ütközésben vesztette életét. Felismerve a veszélyt, mely szerint a hajókkal való ütközések kiirthatják e fajt, 1997 júliusában a NOAA bevezette az „Atlanti-óceáni nagy bálnák véletlen pusztulását csökkentő programot” (Atlantic Large Whale Take Reduction Plan). Ennek a védőintézkedésnek az egyik része az, hogy mindegyik, az USA kikötőjét használó hajónak kötelező beszámolnia arról, ha bálnákat láttak.
Az északi simabálnák elhalálozásának másik fő oka a halászhálókba gabalyodás. Táplálkozás közben a simabálnák nagyra tátott szájjal úsznak, és nem veszik észre, ha útjukba egy ilyen óriási háló kerül. A háló rátekeredhet az állatok állkapcsára, mellúszóikra vagy akár a farokúszóikra is. Egyeseknek sikerül megszabadulniuk, másoknak nem. Ha az ilyen esetet észreveszik, általában sikeresen kiszabadítják az állatokat, azonban a többségük hónapokon belül elpusztul. Ezek a hálóba való gabalyodások igen aggasztóak e bálnák fennmaradásának szempontjából.
Az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete egy tenger alatti kiképzőbázis létrehozását fontolgatja Georgia és Florida sekély vizei mentén, közvetlenül az északi simabálna nőstények ellőterülete mellett. Vezető környezetvédő csoportok, többek közt a New York-i bejegyzésű környezetvédelmi jogvédő szervezet, a Környezeti Erőforrásokat Védő Tanács (Natural Resources Defense Council) jogi úton próbált szembeszállni a Haditengerészettel, azonban pert vesztett a szövetségi bíróság előtt, így a haditengerészet folytathatja újabb bázisának a kialakítását. A bírósági döntés során nem vették figyelembe a simabálnák rendkívül alacsony számát (egyes források szerint már csak 313 egyed él a keleti parton) és az adott évi gyenge szaporulatot.
### Természetvédelmi intézkedések
Mind az északi simabálnát, mind a csendes-óceáni északi simabálnát kihalással veszélyeztetett fajnak tekinti a Washingtoni egyezmény (CITES), és mindkét fajt felvette az 1. listájára, amely a különösen veszélyeztetett fajokat tartalmazza. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) is veszélyeztetett fajokként kezeli őket. A Nemzeti Éghajlati Adatközpont egyik ügynöksége, a Nemzeti Tengerhalászati Szolgálat (US National Marine Fisheries Service) az Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) törvény alapján mindhárom fajt a veszélyeztetett kategóriába sorolta. A Marine Mammal Protection Act of 1972 (a tengeri emlősök védelméről szóló 1972-es törvény) szerint mindkét faj a „megfogyatkozott” minősítést kapta.
A déli simabálnát az ausztráliai Environment Protection and Biodiversity Conservation Act 1999 (az 1999-ben létrehozott, a környezetet és biológiai sokféleséget védelmező törvény) veszélyeztetettnek, az új-zélandi Threat Classification System (vészhelyzetet osztályozó rendszer) nemzetileg veszélyeztetettnek, az argentin nemzeti kormány „természeti remekműnek”, míg a brazil Veszélyeztetett fajok nemzeti listája „nemzeti természeti remekműnek” tartja.
A 2000-es években az Amerikai Egyesült Államok és Brazília újabb védő intézkedéseket fogadtak el a két legfőbb veszélyforrásra nézve. 2001-ben az állatvédők az USA kormányát további intézkedésekre akarták kényszeríteni. Az állatvédők azt szeretnék elérni, hogy amikor a bálnák előfordulása sűrű, a hajóknak az amerikai kikötőktől már 40 kilométeres távolságban sebességüket 22 km/órára kelljen csökkenteni. 2005 szeptemberében az Élővilág Őrei (Defenders of Wildlife), a Humane Society of the United States (az Amerikai Egyesült Államok humanitárius szervezete) és az Ocean Conservancy (az óceán megőrzéséért harcoló szervezet) szervezetek beperelték a Nemzeti Tengerhalászati Szolgálatot azért, mert nem védelmezi eléggé a veszélyeztetett és igen ritka északi simabálnát. A szervezetek az Endangered Species Act és a Marine Mammal Protection Act of 1972 című törvények alapján további védelmi intézkedéseket követeltek. 2013. augusztus 8-án Bostonban a Defenders of Wildlife és társszervezetei sikeresen megnyerték az általuk elindított pereskedést. Ilyenformán a Nemzeti Tengerhalászati Szolgálat kénytelen lesz átgondolni és újféle szabályokat létrehozni a homárhalászattal kapcsolatosan. A homárhalászok a bálnák útvonalai mentén, hosszú kötelekkel kötik össze a homároknak szánt ketreceket és a hozzájuk kapcsolódó bójákat, ezenkívül a bójákat is összekötik egymással, igen hosszú „csapdát” állítva a bálnáknak. Az állatok belegabalyodhatnak a kötelekbe, még jobban lelassítva őket, tehát még nehezebben térhetnek ki a hajók elől. A kötelek a szájukra tekeredhetnek, tehát éhen halhatnak, vagy éppen a bóják kerülhetnek az állatok szájába, torkába, megint táplálék nélkül hagyva őket. Ez az új bálnavédelmi siker nemcsak az északi simabálnáknak jön jól, hanem a szintén ezeket az útvonalakat használó hosszúszárnyú bálnáknak, közönséges barázdásbálnáknak (Balaenoptera physalus) és tőkebálnáknak (Balaenoptera borealis) is.
A NOAA kutatói szerint a megfigyelt északi simabálnák 83 százaléka a parttól legfeljebb 37 kilométeres távolságban tartózkodik.
A déli simabálna a Washingtoni egyezmény szerint veszélyeztetett, míg a Természetvédelmi Világszövetség szerint nem fenyegetett. Akárhogy is legyen, a faj összes szaporodó helye védelem alatt áll. E faj a következő országok partjai mentén elli borjait: Argentína, Ausztrália, Brazília, Chile, Új-Zéland, a Dél-afrikai Köztársaság és Uruguay. A brazilok mintegy 1600 négyzetkilométeres területet nyilvánítottak védettnek, ezenkívül 2000-ben Santa Catarina állam partvonalából is 130 kilométer védetté vált. Ezek a védett területek biztosítják a bálnák ellőhelyeit és a turisták látnivalóit.
2006\. február 6-án a NOAA bejelentette a bálnákkal való ütközések csökkentési programját. Ennek jegyében a hajóknak le kellett lassítaniuk az ellési időszakok idején. A program a hajótulajdonosok ellenzése dacára 2008. december 8-án hivatalossá vált. A határozat az alábbi pontokat foglalja magába:
- 2009 januárjától kezdve Új-Anglia vizeiben, amikor az északi simabálnák elkezdik vándorútjaikat, a 20 méteres vagy ennél hosszabb hajóknak kötelező lelassítani 19 km/órára. Ez a szabály a fő közép-atlanti kikötők 37 kilométeres körzetében érvényes.
- Ezek a sebességmérséklő szabályok Új-Anglia és az USA délkeleti partjai mentén alábbi helyeken és idők között érvényesek:
- november 15. – április 15., az USA délkeleti részén; a floridai St. Augustine és a georgiai Brunswick között,
- november 1. – április 30., az USA középső részén; Rhode Island és Georgia között,
- január 1. – május 15., a Cape Cod-öbölben,
- március 1. – április 30., a Cape Cod-öböl északi részén, Race Point térségénél,
- április 1. – július 31., az új-angliai Maine-öbölben.
- Önkéntes sebességcsökkentés az év minden részében, ha a hajó közelében három vagy több bálna tartózkodik.
- Még ezen szabályok érvényességének 2013-as megszűnése előtt a tudósok felmérik a szabályok hatását.
A Stellwagen Bank National Marine Sanctuary (Új-Anglia vizeiben egy védett terület) egy automatikus bóját szerelt fel a Boston felé vezető hajóúton, ami a bálnák észlelésekor értesíti a Simabálnákat Hallgató Hálózat (Right Whale Listening Network) internetes oldalát, amelyről a környék összes tengerésze megtudhatja, hogy pontosan hol is vannak a bálnák.
### Bálnafigyelés
A déli simabálnák aktivitásának köszönhetően a dél-afrikai köztársasági Hermanus város a világ simabálna-figyelésének központjává vált. A téli hónapok alatt, amelyek a Föld e részén július és október között vannak, a déli simabálnák olyan közel jönnek a parthoz, hogy turistáknak ki sem kell menniük a jól elhelyezett szállodákból ahhoz, hogy jól szemügyre vegyék őket. A város egy „bálna kiáltót” fizet, aki a várost járva, figyelmezteti annak lakosait és turistáit, ha bálnák közelednek. A déli simabálnák egyéb ellő-telelőhelyeken is megfigyelhetők.
Brazíliában, a Santa Catarina államban levő Imbituba város, ahol korábban bálnafeldogozó üzem volt, elnyerte a Nemzeti Simabálna Főváros címet, és itt minden szeptemberben megtartják a Simabálna Hetet. Körülbelül ekkortájt láthatók a helység közelébe érkező nőstények és borjaik többsége. A régi bálnafeldogozó üzem épületéből bálnamúzeum lett. Télen az argentínai Valdés-félsziget környékén van a legnagyobb déli simabálna-sűrűség. Az Ocean Alliance (Összefogás az Óceánért) és a Whale Conservation Institute (Intézet a Bálnák Védelméért)'' nevű szervezetek szerint ezen a helyen több mint 2000 állat gyűlhet össze.
## Fordítás(...TRUNCATED) |
1,334,575 | Mokao-barlangok | 25,847,699 | null | ["Buddhista zarándoklat","Helyszínek a selyemút mentén","Kanszu","Kína turizmusa","Kína világ(...TRUNCATED) | "A -barlangok (kínaiul: 莫高窟, hangsúlyjelekkel: Mògāo kū), vagy más néven az Ezer Buddha(...TRUNCATED) |
71,849 | Nemi szelekció | 26,839,726 | null | Evolúció,Kezdőlapon szerepelt szócikkek,Populációgenetika(...TRUNCATED) | "A nemi szelekció (szexuális szelekció vagy szexuális kiválasztódás) fogalmát Charles Darwin(...TRUNCATED) |
133,192 | Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság | 26,938,415 | null | ["Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai","Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei","Jugoszl(...TRUNCATED) | "A Baranya–bajai Szerb–Magyar Köztársaság ( vagy Srpsko-mađarska republika Baranja-Baja) rö(...TRUNCATED) |
1,047 | Deák Ferenc (igazságügy-miniszter) | 26,884,438 | null | ["1803-ban született személyek","1876-ban elhunyt személyek","A Fiumei Úti Sírkertben eltemetet(...TRUNCATED) | "Kehidai Deák Ferenc (született: Deák Ferenc Antal, Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 18(...TRUNCATED) |
562,675 | Acrocanthosaurus | 26,693,327 | null | Carnosaurusok,Kréta időszaki dinoszauruszok,Észak-Amerika dinoszauruszai(...TRUNCATED) | "Az Acrocanthosaurus (jelentése 'magas tüskéjű gyík') a theropoda dinoszauruszok egyik neme, am(...TRUNCATED) |
966,046 | Kim Dzsunszu | 26,810,044 | null | ["1986-ban született személyek","Dél-koreai dalszerzők","Dél-koreai énekesek","JYJ","K-pop-el(...TRUNCATED) | "Kim Dzsunszu, művésznevén XIA vagy Xia(h) Junsu (Kjonggi, 1986. december 15. –) dél-koreai é(...TRUNCATED) |
End of preview. Expand
in Dataset Viewer.
Magyar nyelvű verziója goodwiki-nek.
A goodwiki forkja magyar wikihez: https://github.com/boapps/jowiki
kb. 1000 szócikket tartalmaz, amik kiemelt kategóriába esnek a magyar wikipédiában.
Minden cikk át lett konvertálva markdown formátumba és picit meg is lett tisztítva.
- Downloads last month
- 2