Datasets:

boapps

/

jowiki

like 0

Szöul

Szöul a Koreai Köztársaság fővárosa és egyben legnagyobb városa is, különleges igazgatású város a Koreai-félszigeten, a Koreai demilitarizált övezettől délre. A dél-koreaiak egynegyede lakik itt, elővárosokkal együtt az ország lakosságának csaknem a fele. A Han folyó két partján fekvő város történelme i. e. 18-ra nyúlik vissza, a mai Szöul délkeleti részén ekkor alapította meg a fővárosát , a három koreai királyság egyike. Szöul a történelmi Korea fővárosa volt 1394-től 1948-ig, egy rövid időszaktól (1399–1405) eltekintve. 2012-ben a világvárosok listáján a nyolcadik helyet foglalta el, a világ egyik pénzügyi és kereskedelmi központja. Itt található a legnagyobb koreai konglomerátumok, például a Samsung, az LG Group és a Hyundai székhelye. A Forbes magazin 2008-ban a világ hatodik gazdaságilag legerősebb városaként jelölte meg. Szöul az ázsiai országok egyik legkedveltebb turisztikai célpontja, többek között a thaiok, a japánok és a kínaiak körében is, részben a koreai hullám hatásának köszönhetően. Szöul rendkívül fejlett informatikai infrastruktúrával rendelkezik. Itt vezették be először a DMB mobiltévét és a vezeték nélküli nagy sebességű mobilinternetet. A városban vezeték nélküli széles sávú internet (WiBro) hotspotok találhatóak. ## Nevei és jelképei A mai Szöul területén fekvő régi városnak számos neve volt a történelem folyamán: a -korban (위례성; 慰禮城), a Silla-korban (한주; 漢州), a -időkben (남경; 南京, „déli főváros”), a -korban (한성; 漢城) és (한양; 漢陽) néven ismerték, a japán megszállás alatt pedig volt a neve. A legtöbb koreai várossal ellentétben a Szöul névnek nincs handzsa megfelelője, a város 2005-ig a (漢城, 汉城) kínai írásjegyeket használta, ami a város korábbi nevéhez, a hoz tartozik. 2005 óta Szöul hivatalos handzsája a 首爾 (egyszerűsített: 首尔, '). A város emblémája a Szöult körülvevő hegyeket, a Napot és a Han folyót szimbolizálja, és egy vidám, táncoló ember alakjára is hasonlít. A zöld hegy a környezet védelmét, a kék folyó a történelmet és a vitalitást, a központi Nap pedig a város jövőképét hivatott ábrázolni. A szimbólumok kalligrafikus ecsetvonásokra hasonlítanak. Az emblémát két híres festő művei: Napfelkelte a hegy fölött, valamint Kim Hongdo Táncoló fiú című festményei ihlették. Az emblémát 1996 óta használja a város. A város jelmondata angol nyelvű: Soul of Asia („Ázsia lelke”), melyben a Soul szó a város nevét imitálja. Szöul jelképe a ', egy mitikus, oroszlánra hasonlító állat, mely mind a kínai, mind a koreai mitológiában megtalálható. A város jelképét a palotában álló -szobrok alapján rajzolták meg. A kelet-ázsiai városok hagyományait követve Szöulnak is vannak természeti jelképei. Hivatalos virága az aranyfa, fája a páfrányfenyő, madara pedig a koreai szarka (Pica pica sericea); 까치 '). ## Földrajza A Sárga-tengerbe torkolló Han folyó két partján terül el, területe 2013-ban 605,20 km2 volt. A várost erdős hegyek övezik, négy úgynevezett „belső hegy” és négy „külső hegy” veszi körül. A belső hegyek (a északon, a keleten, az nyugaton és a délen) az egykori erődfalon belül találhatóak, a négy külső hegy (a északon, a keleten, a nyugaton és a délen) azon kívül. A folyót követő síkságot dombok, meredek szigethegyek szakítják meg. ### Éghajlata Éghajlata a monszun által befolyásolt, nedves kontinentális. A tél hideg és száraz, a nyár meleg és fülledt, a csapadék zöme is nyáron hullik. Az időjárási jellegzetességek miatt a legkellemesebbnek a tavaszi és őszi hónapok számítanak. Tavasszal Kína felől homokviharok érkezhetnek. A legmagasabb hőmérsékletet augusztusban mérik, a legalacsonyabbat januárban. 2012-ben 110 esős napot számoltak, a levegő átlaghőmérséklete pedig 12,2 °C volt. ## Történelme A Han folyó környékét, ahol ma Szöul fekszik, i. e. 4000 körül már lakták. A várost elsőként (i. e. 18) fővárosaként említik néven. Ebből az időszakból falmaradványok ma is találhatóak Szöul területén, a földfalról például úgy tartják, az egykori helyén emelkedik. A város az 5. századtól , a 6. századtól pedig Silla területéhez tartozott. idejében már nagyobb településnek számított. A város (한성, „erődváros”) néven is ismert volt. A városban a nagy palotaépítési korszak a 11. és 14. század között zajlott. Ekkor építették a ma is álló ot (창경궁). Ezen kívül számos nyári rezidencia épült. Ekkoriban a főváros volt. 1392-ben a -dinasztia első királya, foglalta el a trónt, ekkor lett Szöul a főváros, és kezdték el építeni a városfalat is. 1405 és 1412 között épült fel a (창덕궁), 1616-ban pedig a (경희궁) palota. 1592-ben, az háborúban a japánok elfoglalták Szöult. A várost eredetileg masszív erődfal vette körül, mely az állatok, a tolvajok és a támadások ellen védte a várost. A fal nagy része elpusztult, csak a hegyen lévő szakasz maradt meg. A városkapuk egy része ma is áll, leghíresebb közülük a és a . A időkben a kapukat reggel és este nyitották és zárták, a harangok megszólaltatása mellett. 1872-ben a király a ba (경복궁) vonult vissza. Ezt a palotát az -háborúban lerombolták, majd 1865-ben újjáépítették. 1876-ban a várost ismét elfoglalták a japánok, majd 1910-ben az egész országot. Ekkor a város hivatalos neve (경성 vagy 京城, „főváros”) lett. A 19. század végén Szöul modernizálódni kezdett, Kelet-Ázsia első városa lett, amelyik elektromos áramot használt a királyi palotában; a rendszert az Edison Illuminating Company építette ki. Egy évtizeddel később már az utcákat is elektromos árammal világították. 1899-ben megindult a villamosközlekedés, 1912-ben pedig megjelent az első taxivállalat. 1945-ben, a japánok fegyverletétele után az amerikai hadsereg szállta meg várost. 1948. augusztus 15-én lett az újonnan létrejövő Koreai Köztársaság fővárosa. A koreai háború alatt többször is gazdát cserélt a város, a fővárost ideiglenesen ba kellett áthelyezni. A háborúban a város nagy része elpusztult, mintegy épület és 1000 gyár ment tönkre. A háború után, az 1960-as évek gazdasági fellendülése magával hozta a népesség növekedését a városban, ahogy egyre több munkás települt be vidékről. Az 1970-es években Szöul területe jóval megnőtt, ahogy a terjeszkedő város bekebelezte a környező megyék településeit. 1974-ben megépült a szöuli metró első vonala. 2012-ben a város népessége Dél-Korea népességének 20%-a volt. Szöul az ország gazdasági, pénzügyi és kulturális központja, számos Fortune 500-listás koreai cég, például a Samsung, az SK Group, a Hyundai, a POSCO és az LG Group székhelye található itt. A város a sport terén is kiemelkedő, 1986-ban az Ázsia-játékok, 1988-ban a nyári olimpia, 2002-ben pedig a labdarúgó-világbajnokság helyszíne volt. ## Önkormányzat és közigazgatás Szöulnak 25 kerülete (구, ) van, melyek összesen 423 ból (동) állnak. A tovább osztható okra (통), ezek száma 2013-ban volt. Ezek az adminisztratív egységek tovább oszthatóak okra (반), melyek száma összesen . A legnagyobb területű kerület 47 km2-rel, a legnépesebb pedig , 2020-ban fővel. A -korban a várost a irányította, melynek élén a polgármesternek megfelelő állt. A japán uralom idején a városvezetés neve volt. A város az amerikai katonai kormány idején, 1946. augusztus 15-én kapta meg a különleges igazgatású független város (특별 자유시, ) címet és lett tartománytól független. 1949. augusztus 15-től különleges igazgatású város. A Szöuli Városi Önkormányzat élén a polgármester áll, akinek két adminisztratív feladatakot ellátó és egy politikai feladatokat ellátó helyettese van. A jogalkotói szerv a Szöuli Városi Tanács, melynek több mint 100 tagja van, akiknek többségét az adott kerület választja meg, 10 főt pedig az arányos képviselet jegyében választanak meg. A tanács élén az elnök áll, akinek két helyettese van. A tanács tagjai állandó bizottságokban vesznek részt. ## Demográfia Szöul 2012-ben a legnagyobb népsűrűséggel rendelkező város volt az OECD ázsiai városai között, világviszonylatban pedig a második Párizs után. 2013 decemberében a város lakossága 10,43 millió volt, 1992 óta folyamatosan csökken, melynek okaként a magas költségeket és az elöregedő lakosságot nevezték meg. 2013-ban a lakosok közül 5,15 millió volt férfi és 5,28 millió nő. 2018 decemberére a város lakosságának száma 9,76 millióra csökkent. 2010-ben hivatalos regisztrációk alapján külföldi élt a városban, 2011-ben pedig fő, akiknek 66%-a ( fő) koreai származású kínai állampolgár volt. A külföldiek második legnagyobb csoportja kínai nemzetiségű ( fő), a harmadik csoport pedig amerikai állampolgár (nem számolva a koreai-amerikaiakat; 9999 fő). A negyedik csoportot a Kínai Köztársaság (Tajvan) állampolgárai alkották (8717 fő). 2013-ban Szöulban külföldi élt. Szöul népességének változása hivatalos népszámlálási adatok alapján ## Vallási élete A 2005-ös népszámláláskor a város 9,7 millió lakosa közül 5,3 vallotta magát vallásosnak, közülük 1,6 millióan voltak buddhisták, 2,2 millióan vallották magukat protestánsnak, 1,3 millióan római katolikusnak, fő konfucianistának, fő pedig a követőjének. Mintegy 4,3 millió fő nem tartotta magát vallásosnak. Dél-Koreában a kereszténység rendkívüli mértékben növekszik, aminek köszönhetően Szöulban található a világ egyik legnagyobb keresztény gyülekezete: a pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz tartozó Joidói teljes evangéliumi templomnak egymillió tagja van; a világ 11 legnagyobb keresztény gyülekezetéből 10 található a dél-koreai fővárosban. Ennek megfelelően a városban számos keresztény templomot emeltek, a székesegyház például 1898-ban készült el, Korea első gótikus stílusú épülete volt. Az első metodista templomot Szöulban 1897-ben emelték, ez a templom. A Szöuli anglikán székesegyház építésének első fázisa 1926-ban fejeződött be, ezt követően mintegy hetven évig félkész állapotban használták az épületet, majd 1996-ban adták át teljesen. Az ortodox kereszténység gyökerei 1900-ra nyúlnak vissza Koreában, a kerületben található Szent Miklós ortodox templom a koreai háború után épült. A többi valláshoz képest az iszlám híveinek száma viszonylag kevés Koreában, így Szöulban is, ahol az első mecsetet az 1970-es években építették. A legtöbb mecset a város negyedében található, ahol sok külföldi lakik. ## Gazdasága ### Ipar és pénzügy Szöul Dél-Korea gazdasági és pénzügyi központja, 2006-ban az ország GDP-jének 21%-a került ki innen. 2008-ban a Worldwide Centers of Commerce Index 9. helyre sorolta Szöult a kereskedelmi világvárosok sorában. A Global Financial Centres Index 2012-ben a 6. helyre sorolta Szöult a világ legversenyképesebb városai között, a jövőre nézve pedig a 15. helyen rangsorolta a The Economist Intelligence Unit a 2025 legversenyképesebb városai listában. A hagyományos ipari ágazatokat fokozatosan felváltotta az elektronika, az informatika és az összeszerelő iparágak, azonban az élelmiszeripar és a nyomdaipar továbbra is fontos szerepet játszik Szöul gazdaságában. Itt található a Samsung, az LG Group, a Hyundai, a Kia és az SK vállalatok központja. A jelentős élelmiszeripari vállalatok közé tartozik a Jinro, melynek saját márkája 2011-ben a világ legtöbbet eladott szeszesitalmárkája lett. Az italgyártók között ugyancsak jelentős a Hite és az Oriental Brewery. Az élelmiszeripari cégek között kiemelkedő a Lotte, a Seoul Dairy Cooperative és a Nongshim Group. Szöul pénzügyi központja az 1980-as évek óta szigete a Han folyón, ahonnan azonban a 2010-es években egyre inkább kiköltöznek a vállalatok a magas bérleti költségek miatt. Itt található a Koreai Értéktőzsde (KRX) szöuli kirendeltsége, mely a KOSDAQ részvénytőzsdéért felelős. A városban található több nagy bank székhelye is, például a nemzeti bank Bank of Korea, a Shinhan Bank, a Korea Exchange Bank, az Industrial Bank of Korea vagy a Korea Development Bank. Utóbbinak Magyarországon is van fiókja. A külföldi bankok közül jelen van többek között a Standard Chartered, a Citibank és a HSBC. A Shinhan Bank Korea legrégebbi bankja, 1897-ben alapították néven. 2013-ban a városban munkanélkülit tartottak nyilván, csaknem 50%-uk a 30-59 éves korosztályból került ki. ### Vásárlás Dél-Korea legnagyobb kis- és nagykereskedelmi piaca, a piac Szöulban található. A népszerű vásárló és szórakoztató központok közé tartozik , a közeli piac pedig a város legrégebb óta folyamatosan működő piaca. ban főleg a fiatalok, egyetemisták szeretnek vásárolni. `a művészeti vásárok helyszíne, itt hagyományos és modern művészeti alkotásokat lehet vásárolni. A i bolhapiacon és a bolhapiacon régiségeket árulnak.` `a külföldi turisták és a városban állomásozó amerikai katonák által leginkább frekventált negyed. Szöul leggazdagabb negyedének ot tartják, itt található például a COEX Mall. A Jongszan elektronikai piac Ázsia legnagyobb, elektronikai termékeket árusító piaca.` Szöul egyik legnagyobb bevásárló központja a Times Square, amely a világ egyik legnagyobb normálfilmes mozivásznával rendelkezik. A világ legnagyobb mozivászna is itt található, a Lotte Cinema World Towerben, mely kerületben található. ## Városkép A -dinasztia fővárosaként Szöul (akkoriban ) gondosan megtervezett város volt, melyet 17 kilométer hosszú erődfal vett körül négy fő kapuval és négy mellékkapuval. Az utcák, épületek, paloták és a városfal elhelyezkedését is a fengsuj elvei alapján alkották meg. Szöul öt királyi palotája – a , a , a , a és a – és kerületekben található. A palotaegyüttes 1997 óta az UNESCO világörökség része. A város felépítése jelentősen nem változott egészen a japán uralomig a 20. század elején. Szöult kettészeli a Han folyó, az északi részen találhatóak a régi város maradványai, míg a déli részen a modern negyedek. Évszázadokon át a kelet-nyugati irányban futó út volt a város fő ütőere és kereskedelmi központja, ezen az úton található a harangtorony, a haranggal jelezték régen a kapuk nyitását és zárását reggel és este. A japán uralom idején ehhez a főúthoz hozzáadtak egy észak–déli irányban futó főtengelyt. A hagyományos koreai lakóházak régen „ᄀ”, „ᄃ” és „ᄆ” formákban csoportosultak, ez az elrendezés a modern épületekre már nem érvényes. A régi negyedek lakóházaiból kevés maradt fenn Szöulban, többségük a hanokfaluban található kerületben. A modern építészet tekintetében Szöulban számos felhőkarcoló található, a legmagasabb ezek közül az International Finance Center Seoul, 279 méterrel. Ennél csaknem kétszer magasabb lesz a Lotte World Tower, melyet 2011-ben kezdtek építeni és 2016-ra fejeznek be. A nevezetes modern épületek közé tartozik még a Tower Palace, az N Seoul Tower, a World Trade Center Seoul, a COEX Mall, a 63 Building, a Dongdaemun Design Plaza & Park, amelyet Zaha Hadid tervezett, vagy a szöuli városháza új épülete, ami Yoo Kerl munkája. 2010-ben Szöul a világ dizájnfővárosa volt. ## Kultúra ### Műemlékek Szöul több építménye is szerepel az UNESCO világörökségi listáján, illetve a javasolt helyszínek listáján: a palotaegyüttes 1997-ben, a -szentély 1995-ben került védelem alá. A -dinasztia királysírjainak egy része a város területén található, ezek szintén a világörökség részét képezik. A javasolt helyszínek között szerepel Szöul erődfala. A kulturális örökségvédelmi program keretében számos épület kapott helyi jellegű védelmet is, például a park vagy arisztokrata háza, utóbbi néprajzi örökség. ### Színházak és mozik A Koreai Nemzeti Színházat Ázsia első nemzeti színházaként, 1950-ben alapították. Négy terme közül a legnagyobb mintegy 1500 fő befogadására alkalmas. A Központot 1978-ban hozták létre, Szöul legnagyobb kulturális-művészeti központja, nagyterme 3000 fős, színházi előadások mellett koncerteket, balettelőadásokat, musicaleket is mutatnak be itt, de moziterme és kiállítóterme is van. Ezen felül több kisebb színház található a városban, például a musicaleket bemutató Charlotte Theater kerületben, mely Korea első, nyugati értelemben vett színháza volt. Szöulban számos mozi található, egy részük független, kisebb mozi, más részük olyan nagy multiplex-láncokhoz tartozik, mint a CJ CGV – mely Dél-Korea legnagyobb multiplex-hálózata – a Lotte Cinema és a Megabox. A legtöbb multiplex mozi a népszerű kerületekben található, egy-egy mozijuk akár 10-20 teremmel is üzemel. Szöul első mozija a Seoul Cinema volt, mely 1907-ben nyílt meg. A világ legnagyobb mozivászna is Szöulban található, a Lotte Cinema World Towerben. ### Múzeumok Szöulban 2013-ban 115 múzeumot tartottak nyilván, ezek közül 24 volt állami finanszírozású. A Koreai Nemzeti Múzeumot 1945-ben alapították, 2011-ben a világ 9. leglátogatottabb múzeuma volt, mintegy kiállítási tárggyal rendelkezik. A Nemzeti Néprajzi Múzeum a palotán belül található, és a koreai emberek hétköznapi életét hivatott bemutatni. a és a hanokfalu a hagyományos koreai hanoképítészetet és a modern idők előtti életmódot mutatja be. A Koreai Háborús Emlékmű neve ellenére valójában múzeum, mely a történelem során elszenvedett különböző háborúknak, csatáknak állít emléket. A börtönben a japán megszállás alatt a függetlenségi mozgalomhoz tartozó koreaiakat végezték ki, ma történelmi múzeum működik benne. A Szöuli Szépművészeti Múzeum a palota mellett található a kerületben, az Ilmin Művészeti Múzeum pedig újabb alapítású, a The Dong-a Ilbo napilap korábbi épületében kapott helyet. A Koreai Filmarchívumot 1974-ben hozták létre, a Digital Media Cityben található archívum és múzeum anyagai közül számos régi koreai film az interneten is megnézhető. A Természettudományi Múzeum az első állami természetrajzi múzeum volt Dél-Koreában. A koreai konyhaművészet iránti érdeklődést több múzeum is kiszolgálja a városban, a múzeum a nemzeti ételként számon tartott készítésével, történetével, fajtáival foglalkozik, míg a és konyhai eszközök múzeuma a koreai ételkülönlegesség, a fajtái, valamint az ősi koreai konyhai eszközök világába vezet, mintegy 2000 kiállítási tárggyal. ### Parkok Szöulban számos parkot újonnan alakítottak ki a zöldövezet növelése érdekében. A nagyobb és jelentősebb parkok közé tartozik a park, ahol túrázni is lehet; itt található az N Seoul Tower. A Szöuli erdőt 2005-ben hozták létre a New York-i Central Park mintájára, mintegy 1,15 millió m2-en, madárlessel, botanikus kerttel, tematikus parkrészekkel, játszóterekkel, üvegházakkal, vízeséssel. Az Álomerdő Szöul negyedik legnagyobb parkja, m2-en terül el klasszikus koreai pavilonokkal, vadvirágkertekkel. Az Olimpiai park az 1988. évi nyári olimpiai játékok helyszíne volt, a sportlétesítmények egy részét ma más célra is használják, például koncerteket szerveznek ide. A parkban gyakran forgatnak reklámfilmeket, televíziós sorozatok jeleneteit. A Világbajnokság-parkot a 2002-es labdarúgó-világbajnokság tiszteletére építették, Szöul legnagyobb területű parkja, mely öt kisebb parkból áll. A park Szöul (és egyben Korea) legrégebbi városi parkja, 1897-ben hozták létre. Itt áll a pagoda, Dél-Korea 2. számú nemzeti kincse. Szöul fontos pihenőhelye a , a Han folyóba ömlő 11 kilométer hosszú patak a város szívében. 2005-ig beton fedte, ekkor alakították át sétálóvá, hidakkal, csobogókkal, szökőkutakkal. A szerelmespárok kedvenc találkahelye. A Han folyó partján számos kisebb-nagyobb park is található, kerékpárutakkal. Szöulban van a világ legnagyobb beltéri élményparkja, a Lotte World szórakoztató központban. ### Rendezvények Szöulban számos rendezvényt szerveznek, vannak közöttük szezonális és ismétlődő fesztiválok, különleges bemutatók, és kifejezetten a turisták számára szervezett előadások, melyek koreai szokásokat elevenítenek fel. A fesztiválok közül jelentős a Hi! Seoul Festival, mely a világ egyik legnagyobb szabású fesztiválja, átlagosan 1,5 millió nézővel, melyet ősszel rendeznek meg, több száz előadóművész részvételével. A Hangang tavaszi virágfesztivál keretében a Han folyó mentén virágzó mintegy 1600 Prunus × yedoensis cseresznyefához vándorolnak ki a helybéliek. A K-pop rajongói számára a város több rendezvényt is kínál, minden évben megrendezésre kerül a K-Pop Cover Dance Festival, melyre a világ minden tájáról jelentkeznek amatőr tánccsapatok, akik híres K-pop-dalok koreográfiáit dolgozzák fel. Az 1994 óta megrendezett Dream Concert koncerten válogatott K-pop-sztárok lépnek fel. Ezen felül több, egyszeri K-pop-fesztivált is tartanak minden évben, a különböző televíziócsatornák rendezésében. A buddhista ünnepek közé tartozik a Lótuszlámpás-fesztivál, melynek során a résztvevők lámpásokkal vonulnak végig a kaputól a templomig. A konfuciánus rituálékat követő ünnepek közé tartozik a ', melyet május első vasárnapján tartanak. A rituálé során a -dinasztia királyai és királynéi előtt tesznek tiszteletet. A rituálé az UNESCO szellemi örökségi listáján is szerepel, emellett kiemelten kezelt koreai szellemi örökség. Szeptember harmadik vasárnapján tartják a ' (사직대제) rituálét, melynek keretében hagyományosan a föld és a gabona istenségeinek ajánlanak fel ételt és italt az ország népének jólétéért imádkozva. Ugyancsak a hagyományőrző ceremóniák része az őrségváltás, melyet 1496-tól tartottak a palota főkapuja előtt. 1996 óta elevenítik fel a hagyományt. Az palotában minden tavasszal és ősszel megrendezik császár és Min királyné esküvőjének rekonstruált előadását, mellyel a koreai királyi ceremóniákat kívánja a város bemutatni az érdeklődőknek. ### Éjszakai élet Szöulnak élénk éjszakai élete van, sok üzlet, szórakoztató központ tart nyitva éjfél után is. Népszerűek az éjszakai kilátók, az N Seoul Tower vagy a 63 Building tetején, illetve több hídon is található kávézó kilátóval. A Lotte World és az Everland élményparkok is nyitva tartanak késő éjszakáig, fényjátékokkal és egyéb éjszakai programokkal. Szöulban a kaszinók többsége szállodákban található, az éjszakai klubok, bárok népszerű lelőhelye pedig negyede. A piac éjjel is nyitva tart. A Grand Hyatt Seoul és a Walking Hill korcsolyapályák télen éjszaka is nyitva vannak. A nyitvatartási idő tekintetében az éjszakai élethez alkalmazkodtak az éttermek, kocsmák is, de népszerűek a , az utcai ételárusító bódék is, ahol alkoholt is lehet fogyasztani. ### Technológia Szöul rendkívül fejlett informatikai infrastruktúrával rendelkezik. Itt vezették be először a DMB mobiltévét és a vezeték nélküli nagy sebességű mobilinternetet. A városban vezeték nélküli széles sávú internet (WiBro) hotspotok találhatóak. Dél-Korea a világ leggyorsabb internetsebességével rendelkezik. ### Média Szöul fővárosként az ország médiaközpontjaként is funkcionál. Az első modern újságok 1876 után jelentek meg. 1941-ben, a japán uralom ideje alatt a koreai nyelvű lapokat betiltották. Később a Li Szin Man és a vezette kormányok idején erős cenzúra működött, számos, a kormány nézeteivel ellentétes lap nem jelenhetett meg. Politikailag cenzúrázták az 1960-as években indult televíziócsatornákat is, ez egészen 1987-ig tartott, amikor bevezették a sajtószabadságot biztosító törvényt, aminek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a nyomtatott sajtótermékek és a televízió- illetve rádióadók száma. Szöulban 2011-ben csaknem 1200 újságot, illetve folyóiratot adtak ki, ezek közül több mint 500 internetes alapú. A városban 21 földfelszíni sugárzású és 29 kábeltelevízió székel, a rádióállomások száma 8. Itt székelnek a legnagyobb példányszámú újságok, mint a Chosun Ilbo, a Dong-a Ilbo, a JoongAng Ilbo, a Hankook Ilbo vagy a The Hankyoreh; az olyan angol nyelvű lapok, mint a The Korea Herald vagy a The Korea Times. Ugyancsak Szöulban található a legnagyobb tévétársaságok székháza is, mint a KBS, az MBC és az SBS. ## Oktatás Szöulban 2013-ban összesen 2670 oktatási intézményt tartottak számon. A város 869 óvodájából 700 magán üzemeltetésű. Ezen felül 597 általános iskola (초등학교, '), 382 ' (중학교), 318 középiskola (고등학교, '), 9 főiskola, 39 egyetem és 456 egyéb típusú oktatási intézmény volt regisztrálva. Szöul egyetemei közül a legelismertebb az úgynevezett „SKY-hármas”, a Szöuli Nemzeti Egyetem, a (Korea) Egyetem és a Egyetem, ahová bekerülni presztízskérdésnek számít. Aki a három egyetem egyikén végez, annak az általános vélekedés szerint nagyobb esélye van jó munkaerő-piaci pozícióba kerülni, és házasság terén is jobbak az esélyei. Egy 2010-es felmérés szerint a magas beosztású állami tisztviselők 46,3%-a, a legnagyobb pénzügyi intézetek vezetőinek pedig 50%-a került ki a SKY-egyetemekről. A Szöuli Nemzeti Egyetem 2012-ben Ázsia negyedik legjobb egyeteme volt. Versenyképesnek számít több más szöuli egyetem is, például a Egyetem, a Egyetem, az Női Egyetem, a Egyetem vagy a Hanguk Idegennyelvi Egyetem. ## Infrastruktúra ### Közlekedés Szöul az ország közigazgatási, gazdasági és kulturális központja. Jelentős pénzügyi központ, fontos vasúti és közúti csomópont forgalmas kikötővel. A Szöulon belüli tömegközlekedésre vonaljegyen kívül T-money-kártya is használható, mely érvényes a buszokra, a metrókra és a taxikban is. #### Közúti közlekedés Szöul aszfaltozott úthálózata 2013-ban összesen 8197 kilométert tett ki, ebből 26 kilométer autópálya, 168 kilométer pedig főút volt. Az autópályák (고속도로, ') közül többnek is Szöul a végpontja, vagy áthalad rajta, ezek: a autópálya (1), a 2 autópálya (110), a autópálya (15), a –Szöul autópálya (171), a Szöuli autópálya-körgyűrű (100), a autópálya (120) és az nemzetközi repülőtér autópálya (130). A városban 2013-ban mintegy 2,97 millió közúti járművet regisztráltak, ebből 2,4 millió volt személyautó. #### Buszhálózat Szöult expressz (', 고속) és intercity (', 시외) buszjáratok kötik össze a környező városokkal. Ezek általában más-más terminálról indulnak, a típusú terminálok mindkét típusú buszt indítják. Az expressz járatok csak a célállomáson állnak meg, illetve pihenőhelyeken útközben, valamint az autópályákon közlekednek. Az intercity buszok között is vannak olyanok, amelyek nem állnak meg, csak a célvárosban, ezek a buszok; a hagyományos, több településen is megálló járatok neve ilban (일반). Szöulnak hat nagy buszterminálja van, ezek közül három (kevert) típusú, kettő expressz terminál, egy pedig intercity terminál. A Szöulon belüli buszjáratokat szín szerint különböztetik meg. A kék buszok a fő utak mentén közlekednek és hosszabb távolságokat tesznek meg. A zöld buszok rövidebb útvonalakon közlekednek, ezek úgynevezett „gyűjtőbuszok”, a metróhoz és a hosszabb útvonalakon közlekedő buszjáratokhoz viszik az utasokat. A piros buszok expressz járatok, melyek a külvárosba közlekednek. A sárga buszok egy kerületen belüli körjártok. A szöuli utak többségének saját buszsávja van a gyorsabb közlekedés biztosítására. A buszok számozása kerületfüggő. A város 2025-ig a teljes buszflotta 40,5%-át elektromos buszokra cseréli le. #### Metróhálózat Szöul fejlett metróhálózattal rendelkezik, mely minden kerületet összeköt egymással és a környező településekkel. 23 vonallal rendelkezik, melyek összekötik a fővárost nal és tartománnyal, valamint Dél- és tartományokkal is. Utasforgalma meghaladja a 2619 millió főt, 2012-ben a tokiói metró után a legforgalmasabbnak számított. A metróvonalakat több különböző társaság üzemelteti, köztük az állami vasút, a Korail is. 2013 decemberéig a világ leghosszabb metróhálózata volt, 537 kilométerrel, ekkor átvette tőle a címet a metró. A szöuli metró a világ technikailag egyik legfejlettebb hálózata, mely mobiltelefon-vételt és ingyenes Wi-Fi-kapcsolatot is biztosít az utasoknak. #### Vasúti közlekedés A főbb városokkal vonatok kötik össze. A legtöbb városba a KTX nagysebességű vonatai is járnak, melyek normál sebessége több mint 300 km/h. A vonatokat a Korail üzemelteti. A főbb vasútállomások: - Szöul állomás, : vonal, vonal - állomás, : Honam vonal, vonalak - állomás, : /Honam/ vonalak - állomás, : /// vonalak #### Légi közlekedés Szöult két nagy repülőtér szolgálja ki: a korábbi a repülőtér (ez eredetileg volt, de azt 1963-ban Szöulhoz csatolták), ami az egyetlen repülőtér volt Szöulban a koreai háború alatti felépítése után. Más helyi repülőterek is épültek a háború alatt, ilyen volt például a . 2001-es megnyitása óta az nemzetközi repülőtér (-sziget, ) lényegesen megváltoztatta a szerepét, ugyanis fogadja szinte az összes nemzetközi járatot és a helyi járatok nagy részét is, míg eleinte csak a helyi járatokat bonyolította le. forgalma ennek megfelelően először visszaesett, 2011-re azonban nyereséges reptérré lépett elő, mintegy 300 belföldi és 30 külföldi járattal, főleg üzletemberek használják. Járatokat üzemeltet például a Tokiói nemzetközi repülőtérre, valamint a nemzetközi repülőtérre, de Pekingbe, Oszakába és Nagojába is indulnak innen repülőgépek. Az nemzetközi repülőteret 2005 óta 2014-ig az Airports Council International minden évben megválasztotta a világ legjobb repülőterének. Ázsia nyolcadik legforgalmasabb repülőtere volt 2013-ban, teherforgalmát tekintve pedig a negyedik. Mindkét repülőteret meg lehet közelíteni tömegközlekedéssel, az 5-ös és a 9-es metróval és az AREX reptéri metróval, t pedig az AREX vonal mellett KTX nagysebességű vasúttal is. #### Hidak A Han folyót a Szöuli Fővárosi Területen 28 híd szeli át, ezekből közvetlenül a város fennhatósága alá 20 híd tartozik, melyek összhossza 44,8 kilométer. A jelentősebbek közé tartozik a híd, mely hírhedt az öngyilkosságot megkísérlők magas számáról, a metróvonalakat kiszolgáló hidak közül a híd, a híd és a híd jelentős, utóbbin csak a 2-es metró közlekedik, sem gyalogos, sem közúti forgalmat nem szolgál ki. A , Hangang, , Hannam, és hidak híresek kilátóval egybeépített kávézóikról. A híd Szöul egyik leghíresebb hídja; két oldalán vízesés látható, melyet éjszaka különféle színekkel világítanak meg. Az Olimpiai híd és a híd építészeti szempontból számítanak érdekességnek. #### Kikötő Szöul korábban kikötővárosnak számított, mivel a Han folyó navigálásra alkalmas volt, és teherszállításra is használták. Torkolata azonban az Észak-Koreával közös határon található, így a koreai háború vége óta ilyen célt a folyó nem tud betölteni. Szöult a tenger felé kikötője szolgálja ki, mely 1883 óta üzemel. ### Közművek Szöul éves elektromosáram-fogyasztása 2013-ban 46,5 millió MWh volt. Az áramellátást a Korea Electric Power Corporation (KEPCO) biztosítja, melyet 1898-ban hoztak létre Hansung Electric Company néven, és amely az 1900-as évek elején Szöul utcáinak közvilágításáért volt felelős. Az első villanykörtéket 1887-ben szerelték fel a királyi palotában, majd olyan generátort is beszereltek, ami 750 villanykörtét volt képes üzemeltetni. Az első, elektromos áramot szolgáltató vízerőművet pedig 1929-ben építették fel. Az első modern vízvezetékrendszert Szöulban 1908-ban vezették be. Az első víztisztító telepet még császár idejében építették, mely akkor tonna csapvizet szolgáltatott néhány kerület számára. Szöul önkormányzata azóta több víztisztító telepet is üzembe helyezett és a csapvíz népszerűsítésére kampányt hozott létre, melynek keretén belül védjegyként regisztrálták a szöuli csapvizet Arisu néven. Az Arisu (Ariszu) korábban a Han folyó elnevezése volt. A Szöuli Fővárosi Területet a -víztározó látja el, mely a vízkészletet a - és a -víztározóból kapja. A 860 kilométernyi csőrendszer naponta m3 vizet szállít a fővárosba és környékére. A földgázellátást az 1970-es évek óta a Seoul City Gas biztosítja. A postaszolgálat 1884 óta működik, a Korea Post főpostájának új épületét kerületben 2007-ben adták át. A távírószolgáltatás 1885-ben indult meg Szöul és között, majd fokozatosan építették ki a kapcsolatot más településekkel. 1902-ben indult meg a telefonszolgáltatás a városon belül. ### Egészségügy 2013-ban Szöulban egészségügyi intézményt tartottak számon, ezek közül 57 általános kórház, 6 mentális betegségekre specializálódott intézmény, 32 pedig kifejezetten kínai alapokon nyugvó hagyományos koreai orvoslásra (한의학, ') specializálódott kórház. Öt szülészeti klinika is található a városban. Több olyan intézmény is van a városban, ahol nemzetközi klinika is található, ilyen például a Samsung Medical Center, a Szöuli Nemzeti Egyetemi Kórház vagy a Egyetemi Kórház. Dél-Korea, és azon belül is Szöul népszerű célpont lett egészségügyi turisztikai szempontból, néhány év alatt megtöbbszöröződött az ilyen szolgáltatásokat kereső külföldiek száma. A plasztikai sebészet mellett a leginkább keresettek a fogászati szolgáltatások, a bőrklinikák, a lézeres szemműtét és a rákkezelés. ## Turizmus Szöulban 2013-ban 5944 utazási iroda működött, 195 szálloda volt hivatalosan regisztrálva, ezek közül 22 kapott „1. osztályú deluxe” minősítést a városvezetéstől. 2013-ban külföldi turista látogatott Koreába, a legtöbben, mintegy 4,3 millióan kínaiak. Ezen kívül a legnagyobb létszámban japánok (2,7 millió) és amerikaiak () érkeztek. A külföldi turisták száma évről évre nagyobb, míg a 2000-es évek elején csupán ötmillió körül volt, 2011-re megduplázódott a számuk. Az országba érkező 12 millió külföldi közül 10 millióan Szöulba is ellátogattak, a kínai turisták 90%-a járt a városban. A növekedés nagyban köszönhető a koreai hullámnak, melynek keretében a koreai popzene és az ország televíziós sorozatai népszerűek lettek külföldön, főként az ázsiai országokban. A város számos televíziós sorozat helyszínéül szolgál, a sorozatok népszerűsége miatt a forgatási helyszínek is kedvelt turistacélpontokká válnak. 2019-re már 14 millióra nőtt a városba látogató turisták száma, amivel a világ hetedik leglátogatottabb városa lett. A szöuli városvezetés felmérése szerint a külföldieknek eladott utazási csomagok nagyon hasonlóak minden országban, melyek fő programjai a paloták és egyéb népszerű történelmi helyek látogatása, vásárlás és koreai barbecue-éttermekben való étkezés. A városvezetés 2013-ban hitelesítési programot vezetett be, a város által kiadott igazolással rendelkező utazási csomagoknál meg kell felelni bizonyos színvonalnak – ezzel igyekeznek növelni a turisták elégedettségét. A felmérés szerint az ázsiai turisták által leginkább látogatott három helyszín a Kék Ház, a palota és a patak. Ezeken felül népszerű turistahelyszínnek számítanak még a Han folyó menti parkok, a park, a -szentély, a fiatalok körében népszerű út, ahol bárok, kis színházak, szórakozóhelyek, kávézók találhatóak; és bevásárlónegyedek, a külföldiek lakta , az N Seoul Tower kilátója, a Nemzeti Park, a Lotte World és a piacok. Szöultól nem messze, még a Szöuli Fővárosi Területen találhatóak olyan népszerű látványosságok, mint a Koreai Szabadtéri Néprajzi Múzeum, ahol a -kori életbe lehet betekintést nyerni, az Everland élménypark vagy a erőd. ## Sport Szöulban 2013-ban több mint sportcélú létesítmény volt, többek között: 87 sportkomplexum, 93 uszoda, 2418 tornaterem, 1494 golfpálya, több mint 4500 biliárdterem, 14 táncterem, 11 korcsolyapálya és 1 jachtkikötő. A közintézmények között szerepel három atlétikai pálya, 59 teniszpálya, 12 baseballpálya, 2357 sportcsarnok, 5 gateballpálya, 9 íjászpálya. A Seoul World Cup Stadium a 2002-es labdarúgó-világbajnokság egyik helyszíne volt, emellett pedig a dél-koreai labdarúgó-válogatott hazai stadionja is egyben. A Sportkomplexum baseballstadionja az LG Twins és a Doosan Bears csapatok hazai pályája. A Stadion sportrendezvények mellett a helyi lakosok sportolási igényeit is kiszolgálja. Az 1988-ban rendezett nyári olimpia helyszínei az Olimpiai parkban találhatóak, itt kapott helyet az ország legnagyobb stadionja, az Olimpiai Stadion. A városnak több labdarúgó-csapata is van, a dél-koreai labdarúgó-bajnokságban, a K League-ben egy szerepel, az FC Szöul az első osztályban. A Seoul E-Land FC 2015-től vesz részt a másodosztályban. ## Nemzetközi kapcsolatok Testvérvárosok Partnervárosok ## Fordítás

Lady Gaga

Stefani Joanne Angelina Germanotta (IPA: ), művésznevén Lady Gaga (New York, New York, 1986. március 28. –) Oscar-, kétszeres Golden Globe-, BAFTA- és tizenháromszoros Grammy-díjas olasz származású amerikai énekesnő, dalszerző, színésznő, zenei producer és üzletasszony. Gaga kezdetben középiskolai darabokban szerepelt, majd a New York Egyetem Tisch School of the Arts nevű művészeti tagintézményének CAP21 képzésére kezdett járni, ám félbehagyta tanulmányait, hogy elkezdhesse zenei karrierjét. Miután a Def Jam Recordings kiadó szerződést bontott vele, Gaga a Sony/ATV Music Publishing-nek kezdett dolgozni dalszövegíróként. Ott Akon R&B énekes felfigyelt hangi adottságaira, aki segített neki, hogy 2007-ben leszerződhessen az Interscope Records-hoz és saját kiadójához, a Kon Live Distributionhöz. 2008-ban megjelent The Fame című elektropop stílusú debütáló albuma kritikai és kereskedelmi szempontból egyaránt nagy sikert aratott, és olyan világslágerek jelentek meg róla kislemezként, mint a Just Dance és a Poker Face. Ezt követően 2009-ben adták ki hasonlóan kitörő sikerrel The Fame Monster című középlemezét, rajta három újabb világszerte első helyezéseket elérő számmal, a Bad Romance-szel, a Telephone-nal és az Alejandróval. Gaga soron követő öt stúdióalbuma mind az amerikai Billboard 200 lista első helyén debütált. Born This Way címmel 2011-ben jelent meg második nagylemeze, amelyből az Egyesült Államokban több mint egymillió példányt adtak el megjelenése hetében. Címadó dala a megannyi slágerlistás siker mellett az iTunes történetének leggyorsabban fogyó száma lett. 2013-ban kiadott EDM műfajú Artpop című harmadik nagylemezéről megjelent az Applause című slágere. Ezt követően Gaga elhagyta a dance-pop stílust és 2014-ben Tony Bennett-tel közösen kiadta a Cheek to Cheek című dzsesszalbumot, majd 2016-ban a country-pop és soft-rock-inspirálta Joanne-t. Színészi pályafutásából kiemelendő főszerepe az Amerikai Horror Story: Hotel (2015–2016) című sorozatban, amelyért Golden Globe-díjat kapott, valamint Ally alakítása a Csillag születik (2018) című zenés drámában, amelyért többek között Oscar-díjra is jelölték A legjobb női főszereplő kategóriában. A Csillag születik filmzenei albumával, valamint annak Shallow című világszerte listavezető dalával, Gaga az első női előadóvá vált, aki ugyanazon évben Oscar-, Grammy-, BAFTA-, és Golden Globe-díjat nyert. 2020-ban hatodik, Chromatica című stúdióalbumával Gaga visszatért dance-pop stílusú zenei gyökereihez és kiadta a Rain on Me című dalát, amely listavezető volt az Egyesült Államokban. Ezt követően, 2021-ben kiadta második, Bennett-tel közös albumát Love for Sale címmel, valamint főszerepet játszott A Gucci-ház című életrajzi krimiben. Világszerte 170 millió példányszámban értékesített felvételeivel minden idők egyik legtöbb zenei kiadványt értékesítő előadója, valamint az egyetlen női előadó, akinek négy dala is több mint 10 millió példányban kelt el világszerte. Elismerései között szerepel számos Guinness-rekord, 13 Grammy-díj, illetve ő kapta a Dalszerző Hírességek Csarnokának első Kortárs-Ikon díját. Divatikon életműdíjat kapott az Amerikai Divattervezők Tanácsától, rendszeresen bekerül a Billboard év végi sikerlistáiba, illetve a Forbes legbefolyásosabb és legnagyobb bevételt elérő embereit rangsoroló listáiba. 2012-ben a negyedik helyen végzett a VH1 A 100 legnagyobb női zenész listáján, majd 2013-ban a Time magazin a második legbefolyásosabb személynek választotta az elmúlt évtizedet tekintve. 2015-ben a Billboard az Év nőjének nevezte. Ismert jótékonysági és társadalmi tevékenységeiért is, többek között küzd az LMBT-jogokért, a HIV/AIDS megelőzéséért, illetve 2012-ben létrehozta a Born This Way Alapítványt, amely a fiatalok bátorítására, a mentális egészség megóvására, valamint a fizikai és lelki bántalmazások megelőzésére összpontosít. Üzleti vállalkozásai közé tartozik a 2019-ben Haus Laboratories néven létrehozott vegán kozmetikai márkája. ## Életrajz ### 1986–2004: Gyermekkor, iskolás évek Stefani Joanne Angelina Germanotta 1986. március 28-án, New Yorkban született, olasz származású amerikai szülei, Joseph és Cynthia Germanotta (leánykori nevén Cynthia Bissett) első gyermekeként. Édesanyja üzleti vezető, édesapja internetes vállalkozó. Divattervező húga, Natali 1992-ben született. Stefani négyévesen kezdett el zongorázni, 13 évesen írta első zongoradarabját, 14 évesen pedig már fellépésekre járt. 11 éves korától a Convent of the Sacred Heart római katolikus leányiskolában tanult. Az iskolai musicalekben Germanotta többször is főszerepet kapott, például Adelaide-t alakította a Macsók és macákban és Philiát az Ez mind megtörtént útban a Fórum felében. A Lee Strasberg Színház- és Filmművészeti Intézetben tíz évig módszer-színjátszást is tanult. Elmondása szerint iskolai életét sok, kemény tanulás és nagy fegyelem jellemezte, ugyanakkor megjegyezte: „sokszor túl provokatív voltam, vagy túlságosan különc, ebből sok problémám adódott, ezért igyekeztem visszafogni magam. Nem illettem oda, folyton valami csodabogárnak éreztem magam”. Ismerősei is azt mondták, nehezen illeszkedett be az iskolájában. „Volt egy állandó baráti társasága és jó tanuló volt. Sok fiúval volt barátságban, de számára az éneklés volt a legfontosabb dolog", emlékezett vissza egyik osztálytársa. Stefani sikertelenül vett részt számos New York-i műsor meghallgatásán, habár 2001-ben egy kis szerepben, középiskolás diákként feltűnt a Maffiózok „The Telltale Moozadell” című epizódjában. Később a zene iránti szeretetéről azt mondta: 2003-ban 17 évesen felvételt nyert a New York-i Egyetem Tisch School of the Arts nevű művészeti iskolájába, ahol zene szakra kezdett járni. Dalszövegírói képességeinek fejlesztése mellett remek esszéket és elemző dolgozatokat írt művészet, vallás, szociológia és politológia témákban. 2005-ben másodéves volt, amikor az egyetemet félbehagyva úgy döntött, inkább zenei karrierjére fókuszál. Édesapja nem tartotta vissza tervétől, és megígérte, hogy egy évig fizeti a lakbérét, azzal a feltétellel, hogy ha nem jár sikerrel, visszamegy az egyetemre. „Otthagytam az egész családomat, megszereztem a legolcsóbb lakást, és sz\*rt ettem, várva hogy valaki majd felfedez” – mondta Stefani. Ugyanabban az évben Stefani egy gyanútlan éttermi vendéget alakított az MTV csatorna Boiling Points című átverős televíziós műsorában. 2014-ben Gaga bevallotta, hogy 19 éves korában szexuális erőszak áldozatává vált. Az énekesnő így fogalmazott: „rettenetes dolgokon mentem keresztül, amin most már mosolyogni tudok. Évekig terápiákra jártam, hogy mind mentálisan, mind fizikálisan meggyógyuljak”. Gaga elárulta, hogy a történtek miatt PTSD-ben, azaz poszttraumás stresszben szenved, valamint hogy „az orvosok, a család és barátok támogatása mentette meg az életét”. 2021-ben Gaga további részleteteket osztott meg az erőszakkal kapcsolatban: elárulta, hogy az elkövető egy producer volt, aki akkor teherbe is ejtette az énekesnőt. Gaga azt a döntést hozta, hogy nem nevezi meg bántalmazóját, mert „soha többé nem akar szembenézni azzal a személlyel.” ### 2005–2007: A karrier kezdete 2005-ben Gaga két dalt vett fel Melle Mel hiphop énekesnővel Cricket Casey The Portal in the Park című gyermekregényének hangoskönyvéhez. Később néhány New York-i barátjával közösen megalapították az SGBand nevű együttest. Egy New Jersey-i italbolt alatti stúdióban készítettek egy középlemezt, amelynek dalai Fiona Apple balladáira emlékeztetnek. New York-szerte számos koncertet adtak és a belvárosi Lower East Side-i klubélet állandó szereplőivé váltak. 2006 júniusában a Dalszerző Hírességek Csarnokának beiktató rendezvénye után, Wendy Starland tehetségkutató ügynök bemutatta Gagát Rob Fusari zenei producernek. Fusari együttműködött Gagával, aki naponta utazott New Jersey-be, elősegítve dalainak fejlesztését és új anyagok összeállítását. A producer elmondta, hogy 2006 májusában randevúzni kezdtek, és azt állította, hogy ő volt az első ember, aki „Lady Gagának” hívta, amely a Queen Radio Ga Ga dalából származott. Kapcsolatuk 2007 januárjáig tartott. Fusari és Gaga megalapították a Team Lovechild korlátolt felelősségű társaságot Gaga karrierjének népszerűsítése érdekében. Elektropop stílusú dalokat gyártottak, melyeket aztán különféle zenei vezetőknek küldtek szét. Joshua Sarubin, a Def Jam Recordings kiadó egyik vezetője pozitívan reagált a felvételekre, és miután Sarubin felettese, Antonio "L.A." Reid jóváhagyta, Gaga 2006 szeptemberében leszerződött a Def Jamhez. Három hónappal később a kiadó felbontotta a szerződést és Gaga hazaköltözött családjához. Ezek után neoburleszk előadásokon kezdett fellépni, melyek elmondása szerint a szabadságot jelentették. Ez idő alatt ismerkedett meg Lady Starlight előadóművésszel, aki segített neki megformálni színpadi személyét. Immár művésznevét használva együtt léptek fel több belvárosi klubban – úgy mint a Mercury Lounge, a The Bitter End, valamint a Rockwood Music Hall – saját élő showjukkal, a Lady Gaga and The Starlight Revue-vel. Műsoruk szórakoztató pop/rock show és az 1970-es évek művészetének keveréke volt. 2007 augusztusában felkérték őket, hogy lépjenek fel műsorukkal a Lollapalooza amerikai zenei fesztiválon.Lady Gaga karrierje elején csak az avantgárd elektronikus és a dance zenével foglalkozott, később talált rá saját stílusára, amikor keresztezte mindezt a popzenével, illetve a David Bowie és Queen-féle glam rockkal. Amíg Gaga és Starlight felléptek, Fusari továbbfejlesztette a vele készített dalokat, és elküldte azokat Vincent Herbert producernek és zenei vezetőnek. 2007 novemberében Herbert leszerződtette Gagát saját kiadójához, az abban a hónapban létrehozott Streamline Records-hoz, amely az Interscope Records lemezcég jogtulajdonában áll. Az énekesnő később úgy beszélt Herbertről, mint a férfi, aki felfedezte őt. Miután a Famous Music Publishingnél gyakornok dalszövegíróként dolgozott, Gaga szerződést kötött a Sony/ATV Music Publishing nevű céggel, amelynek keretében dalszövegeket írt Britney Spearsnek, Fergienek, a Pussycat Dollsnak, valamint a szintén a Streamline-nál lévő New Kids on the Block együttesnek. Az Interscope kiadónál lévő Akont lenyűgözte Gaga énekesi képessége, amikor meghallotta őt a stúdióban énekelni. Akon meggyőzte Jimmy Iovine-t, az Interscope Geffen A&M Records (a Def Jam testvérvállalata) elnök-vezérigazgatóját, hogy kössenek közös üzletet úgy, hogy Gagát Akon saját, KonLive nevezetű lemezcégéhez is leszerződtetik, ezzel „franchise-játékosává” téve őt. 2007 végén Gaga megismerkedett a dalszerző és producer RedOne-nal. A páros közösen kezdett el dolgozni és felvették az énekesnő több későbbi slágerét, mint a Just Dance és a Poker Face. Gaga az Interscope részeként működő Cherrytree Recordshoz is csatlakozott, ahol Martin Kierszenbaum producer-dalszövegíróval dolgozott együtt több dalon is. Annak ellenére, hogy lemezmegállapodást kötött, Gaga azt mondta, hogy néhány rádióállomás a zenéjét túlságosan „tánc-orientáltnak” és „undergroundnak” találta a mainstream piac számára, mire ő annyit válaszolt: „A nevem Lady Gaga, évek óta a zene színterén állok, és én mondom neked, ez fog most következni.” ### 2008–2010: The Fame és The Fame Monster 2008-ban Lady Gaga Los Angelesbe költözött, hogy közel legyen a stúdióhoz, ahol debütáló albuma, a The Fame felvételeit készítették. A korongon számtalan különböző zenei stílust kevert össze, így a popot, a dancet, a rockot és az R&B-t. A The Fame („A hírnév”) címmel, 2008. augusztus 19-én megjelent debütáló nagylemeze pozitív visszajelzéseket kapott a kritikusoktól; a kritikákat összegyűjtő és átlagoló Metacritic oldalon 71 pontot kapott a 100-ból. Az albumnak sikerült a lemezeladási listák élére kerülni Ausztriában, Kanadában, Hollandiában, Írországban, és az Egyesült Királyságban, illetve bekerült az öt legjobban fogyó album közé Ausztráliában és az Amerikai Egyesült Államokban. Első kislemeze, a Just Dance hat országban vezette a slágerlistákat, – Ausztráliában, Kanadában, Hollandiában, Írországban, az Egyesült Királyságban, és az Egyesült Államokban – később pedig jelölést kapott A legjobb dance felvételnek járó Grammy-díjra. Következő kislemeze, a Poker Face még elődjénél is nagyobb sikereket ért el, a világ szinte minden jelentős zenei eladási listáját vezette, köztük az Egyesült Királyságét és az Egyesült Államokét. 2009. április 2-án a Poker Face elérte a Billboard Hot 100 nevű slágerlistájának első helyét, így Tiffany (1987–1988), Mariah Carey (1990) és Christina Aguilera (1999) után ő lett a negyedik olyan énekesnő, aki az első két számával vezetni tudta az amerikai slágerlistát. A 9,8 millió példányban elkelt Poker Face a 2009-es év legkelendőbb kislemezévé vált, és rekordnak számító 83 hetet töltött a Billboard Digital Songs listáján, illetve elnyerte A legjobb dance felvételnek járó Grammy-t, amellett hogy jelölték két másik kategóriában is (Az év dala, Az év felvétele). A The Fame jelölést kapott Az év albuma kategóriában, és elnyerte A legjobb dance/elektronikus albumnak járó díjat. Három további kislemez jelent meg az albumról; ezek az Eh, Eh (Nothing Else I Can Say), a LoveGame és a Paparazzi voltak. 2008-ban Lady Gaga a New Kids on the Block együttes előzenekaraként indult koncertsorozatra, majd a Pussycat Dolls Doll Domination turnéjának előénekese lett az európai, illetve az ausztráliai és óceániai részén. Első önálló turnéja The Fame Ball néven 2009 márciusában vette kezdetét, és egészen 2009 szeptemberéig tartott. A Rolling Stone magazin évente kiadott „Hot 100” nevű különszáma 2009 májusában a szinte meztelen – csak műanyag buborékokkal betakart – Lady Gagával a borítón látott napvilágot. A lapban beszélt arról, hogy miközben New Yorkban a karrierje beindításáért küzdött, szerelmi viszonya volt egy heavy metal együttes dobosával. Hozzátette, hogy ő volt az, aki a szakítás mellett döntött, és hogy a kapcsolat nagy inspirációt jelentett a The Fame dalainál. Gagát összesen kilenc díjra jelölték a 2009-es MTV Video Music Awards-on, és megnyerte A legjobb új előadónak járó díjat, illetve Paparazzi című kislemeze is begyűjtött két díjat A legjobb művészeti rendezés és A legjobb speciális effektek kategóriákban. 2009 októberében megnyerte a Billboard magazin „Rising Star of 2009” díját, mint legjobb új előadó. 2009. október 10-én Barack Obama amerikai elnökkel együtt részt vett a „Nemzeti ebéd” elnevezésű rendezvényen, amelyet az Egyesült Államok legnagyobb meleg, leszbikus, és transzszexuális egyesülete, a Human Rights Campaign rendezett, majd csatlakozott a szervezet által rendezett felvonuláshoz. 2009 novemberében jelent meg Lady Gaga nyolc új számot tartalmazó, The Fame Monster című középlemeze, amely a The Fame album folytatásának tekinthető. A dalok központi témája ezúttal a hírnév árnyoldala volt, amellyel világ körüli turnézása során kellett szembesülnie az énekesnőnek. A kritikusok 78 pontra értékelték az új albumot a 100-ból. Az albumról elsőként a Bad Romance című dalból lett kislemez, amely tizennyolc országban került a slágerlisták élére, és második helyet ért el az Egyesült Államokban, Ausztráliában, és Új-Zélandon. Gaga lett az első előadó az Egyesült Államokban, akinek három kislemeze is – a Just Dance-szel és a Poker Face-szel együtt – átlépte a négymilliós letöltési határt az interneten. A dal Grammy-jelölést kapott A legjobb női popénekes teljesítmény, a hozzá készült videó pedig A legjobb rövid videóklip kategóriában. 2010 áprilisában a Bad Romance videóklipje a YouTube legnézettebb videójává vált, májusban pedig a videómegosztó portál történetében elsőként átlépte a 200 milliós megtekintést. Az album második kislemeze, a Beyoncé közreműködésével készített Telephone Gaga negyedik száma lett az Egyesült Királyságban, amely első lett a kislemezlistán, és A legjobb popénekesi közreműködés kategóriában kapott jelölést Grammy-díjra. A dalhoz készült polgárpukkasztó zenei videót pozitívan fogadták a kritikusok, és méltatták Gagát a „Michael Jacksont idéző zeneisége és látványos előadások létrehozásához szükséges képessége, illetve a Madonnában is meglévő erőteljes szexualitás és ösztönös provokatív természete” miatt. 2010 nyarán hasonlóan nagy port kavart az Alejandro című kislemez videóklipje, amelyen Gaga Steven Klein divatfotóssal dolgozott együtt. A kritikusok karrierje egy nagy előrelépésének nevezték a „nyomasztó, mégis csodálatos” világot bemutató videót, ugyanakkor a Katolikus Liga istenkáromlással vádolta vallásos jelképeik meggyalázása miatt. A Telephone és az Alejandro is a legnépszerűbb öt dal közé jutott az amerikai Billboard Hot 100 listán. Gaga a videóklipjeivel az őket körülövező botrány ellenére – vagy részben annak köszönhetően – az első előadó lett, akinek videói össznézettsége átlépte az egymilliárdos határt a YouTube internetes videómegosztó oldalon. A 2010-es MTV Video Music Awards-ra Gaga rekordszámú, tizenhárom jelölést kapott, és a díjátadón végül nyolc kategóriában vehetett át díjat, köztük Az év videóklipje a Bad Romance videójáért, de övé lett Az év női videója, és Az év pop videója díját is hazavitte, emellett az első női előadóvá vált, akinek két videóját is jelölték Az év videóklipje kategóriában egyazon évben. A The Fame Monster album egésze is kitörő sikert ért el, és A legjobb popalbum díját nyerte el az 53. Grammy-gálán, valamint Az év albuma kategória egyik esélyese volt a 2011-es évben. 2009-ben Gaga rekordot döntött a brit kislemezlistán való állandó jelenlétével, valamint 11,1 milliós letöltési számmal az év legtöbbet letöltött női előadójává vált az Egyesült Államokban, ezzel bekerülve a Guinness Rekordok Könyvébe. A The Fame és a The Fame Monster együttesen több mint 15 millió példányban kelt el világszerte. Albumainak kiemelkedő kereskedelmi teljesítménye miatt 2010-ben Gaga megjelentette a The Remix című remixeket tartalmazó válogatásalbumát, ami bekerült minden idők legkelendőbb remixlemezei közé. 2009 novemberében – négy nappal a The Fame Monster megjelenése és pár hónappal a The Fame Ball Tour befejezése után – Gaga elindult második világ körüli turnéjára The Monster Ball Tour címmel. A hatalmas kritikai és kereskedelmi sikert elért turné 2011 májusában fejeződött be, másfél évvel a kezdete után. 227,4 millió dolláros összbevételével minden idők legjövedelmezőbb turnéjává vált debütáló előadótól. A New York-i Madison Square Gardenben megrendezett koncertekből az HBO csatorna egy különkiadást készített, melyet Lady Gaga Presents the Monster Ball Tour: At Madison Square Garden címen mutatott be 2011 májusában. Gaga emellett számos rendezvényen előadott dalokat az albumról. A 2009-es Royal Variety Performance-en Speechless című balladáját énekelte el II. Erzsébet brit királynőnek. Az 52. Grammy-díj kiosztót ő nyitotta meg a Poker Face-szel, majd Elton Johnnal duettezve elénekelte a Speechlesst és Elton Your Songját. A 2010-es BRIT Awardson – ahol mindhárom kategóriában nyert, amelyben jelölést kapott – a Telephone balladaverziójával és a Dance in the Dark előadásával állított emléket a 2010-ben elhunyt barátjának, Alexander McQueen divattervezőnek. Fellépéseire mind pozitív visszajelzéseket kapott. 2010-ben eredetileg Gaga is részese lett volna a 2009 júniusában elhunyt Michael Jackson eltörölt This Is It koncertsorozatának londoni állomásán a O₂ Arénában. 2010 áprilisában a Time 2010 száz legbefolyásosabb embere közé sorolta az énekesnőt. 2010 májusában a The Times-nak adott interjúban felmerült, hogy Gagát megtámadta egy krónikus, lupus nevű betegség. Larry Kingnek adott interjúban az énekesnő elmondta, hogy elment egy kivizsgálásra, ahol megállapították, hogy bár tüneteket nem mutat, tesztje a pozitív tartomány határán áll. ### 2011–2014: Born This Way, Artpop és Cheek to Cheek 2011 februárjában Gaga kiadta Born This Way című dalát, az ugyanezen néven megjelentetett második stúdióalbumának első kislemezét. A dal öt nap alatt több mint egymillió példányban kelt el, és ezzel Guinness-rekordot állított fel az iTunes-on leggyorsabban fogyó kislemezként. Az első helyen debütált a Billboard Hot 100 listán, amellyel a slágerlista történetének 1000. első helyezett kislemeze lett. Az albumról másodikként áprilisban kiadott Judas az első tíz közé került a legnagyobb zenepiacok slágerlistáinak többségében, míg a májusban megjelenő The Edge of Glory először a digitális értékesítéseivel emelkedett ki, majd a rendkívül pozitív kritikai fogadtatásnak köszönhetően kislemezként is megjelentették. A The Edge of Glory videóklipjében, korábbi munkáival ellentétben, Gaga egy tűzlépcsőn táncol és egy üres utcán sétál, összetettebb koreográfia és háttértáncosok nélkül. A Born This Way album 2011. május 23-án került a boltok polcaira, és megjelenése hetén első helyen nyitott a Billboard 200-as listán 1,1 milliós eladásával, illetve további több mint húsz országban az albumeladási listák élére került. Világszerte nyolcmillió példányt adtak el belőle, és három Grammy-jelölést is kapott, köztük Gaga megkapta érte harmadik jelölését Az év albuma kategóriában. 2020-ban a Rolling Stone magazin Minden idők 500 legjobb albuma között említette meg a Born This Way-t. Az album negyedik kislemeze, a You and I lett, amely augusztusban jelent meg, ezt követte novemberben a Marry the Night ötödik és eredetileg utolsó kislemezként. Az Egyesült Államokban az előbbi a hatodik helyig jutott, míg a Marry the Night a huszonkilencedik pozíciót szerezte meg a Billboard Hot 100-on. 2011 júliusában kezdett járni a színészként és modellként tevékenykedő Taylor Kinney-vel, akivel a You and I klipjének forgatása során ismerkedett meg. A Born This Way népszerűsítésére szervezett Born This Way Ball című világ körüli turnéja 2012 áprilisában indult útnak, és egészen 2013 februárjáig tartott. A turné utolsó néhány koncertjét le kellett mondani Gaga jobb csípőjében történt labrumszakadás miatt. A koncertsorozat világszerte összesen 183 millió dolláros bevételt hozott, annak ellenére, hogy a lemondott koncertek miatt 25 millió dollár értékben váltottak vissza jegyeket a rajongók. A PPL adatai szerint Lady Gaga volt az Egyesült Királyság második legtöbbet játszott előadója 2011-ben. Ezen időszak alatt Tony Bennett-tel felvette a The Lady Is a Tramp dzsesszváltozatát, illetve Elton Johnnal is közös dalt készített a Gnómeó és Júlia című animációs film számára. A Born This Way népszerűsítésére koncertet adott a Sydney Town Hall-ban és fellépett a korábbi amerikai elnök Bill Clinton 65. születésnapjára szervezett rendezvényen. A 2011 végén készített A Very Gaga Thanksgiving című hálaadásnapi televíziós különkiadása elismerő kritikákat kapott, 5,7 millió amerikai tévénézőt vonzott, és a műsor dalaiból megjelent az A Very Gaga Holiday címmel ellátott negyedik középlemeze. 2012 májusában vendégszerepelt saját maga animált változataként a Simpson család 23. évadának Lisa Gaga című záróepizódjában. Emellett megjelent Tony Bennett 2012-es The Zen of Bennett című dokumentumfilmjében is. A következő hónapban bejelentette, hogy a Coty, Inc-kel társulva kiadja Lady Gaga Fame nevű első parfümjét, amely 2012 szeptemberében került a boltok polcaira. A parfümből 2013-ig bezárólag több mint 30 millió példányt értékesítettek és több mint 1,5 milliárd dolláros bevételt értek el vele világszerte. Elkezdtek összeállni az új dalok Gaga harmadik, Artpop című stúdióalbumára, mikor Fernando Garibay producerrel kezdett dolgozni rajta 2012 elején. A lemez munkálatai folyamatosan zajlottak a Born This Way Ball turnéjára során, sőt egészen az utánig is, hogy Gaga megerősítette, hogy átesett csípőműtétjén és megkezdte a felépülést. Az Artpoppal azt szerette volna elérni, hogy a közönség „igazán jól érezze magát”, és az album „egy klubban eltöltött éjszakát” tükrözzön. Az Artpop 2013 novemberében került kiadásra. Vegyes fogadtatása ellenére első helyen nyitott a Billboard 200-as albumeladási listán, és világszerte mintegy 2,3 millió példányt adtak el belőle. A kiadványról olyan sikeres kislemezek jelentek meg, mint az Applause és az R. Kelly R&B énekes közreműködésével készült Do What U Want. A 2014 márciusában harmadik kislemezként kiadott G.U.Y. a 76. helyig jutott a Billboard Hot 100-on. 2019-ben Gaga minden digitális platformról eltávolította a Do What U Wantot az R. Kellyt ért szexuális zaklatási botrány miatt. 2014 májusában Gaga útnak indult ArtRave: The Artpop Ball című turnéjával, amelynek koncepciója részben az ArtRave elnevezésű promóciós koncertjéből származik. A 83 milliós bevételt elért koncertsorozat új városok mellett olyan helyszínekre is ellátogatott, ahol korábban a Born This Way Ball-lal lemondtak koncerteket. Eközben „kreatív különbözőségek” miatt elváltak Gaga és régi menedzsere, Troy Carter útjai. 2014 júniusára új menedzserével, Bobby Campbell-lel csatlakoztak az Artist Nationhöz, amely a Live Nation Entertainments előadói menedzsment divíziója. Gaga szerepet kapott Robert Rodríguez 2013-as Machete gyilkol című filmjében, amely kritikai és kereskedelmi szempontból is megbukott, és Arany Málna-jelölést kapott érte A legrosszabb mellékszereplő színésznő kategóriájában. Ezen kívül az énekesnő volt a házigazdája a Saturday Night Live 2013. november 16-i epizódjának, ahol előadta a Do What U Want (R. Kelly-vel) és a Gypsy című dalait. Később ebben a hónapban mutatták be második hálaadásnapi televíziós különkiadását az ABC műsorán Lady Gaga and Muppets' Holiday Spectacular címmel. Gaga cameoszerepet kapott egy másik Robert Rodriguez-filmben is, a 2014. augusztus 22-én bemutatott Sin City: Ölni tudnál érte című alkotásban. Gaga lett a Versace 2014-es tavaszi-nyári kampányának arca, ami a „Lady Gaga For Versace” címet kapta. 2014 szeptemberében Tony Bennett dzsesszénekessel közösen kiadta Cheek to Cheek című dzsesszalbumát. A lemez mögötti fő inspiráció a két előadó közötti szoros barátság volt, valamint Gaga gyerekkora óta tartó lelkesedése a dzsessz műfaj iránt. Kiadását megelőzően az albumról megjelentek az Anything Goes és az I Can't Give You Anything but Love című kislemezek. Az album az első helyen nyitott a Billboard 200-on, amivel Gaga megszerezte zsinórban harmadik első helyezett lemezét az Egyesült Államokban. A kiadvány Grammy-díjat kapott A legjobb hagyományos popalbum kategóriában. A duó koncertfilmet is kiadott Tony Bennett and Lady Gaga: Cheek to Cheek Live! címmel. 2014 decemberében útnak indult közös turnéjuk, a Cheek to Cheek Tour, amely 2015 augusztusában ért véget. Ugyanebben az évben Gaga egy hét fellépésből álló rezidencia-koncertsorozatot adott a New York-i Roseland Ballroomban, tisztelegve a koncertterem előtt annak bezárása alkalmából. Ezen kívül a Coty, Inc.-kel együttműködésben megjelentette második illatát Eau de Gaga néven. ### 2015–2017: Amerikai Horror Story, Joanne és Super Bowl-fellépések 2015 februárjában Taylor Kinney eljegyezte Gagát. A 87. Oscar-gálán A muzsika hangja előtt tisztelegve előadott egy egyveleget a filmben elhangzott dalokból. A fellépés világszinten több mint interakciót váltott ki percenként a Facebookon. Gaga elénekelte John Lennon Imagine című dalának zongorás változatát a 2015. évi Európa játékok nyitóünnepségén Azerbajdzsán fővárosában, Bakuban. Gaga Diane Warrennel közösen írta meg a Til It Happens to You című dalt a The Hunting Ground című dokumentumfilm részére. Gaga Satellite-díjat kapott érte A legjobb eredeti betétdal kategóriában, illetve ugyanezen kategóriában megszerezte első Oscar-jelölését. 2015. október 2-án Nick Knight rendezésében kiadásra került egy divatfilm Tom Ford 2016 tavaszi kampányához. A kisfilmben Gaga számos modell társaságában a kifutón táncol. A felvételen hallható a Chic I Want Your Love című dalának új változata, amelyet Gaga Nile Rodgersszel vett fel. Az énekesnő más elismerésekben is részesült 2015-ben, köztük Kortárs ikon-díjat kapott a Dalszerző Hírességek Csarnokának évente megrendezendő díjátadóján, illetve a „Fiatal művész” elismerést is megkapta a National Arts Awards-on. 59 millió dolláros összbevételével 25. helyre került, az énekesnők közül pedig harmadik lett a Forbes hírességeket felvonultató 100-as listáján. A Billboard emellett őt választotta 2015-ben az „Év nőjének”. Gaga főszerepet kapott az Amerikai Horror Story: Hotelben, az Amerikai Horror Story című sorozat ötödik szezonjában, amely 2015 októberétől 2016 januárjáig futott. Elizabeth-et játszotta, aki a címben is szereplő hotel tulajdonosa. Alakításáért Golden Globe-díjat kapott A legjobb színésznő minisorozatban kategóriában a 2016-os gálán. Győzelmét követően szerződést között a CAA-vel (Kreatív Művészek Ügynöksége); korábban a William Morris Endeavor-ral (WME) állt szerződésben. Gaga az Entertainment Weekly-nek elmondta, hogy az Amerikai Horror Story-ból származó tapasztalatai hatással lesznek ötödik stúdióalbumának kreatív folyamatára: „Visszatértem valami olyanhoz, amiben annyira hittem, ami nem más, mint a sötétség művészete”. Ezen kívül megerősítette, hogy a kiadvány 2016-ban meg fog jelenni. 2016 márciusában bejelentette, hogy visszatér egy újabb szerep erejéig az Amerikai Horror Story hatodik évadába. 2015 novemberében Gaga és Bennett szerepelt a Barnes & Noble 2015-ös ünnepi kampányának reklámjában, amely alkalmából feldolgozták a Baby, It's Cold Outside című klasszikust. 2016 januárjában Gaga meghívást kapott, hogy vendégszerkesztője legyen a V magazin 99. számának, amelyhez 16 címlapot készítettek. Kimagasló munkáját elismerve márciusban a Fashion Los Angeles Awards gáláján átvehette "Az év szerkesztője" díjat. 2016. február 7-én, a Super Bowl 50-en ő adta elő az amerikai himnuszt. Ugyanebben a hónapban az Intellel és Nile Rodgers-szel társulva David Bowie emlékére lépett fel az 58. Grammy-díjátadó gálán, illetve elénekelte Til It Happens to You című dalát a 88. Oscar-gálán. Utóbbi előadását az amerikai alelnök Joe Biden konferálta fel. 2016. április 4-én a Jane Ortner Education Award Luncheon elnevezésű, évente megrendezett eseményen a Grammy Múzeumtól megkapta a Jane Ortner-művészeti díjat, amellyel olyan előadókat ismernek el, akik szenvedélyt és elkötelezettséget mutatnak fel a művészeteken keresztüli oktatásra. 2016 júliusában Gaga és Taylor Kinney felbontották eljegyzésüket, amelyről az énekesnő később úgy nyilatkozott, hogy karrierje nagyban befolyásolja magánéletét. 2016 szeptembere és novembere között három epizód erejéig visszatért az Amerikai Horror Story hatodik, Roanoke alcímen futó évadába. Az évad során a My Roanoke Nightmare című dokumentumfilm sorozatban egy színésznőt alakít, aki a Roanoke kolónia között élő Scàthach nevű boszorkányt játssza. Gaga ötödik stúdióalbuma Joanne címmel jelent meg 2016. október 21-én. Megjelenésének hetében az Egyesült Államokban példányban kelt el a lemez, valamint a Billboard 200 lista első helyét is megszerezte, ezzel Gaga a 2010-es évtized első női előadója volt, akinek négy albuma is elfoglalta a lista első helyét. A korong első kislemeze, a Perfect Illusion szeptember 9-én jelent meg, és rögtön az első helyen debütált Franciaországban, míg az Egyesült Államokban a tizenötödik helyig jutott. Az album népszerűsítése céljából Gaga meghirdette a Bud Light által szponzorált Dive Bar Tour elnevezésű mini-koncertsorozatot, amely során három egyesült államokbeli bárban lépett fel új dalaival. Decemberben fellépett a 2016-os Victoria’s Secret divatbemutatón Párizsban, ahol többek között az album második kislemezét, a Million Reasonst is előadta. A dal a negyedik helyig jutott az amerikai Billboard Hot 100 kislemezlistán. Az albumot Grammy-díjra jelölték A legjobb popalbum kategóriában, míg a Million Reasons című kislemezzel Gaga A legjobb szóló popénekes teljesítményért járó Grammy-díjért indult esélyesként. A lemez harmadik, Joanne (Where Do You Think You’re Goin’?) című kislemeze Grammy-díjat nyert A legjobb szóló popénekes teljesítmény kategóriában 2019 februárjában. 2017\. február 5-én Gaga a Super Bowl LI félidei showjának fellépője volt. Az énekesnő a 13 perces előadását a houstoni NRG Stadion tetején kezdte az Intel 300 kivilágított drónjával a háttérben. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen technológiát alkalmaztak a Super Bowl-fellépések során. Fellépését 117,5 millió amerikai néző követte figyelemmel élőben, míg magát a mérkőzést átlagosan 111,3 millió néző figyelte. A rákövetkező órákban az énekesnő diszkográfiája kiemelkedő népszerűségnek örvendett és mintegy digitális eladást produkált az Egyesült Államokban csak aznap. Gagát és előadását később Emmy-díjakra is jelölték. Ugyanabban a hónapban az NFL bejelentette, hogy Lady Gaga Super Bowl-beli fellépését több mint 150 millióan tekintették meg a különböző platformokon keresztül, ezzel minden idők legnézettebb zenei fellépésévé vált. A CBS Sports Gaga fellépését minden idők második legjobb Super Bowl-fellépésének választotta meg. A Super Bowl éjszakáján Gaga bejelentette Joanne World Tour elnevezésű világ körüli turnéját, amely 2017. augusztus 1-jén startolt el Kanadából. Áprilisban az énekesnő fellépett a Coachella Fesztiválon, ahol bemutatta The Cure című dalát. A kislemez Ausztráliában és Franciaországban bejutott a slágerlisták Top 10-es mezőnyébe. 2017 szeptemberében a Netflix bemutatta a Gaga: Five Foot Two című dokumentumfilmet, amely a Joanne album elkészítését és kiadását, valamint az énekesnő Super Bowl-fellépését mutatja be. A Chris Moukarbel által rendezett filmből fény derül Gaga fibromyalgia nevű betegségére, melynek legfőbb tünetei közé tartozik az egész testre kiterjedő izom- és ízületi fájdalom, a fáradékonyság, a depresszió és a szorongás. Fájdalmai miatt Gaga a Joanne World Tour utolsó tíz koncertjét lemondta, amely így végül eladott jegy után 95 millió dollár bevételt termelt. ### 2018–2019: Csillag születik és Las Vegas-i rezidencia 2018 márciusában Gaga részt vett Washingtonban a March for Our Lives („Menet az életünkért”) elnevezésű felvonuláson, melyen a fegyvertartást érintő törvények szigorítását követelték az Egyesült Államok számos városában. Ugyanabban a hónapban megjelent Elton John Your Song című dala Gaga feldolgozásában, amely az angol énekes Revamp & Restoration című tribute albumára készült. Gaga főszerepet játszott a Bradley Cooper által rendezett Csillag születik című zenés filmdrámában, amely 2018 októberében került a mozikba, és a hasonló című 1937-es filmet dolgozza fel. A filmben a sikeres rockzenész, Jackson Maine (Bradley Cooper) beleszeret az ismeretlen énekesnőbe, Allybe (Lady Gaga), és sztárt csinál belőle, de amíg a lány egyre feljebb halad a ranglétrán, addig a férfi csillaga lassan, de biztosan hanyatlani kezd. A film premierjét 2018 augusztusában tartották a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon. A kritikusok körében a film elsöprő sikert aratott, akik leginkább a Cooper és Gaga közötti tökéletes kémiát, a rendezést és a filmzenét méltatták. A produkcióhoz a páros közösen írt zenét, melyet Gaga kérésére élőben vettek fel. A Csillag születik filmzenei albuma, melyen összesen 34 felvétel (19 dal és 15 dialógus) hallható, a filmmel egy időben jelent meg, és rögtön az amerikai Billboard 200 albumlista első helyén debütált eladott példánnyal az első héten, amellyel Gaga a saját és Taylor Swift rekordját döntötte meg, mint a legtöbb listavezető albummal rendelkező női előadó a 2010-es évtizedben. Az album kritikailag és kereskedelmileg is sikeresen teljesített; első helyezett lett Ausztráliában, Írországban, Svájcban és az Egyesült Királyságban. 2019 júniusáig az album több mint 6 millió példányban kelt el világszerte. A kiadó elsőként a Shallow című dalt jelentette meg a lemezről 2018 szeptemberében, melyet Gaga és Cooper közösen ad elő. A dal listavezető volt többek között Ausztráliában, Írországban, Svájcban, az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Magyarországon. Októberben Gaga megerősítette, hogy új párjával, a tehetségkutató ügynök Christian Carinóval, akivel 2017 eleje óta alkotott egy párt, eljegyezték egymást, azonban 2019 februárjában különváltak. A Csillag születikben nyújtott teljesítményével és Shallow című dalával Gaga számos szakmai elismerésben részesült; többek között elnyerte a Critics’ Choice A legjobb színésznőnek járó díját (holtversenyben Glenn Close-zal), valamint az amerikai National Board of Review neki ítélte A legjobb női főszereplőnek járó díjat. Ally alakításáért egy-egy jelölést gyűjtött be A legjobb női főszereplő kategóriában a 91. Oscar-gálán, a 76. Golden Globe-gálán, a 25. Screen Actors Guild-díjátadón, illetve a 72. BAFTA-gálán. Az album BAFTA-díjat kapott A legjobb filmzene kategóriában, továbbá a Shallow című dallal Gaga amellett, hogy elnyerte karrierje első Oscar-díját és második Golden Globe-díját A legjobb eredeti filmbetétdal kategóriában, négy Grammy-jelölést is kiérdemelt, köztük Az év dala és Az év felvétele kategóriákban. A 2019. február 10-én megrendezett 61. Grammy-gálán a dal végül két kategóriában került ki győztesként: elnyerte A legjobb popduó vagy -együttes teljesítményért, illetve A legjobb film- és más vizuális média számára írt dalnak járó Grammy-trófeákat. A 2020-as 62. Grammy-gálán az A Star Is Born album elnyerte A legjobb válogatásalbum vizuális média számára kategória Grammy-díját, valamint az I’ll Never Love Again A legjobb film- és más vizuális média számára írt dal kategóriájában került ki győztesként. 2017 decemberében nyilvánosságra került, hogy Gaga egy közel 100 millió dollár értékű szerződést írt alá, amely során legalább két éven át fog koncertezni a Las Vegas-i MGM Park Theater színpadán, 2018 decemberétől. 2018. augusztus 7-én az első 27 koncertdátummal együtt bejelentették, hogy a rezidencia-koncertsorozat a Lady Gaga Enigma + Jazz & Piano elnevezést kapta. A Las Vegas-i koncertsorozat két típusú koncertből tevődik össze: a teátrális jellegű Enigma, ahol az énekesnő legnagyobb slágerei csendülnek fel, illetve a Jazz & Piano, amely során Gaga a Nagy Amerikai Daloskönyvből ad elő dalokat, valamint saját felvételeinek átdolgozott, zongorán kísért változatai hallhatók. Az első Enigma koncert 2018. december 28-án került megrendezésre, míg az első Jazz & Piano előadást 2019. január 20-án adta. 2019 júliusában Gaga bejelentette saját kozmetikai márkáját, a Haus Laboratoriest, amelyet kizárólag az Amazonon keresztül értékesítenek 2019 szeptemberétől. Gaga sminkmárkája az első nagy brand, ami az e-kereskedelmi piacon debütál. A Haus Laboratories termékei közt megtalálhatóak ajakfények, szájkontúrok, illetve szemsminkek, melyek nem sokkal megjelenésük után az Amazon legkelendőbb szépségápolási termékei közt szerepeltek. ### 2020–jelen: Chromatica, Love for Sale, és A Gucci-ház 2017 augusztusában Gaga megerősítette, hogy megkezdte hatodik stúdióalbumának előkészületeit. Olyan zenészekkel vonult stúdióba, mint Boys Noize, DJ White Shadow, Bloodpop és Sophie. 2020 februárjában nyilvánosságra került, hogy Gaga és Michael Polansky vállalkozó, üzletember egy párt alkotnak. Gaga hatodik stúdióalbuma Chromatica címmel jelent meg 2020. május 29-én, melyet két kislemez kiadása előzött meg: február 28-án a Stupid Love, míg május 22-én az Ariana Grande amerikai énekesnő közreműködésével készített Rain on Me-t adták ki. Utóbbi Grammy-díjat nyert A legjobb popduó vagy -együttes teljesítmény kategóriában, valamint első helyezett lett az amerikai Billboard Hot 100 kislemezlistán, amellyel Gaga a harmadik előadóvá vált az országban, aki három különböző évtizedben elérte a slágerlista csúcsát. Az album kritikailag és kereskedelmileg is sikeresen nyitott szerte a világon. Az Egyesült Államokban Gaga hatodik listavezető nagylemezévé vált, de első helyezett lett többek között Ausztráliában, Franciaországban, Kanadában, Olaszországban és az Egyesült Királyságban is. A 2020-as MTV Video Music Awards gálán Gaga az est legtöbbet elismert előadója volt, miután öt díjat is megnyert, köztük a Tricon-díjat is, melyet neki adtak át valaha először, amiért a szórakoztatóipar több területén is nagy sikereket ért el. 2020 szeptemberében Gaga megjelent a Valentino divatház Voce Viva nevezetű parfümének videókampányában, amelyben egy csapat modellel együtt a Sine from Above című dalt énekelte a Chromatica albumról. 2021. január 20-án elénekelte az amerikai himnuszt Joe Biden, az Egyesült Államok 46. elnökének beiktatási ceremóniáján. 2021 februárjában Gaga kutyasétáltatóját, Ryan Fischert kórházba szállították, miután lelőtték Hollywoodban. Az énekesnő két francia buldogját, Kojit és Gustávot elrabolták, míg harmadik kutyája, Asia elfutott a helyszínről. Asiát nem sokkal később a rendőrség megtalálta a közelben. Gaga dolláros jutalmat ajánlott fel háziállatai visszajuttatásáért. Két nappal később, február 26-án egy nő leadta a kutyákat egy Los Angeles-i rendőrségen. A rendőrség szerint a kutyákat leadó nő nem vett részt a lövöldözésben, április 30-án azonban őt is letartóztatták négy másik gyanúsítottal együtt. 2022 decemberében 21 év börtönbüntetésre ítélték James Howard Jacksont, azt a férfit, aki lelőtte Fischert. 2021 áprilisában Gaga összeállt a Dom Pérignon francia pezsgőmárkával és kiadtak egy promóciós reklámfilmet Nick Knight rendezésével. Szeptember 3-án Dawn of Chromatica címmel megjelentette harmadik remixalbumát. Ezt követően szeptember 30-án kiadta második, Tony Bennett-tel közös lemezét Love for Sale címmel. Az album pozitív fogadtatásban részesült és a nyolcadik helyen debütált az Egyesült Államokban. A lemez népszerűsítése érdekében augusztus 3-án és 5-én koncertet adtak közösen a Radio City Music Hallban One Last Time: an Evening with Tony Bennett and Lady Gaga címmel. A két koncert felvételeiből a CBS csatorna egy egyórás különkiadást mutatott be 2021. november 28-án, ami aztán felkerült a Paramount+ szolgáltató felületére is. Gaga és Bennett július 2-i New York-i fellépését az MTV Unplugged című műsor keretében mutatták be 2021. december 16-án. A 64. Grammy-gálán a Love for Sale elnyerte A legjobb hagyományos popalbum kategória Grammy-díját. Miután feltűnt a Jóbarátok: Újra együtt című televíziós különkiadásban, ahol Lisa Kudrow-val közösen előadta a Smelly Cat című dalt, Gaga Ridley Scott A Gucci-ház című filmjében a „Fekete Özvegyként” elhíresült Patrizia Reggianit alakította, az 1995-ben meggyilkolt Maurizio Gucci olasz divatcsászár volt feleségét, akit 26 év börtönbüntetésre ítéltek, miután bebizonyosodott, hogy ő ölette meg a Gucci divatmárka fejét. A film miatt Gaga megtanult olasz akcentussal beszélni. Elmondása szerint 18 hónapig maradt karakterében, ezalatt 9 hónapig olasz akcentussal beszélt. Módszeres színészi megközelítése megviselte mentális egészségét, és a forgatás vége felé egészségügyi szakembernek kellett kísérnie őt. A film ugyan vegyes fogadtatásban részesült a kritikusok felől, akik abban egyetértettek, hogy Gaga színészi játéka „tökéletes”. Alakításáért elnyerte a New York-i Filmkritikusok díját, valamint egy-egy jelölést kapott A legjobb színésznő kategóriában a 75. BAFTA-, a 27. Critics’ Choice-, a 79. Golden Globe-, és a 28. Screen Actors Guild-gálákon. Gaga megírta a Hold My Hand című dalt a 2022-es Top Gun: Maverick című filmhez, valamint Hans Zimmer és Harold Faltermeyer mellett a filmzenét is ő szerezte. A dalért Gaga megkapta karrierje harmadik Satellite-díját A legjobb eredeti betétdal kategóriában, valamint Grammy-díjra jelölték A legjobb vizuális média számára írt dal kategóriában, valamint Oscar-díjra A legjobb eredeti filmbetétdal kategóriában. 2022 júliusában Gaga útjának indította a The Chromatica Ball elnevezésű stadionturnéját, amely húsz koncertdátumot tartalmazott, és 834 000 eladott jegyből 112,4 millió dolláros bevételt termelt. Ő volt a 2022-es év legnagyobb koncertbevételt elérő női előadója. 2023 áprilisában Joe Biden amerikai elnök kinevezte Gagát a President’s Committee on the Arts and the Humanities művészetekkel foglalkozó bizottság társelnökévé. Gaga együttműködött a The Rolling Stones-szal a Sweet Sounds of Heaven című dalban, amelyben Stevie Wonder is közreműködik; a dal a zenekar Hackney Diamonds (2023) című albumán kapott helyet. Gaga Joaquin Phoenix oldalán fog szerepelni a Joker (2019) folytatásában, a Joker: Folie à Deux című filmben, amely 2024. október 4-én kerül a mozikba. ## Művészete ### Inspirációk Gaga olyan előadók és együttesek zenéin nőtt fel, mint Michael Jackson, a The Beatles, Stevie Wonder, a Queen, Bruce Springsteen, a Pink Floyd, Mariah Carey, a Grateful Dead, a Led Zeppelin, Whitney Houston, Elton John, a Blondie és a Garbage; ők mind hatással voltak az énekesnő zenéjére. Gaga zenei inspirációja olyan személyektől ered, mint Madonna és Michael Jackson (dance-pop), David Bowie és Freddie Mercury (glam rock), Andy Warhol (pop-art), illetve Gagának a színházi iskolában szerzett tapasztalatai is kedvezően hatottak rá. A Queen Radio Ga Ga című száma inspirálta művésznevét, a Lady Gagát. Gagát többször hasonlították Madonnához, aki azt mondta, saját magát látja Gagában visszatükröződni. Gaga elmondása szerint Madonnához hasonlóan ő is forradalmasítani akarja a popzenét. Inspirációként említett meg továbbá olyan heavy metal együtteseket, mint az Iron Maiden és a Black Sabbath. Beyoncét kulcsfontosságú zenésznek nevezte, aki zenei karrierjének beindítására bátorította. Elmondása szerint divat iránti szeretetét édesanyjának köszönheti, ami jelenleg is nagy szerepet játszik karrierjében. Stílusában olyan személyekhez hasonlították Gagát, mint Leigh Bowery, Isabella Blow és Cher. Cher öltözködése nagy hatást gyakorolt Gaga divatérzékére. Donatella Versacét múzsájának tekinti, illetve a 2010-ben elhunyt angol divattervező, Alexander McQueen is a kedvencei közé tartozik. Viszonzásképp Versace „A friss Donatellának” hívja Lady Gagát. Inspirációi közt említette meg Diána walesi hercegnét is, akire gyerekkora óta felnézett. Gaga „igazi inspirációnak” nevezte az indiai születésű amerikai Deepak Choprát, aki az alternatív gyógyászat területén tevékenykedik, valamint az indiai spirituális vezető, Osho Creativity című könyvéből is idézett már hivatalos Twitter oldalán, amely a kreativitásról és az egyenlőségről szólt. ### Zenei stílusa és témái A kritikusok folyamatosan elemzik és vizsgálják Gaga zenei és előadóművészi stílusát, hiszen karrierjét az állandó megújulás jellemzi. Elmondása szerint ez „felszabadító” hatással van rá egészen gyerekkora óta. Gaga hangja alt, B♭₂ és B₅ között mozog. Énekstílusát gyakran változtatja, elmondása szerint énekhangilag a Born This Way album áll hozzá a legközelebb. Az Entertainment Weekly szerint „hatalmas érzelmi intelligencia található a hangja mögött”. A The Sunday Times írója, Camille Paglia „sekélyesnek” nevezte Gaga dalait, míg Evan Sawdey szerint a PopMatters-től Gaga „könnyedén képes elvarázsolni és megmozgatni.” Gaga úgy hiszi, hogy „minden jó zenét el lehet játszani zongorán, úgy, hogy az továbbra is egy sláger maradjon”. Simon Reynolds zenekritikus 2010-ben úgy írt róla, hogy „minden, ami Gagával kapcsolatos, az electroclash-ben gyökerezik, kivéve a zenéjét, amely nem annyira az 1980-as éveket tükrözi – csupán könyörtelenül fülbemászó, 2000-es évekre jellemző popdalok ezek autotune-nal kiszínezve, és R&B-s ütemekkel megspékelve”. Gaga dalai számtalan téma körül mozognak. A The Fame album a hírnév iránti vágyakozásról szól, míg az azt követő The Fame Monster dalai a hírnév árnyoldaláról szólnak. A hírnév különböző buktatóit egy-egy szörnyetegként („monster”) nevezi meg. A The Fame egy elektropop és dance-pop album, amelyre a 80-as évekbeli pop és 90-es évekbeli Europop hatott, míg a The Fame Monster albumon a 70-es évek glamje és az ABBA együttes diszkó hatása érzékelhető. A Born This Way lemezen angol, francia, német és spanyol dalszöveg is hallható, témáiban olyan vitás és sokak által polgárpukkasztó elemeket dolgoz fel, mint a szex, szerelem, pénz, drog, szabadság, szexualitás és individualizmus. Az albumon Gaga új zenei téren mozgott, úgy mint az elektronikus rock és a techno. Az Artpop az énekesnő személyes véleményét tükrözi a hírnévről, szerelemről, szexről, függőségekről, a médiáról és a művészetekről. A Billboard magazin R&B, techno, diszkó, és rock lemezként írta le. A Cheek to Cheek-kel Gaga a dzsessz stílusban próbálta ki magát. A Joanne albumon a country, funk, pop, dance, rock, elektronikus zene és folk stílusok uralkodnak. Témáiban az énekesnő magánélete is hangsúlyos szerepet kapott. Az A Star Is Born filmzenei album blues rock, country és bubblegum pop elemeket tartalmaz. A Billboard szerint dalai a változásról, a szenvedésről és a szerelemről szólnak. Chromatica című albumával Gaga visszatért a dance-pop gyökereihez és többek között megénekli a mentális egészséggel kapcsolatos küzdelmeit. Tony Bennett-tel való második közös albuma, a Love for Sale Cole Porter-feldolgozásokat tartalmaz. ### Videóklipjei és előadásai Az állandó ruhaváltozások és provokatív látványelemek miatt Gaga zenei videóit gyakran egy-egy rövidfilmként írják le. A Telephone című dalhoz készült közel 10 perces videóklip Guinness rekordot döntött a benne elhelyezett termékmegjelenítések által. A szerző Curtis Fogel szerint Gaga videóklipjeiben rabszolgaság és szadomazochizmus szerepel, illetve különböző feminista témákat emel ki, míg általánosságban a szexről, az erőszakról és a hatalomról szerepelnek képkockák. Gaga „kicsit feministának” nevezi magát és azt állítja, hogy „nemileg bátorítja a nőket.” 2020-ban Gaga a hatodik helyen végzett a Billboard azon 100 előadót rangsoroló sikerlistáján, akik minden idők legjobb videóklipjeit jelentették meg. A magazin hozzátette, hogy „a ’Lady Gaga’ név örökre szinonimája lesz a kultúrát váltó zenei videóknak.” Az „egyik legnagyobb élő zenei előadóként” számon tartott Gaga maximalistának nevezte magát, amikor fellépések kidolgozásáról van szó. Előadásai „rendkívül szórakoztatók és újítóak”. A 2009-es MTV Video Music Awardson adott előadását, ahol művér kezdett el folyni az énekesnő mellkasáról, az MTV News „lenyűgözőnek” tartotta. A művér használatát a The Monster Ball turnéjába is beemelte (egyik férfi táncosa látszólag megtámadja az énekesnőt, és megharapja a nyakát, minek következtében vér ömlik a dekoltázsára, ezután Gaga összeesik és úgy tesz mintha meghalna az őt körülvevő vértócsában), melyet sokan bíráltak, többek között Angliában is, ahol a koncert előtt nem sokkal egy tömegmészárlásban tizenkét embert halt meg A 2011-es MTV Video Music Awards gálán saját férfi alteregója, Jo Calderone képében jelent meg, ahol egy pár perces monológ után You and I című dalát adta elő. Laurieann Gibson 2014-ig volt Gaga koreográfusa és kreatív rendezője, őt Richard Jackson váltotta fel. Rebecca Schiller a Billboard-tól 2018 októberében Gaga változásáról írt cikket, amint végigtekintette videográfiáját a Just Dance-től egészen az A Star Is Born album megjelenéséig. Schiller megjegyezte, hogy az Artpop után Gaga jóval visszafogottabb stílusban nyúlt a zenéhez, amely például a Joanne album kislemezeihez készült videóklipeken is látszódik. A Perfect Illusion dalhoz készült videóban Gaga az extrém öltözékeit hétköznapi ruházatra (shortra és pólóra) cserélte. Visszafogottabb stílusa és megjelenése tovább folytatódott 2017-ben, illetve 2018-ban egyaránt. 2022-ben a The Chromatica Ballról írt kritikájában Chris Willman, a Variety munkatársa úgy vélte, hogy Gaga „a Joanne és az A Star Is Born megjelenése után tovább is kijátszhatta volna a hitelesség kártyáját”, de ehelyett „elhatározta, hogy furcsa marad – vagy csak elég furcsa ahhoz, hogy szükségszerűen ellensúlyozza komolyabb hajlamait”. ## Imidzse és megítélése Lady Gaga zenéjének, öltözködésének és személyének megítélése nem egységes. A modern kultúrára gyakorolt hatásáról és globális szupersztárrá emelkedéséről Mathieu Deflem szociológus 2011-ben kurzust indított a Dél-Karolinai Egyetemen „Lady Gaga és a hírnév szociológiája” címen. Amikor Gaga az egykori amerikai elnökkel, Barack Obamával találkozott a Human Rights Campaign („Emberi Jogok Kampánya”) adománygyűjtő eseményén, Obama „félelmetesként” írta le a találkozást, mivel 40 centiméteres magas sarkú cipőjével Gaga volt a legmagasabb nő a teremben. Barbara Walters újságíró az ABC News csatornán „2009 tíz legelbűvölőbb embere” közé választotta Lady Gagát. Az interjú során Gaga eloszlatta és csupán városi legendának nevezte azon pletykákat, melyek egy előnytelen kép után terjedtek el, miszerint hermafrodita lenne. A témával kapcsolatban kifejezte érdeklődését a kétneműség iránt. Camille Paglia, a The Sunday Times írója 2010-ben úgy vélte, hogy Gaga „egy mainstream termék, aki azt állítja, hogy a különcöknek énekel, a lázadóknak és megfosztottaknak, miközben ő egyik sem ezek közül.Gaga divatérzéke és kirívó öltözködése karrierjének egyik kulcsfontosságú eleme. Egyesek divatdiktátornak tartják, mások negatívan reagálnak az énekesnő különc öltözködési stílusára. Gagának van egy saját kreatív produkciós csapata, a Haus of Gaga, amelyet ő maga irányít. A csapat készíti ruháinak jelentős részét, a színpadi kellékeket és Gaga hajkölteményeit is. Karrierjének kezdetén a média Christina Aguilerához kezdte hasonlítani Gagát. 2011-ben összesen 121 nő gyűlt össze a Grammy-gálán Lady Gagának öltözve, ezzel Guinness rekordot döntve. Az Entertainment Weekly Gaga ruháit Az évtized legjobbjai listája végére sorolta, azt írva „Lady Gaga a megjelenéseivel visszahozta az előadóművészetet a porondra.” A People magazin az első helyre sorolta őt a „2021 legjobban öltözött sztárjai” listáján. A Time magazin Minden idők 100 divatikonja listáján említette meg Gagát kijelentve, hogy „Lady Gaga épp annyira híres megbotránkoztató stílusáról, mint popslágereiről”. Gaga viselt már Muppet-figurákból készített, buborékokból összerakott, illetve nyers húst tartalmazó ruhát is. Utóbbiban a 2010-es MTV Video Music Awards gálán tűnt fel, a húsruhához készült cipő és retikül is. Részben húsruhája miatt a Vogue magazin 2010 legjobban öltözött személyei közt említette meg, illetve a Time magazin is az év szenzációjaként írt róla. A húsruha világszerte nagy médiavisszhangot váltott ki és Lady Gaga egyik védjegyévé vált, annak ellenére, hogy a PETA állatvédő szervezet hevesen tiltakozott ellene. A húsruhát 2012-ben kiállították a washingtoni Női Művészek Nemzeti Múzeumában, illetve 2015 szeptemberében a Rock and Roll Hírességek Csarnokába helyezték. Gaga „Kis Szörnyecskéknek” nevezi rajongóit, akik viszonzásképp gyakran „Anyaszörnynek” hívják őt. A rajongók iránt érzett elköteleződése miatt magára tetováltatta „becenevüket”. Jake Hall a Vice-tól azt írta, hogy Gaga ezzel egy brandet hozott létre és számos más popsztár, úgymint Taylor Swift, Rihanna és Justin Bieber rajongóira is inspiráló hatással volt. 2012 júliusában Gaga létrehozta saját közösségi oldalát, a LittleMonsters.com-ot, ahol rajongói szabadon megoszthattak bármit gyűlölködés nélkül. ### Cenzúra 2011-ben a Kínai Kulturális Minisztérium az Állami Rádió, Film és Televízió Hivatal nevében eljárva betiltotta Gagát „vulgaritása” miatt. 2014-ben a tilalmat feloldották. Azonban az Artpop legális kínai forgalmazásának feltételéül szabták az album borítójának átdolgozását, így eltakarták az énekesnő meztelen testét rajta. A hatóságok a Sexxx Dreams című dal címét is megváltoztatták X Dreams-re. 2016-ban Gagát ismét betiltották Kínában, miután nyilvánosan beszélt a Dalai Lámával. A Kínai Népköztársaság államszervezete felvette Gagát az ellenséges külföldi erők listájára, a kínai weboldalakat és médiaszervezeteket pedig felszólította, hogy ne terjesszék a dalait. A Kínai Kommunista Párt Sajtóosztálya (CCPPD) szintén utasítást adott ki az államilag ellenőrzött médiának, hogy ítélje el ezt a találkozót. A következő években Gaga képét elsötétítették a 91. Oscar-díjátadóról szóló tudósításokban Kínában, és megjelenését kivágták a Jóbarátok: Újra együtt című különkiadásból; mindkét eset visszatetszést váltott ki a kínai rajongókból. ## Szociális és jótékonysági tevékenysége Zenei karrierje mellett Gaga számos jótékonysági és humanitárius programban is részt vesz. 2010. január 24-én, a The Monster Ball turné keretében tartott New York-i koncertjének jegyekből befolyt bevételét a 2010-es haiti földrengés károsultjainak megsegítésére ajánlotta fel, hivatalos online boltjának aznapi bevételével együtt. Az énekesnő elmondása szerint körülbelül dollár gyűlt össze ily módon. 2011-ben az énekesnő egy újabb természeti katasztrófa áldozatainak támogatásában is részt vett: egy saját tervezésű karkötő eladásaiból befolyt teljes összeget – körülbelül 1,5 millió dollárt – adományozott a japán Vöröskeresztnek és a Save the Children jótékonysági szervezetnek a 2011-es tóhokui földrengés és szökőár áldozatainak megsegítésére. 2011. június 25-én fellépett az MTV Video Music Aid Japan nevű rendezvényen, amelynek célja szintén a japán Vöröskereszt támogatása a károsultak megsegítése érdekében. Lady Gaga fontosnak tartja, hogy minden nő tisztában legyen a HIV-vírus és az annak következtében kialakuló AIDS kiemelt veszélyével és a fertőzés megelőzésével. 2010-ben Cyndi Lauper énekesnővel karöltve részt vett a MAC kozmetikai cég által szervezett Viva Glam programban, amelynek keretében a nevükkel fémjelzett rúzsok kerültek a boltokba. Gaga 202 millió dolláros bevételt ért el, amit teljes egészében az AIDS-fertőzöttek megsegítésére és figyelemfelhívó programok finanszírozására fordítottak. 2010. május 13-án Gaga részt vett a Sting és felesége, Trudie Styler által alapított The Rainforest Fund nevű jótékonysági rendezvényen, amelynek célkitűzése az volt, hogy felhívja az emberek figyelmét az óriási veszélyben lévő esőerdők megóvásának fontosságára.[^1] Gaga a rendezvényen Elton Johnnal, Bruce Springsteennel, Stinggel, Debbie Harryvel, és Shirley Basseyvel közösen énekelt a nemes cél érdekében. 2012-ben a Sandy hurrikán károsultjainak megsegítésére Gaga 1 millió dollárt adományozott az Amerikai Vöröskereszt számára. 2016-ban csatlakozott Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok 47. alelnökének és a Fehér Ház It’s On Us elnevezésű kampányához, melyben az amerikai egyetemi campusokon rendszeresen fenyegető szexuális erőszak ellen küzdöttek a résztvevők. 2016. június 26-án Gaga részt vett a 84. alkalommal megrendezésre kerülő Egyesült Államok Polgármesteri Konferenciáján Indianapolisban, ahol a 14. Dalai Lámával a kedvesség és az együttérzés fontosságáról, valamint a világ jobbá tételének lehetőségeiről beszélgettek. 2020 áprilisában a COVID-19 világjárvány alatt Gaga szervezésében megrendezésre került a One World: Together at Home című jótékonysági televíziós különkiadás, amely során a Global Citizen civil szervezettel együttműködve több mint 127 millió dollár gyűlt össze az Egészségügyi Világszervezet (WHO) alapítványába a járvány leküzdése céljából. ### Lady Gaga mint melegjogi aktivista Gaga korai énekesnői sikereit leginkább meleg rajongóinak köszönhette. Karrierje elején nehézségekbe ütközött, amikor dalai rádiókba kerülését próbálta elérni. Ennek kapcsán ezt mondta: „A fordulópontot számomra a meleg közösség jelentette. Olyan sok meleg rajongóm van, akik nagyon hűségesek hozzám, és nagy szerepük van abban, hogy összeszedtem magam. Mindig mellettem állnak, és én is mindig mellettük leszek. Nem egyszerű dolog megteremteni a rajongói bázisomat.” Debütáló albumának, a The Fame-nek köszönetnyilvánító részében megköszönte a FlyLife nevű, terjesztéssel foglalkozó New York-i LMBT-szervezetnek a segítségét. Ezt írta: „Ti voltatok az első szívdobbanás ebben a projektben, és támogatásotok a világot jelenti nekem. Mindig küzdeni fogok a meleg közösségért, összefogva veletek, ezzel a hihetetlen csapattal”. Gaga egyik első TV-fellépése a NewNowNext Awards gála volt 2008 májusában, amelyet a Logo nevű, a meleg és leszbikus közösséget megcélozó csatorna közvetített. Első kislemezdalát, a Just Dance-et adta elő. 2008 júniusában a San Franciscó-i melegfelvonuláson is elénekelte a dalt. A The Fame album megjelenése után az énekesnő elmondta, hogy Poker Face című számában biszexualitásáról énekelt. A Rolling Stone magazinnak adott interjújában beszélt arról, hogyan reagálták exbarátai arra, hogy a lányok iránt is vonzalmat táplál. 2009 májusában, amikor meghívást kapott a The Ellen DeGeneres Showba, méltatta a nyíltan leszbikus DeGenerest, amiért „egy inspiráció a nőknek és a meleg közösségnek”. A 2009. október 11-én, a National Mallon megrendezett, a melegek esélyegyenlőségének, elfogadtatásának kivívását célul tűző National Equality March nevű rendezvényt karrierje legfontosabb eseményének nevezte. A gyűlésén előadta John Lennon Imagine című dalát, és előtte hozzátette: „Ma nem a saját számaim valamelyikét fogom [előadni], mert ez az este nem rólam szól, hanem rólatok.” A dal eredeti szövegét részben megváltoztatta, hogy megemlékezzen vele egy Matthew Shephard nevű főiskolás fiúról, akit homoszexualitása miatt öltek meg. Gaga a 2010-es MTV Video Music Awards gálán egyik díját Mike Almy, David Hall, Katie Miller és Stacy Vasquez, négy LMBT katona társaságában vette át. Mindegyikük szolgálati engedélyét bevonták a „Don’t Ask, Don’t Tell”, röviden DADT („Ne kérdezz semmit, ne válaszolj”) nevű törvény miatt, amely kikötötte, hogy a fegyveres erők tagjainak hallgatniuk kell szexuális orientációjukról. A gálán Gaga többek között egy argentin divattervező, Franc Fernandez által tervezett, nyers húsdarabokból álló ruhát viselt és elmondta, hogy nem állt szándékában bárkit is megsérteni, csupán az emberi jogok problémáját akarta kifejezni az LMBT közösségen belül. „Ha nem állunk ki mindazért, amiben hiszünk, és ha nem harcolunk a jogainkért, nemsokára ugyanannyi jogunk lesz bármire is, mint amivel a csontunkon lévő hús rendelkezik”. Később három YouTube videóban buzdította amerikai rajongóit arra, hogy vegyék fel a kapcsolatot szenátoraikkal, és vegyék rá őket a törvény megbuktatására. 2010. szeptember 20-án részt vett a Servicemembers Legal Defense Network által szervezett "4the14K" ("A -ért") nevű rendezvényén, melyet a Maine állambeli Portland Deering Oaks parkjában tartottak. A rendezvény nevével arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a DADT miatt körülbelül katona vesztette el szolgálati jogát. Gaga beszédében az amerikai szenátushoz szólt, és a DADT hatálytalanítását sürgette. Nem sokkal később a The Advocate a melegek és leszbikusok „igazán elszánt szószólójának” nevezte az énekesnőt. 2011 júniusában részt vett a Rómában megrendezett EuroPride-on, az LMBT méltóságot ünneplő páneurópai rendezvénysorozat összejövetelén. Közel húsz perces beszédében bírálta az amerikai kormányt a melegek házasodási jogának elutasítása miatt, illetve kritizálta Oroszország, Lengyelország, Litvánia, Magyarország és Libanon intoleráns hozzáállását az LMBT közösséghez. A melegeket „a szerelem forradalmárainak” nevezte. 2016 júniusában az orlandói terrortámadás áldozatainak megemlékezésén beszédet mondott Los Angelesben, ahol felolvasta a támadásban meggyilkolt 49 ember nevét. Ugyanabban a hónapban feltűnt a Human Rights Campaign („Emberi jogok kampánya”) videójában, melyet az áldozatok emlékére készítettek. 2016 novemberében nyíltan ellenezte a frissen megválasztott amerikai elnök, Donald Trump politikáját. Gaga bírálta Trump katonai döntését, miszerint transzneműek nem léphetnek be a hadseregbe. A 2016-os amerikai elnökválasztáson Gaga az egykori külügyminisztert, Hillary Clintont támogatta. 2019 januárjában Gaga az amerikai alelnök, Mike Pence ellen szólalt fel, akinek felesége, Karen Pence olyan iskolában dolgozik, ahol elutasítják az LMBT-diákokat. Gaga kijelentette: „keresztény nő vagyok, és amit a kereszténységről tudok az az, hogy nem vagyunk előítéletesek, és mindenkit szeretettel várunk.” ### A Born This Way Alapítvány Amerikai nonprofit szervezet, alapító tagja Lady Gaga és édesanyja, Cynthia Germanotta. Az alapítványt 2011-ben hozták létre, melynek fő célja az ifjúság inspirálása, védelme és egy kedvesebb világ létrehozása a melegek, leszbikusok, biszexuálisok, transzneműek és minden megfélemlített és terrorizált fiatal számára. A cél a bántalmazások, és öngyilkosságok megelőzése. Lady Gaga 2011 szeptemberében találkozott Barack Obama amerikai elnökkel, hogy beszéljenek a témáról és Gaga azon terveiről, hogy megelőzzék az erőszakoskodásokat. Szó volt a tizennégy éves Jamey Rodemeyerről, aki azért vetett véget életének, mert homoszexualitása miatt terrorizálták. Halála előtt feltöltött egy videót az internetre („It Gets Better”), és megosztotta azt Facebook oldalán. A The Guardian szintén észrevette Lady Gaga érdeklődését a pusztító iskolai lövöldözések iránt, amit a diákok követtek el. Lady Gaga azt mondta, hogy az iskolák erőteljes helyek, hogy társadalmi változást tegyenek, ezért reméli, hogy üzenete szeretetet, elfogadást és toleranciát fog nyújtani. „A nap végén a cél nem csak az áldozat megmentése" (mondja) – "szintén meg kell menteni a zsarnokot.” Lady Gaga 2012 májusában bejelentette, hogy a Born Brave Bus követni fogja turnéi állomásain, melynek célja a terror és homofóbia ellenes mozgalom, az ifjúság támogatása és védelme. Számos iskolával csatlakoztak az ügy érdekében, illetve az Office Depot vállalattal, aminek segítségével „bátorságkarkötőket” és motivációs kártyákat dobtak piacra, aminek az értékesítési ár 25%-át az alapítványnak ajánlotta az Office Depot. Magyarországon nem adtak ki ilyen termékeket. 2013-ban tovább bővült a Born Brave Bus feladatköre, miszerint a fiatalok megmentésén túl a saját maguk és testük elfogadása lett a cél. Lady Gaga feltöltött több fehérneműs képet magáról az internetre, és azt írta, hogy 15 éves korától szenvedett étkezési problémákkal, bulimiában és anorexiában, „és ha nyilvánosságra hozzuk hibáinkat, azok már nem lesznek szörnyűek”. 2015\. október 24-én Gaga és Born This Way Alapítványa a Yale Egyetemmel együttműködve megtartotta az Emotion Revolution („Érzelmek Forradalma”) elnevezésű eseményt több mint kétszáz fiatal tanuló jelenlétében. Céljuk az volt, hogy felhívják a figyelmet az érzelmek fontosságára a mai fiatalok életében. Gaga saját érzelmi problémáival kapcsolatos tapasztalatait is beleszőtte beszédébe, valamint arról is beszélt, hogyan lehet ezeket megoldani. 2016-ban az Alapítvány az Intel-lel, a Vox Media-val és a Re/code-dal fogott össze, hogy az online felületen fenyegető zaklatások ellen harcoljanak közös erővel. Továbbá azt is bejelentették, hogy a Lady Gaga vendégszereplésével készült V magazin 99. számának teljes bevételével a Born This Way Alapítványt támogatják. 2018-ban A kedvesség világnapján ételt és italt szállítottak a Vöröskereszt táborába, ahová a kaliforniai erdőtűz elől menekülő embereket evakuálták. Az alapítvány összeállt a Starbucksszal és a SoulCycle-lel is, hogy a katasztrófában segédkező tűzoltóknak köszönetet mondjanak. Novemberben a több ezer amerikai mellett Lady Gaga is arra kényszerült, hogy elmeneküljön malibui otthonából a közelben pusztító tűzvész miatt. 2019 márciusában Gaga a Born This Way Alapítvány támogatóinak szánt üzenetében az Országos Viselkedésgyógyászati Tanáccsal együttműködésben egy új kísérleti program elindítását jelentette be, amellyel a mentális zavarokkal küzdő tinédzsereket segítik. Gaga levelében leírta saját történetét, hogy miként sikerült leküzdenie mentális problémáit: „Tudom, hogy mit jelent, ha valaki támogat engem, és megérti, hogy min megyek keresztül és a világon minden egyes fiatal mellett kellene lennie valakinek, akihez fordulhat, ha baj van. Az én életemet megmentette és megmenti az övékét is.” 2020. szeptember 22-én Gaga kiadta a Channel Kindness: Stories of Kindness and Community című antológia jellegű könyvét, amely 51, a Born This Way Alapítvány által összegyűjtött történetet tartalmaz a kedvességről, a bátorságról és a stressztűrésről szerte a világból. A könyvet egy 21 napos „kedvességi kihívással” népszerűsítette hivatalos Twitter fiókján keresztül a \#BeKind21 hashtag használatával. ## Hatása 2011-ben a Rolling Stone magazin Gagát „A pop királynőjének” választotta (az eladott lemezek és a közösségi médiában való jelenléte alapján), valamint 2012-ben a negyedik helyen végzett a VH1 csatorna A 100 legnagyobb női zenész listáján. 2012-ben a Varsói Nemzeti Múzeum 150. születésnapja alkalmából létrehozott ideiglenes kiállítás, a The Elevated. From the Pharaoh to Lady Gaga egyik címszereplője volt, ahol az emberiség történetét mutatták be az őskortól kezdve a modern korig. Gagára gyakran úttörőként tekintenek, aki olykor különc öltözködésmódjával vagy polgárpukkasztó tetteivel fontos kérdésekre, témákra hívja fel a figyelmet. Frankie Graddon, a The Independent újságírója szerint Gaga – aki húsruhát viselt, hogy kifejezze nemtetszését az amerikai hadsereg „don't ask, don't tell” (magyarul „ne kérdezz, ne válaszolj”) politikája iránt – befolyásolta a vörös szőnyegen való, az öltözködésen keresztüli véleménynyílvánítást. A The Fame című albumának sikere által – 2013-ban a Rolling Stone magazin minden idők egyik legjobb debütáló albumának nevezte meg – Gaga egyike azon előadóknak, akik a 2000-es évek végén, illetve a 2010-es évek elején nagyban hozzájárultak a szintipop népszerűségének növekedésében. Scott Hardy, a Polaroid elnöke méltatta Gagát a rajongókkal való közeli kapcsolata, illetve a rájuk gyakorolt erős hatása miatt. Kelefa Sanneh, a The New Yorker cikkírója szerint „Gaga nem követi a többi popsztár által kitaposott nyomvonalat, annál inkább saját hírnevét egy fejlődő művészeti projektként kezeli”. Rob Sheffield a Rolling Stone-tól minden idők 50 legjobb női albuma közé választotta a Born This Way albumot és elmondta, hogy „nehéz egy olyan világot elképzelni, ahol ne létezne Lady Gaga. Az azonban biztos, hogy sokkal unalmasabb lenne”. 2015-ben a Time magazin is megemlítette, hogy „Gaga gyakorlatilag látványosságként találta fel a popzene jelenlegi korszakát”. Munkássága olyan előadók és együttesek karrierjére volt hatással, mint Beyoncé, Taylor Swift, Miley Cyrus, Nicki Minaj, Cardi B, Ellie Goulding, Halsey, Jennifer Lopez, Nick Jonas, Sam Smith, Ava Max, Doja Cat, Noah Cyrus, Katherine Langford, Kanye West, Bebe Rexha, Kim Petras, az MGMT, Greyson Chance, és a Blackpink. Tiszteletére több újonnan felfedezett páfrányfajt róla neveztek el, úgy mint a G. germanotta és a G. monstraparva. A monstraparva elnevezés Gaga rajongóinak nevére („little monsters”) utal. Továbbá elneveztek róla egy kihalt emlősállatot (Gagadon minimonstrum) és egy parazita darazsat (Aleiodes gaga). A tajvani Taichungban július 3-át „Lady Gaga-napnak” nevezték el, ami az első alkalmat jelzi, amikor Gaga 2011-ben az országba látogatott. 2021 májusában a Born This Way tízéves évfordulója és kulturális hatása alkalmából West Hollywood polgármestere, Lindsey P. Horvath a város kulcsát adta át Gagának, és május 23-át „Born This Way-nappá” nyilvánította. A Robertson Boulevardon egy utcafestményt is bemutattak a Daniel Quasar által készített büszkeségzászló változatával, amelyen az album címe szerepel, tisztelgésként az album előtt, és hogy az évek során hogyan inspirálta az LMBT-közösséget. ## Elért eredmények és elismerések Elismerései közül kiemelendő 13 Grammy-díja, 1 Oscar-díja, 2 Golden Globe-díja, 1 BAFTA-díja, 3 Brit-díja, 18 MTV Video Music Awards-díja, 14 Guinness-világrekordja, illetve a Dalszerző Hírességek Csarnokának Kortárs Ikon-díja, amelyet neki adtak át valaha először. A National Arts Awards-on a „Fiatal művésznek” járó elismerést érdemelte ki, amit olyan egyéneknek adnak át, akik már karrierjük korai szakaszán hihetetlen eredményeket értek el és vezetői készségük példamutató. 2016-ban a Grammy Múzeum neki ítélte a Jane Ortner-művészeti díjat, valamint szerepelt a The Advocate magazin „Az év embere” szavazásának finalistái között. 2018-ban megkapta A legjobb színésznőnek járó díjat az Amerikai Filmkritikusok Szövetségétől. Az Amerikai Divattervezők Tanácsától (CFDA) divatikon életműdíjat kapott. 2019-ben a Csillag születik filmzenei albumával és annak Shallow című dalával Gaga az első női előadóvá vált a díjátadók történetében, akit egyazon évben Oscar-díjjal, Grammy-díjjal, BAFTA-díjjal, illetve Golden Globe-díjjal jutalmaztak. A 2020-as MTV Video Music Awards-on megkapta a Tricon-díjat, melyet neki adtak át valaha először, amiért a szórakoztatóipar több területén is nagy sikereket ért el. A Billboard magazin a 2009-es év legnagyobb popsztárjának titulálta, illetve 2010-ben és 2011-ben is előkelő helyen említette. 2015-ben az „Év nőjének” nevezték. Gaga egymás után többször is bekerült a Billboard év előadóit összesítő listáiba (2010-ben őt választották az év előadójának). A magazin rangsora szerint Gaga a 2010-es évtized tizenegyedik legkiemelkedőbb előadója. Több mint 200 hetével az első helyen ő a Billboard Dance/Electronic Albums lista rekordere, valamint 2008-as The Fame című albuma tartja a rekordot, mint a legtöbb héten át listavezető album. Rendszeresen bekerül a Forbes legbefolyásosabb és legnagyobb bevételt elérő embereit rangsoroló listáiba, 2012-ben a negyedik helyen végzett a VH1 csatorna A 100 legnagyobb női zenész listáján, a Time magazin pedig a világ egyik legnagyobb hatással bíró személyének választotta 2010-ben, illetve 2019-ben. 2011-es Born This Way albumát a Rolling Stone magazin 2020-ban beválasztotta Minden idők 500 legjobb albuma közé, míg 2021-ben a Bad Romance helyet kapott Minden idők 500 legjobb dala, videóklipje pedig Minden idők 100 legjobb videóklipje listán, melyet szintén a Rolling Stone adott ki. A magazin 2023-ban Gagát Minden idők 200 legjobb énekese közé sorolta. 2018-ig bezárólag Lady Gaga hozzávetőlegesen 170 millió felvételt adott el világszerte. Kislemezei a világ legnagyobb példányszámban értékesített felvételei közt szerepelnek, ezzel minden idők egyik legtöbb zenei kiadványt értékesítő előadójának számít. Koncertsorozatait tekintve is kiemelkedő eredményeket ért el; 2022-ig bezárólag több mint 689,5 millió dolláros bevételt ért el koncertturnékból és rezidenciákból 6,3 milliós látogatottsággal. A Billboard Boxscore adatai szerint Gaga csupán az ötödik női előadó a zenetörténelemben, aki átlépte a félmilliárd dolláros bevételi határt. Az Amerikai Hanglemezgyártók Szövetségének (RIAA) adatai szerint Gaga minden idők tizennegyedik legnagyobb digitális kislemezeladást produkáló előadója az Egyesült Államokban, miután 87,5 millió minősített eladással rendelkezik az országban. 2014-ben az első női előadóként kapta meg a RIAA Digitális Gyémánt Díját, illetve Gaga azon kevés előadók közé tartozik, akiknek három gyémánt minősítést elérő kislemeze jelent meg (Bad Romance, Poker Face és Just Dance). Gaga az első előadó, akinek két dala is átlépte a hétmilliós letöltési határt az Egyesült Államokban (Just Dance és Poker Face), valamint az első női előadó, akinek négy kislemeze is (Just Dance, Poker Face, Bad Romance, Shallow) 10 millió példányban kelt el világszerte. A Guinness Világrekordok Könyve szerint 2011 és 2013 között Gaga volt a Twitter legtöbb követővel rendelkező személye. 2013-ban a gyűjtemény a leghíresebb sztárnak, 2014-ben pedig a legbefolyásosabb popsztárnak nevezte meg. A Forbes magazin legnagyobb bevételt elérő személyei listáján minden évben szerepelt 2010 és 2015, majd 2018 és 2020 között. 2010 és 2015 között Gaga 62 millió, 90 millió, 52 millió, 80 millió, 33 millió és 59 millió dolláros bevételre tett szert évente, míg 2018 és 2020 között 50 millió, 39 millió, illetve 38 millió dollárt keresett. 2010 és 2014 között a világ legbefolyásosabb női közt említette meg a magazin. A Time magazin a világ egyik legnagyobb hatással bíró személyének választotta 2010-ben, illetve 2019-ben, valamint egy 2013-as olvasói szavazás alapján az elmúlt tíz év második legbefolyásosabb emberének nevezte. 2012 márciusában Gaga a negyedik helyen végzett a Billboard magazin legnagyobb pénzcsinálókat rangsoroló listáján 25 millió dolláros bevétellel, amelyben a Born This Way albumeladásai és a The Monster Ball turné jegyértékesítései szerepeltek. 2011-ben, majd 2013-ban is az első helyen végzett a Forbes A legtöbb bevételt elérő 30 alatti sztárok listáján. 2016 februárjában a magazin 275 millió dollárra, akkori árfolyamon számolva 81 milliárd forintra becsülte Gaga vagyonát. 2019 decemberében a tizedik helyen végzett a Forbes magazin Az évtized legnagyobb bevételt elérő zenészei listáján 500 millió dolláros keresettel; női előadók között ő volt a negyedik legtöbbet kereső zenész a listán. ## Diszkográfia Stúdióalbumok - The Fame (2008) (újra kiadva The Fame Monster címen 2009-ben) - Born This Way (2011) - Artpop (2013) - Cheek to Cheek (Tony Bennett-tel) (2014) - Joanne (2016) - Chromatica (2020) - Love for Sale (Tony Bennett-tel) (2021) Filmzenei albumok - A Star Is Born (Bradley Cooperrel) (2018) - Top Gun: Maverick (Music from the Motion Picture) (Lorne Balfe-fal, Harold Faltermeyerrel, és Hans Zimmerrel) (2022) ## Filmográfia Film - Machete gyilkol (2013) - Sin City: Ölni tudnál érte (2014) - Gaga: Five Foot Two (2017) - Csillag születik (2018) - A Gucci-ház (2021) - Joker: Folie à Deux (2024) Televízió - Amerikai Horror Story: Hotel (2015–2016) - Amerikai Horror Story: Roanoke (2016) ## Turnék és rezidenciák Felvezető előadóként - New Kids on the Block Live (a New Kids on the Block koncertje előtt, 2008) - Doll Domination Tour (a Pussycat Dolls koncertje előtt, 2009) Önálló turnék - The Fame Ball Tour (2009) - The Monster Ball Tour (2009–2011) - Born This Way Ball (2012–2013) - ArtRave: The Artpop Ball (2014) - Joanne World Tour (2017–2018) - The Chromatica Ball (2022) Más előadóval közös turnék - Cheek to Cheek Tour (Tony Bennett-tel) (2014–2015) Rezidencia-koncertsorozatok - Lady Gaga Live at Roseland Ballroom (New York, 2014) - Lady Gaga Enigma + Jazz & Piano (Las Vegas, 2018–2023) ## Fordítás ## Magyar nyelvű irodalom - Lady Gaga – Képregény, rajz Dan Glasl, Rusty Gilligan, Kamui Oscuro, ford. Sárosi Lilla; Totem Plusz, Budapest, 2010 - Michael Fuchs-Gamböck–Thorsten Schatz: Lady Gaga, ford. Markwarth Zsófia, Egmont, Budapest, 2010 (Tini sztárok titkai) - Johnny Morgan: Gaga, ford. Tóth Bálint, Hangoskönyv, Budapest, 2010 - H. Nagy Péter: Médiaterek Lady Gaga korában – Kalandozások a popkultúra területén''; Media Nova M, Budapest, 2017 [^1]:

Robbie Fowler

Robbie Fowler, teljes nevén Robert Bernard Fowler (Toxteth, 1975. április 9. –) angol labdarúgó, csatár. Felnőtt pályafutását a Liverpoolban kezdte 1993-ban. Itt érte el legnagyobb sikereit, kupagyőztes, Ligakupa-győztes, UEFA-kupa győztes és európai Szuperkupa-győztes is lett a csapattal. 2001-ig játszott A Mersey-parti csapatban, majd még egyszer visszatért egy szezon erejéig. Később két éven keresztül a Leeds, majd négy szezon erejéig a Manchester City alkalmazásában állt. A liverpooli visszatérés után egy-egy szezont töltött Cardiffban és a Blackburnnél. 2009-ben szerződött először a Brit-szigeteken kívülre, ekkor az ausztrál North Queensland Fury igazolta le. Egy évvel később a szintén ausztrál Perth-höz került, 2011 nyarán pedig országot váltott, a thai Muangthong United játékosa lett. A Premier League történetének nyolcadik legeredményesebb góllövője . 162 gólja közül 128-at a Liverpool színeiben szerzett, a maradék 34-et Leedsben és Manchesterben érte el. A nemzeti csapatban 1996-ban mutatkozott be, 2002-ig huszonhat mérkőzésen kapott helyet melyeken hét gólt szerzett. ## Gyermekkora Fowler Toxtethben, Liverpool egyik belső kerületében született. Eredeti vezetékneve a Ryder volt, anyja után. Hatéves volt a toxtethi zavargások idején. Gyerekként Everton-szurkoló volt, ezért gyakran járt a csapat stadionjában, a Goodison Parkban. Első említésre méltó eredményét egy iskolai csapatban érte el, amikor egy 26–0-s győzelem alkalmával tizenhat gólt szerzett. 1985-ben, tízévesen szerződtette a Liverpool. Eleinte csak heti egy edzésen vett részt, majd 1991-ben otthagyta az iskolát, hogy csak a sportra koncentrálhasson. Kevesebb, mint egy évvel később írta alá élete első profi szerződését. ## Pályafutása ### Liverpool Miután otthagyta az iskolát, Fowler 1991 nyarán került a Liverpoolhoz. Első profi szerződését 1992. április 9-én, tizenhetedik születésnapján írta alá. Az első csapat keretében először 1993. január 13-án, egy Bolton elleni FA-kupa-mérkőzésen került be, ám ekkor még nem kapott lehetőséget. Nem sokkal később tagja volt az Európa-bajnokságot nyerő angol válogatottnak. 1993. szeptember 22-én, első liverpooli tétmérkőzésén góllal mutatkozott be a Fulham ellen a ligakupában. A két héttel később megrendezett visszavágón mind az öt gólt ő szerezte, ezzel a klub történetének negyedik játékosa lett, aki felnőttmérkőzésen ötször is be tudott találni. Első gólját a bajnokságban az Oldham ellen szerezte októberben. Ötödik bajnokiján, a Southampton ellen megszerezte pályafutása első mesterhármasát. Decemberben újabb két gólt szerzett a Tottenham elleni 3–3-ra végződő mérkőzésen. Első tizenkét góljához mindössze tizenhárom mérkőzésre volt szükség. Jó teljesítményének köszönhetően meghívót kapott az U21-es válogatottba, ahol már a harmadik percben megszerezte a vezetést San Marino ellen. Bár később kissé visszaesett a teljesítménye, az összes tétmérkőzést figyelembe véve a csapat házi gólkirálya lett 18 találattal (a bajnokságban Ian Rush több gólt szerzett). A csapat szempontjából nem sikerült jól a szezon, az együttes mindössze nyolcadikként zárt. Emiatt edzőváltás is történt, Graeme Souness helyét Roy Evans vette át. #### A legsikeresebb időszak Az 1994-95-ös szezon során a Liverpool mind az 57 tétmérkőzésén pályára lépett, köztük a ligakupa-döntőben, valamint egy Arsenal elleni bajnokin, ahol a Premier League történetének azóta is leggyorsabb mesterhármasát szerezte, miután a három gólhoz mindössze 4 perc 33 másodpercre volt szüksége. Ezenkívül többször tudott duplázni is, a Chelsea, a Norwich, az Aston Villa és az Ipswich ellen. 1995-ben és 1996-ban egyaránt az év fiatal játékosának választották, arra, hogy kétszer egymás után megnyerje a díjat, rajta kívül csak Ryan Giggs és Wayne Rooney volt képes. Az 1990-es évek közepén és végén széles körben Fowlert tartották Anglia legjobb befejező csatárának. A korszak egyik leghatékonyabb játékosa volt azzal, hogy első három teljes szezonjában egyaránt 30 gólnál többet szerzett (összesen 116 mérkőzésen 98 találat). Steve McManamannel alkotott kettősét akkoriban a bajnokság egyik legveszélyesebb csatársorának tartották. Első válogatott-mérkőzését 1996. március 27-én játszotta. Az ellenfél barátságos összecsapáson Bulgária volt. Tagja volt az 1996-os Európa-bajnokságon szereplő angol keretnek is, a tornán két mérkőzésen kapott lehetőséget. 1996. december 14-én négy gólt szerzett a Middlesbrough ellen, köztük volt 100. gólja a Liverpool színeiben. Egy látszólag furcsa eset miatt ugyancsak ebben az évben ő kapta az UEFA Fair Play-díját, miután elismerte, hogy egy tizenegyes alkalmával nem szabálytalankodott vele szemben David Seaman, az Arsenal kapusa. Miután nem tudta meggyőzni a játékvezetőt, hogy nem történt szabálytalanság, végül odaállt elvégezni a büntetőt, ám ezt kihagyta. A kipattanóból Jason McAteer szerzett gólt. Bár sokan azt hitték, szándékosan rúgta rosszul a tizenegyest, később Fowler ezt tagadta, mondván, mindössze egy rosszul elvégzett büntetőről volt szó. #### Spice Boys Fowler tagja volt az 1990-es évek közepén Spice Boysnak nevezett néhány liverpooli játékosnak. A név a Daily Mailtől ered, miután több pletyka szólt arról, hogy Fowler esetleg a Spice Girls nevű együttes egyik tagjával, Emma Buntonnal van együtt. A Spice Boys tagjai rajta kívül Jamie Redknapp, Stan Collymore, David James és Steve McManaman voltak. Az 1997-98-as szezon nagy részét egy súlyos térdsérülés miatt ki lett hagynia, így lemaradt a világbajnokságról is. Az ő helyetteseként tűnt fel a fiatal Michael Owen, aki később Fowlerhez hasonlóan a klub történetének egyik legeredményesebb játékosává nőtte ki magát. 1999-ben hatvanezer fontos büntetést kapott, miután egy Everton elleni gólja ünneplésekor kokainfogyasztást imitált a büntetőterület egyik fehér vonalának segítségével. Később azzal védekezett, hogy ez csak válasz volt az Everton-szurkolók inzultációira, akik drogfogyasztással vádolták. Végül az FA négy mérkőzésre szóló eltiltást szabott ki rá. Később ez egy másik eset miatt további két meccsel nőtt. #### A 2000–2001-es szezon A 2000-01-es szezon volt Fowler legsikeresebb idénye. Tizenhét gólja mellett három döntőben is szerepelt, ezek közül a Liverpool végül mindet megnyerte. Jamie Redknapp távollétében – amikor kezdett– Fowler volt a csapatkapitány. Ennek ellenére a menedzser, Gerard Houllier számára csak harmadik számú választás volt csatárposztra, Michael Owen és Emile Heskey mögött. Az aktuális ligakupa-kiírásban nagy szerepet vállalt a Liverpool történetének második legnagyobb különbségű győzelmében. Az ellenfél a Stoke City volt, a végeredmény 8–0 lett. A klub legnagyobb különbségű győzelmét egyébként a Fulham ellen aratta még 1986-ban, akkor a végeredmény 10–0 lett. A döntőben ő volt a csapatkapitány, és góllal járult hozzá a klub első kupagyőzelméhez 1996 után. Később is több fontos gólt szerzett, ilyen volt a Wycombe elleni FA-kupa-elődöntőben, szabadrúgásból szerzett találat. A döntőben csereként lépett pályára Vladimír Šmicer helyén. Ekkor a 'Pool kétgólos hátrányban volt, végül Owen két góljának köszönhetően sikerült fordítania. Négy nappal később, az UEFA-kupa döntőjében, a Deportivo Alavés ellen ugyancsak csere volt. Hét perccel becserélése után gólt szerzett, a Liverpool végül aranygól után tudott nyerni 5–4-re. A szezon utolsó mérkőzésén kétszer talált be a Charlton ellen, BL-selejtezős helyhez segítve csapatát a bajnokságban. #### Távozás A 2001-02-es szezon botrányosan indult számára, mert összeverekedett a másodedzővel, Phil Thompsonnal. Ezért még keretbe sem került a szuperkupa-döntőn. Az európai szuperkupa-döntőben a Bayern München ellen csereként léphetett pályára. Októberben, a Leicester ellen három év után szerzett újra mesterhármast. Év közben egyre többször szóltak a hírek Fowler távozásáról, a lehetőségek között szerepelt a Lazio, az Arsenal és a Leeds is. A csapat, félvén egy újabb ingyen távozótól (Steve McManaman a Bosman-szabályt kihasználva ingyen igazolhatóvá vált), minden ajánlatot kénytelen volt megfontolni. A híresztelések később tovább folytatódtak, részben Fowler és Houllier kapcsolata miatt is. Utolsó meccsét végül a Sunderland ellen játszotta, a félidőben csereként beállva. ### Leeds United Bár rendkívüli népszerűségnek örvendett a Liverpool szurkolóinak körében (beceneve az Isten volt), végül mégis távozott, elmondása szerint Houllier miatt. Következő csapata a Leeds lett, amely 12 millió fontot fizetett érte. A Leeds színeiben ugyanúgy a Fulham ellen mutatkozott be, mint a Liverpoolnál nyolc évvel korábban. Első leedsi szezonjában 22 mérkőzésen 12 góllal zárt. Tagja volt a 2002-es vb-keretnek is, ám mindössze egyszer kapott lehetőséget, a második csoportmérkőzésen Dánia ellen. A 2002–03-as szezon nem sikerült jól számára. A felkészülési időszak alatt csípősérülést szenvedett, ebből egészen decemberig nem is sikerült felépülnie. Időközben a Leedsnél egyre súlyosabb anyagi problémák jelentkeztek, így a csapat kénytelen volt eladni legjobbjait. Az előző évi ötödik helyezést ennek fényében nem sikerült megismételnie, a szezon végén mindössze öt pont választotta el a kieséstől. Fowler végül 30 mérkőzésen összesen 14 találatot jegyzett. ### Manchester City 2003 januárjában egy ellentmondásos időszakot követően igazolt a Manchester City csapatához. A szerződését illetően még a csapatnál sem voltak egységesek a vélemények. A vezetőedző Kevin Keegan mindenképp szerette volna leigazolni, míg David Bernstein elnök ellenezte ezt. Végül a menedzser győzött, az elnök pedig távozott a klubtól. Átigazolásának ára hárommillió font volt, ez az esetleges mérkőzésszámmal még ugyanennyivel gyarapodhatott. A nem mindennapi átigazolás egy újabb fura részlete az volt, hogy Fowler fizetésének jó részét továbbra is a Leeds fizette. Első mérkőzését a West Bromwich ellen játszotta február elsején. Első félszezonja korábbi teljesítményéhez képest rendkívül gyengén sikerült, mindössze két gólt tudott szerezni. A következő szezonban erőnléti problémákkal küzdött, az évad során mindössze kilencszer játszotta végig a 90 percet. Hazatért a Real Madridtól, és a Cityhez szerződött korábbi liverpooli csapattársa, Steve McManaman is, bár már nem tudták azt a teljesítményt nyújtani, amit Liverpoolban. Emiatt, valamint a szerintük irreálisan magas fizetésük miatt rendkívül sok kritikát kaptak a City szurkolóitól. A szezont hét góllal zárta, ezek közül egyet a Liverpool ellen szerzett. A kritikák ellenére egy évvel később már sokkal jobban teljesített. 2005 februárjában megszerezte százötvenedik Premier League-gólját a Norwich ellen. A bajnokság végén egy általa kihagyott tizenegyes miatt nem végzett a City UEFA-kupa-selejtezőt érő helyen a bajnokságban. Az idény végén holtversenyben házi gólkirály lett, a szurkolók pedig őt választották az év játékosának. A 2005-06-os szezon első felét beárnyékolta egy sérülés, emiatt a bajnokság első négy hónapjában mindössze kétszer kapott lehetőséget, csereként. 2006. január 7-én volt először kezdő a Scunthorpe elleni kupamérkőzésen, és rögtön mesterhármast szerzett. Utolsó fél évében mindössze négy találkozón kapott lehetőséget, majd távozott. ### Ismét Liverpoolban 2006\. január 27-én, az átigazolási időszak lejárta előtt négy nappal csatlakozott ismét korábbi csapatához, a Liverpoolhoz. A szurkolók visszatérésekor nagy szeretettel fogadták, ezt transzparenseken nyilvánították ki első mérkőzésén, a Birmingham ellen. Ekkor csereként lépett pályára, beálltakor vastapsot kapott a nézőktől. Három lesgól után végül ugyanúgy a Fulham ellen szerezte első találatát, mint tizenhárom évvel azelőtt. A következő fordulóban szerzett gólja a West Bromwich ellen azt jelentette, hogy a Liverpool örökranglistáján megelőzte a klub korábbi skót legendáját, Kenny Dalglish-t. Bár az erőnlétével továbbra is gondok akadtak, a fél szezon alatt öt gólt így is szerzett. Májusban egy évvel meghosszabbította szerződését. A következő szezonban a bajnokságban kevesebb lehetőséget kapott, kezdő mindössze hatszor volt. Érdekesség, hogy mindhárom gólját tizenegyesből szerezte, a Sheffield United ellen. A Rafa Benítez által alkalmazott rotáció miatt inkább a többi kupasorozatban játszott. Októberben visszatérése után először lehetett csapatkapitány, egy Reading elleni ligakupa-mérkőzésen. A találkozón egyébként gólt is szerzett. December ötödikén megszerezte pályafutása első két BL-gólját a Galatasaray ellen. Korábban csak selejtezőn, a finn Haka ellen tudott betalálni. 2007\. május elsején csereként lépett pályára a Chelsea elleni BL-elődöntőn. A mérkőzés büntetőpárbajjal fejeződött be, és elvileg ő volt kijelölve az ötödik, utolsó tizenegyesre, ám miután Dirk Kuijt berúgta a negyediket, az ötödik körre már nem volt szükség. Utolsó mérkőzésén a Charlton ellen lépett pályára. Csereként állt be az utolsó két percre, és folyamatos ováció mellett a csapatkapitányi karszalagot is megkapta. Utolsó idényét végül BL-ezüstérmesként zárta, jóllehet a Milan elleni döntőre Benítez nem nevezte őt. ### Cardiff 2007\. július 21-én kétéves szerződést írt alá a walesi Cardiff Cityvel. Az első néhány mérkőzést gyenge erőnléte miatt kihagyta, bemutatkozó mérkőzését a ligakupában játszotta augusztus 28-án. Első két gólját a Cardiffnál a Preston ellen szerezte, mindkettőt fejesből. Következő mérkőzésén, ismét a ligakupában, ugyancsak kétszer talált a kapuba. A ligakupában a végállomást a Cardiff számára Fowler korábbi klubja, a Liverpool jelentette a negyedik körben, amely 2–1-re győzte le a walesieket. November elején Frankfurtba utazott, hogy időről időre visszatérő csípősérülését kezeltesse. December 15-én tért vissza, a Bristol ellen. Néhány nappal később, igaz, nem emiatt, de ismét kihagyásra kényszerült: egy edzésen a csapatkapitány Darren Purse rosszul időzített becsúszása miatt a bokája sérült meg. Csípőproblémája és bokasérülése miatt csapata Coloradóba küldte, azt remélve, hogy az ottani kezelés végleges megoldást nyújt Fowler mindkét problémájára. Januárban bejelentették, hogy Fowler valószínűleg kihagyja a szezon hátralévő részét, ugyanis a csípője rosszabb állapotban van, mint azt korábban gondolták. Később megpróbálkozott a visszatéréssel, a Portsmouth elleni kupadöntőn kerettag is volt, ám végül nem lépett pályára. Így végül érmet sem kapott, mert egyetlen mérkőzésen sem szerepelt a kupában. ### Blackburn Bár a Cardiff vezetősége felajánlott neki egy szerződést, ezt végül nem fogadta el. Emiatt nagyon neheztelt rá Dave Jones vezetőedző és Peter Ridsdale elnök, ugyanis annak ellenére, hogy a Cardiff segítséget nyújtott neki a rehabilitáció során, ő inkább próbajátékon szerepelt a Blackburnnél. Később egy újabb, féléves szerződést ajánlottak fel neki, amit először visszautasított, mondván rosszabb feltételek szerepelnek benne, mint az előzőben. Később mégis tárgyalni szeretett volna az ajánlatról, ám ezt a klub már visszautasította, és a szurkolók is nemtetszésüket fejezték ki. Nem sokkal később három hónapos szerződést írt alá a Blackburnnel, miután megfelelt a próbajátékon. Később ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy a menedzser Paul Ince-szel ápolt jó kapcsolat semmi kivételes bánásmódot nem jelent vele kapcsolatban. Első mérkőzését a Blackburnnél az Everton ellen játszotta. Egy hónappal szerződése lejárta előtt felmerült, hogy esetleg a negyedosztályú Grimsby Townhoz igazol. Később folytak is tárgyalások egy esetleges játékos-edzői megbízásról. Szerződése a Blackburnnel december 12-én járt le, és miután ezt nem hosszabbították meg, távozott. Ezután kezdett tárgyalásokat az újonnan alapított ausztrál North Queensland Fury FC-vel. ### Ausztrália Fowler 2009 februárjában szerződött először a Brit-szigeteken kívülre, ekkor az ausztrál North Queensland Fury játékosa lett. Ő lett a bajnokság első igazán neves játékosa. Kérdésként merült fel vele kapcsolatban, hogy képes lesz-e hozzászokni az Észak-Queenslandben uralkodó hőséghez és magas páratartalomhoz. Első mérkőzését júliusban, a Wolwerhampton elleni felkészülési mérkőzésen játszotta, ugyanis ekkora épült fel sérüléséből, amit még Angliában szedett össze. Ő lett az újonnan alapított klub első csapatkapitánya. Első gólját, amely egyben csapata első tétmérkőzésen szerzett gólja is volt, a Sydney FC ellen szerezte tizenegyesből. A negyedik, ötödik és hatodik fordulóban ő szerezte a forduló gólját. Nem sokkal Ausztráliába érkezése után felmerültek olyan pletykák, miszerint visszatér Angliába, a harmadosztályban szereplő Tranmeréhez, miután korábbi csapattársát, John Barnes-t nevezték ki a klub menedzserének, azonban ezt Fowler gyorsan cáfolta. Később még egyszer hírbe hozták a Tranmerével, mint esetleges játékos-edző, aztonban Fowler ezt is cáfolta. Január 23-án, miután a vezetőedző csak a kispadra nevezte őt a Brisbane Roar ellen, megtagadta a játékot. Később, a bajnokság utolsó három fordulójában mégis visszakerült a kezdőcsapatba. A szezon végeztével Fowler szerette volna felbontani szerződését, amit az ausztrál szövetség engedélyezett is neki. 2010 áprilisában egy másik ausztrál csapathoz, a Perth Gloryhoz igazolt. Végül itt ugyanúgy kilenc góllal zárt, mint a North Queenslandnél. ### Thaiföld 2011\. július 7-én egyéves szerződést írt alá a thai bajnokságban szereplő Muangthong United csapatával. Fowler egyébként messze a bajnokság legmagasabban jegyzett játékosa lett. ## Edzőként Rövid ideig tagja volt előbb a Milton Keynes, majd a Bury szakmai stábjának. 2011 áprilisában a Liverpool csatárainak felkészülését segítette. 2019 áprilisában az ausztrál Hyundai A-Leagueben szereplő Brisbane Roar csapatához írt alá. ## Karrierje a labdarúgáson kívül Egy ideig barátjával és korábbi csapattársával, Steve McManamannel együtt versenylovakba fektetett be, kettejük társaságának neve The Macca and Growler Partnership volt. Érdekesség, hogy dolgoztak futamgyőztes lóval is. 2005-ben az ezer leggazdagabb brit között szerepelt, becsült vagyona körülbelül másfél millió font volt. 2005 szeptember 2-án jelent meg önéletrajzi könyve, eredeti címén Fowler: My Autobiography címmel. 2008 szeptemberében részt vett a kosárlabdázó Steve Nash és az amerikai labdarúgó Claudio Reyna által szervezetet, Showdown in Chinatown elnevezésű, 8-8 elleni gálamérkőzésen. ## Magánélete Nős, felesége Kerrie, akivel 2001 júniusában házasodtak össze. Három lánya és egy fia van, Madison, Jaya, Mackenzie és Jacob. ## Statisztika ### Klubcsapatokban \|- \|1993–94\|\|rowspan="9"\|Liverpool\|\|rowspan="17"\|Premier League\|\|28\|\|12\|\|1\|\|0\|\|5\|\|6\|\|0\|\|0\|\|34\|\|18 \|- \|1994–95\|\|42\|\|25\|\|7\|\|2\|\|8\|\|4\|\|0\|\|0\|\|57\|\|31 \|- \|1995–96\|\|38\|\|28\|\|7\|\|6\|\|4\|\|2\|\|4\|\|0\|\|53\|\|36 \|- \|1996–97\|\|32\|\|18\|\|1\|\|1\|\|4\|\|5\|\|7\|\|7\|\|44\|\|31 \|- \|1997–98\|\|20\|\|9\|\|1\|\|0\|\|4\|\|3\|\|3\|\|1\|\|28\|\|13 \|- \|1998–99\|\|25\|\|14\|\|2\|\|1\|\|2\|\|1\|\|6\|\|2\|\|35\|\|18 \|- \|1999–00\|\|14\|\|3\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|14\|\|3 \|- \|2000–01\|\|27\|\|8\|\|5\|\|2\|\|5\|\|6\|\|11\|\|1\|\|48\|\|17 \|- \|2001–02\|\|10\|\|3\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|7\|\|1\|\|17\|\|4 \|- \|2001–02\|\|rowspan="2"\|Leeds United\|\|22\|\|12\|\|1\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|23\|\|12 \|- \|2002–03\|\|8\|\|2\|\|1\|\|0\|\|0\|\|0\|\|1\|\|0\|\|10\|\|2 \|- \|2002–03\|\|rowspan="4"\|Manchester City\|\|13\|\|2\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|13\|\|2 \|- \|2003–04\|\|31\|\|7\|\|4\|\|1\|\|2\|\|1\|\|4\|\|1\|\|41\|\|10 \|- \|2004–05\|\|31\|\|10\|\|0\|\|0\|\|1\|\|1\|\|0\|\|0\|\|32\|\|11 \|- \|2005–06\|\|4\|\|1\|\|1\|\|3\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|5\|\|4 \|- \|2005–06\|\|rowspan="2"\|Liverpool\|\|14\|\|5\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|2\|\|0\|\|16\|\|5 \|- \|2006–07\|\|16\|\|3\|\|1\|\|1\|\|3\|\|2\|\|4\|\|2\|\|23\|\|7 \|- \|2007–08\|\|\|Cardiff City\|\|\|Championship\|\|13\|\|4\|\|0\|\|0\|\|3\|\|2\|\|0\|\|0\|\|16\|\|6 \|- \|2008–09\|\|\|Blackburn Rovers\|\|\|Premier League\|\|3\|\|0\|\|0\|\|0\|\|3\|\|0\|\|0\|\|0\|\|6\|\|0 391\|\|166\|\|31\|\|16\|\|44\|\|33\|\|45\|\|15\|\|511\|\|230 \|- \|2009–10\|\|\|North Queensland Fury\|\|rowspan="2"\|A-League\|\|26\|\|9\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|26\|\|9 \|- \|2010–11\|\|\|Perth Glory\|\|28\|\|9\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|26\|\|9 \|- 54\|\|18\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|0\|\|54\|\|18 \|- \|2011\|\|\|Muangthong United\|\|\|Premier League\|\|13\|\|2\|\|4\|\|2\|\|1\|\|0\|\|2\|\|0\|\|20\|\|4 \|- 13\|\|2\|\|4\|\|2\|\|1\|\|0\|\|2\|\|0\|\|20\|\|4 458\|\|186\|\|35\|\|18\|\|45\|\|33\|\|47\|\|15\|\|589\|\|252 ### Góljai a válogatottban ## Sikerek ### Liverpool - Kupa: - Győztes: 2000-01, 2005-06 - Döntős: 1995-96 - Ligakupa: - Győztes: 1994-95, 2000-01 - UEFA-kupa: - Győztes: 2000-01 - UEFA-szuperkupa: - Győztes: 2001 - Bajnokok Ligája: - Döntős: 2006-07 ### Válogatott - U18-as Eb: - Győztes: 1993 ### Egyéni - PFA év fiatal játékosa: 1995, 1996 - A hónap játékosa a Premier League-ben: 1995 december, 1996 január - PFA év csapata: 1996 - Az év játékosa: 2010 - Az év játékosa a játékosok szavazatai alapján: 2010 - Aranycipő az ausztrál bajnokságban: 2010

Angkor

Angkor, a khmer templomok ősi városa Kambodzsa szívében a 9. században létrejött Khmer Királyság fővárosa volt 802–1432 között. A birodalom legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta Csenla államot, a mai Kambodzsa síkságait, valamint a mai Laosz és Thaiföld jelentős részét és a hajdani Kokinkínát, a Mekong deltáját. Az uralkodók hol megerősítették Angkor fővárosi státuszát, és tiszteletben tartották eredeti városszerkezetét, hol lerombolták, vagy a korábbiaktól elkülönülő, saját várost építettek hozzá. Így egészen különleges épületkomplexum jött létre a Mekong medencéjének „nagy tava”, a Szap-tó közelében, Phnompentől 242 kilométerre északnyugatra. A 20. században 200 négyzetkilométeres területet tisztítottak meg az őserdőtől, s ezen több száz templom és szentély áll – közöttük a világ legnagyobb vallási célú épülete, Angkorvat. Csak a templomokat rakták kőből, az összes többi építményt – a királyi palotákat is – fából ácsolták, mára tehát ezek mind az enyészeté lettek, így Angkor ma egy hatalmas „templomváros” képében mutatkozik, noha természetesen nem csak vallási épületek voltak annak idején a városban. A Khmer Birodalom fénykorában a fővárosnak hatszázezer–egymillió lakója lehetett, több mint a világ bármely korabeli európai városának. A 15. században számos alkalommal, így 1431-ben is a sziámi thaiok megtámadták Angkort. A város hét hónapos ostrom után elesett, majd nem sokkal a támadók visszavonulása után elnéptelenedett, ha nem is teljesen. A khmerek új fővárost alapítottak a délebbre fekvő mai főváros, Phnompen közelében, az őserdő pedig lassan benőtte, elrejtette az épületeket, és a város hírét csak legendák őrizték. Angkort francia kutatók „fedezték fel” újra a 19. század közepén. A város kilépett a múlt homályából és világhírre tett szert. Ma Angkor Délkelet-Ázsia egyik leglátogatottabb helye; 1992-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. ## Angkor fejlődése Az 1–6. században a mai Angkor és a Korat-fennsík, valamint a Mekong-folyó középső szakaszának völgyében, a Tonle-szap (a Nagy-tó) vízgyűjtő területén számos kisebb-nagyobb területet hosszabb-rövidebb ideig befolyása alatt tartó khmer fejedelemség formálódott (Vjádhapura, Aninditapura, Szambhupura, Bhavapura), melyeket a kínai feljegyzések Csenla állam összefoglaló névvel írtak le. ### II. Dzsajavarman – Angkor alapítója II\. Dzsajavarman fejedelem korábban talán a jávai, esetleg valamelyik, a mai Közép-Vietnám területén kialakult tyám fejedelemség udvarában élt. Egyes források szerint fogolyként, mások szerint tanulmányait végezve, esetleg mindkét minőségben. Amikor 790 körül szülőföldjére visszatért, a következő több évtized sikeres hadjáratai és szövetségkötései révén kellő befolyásra tett szert ahhoz, hogy a khmerek által később Kambudzsának nevezett egységes birodalom alapítójának tekintsék. A Tonle-Szap (a Nagy-Tó) északnyugati sarkában több birodalmi központnak szánt székhelyet hozott létre (Amarendrapura, Hariharalaja, Mehendraparvata). Egy 1052-ben készült, a mai Thaiföld területén található Sdok Kak Thom-i kőfelirat szerint 802-ben, számos átmeneti vereség után a Kulen-hegyre szorítva, Mahendraparvatában, számára összeállított szertartás keretében a „Világ Urává”, csakravartinná nyilvánította önmagát. Később visszatért Hariharalájába (a mai Roluosz közelében). Az indiai-hindu tradíciók mentén, főként Siva kultuszát állítja vallási-ideológiai nézetei középpontjába. Birodalma nem csak a széttagolt khmer fejedelemségeket egyesítette, hanem a környező, elsősorban a jávai-szumátrai központú Srívidzsaja és a mai Közép-Vietnám kiváló tengerparti kikötőiben virágzó erőközpontoktól (Tyampa) való függetlenségét, szuverenitását jelentette. II. Dzsajavarman 834-ben vagy 835-ben halt meg. Mára néhány Kulen-hegyi szentély maradt utána (így a Damrei Krap). A trónon fia, III. Dzsajavarman követte (Prei Monti, Kok Po szentély). ### Jasodharapura – az első város Angkor magterületén 877-ben I. Indravarman (877–886) foglalta el a Khmer Birodalom trónját. Háborúiról keveset, építkezéseiről, a kézművesség és a földművelés tökéletesítése érdekében tett lépéseiről többet tudunk. Az egyre nyilvánvalóbb technológiai fölény ígérte jobb megélhetés, a hatalmasabb istenek jóindulatának elnyerése reményében a környező területek lakóit befolyása alá vonta. Uralkodása alatt számos nagyszabású építkezés indult. Ősei dicsőítésére, lelkük-szellemiségük felidézésére teraszra emeltette és kora legjobb művészeivel feldíszíttette a téglából épített, festett stukkóval borított, fából faragott épületeket utánzó álajtókkal ellátott tornyokat. A praszatnak nevezett szentélyeket a téglába faragott fülkébe állított homokkő szobrokkal, kalligrafikusan vésett szanszkrit szövegekkel borított bélelettel tették elragadóvá a Pra Kó (jelentése: a Szent Tehén) szentélycsoportot. Uralkodása alatt emelték a később fejedelmi jelképpé magasztosult állami templom-piramist Bakong, amely a hindu istenek lakhelyét, a Mehru-hegyét szimbolizálta. Utóda, I. Jasovarman (889–910) Jasodharapura néven új fővárost alapított az angkori magterület középpontjává tett Bakheng-hegy körül, amelyet szabályos, 4 km oldalú 200 m széles vizesárokkal akart körülvenni, ám csak délnyugati sarkát építették meg. Az alig 90 m magas hegy csúcsát terasszá alakították át, amelyre ötszintes, 108 szentélyfülkével díszített, piramis alakú templom-hegyet építettek, s a középpontjában álló fő szentélyt Sivának ajánlották fel. E szentélyben a főistent, ahogyan Indiában ma is, lingam (kőből faragott fallosz) alakjában tisztelték. A többi szentélyfülke a hindu panteon többi, a Mehru-hegyén lakó istenének lakhelyét szimbolizálta. Majd a Kulen-hegy és a Tonle-Szap, vagyis a Nagy-Tó közé eső termékeny síkság dzsungeleinek kiirtásával virágzó ázsiai birodalom központját hozta létre. A világszínvonalú, korában egyedülálló méretű és hatékonyságú rizsgyár egyben elkerülhetetlen természeti katasztrófa évszázadokig elhúzódó, alig észrevehető, vagy a korabeli ismeretekkel nehezen értelmezhető környezetváltozási folyamatát is elindította. A terület keleti peremén álló Bok és a Nagy-Tó partján álló Krom-hegyére az egész természetátalakító megaberuházás áttekintésére és dicsőségére további szentély-csoportokat emelt, melyeket a 3 hindu főisten valamelyikének vagy mindhármuknak, a trimurtinak (Siva-Visnu-Brahma) szentelt. Hatalmas kiterjedésű, a Sziemreap-folyó elterelésével táplált, ma Keleti-barajnak nevezett, 7,5 km hosszú, 1,8 km széles, 10 méter magas töltésgáttal körülvett medencét építtetett. Ma még vitatott, feltehetően elsősorban ideológiai-esztétikai, uralkodói és népszórakoztatást inkább szolgáltak a barajok, mint öntözést, bár nagy szárazság idején hasznos tartalékot jelenthetett a vizük. A 10. század elején a birodalom kettészakadt. IV. Dzsajavarman egy második fővárost építtetett Angkortól 100 km-re északkeletre Koh Ker néven. A királyi székhely csak II. Radzsendravarman (944–968) idején került vissza Jasodharapurába. Uralkodása alatt II. Radzsendravarman folytatta a korábbi királyok befejezetlen építkezéseit, és számos templommal és kolostorral gazdagította Angkor területét. Ekkor épült a Keleti Mebon a Keleti Baraj közepén emelt szigetre. 950-ben érte Kambodzsát, a tőlük keletre fekvő Csam Birodalom (a mai Vietnám középső része) első támadása. 968-tól 1001-ig II. Radzsendravarman fia V. Dzsajavarman uralkodott. Hatalomra lépése után a többi herceget háttérbe szorította, így megszilárdította a békét. Uralkodása nyugalmat, jólétet, és kulturális virágzást hozott a birodalomba. Jasodharapura közvetlen közelében új fővárost emelt – Dzsajendanagarit. V. Dzsajavarman udvarában filozófusok, tudósok és művészek éltek. Új templomokat is építtetett, a legjelentősebbek Bantejszrei, amely Angkor egyik legszebb és legművészibb templomának számít, és Ta Keo, az első teljes egészében homokkőből készült épület. A király halála után egy évszázadnyi viszály és bizonytalanság következett. Az elkövetkező uralkodók egymás hatalmát megdöntve mindössze néhány évre kaparintották magukhoz a hatalmat, kivéve egyetlen királyt I. Szurjavarmant, aki 1010–1050 között, negyven évig uralkodott. Uralkodását hatalmának katonai eszközökkel való megszilárdítása és kiterjesztése jellemezte. Nyugaton a mai Lopburi (Thaiföld), délen pedig a Kra földszorosig (a Maláj-félszigetet a kontinenssel összekötő, elkeskenyedő földsávig) növelte a birodalom határait. Angkor lakóinak száma ekkoriban csaknem 1 millió lehetett. I. Szurjavarman kezdte meg a nyugati Baraj, a második nagy víztározó (8 km × 2,2 km) építtetését. A tároló mélysége 2-3 méter lehetett, befogadóképessége 40 millió m3. A mesterséges öntözés segítségével háromszor arattak rizst évente, és elérték a körülbelül 2,5 tonna/hektáros terméshozamot. (A középkori Európában hektáronként kb. 0,3 tonna gabonát termeltek, napjainkban búzából mintegy 4-5 t/ha, rizsből 5-12 t/ha a hozam.) A király halála után kiújultak a brutális hatalmi harcok. ### II. Szurjavarman – Angkorvat A 11. századot jellemző bizonytalanság II. Szurjavarman (1113–1150 körülig) trónra kerülésével ért véget. Uralkodásának ideje a khmer kultúra aranykorának tekinthető. Ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma, a Visnu istennek szentelt Angkorvat. II. Szurjavarman hódító háborúba kezdett csaknem minden szomszédos állammal: nyugat felé megszállta a Mon Királyságot, Haripundzsajat (a mai Thaiföld középső részét), és tovább terjeszkedett egészen a mai Mianmar területéig. Déli irányban elfoglalta a Maláj-félsziget jelentős részét egészen a Grahi Királyságig (ami körülbelül a mai Thaiföld Nakhon Si Thammarat területének felel meg), kelet felé uralma alá hajtotta Csampa számos területét, és minden földet északi irányban egészen a mai Laosz határáig. II. Szurjavarman (a győzelem által védett) király halála tisztázatlan. A róla szóló utolsó feljegyzések 1145-ből származnak, ezért feltételezik, hogy a vietnámi csam területek megszállására irányuló 1145–1150 közötti harcokban vesztette életét. Halála után újabb trónviszályok gyengítették a Khmer Királyságot, míg 1177-ben a Tonlé Sap (Nagy Tó) vizén vívott csatában vereséget szenvedtek a csam uralkodótól, és Kambodzsa területe a Csampa Birodalom egyik provinciája lett. ### VII. Dzsajavarman – Angkorthom Hercegként a későbbi VII. Dzsajavarman király (1181–1219 körülig) a korábbi nagy királyok nyomdokát követte. A megszállás ideje alatt befolyásos támogatókat gyűjtött, majd fellázadt a vietnámi csamok ellen. 1181-ben visszahódította a fővárost, elfoglalta a trónt, és a keleti szomszéd birodalommal 22 évig tartó háborúba kezdett. 1203-ban a khmerek legyőzték a csamokat és elfoglalták földjük nagy részét is. VII\. Dzsajavarman – a Khmer Birodalom utolsó nagy királya – a győzelem feletti örömben és elődei példája szerint pompás város építésébe kezdett. Az új főváros, Angkorthom (jelentése: nagy város), amelyet 10 kilométeres fal vesz körül. A falból nyíló öt monumentális kapuhoz a vizesárkok fölött átívelő hidak vezetnek; ezek két oldalán isteneket és démonokat ábrázoló szobrok sorakoznak, amelyek a khmerek őseként tisztelt mitikus Naga kígyót, a vizek szellemét tartják a kezükben. A király által meghonosított új vallás, a mahájána buddhizmus emblémája a piramis alakú, háromteraszos Bajon-templom. Körülötte díszes fedett folyosók húzódnak; ezek tetejéről 49 lótuszvirághoz hasonló „arcos torony” emelkedik a magasba. A tornyok négy oldalán összesen 196 db két és fél méter magas szobor áll, amelyek a kutatók szerint Buddha vagy az istenné nyilvánított király arcvonásait ábrázolják. Dzsajavarman emellett anyja emlékére egy lenyűgöző látványt nyújtó kolostort is építtetett – ez a Ta Prohm, amelynek sajátossága, hogy meghagyták úgy, ahogy a régészek találták, az őserdő fáinak hatalmas gyökereivel benőve. E korszak finoman dekorált épületei közé tartozik még Bantej Kdei és Neak Pean, valamint a víztározó Srah Srang. Emellett számos út, sőt teljes úthálózat épült, amely a birodalom egyes városait összekötötte. Az utak mentén pihenőházakat emeltek a kereskedők, hivatalnokok és más utazók részére, és nem utolsóként 102 kórház is épült. ### Zhou Daguan – az utolsó felvirágzás thumb\|left\|200px\|DK-Ázsia a 13. század végén VII. Dzsajavarman trónja halála után fiára, II. Indravarmanra (1219–1243) szállt. Apja öröke szerint ő is buddhista volt, és ebben a stílusban fejezte be az apja idején megkezdett építkezéseket. Hódítóként nem volt igazán sikeres. 1220-ban a khmerek által elfoglalt területek jelentős része visszakerült a csamok fennhatósága alá. A nyugati határon új hatalom alakult, az első Thai Királyság, amelynek harcosai visszaszorították a khmereket a korábban meghódított területekről. A thaiok az elkövetkező 200 év során Kambodzsa legádázabb ellenségei voltak. II. Indravarmant VIII. Dzsajavarman (1243–1295) követte. Ősei vallásával ellentétben hindu volt, és a buddhizmus agresszív üldözője. Birodalomszerte leromboltatta a Buddha-szobrok nagy részét – régészek véleménye szerint több mint 10 000 műalkotást – és a buddhista templomokat hinduvá alakíttatta át. A királyságot 1283-tól a mongol Kublaj Kán harcosainak támadásai fenyegették, aki ekkor keménykezű uralkodóként egész Kínát kormányozta. VIII. Dzsajavarman hatalmát 1295-ben mostohafia, Szrindravarman (1295–1309) buktatta meg. Az új uralkodó a théraváda buddhizmus követője volt. Ez a buddhista iskola Srí Lankából indult, és Délkelet-Ázsia jelentős részén elterjedt. 1296 augusztusában a kínai Zhou Daguan (vagy Chou Ta-Kuan) nagykövet Szrindravarman király udvarába érkezett, és 1297 júliusáig Angkorban maradt. Ő volt az első, de nem az utolsó kínai követ, aki Kambodzsába látogatott. Zhou Daguan azért kiemelkedően fontos személy, mert részletes feljegyzéseket készített a korabeli Angkor életéről, melyek mindmáig a történelmi Angkor feltárásának alapvető forrásai. Nem csupán a nagy templomokat írta le – amelyek közül épp az ő feljegyzései révén tudjuk, hogy a Bajon-templom tornyai aranyozottak voltak, – hanem értékes információkat is feljegyzett a város hétköznapjairól, vagy Angkor lakóinak szokásairól. #### A 13. századi Angkor társadalma Angkor társadalmáról Zhou Daguan leírásán kívül az oszlopfeliratok, valamint az udvari és a mindennapi élet jeleneteit megörökítő domborművek maradtak az utókorra. Ezek alapján a 13. századi khmer társadalom élén a király állt. (A királynékról semmit sem tudunk – bár a régészek találtak egy reliefsorozatot, ahol a királyok mellé édesanyjukat is odafestették.) A mindenkori uralkodó a nép hitvilága szerint igen közeli kapcsolatban állt az istenekkel, kiváltképp azzal, akinek a főtemplomot szentelte. A királyon keresztül ez az istenség volt a birodalom védelmezője. Az udvar társasági csoportjaihoz a papok, szerzetesek, katonák, építőmesterek és kereskedők tartoztak. A papok és szerzetesek a kolostorokban laktak és a templomok vallási ceremóniáit végezték és felügyelték. A katonák kiemelt szerepét indokolta, hogy a Khmer Királyság szinte egész fennállása alatt hadban állt valamely szomszédjával. A kezdeti időkben a Jávai Birodalommal, később hosszú ideig a csamokkal, végül pedig a Thai Birodalommal. Angkor gazdagságának forrása a fejlett mezőgazdaság volt. A templomi feljegyzések azt igazolják, hogy a földművesek saját birtokkal rendelkeztek. A megtermelt áru a piacokon cserélt gazdát, ahol Zhou Daguan elbeszélése szerint nők dolgoztak. A nők társadalmi státuszuk tekintetében a férfiakkal egyenrangúak voltak , bár a királynak több felesége és ágyasa volt. A khmerek mellett Angkor lakosai között éltek kínaiak, indek, malájok és más idegenek is; leginkább kereskedők és tengerészek. ### Angkor eleste A Szrindravarman uralkodását követő időről nagyon kevés történelmi forrás maradt ránk. A mai kutatások állása szerinti legutolsó feljegyzés egy oszlopon 1327-ből származik. A történészek véleménye szerint 1327 után a területen nem építettek újabb templomokat. Ezt egyes tudósok a buddhista pacifizmus befolyásával magyarázzák: az új vallásfilozófia szerint már nem volt szükség hatalmas templomokra ahhoz, hogy az istenek kegyét és támogatását megnyerjék. Más vélemények szerint az öntözőrendszer meghibásodása rendítette meg a Khmer Királyság gazdagságát és a mesterséges öntözés hiányában a bő termés elmaradt. De a lehetséges magyaráztok között szerepelnek a vallási kasztok közötti ellentétek, lázadás, maláriajárvány stb. A birodalom nyugati szomszédja, a Thai Királyság eközben tovább erősödött. 1352-től Kambodzsát több támadás is érte, amelyeket még sikeresen visszavert. Végül 1431-ben több hónapos ostrom után a thaiok elfoglalták Angkort és a birodalom egy részét. A megtépázott Khmer Királyság központja délebbre, a mai Phnompen régióba került. Egyes elbeszélések szerint Angkor nem sokkal a támadók visszavonulása után elnéptelenedett. Más források viszont arra utalnak, hogy a „főváros” sohasem veszítette el teljesen lakóit, és a khmer királyok egyik ága továbbra is Angkorban uralkodott, míg a másik Phnompen központtal egy konkurens királyságot alapított. Ám egyértelmű magyarázatot még nem találtak a kutatók arra, hogyan nőhették be, illetve fojthatták meg a várost az őserdő fái úgy, ahogyan azt a kutatók a 19. század elején találták. Van néhány bizonyíték arra is, hogy Angkor és környéke mindvégig lakott terület maradt. Történelmi iratok szerint 1566–1576 között I. Barom Racsa király uralma idején Angkor ismét királyi székhely volt. Továbbá a 17. századból japán telepesek feljegyzései maradtak ránk arról, hogy a szomszédságukban fekvő khmer területet lakják és megművelik. A legelterjedtebb Ukondafu Kazufusa elbeszélése 1632-ből, aki elmeséli, hogyan ünnepelték az ott élő khmerek az Újévet. ### Bouillevaux, Mouhot... – Angkor „felfedezése” Az, hogy a francia természettudós Henri Mouhot az őserdő közepén „felfedezte” Angkort, csupán mítosz – a gyarmatosítás korának 19. századi, eurocentrikus visszatükröződése. Elsősorban azért, mert Angkor sohasem veszett el. A khmerek mindig is tudtak létezéséről, és a történelmi birodalom hanyatlása után is mindvégig működött a régi templom, Angkorvat. A környező, kisebb épületeket rizstermelők és halászok lakták. Másrészt ugyan nem Henri Mouhot volt az első európai, aki Angkorba látogatott, de ő az első, aki a városról hírt adott. Az ő 1868-ban posztumusz publikált rajzaiból derült ki, mit is rejt a kambodzsai vadon. A 16. század során portugál misszionáriusok vetődtek első európaiként a városba. Elbeszéléseik nyomán seregnyi misszionárius és kereskedő indult útnak Portugáliából, Spanyolországból és később Franciaországból, hogy felkeressék a „nagy fallal körbevett várost”, amely alatt Angkor Thomot értették. Mouhot sohasem tartotta magát Angkor felfedezőjének, és híressé vált könyvében – Voyage à Siam et dans le Cambodge (1868) – maga is megemlíti, hogy egy francia misszionárius, Charles-Emile Bouvillevaux leírásai alapján talált rá a romokra. (Bouillevaux néhány évvel Mouhot expedíciója előtt tért vissza Kambodzsából.) ### Angkor ma Mouhot könyve bámulatosan népszerű volt, és általánosan is felkeltette az érdeklődést a khmer művészet iránt. Az első tudományos expedíciót egy Louis Delaporte nevű tudós szervezte, amelyről rajzokkal, a domborművekről készített viaszlenyomatokkal, szobrokkal és épülettöredékekkel tért vissza Párizsba. Az 1878-as párizsi világkiállításon hatalmas, Angkorból származó szobrokat tettek közszemlére, ami további kutatásokra ösztönözte a tudósokat, és elindultak Angkorba az első turisták is. #### Kutatás és restaurálás A 20. század elején alapított École française d'Extrême-Orient (EFEO) régészei kezdték meg Angkorban a tematikus régészeti kutatásokat. A kijelölt területen csaknem 1000 templomot és szentélyt katalogizáltak, közel 1200 feliratot találtak, amelyeket lefordítottak, és hozzákezdtek a templomok trópusi növényzettől való megtisztításához is. Henri Marchal irányításával, 1931-ben kezdtek hozzá az EFEO régészei és restaurátorai a romok felújításához. Munkájuk során egy újfajta konzervációs módszert, az anasztilózist alkalmazták, amelyet Marchal a Jáva szigetén dolgozó holland régészektől tanult. E technológia lényege az, hogy a tönkrement vagy megsemmisült épületrészeket új anyagokból, például betonból megformálják, és az építmény statikai szerkezetének megfelelően az eredeti, épen maradt felületek megóvásával és felhasználásával „láthatatlanul” beépítik. Az elsőként így restaurált templom a Bantejszrei volt. A régészeti munkálatok a század során többször is megszakadtak. A II. világháború, az indokínai háború – amelynek következményeként Francia Indokínában véget ért a francia gyarmatosítók fennhatósága – és a Kambodzsára is kiterjedő vietnámi háború megnehezítette a munkát. A Vörös Khmerek hatalomátvétele (1975) után a kutatók a térség elhagyására kényszerültek. Az 1979–1989 közötti polgárháborús időszak során a Vietnámi Hadsereg fokozatosan megfosztotta hatalmától a Vörös Khmereket. Így 1986-ban az Archaeological Survey of India (ASI) régészei újra munkához láttak és megkezdték Angkorvat restaurálását. Napjainkban nemzetközi tudóscsoportok dolgoznak Angkorban az International Coordinating Committee (ICC) és az UNESCO felügyelete alatt: a kambodzsai Authority for the Protection and Management of Angkor and the Region of Siem Reap (APSARA) Intézet, az École française d'Extrême-Orient (EFEO), a Japanese Government Team for Safeguarding Angkor (JSA), az amerikai World Monuments Fund (WMF) és a német German Apsara Conservation Project (GACP). Az 1980-as évek elején-közepén a szocialista országok közötti szolidaritás jegyében Magyarország segített rendbehozni egy árvaházat, amelynek fenntartását is segítettük még egy ideig. Az UNESCO-támogatásával magyar fotóművész készítette hosszú idő után az első fényképalbumot, amely jelentősen hozzájárult az Angkor és általában a Kambodzsa iránti nemzetközi érdeklődés felkeltéséhez. Magyar régészek és építőművészek is részt vettek Angkor romjainak állagmegóvásában és a térség korabeli történelmének kutatásában. Az 1992-ben létrejött budapesti székhelyű Angkor Alapítvány (angol elnevezése királyi engedéllyel Royal Angkor Foundation (RAF)) Göncz Árpád és Norodom Szihanuk szándéklevele alapján, tiszteletbeli társelnökségükkel alakult. A műemlékhelyreállítási munkálatokat az alapítvány német és magyar támogatásból finanszírozta. A magyar, khmer, angol és argentin szakemberek az angkori ásatási terület egyik legrégebbi templománál, a Roulos csoporthoz tartozó Pra Kó – a Szent Tehén – hindu templom restaurálásán dolgoztak, 1993-96 között. Erre évekig a templom bejáratánál álló kicsiny tábla hívta fel a látogatók figyelmét. #### Turizmus A polgárháború befejeződésével Kambodzsa az ENSZ békefenntartó csapatainak részleges felügyelete alatt stabil demokráciát kezdett kiépíteni. Ennek eredményeként az 1990-es években fokozatosan növekedett a külföldi turisták száma, így Kambodzsa belekezdett a turisztikai infrastruktúra kiépítésébe is. Bár az 1997 nyarán lezajlott politikai zavargások rövid megtorpanást hoztak, Sziemreap városban új szállodák teljes spektruma – a luxus elhelyezéstől a szobakiadásig – nyílt az Angkor régióba látogatók igényeinek kiszolgálására. A turizmus hatására megnőtt a sziemreapi repülőtér forgalma, és megjelentek az ázsiai fapados járatok is. ## Kultúra A térség már az Angkor megalapítását megelőző időkben az indiai vallások kulturális és művészeti befolyása alá került. ### Vallás A hinduizmus és a mahájána buddhizmus alapjai még az Angkor megalapítását megelőző idők történelmi hagyatékából származnak. (Az utóbbi a Funan Birodalomé, míg a hindu befolyás a Csenla állam öröksége.) #### Hinduizmus Az angkori templomok legtöbbjét hindu isteneknek szentelték: elsősorban Siva, elszórtan Visnu (Angkorvat), és Brahma isteneknek. A szentélyek mellett Angkorban számos relief és dombormű ábrázolja a hindu mitológia történeteit, legfőképpen a Rámájanát. #### Buddhizmus A mahájána buddhizmus elterjedése a 12. század végén, a 13. század elején VII. Dzsajavarman király uralkodásával kezdődött. Ebből az időből származnak Angkor Thom hatalmas emberi arcot ábrázoló tornyai Buddha, illetve Bodhisattva Lokeshvara vonásaival, amelyeket több kisebb templom mellett a Bajon-templomban és „nagy város” kapudíszein (Gopura) is megismételtek. A király elkötelezett híve volt a történelmi Buddha, Siddhartha Gautama alakjának is, akinek a Bajon főtemplom központi szentélyét ajánlotta, és Prajnaparamitának (a „tökéletes bölcsesség” buddhista kifejeződésének), aki a Ta Prohm templomkolostor ihletője volt. II. Dzsajavarman uralma alatt a buddhizmus tantrikus iskolájának tanai is teret nyertek, amelynek jellegzetes megnyilvánulása Hevajra istenség kiemelt tisztelete. 1295-ben, amikor Szrindravarman magához ragadta a hatalmat, az uralkodó vallási irányzat a théraváda buddhizmus volt, amely Srí Lankáról indulva egész Délkelet-Ázsiában elterjedt. Ma is ezt az irányzatot követi Kambodzsa, Thaiföld, Burma és Laosz lakosságának többsége. #### Szinkretizmus Angkor történelme szerint a khmerek általában harc és elégedetlenség nélkül fogadták a különböző vallási formákat. Az „új” istenek, amelyeket az Indiából, vagy Délkelet-Ázsia más területeiről hazaérkező kereskedők és az utazók honosítottak meg, gyorsan helyet találtak a helyi hitvilág istenei, jó és gonosz szellemei között. A szinkretizmus, azaz a vallási keveredés elemei tekinthetők Angkor talán legfontosabb kulturális jellegzetességének. Ennek középpontjában a Dévarádzsa (istenkirály) kultusz állt, amelynek legfőbb szimbóluma, a főtemplom belső szentélyében őrzött linga volt. Ez a hosszúkás sima kő, Siva megtestesülése, az isten fallikus szimbóluma. E kultusz továbbfejlődése, hogy a buddhista VII. Dzsajavarman a Bajon-templom Buddhának ajánlott központi szentélyét Buddharádzsaként tisztelte. ### A főváros kozmológiai jelentése Angkor neve azt jelenti: „főváros”, és csakugyan öt évszázadon át ez volt a khmer nép fővárosa azzal a sajátossággal, hogy a főbb uralkodók a századok során mind megépítették a maguk fővárosát a korábbiak mellé. A városok általános szerkezetét tekintve mindenhol négyszögletes, árokrendszerrel védett fal övezte a központi templomot (minden városban más-más nagyságú, szerkezetű és díszítésű, más-más istennek szentelt templom állt), északon helyezkedett el a királyi palota, körülötte a lakónegyedek; a közeli víztározó medencéje pedig bőséges víztartalékot biztosított. A sematikus khmer városok minden eleme a hindu vallás bizonyos szimbólumaira utalt, és egy sajátos világnézethez kapcsolódott. A falak és a vizesárkok a földet meghatározó hegyeket és tengereket jelképezték; az árkok fölött átívelő hidak a földi és az isteni világ közti kapcsolatot testesítették meg. A négy világtáj felé tájolt, teraszos felépítésű, gúla alakú főtemplom a Meru-hegy – az univerzum mitológiai tengelye, ugyanakkor a megvilágosodás felé vezető beavatási út – szimbóluma. Egyes, koncentrikus négyzeteket, vagy labirintusokat ábrázoló templomalaprajzok a mandala szakrális körébe voltak belefoglalva. (A mandala a „teljesség”, amely öt belső övre oszlik, s ezeken végighaladva, a tudatlanság legyőzése után az ember eljuthat a tudáshoz és a lélek újjászületéséhez, majd az istenek házához és a lingához, a világ középpontjához.) ## Angkor részei A templomváros részei, a legjelentősebb templomok és építmények: Angkorthom, Angkorvat, Bajon-templom, Bakheng, Bakong, Bakszejcsamkrong, Bantej Kdei, Bantej Samré,Bantejszrei, Baphuon, Csoszaj Tevoda, Déli Khleang, Elefántterasz, Északi Khleang, Kbal Spean, Keleti Baraj, Keleti Mebon, Krol Ko, Leprás király terasza, Lolei, Neak Pean, Phimeanakasz, Phnom Krom, Praszat Kravan, Prah Khan, Pra Kó, Pre Rup, Spean Thma, Srah Srang, Ta Prohm kolostor, Ta Som, Ta Keo, Thommanon, Nyugati Baraj, Nyugati Mebon ### Alkalmazott építőanyagok Angkor elsődleges építőanyaga a fa volt: a lakóházak, a hivatali épületek, és a királyi paloták is fából készültek. Néhány elszíneződött tetőmaradvány arról tanúskodik, hogy legalább a tehetősebb lakosok házai tetővel fedettek voltak. A templomokhoz is gyakorta építettek fa előtetőket, továbbá az ajtók (gyakran bronzzal borított) fából készültek. Angkor legelső templomai agyagtéglából készültek. A domborművek legtöbbjét vagy közvetlenül az agyagfalakból faragták ki (mint például a Praszat Kravan), vagy részenként állították össze a már megmunkált darabokból. Az agyagtégla, mint építőanyag a későbbi korokban is birodalomszerte megjelenik. A laterit vasoxidtól vöröslő agyag, amely nedvesen kiválóan formázható, de kiszáradás után kőkeménnyé válik, így igen teherbíró, jó építőanyag. A díszítő munkálatok során a legfelső kemény réteget eltávolították, és a már kész épületek falaiba közvetlenül faragták bele a domborműveket. A lateritet a birodalom minden tartományában használták. Angkor legkésőbben alkalmazott építészeti alapanyaga a homokkő volt. Az építkezésekhez szükséges köveket a várostól kb. 30 km-re északkeletre fekvő területekről, nagy tömbökben szállították a fővárosba. A 10. század után minden jelentős templom és kolostor homokkőből épült. Ez az anyag lehetővé tette a bonyolultabb épületszerkezetek és konstrukciók kialakítását, és a felülete is jól megmunkálható volt. A homokkő építőművészet csúcsa Angkorvat, amely mind méreteit, mind szerkezetét, mind a díszítések és szobrok finom kidolgozottságát tekintve lenyűgöző. Falait 2000 m2 dombormű, rengeteg szobor, közöttük csaknem 2000 fedetlen keblű égi táncosnő (apszara) és istennő (dévata) ékesíti. ## Szómagyarázat - Angkor (khmer): város; szanszkritul: Nagara - Bantej (Banteay) (khmer): citadella, fallal körülvett templom - Baraj (Baray) (khmer): nyitott víztározó; amelyeket gátak, zsilipek segítségével töltöttek fel - Phnom (khmer): domb, kisebb hegy - Praszat (Prasat) (khmer): torony (egy templom tornya); szanszkritul: prasada - Prah (Preah) (khmer): szent; szanszkritul: brah - Sziemreap (Siem Reap) (khmer): annyit tesz a sziámiak legyőzője (sziámi/thai); visszautal a 18. századi sziámi-khmer háborúra - Srah (khmer): árokszerű víztározó; vize nem felduzzasztott, és általában kisebb a barajnál - Srei (khmer): nő/k - Thom (khmer): nagy, nagyszerű - Varman (khmer): mellvért, mint névelő: valami, vagy valaki által védett, például "Szurjavarman": "Szurja (Surya-napisten) által védett" - Vat (Wat) (khmer, thai): (buddhista) templom, szanszkritul: Vatthu

Vlagyimir Iljics Lenin

Vlagyimir Iljics Uljanov, mozgalmi nevén Lenin (; születési neve Vlagyimir Iljics Uljanov ; Szimbirszk, 1870. április 22. [a régi orosz naptár szerint április 10.] – Gorki, 1924. január 21.) orosz ügyvéd, kommunista forradalmár, a Szovjetunió első vezetője, marxista filozófus és teoretikus, a leninizmus névadója, a 20. századi világtörténelem kiemelkedő hatású alakja. Orosz szülők harmadik gyermekeként, Szimbirszkben látta meg a napvilágot Vlagyimir Iljics Uljanov néven, a Lenint csak később vette fel. A Szimbirszki Klasszikus Gimnáziumot kitűnő eredménnyel végezte el, s már ekkor kitűnt társai közül a tudásával és a szorgalmával. Miután kivégezték bátyját, aki részt vett egy merényletben, szembefordult a cári uralommal és fokozatosan balra tolódva a kommunista eszmék híve lett. Joghallgatóként részt vett egy diáktüntetésen, ami miatt kicsapták a kazanyi egyetemről és így magánúton a szentpétervári egyetemen fejezte be tanulmányait, szintén kitűnő eredménnyel. Felforgató tevékenységért három év szibériai száműzetésre ítélték, ami után a frissen megalapított Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt tagjaként emigrált, majd többek között Svájcban, Németországban és Angliában is lakott. Külföldön tartózkodva kulcsszerepet vállalt a párt szervezésében és vitáiban, valamint a szocializmus eszméjének terjesztésében. Szerkesztette a párt lapját és rengeteg írást publikált. Befolyása a pártkongresszusokon egyre erősödött és az 1903-as pártszakadás után a bolsevik (saját maguk által többséginek nevezett) frakciót vezette. A párt és a mozgalom népszerűsége rohamosan nőtt, végül Lenin vezetésével Oroszországban megszerezték a hatalmat. Az 1917-es októberi forradalom után széles körű reformokat vezetett be, nagy szerepe volt az első világháborúból való kilépésben. Miután az 1917-es választást az eszerek (szociálforradalmárok) nyerték meg, a vörösök és a fehérek között elhúzódó polgárháború kezdődött, amelybe a külföldi hatalmak is beavatkoztak (intervenció). Lenin és a proletár állam a mögötte álló jelentős társadalmi bázissal és a hadikommunizmus bevezetésével meg tudta nyerni a fehérek elleni háborút, és az 1922-ben megalakult Szovjetunió első vezetője lett. Politikai pályájának kiteljesedését agyvérzése, majd két évvel későbbi halála gátolta meg. A Szovjetunió egyik legbefolyásosabb és legnépszerűbb vezetője volt, azok közül is sokan rajongtak érte, akiknek nem kedvezett az általa követett politikai irányvonal. Óriási sikereit többek között intelligenciájának, karizmatikus személyiségének, kiváló szónoki tehetségének, kiemelkedő műveltségének és magasszintű filozófiai jártasságának köszönhette. A szovjet tagállamokban és a keleti blokkban, sőt világszerte hatalmas népszerűségre tett szert, személyi kultuszát halála után építették fel neve köré, ő maga soha nem vágyott ilyesmire. Szellemének közvetett hatásai még a mai napig is érezhetőek az orosz politikában. ## Élete ### Családja Lenin – számos más kortársához hasonlóan – sokszínű etnikai örökséget kapott felmenőitől. Apai nagyapja, Nyikolaj Vasziljevics Uljanyin (később felvette az Uljanov nevet) nevű orosz ortodox vallású jobbágy volt Nyizsnyij Novgorodban, majd később szabóként dolgozott és Asztrahánban telepedett le. Apai nagyanyjáról csak nagyon keveset lehet tudni, még a keresztneve is kétséges, Anna vagy Alekszandra volt (több forrás Anna Alekszejevna Szmirnova néven ír róla). Az ő révén valószínűsíthető a kalmük, de elképzelhető a kirgiz, a tatár, illetve az orosz eredet is. Anyai ágon dédapja (Mosko Blank sztarokonsztantyinovi bor- és szeszkereskedő) és nagyapja is (Alekszandr Dmitrijevics Blank orvos, balneológus) ortodox hitre áttért, vallásukat nem gyakorló zsidók voltak. Nagyanyja, Anna Grigorjevna Grosschopf félig svéd, félig német, lutheránus asszony volt. Blank doktor 1848-ban vásárolta meg a családi életre később végig jelentősen kiható kokuskinói birtokot. Lenin 1870-ben született az oroszországi szimbirszki kormányzóság központjában, a Volga partján álló Szimbirszk<ref group="*">Szimbirszk egy 30 ezer fős tipikus orosz város volt, a fővárostól több mint 900 km-re. Többségében fából készült házak alkották, jelentős ipari tevékenység nem zajlott a környéken. A fő bevételi forrás a mezőgazdaság, a halászat, a fafeldolgozás és a kézművesség volt. Változatos etnikai és vallási összetétel jellemezte az egész térséget. 97%-ban orosz ortodox vallású, 2% egyéb keresztény és 1% zsidó élt Szimbirszkben, ami kissé eltért a kormányzósági aránytól, ahol az ortodoxok mindössze 88%-ban voltak jelen. A város rendelkezett saját újsággal, színházzal, több iskolával és két közkönyvtárral is. A helyiek egy és két évszázaddal Lenin születése előtt két parasztlázadásban is részt vettek, ez volt a fő oka annak, hogy még mindig katonai helyőrség működött itt, egy szinte teljhatalmú, a cár által kinevezett kormányzó által vezetve. Több, később híressé vált közéleti személynek volt a szülővárosa, valószínűleg a hely jellegzetességei miatt, ahol egyéniségük szabadon bontakozhatott ki. Ekkor kezdte olvasni Karl Marx A tőke című művét, ami a marxizmus egyik alapvető írásának számít. A kommunista írások mellett Émile Zola francia író is a kedvencei közé tartozott, sokat olvasott még Gleb Uszpenszkijtől is. Sakkpartikat folytatott olyan elismert játékosokkal is, mint például Andrej Hargyin ügyvéd – némelyikükkel, így Hargyinnal is csak levelezési sakkot. Unokatestvérével sakk-klubba, testvéreivel operába járt. Vlagyimir még nem döntött véglegesen, hogy melyik mozgalmat választja a sok, különböző ideológiákkal rendelkező közül. Ilyenek voltak többek között a Georgij Plehanov (a marxista gondolatok egyik legfőbb korai, orosz emigráns terjesztője) által vezetett Csornij Peregyel (Fekete Újrafelosztás), a Zemlja i Volja (Föld és Akarat), a Narodnaja Volja (Népakarat), vagy éppen a N. J. Fedoszejev által vezetett kazanyi csoport. Forradalmi elszántsága viszont már véglegesen kialakult, és már nem lehetett eltántorítani tőle. Mivel a kazanyi tartózkodás már kényelmetlenné vált az Uljanov család számára, Marija Alekszandrovna úgy döntött, hogy vidékre költöznek. Mark Jelizarov, Anna Iljinyicsna hódolója vállalta, hogy szerez egy birtokot szülőföldjén, a Szamarai kormányzóságban. A tulajdonos egy baloldali, nagyon gazdag aranybánya-tulajdonos üzletember, bizonyos Konsztantyin Szibirjakov volt, aki az elmúlt évek kedvezőtlen termése miatt olcsón adta el földjeit a szintén baloldali érdeklődőknek. Így került Uljanovék tulajdonába a gyönyörű környezetben fekvő, tágas alakajevkai birtok és a rajta álló, nagy faház. Eleinte Lenin gondozta a birtokot, anyai unokatestvérével, Alekszandr Ardasevvel együtt. Dmitrij és Marija még a szamarai gimnáziumba járt. Nagyon jól érezte magát Alakajevkában; a munka mellett közeli erdőkben vadászott, sokat sétált, olvasott, tanult, fejlesztette a forradalomról alkotott képét. Azonban a gazdálkodás nagyon távol állt tőle, egyáltalán nem kötötte le őt. Mikor ezt anyja is belátta, úgy határoztak, hogy a földet bérbe adják a parasztoknak; nem sokkal később véglegesen eladták egy gazdag, helybéli parasztnak, és 1889 szeptemberének elején Szamarába költöztek, és egy házat béreltek maguknak. Lenin itt felkereste a helyi forradalmi köröket. Ezek közül a legjelentősebb az Alekszej Szkljarenko által vezetett ellenállócsoport volt. Számos megbeszélést tartottak, de csakis Oroszország gazdaságának és a különböző forradalmi nézetek alapos tanulmányozása után. Ők még szinte mindannyian beleszőttek egyes agrárszocialista elemeket a saját ideológiájukba; emiatt Lenint később még rengeteg támadás érte. Később vitaköröket szerveztek, ahová más régiók forradalmárjait is meghívták. Lenin kimagasló tehetsége már ekkor megmutatkozott, kiváló érzéke volt a meggyőzéshez és a szónokláshoz. A szocializmusról, a marxizmusról és a kommunizmusról alkotott véleménye egyre kiforrottabb és határozottabb lett. Miután bebizonyosodott, hogy nem járhat egyetemre a szükséges engedély hiányában, kérelmezte, hogy a szentpétervári egyetemen jogi magánvizsgákat tehessen. Ezt engedélyezték is neki, így 1890 nyarán a városba utazott. Ott tanult – a tanítóképzőben – testvére, Olga is, aki 1891-ben orbáncban, illetve az azt követő szövődményekben elhunyt. Vlagyimir a vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le, és ügyvédi diplomát kapott. Még az ősszel visszatért Szamarába, ahol korábbi sakkpartnere, a baloldali Andrej Hargyin irodájában kezdett el dolgozni ügyvédbojtárként. Itt újból felvette a kapcsolatot Szkljarenkóékkal; továbbá megismerkedett olyan személyekkel, akik később fontos szerepet játszottak a mozgalom életében – így Nyikolaj Fedoszejevvel, Vera Zaszuliccsal, és Pjotr Maszlovval is. Egyre jobban megismerte a Svájcban élő, és emigráns forradalmári életet folytató Plehanov munkásságát, és lassan saját példaképévé tette. Ekkor kezdte el azt a Plehanov által terjesztett nézetét vallani, hogy Oroszországban, amely a feudalizmusból már áthaladt a kapitalizmusba, és annak kezdeti szakaszában van, a jövőben mindenképpen forradalom fog lezajlani, úgy, ahogyan azt Marx A tőkében megírta. Gazdasági adatokat kezdett gyűjteni a korabeli Oroszországról, hogy ezekkel támassza alá a marxista elemzéseit. Ugyanakkor továbbra is szívesen találkozott agrárszocialista barátjaival, a Népakarat híveivel is. Sőt, az egyik ilyen forradalmár, Apollon Suht lányának még a keresztapaságát is elvállalta. Miután 1893-ban öccse befejezte a gimnáziumot, az egész család Moszkvába költözött. #### Szentpétervár Vlagyimir úgy döntött, hogy hivatásos forradalmárként a birodalom fővárosában, Szentpéterváron fog hírnevet szerezni magának. 1893. augusztus 20-án indult útnak, útba ejtve Nyizsnyij Novgorodot ahol a helyi marxistákat is meglátogatta. Mikor megérkezett a városba, egy a fő könyvtárhoz és a központhoz közeli lakást bérelt. Hargyin ajánlólevelével bejelentkezett egy helyi ügyvédhez, azonban tényleges jogi munkát nem végzett; teljesen lekötötte a kommunizmus tanulmányozása és a gazdasági adatok gyűjtése, elemzése. Az itteni, szintén művelt és forradalmi tevékenységet folytató elvtársaival – például Pjotr Berngardovics Sztruve vagy Pjotr Pavlovics Maszlov – gyorsan fel is vette a kapcsolatot. Mivel szinte bármilyen politikai irodalmat meg tudott szerezni, hamar megjelentette legelső saját művét, az Újabb gazdasági mozgalmak a paraszti életben címmel, ami statisztikai adatok marxista értelmezése volt. Ezt, miután egy neves helyi lap nem közölte le, több barátjának is továbbküldte, hogy véleményezzék. Ezek után kapcsolatba lépett egy olyan marxista csoporttal, akik nem értettek egyet ezzel az írásával, és megbeszélték, hogy vitakört szerveznek. Ez nagy fontossággal bírt Lenin életében, ugyanis itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Nagyezsda Krupszkajával és Leonyid Kraszin nevű elvtársával. Ellenfelei érveit kimagasló retorikájával rövid idő alatt szétzúzta. Ugyanez történt 1894-ben, egy Robert Klasszon nevű mérnökkel folytatott vitája során is. Ugyanakkor Klasszonnak köszönhetően találkozhatott 1894 februárjában Sztruvéval és Mihail Tugan-Baranovszkijjal, akik ekkorra már elismertnek számítottak. Részükről kritika érte Lenint, hogy túlbecsüli az orosz kapitalizmus fejlettségét, hogy további tapasztalatokat kellene szereznie külföldön és a fővárosban is, és hogy túl élénk benne az agrárszocialisták hatása. Ez azonban nem tántoríthatta el őt munkája folytatásától. Rendszeresen komoly egészségi panaszai is akadtak; örökletes, krónikus gyomorproblémái voltak, melyek élete végéig elkísérték. Ez részben annak következménye volt, hogy nem adott sokat egészsége megóvására. Szerelmi életéről annyit lehet tudni, hogy 1894 januárjában Nyizsnyij Novgorodba utazott találkozni kedvesével, Apollonarija Jakubovával. Betegségeivel kapcsolatban felvetődött már sokszor az a városi legenda, hogy esetleg szifilisztől is szenvedhetett, de ezt a történészek még nem tudták bizonyítani. Az orvosok úgy vélik, hogy egyértelműen az bizonyíthatná be, ha a moszkvai tudományos intézetben őrzött Lenin agyvelőből mintát vehetnének és akkor egy DNS-vizsgálattal tisztázható lenne volt-e ilyen betegsége. Mindezek ellenére magabiztossága egyre nőtt, olyannyira, hogy igencsak ellenséges hangvételű tanulmányt írt Sztruve Kritikai megjegyzések című munkájáról. Ezt azonban, erőszakos és forradalmi stílusa miatt, a cenzorok megsemmisítésre ítélték. Így tehát mégsem vált általánosan híressé az orosz körökben. Azonban 1895-ben a belügyminisztérium hirtelenjében engedélyezte egy külföldi utazását – valószínűleg meg akartak szabadulni a Leninhez hasonló keményvonalas forradalmároktól. Svájcba készült, ahol Plehanovval akart találkozni, aki időközben megalapította a Munka Felszabadítása csoportot. Először Moszkvába utazott, és egy szamarai barátjával vonattal folytatta útját. Tett egy rövid európai körutat Párizs–Zürich–Berlin–Genf útvonallal. Májusban sikerült elérnie célját, hogy megismerkedjen Plehanovval, segítőjével, Pavel Akszelroddal és az emigráns marxistákkal. Míg náluk vendégeskedett, megvitattak rengeteg gazdasági-politikai kérdést, például a Rabotnyik (Munkás) című lap elindításának tervét. Nagy hatást gyakoroltak egymásra; ez csak még jobban megerősítette Lenint nézeteiben. Amikor visszatért az orosz fővárosba, újult erővel kezdett munkálkodni. Fő feladatának ekkor a Rabotnyik megjelentetését és a nyilvánosabb oroszországi szocialista csoportok létrehozását tartotta. Ekkor jelent meg Julij Martov, aki a vitákban rávilágított, hogy nem elég intellektuális elemzést adni a kapitalizmusról, hanem be kell vonni a szervezésbe és a forradalom előkészületeibe a munkásosztályt is. A mozgalom két laza frakcióra tagolódott, az „öregekre” (Leninék, az ő beceneve volt ekkoriban az „Öreg”), és az „ifjak” (Martovék), ezek közül az ifjak nyerték a vitákat, így elkezdődött a munkások beszervezése, a forradalmi eszmékre való tanításuk és művelésük, illetve a körükben végzett agitáció. Megalakult a Harci Szövetség a Munkásosztály Felszabadítására, élén egy öttagú, választott bizottsággal. A Harci Szövetség első komoly tevékenysége egy textilgyár dolgozóinak sztrájkja során az anyagi és erkölcsi támogatás, valamint egy a munkásokat támogató brosúra kiadása volt. #### A szibériai száműzetés Az egyre hevesebb és határozottabb forradalmi tevékenysége miatt, „felforgatás” vádjával 1895. december 7-én, elvtársaival együtt letartóztatták. Több mint egy évig tartották fogva, körülményei azonban lehetővé tették, hogy folytassa alkotó tevékenységét, publikációin dolgozott. Az egyik legfőbb célja a szociáldemokrata párt létrehozásának előkészítése volt, ezért egy ilyen párt programját vázolta fel. Közben családja az ő megsegítésére és támogatására Moszkvából Pétervárra költözött. Ők vitték Leninnek az ételt és a gyomorproblémái miatt számára előírt ásványvizet. Kommunikálni a személyes találkozásokon kívül levélben tudtak, ami nem okozott problémát; a korábban már kifejlesztett titkosírásrendszer mellett Vlagyimir tejjel írt a papírra, amit felmelegítve olvashatóvá vált az amúgy láthatatlan üzenet. 1897 januárjában a hatóságok a Harci Szövetség többi letartóztatott tagjával együtt három év szibériai száműzetésre ítélték. Lenin számára engedélyezték, hogy ne gyalog, hanem saját pénzén vasúttal és hajóval utazzon a száműzetése helyszínére. Február 23-án a moszkvai pályaudvarról a családjával együtt indult el, ők egészen Tuláig kísérték. Innen a közép-szibériai Krasznojarszkba ment, ahol két hónapnál is tovább kellett rostokolnia a kemény tél miatt. Mivel még nem dőlt el véglegesen, hol tölti le a három évet, kérvényt írt a hatóságoknak, hogy tartózkodási helyéül a Krasznojarszktól délre fekvő, tűrhetőbb éghajlatú területet határozzák meg. Kérvényét egészségi állapota miatt elfogadták, így az azon a környéken lévő Susenszkoje faluba utazott. Az ezer lakosú falu kényelmes környezetben feküdt, egy erdőktől és hegyektől tarkított vidéken, a Jenyiszej folyó mellett. Saját házat bérelhetett, és minden feltétel adva volt, hogy munkáját folytassa. Ebből a szempontból jóval szerencsésebb volt sok barátjánál, akik észak-szibériai vidékekre kényszerültek távozni. 1898 januárjában kérvényezte a hatóságoktól, hogy a Harci Szövetség egy Ufában szintén száműzetésben lévő női tagja, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja hozzá költözhessen, ugyanis össze akartak házasodni. Nagyezsda – vagy ahogyan férje hívta őt, „Nágya” – már korábban is valóban jó viszonyt ápolt Leninnel, azonban, hogy milyen érzelmi szálak fűzték őket egymáshoz, azt nem lehet tudni. Marija Alekszandrovna és Anna Iljicsna eleinte nem túlzottan szívelte Nagyezsdát, valószínűleg sérelmezték, hogy egy másik nő férkőzött be a család életébe. Nágya tanítónőnek készült, mielőtt szocialista aktivista lett. Feminista volt ugyan, de később, hogy mindenben segítse férjét, ő végezte a házimunkát, és mozgalmi életében aktívan segítette Lenint, és mint később kiderült, szerette is. A család elvárta volna tőle egy új Uljanov nemzedék megalapítását is, ez azonban nem sikerült a házaspárnak. Vlagyimir menyasszonya édesanyjával, Jelizaveta Vasziljevna Krupszkajával együtt érkezett Susenszkojéba, ám ezelőtt még megszervezte vőlegénye Gazdasági tanulmányok és cikkek című művének publikálását, és egy angol nyelvű munkásmozgalmi mű lefordításának a lehetőségét. Amikor megérkeztek, akkor kezdték el szervezni a házasságkötést. Ez 1898. július 10-én a helybéli templomban egy fiatal pópa jelenlétében, a család távollétében meg is történt. A fiatal ateista pár jegygyűrűjét egy helyi száműzött finn forradalmár kovácsolta vasból. Ezután kemény munka kezdődött; Vlagyimirnek be kellett fejeznie új művét, így egész álló nap azon dolgozott. Nágya feladata volt a városba járni a szükséges irodalom beszerzéséért. Egyedül vasárnap pihentek, ekkor Lenin szokása szerint sétálni mentek. Vlagyimir végül 1899 áprilisában jelentette meg könyvét A kapitalizmus fejlődése Oroszországban címmel, melyben ötszáznál is több szakirodalomra hivatkozott. Művét Vlagyimir Iljin álnéven publikálta, a szerződés egy pétervári nyomdával 2400 példányról szólt. Művében radikális következtetéseket vont le. Fejtegette a parasztság sorsának kérdését is, illetve azt hangoztatta, hogy Oroszország már egyértelműen a kapitalista fejlődés útjára lépett, melyet már nem lehet megállítani, a kapitalizmusból pedig már egyenesen fog következni a szocializmus. Elvetette továbbá a marxi elméletek revízióját, és szigorúan támadta az ezt hangoztató írásokat. 1900-ban véget ért száműzetése, melynek során kissé lebarnult, egészségi állapota határozottan javult. Jelentős továbbá az ekkor végzett munkássága is. Január 19-én értesítették, hogy elhagyhatja Szibériát, feleségének azonban még nem telt le a száműzetése, ezért neki még vissza kellett térnie Ufába. Lenin saját ideiglenes tartózkodási helyeként a Szentpétervárhoz viszonylag közel lévő Pszkovot jelölte meg, valójában azonban külföldre szándékozott menni, és ezt meg is tette. Egyre nagyobb hírnévre tett ugyanis szert, egy neves enciklopédia már szócikket közölt róla, mint orosz közgazdászról. Miután meglátogatta feleségét Ufában és a családját Podolszkban, május 5-én megkapta útlevelét, a Harci Szövetség sok más tagjával együtt Svájcba emigrált, ahol már várta őt Plehanov csoportja. #### A „Lenin” név eredete Legendává vált mozgalmi nevét is ez időtől kezdte használni. A „Lenin” név Uljanov vezetéknév helyetti egyik forradalmi (mozgalmi) álneve volt, ami 1901-ben jelent meg először nyomtatásban. Ennek eredetéről több elmélet is létezik; ő maga soha nem tisztázta, hogy miért választotta ezt a nevet. Valószínűleg a Léna folyóhoz van köze, ahogyan egy másik orosz marxista, Georgij Valentyinovics Plehanov álneve „Volgin” volt, a Volga folyó után. Az elmélet alapján Lenin azért választotta a Léna folyót, mert hosszabb és a Volgával ellenkező irányba folyik, de Lenin abban az időben nem volt Plehanovval ellentétben. Egy másik tézis szerint a Léna folyó melletti száműzetéséhez van köze, de azt is megelőzi a névválasztás. A nyugati antikommunista irodalom gyakran „Nyikolaj Lenin” néven emlegeti, ami az eredeti álnév teljes formája volt, azonban nem így vált ismertté. A „Nyikolajt” feltehetően nagy gyakorisága miatt vette fel. #### Az első emigráció Svájcban azonnal munkához látott, legfőbb feladatának egy marxista lap létrehozását tekintette. Ennek segítségével kívánta összehívni a frissen megalakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt 2. kongresszusát (az első, alapító kongresszust ugyanis már két évvel ezelőtt megtartották, akkor azonban még csak néhány ember részvételével). Ezt a szocialista mozgalmon belüli ideológiai széthúzás megszüntetése céljából kívánta megtenni. Erre már csak azért is szükség volt, mert az újabb erők (mint például az eszerek, az Alkotmányos Demokrata (Kadet) Párt, vagy a liberálisok) megjelenése, megerősödése jelentősen meggyengítette a kommunista erőket. A svájci emigránsok között régi barátain – Julij Martov, Pavel Akszelrod, Vera Zaszulics – kívül újakkal is megismerkedett, ilyen volt például Alekszandr Potreszov. A lap létrehozása során problémákba ütközött; mivel a folyamatot ő akarta irányítani, összetűzésbe került egyik korábbi példaképével, Plehanovval, aki szintén magának akarta tudni a vezető szerepet. Hosszas viták után végül azonban sikerült megegyezniük, ám ekkorra Lenin már nem tartotta példaképnek a vele igencsak lekezelően bánó Plehanovot. A lap székhelyéül Münchent választották, ugyanis az összeköttetésben állt számos nagyobb orosz várossal. Lenin így több elvtársával együtt, akik a lap szerkesztőbizottságát alkották, Németországba költözött. Ekkor, 1900 áprilisában járt le felesége száműzetése is, aki édesanyjával együtt csatlakozott hozzá az emigrációban. Lenin a kemény munkája mellett kikapcsolódásként színházba, operába járt, orosz szépirodalmat olvasott Nagyezsdával együtt. A marxista újság az Iszkra (magyarul Szikra) nevet kapta, első száma még csak néhány száz példányban jelent meg, orosz támogatással. Ennek szerkesztőbizottságában az említett forradalmárok vettek részt, ám a fő hang már kétségtelenül Leniné volt. Kezdett követőket szerezni a mozgalmon belül, és hamarosan jelentős kihívója lett a korábbi vezetőnek. A lap szerkesztésén kívül is rengeteg munkát végzett, szinte egész nap dolgozott, új művét a Mi a teendő?-t írva. Ebben a leendő pártszervezés kérdése kapta a legnagyobb szerepet. A brosúra főbb kitételei a következők voltak: - Titkos marxista pártot kell létrehozni, a titkosrendőrség közbelépésének elkerülése végett. - Egy tökéletesen centralizált, fegyelmezett, központosított emigráns párt a legideálisabb, a lehető legprecízebb szervezéssel, ahol mindenki egy pártszervezetnek van alárendelve. - Egységes ideológia és program létrehozása, a többi mozgalomtól való határozott elkülönülés. Bár a mű (melyet N. Leninként adott ki) kevés konkrét részletet tartalmazott, mégis heves viták tárgya lett az emigránsok körében. Ez szerzett tényleges hírnevet Uljanovnak, és ekkor lett híres Lenin álneve is, ettől kezdve mindenki így ismerte. Sok támadás is érte azonban, ugyanis marxista-agrárszocialistának tartották, mert elismerően szólt az utóbbiak vezetőiről, és mert oly keményen foglalkoztatta a szervezés, szervezeti kérdés (később viszont ellenfelei is belátták, hogy erre igenis nagy szükség volt). A művel Lenin ténylegesen Plehanov riválisa lett. Ugyanis a mozgalom sok ifjú résztvevője rajongója lett Uljanov nyers, ugyanakkor megnyerő, egyenes, erős forradalmi stílusának. Ők már tanácskozni is eljártak hozzá, és vezetőjükként tekintettek rá, holott az hivatalosan még nem ő volt. Lassan kezdett a marxista mozgalom két részre válni, a támogatóira és a mérsékeltebb stílusú ellenzőire. Ekkor egy új problémával állt elő; itt az ideje megírni a pártprogramot, azt közzétenni az Iszkrában, és ezáltal előkészíteni a második kongresszust. A program megírásával Plehanovot bízta meg, aki más teendői miatt csak 1901 január elején lett kész a tervezettel. Ezt Lenin – a szerzőjét megbírálva – alaposan átírta, így az jóval radikálisabb hangvételű lett. A legfontosabb módosítás a proletariátus diktatúrája szóösszetétel bekerülése, a fontosságának hangoztatása lett, amihez Uljanov nagyon ragaszkodott. Továbbá a parasztoktól korábban elvett és a nemességnek átadott földeket visszaszolgáltatta volna eredeti tulajdonosainak, ezzel kedvezve a földműves rétegeknek is. A kongresszus előkészületei már javában folytak, Lenin pedig azon fáradozott, hogy minél kevesebb olyan személy vegyen részt az összejövetelen, aki nem szimpatizál az Iszkrával. Ezt a hozzá mindenképpen hűséges elvtársai (legjobb barátai, illetve a szintén a forradalmárokhoz csatlakozó fiatalabb testvérei) segítségével sikerült elérnie; ezen felül ellenzői is kénytelenek voltak ebben egyetérteni vele, mivel ez értelemszerűen nekik is fontos érdekük volt. 1903-tól, a mensevikekkel való szakítás után a párt bolsevik frakcióját vezette. A szakítást részben a Mi a teendő? (oroszul Что делать?) című röpirata okozta. Ebben a műben Lenin leírta, hogy a munkásosztály nem eléggé öntudatos, nem ismeri saját igazi érdekeit és könnyen össze is zavarodik, ezért a munkáshatalmat kívülről kell megteremteni. Ezt a feladatot pedig nem a munkások, hanem a munkásság érdekében küzdő értelmiségiek, a hivatásos forradalmárok látják el, akik egy totálisan centralizált élcsapatot, a kommunista párt nevű szerveződést hozzák létre. Végül is főleg ez okozta a szakadást a munkásmozgalomban, és így tértek külön útra a Lenint elutasító szocialisták, szociáldemokraták és a totális lenini eszmét elfogadó kommunisták. 1903 után a bolsevikokat a jakobinusok utódainak tekintette, amiért Trockij és Akszelrod többször támadta. A mensevikekkel szemben az orosz kapitalizmus sajátos jellegét emelte ki, a narodnyikokkal szemben pedig a kapitalizmus fejlődésének egyetemességét. Filozófiai jártassága miatt fogalmilag differenciáltan tudta kifejteni politikai álláspontját. Az 1905-ös forradalom hírére visszautazott Oroszországba. A forradalom alapvető feltételeivel már akkor körvonalazódtak előtte: a munkás- és parasztmozgalmak összekapcsolódása, a fegyveres felkelés, a szovjetek mint a munkás-önigazgatás intézményei, nemzetközi jellegű forradalom. Azaz, a forradalom Oroszországban kezdődik, de a fejlettebb nyugati kapitalista országok fejezik be. #### A második emigráció 1906-ban beválasztották az elnökségbe. 1907-ben a cári Oroszország Finn Nagyhercegségébe menekült biztonsági okokból. Ezek után folytatta európai útját, sok szocialista összejövetelen és akción vett részt, többek között a prágai pártkonferencián 1912-ben és a zimmerwaldi konferencián 1915-ben. Párizsban találkozott az Oroszországból érkezett Inessa Armanddal, aki később a szeretője lett. Lenin több ponton továbbfejlesztette, pontosította, illetve a gyakorlathoz alkalmazta a marxizmust. Fontosabb új eszméi e tekintetben: - A kommunista párt döntő szerepe a kommunizmushoz vezető út során. Az eredeti marxi állásponthoz képest, amely szerint a kapitalizmus megdöntése után a folyamatok maguktól mennek tovább a kommunista társadalom felé, Lenin úgy vélte, a szubjektív emberi tényező igen fontos. Egy ideológiailag felvértezett kisebbség (a párt) képes arra, hogy elősegítse a kommunizmushoz vezető úthoz szükséges társadalmi változásokat. - A kapitalizmus világméretű megdöntése nem a legfejlettebb kapitalista államokban kell, hogy kezdődjön, hanem éppen ellenkezőleg, a kapitalizmus leggyengébb pontjain, az iparilag kevésbé fejlett kapitalista államokban. - A munkásosztály mellett a szegényparasztság is a forradalomban részt vevő osztály. Az iparilag fejletlenebb országokban a kis létszámú munkásosztályt a szegényparasztság egészíti ki, így elegendő mértékű munkásosztály nélkül is lehetséges a proletárdiktatúra. - A 20. század eleji imperializmusnak a kapitalizmus utolsó lépcsőfokaként való felfogása. Az 1900-ban kezdődött száműzetései embert próbáló időszakok voltak Lenin életében. Nagyon sok barátot elveszített közben és sokszor nyomorgott. Egy állandó támasza volt, felesége Nagyezsda Krupszkaja, aki még az Inessa Armandhoz fűződő viszony ellenére is férje mellett maradt. Krupszkaja egyébként sokat segített a pártmunka szervezésében, tudott leveleket rejtjelezni és dekódolni. Azonban sok éven át nagyon beteg volt, és csak 1913-ban Krakkóban derült ki, hogy pajzsmirigy-gyulladástól szenved. A Lenin házaspár emiatt egy svájci klinikára utazott, ahol Krupszkaját a legjobb szakorvosok kezelték. Állapota javult is, de valószínűleg ez a betegség eredményezte azt, hogy örökre meddővé vált és nem lehetett a házaspárnak gyereke. ### A forradalom Az első világháború idején felesége miatt is, de jórészt a semleges Svájcban tartózkodott. A háborút imperialista küzdelemnek bélyegezte, álláspontja szerint – amit a bolsevikok többsége osztott – valamennyi hadviselő ország munkásainak a saját kormányuk ellen kellene fordítania a fegyverét. Ettől eltekintve az OSZDMP az annexió nélküli azonnali békekötés programját hirdette. A februári forradalmat követően 1917 áprilisában Lenin hazatért Petrográdba. Németország, hogy gyengítse a továbbra is háborúban álló Oroszországot, engedélyezte számára Svédország felé az átutazást, de hogy utazás közben ne fejthessen ki háborúellenes propagandát, csak lepecsételt vagonban tehette meg az utat. A megállapodás miatt Lenint később sokszor hazaárulással vádolták, ami azonban a bolsevik célkitűzések meg nem értéséről tanúskodik. Lenin és társai nem a németek győzelmét kívánták elősegíteni, hanem valamennyi hadviselő fél vereségét – a forradalommal szemben. Két elkülönített vasúti kocsi állt a 33 utas (köztük 19 bolsevik) rendelkezésére. A kompon való átkelés után, a Trelleborg–Malmö–Stockholm–Tornio–Bjelo–Osztrov útvonalon április 16-án este, angol tisztek kíséretében érkeztek meg Szentpétervárra. Hazatérése után meghirdette a forradalom folytatását (permanens forradalom) és Lvov herceg majd Kerenszkij kormányának megbuktatását, hogy a hatalmat az (akkor egyébként még mensevik többségű) munkás- és katonatanácsok (szovjetek) vegyék át (áprilisi tézisek). Programját kezdetben a többi bolsevik vezető sem osztotta, úgy ítélték meg, hogy hosszú külföldi tartózkodása alatt elszakadt az orosz valóságtól. Heves viták során meggyőzte őket, és júniusra elfogadták álláspontját. 1917 júliusában a szovjetválasztásokkal egy időben a bolsevikok puccskísérletet hajtottak végre, amit azonban a Kerenszkij-kormány sikerrel meghiúsított, és a bolsevik párt illegalitásba kényszerült. Lenin Finnországba menekült, itt írta Állam és forradalom című könyvét, amiben – részben Marxnak a francia kommünről írt írásaira támaszkodva, részben őt kiegészítve – kifejtette a forradalmi hatalomátvétel legfőbb elveit. Kapcsolata a párt többi vezetőjével mindvégig megmaradt. 1917 augusztusában Kornyilov tábornok levert monarchista puccskísérletét követően pártja működését ismét engedélyezték, de a vele szemben kiadott elfogatóparancs továbbra is érvényben maradt. Őszre, érzékelve az erőviszonyok megváltoztatását és Kerenszkij kormányának végletes meggyengülését, több levélben szenvedélyes hangon követelte a hatalom fegyveres átvételét. A párt többi vezetője – elsősorban Zinovjev és Kamenyev – nem osztották álláspontját, így erre csak akkor került sor, amikor titokban visszatért Petrográdba. 1917. november 7-én (a Julián naptár szerint október 25-én, innen az októberi forradalom elnevezés) és 8-án a Vörös Gárda elfoglalta Petrográd stratégiai pontjait, és bejelentették, hogy a hatalmat az Összoroszországi Szovjetek Tanácsa vette át. A minisztereket letartóztatták, de Kerenszkijnek sikerült elmenekülnie. 1917\. november 8-án Lenint az új kormány, a Népbiztosok Tanácsának elnökévé választották a szovjetek összoroszországi kongresszusán. Keményen kezdett neki a kommunista társadalom megalakításának, minden ellenállást le akart törni. Első intézkedései a földosztásról és a békéről szóló dekrétum kiadása volt, amivel jelentős támogatói bázist teremtett az új kormány számára. A Breszt-Litovszkban megkezdett tárgyalásokon átadott német békefeltételek azonban a vártnál is keményebbek voltak, Lenin ennek ellenére amellett érvelt, hogy Oroszországnak bármi áron azonnal békét kell kötnie. Más bolsevik vezetők, többek között Buharin, Kamenyev és Zinovjev a háború folytatását támogatták, hogy Németországban forradalmat robbantsanak ki. Trockij, aki a béketárgyalásokat vezette, egy középutas megoldást támogatott, egyoldalúan bejelentette a háború végét és elutazott Breszt-Litovszkból. A tárgyalások kudarca után Németország inváziót kezdett, ami Oroszország nyugati részén tetemes területek elvesztésével járt. Oroszország végül 1918 márciusában aláírta a breszt-litovszki békét, a korábbinál is előnytelenebb feltételek mellett. December 6-án Finnország kikiáltotta függetlenségét, amit az Oroszországi Szovjetek Tanácsa december 18-án írt alá. ### Az intervenció és polgárháború Eközben Oroszországban polgárháború zajlott. Politikai szervezetek, mozgalmak és támogatóik sokasága fegyvert fogott, hogy a szovjet kormányt támogassa, vagy megdöntse. Bár sok különböző frakció vett részt ebben, a két fő erő a kommunista Vörös Hadsereg és a monarchista fehérek. Külső országok, mint például Franciaország, Nagy-Britannia, USA, Japán szintén beavatkoztak a fehérek oldalán. Végül a Vörös Hadsereg a hadikommunizmus (ennek lényege az volt, hogy a teljes termelést a hadseregre fordították az ipar szocializálása közben) bevezetésével megnyerte a háborút, hiszen 1920 körül a fehérek és szövetségeseik haderejét lényegében megsemmisítették, bár ezek után is folytattak még kisebb fegyveres erők ellenállást. 1919 utolsó hónapjaiban a fehérek elleni sikerek arról győzték meg Lenint, hogy a forradalmat nyugat felé kell terjeszteni, ha szükséges, erővel is. Amikor az újonnan megalakult Második Lengyel Köztársaság a keleti területeit kezdte elfoglalni, amelyet Oroszország a 18. század végén Lengyelország felosztásánál szerzett, bolsevik erőkkel ütköztek össze a terület birtoklásáért. Ez vezetett az 1919-es lengyel–szovjet háború kitöréséhez. A Bajor Tanácsköztársaság megalakulásával és a kommunista Spartakus-szövetség (Spartakusbund) felemelkedésével, Lenin alkalmasnak látta az időt, hogy „Európát a vörös hadsereg bajonettjével próba alá tegye”, és a nyugati kommunista mozgalmakat fegyveresen is támogassa. Ez időben jutott hatalomra Magyarországon a Tanácsköztársaság is, amelynek vezetői szovjet segítséget vártak. Azonban a Vörös Hadsereg veresége a lengyel–szovjet háborúban lehetetlenné tette e terveket, és Lenin is megértette, hogy az európai forradalom nem egyből következik be. ### Az államépítés 1918 januárjában egy napi ülésezés után Lenin utasítására feloszlatták és megszüntették az alkotmányozó nemzetgyűlést. 1918. február és június között államosították a bankokat és a nagyipart. Lenin több írásában „idiotizmusnak” nevezte a parlamentáris demokráciát és annak szisztémáját. A demokratikus gyakorlat pártján álló Kadet pártot feloszlattatta. Ettől kezdve csak a bolsevik és a bolsevikokat addig támogató Eszer Párt kisebbik szárnya, a „Baloldali Eszerek” (az eszer a „szociálrevoluciánus” szó rövidítése) működhetett legálisan. 1918\. július 6-án a baloldali eszerek körülzárták a Kremlt, és ultimátumot küldtek Leninnek, a bolsevik párton kívüli baloldali erők legalizálása, a szovjetek (tanácsok) demokratizálására. A Kreml telefonjait nem kapcsolták ki, Lenin néhány közeli munkatársa (Sztálin, Zinovjev) segítségével a bolsevik kisebbség így sikeresen mozgósította a Moszkva környékén állomásozó lett hadosztályt, amely szétverte a blokádot. Lenin másnap betiltotta a baloldali eszer pártot. 1918\. augusztus 30-án a baloldali eszerekkel kapcsolatban álló forradalmár, Fanni Kaplan több lövést adott le Leninre, aki súlyosan, életveszélyesen megsebesült. A merénylőt azonnal kivégezték, másnap elrendelték a „vörös terrort”. A háborúk hosszú évei megszedték áldozataikat Oroszországban, és az ország nagy része romokban hevert. A húszas évek legelején épült ki az első nagy orosz kényszermunkatábor az Fehér-tenger Szoloveckij-szigetek nevű pontján, ahol a cári rendszer visszaállításának hívei mellett mensevikek, alkotmányos demokraták és eszerek, valamint kulákok, vagyis a gazdag földbirtokosok raboskodtak. 1921 márciusában Lenin a hadikommunizmus tervét az Új Gazdasági Tervvel (NEP) váltotta fel, hogy újra felépítse az ipart és a mezőgazdaságot. De ugyanebben az évben verték le a kronstadti tengerészek felkelését is, aminek egyik fő célja és jelszava volt a „szovjeteket bolsevikok nélkül”. ### Halála és az utódlási harc Lenin egészségét alaposan megviselte a forradalom és a polgárháború. Az ellene korábban elkövetett merénylet szintén komolyan hozzájárult egészségi problémáihoz. A golyó még mindig a nyakában volt, túl közel a gerincéhez és ahhoz, hogy a kor orvosi technikájával sikeresen eltávolítsák. 1922 májusában kapott először agyvérzést, ekkor részben megbénult a bal oldalán, s ez jelentősen korlátozta munkaképességében. Ugyanezen év decemberében következett be második agyvérzése, ekkor búcsút kellett mondania az aktív politikai életnek, bár a Népbiztosok Tanácsának továbbra is elnöke maradt. 1923 márciusában érte a harmadik agyvérzés, ami után már nem tudott többé beszélni sem. Lenin 1924. január 21-én halt meg, a hivatalos jelentés egy negyedik agyvérzést jelölt meg a halál okaként. Ugyanakkor az őt kezelő 27 orvos közül csak nyolc írta alá a boncolási jegyzőkönyv eme megállapítását, emiatt sok elmélet született a haláláról. Több kutató jutott arra a következtetésre, hogy halála oka végső soron fiatalkorában, Párizsban szerzett szifilisze volt. Erre utal pl. az akkoriban kizárólag erre használt Salvarsan-kezelése. Első agyvérzése után Lenin még számos cikket jelentetett meg, amelyekben felvázolta a kormány jövőbeli irányelveit. Ezek egyike Lenin úgynevezett Politikai végrendelete (Levél a kongresszushoz), amely többek között kritizálta Sztálint és Trockijt. Sztálinról – aki 1922 óta a Párt főtitkára volt, de ez akkor még elvileg nem volt első számú hatalmi pozíció – Lenin azt írta, hogy a kezébe „korlátlan hatalom került”, és azt javasolta, hogy „az elvtársaknak gondolkodniuk kell azon, hogy eltávolítsák Sztálint erről a posztról”. Lenin felesége május 18-án átadta e levelet a Központi Bizottságnak, a testület azonban május 24-én úgy döntött, hogy azt nem lehet felolvasni és sokszorosítani, csak a kongresszusra érkező küldöttekkel csoportonként ismertetni. Az ülésen e döntés érdekében Sztálin fogadkozott, hogy megváltozik. ### A gyászszertartás Lenin halálát egy nappal később a szovjet kormányzat vezetője Mihail Kalinyin könnyeivel küszködve jelentette be. Közben orvosai megkezdték testének preparálását és felkészítését arra, hogy Moszkvába lehessen szállítani. A halotti menetet már a vasúti szállításkor is tömegek kísérték. Moszkvába érkezés után a Paveleckij pályaudvarról koporsóját kézben vitték közvetlen harcostársai a Szakszervezeti Székházba, ahol felravatalozták. Négy napon keresztül milliós nagyságrendben özönlöttek az emberek, hogy leróják a kegyeletüket. Lenint a párizsi kommün egy fennmaradt zászlajába göngyölték, utalásképpen a proletárdiktatúrának a kommünnel vállalt közösségére. Január 27-én gyászzene kísérettel vitték át a Vörös térre, ahol beszédek sora hangzott el, majd egy kriptába helyezték. A Szovjetek Össz-szövetségi Kongresszusa, amely abban az évben január 26. és február 2. között tartotta ülését, tiszteletére Petrográdot Leningrádnak nevezte át. Később átkerült a felépített Lenin-mauzóleumba, ahol bebalzsamozott testét a mai napig őrzik. Egy 2012-ben készített online felmérés válaszadóinak 48% szeretné, ha végleg eltemetnék Lenint. Az orosz társadalom és a politikusok is megosztottak ez ügyben, így döntés még nem született, mi legyen további sorsa, pedig családja elejétől fogva azt kérte, hogy temessék el. Rendre újra felvetődik a kérdés, melyet erős baloldali tiltakozások hatására végül levesznek a napirendről. Muhammedgali Huzin összorosz iszlám egyházfő szerint, ha a kommunistáknak ennyire fontos, hogy maradjon Lenin balzsamozott teste a Vörös téren, akkor a továbbiakban a felmerülő költségeket is vállalják át ők. ## Emlékezete ### Lenin-kultusz Az 1924. január 27-i temetéssel – a moszkvai Vörös téren – elkezdődött Lenin kultuszának kialakulása. A Politikai Bizottság elrendelte a holttestének balzsamozását és kiállítását. Az eredeti faépület helyét később a mai Lenin-mauzóleum vette át a Kreml fala előtt. Bár felesége, Nagyezsda Krupszkaja az intézkedéseket elutasítóan fogadta, mégis „szorgosan propagálta a Leninről mint tökéletes forradalmárról, gondolkodóról és férjről alkotott képet” (Robert Service). Sztálin és mások is sokat tettek azért, hogy Lenin Marx és Engels egyenrangú követőjeként, mértékadó gondolkodóként maradjon meg az utókornak. Elkendőzték azt a tényt, hogy Lenin orosz nemességgel rendelkező, vagyonos ősöktől származott, de arról is hallgattak, hogy nem csak orosz származású volt és azt sem propagálták, hogy a paraszt-szocialisták terrorjával szimpatizált. Ugyanígy például említés sem eshetett magánéletéről és Inessa Armandhoz fűződő intim viszonyáról. Mivel Lenint különleges zseninek tartották és többen úgy vélték talán ennek nyoma lehet Lenin agyában, ezért azt kutatók – köztük Oskar Vogt német agykutató – vették vizsgálat alá. 1941 júniusában és júliusában Lenin múmiáját titkos akció keretében, különvonattal Tyumenybe szállították el. Az őrségváltást az üres moszkvai mauzóleum előtt változatlanul fenntartották, az úgynevezett első számú őrhely 1945 tavaszáig mind Tyumenyben, mind Moszkvában létezett. A moszkvai mauzóleumot ebben az időszakban senki nem látogathatta. Előbb egyenruhában balzsamozták be Lenin holttestét, később mégis öltönyre cserélték ezt le. A holttest balzsamozásához használt agresszív vegyi anyagok miatt az öltönyt tízévenként váltani kellett. Még ma is látogatható Lenin holtteste a Lenin-mauzóleumban, mely előtt rendszeresen hosszú sorban várnak az emberek. Nagyon sokan meglátogatták már a mauzóleumot, 1979-ig 90 millió embert számoltak. A létező szocializmus időszakában Lenin szerepe a politikai vezéregyéniség lett, ezért sok országban a tiszteletére emlékműveket állítottak. Róla kapta a leninizmus tana a nevét. Lenin 1924. évi halálát követően a Szovjetunióban kifejlesztették az úgynevezett marxizmus–leninizmust, mint új világnézetet. Leninnek köszönhetően a férfi Vladlen, Vlagyilen, a női Vlagyilena és más hozzá kapcsolódó személynevek is elterjedtté váltak. Emellett városok is felvették a nevét: 1924–1991 között Szentpétervár viselte a Leningrád nevet, 1924-től 1990-ig Gjumri városának volt Leninakan a neve, valamint 1939 és 1992 között Hudzsand viselte a Leninabad elnevezést. 1970-től 1991-ig a magyarországi Tiszaújváros is a Leninváros nevet viselte. A szocialista országokban utcák, közterek és intézmények hada vette fel a nevét, dalokat írtak róla és a Pamír hegység negyedik legmagasabb pontja, a Lenin-csúcs (vagy Ibn Szína-csúcs) is róla lett elnevezve. A Lenin holttestét Gorkiból Moszkvába szállító vonat is múzeumi tárgy, mely szintén része lett a szovjet emlékezetnek. ### Lenin és a terror Lenin alig hét évvel az októberi forradalom után létrehozta az első munkás-paraszt államot és így ő volt az, aki a szocializmust, mint államformát Oroszországban bevezette. Ennek során a polgárháborúban élő orosz társadalom átalakítása érdekében a francia forradalomból átvették a terror eszközét a vörösterror formájában. Lenin a terrort, mint politikai eszközt a polgárháborúban teljes mértékben helyeselte és ennek alkalmazását több alkalommal még a párton belüli ellenvetések dacára is megkövetelte. Ugyanakkor az orosz társadalom vallásos hagyományaival kapcsolatban óvatosságra intette a követőit: „A vallásos előítéletek ellen rendkívül óvatosan kell harcolnunk. Sokat ártanak azok, akik a harc hevében megsértik a vallásos érzületet.”. Az oroszországi polgárháború során emberek milliói váltak a vörös- illetve a fehérterror áldozatává. Sok történész erősen bírálja amiatt Lenint, hogy soha nem sajnálkozott a vörösterror áldozatai miatt. Lenin 1918-ban a következőket írta: Az angol burzsoák elfeledték a maguk 1649-ét, a franciák pedig a maguk 1793-át. A terror helyes és jogos volt, amíg a burzsoázia a feudális urak ellen a saját érdekében alkalmazta. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint a munkások és parasztok oly mértékben elszemtelenedtek, hogy a burzsoá ellen használták. A terror helyes és jogos volt, amíg arra használták fel, hogy az egyik kizsákmányoló kisebbséget másik kizsákmányoló kisebbségre cseréljék. A terror azonban szörnyű és bűnös lett, amint már arról volt szó, hogy MINDEN kizsákmányoló kisebbséget meg kell dönteni... A nemzetközi imperialista burzsoázia az „ő háborújában” megölt 10 millió embert és másik 20 milliót nyomorékká tett egy olyan háborúban, amelyben annak kellett eldőlnie, hogy az angol vagy a német rabló uralja-e majd az egész világot. Ha a mi háborúnk, az elnyomottak és kizsákmányoltak háborúja az elnyomók és kizsákmányolók ellen minden országban fél, vagy egy millió áldozatot követel, akkor a burzsoázia azt fogja mondani, hogy az ő háborúja jogos, a mi háborúnk viszont bűnös. ... A burzsoázia képviselői megértik talán, hogy ... a rabszolgatartók [megjegyzés: az USA-ban] uralmának megdöntése megérte az egész országot évekig tartó polgárháborúba sodorni, amely ugyanakkor a rombolás, dúlás és terror – minden egyes háború kísérő jelensége ez – felvállalása is. Most azonban ... nem tudják és nem akarják a burzsoázia képviselői és ügyének védői megérteni, hogy a polgárháború szükséges és helyes, hasonlóan a reformszocialistákhoz, akiket a burzsoázia megrémisztett és a forradalomtól félnek. ### A lenini és a sztálini terror közötti folytonosság Különös figyelem követi a direkt folytonosság kérdését a lenini és a sztálini terror, vagy más megfogalmazásban a sztálinizmus terrorja között. Lenin 1924-ben bekövetkezett halála után a nyugalom periódusa jött a NEP bevezetését követően. Ezután azonban Sztálin még a korábbinál is nagyobb erőszakot hozó intézkedéseket foganatosított. Az 1930-as évek tisztogatási hullámaiban az úgynevezett csisztka idején az 1917. évi forradalom élharcosai, például Buharin, Radek, Kamenyev és Zinovjev váltak a sztálini megalázás tárgyaivá, majd kivégezték őket, amit – legalábbis a saját párton belül – Sztálinnak az októberi forradalom hagyományaival, valamint Lenin törekvéseivel való szakításaként értékeltek. További szempontokat nyújt Lenin törekvése a népek önrendelkezésére, illetve a sztálinizmus restriktív nemzetiségi politikája közötti különbség, valamint a forradalom szociális vívmányainak részbeni visszavétele. Ezekre figyelemmel nehéz egyenlőségjelet húzni a leninizmus és a sztálinizmus közé. Ezzel gyökeresen szemben áll az a nagyon elterjedt nézet, hogy Sztálin totális társadalom-modelljének fontos elemei már Leninnél is léteztek anélkül, hogy kettejük között a társadalom formálásánál a terror eszközének alkalmazásában lényegi ellentéteket sikerülne megállapítani. „A sztálini rendszer alapjait nagyrészt már Lenin idejében lerakták.” Történészek, mint Mihail Voszlenszkij és Gunnar Heinsohn azzal vádolják Lenint, hogy a forradalom és a szocialista rend felépítése számtalan áldozatot követelt. Voszlenszkij ezek számát legkevesebb 13 millióra teszi, Heinsohn 4 millióról ír. Számos szerző, köztük Hannah Arendt, Karl Popper, Friedrich August von Hayek és Zbigniew Brzezinski, azzal vádolják Lenint, hogy már a forradalom előkészítésekor az elitér káderpártról alkotott koncepciójával legalábbis megkönnyítette a szovjet rendszer totálissá válását. Akkor is, ha Lenint követői Marx és Engels után az egyik legfontosabb marxista teoretikusnak és kommunista forradalmárnak tartják, néhány történész szemében ő egyike a múlt század nagy kommunista, bűnöző államférfiainak, Sztálinnal, Mao Ce-tunggal és Pol Pottal egy sorban. Ezeknek az értékeléseknek Lenin pártolói ellentmondanak, mivel szerintük figyelemmel a forradalom és polgárháború kaotikus viszonyaira az áldozatok számát ebben a nagyságrendben képtelenség minden kétséget kizáróan bizonyítani és a polgárháború áldozatait egyébként sem lehet egyedül Lenin tevékenységének a rovására írni. Ezzel szemben említik meg azt, hogy a bolsevikok számára a háború és a terror nem pusztán eszközként szolgált, hanem már a kezdetektől rendszerük felépítésének elvét képezték, amely elvektől eltekinteni nem tudtak és nem is akartak. Wolfgang Leonhard német történész véleménye differenciáltabb abban a kulcskérdésben, hogy milyen mértékben helyeselte Lenin a korlátlan politikai terrort. Egyrészt Lenin a polgárháború során támogatta a terrort mint a bolsevikok hatalmának eszközét, és amikor a marxista fogalmakat pontosította, akkor került „az ellenfél elnyomása, a diktatórikus eszközök alkalmazása az ő ‚proletariátus diktatúrája‘ koncepciójának a középpontjába.” A polgárháború utolsó fázisában – tehát már annak vége előtt – azonban Leninnél „jelentős fordulat” volt észrevehető, amely arra irányult, hogy „a terrort és az elnyomó hatalmi szerveket korlátozni kell”, és 1922 márciusában arra a felfogásra vezetett, hogy az „összorosz csekát” „állami, politikai bíróságok” váltsák fel. Összegezve Lenin 1920–1921 között kezdte a Csekát (bolsevik titkosrendőrség), a terrort és a halálbüntetést átmeneti, a polgárháború során alkalmazott harci eszközöknek tekinteni, melyeket a harc befejeztével meg kell szüntetni. Manfred Hildermeier ebben az összefüggésben úgy látja, hogy a bolsevikok Lenin vezetése alatt 1921 tavaszán, a polgárháború győztes befejezésekor válaszúthoz érkeztek. A politikai erőszakkal kapcsolatban egyre több kétség jelentkezett társadalmon és a párton belül is és ezek egyre hangosabbá lettek. Az 1921. évi kronstadti matrózlázadás azonnali leverését követően a saját bázis részei követelték a „tanács-demokráciához való visszatérést”. Ez nem következett be: „Lenin és Trockij még csak nem is gondoltak arra, hogy október régi ígéreteit betartsák”, ehelyett a Csekát – a csak ideiglenes feloszlatásuk után – a GPU Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenyije néven ismét megszervezték és ez az erőszakszervezet újra megkapta legfontosabb „felhatalmazásait a deportáláshoz és a halálbüntetéshez”, ezzel „az alapvető deformáltságok”, mint az októberi fordulat és a polgárháború szörnyű öröksége az új államrendben is megjelentek. ## Főbb művei Lenin termékeny politikai teoretikus volt, aki írásaiban a proletárforradalom gyakorlati kérdéseivel foglalkozott. Művei röpiratok, cikkek és könyvek, melyeket betegségéig gépírói vagy titkári segítség nélkül maga készített. Oroszországban és azon túl is jelentős levelezést folytatott elvtársaival, szövetségeseivel és barátaival. Életművét 1960–70 között Moszkvában 45 kötetben adták ki. Lenin halála után a szovjet cenzúra Sztálin és a Központi Bizottság tudtával szelektíven átdolgozta írásait azért, hogy dogmaként állíthassák tévedhetetlenségét. Lenin műveinek ötödik kiadásából (55 kötet, 1958–1965) törölték a Lenin és Sztálin közötti ellentmondásokat és minden olyan részt is, ami kedvezőtlen volt Sztálinra nézve. Richard Pipes lengyel–amerikai történész később megjelentette azokat a leveleket és táviratokat, melyek kimaradtak ebből a kiadásból. Főbb művei: - A kapitalizmus fejlődése Oroszországban (1895) - Filozófiai füzetek (1896) - Mi a teendő? (1902) - Materializmus és empiriokriticizmus (1909) - A proletárforradalom és a renegát Kautsky - Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka (1916) - Egy lépés előre, két lépés hátra - Állam és forradalom (1917) - Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége (1920) - A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban - Marx, Engels, marxizmus - Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a proletárforradalom ellen? - A szocialista gazdálkodásról - A szovjet államapparátus munkájáról - A munkásság és a parasztság szövetsége ## Magyarul megjelent művei Az alábbi merítés – az OSZK katalógusa nyomán – igyekszik Lenin minden magyarul megjelent művét számba venni (beleértve a brosúrákat, szemelvényes és más szerzőkkel együtt közreadott kiadványokat, ill. a minikönyveket és bibliofil kiadásokat is). A szerző számos kiadványa több címváltozatban jelent meg: legtöbbször eldönthetetlen, hogy egyazon mű újrakiadásáról (netán átdolgozott formában) vagy újabb fordításáról van szó, így ezeket is rendre fölvettük listánkba. A teljesen azonos címen megjelent kiadványok szerepeltetésének fő oka, hogy a magyar kisebbséggel rendelkező szocialista országok maguk is közreadták Lenin műveit magyarul. Így szovjet-Ukrajnában, Romániában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is számos változat látott napvilágot. Legtöbb esetben a nyomdatermékek fordítóinak nevét nem tüntették föl. Néhány alkalommal (szovjet-Ukrajnában) műveit Uljanov (Lenin családi neve) alatt adták közre. ### 1920 előtt - Lenin Wladimir kisebb írásai a Kornyilov-kalandtól kezdve az októberi proletár-forradalom kitöréséig; s.n., s.l., s.a. - Hogyan építsük a pártot. Szervezeti kérdésekről; s.n., s.l., s.a. - Állam és forradalom; ford. Rudas László; KMP, Budapest, 1919 (Kommunista könyvtár) - Lenin, Csicserin, Trotzki: Világháború és világforradalom; ford. Hancsók Kálmán; s.n., Budapest, 1919 (Vörös könyvtár) - Lenin előadása a burzsoa és proletár demokráciáról a 3. Internationale moszkvai kongresszusán; s.n., Budapest, 1919 (Vörös könyvtár) - A harc útja. Levél a taktikáról. Beszéd a szovjetek harmadik kongresszusán; bev. Kun Béla; Magyarországi Szocialista Párt, Budapest, 1919 (Kommunista könyvtár) - A polgári demokrácia és a proletárdiktatúra. A kommunista internacionále elvi állásfoglalása a polgári demokrácia és a proletárdiktatúra kérdésében; ford. Hevesi Lajos; Közoktatási Népbiztosság, Budapest, 1919 - Két levél az amerikai munkásokhoz; Közoktatási Népbiztosság, Budapest, 1919 - Lenin elvtárs levele az amerikai proletáriushoz; s.n., Budapest, 1919 (Vörös könyvtár) - A Szovjethatalom legközelebbi feladatai; Közoktatási Népbiztosság, Budapest, 1919 - Harc a kenyérért. Beszéd; ford. Mikes Lajos; Közoktatási Népbiztosság, Budapest, 1919 - A polgári demokrácia és a proletárdiktatúra. A kommunista internacionále elvi állásfoglalása a polgári demokrácia és a proletárdiktatúra kérdésében; ford. Krejcsi Ágost; Közoktatási Népbiztosság, Budapest, 1919 ### 1920–1944 - A harc a diktatúráért; Arbeiterbuchhandlung, Wien, 192? (Munka és tudás könyvtára) - A világhelyzet és a Kommunista Internacionálé feladatai; Orosz Komunista Párt Magyar Osztályai Központi Irodája, Moszkva, 1920 (Forradalmi írások) - Gazdálkodás és politika a proletárdiktatúra idején; ford. Rudnyánszky Endre; O. K. P. Magyar Csoportja, Moszkva, 1920 (Forradalmi írások) - A kommunisták és a vagyonos parasztság. Lenin elvtárs jelentése az O. K. P. bolsevik 8-ik kongresszusán. 1919. márc. 18-23; ford. Pelek Sándor; OKP magy. agit. prop. oszt., Novonikolaevsk, 1920 - A proletárifjúság feladatairól; Új Harcos, Wien, 1921 (Ifjúmunkás könyvtár) - Megtartják-e a bolsevikik az államhatalmat?; ford., bev., jegyz. Rudnyánszky Endre; O.K.P.M. Agit. Oszt. Közp. Irod., Moszkva, 1921 - Marx Károly; előszó Kun Béla; Vereinigung Internationaler Verlags-Anstalten, Berlin, 1923 (Munka és tudás könyvtára) - Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége; ford. Szántó Rezső, előszó Kun Béla; Arbeiterbuchhandlung, Wien, 1926 (Munka és tudás könyvtára) - V. I. U. Lenin: Előadás az 1905. évi orosz forradalomról; ford. Gábor Andor; Munkás, Kosice, 1926 - Hogyan építsük a pártot. Szervezeti kérdésekről; ford., jegyz. Dornbusch Richárd, előszó Kun Béla; Centrizdát, Moszkva, 1930 (A "Sarló és Kalapács" könyvtára) - Az imperialista háborúról; ford. Rabinovits József, bev. Kun Béla, jegyz. Hajdu Pál; Centrizdat, Moszkva, 1930 (A Sarló és Kalapács könyvtára) - Burzsoá-demokratikus és proletárforradalom; ford. Dornbusch Richárd, bev. Magyar Lajos; Centrizdát, Moszkva, 1931 (Sarló és kalapács könyvtára) - Az államról és a proletárdiktatúráról szóló tanítás; A Szovjetunióban Élő Külföldi Munkások Kiadóhivatala, Moszkva, 1932 (Lenin válogatott munkái) - Az 1905–1907-es forradalom; A Szovjetunióban Élő Külföldi Munkások Kiadóhivatala, Moszkva, 1933 (Lenin válogatott munkái) - Az 1905–1907-es forradalom. Folytatás: A reakció és fellendülés évei; A Szovjetunióban Élő Külföldi Munkások Kiadóhivatala, Moszkva, 1934 (Lenin válogatott munkái) - A kommunista Internacionál. 10. köt.; A Szovjetunióban Élő Külföldi Munkások Kiadóhivatala, Moszkva, 1939 (Lenin válogatott munkái) - Az ifjúsági szövetségek feladatai. Beszéd az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség 3. kongresszusán; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1942 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletáriátus feladatairól a forradalomban; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1943 ### 1945–1956 - A nemzetek önrendelkezési jogáról; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945 - Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Népszerű vázlat; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1945 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban; Kommunisták Romániai Pártja, Kolozsvár, 1945 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban; Szikra, Budapest, 1945 - A "baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Kommunisták Romániai Pártja, Kolozsvár, 1945 - Az ifjúsági szövetségek feladatai. Beszéd az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség 3. összoroszországi kongresszusán, 1920. október 2-án; Szikra, Szeged, 1945 - Az ifjúsági szövetségek feladatai. Beszéd az Oroszországi Kommunista Ifjúsági Szövetség 3. összoroszországi kongresszusán, 1920. október 2-án; Kommunista Ifjak Romániai Szövetsége, Kolozsvár, 1945 - "Baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Szabadság, Pécs, 1945 - Marx Károly; Szikra, Budapest, 1945 - A szakszervezetek szerepe és feladatai az új gazdasági politika időszakában; Híd, Subotica, 1946 - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Népszerű vázlat; RKP, Kolozsvár, 1946 - Marx Károly. Bevezetés a marxizmus elméletébe; 3. jav. kiad.; Szikra, Budapest, 1947 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Kik a "nép barátai" és hogyan harcolnak a szociáldemokraták ellen?; Szikra, Budapest, 1947 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Marx, Engels, marxizmus; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1947 - Lenin–Sztálin: A szakszervezeti kérdésekről. Cikkek, beszédek és szemelvények gyűjteménye; összeáll., szerk., bev. Lovas Márton; Népszava, Budapest, 1948 - Lenin–Sztálin: Párt és pártépítés; Szikra, Budapest, 1948 - Lenin–Sztálin: A szocialista munkáról és munkaversenyről. Szemelvények Lenin, Sztálin műveiből; Szikra, Budapest, 1948 - Válogatott művek két kötetben, 1–2.; Szikra, Budapest, 1948 - Hogyan szervezzük meg a munkaversenyt?; Szikra, Budapest, 1948 - Marx Károly és Engels Frigyes; Szikra, Budapest, 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai 1917; Szikra, Budapest, 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - A nagy kezdeményezés. A munkásság hősiessége a hátországban a "kommunista szubbotnyikok"-ról. Hogyan szervezzük meg a munkaversenyt?; RMP, Bukarest, 1948 (Marxista-leninista könyvtár) - Materializmus és empiriokriticizmus. Kritikai megjegyzések egy reakciós filozófiáról; ford. Czóbel Ernő, idézett műjegyz összeáll. Pikler Blanka; Szikra, Budapest, 1948 - A szövetkezetekről; Szikra, Budapest, 1948 - A marxizmus három forrása és három alkotórésze; Szikra, Budapest, 1948 - A munkáspártnak a valláshoz való viszonyáról; Szikra, Budapest, 1948 - A proletárforradalom és a renegát Kautsky; Szikra, Budapest, 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Karl Marx; Román Munkáspárt, Bukarest, 1948 (Marxista-leninista könyvtár) - Mi a teendő? Mozgalmunk égető kérdései. 1902; Szikra, Budapest, 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Népszerű vázlat; Szikra, Budapest, 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Az irodalomról. Szemelvények Lenin műveiből, leveleiből; ford. Waldapfel József, függelék összeáll. Zágon Zsuzsa; Szikra, Budapest, 1949 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - A szövetkezetekről; RMP, Bukarest, 1949 (Marxista-leninista könyvtár) - Kik azok a "népbarátok" és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen?; Bratsztvo-Jedinsztvo, Noviszád, 1949 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - "Baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Bratsztvo-Jedinsztvo, Noviszád, 1949 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - A nemzetek önrendelkezési jogáról; Bratsztvo-Jedinsztvo, Noviszád, 1949 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - Marx Károly és Engels Frigyes. Beszéd Marx és Engels emlékművének leleplezésekor; Bratsztvo-Jedinsztvo, Noviszád, 1949 - A szövetkezetekről; Területi Kiadó, Uzshorod, 1949 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatairól a forradalomban; Bratsztvo-Jedinsztvo, Noviszád, 1949 (Híd könyvek) - A nemzetek önrendelkezési jogáról. 1914; Szikra, Budapest, 1949 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - "Baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Pravda, Bratislava, 1949 (Magyar könyvtár) - Lenin–Sztálin: A sajtóról. Cikkgyűjtemény; Román Munkáspárt, Bukarest, 1949 (Marxista-leninista könyvtár) - Az Októberi Forradalomról. Gyűjtemény Lenin és Sztálin műveiből; Szikra, Budapest, 1949 - Az ifjúságról. Szemelvények Lenin és Sztálin műveiből; ford. átnézte Fedor János; Szikra, Budapest, 1950 - A munkáról. Gyűjtemény Lenin és Sztálin műveiből; Szikra, Budapest, 1950 - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Népszerű vázlat; Testvériség-Egység, Noviszád, 1950 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - Lenin az irodalomról. Szemelvények Lenin műveiből, leveleiből; Testvériség-Egység, Noviszád, 1950 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban, 1905; Testvériség-Egység, Noviszád, 1950 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - Karl Marx és Friedrich Engels; Könyv- és újságkiadó, Uzshorod, 1950 - Az agrárkérdésről. Gyűjtemény Lenin műveiből, 1-2.; ford. ellenőrizte, szerk. Fedor János; Szikra, Budapest, 1950 - A szociáldemokrácia agrárprogramja az 1905–1907-es első orosz forradalomban; ford. Fedor János; Szikra, Budapest, 1950 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Egy lépés előre, két lépés hátra. Pártunk válsága, 1904; Szikra, Budapest, 1950 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban, 1905; Szikra, Budapest, 1950 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Statisztika és szociológia; Egyetemi Ny., Budapest, 1950 - A kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A nagyipar belső piacának kialakulása; Szikra, Budapest, 1950 - Lenin V. I. művei, 1-39; Szikra, Budapest, 1951–1964 - A Magyar Tanácsköztársaság 1919 / Lenin és Sztálin a Magyar Tanácsköztársaságról; kidolg. MDP Központi Előadói Iroda történelmi munkaközössége, ea. Réti László; Szikra, Budapest, 1951 - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka; Pravda, Bratislava, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - A marxizmus három forrása és három alkotórésze; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951 - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951 - Az ifjúsági szövetségek feladatai; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951 - Mi a teendő?; Testvériség-Egység, Újvidék, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - Egy lépés előre, két lépés hátra. Pártunk válsága; Testvériség-Egység, Újvidék, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - A nagy kezdeményezés; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951 - Az államról. A Szverdlov Egyetemen 1919. július 11-én tartott előadás; Könyv- és Folyóiratkiadó, Uzshorod, 1951 - Lenin–Sztálin: Párt és pártépítés; Pravda, Bratislava, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - A szakszervezetekről. Gyűjtemény Lenin és Sztálin műveiből; Szikra, Budapest, 1951 - Lenin–Sztálin: A nők felszabadításáról; Pravda, Bratislava, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - V. I. Lenin, J. V. Sztálin, M. I. Kalinyin: Az ifjúsághoz; Pravda, Bratislava, 1951 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - Levelek a távolból. Első levél. Az első forradalom szakasza; Szikra, Budapest, 1952 - Cikkek és beszédek 1922–1923; Pravda, Pozsony, 1952 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai; Pravda, Bratislava, 1952 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - A proletariátus feladatai a jelenlegi forradalomban. Áprilisi tézisek; Szikra, Budapest, 1952 - Az államról. A Szverdlov Egyetemen 1919. július 11-én tartott előadás; Szikra, Budapest, 1952 - A moszkvai felkelés tanulságai; Szikra, Budapest, 1952 - Mind egy szálig harcra Gyenyikin ellen. Az Oroszországi Kommunista bolsevik Párt Központi Bizottságának levele a pártszervezetekhez; Szikra, Budapest, 1952 - A forradalom tanulságai; Szikra, Budapest, 1952 - Az alkotmányozó gyűlési választások és a proletárdiktatúra; Szikra, Budapest, 1952 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - A háború és az oroszországi szociáldemokrácia; Szikra, Budapest, 1952 - Az Európai Egyesült Államok jelszaváról; Szikra, Budapest, 1952 - A proletárforradalom katonai programja; Szikra, Budapest, 1952 - Az orosz szociáldemokraták feladatai; Szikra, Budapest, 1952 - A szocializmus és a háború. Az OSZDMP állásfoglalása a háború kérdésében; Szikra, Budapest, 1952 - Áprilisi tézisek; részben ford. Tóth Tibor; Pravda, Bratislava, 1952 - Marx Károly; Pravda, Bratislava, 1952 (A marxizmus-leninizmus könyvtára) - Az Októberi Forradalomról. Gyűjtemény Lenin és Sztálin műveiből; Pravda, Bratislava, 1952 - Lenin, Sztálin tanítása a Pártról; Tolna Megyei Ny., Szekszárd, 1952 - A vallásról. Szemelvények Lenin–Sztálin műveiből; Szikra, Budapest, 1952 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Proletárnemzetköziség és hazafiság. Szemelvények Marx, Engels, Lenin, Sztalin műveiből; Szikra, Budapest, 1952 - A statisztika Marx, Engels, Lenin, Sztálin műveiben. Idézetgyűjtemény; Statisztikai Kiadó, Budapest, 1953 (A szocialista statisztika könyvtára) - Egy lépés előre, két lépés hátra. Pártunk válsága; Kárpátontúli területi könyv- és folyóiratkiadó, Uzshorod, 1953 - Marx, Engels, Lenin: A vallásról. Cikkek és levelek gyűjteménye; sajtó alá rend. Hock Rezső, Olajos Mihály; Testvériség-Egység, Újvidék, 1953 (A marxizmus-leninizmus könyvei) - Marx Károly. Rövid életrajzi vázlat és a marxizmus ismertetése; Szikra, Budapest, 1953 - Mi a teendő? Mozgalmunk égető kérdései; Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1953 - Lenin Magyarországról. Szemelvények Lenin műveiből; összeáll. Magyar Munkásmozgalmi Intézet, Szikra; Szikra, Budapest, 1954 - Filozófiai füzetek; ford. Bólyai Ernő; Szikra, Budapest, 1954 - "Baloldaliság" – a kommunizmus gyermekbetegsége; Kárpátontúli Területi Kiadó, Uzshorod, 1954 - Levél az amerikai munkásokhoz; Kárpátontúli területi könyv- és folyóiratkiadó, Uzshorod, 1954 - A szovjethatalom soronlévő feladatai; Kárpátontúli területi könyv- és folyóiratkiadó, Uzshorod, 1954 - Hogyan szervezzük meg a versenyt?; Kárpátontúli területi könyvkiadó, Uzshorod, 1955 - A moszkvai felkelés tanulságai; Kárpátontúli területi könyvkiadó, Uzshorod, 1955 - Az ifjúsági szövetségek feladatai; Ifjúsági, Bukarest, 1955 - Szocializmus és vallás / A munkáspártnak a valláshoz való viszonyáról; Kárpátontúli területi könyvkiadó, Uzshorod, 1955 - A munkásosztály és a parasztság szövetsége; Szikra, Budapest, 1955 - A nevelésről. Szemelvénygyűjtemény Marx, Engels, Lenin, Sztálin műveiből; Tankönyvkiadó, Budapest, 1955 - A szovjet államapparátus munkájáról; Szikra, Budapest, 1956 - A nehézipar fejlesztéséről és az ország villamosításáról; Szikra, Budapest, 1956 ### 1957–1989 - A munka termelékenységéről; Kossuth, Budapest, 1957 - A nemzetköziségről és a hazafiságról; összeáll. Vujovits Erzsébet; Kossuth, Budapest, 1957 - Lenin az irodalomban; Arlus, Marosvásárhely, 1957 - A demokráciáról és a diktatúráról; Kossuth, Budapest, 1957 - A háborúról, a hadseregről és a hadtudományról, 1-2.; Zrínyi Kiadó, Budapest, 1958 - A szocialista gazdaság irányításáról; összeáll. Vujovits Erzsébet; Kossuth, Budapest, 1958 - A revizionizmus ellen; Kossuth, Budapest, 1958 - A nemzeti kérdésről és a nemzeti-gyarmati kérdésről; kiad. az SZKP KB mellett működő Marxizmus-Leninizmus Intézet; Politikai Kiadó, Bukarest, 1958 - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka; Politikai Kiadó, Bukarest, 1959 (Marxista-leninista könyvtár) - Katonai levelezés. 1917–1920; Zrínyi Kiadó, Budapest, 1959 - A szakszervezetekről. 1895–1923; Táncsics–Práca, Budapest–Bratislava, 1959 - Lenin, Gorkij: Levelek, visszaemlékezések; ford. Radó György, Lovas Márton; Európa, Budapest, 1959 - Az ifjúsági szövetségek feladatai; Ifjúsági, Budapest, 1960 - Lev Nyikolajevics Tolsztojról. Cikkgyűjtemény; Kossuth, Budapest, 1960 - A proletárkultúráról. Cikkgyűjtemény; Politikai Kiadó, Bukarest, 1961 - A szocializmus és a háború. Az OSZDMP állásfoglalása a háború kérdésében; Politikai Kiadó, Bukarest, 1961 (Marxista-leninista könyvtár) - Lenin az ifjúsági szövetségek feladatairól; Ifjúsági, Budapest, 1961 (Kiegészítő anyag az ifjúsági parasztszemináriumok hallg. részére) - Romániára vonatkozó szövegek V. I. Lenin munkáiból; Politikai Kiadó, Bukarest, 1961 - Materializmus és empiriokriticizmus. Kritikai jegyzetek egy reakciós filozófiáról; Kossuth, Budapest, 1961 - Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdéssel kapcsolatban; Politikai Kiadó, Bukarest, 1961 (Marxista-leninista könyvtár) - A vallásról; Politikai Kiadó, Bukarest, 1961 (Marxista-leninista könyvtár) - V. I. Lenin összes művei, 1-55.; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1963–1980 - A pártélet normáiról; Kossuth, Budapest, 1963 - Lenin az ifjúsági szövetségek feladatairól. A KISZ a Párt ifjúsági szervezete. Kiegészítő anyag az ifj. pártszemináriumok hallg. részére; fel. szerk. Csepeli Szabó Béla; Ifjúsági, Budapest, 1963 - Lenin utolsó írásai; Kossuth, Budapest, 1963 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A baloldali elhajlásról; bev. Szirmai István, sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1964 - Lenin Magyarországról; 2., átdolg. kiad.; Kossuth, Budapest, 1965 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Marx, Engels, Lenin: A nemzeti kérdésről; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége, bev. Arató Endre; Kossuth, Budapest, 1965 - A párt szervezete és a pártos irodalom; bibliofil kiad.; Kossuth, Budapest, 1966 - A szocialista és tőkésállamok békés egymás mellett éléséről; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1966 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A szocialista gazdálkodásról; Kossuth, Budapest, 1966 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Művészetről, irodalomról; Kossuth, Budapest, 1966 - A szakszervezetekről; s.n., s.l., 1967 - Lenin levelei a magyarokhoz és Kun Bélához; s.n., s.l., 1967 - Marx, Engels, Lenin: A nőkérdésről és a családról; Kossuth, Budapest, 1967 - Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1967 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Marx, Engels, Lenin: A történelmi materializmusról; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1967 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletáriátus feladatai a forradalomban; sajtó alá rend. a Kossuth Könyvkiadó marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Magyar Helikon–Európa, Budapest, 1967 - Lenin válogatott művei, 1-3.; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1967 - Üdvözlet a magyar munkásoknak és a Magyar Tanácsköztársaságra vonatkozó egyéb lenini dokumentumok; Kárpáti, Uzshorod, 1968 - Szervezés, vezetés, ellenőrzés. Szemelvények; összeáll. munkaközösség, vez. Zsille Zsigmondné; Szövetkezeti Gazdaságszervezési és számítástechnikai Iroda, Budapest, 1968 - A sajtóról; sajtó alá rend. a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Sajtótudományi Bizottsága; Zrínyi Ny., Budapest, 1968 - O goszudarsztve / Az államról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1968 - Mi a teendő? Mozgalmunk égető kérdései; Kossuth, Budapest, 1968 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A szocialista demokráciáról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1968 - Válogatás a pártoktatási hálózat számára; Kárpáti, Uzshorod, 1969 - I. Uljanov: A párt szervezete és a pártos irodalom; Kárpáti, Uzshorod, 1969 - A proletárforradalom és a renegát Kautsky; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1970 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - I. Uljanov: A marxizmus három forrása és három alkotórésze; Kárpáti, Uzshorod, 1969 - Lenin a szakszervezetekről; Táncsics, Budapest, 1969 - Lenin, a munkáról; Táncsics, Budapest, 1969 - A proletár internacionalizmusról. Részletek Marx, Engels, Lenin írásaiból és beszédeiből; Táncsics, Budapest, 1969 - A Kommunista Internacionáléról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1969 - A nemzeti kérdésről; vál., jegyz. Rehák László, Várady Tibor; Forum, Újvidék, 1970 - Marx, Engels, Lenin: Az anarchizmusról; szerk. Székely Andorné; Kossuth, Budapest, 1970 - Az ideológiai munkáról. Szemelvények; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1970 - A kommunista erkölcsről; Kossuth, Budapest, 1970 - Lenin beszéde Marx és Engels emlékművének leleplezése alkalmából 1918. nov. 7-én; összeáll. B. Fábri Magda; Kossuth, Budapest, 1970 - Dolgozom, jól vagyok... Válogatás Lenin leveleiből; vál. Huszár Tibor, Nyilas Vera, jegyz. Nyilas Vera; Magyar Helikon–Európa, Budapest, 1970 - A nemzetek önrendelkezési jogáról; Kárpáti, Uzshorod, 1971 - Könyvekről, könyvtárakról; sajtó alá rend. marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1971 - Marx, Engels, Lenin: A Párizsi Kommünről; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1971 - Az államról. Előadás a Szverdlov egyetemen 1919. július 11-én; Kárpáti, Uzshorod, 1972 - A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1972 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Marx, Engels, Lenin: A proletár nemzetköziségről; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1972 - Állam és forradalom. A marxizmus tanítása az államról és a proletariátus feladatai a forradalomban; Kárpáti, Uzshorod, 1972 - Marxról. Marx, Engels és Lenin írásaiból; Kossuth, Budapest, 1973 - Marxista etika. Szemelvénygyűjtemény Marx, Engels és Lenin műveiből; szerk. Farkas Endre; Tankönyvkiadó, Budapest, 1973 - A tudományos munkaszervezésről. Válogatás; bev. Lázár György, sajtó alá rend. marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1973 - A szovjethatalom soron levő feladatai; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1973 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Marx, Engels, marxizmus; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; röv. kiad.; Kossuth, Budapest, 1973 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdésre vonatkozóan; Kárpáti, Uzshorod, 1974 - Megemlékezések, arcképek; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1974 - Magyarországról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; 3. átdolg. kiad.; Kossuth, Budapest, 1974 - Marx, Engels, Lenin: Az ifjúságról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1974 - A proletárforradalom és a renegát Kautsky; Kárpáti, Uzshorod, 1974 - Marx, Engels, Lenin: A sajtóról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1974 - A proletárforradalom katonai programja; Kárpáti, Uzshorod, 1974 - Üdvözlet a magyar munkásoknak; Kossuth, Budapest, 1975 - Marx, Engels, Lenin: A vallásról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1975 - A szocializmus és a háború. Az OSZDMP állásfoglalása a háború kérdésében; Kárpáti, Uzshorod, 1975 - A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban; Kárpáti, Uzshorod, 1975 - Az egységes gazdasági tervről; Kárpáti, Uzshorod, 1975 - Az ifjúsági szövetségek feladatai; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1976 - Lenin utolsó írásai; 2., átdolg. kiad.; Kossuth, Budapest, 1976 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Materializmus és empiriokriticizmus; sajtó alá rend. a Marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1976 - A szocializmus építéséről; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1976 - Lenin Tolsztojról. 1908–1911; vál. Maráczi Béla, ford. Waldapfel József; Fővárosi Nyomdaipari Vállalat, Budapest, 1977 - Lenin válogatott művei. Három kötetben; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; 3. jav. kiad.; Kossuth, Budapest, 1977 - Az októberi forradalomról; Kossuth, Budapest, 1977 - Marx, Engels, marxizmus; Kossuth, Budapest, 1977 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Népszerű tanulmány; Kárpáti–Kossuth, Uzshorod–Budapest, 1977 - Marxizmus és felkelés / A forradalom feladatai; Kárpáti, Uzshorod, 1977 - A szocialista államról; Novosztyi Sajtóügynökség, Moszkva, 1977 - Szemelvények Marx, Engels, Lenin műveiből. Olvasókönyv az általános és középiskolák tanulói számára; vál., összeáll. Szabolcs Ottó, Szebenyi Péter; Tankönyvkiadó, Budapest, 1977 - A proletariátus feladatai forradalmunkban. A proletárpárt platformjának tervezete; Kárpáti, Uzshorod, 1977 - A párt vezető szerepe a szocialista építésben; Kossuth, Budapest, 1978 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A nacionalizmus elleni harcról; Kossuth, Budapest, 1978 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A nemzetközi kommunista mozgalom egységéről; sajtó alá rend., ford. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1978 - Egy lépés előre, két lépés hátra. Pártunk válsága; Kossuth, Budapest, 1978 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Karl Marx. Rövid életrajzi tanulmány a marxizmus ismertetésével; Kárpáti, Uzshorod, 1978 - L. N. Tolsztoj emlékére. Cikkek; Kárpáti, Uzshorod, 1978 - Lenin Magyarországról; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; 4. átdolg. kiad.; Kossuth–Kárpáti, Budapest–Uzshorod, 1978 - A nagy kezdeményezés. A munkások hősiességéről a hátországban. A "kommunista szombatok" alkalmából; Kárpáti, Uzshorod, 1979 - A szocialista forradalomról; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1979 - A Magyar Tanácsköztársaságról. Gyűjtemény; Kárpáti, Uzshorod, 1979 - Marx, Engels, Lenin a nevelésről. Szemelvénygyűjtemény; vál., összeáll. Gyóni Lajosné; BTF, Budapest, 1979 (A Budapesti Tanítóképző Főiskola kiadványai) - A pártfegyelemről és az állami fegyelemről; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1979 - A propagandáról és az agitációról; ford. Hitseker Mária; Kossuth–Kárpáti, Budapest–Uzshorod, 1980 - Kik azok a "népbarátok" és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? Válasz a "Russzkoje Bogatsztvo" marxistaellenes cikkeire; Kossuth–Kárpáti, Budapest–Uzshorod, 1980 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Lenin a pártprogramról; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1980 - Lenin válogatott művei. Három kötetben; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége.; 4., jav. kiad.; Kossuth, Budapest, 1980 - A kultúráról / O kul'ture; szerk. Hitseker Mária; Kossuth, Budapest, 1980 - A "baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Magyar Helikon, Budapest, 1980 - Lenin válogatott katonai írásai; vál., szerk. Kocsis Bernát; Zrínyi, Budapest, 1981 - A nemzeti és a gyarmati kérdésről; sajtó alá rend. a Marxizmus-leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1981 - Marx, Engels, Lenin: A tudományos kommunizmusról; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1981 - Interjúk. 1917–1922; Kossuth, Budapest, 1981 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - Jegyzetek Marx és Engels levelezéséből; sajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1982 - Marx, Engels, Lenin: A kultúráról; Kossuth, Budapest, 1982 - Magyarországról; 5. bőv. kiad.; Kossuth, Budapest, 1982 (Források) - A pártról; összeáll. Takács István; Kossuth, Budapest, 1983 - Engels, Lenin: Dialektikus materializmus szöveggyűjtemény; Mezőgazdasági Főiskola, Marxizmus-Leninizmus Tanszék, Kaposvár, 1984 - V. I. Lenin az 1905–1907-es polgári demokratikus forradalomról. Gyűjteményes kötet; összeáll. Rotman Miklós; Kossuth–Kárpáti, Budapest–Uzshorod, 1984 - Aforizmák; Kossuth, Budapest, 1986 - Az októberi forradalom évfordulóiról. 1918–1922. Beszédek, beszámolók, cikkek; Kárpáti–ILK, Uzshorod–Budapest, 1987 - "Várom válaszát!". Válogatott levelek, 1917–1923; névmutató Szabó László Zsolt, vál., előszó Kun Miklós, ford. Gereben Ágnes, Recski Ágnes; Kossuth, Budapest, 1987 (Források) - Az októberi forradalomról; vál., előszó Kirschner Béla; Kossuth, Budapest, 1987 (Források) - A szovjethatalom soron levő feladatai; előszó Mihalik István; Kossuth, Budapest, 1987 (Források) - Marx, Engels, Lenin: A népesedési kérdésről; vál., bev. Szabó A. Ferenc; Kossuth, Budapest, 1987 - Lenin Szovjet-Ukrajnáról. Gyűjtemény; összeáll. V. V. Delegan; Kárpáti, Uzshorod, 1988 - Válogatás Lenin műveiből, 1-2.; Kossuth, Budapest, 1988 ### 1990– - A "baloldaliság" a kommunizmus gyermekbetegsége; Fapadoskonyv.hu, Budapest, 2011 (A demagógia klasszikusai) ### Lenin összes művei, 1–55. (1963–1980) V. I. Lenin összes művei; s ajtó alá rend. a Marxizmus-Leninizmus Klasszikusainak Szerkesztősége; Kossuth, Budapest, 1963–1980 - 1\. 1893–1894; 1963 - 2\. 1895–1897; 1963 - 3\. A kapitalizmus fejlődése Oroszországban; 1964 - 4\. 1898–1901. április; 1964 - 5\. 1901. május–december; 1965 - 6\. 1902. január–augusztus; 1964 - 7\. 1902. szeptember–1903. szeptember; 1965 - 8\. 1903. második fele–1904 július; 1965 - 9\. 1904. július–1905. március; 1966 - 10\. 1905. március–június; 1966 - 11\. 1905. július–október; 1966 - 12\. 1905. október–1906. április; 1966 - 13\. 1906. május–szeptember; 1966 - 14\. 1906. szeptember–1907. február; 1967 - 15\. 1907. február–június.; 1967 - 16\. 1907. június–1908. március; 1968 - 17\. 1908. március–1909. június; 1968 - 18\. Materializmus és empiriokriticizmus; 1964 - 19\. 1909. június–1910. október; 1968 - 20\. 1910. november–1911. november; 1969 - 21\. 1911. december–1912. július; 1969 - 22\. 1912. július–1913. február; 1969 - 23\. 1913. március–szeptember; 1969 - 24\. 1913. szeptember–1914. március; 1970 - 25\. 1914. március–július; 1970 - 26\. 1914. július–1915. augusztus; 1971 - 27\. 1915. augusztus–1916. június; 1971 - 28\. Füzetek az imperializmusról; 1979 - 29\. Filozófiai füzetek; 1972 - 30\. 1916. július–1917. február; 1971 - 31\. 1917. március–április; 1972 - 32\. 1917. május–július; 1972 - 33\. Állam és forradalom / A marxizmus az államról; 1965 - 34\. 1917. július–október; 1967 - 35\. 1917. október–1918. március; 1978 - 36\. 1918. március–július; 1972 - 37\. 1918. július–1919. március; 1973 - 38\. 1919. március–június; 1973 - 39\. 1919. június–december; 1973 - 40\. 1919. december–1920. április; 1974 - 41\. 1920. május–november; 1974 - 42\. 1920. november–1921. március; 1974 - 43\. 1921. március–június; 1974 - 44\. 1921. június–1922. március; 1975 - 45\. 1922. március–1923. március; 1975 - 46\. Levelek. 1893–1904; 1975 - 47\. Levelek. 1905–1910. november; 1976 - 48\. Levelek. 1910. november–1914. július; 1976 - 49\. Levelek. 1914. augusztus–1917. október; 1977 - 50\. Levelek. 1917. október–1919. június; 1977 - 51\. Levelek. 1919. július–1920. november; 1977 - 52\. Levelek. 1920. november–1921. június; 1979 - 53\. Levelek. 1921. június–november; 1980 - 54\. Levelek. 1921. november–1923. március; 1980 - 55\. Levelek a hozzátartozókhoz. 1893–1922; 1979 ## Alakja játékfilmekben Lenin alakja számos filmművészeti alkotásban kapott szerepet. Ezek közül az alábbi felsorolás a teljesség igénye nélkül néhány fontosabb életrajzát feldolgozó filmművészeti alkotást sorol fel: - Lenin 1918 (Ленин в 1918 году) 1939-es szovjet filmdráma - Eskü (Клятва) 1946-os szovjet filmdráma - Lenin Lengyelországban 1966-os szovjet film Rendező:Szergej Jutkevics - Vörösök (Reds) 1981-es amerikai filmdráma - A Lenin-vonat (Il treno di Lenin) 1988-as olasz film 1. rész 2. rész - Taurus (Телец) 2003-as orosz filmdráma 1. rész 2. rész ## Érdekességek ### Lenin és a pszichedelikus varázsgomba A Szovjetunió utolsó évéből való Szergej Kurjohin (jazz-zenész, színész, zeneszerző) és Szergej Solohov (újságíró) orosz áldokumentumfilmje, a Lenin egy gomba! Az 1991-es televíziós műsorban a két tréfacsináló azt "bizonyítja be" hitelesnek tűnő referenciákkal, idézetekkel, film- és szövegrészletekkel, interjúkkal stb., hogy az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom vezére (mexikói) hallucinogén "varázsgombák" fogyasztásának hatására robbantotta ki a kaotikus eseményeket, melyek egyfajta pszichedelikus mozgalomnak foghatóak föl. A túlzásba vitt tudattágító "szerhasználat" nyomán pedig végezetül a bolsevik forradalom vezére maga is gombává alakult... ### Lenin titokzatos ikertestvére Az egyik legszellemesebb internetes hoax, egy komplett Lenin-mémsorozat, amelyben – „hiteles” fotók segítségével – regélik el Lenin „elfeledett” ikertestvérének történetét. Szergej Iljics Lenin ikerfivére a kiköpött mása külsőre, természetüket illetően azonban eltérnek: Szergej vegetáriánus, kupeckedik, áttér az iszlám hitre és a többnejűség örömeit élvezi stb. Időközben az ideológiai eszmélés szele őt is meglegyinti: megírja A történelem hátramenetben/Faroló történelem c. művét, Trockijjal barátkozik Mexikóban, s végül – Fidel Castro személyes meghívására – Kubában fejezi be az életét (Hruscsov nagy tisztelőjeként)... ## Fordítás

Fehér gólya

A fehér gólya (Ciconia ciconia) a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe, ezen belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó nagy testű és elterjedési területén általánosan ismert gázlómadár. A köznyelvben erre a madárfajra értik a közismert gólya kifejezést. Népi elnevezései gilice, cakó (családnévben Czakó), koszta, gagó és eszterág. Fehéroroszország és Litvánia hivatalos madara, azonkívül a szlovéniai Muravidéken is egyfajta regionális nemzeti szimbólum-ként tekintenek rá. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1980-ban, 1981-ben, 1994-ben és 1999-ben az év madarává választotta. A magyar nép kedvelt madarának érdekessége, hogy a költöző gólyák vándorlása egybeesik a két legnagyobb magyar nemzeti ünnep időpontjával, mert a magyarországi költőhelyükre március 15. körül érkeznek meg, illetve a telelőhelyeikre augusztus 20. körül indulnak el nagy csoportjaik Afrikába. Vonulásuk során kihasználják a felszálló meleg légáramlatokat, ezért elkerülik a nagyobb zárt erdőségeket és a tengereket is. A műholdas követések révén a madártani szakemberek szerint, többségük hagyományos módon Afrika középső régiójában, elsősorban Csádban és Szudánban telel, de néhány példány a Dél-Afrikai Köztársaságig is elrepül. Európában és Ázsiában elterjedt, de élőhelyein egyre fogyatkozó madárfaj. Tollazata nagyrészt fehér, de szárnyainak végeit fekete tollak borítják. Lába hosszú, csőre hosszú, hegyes és piros. Ragadozó madár, és sokféle fajt fogyaszt; zsákmányol rovarokat, halakat, kétéltűeket, hüllőket, kisebb emlősöket és madarakat. Monogám, de a párok nem maradnak együtt egész életükben; a pár együtt építi a fészket gallyakból, amit azután évekig használnak. A tojó rendszerint négy tojást rak, melyek 33-34 nap múlva kelnek ki. A szülők felváltva kotlanak és mindketten táplálják fiókáikat. A fiókák 58-64 napos korukban repülnek ki, ezután a szülők még 7-20 napig etetik őket. A délre költöző fehér gólyák útvonala Libanonon keresztül vezet, ahol a költöző madarakat tömegesen lövik le a szórakozó sportvadászok. Az IUCN szerint nem veszélyeztetett. A középkorban az ember megtelepedése és erdőirtása kedvezett a fajnak, de a termelés módjának megváltozása és az iparosodás ahhoz vezetett, hogy a fehér gólya Európa egyes részeiről eltűnt a 19. században és a 20. század elején. A fajmegőrző programok és az újratelepítések miatt ma ismét megtalálható Hollandiában, Belgiumban, Svájcban és Svédországban. Vannak természetes ragadozói, és élősködők gazdája is lehet. Tollazatában rágótetvek telepedhetnek meg, és a fészekben atkák rejtőzhetnek. Elterjedési területének számos részén meséket, regényeket ihletett, valamint közkeletű hiedelmeket, például azt, hogy ő hozza a kisbabát. ## Elterjedése Szinte egész Európában (kivéve Skandináviát, és a Brit-szigeteket), Észak-Afrikában és Kis-Ázsiában elterjedt. Elsősorban a sík- és dombvidékek madara, a 250 m tengerszint feletti magasság alatti területeken mindenhol előfordul. Korábban hosszú ideig nem élt Francia- illetve Olaszországban sem. Jelenleg Franciaországban főleg Elzász-Lotharingiában, amelynek "nemzeti madara", 1983 óta történt erőfeszítések hatására már többszáz példány fészkel rendszeresen. 2019-ben Charente-Maritime megyében például 520 pár. Olaszországban évente kb. 200 példány fészkel. ( Piemont, Lombardia, Veneto, Friuli-Venezia Giulia, Emilia-Romagna, Toszkána, Campania, Calabria, Puglia, Szicília és Szardínia tartományokban.) Az európai fehér gólyáknak két nagyobb populációjuk van, a délnyugati Spanyolországban, Portugáliában, Algériában és Marokkóban, és a keleti, ami nagyjából Közép- és Kelet-Európát fedi le Németországtól a Volgáig és Törökországig. A névadó alfaj költőterülete nagy, de szétszórt. Az összes fehér gólya állományának 25%-a Lengyelországban összpontosul. A középkorban az ember tevékenysége segíthette terjedését, amikor is az erdőket kiirtották, hogy helyükön legelőket és szántóföldeket alakítsanak ki. Akkoriban Európa nagy részén elterjedt, és egészen Svédországig szaporodott. Ritka vendég a Brit-szigeteken, ahol minden évben körülbelül 20 madarat látnak, de nem regisztrálnak fészket. 1416-ban a skóciai Edinburgh Szent Egyed-katedrálisának csúcsán fészkelt egy pár. A 19. század elején számuk fogyatkozni kezdett az új termelési módszerek és az iparosodás miatt. Sok országból eltűnt; ma legfőbb élőhelyei Spanyolország, Lengyelország és Ukrajna. Az Ibériai-félszigeten délnyugaton összpontosul elterjedési területük, de számuk itt is megfogyatkozott az emberi hanyagság és a rovarirtó szerek használata miatt. Az 1970-es évektől azonban Félix Rodríguez de la Fuente televíziós ismeretterjesztésének köszönhetően beindult a védelmi mozgalom, aminek jótékony hatásai megmutatkoztak az 1980-as években. Egy 2005-ös tanulmány szerint Lengyelországban a déli magasföldeken, Podhale régióban terjeszkednek a fehér gólyák, akik először 1931-ben költöttek itt, aztán egyre magasabb térszínű helyeken raktak fészket, amíg 1999-ben el nem érték a 890 méteres tengerszint feletti magasságot. A szakértők ezt a globális felmelegedésnek tulajdonítják. Nyugat-Lengyelországban, Poznań tartományban a 20. század utolsó 12 évében 10 nappal korábban kezdtek szaporodni, mint a 19. század végén. Az ázsiai populáció mindössze 1450 egyedből áll, és az Aral-tótól Hszincsiangig (Északnyugat-Kína) költenek. Hszincsiang gólyanépessége feltehetően kihalt az 1980-as években. A vonulási utak a faj elterjedési területeit Afrika nagy részére és Indiára is kiterjesztik. Egyes populációk Izrael fölött húznak át Afrika középső és keleti részébe. 1933-tól Dél-Afrikában is regisztráltak fészkeket Calitzdorpban. Bredasdorp környékén mintegy 10 madár szaporodik az 1990-es évektől. Az Indiában telelő fehér gólyák többsége az ázsiai populációhoz tartozik. Az 1900-as években akár 200 egyedből álló rajokat is megfigyeltek tavaszi vonuláskor a Kuram-völgyben. Azonban találtak Németországban gyűrűzött fehér gólyát is Nyugat- (Bikaner) és Dél-Indiában (Tirunelveli). Elterjedési területének keleti részén, Indiában láttak piros szemgödrű példányt is. A piros szemgödör azonban a vele közeli rokonságban levő feketecsőrű gólyára jellemző, így a bizonytalanságok tisztázása végett az indiai gólyákat tovább kell tanulmányozni. A költőterületektől északra Finnországon, Norvégián, Svédországon, Nagy-Britannián, Írországon, Izlandon át is vonulnak, vagy kóborolnak, és nyugaton az Azori-szigeteken és Madeirán is megpihennek utazás közben. Újabban Nyugat-Oroszország felett is repülnek. ## Etimológiája A „gólya” szót a magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) hangfestő eredetűnek tartja. Más lehetőség szerint a török nyelvek „madár” jelentésű szavainak prototürk alakja \*kul volt, ezt támasztja alá a csuvas кайăк (madár) is. A szó írásmódja eleve egy eredeti palatális l-re utal. ## Élőhelye A fehér gólya táplálkozáshoz leginkább nyílt füves területeket, mezőket, sekély vizeket keres fel. A magas füves területet és az erdőt kerüli. Csernobil környékén az 1986-os baleset után állománya megritkult, mert a művelt területeket visszahódította a magas füves bozót. Lengyelország egyes vidékein a táplálékhiány miatt szeméttelepeken is keresgél. Szeméttelepen látták továbbá a Közép-Keleten, Spanyolországban, Észak- és Dél-Afrikában. Nagyobb számban nyílt füves területeken szaporodik. Leginkább az erdőszéleket kedveli, azok közül is azokat, amelyek az év legalább egy részében el vannak árasztva. Nem kedveli a magas növényzetet, például az erdők belsejét. Örményországban 2000 m-es tengerszint feletti magasságú területen is találtak fészket. Megtelepszik szavannán, sztyeppén, mezőkön, vizes helyeken, művelt földeken, de kerüli a trópusi erdőket. A középkorban az ember tevékenysége segíthette terjedését, amikor is az erdőket kiirtották, hogy helyükön legelőket és szántóföldeket alakítsanak ki. Akkoriban Európa nagy részén elterjedt, és egészen Svédországig szaporodott. Ritka vendég a Brit-szigeteken, ahol minden évben körülbelül 20 madarat látnak, de nem regisztrálnak fészket. Napjainkban a fehér gólyák állományának jelentős része az ember közelében, a települések villanyoszlopain, épületek kéményén fészkel. Ennek elősegítésére műfészkeket szereltetnek a madárvédők a villanyoszlopokra, amelyek segítségével újabb fészkek építésére veszik rá a madarakat, és elkerülik az általuk okozott rövidzárlatokat a villamosenergia-hálózatban. ## Rendszertana - Ciconia ciconia ciconia (Linnaeus, 1758) – Európában, Nyugat-Ázsiában él, telelni néhány példány kivételével a szubszaharai Afrikába jár. Néhány madár Indiában telel, míg mások Dél-Spanyolországban maradnak. - Ciconia ciconia asiatica (Severtzov, 1873) – Ázsia középső részén, Türkmenisztánban él, telelni Indiába és Iránba jár. Nyikolaj Alekszejevics Szevercov orosz természettudós írta le 1873-ban. Valamivel nagyobb, mint a másik alfaj. A fehér gólya egyike annak a sok madárfajnak, amit Carl von Linné 1758-ban kiadott könyvében, a Systema Naturaeban leírt, és az Ardea ciconia nevet adta neki. A francia Mathurin Jacques Brisson 1760-ban újrarendszerezte, és az új Ciconia nem típusfajává tette. Mindkét neve a latin cǐcōnia, ami Horatius és Cicero műveiben is olvasható. A gólyafélék családja hat nemet tartalmaz, amelyek három csoportba sorolhatók: az egyiket a Mycteria és az Anastomus nem, a másikat a nagy gólyák (Ephippiorhynchus, Jabiru és Leptoptilos), a harmadikat a gólyák Ciconia neme alkotja. Ide a fehér gólya mellett még hat faj tartozik, amelyekre jellemző a hosszú, egyenes és hegyes csőr és a fekete-fehér tollazat. A feketecsőrű gólya (Ciconia boyciana) jelenleg önálló fajnak minősül, korábban a fehér gólya alfajaként tartották nyilván. Kelet-Ázsiában él. A fehér gólya egy másik közeli rokona a maguari gólya (C. maguari) Dél-Amerikában. A viselkedésbeli hasonlóság mellett a rokonságot biokémiai vizsgálatok is bizonyítják. ### Kövületek Kenyában, a Viktória-tó egy szigetén, a Rusinga-szigeten miocén korú rétegekben megtalálták egy gólya jobb felkarcsontjának (humerus) testtől távolabbi végét. A 24–6 millió éves leletről nem tudták eldönteni, hogy fehér vagy fekete gólyához tartozott-e, mivel mindkét faj közel azonos termetű és testfelépítésű. A tó Maboko-szigetén még több gólyaleletet tártak fel a középső miocénből. ## Megjelenése Testhossza 100–115 centiméter, álló helyzetben a magassága 110–125 cm, szárnyfesztávolsága 155–165 centiméter, testtömege 2,2–4,4 kilogramm. Testének nagy része fehér vagy piszkosfehér, szárnyvégei feketék, csőre és lába piros (első életévében fekete). Ahogy más gólyáknak, az ő lába is hosszú, csüdje (tarsus) 20–25 cm. Nyaka, egyenes csőre is hosszú. A csőr hossza hímeknél 15–17 cm, tojóknál 14–17 cm. Az állkapocs a hímeknél hegyesebb, a tojóknál egyenesebb. A nemek hasonlók, bár a hím átlagban egy kicsit nagyobb. A tollazat fehér, kivéve a szárnyfedőket és a repülőtollakat, amelyeket feketére fest a melanin. A mellen a tollak hosszúak és borzasak; a nyak körül gallért formálnak, amelyet a párzást megelőzően mutogatnak. Írisze szürkésbarna, és a szemet fekete bőr övezi. A kifejlett madarak csőre és lába piros, amely színt a táplálékból származó karotinok adják. Spanyolországban végzett vizsgálatok szerint a színanyag a betelepített Procambarus clarkii rák asztaxantinjából származott, ami még a fiókák csőrét is megfestette, így az ő csőrük sokkal korábban pirosodott meg, mint a máshol élő gólyáké. Ahogy más gólyák, a fehér gólya szárnyai is szélesek és hosszúak, ami lehetővé teszi a vitorlázást. Lassan és szabályos időközönként verdes a szárnyával. Nyakát és lábát kinyújtva repül. Lassan, méltóságteljesen, nyakát kinyújtva jár. Ezzel szemben pihenéskor fejét szárnya alá dugja. A vedlést még nem tanulmányozták, de úgy látszik, hogy fokozatosan váltja tollait. Az elsődleges repülőtollak a szaporodási időszakban cserélődnek ki. Kikelés után a fiókákat rövid, szétszórt, fehér pehelytollak borítják. Egy héttel későbbre a pehelytollazat besűrűsödik. A frissen kelt fiókák lába rózsaszín, ami később megszürkül. Csőre fekete, csak a hegye sötétbarna. A fészek elhagyása után a fiókák tollazata hasonló a felnőttekéhez, kivéve, hogy a fekete tollak még barnásak. Csőrük és lábuk fekete; végleges színüket a következő év nyarán érik el. Egyes példányok csőrének hegye fekete marad, míg például Spanyolországban a táplálék karotintartalma még a fészekben bepirosítja. A tollazat kétéves korban nyeri el a felnőttkori színezetet. ## Hasonló fajok Elterjedési területén ritkán téveszthető össze a talajon vagy a fészek mellett állva, röptében azonban összetéveszthető más fajokkal, mint a rózsás tantalusszal (Mycteria ibis), a rózsás gödénnyel (Pelecanus onocrotalus), vagy a dögkeselyűvel (Neophron percnopterus). A rózsás tantalusz felismerhető fekete farkáról és hosszú, hajlott, sárga csőréről. A fehér gólya nagyobb szokott lenni nála. A rózsás gödény lábai rövidek, nem érnek túl a farkán, és behajlított nyakkal, fejét a törzséhez szorítva repül, ami más kontúrt kölcsönöz neki. Viselkedésükben is különböznek a fehér gólyáktól, inkább összerendezett csoportokban mozognak, és nem rendezetlenül, mint a gólyák. A dögkeselyű jóval kisebb, farka hosszú, ék alakú, lábai rövidebbek, feje sárgás árnyalatú, nyaka rövid. A daru, ami szintén fekete-fehérnek látszik erős fényben, hosszabb lábat és nyakat mutat repülés közben. Távolról és erős fényben a fekete gólya (Ciconia nigra) is nézhető fehér gólyának, mivel a szárny alatti terület világosabbnak látszik. ## Életmódja Legjellemzőbben emberi környezetben fészkel ez a vadászó életmódot folytató ragadozó madár. Valaha magas fákra, később kéményekre, itt-ott templomtoronyra, ma leginkább oszlopokra építi fészkét, amelynek helyét mindig vizes élőhelyek közelében választja meg. A nedves réteken, tarlókon keresgél nagyobb rovarok, ebihalak, békák után, de elfogyasztja az apró rágcsálókat, halakat, kígyókat, sőt, volt rá példa, hogy kisnyulat is vittek a fiókáknak táplálékként. Étrendje rendkívül változatos összetételét tekintve mintegy 40%-ban rovarok és bogarak, 30%-ban puhatestűek, 20%-ban kisemlősök és 10%-ban halak és kétéltűek alkotják. Táplálékkeresés közben lassan, méltóságteljesen sétál; amikor repül, akkor előrenyújtja nyakát. Társas madár; vándorútjain és afrikai telelőhelyein többezres rajokat is észleltek. A nem szaporodó példányok költési időben 40-50 tagú rajokban kóborolnak. Dél-Afrikában elvegyül a sötét tollú Abdim-gólyákkal. A szaporodó párok is kisebb csoportokban vadászhatnak, és néhány helyről telepes fészkelést is jelentettek. A csoportok mérete és szociális szerkezete változó, bár a fiatalok általában a telep szélére szorulnak, és az idősebbek beljebb költenek, így eredményesebbek lesznek. Az egyedek a kapcsolatukat egymás tisztogatásával és más segítségekkel ápolják. A tisztogatást csak a fészeknél végzik. Az álló madár tisztogatja az ülőt, aki lehet a fiókája, vagy a testvére. Feljegyezték, hogy mohát vett csőrébe, és azzal vitt vizet fiókáinak. A vizelet és a széklet keverékét a saját lábára bocsátja, ez frissíti és hűti (urohidrózis). A meggyűrűzött madarak szenvedhetnek attól, hogy a gyűrű alatt összegyűlik a megszáradt keverék, ami nyomja a lábat, és sebeket okozhat. Számos feljegyzés tanúskodik hűségéről párja iránt és önfeláldozásáról utódainak megvédéséért. Például amikor 1556-ban Delftben kigyulladt az a ház, amire a fészek épült, akkor a szülők a fiókáikat menekítették, hogy inkább ők égjenek meg. Az emberhez szoktatott fehér gólyák megszelídülnek, bíznak az emberben, a szabályokat eltanulva játszanak a gyerekekkel, és ha el is repülnek, minden évben visszatérnek. ### Kommunikáció A gólyák nem énekelnek, hanem kelepelnek, így üdvözlik egymást a fészeknél. A hangot a csőr gyakori nyitásával és zárásával képezik, amikor is a hang a csőr nyitásakor jön létre. A kelepelést a torokzacskó erősíti fel. Több társas helyzetben is használják, és amíg tart, addig egyre erősebben hallatszik. Ritmusa a helyzettől függ, például párzás közben lassabb, riadójelként rövidebb. Üdvözléskor először az kelepel, aki fogadja az érkezőt, és ez utóbbi válaszol neki. Egyidejűleg meghajlítják a nyakukat, egészen addig, amíg fejük a hátukhoz nem ér. Emellett fütyülnek is, a felnőttek halkan, a fiókák éles hangon. A fiókák csipognak is, és nyávogó hangon kérnek enni szüleiktől. A fiókák is szoktak kelepelni. A fel-le magamutogatás szintén egy gyakran használt jel. Használják köszöntésként, párzás után, vagy fenyegetésként. A szaporodó párok nyáron területvédők, és használják ezt a gesztust. Egy másik ilyenkor használt jelük, hogy széttárt farokkal és kiterjesztett szárnnyal leguggolnak. Ha ez nem elég, akkor a hímek akár erőszakos, vérre menő küzdelmet is vállalnak. ### Táplálkozás A fehér gólya nyílt területeken keresi élelmét, mezőkön, földeken, folyók partján, vagy vizeken. Kisebb állatokra, békákra, rákokra, kígyókra, rovarokra és rágcsálókra vadászik. A művelt területeken hasznosnak számít az egerek és a sáskák fogyasztása miatt. A fehér gólyák sokféle állatot megesznek. Ritkán távolodnak el 5 km-nél messzebb a fészektől, és szeretik az alacsony növényzetet, mert úgy könnyebben megtalálják a zsákmányt. A táplálék összetétele helytől, évszaktól és a helyi állatvilágtól függ. A leggyakoribb zsákmányok a bogarak és az egyenesszárnyúak. Egy Spanyolországban végzett kutatás szerint a köpetek alapján a rovarok 49,5%-a volt bogár, és 43,7% egyenesszárnyú. Itt összesen a zsákmányállatok 99,3%-a volt rovar, de találtak gilisztákat, hüllőket, kétéltűeket, és kisemlősöket, mint pockokat, cickányokat és vakondokokat is. A cickányokat a lakóüregük bejáratánál fogják el. Ritkábban esznek kisebb madarakat, tojásokat és fiókákat, halakat, puhatestűeket és más ízeltlábúakat a rovarokon kívül, például Spanyolországban a rizsföldekre telepített Procambarus clarkii rákot vagy a skorpiókat. Leginkább nappal vadásznak, a kisebb állatokat egészben nyelik le, csak a nagyobbakat ölik meg és tépik szét, mielőtt megeszik őket. A műanyag szalagokat földigilisztának nézik, összenyomják és lenyelik, ami időnként eltömíti a beleket, így a gólya pusztulását okozza. Művelt földeken nem haboznak követni a munkagépeket, és megenni az előtúrt, a felzavart vagy a gépre felcsapódott állatokat. Afrikában társulnak az égetéses vadászathoz, és amely állat túl kicsi az embernek, azt a gólyák kapják el. Tavasszal a Lettországba visszatérő gólyák a békák, leginkább a mocsári béka (Rana arvalis) hangját követik. A nem szaporodó gólyák hasonlóan táplálkoznak, mint a szülőpárok, csak gyakrabban fordulnak elő száraz területeken. Amikor a fiókák elérik a néhány hetes kort, akkor minden nap 4 kg ennivalóra van szüksége a családnak. Megfigyelték, hogy az Indiában telelő gólyák az Antilope cervicapra antilopot követik, és az általa felzavart rovarokat kapják el. Hasonló helyzetben együtt esznek a gyapjasnyakú gólyával. Regisztrálták, hogy a barna rétihéjától rabolt rágcsálót, és hasonlóan, a hamvas rétihéja zaklatja pockokért Lengyelország egyes területein. ### Szaporodása A gólyák 3-5 éves korukban érik el ivarérettségüket. A párok egy költési időszakra állnak össze, és a hím választja a tojót. A megközelítőleg 1 méter átmérőjű fészket ágakból építik és szénával, szalmával, tollakkal bélelik; a költési időszakban külön belső költőfészket készítenek benne puhább anyagokból. A hímek érkeznek vissza először a telelőterületekről és ők kezdik el a fészkek felújítását is. Párjukat azonban csak bizonyos ideig várhatják vissza, mert ha április végéig nem tudják a tojók lerakni tojásaikat, akkor jelentősen kisebb eséllyel, kevésbé fejletten vágnak neki a fiókáik az augusztus végi vándorútnak. Ha nem érkezik meg időben a gólyák párja, akkor emiatt új társ után néznek. Azonban, ha nem találnak időben párt, akkor az adott évben már nem nevelnek fel fészekaljat. A pár nélkül maradt hímek gyakran megpróbálják elűzni egy közelben található fészekből a hímet. Ilyenkor összecsapnak egymással, gyakran a fészken belül, ami közben tojások semmisülhetnek meg, vagy fiókák eshetnek ki a fészekből. A fészket évekig használják, mivel egy új fészek megépítése rengeteg energiát emészt fel. Emiatt inkább minden évben kijavítják a korábbi fészkük hibáit. Türingiában találtak már fészket, ami 1592-ben épült, és még mindig aktív. Gyakran emberi építményekre építik; Magyarországon kedvelik a távvezetékek tartóoszlopait, Elzászban a kéményeket és a magas tetőket. Franciaországban 2000-ben egy egész telepet találtak a Párizs–Irun vasút mentén a felsővezeték tartóoszlopain, éppen a pálya fölött. Spanyolországban templomok, parasztházak, tornyok és magas épületek tetejére települnek, sokszor népes kolóniákban. A legkedvezőbb helyek azok a nyílt területek, amelyek közelében mocsár található. A fészket minél magasabb helyre rakják, hogy a ragadozóktól védve legyen. Néha sziklákra is települnek, például Malpartida de Cáceresben (Spanyolország). Ilyenkor gömbölyű vagy nehezen mászható sziklafalat választanak. A fészek jellemzően 0,8-1,5 m mély, átmérője 1–2 m, tömege 60–250 kg. A fészkeket évente kitatarozzák újabb ágakkal, így egy-egy régebbi építésű fészek tömege elérheti a több száz kilogrammot. Mivel jó időjósnak tartják, ezért nem üldözik, így beköltözött az emberi településekre. Dél-Európában a templomok tetejére épült fészkek súlyukkal néha kárt okoznak a templomban. Tavasszal a hímek érkeznek előbb, és ők választanak fészkelőhelyet. A nagyobb fészkekben több fióka nőhet fel, ezért jobban keresettek. A fészkelőhely megváltoztatása gyakran azzal áll összefüggésben, hogy az adott évben a hímnek új párja van. A fiatalabbak gyakrabban váltanak fészket. Az előző évi eredménytelenség miatt is új fészket kereshet a hím. Megfigyeltek néhány párt, akik egymás után elfoglaltak egy fészket, majd néhány nap után továbbálltak; ennek oka ismeretlen. Gyakran más kisebb madárfajok is használják a gólyafészket. Oldalába nem egyszer egész verébsereg költözik. Gyakori társbérlő még a mezei veréb és a seregély. Ritkább lakótársak a vörös vércse, a kuvik, a szalakóta, a barázdabillegető, a házi rozsdafarkú, a csóka és a berki veréb. A párba állt fehér gólyák egymást külön szertartással üdvözlik. A tojásrakás előtti hónapban gyakran párosodnak, ami a gyakori félrelépésekkel és a spermaversennyel hozható kapcsolatba, ám a fehér gólyáknál a félrelépés ritka. Évente egyszer költenek; pótköltés előfordul. A fészekalj többnyire 4-6 tojásból áll. A tojások száma rendesen 4, de számoltak már 1 és 7 tojásból álló fészekaljat is. A tojások piszkosfehérek vagy sárgásak; méretük 72,6 × 51,9 mm, tömegük 96-129 g, amiből 10,8 g a héj. A szülők az első tojás lerakása után, április közepétől kezdve felváltva kotlanak; este csak az anya költ. A kelepelés rítusát is akkor ejtik meg, amikor a két szülő helyet cserél a tojások melengetése közben. A fészekalj pusztulása esetén esetleg újabb fészekaljat raknak, ekkor a kotlási időszak is odébb tolódik. A 33-34. napon kelnek ki a fiókák, a költés korai megkezdése miatt nem egyszerre. Az első fiókának nagy előnye van a többiekkel szemben. Bár a fiókák bőséges táplálékforrások megléte esetén nem versengenek, a szülők néha elpusztítják a gyengébb utódokat. Ez történhet a táplálék szűkössége miatt, vagy amiatt, mert nem tartják fiókájukat kellően fejlettnek. Ez azonban csak ritkán történik meg. A szülők eleinte felváltva ügyelnek rájuk, miközben a másik élelmet, vizet hord. A fiatal gólyák a kilencedik hét környékén hagyják el a fészket. Miután megtanultak önállóan táplálékot keresni, csatlakoznak a vonulásra gyülekező csapathoz. Fontos az időjárás tavasszal, a fiókák kikelésének idején. A hideg és a szárazság megnöveli a halandóságot. Egyes felmérések szerint a legutoljára kikelt gólyák, amennyiben megérik a szaporodóképes kort, eredményesebbek lesznek, mint az a testvérük, aki elsőként kelt ugyanabban a fészekben. A keléskor 75 g-os fiókák gyorsan nőnek, és 45 nap múlva körülbelül 3,4 kg-ot nyomnak. Csőrük 50 napos korukig nő. A szülők előemésztett földigilisztákkal és rovarokkal etetik a fiókákat, amit a szülők a fészek aljára öklendeznek fel. A nagyobb fiókák a szülők száját ingerlik, hogy segítsék az étel felöklendezését. Az első tizenegy napon a szülők óránként etetnek; két-három hetes kortól kétóránként. A fiókák 58-64 naposan hagyják el a fészket. A fehér gólyák általában először négyéves korukban költenek, habár előfordult már, hogy kétéves és hétéves gólyák költöttek először. A legöregebb fehér gólya a gyűrűje szerint 39 évet élt a természetben; fogságban 35 éves élettartamra lehet számítani. ## Vonulása A fehér gólya palearktiszti vándormadár, télire délre vándorol. A vonulási útvonalak hagyományosak, de nincsenek szigorúan rögzítve. Augusztus közepén már csapatokba verődnek, de csak szeptember közepén indulnak el vándorútjukra. A nyugat-európai állomány Gibraltár, a kelet-európai populáció a Boszporusz felé indul el. A Földközi-tengert e két tengerszoros valamelyikén szelik át. Ez a nagy madár széles szárnyain képes mozdulatlan testtel és szárnyakkal siklani a felmelegedő föld fölött kialakuló termikeken, így kihasználva a Gibraltár vagy a Boszporusz fölött keletkező meleg légáramlatokat. A gólyák a Szahara felett átrepülve egészen Dél-Afrikáig eljuthatnak. A magyarországi fehér gólyák elsősorban Csád és Szudán területén töltik a telet. Mindkét fő útvonal 12 ezer kilométernél hosszabb. A telet Afrikában töltik, majd a megfelelő időben visszaindulva március végén jelennek meg a Kárpát-medencében. A korszerű technikának köszönhetően műholdas jeladókkal már online is nyomon követhető a gólyák vonulása. Az első magyarországi kezdeményezés keretében két fehér gólyára került jeladó 2010 augusztusában. 2012 óta közel ötven példányra helyeztek fel jeladót a Magyar Madártani Intézet szakemberei. bélyeg\|250px\|Józef Chełmoński: Gólyák, festmény (1900) A vándorlás rendszeres kutatását a német Johannes Thienemann kezdte meg, aki 1906-ban kezdett gyűrűzni Rossittenben, a Kur-földnyelven az akkori Kelet-Poroszországban. A második világháborúig 100 000 gólyát gyűrűztek meg, melyek nagy része fiatal egyed volt. Kétezer, 1908 és 1954 között gyűrűzött rossitteni gyűrűs gólyát később nagy távolságra találtak meg. Újabban a modern technikát is bevetik, például az Argus rendszert. A leghosszabb ideje így figyelt gólya Max, akit 1999 óta követnek így nyomon. Egy spanyol közmondás szerint a gólyák február 20-án érkeznek meg Afrikából. A globális felmelegedés miatt azonban ez korábbra tolódott. Sokan már december végén visszajönnek, hogy gyorsan elfoglalják a legjobb fészkeket. Megint mások, bár elindulnak Afrikába, de még a tengert sem repülik át, és októberben-novemberben már otthon vannak. Ebben a felmelegedés mellett a táplálékkínálat is szerepet játszik az öntözéses földművelés és a szeméttelepek miatt. A sáskajárások miatt a gólyák akár hosszabb időre is megszakíthatják vándorlásukat. Bizonyos egyedek nem vándorolnak el, hanem a telet is a költőhelyükön töltik. Magyarországon a legtöbb áttelelő fehér gólya 2013–14 telén volt, amikor 28 példány telelt itthon. Közülük 26 egyed fiatal madár volt. Magyarországra általában február utolsó hetében, vagy március első felében érkeznek meg a legelső gólyák telelőhelyeikről. Egyes példányok nem vonulnak egészen Afrikáig, hanem a telet Izraelben töltik. Egy jeladóval követett egyed (Báró) emiatt tud már februárban hazatérni Magyarországra. A fiatal és még nem ivarérett korú gólyáknál előfordul, hogy addig nem térnek haza fészkelőhelyükre, amíg el nem érik az ivarérett kort. Ezen egyedek a nyarat Kis-Ázsia térségében töltik. A telelőterület helye akár évente is más és más lehet. ### Vándorlási utak A fehér gólyák augusztus végén, szeptember elején indulnak el európai szaporodóhelyeikről Afrikába. Az úgynevezett Boszporusz-útvonal az egyik lehetséges vándorlási útvonaluk, amelynek során Európát a Márvány-tengernél hagyják el és Kis-Ázsián keresztül vonulnak afrikai telelőhelyeikre. A telet a Kenyától, Ugandától Dél-Afrikáig terjedő szavannán, vagy a Száhel-övezetben töltik. Ezeken a területeken akár több ezren is lehetnek egy csapatban. Néhányan Nyugat-Szudántól és Csádtól nyugatra fordulnak, és elérik Nigériát. Tavasszal hazatérnek; Szudánból és Egyiptomból még áprilisban is jelentik őket. Márciusban-áprilisban érnek vissza Európába, átlagosan 49 napos utazás után. Az őszi utat 26 nap alatt teszik meg. A kedvező szelek, a táplálék szűkössége és a kevés víz gyorsítják az utat. A Földközi-tenger átrepülésének elkerülésére a Közép-Európában fészkelő gólyák két útvonal közül választhatnak. A Boszporuszon átkelve Törökországon, Levantén és a Nílus mentén haladnak, vagy a nyugati utat választva Spanyolországon, Gibraltáron át repülnek. Ezek az utak energetikailag is kedvezők a termikek miatt, így a madarak energiát takarítanak meg. A nyugati utat évente fehér gólya használja, ami itt a második leggyakoribb átvonulóvá teszi a darázsölyv után. A keleti út hossza kétszerese a nyugatinak, mégis ugyanannyi idő alatt teszik meg, mint a nyugatit. A fiatal gólyák az örökletesen meghatározott irányba indulnak, de ha az időjárás miatt letérnek róla, akkor nem találnak vissza, így egy új telelőhelyen kötnek ki. Az idősebb gólyák visszatalálnak a megszokott útjukra a nagyobb széllökések után is. Hasonlóan, a költőterületre mindegyikük visszatalál. Kalinyingrádban fogságban nevelt fehér gólyákat vadon élő gólyák által lakott erdőben engedtek el, hogy legyen, aki mutassa nekik az irányt, azonban a helyiek csak vetélytársat láttak bennük. A kísérlet megmutatta, hogy a gólyákban működik a délre vándorlás ösztöne, habár a végleges irány nagyban szóródik. ### Repüléselmélete A fehér gólyák függenek a vonulási útjukon kialakuló légáramlatoktól, a termikek emelőerejétől. Enélkül nem tudnák megtenni az utat. Sokuk számára a legrövidebb út a Földközi-tenger fölött vezetne, ám mivel a tenger fölött nem alakulnak ki termikek, ezért hosszabb, főleg szárazföldek fölött vezető utat választanak, hogy kevesebbet kelljen verdesniük a szárnyukkal. Egyes becslések szerint a szárnyverdesés 23-szor annyi energiába kerül, mint a siklás. Ennek keresésére akár 500 gólya is összegyűlik; mihelyt megtalálták, spirálszerűen felemelkednek. A tömeg együtt emelkedik egészen a légoszlop tetejéig, akár 1500 méter magasra a talaj fölött, habár Nyugat-Szudánban már mértek 3300 méteres emelkedést is. Ez a Nap melegén múlik, amely miatt a gólyák nem repülnek éjszaka. A repülő gólya sebessége legfeljebb 45 km/h. Néha azonban megfigyelnek hosszabb repülést víz fölött is. Egy Dániában meggyűrűzött fiatal fehér gólya Angliában jelent meg, ahonnan néhány napos pihenés után továbbvonult. Legközelebb Szent Mária szigete fölött látták, és három nap múlva Madeirán bukkant fel lesoványodva. Ez a sziget 500 kilométerre van Afrikától, és 1000 kilométerre Európától. A közel-keleti vándorlást gyakran akadályozza egy szél, ami borús napokat hoz, így alkalmatlanná teszi az időt a repülésre. Ekkor a gólyák a földre ülnek, vagy állnak. ## Parazitái és betegségei A fehér gólyák fészkében rengeteg apró ízeltlábú talál otthonra, különösen költési időben. Az évek folyamán a gólyák a fészek tatarozásához újabb és újabb adag fát és fészekbélést hoznak, így azok felhalmozódnak. A fészekben felgyűlnek a levetett tollak, az ürülék és a táplálék maradékai, ami eltartja az atkák népes seregét. 12 fészek átvizsgálásakor 34 faj egyedét találták meg. A leggyakoribb fajok a Macrocheles merdarius, a Macrocheles robustulus, az Uroobovella pyriformis és a Trichouropoda orbicularis volt, amelyek a teljes népesség 85%-át tették ki. Ezek megeszik a fészekben élő rovarok és fonálférgek petéit és lárváit is. A szabadon élő atkák miatt a fészekben nem tudnak élősködő atkák megtelepedni. Mindazonáltal az atkák szerepéről nem lehet eldönteni, hogy összességében pozitív vagy negatív hatásúak-e. Magukon a madarakon további négy atkafaj telepszik meg. Ezek az atkák, köztük a Freyanopterolichus pelargicus és a Pelargolichus didactylus a tollazaton megtelepedő gombákat fogyasztják, amelyek a külső tollak keratinját vagy a tollfaggyút bontják. A Colpocephalum zebra rágótetű a szárnyak alatt, a Neophilopterus incompletus a test más részein található. A fehér gólya elszenvedhet néhány belső parazitát is, mint a Toxoplasma gondii vagy bélparazitákat a Giardia nemből. Egy Németországban végzett vizsgálatban Szász-Anhalt és Brandenburg környékén 120 gólyában nyolc valódi mételyfajt, négy galandféregfajt, és három fonalféregfajt találtak. A Chaunocephalus ferox métely fekélyt okozott számos madár beleiben, amely madarakat két kórház fogadta Közép-Spanyolországban. Ez faj súlycsökkenést okoz, emellett kórokozóként is számon tartják, mivel megbetegíti az ázsiai tátogató gólyát (Anastomus oscitans). A nyugat-nílusi láz főként a madarakra jellemző betegség. A vírust szúnyogok közvetítik. A kórokozó terjedésében a vándormadarak is fontosak, aminek módja közelebbről nem ismert. 1998. augusztus 26-án 1200 fehér gólya szállt le a dél-izraeli Eilatban, miután dél felé eltértek útjuktól. A csapat nagyon fáradt volt már, mégis igyekeztek visszatérni a megszokott útvonalukra, és sokan közülük meg is haltak. Tizenegy halott fiatal agyából kimutatták a nyugat-nílusi láz vírusát. A többi vizsgált gólyából antitesteket mutattak ki a vírussal szemben. 2008-ban Lengyelországban egy természetvédelmi területen három fiatal gólyában mutattak ki szeropozitív eredményt, ami azt jelenti, hogy találkoztak már a vírussal. További eredmények nem ismertek Lengyelországban a vírusról. Bizonyos egyedeknél, amelyek egyoldalúan csak kisméretű rágcsálókkal táplálkoznak, a madarak emésztőrendszerében úgynevezett bezoár keletkezhet, ami az élelem emészthetetlen szőr és egyéb részekből álló elzáródás. Ez az adott állat pusztulásához is vezethet. ## Állománya A Magyar királyság területén földrajzi helynevekben találjuk első említésüket, így 1412-ben (1436-os tartalmi átírással) említik a Gólyás völgyet, de már a középkorban is felbukkanhatott címerállatként. Később a külföldi utazók is említést tettek a gólyák előfordulásáról. A 19. század elejéig állománya viszonylag stabil volt. Utána mindenütt csökkent az 1970-es évekig a vadászat, a szennyeződés, a vándorutak nehezebbé válása, de főként az élőhelyek pusztulása miatt. Ettől kezdve a védelem hatására ismét megnövekedett az egyedszáma, és az elterjedési területe is bővült. Európában 1995 és 2005 között a növekedés elérte a 25%-ot. A fehér gólya megritkulása már a 19. században megkezdődött az iparosodás és a mezőgazdaság változása miatt, ami a mocsarak lecsapolásával, a sztyeppek feltörésével és a kukorica elterjedésével járt. Az utolsó szabadon élő példányt Belgiumban 1895-ben, Svédországban 1955-ben, Svájcban 1950-ben, Hollandiában 1991-ben látták. A faj azonban azóta több helyen ismét megjelent. Az IUCN 1988-ban mérsékelten veszélyeztetettnek sorolta be, de 1994-ben felülvizsgálta a státust, azóta nem fenyegetettnek számít. A fehér gólyára érvényes az Agreement on the Conservation of African-Eurasian Migratory Waterbirds (AEWA). A szerződés tagjai részletes fajmegőrző program és cselekvési terv kidolgozását vállalják. A tervnek foglalkoznia kell olyan kulcsfontosságú tényezőkkel, mint faj- és élőhelymegőrzés, az emberi cselekvés adminisztrálása, a kutatás, az oktatás, és ezek fejlesztése. A madárfajra leselkedő legsúlyosabb kockázatok közé tartozik a vizes élőhelyek kiszáradása, a táplálkozási területek csökkenése, a magas feszültségű távvezetékeknek ütközés, az Afrikában sáskák ellen használt rovarölő szerek, például a DDT és az orvvadászat a vándorutakon és a telelőhelyeken. Időnként a fehér gólyák vándorlásuk során orvvadászatnak esnek áldozatul. Közép- és Kelet-Európában sok fehér gólya szaporodik. A 2004/05-ös népszámlálás szerint Lengyelországban , Ukrajnában , Belorussziában , Litvániában , Lettországban , míg Oroszországban pár költ. Romániában 5500, Magyarországon 5000, Szlovákiában 1200 pár él. A szaporodó párok számát Bulgáriában 5000-re teszik. Németországban a 4482 gólyapár többsége Kelet-Németországban, főként Brandenburgban és Mecklenburg-Elő-Pomerániában összpontosul (2008-ban rendre 1296 és 863 pár). Spanyolország ( pár) és Portugália (7684 pár) mellett a dél- és a nyugat-európai populáció kevésbé stabil. A dán népesség például 2005-re három párra csökkent. A keleti mediterrán régióban Törökországban 6195, Görögországban 2139 párt számláltak. Nyugat-Európában a fajmegőrzési erőfeszítések ellenére ritka madár maradt: Franciaországban 973, Hollandiában 528 párt találtak. Az 1980-as évek elejére a Rajna teljes felső völgyében számuk 9 párra esett vissza, holott e terület évtizedekig a gólyák völgyének számított. A fajmegőrző intézkedések eredményeként 2008-ra számuk 270 párra nőtt, ami leginkább az Alzac és Loren gólyavédelmi és betelepítő szervezet munkájának köszönhető. Olaszországban, Hollandiában és Svájcban azonban a visszatelepített gólyák megállították a növekedést. 2008-ban 601 pár költött Örményországban, és Hollandiában 700 pár. Néhány pár Dél-Afrikában szaporodott, feltehetően az ott telelő népességből. Lengyelországban hegyesre alakították a távvezetékek tartóoszlopainak végét, néhány fészket ember emelte talapzatra helyeztek át, hogy csökkentsék az áramütések gyakoriságát. A Hollandiába visszatelepített gólyákat önkéntes fészeképítők követték. Az önkéntesek táplálékot is biztosítottak a gólyák számára. Svédországban és Svájcban is végeztek hasonló programokat, ahol 2000-ben 175 pár költött. A svájci népesség további fejlődésének rosszak a kilátásai, mert a szaporodási siker rossz, és a gólyák etetése sem hozta meg a várt eredményt. ## Védelme Magyarországon fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke . Szinte a teljes fészkelő állománya lakott területekhez kötődik, ezen belül is a lakossági elektromos hálózat tartóoszlopain található a fészkek zöme. Elsősorban az áramszolgáltatás biztonsága érdekében a 70-es évektől folyik a fészkek tartószerkezetre emelése. A közhiedelemmel ellentétben ezek a fészektartók nem vonzzák a gólyákat, szerepük a fészek eltávolítása a vezetékektől. Komoly problémákat a középfeszültségű (20 kV) hálózat légvezetékei okoznak, mivel a tartóoszlopokon a (többnyire fészekből kirepülő, fiatal) gólyák halálos áramütést szenvednek. Becslések szerint az éves szaporulat kb. 20%-a elpusztul ilyen módon még az őszi vonulás megkezdése előtt. A fehér gólya védelme az egyik legeredményesebb a Magyar Madártani Egyesület madárvédelmi programjai között. Szinte minden magyar állatkertben élnek fehér gólyák, melyek többnyire mentett madarak, és többségük valamilyen oknál fogva nem engedhető többé szabadon. Ha megfelelő táplálékot kapnak, akkor a fehér gólyák nagyszerűen viselik a telet. ## Európai gólyafalu A német EURONATUR természetvédő szervezet a gólyaállományok megóvásáért kiemelkedően sokat tevő településeknek adományozza szerte a kontinensen az Európai gólyafalu címet. Az eddigi kitüntetett községek közül másodikként (1996-ban) a somogyi Nagybajom tehette ki az elismerést több nyelven is hirdető feliratot a faluvégi helységnévtáblák mellé, majd amikor 2001-ben a települést várossá avatták, címe „A gólyák városa” lett. A városban évente mintegy harminc gólyapár költ, jó tucatnyi szinte telepesen, a főutca mentén sorakozó villanyoszlopokra rakott fészkekben. ## A kultúrában A fehér gólya mérete, hasznossága és fészkelési szokásai miatt kedveltté vált az emberek között. Az ókori Egyiptomban a gólya mint hieroglifa jelentette a Ba lelket. Héberül a gólya hászidá (חסידה), ami kedvest, könyörületest is jelent. Az ókori görög és római mitológiában a szülői szeretet példaképe volt, és azt hitték, hogy idős korában nem hal meg, hanem elrepül a szigetekre, és emberré válik. Aiszóposz két meséjében is szerepel: A róka és a gólya, és a Paraszt és a gólya mesékben. A francia Jean de La Fontaine mindkettőt feldolgozta. Feltételezték még azt is, hogy gondoskodik idős szüleiről, táplálja és hordozza őket, és a gyermekkönyvekben is így ábrázolták a szülőről való gondoskodás példájaként. A görög Pelargonia törvény (a görög pelargosz, gólya szóból) arra kötelezte a polgárokat, hogy gondoskodjanak a szüleikről. A görögök továbbá halállal büntették a gólyák megölését. Thesszáliában törvény védte, mivel kígyót eszik, és feltehetően ő Vergiliusnál a fehér madár, bár vannak, akik szerint kígyászölyvről (Circaetus gallicus) van szó. A római szerzők szerint a gólyák tavaszi eljövetele figyelmezteti a földműveseket arra, hogy kapálják meg a szőlőt. Az iszlámban a gólya szent, mivel minden évben megteszi a mekkai zarándokutat. A ragadozó madarakkal együtt étkezési tilalom alatt áll. Mivel a törökök tisztelték, a görögök a törökök kiűzése után sokat megöltek. A madarak vándorlásának kutatása a gólyával kezdődött. Német nyelvterületeken néhány gólyában afrikai nyilakat találtak, ezek voltak a nyílgólyák (Pfeilstorch). A legismertebb nyílgólyát 1822 nyarán találták a mecklenburgi Klütz városban. Jelenleg a díszes afrikai nyíllal kitömve látható a Rostock Egyetemen. Ha az ember nem bántja őket, akkor a gólyák nem félnek tőle, és Európában gyakran épületek tetején fészkelnek. Németországban a gólyafészeknek tűzvész ellen védő hatást tulajdonítottak. 1007-ben villám csapott az épülő Straßburger Münster katedrálisba, és a munkások mindaddig szüneteltették az építkezést, amíg egy gólyapár fészket nem épített az állványzatra. Mivel úgy hitték, hogy olyan lelkük van, mint az embernek, ezért védelem alatt állt. A német és a holland házakat úgy építették, hogy jó fészkelőhelyet kínáljanak a gólyáknak; ezt sokszor magas emelvényekkel biztosították, hogy a gólyák szerencsét hozzanak a házra. A lengyelek, a litvánok és az ukránok szerint a gólyák harmóniát hoznak arra a házra, amin fészkelnek. Kelet-Európában úgy tartották, hogy ha a faluban sok a gólya, akkor az jó aratásra számíthat. Továbbá időjósként is számon tartották: ha sokat mozgolódik, akkor rossz idő várható; ha fél lábon áll, akkor hideg lesz; ha kelepel, akkor napsütésre lehet számítani. A fehér gólya népszerű a bélyegeken, és több mint 60 ország 120 bélyegén szerepel. Litvánia nemzeti madara, és a hannoveri világkiállítás lengyel kabalafigurája volt 2000-ben. A 19. században voltak, akik azt hitték, hogy a gólya csak a köztársaságokban él, ezért a szabadságot is jelentette. A lengyel Cyprian Kamil Norwid is megemlíti a gólyát a Moja piosnka (II) (Énekem) versében. Tompa Mihály így ír róla: Arany János A rab gólya című versében használja fel a levágott szárnyú gólyamadár hasonlatát saját életének és költői útjának megjelenítéséhez. A heraldikában is kedvelt. Sok címeren látható, néha kígyóval a csőrében, mint a Cicogna de Venecio család vagy Hága címerében. A gólyáról növényeket is elneveztek, mint a gólyaorrfélék (Geraniaceae) és a gólyaorrvirágúak (Geraniales). A muskátlik tudományos nevükben hordozzák a gólya görög megfelelőjét (Pelargonio). Fekete István Kele című regénye egy megsebesült, és emiatt Magyarországon áttelelő fehér gólyáról szól. ### A hagyományokban Úgy tartják, hogy a gólyák bírósági tárgyalásokat tartanak, és az ítéletet végre is hajtják. Továbbá, hogy a szülők megölik a leggyengébb fiókát, ha túl gyengének találják a vándorútra. Megfigyelték, hogy vándorlás előtt nagy számban gyűlnek össze a levegőben és a talajon egyaránt. Spanyolországban a kelepelést gazpachofőzésnek mondják, mivel ez a hang arra hasonlít, amikor a szakács az összetevőket a faedénybe önti. Néhányan úgy vélik, hogy a gólyák és az íbiszek előbb végeztek bélmosást, mint az ember, ugyanis hosszú csőrükkel vizet tudnak önteni a kloakájukba, és így kiöblíteni. Emberközelisége miatt országok, területek, városok hivatalos vagy nem hivatalos jelképévé vált. Közéjük tartozik Hága, Elzász, Dánia, Lengyelország, Fehéroroszország és Extremadura. ### Gólyamese A "gólyamese" az emberi születés valódi körülményeinek a gyermekek előtti eltitkolására szolgál, ebben a mesében a gyermekek számára a születést egy kitalált történettel helyettesítik, amely szerint az újszülöttet a gólya hozza. A néprajztudomány sok-sok hiedelmet feltérképezett már a gyermek megszületésével kapcsolatban, a különböző népek természetesen nemcsak a gólyamesét találták ki. A kutatók és történészek általában egyetértenek abban, hogy Európa északi részén keletkezett a gólyamese története. Legalább a középkorig vezethető vissza a hiedelem eredete, amikor még a pogány korban a párok az évenkénti nyári napforduló idején házasodtak, mert a nyár a termékenységhez kapcsolódott. Ezt követően kezdték meg a gólyák a szokásos éves vándorlásukat, egész Európából az afrikai kontinensre repülve. A madarak a következő év tavaszán tértek vissza – pontosan kilenc hónappal később. Azt is feltételezik azonban, hogy az ősi múltban található az eredete. Rachel Warren Chadd, a „Madarak: mítosz, tudomány és legenda" (eredeti címén Birds: Myth, Lore and Legend) című tanulmánya szerint, a csőrében babákat szállító madár ugyanis több kultúra, Európa, Amerika, Észak-Afrika, és a Közel-Kelet népművészetében is megjelent. A görög mitológiában Zeusz felesége Héra a házasság védnöke, a gyermekáldás védelmezője, nagy fehér madárrá változtatta riválisát Geranát, aki azonban bosszút állt és elrabolta Héra gyermekeit. Az ókori görögök Gerana istennőt ábrázolták gólyaszerű madárként (Gerana az isteneknél is többre tartotta magát, s ezért büntetésből madár (daru) lett belőle), ahogyan a kék eget átszelve, egy Hérától elrabolt csecsemőt visz a csőrében. A gólya az ember közelében él és a hiedelmet, amely nagyon régi, sokféleképpen ismerik. Hans Christian Andersen meseíró tette népszerűvé A gólyák című meséjével. A német hagyomány szerint a kisbabákat köveken vagy mocsarakban találják, és kosárban viszik a hátukon, vagy a csőrükben tartva. Ezeket a köveket adebarsteinnek, gólyakőnek nevezik. Ha a szülők új gyereket szeretnének, akkor az ablakba tett édességgel csalogatják a gólyát. Innen terjedt el a gólya hozza a kisbabát mese az egész világon. A szláv vallásban tavasszal és nyáron gólyák hozzák a még meg nem született lelkeket Irijből a földre. Ez több szláv ország mai népi kultúrájában folytatódik a gólya hozza a kisbabát mesében. A szlávok szerint a gólyák szerencsét hoznak, és megölésük balszerencsét okoz. A statisztikában a gólyafészkek és a születések közötti korrelációval szemléltetik, hogy a korreláció még nem jelent ok-okozati kapcsolatot. Az afroamerikai gyerekeknek azt szokták mesélni, hogy a fehér gyerekeket a gólya hozza, a néger gyerekek pedig ölyvtojásokból kelnek ki. Marvin Margolis pszichoanalitikus szerint a mítosz azért maradhatott fenn ilyen sokáig, hogy a szülők elkerüljék, hogy a szexről és a nemzésről kelljen beszélniük a gyerekeikkel, és eközben kellemetlenül érezzék magukat. A gólyamese legendájának anya szimbólumait, isteni szereplőit, a görög-római pogány istennőket Hérát, a rómaiaknál Iunót, a keresztények a Szentlélekkel helyettesítették, mivel a gólya magasan, a föld és a menny között repül, a tollazata nagyrészt hófehér, és elég nagy ahhoz, hogy elbírjon egy kisbabát. Sigmund Freud és Carl Jung tanulmányozta a mese és a gyerekek belső világa közötti kapcsolatot. Jung emlékezett arra, hogy ezt mesélték neki a húga születéséről. A gólyamese hagyományos szimbólumát, a csecsemőt csőrében szállító gólya képét felhasználják pelenkák csomagolóanyagának illusztrálására és üdvözlőlapok készítéséhez is. A mesének negatív aspektusai is vannak. Egy lengyel mese szerint Isten fehérnek teremtette a gólyát, míg az ördög befeketítette a szárnyát, ami a jót és a rosszat szimbolizálja. Németországban a fogyatékos és a halva született babákat azzal magyarázzák, a gólya leejtette a babát, hogy így álljon bosszút az emberek gólyákkal szemben elkövetett bűneiért. A szülés időpontja körül betegen fekvő anyáról azt szokták mondani, hogy megharapta a gólya. A középkori Angliában a házasságtöréssel hozták kapcsolatba, talán a párzási szertartása miatt. Pózolását és tollászkodását a vággyal és az önkielégítéssel hozták összefüggésbe.

Buddhizmus

A buddhizmus filozófiai, gyakorlatalapú világnézet és vallás, amely bizonyos országokban vallási irányzatok kialakulását eredményezte. Az i. e. 6. században jött létre Indiában, s elsősorban azoknak a körében terjedt, akik a hinduizmus által szentesített kasztrendszer ellen tiltakoztak. A buddhizmus nagy mértékben Gautama Sziddhártha, közismertebb nevén Buddha (páli/szanszkrit nyelven „a megvilágosodott”), tanításain alapszik, aki az indiai szubkontinens északkeleti részén élt és tanított. Buddha valamikor az i. e. 6. és i. e. 4. század között élt. Megvilágosodott tanítóként ismerték, aki igyekezett megosztani másokkal saját tapasztalatait, azzal a céllal, hogy megszabaduljanak a szenvedéstől, elérjék a nirvána állapotát, és kiléphessenek az újraszületés és a szenvedés örökös körforgásából. A buddhizmusra hagyományosan úgy tekintenek, mint a megszabadulás útjára, melyet a valóság legvégső természetének megismerésén keresztül lehet elérni. A buddhizmus három fő ága a hínajána („kis út"), a mahájána („nagy út”) és a vadzsrajána („gyémánt út”). A hínajána buddhizmus egyik legősibb, máig fennmaradt alága a théraváda buddhizmus, amelyet sokan követnek Srí Lankán és Délkelet-Ázsiában. A mahájána ág Kelet-Ázsia-szerte terjedt el, melyhez a zen buddhizmus, a nicsiren buddhizmus, a tibeti buddhizmus, a singon buddhizmus és a tendai buddhizmus hagyományai tartoznak. A harmadik ág a vadzsrajána buddhizmus, amely egyesek szerint a mahájána egyik ága. Számos forrás szerint a buddhisták száma a világon 230 és 500 millió között van. Magyarországon a 2010-es években a gyakorló buddhisták és a valláshoz szorosabban kötődők száma kb. 10 ezer fő körül volt. A buddhista iskolák olykor különböző módon tekintenek a megszabaduláshoz vezető útra, illetve a szent szövegekre és tanításokra. A buddhista gyakorlat alapja a három drágaságban való menedékvételen alapszik: Gautama Buddha, a dharma/dhamma (a tanítások) és a szangha (a közösség). ## Kialakulása A buddhizmus a történelmi Buddha, Gautama Sziddhártától ered, aki körülbelül i. e. 563–483 között élt, a sákja vagy szkíta nemzetség harcos kasztjához tartozó uralkodó család fiaként. Sziddhárta csodás körülmények között született a mai Nepál déli részén, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára harmincéves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés) minden érző lény osztályrésze. E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. Harmincöt évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés (azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta) a tudatlanságból (nem az intellektuális szegénység, hanem a szellemi vakság értelmében) fakad, és a szenvedés oka a mohó vágy, mely viszont a tudatlanságból fakad. A szenvedéstől való megszabadulás ezzel együtt lehetséges, ha megszüntetjük annak okát; ennek módszere pedig a nemes nyolcrétű ösvény. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a vágytól, így elérheti a nirvánát (a nirvána jelentése ellobbanás, a szenvedés gyökerének okai lobbannak el). Hátralévő életét tanítással töltötte. Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a nirvánát. A különböző buddhista írások szerint Gautama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni. Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden tudati elhomályosulást (zavaró érzelmet), szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig „mások véleménye és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban. Gautama Buddha a hagyományok szerint emberfeletti erőkkel és képességekkel rendelkezett. Tisztában volt a kétkedő tudat működésével, ezért többször válaszolta az őt csodatevésre kérőknek, hogy „...nem szeretem, elutasítom és megvetem a csodákat” (Dígha-nikája – Buddha hosszú beszédei), és nem tett eleget csodákkal kapcsolatos kérésüknek. A képességekre a hagyomány szerint mély meditáció révén tett szert, akkor, amikor a világi életet maga mögött hagyta és aszkéta gyakorlatokat végzett éveken keresztül. Csodákat csak akkor hajtott végre, amikor az érző lények javára akart cselekedni, és intette az őt követőket, hogy az ilyen képességek megszerzése nem célja az általa ajánlott útnak. A történelmi Buddháról műalkotás nem született egészen a 2. századig, elsősorban a korabeli szobrászat anikonista szemlélete miatt. Buddha fizikai testének jellemzése néhány korai írásból ismert. Ezekből az írásokból meríthették modelljüket a korai szobrok és domborművek szerzői is. Főleg a páli kánonban szereplő „Egy nagyszerű ember 32 jellemzője” írás volt nagy hatással a művészekre. Ezt a 32 jellemzőt kiegészíti további 80 másodlagos jellemző is (páli: Anubjandzsana). A Dhammacsakkappavattana-szutta a buddhista hagyományok szerint Buddha első tanításait jelenti a megvilágosodása után. Úgy tartják, hogy Buddha az indiai Nerandzsara folyó melletti bódhifa alatt ülve, meditálás közben érte el ezt a szintet. Ezt követően 49 napot csöndben töltött, majd elutazott Bodh-Gajából a közép-indiai Szárnáthba, a szent város, Váránaszi közelébe. Itt találkozott korábbi aszkéta gyakorlótársaival, akikkel hat évig gyakorolt együtt. Az aszkéták először kétkedve fogadták Buddhát, mivel azt gondolták, hogy az feladta az igazság keresését és az aszkéta gyakorlatokat. De amint meglátták Buddha kisugárzását, megkérték, hogy tanítsa meg nekik, amit megértett. Ekkor adta Buddha azt a tanítást, amit később a Dhammacsakkappavattana-szuttába lejegyeztek. A buddha-vacsana (páli és szanszkrit: „Buddha szava”) azokra a buddhista hagyományok által elfogadott művekre vonatkozik, amelyeket elfogadnak a Buddha tanításaként. Minden hagyomány elfogad bizonyos szövegeket buddha-vacsanaként, amely nem jelenti azt, hogy ezek a történelmi Buddha ténylegesen használt szavai voltak. A legfontosabb buddhista zarándokhelyek az észak-indiai Gangeszi-síkságon és Dél-Nepálban helyezkednek el, az Újdelhi és Rádzsgír közötti területen, ahol Gautama Buddha élt és tanított. Az életéhez kapcsolódó helyek mára fontos zarándokhelyekké váltak a buddhisták és a hinduk számára. Azonban számos más országban is léteznek ereklyék és zarándokhelyek, amelyekben jelenleg vagy korábban jelentős volt a buddhizmus. ## A buddhista hagyományok korai terjedése Srí Lanka, Burma és Thaiföld théraváda iskolái a szthaviraváda, illetve még pontosabban a vibhadzsjaváda iskola utódai. A théraváda kétszer ment át névváltozáson, és valamikor a 4. század környékén vették fel a „théraváda” nevet. A korai iskolák hagyományait több mahájána iskola is megőrizte. A tibeti buddhizmus összes iskolája a múlaszarvásztiváda-féle vinaját használja és a szarvásztiváda abhidharmát gyakorolja, amelyeket kiegészítettek mahájána és vadzsrajána szövegekkel. A kínai iskolák a dharmaguptaka iskola vinajáját használják főleg. ## A buddhizmus története ## Tudomány, filozófia és vallás Buddha nem fektette írásba tanait, azok megismerése közvetítők útján terjedt. A tan folyamatosan változik a mai napig, kanonizálása a különféle iskolák által tartott zsinatok során történt. A legrégebbi iskolák páli nyelven írott kánonja, a Tipitaka sem tekinthető Buddha beszédei közvetlen lejegyzésének, hiszen ezen (addig szóban áthagyományozott) szövegek Asóka (i. e. 272–232) korában keletkeztek, tehát bő két évszázaddal Buddha halála után. Ennek ellenére meglehetősen konkrétan támaszkodhatunk e szövegek tartalmi egységére, a visszatérő formulákra, így például a négy nemes igazság, a függő keletkezés, az állandó én nemléte, a nemes nyolcrétű ösvény és a nirvánáról, az újraszületések sorozatának megszüntetéséről mint végső célról szóló tantételek. A buddhizmus és a nyugati tudományok már többször bizonyultak kompatibilisnek a történelem során. Ma a buddhizmus és bizonyos tudományos területek között folyamatos párbeszéd folyik.) egy páli fogalom, amelyhez számos magyar fogalom párosítható. Általában „szenvedésnek, elégedetlenségnek, nem kielégítő jellegnek” fordítják. A buddhizmusban a létezés három jellemzője közül a dukkha a második (a másik kettő az anatta és az aniccsa), ezen kívül ez a négy nemes igazság első pontja. ### Függő keletkezés A függő keletkezés avagy a pratítja-szamutpáda ( pratítjaszamutpáda, páliul: paticcsaszamuppáda, ) a buddhizmus egyik fő tana, amely szerint ok-okozati összefüggés van a pszichológiai jelenségek között. Ez tartja fent a dukkhát (elégedetlenség) a világi tapasztalásokban. Ezt fordítják „függő keletkezés”-nek vagy „függőségben való keletkezés”-nek is. Ez jelenti a második nemes igazság bővebb magyarázatát is. A tizenkét oksági láncszem (páli/szanszkrit: निदान – nidána – „ok, alap, forrás vagy eredet”) a függő keletkezés gyakorlati alkalmazása, amelyben a keletkezéssel járó szenvedés eredete az tévelygés (avidja). Nem érteni a szenvedést, nem érteni a szenvedés okát, nem ismerni a szenvedés megszüntetését, nem ismerni a szenvedés megszűnéséhez vezető gyakorlatokat: ezt nevezik tévelygésnek. ### Az öt szkandha A szkandhák (szanszkrit:स्कन्ध szkandha, páli: khandha, jelentése magyarul: „összesség”, „halom”, „tömeg”) a buddhista tudomány szerint a létesülés öt alapvető csoportosulását (aggregátumát) jelentik. A szkandhák a feltételüktől függően keletkeznek és múlnak el. Az öt szkandha a forma, az érzékelés, az érzés, a törekvés és a tudat. A hat érzékszerv a szem, fül, test, orr, nyelv és tudat, és a tárgyaik a forma, hang, érzet, szag, íz és érzékelés. A buddhizmusban ezek a szanszára káprázatának a jelenségei. A történelmi Buddha tanítása szerint ezek közül egyik sem „én” vagy „enyém”. A théraváda értelmezés szerint akkor keletkezik szenvedés, amikor valaki azonosul vagy ragaszkodik bármelyik aggregátumhoz. A szenvedéstől úgy szabadulhatunk meg (nirvána), ha lecsökkentjük és megszüntetjük a ragaszkodást a szkandhákhoz. A mahájána hagyomány hozzáteszi még azt is, hogy a legvégső felszabadulás úgy jön létre, hogy az egyén mélyen megtapasztalja, hogy az aggregátumok önállóan, mindentől függetlenül nem léteznek. ### Üresség Az üresség (szanszkrit: शून्यता súnjata; páli: suññatā) a szövegkörnyezettől függően többféle jelentéssel bír. A théravada buddhizmusban a súnjata gyakran utal a tapasztalás öt halmazának nem-én (páli: anatta, szanszkrit: anátman) természetére és a hat észlelési alapra. A súnjata kifejezés szintén jelölhet egy meditatív állapotot vagy élményt. A 14. dalai láma elmondása szerint (gelugpa iskola): ## Megvilágosodás ### Nirvána Buddha úgy jellemezte a nirvánát, hogy a tökéletesen nyugodt tudat állapota, amely megszabadult a vágyakozásoktól, haragtól és egyéb kínzó állapotoktól (klésák). Ez egyben a „világ végét” is jelenti, hiszen nem marad utána öntudat, és a tudatnak nincs határa. A tudat megleli a békét az egész világgal, együtt érez minden lénnyel, és lemond a rögeszmékről és a berögzülésekről. Ezt a létező alaköltés szenvedéseinek lecsendesítésével és az újabbak megszületésének megakadályozásán keresztül éri el. A nirvánában a vágyakozás és utálat gyökere kerül kiirtásra. Ezután az ember már nincs kitéve szenvedésnek (páli: dukkha) és további újjászületéseknek a szanszárában. A páli kánon szerint a nirvánában megtapasztalható a dolgok üres természete (súnjata) is. A Dhammapada szentírásokban Buddha azt mondja, hogy a nirvána a „legnagyobb boldogság”. Ez egy kitartó, mindent átható boldogság, amely a megvilágosodással keletkező nyugodtsággal jár. A nirvánát kísérő tudást a bódhi (megvilágosodás) szó fejezi ki. ### Buddhák A buddhaság a buddhizmusban a tökéletes megvilágosodás állapotát jelenti (szanszkrit: सम्यक्सम्बोधि – szamjakszambódhi; páli: सम्मासम्बोधि – sammāsambodhi). Az úgynevezett buddha eredeti értelmezés szerint a tudat tökéletesen megvalósított állapotát jelenti, de buddhának nevezik a buddhizmusban azt a személyt is, aki a dharma követésével megvilágosodott, felismerte a „tökéletes igazságot”, és megszabadult a létforgatagból, a „szanszárából”. A különböző tanoktól függően változnak a vélemények, hogy ez a szint milyen mértékű eltávolodást jelent a hétköznapi élettől (aszkéta gyakorlatok). Buddhának vagy történelmi Buddhának nevezik a Sákjamuni Buddhát, aki körülbelül 2560 évvel ezelőtt született a mai Nepál területén, királyi család sarjaként. Harmincöt évesen, hat év mély meditáció után felismerte a tudat valódi természetét, és így elérte a megvilágosodást. Az elkövetkező negyvenöt évben Buddha tehetséges tanítványok ezreinek tanította azokat a módszereket, amelyekkel a megvilágosodás elérhető. A történelmi Buddha tanítása szerint a megvilágosodás a legmagasabb szintű időtlen öröm. Nincs semmi kielégítőbb vagy teljesebb, mint minden dolog, minden idő, minden lény és minden irány egységének az állapota. A théraváda buddhizmus hagyományai szerint a buddhák saját maguk erejéből érik el ezt a szintet, mindenféle tanító segítsége nélkül, olyan időszakban, amikor a négy nemes igazság vagy a nemes nyolcrétű ösvény tana nem létezik a világon. Ezzel szemben bizonyos mahájána hagyományok szerint (főleg a Lótusz szútra követői) a buddhaság egyetemes és minden érző lényben megtalálható, és megfelelő gyakorlással el is érhető még a jelenlegi életében, méghozzá „világi élvezetektől” való mindenféle lemondás nélkül. Ebből is látszik, hogy rendkívül széles skálán mozognak a vélemények, hogy milyen módszerekkel érhető el a buddhaság. ### bódhiszattvák A buddhizmusban a bódhiszattva (szanszkrit: बोधिसत्त्व bódhiszattva; páli: बोधिसत्त bódhiszatta) vagy egy megvilágosodott (bódhi) lét (szattva) vagy egy megvilágosodott személy vagy a szanszkrit helyesírás szerint véve (satva) „hős tudatú (szatva) a megvilágosodásért (bódhi)”. Találkozhatunk még magyarul a világosságra törő vagy a megvilágosodott lény kifejezésekkel. A théraváda buddhizmusban ez a cím elsősorban Gautama Buddhát takarta, még mielőtt megvilágosodott volna. A mahájána buddhizmusban bővebb jelentéssel bír. Ide tartoznak azok, akik minden érző lény üdvéért világosodnak meg, és saját szellemi erejükkel másokat is a megvilágosodáshoz vezetnek. Az ilyen bódhiszattva nem távozik a nirvána állapotába, hanem halála után a Tushita-mennyben várakozik, míg minden lény el nem éri a megvilágosodás állapotát. A hínajána buddhizmusban csupán 24 bódhiszattva van. ## Buddhista kozmológia A buddhista kozmológia a világegyetem alakjának és fejlődésének buddhista szövegekben történő jellemzése. Ezt a kozmológiát részletesen leírja a théraváda és a mahájána irányzatoknál található Abhidharma is. Ez a különböző buddhista hagyományokban szereplő szútrák és vinaják világegyetemről szóló elemzéseinek és egyeztetéseinek a végterméke. A buddhista kozmológia leírásainak megfelelő világ képe nem tekinthető a világegyetem szó szerinti leírásának. Következetlen és nem is lehet következetessé tenni még a korabeli indiai csillagászati adatokkal sem. Azonban nem is annak szánták ezt a kozmológiát, hogy a hétköznapi ember által észlelt világot írja le; sokkal inkább egy olyan világ, ahogyan a divjacsaksusz (páli: dibbacsakkhu), az „isteni szem” lát – amellyel egy buddha vagy egy arhat megfigyelheti az összes többi világot és a bennük keletkező (születő) és elmúló (elpusztuló) lényeket. Ezt a kozmológiát szimbólumokon és allegóriákon keresztül is értelmezték. A buddhista kozmológiát két egymáshoz kapcsolódó részre lehet osztani: térbeli kozmológia, amely a világegyetemen belüli különböző világok elosztását írja le, és az időbeli kozmológia, amely jellemzi a világok keletkezését és elmúlását. A térbeli kozmológiát két ágra lehet osztani: az egyik a függőleges (vagy csakravála) kozmológia – amely függőleges irányban osztja el a világokat (némelyik magasabban, némelyik alacsonyabban van) –, a másik a vízszintes (szahaszra) kozmológia a függőlegesen elhelyezett világokat rendezi ezres, milliós vagy milliárdos csoportokba. A függőleges kozmológiában a világegyetem sok világból áll (lokáh). Ezeket nevezik birodalmaknak, mezőknek vagy síkoknak is, amelyek egymásra helyezett rétegekben helyezkednek el. Mindegyik világ egy tudatállapotnak vagy létállapotnak felel meg. A világ azonban nem jelöl egy helyet, mint ahogy az azt alkotó élőlények teszik, csupán a karmájuk (cselekedetük) tartja azt fent, és ha ennek a világnak a lakói elpusztulnak, akkor az egész világ is megsemmisül. Ugyanígy keletkeznek ezek a világok, az első lakó megszületésével egyetemben jelennek meg. A különböző világok fizikai különválása nem is annyira lényeges, mint a mentális. Annak ellenére, hogy az emberek és az állatok egyazon fizikai környezeten osztoznak, mégsem tartoznak egy világhoz, mivel a tudatuk máshogyan fogja fel és reagál a saját környezetére. A függőleges kozmológia 31 létezési síkra van osztva, amelyek három birodalomban (dhátu) helyezkednek el. Mindegyik sík külön tudatállapotnak felel meg. A három világ (Tridhátu) a nem anyagi birodalom vagy az alaknélküliség 4 birodalma (arúpa-vacsara), a 16 finom anyagi birodalom avagy az alakok 16 birodalma (rúpa-vacsara) és az érzéki vágyak 15 birodalma (káma-vacsara). A mi naprendszerünkben, azaz ezen a létsíkon „öt vagy hat érzéki birodalom” létezik. Előfordul, hogy az arúpa-vacsara és a rúpa-vacsara birodalmakban született összes élőlényét „istenként” osztályoznak (déva). Ám ez a fogalom nem teljesen világos, ugyanis bármely olyan lényre vonatkozhat, amely hosszabban és boldogabban él, mint az ember. A többségük nem isten a szó hétköznapi értelmében, hiszen semmi közük nincs az emberekhez. A vízszintes (szahaszra) kozmológia a függőlegesen elhelyezett világokat rendezi ezres, milliós vagy milliárdos csoportokba. Buddha szerint az univerzum időben is és térben is végtelen. Az összes világ és birodalom egy egységet alkot (Szakvala), amely a naprendszer méretének felel meg (Szalvala). Ezer naprendszer csoportját nevezik „Szahasri Loka Dhat” néven (vagy kis csilliókozmosz). Erről úgy tartják, hogy a Tejút méretének felel meg. Egymillió naprendszer csoportja „Divi Szahasri Loka Dhatu” (vagy közepes dicsiliókozmosz). A legnagyobb csoport egytrillió naprendszerből áll. Ezt „Thri Szahasri Loka Datu”-nak vagy nagy tricsiliókozmosznak nevezik. Egy ilyen utóbbi csoportban egyszerre csak egyetlen buddha létezhet. A buddhista időbeli kozmológia leírja, miképp keletkezik és múlik el a világegyetem. Egyéb ind kozmológiához hasonlóan végtelen időt tartalmaz és ciklikusságot. Ez nem jelenti azt, hogy folyamatosan ugyanazok az események történnek benne, csupán a nappal-éjjel, tél-nyár körforgás a jellemzője. Az idő mérésének alapegysége a mahákalpa vagy „Nagy Eon” (jap: 大劫 daigó). Emberi években ez egyszer sincs megfogalmazva, de nagyon hosszú időt takar – milliárd években vagy még többen kell számolni. Egy mahákalpa négy kalpára vagy „eonra” (jap: 劫 kó) van osztva: - Vivartakalpa „kialakulás eonja” – ez alatt jön létre a világegyetem. - Vivartaszthájikalpa „kialakulás-megtartás eonja” – ez alatt az idő alatt a világegyetem megtartja kialakult formáját. - Szamvartakalpa „feloszlás eonja” – ez alatt az idő alatt a világegyetem feloszlik. - Szamvartaszthájikalpa „feloszlás-megtartás eonja” – ez alatt az idő alatt a világegyetem üres állapotot tart fent. Mindegyik kalpa fel van osztva húsz antarakalpára (páli: antarakappa; jap: 中劫, „eonon belül”) – mindegyik egyenlő hosszú. ## A buddhizmus főbb iskolái A buddhizmus tanrendszere egy hasonlattal élve egy nagy házra hasonlít, amelyre a lakók folyamatosan újabb emeletráépítéseket húznak fel, és amíg a fenn lakók szükségesnek és jogosnak ismerik el az alsó emeletek létezését, addig az alsó emeletek lakói idegenkedve, elutasítóan viselkednek az emeletráépítési törekvésekkel szemben. A két fő áramlat a théraváda (ősi tanítás) és a mahájána (nagy szekér vagy nagy jármű) néven ismert. A mahájána felsőbbrendűnek tartja magát, és lenézően hínajánának, kis, azaz hitvány szekérnek nevezi az eredeti, régebbi felfogást. Azt vallja, hogy minden embernek törekedne kell arra, hogy bódhiszattvává (a bódhiszattvák olyan megvilágosodott lények, akik saját nirvánájukat elhalasztva az újjászületést választották azért, hogy az emberiséget szolgálják) váljon, ennek a célnak a megvalósítása érdekében aktív etikát tanít. 1933-ban Kőrösi Csoma Sándor lett az első európai, akit Japánban bódhiszattvának nyilvánítottak. Sírja buddhista zarándokhely lett. Mindketten elismerik az ősi iratok tanításait, azonban mahájána, a hagyományos buddhista tanokat átértelmező gondolatvilágát új iratok felfedezésével próbálta igazolni, amit a „kis szekér” képviselői kétségbe vontak. Az indiai „szellem” toleranciájának és türelmének köszönhetően a két fő tábor között sem alakult ki európai értelemben vett vallási ellentét, sőt, máig előfordul, hogy a két buddhista áramlat hívői egyazon kolostorban élnek együtt a legnagyobb egyetértésben. Mindkét irányzat szerint a jelenségek nem rendelkeznek önvalóval, egy egységes megfogható és azonosítható lényeggel, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartják. Mindkét iskola elismeri, hogy a parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet semmit állítani Buddháról. Gautama tanait később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tipitaka (szanszkrit: Tripitaka – három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahájána irányzat szerint, míg a hínajána szerint csak a vágyak kialvása. A mahájána szútrák (tankönyvek) szanszkrit, kínai és tibeti nyelven írott művei közül a következők a legfontosabbak: - A bölcsesség tökéletessége (Pradnyápáramita) - A Tiszta Ország rendszere (Szukhávati-vjúha) - A Jó Törvény Lótusza (Szaddharma-pundarika) - A Tan ceyloni kinyilatkoztatása (Lankávatára) - A Buddha-ékszer (Buddhávatamszaka) Az eredeti, régebbi felfogás szerint (théraváda iskola) a buddhák száma korlátozott, a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben csak egy létezik belőlük. A hínajána szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre osztható, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve. A mahájána ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógácsára), de van olyan irányzat is (madhjamaka), amely e világot illúziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógácsára filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamaka filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna. A jelenleg elterjedtebb mahájána szerint a buddhák száma csaknem végtelen, és minden lényben benne van potenciálisan a buddhává válás képessége, azaz a számtalan újjászületés fokozatosan érleli buddhává azt, aki erre az útra lép, így a létezés megannyi fokán álló lény között jelenleg is található olyan, aki a jövőben buddhává érik majd. A nirvána a mahájána irányzat szerint nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot, míg a hínajána szerint csak a vágyak kialvása. A számtalan buddha feltételezése a mahájána buddhizmusban felvetette annak a lehetőségét is, hogy ezek a már üdvözültek jótékony hatással vannak a földi élőlényekre, tehát hozzájuk imádkozni szintén üdvözítő hatású. Ezzel együtt kialakult egy gazdag mitológiai hitkör, amelyeket a hinduizmushoz hasonlatos kultuszokkal imádtak. A mahájána buddhista eszmekör megjelenése elősegítette a buddhizmus terjedését olyan országokban is, ahol a kultuszoknak, a többistenhitnek és vallási tiszteletnek régebbi, mély gyökerei voltak (például brahmanizmus). A meglévő ind vallások, elsősorban a hinduizmus, brahmanizmus behatásainak következtében éppen a mahájána buddhizmus adott lehetőséget az eredeti tanok háttérbe szorítására, illetve arra, hogy megtörje a tan ellenállóerejét. Ezzel egy időben (i. sz. 1000 körül) már megmutatkoztak a jelei a vallás bizonyos mértékű regressziójának is (ebben a szubkontinens északnyugati részén ekkortájt terjeszkedő iszlám is szerepet játszott). Ezzel együtt lehetőséget adott, többek között, az indiai kasztrendszer merevségének feloldására, hiszen a buddhista szerzetesrendek kasztoktól függetlenül fogadtak be „bódhiszattvákat”. (Bővebben: A buddhizmus története Indiában) ## Elterjedés és változatok Az i. e. 3. században Srí Lankán és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján az 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, míg Japánban a 6., Tibetben a 8., Mongóliában és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el. (Bővebben: Buddhizmus Kelet-Ázsiában) Indokínában (Kambodzsa, Khmer Birodalom, Angkor) és Ceylon (Srí Lanka) szigetén Hátsó-Indiában, Burmában (Mianmar) a hínajána vagy théraváda buddhizmus a meghatározó. Az indonéz szigetvilágban az iszlám terjedéséig a hinduizmussal vállvetve erős vallási tényező volt. (Bővebben: Buddhizmus Délkelet-Ázsiában) A kínai szellemi életben, a kínai univerzalista tanok mellett sokszor császári támogatással, sokszor hivatalos üldöztetések közepette tartotta meg befolyását. Kínában, Koreában és Japánban elsősorban a meditációs iskola terjedt el, a mahájána különböző változatai (például:Tiszta Föld buddhizmus és a meditációt hangsúlyozó irányzat, a csan (koreai szon, japán zen). (Lásd még: Koreai buddhizmus) A zen ma is Japán legnagyobb buddhista szektája, egyedi vonásokkal, mint például, hogy a kezdetektől elvetette a papi nőtlenséget. Ezek a buddhista iskolák már bőségesen merítettek a taoista szemléletből, illetve a kelet-ázsiai természetvallások világából. Tibetben (és Mongóliában, valamint Oroszország egyes területein) a mahájána rituáléiból, illetve a mágikus formák citálásából kialakultak a buddhista tantrizmus különböző fajtái is, amelyek a későbbiekben önálló szekérré alakultak (például a gyémánt szekér). Ez az áramlat az i. sz. 600-as években Bengáliából kiindulva érkezett Tibetbe, azonban az itteni („bön”: egyfajta démonhit) vallással szemben kezdetben csak kevéssé érvényesült. Amint az indiai szerzetesek, a papság szerepe erősödött a szellemi, kulturális és állami életben, úgy vette át az állam irányításának szerepét az a sajátos iskola, amely a „khubilgani öröklési rend” néven vált ismertté, ahol is feltételezik, hogy a lhászai főpap, a dalai láma halála után az egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét különböző égi jelek alapján meg lehet állapítani. A tan összefoglaló neve a vadzsrajána. A tibeti buddhizmus hivatalosan elismert öt fő irányzata a nyingmapa, a szakjapa, kagyüpa, a gelugpa és a dzsonangpa. Őszentsége, a 14. dalai láma a gelug iskolának a tagja, ám az intézménynek nem a legfőbb személye (az mindenkor a Ganden kolostor vezetője, Ganden Tripa). A lámaista hierarchia és egyházrend helyzetében nagy változásokat hozott Tibet kínai annektálása (1951), ami a dalai lámát Indiába való menekülésre kényszerítette (1959). Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához. A buddhista vallás Nyugaton először a szaktudósok tevékenységéhez kötődött, Sir Monier Monier-Williams szanszkrit szótára (Oxford, 1899.), T. W. Rhys Davids és William Stede páli szótára (London, 1921.) és Kőrösi Csoma Sándor tibeti szótára nyitotta meg a szövegek gazdag tárházát a nyugati érdeklődők előtt. Sir Edwin Arnold elbeszélő költeménye, az Ázsia világossága 1879-ben már önálló nyugati alkotás volt. A Tan nyugati értelmezéseinek sorát a Teozófiai Társulat nyitotta meg. Henry Steel Olcott tevékenységét a buddhista világban is általános tisztelet övezi, a Srí Lanka-i főváros egyik fő utcáját róla nevezték el, s az általa tervezett buddhista zászlót 1952 óta világszerte használják. Önálló nyugati vallási irányzatként jött létre 1968-ban a Nyugati Buddhista Rend, újabb nevén Triratna Buddhista Rend. Ennek legfontosabb vallási újítása, hogy a rend tagjai nem szerzetesek, hanem "dhammacsári" világi felavatást kapnak. A rend alapítója Bhante Sangharakshita a második világháború után angol katonaként maradt Indiában, ott tanult húsz éven át, majd a hippimozgalom idején már Londonban szervezte az egyházat. Fő művét magyar nyelven a Dzsaj Bhím Közösség jelentette meg A Dharma jelentése címmel 2014-ben Agócs Tamás fordításában. Az ún. jobb oldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ún. bal oldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással. ### A buddhizmus Magyarországon Magyarországon a buddhista irodalomnak komoly hagyományai vannak, Kőrösi Csoma Sándortól kezdődően a 20. század első felében megjelent fordításokig. A buddhista tanok közvetlenül is terjedhettek, éppen az egyházilag legsötétebb időkben, ugyanis Budapesten 1952-ben megalakult a Buddhista Misszió, amely 1956-tól a német származású Anagarika Govinda és az általa vezetett Árja Maitréja Mandala rend támogatását élvezte. Könyveket ugyan nem adhattak ki, ám szamizdat formájában már az 1980-as években jegyzeteket sokszorosítottak, amelyek 1989 közeledtével egyre komolyabb külsőt kaptak, és könyvként is megjelenhettek. A misszió vezetője Hetényi Ernő volt, aki 1956. október 8-án kapott beavatást Dapa Kasszapától a rendi hierarchia egyenes ági leszármazási vonalába. 1956. november 2-án pedig a Legfelsőbb Rendi Tanács és Láma Góvinda a „doctor philosopiae buddhologiae” címmel ismerte el munkásságát. Ugyancsak 1956-ban alapította Hetényi Ernő Budapesten a buddhológiai intézetet, amely a Kőrösi Csoma Sándor Buddhológiai Intézet nevet kapta. 1990 után sorra alakultak a buddhista rendek, iskolák, a hirtelen jött szabadság azonban bizonyos fokú felhígulást eredményezett. A tan könyvkiadása is átvette a könnyedebb, ám kevésbé alapos angolszász kézikönyveket, ugyanakkor Kőrösi Csoma Sándor munkáinak jó része még ma is lefordítatlan. Magyarországon ezidáig 11 sztúpát adtak át hivatalosan: Budapesten 4, Budakeszin, Bükkmogyorósdon (Csernelyben), Zalaszántón, Tar községben, Becskén, Mánfán és az uszói tanyán. A zalaszántói 36 méter magas és 24 méter széles Béke sztúpa Európa második legmagasabb buddhista-szentélye. Létezik buddhista gimnázium (A Tan Kapuja Buddhista Gimnázium) és főiskola (A Tan Kapuja Buddhista Főiskola) is Magyarországon. 2014\. Szeptember 22-én reggel 6 órakor indult el Magyarország első buddhista rádió adója, a Buddha FM online rádió. A rádió „alkotói a magyarországi buddhista közösségek, a Tan Kapuja Buddhista Egyház és Főiskola tagjai, tanítói, diákjai és az élet”. ## Szerzetesi élet A buddhista szerzetesrend hagyományosan két nagy gyülekezetre osztható: a szerzetesekre (bhikkhu) és az apácákra (bhikkhuni). Kezdetben Buddha tanítványai csak férfiakból álltak, azonban Buddha nevelőanyja Mahá Padzsápatí Gótamí kérésére és Ánanda közbenjárására 500 nő megkapta az engedélyt, hogy belépjen a szanghába. A vadzsrajána hagyományban (Tibet és Nepál) nem alakult ki bhikkhuni hagyományvonal, viszont a mai napig léteznek a kelet-ázsiai közösségekben. 2007 óta több helyen is sikerült újra feléleszteni ezeket a hagyományokat. A szerzetesek és apácák a buddhista közösségekben ma is fontos szerepet töltenek be. Első és legfontosabb feladatuk, hogy megőrizzék a tanokat és tartsák be a szabályokat. Példát kell mutatniuk a világi közösség számára, és segíteniük kell a világi embereket abban, hogy ők is erényekre tehessenek szert. Ezt úgy tehetik, ha ajándékot adnak az egyházi személyeknek. Cserébe a szerzetesektől és apácáktól elvárják, hogy aszkéta életet éljenek, tanulmányozzák a tanokat és végezzenek meditációkat. A bhikkhuk és bhikkhunik először növendékek lesznek (srámanéra és srámanéri) néhány évig. Bizonyos feltételeknek meg kell felelni, mielőtt valakit felvesznek a buddhista közösségbe: 7 és 70 év között kell lennie, nem szegte még meg a sílát (magaviseleti szabályok csoportja). A fiú növendékek rendszerint igen fiatal korban beállnak srámanerának, de legtöbbször 8 éves kor után. A nők általában csak felnőttkorban állnak be srámanerínek, mivel velük szemben nincs semmilyen elvárás. A srámanerák a tíz buddhista szabály szerint élnek és nem vonatkozik rájuk a szerzetesek összes szabálya – vinaja. A magasabb – bhikkhu és bhikkhuni – szintekbe nem nyerhetnek felvételt a 20 évnél fiatalabbak. A nők esetében hasonló a rendszer, az ő esetükben azonban általában öt évig maradnak srámaneríként. Thaiföldön a szerzeteseket a közösség ellátja, amiért cserébe ők spirituális segítséget nyújtanak a közösségnek. A bhikkhuk és bhikkhunik eskütétel után bármikor elállhatnak esküjüktől és visszatérhetnek a világi életbe. Ezt követően később újból felvehetik esküjüket, és visszafogadhatja őket a szangha. A vinaja szerint a bhikkhunikra ez a szabály nem vonatkozik, ha egyszer egy bhikkhuni leadta a fogadalmát, többé abban az életében nem veheti őt vissza a szangha. A bhikkhuk akár hétszer is felvehetik és leadhatják fogadalmukat. A vinaja szabályainak megszegése bizonyos súlyos esetekben arra az életre vonatkozóan a rendből való kizárást is maga után vonhatja. Burmában, Tajvanban és Hongkongban néha a világi emberek egy hétre vagy egy hónapra is fogadalmat tehetnek. Thaiföldön jelenleg csak a férfiak számára van ilyen lehetőség. A fegyelmi szabályok arra hivatottak, hogy a szerzetesek és apácák számára lehetővé tegyék az egyszerű és összpontosított életvitelt, nem az aszkézis a fontos. A nőtlenség és hajadonság fontos különbségtétel egy szerzetes és egy háztulajdonos között. A hagyománytól függően a szerzetesek csak napi egyszer étkezhetnek és csak a világi emberek adományaiból vagy a kolostor konyhájából, amit a világi közösség adományaiból tartanak fent. A keresztény szerzetességgel ellentétben a buddhista szerzeteseknek nem kell engedelmeskedni semmilyen felsőbb hatalomnak, azonban az elvárás, hogy a felsőbb szinten álló szerzetesek felé tiszteletet kell mutatni (a thai hagyományban az számít felsőbb szintű szerzetesnek, aki már több esős évszakban végzett elvonuláson vett részt). Buddha nem jelölt ki utódot, és senki nem köteles engedelmeskedni a szerzetesi szabályoknak. Az egyes csoportok együttesen hoznak döntéseket a közösség rendszeres gyűlésein. Ekkor döntenek szabályszegésekről és a kommunális javak elosztásáról. A tanító-tanítvány kapcsolatokat is megvitatják, de nincsenek előírt szabályok, sem parancshozók. Egy apát vagy apáca van általában megbízva azzal, hogy a napi adminisztrációkat elvégezze, és kijelölhet másokat, hogy segítséget nyújtsanak neki. Egyes hagyományokban ezeket a szerepeket szavazással döntik el, más hagyományokban a világi közösség választja ki őket – például Thaiföldön. ### Speciális tanulási módszerek a tibeti kolostorokban #### Vitázás A szerzetesek buddhista tanokról szóló vitázási gyakorlata a tanulás folyamatának részét képezi a Szera kolostor főiskoláin. Ezáltal jobban elsajátítják a buddhista filozófia megértését, és magasabb szinten tudják folytatni tanulmányaikat. Erről a gesztusokkal kiegészített vitázási hagyományról úgy tartják, hogy a Szera kolostor sajátossága. Látogatók is meg szokták hallgatni a vitákat, amelyeket meghatározott menetrend szerint szoktak tartani, minden nap a kolostor 'vitaudvarán'. #### Eljárások és szabályok A szerzetesek a tanáraik előtt vitáznak, és a kérdező és a válaszoló is betartja az alaposan kidolgozott szabályokat és eljárásokat. Az ehhez hasonló vitázások hagyománya az ősi indiai ‘Hindu ortodoxiában’ keresendő, amely aztán átszállt a tibeti hagyományokba is a 8. század környékén. A vitagyakorlatok a kolostor falain belül történnek. A védőnek meg kell védenie a nézőpontját az adott vitatémában. A vita egy Mandzsusríhez intézett könyörgéssel (invokáció) kezdődik, amelyet hangosan és éles hangon olvasnak fel. A kérdezőnek tömören kell kérdeznie, és a védőnek egy meghatározott időn belül kell válaszolnia. A vita lezárását meghatározott válaszok jelzik, például: „Elfogadom (do), az ok nem megalapozott (ta madrup), vagy nincs átjárás (Kyappa majung)”. Sokszor a megvitatott kérdések csak arra szolgálnak, hogy félrevezessék a téma védőjét. Ha a védő ugyanis nem képes egy megszabott időn belül válaszolni, csúfos kifejezést érdemel. A tibeti vitagyakorlatokban a vitát hallgató közönségnek nincs szerepe, és nincs döntőbíró sem. Azonban ha a védő oldaláról közvetlen ellentmondás van, akkor formális döntés következik, hogy ki nyerte a vitát. #### Fizikális gesztusok A vitákat élénk gesztusok kísérik, amelyek élettel töltik meg a gyakorlatot. Minden egyes gesztusnak megvan a saját jelentése, amelyek közül egyesek drámaiak (szimbolikus értékűek): minden kérdés után hangosan összeütik a tenyerüket, hogy kifejezzék érvelésük hatalmát és bizonyosságát; a védő által tett rossz válasz esetén az ellenfele a kezével három kört rajzol a védő feje köré, és közben hagos sikítással igyekszik elbizonytalanítani a védőt; az ellenfél hibáját úgy jelzik, hogy a szerzetesi ruhájának felső részét a derekukhoz dörzsölik; általános a hangos tenyércsapkodás és intenzív verbális szóváltás. A lényege az egésznek, hogy a másikat helytelen érvelésbe keverjék. Mindig, amikor új kérdést tesznek fel, a tanár a kinyújtott bal tenyerébe csap a jobb tenyerével. Amikor egy kérdést helyesen válaszolnak meg, akkor a tanár a jobb kézfejét visszahúzza a bal tenyerébe. Amikor a védő nyeri a vitát, akkor allegorikusan kétségbe vonja a kérdező bölcsességét buddhistaként. ## Buddhista szövegek A buddhista szövegeket sokféleképpen lehet csoportosítani. A nyugati tudósok a kézirat, kanonikus írás kifejezéseket nem egységes módon alkalmazzák a buddhizmus területén. Például egyesek két csoportra osztják a szövegeket: kéziratokra és kanonikus szövegekre. Mások a kéziratokat kanonikus, magyarázó és pszeudo-kanonikus szövegekre osztják. Egy másikfajta csoportosításban a "Buddha szavait" (buddha-vacsana) különböztetik meg az összes többi szövegtől. A különböző buddhista iskolák különböző hangsúlyt fektetnek a szövegek tanulmányozására. Sok más vallással ellentétben a buddhizmusban nincs egy olyan központi szöveg, amelyet minden hagyomány követne. Ennek ellenére néhány tudós a Vinaja-pitakát és a Szutta-pitaka első négy nikájáját (gyűjteményét) tekinti az összes buddhista hagyomány közös alaptanításának. Ez félrevezető lehet, ugyanis a mahájána hagyományban ezeket csupán bevezetőnek tekintik, nem fő tananyagnak. A tibeti buddhizmusban például az ágamák többségét le sem fordították (bár elméletileg elfogadják azokat) és Kínában és Japánban sem játszik szerepet sem az egyházi, sem a világi emberek vallási életében. Más tudósok szerint nem nevezhetünk meg közös alaptanításként semmilyen buddhista szöveget. A buddhista kánonok mérete és összetettsége megnehezíti a buddhista filozófia megértését. A théraváda buddhizmus követői a páli kánont veszik alapul, míg a mahájána buddhizmusban a mahájána szútrákat és a saját vinajájukat követik. A páli szútrák, egyéb szövegekkel együtt, szorosan kapcsolódnak a más iskolák által használt ágamákhoz. Történtek korábban különböző kísérletek, hogy létrehozzanak egy közös buddhista kánont a buddhizmus összes fő tanával. A théraváda hagyományban a papnövendékek számára létrehoztak összesűrített 'tanulmányi szövegeket', amelyek népszerű és befolyásos szövegeket rendeztek egy kötetbe. Később Srí Lankán a Dhammapada hatalmas sikereket ért el egységesítő szövegként. ### A páli Tipitaka A páli Tipitaka (jelentése: "három kosár") a Vinaja-pitaka, a Szutta-pitaka és az Abhidhamma-pitaka szövegeire utal. A Vinaja-pitaka tartalmazza a buddhista szerzetesek és az apácák magaviseleti szabályzatait, illetve magyarázatokat, hogy miért és hogyan alakultak ki ezek a szabályok. A Szutta-pitaka tartalmazza a Gautama Buddhának és a tanítványainak tulajdonított példabeszédeket. A később keletkezett Abhidhamma-pitakát tartják Buddha magasabb szintű, rendszerezett tanításainak. A páli Tipitaka az egyetlen korai Tipitaka (szanszkrit: Tripiṭaka), amely érintetlenül fennmaradt eredeti nyelven. Fennmaradtak még ezen felül részletek a szarvásztiváda, a dharmaguptaka, a mahászánghika, a kásjapíja és a mahísászaka iskolák Tipitakáiból is. Ezek többsége kínai nyelvű fordításokban maradt fent. Egyes források szerint néhány korai buddhista iskolának öt vagy hét pitakája is létezett. Az írások szerint Buddha halála után hamar megtartották az első buddhista zsinatot, amelynek elnöke Mahákásjapa (páli: Mahákasszapa) volt. A zsinat célja Buddha tanításainak összefoglalása volt. Upáli elszavalta a vinaja teljes szövegét, Ánanda pedig a dharma tanításokat mondta vissza emlékezetéből. Ezek váltak a Tripitaka alapjává. Azonban ezeket a tanításokat kezdetben csupán szájról szájra hagyományozták és csak az i.e. 1. században írták le őket először. Ezért a buddhista iskolák szútrái és a vinaják igen eltérő elemeket tartalmaznak, köztük a példabeszédek, a szövegmagyarázatok, a kozmológiai és kozmogóniai szövegek, Gautama Buddha korábbi életeinek történetei és egyéb témák tekintetében. A kánon nagy része nem kifejezetten "théraváda", inkább olyan tanítások gyűjteménye, amelyet ez az iskola őrzött meg a korai, nem szektariánus tanításokból. ### Mahájána szútrák A mahájána szútrák buddhista szövegek elég tág fogalma, amelyeket a mahájána hagyományokban használnak és úgy tekintik, hogy Buddha tanításai. Egyes mahájána követők Gautama Buddha tanításaként fogadják el a korai buddhista tanításokat (köztük a szarvásztiváda Abhidharmát is, amelyet Nágárdzsuna később kritizált) és a mahájána szútrákat egyaránt, és úgy tartják, hogy ezek különböző személyiségű és spirituális szintű embereknek készültek. Ezek a szútrák gyakran hangzanak úgy el, mint Buddha mélyebb, fejlettebb tanításai, azon gyakorlók számára, akik a bódhiszattva ösvényt követik. Az ösvényt úgy magyarázzák, hogy a motivációjuk az, hogy minden érző lényt meg szeretnének szabadítani a szenvedéstől. A mahájána buddhizmus kezdete nem tisztázott. A mahájána buddhizmus korai szakaszáról nyugaton előzőleg úgy tartották, hogy külön álló iskolaként az ún. Hínajána iskolával versengett. A buddhák és bódhiszattvák imádatáért gyakran tekintették a mahájána irányzatot hitre épülő, világi jellegű buddhizmusnak, amely állítólag a sztúpák iránti hódolatból fakadt. Azáltal, hogy egyre több korai szöveghez lehet könnyen hozzáférni, manapság ezeket a nézeteket többnyire elvetették. A legkorábbi mahájána szövegek az időszámításunk elejéről valók. Nem található olyan bizonyíték, amely kimondaná, hogy a mahájána valaha is a buddhizmus egy szektája lett volna, vagy egy különálló iskola. Sokkal inkább eszmék egy csoportja volt és a bódhiszattva út tana. Paul Williams szerint a mahájána irányzatnak sohasem volt saját fegyelmi szabályzata (vinaja) és nem is akart, ahogy saját hagyományvonala sem volt korai buddhista iskolákból. Emiatt minden egyes bhikkhu (szerzetes) és bhikkhuni (apáca) aki felvételt nyert mahájána intézményekbe formálisan egy korai iskolához tartozott. Ugyanez folytatódik ma is a kelet-ázsiai dharmaguptaka szerzetes rend vonalánál és a tibeti buddhizmus múlaszarvásztiváda vonalánál. Éppen ezért a mahájána soha nem is volt a korai iskolák egyik kívül álló, rivális szektája. A mahájána eredetének korai bizonyítékai a mahájána szövegek korai kínai fordításait jelentik. Ezeket a mahájána tanításokat egy Lókakséma nevű buddhista szerzetes terjesztette Kínában a 2. században. A 4. századi bódhiszattva-pitaka mellett a legfőbb kánont a kínai és tibeti fordítások jelentik, amelyek eredeti szanszkrit vagy prakrit szövegekből készültek. Nem létezik egyetlen meghatározott mahájána kánon, inkább szöveggyűjtemények léteznek. A legalapvetőbb mahájána szútrák manapság a Pradnyápáramitá szútrákba tartozó Szív szútra és a Gyémánt szútra. A szabványos kínai buddhista kánon a Taisó Tripitaka, amelyet az 1920-as években szerkesztettek újra Japánban. A 85 kötetes mű kanonikus és nem-kanonikus műveket is tartalmaz: ágamákat, többféle vinaja változatot, az abhidarmát és tantrikus írásokat. ## Meditáció A buddhista meditáció a buddhista filozófia és vallás meditációs gyakorlatainak összefoglaló elnevezése. A legfőbb meditációs technikákat ősi buddhista szövegekből és a tanító-tanítvány kapcsolatokban szájról szájra átörökített tudásból ismerjük. A buddhisták azért meditálnak, mert ez jelenti az utat a megvilágosodás és a nirvána felé. A buddhizmus klasszikus nyelveiben a meditációhoz legközelebb álló kifejezések a bhávana és a dhjána. A buddhista meditációs technikák világszerte népszerűek, nem kizárólag a buddhista szemléletű emberek körében. A buddhista meditáció vonatkozhat egy sor különböző meditációs technikára, amelyek fejlesztik a tudatosságot, koncentrációt, természetfeletti képességeket, nyugodtságot és belátást. Általában kétféle meditációról beszélhetünk a buddhizmusban: analitikus és egyhegyű (összpontosító). Az elsőnél a meditáló elemzési folyamatnak veti alá a meditáció tárgyát, miközben újra és újra megpróbálja megismerni. A másodiknál a meditáló a meditáció tárgyára koncentrál, további elemzés nélkül. A kétféle meditáció ötvözése hatékony technika. ### Jóga A jógagyakorlatok szorosan kapcsolódnak a hinduizmushoz, a buddhizmushoz és a dzsainizmushoz. A három hagyományban azonban eltérő jógakifejezéseket használnak. A hinduizmusban a jóga általánosságban a jóga nyolc végtagjára utal, ahogy azok az i. e. 100 körül keletkezett Patanydzsali jóga szútráiban is szerepelnek. A jóga szó a szanszkrit judzs szótőből származik, aminek jelentése: összeköt, egyesít, igába fog. Az egyéni lélek (átman) és az univerzális lélek (Paramátma, Brahman) egyesítésére utal, de vonatkoztatható a test, a tudat és a lélek egyesítésére történő utalásként is. A tibeti vadzsrajána buddhizmusban a „jóga” kifejezés mindenféle spirituális gyakorlatot jelölhet a tantráktól kezdve (mint például a krija-jóga vagy a csarja-jóga) az „isten-” és a „guru-jógák”ig. Az Indiából származó Szútrajána és Tantrajána szövegek korai fordítási időszakában Tibetben a legmegfelelőbb „átruházás” (szanszkrit: jána) az adi-jóga (szanszkrit) volt (lásd még: buddhista jóga). ## A buddhizmus és a modern tudományok A buddhizmus és a modern tudományok már rengetegszer bizonyultak kompatibilisnek a történelem során. A buddhizmus és bizonyos tudományos területek képviselői között az elmúlt évtizedekben felélénkült a párbeszéd. A buddhizmuson belül a filozófiai és pszichológiai tanítások hasonlóságot mutatnak a modern tudományos és filozófiai elképzelésekkel. Például a buddhizmus támogatja a természet pártatlan vizsgálatát (a páli kánonban ezt úgy nevezik, hogy dhamma vikaja) – a vizsgálat fő tárgya az én. A buddhizmust többen jellemezték úgy, hogy racionális és dogmáktól mentes, és bizonyítékok szolgálnak rá, hogy ez így volt egészen a történetének kezdetétől fogva. Egyesek szerint a buddhizmus ezen jellemzője főleg a modern időkben kapott nagyobb hangsúlyt, és részben ez már egy újraértelmezett verzió. A buddhizmus nem minden formája mentes a dogmáktól. Egyes formái nem maradnak semlegesek a természetfeletti témákkal kapcsolatban és nem nyitottak a tudományos felfedezések irányában. A buddhista iskolák között is találni fundamentalista és elkötelezett hagyományokat, amelyekben helyi szellemeknek hódolnak, vagy mindenféle babonákat követnek. Mindezek ellenére megfigyelhetők bizonyos hasonlóságok a tudományos vizsgálódás és a buddhista gondolkodás között. Tendzin Gyaco, a 14. dalai láma egy tudományos konferencián kifejtette, hogy a buddhizmus és a tudomány is elővigyázatosak az abszolútumokkal, és inkább a kauzalitás és az empirizmus módszereit részesítik előnyben. ## Buddhista művészet A buddhista művészet azokra a művészeti alkotásokra vonatkozik, amelyekre hatással volt a buddhizmus. Ebbe beletartoznak azok a művészetek, amelyek ábrázolják a különböző buddhákat, bódhiszattvákat és egyéb lényeket, ismert történelmi vagy mitológiai buddhista alakokat, ezek életéből narratív jeleneteket, de ide sorolhatók a mandalák és a buddhista gyakorlatok egyéb vizuális segítőeszközei és fizikai tárgyai, mint például a vadzsrák, harangok, sztúpák és buddhista templomok. A buddhista művészet eredete az indiai szubkontinensen keresendő a történelmi Buddhát követő i. e. 6–5. században, amely után más kultúrákkal keveredve fejlődött és terjedt el Ázsiában és az egész világon. A buddhista művészet követte a hívőket a dharma terjedésével, és mindenfelé helyi jellegzetességeket vett fel. A buddhista művészet északi ága Közép-Ázsián és Kelet-Ázsián át terjedt, míg a déli ág Délkelet-Ázsiában hódított teret magának. Indiában virágzott legkorábban a buddhista művészet, amely hatással volt a hindu művészetekre is, egészen addig, amíg a 10. század környékére majdnem teljesen eltűnt a régióból, köszönhetően az iszlám dinamikus terjedésének és a hinduizmus felélénkülésének. Az i. e. 2–1. században a szobrok már egyértelmű jeleneteket ábrázoltak Buddha életéből és tanításaiból. Kezdetben szegélydíszeken vagy fogadalmi táblákon jelentek meg, általában sztúpák díszítésében. Annak ellenére, hogy az indiai ábrázolóművészetekben már régóta jelen volt a szobrászat hagyománya és mesteri szintre fejlődött az ikonográfia, a Buddhát soha nem ábrázolták emberi alakban, csupán buddhista szimbólumokon keresztül. Ezért nevezhető ez az időszak anikonistának. Buddha ember alakú ábrázolása az 1. század környékén kezdődött Észak-Indiában. Az alkotások két fő központja a mai Pakisztán területén található Gandhára és az Észak-India középső részén található Mathura volt. Gandhára művészete sokat köszönhetett a görög kultúra hatásainak, amelyek Nagy Sándor hódításai során kezdődtek, majd Görög-Baktria és az indo-görög királyságok megalakulása után erősödtek. Ezek hatására alakult ki a görög-buddhista művészet. A gandhárai buddhista szobrászatban megtalálhatók az ókori görög művészet hatásai és úgy tartják, hogy az „ember-isten” koncepcióját alapvetően a görög mitológia kultúrája ihlette. Művészetileg a gandhárai szobrászati iskola hozta be a buddhista művészeti ábrázolásba többek között a hullámos hajat, a mindkét vállat fedő szerzetesi ruházatot, a cipőt és a szandált, az akantuszfű leveleivel való díszítést, a nirvána szimbólumot. A későbbi buddhista művészetet a kezdetektől a valósághű idealizmus jellemezte, amelyben egyesültek az ember realisztikus arányai, testtartása és egyéb jellemzői, valamint az isteni tökéletesség és a higgadtság érzete. Buddhának ez az egyszerre emberként és istenként való ábrázolása vált az ezt követő buddhista művészetben az ikonográfia kánonjává. Ahogy az 1. század után a buddhizmus Indián kívülre is tovább terjedt, az eredeti művészeti formák összemosódtak egyéb hatásokkal, amelyek egymás után adódtak hozzá és alakítottak ki helyi művészeti formákat. Két fő útvonal alakult ki, amelyeken keresztül terjedt a buddhizmus: - északi út – az 1. században Közép-Ázsián keresztül: Nepál, Tibet, Bhután, Kína, Korea, Japán és Vietnám – ezekben dominánssá vált a mahájána buddhizmus. - déli út – Mianmar, Srí Lanka, Thaiföld, Kambodzsa és Laosz – ahol a mai napig a théraváda buddhizmus dominál. ## A buddhizmus és a társadalom ### Nők a buddhizmusban A nők a buddhizmusban egy olyan téma, amelyet különböző nézőpontokból lehet megközelíteni, például teológiai, történelmi, antropológiai vagy feminista nézőpontból. A legfontosabb érintett témák közé tartozik a nők teológiai státusza, a nőkkel való bánásmód a buddhista társadalmakban otthon és a közéletben, a nők története a buddhizmusban és a nők tapasztalatainak összehasonlítása a buddhizmus különböző formái között. Ahogy más vallásokban is, a buddhista nők tapasztalatai jelentősen eltérnek egymástól. Buddha azt tanította ugyan, hogy a feleség engedelmeskedjen az urának (Anguttara-nikája 5:33), azt is tanította viszont, hogy a férj tisztelje a feleségét, amely forradalminak számított abban a korban. Az olyan tudósok, mint Bernard Faure és Miranda Shaw, egyetértenek abban, hogy a buddhista tudományok még eléggé gyermekcipőben járnak a „társadalmi nemet” (gender) illetően. Noha a korai buddhista szövegekben, mint például a Vinaja-pitaka gyűjteménybe tartozó Csullavagga, szerepel Gautama Buddha állítása, hogy a nők elérhetik a megvilágosodást, az is egyértelműen szerepel viszont a Bahudhátuka-szuttában, hogy soha nem lehet nőnemű buddha. A théraváda buddhizmusban, amely a legkorábbi szövegekkel rendelkező mai modern buddhista irányzat, a buddhaság elérése nagyon ritka esemény. A gyakorlók arra összpontosítanak, hogy elérjék az arhatság tudatszintjét (a legmagasabb tudatszint), amely szint elérése lehetséges mind a férfiak és a nők számára. Buddha korábbi felesége Jasodará, gyermekük Ráhula édesanyja, elérte az arhat szintet miután csatlakozott a buddhista apácák (bhikkhuni) rendjéhez. A mahájána iskolában a gyakorlók célja, hogy elérjék a buddhaság szintjét. A mahájána szútrák szerint a nők elérhetik a megvilágosodást, viszont nem női testben. Például a 4. századi bódhiszattvabhúmi szerint az a nő, aki elérné a megvilágosodás szintjét, előtte férfiként még újjá fog születni. Miranda Shaw szerint „a női test elégtelenségének közvetítése negatív vonzattal bír". A vadzsrajána buddhizmus tantrikus ikonográfiájában női buddhák is feltűnnek. Olykor a meditációs mandala fő jidamjainak kísérőhölgyeként szerepelnek, mint például Vadzsrajoginí, Tárá és Simhamukha. Sákjamuni Buddha jóslata szerint, a mahájána Lótusz szútra 13. fejezetében, a jövőben meg fog világosodni Mahá Padzsápatí Gótamí és Jasodará. A 20. századi Tenzin Palmo tibeti buddhista apáca (a Kagyü iskola Drukpa Kagyü szektája) a következő fogadalmat tette: „Megfogadtam, hogy elérem a megvilágosodást női alakban – nem számít, hogy hány élet szükséges hozzá”. ### Családi élet a buddhizmusban Az Anguttara-nikája 5:33-ban Buddha azt mondja a jövőbeli feleségeknek, hogy engedelmeskedjenek férjeiknek, kedveskedjenek nekik, ne bosszantsák fel őket a saját vágyaikkal, hamarabb keljenek reggel, és később feküdjenek le este, mint a férjük. Ezen felül a férjes asszonyoknak elsorolja (Anguttara-nikája 7:59; IV 91–94) a feleség hét típusát – az első három sorsa boldogtalanság, a második négyé – akik önkontroll alá vetik magukat – a boldogság. Ez utóbbiakat a gondviselés (anyaszerű feleség), a társiság (baráti feleség) és az alázatosság (nővér-feleség és szolga-feleség) jellemzi – ezáltal Buddha többfajta feleségtípust is helyeselt a házasság kötelékében. #### Anyaság Az anyaság státusza a buddhizmusban hagyományosan a dukkha vagy szenvedés kifejezését szolgálja, amely az emberi létezés legfőbb jellemzője. Susan Murcott a páli kánonban szereplő arhat tudatszintet elért nők történeteiről szóló, Therigatha című könyvében azt írja, hogy „az anyaságról szóló fejezetekben mindig szerepel a gyász témája is. A fejezetben szereplő anyákat az késztette arra, hogy buddhista apácának álljanak, hogy gyermekeik halála utáni bánatot nem bírták elviselni”. Azonban a korai buddhizmusban az anyaságot saját jogán is értékes cselekedetnek tekintik. Májá királynő, Gautama Buddha édesanyja a szülés után pár nappal meghalt, hogy spirituális fejlődését egy másik létsíkon folytathassa. A kis Sziddhártha herceget nevelőanyja, Mahá Padzsápatí Gótamí nevelte fel, akinek szintén két saját gyermeke volt. Később ő lett a legelső női buddhista szerzetes. Mindkét gyermeke: fia, Nanda és lánya, Szundari Nanda csatlakozott a szerzetesi közösséghez. Gautama Buddhának és feleségének, Jasodarának közös fiuk született, Ráhula (jelentése: béklyó), akiből hétéves korában szintén szerzetes lett, és később Jasodará is apáca lett. #### Szerelem, szexuális magaviselet és házasság Noha általánosság szerint a buddhizmusban ideálisabbnak tekintik a cölibátusi szerzetesi életet, elismerik a házasság intézményének társadalmi fontosságát. Léteznek bizonyos útmutatások is az ideális házastársi viszonyra vonatkozólag. Bár a buddhista álláspontok eltérőek lehetnek a különböző buddhista iskolák szerint, a házasság azon kevés dolog közé tartozik, amelyet kifejezetten megemlítenek a spirituális fegyelemmel foglalkozó etikai szövegek (Síla). Az öt fogadalomban szerepel egy intés a helytelen szexuális viselkedéssel kapcsolatban. Arról viszont eltérően vélekednek a különböző buddhista iskolák, hogy mi számít helytelennek. A korai buddhizmusban jellemzésre kerül a tisztelet, amellyel a házastársak tartoznak egymásnak. Azonban a szerelemnél és a házasságnál magasabbra helyezik a nirvána állapotát. Olyan történetek igazolják ezt, mint például Nanda szerzetes és felesége, Dzsanapada Kaljáni története. Nanda a házasságkötésük után, még ugyanazon a napon beállt szerzetesnek, és a buddhista szangha kedvéért elhagyta újdonsült feleségét. A páli kánon ehhez hasonló történeteiben a szerelmet általában a szanszárához (az újraszületések állandó körforgása) való ragaszkodásként jellemzik. #### Abortusz Nem létezik egyetlen átfogó buddhista nézet az abortusszal kapcsolatban, jóllehet a hagyományos buddhizmusban elutasítják az abortuszt, mivel az az élet szándékos elpusztítását jelenti, amely a fogantatás pillanatában kezdődik. Egyes buddhista nézet szerint az élet örökös körforgásnak tekinthető és emiatt a fogantatás pillanata nem tekinthető az élet kezdetének. Japánban és az Egyesült Államokban toleránsabbak a buddhisták az abortusszal kapcsolatban, mint a világ más részein. Japánban a nők abortusz vagy vetélés után előfordul, hogy részt vesznek a mizuko kujó (水子供養 – szó szerint: újszülött csecsemő megemlékezési szolgálat) elnevezésű szertartásokon vagy, hogy enyhítsenek gyászukon, vagy azért, hogy kifejezzék bűnbánatukat. A hasonló tajvani szertartás elnevezése jingling gongjang. A 14. dalai láma azt mondta, hogy az abortusz "negatív cselekedet", de vannak kivételek. Úgy fogalmazott, hogy „az abortuszt úgy kell elutasítani vagy elfogadni, hogy megvizsgáljuk az egyedi körülményeket”. #### Eutanázia A théraváda buddhizmusban ha egy szerzetes a halál előnyeit hirdeti, amelybe beletartozik az is, ha valakinek egyszerűen az élet szörnyűségeiről beszél vagy a halál üdvéről olyan módon, hogy az úgy érezze, hogy öngyilkosságot kell elkövetnie, az az egyik legfontosabb vinaja szabályzat megszegését jelenti és azonnali kizárással jár a szerzetesi közösségből (szangha). A halálos betegségek esetében nem szabad senkit hamarabb halálhoz segíteni, mint ahogy az a betegség természetes állapotában lezajlana. A 14. dalai láma véleménye szerint megengedhető az eutanázia azok számára, akik olyan kómában vannak, amelyből nem lehetséges a felépülés: Amikor megkérdezték a dalai lámát az eutanáziával kapcsolatban azt mondta, hogy a buddhisták úgy tartják, hogy az élet értékes, főleg az emberi élet és hozzátette, hogy „[a]zt hiszem hogy jobb elkerülni”. 'Ugyanakkor azt gondolom, hogy a buddhista módszer az, hogy megítélje, hogy egy cselekedet helyes vagy helytelen, vagy megvizsgálja az érveket mellette és ellene.' Egy kómában lévő emberről mesélt, akinek nem volt esélye a felépülésre, illetve egy asszonyról, akinek terhessége veszélyeztette a hasában lévő gyermek életét és a sajátjáét, amely által a nem cselekvés nagyobb áldozatokkal járna. "Azt hiszem, hogy buddhista nézőpontból ezek kivételes esetek" mondta. "Emiatt jobb ha minden esetet egyenként megvizsgálunk." ### Buddhista nézetek a halálbüntetésről A buddhisták nézetei a halálbüntetésről megoszlanak az egyes buddhista országok hagyományaival és a különböző értelmezésekkel összefüggésben. A legtöbb hagyományosan buddhista országban hivatalosan nem törölték el teljesen a halálbüntetést. Nepál, Bhután és Kambodzsa törvényben tiltja, Dél-Korea, Laosz, Mianmar és Srí Lanka pedig egyáltalán nem alkalmazza a halálbüntetést (bár törvény szerint még létezik). Mongóliában évekkel ezelőtt moratóriumot hirdettek a halálbüntetésre. Bár jogilag még nem szűnt meg, a gyakorlatban már nem alkalmazzák (a legutolsó kivégzés 2008-ban volt). A Dalai Láma Daniel Goleman könyvében úgy nyilatkozik a bebörtönzött emberekről, hogy ők is megérdemlik, hogy felismerjék valódi természetüket. Azok az emberek,akik súlyos gyilkosságokat követnek el, kellő szakpszichológusi segítség mellett, belátják vétkességüket és képesek jó irányba változni. A Dalai Láma arra is kitér a könyvben, hogy minden emberben, minden rossz tulajdonság megtalálható, de ezek a rossz jellemvonások felismerés után alakítható, megszüntethető. Egyetemes érzelem, a harag, félelem, undor, szomorúság is. Az érzelmeinket meg kell tanulni lenyugtatni, és jó gondolatokat táplálni. A Dalai Láma, az együttérzésen alapulva,ellenzi a halálbüntetés, mert potenciálisan minden ember képes a változásra. A Dalai Láma úgy gondolja, hogy még egy gyilkos is képes a változásra. "Az esemény zárásaként a fogvatartottak magukban jót kívátak mindenkinek, aki jelen volt az életükben – beleértve saját magukat is." "Ha megtorlásként megölünk egy embert (...) azzal kizárjuk annak a lehetőségét, hogy megváltozzon." ## A buddhizmus és más vallások Összehasonlító cikkek más világvallásokkal: - A buddhizmus és a kereszténység - A buddhizmus és a keleti vallások - A buddhizmus és a hinduizmus - A buddhizmus és a dzsainizmus ## Kritika A buddhizmus kritikája – ahogy általában más vallások kritikája is – azoktól származik, akik nem értenek egyet tanításaival vagy megkérdőjelezik a buddhista iskolák kijelentéseit, hitét és egyéb más tényezőket. Buddhista felekezeteket, számos buddhista nemzetet és egyes buddhista vezetőket bíráltak már ilyen vagy olyan módon. A kritika forrása lehet például agnoszticizmus, szkepticizmus, vallásellenesség, filozófia, racionalizmus, de eredhet más vallások támogatóitól, vagy olyan buddhistáktól, akik nemtetszésüket fejezik ki a meglévő tanokkal szemben, illetve reformokra buzdítanak. Bármilyen gondolatrendszer bírálatának két fajtája van. Az egyik a tanok, szövegek, tanítások és gyakorlatok racionális kiértékeléséből, a másik a tanokat alkalmazó gyakorlók következetességéből vagy következetlenségéből fakad. ## Ajánlott irodalom Magyar nyelven Angol nyelven

Fehér cápa

A fehér cápa (Carcharodon carcharias) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a heringcápafélék (Lamnidae) családjába tartozó Carcharodon porcos halnem egyetlen élő faja és egyben a típusfaja is. Az embereket ért támadásai miatt ragadványneve a „fehér halál”. A legmagasabban fejlett húsevő cápák közé tartozik, legelső képviselői körülbelül 16 millió évvel ezelőtt, a miocén időszak végén jelentek meg a Csendes-óceán északkeleti területén. A fehér cápa a legnagyobb, ragadozó életmódot folytató porcos hal, és a Földön ezt tekintik az emberre nézve a legveszélyesebb cápafajnak. A Föld összes óceánjában megtalálható, és elsősorban a part menti részeket kedveli. Főleg a méretéről híres. A fajon belül, a nemek között jelentős nemi kétalakúság van; a legnagyobbak egyes kifejlett nőstények, amelyek elérhetik a 610 centiméteres hosszúságot és az 1905–2268 kilogrammos testtömeget. Azonban az átlagos fehér cápa ennél kisebb, a hím általában 335-396 cm, míg a nőstény 457-488 cm. Egy 2014-ben végzett kutatás szerint élettartama akár 70 év is lehet; ez jóval több, mint azt korábban gondolták. Ezzel az élettartammal a legidősebb kort megélő porcos halak rekordere volt, amíg fel nem fedezték, hogy a grönlandi cápa 400 évet is élhet, amivel a gerincesek között is megdöntötte a csúcsot. A 2014-es kutatásból kiderült az is, hogy a hím körülbelül 26, míg a nőstény 33 évesen válik ivaréretté. Nagy mérete ellenére viszonylag gyors, hiszen rövid távon akár 56 km/h sebességgel is tud úszni. A kardszárnyú delfinen (Orcinus orca) kívül – az embert nem számítva – a fehér cápának nincs más természetes ellensége. Az eddigi ismeretek szerint, manapság a szóban forgó cápa a legnagyobb ragadozóhal és a tengerben élő emlősök a táplálékállatának számítanak. A tengeri emlősökön kívül halakkal és madarakkal is táplálkozik. A Carcharodon nevű cápanem utolsó életben maradt képviselője, melyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) világszerte sebezhető fajnak minősít, továbbá a Washingtoni egyezmény (CITES) 2. listájában, a veszélyeztetett fajokról szólón is szerepel. Peter Benchley Cápa (Jaws ) című regényében, amelyből Steven Spielberg rendezésében forgatott híres film, a A cápa (Jaws) készült, ezt az állatot „vérszomjas emberevőként” mutatták be. Az ember azonban nem jellemző táplálékforrása, bár ennek némileg ellentmond, hogy a nem provokált cápatámadások többségéért a fehér cápa a felelős, és az embert ért cápatámadásokban is a legtöbbször ez a cápafaj az érintett. ## Neve A fehér cápát először 1758-ban Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Systema Naturae” Q29270 című enciklopédiájába foglalta bele. A porcos halat Squalus carcharias-ként ismertette meg a nagyvilággal. 1833-ban Sir Andrew Smith skót sebész, felfedező és zoológus, megalkotta e cápafaj mai tudományos nemi szintű nevét, a Carcharodon-t; ezt azután 1873-ban meg is erősítették. A mai tudományos neve e két híres biológus taxonjainak összevonásából született meg. A Carcharodon, összetett szó, mely a görög nyelvből ered: karcharos = „éles” vagy „fűrészes”, míg odous = „fog”. ## Ősei és fosszíliái A kövületek szerint a fehér cápa mint önálló faj a miocén kor közepén jelent meg, körülbelül 16 millió évvel ezelőtt. A cápa családfája azonban még vitatott. Az eredeti elméletek szerint a fehér cápának és a ma már fosszilis állapotban lévő, hatalmas méretű óriásfogú cápának (O. megalodon) közös őse volt. Az O. megalodon fogai első ránézésre nagyon hasonlítanak a fehér cápa fogaira; a különbséget a méret teszi. Bár a porcos csontváz nem kövesedik meg, a hatalmas fogakból ítélve a kihalt cápa háromszor nagyobb volt, mint a modern fehér cápa; egyes becslések szerint 14,2–16 méter lehetett. A két cápafaj hatalmas mérete, valamint a fogak hasonlósága miatt a kutatók sokáig úgy vélték, hogy közeli rokon fajokról van szó, emiatt a megalodon fajt a Carcharodon nembe helyezték. Azonban az újabb feltételezések szerint e két cápa nem közeli rokona egymásnak, bár a fosszilis faj még mindig a heringcápafélék közé van sorolva. A fehér cápa inkább közelebbi rokonságban áll a makócápákkal és főleg azoknak egyik fosszilis rokonával, a Cosmopolitodus hastalisszal. Ezt az elméletet alátámasztja egy 1988-ban felfedezett teljes állkapocs, melyen 222 fog ült, továbbá 45 darab csigolya; ezek a kövületek egy kihalt átmeneti fajhoz, az úgynevezett Carcharodon hubbellihez tartoznak. A felfedezésről készült leírást 2012. november 14-én tették közzé. Az új elmélet szerint az óriás C. megalodon nem is Carcharodon-faj, hanem Otodus, azaz porcos halnem, amely magába foglalja a többi óriásfogú cápát is. Az Otodus-cápaágnak az első képviselője az Otodus obliquus lehetett. ## Előfordulása A fehér cápa minden olyan part menti és partközeli vízben előfordul, melynek hőmérséklete 12-24 °C között van. A világállományának legtöbb példánya a következő térségekben lelhető fel: az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partjai mentén, Kaliforniánál, a Dél-afrikai Köztársaságnál, Japánnál, Óceániában, Chilénél és a Földközi-tengerben. Talán a legsűrűbben látogatott előfordulási helyük a Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Gansbaainál van, ahol a fehér cápákhoz kötődő tudományos vizsgálatok többsége folyik. Egy kutatás azt fedezte fel, hogy a Kalifornia környékén élő fehér cápák elvándorolnak a Kaliforniai-félsziget és Hawaii közti térségre, amely a „Fehér Cápa Kávézó” (White Shark Café ) nevet kapta. Egy évben legalább száz napot töltenek itt, mielőtt visszaindulnak az észak-amerikai partok felé. A vándorlás során a cápák lassan úsznak, és akár 900 méter mélyre is lemerülnek. Amikor megérkeznek a „kávézóba”, viselkedésük megváltozik; rövid, maximum tízperces merüléseket tesznek körülbelül 300 méteres mélységbe. Nagy utakat is megtesznek, például a Dél-afrikai Köztársaság vizeiben egy jeladóval felszerelt példány egy év alatt elúszott Ausztrália déli partjáig és vissza Afrikába. Egy másik példány, melyet szintén a Dél-afrikai Köztársaság vizeiben láttak el jeladóval, Ausztrália északnyugati partjáig úszott, aztán pedig vissza; ez az állat kevesebb mint kilenc hónap alatt 20 ezer kilométert tett meg. Ezek a megfigyelések megdöntötték azt a hagyományos véleményt, mely szerint a fehér cápa területtartó, part menti ragadozó, és a különböző állományai között csak ritkák az érintkezések. Az újabb megfigyelések ellenére még most sem lehet tudni, hogy miért vándorolnak ezek a cápák és hogy az érkezési helyeken pontosan mit is csinálnak. Feltételezhető, hogy az ilyen nagy vándorlás az évszakos táplálkozásról vagy esetleg a párkeresésről szól. ## Megjelenése Ennek a porcos halnak nagy, tompa, kúp alakú orra van, és a szemei feltűnően feketék. A farokúszójának a felső és az alsó nyúlványa majdnem ugyanolyan méretű; ez jellemző a többi heringcápafélére is. Egyértelműen felismerhető arányos testéről, magas elülső hátúszójáról és nagy, holdsarló alakú farokúszójáról; a második hátúszója kicsi és a faroktő közelében helyezkedik el. Háti része sötétebb színű, általában barnás vagy kékes árnyalatú, míg alsó, hasi része fehér, innen kapta nevét. Ezek a tónusok kiválóan segítik a cápát, hogy mind a víz felszíne felől, mind a fenék felől bele tudjon olvadni környezetébe. Mellúszóinak a hátsó tövében fekete foltok láthatók; a végüknek alsó fele szintén fekete színű. Az akár 6,4 centiméter hosszúra megnövő, háromszögletű fogainak szegélye csipkézett, ezért rendkívül jól meg tudják ragadni és aprítani a zsákmányt. Mint mindegyik cápaféle, a fehér cápa is képes pótolni elvesztett vagy letört fogait, amelyek a szalagfűrész elve szerint képződnek és helyezkednek el az állkapocsban, amíg szükség nem lesz rájuk a pótláshoz (ez az úgynevezett „revolverfogsor”). Amikor a cápa elveszíti egy fogát, rövid idő alatt újabb nő ki helyette. Mikor ráharap valamire, akkor a fejével heves oldalmozgásokat végez, így kiszakít zsákmányából egy darabot. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkelyel fedett, ami előre simítva a dörzspapírhoz hasonló, viszont fordítva, elölről hátra simítva bársonyos tapintású. Mindegyik pikkelykének három éles oldala van, és ezek fedik egymást. ### Mérete Testmérete változó; a faj nőstényei nagyobbra nőnek a hímeknél – a hím általában 335–396 centiméter közötti, míg a nőstény átlagos hossza 457–488 centiméter között van. A kifejlett példány átlagos testtömege 520–770 kilogramm, bár egy-egy nőstény elérheti a 680, vagy akár az 1110 kilogrammot is. A legnagyobb lemért nőstény 610 centiméteres és 1905, vagy talán 2268 kilogrammos lehetett. A faj maximális mérete még manapság is vita tárgya, mivel egyes beszámolók nyers becsléseken és megkérdőjelezhető spekulációkon alapszanak. A ma élő porcos halak közül a fehér cápánál csak a cetcápa (Rhincodon typus), az óriáscápa (Cetorhinus maximus), az óriásszájú cápa (Megachasma pelagios) és az atlanti ördögrája (Mobula birostris) nagyobb és nehezebb – ebben a sorrendben. Ezek az óriások azonban békés és nyugodt természetűek, apró élőlények vízből való kiszűrésével táplálkoznak. Emiatt a negyedik legnagyobb porcos hal, azaz a szóban forgó cápa a Föld legnagyobb húsevő hala. Születésekor 120 centiméter hosszú, és évente körülbelül 25 centimétert nő. John Ernest Randall szerint a legnagyobb, pontosan megmért fehér cápa 6 méter hosszú volt; ezt a példányt a nyugat-ausztráliai Ledge Pointnál fogták ki 1987-ben. Egy másik hasonló méretű nőstényt a Kanadai Cápakutatási Központ dolgozói jegyezték fel; ezt a nőstényt 1988 augusztusában, a Prince Edward-szigeten lévő Alberton közelében, a Szent Lőrinc-öbölből David McKendrick fogta ki. Ez a példány 610 centiméteres volt. Azonban korábbi beszámolók szerint, melyeket egyes kutatók valósnak vélnek, ezeknél nagyobb fehér cápák is éltek. 1945-ben Kuba vizeiből egy 6,4 méter hosszú és 3324 kilogramm testtömegű példány került elő. Azonban későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy ez a példány csak 490 centiméteres volt, mint egy átlagos nagytestű fehér cápa. Hivatalosan a megerősítetlenek közé sorolják, de meglehet, hogy az abszolút rekorder európai, hiszen a Földközi-tenger vizéből került elő a Máltához tartozó Filfla szigete mellett, 1987. április 17-én. Az Alfred Cutajar tonhalhalász által fogott példány teljes testhossza 7 méter 13 centiméter volt. A legnagyobb fehér cápát – melyet a Nemzetközi Sporthorgász Szövetség (az International Game Fish Association, IGFA ) elismer – 1959-ben fogták ki Ausztrália déli partjai mentén; a halász Alf Dean volt. A mérések szerint ez az egyed 1208 kilogrammot nyomott. Az évek során több és ennél nagyobb példány is emberkézre került, azonban az IGFA csak akkor fogadja el hivatalosan, ha szabályos horgászat során fogták ki őket. ### Környezetéhez történő alkalmazkodása A fehér cápának, éppúgy, mint az összes többi cápának is, van egy különleges érzékelő szerve, melyet Lorenzini-ampulláknak neveznek. Ezek az ampullák olyan érzékszervek, melyek segítségével egyes halak (főleg a cápák és ráják) más élőlények által kibocsátott elektromos mezőket tudják érzékelni. A szóban forgó cápa érzékelése annyira kifinomult, hogy egy voltnak a félmilliárdnyi változását is megérzi. Ez a tulajdonság képessé teszi, hogy a közelében levő, mozdulatlan zsákmányának akár a szívverését is észrevegye. Másféle halaknál is vannak ilyen érzékszervek, azonban azoknál kevésbé érzékenyek ennyire, és ampulláik inkább az oldalvonaluk mentén helyezkednek el. Mint családjának többi tagja, a fehér cápa is képes testmeleget előállítani. A vörös izmok anyagcseréje által létrehozott hőt speciális véredényrendszer tárolja. Ezt a véredényrendszert, az úgynevezett „csodálatos hálót” – latinul: retia mirabiliának (egyes számban: rete mirabile) nevezik. Ez a véredényrendszer igen jól hasznosítja a testmeleget, és egyes testrészeket képes melegebben tartani a többinél. A fehér cápának több ilyen rete mirabile rendszere van: az egyik a fejében, amely az agyát és a szemeit látja el, a másik az oldalain található, ez az úszóizmokat táplálja, és a harmadik rendszer a belső szerveket, beleértve a veséket is melegíti. E porcos halnak ez a tulajdonsága a testhőmérsékletét – főleg a gyomrát – akár 14 °C-kal is magasabban tartja, mint a környező víz hőmérséklete. Azonban a szív és a kopoltyúk hőmérséklete megegyezik a környező vízével. A fehér cápa emiatt ál-melegvérűnek számít; azaz a melegvérűsége nem olyan, mint az emlősöknél és a madaraknál – tehát nem állandó. Mivel a környező víznél magasabbra tudja emelni a testhőmérsékletét, gyorsabb és ügyesebb mozgásokra képes, amikor olyan fürge zsákmányra vadászik, mint például az oroszlánfóka. Amikor az egyik táplálkozóhelyről a másikra vándorol, akkor a cápa a májában levő zsírok és olajok fogyasztására hagyatkozik. A két táplálkozó hely között ugyanis megeshet, hogy nem talál magának élelmet. A Stanford Egyetem és a Monterey-öböl Akvárium (Monterey Bay Aquarium ) közös kutatása, melynek jelentését 2013. július 17-én adtak ki, a különböző példányok vándorlási szokásait elemezve azt vizsgálta meg, hogy a májukban levő zsírok és olajok feldolgozásának üteme mit befolyásol. Mivel nincs úszóhólyagja, a fehér cápa lebegő képességét tulajdonképpen a májműködése segíti. A jól táplált példányok esetében májuk az egész test tömegének negyedrészét is kiteheti. Ha egy cápa gyorsabban fogyasztja el a májában tárolt zsírokat, akkor könnyebben és többször merülhet a mélybe, míg a zsírt lassabb ütemben fogyasztó példány vándorlásának nagyobb részét a felszín közelében tölti. Látása a kutatások szerint igen jó, és ezzel magyarázzák, hogy a fehér cápa az egyetlen cápafaj, amely gyakran teljes egészében kidugja fejét a vízből, hogy „szétnézzen” akár a felszínen is. Kopoltyúfedője nincs, emiatt más, nyílt vízi cápafajhoz hasonlóan állandóan úsznia kell, hogy az oxigénáramoltatást kopoltyúin keresztül biztosítsa. Szemeit a sérülésektől egy harmadik szemhéj, az átlátszó pislogóhártya védi. ### Harapásának ereje 2007-ben, az ausztráliai Sydney székhelyű Új-Dél-Wales Egyetem (University of New South Wales ) kutatói komputertomográfia alá vették egy fehér cápa koponyáját, és számítógépes programok és modellek segítségével megpróbálták meghatározni a szóban forgó porcos hal maximális harapásának erősségét. Ez a kutatás a cápa táplálkozási szokásait, harapáserősségét és a koponya működését vizsgálta. 2008-ban a Stephen Wroe által vezetett tudóscsapat kutatása azt állapította meg, hogy egy 3324 kilogrammos példánynak – a legnagyobb feltételezett fehér cápának – körülbelül newton erejű lehet a harapása. ## Életmódja Idejének legnagyobb részét a legfelső vízrétegben tölti, általában zsákmányállatainak közelében, amik oroszlánfókák, medvefókák, cetek, más cápák és nagyobb csontos halak lehetnek. A nyílt óceánon is előfordulhat, de 1200 méteres mélységben is észlelték már. Az ilyen megfigyelések alapján kérdőjelezik meg azt, hogy a fehér cápa kizárólag csak partlakó lenne. Életmódjára jellemző még, hogy általában magányos és állandóan mozgásban van. Viselkedése és társadalmi struktúrája nem, vagy csak alig ismert. A Dél-afrikai Köztársaság vizeiben vizsgált cápák között dominanciai ranglétrát figyeltek meg a kutatók, ami méreten, nemen és érkezési elsőbbségen alapszik. Például a nőstény előnyt élvez a hímmel szemben, szintén így van a különböző méretűeknél is, ahol a kisebb elsőbbséget kell adjon a nagyobbnak, továbbá a helybéli példány nagyobb magabiztosságot élvez az odavándorolt egyeddel szemben. Vadászatkor és táplálkozáskor a ranglétrát és a nézeteltéréseket egymás méregetésével oldják meg, csak igen ritkán kerül sor tényleges összetűzésre köztük, bár néha azért ez is előfordulhat, bizonyíték erre a saját fajtárstól elszenvedett harapásnyomok. Amikor egy fehér cápa egy másikhoz túlságosan közel úszik, akkor az utóbbi figyelmeztető jelleggel megharapja a betolakodót. Az sem zárható ki teljesen, hogy a fehér cápák megverekednek a felsőbbrendűségért. Úszás közben időnként kidugja fejét a vízből, hogy kémlelje a vízfelszínt, és ez a tulajdonság csak kevés cápafajra jellemző. De ezt a viselkedést megfigyelték még a feketeúszójú szirticápánál (Carcharhinus melanopterus) is. Másik feltételezés szerint a cápák azért emelik ki a fejüket a vízből, hogy jobban érezzék a szagokat – a szag, illat jobban, gyorsabban terjed a levegőben, mint a vízben. A fehér cápa kíváncsi természetű és magas intelligenciaszintű állat, hiszen fajtársaival kapcsolatfelvételre képes. A Seal Islandnél a kutatók megfigyelték, amint a fehér cápák 2–6 fős „klánokba” gyűltek össze, és minden évben együtt tették meg vándorútjaikat. Nem ismert, hogy a „klántagok” rokonok-e, azonban láthatóan békésen viszonyulnak egymáshoz. Feltételezések szerint a fehér cápa klán farkasfalka módjára viselkedik, ahol mindegyik tagnak megvan a maga szerepe, és vezetőjük egy alfa-példány. Amikor két különböző klánbeli egyed találkozik, a felsőbbség kérdését általában egymás mustrálásával döntik el a már leírt szempontok szerint. ### Táplálkozása A fehér cápa főleg ragadozó életmódot folytat, azonban opportunista dögevő is lehet. Zsákmányállatai lehetnek: halak (tonhalak, ráják, egyéb cápák), cetek (delfinfélék, disznódelfinfélék, bálnák – ez utóbbinál inkább borjak és elpusztult példányok), úszólábúak (fókafélék, fülesfókafélék), tengeri teknősök, tengeri vidrák (Enhydra lutris) (Kaliforniában a cápaharapások, főleg a fehér cápa támadásai okozzák a tengerividra-pusztulások 10 százalékát; emiatt a vidrapopuláció nem tud északabbra terjedni) és tengeri madarak. Veszélyt jelent számára a környezetszennyezés, mivel különböző tárgyakat, akár olyan a tengerbe került hulladékot is lenyelhet, melyeket nem tud megemészteni. A kis és a fiatal fehér cápa elsősorban halakkal, főleg kisebb porcos halakkal táplálkozik, egészen addig, amíg el nem éri a 3 méteres hosszúságot, mivel ekkor még az állkapcsai nem ásványosodnak és keményednek, ezért ezek túl gyengék ahhoz, hogy tengeri emlőst ejthessen el. Kora előrehaladtával változik az étrendje, és amikor megközelíti a 4 méteres hosszúságot, táplálékának legnagyobb részét már a tengeri emlősök teszik ki. Nem mindegyik fehér cápának ugyanaz az étrendje, egyedenként különböző zsákmányállatok vadászatára specializálódhatnak. Opportunista táplálkozó, vagyis ha lehetősége adódik, mindig a legkönnyebb és legdúsabb zsákmányt választja, még ha az egy romlott húsú, döglött állat is. Táplálékforrásként az energiadús zsírokat kedveli. Egy kísérlet során Peter Klimley cápaszakértő, a Dél-Farallon-szigeteknél a hajója után egy fókát, egy birkát és egy disznót vontatott; a környékbeli fehér cápák mindhárom csalidögre rátámadtak, azonban a birkát nem ették meg. Kalifornia vizeiben a szóban forgó cápafaj úgy vadászik az északi elefántfókára (Mirounga angustirostris), hogy annak nagyot harap a hátsó részébe – ez a testrész az állat mozgásáért felelős –, ezután pedig a cápa kivárja, míg áldozata elvérzik. Ezt a vadászati módszert főleg a kifejlett hím elefántfókák esetében alkalmazza, mivel ez a zsákmányállat általában nehezebb nála – átlagos testtömege 1500–2000 kilogramm között van –, és a még élő példány védekezése veszélyt hordozhat a támadónak is. Emiatt az elefántfóka kolóniákban főleg a kölykök jelentik a fehér cápa céláldozatát. Támadás közben általában a mélyből közelít, de például a borjúfókát (Phoca vitulina) a vízfelszínen kapja el, azután leviszi a mélybe, amíg az meg nem fullad. Aztán ugyanott, a mélyben fogyasztja el áldozatát. A kaliforniai oroszlánfókára (Zalophus californianus) szintén a mélyből támad; az oroszlánfóka testének közepe tájékát megragadja, majd leviszi a mélybe, és ott fogyasztja el az áldozatát. Kisebb ceteket, mint például a delfineket és disznódelfineket alulról, hátulról vagy oldalról is megtámadhat, attól függően, hogyan tudja kijátszani azok hanglokátor-rendszerét. E két cetcsoportból főleg a sötét delfinre (Lagenorhynchus obscurus), a Risso-delfinre (Grampus griseus), a Tursiops-fajokra, a Sousa-fajokra, a barna delfinre (Phocoena phocoena) és a Dall-disznódelfinre (Phocoenoides dalli) vadászik. Ha a delfinek csapatban vannak és időben észreveszik támadójukat, akkor sikeresen tudnak védekezni ellene; sőt vissza is támadhatnak a cápa ellen. Az előbb felsorolt ceteken kívül, a fehér cápa más kisebb cetfajt is zsákmányol. 1989 augusztusában, Kalifornia partjaira egy 180 centiméteres fiatal kis ámbráscet (Kogia breviceps) hím vetődött ki, melynek a faroktövén fehér cápa harapás volt. Néha a nagytestű csőröscetfélék (Ziphiidae) is szerepelnek az étlapján. Beszámolók érkeztek, amint felnőtt, körülbelül 1000 kilogrammos Stejneger-féle csőröscet (Mesoplodon stejnegeri), valamint fiatal, körülbelül 3 méteres Cuvier-féle csőröscet (Ziphius cavirostris) is estek áldozatul ennek a cápafajnak. Amikor tengeri teknősökre vadászik, egyszerűen átharapja a hüllő páncélját valamelyik úszója tájékán, hogy így tegye mozgásképtelenné áldozatát. A Föld legnagyobbra növő csontos halát, a holdhalat (Mola mola) is megtalálták már a felboncolt fehér cápák gyomrában. A Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Seal Island közelében, az úgynevezett False Baynél, a dél-afrikai medvefókák (Arctocephalus pusillus) a fő zsákmányállatai, amelyeket szintén testük közepe tájékán ragad meg. Ilyenkor olyan gyorsan ront rá áldozatára, hogy az egész teste – a medvefókával a szájában – kirepülhet a vízből. A támadás során a cápa sebességét 40 km/h-ra becsülik. Ha az első próbálkozása sikertelen, akkor megpróbálja követni elszalasztott áldozatát. A támadások többsége általában a vízfelszín közelében történik. A fehér cápa főleg reggel indul portyázni, körülbelül 2 órával a napfelkelte után, amikor is a mélyebb vizekben a látási viszonyok még nem annyira jók. Ennek oka, hogy a reggeli két órában a zsákmányszerzés sikeressége nagyobb körülbelül 55%-os, majd a nappal előrehaladtával a siker esélye romlik 40% körülire, és ezután már jellemzően felhagy a vadászattal, és a nap további részében már nem próbálkozik. Az óriásbálna tetemek szintén fontos szerepet játszanak az étlapján, azonban e tengeri emlősökből történő fehér cápa lakomákat ritkán lehet a kutatóknak megfigyelni, mivel a bálnák általában nem az ember közelségében pusztulnak el. Becslések szerint 30 kilogramm bálnazsír egy 4,5 méteres fehér cápát másfél hónapig eltart. 2000 és 2010 között pontos megfigyelések születtek False Bay-ben, négy elhunyt bálnából történő táplálkozásról. Megfigyelték, hogy a fehér cápákat az erős szelek hordozta, elbomló bálnatetemek szaga vonzotta a döghöz. A cápák legelőször a bálnák farktövének és farkúszójának fogtak neki, aztán lassan megkerülve a tetemeket a szájtájékból is táplálkoztak; csak ezek után fogtak neki a testet borító vastag hájrétegnek. Táplálkozás közben a fehér cápa megemeli az orrhegyét. Az állkapcsok hatalmas csapdaként mozdulnak előre, és összecsapódnak a táplálék felett. Ezt követően a cápa 15–20 másodpercen keresztül, a fejét ide-oda rángatva, mint egy szeletelő kés, kitép egy darab húst vagy bálnazsírt a tetemből. Nagyobb méretű préda esetén egy nagy cápánál ez a darab akár 60–70 kilogrammos is lehet. A kitépett darabot rágás nélkül, egészben nyeli le. Azt is megfigyelték, amint a fehér cápa lenyelt darabokat öklendezett vissza, de utána máris egy másikat falt; ezt valószínűleg azért tette, mert az előbbi darabnak nem volt elég nagy tápértéke, és vélhetően feleslegesen terhelte volna a gyomrát. Több órás táplálkozás után a fehér cápa letargikussá válik és a mélyebb vizekbe vonul vissza. Egy-egy bálna tetemnél akár nyolc példány is összegyűlik, sokuk meghaladhatja az 5 méteres hosszúságot is. A bálnatetemeknél nem mutatnak agresszív viselkedést egymással szemben, sőt ha bőséges a táplálékkínálat, az egész viselkedésük és úszási szokásaik is megváltoznak; átmenetileg nyugodtabb természetűekké válnak. Mivel a döglött bálnák köré óriás példányok is gyűlnek, a kutatók feltételezik, hogy ezek az ideiglenes táplálkozó helyek e cápafaj párkeresésében is szerepet játszanak; hiszen ilyenkor összegyűlnek az általában magányos fehér cápák. Bálnatetemekből táplálkozó fehér cápák társaságában tigriscápákat (Galeocerdo cuvier) is megfigyeltek már. Azzal hogy felfalja az elpusztult állatok tetemeit, a tengerek és óceánok tisztaságáért sokat tesz, hiszen a foszló dögök fészkeik a betegségeknek és a különböző élősködőknek. Felboncolt fehér cápák gyomrában egyaránt találtak fiatal és felnőtt cetcápa (Rhincodon typus) maradványokat; azonban még nem lehet tudni, hogy a világ legnagyobb cápájára a szóban forgó porcos hal vadászott is, vagy csak elpusztult példányokból táplálkozott. ### Vízelhagyásai A vízelhagyás alatt azt kell érteni, amikor a fehér cápa nagy sebességgel részben vagy egészen kiszökken a vízből. Ezt a viselkedést akkor lehet a legjobban megfigyelni, amikor a medvefókákra vadászik. A Dél-afrikai Köztársasághoz tartozó Seal Island közelében, az úgynevezett False Bayél rendszeres ez a jelenség. Mivel sohasem lehet tudni, hogy a cápa hol fog felbukkanni, elég nehéz ezt megfigyelni. Hogy a jelenséget le tudják fényképezni, Chris Fallows és Rob Lawrence a hajójuk után mesterséges fókacsalit vontatott. A fókacsali bevált, mivel április és szeptember között körülbelül 600 vízelhagyást vettek lencsevégre. Ilyenkor a fehér cápa a mélyből a felszín közelében úszó medvefókára támad körülbelül 40 km/h sebességgel, és akár 3 méter magasságba is felugrik, siker esetén szájában a medvefókával együtt. Megfigyelések alapján azt lehet mondani, kevesebb mint 50%-a volt sikeres ezeknek a támadásoknak. 2001-ben egy 3 méteres példány a hétfős kutatóhajóba ugrott be, a Seal Island közelében lévő Mossel Baynél. A kutatócsapat állományszámlálást végzett szardíniacsali segítségével. A hajóba ugrott cápa nem az emberre támadt, hanem elszámolta magát, és így került a fedélzetre. ### Természetes ellenségei bélyegkép\|jobbra\|200px\|A kardszárnyú delfin és a fehér cápa valós méretét összehasonlító rajz A fehér cápa és a kardszárnyú delfin között létrejöhet fajközi versengés olyan helyeken, ahol mindkét faj ugyanarra a zsákmányállatfajra vadászik. A jellemzően csapatban élő és vadászó kardszárnyú delfin jóval nagyobb méretű és erősebb felépítésű a fehér cápánál. 1997. október 4-én az egyesült államokbeli Kaliforniához tartozó Farallon-szigeteknél egy 4,7–5,3 méteresre becsült kardszárnyú delfin nőstény elkapott egy 3–4 méteresre becsült fehér cápát. A delfin hátára fordította a cápát, hogy annál beinduljon a tonikus merevség (tonic immobility). A cet körülbelül 15 percig tartotta így a cápát, amíg az meg nem fulladt. Ezután a kardszárnyú delfin megette a fehér cápa máját. A kutatók feltételezik, hogy az elpusztított fehér cápa szaga elrettentette fajtársait a környékről, emiatt akkor a kardszárnyú delfinek többet nem fogtak ilyen cápát. Állítólag egy másik ilyen eset is történt 2000-ben, azonban az esemény végkimenetele nem ismert. A támadások után a helybéli fehércápa-állomány, ami körülbelül 100 egyedből állhatott, teljesen eltűnt a környékről. A 2000-ben történt támadáskor egy jeladóval felszerelt cápa azonnal 500 méter mélyre úszott, és a mélyben Hawaii felé vette az útját. 2015-ben, Dél-Ausztráliából olyan beszámoló érkezett, miszerint egy kardszárnyú delfin csapat fehér cápát fogott el. #### Élősködői Habár a gerincesek közül a fehér cápával kizárólag a kardszárnyú delfin táplálkozik, a szóban forgó heringcápafélének annál több apró élősködője van. A külső élősködői a következő evezőlábú rákok (Copepoda): Achtheinus oblongus, Alebion carchariae, Anthosoma crassum, Dinemoura latifolia, Dinemoura producta, Echthrogaleus coleoptratus, Echthrogaleus denticulatus, Nemesis lamna, Nemesis robusta, Nesippus orientalis, Pandarus bicolor, Pandarus cranchii, Pandarus floridanus, Pandarus satyrus, Pandarus sinuatus, Pandarus smithii és Perissopus dentatus. A belső ismert élősködője a galandférgek (Cestoda) közé sorolt Clistobothrium carcharodoni. ## Szaporodása Szaporodásáról keveset lehet tudni. Amint fentebb olvasható, meglehet, hogy a párosodások az elhullott bálnák közelében létrejött nagy lakomák alkalmával történnek meg. Korábban úgy vélték, hogy az ivarérettséget körülbelül 15 éves korukban érik el, de manapság tudják, hogy ez jóval később következik be; a hímnél 26, míg a nősténynél 33 évesen. Szintén korábban úgy vélték, hogy legfeljebb valamivel több mint 30 évig élnek, azonban az újabb kutatások szerint – melyeket a Woods Hole Óceanográfiai Intézet (Woods Hole Oceanographic Institution ) végzett – akár 70 évig is élhetnek. A csigolya növekedési gyűrűinek számlálása szerint a hím legfeljebb 73, míg a nőstény legfeljebb 40 évig él. Mivel a fehér cápa igen lassan nő, későn éri el az ivarérettséget és kevés utódnak ad életet, ezért a túlhalászás és a környezeti változások igen erősen érintik. A párzási szokásairól a tudomány szinte semmit sem tud. Fehér cápa ellését soha nem látta még ember, azonban vemhes példányokat vizsgáltak már kutatók. A hímnek, mint a legtöbb cápafajnak, két nemi szerve van, de csak egyet tud használni egy időben. Mint családjának többi tagja, a fehér cápa is ál-elevenszülő, vagyis utódai a méhében kelnek ki, ezután pedig tojásevőkké válnak, azaz az anyaállat méhében levő kis cápák felfalják kevésbé fejlett testvéreiket és a meg nem termékenyített petéket. A vemhesség első felében az anyaállat rengeteg kis, meg nem termékenyített petét termel, amelyeket a méhébe juttat. A vemhesség 9–10 hónapig tart, és 2–6 ivadékot hoznak világra. A vemhesség első hónapjában a kölyköknek már jól kifejlett állkapcsaik vannak. Az ellések többsége tavasszal és nyáron történik. Az észak-csendes-óceáni állományok feltételezhetően a Kaliforniai-öbölben szaporodnak; ezt alátámasztják a halászok beszámolói, akik azt állítják, hogy ilyen cápák kerültek a hálóikba, továbbá fehér cápa fogak találhatók a szemétlerakóiknál. ## A fehér cápa és az ember ### Védelme Nem ismert, hogy miként és milyen mértékben érintette a fehér cápát a halászata az 1970-es évektől napjainkig. Még manapság sem ismert ennek a cápafajnak a világszintű állománya, de feltételezhetően sebezhető fajnak lehet tekinteni. Mivel egy adott fehér cápa születése és ivarérettsége között igen hosszú idő van, meglehet, hogy számos kifogott példány sohasem szaporodott, tehát nem hagyott utánpótlást maga után, ami megnehezíti e faj létszámának helyreállását. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) is csak keveset tud a fehér cápa világszintű állományáról, azonban megjegyzi, hogy kevésbé gyakori, mint más kozmopolita cápafajok, emiatt sebezhetőnek véli. Ez a cápafaj rajta van a Washingtoni egyezmény (CITES) veszélyeztetett fajokról szóló 2. listáján; ennek értelmében a fehér cápa nemzetközi kereskedelméhez különleges engedély kell. 2010 márciusában a fajt feljegyezték a bonni egyezmény (Convention on the Conservation of Migratory Species of Wild Animals, CMS) vándorló cápákról szóló határozatának (Memorandum of Understanding on the Conservation of Migratory Sharks) első számú ajánlatába; ebben nagyobb mértékű nemzetközi közreműködést és további kutatásokat sürgetnek. 2010 februárjában a Stanford Egyetem (Stanford University, teljes nevén Leland Stanford Junior University) egyik kutatója, Barbara Block becslései szerint, a fehér cápa világszintű állománya kevesebb mint 3500 példány; ez az állomány körülbelül akkora, mint a tigrisé (Panthera tigris), de mivel a cápát még mindig halásszák, a gyorsabb kihalása is valószínűbb. Egy másik kutatás szerint, melyet a Florida Egyetemhez (University of Florida) tartozó Természettudományi Múzeum (Florida Museum of Natural History, FLMNH ) egyik kutatója, George H. Burgess végzett 2014-ben, Kalifornia vizeiben körülbelül 2000 fehér cápa élne, ez nagyjából tízszer több, mint amit Barbara Block becsült, aki 219 kaliforniai fehér cápát gondolt. A halászok számos cápát fognak ki állkapcsaik, fogaik és uszonyaik miatt; továbbá a sporthorgászat is célba vette. A fehér cápának csak ritkán van ipari mértékű halászata, bár a húsa értékesnek számít. A Földközi-tengerben a tonhalhalászok időnként kifogják ezt a fajt, és csillagos cápaként (Mustelus mustelus) árusítják. #### Ausztráliában 1999-ben az ausztrál kormány sebezhető fajnak nyilvánította, mivel a helybéli állományai erősen lecsökkentek; most pedig az úgynevezett 1999-es Környezetvédelmi és Biológiai sokféleséget megőrző Határozat (Environment Protection and Biodiversity Conservation Act 1999, EPBC Act) védelmezi. A védelem előtti elhalálozásoknak a legfőbb okai a sporthorgászok fogásai, valamint a partok közelében kifeszített úszók, fürdőzőket védelmező hálók voltak, amikben a cápa elpusztult. Ausztrália összes állama törvénybe iktatta a fehér cápáról szóló államszövetségi védelmet; így ez a cápa az összes ausztrál vízben védelmet élvez. Ausztrália több tagállama is már az országos védelem előtt betiltotta a fehér cápa halászatát és a testrészeivel való kereskedelmet. Victoria államban a Növény- és Állatvilágot Garantáló Határozat (Flora and Fauna Guarantee Act 1988 ) értelmében fenyegetett fajnak számít, míg Nyugat-Ausztráliában a Vadvilág Megőrzésének 5. Terve (Schedule 5 of the Wildlife Conservation Act ) szerint, a fehér cápa igen ritka és kihalófélben van. 2002-ben az ausztrál kormány fehér cápát megmentő tervezetet hozott létre, amelyben a kormány által feljogosított kutatások és megfigyelések folytatódnak, de szigorították a fehér cápa kereskedelmét és a cápaturizmust. Ezt a tervezetet 2013-ban felújították és átdolgozták az újabb felfedezéseknek és állománybecsléseknek megfelelően. Egy 2012-es kutatás következtében a biológusok rájöttek, hogy az ausztrál vizekben két, genetikailag különböző fehér cápa állomány létezik; a kettőt a Bass-szoros választja el. Ez a felfedezés további regionális védelmi tervezeteket követel. Az ember által okozott cápa elhalálozások még mindig folytatódnak, főleg a véletlenszerű kifogások miatt, valamint az orvhalászat miatt is. A fürdőzőket védelmező cápahálók is nagy károkat okoznak e fajnak. Az ausztráliai fehér cápa állományok továbbra sincsenek biztonságban és a cápapopuláció számának növekedése még messze van. #### Új-Zélandon 2007 áprilisában Új-Zéland betiltotta a fehér cápa halászatát a parttól 370 kilométeres távolságban, továbbá az összes Új-Zélandon bejegyzett hajónak az e védelmi területen kívül történő halászatot is. A törvény megszegőire új-zélandi dolláros pénzbüntetés és hat hónap börtön vár. #### Észak-Amerikában 2013-ban a fehér cápát feltették a Kaliforniai Veszélyeztetett fajok Határozatának (California's Endangered Species Act) listájára. A kutatók adatai szerint az Észak-Csendes-óceán-i állomány kevesebb mint 340 példányból áll. A kutatások bebizonyították, hogy genetikai különbségek vannak ezek a példányok és a világ más fehér cápái között, mint például az afrikai, ausztráliai vagy éppen az atlanti-óceáni állományok példányai között. Egy 2014-es kutatás szerint a kaliforniai állományt körülbelül 2400 egyedre becsülték. 2015-ben Massachusetts állam betiltotta – különleges engedélyek hiányában – a fehér cápa halászatát, a ketrecmerüléseket, a hajókkal vontatott csalikat és a hajókhoz való odacsalogatásokat feldarabolt állatok által. Mindezek ugyanis megzavarhatják a fehér cápa vándorlásait. Ez a határozat egyaránt védelmezi a cápát és az embert is. #### Földközi-tengeren Az 1960–70-es évekig nem ment ritkaságszámba a nagy fehér cápa észlelése a mediterrán vizeken, de az elmúlt három-négy évtizedben drasztikusan csökkenhetett az állományszámuk, egyes becslések szerint akár 60%-kal is. A legtöbb észlelés Olaszország nyugati partvidékéről, a Tirrén-tenger térségéből származik, de jelentős előfordulási terület a Tunézia és a Szicília közötti rész, a Messinai-szoros, illetve Málta környéke. Sőt az 1970-es évekig az Adriai-tenger északi partvidékén is megfigyelhetőek voltak példányok. Érdekesség, hogy a mediterrán vidék fehér cápáinak vizsgálata azt mutatta, hogy az ausztrál populációval mutatnak rokonságot. ### Támadásai A világon a legtöbb embert ért cápatámadásért a fehér cápa felel – 2012-ben 272 hivatalos eset –, de alig fordul elő halálos kimenetelű. Ennek ellenére a fehér cápa híre sokkal rosszabb, mint például a második legveszedelmesebb cápafajé, a tigriscápáé, holott ez utóbbi egyedei is sok támadásért felelősek, és a támadásaik között nagyobb arányban fordulnak elő halálosak. Valószínűleg filmbéli ábrázolásai felelősek nagyobbrészt azért, hogy a közvélemény a fehér cápát véli a legveszedelmesebb és ezért legfélelmetesebb cápafajnak, mert a valóságos viselkedésüknél jóval vadabbnak mutatja be őket számos alkotás. Mind Peter Benchley Cápa (Jaws) című regénye, mind pedig az ebből 1975-ben Steven Spielberg rendezésében készült Cápa (Jaws) „vérszomjas emberevőként” ábrázolja a fehér cápát. Habár a hivatalos feljegyzések szerint a fehér cápa provokálatlanul legalább 74 halálos kimenetelű támadást hajtott végre, mégis kijelenthető, hogy az ember nem része az étrendjének. Az utóbbi kétszáz évben a Földközi-tengerben, feljegyzések szerint 31 fehércápa-támadás történt, de ezek közül a legtöbb nem volt halálos. Úgy tűnik, e támadások többsége csak úgynevezett „próbakóstolgatás” volt. Egyébként ez természetes viselkedése, hiszen efféle próbakóstolgatásokat végez a bójákon, egyéb élettelen, vízen lebegő dolgokon és minden egyéb olyan tárgyon, amellyel még nem találkozott; ugyanígy mivel az ember és a szörfdeszka újdonságok számára, tesztet végez rajtuk, de aztán jellemzően sorsára hagyja áldozatát, és nem falja fel. Tévhit, miszerint a fehér cápa összetéveszti az embert a fülesfókákkal. A legtöbb emberre irányuló támadás általában zavaros vízben történik meg, ami megzavarhatja a cápa érzékszerveit. Úgy tűnik, hogy e cápának nem tetszik az ember íze, vagy legalábbis valami miatt furcsa az neki. A kutatások bebizonyították, hogy ez a cápa meg tudja ítélni egy harapásból, hogy az adott tárgyat érdemes-e vagy sem megtámadni. A legtöbb esetben az ember lehet túl csontos és nem szolgáltat elég tápanyagot ahhoz, hogy megérje elfogyasztani. Emiatt a zsírokban gazdag fülesfókákat és a valódi fókákat kedveli jobban, bár ki kell azt is jelenteni, hogy egy cápatámadás túlélője élete végéig viselni fogja az elszenvedett traumát. Az ember azért is nemkívánatos zsákmány a számára, mert izmaihoz és zsiradékához képest túlságosan sok a csontja, amit a cápa nehezen tud megemészteni. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy a fehér cápa a legtöbb esetben békén hagyja az embert a próbakóstolgatás után. A halálesetek többsége eme próbakóstolgatás utáni elvérzésből származik, nem pedig az ember részben vagy egészben való elfogyasztásából. 1990 és 2011 között 139 provokálatlan fehér cápatámadás történt, ezekből 29 volt halálos kimenetelű. Eme adatoktól eltérően vannak olyan kutatók, akik úgy vélik, hogy a kevés haláleset nem azért történik, mert a fehér cápa nem kedveli az ember ízét, hanem a próbakóstolás után az áldozat valamilyen módon megszabadul – vagy kiúszik ő maga, vagy valaki más menti ki. Az 1980-as években, a Kaliforniai Tudományos Akadémia (California Academy of Sciences ) tengerbiológus igazgatója, John McCosker szerint, az egyedül fürdőzőket cápatámadás esetén senki sem tudja kimenteni, emiatt nagyobb a valószínűsége a halálnak, míg a csoportban fürdőzőket a többiek kihúzhatják a partra. McCosker és Timothy C. Tricas – utóbbi a Hawaii Egyetem (University of Hawaii) egyik írója és professzora – általános mintát dolgozott ki a fehér cápa támadásáról; ebben a fehér cápa rátámad áldozatára, utána pedig kivárja, hogy az elvérezzen vagy legalább eléggé legyengüljön. Az embernek az a képessége, hogy ilyenkor pánikszerűen el akarja hagyni a vizet, esetleg a társai segítenek is ebben, zavart okoz a fehér cápának, hiszen második támadásra vagy az áldozat elfogyasztásra már így nem tud sort keríteni. 2014-ben a nyugat-ausztráliai kormány miniszterelnöke, Colin Barnett a nagy cápák likvidálása politikát vezette be. Ez az elhatározás a 2012–2013-as nyugat-ausztráliai cápatámadások következtében született, amik miatt hét ember vesztette életét. A közkedvelt fürdőző helyeken horgokkal ellátott csalikat helyeztek ki; ezek a csalik a fehér cápán kívül a bikacápát (Carcharhinus leucas) és a tigriscápát is odacsalják. A még élő, horogra akadt cápákat lelövik, és kivonszolják a nyílt tengerre. A kormány azt állítja ezzel, hogy nem ritkítja a cápákat, hanem „célzott, helybéli veszélyeket elkerülő stratégiát alkalmaz”. Barnett az ellenzéket „nevetségesnek” és „túlzónak” nevezte, és azt mondta, hogy semmi sem fogja rávenni, hogy meggondolja magát. #### Támadásai csónakok és hajók ellen Néhány esetben a fehér cápa csónakokra is rátámadt, sőt ha elég kicsi a csónak, akkor el is süllyesztette azt. A 20. században a Csendes-óceánban 108 feljegyzett, provokálatlan fehércápa-támadás történt; ezekből csak öt volt kajakosok ellen. Nagyon ritka esetben ez a porcos hal akár 10 méternél hosszabb hajókra is rátámad. Megtörtént, hogy a cápa nekiment a hajó végének, és a hajó szélén álló ember bebukott a vízbe. 1936-ban a Dél-afrikai Köztársaság vizeiben egy Lucky Jim nevű hajóba beugrott egy nagyméretű fehér cápa, a tengerbe lökve a legénység egyik tagját. Lehet, hogy ennek az volt az oka, ahogy Tricas és McCosker víz alatti megfigyelései mutatták, hogy a motoros hajók keltette elektromos mezők odavonzzák ezt a cápát. ### Fehér cápák fogságban 1981 augusztusáig fogságban egyetlen fehér cápa sem élt 11 napnál tovább. Akkor a San Diegó-i SeaWorldnek (tengeri akvárium és szórakoztatópark) sikerült életben tartania egy példányt 16 napon keresztül, ezt követően sem pusztult el, hanem visszaengedték az óceánba. Az ötlet, miszerint fehér cápát kéne fogságban tartani, a floridai Orlandóban született, és az ötletet felhasználták az 1983-ban bemutatott „Cápa 3” című filmben. 1984-ben a kaliforniai Montereybeli Monterey-öböl Akvárium röviddel a megnyitása előtt 10 napon keresztül egy fehér cápának adott otthont, amely azonban elpusztult. 2003 júliusában a montereyi kutatók elfogtak egy kisebb nőstény példányt, és Malibu vizeiben, egy hálókarámban öt napig tartották. Mielőtt szabadon engedték, sikerült nekik a fogságban táplálniuk is. 2004 szeptemberéig az akváriumnak sem sikerült hosszútávon fehér cápát mutatnia a közönségnek. A kaliforniai Ventura vizeiből az akvárium kutatói kifogtak egy fiatal nőstényt, amelyet egy 3,8 millió literes tartályba tettek. Az Outer Bay nevű kiállítás 198 napig tartott, mígnem 2005 márciusában szabadon engedték. Szabadon eresztése után 30 napig nyomon követték. 2006. augusztus 31-én az Akvárium a Santa Monica-öbölből egy fiatal hím példányt fogott ki. Az 1,72 méteres, 47 kilogrammos halnak az első fogságban elfogyasztott tápláléka egy nagy lazac volt 2006. szeptember 8-án. Ezt a fehér cápát 2007. január 16-án, 137 nap után engedték szabadon. 2007\. augusztus 27. és 2008. február 5. között, 162 napon keresztül, a Monterey-öböl Akvárium egy harmadik fehér cápát is bemutatott; ez is egy fiatal hím volt. Megérkezésekor 1,4 méteres és 30,6 kilogrammos volt. Amikor eleresztették, 1,8 méter és 64 kilogramm volt. 2008. augusztus 27-én az Outer Bay Exhibitben egy másik fiatal nőstényt mutattak be. Az ottléte során jól úszott, azonban csak egyszer táplálkozott; 2008. szeptember 7-én jeladóval ellátva szabadon bocsátották. 2009. augusztus 12-én Malibu vizeiből egy harmadik fehér cápa nőstényt fogtak ki, melyet 2009. augusztus 26-án láthattak az érdeklődők, az Outer Bay Exhibitben. Ezt is sikeresen szabadon engedték, 2009. november 4-én. 2011. augusztus 31-én, a Monterey-öböl Akvárium az áttervezett Open Sea nevű kiállításban egy 1,4 méteres hím fehér cápát mutatott be. Ez a példány is Malibu vizeiből származott. Az egyik legnagyobb, fogságban tartott fehér cápát 2016-ban Japánban az Okinawa Churaumi Aquariumban mutatták be. Ez a példány 3,5 méteres hím volt, azonban háromnapi fogság után elpusztult. Talán a leghíresebb fogságban tartott fehér cápa a 2,4 méteres Sandy nevű nőstény példány volt; ezt 1980 augusztusában a San Franciscó-i California Academy of Sciences' Steinhart Aquariumban tartották. Az állatot szabadon engedték, mivel nem evett, és állandóan nekiúszott tartálya falainak. ### Fehércápa-turizmus Ahol rendszeresen előfordul ez a cápafaj, mint például Dél-Afrikában, a dél-ausztráliai Neptune-szigeteknél és a Kaliforniai-félsziget közelében lévő Guadalupe-szigetnél, gyakran láthatók ketrecmerülések, amelyek valamint a cápákkal történő úszás iránt robbanásszerű igény mutatkozik, és az ezzel foglalkozó turisztikai vállalkozások jól profitálnak. A cápák odacsalogatásához a turistavezetők haldarabokat dobnak és vért öntetek a vízbe. Ez hozzászoktatja a cápát az ember jelenlétéhez is, de később akár veszélyes is lehet ez a fajta barátság. Ketrecmerüléskor az eseményszervező kötélre akasztott halat lóbálhat a ketrec mellett, így a cápa esetleg nekimegy a ketrecnek is, vagy a halat a ketrec mellett húzza el azért, hogy a búvárturisták közvetlen közelében ússzon el ez a nagytestű hal. Manapság a Guadalupe-szigetnél tilos a köteleken függő csalik használata, és itt a tisztességes rendezvényszervezők nem is alkalmaznak ilyet. Azonban Dél-Afrikában és Ausztráliában még mindig szabad ezt használni, továbbá fókákra emlékeztető, hajó vontatta csalikat is. Dél-Ausztráliában víz alatt lejátszott rockzenével is a hajóhoz csalogatják a cápákat, köztük például az AC/DC együttes Back in Black albumának számaival. Az eseményszervező cégek azzal érvelnek, amikor őket vádolják a cápatámadásokkal, hogy a villámcsapások világszerte több embert ölnek meg, mint amennyit a cápák megharapnak. Szerintük még több kutatásra lenne szükség, mielőtt betiltanák a hajókhoz történő cápacsalogatásokat véres állati maradványok segítségével, ez a módszer megváltoztathatja ugyanis a cápa természetes viselkedését és szokásait. Az egyik kompromisszum az lehetne, hogy a csalival történő odacsalogatást kizárólag a fehér cápák vándorútvonalain tegyék, távol az ember kedvelte fürdőzőhelyektől. A tisztességes rendezvényszervezők pedig ne etessék máshol a cápákat, így aztán csak azokat a cápákat figyeljék meg, melyek természetes módon táplálkoznak. Olyan javaslatok is érkeztek, hogy az adott területek önkormányzatai az ilyen jellegű események megszervezésére csak jóváhagyott üzleti terveket készítő cégeknek adjanak működési engedélyt. A fehércápa-turizmus egyébként létfontosságú pénzügyi segítség a faj védelmében. Nagy ára van a szuveníreknek is, például egyetlen, teljes állkapocs fogakkal akár font sterlinget érhet. Ez az összeg csak egy csekély része annak, amit egy élő fehér cápa hozhat; a cápaturizmus hosszútávon, gazdaságilag jövedelmezőbb, mint a cápahalászat. Például a dél-afrikai Gansbaainál hat turistahajó működik, mindegyik hajó naponta 30 turistát visz a fedélzetén. A jegyár 50–150 font fejenként, így egyetlen élő fehér cápa, ami megközelíti a turistahajókat, 9–27 ezer font jövedelmet hoz naponta a szervezőknek. ## Nagytestű fehér cápák megerősítetlen észlelései Az idők során több óriásméretű példányról is érkeztek beszámolók. Évtizedekig több ichthiológiai szakirodalom, valamint a Guinness Rekordok Könyve két példányt tartott a valaha feljegyzett legnagyobbnak. Az egyiket az 1870-es években, Ausztrália déli részén lévő Port Fairy mellett fogták ki, ezt 10,9 méteresre becsülték; míg a másikat, az 1930-as években, a kanadai Új-Brunswick vizeiből egy heringháló fogta ki, ezt 11,3 méter hosszúnak vélték. Ezek a becslések és mérések azonban nem hivatalosak, mivel nem szakértők végezték, és jóval nagyobbak, mint amiket hivatalos megfigyelésekből és mérésekből lehet tudni. A későbbi kutatások és átvizsgálások igazat adtak a halbiológusoknak. Az új-brunswicki példány óriáscápának bizonyult; a kettőnek a testalkata hasonló. Az ausztráliai cápáról az 1970-es években tudódott ki az igazság, amikor is J. E. Randall megvizsgálta az állat állkapcsát, és rájött, hogy valójában körülbelül 5 méteres lehetett. Ha ezek a téves mérések igaznak bizonyultak volna, akkor az „óriások” az igazi hosszúságú példányoknál vagy ötször lettek volna nehezebbek. A modern időkből is származik néhány megerősítetlen beszámoló, amelyek több mint 7 méteres fehér cápáról szólnak; azonban ezeket kritikák érték. Viszont J. E. Randall elfogadhatónak tartja, hogy élhetnek 610 centiméternél is hosszabb példányok. 1987. április 1-jén az ausztráliai Kenguru-sziget közelében egy 7 méteresnél hosszabb fehér cápát fogtak ki; legalábbis ezt állítja Peter Resiley. A példány a KANGA megnevezést kapta. 1987. április 16-án Málta vizeiben Alfredo Cutajar egy másik óriást fogott ki. John Abela, aki a példánynak a MALTA megnevezést adta, körülbelül 7,13 méteresre becsülte. Azonban Cappo, aki J. E. Randall méretbecslési rendszerét alkalmazta a példány felméréséhez, a KANGA példányt csak 5,8–6,4 méteresnek találta, míg I. K. Fergusson ugyanezt a rendszert használva, a MALTA példányt 5,3–5,7 méteresre írta át. Randall felmérési rendszerét azonban megcáfolják a példányokról készült fényképek, ahol is az állatok nagyobbaknak tűnnek az átbecsült adatoknál. 1996-ban, hogy véget vessenek a vitának, egy tudóscsapat – H. F. Mollet, G. M. Cailliet, A. P. Klimley, D. A. Ebert, A. D. Testi, és L. J. V. Compagno – morfometrikus vizsgálatokat végeztek a KANGA és a MALTA példányon és a róluk készült képeken. A vizsgálatok és kutatás végén P. Resiley-nek és J. Abelának igazat adtak, az általuk becsült adatok mégis valódinak bizonyultak. 2014-ben, miközben a „Shark Week” ismeretterjesztő sorozat „Jaws Strikes Back” című részét filmezték Guadalupe közelében, egy hatalmas, 610 centiméteresre becsült nőstény példány került lencsevégre; ez a Deep Blue nevet kapta. Deep Blue további hírnévre tett szert, amikor is Mauricio Hoyas Pallida nevű kutatóval kölcsönösen megbámulták egymást; a kutató 2015. június 11-én feltette a videót a Facebookra. Az 1980-as évek első felében, a dél-afrikai False Baynél egy rekordméretűnek vélt fehér cápa tartózkodott; becslések szerint több mint 7 méteres lehetett. A Submarine-nek nevezett óriás példány azért is lett híres, mivel – állítólag – könnyen meg lehetett közelíteni, nem bánta az ember vagy a hajók társaságát. Egyesek tagadták Submarine óriás méretét, vagy egyáltalán a létezését is. Ezzel szemben Craig Anthony Ferreira – a Dél-Afrikában jól ismert halbiológus –, aki akkortájt gyerek volt, és az ő apja, feltűnően hatalmas fehér cápáról számol be. Ennek a példánynak az igazi méretét nem lehet tudni, mivel akárhányszor ki akarták fogni, mindig sikeresen meglógott. Ferreira állítása szerint négyszer találkozott a Submarine nevű fehér cápával; az állatot részletesen leírja a „Great White Sharks On Their Best Behavior” című könyvében. A húsevő cápák között a fehér cápa méretével talán csak a tigriscápa veheti fel a versenyt. A tigriscápa általában kisebb méretű, könnyebb és karcsúbb testfelépítésű, mint a szóban forgó porcos hal. A tigriscápa bebizonyított adatok szerint elérheti az 5,5 méteres hosszúságot és az 1524 kilogrammos testtömeget. Azonban megerősítetlen beszámolókból 7,4 méteres és 3110 kilogrammos tigriscápa is létezik. Egyéb nagytestű húsevő cápák: a grönlandi cápa (Somniosus microcephalus) és a Somniosus pacificus; mindketten megközelítik a másik két cápa hatalmas testméretét, azonban karcsúbb testfelépítésük miatt talán könnyebbek, mint a közismert fehér cápa. A cápák testtömegének a lemérését az is megnehezíti, mivel nincs közös megegyezés arról, hogy ilyenkor a cápa gyomortartalma is hozzászámítható-e vagy sem. Egyetlen harapással a fehér cápa 14 kilogrammos falást is kitép zsákmányából. Egy alkalommal akár több száz kilogramm táplálékot is képes elfogyasztani.

Genthiosz illír király

Genthiosz (ógörög Γένθιος, latin Gentius; Illíria, után – Iguvium, körül?) az ókori Illír Királyság utolsó, az ardiata házhoz tartozó királya volt. Uralkodását az közötti évek valamelyikében kezdte meg: a források kapcsán említik először, mint az illírek kalózhagyományait a Hydruntumi-szorosban felelevenítő, ezzel elődjei – Szkerdilaidasz és III. Pleuratosz – Róma-barát politikájával szakító dinasztát. Fő székvárosa Lisszosz, hatalmi centruma Szkodra vidéke volt, ahonnan központosító törekvésekkel irányította országát: egységes adórendszert vezetett be és monopolizálta a pénzverést. Az óta folyamatos római védnökségtől szabadulni akarván eltávolította környezetéből a Rómához hű elemeket (saját fivérét, Platórt is meggyilkoltatta), számottevően fejlesztette hadseregét és flottáját. Az kitört harmadik római–makedón háborúban eleinte mégis semlegesnek mutatkozott, és tétlenül tűrte a római sereg dél-illíriai hadmozgásait. Végül a Perszeusz makedón király által felajánlott fizetségért cserébe januárjában belépett a háborúba. A rendkívül gyors lefolyású harmadik római–illír háború során a csaknem kétszeres túlerőben lévő, Lucius Anicius Gallus vezette római sereg februárban Szkodránál legyőzte az illíreket. Az század óta fennálló Illír Királyság három évszázados története ezzel véget ért, területe római fennhatóság alá került. Genthiosz száműzetésbe kényszerülve, a rómaiak foglyaként az itáliai Iguviumban fejezte be életét. Utolsó éveiben botanizált, a hagyomány szerint elsőként ismerte fel a tárnics gyógyhatását, a növénynemzetség tudományos elnevezése (Gentiana), ahogy a magyar nyelv encián szava is, az ő emlékét őrzi. ## Neve A Genthiosz név az epigráfiai leletek, főként sírfeliratok alapján különösen elterjedt volt az illírek lakta területek déli részén, de az északi illírek és a dardánok körében is gyakori férfi név volt még a római hódítás, az század után is. Etimológiai szempontból a nevet gyakran kötik ahhoz a proto-indoeurópai alapszóhoz, amelyből a ’nemzetség’ jelentésű latin gens szó is kialakult. Ez a szóeredeztetés azonban csak abban az esetben állja meg a helyét, amennyiben az illír nem szatem nyelv volt, aminek a kutatók egy része feltételezi. ## Uralkodása Genthiosz apja III. Pleuratosz volt, aki apja, Szkerdilaidasz közbenjárására Amünandrosz athaman király Eurüdiké nevű leányát vette feleségül. Eurüdikének már volt egy fia, Karavantiosz, aki később Genthiosz féltestvéreként az Illír Királyság egyik hadvezére lett. III. Pleuratosz és Eurüdiké frigyéből két fiúgyermek született: Genthiosz és Platór. Genthiosz feltehetően szülei kötött házassága után nem sokkal, az évek elején született. A korabeli források utoljára kapcsán említik III. Pleuratoszt illír királyként, már Genthiosz volt az Illír Királyság dinasztája, így uralkodásának kezdete e két évszám közé tehető. ### Uralmának kiterjedése Genthiosz uralkodásáról szórványos adatok állnak rendelkezésünkre, a történeti források csupán a harmadik római–illír háborúban játszott szerepét dokumentálják részletesen. Agrón ötven esztendővel korábbi uralkodása ( k. – 231) kapcsán a történetíró Appianosz úgy említi Genthioszt, mint „más illírek királyát” (Ίλλυριῶν ἑτέρων βασιλεὺς), mintha Agrón és Genthiosz uralma nem csak időben, de térben is elkülönült volna. A történeti kutatások ezt nem igazolják vissza, annál is inkább, mert Genthiosz Agrón öccsének, Szkerdilaidasznak az unokájaként ugyanannak az ardiata uralkodóháznak a tagja volt. A kortárs Polübiosz törzsi hovatartozás említése nélkül az illírek királyaként (βασιλεὺς τῶν Ίλλυριῶν) utalt Genthioszra, és így járt el Titus Livius is (rex Illyriorum). A történeti munkákból ismert, hogy az apjától, III. Pleuratosztól megörökölt ország hatalmi központja a korábbi ardiata királyok székvárosa, Lisszosz, valamint Szkodra tágabb környezete, a labeátok szállásterülete volt. Hogy maga Szkodra szintén otthont adott volna egy királyi rezidenciának, még nem igazolták vissza a régészeti ásatások, de a város védelmében Genthiosz erődítések sorát építtette meg (Ganjolla, Beltoja, Rrenc, Kratul, Gajtan). Országa délnyugaton és délen az első római–illír háború () óta római protektorátus alatt álló partvidéki területek városaival (Epidamnosz, Apollónia, Órikosz), valamint Büllisz, Amantia és Olümpé koinonjaival volt határos. Utóbbiak különállását és viszonylagos függetlenségét nem csupán a koinonokba szerveződő önkormányzati forma, hanem saját pénzverésük is igazolja. A Genthiosz uralmának végét jelentő harmadik római–illír háború () fényében megállapítható, hogy távlati célja ezeknek az illíriai területeknek a visszahódítása lehetett. Az Illír Királyság hatalmas keleti–délkeleti szomszédja a Makedón Királyság volt, ahol V. Philipposzt Perszeusz követte a trónon. Arról keveset tudunk, hogy a második római–makedón háború lezárultával, az Illír Királysághoz került területek, különösen Lünkésztisz sorsa mi lett. Az azonban, hogy a Lükhniszben vert bronzérméken nem tüntették fel az illír királyi jelvényeket, arra utal, hogy a terület nem állt többé illír fennhatóság alatt, de legalábbis nagy függetlenséget élvezett. Genthiosz országának északi–északnyugati kiterjedése jobban ismert. Jóllehet, apja, III. Pleuratosz idejében a dalmaták még az Illír Királyság alattvalói voltak, Genthiosz trónra lépése után önállósultak, és ebben az időszakban már szomszédaikkal vívták – egyes források szerint Genthiosz szította – háborúikat. Egyes nézetek szerint a daorszok sem voltak Genthiosz alattvalói, ennek azonban ellentmondani látszik, hogy székhelyükön, Daorszónban a királyi jelvényeket feltüntető pénzt bocsátottak ki. Míg Issza szigete római protektorátus, Pharosz és Melaina Korküra illír fennhatóság alatt állt. ### Gazdaságpolitikája és pénzkibocsátása A kb. uralkodó Mütilosz volt hosszú időn át az utolsó illír király, aki saját pénzt bocsátott ki. Az utána következő ardiata uralkodók pénzverési tevékenysége nem ismert, arra utaló régészeti leletekre mindmáig nem bukkantak. Genthiosz volt az, aki kb. központjaiban, Lisszoszban és Szkodrában illír királyként újra pénzt veretett. Bár érméi viszonylag ritkán fordulnak elő az illíriai ásatások korabeli rétegeiben, különösen ha az egyébként ismeretlen, szintén illír Ballaiosz század közepi pénzleleteivel hasonlítjuk össze, a numizmatikai kutatások sikeresen különítették el és tipologizálták Genthiosz érmesorozatait: 1. Több érme ismert, amelyek előlapjukon a király jelvényét, a pajzsot, hátlapjukon pedig egy illír lemboszt és a „Genthiosz”, „Genth” névjelölést vagy – ennél jóval ritkábban, többnyire bronzpénzeken – a „Genthiosz királyé” (BASZILEÓSZ GENTHIU / ΒΑΣΙΛΕΩΣ ΓΕΝΘΙΟΥ) feliratot tüntették fel. 2. Némileg ritkábbak azok a pénzek, amelyek előlapján továbbra is a pajzs, hátlapján azonban a király névjelölése mellett egy harci sisak ábrázolása látható. Ez az érmesorozat a sisakkal a makedón pénzek motivikáját másolja, ami egyben a makedónorientáció közvetett jele, ahogy az más korabeli szövetségesi rendszerek pénzkibocsátási megoldásaiban is tetten érhető. 3. A harmadik típust azok az érmék képviselik, amelyek a feltételezések szerint Artemisz istennő képmását ábrázolják, hátlapjukon pedig egy stilizált villámot ölel körbe a királyi név. 4. A legtalányosabb sorozat egy Lisszoszban kibocsátott, 20 milliméter átmérőjű bronzérme, amelynek előlapján egy petaszosz néven ismert fejfedőt viselő férfi profilja, hátlapján pedig a Redon (ΡΕΔΟΝ) felírás látható. Sokáig Genthiosz portréjának tartották az ábrázolást, mígnem az illír numizmatika monográfusa, Hasan Ceka az 1970-es években rá nem mutatott, hogy valójában a Hermésszel rokonítható illír tengeristenség, Redon ábrázolásáról van szó, aki a későbbi évtizedekben más illíriai érméken is megjelent. A fentieken túlmenően Genthiosz engedélyezte, hogy a daorszok és a labeátok is saját pénzt veressenek, a király neve helyett saját ethnoszuk vagy városuk jelölésével (pl. SZKODRINÓN / ΣΚΟΔΡΙΝΩΝ), de a királyi pénzzel súlyra is megegyező érméiken feltüntették a királyi jelvényeket is. A pénzverés részleges monopolizálása Genthiosz központosító törekvéseinek csalhatatlan jele, ahogy az is, hogy egységes adórendszert vezetett be országában. Általánosságban is egy jól szervezett, hellenisztikus illír állam körvonalai rajzolódnak ki a korabeli forrásokban. A király hellén mintára tanácsadókkal, philoszokkal vetette körbe magát, akik a külpolitikai és diplomáciai feladatokat is ellátták. Az Illír Királyság városaiban és városias településein megjelentek az adószedői hivatalok, a börtönök, a király érdekeit képviselő helyi dinaszták – a korábbi évszázadokénál és évtizedekénél szervezettebb állami lét megannyi jele. Mindezek következtében, valamint a mezőgazdaság és a bányaművelés mellett a kalózkodásból befolyó jövedelmeknek köszönhetően az ország gazdasági ereje is megnőtt: miután a rómaiak legyőzték Genthioszt, az illír királyi kincstárban 27 font (9 kg) aranyat, 19 font (6 kg) ezüstöt, illír drachmát és római dénárt találtak. ### Külpolitikája Elődei, Szkerdilaidasz és III. Pleuratosz uralkodását Róma-hűségük és makedónellenességük határozta meg, ám Genthiosz szakított ezzel a külpolitikával: uralkodását nyugtalanság és – a Római Köztársaságtól való – függetlenedési törekvések jellemezték. Ezt a Genthiosz uralkodásának – egyúttal az Illír Királyság állami létének – végét jelző évi harmadik római–illír háború nyilvánvalóan visszaigazolta, de egyes történészi értékelések szerint a fordulat már Genthiosz uralkodásának kezdetén bekövetkezett. Ezt látszik igazolni, hogy – az év és az esemény, amelyek kapcsán Genthiosz neve először bukkant fel az ókori forrásokban, nevezetesen Titus Livius munkájában – az itáliai Tarentum és Brundisium lakói azt panaszolták el a római szenátusnak, hogy hajóik már óta állandó kalóztámadásoknak vannak kitéve a Hydruntumi-szoros térségében és az Adrián. A szenátus Lucius Duronius praetort bízta meg a helyzet kivizsgálásával, aki a következő évben, tért vissza Brundisium kikötőjébe néhány az illírektől zsákmányolt lembosszal és azzal a jelentéssel, mely szerint a kalóztevékenységért a hisztrónok és az illírek királya, Genthiosz felelős. Az illírek kalózkodását igazolták vissza azok a hírek is, amelyek szerint római és itáliai polgárokat tartanak fogva az illír fennhatóság alatt álló Melaina Korküra szigetén. Az incidens pontos kimenetele nem ismert a forrásokból. Csak annyit lehet tudni, hogy a Római Köztársaság Anconában felszerelt egy hajórajt, amelynek feladata a kalóztámadásokba bocsátkozó illír flotta elleni küzdelem volt a Tarentum és Aquileia közötti partszakaszon, a hisztrónok ellen pedig sikeres hadjáratot folytattak. Ugyanakkor ismertek olyan történészi nézetek – például az albán Selim Islami elmélete –, amelyek szerint Genthiosz kalózkodással való megvádolása csupán a szenátus lejárató hadjárata volt a Rómával ellenséges illír királlyal szemben. Ugyancsak a külpolitikában beállt változás, egyúttal az illír uralkodói körök végzetes konfliktusának epizódja lehetett a Genthioszhoz fűződő testvérgyilkosság. A puszta tények: Genthiosz fivére, Platór eljegyezte Monuniosz dardán király leányát, Etutát. Genthiosz ezt követően testvérét – és annak barátait, Etritoszt és Epikadoszt – megölette, majd nőül vette fivére menyasszonyát. Házasságukból később két fiúgyermek született: Szkerdilaidasz és Platór. Noha Polübiosz – és az ő nyomán Titus Livius – az év eseményei kapcsán említik az incidenst, arra minden bizonnyal jóval korábban, valószínűleg körül került sor. Máshogy nem magyarázható, hogy Genthiosznak és Etutának már két nagyobbacska fiúgyermeke volt. Egyes értelmezések szerint a szerelemféltés mellett a testvérgyilkosság fő indoka az illír uralkodói házon belüli Róma-barát és makedónbarát frakciók érdekkonfliktusa volt. Ennek ugyan ellentmondhat az a körülmény, hogy amennyiben a Makedónia felé való orientáció volt Genthiosz politikai célja, a makedónokkal hagyományosan és kérlelhetetlenül ellenséges Dardán Királysággal dinasztikus kapcsolatra lépni nem tűnhetett különösebben bölcs döntésnek. A későbbi fejlemények azonban azt mutatták, hogy a rokonsági kapcsolat nem befolyásolta az illír királyt: amikor Perszeusz makedón király megtámadta Penesztiát és Dél-Dardániát, majd pusztasággá tette a dardán határvidéken fekvő Szkardosz-hegység északi és keleti előterét, az illír király nem sietett apósa segítségére. Az illír vezetők megosztottsága állhat Titus Livius egyik megfogalmazása mögött is, amelyben sötét képet festett az az illír királynál követségben járt Lucius Decimius szenátorról, akit vádja szerint lepénzeltek „az illír királyok”. A többes szám használata fakadhat ugyan tévesztésből is, de könnyen utalhat az illír előkelői réteg, a különböző törzsek dinasztáinak megosztottságára, ami a római, illetve a makedón táborhoz való viszonyulásukat illeti. Egyes elképzelések szerint nem lehetetlen, hogy éppenséggel Róma szította ezeket az ellenségeskedéseket, így próbálta meg a magához édesgetett illír törzseket leválasztani a renitens Illír Királyságról. A két frakció összecsapásának további eseményeként említik a történeti munkák egy közelebbről nem ismert, Artetor vagy Artéthaurosz nevezetű, feltehetően Róma-barát illír előkelő Perszeusz általi meggyilkoltatását is. De mindezeken túlmenően az ország politikájában beállt változás legcsalhatatlanabb jele Genthiosz fegyverkezési programja volt. Kétszázhetven hajóból álló flottát építtetett, ami legalábbis jól jelezte, hogy a tenger, azaz Róma felőli támadásra rendezkedett be. Az illír hadsereg létszáma a bukását elhozó római–illír háború idejére elérte a 15 ezer főt. ### A római–makedón háború időszakában Az végére meg is érett a helyzet arra, hogy Genthiosz katonai úton szerezzen érvényt érdekeinek, és Makedónia szövetségeseként kiverje a rómaiakat Illíriából. Az évektől a béke mind törékenyebb lett, egymást érték a régiót benépesítő népek kisebb konfliktusai. A második római–makedón háború () következtében a Balkán-félszigeten létrejött erőegyensúly felborult, egy újabb Róma-ellenes terv látszott körvonalazódni, amelynek hátterében ezúttal is Makedónia állt. Perszeusz és az apja örökségével szakító illír király, Genthiosz esetleges szövetsége komolyan veszélyeztethette a Balkán-félszigeti hídfőállásait az első római–illír háború lezárultával, kiépítő Róma érdekeit. Róma azonban egyelőre ódzkodott a katonai beavatkozástól, ami olaj volt a tűzre és tovább súlyosbította a helyzetet: ellenfeleit felbátorította, szövetségeseit pedig elbizonytalanította. Az események gyorsultak fel, amikor a trákiai és kis-ázsiai területeit a makedónok hódításától féltő pergamoni király, II. Eumenész szövetséget keresendő Rómában járt, majd Issza szigetének küldöttei számoltak be arról a római szenátusnak, hogy a makedón és az illír király a Róma elleni háborúra készülődik. Róma végül eltökélte magát a háború mellett, és az általános mozgósítást követően minden eshetőségre készen Lucius Anicius Gallus praetor irányításával már őszén áthajózott egy légiót Illíriába. Ezzel párhuzamosan azonban a diplomáciai próbálkozásokat sem adta fel és követeket menesztett mások mellett az illír királyhoz is. A Genthiosz elé járuló küldöttséget Lucius Decimius szenátor vezette, aki felszólította az uralkodót Róma támogatására, de legalábbis garanciákat kért arra, hogy háború esetén az Illír Királyság semleges marad. Az üres kézzel távozó küldöttség később egy ingadozó, határozatlan, a döntést halogató Genthioszról számolt be, és úgy vélekedtek, hogy az illír király katonailag még nem készült fel egy nagyobb háborúra. Hozzátették ugyanakkor, hogy sokkal inkább a király impulzív természete, semmint valamiféle érett politikai elhatározás fogja diktálni, hogy Genthiosz az elkövetkező háborúban melyik oldalra áll. Az Apollóniánál táborozó Anicius Gallus praetor időközben megindult a déli illír határ mentén, hogy meghódítsa a Dasszarétiában fekvő erődítéseket és koinonokat. Elsődleges célja ezzel az volt, hogy a makedónok és illírek közé ékelődő terület fölötti ellenőrzést átvegye, egyúttal az illírek reakcióit is tesztelni kívánták, hogy semlegességüket bizonyítandó eltűrik-e a rómaiak akcióját. Dasszarétia nagy részét az illírektől és a makedónoktól egyaránt háborítatlanul még az év vége előtt el is foglalhatták. A rákövetkező év, tavaszán végül Publius Licinius Crassus is megérkezett Illíriába a sereg nagyobbik részével. A két ellenséges tábor erőviszonyai kiegyensúlyozottak voltak, a római és a makedón félnek egyaránt elsőrendű érdeke volt, hogy szövetségesek után nézve duzzasszák fel katonai erejüket. E tekintetben a háborútól egyelőre távolmaradó Illír Királyság számított a mérleg nyelvének. A rómaiak stratégiai elgondolása az volt, hogy az Illír és a Makedón Királyság területeit elvágják egymástól, de az ezt a célt szolgáló penesztiai hadjáratuk csúfos kudarccal zárult, és a következő év is hadi sikerek nélkül telt el. Az év ráadásul váratlan fordulatot hozott: az addig Rómával baráti viszonyt ápoló Epiróta Szövetség kettészakadt, és a molosszok a makedónok oldalán beléptek a Róma elleni háborúba. Ezzel a fejleménnyel a korábban kiegyensúlyozott erőviszonyok határozottan a makedónok javára billentek, az illír király, Genthiosz azonban, bár egyre nyugtalanabbul szemlélte a fejleményeket, továbbra sem lépett be a háborúba, sőt, a római csapatokat továbbra is engedte átvonulni az országán. Perszeusz végén úgy határozott, hogy ha kell, katonai nyomással, de maga mellé állítja az illíreket. A tél beálltával végigdúlta Penesztiát, majd elején követséget menesztett Genthiosz lisszoszi udvarába. A diplomaták feladata az volt, hogy számot adjanak a rómaiak és a dardánok elleni győzelmekről, a molosszok belépéséről a háborúba, a penesztiai téli hadjárat sikereiről, és ezzel gyakoroljanak nyomást az illír királyra, hogy csatlakozzék a Róma elleni háborúhoz. Genthiosz üzenete Titus Livius tolmácsolásában egyértelmű volt: nem az akarat hiányzik a Róma elleni háborúhoz, hanem üres az illír kincstár. Perszeusz másodszor is követeket küldött Genthioszhoz, akik ugyanezzel az üzenettel tértek vissza, utóbb, nyarán Genthiosz pedig egyenesen azt üzente a makedón királynak, hogy 300 talentum (kb. 7800 kg) ezüst ellenében hajlandó belépni a háborúba. Perszeusznak azonban nem akaródzott zsoldot fizetnie az illíreknek, ezért visszatért Makedóniába. Az év ismét kudarcokat és súlyos presztízsveszteséget tartogatott Róma számára, így azt a Lucius Aemilius Paullust tették meg consulnak, egyúttal a Makedónia ellen küzdő sereg parancsnokának, aki korábban már bizonyította katonai rátermettségét. Aemilius Paullus érkezése nyugtalansággal töltötte el Perszeuszt, aki végül hajlandónak mutatkozott arra, hogy a Genthiosz király által követelt 300 talentum ezüstöt kifizesse. Perszeusz legfőbb tanácsadóinak egyikét, Pantaukhoszt Meteonban fogadta az illír király, ahol sor is került a szövetség megkötésére. Ezt követően az illír király küldöttsége – tagjai bizonyos Olümpion, Parmenion és Morkhosz voltak – a makedóniai Dionba utazott, hogy ott is megerősítsék a szövetséget. Perszeusz végül átadta a 300 talentum ezüstöt az illír küldötteknek, azonban azt ajánlotta nekik, hogy nagy részét lepecsételve, fegyveres őrizetben küldjék el az illír királynak. A fennmaradt 10 talentumnyi ezüsttel a makedón követ, Pantaukhosz sietett előre az illírek székvárosába, Lisszoszba. Genthiosznak ennyi is elég volt, azonnal fogságba vetette az udvarában tartózkodó római követeket, ezzel januárjában háborúba lépett Róma ellen. Amint ezt Perszeusz hírül vette, a lepecsételt 290 talentumot kísérő alakulatot visszarendelte, és az ezüstöt a pellai kincstárban helyeztette el. ### Bukása: a harmadik római–illír háború A rómaiak már 15 ezer katonát állomásoztattak az Illír Királysággal szomszédos területeken, az események idejére pedig a Lucius Anicius Gallus praetor vezette erők létszáma csaknem megduplázódott. Genthiosz a maga 15 ezres hadseregével elsősorban déli határait kívánta biztosítani, ezért seregét fővárosában, Lisszoszban gyűjtötte össze, majd megindította a rómaiak kezén lévő Basszania ostromát. Az erődítés Titus Livius szerint mindössze 5 mérföldre délre feküdt Lisszosztól, de helyét mindmáig nem sikerült beazonosítani, egyes feltételezések szerint az Ardaxosz (a mai Mat) torkolatvidékén helyezkedett el. A rómaiak sem maradtak tétlenek: miután visszavonulásra késztették az epidamnoszi és apollóniai partokat támadó illír flotta nyolcvan hajóját, Anicius Gallus kiadta a parancsot Basszania felmentésére. Ezen a ponton Titus Livius leírása homályossá válik, csak annyit lehet tudni, hogy Basszania felmentése után Lisszosz, Ulkinion és Rhizón városai önként átálltak a rómaiak oldalára, pár héttel később pedig a rómaiak Szkodra erődítését ostromolták, amelynek falai közé Genthiosz bevetette magát. Genthiosz ahelyett, hogy a védelemre rendezkedett volna be, vakmerően kitört a városból és nyílt harcot vett fel a túlerőben lévő római sereggel, amelynek során vereséget szenvedett. Az illír király háromnapos tűzszünetért folyamodott, amit arra igyekezett felhasználni, hogy északon tartózkodó féltestvére, Karavantiosz segítségével felmentő sereget szervezzen, de próbálkozásaik kudarcot vallottak. Végül a rómaiak elfoglalták Szkodrát, Genthioszt pedig – ahogy családjának Meteonban meghúzódó tagjait, feleségét, gyermekeit és féltestvérét – foglyul ejtették, és több más illír előkelőséggel együtt rabként Rómába küldték. Ezzel alig harminc nap elteltével, februárjában a harmadik római–illír háború véget ért, Genthiosz megbukott, az század óta fennálló Illír Királyság nem létezett többé. Kevéssel később, június 22-én a püdnai csatában Róma megsemmisítő vereséget mért a makedónokra, ezzel uralma alá hajtotta a Makedón Királyság területeit is. A római szenátus öt megbízottjából álló küldöttség telén juttatta el a Szkodrában tartózkodó Anicius Gallushoz a háborút lezáró, a római népgyűlés által is jóváhagyott békeszerződést. A dokumentum garantálta az illírek szabadságát, a római helyőrségek felszámolását az illíriai városokban és erődítésekben. Bár a rendelkezések látszólag a Római Köztársaság békevágyáról és nagyvonalúságáról tanúskodtak, valójában az illír királyoktól „tették szabaddá” Illíria népét: a Genthiosz országlása alá tartozó területeket protektorátusuk alá helyezték, és három körzetre osztották fel. Emellett a béke arról is rendelkezett, hogy a háborúban a rómaiak mellé álló illíriai törzsek, koinonok és városok teljes adómentességben részesüljenek, a többi illír törzs pedig a korábban a Genthiosznak fizetett adó felét volt köteles megfizetni – a Római Köztársaságnak. ### Itáliai száműzetése A szkodrai vereség után egy év elteltével, februárjában Rómában sor került az illírek felett aratott diadal győzelmi ünnepségére. A didadalmenetben az Anicius Gallus praetort szállító kocsi előtt bandukolt a legyőzött illír király, Genthiosz és családja – anyja, Eurüdiké, felesége, Etuta, két fiúgyermeke, Szkerdilaidasz és Platór, féltestvére, Karavantiosz –, valamint több más illír főúr. Az illír királyi családot ezt követően előbb Spoletiumba, majd a helyiek tiltakozása miatt az umbriai Iguviumba deportálták. Genthiosz itt élte le hátra lévő éveit, és az idősebb Plinius által megőrzött hagyomány szerint idejét botanikai tanulmányoknak szentelte. Halálának ideje nem ismert, egyes feltételezések szerint körül következett be. Az egykori Iguviumban, a mai olaszországi Gubbióban, ahol Genthiosz élete utolsó éveit töltötte, a hagyomány a mai napig Genthiosz sírja (sepolcro di Genzio) néven ismer egy monumentális római kori sírt, az i. sz. 1. században élt Pomponius Graecinus mauzóleumát. ## Emlékezete Titus Livius krónikája, ahogy a Római Birodalom más ellenségeivel sem, úgy Genthiosszal sem bánt kesztyűs kézzel. Az illír királyt úgy jellemezte, hogy alattvalóival kegyetlenül bánt, erélytelen és könnyen befolyásolható volt, akinek élvetegsége, borszeretete és iszákossága felszínre hozta alapvetően vad természetét. Az ókori Illír Királyság története kapcsán rendszerint a legnagyobb uralkodók – Bardülisz, Glaukiasz, Agrón és Teuta – között említik Genthiosz nevét, dacára annak, hogy egy meggondolatlan háborúban az országában élő illírek nagy része a rómaiak oldalára állt, ő pedig elveszítette uralmát és siettette az Illír Királyság római meghódítását. A római uralom végleg megszilárdult az Adriai-tenger keleti oldalán, és megszületett Illyricum koncepciója: a rómaiak további nyugat-balkáni hódításait etnikai meggondolástól függetlenül Illíriához sorolták, amely így egyre inkább közigazgatási fogalommá kezdett válni. A tudományosan nem tisztázott, de Albániában meglehetősen közkeletű illír–albán kontinuitáselmélet okán a Genthiosz nevére visszavezethető Gent/Genc a kedvelt és gyakori albán férfinevek egyike. Nevezetesebb viselői között említhető Genc Pollo politikus, 2005 és 2008 között Albánia oktatásügyi, 2009 és 2013 között informatikai és hírközlési minisztere. Az 1996 óta kibocsátott 50 lekes pénzérme hátoldalán a lóháton ülő Genthiosz ábrázolása látható a Genti \| mbreti ilir (’I. Genthiosz illír király’) felirattal. A szintén 1996-tól kibocsátott 2000 lekes bankó előoldalán a Genthiosz drachmájáról ismert férfiportrét tüntették fel mint az utolsó illír király képmását, noha az egy illír istenséget ábrázol (lásd bővebben a gazdaságpolitikai fejezetben). Genthiosz nevének köznevesült formája a világ számos nyelvének szókincsében megtalálható. Élete vége felé előszeretettel foglalkozott botanikával, és az idősebb Plinius neki tulajdonította a sárga tárnics (Gentiana lutea) gyógyhatásának felismerését. Ennek köszönhetően a tárnicsok növénynemzetsége az ő tiszteletére kapta a Gentiana tudományos nevet, s a növény neve több nyelvben is ennek köznevesült formája: angol gentian, holland gentiaan, francia gentiane, spanyol genciana, olasz genziana, román gențiană stb. A latin gentiana alapalak a német nyelvterületen Enzian alakban terjedt el, szintén ’tárnics’ jelentéssel, amely innen átvétellel a cseh, a szlovák és a magyar nyelvben megtalálható encián szó forrásául szolgált. A régi magyar nyelvben, a 18. században ismert volt a latin alapalakra visszavezethető gyenciána forma, a magyar népnyelvben, a népi orvoslásban pedig szintén ismertek a tárnicsgyökérre (Radix gentianae) a genciángyökér és a gencellárigyökér kifejezések.

Diplodocus

A Diplodocus (nevének jelentése: „dupla gerenda”) a diplodocoidea sauropoda dinoszauruszok egyik neme, melynek legelső fosszíliáját Samuel Wendell Williston fedezte fel 1877-ben. A nem nevét Othniel Charles Marsh alkotta meg 1878-ban az állat jellegzetes csontjai alapján, melyeket kezdetben egyedinek hittek, ám később a Diplodocidae család más tagjainál és egyéb sauropodáknál, például a Mamenchisaurusnál is rájuk találtak. A Diplodocus a mai Észak-Amerika nyugati részén élt a késő jura időszakban. Maradványai a gyakoribb dinoszaurusz fosszíliák közé tartoznak a Morrison-formáció felső részén, ami a kimmeridge-i–tithon korszakok idején, mintegy 147-150 millió évvel ezelőtt lerakódott sekély tengeri és ártéri (alluviális) üledékből áll. A Morrison-formáció egy olyan környezet és időszak nyomait őrizte meg, amit a Camarasaurushoz, a Barosaurushoz, az Apatosaurushoz és a Brachiosaurushoz hasonló óriás sauropoda dinoszauruszok uraltak. A Diplodocus, klasszikus dinoszaurusz formája, hosszú nyaka és farka, valamint erős lábai miatt a legkönnyebben azonosítható dinoszauruszok közé tartozik. Éveken át a leghosszabb ismert dinoszaurusznak számított. Nagy mérete elrettenthette az olyan ragadozókat, mint az Allosaurus és a Ceratosaurus, melyek maradványait ugyanazokban a rétegekben találták meg, ami azt jelzi, hogy együtt éltek a Diplodocusszal. Hosszú farkát akár nagy ragadozók ellen is bevethette, egy csapása még a támadó halálát is okozhatta. Emiatt nevezik öreg ostor farkúnak is. ## Anatómia A Diplodocus az egyik legjobban ismert sauropoda, egy igen nagy, hosszú nyakú, négy lábon járó, ostorszerű farokkal rendelkező állat. Mellső lábai kissé rövidebbek voltak a hátsóknál, ezért a teste nagyjából vízszintesen helyezkedett el. Hosszú nyakú és farkú, négy, erős lábon álló csontváza mechanikailag egy függőhídra emlékeztet. A Diplodocus a leghosszabb, teljes csontváz alapján ismert dinoszaurusz. A D. hallorum részleges maradványai megnövelték a becsült hosszát, de nem olyan mértékben, ahogy arra korábban számítottak; az első leírása idején, 1991-ben, a felfedező, David Gillette 52 méteres hosszt állapított meg, amivel ez a nem vált a leghosszabb ismert dinoszaurusszá (nem számítva a különösen kevés maradvány által ismerteket, például az Amphicoeliast). Egy tömegbecslés 113 (vagy inkább csak 50) tonnás tömeget valószínűsített. Ez az áttekintés azokon az újabb felfedezéseken alapult, amelyek megmutatták, hogy az óriási farokcsigolyák valójában előrébb helyezkedtek el a farkon, mint ahogy azt Gillette eredetileg gondolta. A tanulmány kimutatta, hogy a pittsburghi Carnegie Természetrajzi Múzeum (Carnegie Museum of Natural History) teljes, a Seismosaurus tömegbecsléséhez felhasznált Diplodocus csontvázának 13. farokcsigolyája egy másik dinoszaurusztól származik, ezért a Seismosaurus tömegét 30%-kal túlbecsülték. Bár az olyan dinoszauruszok, mint a Supersaurus valószínűleg hosszabbak voltak, ezen állatok fosszilis maradványai azonban csak töredékesek. A Diplodocus koponyája az állat 29–33,5 méteres testéhez és a hozzá tartozó 6 méteres nyakhoz viszonyítva nagyon kicsi, az agykoponya is kicsi volt. Kis, cölöpszerű fogai előrefelé álltak, és csak az állcsontok elülső részén helyezkedtek el. A nyak legalább tizenöt csigolyából állt, és jelenleg úgy vélik, hogy a talajjal párhuzamosan helyezkedett el, és a vízszintes helyzetnél nem is lehetett sokkal magasabbra emelni. A modern tömegbecslések (a D. hallorumot leszámítva) 10 és 16 tonna közötti testtömeget valószínűsítenek, például 10, 11,5, 12,7, illetve 16 tonnát. A Diplodocus farka rendkívül hosszú volt, körülbelül 80 csigolyából állt, ami nagyjából a kétszerese annak, ami a korábbi sauropodáknál ismert (például a Shunosaurus esetében 43), és jóval több, mint amennyi a kortárs macronariákra jellemző (például a Camarasaurusnál 53). A feltételezés szerint az állat védelmi célra vagy zajkeltésre használhatta (ostorhoz hasonló pattanó hangot hallatva vele). A farok a nyak kiegyensúlyozására is szolgálhatott. A testrész középső részén helyezkedtek el a „dupla gerendák” (az alsó részen levő különös formájú csontok, melyekről a Diplodocus a nevét kapta). Ezek a csontok támogathatták a csigolyákat, illetve megelőzhették a véredények sérülését abban az esetben, ha a súlyos farok a föld felé nyomódott. A „dupla gerendák” a Diplodocus rokonságába tartozó dinoszauruszoknál is megtalálhatók. Más sauropodákhoz hasonlóan a mellső láb nagy mértékben módosult, az ujjak és a kézközépcsontok függőleges oszlopokba rendeződtek, lópata formájú keresztmetszetet eredményezve. A Diplodocus lábujjairól egy kivétellel hiányoztak a karmok, az egyetlen karom az állat rokonságába tartozó sauropodáktól eltérően szokatlanul megnagyobbodott, két oldalról lapossá vált, és elkülönült a lábujjcsonttól. A különös, megváltozott karom funkciója nem ismert. ## Felfedezések és fajok 1878 és 1824 között több Diplodocus fajról készült leírás. Az első csontvázat Benjamin Franklin Mudge és Samuel Wendell Williston fedezte fel a wyomingi Como Bluffban, 1878-ban, és Othniel Charles Marsh-tól a Diplodocus longus nevet kapta (a longus jelentése 'hosszú'). A Diplodocus maradványait azóta az Egyesült Államok nyugati részén levő Morrison-formációban is megtalálták, Colorado, Utah, Montana és Wyoming államok területén. Az állat fosszíliái gyakoriak, a koponyát leszámítva, ami gyakran még az egyébként teljes csontvázakról is hiányzik. A típusfaj, a D. carnegii azonban a legteljesebb ismert faj, és híres a csontvázáról készült másolatokról, melyek világszerte sok múzeumban megtalálhatók. A két Morrison-formációból előkerült sauropodanem, a Diplodocus és a Barosaurus lábcsontjai nagyon hasonlóak. A múltban sok olyan különálló csontot automatikusan a Diplodocushoz kapcsoltak, amelyek talán valójában a Barosaurushoz tartoztak. A Diplodocus fosszilis maradványait a Morrison-formáció 5-ös sztratigráfiai zónájában találták meg. ### Érvényes fajok - A D. longus, a típusfaj, a Morrison-formáció Colorado és Utah állambeli részeiről került elő. - A D. carnegii (más írásmód szerint D. carnegiei) a nevét Andrew Carnegie-ről kapta. A Carnegie Természetrajzi Múzeumnál (Carnegie Museum of Natural History) dolgozó Jacob Wortman bukkant rá majdnem teljes csontvázára, ami alapján ez vált a legismertebb fajjá. 1901-ben John Bell Hatcher nevezte el és készített róla leírást. - A D. hallorumról 1991-ben Gillette készített először leírást Seismosaurus halli néven, egy csigolyákból, medencéből és bordákból álló fosszília alapján. George Olshevsky később megpróbálta kijavítani a nevet S. hallorumra, az eredeti név nyelvtani hibájára hivatkozva, ajánlását pedig más szerzők, például Ken Carpenter is követték. 2004-ben az Amerikai Geológiai Szövetség (Geological Society of America) az éves konferenciájáról szóló kiadványában a Seismosaurust a Diplodocus fiatal szinonimájává tette. Ezt 2006-ban egy jóval részletesebb írás követte, mely nem csak átnevezte a Diplodocus hallorumot, de felvetette annak lehetőségét is, hogy megegyezik a D. longusszal. A Supersaurus új leírását készítő szerzők elfogadták azt az állítást, hogy a D. hallorum a D. longus példánya, megcáfolva a Seismosaurus és a Supersaurus egyezéséről szóló elméletet. #### Kivont faj - A D. hayi egy részleges csontváz alapján ismert, melyet H. Utterback fedezett fel 1902-ben, a wyomingi Sheridan közelében. 1924-ben készült róla leírás. 2015-ben Tschopp és társai áthelyezték a Galeamopus nevű rokon nembe. ### Kétséges fajok (Nomina dubia) - A D. lacustris egy Marshtól, 1884-ből származó kétséges név (nomen dubium), ami egy, a coloradói Morrisonból származó kis méretű állat maradványaira vonatkozik. Ezeket a maradványokat jelenleg inkább egy kifejletlen állaténak tartják, mint egy külön fajénak. ## Ősbiológia A csontfosszíliák bőségének köszönhetően a Diplodocus a legnagyobb mértékben tanulmányozott dinoszauruszok egyike. Az életmódjával kapcsolatban több szempontból is különféle elméletek születtek az évek során. ### Élőhely Marsh, majd később John Bell Hatcher úgy vélte, hogy az állat vízi életmódot folytatott, mivel az orrnyílásai a koponyája tetején helyezkedtek el. A többi nagy méretű sauropodával, például a Brachiosaurusszal és az Apatosaurusszal kapcsolatban ugyanígy vízi életmódot feltételeztek. Kenneth A. Kermack 1951-ben készült tanulmánya azonban kimutatta, hogy a sauropodák valószínűleg nem lettek volna képesek az orrlyukaikon át lélegezni, amikor a testük a víz alatt volt, mert a mellkasukra ható nyomás túl nagy lehetett. Az 1970-es évektől az általános megegyezés szerint a sauropodák egyértelműen szárazföldi állatok voltak, melyek a fákat, bokrokat és a harasztokat legeltek. ### Testhelyzet A Diplodocus testhelyzetének ábrázolása nagymértékben megváltozott az évek során. Például egy 1910-ben készült klasszikus rekonstrukció két Diplodocust ábrázol a gyíkokéhoz hasonlóan, ferdén álló lábakkal, egy folyó partján. Hay szerint az állat lábai terpesztett, gyíkszerű pózban, nagy mértékben szétnyitva álltak, és ezt Gustav Tornier is így gondolta. Ezt az elméletet azonban W. J. Holland megkérdőjelezte, bemutatva, hogy a terpeszben álló Diplodocusnak egy árokra lett volna szüksége ahhoz, hogy a hasát mozgatni tudja. Az 1930-as években felfedezett sauropoda lábnyomok végleg idejétmúlttá tették Hay elméletét. Később a diplodocidákat gyakran jelenítették meg magasan a föld felett tartott nyakkal, ami lehetővé tette volna, hogy a fákról legeljenek. A számítógépes modelleket felhasználó tanulmányok megmutatták, hogy a nyak semleges helyzete inkább a vízszintes volt, mint a függőleges, és Kent Stephens és más tudósok ez alapján kijelentették, hogy a sauropodák, a Diplodocust is beleértve, nem emelték a vállaiknál magasabbra a fejüket. A további tanulmányok azonban kimutatták, hogy a jelek szerint, a szokványos éber helyzetben az összes négylábú nyaka a lehetséges maximális függőleges pózban áll, ami a sauropodákra is igaz lehetett, figyelmen kívül hagyva a lágy szövet anatómiájuk szerinti ismeretlen jellemzőit, melyek elhatárolják ezeket az állatokat a többitől. A tanulmányban szereplő sauropodamodellek egyike a Diplodocusé, ami nyugvó helyzetben a nyakát a vízszintes alatt, 45 fokos szögben tartja. A rokonságába tartozó nemmel, a Barosaurusszal együtt a Diplodocus hosszú nyaka sok vita forrása a tudósok között. 1992-ben a Columbia Egyetem tanulmánya a diplodocidák nyakának szerkezetéről kimutatta, hogy a leghosszabb nyakhoz valószínűleg 1,6 tonnás szív kellett volna – ez az állat tömegének egytizede. A tanulmány felvetette, hogy az ilyen állatok talán a nyakukban kezdetleges párhuzamos „szívekkel” rendelkeztek, melyek célja a vér következő „szívbe” való felpumpálása volt. Míg a hosszú nyakat hagyományosan a táplálkozáshoz való alkalmazkodásként értelmezik, egy új keletű tanulmány szerint a Diplodocus és rokonai túlméretezett nyaka talán elsősorban szexuális jelzésre szolgált, az evés elősegítése pedig másodlagos cél lehetett. ### Táplálkozás A Diplodocus fogai nagyon szokatlanok a többi sauropodához képest. A koronák hosszúak és keskenyek, a keresztmetszetük ellipszis formájú, míg a felső részük tompa háromszög alakú. A legkopottabb felület a felső, ám eltérően attól, ami a többi sauropodánál megfigyelhető, a Diplodocusnál a kopási minták a felső és alsó fogsor ajakhoz (pofához) közeli részén találhatók. Ez azt jelenti, hogy a Diplodocus és a többi diplodocida táplálkozási mechanizmusa radikálisan eltért az egyéb sauropodákétól. A Diplodocusnál az evés legvalószínűbb módja az ágak egyoldalú letépése lehetett, ami magyarázattal szolgál a fogak (növényi anyagokkal történő érintkezéséből eredő) szokatlan kopási mintára. Az egyirányú ágletépésnél az egyik fogat az állat a levelek ágról való lemetszésére használhatta, míg a másik az ág vezetésére és stabilizálására szolgálhatott. A koponya meghosszabbodott szem előtti részével az ág nagyobb részét lehetett lehántani egyetlen mozdulattal. Az alsó állkapocs hátrafelé történő elmozdulásának szerepe lehetett a táplálkozás két fontos szabályában: 1) nagyobbra tátható száj 2) lehetővé válik a fogsorok relatív elhelyezkedésének finom növelése, ami könnyebbé teszi az ágak lehántását. Az oldalirányban és hátrafelé hajlékony nyakkal és feltehetően a farok használatával az állat felágaskodhatott a hátsó lábaira, így a Diplodocus képes lehetett több szinten (kis, közepes és nagy magasságban), akár a talajtól 10 méterre is legelni. A nyak mozgástere lehetővé tehette, hogy a fej a test szintje alatt legeljen, ami egyes tudósokat arra a következtetésre vezetett, hogy a Diplodocus talán a folyók medreiben lévő, víz alatti növényeket fogyasztott. A mellső és hátsó lábak relatív elhelyezkedése támogatja ezt az elképzelést. Emellett a cölöpszerű fogak is alkalmasak lehettek a vízinövények lelegelésére. ### Egyéb anatómiai szempontok A Diplodocus fejét sokszor felül elhelyezkedő orrlyukakkal ábrázolják, mivel a koponyán levő orrnyílások is ott találhatók. E felépítés kapcsán felmerült, hogy a Diplodocusnak talán ormánya volt. Egy új keletű tanulmány szerint az ormányra vonatkozóan nincs ősneuroanatómiai bizonyíték. Megjegyezte, hogy az arcidegnek egy elefántszerű ormánnyal rendelkező állatnál elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy idegekkel lássa el az ormányt. A bizonyíték alapján a Diplodocus arcidege azonban nagyon kicsi volt. Lawrence Witmer 2001-es tanulmánya kimutatta, hogy amíg a nagy orrnyílások a fej felső részén voltak, addig a húsos orrlyukak lejjebb, a pofán helyezkedtek el. Witmer szerint a sauropodák mellett a hadrosaurinák és a ceratopsidák is hasonló orrlyukakkal rendelkezhettek. Ugyanakkor a kövületeken az is megfigyelhető, hogy az evolúció során a sauropodák orrnyílásai a koponyán egyre feljebb kerültek. Ez a tulajdonság a Macronaria csoport tagjainál vált általánossá. Az újabb felfedezések alapján felmerült, hogy a Diplodocus és a többi diplodocida hátán olyan keskeny, hegyes szarutüskék futhattak végig, amilyenek a modern leguánnál is megfigyelhetők. Ez radikálisan eltér a modern rekonstrukcióktól, például attól, ami a Dinoszauruszok, a Föld urai című sorozatban látható. Nem tudni, hogy pontosan hány diplodocidára volt jellemző ez a tulajdonság, és hogy más sauropodáknál megtalálható volt-e. ### Szaporodás és növekedés Bár nincs bizonyíték a Diplodocus fészkelési szokásaira, más sauropodákkal, például a titanosaurusok közé tartozó Saltasaurusszal kapcsolatban fedeztek fel fészkelőhelyeket. A titanosaurus fészkelőhelyek azt jelzik, hogy a tojásokat az állatok nagy területen, sok sekély, növényekkel lefedett üregbe rakhatták le. Lehetséges, hogy a Diplodocus ugyanígy járt el. A Dinoszauruszok, a Föld urai bemutat egy tojásrakó pozícióban álló nőstényt, de ez pusztán a tényekhez kapcsolódó spekuláció. Több csont hisztológiai tanulmány alapján a Diplodocust más sauropodákkal együtt nagyon gyors növekedési arány jellemezte, így a példányai tíz éven belül elérték a nemi érettséget, majd tovább folytatták a növekedést az életük végéig. Korábban úgy gondolták, hogy a sauropodák lassan növekedtek, így évtizedekig tartott, amíg ivaréretté váltak. ## Osztályozás A Diplodocus a Diplodocidae család típusneme és egyben névadója. A család tagjai, bár szintén súlyosak, más sauropodáknál, például a titanosaurusoknál és a brachiosauridáknál jóval könnyebb felépítésűek. Mindegyikükre jellemző a hosszú nyak és farok, a vízszintes testhelyzet és a hátsóknál rövidebb mellső lábak. A diplodocidák aranykora a késő jura időszakban volt Észak-Amerika és talán Afrika területén, és úgy tűnik, hogy a csoportot ökológiailag a titanosaurusok váltották fel a kréta időszak során. A Diplodocinae alcsaládot a Diplodocus és közeli rokonai, például a Barosaurus számára hozták létre. Ez a nem távolabbi rokonságban áll kortársával, az Apatosaurusszal, amely szintén diplodocida, de nem a Diplodocinae, hanem az Apatosaurinae alcsalád tagja. A portugáliai Dinheirosaurust és az afrikai Tornieriát egyes szerzők szintén a Diplodocus közeli rokonaiként azonosították. A Diplodocoidea öregcsalád magába foglalja a diplodocidákat, a dicraeosauridákat, a rebbachisauridákat, a Suuwassea-t, az Amphicoeliast, feltehetően a Haplocanthosaurust és/vagy a nemegtosauridákat. Ez a klád a Camarasaurus, a brachiosauridák és a macronaria titanosaurusok testvércsoportja. E csoportok együtt alkotják a Neosauropoda kládot, a legnagyobb, legelterjedtebb és legsikeresebb sauropodomorpha dinoszaurusz csoportot. ## Popkulturális hatás A Diplodocus híres és sokat ábrázolt dinoszaurusz, melyet a többi sauropodánál jóval több helyen állítottak ki. Ez valószínűleg a számos csontvázmaradványnak és az egykori leghosszabb dinoszaurusz státusznak köszönhető, de az Andrew Carnegie iparmágnás anyagi hozzájárulásával, a 19. század elején világszerte felállított csontvázöntvények is jelentősen hozzájárultak a nem népszerűvé válásához. A Diplodocus csontvázak öntvényei még ma is sok múzeum kiállításának részét képezik, köztük látható a Houstoni Természettudományi Múzeumban (Houston Museum of Natural Science) levő D. hayi és a sok helyen megtalálható D. carnegii is. Carnegie, illetve a trösztje által adományozott csontvázak: - Pittsburgh, Carnegie Természetrajzi Múzeum (Carnegie Museum of Natural History) (eredeti, először kiállítva: 1904, átadva: 1907) - London, Természetrajzi Múzeum (Natural History Museum) (másolat, átadva: 1905. május 12.) - Berlin, Természetrajzi Múzeum (Museum für Naturkunde) (másolat, átadva 1908. május elején) - Párizs, Természetrajzi Múzeum (Muséum national d'histoire naturelle) (másolat, átadva: 1908. június 15.) - Bécs, Természetrajzi Múzeum (Naturhistorisches Museum) (másolat, átadva: 1909) - Bologna, Őslénytani és Geológiai Múzeum (Museo di Paleontologia e Geologia) (másolat, átadva: 1909). A csontvázhoz tartozó koponyákról készült (második generációs) másolatok megtekinthetők Milánó és Nápoly múzeumaiban is. - Szentpétervár Az Orosz Tudományos Akadémia Zoológiai Múzeuma (Zoologicseszkij muzej Zoologicseszkogo instituta RAN) (másolat, átadva: 1910) - Madrid, Nemzeti Természettudományi Múzeum (Museo Nacional de Ciencias Naturales) (másolat, átadva: 1911) - Buenos Aires, Museo de la Plata (másolat, átadva: 1912) - Mexikóváros Őslénytani Múzeum (Museo de Paleontología) (másolat, átadva: 1929) - Müncheni Őslénytani Múzeum (Paläontologisches Museum München) (másolat, átadva: 1932, jelenleg is látható) Ez a projekt a 'nagy tudománnyal', a filantropizmussal és a kapitalizmussal társulva Európa-szerte felkeltette a nyilvánosság érdeklődését. A Kladderadatsch című német szatirikus hetilap költeményt jelentetett meg a dinoszaurusszal kapcsolatban: > [...] Auch ein viel älterer Herr noch muß > Den Wanderburschen spielen > Er ist genannt Diplodocus‚ und zählt zu den Fossilen > Herr Carnegie verpackt ihn froh > In riesengroße Archen > Und schickt als Geschenk ihn so > An mehrere Monarchen [...] (Fordítás: [...] De lennie kell még egy sokkal öregebb úrnak is • Aki látja magát vándorolás közben • A neve Diplodocus és a fosszíliákhoz kötődik • Mr. Carnegie örömmel pakolta fel ezeket • Az óriási bárkákra • És így küldte el ajándékba • Több birodalom számára [...]) A chicagói Field Természetrajzi Múzeumban (Field Museum of Natural History) egy másik D. carnegii található, Németországban, a frankfurti Senckenberg Naturmuseumban pedig egy D. longust állítottak ki egy több példányból összeállított csontvázat, amely 1907-ben az Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) ajándékaként érkezett. A D. longus felállított és még teljesebb csontvázát őrzi a washingtoni Smithsonian Nemzeti Természetrajzi Múzeum (National Museum of Natural History), az Új-Mexikói Természetrajzi és Tudományos Múzeum (New Mexico Museum of Natural History and Science) pedig a D. longusszal feltehetően azonos D. hallorum (korábbi nevén Seismosaurus) fosszíliáját őrzi. A Diplodocus a dinoszauruszokkal kapcsolatos dokumentum- és játékfilmekben egyaránt gyakran szerepel, ez utóbbiak közül Winsor McCay 1914-es klasszikusában, a Gertie the Dinosaur (Gertie, a dinoszaurusz) című animációs filmben tűnt fel elsőként. Látható a BBC díjnyertes, Dinoszauruszok, a Föld urai című dokumentumfilm-sorozatának második részében is. A Titánok kora egy szimulált, 152 millió évvel ezelőtti Diplodocus életét követi nyomon. A Fantázia The Rite of Spring (Tavaszi áldozat) című szakaszában több animált sauropoda bukkan fel, melyek közül a keskenyfejűeket talán a Diplodocusról mintázták. Az irodalomban a James A. Michener Centennial című regénye kapcsolódik a Diplodocushoz, egy fejezetet szentelve az állatnak, amely elmeséli egy példány élettörténetét. A Diplodocus gyakran látható a dinoszaurusz játékszerek és modellek sorában. A Carnegie Collection sorozatban két különböző figura is található. ## Fordítás

Maróczy Géza

Maróczy Géza, Maróczi Géza József (Szeged, 1870. március 3. – Budapest, 1951. május 29.) újságíró, szakvezető, sakknagymester, sakkolimpiai bajnok (1927, 1936), az Osztrák–Magyar Monarchia bajnoka (1900), magyar bajnok (1932), a Magyar Sakkszövetség elnöke (1911), három olimpián a magyar sakkválogatott kapitánya. Pályájának csúcsán a világ egyik legjobb sakkozója volt. A Chessmetrics módszer teljesítményszámításai szerint 1904 októbere és 1907 márciusa között a világranglista élén állt. Ennek ellenére csak egyszer hívta ki a világbajnokot, 1906-ban, az Emanuel Lasker elleni mérkőzés azonban a helyszínként kijelölt Kuba politikai problémái miatt nem jött létre. Az 1906. októberre számított 2820-as Élő-pontszámával a sakkozók örökranglistáján ma is az első tízben állna. Magyar sakkozó ezt a pontszámot azóta sem tudta elérni. Aktív sakkozói pályafutása 1908-as befejezését követően, majd hosszú kényszerű külföldi távollét után állt a magyar válogatott rendelkezésére a sakkolimpiákon. Csapatkapitányként és első táblásként járult hozzá a magyar sakkválogatottnak az 1927-es első hivatalos sakkolimpián Londonban nyert aranyérméhez, az 1930-as hamburgi sakkolimpián elért második helyéhez és ezzel ezüstérméhez, valamint 1936-ban, 66 éves korában a müncheni nem hivatalos sakkolimpián nyert újabb aranyérméhez. 1932-ben magyar bajnokságot nyert. 1950-ben a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) korábbi eredményei alapján nagymester címet adományozott neki. 1908-ban belépett a szociáldemokrata pártba, és a Tanácsköztársaság idején az Operaház és az államosított színházak intendánsa volt. E szerepvállalása miatt 1920–1927 között emigrációban élt. Ez idő alatt tanítványa volt a női sakkvilágbajnok Vera Menchik és az Aljechintől 1935–1937 között a világbajnoki címet elhódító Max Euwe is. Hazatérte után a Pesti Hírlap sakkrovatát vezette, sakkoktatóként működött, és a magyar sakkválogatott kapitánya volt. Közben megírta visszaemlékezéseit. Ekkor már csak kevés alkalommal versenyzett, de még mindig erős ellenfele volt bárkinek. 1951-ben hunyt el mint az Országos Társadalombiztosító Intézet igazgatója, sírja a Kerepesi temetőben védelem alatt áll. ## Életpályája Szegeden, római katolikus szülőktől született. Apja Maróczy József műlakatos volt, édesanyja Valkovics Rozália. A keresztlevélen Geiza József néven szerepel. A Geiza név nem elírás volt, mert ez egy elfogadott és használt keresztnév volt akkoriban, később azonban a Géza forma rokonszenvesebb lett számukra. A szülői ház a nagy szegedi árvízben elpusztult. Négyen voltak testvérek, testvérei: József (1871–1946), Etelka (1880–1960) és Mária (1887–1910). Technikusnak készült, 1880–1889 között a piaristák szegedi gimnáziumában tanult, majd Zürichbe ment német tudása tökéletesítésére és műegyetemre, amelyet azonban abbahagyott, (egyes források szerint be sem iratkozott) és 1892-ben, hazatérte után a káposztásmegyeri vízművek építkezésének előkészítésében vett részt műszaki rajzolóként. 1903-ban fél évig a Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem hallgatója volt, és ettől az évtől 1908-ig mennyiségtan és mértan szakos tanárként működött a ferencvárosi községi polgári fiúiskolában a Knézich utcában. 1908-tól az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztár Járadék Osztályának tisztviselője, ahol 1909-ben véglegesítették, 1913-tól első osztályú számvevőségi tanácsosként a járadék számvevőség vezetője, majd 1919-ig a Nyugdíj Osztály vezetője volt. A Tanácsköztársaság alatt az Operaház és az államosított színházak intendánsa, az úgynevezett „színházi direktórium”, a Színházakat Kommunizáló Bizottság négy szakosztályának közös gazdasági vezetője volt. E szerepvállalása miatt állásából elbocsátották, és egzisztenciális okokból 1920-ban elhagyta Magyarországot, Ausztriában, Németországban, Hollandiában, majd Angliában élt, ezt követően az USA-ban tett körutat. Külföldön töltött évei alatt félprofiként a sakkozásból élt. 1927-ben rehabilitálták, visszakapta nyugdíját, ezért hazatért. A Pesti Hírlap sakkrovatvezetője és a Magyar Sakkszövetség kapitánya lett. Főszerkesztője volt a hetente megjelenő Magyar Sakkszemle (Billard és kártya) című lapnak (1902–1903), főmunkatársa a Magyar Sakk Lap című folyóiratnak (1905–1909), és 1917-ben a Magyar Sakkvilág főszerkesztője lett. 1905-ben az Andrássy Gyula vezette disszidenspárt képviseletében Szegeden elindult a képviselőválasztáson, a szavazás napján azonban visszalépett. 1908-ban belépett a szociáldemokrata pártba. 1917-ben az Otthon Kör tagja lett. Hosszú évekig a Budapesti Sakk-kör titkári, majd alelnöki tisztét töltötte be. 1911-ben a rövid életű első Magyar Sakkszövetség elnöke, majd 1921-ben és 1933-ban alelnöke, majd társelnöke, egyben szövetségi kapitánya volt. Az 1920-as évektől élete végéig jó barátságban volt az 1935-ben világbajnoki címet szerző Max Euwével, aki kezdetben a tanítványa, majd tréningpartnere, és akinek az Aljechin elleni világbajnoki mérkőzésen a szekundánsa volt. Euwe több alkalommal látogatott hozzá Magyarországra is. A tanítómestere iránti tisztelete jeléül, akkor már mint a Nemzetközi Sakkszövetség elnöke megjelent a Debrecenben 1970-ben rendezett III. Maróczy Géza-emlékversenyen is. Angliai tartózkodása alatt tanítványa volt a későbbi női világbajnok Vera Menchik. Felesége Mann Irén Magdolna (született Budapest, 1883. szeptember 4.), Mann Jakabnak, a szegedi bábaképző igazgatójának lánya volt, akivel 1904. január 23-án Szegeden a belvárosi templomban kötött házasságot. 1904-ben fia (György), 1906-ban lánya (Magdolna) született. 1951\. május 29-én este 11 órakor hunyt el szívelégtelenség következtében az Uzsoki Utcai Kórházban. Temetésére június 1-jén került sor a Fővárosi Tanács által adományozott díszsírhelyen a Kerepesi temető 33-as parcellájában, amely 2004 óta a Nemzeti Örökség Intézete által védett nemzeti sírhely. Felesége, Mann Irén 11 évvel élte túl, 1962. május 17-én hunyt el Budapesten. György fia 1999-ben, Magdolna lánya 1998-ban hunyt el. ## Sakkpályafutása ### Az első versenysikerek (1891–1898) Szegeden középiskolásként kezdett el sakkozni kávéházakban és a szegedi kaszinóban, majd később Budapesten Jakobi Sámuel mester tanítása nyomán lett a legjobb magyar sakkozó. 1891-ben a Budapesti Sakkozó Társaság II. osztályú versenyén, a társaság legfiatalabb tagjaként végzett az első helyen. 1892-ben megismételte eredményét, ismét az első helyet szerezte meg, ezúttal már az I/a osztályban. 1893-ban elindult az akkori időszak sakkfolyóirata, a Budapesti Sakk-Szemle 1893–1897 között lezajlott első magyar levelezési sakkversenyén, amelyen a 19 résztvevő között az akkor még csak ígéretes fiatal versenyző Maróczy Géza, valamint Charousek Rezső végzett az első helyen. A harmadik helyet Exner Győző szerezte meg. 1894 decemberében alapító tagja volt a Budapesti Sakk-körnek, és annak választmányi tagja lett. A megalakulás alkalmából rendezett versenyen 1895 áprilisban az első helyet szerezte meg. 1896-ban a Budapesti Sakk-kör háznagyának választották. Első nemzetközi megmérettetésére 1895-ben Hastingsben, a nemzetközi amatőr versenyen került sor. A tornán résztvevőket négy csoportba osztották. A csoportgyőzelem megszerzése után a négy csoportgyőztes egymással mérkőzött, melynek eredményeként a versenyt veretlenül zárva az első helyet szerezte meg. Ezzel Anglia amatőr sakkbajnoka lett és nemzetközi mesteri címet ért el. 1896-ban Nürnbergben második lett, mindössze fél ponttal lemaradva a világbajnok Emanuel Lasker mögött. A vert mezőnyben olyan nevek szerepeltek, mint Harry Nelson Pillsbury, az akkori idők legerősebb versenyének számító hastingsi torna győztese, Siegbert Tarrasch négy mesterverseny győztese, a korábbi világbajnok Wilhelm Steinitz, Mihail Csigorin, aki már több verseny győztese volt, és még több neves mester. Tagja volt az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmából rendezett nagyszabású nemzetközi mesterverseny szervező bizottságának, a végrehajtó bizottság tagjaként. Az eredeti tervek szerint nem játszott volna, csak az előkészítésben vett volna részt. A káposztásmegyeri vízmű munkálatainál a hivatali elfoglaltsága nem engedett újabb szabadságidőt, mivel a nürnbergi verseny több, mint egy hónapig tartott. A magyar résztvevő Makovetz Gyula lett volna, ő azonban a verseny kezdete előtti napokban lemondta a részvételt. Maróczynak, minden tiltakozása ellenére versenybe kellett szállnia, hiába hivatkozott hivatali elfoglaltságára és a felkészületlenségére. Mindezek következtében szerény helyezést ért el a tornán, amelyet egyébként az orosz Mihail Csigorin és a magyar Charousek Rezső holtversenyben nyert meg. A helyezettek között olyan nevek voltak, mint Harry Nelson Pillsbury, David Janowski és Carl Schlechter. A vert mezőnyben szerepelt Siegbert Tarrasch is, aki ebben az időben a világ második legerősebb játékosának számított. A millenniumi versenyt követően több mint egy évig nem játszott versenyen. Közben az 1897-ben alapított, Nagyváradon kiadott Magyar Sakkujság főmunkatársa lett. 1898-ban betegsége miatt Charousek Rezső nem tudott elindulni a bécsi sakk-kör által szervezett jubileumi tornán, és ismét Maróczynak kellett beugrania fizetés nélküli szabadságot kivéve a két hónapon át tartó versenyre. Ha kiemelkedő eredményt nem is tudott elérni, de a húsz résztvevős versenyen a díjazottak közé került olyan nevek mögött, mint dr. Tarrasch, Pillsbury, Janowski, Steinitz, Schlechter és Csigorin. ### A világ élvonalában (1899–1906) Az 1899-es londoni sakktornán a világ akkori legerősebb sakkozóinak mezőnyében a világbajnok Emanuel Lasker mögött Harry Nelson Pillsburyvel és David Janowskival együtt holtversenyben a második helyen végzett. A versenyen 115 font sterlinget, átszámítva mintegy 1400 forintot nyert. Összehasonlításként ekkoriban a „balparti nagy vízmű” létesítésének munkálataiban műszaki napidíjasként 2 forint 50 krajcár napidíjért dolgozott. 1899 decemberében kezdődött, és 1900 januárjában fejeződött be az 1867-es párizsi sakktorna győztesének, Kolisch Ignác halálának évfordulójára a Wiener Schachclub által szervezett nemzetközi verseny, amelyet Maróczy nagy, másfél pontos előnnyel nyert meg. A győzelemért 1000 koronát, az akkori forintra átszámítva 500 forintot kapott, és az Osztrák–Magyar Monarchia bajnoka lett. Hazérkezése után a Budapesti Sakk-kör díszvacsorát rendezett a tiszteletére. Charousek Rezső halála után 1900 áprilisában átvette a Pesti Hírlap sakkrovatának vezetését, amely rovat akkoriban a legszínvonalasabb volt. 1900 júniusában a párizsi nemzetközi sakktornán a világbajnok Lasker és Pillsbury mögött a 3. helyen végzett. Ugyanebben az évben augusztusban a müncheni nemzetközi tornán Pillsburyvel és Schlechterrel holtversenyben az első helyet szerezte meg, és megkapta a legtöbb nyert játszmáért járó különdíjat is. A verseny után nem sokkal a világbajnok Emanuel Lasker társaságában Magyarország több városában, Bécsben, Prágában, majd Anglia több városában tartott bemutatókat, szimultánokat és vakszimultánokat. Az 1900-as évek legelején a sportban elért eredményeket, a sport propagandasztikus jelentőségét még nem értékelték annyira, mint a későbbiekben. Hiába szereztünk aranyérmeket az olimpiákon, és a labdarúgás is kezdett népszerűsödni, de még a fizikai sportágaknak is harcolniuk kellett az elismerésért. Különösen érvényes volt ez a sakkra, amelyet sokan csak amolyan kávéházi szórakozásnak tekintettek. A versenyzőknek maguknak kellett állniuk a verseny nevezési díjat, az utazási és a szállásköltségeket, és ha nem értek el megfelelő eredményt, akkor ráfizetéses volt a részvételük. A sportolók általában, de a sakkozók különösen, munkájuk mellett vettek részt az akkoriban hosszú, 6–8 hetes versenyeken. A sakkban csak pár évvel később vezették be a pontdíjazást, amelynek lényege, hogy a szerzett pontok alapján határozták meg a versenyző díját, majd később áttértek a költségtérítésre, hogy egyetlen résztvevő se legyen kénytelen saját zsebéből fedezni a versenyen való részvételt. Ennek ismeretében érthető, hogy az 1901-es évet ki kellett hagynia, mert munkahelyén állásvesztéssel fenyegették meg a sok távolléte miatt. 1902-ben azonban elfogadta a monte-carlói versenyre szóló meghívást, és három hónap fizetés nélküli szabadságot vett ki. Monte-Carlo előtt Ausztriában vett részt gyakorló versenyen vezető osztrák mesterekkel. A monte-carlói tornán a világbajnok Lasker kivételével a kor összes erős sakkmestere elindult. A 22 résztvevős, hat héten át tartó versenyt, ezzel az 5000 frankos első díjat Maróczy Géza nyerte Pillsbury és Janowski előtt. 1902-ben több versenyen már nem tudott elindulni munkahelyi kötelezettségei miatt. Legközelebb ismét Monte-Carlóban ült asztalhoz 1903-ban. A kétfordulós tornán rosszul kezdett, de végül a 26 játszmából 19 pontot, ebből a második kör 13 játszmájából veretlenül 11 pontot szerezve a 2. helyen végzett Siegbert Tarrasch mögött, ezzel 3000 frankot nyert. Ebben az évben elfogadta a meghívást a Bécsben rendezett királycsel-témaversenyre, és bár ez a megnyitás nem az ő stílusa volt, az 5. helyet szerezte meg, amelyért 520 korona díjazásban részesült. A tornát az orosz Mihail Csigorin nyerte az amerikai bajnok Frank Marshall előtt. Az 1904-es monte-carlói tornán való részvételt összekötötte nászútjával. A versenyre ezúttal csak hat nemzetközi mestert hívtak meg, akik két fordulóban mérkőztek meg egymással. Az első hely sorsa az utolsó fordulóban nagy izgalmak között dőlt el. Az élen álló két játékosnak, Maróczynak és az amerikai Marshallnak azonos pontszáma volt, őket fél ponthátránnyal követte az osztrák Carl Schlechter. Schlechter győzött, és az élen álló két játékos döntetlenje esetén hármas holtverseny alakult volna ki. A játszmájuk 35. lépésében Marshall látszólag nyerő álláshoz jutott, de nem vette figyelembe Maróczy zseniális védőlépését, és néhány lépés múlva feladni kényszerült a játszmát. Így a győzelmet, ezzel második monte-carlói elsőségét szerezte meg Maróczy Géza. A kiírás szerint a győztesnek nemcsak az előre kitűzött 5000 frankos díj járt, hanem a második tornagyőzelem után járó Challenger-serleg is. Ezt a serleget azonban sem a díjkiosztón, sem később nem kapta meg a szervezőktől. Győzelmét itthon ismét csak nagyszabású társasvacsorával ünnepelték meg, állásában azonban – az ígéretek ellenére, ahogyan önéletírásában szomorúan megjegyzi – nem véglegesítették. ### A csúcson válaszút: profi legyen vagy amatőr maradjon? 1904-ben válaszút előtt állt, hogy hivatásos sakkozóként folytassa életét, vagy megmaradjon biztos polgári élete mellett, és ehhez igazítva folytassa versenyzését. Az utóbbit választotta, és nem fogadta el az 1904 áprilistól Cambridge Springsben rendezett versenyre szóló meghívást, amely pedig igen kedvező feltételeket kínált számára. A tornára a világ összes éljátékosát meghívták, a díjazás kimagasló volt, neki és felesége számára első osztályú vasúti és hajójegyet és a verseny alatt végig osztályon felüli szállást és teljes ellátást biztosítottak volna. A résztvevőket maga Theodore Roosevelt elnök is fogadta a Fehér Házban. Munkája mellett egyéni versenybeosztással indult Bécsben az elhárított királycsel témaversenyen. Ez azt jelentette, hogy az egyébként november 29-től január 17-ig tartó versenyen a játszmáit az iskolai téli szünetben gyorsított ütemben játszotta le. Ez taktikai előnyt teremtett a győzelmet végül Maróczy előtt fél pont előnnyel megszerző Carl Schlechter számára, aki a vetélytárs eredményeinek ismeretében versenyezhetett. A bécsi verseny után elindult a Budapesti Sakk-kör háziversenyén, amelyet 22 játszmából 211⁄2 pontot szerezve nyert meg. A versenysakkból való kikapcsolódásként 1905 márciusában élő sakkjátékot rendezett az Operaházban, amelyben egy 1895-ben Hastingsben játszott játszmáját adták elő a jelmezes szereplők Mazzantini Alajos balettmester betanításában. ### A világbajnoki kihívás (1906) Az 1905-ös év legnagyobb sakkeseménye az Ostendében rendezett nemzetközi verseny volt. A viadalt a korabeli újságok világversenynek nevezték, mert Lasker és Pillsbury kivételével minden élvonalbelinek tekintett mester játszott rajta. A versenyre úgy tekintettek, mint amelyik arra hivatott, hogy kiválassza a regnáló világbajnok Emanuel Lasker kihívóját. Erre Siegbert Tarrascht és Maróczy Gézát tartották esélyesnek. Maróczy szerint hármójuk között egy hatfordulós körmérkőzést kellett volna tartani ezt azonban elvetették. Az ostendei 14 résztvevős, kétfordulós versenyt Maróczy meggyőző fölénnyel, másfél pont előnnyel nyerte. A 26 játszmából 16 alkalommal győzött, 7 döntetlen és 3 vereség mellett. Ezzel elnyerte az első helyezettnek járó 5000 frankot, és egy arany emlékérmet. A Leonhardt elleni játszmájáért elnyerte a legjobb támadásvezetésért adott különdíjat is. A második helyen holtversenyben David Janowski és Siegbert Tarrasch végzett. A verseny után alig egy hónappal kezdődött Barmenben egy nemzetközi verseny, amelyen az ostendei verseny majdnem minden résztvevője elindult. A nagymesterek csoportjában gyenge kezdés után a verseny második felében magára talált, és végül az utolsó hét játszmából szerzett 61⁄2 pontjával Janowskival holtversenyben az első helyen végzett, a harmadik helyet az amerikai Frank Marshall szerezte meg. Eldőlt, hogy ki a legalkalmasabb a világbajnok kihívójának. Lasker is őt tartotta a legméltóbbnak arra, hogy megmérkőzzön vele. A tárgyalások azonnal megkezdődtek. Maróczy reményei szerint a frankos díjat, amelyet Lasker szabott feltételül, a mecénások össze fogják adni számára. Cassel amerikai lapkiadó tárgyalásokat kezdett vele egy amerikai körút tárgyában. A tervek szerint elindult volna az 1906. januári New York-i versenyen, majd egy hónapos amerikai körút után, amelyeken szimultánokat ad, február közepén mérkőzött volna meg Laskerrel. Mindehhez féléves fizetés nélküli szabadságra lett volna szüksége, de ezt csak hosszas huzavona után, és Bárczy István polgármester közbenjárására sikerült megkapnia. Végül az előzetes tervektől eltérően csak február 11-én szállt hajóra Hamburgban, és 21-én érkezett meg New Yorkba. Először egyes mérkőzéseket, majd szimultánokat játszott a Manhattan Chess Clubban és a Cosmopolitan Chess Clubban. Körútja során több mint 500 szimultán mérkőzést játszott. Lasker ellen azonban nem sikerült a páros mérkőzést megszerveznie. Lasker nagyszabású elgondolása az volt, hogy Szentpétervártól San Franciscóig utazva, esetleg Dél-Amerika bekapcsolásával minden nagyobb sakkcentrumban vívjanak egy-két játszmát fix honorárium ellenében. A grandiózus elképzeléssel szemben 1906. április 20-án több újságban is megjelent a hír, hogy aláírták a mérkőzés feltételeit, amelyben már csak Bécs, Havanna és New York szerepelt helyszínként. Az 1906. október 12-én kezdődő küzdelem első felvonása Bécsben, a második és harmadik Havannában és New Yorkban lett volna. A létrejött megegyezést 14 pontban rögzítették. Eszerint a mérkőzés az első nyolc nyert játszmáig tart, a döntetlenek nem számítanak. Óránként 15 lépés megtétele kötelező. A mérkőzés első része három, a második öt, a harmadik nyolc győzelemnél ért volna véget. A tét 2–2000 dollár lett volna, és az egész a győztesé. Június 1-ig 500 dollár bánatpénzt kellett volna befizetni. Szeptemberben a forradalmi események miatt a kubai helyszín kérdésessé vált, Maróczy új helyszín kijelölését kérte, amelyről végül nem született döntés. A végső csapást a mérkőzésre Bécs jelentette, mert ők csak azzal a feltétellel fogadták el a három játszmára tett ajánlatot, ha az az utolsó három játszma lesz. Az álláspontok nem közeledtek, október 1-ig nem született megállapodás, így a mérkőzés meghiúsult. Maróczy befizette a bánatpénzt, amit Lasker visszautasított, és felajánlotta, hogy a mérkőzést 1907-ben azonos feltételekkel rendezzék meg, erről azonban végül nem született megegyezés. Ezt követően Lasker gyorsan megállapodott Frank Marshallal egy páros mérkőzésben, amelyre 1907. január 20-tól sor is került. 1908-ban pedig Tarrasch ellen játszott egy világbajnoki mérkőzést, ami után ismét felmerült kettejük párharca, ekkorra azonban Maróczy már visszavonult a rendszeres sakkozástól. Amerikai útja során a New York Chess Association igazgatósága tiszteletbeli tagjává választotta. ### Az aktív pályafutás vége (1906–1908) Amerikai körútjáról visszatérve elfogadta az Ostendében rendezett versenyre szóló meghívást. A verseny igen fárasztó és hosszadalmas volt, 36 játszmát kellett játszania. Az amerikai út fáradalmai miatt sok hibával játszott, de még így is sikerült megszereznie a második helyet Carl Schlechter mögött. Ezt követően azonban lemondta a július 21-én Nürnbergben kezdődő nagymesterversenyt. Nem indult el, csak nézőként vett részt a Győrben rendezett első nemzeti sakkbajnokságon. Legközelebb 1907-ben indult el Bécsben egy versenyen, amelyen zömmel a későbbi idők feltörekvő fiataljai játszottak. A tornán csak a harmadik helyet érte el Jacques Mieses osztrák és Oldřich Duras cseh mesterek mögött. A verseny másik favoritja, az ostendei győztes Carl Schlechter csak a hatodik helyen végzett. A verseny méltánytalan feltételei miatt lemondta az azévi ostendei versenyt. Az 1907-es év jelentős eseménye a karlsbadi verseny volt, amely előtt bemelegítésképpen elindult a Koppenhágában rendezett ötös mesterversenyen. Itt Paul Saladin Leonhardt német mester mögött Carl Schlechterrel holtversenyben a második helyen végzett. Karlsbadban Laskeren és Tarraschon kívül az akkori idők minden neves sakkozója elindult. A tornán a 2. helyen végzett Akiba Rubinstein lengyel mester mögött fél ponttal lemaradva, a harmadik Leonhardt lett. A számára csalódásként megélt eredmény nagyban visszavezethető volt arra, hogy sakksikerei ellenére még mindig csak ideiglenes alkalmazásban volt, pedig véglegesítésre, gondtalan öregségre vágyott családja körében. Nem akarta a sakkversenyekre alapozni a jövőjét. 1908-ban a hagyományos bécsi tornán hármas holtversenyben végzett az élen Carl Schlechterrel és Oldřich Durasszal. A bécsi eredménye után ismét lelkesen ünnepelték, azonban hiába várta, hogy munkahelyén véglegesítsék, a sakkeredményei nem az előnyére, hanem inkább a hátrányára váltak ebben az ügyben. Ezt szóvá is tette, aminek az eredménye az lett, hogy még az óradíjas megbízatását is elfelejtették meghosszabbítani. Így legalább nem okozott neki gondot, hogy részt vegyen utolsó versenyén, amelyet üdülésnek szánt, és családjával együtt utazott Prágába. Közben beadta felvételi kérelmét az akkor induló Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztárhoz. A verseny ideje alatt idegesen várta a választ, és ez rányomta a bélyegét játékára is. A verseny közepe táján kapta a hírt, hogy a választ őszre halasztották. Ekkor megnyugodott, és nagy hajrába kezdett, de ez is csak a hatodik helyre volt elég. A tornát Duras és Schlechter nyerte holtversenyben. ### Aktív korszaka eredményeinek összegzése 1902–1908 között 13 versenyen indult, amelyek közül öt alkalommal az első és öt alkalommal a második helyen végzett. 1904–1907 között kisebb megszakításokkal 30 héten át állt a világranglista élén. 1900. augusztus és 1909. április között a világ első három legerősebb sakkozója között jegyezték. A chessmetrics.com számításai szerint legmagasabb Élő-pontszáma 2820 volt, amellyel még 2020-ban is az örökranglista első tíz játékosa között lenne. Legkiemelkedőbb eredménye az 1905-ös ostendei versenyen elért 2837-es teljesítményérték volt. Ebben az időszakban a kor összes nagymestere ellen, beleértve a világbajnokot is, győzni tudott. ### Hivatás és sakkszervezés (1908–1918) Hosszú ideig a prágai volt az utolsó nagy versenye. Az ezt követő tíz évben csak néhány kisebb versenyen indult, azokon is elsősorban csak klubhűségből. Kivétel ez alól az 1911-es San Sebastian-i nagymesterverseny volt, ahol olyan kedvező feltételeket biztosítottak, hogy nem utasíthatta vissza. Fontosabbnak tartotta a munkáját, családja biztos megélhetését, a bizonytalannak tekinthető sakkeredményekkel szemben. 1911-ben elvállalta az akkor első ízben megalakuló Magyar Sakkszövetség elnöki tisztét, amelyről még ugyanannak az évnek decemberében lemondott, mivel a Budapesti Sakk-kör, amelynek alelnöke volt, nem kívánt az országos szövetségbe belépni. Vezette a Pesti Hírlap és 1910-től a Népszava sakkrovatát. Fogadta a külföldi sakkmestereket, és kísérte őket szimultánjaikon. Meghiúsult mérkőzésük ellenére fenntartotta régről származó jó barátságát a világbajnok Emanuel Laskerrel, aki többször is járt Magyarországon. ### Emigrációban: megélhetési sakk (1920–1927) A Tanácsköztársaság idején a Színházakat Kommunizáló Bizottság (más néven színházi direktórium) gazdasági vezetője volt. A bizottság közvetlenül Lukács György közoktatásügyi népbiztoshelyettesnek volt alárendelve. Négy szakosztályból állt: az Operaház és a Nemzeti Színház ügyeit Reinitz Béla; a Vígszínház, a Magyar Színház, a Madách Színház és a Belvárosi Színház ügyeit Balázs Béla és helyettese, Kassák Lajos vitte a második szakosztályban; a Gábor Andor vezette harmadik szakosztály a Király Színház, a Városi Színház és az Őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság bukásáig működő Medgyaszay Színház, valamint a kabarék ügyeit; a negyedik szakosztály Bálint Lajos vezetésével az orfeumok, cirkuszok, mutatványosok, varieték és dalcsarnokok ügyeivel foglalkozott. E négy szakosztály pénzügyeit egy közös gazdasági hivatal intézte, amelynek vezetője, intendánsa Maróczy Géza volt. Hiába volt nemzetközileg is elismert és nagyra értékelt személy, ez a pozíciója a Tanácsköztársaság bukása után az Országos Munkásbetegsegélyző és Balesetbiztosító Pénztárban betöltött állásának és nyugdíjjogosultságának elvesztését eredményezte. Munkát nem kapott, ismét a sakkhoz mint megélhetési forráshoz kellett nyúlnia. Magyarországon a sakkból nem lehetett megélni, ezért családjával külföldre távozott. Azt azonban nyilvánosan is cáfolta, hogy politikai okból hagyta volna el Magyarországot, „csupán a jobb megélhetés miatt telepedett le külföldön, de magyar maradt s a versenyeken is Magyarországot képviseli”. Eleinte az osztrák Aussee, majd a németországi Gernrode és Suderode voltak a család lakóhelyei, ő pedig ezekről a településekről indult a különböző versenyekre, szimultánokra, előadásokra és egyéb vendégszereplésekre. Később átköltöztek Hollandiába, majd Angliába. Először a bécsi mesterversenyen vett részt, amelyen a 3. helyen végzett, majd Utrechtben egy kisebb versenyt megnyert. 1920 júniusában, mintegy 10 évvel utolsó nagy versenye után részt vett az amszterdami nagymesterversenyen, amelyen végig vezetett, csak az utolsó fordulóban szorult a második helyre Réti Richárd mögé, míg a harmadik helyezett Savielly Tartakower volt. Őket követte a fiatal Max Euwe, a későbbi világbajnok, aki ebben az időben Maróczy tanítványa volt. Augusztusban a göteborgi tornán állt rajthoz, amelynek első félidejében az élmezőnyben haladt, a második felére elfáradt, és csak a nyolcadik helyen végzett. Ezt a tornát is Réti Richárd nyerte Akiba Rubinstein és Bogoljubov előtt. Az év decemberében a berlini nemzetközi mesterversenyen az utolsó fordulóig még a második helyre is esélye volt, ekkor azonban vereséget szenvedett Réti Richárdtól, és a holtversenyes 5–6. helyre esett vissza. 1921-ben Maróczy lakhelyén, Aussee-ben tréningezett Max Euwével, a holland bajnokkal, és közben páros mérkőzést játszottak, amely döntetlenül végződött: mindketten két játszmát nyertek nyolc döntetlen mellett. Ezt követően a hágai nemzetközi mesterverseny előtt holland szimultánkörútra indult. Hágában, ahol Aljechin szerezte meg az első helyet Tartakower és Akiba Rubinstein előtt, az 52 éves Maróczy a 4–5. helyen végzett. 1922-ben két sakk-köri versenyen indult Amszterdamban, amelyeken Max Euwe is részt vett. Az egyik versenyen első lett Euwe előtt, a másikon második helyezést ért el Euwe mögött. Május-júniusban Belgrádban és Szabadkán tartott szimultánokat, amelyeken 53 játszmából mindössze egy alkalommal vesztett. Ezt követően Angliába utazott, ahol a londoni nagymesterverseny előtt bemelegítésnek szánt Weston Super Mare-i versenyen a második helyen végzett. Londonban a nemzetközi mesterversenyen Capablanca győzött Aljechin előtt, Maróczy a 8–9. helyen a díjazottak között végzett, és mindkét éllovassal döntetlent játszott, az Aljechin elleni játszmájában az időzavarában döntetlenre adáskor nyerésre állt. Teplitz-Schönauban a 8–10. helyen végzett. Itt Réti Richárd és Rudolf Spielmann győzött holtversenyben. Az évben az utolsó versenyét Bécsben játszotta, ahol javuló játékkal Aljechinnel és Tarraschsal holtversenyben végzett a 4–6. helyen a győztes Akiba Rubinstein mögött. #### Ismét a világ élvonalában 1923-ban a Hastingsi Sakk-Kör három évre klubmesterként szerződtette, ezért családjával Angliába költözött. Áprilisban a liverpooli mesterversenyen második lett Jacques Mieses mögött, Karlsbadban a nemzetközi mesterversenyen már a dobogó legfelső fokára állhatott holtversenyben Aljechinnel és Bogoljubovval. „Karlsbadban fénykora (1902–1908) erejével, biztosságával és nyugalmával játszott. Elméletileg is alaposan felkészült e küzdelemre. A kezdeményezést a kezében tartotta a legjobbakkal szemben is (Bogoljubow), a támadást élesen és szellemesen vezette (Chajes), a végjáték-vezetésben absolut biztosságot mutatott (Teichmann, Tartakover.)” – írta eredményéről a korabeli Magyar Sakkvilág. A Scheveningenben rendezett nemzetközi versenyen Maróczy az utolsó forduló előtt is az élen állt, ekkor azonban fatális elnézéssel vesztett az utolsó helyezett ellen, így a harmadik helyre esett vissza. Az év utolsó versenyén második lett Max Euwe mögött Hastingsben. Ezekkel az eredményeivel a világranglistán ismét a legjobb 10 versenyző közé, a 8. helyre került. A párhuzamosan zajló nyolc hastingsi verseny egyikén figyeltek fel egy 17 éves orosz lányra, Maróczy tanítványára, akit Vera Menchiknek hívtak, és pár évvel később az első női sakkvilágbajnok lett, amely címet egészen 1944-ben bekövetkezett haláláig őrzött. Előző évi kiemelkedő eredményei alapján 1924-ben meghívást kapott a New Yorkban rendezett nagymesterversenyre, amelyen a kor összes kiválósága, az akkori világbajnok Capablanca, az exvilágbajnok Emanuel Lasker, a következő világbajnok Aljechin, az egykori világbajnoki kihívók Frank Marshall, David Janowski és egy majdani világbajnoki kihívó Bogoljubov is elindult. Maróczy tisztesen helytállt, az öt első elleni legjobb eredményért különdíjat is kapott, és a 6. helyen végzett a tornán, amelyet a másodvirágzását élő Emanuel Lasker nyert meg Capablanca és Aljechin előtt. Négy év után látogatott ismét Magyarországra, hogy részt vegyen a Győrött rendezett nemzetközi mesterversenyen, de az itt tartózkodását összekötötte több város meglátogatásával. Debrecenben nagy sikerű szimultánt adott, és a győri verseny kezdetéig ott is maradt. Győrött fáradtan, nagy hibaszázalékkal játszott, és csak a nyolcadik helyen végzett. A tornát későbbi olimpiai csapattársa Nagy Géza nyerte. A versenyt követően Kecskeméten, Budapesten, Székesfehérvárott és Sopronban is adott szimultánt a helyi sakk-körökben. Az év zárásaként elindult a hagyományos hastingsi karácsonyi versenyen, amely 1925 januárjában fejeződött be. 30 évvel ezelőtt ennek a tornának a mesterversenyén tűnt fel, most pedig a nagymesterek csoportját nyerte meg veretlenül. A versenyt megelőzően angliai szimultánkörútján 509 játszmát nyert, mindössze négyet vesztett 70 döntetlen mellett, amellyel túlszárnyalta Capablanca rekordját. Hastingsi győzelmét követően az American Chess Bulletin meghívására nagy sikerű amerikai szimultánkörúton vett részt. Ennek hatására két éves szerződést ajánlottak fel neki New Yorkban, a Manhattan Chess Clubban, amit elfogadott. Maróczy 30 éves sakkmesteri jubileuma alkalmából a Magyar Sakkvilág 1925 augusztusában külön számot jelentetett meg. Az 1925-ös debreceni nemzetközi mesterversenyt a jubileumi évre tekintettel „Maróczy nemzetközi emlékversenynek” nevezték el. Amerikában olyan ajánlatot kapott, amely biztos egzisztenciát jelentett volna neki és családjának, de ez végleges letelepedését eredményezte volna. Ő Magyarországon kívánt élni, de ennek feltételét abban látta, ha megkapja nyugdíját, amitől 1920-ban fosztották meg. Bár bűncselekményt nem követett el, ennek oka az volt, hogy nem vallott Reinitz Béla ellen. Magyarországon mozgalom indult a nagymester rehabilitálása érdekében. Amerikai tartózkodása alatt a Manhattan Chess Club csapatával megnyerték az amerikai csapatbajnokságot. Maróczy minden játszmáját megnyerte. A második helyen Frank Marshall csapata végzett, a harmadik helyet nagy meglepetésre a csupa magyarokból álló Hungarian Workers Chess Club szerezte meg. 1926 júliusában másfél év kihagyás után indult ismét egyéni versenyen. A pánamerikai bajnokságnak nevezett tornán Lake Hopatcongban a világbajnok Capablanca mögött a 2. helyen végzett. A Chicagóban rendezett amerikai bajnokságon Frank Marshall mögött a második helyen végzett. Ebben az évben meghívást kapott a Princetoni Egyetemre sakktanárnak, és a New Yorkban rendezett világmesterverseny vezetőjének kérték fel. 1927 tavaszán rehabilitálási ügye kedvező fordulatot vett, és elhatározta, hogy hazatér Magyarországra, és örömmel vállalta a részvételt a magyar válogatottban az első hivatalos sakkolimpián. 2017 áprilisában hivatalosan is rehabilitálták. A hazatérés előtt még vereség nélkül megnyerte a Manhattan Chess Club bajnokságát, és hazautazása közben Koppenhágában is megnyert egy hatos nemzetközi mesterversenyt Aaron Nimzowitsch előtt. ### Újra Magyarországon 1927 júniusában hazaérkezett Magyarországra. Első útja szülővárosába Szegedre vezetett, ahol 82 résztvevős szimultánt adott, melynek során 60 játszmát megnyert és 22 döntetlent ért el vereség nélkül. Az utolsó pillanatig tervezve volt indulása az 1927-es kecskeméti nemzetközi mesterversenyen, amelyen Aljechin is részt vett, azonban nem kifogástalan egészségi állapota miatt csak a torna vezetését vállalta el. Jó eredménnyel szerepelt az 1927-es sakkolimpián, ahol a csapat első táblásaként 75%-os eredményt ért el. 1928 januárjában páros mérkőzésen nagy arányban (61⁄2–11⁄2; 5 győzelem, 3 döntetlen) legyőzte dr. Nagy Gézát, az egyetlen magyart, aki magyarországi nemzetközi mesterversenyen korábban meg tudta őt előzni. 1928-ban meghívást kapott New Yorkba a Manhattan Chess Club tízes mesterversenyére, amelyre meghívást kapott Capablanca és Rubinstein is. Amerika felé menet Belgiumban és Hollandiában szimultánokat tartott. Útja során kiderült, hogy az amerikai versenyt elhalasztották, így útja meghiúsult. Betegsége idején a Siesta-szanatóriumban lábadozott, és itt vetette fel egy mesterverseny rendezésének lehetőségét. A szanatórium vezetése az ötletet elfogadta, és 1928 szeptemberében Capablanca exvilágbajnok részvételével zajlott a verseny, Maróczy Géza tornavezetésével. 1929-ben a Ramsgate-ben rendezett nemzetközi mesterversenyen a 4–5. helyen végzett Capablanca és Maróczy egykori tanítványa, a női világbajnok Vera Menchik mögött. Ebben az évben a City of London Chess Club tiszteletbeli taggá választotta „sakkozói teljesitményeinek és közszeretetben álló egyéniségének őszinte megbecsüléseként”. Ezt a címet rajta kívül csak Capablanca kapta meg a klubtól. Az ebben az évben rendezett karlsbadi torna volt az addigi idők legerősebb tornája, amelyen a világbajnok Aljechinen kívül minden jelentős sakkmester részt vett. Maróczy két világbajnokjelöltet (Bogoljubovot és Marshallt) is legyőzve a 22 fős mezőnyben holtversenyben a 12–15. helyen végzett. A tornát Aaron Nimzowitsch nyerte Capablanca és Rudolf Spielmann előtt. Pár nappal a karlsbadi verseny befejezését követően az 1929-es budapesti nemzetközi mesterversenyen nem vett részt, azonban a tornavezetői tisztet ellátta. A budapesti torna befejezte után azonnal indult a szlovéniai Rogaška Slatinába (Rohics), a nemzetközi mesterversenyre. A kilencedik fordulóig még az élen állt, a végére elfáradt és a 3–5. helyen végzett a tornán, amelyen Akiba Rubinstein nyert Salo Flohr előtt. Karácsonykor a hagyományos hastingsi tornán indult, amelyen Capablanca és Milan Vidmar mögött a 3. helyen végzett. Az összes játszmája döntetlenül végződött. 1930 januárjában a rendkívül erős mezőnyű sanremói nemzetközi mesterversenyen indult el, ahol az ő korában, és ebben a mezőnyben remek teljesítménynek tekinthető 50%-os eredménnyel a 9–10. helyen végzett. A tornát nagy fölénnyel a világbajnok Aljechin nyerte Aaron Nimzowitsch és Akiba Rubinstein előtt. A rögtön ezután következő nizzai versenyen, amelyet Ksawery Tartakower nyert meg, Maróczy az 5–6. helyet szerezte meg. Az 1930-as sakkolimpia előtt júliusban Scarboroughban a 2. helyet szerezte meg Colle mögött, megelőzve Rubinsteint. Az 1930-as hamburgi sakkolimpián az első táblán 6 győzelmet, 4 döntetlent ért el, és csak két alkalommal szenvedett vereséget. Ezzel az eredményével hozzájárult a magyar válogatott második helyéhez. 1930-ban a szemére vetették, hogy magyar nemzeti mesterversenyen, azaz az országos bajnokságon még nem vett részt. Ezért 1931-ben elindult a bajnokságban és veretlenül a 4–5. helyen végzett. A bajnokságot abban az évben Steiner Lajos nyerte. Ez év szeptemberében elindult a Bledben rendezett erős mesterversenyen, amelyet Aljechin nagy fölénnyel nyert meg Bogoljubov előtt. A 14 résztvevős, kétfordulós tornán mindkétszer megverte Bogoljubovot, és végül a 11. helyen végzett. 1932-ben meghívást kapott a londoni nemzetközi mesterversenyre, ahol megmutatta, hogy még mindig számolni kell vele, az előtte végzett 3. és 4. helyezett ellen fénykorára emlékeztető győzelmet aratott. A tornát Aljechin veretlenül nyerte, Salo Flohr előtt, Maróczy az 5–6. helyet szerezte meg. A torna után három angol városban is szimultánt adott, összesen 83 győzelmet aratott, 4 döntetlen és 2 vereség mellett. Az 1932-es nemzeti mesterversenyen az összes erős magyar mester elindult. Maróczy már a verseny elején az élre állt és előnyét végig megtartva veretlenül végzett az első helyen, ezzel ő is feliratkozott a magyar bajnokok sorába. A második helyezett az akkoriban Magyarországon élő perui mester Esteban Canal lett, míg a harmadik helyen Steiner Endre végzett. Ebben az évben még egy nemzetközi mesterversenyen vett részt Szliácsfürdőn, ahol a 4–6. helyen végzett a tornagyőztes Salo Flohr mögött. bélyegkép\|jobbra\|250px\|Az Euwe–Aljechin világbajnoki mérkőzés bírájaként X-szel jelölve Maróczy Géza, 1935 1933-ban már csak a scheveningeni versenyen vett részt, ahol jó játékkal holtversenyben Bogoljubovval a 2–3. helyet szerezte meg Salo Flohr mögött. 1933-tól nagy sikerű sakkelméleti előadássorozatot tartott a Pesti Hírlap szervezésében az előfizetők számára, amelyet a nagy érdeklődésre tekintettel a Drechsler-kávéház nagytermébe kellett áthelyezni. 1934-ben és 1935-ben jelentős versenyen már nem vett részt. Ettől az időtől kezdve már több alkalommal tornavezetőként működött közre Magyarországon és külföldön nemzetközi mesterversenyeken. 1935-ben a „Távsakkszövetség” távsakkmesteri (nemzetközi levelezési mester) címet adományozott neki. Az 1935-ös Euwe–Aljechin világbajnoki mérkőzés bírája, egyben a később világbajnoki címet elnyerő Max Euwe hivatalos szekundánsa volt. Ő volt a versenyvezetője a világbajnoki mérkőzés visszavágójának is 1937-ben, amelyen Aljechin visszaszerezte címét. 1936-ban vett részt utoljára jelentős nemzetközi versenyeken. Drezdában, az Aljechin által nyert tornán jó játékkal a 3–4. helyen végzett. Zandvoortban, ahol elindult a világbajnok Max Euwe is, Maróczy az 5–6. helyet szerezte meg. Ez volt utolsó egyéni nemzetközi versenye. Utolsó nagy nemzetközi megmérettetése az 1936-os sakkolimpián való részvétel volt, amelyen kora miatt már nem akart játszani, de végül mégis csatasorba állt. ### Sakkolimpiákon thumb\|balra\|200px Az első, még nem hivatalos sakkolimpián az amatőrök között nem engedték elindulni. Később ezt a tilalmat feloldották, és négy sakkolimpián vehetett részt. Az 1927. évi londoni sakkolimpián szövetségi kapitánya és első táblás játékosa volt az olimpiai aranyérmet nyert magyar válogatottnak. Az első táblán elért 75%-os eredményével (12 játszmából 9 pont; 6 győzelem, 6 döntetlen) az egész mezőnyben a negyedik legjobb pontszerző volt. A csapat teljesítményére jellemző, hogy a 12 legjobb eredményt elérő játékos között négy magyar is helyet kapott. A válogatott tagjai Maróczy mellett Nagy Géza, Vajda Árpád, Havasi Kornél és Steiner Endre voltak. Maróczy csapatkapitányként jól kihasználta azt, hogy nem volt kötelezően előírt erősorrend, így világossal általában a támadó hajlamú Nagy Gézát és Havasit játszatta, akik jó teljesítménnyel hozták a pontokat. Ő az első táblán kiválóan helyt állt. Az 1928. évi hágai sakkolimpiát a fizikai versenyszámokat magába foglaló olimpiához kapcsolódóan rendezték meg. A FIDE az olimpiai játékok eszméjéhez igazodva csak amatőr versenyzők indulását engedélyezte, így Maróczy Géza sem szerepelhetett a magyar csapatban. Ez a kitétel azt eredményezte, hogy a kor legerősebb játékosai nem indulhattak, így a színvonal jelentősen csökkent. Még a verseny idején ezt a szabályt eltörölték, azonban ezen az olimpián a változásokat már nem lehetett érvényesíteni. A versenyt végül, Maróczyt nélkülözve is a magyar csapat nyerte. Az 1930-as sakkolimpián ismét a csapat kapitányaként és első táblásaként szerepelt. Az első fordulóban a csapat nagyarányú vereséget szenvedett a favorit lengyel válogatottól, ezt a hátrányt azonban sikerült lefaragniuk, sőt az utolsó fordulóban fél pont előnnyel Magyarország állt az élen. Az utolsó fordulóban a lengyelek egy gyenge csapattal mérkőztek, míg a magyarok a jóval erősebb hollandokkal, és az elért eredmények alapján a magyar csapat a második helyre szorult, és ezüstérmet nyert. A 60 éves Maróczy 12 játszmából 8 pontot szerzett (6 győzelem, 4 döntetlen, 2 vereség). A csapat tagjai voltak rajta kívül: Takács Sándor, Vajda Árpád, Havasi Kornél és Steiner Endre. Az 1931-es sakkolimpián korára hivatkozással nem vállalta a játékot. Mivel a magyar válogatottnak nélküle csak a 10. helyet sikerült megszereznie, ezért a következő olimpia előtt már ismét számításba vették. Az 1933-as sakkolimpiára mint csapatkapitány utazott ki, azonban Lilienthal Andor megbetegedése miatt felkészületlenül be kellett ugrania. Az első táblán így is értékes pontokat szerzett, még ha az eredménye (1 győzelem, 3 döntetlen, 2 vereség) el is maradt a korábbi teljesítményétől. A csapat a holtversenyes 3–5. helyen végzett, és bár sokan nem voltak megelégedve az eredménnyel, többen előrelépésnek tekintették az előző olimpia kudarca után. Az 1936-os berlini nem hivatalos olimpián eredetileg csak csapatkapitányként vett volna részt, azonban a harmadik fordulótól már ő is beszállt, és 2 győzelem, 8 döntetlen mellett csak 1 alkalommal szenvedett vereséget. 66 éves korában több mint 50%-os eredményével járult hozzá a veretlenül győztes magyar csapat aranyérméhez. Csapatkapitányként kiváló vezető volt, nagyon tudta lelkesíteni a csapatot, soha nem idegeskedett, senkinek nem tett szemrehányást. Kedves, biztató mosolya felszabadította a rejtett erőtartalékokat is. Mint szekundáns fáradságot nem ismerőén, gyakran hajnalig tartó elemzésekkel segített a függőt játszóknak. Óriási tapasztalata, lényegre mutató megjegyzései, technikája nagy hasznára vált a csapatnak. Angol nyelvtudása nagyban segítette a kisebb-nagyobb problémák megoldását. Az angolok tiszteletbeli angolnak tekintették, nagyon szerették, becsülték, nem is csupán sakkozói nagysága miatt, hanem kiváló emberi tulajdonságaiért. Ebben a véleményben az egész sakkvilág osztozott, mindenütt nagyon népszerű volt. Olimpiai eredményeinek emlékét a világon egyedülálló sakkolimpiai emlékmű is őrzi Pakson. ### Játékstílusa 1899-ben, a londoni mesterversenyen elért 2. helyezése után így értékelték a játékát: „...csak mellékesen sakkmester, s tehetségének megítélésére nézve annál jelentősebb, mert neki itthon nincs igen alkalma egyrangu több játékossal játékát fejleszteni. Ez az oka talán, hogy játéka óvatos, taktikus, inkább védekező és csak mikor biztos, akkor csap le, mint az ülü, prédájára, s hogy kevés játékot veszt, de aránylag sok az eldöntetlen”. Játékát fénykorában is inkább a tudatosság, a célszerűség és a küzdőképesség jellemezte, és nem a csillogás. „A hidegvérű, mindenkor visszaütésre kész aktív védekezés sorozatos mintapéldányait produkálta, és ennek a stílusnak elsősorban a duzzadó optimizmusú ellenfelek látták kárát.” Capablanca exvilágbajnok egy 1942-es rádióinterjújában a következőket mondta Maróczyról: „Mint sakkozónak, csak egy kissé több képzelőerőre és támadószellemre volna szüksége. Pozicióítélete, az igazi mester legegyénibb tulajdonsága, kifogástalan a táblán előforduló harc bonyodalmai közben. Pontosan játszik és kitűnő végjátékos, neves szakértő a vezérvégjátékok terén.” Capablanca idézi Teichman nagymestert is, aki szerint: „Maróczy igen mélyenjáró játékos és a végjátékokat kitűnően kezeli. Jó formában az ilyen versenyen igen veszélyes ellenfél”. Bár a kor egyik legerősebb sakkozójának tartották, talán ez a védekező stílusa eredményezte azt, hogy a pályafutása alatti világbajnokok ellen negatív volt a mérlege. Wilhelm Steinitzcel öt alkalommal találkozott, egy alkalommal nyert, kétszer vesztett, és egy játszma döntetlenül végződött; Emanuel Lasker ellen öt vereség mellett csak két döntetlent sikerült elérnie, de megemlítendő, hogy az ötből négy vereség még 1902 előttről származott; Capablanca ellen háromszor kapott ki, és öt alkalommal ért el döntetlent, igaz ebből egy döntetlen kivételével minden játszmájuk ötven éves kora utáni, míg Aljechin ellen, már ötven éves korán túl, hat alkalommal szenvedett vereséget, de öt alkalommal döntetlent ért el. Egyedül tanítványa, Max Euwe ellen sikerült majdnem elérnie az egyensúlyt, de még akkor, amikor Euwe nem volt világbajnok. Őt öt alkalommal sikerült legyőznie, igaz hat alkalommal vesztesként állt fel, emellett 14 alkalommal játszottak döntetlent. ### Legjelentősebb eredményei Pályafutása során 67 nagyobb nemzeti vagy nemzetközi mesterversenyen vett részt, ezek mintegy felében a dobogón végzett: 13 alkalommal az első, 16 alkalommal a második, és 7 alkalommal a harmadik helyet szerezte meg. Első helyezések: - Hastings, 1895, főtorna (mesteri cím szerzése) - Bécs, Kolisch-emlékverseny, 1899 - München, nemzetközi mesterverseny, 1900 (1–3.) - Monte-Carlo, nemzetközi mesterverseny, 1902 - Monte-Carlo, nemzetközi mesterverseny, 1904 - Oostende, nemzetközi mesterverseny, 1905 - Barmen, nemzetközi mesterverseny, 1905 (1–2.) - Bécs, nemzetközi mesterverseny 1908 (1–3.) - Amszterdam, köri verseny (1922) - Karlsbad, nemzetközi mesterverseny, 1923 (1–3.) - Hastings, nemzetközi mesterverseny, 1924 - Koppenhága, nemzetközi mesterverseny, 1927 - Budapest, nemzeti mesterverseny, 1932 Második helyezések: - Nürnberg, nemzetközi mesterverseny, 1896 (Emanuel Lasker világbajnok mögött) - London, nemzetközi mesterverseny, 1899 (2–4.) (Emanuel Lasker világbajnok mögött) - Monte-Carlo, nemzetközi mesterverseny, 1903 (Siegbert Tarrasch mögött) - Bécs, elhárított királycsel verseny, 1904 (Carl Schlechter mögött) - Oostende, nemzetközi mesterverseny, 1906 (Carl Schlechter mögött) - Koppenhága, nemzetközi mesterverseny, 1907 (Paul Saladin Leonhardt mögött) - Karlsbad, nemzetközi mesterverseny, 1907 (2–3.) (Akiba Rubinstein mögött) - Amszterdam, nemzetközi mesterverseny, 1920 (Réti Richárd mögött) - Amszterdam, köri verseny, 1922 (Max Euwe mögött) - Weston Super Mare, mesterverseny, 1922 (J. H. Blake mögött) - Liverpool, mesterverseny, 1923 (Jacques Mieses mögött) - Hastings, nemzetközi mesterverseny, 1923 (Max Euwe mögött) - Lake Hopatcong, pánamerikai bajnokság, 1923 (José Raúl Capablanca világbajnok mögött) - Chicago, mesterverseny, 1926 (Frank Marshall mögött) - Scarborough, nemzetközi mesterverseny, 1930 (Edgard Colle mögött) - Scheveningen, nemzetközi mesterverseny, 1933 (Salo Flohr mögött) ### Sakkelméleti munkássága A kezdőktől a haladókig minden szintnek szánt oktatókönyvei, valamint az általa szerkesztett tornakönyvek mellett a sakkelmélethez is hozzájárult, több megnyitási változatot is róla neveztek el. A legismertebb a Maróczy-felállás a szicíliai védelemben, pedig először nem is ő alkalmazta, hanem ellene játszották meg 1904-ben, de ezt követően ő vezette be a versenygyakorlatba. A róla elnevezett megnyitási változatok: - Maróczy-felállás a szicíliai védelem O'Kelly-változatában (ECO B28): 1.e4 c5 2.Hf3 a6 3.c4 - Maróczy-felállás a szicíliai védelemben (ECO B36): 1.e4 c5 2.Hf3 Hc6 3.d4 cxd4 4.Hxd4 g6 5.c4 - Maróczy-védelem a Pirc-védelemben (ECO B07): 1.e4 d6 2.d4 e5 - Maróczy-csel (ECO C40): 1.e4 e5 2.Nf3 d5 3.exd5 Bd6 - Maróczy-csel a Caro–Kann-védelem ellen (ECO B12): 1.e4 c6 2.d4 d5 3.f3 dxe4 4.fxe4 e5 5.Hf3 exd4 6.Fc4 - Maróczy-felállás a szicíliai védelem sárkány változatában (ECO B74): 1.e4 c5 2.Hf3 d6 3.d4 cxd4 4.Hxd4 Hf6 5.Hc3 g6 6.Fe3 Fg7 7.Fe2 Hc6 8.O-O O-O 9.Hb3 Fe6 10.f4 Ha5 - Maróczy-változat a négyes huszárjátékban (ECO C49): 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Hc3 Hf6 4.Fb5 Fb4 5.O-O O-O 6.d3 d6 7.He2 - Maróczy-változat az Aljechin-védelem ellen (ECO B02): 1.e4 Hf6 2. d3 - Maróczy-változat a Caro–Kann-védelem ellen (ECO B12): 1.e4 c6 2.d4 d5 3.f3 - Maróczy-változat a francia védelemben (ECO C14): 1.e4 e6 2.d4 d5 3.Hc3 Hf6 4.Fg5 Fe7 5.e5 Hfd7 6.h4 a6 - Maróczy-féle „elefántcsel” (ECO C40): 1.e4 e5 2.Hf3 d5 3.exd5 Fd6 - Maróczy–Wallis-változat a francia védelemben (ECO C18): 1.e4 e6 2.d4 d5 3.Hc3 Fb4 4.e5 c5 5.a3 cxd4 6.axb4 dxc3 ### Válogatott játszmái Zambelly Károly–Maróczy Géza, levelezési játszma, 1897, Maróczy-csel (ECO C40) 1.e4 e5 2.Hf3 d5 3.exd5 Fd6 4.Hc3 Hf6 5.Fb5+ c6 6.Fa4 e4 7.dxc6 O-O 8.Hd4 bxc6 9.Hxc6 Vb6 10.Hxb8 Bxb8 11.Fb5 Bd8 12.O-O Fxh2+ 13.Kxh2 Hg4+ 14.Kg3 Vc7+ 15.f4 exf3+ 16.Kxf3 Bd4 17.d3 Fb7+ 18.He4 Fxe4+ 19.Kxg4 Vh2 20.dxe4 Vxg2+ 21.Kh4 Bxb5 22.Vxd4 Bh5+ 23.Kxh5 Vh3+ 24.Kg5 h6+ 25.Kf4 g5+ 26.Ke5 Ve6 matt 0-1 Maróczy Géza–Mihail Csigorin, Bécs, 1903. elfogadott királycsel (ECO C37) 1\. e4 e5 2. f4 exf4 3. Hf3 g5 4. Fc4 g4 5. Hc3 gxf3 6. Vxf3 d6 7. d4 Fe6 8. Hd5 c6 9. O-O cxd5 10. exd5 Ff5 11. Fxf4 Fg6 12. Fb5+ Hd7 13. Bae1+ Fe7 14. Fxd6 Kf8 15. Bxe7 Hxe7 16. Be1 Kg7 17. Fxe7 Va5 18. Ve2 Hf8 19. Ff6+ Kg8 20. Ve5 h6 21. Fxh8 f6 22. Ve7 Kxh8 23. Vxf6+ Kg8 24.Be7 1-0 Forgács Leó–Maróczy Géza, Budapest, 1902, Szt. György védelem (ECO B00) 1.e4 a6 2.d4 e6 3.f4 d5 4.e5 c5 5.c3 b5 6.Fd3 Hc6 7.Hf3 Fd7 8.Fe3 Hh6 9.dxc5 b4 10.Hd4 Va5 11.a3 bxc3 12.Hxc6 cxb2+ 13.Hxa5 bxa1=V 14.c6 Fc8 15.Va4 Hf5 16.Fa7 Fxa3 17.c7+ Fd7 18.Fb8 Fxa4 19.c8=V+ Ke7 20.Vb7+ Kf8 21.Vxa8 Fb4+ 22.Kf1 g5 23.Fc7+ Kg7 24.Vxa6 Vb2 25.Fb6 Vc1+ 26.Kf2 Vxh1 27.Ff1 Vxh2 0-1 Maróczy Géza–Frank Marshall, Karlovy Vary, 1907. négyes huszárjáték (ECO C48) 1\. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Hc3 Hf6 4. Fb5 Hd4 5. Hxe5 Fb4 6. Fe2 Ve7 7. Hd3 Fxc3 8. dxc3 Hxe2 9. Vxe2 Vxe4 10. Fe3 O-O 11. O-O-O d6 12. f3 Vc4 13. Fd4 Be8 14. Vf2 Ff5 15. b3 Va6 6. Fxf6 Fxd3 17. Bxd3 gxf6 18. Kb2 Be6 19. Be1 Bae8 20. Bde3 Kf8 21. Bxe6 Bxe6 22. Bxe6 fxe6 23. Vh4 Kg7 24. Vg4+ Kf7 25. Vh5+ Kg7 26. Ve8 Ve2 27. Ve7+ Kg6 28. Vf8 e5 29. Vg8+ Kh6 30. Vf8+ Kg6 31. Vg8+ Kh6 32. h4 Vf2 33. Vf8+ Kg6 34. h5+ Kxh5 35. Vg7 Vd2 36. Vxh7+ Vh6 37. g4+ Kg5 38. Vxc7 Kf4 39. Vxb7 Vh1 40. Vb4+ Kxf3 41. Vxd6 Kxg4 42. c4 e4 43. c5 f5 44. c6 Vh8+ 45. c3 e3 46. Vg6+ Kf4 47. c7 e2 48. Ve6 Kf3 49. Vxf5+ Kg2 50. Vg4+ Kf2 51. Vf4+ Kg2 52. Ve3 Kf1 53. Vf3+ Ke1 54. Vf4 Vc8 55. Vd6 Kf2 56. Vd8 e1=V 57. Vxc8 Vd2+ 58. Ka3 Vc1+ 59. Ka4 Vf4+ 60. c4 1-0 Maróczy Géza–Milan Vidmar, Ljubljana, 1922, olasz játék, skót csel (ECO C55) 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fc4 Hf6 4.d4 exd4 5.O-O Fc5 6.e5 d5 7.exf6 dxc4 8.Be1+ Fe6 9.Hg5 Fd5 10.Hc3 Ff5 11.Hce4 Ff8 12.Hxf7 Kxf7 13.Hg5+ Kg8 14.g4 Fxf6 15.Bxe6 Fd8 16.Ff3 Fd7 17.Be7 (Vxe5-re 18. Vd5 és matt) 1-0 Willem Shelfhout–Maróczy Géza, Amszterdam, 1920, elhárított királycsel (ECO C30) 1\. e4 e5 2. f4 Fc5 3. Hf3 d6 4. Hc3 Hc6 5. Fb5 Hge7 6. fxe5 dxe5 7. d3 O-O 8. Fg5 Vd6 9. Vd2 Hd4 10. Fc4 c6 11. Bf1 b5 12. Fb3 a5 13. a3 Hxb3 14. cxb3 Hg6 15. O-O-O b4 16. axb4 axb4 17. He2 Fe6 18. Kc2 Fd4 19. Hexd4 Vc5+ 20. Kb1 exd4 21. Bc1 Ba1+ 22. Kxa1 Va5+ 23. Kb1 Fxb3 0-1 ## Főbb művei - Szemere Imre, Maróczy Géza: A Sakkjáték Kézikönyve (1900) - A sakk, Stampfel-féle Könyvkiadó, Budapest (1907 és 1923) - Paul Morphy élete és játszmái (német nyelven: Sammlung der von Ihm Gespielten Partien), Lipcse, Veit et Comp (1909 és 1925) - Maróczy's hundert Schachpartien, Schachverlag B. Kagan Berlin (1921) - The book of the London International Chess Congress 1922 (London, 1923) - III\. Internationales Schachturnier in Karlsbad (1923) - 20 Partien des New-Yorkes Turniers von Grossmeister Maróczy gespielt und von Ihm selbst glossiert Berlin (1924) - Die französiche Verteidigung, Valter de Gruyter, Lipcse (1927) - Abonyi István, Exner Kornél, Maróczy Géza: Fejezetek a magyar sakktörténetből (1929) - A modern sakk vezérkönyve, Pantheon, Budapest (1940) - A kezdő sakkozó vezérkönyve, Pantheon, Budapest (1941) - A haladó sakkozó vezérkönyve, Pantheon, Budapest (1942) - Százhúsz érdekes játszmám, Pantheon, Budapest (1942) - Így kezdtem, Pantheon, Budapest (1942) - Végjátékok és játszmák, Pantheon, Budapest (1943) - Világversenyek élén, Pantheon, Budapest (1943) - Maróczy tanít, 1. A sakkjáték elemei. A sakk népszerű tanfolyama; Légrády, Bp., 1944 (A Magyar Sakkszövetség kiadványai) - A megnyitások elmélete, Sport Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest (1951) ## A tiszteletére rendezett versenyek ### Életében Az 1925-ös debreceni mesterversenyt Maróczy Géza mesteri címe megszerzésének harmincéves jubileuma alkalmából „Maróczy Géza jubileumi mesterversenynek” nevezték el. 1934-ben a Magyar Sakkszövetség az azévi nemzeti mesterversenyt Maróczy Géza sakkpályafutásának 50. évfordulója tiszteletére Maróczy jubiláris versenynek nevezte el. 70\. születésnapjára 1940 márciusában „tiszteleti versenyként” két mesterversenyt is rendeztek. Egy nemzetközi versenyt, amelyen egykori tanítványa Max Euwe exvilágbajnok, Milan Vidmar jugoszláv nagymester, valamint Barcza Gedeon, Szabó László, Balla Zoltán és G. Réthy Pál vett részt. A mesterversenyen pedig magyar mesterek ültek asztalhoz, köztük Steiner Endre, Füstér Géza és Balogh János. 1941-ben vándordíjat alapítottak a tiszteletére, amelyért a legerősebb magyar mesterek mérkőzhettek meg. ### Halála után Az első Maróczy-emlékversenyt nem sokkal halála után, 1951. augusztusban rendezték, amelyen 13 mester és három mesterjelölt vett részt. A versenyt Kluger Gyula nyerte. Emlékére több alkalommal rendeztek nemzetközi nagymesterversenyt. Először 1952-ben, amelyet Paul Keres nyert meg Jefim Geller előtt, a harmadik helyen holtversenyben a világbajnok Mihail Botvinnik, a leendő világbajnok Vaszilij Szmiszlov és a többszörös világbajnokjelölt Gideon Ståhlberg végzett. A második Maróczy-emlékversenyt halálának 10. évfordulóján 1961-ben rendezték. Ezen az I/A osztályú, azaz legmagasabb besorolású tornán tíz nemzetközi nagymester és öt nemzetközi mester vett részt. A győzelmet az előző évi szovjet bajnok, későbbi világbajnoki döntős Viktor Korcsnoj szerezte meg, a második helyen holtversenyben a korábbi világbajnoki döntős David Bronstejn és a világbajnokjelölt csehszlovák nagymester Miroslav Filip végzett. A vert mezőnyben volt a korábbi világbajnok Vaszilij Szmiszlov, és a magyar nagymesterek, az ekkor még fiatal Portisch Lajos, valamint Barcza Gedeon és Bilek István is. Ezen a versenyen nagymesteri normát teljesített Dely Péter, de ekkor még csak a nemzetközi mester címet kaphatta meg. Születésének 100. évfordulója alkalmából 1970-ben Debrecenben rendezték a IV. Debreceni Nemzetközi Sakkfesztivált, Maróczy Géza jubileumi versenyt, amelyen öt nagymester és hét nemzetközi mester vett részt. A győzelmet Bilek István nagymester szerezte meg a szovjet-ukrán Vlagyimir Szavon nagymester és a fiatal Ribli Zoltán előtt. 1997-ben szülővárosa, Szeged rendezett XIII-as kategóriájú tornát, amelyet a nagymester normát teljesítő kínai Csang Csung nyert meg Atalik és Oll előtt. 2020-ban, születésének 150. évfordulója alkalmából szülővárosa, Szeged emlékversenyt tervezett. ## Emlékezete Az ő tiszteletére hozta létre a Magyar Sakkszövetség a Maróczy Géza-díjat, amelyet évente egyszer adnak át. 2020-at, születésének 150. évfordulóját a Magyar Sakkszövetség Maróczy-emlékévnek nyilvánította. A magyar sakkcsapat-bajnokságok egyik csoportját Maróczy-csoportnak nevezik. A sakkozó utánpótlásképzés legmagasabb szinten a Maróczy Géza nevét viselő Központi Sakkiskolában folyik. Emlékét őrzik még az alábbi helyeken: - Az újszegedi Tisza-parti Általános Iskola előtti tér 2004-től a nevét viseli. - A paksi Sakkolimpia Emlékmű előtti sétány a nevét viseli. - Szegeden a Török u. 6. sz. ház falán emléktábla jelzi egykori lakhelyét. - Emléktáblája Budapesten a II. János Pál pápa tér 16. számú ház falán található. - Szülővárosa, Szeged sakkcsapata a Maróczy Géza SE nevet viseli. Síremlékét 1964-ben avatták a Kerepesi (ma Fiumei) úti temetőben, az avatón részt vett és beszédet mondott egykori világbajnok tanítványa Max Euwe is.

Nagada-kultúra

A Nagada-kultúra a mai Nagada (arabul نقادة, a kiejtést helyesebben tükröző átiratban Nakáda) településről (ókori egyiptomi nevén Nubit), a típuslelőhelyről kapta a nevét. Felső-Egyiptom egyik régészeti tipológiája, amely kronológiailag a kőrézkori Badari-kultúra és a dinasztikus korszakok között helyezkedik el. A predinasztikus kor utolsó jelentős szakaszát képviseli. Három fő periódusra tagolódik: az i. e. 4. évezredre eső Nagada I és Nagada II, valamint az i. e. 31. század Nagada III kultúrája. A Nagada-kultúra rendkívül jelentős Egyiptom történelmében, mivel a régészeti anyag alapján egyértelmű, hogy mind kulturális, mind politikai értelemben meghatározó, és törésmentes átmenetet mutat a dinasztikus korokig. Az első jelentős, nem a nagadai kultúrkörből származó elemek a III. dinasztia kezdetén, vagyis az Óbirodalom elején jelennek meg, a núbiai A csoporttal létező kapcsolataik jelentősége még vitatott kérdés. ## Tudománytörténete A Nagada-kultúra első kutatója Flinders Petrie volt. 1894-ben periodizálta a predinasztikus korszakot három temető alapján. A korok névadói: el-amrai temető („amratien”) el-girzai temető („gerzéen”) esz-szemajnai temető („szemainen”) A francia egyiptológia máig ezt a felosztást használja. Petrie ezzel a felosztással teremtette meg a „sorrenddatálás” módszerét, amit ma régészeti tipológiának nevezünk. Az 1892-es feltárás során kiásott, több mint 3000 sírból álló nagadai temetőt Petrie középbirodalmi idegen hódítók temetőjének gondolta, annyira idegenszerű volt. A későbbiekben Jacques de Morgan vetette fel először, hogy ezek a sírok egy prehisztorikus népességtől származnak. Petrie rendszere az 1960-as évekig változatlanul, Werner Kaiser finomhangolása óta módosított formában van érvényben. A 19–20. század fordulóján George Andrew Reisner foglalkozott a predinasztikus Egyiptom temetőivel. A Nagada-periodizációt Werner Kaiser vezette be, mivel az amratien és gerzéen periódusok egymástól és a kultúra kiinduló pontjától is távoli helyekről kapták nevüket. A Nagada kultúrák összefüggőek, egymásból származtathatóak, a nagadai térség rendelkezik a legtipikusabb leletanyaggal, és mindhárom periódus megtalálható nagyjából egy helyen. 1957-ben Kaiser már lehetőséget látott a Nagada alszakaszokon belüli periodizációra is. Mindhárom alszakaszt további három rétegre bontotta (a-, b- és c-betűkkel jelölve). Az általa felállított rendszer azóta is érvényben van. A Petrie-féle korai datálás és a Nagada-periodizáció szintjei nem teljesen fedik egymást. ## Általános jellemzői A három szakasz legfontosabb megkülönböztető jegyei: - A Nagada I (körülbelül i. e. 4400–3500) általános jellemzői: festett kerámia fekete tetővel és általában vörös alapszínnel, kereskedelem Núbiával, nyugati sivatag oázisainak benépesítése, valamint az etiópiai obszidián megjelenése; - Nagada II (körülbelül i. e. 3500–3200), amely már egész Egyiptomban elterjedt. Megjelennek a fémmegmunkálás első nyomai, terjed a márgás agyag mint kerámia alapanyag; - Nagada III (körülbelül i. e. 3200–3000), nagy mennyiségű halotti kelengyével ellátott sírok, hengeres üvegedények (tégelyek, vázák), az írás megjelenése. Hosszú időn keresztül csak a Nagada-kultúra tipológiái álltak rendelkezésre Egyiptom korai időszakára nézve. A 20. század végén Edwin van den Brink összeállította Alsó-Egyiptom rétegrendjét is, amely már alkalmas a Nagada-szakaszok korrelálására is. A Petrie-féle sorrenddatálás egy feltevésen alapult, amely lényegében helyesnek bizonyult. Megfigyelte, hogy a késői korsók fülei hullámosak, fogásra alig alkalmasak, csak díszítő szerepet játszanak. A fülek funkcionális változása követi a gömbkorsók hengeres alakváltozását, az előbbieknél még csak a megfogás és hordozás szerepét látják el a fülek, míg a késői hengeres korsóknál már tisztán díszítő jellegűek és hullámosak. A megfigyelés érvényét először a vörös-fekete anyagú, a barna színű és csiszolt felületű, majd világos színű kerámiák rendszerbe illeszkedése mutatta. A korsók alakja kevésbé tipikus, csak azt lehet állítani, hogy egyes helyeken gyakoribb a gömb alakú, mint a hengeres és viszont. A tipológia ma még sok problémával küzd, leginkább azért, mert egyes lelőhelyeken – a folytonos keletkezés ellenére – hiányoznak bizonyos típusok, amelyek máshol egymásra rétegződve megtalálhatók. Ez utalhat arra, hogy a motívumok terjedése divathullámszerű, és nem minden változás terjedt el, ugyanakkor annak jele is lehet, hogy egyes ipari centrumokból nagyobb kereskedelmi expedíciók „terítették” az árut, és néhány szakasz kimaradt ebből. Ugyanilyen eredményt hozhat a szakaszos kivándorlás is, amikor egyes telepeshullámok viszik magukkal saját aktuális stílusukat, és meghonosítják az új telep környezetében is. ## Nagada I A Nagada I a Nagada-kultúra első szakasza, körülbelül i. e. 4400-tól i. e. 3500-ig terjedő időszak összefoglaló neve. Három – a, b és c betűkkel jelölt – periódusra tagolódik. Körülbelül megegyezik a Flinders Petrie által bevezetett „amratien” vagy „amrai” régészeti tipológiával, bár annál valamivel hamarabb ér véget. El-Amra mintegy 120 kilométerre délre fekszik Badaritól, és kevésbé jellegzetes, mint a nagadai lelőhely, ezért terjedt el Petrie rendszere helyett a nagadai periodizáció. ### Elterjedése E kultúrréteg még helyi jelentőségű – bár már terjedő tendenciát mutat –, de Felső-Egyiptomra jellemző. Első szakaszai egyidősek a Badari-kultúrával (i. e. 4000-ig, bár előfordul, hogy ezzel a dátummal kezdik a Nagada I periódust). A Badari kultúra és a Nagada I között nincs választóvonal, az átmenet folytonos és csaknem észrevehetetlen. A változást az idegen eredetű tárgyak megjelenése jelzi, ami a kereskedelem beindulása felé mutat. Az időbeli átfedést az is megerősíti, hogy Badari térségében a Nagada I kezdeti periódusa szegényes, ugyanakkor a Badari kultúra még Nehen területén is kimutatható. Jelentős emlékek maradtak fenn a Thébától északra és nyugatra fekvő sivatagban, valamint Abdzsu környékén. Kis méretű, helyi jellegű, falusi kultúra, melyben társadalmi rétegződésnek csak csekély nyomai lelhetők fel. ### Jellegzetességei Agyagedényei könnyen felismerhetők, eleinte sötétvörös, vörösbarna, barna, fekete színűek, később szürkésfehérek vagy sárgák. E színeket a felhasznált alapanyagok eredményezik. A sivatagi márgás agyag világos (sárgától a szürkéig), míg a nílusi agyag sötét (vöröstől a feketéig) színű égetett kerámiát eredményeznek. A fekete tetejű edényeket a teljes periódusban folyamatosan gyártották. A vörös alapú, fekete tetejű kerámiát egyszerűen „nagadai edényeknek” nevezik, a Nagada I-et éppen ezek alapján különítették el a Nagada II-től. Az edény testének és tetejének színkülönbségét valószínűleg az égetési eljárás okozta, az edényt szabad tűzön égették ki, miközben nyakig hamuba temették. Az edények általában gömbölyű korsók és kerek tálak. A korszak második felében a fekete tetejű edények gyártása hanyatlott, mintegy divathullámként kezdett terjedni a fehér, párhuzamos vonalakkal, majd egymást keresztező fehér vonalakkal díszített, csiszolt felületű edénytípus. Ezeket eleinte feketére fényezték, majd vörösre, végül a korszak végére egyre jobban terjedt a márgás agyag használata, az edények világosabbak, az egyszínű festés egyre jellemzőbb lett. Fehérre vagy krémszínűre mázolták. A sötét alapon világos festés technikájával már figurális ábrázolások is megjelennek. A rajzok a folyók és szavannák élővilágát ábrázolják általában, legtöbbször gerinces állatokat, de már a skorpió is feltűnik. Használati tárgyak, eszközök rajzai ritkábbak, bár néha már megjelenik a hajó, ami a Nagada II jellegzetes motívuma lesz. Az emberábrázolás még erősen stilizált, a fej kerek, a test egy háromszög, amihez pálcikalábak csatlakoznak. A tematika általában a vadászat vagy a háború körül mozog. E korból származnak az első romboid, ovális és állat alakú paletták is, a későbbi palettaművészet első ismert darabjai. Ismert víziló, hal és kos formájú paletta is, a tematika tehát a lehető legváltozatosabb élőlénykört öleli fel. A paletták tematikája az ekkor megjelenő amulettekhez hasonló. Valószínűleg már ekkor hittek a mágikus erővel felruházott képmások, apró szobrok védelmező erejében. Használati tárgyaik általában neolit jellegű, csiszolt kőeszközök. Különlegességük, hogy a felület csiszolását a végső retusálás előtt végezték el. Terjed a réz használata, de kizárólag hidegen kovácsolt, kalapált eszközök tűnnek fel. Ez a rézmegmunkálás rideg és lágy rezet eredményez, ezért csak kis igénybevételnek kitett apró tárgyakat és ékszereket készítettek belőle. A villás, rézből készített lándzsahegyek a kőeszközöket utánozzák. ### Kereskedelem és ipar A korban már kereskedelem folyt Alsó-Egyiptommal. Amrai típusú kőváza előkerült el-Amrától északra, valamint a badari kultúrában terjedni kezdő réz is ezt bizonyítja, mivel ehhez csak Alsó-Egyiptomon keresztül, a Sínai-félszigetről juthattak hozzá. A núbiai rézlelőhelyek kiaknázásáról e korban még nincs adat, csak az aranybányákról. A bányászott arany mennyisége nagyon kicsiny. A kereskedelemre vonatkozóan már régóta elterjedt nézet volt, hogy e korban akár Mezopotámiával is kapcsolatban álltak, azonban ma már olyan – egyértelműen mezopotámiai stílusú – leletek ismertek, hogy a kapcsolat bizonyítottnak tekinthető. A déli irányú kereskedelemre Núbia – a mai Észak-Szudán – területéről származó obszidián a bizonyíték. E korból az első ismert ipari tevékenység a kovakő bányászata és feldolgozása. Nagy mennyiségű és jó minőségű kőanyag kellett a rengeteg szépen, gondosan kidolgozott kőszerszám előállítására. A kovakő csak a Nílus-völgyet szegélyező sivatagi környezetből származhatott, így annak kibányászása, a folyóhoz szállítása szervezett munkát igényelt. Éppígy szakosodott munkát igényelt a feldolgozása is, a szerszámok előállítása. ### Építkezés Szintén e korban kezdődött az agyagtéglás épületek építése is, amelyek a Nagada II időszakban széleskörűen elterjedtek. A házak leletei meglehetősen ritkák. El-Hamarija falu mellett kilenc építményt tártak fel. Ezek kerek sárkunyhók, alig 1–2 méter átmérővel. Padlójuk döngölt föld, falai 0,3 méter vastag sárfalak. A tetőszerkezetről semmit sem tudunk. A későbbi neheni házak kissé nagyobbak, négyszögletűek, félig a földbe vájva és agyagtéglával kibélelve, csakúgy mint a korabeli sírok. A Nagada I periódusból egyéb lakáscélú épület egyelőre nem ismert. ### Temetkezés A leletek legnagyobb része a temetőkből származik, amelyek már a településen kívül helyezkedtek el. A sírmellékletek egyre gazdagabbak, maguk a sírok azonban csak a homokba vájt sekély gödrök. Minden holttestet bal oldalára fektetve, zsugorított helyzetben, fejjel dél felé temettek el, így arca kelet felé nézett. Egyes esetekben a halottcsonkítás jelei is felfedezhetők, sőt némelykor a fejet máshol temették el. Koporsót eleinte nem használtak, de a testet beburkolták. Még ebben a korszakban megjelentek a fa- és agyagkoporsók is. A koporsókkal feltűnik az úgynevezett „edénytemetkezés” is, amikor a koporsót – és vele a halottat – függőleges helyzetben temették el. Rengeteg közöttük a természetes múmia. Az állatkultuszok kialakulására mutat, hogy a temetők mellett gyakoriak az állattemetők. A neheni temetőben jelentős változásként a szögletes veremsírok is kialakultak, amelyek már előre mutatnak a Nagada II és Nagada III abüdoszi sírkerülete felé, az Umm el-Kaáb királysírjai felé. A Nagada I közvetlen és töretlen birodalmi átalakulását jelzi, hogy a korszak végére a neheni temetőben megjelennek a halotti maszkok. Agyagból készítették őket, egyszerű ovális és domború tárgyak két szemlyukkal, kiemelkedő orral, és szájnyílással. Néha még a fület is jelezték. Ezek Egyiptom egész további történelme során nélkülözhetetlen temetkezési kellékek maradtak, legismertebb közülük Tutanhamon aranymaszkja. A halotti maszk szokása fennmaradt a görög korban is, és maguk a görögök is átvették már a mükénéi korban. Az első ismert halotti maszk még a Merimde-kultúrához tartozik. A neheni gazdagok temetőjéből négy példány ismert. Hasonló a temetkezési szobrocskák helyzete is. E korban még ritkák, és általában egy darabot helyeztek el a sírban, a kettő már nagyon ritka, bár egy sírból tizenhat darabos kollekció is előkerült. A korszak második felében megjelennek a háromszögletű szakállú figurák. Ezek a mellékletek végül usébti formájában szintén fennmaradtak a teljes egyiptomi történelem folyamán. Talán hatalmi jelképként értékelhetők a buzogányfejek. Ezek először lapos, korong alakúak. Kemény mészkőből, kalcitból és porfiros szövetű magmás kőzetekből készültek. Ezeket lassan felváltottak a körte és gömb alakú buzogányok. A társadalmi tagozódásra kevés jel mutat, kivéve Nehent, ahol a gazdagok és szegények már ebben a korszakban is külön temetőt használtak. ### Politikai viszonyok és társadalom A korszak végének legnagyobb települése Nehen volt, amely négy kilométer hosszan nyúlt el a Nílus partján, és már i. e. 3600 körül nyilvánvalóan egy állam fővárosa volt. Az írásbeliség hiánya miatt az államszervezetről vagy az állam bármilyen más jellemzőjéről semmit sem tudunk. Valószínűleg ekkor kezdett kialakulni az a hármas hatalmi centrum, amely a későbbiekben Felső-Egyiptom, majd egész Egyiptom egyesítését végrehajtotta. A három politikai központ Nehen (Hierakónpolisz), Abdzsu (Abüdosz) és Nubit (Nagada). A nagadai temető a Nagada I korában még helyi jelentőségű, a temetkezések száma nem éri el a neheni temetőét. A korszak végén azonban ugrásszerű fejlődésnek indult és a Nagada II-ben regionális temetővé válik, miközben Nehen hanyatlásnak indult. Már ebben a korban látható a második társadalmi munkamegosztás, a kézművesek és a földművelők szétválása. Ezt a folyamatot a már jelen lévő élelmiszerfelesleg teszi lehetővé, amikor a közvetlen termelésben részt nem vevő kézművesek ellátása megoldhatóvá válik. A Nagada I kézművestermékeinek minősége már mesterembereket feltételez. Az élelem még nem kizárólag termelt, hanem vadászattal és halászattal kiegészülő. A temetkezésekben fegyvernek minősíthető tárgy kevés került elő, ebből sokan arra következtetnek, hogy békés korszak volt, háborúk nélkül. Nem tudjuk azonban, hogy a buzogányok mellett esetlegesen alkalmazható fegyvertípusok mennyiben képezhettek volna sírmellékletet. Elképzelhető, hogy értékük, szimbólumjellegük vagy alkalmazási jellegük miatt nem kerülhettek a sírba. Az íjat és a dárdát már ismerték, nem elképzelhetetlen a hosszabbított pengéjű réztőr sem. Ugyanakkor a gyakran előkerülő buzogányfejek sem jelentenek bizonyítékot fegyverek létezésére, mivel a fejbe fúrt nyéllyuk a legtöbb esetben olyan vékony, hogy erős nyelet nem lehetett volna beleilleszteni, márpedig ez egy buzogánynál elengedhetetlen. Ezért a buzogányok is inkább státuszszimbólumként, rituális tárgyként, vagy egyszerű hatalmi jelképként kerülhettek a sírba. Viszont lehettek kifejezetten a temetkezés céljára készített „gyengített” fegyverek is. Ezt megerősíti az a körülmény is, hogy a temetkezési kerámiák is különböznek a településeken feltárt, valódi használatban lévő kerámiáktól. ### Nagada I galéria ## Nagada II A Nagada II periódus a Nagada-kultúra második szakasza, az i. e. 3500-tól i. e. 3200-ig terjedő időszak. Körülbelül azonos a Flinders Petrie által elnevezett „gerzéen” (vagy „gerzehi”) kultúrával, amelyet egy Közép-Egyiptom–Alsó-Egyiptom határán feltárt temető alapján sorolt be (el-Girza). Általános jellemzője, hogy míg a Nagada I-ben az idegen elemek megjelenése a távolsági kereskedelemre utal, addig a Nagada II már maga terjeszkedik, és hatása Abu Szimbeltől a Nílus deltájának legészakibb szegletéig megjelenik. Közvetlenül megelőzi Egyiptom első történeti időszakát, a Nagada III-at. ### Elterjedése Az i. e. 4. évezred közepe táján kibontakozó Nagada II fordulópontot jelentett a predinasztikus Egyiptom fejlődésében, már egész Egyiptomra kiterjedt és megteremtette a későbbi államegység civilizációs előfeltételeit. A termelés a rendszeres gabona-, tej- és húsellátáson kívül szövéssel és fazekassággal bővült. A lakosság száma – amely a letelepedett földművelőknél demográfiai ugrást mutat – a szomszédos völgyek nomádjainak bevándorlása következtében is állandóan növekedett. Kisebb közösségek jöttek létre. A munkatermelékenység emelkedése által állandó többlettermék keletkezett, ennek következtében fokozódott a társadalmi differenciálódás. Ez az első kultúra, melynek más országokkal is voltak kapcsolatai, miközben Dzsebel-esz-Szilszilétől északra az egész Nílus-völgyre kiterjedt és behatolt a Deltavidékre is. Néhány művészeti motívum és egyes technológiai eljárások arra engednek következtetni, hogy Mezopotámiával is kulturális kapcsolat jött létre. Egy Gebel el-Arak közelében talált, ma a Louvre-ban kiállított kés elefántcsont (egyes források szerint vízilóagyar) nyele pompásan kidolgozott filigrán figurákkal vadász- és harci jeleneteket mutat be, mellettük egy Mezopotámiában jól ismert motívumot, egy oroszlánok nyakát fogó hőst, valamint a festett agyagedényekről ismert íves testű, sokevezős hajók harcát a függőleges orrú mezopotámiai harci bárkákkal. Ez a kapcsolat azonban a kutatások jelenlegi állása szerint nem volt olyan mélységű, amely kultúraátvétellel járt volna, inkább csak néhány mezopotámiai motívum terjedt el. Olyan jelentős népességkoncentrációk fejlődtek ki, mint Nehen (Hierakonpólisz), Kubti (Koptosz), Nubit (Nagada) és Abdzsu (Abüdosz). ### Jellegzetességei A megelőző fázistól elsődlegesen az különbözteti meg, hogy a nonfiguratív és állatábrázolásos díszítéseket felváltják a dekoratív, stilizált állatokat, embereket és tárgyakat ábrázoló díszítmények. A kerámia új típusai a „durva kerámia” és a már korábban is ismert, de kevéssé elterjedt „márgaáru”. A korábbi sötét, nílusi agyagból készített, egyre inkább világos festékkel festett kerámiák helyére véglegesen a márgás sivatagi agyagból formázott, világos alapszínű edények léptek. Ezeket sötét festékkel díszítették. A sötét alapszínt csak a kőből készített edények tartották meg, mivel a diorit színét nem tudták megváltoztatni, és ezeket nem is festették. A „durva kerámia” zúzott mészkővel kevert nílusi agyag, amely barnássárga edényt eredményezett. Ebből készítették a „fodros fülű” vázáikat. A kerámia stílusa nagyon egységes, valószínűleg csak néhány nagy „ipari centrumban” készítették őket, aztán a kereskedelem „terítette”. A kőmegmunkálás ugrásszerű fejlődését mutatja a különböző típusú, egyre bővülő választékú kövek egyre kidolgozottabb kialakítása. Fogantyús kőkorsókat és kerek, félgömb alakú tálakat készítettek kőből. Megfigyelhető, hogy egyes kerámiatermékeket és fából faragott edényeket a kőedények mintájára készítették el, majd a festéssel a kő mintáját próbálták rávinni. A kőedények forgalma még az Óbirodalom korában is élő maradt, Dzsószer sírjában körülbelül kőedény darabjait találták meg. A gránitból, agyagpalából készült szobrok még darabosan kidolgozottak, az elefántcsontból készültek finomabbak. Ebben az időben fejlődik ki a kezdetben elefántcsontra, később kőbe dolgozott mélyrelief művészete. Ez az utolsó időszak, amelyben a kultúra egyöntetű, még az első kataraktától délre eső területeken is. E korszak dél felé egészen Kartúmig terjedő núbiai kultúrái még nem válnak el élesen az egyiptomiaktól. A cserekereskedelem valószínűleg szabadon folyt – kapcsolatban álltak Palesztinával, Núbiával és a Sínai-félszigettel – az egész területen. Megjelennek a stilizált, sok evezővel ellátott hajók ábrázolásai, közepükön nagyméretű kabinokkal. A jellegzetes Nagada II hajómotívum a kerámiákra festve gyakori a sírmellékletekben, sűrűn megjelenik a sziklafeliratokon. Ezek a hajóábrázolások törésmentes fejlődést mutatnak a neheni 100-as síron át Haszehemui predinasztikus sírjáig (U-V), ahol már igazi hajókat temettek az uralkodó mellé. Ez lehet a napbárka kialakulásának forrása. A palettaformák egységesednek, az ovális egyre inkább terjed. Az állat alakú paletták megmaradnak, és már a felületüket is díszítik, hogy minél jobban hasonlítson a modellhez. Az ovális palettákra állatmotívumos díszítések, valamint vadászjelenetek kerülnek. Mindemellett a korszak végére a paletták fogyó tendenciát mutatnak. A piktografikus palettadíszítés fontos lépés volt az írás kialakulása felé. Hasonlóképpen a pecséthengerek terjedése, amellyel hosszú sormintát is lehetett készíteni. A Buto-paletta az egyik legfontosabb emléke az írás felé vezető útnak. A Nagada II kultúraexportja hozta létre Alsó-Egyiptomban a Maádi-kultúrát. A nemesfémek is megjelentek. Az arany valószínűleg a kovakőbányászat mellékterméke volt, a tiszta ezüstöt viszont még nem ismerték. Ehelyett a núbiai fehéraranyat használták. A nemesfémeket, drága- és féldrágaköveket gyöngy- és amulettkészítésre használták. ### Kereskedelem A távolsági kereskedelem egyre messzebbi vidékekről származó árufélék megjelenését tette lehetővé, már nem csak elszórtan, hanem gyakorta alkalmazták a lapis lazulit, amelynek viszont egyetlen ismert kora ókori forrása Afganisztán északkeleti részén van (Badahsán). Délen már kapcsolatban voltak a George Andrew Reisner által tanulmányozott núbiai A csoporttal is. Az intenzívebb kereskedelem a rézforgalom fellendülését is hozta, egyre szélesebb körben alkalmazták nagyobb használati tárgyak készítésére is. Már nagyobb igénybevételű használati eszközök is készültek belőle, mint a kések, sőt balták. Az azonban még nem tisztázott, hogy a rézbalta státuszszimbólum volt-e, vagy tényleges használati eszköz. A kor technológiájával – hidegkovácsolás, kalapálás – előállított réz ugyanis gyenge minőségű, könnyen törik, élét csak rövid ideig tartja. Eredetileg a rezet dísztárgyakként használták, nyers termésréz, vagy annak hidegen kovácsolt alakjában. A réz felhasználására való áttérés a mezőgazdaságon alapuló kultúrákban ugrásszerű fellendülést hozott. Nem azért, mintha a rézeszköz tartósabb, vagy keményebb lett volna. Sőt sokkal kevésbé alkalmas azokra a munkákra, melyekre használták, mint a kő. A rézeszközök könnyen megmunkálható anyagúak, a kopást könnyen és gyorsan ki lehet javítani, az új eszköz előállítása pedig sokkal kevesebb fáradságba kerül. A rézfeldolgozás egyes fázisaihoz később a kerámiaégetés technikai fejlődése adta meg a lehetőséget. A legkorábbi, termésrézből hidegen kovácsolt eszközök ráadásul ridegek voltak (a hidegkovácsolás következtében), könnyen törtek. A réz viszont hamarosan státuszszimbólummá nőtte ki magát, és a rézeszközök terjedése divathullámot mutat. Tény, hogy a rézkorban igen sok nem fémből készült tárgyat úgy készítettek, hogy az minél inkább hasonlítson a fém megfelelőjéhez – így például az agyagedények hirtelen elvesztik festésüket, díszítésüket, és simára fényezve, rézedényszerű formájúra alakították őket. Ezt egyesek kifejezetten „fémsokk”-ként emlegetik. A kevésbé tehetősek a drága réztárgyak helyett hagyományos anyagból készült, de a réztárgyhoz minél jobban hasonlító eszközöket használtak. A rézeszközt leginkább olyan tevékenységekhez alkalmazták, amelyhez nem kellett keménynek, élesnek lennie. A kemény fizikai igénybevételnek kitett használati eszközök még nagyon sokáig – a bronzkorig – kőből készültek. A rézércek és rézásványok kereslete megnőtt az ókori Kelet öntözéses kultúráiban, mely a kereskedelem fellendülését hozta magával. A folyók völgyeiben ugyanis soha nincsen rézérc. Ebből többek közt az is következik, hogy a rézfeldolgozás alapismeretei semmiképp sem származhattak sem Mezopotámiából, sem Egyiptomból, hanem azokról a területekről, ahonnan a nyers rézércet és a késztermékeket beszerezték. Így már a VIII. évezred folyamán kialakultak a karavánutak, kereskedelmi telepek, sőt egyes törzsek egyenesen erre szakosodtak. A legkorábbi rézlelőhelyek Anatóliában és az Urmia-tó környékén voltak. A réz terjedése s könnyű hozzáférhetősége még nagyobb területek művelését tette lehetővé, amire szükség is lett, mivel el kellett látni a kézműveseket és cserealapot is kellett termelni a kereskedelem részére, akik a nyers rézásványokat, feldolgozott rezet és kész rézeszközt egyaránt forgalmaztak. A legkorábban még csak ékszer és dísztárgy alakjában előforduló réz nélkülözhetetlenné vált, hamarosan értékmérőként is alkalmazták. ### Társadalma A Nagada II társadalma már a második társadalmi munkamegosztás fázisában volt, azaz elkülönültek a kézművesek, a kereskedők és az agrárnépesség. A terményfelesleg már elegendő volt a széles körű cserekereskedelem beindításához, a közvetlen élelmiszertermelésben nem részt vevő kézművesek ellátásához. A Nehenben talált sörfőző üzem legalább kétszáz ember napi ellátásához elegendő sört készített, ami nagy gazdasági tartalékokat feltételez. Ekkortól luxuscikkek, dísztárgyak és ékszerek készültek, ami – legalább a népesség egy részének – anyagi lehetőségeit jelzi. A népesség egyre nagyobb és gazdagabb politikai centrumokban koncentrálódott, ahol kialakult a vezető réteg, és talán valamilyen protoállam is. A legkorábbi hatalmi körzetek valószínűleg a későbbi szepatrendszerben konzerválódtak. A folyamatos kereskedelmi kapcsolatok és a fejlődő gazdaság elkerülhetetlen vagyoni tagozódáshoz vezetett, mely legkésőbb a Nagada I-re kialakult, de akkor ez még nem jelentkezik markánsan a temetők leletanyagában. Elkerülhetetlenné vált a különböző centrumok köré szerveződött államkezdemények összeütközése, hiszen a véges nagyságú termőterülettel rendelkező folyamvölgyben az érdekszférák előbb-utóbb összeértek. A kereskedelmi útvonalak ellenőrzése jelentős hasznot hajtó tevékenységgé nőtte ki magát. A Nagada II már messze északra kiterjed – minden bizonnyal ez lehetett a felső-egyiptomi próbálkozások kezdete, melyet a folyamvölgy egyesítése irányában tettek. Ebben már szerepet játszhatott az a szándék, hogy a karavánutak minél hosszabb szakaszát ellenőrizhessék. ### Építkezés A lakásviszonyokról keveset tudunk, mert lakóházmaradványok még ebből a korból is ritkák. Azonban a nagadai és neheni falmaradványok arra utalnak, hogy agyagtéglával falazott, négyszögletes házakban élhettek, amelyek már nagyobbak, mint a megelőző kor lakóházai. Egy el-Amrában talált Nagada II korú házmodell megerősíti a feltevést. Egy neheni épület – amely a benne talált kemence alapján valószínűleg egy kézműves műhelye is volt egyben – 4×3,5 méteres. Ez a műhely leégett és a többé nem használták, ezért in situ maradt fenn. Kissé a földbe mélyített, szögletes verem. A fal alsó részei sártéglából épültek, felsőbb részei vakolt vesszőfonatból. Verandával is rendelkezett, amelyet faoszlopok tartottak. ### Temetkezés A típuslelőhelyen, el-Girzában többnyire egyszerű temetkezések voltak. A sírok jó állapotúak és sok a természetes múmia. Egyes holttesteken a halál utáni beavatkozások nyomai látszanak. Kivették a belső szerveket, ami valószínűleg a tudatos mumifikálás első lépése volt. A sírmellékletek javarészt kerámia és kőedények, ékszerek és paletták. Számos meteoritvas anyagú gyöngy is előkerült, amelyek a vasfeldolgozás legkorábbi emlékei. A temetőt Petrie önálló kulturális fejleményként sorolta be. Azonban megjelenése a Nagada-kultúra északi terjeszkedésének része, így a girzai temető időszakának legnagyobb része a Nagada II periódusba tartozik. A nagadai T-temető Nubit városától alig 150 méterre fekszik. Két, jól elhatárolható periódusra tagolódik. A Nagada II első felében elit temető volt, gazdag sírmellékletekkel. Agyagtéglás sírboltjaik négyszögletűek, egy vagy két kamrából állnak és udvarok csatlakoztak hozzájuk. Jól megfigyelhető a T temető visszaesése a sírmellékletek gazdagságát tekintve, amikor a tőle hat kilométerre délre lévő abüdoszi temetőben, Umm el-Kaábban temetkezni kezdtek. A Nagada II legjelentősebb temetkezési területe jött létre itt, óegyiptomi nevén Peker. A temetőben már a Nagada I idején is temetkeztek, de ekkor hatalmas méretűre duzzadt, és míg korábban nem sok nyoma volt a társadalmi tagozódásnak, ekkor kialakult az elit körzet. A társadalom alsóbb, szegényebb rétegei továbbra is sekély homokgödrökbe temetkeztek, míg az elit már a lakóházra emlékeztető épített sírokba. Jellemző, hogy a temetkezési gyakorlat lassan változik. Eleinte a gazdag temetkezést a szegényebbtől csak a méretek és a sírmellékletek száma különbözteti meg, kevés jel utal társadalmi differenciálódásra, de mégis lényegesen több, mint a Nagada I-ben. A második szakaszban a gazdagabb mellékletű sírok megjelenése vagyoni elkülönülést mutat. Éppígy a réz- és kovakő kések feltűnése is. A hatalmi jelképek azért megvannak, mint a buzogány. A buzogányfejek már mindig körte vagy gömb alakúak, ellentétben a Nagada I korong alakú buzogányaival. A feltárt, 3000-nél több sír nagy többsége ebben a három évszázadban keletkezett. Ez azt jelzi, hogy Nubit a korszakban esetleg beolvadhatott egy másik hatalmi központba, a közeli Abdzsu fennhatósága alá kerülhetett. Abdzsu egyre fontosabb és nagyobb város lett, miközben a korabeli Nehen, a Nagada I korszak legnagyobb települése hanyatló periódusba került. Amennyiben feltesszük, hogy ez időben a települések már egyfajta állami központként is funkcionáltak, ebből több következtetés is levonható. Vagy a neheni uralkodók tették át székhelyüket Abdzsuba – amelyet elfoglaltak –, vagy Abdzsu Nehen riválisaként lépett fel, és erősebbnek bizonyult. Pekerben az elit a Nagada II periódusban fokozatosan átvette a neheni szögletes veremsír koncepcióját. Ez a sírtípus a korabeli neheni lakóházak mintájára készült, egyben átvétel a nagadai T temetőből: a földbe ásott szögletes gödröt agyagtéglákkal bélelték ki. Az U-j jelű sír a korszak végén már tizenkét helyiséget tartalmazott, és kifejezetten egy belső udvaros, saját kápolnával ellátott lakóházat utánoz. Ez talán annak jele, hogy a túlvilági élet elképzelésében ekkor jelent meg az a motívum, miszerint a halál utáni lét a földi élet egyenes folytatása, ezért a halottnak házra van szüksége. Elkülönült a sírkamra az áldozati és tárolókamráktól. A mellékletek egy részét még mindig közvetlenül a halott mellé tették, a kisebb személyes holmikat, ékszereket a fejhez, a nagy tárolóedényeket a lábhoz. Megfigyelhető, hogy a településeken talált mindennapi használati tárgyak különböznek a temetőkben talált sírmellékletektől, így a gyártás valószínűleg már eleve temetkezési céllal történhetett. Ezek a „szögletes veremsírok” az egyszerű, homokba vájt sírgödrök és a núbiai mintájú tumulusok helyi változatai, és közvetlen elődei a masztaba sírformának. Ez a temetkezési szokásváltozás volt az egyik indok, amiért Petrie a közvetlen mezopotámiai hatást feltette. A sírok külső falfelületein megjelenik a mélyített paneldíszítés, a későbbi palotahomlokzat közvetlen elődje, maga a tégla, illetve annak plánkonvex változata, amelyet Mezopotámiából származónak gondoltak. Ezek mellett a szögmozaik, az írás és a buzogányfejek feltűnése is a mezopotámiai befolyás elgondolását erősítette. Kákosy László még a kereskedelmi kapcsolatokon túlmenő mezopotámiai hatásról írt, ma már katonai konfliktust vagy nagyobb arányú mezopotámiai bevándorlást kevésbé valószínűsítenek, és az i. e. 3400 körüli változásokat endemikusnak tartják. Kezdetben általában egy sírban egy embert temettek el, ritka a csoportos temetés. A koporsó használata rendszertelen, néha gazdagabb sírokban is koporsó nélküli, egy adaimai sírból ismert az első vászonpólyás temetkezés. Az állatbőrös temetkezés szintén eltűnik, helyette néha vesszőkosárba helyezték a holttestet. A korábbi gyakorlattól eltérően már nem törődtek a halott tájolásával, ad hoc jellegűen fektették a sírgödörbe. A Nagada I magányos temetkezései helyett egyre gyakrabban tűnik fel a csoportos temetkezés. A szertartások során előfordult, hogy a test részeit külön-külön helyezték el a sírban. Önkéntes emberáldozatra utaló jelek is vannak, amely szokás majd az O-sírban teljesedik ki. ### Politikai viszonyok Ebben az időszakban valódi városállamok jöttek létre. Talán nagyobb kiterjedésű territóriumok is léteztek. Nehen helyét Nubit, az „Aranyváros” vette át. Egyes vélemények szerint Nubit helyi istensége volt Széth, így az Ozirisz-mítosz és a Hórral kapcsolatos mítoszok Nubit és Nehen küzdelmeit örökíthetik meg. Háborúknak egyelőre nem találták régészeti nyomát ebben a szakaszban – eltekintve egyes háborús tematikának értelmezett kerámiafestményektől és ellentétben a közvetlenül következő Nagada III-mal –, így talán önkéntes csatlakozás történt a leggazdagabb hatalmi központokhoz. Az is elképzelhető azonban, hogy az a kultúra, amit ma Nagada II-nek nevezünk, egyáltalán nem a Nubit-Abdzsu térséghez kötődik, hanem maga Nehen volt mindig is a központja. Ez esetben a nehemi Nagada-II államának egész pontosan körvonalazni lehet a határait: Szuene (Asszuán) városától egészen Sziut (Lükopolisz) városáig terjedt politikai befolyása, maga a kultúra azonban még a Delta északkeleti részén is bizonyítható (Minsat Abu-Umár). A nagadai erőd a déli városrészben 50×30 méter alapterületű, bár ezen – a kor mértékéhez képest hatalmas – építmény funkciója vitatott, lehetett templom vagy uralkodói rezidencia is. Maga a déli városrész két méter vastag falakkal kerített terület. A neheni templom egy 300×400 méteres elkerített területen áll. A nagadai T-temető elszegényedése és ezzel párhuzamosan Umm el-Kaáb felfutása valószínűleg azt mutatja, hogy az „Aranyváros” (óegyiptomi nwb.jt a nwb, azaz arany szóból származtatható) elvesztette szuverenitását a közeli Abdzsuval szemben. A Nagada II „állama” – bárhol is volt a központja, a kor mértéke szerint – óriási vagyonra tett szert, melyet a művészetek ugrásszerű fejlődése is mutat. A kisplasztika és a relief-ornamentika a korábbi stílusjegyek tovább fejlesztésével elnyerte azt a végső formáját, mely aztán jellemző is maradt az egyiptomi művészetre. ### Nagada II galéria ## Nagada III A Nagada III a Nagada-kultúra utolsó fázisa, körülbelül i. e. 3200-tól i. e. 3000-ig. A szakaszt egyre gyakrabban nevezik 0. dinasztiának, mivel ebben az időben már a dinasztikus Egyiptomhoz hasonló államszervezet létezett, de a hagyománytisztelő egyiptológia az I. dinasztia korával kezdi az egyiptomi állam történetét. A Nagada III kiterjed egész Egyiptomra, és jó néhány elemében megmutatkozik az újító szellem: - első írásos emlékek - első piktografikus narratívák a palettákon - a szereh első rendszeres használata - első ismert királyi temetők - az öntözés első nyomai ### Elterjedése A Nagada III típusos tárgyai már az i. e. 3200 körüli időkben is egész Egyiptomban elterjedtek. A leletanyag Felső-Egyiptomból Alsó-Egyiptom felé tartó migrációt enged feltételezni. A délen már kialakult csatornázási és töltésépítési módszerek segítettek lakhatóvá tenni az északi mocsárvidéket. Háborús nyomok nincsenek, ezért a déli tárgyak északi terjedése békés folyamatként képzelhető el. A Sínai-félszigeten jelenleg legalább 250 település pontos helye ismert, bár ezek túlnyomó többsége csak átmeneti szállás vagy útmenti pihenő volt. Ezek a lelőhelyek a palesztinai korai bronzkor I/b szakaszához tartoznak, és szinte kizárólag egyiptomi árut találtak bennük. Ezek alapján a palesztinai I/b az egyiptomi Nagada IIc-d és Nagada III periódusokkal egyidejű. ### Kereskedelem A kor cserekereskedelme élénk, átfogja az egész Nílus-völgyet, és kiterjed északra Mezopotámián túli területekre, délen pedig mélyen Núbiában is megtalálható. A felső-egyiptomi kultúra terjedése is részben a kereskedőket követő telepesekkel magyarázható, akik a Nílus mentén sorra alapították településeiket. A Nílustól keletre eső sivatag nyersanyagokban is gazdagabb, mint Alsó-Egyiptom, ezért a déliek gazdasági előnyben voltak. A Maádi-kultúra tárgyai Alsó-Egyiptomban a Nagada IId előtt egy lokális kereskedelmi forgalmat jeleznek a Deltavidék északi részén, ennek azonban minden nyoma eltűnik a Nagada III-ra, és a szerepét átveszi a nagada-áru. ### Társadalma A Nagada III társadalma már minden tekintetben rétegzett, differenciált társadalom volt. A legfontosabb városok a „szerencsés” helyen fekvők, például Nehen és Nubit, amelyek szemben vannak a keleti sivatag fontos kereskedőútvonalaival. Nehennél (illetve testvérvárosánál Nehebnél) is, Nubitnál is egy-egy vádi hatol be a sivatagba. A keleti sivatag vált a nyersanyagok legfontosabb lelőhelyévé, valamint a Vörös-tenger felé vezető kereskedelmi karavánok legrövidebb útvonalává. A népesség nőtt, Felső-Egyiptomban a három legfontosabb település lassan egy állammá állt össze. A demográfiai robbanás telepeshullámokat indított el északra, ahol sorban alakultak az újabb települések. Ez egyfajta előgyarmatosításnak is felfogható, hiszen a déli telepesek kevésbé ellenkeztek a későbbi déli terjeszkedés ellen, mint az elszigetelt alsó-egyiptomi falvak. ### Temetkezés Az időszak legjelentősebb temetője az abüdoszi temető, mai nevén Umm el-Kaáb. Itt a Nagada II során nagy kiterjedésű köztemető volt, a korszak végén építették itt az U-j jelű sírt, amelynek tulajdonosát a sok skorpióábrázolás miatt Skorpió királynak nevezték el (bár sokszor az U-j angol kiejtése után Udzs néven is említik). Az U-j jelű sír közvetlen közelében több, bizonyíthatóan ténylegesen uralkodó királyt temettek el. Utánuk sorban jönnek az I. dinasztia királyai, sírjaik törésmentes fejlődést mutatnak. A nagadai temető teljesen elszegényedett. A neheni temetővel is jórészt felhagytak, de kicsit odébb, két és fél kilométerre Nehentől a Nagada III-hoz tartozó, nagy méretű sírokat tártak fel. Ezek alapterületükben lényegesen kisebbek az abüdoszi temető sírjainál, de nagyobbak a közemberekénél. Így a helyi vezető elit sírjai lehetnek. A protodinasztikus uralkodósírok elhelyezése, a sírkerület többi részétől elkülönült körzete jól mutatja a Nagada III temetőinek a jellegzetességét, a társadalmi és vagyoni helyzet szerinti differenciálódást. Ugyanezen korszak alsó-egyiptomi temetőiben még nincsenek meg ennek jelei. A sírmellékletekben igazi státuszszimbólumok jelennek meg. ### Politikai viszonyok Erősen vitatott kérdés, hogy a 0. dinasztia uralkodói milyen származásúak, hogyan jutottak hatalomra, és hogyan egyesült a 0–I. dinasztiák fordulójára a Nílus teljes alsó szakasza (az I. zuhatagtól északra). Az bizonyos, hogy a Maádi kultúra a Nagada IIc-d alszakaszok körül megszűnt, i. e. 3200 körül minden helyi jellegű alsó-egyiptomi kultúrát felvált a Nagada III. A korszak végén – a Nagada III és az I. dinasztia között – az észak-egyiptomi települések időszakos megszűnése, majd újranépesedése esetleg az egyesítést kísérő harcok következménye. A 0. dinasztia uralkodóinál sok núbiából is ismert motívum jelenik meg, így elképzelhető, hogy núbiai származásúak voltak, vagy elfoglalták Núbiát. A Vádi l-Hammámát kőbányáinál lelt graffitik, a Thébától keletre eső sivatagban és a Gebel Sejk Szulejmán sziklafalainak rajzai már a korai felső-egyiptomi királyság harcait örökítették meg. Ezzel előrevetítették Dzser núbiai és palesztinai feliratait. Az állam ez időben már katonailag is erős volt, és minden lehetséges peremvidéken a befolyásának megszilárdítására törekedett. ### Nagada III galéria

Diósgyőri VTK

A Diósgyőri VTK (alapításkori név: Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre, később Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre, ma DVTK, avagy Diósgyőri VTK) egy több sportág bajnokságában csapatot, versenyzőket indító sportklub Miskolcon. Az egykori sokszakosztályos egyesület az 1990-es évek elején szétesett, a 2000-es évektől épült újjá. A klub színeiben többek között férfi és női labdarúgók (DVTK), női kosárlabdázók (Aluinvent DVTK Miskolc), jégkorongozók (DVTK Jegesmedvék), sakkozók (DVTK-EMSE), asztaliteniszezők (DVTK-Volán), E sportolók (DVTK ESPORT), valamint birkózók (DVTK-MVSI) szerepelnek. Az egyik legismertebb magyar élvonalban szereplő labdarúgócsapat. A sportegyesületet 1910-ben eredetileg a Diósgyőri Vasgyárban dolgozó fiatalok hozták létre, ami csak a későbbiekben vált profi csapattá. 1940-ben szerepelt először a legfelsőbb osztályban, míg egyik fénykorát az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején élte a csapat. Ekkor kétszer megnyerte a Magyar Kupát, és bronzérmes lett az NB I-ben. A Diósgyőr híres a fanatikus szurkolóiról, hazai mérkőzésein még az 1990-es–2000-es években sem volt ritka a 8000– fős nézőszám, amivel Magyarország egyik legkedveltebb csapatának számít. A klub az évek során sokat változott a tulajdonosok váltakozása, majd átmeneti megszűnése miatt. Története során új szakosztályok jelentek meg a klubban, de a rendszerváltás után ezek különváltak. A futballcsapat a kilencvenes években a Diósgyőri Football Club nevet viselte, és csak később, a klub újraindítása után vette fel újra a DVTK nevet. ## Története ### A kezdeti évek Az első, Angliából származó futball-labda ajándékként került Diósgyőr-Vasgyárba, melyet a Magyar Királyi Vas-, Acél- és Gépgyár mintaasztalosa, Petőfi Sándor a fiának szánt. A gyermekek azonban nem sokáig élvezhették a játék örömét, mert a labda hamar tönkrement. Mivel a játékszer pótlása elmaradt, így a játék – melyet hamar megkedveltek – egy időre feledésbe merült. 1909\. szeptember 19-én a miskolci sajtó a következő beszámolóval jelentkezett a miskolci labdarúgók egri vendégszereplése kapcsán: „Vasárnap délután volt a futballmérkőzés az ETE (Egri Torna Egyesület) és a miskolczi tornaegyesület (Diósgyőr – Miskolczi Rambellerek) tagjai között az Érsekkert mögötti térségen. A közönség arról győződött meg, hogy az egriek csapata már igen jól képzett, gyakorlott csapat, a diósgyőrieké kezdő játékos csapat. Erre vall, hogy az első félórában 0:3, a másodikban 0:8 volt az eredmény az egriek javára.” A mérkőzés után két hónappal Vanger Vilmos elemi iskolai tanító és egy öt tagból álló bizottság kérelemmel fordult a helyi vasgyár igazgatójához egy labdarúgó-egyesület létrehozásának céljából. A példát a Miskolci Sportegyesület, a Diósgyőri Ifjúsági Kör és a Diósgyőr-Vasgyári Labdarúgó Ifjúság szolgáltatta, mely alapján Vangerék egy „szabályszerűen működő sportegyesület megalapítását határozzák el”. Az egyesület alapító gyűlésére 1910. február 6-án került sor a Vasgyár munkáséttermében. A gyűlés határozata alapján a klub Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre (DVTK) néven alakult meg. A vezető tisztségek a következő személyek között oszlottak meg: Vanger Vilmos az elnöki, Ihring Antal és Waisz Árpád az alelnöki, Erdélyi Andor a titkári, Hamza István a pénztárosi, Sárossy Lajos az intézői, Sebestyén Antal az ellenőri, Molnár Gyula az edzői, Rozlozsnik József a kellékesi feladatokat látta el. 1910\. május 1-jén a DVTK a Miskolci Sportegyesülettel játszott gyakorló mérkőzést. Erről a következő jelent meg a korabeli sajtóban: „A vasgyári csapat színe piros-fehér. Mintegy két éve már, hogy a vasgyárban komoly gondolkodású iparos ifjú szövetkezett, s a maguk gyönyörűségére elkezdték az általánosan kedvelt labdarúgó játékot művelni. (...) Saját jószántukból, önerejükből, a kezdet sok nehézségeit és akadályát leküzdve, egy 70 tagból álló egyesületet képesek megalkotni, a léha mulatozások helyett szabad idejükben a sport nemes szórakozásában lelik ambíciójukat”. A csapat első kapusa Révai Károly volt, a kulcsjátékosok pedig Posteiner Árpád, Ferenczi Sándor, Zeltner Hanzli, Wrbata Ferenc és a három Bova fiú voltak. A DVTK alapszabályának belügyminisztériumi jóváhagyására 1910-ben került sor, 1912-ben pedig a csapat már bajnoki mérkőzésen is részt vett. 1912. május 16-án került sor a Miskolci AK–Diósgyőr-Vasgyári TK barátságos mérkőzésre, mely a miskolci csapat fölényes győzelmét hozta. A mérkőzés végeredménye 11:0 lett. A Miskolczi Újság tudósítója így számolt be az összecsapásról: „A mérkőzés kezdetén óriási zápor tette csúszóssá a pályát, mely körülmény a labdatechnikát erősen befolyásolta. A játék egész menete alatt a MAK fölényesen erős tempót diktált, sőt az erős iramot a játék végéig bírta. A II. félidőben a DVTK részéről erőszakosság lép föl, ami két játékos kiállítását eredményezi.” 1916-ban és 1918-ban a klub megnyerte az észak-magyarországi kerületi bajnokság bajnoki címét. A DVTK 1920-ban már elmondhatta magáról, hogy megmérkőzött a korszak összes első osztályú csapatával. A diósgyőriek a magyar bajnokság első osztályában először az 1940–41-es idényben szerepeltek DiMÁVAG néven, és újoncként a 6. helyet sikerült elérniük. ### Az első mérkőzés a magyar élvonalban Diósgyőr csapata 1940. augusztus 25-én szerepelt először a magyar labdarúgó-bajnokság első osztályában. Ellenfele az élvonalbeli tapasztalatokkal már rendelkező Csepel volt. A találkozó a vendég Csepel sikerét hozta (DiMÁVAG – WMFC Csepel: 3:4). A DVTK első találatát Fazekas szerezte a tizedik percben. A Diósgyőr első élvonalbeli mérkőzésen részt vevő csapatának összeállítása a következő volt: Lukács – Solt II, Felföldi, Bohus, Turán, Barta, Füzér, Berecz 1, Fazekas 1, Barna 1, Magyar. A csapat első győzelmére az ötödik fordulóig kellett várni. A DVTK a Szolnoki MÁV elleni mérkőzést magabiztos nyerte 6:3 arányban, majd a szezon során sikerült legyőzniük az akkor világhírű Ferencvárost is Budapesten. A diósgyőri csapat történetében az első válogatottságot elérő játékos Berecz István volt. A korabeli diósgyőri válogatott játékosok között találhatjuk Dudás Zoltánt is, aki 1955-ben az Aranycsapat védelmében játszott a Csehszlovákia elleni, 3:1-es magyar győzelemmel végződő mérkőzésen. 1958-ban Szigeti Oszkár (a Werner–Szigeti–Paulás hátvédhármas tagja, amelyet ma is a legjobb védelemként tartanak számon a szurkolók) válogatottként szerepelt a 2:0-ra végződött Magyarország–Jugoszlávia mérkőzésen. Solymosi Ernő válogatottbeli pályafutása is a DVTK-ban indult, majd az Újpesthez került. Solymosi a válogatottban hatalmas lövőerejével tűnt ki. 1960 és 1968 között 38 válogatott mérkőzésen vett részt és 7 gólt szerzett. 1960-ban Rómában tagja volt az olimpiai bronzérmes csapatnak. 1962-ben a Chilében megrendezett világbajnokságon ötödik, 1964-ben pedig a Spanyolországban lebonyolított Európa-bajnokságon harmadik helyet ért el a magyar válogatottal. A szurkolók szemében legendássá vált Werner–Szigeti–Paulás hátvédhármas 1957. szeptember 8-án szerepelt először együtt. Szigeti Oszkár 1953. március 15-én, Paulás Tibor 1956. május 2-án, Werner Gyula pedig 1957. augusztus 25-én szerepelt először a DVTK-ban. Az 1957–58-as bajnoki szezonban került sor a DVTK 300-adik élvonalbeli mérkőzésére a Csepel ellen, és a csapat a Tatabánya ellen szerezte meg az ötszázadik élvonalbeli találatát. Ezt a mérkőzés tudósítója a következőképpen kommentálta: „Paulás hozza fel a labdát, Ivánhoz játszik, a jobbszélső nagy lendülettel elfut, s a tisztán álló Papp mintegy hat méterről okosan, belsővel a kapu jobb oldalába helyezi a labdát. 3:1”. A következő években tovább folytatódtak a DVTK sikerei. Sor került a klub századik élvonalbeli győzelmére, és az 1959–60-as szezonban első alkalommal lett a legjobb vidéki csapat (4. helyezés). Az elért eredmény értékét emeli, hogy a szocializmusban a vidéki csapatoknak nehéz dolguk volt a favorizált budapesti klubokkal szemben. Emellett először került sor városi derbire is, mivel először játszott egyszerre két miskolci klub a magyar bajnokság első osztályában. 1968-ban került sor az 500-adik mérkőzésre az élvonalban, és ekkor szerződött a csapathoz a legendássá vált Veréb György kapus. Ebben az időszakban alakult ki az a sikeres diósgyőri csapat, amely nemzetközi porondon is megmérethette tudását. A közép-európai kupában a DVTK olyan csapatokkal mérkőzött meg, mint a Palermo, a Crvena Zvezda, a Lokomotív Kassa és a Čelik együttese. ### A Diósgyőr aranycsapatának korszaka Az 1974 és 1984 közötti időszak elhozta a klub történetének legsikeresebb időszakát. Ehhez számos labdarúgó hozzájárult. Néhányan közülük: Veréb, Tatár, Salamon, Oláh, Borostyán, Fekete, Fükő, Magyar, Váradi és Teodoru. Az ő teljesítményüknek köszönhetően beszélhetünk „diósgyőri aranycsapatról”. Az 1976–77-es szezonban a DVTK nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a bajnokságban, mivel a csapat 34 bajnoki mérkőzésen csak 32 pontot ért el, ami a 10. hely megszerzésére volt elegendő. A Magyar Kupában viszont a csapatnak a klub történetében először sikerült a kupát elhódítania. Szabó Géza edző a következőket nyilatkozta: „A legjobb nyolc közé akartunk eredetileg eljutni. A Videotonnal, az Olajbányásszal és a MÁV DAC-cal kerültünk egy csoportba a 16 között. Idegenben legyőztük az NB II-es csapatokat, ami nem volt könnyű feladat, mert a Videoton nem bírt velük. A négyes döntőben esélytelenek voltunk a három nagycsapattal szemben. Ez határtalanul megnyugtatott bennünket. Elhatároztuk, hogy megnehezítjük a Ferencváros, a Vasas és az Újpesti Dózsa sorsát. Nem gondoltuk, hogy elsők leszünk, hanem azt, hogy esetleg valamelyiküket legyőzzük, s azzal tesszük le névjegyünket. A döntő azonban várakozáson felül jól sikerült. Ehhez egy kissé vissza kell kanyarodnom, oda, amikor a válogatottunk a görögökkel emlékezetes mérkőzését vívta. Mi, Diósgyőrben akkor úgy láttuk, csapatunk egy kicsit visszaesett a bajnoki küzdelmekben. Ezért megnöveltük az edzésmunkát, s ez a későbbiekben jótékonyan éreztette hatását. Végig bírtuk a bajnoki hajrát, amikor szerdán és szombaton is pályára kellett lépnünk. Jó erőben érkeztünk az MNK négyes döntőjéhez is. Az Újpesti Dózsa felett aratott győzelmünk az önbizalmunkat is erősítette. Bár ezután vesztettünk a Ferencváros ellen, úgy gondoltuk, hogy semleges pályán van esélyünk a Vasas ellen. A döntő mérkőzésen elsősorban akarásunkkal múltuk felül a nem sokkal korábban bajnoki címet szerzett piros-kék csapatot.” A kupagyőztes csapat névsora a következő volt: Fekete László, Feledi László, Görgei János, Hajas Imre, Kerekes János, Kutasi László, Oláh Ferenc, Salamon József, Szabó László, Szalai István, Szántó Gábor, Tatár György, Teodoru Borisz, Váradi Ottó, Veréb György. A diósgyőri együttes ezt követően megismételte korábbi teljesítményét, és 1980-ban ismét diadalmaskodott a magyar kupában, sőt 1981-ben is bejutott a döntőbe, ekkor azonban „csak” az ezüstérmet szerezte meg. Az 1978–79-es szezonban megszületett a csapat ezredik élvonalbeli találata, sor került a 800-adik NB I-es mérkőzésére, és megszerezte a bajnoki bronzérmet. A DVTK 25–30 ezres nézőszámmal büszkélkedhetett, és a magyar labdarúgás egyik meghatározó csapata volt. A bronzérmes csapat leggyakoribb összeállítása a következő volt: Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Tatár, Görgei – Borostyán, Fükő, Magyar, Fekete. A két magyarkupa-győzelem közötti időszakban a kezdő 11 szinte minden tagja rendelkezett valamilyen válogatottsággal. Előfordult, hogy az olimpiai válogatottban csak 2–3 „idegen” labdarúgó szerepelt. Az 1979 novemberében játszott mérkőzéseken 8–9 játékos volt az olimpiai válogatott tagja. Ugyanakkor többen közülük egyben az „A” válogatott keretének a tagjai is voltak. 1979. szeptember 12-én a Csehszlovákia (2–1), szeptember 26-án az Ausztria (1–3) és október 17-én a Finnország (3–1) elleni válogatott mérkőzéseken a nemzeti csapatban öt diósgyőri játékos is szerepelt egy időben, név szerint: Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár és Borostyán. ### A DFC kora Az aranykor után a csapat hét éven keresztül a másodosztályban szerepelt, ami után ugyan ismét feljutott az élvonalba, de ezt újbóli kiesés követte. A DVTK 1991-ben Palicskó Tibor vezetőedző segítségével jutott fel újra az élvonalba, de a csapat csak két évet töltött az NB I-ben. Mindkét alkalommal a tabella alján fejezte be a szezont, és osztályozó-mérkőzés lejátszására kényszerült. Először még sikerült a bennmaradás, de az 1992–93-as szezonban a csapat ismét kiesett az első osztályból. A csapat helyzetének stabilizálása Tornyi Barnabás nevéhez fűződik, aki 1996-ban vette át újból a vezetőedzői teendőket. Egy év múlva az élvonalba juttatta a csapatot, ahol a diósgyőri együttes újoncként a 8. helyen végzett. A kilencvenes években ez volt a klub legsikeresebb szezonja, melynek során a legendás Veréb György kapus 49 évesen befejezte labdarúgó pályafutását. A klubjához hűséges Veréb kapus 802 mérkőzésen szerepelt a diósgyőri csapat színeiben. Veréb utolsó szereplésére az 1998-as DFC–Videoton szezonzáró mérkőzésen került sor, amelyre a 49 éves labdarúgó sérülések miatt reaktiválta magát. Az összecsapást az teszi különösen emlékezetessé, hogy a Veréb kapust váltó Dávidot kiállították, így a csapat kapus nélkül maradt. Ekkor az egyik gólszerző, Kiser László állt a kapuba, és sikerült a mérkőzést kapott gól nélkül befejeznie, amelyen még büntetőt is hárított. Még ebben az évben – 18 év után – a csapat újra kijutott az európai kupaporondra, és következett az Intertotó-kupa-menetelés a máig emlegetett Kulcsár–Egressy csatárduóval és a középpályás Kiser Lászlóval. A második élvonalbeli szezonban egy fantasztikus őszi menetelés következett, melynek során a csapat legyőzte idegenben többek között az Újpestet és a Ferencvárost. Az 1990-es évek általános jellemzője, hogy nem volt tőke a labdarúgásban, és ez a Diósgyőrt is érintette. Pénz nélkül próbáltak sikeres csapatot építeni, amibe belerokkant az egyesület. A focisták egy része ugyan nem volt klasszis labdarúgó, edzőjük mégis el tudta velük hitetni, hogy képesek nyerni, és így is lett. 2000 telén azonban a focisták nagy része eligazolt a klubtól, így már az is meglepetést keltett, hogy be tudták fejezni a szezont. Az évad végén a labdarúgóklub megszűnt. #### Szakosztályok, egyesületek A DVTK története során számos egyéb szakosztállyal rendelkezett, így a klub sokáig nem kizárólag a futballt jelentette az Avas-alján. A birkózó, kosárlabda, súlyemelő, atléta, vívó, gyalogló, tájfutó szakosztályok ugyanúgy nagy szerepet játszottak az 1910-ben alapított egyesület életében, amelyek – a DFC labdarúgóihoz hasonlóan – önállósultak az 1990-es évek elején. A rendszerváltás után a következő szakosztályok váltak ki a klubból (ezek egy része később újra a DVTK-család része lett: - női kosárlabda: - DVTK "1957–1992" - Diósgyőri Kosarasok Sport Köre 1992–2007 - Miskolci Sportiskola-DKSK 2007–2010 - Aluinvent DVTK 2012– - súlyemelő szakosztály - 1910-1949 között a birkózó és súlyemelő szakosztály egy vezetés alatt működött. - 1949 őszén önálló lett, "... a DVTK kebelében megalakult a súlyemelő szakosztály.... Sikerült edzőt is találni, Papp Gábor személyében, aki még szegedi diákkorában ismerkedett meg ezzel a nehéz, férfias sportággal. ... Felszerelésük 80 százalékát a versenyzők társadalmi munkában készítették... Így jutott el a DVTK súlyemelő szakosztálya, hogy 1956-ban elnyerte a "legjobb vidéki szakosztály" címet...." idézetek: Zádor Tibor: Az 50 éves DVTK. Diósgyőrvasgyár sportéletének története (Miskolc, 1962) kiadványból - DVTK vízilabda szakosztály, 1947-1950 között működött magyar férfi vízilabda-bajnokság - 1947 II. osztály Észak: 1. Diósgyőri VTK 2 pont - 1948 II. osztály Osztályozó: ... 7. Diósgyőri VTK 1 pont. - 1949 II. osztály Osztályozó: ... 4. Diósgyőri VTK 2 pont, ... - 1950 II. osztály ... 4. Diósgyőri Vasas 3 pont, ... - Teke szakosztály Az 1961-ban alakuló szakosztály: Egy szakosztály, amely a tömegsportból nőtt ki... 1970-ben még működik:Kecskeméti Petőfi-DVTK - női futsal: - Miskolci Vénusz/DVTK Vénusz 2006– - birkózás: - Diósgyőri Birkózó Club - férfi kézilabda: - Diósgyőri Kézilabda Club 2002– - labdarúgás: - Diósgyőri Football Club 1992–2000 - tájfutás: - Diósgyőri Tájfutó Club - atlétika - természetjárás - asztalitenisz - sakk - jégkorong - DVTK Jegesmedvék 2015– 2020-ban, a DVTK alapításának 110. évében a klub a következő sportágakkal rendelkezik: labdarúgás, kosárlabda, jégkorong, röplabda, birkózás, asztalitenisz, short track, műkorcsolya, kerékpár, triatlon, atlétika, kajak-kenu, cselgáncs, muaythai, erőemelés, darts, sakk, e-sport. ### Az újrakezdés A klub megszűnése után a szurkolók maguk vették kezükbe a kezdeményezést, és maguk alapították meg az új DVTK-t. Az első szezont a klub a hetedosztályban kezdte, de a Borsod Volán SE-vel történő egyesülés után az NB II-ben folytatták az idényt. Később a csapat egyesült a Bőcsi csapattal, amiben segítségükre volt az önkormányzat és még számos más támogató is. Így kerültek egy osztállyal feljebb a diósgyőriek. Később még a Monor labdarúgócsapata is Miskolcra költözött, majd az összefogás eredményeként a csapat jó pár év kihagyás után, 2004 májusában visszajutott a magyar labdarúgás élvonalba. Ez sem ment könnyen, hiszen hiába harcolta ki a feljutást a Diósgyőr, nem kapott licencet, így ismét változott a klub, amikor Miskolcra költözött a régi siófoki focicsapatot működtető társaság. 2004 nyarán a hosszas huzavona miatt egyszerre két csapat is edzett a pályán (a Détári-féle régi és a Kiprich által edzett „balatoni” DVTK). Végül a két csapatból Kiprich vezetésével raktak össze egyet. Még az évad közben váltás történt a tulajdonosok között és a kispadon is, a szezon végéig Gálhidi György lett az edző. A 2005–2006-os szezon negyedénél ismét edzőt cseréltek Diósgyőrben: Zoran Kuntics lett a befutó, de mivel nem volt meg a megfelelő képesítése, Pajkos Jánossal együtt irányították a csapatot. Télen aztán nem tudták folytatni a munkát együtt, ezért az évadot Pajkos egyedül fejezte be. A szurkolók örömére a 2006–2007-es szezont a mesteredző Csank Jánossal csinálta végig a csapat. Az ősz remekül sikerült, az 5. helyen telelt a csapat. A szokásos „téli kiárusítás” ugyan nem maradt el, de a meghatározó játékosok nélkül is elég szép eredményt értek el. Ugyancsak ehhez a szezonhoz kötődik, hogy a klub – a szurkolók igényének engedve – már 2006-ban visszatért az eredeti címer használatához, a tervezett 2010 helyett. A 2007–2008 szezon kezdete előtt Csank mester az utolsó percben a Ferencvároshoz szerződött, és ismét Pajkos János vette át a csapatot. A 10. forduló után még mindig nyeretlen csapat edzőjét elküldték, helyére az új tulajdonossal együtt érkezett Szegedről Vágó Attila. A télen hatalmas takarítást tartottak a csapatnál, az afrikai különítményt „hazaküldték”, és 13 új játékost szerződtettek. A 2007–08-as szezon végén Vitelki Zoltán, az utóbbi évek legjelentősebb diósgyőri játékosa visszavonult a profi labdarúgástól. A 2008-2009 szezonban Vágó Attila – a gyenge szereplés miatti – menesztése után Sisa Tibor lett a vezetőedző. 2010-ig tartott volna a szerződése, de az anyagi nehézségek miatt 2009 januárjában távozott a csapat éléről. A szurkolók, játékosok, az ügyvezető igazgató, az új szponzor és Káli Sándor, Miskolc polgármestere még aznap este elutazott hozzá Ludányhalásziba, hogy maradásra bírja, de mégis nemet mondott a visszatérésre. A mester 107 napig volt a Diósgyőr vezetőedzője. Az új edző a tavaszra Gálhidi György lett, de nyáron nem hosszabbították meg lejáró szerződését. A csapat végül a 12. helyen zárta a bajnokságot. ### A 100 éves klub A 2009–10 szezonban a klub fennállása századik születésnapját ünnepelte. A csapat nem tudott megfelelően felkészülni az évfordulóra, mivel 2009. június 30-án Káli Sándor polgármester, Baranyi Sándor tulajdonos és Wicha József vállalkozó megbeszélése után sajtóközleményben tették közzé azt a hírt, hogy a Szeviép – a világgazdasági válságra hivatkozva – kivonul a diósgyőri futballból. Előzetes költségvetési tervezetekből kiderült, hogy a diósgyőri futball százmilliós veszteséggel zárhatja az évet. Sokáig kérdéses volt a bajnokságban való indulás is. Ezután az utolsó percekben közvetve az önkormányzat lett a tulajdonos, és Aczél Zoltán vezetőedzővel indultak neki a bajnokságnak, elkezdték a csapat megerősítését és az adósságok törlesztését. 2009. augusztus 9-én egy Újpest FC elleni meccsen – a DVTK aranycsapatának labdarúgóival – elbúcsúztatták a 40 éves „napos” (keleti) oldali lelátókat, helyére a jubileumra fedett nézőteret tervezek. 2009 telén az átigazolási szünetben, immár harmadjára, ismét Tornyi Barnabás lett a vezetőedző. A régi-új trénerrel fél+egyéves szerződést kötöttek a klubnál, de Tornyi nem töltötte ki az időt, hat forduló után lemondott, utódja az addigi sportigazgató, Tóth László lett, akit öt mérkőzés után Benczés Miklós váltott a szezon végéig. A csapat a 2009–10-es szezon végén kiesett a magyar labdarúgás élvonalából. Az akkori viszonyokat jól jellemzi, hogy az NB II Keleti csoportjában sem ment egyszerűen az indulás. Az első meccsre a 2010. augusztus 15-én REAC ellen csak 14 játékossal tudott kiállni a DVTK, így történt az, hogy a 89. percben középpályásként pályára lépő Giák Tamás a cserekapus volt. A helyzet érdekessége, hogy alig egy perc múlva elszáguldott a jobb oldalon, és 25 méterről nagy erővel lőtt a kapura, de lövését a REAC kapusa hárítani tudta. A másodosztályban is Benczés irányította a csapatot, majd szeptemberben az új többségi tulajdonos a Leisztinger Tamás érdekeltségébe tartozó Arago Zrt. lett, míg Szentes Lázár szakmai igazgatóként tevékenykedett. A másodosztályban a csapat történetében második leghosszabb, 14 mérkőzéses győzelmi sorozatnak is hála, 37 év után ismét győztesként jutott fel az első osztályba. A 2011-2012-es szezonban a csapat újoncként félidőben a harmadik, majd végül a 7. helyet szerezte meg a bajnokságban, úgy, hogy az utolsó fordulóig versenyben volt a nemzetközi kupaindulást jelentő pozícióért. ### A centenárium után A 2012–13-as szezonra készülve a csapat leigazolta a magyar válogatott Elek Ákost és Rudolf Gergelyt, valamint az utánpótlás válogatott Gosztonyi Andrást, és komoly célokkal vágtak neki a szezonnak Sisa Tibor vezetésével. Az eredmények viszont nem jöttek: 17 mérkőzés alatt a csapat mindössze 17 gólt rúgott, és a megerősített keret ellenére mindössze a 7. helyen szerénykedett a klub, a Honvéd ellenében pedig 6:1-es összesítéssel búcsúzott a kupától. Télen a Mester távozott a csapattól, így ismét Szentes Lázár lett a vezetőedző, a klub pedig tizenhárom év után újra játékost adott a válogatottnak. Az ősz folyamán Elek Ákos öt alkalommal lépett pályára a válogatottban a DVTK játékosaként, míg 2013 első barátságos válogatott mérkőzésén, a klub 103. születésnapján Fehéroroszország ellen 3 DVTK-beli labdarúgó szerepelt a nemzeti tizenegyben Elek Ákos, Rudolf Gergely és Kádár Tamás személyében. A 2013–14-es bajnokság során már Szivics Tomiszlav vezetőedzővel az ötödik helyet szerezte meg a csapat, ami a bajnoki bronzérem óta a legjobb helyezése a csapatnak, továbbá a Videoton FC legyőzésével megnyerte a Ligakupát. A Magyar Kupa küzdelmei során a döntőbe jutott csapat az Újpest FC ellenében büntetőpárbaj után kapott ki, ezzel újabb kupaérmet szerezve a szurkolótábornak, és a kupagyőztes csapat licencmegvonása miatt a 2014–2015-ös Európa-liga első selejtezőkörében mérkőzhet meg európai porondon 18 év után a Diósgyőr. A következő szezon nem sikerült ilyen jól, a bajnokságban a 7. helyen végzett a DVTK, az utolsó hét fordulóban az időközben távozó Szivics helyett a klub legendás játékosa, Vitelki Zoltán irányításával játszottak. A 2015–16-os idény elején Bekő Balázs lett a vezetőedző, de az eredmények vele sem jöttek, és a tavaszi szezon előtt a volt szövetségi kapitány, Egervári Sándor váltotta. Végül a 9. helyet szerezték meg, az immár 12 csapatos bajnokságban. A csapatnak az évek során számos tulajdonosa volt, a megszűnésnek és egyesüléseknek köszönhetően. 2009. július 17-én az önkormányzati tulajdonú Diósgyőri Sportlétesítményeket Működtető Kht. lett a csapat tulajdonosa, mellé 2010. szeptember 18-án 51,6%-ban az Arago ZRt. leányvállalata, a Borsodsport Invest Kft. lett a többségi tulajdonos. 2021 januárjában az Arago Zrt. eladta a Borsodsport Invest Kft.-t így a klubnak Szíjj László lett az új tulajdonosa a Borsodi Sport Holding Kft.-n keresztül A DVTK 2020-2021-es szezon végén kiesett az élvonalból, ahová két évnyi másodosztályban való szereplést követően, az NB II 2022-2023- idényének bajnokaként jutott vissza. ### A DVTK címerei A DVTK címere nem sokat változott az évek során, kivéve a rendszerváltás utáni időszakot, amikor az önállósodás útjára lépve a csapat felvette a DFC nevet. Újraalapításakor a modernebbnek ható piros-fehér kombinációt használták, majd a 2006-os évtől újra az aranykeretes címert láthatjuk a mezeken. ## A Diósgyőr válogatott játékosai ### Az „A” válogatottban szerepelt labdarúgók - Berecz István: Az 1941-es budapesti, jugoszlávok elleni mérkőzésen szerepelt. A mérkőzés alatt jobbösszekötő poszton játszott. Egyszeres válogatott játékos, aki elsőként képviselte a diósgyőri színeket a magyar labdarúgó válogatottban. - Füzér János: 1942-ben, Horvátország ellen jobbszélsőként volt tagja a nemzeti válogatottnak. - Károlyi József: A magyar válogatott kapusaként 1947-ben, a Jugoszlávia elleni mérkőzésen viselte először a címeres mezt. Később az Újpest csapatához kerülve további két alkalommal őrizte a nemzeti tizenegy hálóját. - Dudás Zoltán: 1955-ben, Prágában volt először (egyben utoljára) diósgyőriként válogatott, de később a Budapesti Honvéd csapatából is bekerült a legjobbak közé. - Szigeti Oszkár: Az 1958. április 20-i, Jugoszlávia elleni mérkőzésen Grosics, Mátrai és Sipos mellett volt a védelem tagja. - Solymosi Ernő: Húszéves korában lett először válogatott játékos, amit diósgyőri színekben még 7, újpestiként 30 további szereplés követett. A hatvanas évek egyik legismertebb magyar játékosa volt. - Tamás Gyula: 1967–69 között nyolc alkalommal diósgyőri játékosként, később még háromszor a Vasas kapusaként képviselte hazánkat a válogatottban. - Tatár György: Összesen 11 alkalommal szerepelt a nemzeti tizenegyben, mindvégig diósgyőri játékosként. Az 1978–80 közötti időszakban öt alkalommal volt eredményes a válogatottban. - Kutasi László: Hat válogatottságot ért el. 1979-ben négyszer játszotta végig a mérkőzések 90 percét, kétszer lecserélték. - Szántó Gábor: Diósgyőrből ő volt a tizedik válogatott játékos. Nyolc alkalommal képviselte a DVTK színeit a magyar válogatottban. Később a Ferencvárosból is meghívták a nemzeti csapatba. - Salamon József: Három alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. Ezalatt a csapatkapitányi karszalagot is viselhette. - Borostyán Mihály: Szántóval és Salamonnal együtt 1979-ben Nyíregyházán volt először válogatott. Később még négy alkalommal lépett pályára dr. Lakat Károly szövetségi kapitány bizalmából. - Egressy Gábor: 1996–2001 között volt válogatott, miközben 1998–1999 között a Diósgyőri FC játékosaként szerepelt, összesen 5 alkalommal a válogatottban.. - Köteles László: A DVTK kapusa 2008–2009 között volt a nemzeti válogatott keretének tagja, pályára nem lépett. - Rudolf Gergely: Egyetlen Diósgyőr-beli válogatottsága a Belekben edzőtáborozó csapat Fehéroroszország elleni mérkőzésén kapott 45 percet. - Futács Márkó: 2014. március 5-én a Finnország elleni barátságos mérkőzésen debütált a válogatottban, összesen háromszor képviselte a miskolci csapatot. - Elek Ákos: 13 évvel az utolsó diósgyőri pályára lépő után, 2012. szeptember 7-én a 75. percben Hajnal Tamást váltva szerepelt a válogatottban először diósgyőriként, sorrendben tizenkilencedik alkalommal. Azóta még tizenkétszer szerepelt a nemzeti tizenegyben, ezzel holtversenyben ő lett a válogatottba legtöbbször bekerült diósgyőri labdarúgó, Ő az egyetlen diósgyőri játékos, aki világversenyen képviselhette a csapatot, a 2016-os Európa-bajnokságon. - Kádár Tamás: 2013 első válogatott mérkőzésén a beleki edzőtáborban barátságos meccsen Fehéroroszország ellen első alkalommal a DVTK színeiben, utána még tizenkét alkalommal képviselte a klubot. Elek Ákossal holtversenyben a legtöbbször válogatottba került labdarúgó. - Ugrai Roland: 2018-as világbajnoki selejtezők alatt Svájc ellen lépett pályára először a válogatottban, amelyet 5-2-re elvesztett a nemzeti csapat. A második magyar gólt Ugrai szerezte. ### A DVTK külföldi válogatott labdarúgói - Hysen Memolla az Albán labdarúgó-válogatott tagja, 2020-2021 között futballozott Diósgyőrben. - Vicente Arze a Bolíviai labdarúgó-válogatott tagja, 2011-2012-ben futballozott Diósgyőrben. - Đorđe Kamber a Bosznia-hercegovinai labdarúgó-válogatott tagja, 2008-2009-ben futballozott Diósgyőrben. - Artur Pikk az Észt labdarúgó-válogatott tagja, 2021-ben futballozott Diósgyőrben. - Murtaz Dausvili a Grúz labdarúgó-válogatott tagja, 2016-2017-ben futballozott Diósgyőrben - Goran Milović a Horvát labdarúgó-válogatott tagja, 2021-ben futballozott Diósgyőrben. - Bojan Brnović a Jugoszláv labdarúgó-válogatott tagja, 2010-ben futballozott Diósgyőrben. - Haman Sadjo a Kameruni labdarúgó-válogatott tagja, két ízben, 2007-ben és 2010-ben futballozott Diósgyőrben. - Manjrekar James a Kanadai labdarúgó-válogatott tagja, 2015-2016 között futballozott Diósgyőrben. - Florent Hasani a Koszovói labdarúgó-válogatott tagja, 2018-2020 között futballozott Diósgyőrben. - Foxi Kéthévoama a Közép-afrikai labdarúgó-válogatott tagja, 2006-2007-ben futballozott Diósgyőrben. - Vitālijs Jagodinskis a Lett labdarúgó-válogatott tagja, 2016 és 2017 között futballozott Diósgyőrben. - Victor Carr a Libériai labdarúgó-válogatott tagja, 2007-ben futballozott Diósgyőrben. - Joachim Adukor a Libériai labdarúgó-válogatott tagja, 2019 és 2020 között futballozott Diósgyőrben. - Mindaugas Malinauskas a Litván labdarúgó-válogatott tagja, 2010-ben futballozott Diósgyőrben. - Mirko Ivanovski a Macedón labdarúgó-válogatott tagja, 2019-2021 között futballozott Diósgyőrben. - Vlado Jeknić a Montenegrói labdarúgó-válogatott tagja, 2009-2010-ben futballozott Diósgyőrben. - Gheorghe Grozav a Román labdarúgó-válogatott tagja, 2020-2021 között futballozott Diósgyőrben. - Ion Petcu egykori román válogatott, 1991-1992-ben futballozott Diósgyőrben. - Romulus Gabor egykori román válogatott, 1991-1992-ben futballozott Diósgyőrben. - Dobay István egykori román válogatott, 1945-1946-ban futballozott Diósgyőrben. - Abass Rassou a Ruandai labdarúgó-válogatott tagja, 2007-ben futballozott Diósgyőrben. - Martin Juhar a Szlovák labdarúgó-válogatott tagja, 2018-2019-ben futballozott Diósgyőrben - Michal Hanek a Szlovák labdarúgó-válogatott tagja, 2012-2014-ben futballozott Diósgyőrben. - Euloge Ahodikpe: Őt is Togo válogatottjába hívták be 2009 februárjában. - Kassim Guyazou: A játékost a DVTK labdarúgójaként behívták Togo válogatottjának keretébe. Guyazou időközben távozott a diósgyőri klubtól. ### A „B” válogatottban szerepelt labdarúgók A „B” keret játékosai azonos vagy magasabb szintű válogatottak ellen szerepeltek. Felföldi Sándor (1939. 1/0), Bohus Lajos (1941. 1/0), Dobó Zoltán (1953. 1/2), Dudás Zoltán (1955. 2/0), Szigeti Oszkár (1956–59 13/0), Iván József (1958. 4/2), Török Sándor (1958–59. 3/0), Tóth László (1958–59. 5/0), Werner Gyula (1959. 1/0), Paulás Tibor (1958. 1/0), Solymosi Ernő (1960. 2/0), Tamás Gyula (1964–66. 4/0), Szurgent Lajos (1967. 2/1), Sikora Ferenc (1967. 3/0), Szucsányi András (1968. 1/0), Veréb György (1976–80. 3/0), Salamon József (1977–81. 4/0), Fekete László (1977–79. 4/1), Szántó Gábor (1979. 2/0), Tatár György (1978. 1/0), Oláh Ferenc (1979. 2/0), Fükő Sándor (1979. 2/0), Borostyán Mihály (1980–81. 3/1) \*A zárójelben az év mellett a játszott mérkőzések és az elért gólok számát találhatjuk. ### Az utánpótlás válogatottban szerepelt labdarúgók Az utánpótlás keret játékosai azonos vagy magasabb szintű válogatottak ellen szerepeltek. Turbéki I. (1942./1x), Dudás Z. (1954./2x), Szigeti O. (1956./2x), Csányi J. (1957./1x), Werner Gy. (1957–60./13x), Iván J. (1957–58./2x), Solymosi E. (1959./2x), Perecsi T. (1961./2x), Ráczi A. (1963–64./2x), Sikora F. (1964./5x), Gál B. (1966–68./9x), Szurgent L. (1967./2x), Salamon J. (1967–75./4x), Veréb Gy. (1970–71./2x), Oláh F. (1974–75./4x), Szabó L. (1974./2x), Koleszárik (1974./1x), Borostyán (1975–83./10x), Fükő (1975./2x), Kerekes (1978./3x), Szlifka (1981–82./2x), Szemere (1982./1x), Gulyás I. (1982–83./4x), Teodoru II. (1982–83./9x), Kiss I. (1983./1x), Lippai (1983./2x), Tóth M. (1988./1x), Huszák (1988./1x), Polyák A. (2003./1x), Máté P. (2004-05./5x), Tisza T. (2004-05./9x), Krajnc (2005./3x), Faggyas M. (2006./1x), Huszák T. (2007), Takács P. (2009./3x), Balajti Á. (2009./4x), Eperjesi G. (2011./3x), Bacsa P. (2011./2x). \*A zárójelben az év mellett a játszott mérkőzések számát találhatjuk. ### Az olimpiai válogatottban szerepelt labdarúgók Az olimpiai keret játékosai azonos vagy magasabb szintű válogatottak ellen szerepeltek. - 1959\. november 22. Magyarország–Ausztria 2:1, Olimpiai selejtező, Népstadion: Iván. - 1960\. augusztus 29. Magyarország–Peru 6:2, Olimpiai mérkőzés, Nápoly: Solymosi. - 1960\. szeptember 1. Magyarország–Franciaország 7:0, Olimpiai mérkőzés, Róma: Solymosi. - 1960\. szeptember 9. Magyarország–Olaszország 2:1, Olimpiai mérkőzés, Róma: Solymosi. - 1979\. április 18. Románia–Magyarország 2–0, Előselejtező, Pitești: Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár. - 1979\. május 30. Magyarország–Románia 3–0, Előselejtező, Diósgyőr: Szántó, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán (1), Fekete (1). - 1979\. október 31. Lengyelország–Magyarország 1–0, Olimpiai selejtező, Wrocław: Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostyán. - 1979\. november 14. Magyarország–Lengyelország 2–0, Olimpiai selejtező, Diósgyőr: Veréb, Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár (1), Fükő (cs), Borostyán, Fekete. - 1979\. november 24. Magyarország–Csehszlovákia 3–0, Olimpiai selejtező, Diósgyőr: Veréb, Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár (1), Borostyán, Fekete. - 1980\. április 13. Csehszlovákia–Magyarország 2–3, Olimpiai selejtező, Prága: Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár (1). \*A zárójelben, a játékosok neve mellett a szerzett találatok száma található; cs=csere. ## Vezetőség - Miskolc városa és az Arago Zrt., mint tulajdonosok. - A kisebbségi tulajdonos Miskolc városa, az önkormányzati tulajdonú Miskolc Holding Önkormányzati Vagyonkezelő Zrt-n (39,95%) és a Diósgyőri Sportlétesítményeket Működtető Kht-n (8,37%) keresztül (Székely Domokos, ügyvezető igazgató) 2009. július 17-től. - Többségi tulajdonos 51,6%-ban az Arago Zrt. az általa tulajdonolt Borsodsport Invest Kft-n keresztül (Sántha Gergely, ügyvezető igazgató) 2010. szeptember 18-tól. - Ügyvezető igazgató: Szabó Tamás. ## Szakmai stáb 2023\. július 23. szerint. ## Játékoskeret Utolsó módosítás: 2024. január 14. A vastaggal jelzett játékosok felnőtt válogatottsággal rendelkeznek. A dőlttel jelzett játékosok kölcsönben szerepelnek a klubnál. \*Második csapatban is pályára lépő játékosok. Az érték oszlopban szereplő , , és = jelek azt mutatják, hogy a Transfermarkt legutóbbi adatfrissítése előtti állapothoz képest mennyit nőtt, csökkent a játékos értéke, vagy ha nem változott, akkor azt az = jel mutatja. ## Visszavonultatott mezszámok - 13 – Rakaczki Bence (végleg) - 77 – José Luque (2023-ig) ## Stadion Az első stadion 1911-ben készült el salakos játéktérrel, fából készült lelátóval. A második stadion felavatására 1939. június 25-én került sor. A stadionban rendezett első mérkőzésen a DiMÁVAG együttese a Kispest ellen győzedelmeskedett 6:2 arányban. 1968-ban felújították, akkor ez volt a vidék legnagyobb stadionja, eredetileg több mint embert volt képes befogadni. A klubházat 2006-ban újították fel, 2010-ben pedig átadták az új, fedett, ülőhelyekkel felszerelt modern lelátórészt a „napos” oldalon. A 2007–08-as szezonban szponzoráció keretében a stadion neve DVTK Borsodi Aréna volt. A harmadik stadion 2018-ra készült el, a régit lebontották, és új korszerű létesítményt emeltek a helyén. Az új stadiont 2018 májusában adták át, beruházás költsége 13 milliárd forint volt. Befogadó képessége fő, mind ülőhely. A stadion első hivatalos mérkőzésén a csapat 1–0-ra kikapott a Mezőkövesdtől. A stadion számos módon megközelíthető. A tömegközlekedést igénybe véve a városban az 1-es számú villamosjárattal, valamint 1-es, 6-os és a 29-es számú autóbuszokkal. Személygépkocsival pedig Budapest irányából a 3-as számú főúton, a Búza-téren keresztül, az északi tehermentesítőn és a Győri-kapun keresztül. ## Eredmények ### Nemzeti #### Élvonalbeli bajnoki szereplések Bajnoki szempontból egyértelműen az 1977–81 közötti időszak a klub legszebb érája, a két kupagyőzelem és a bajnoki bronz is ezt mutatja. \* A bajnokságot keleti és nyugati csoportra osztották. A csapat a következő szezonban nem indulhatott az élvonalban. - NB I - 15px Bronzérmes (1): 1979 - NB II - 15px Bajnok (7): 1949/50, 1953, 1956, 1962/63, 1973/74, 2010/11, 2022/23 - Feljutott az első osztályba, de nem bajnokként (5): 1939/40, 1965, 1990/91, 1996/97, 2003/04 - Magyar Kupa - 15px Győztes (2): 1977, 1980 - 15px Döntős (4): 1942, 1965, 1981, 2013-14 - Ligakupa - 15px Győztes (1): 2014 - 15px Döntős (1): 2008 #### Legeredményesebb szereplések a Magyar kupában ### Nemzetközi kupaszereplés Először 1960-ban járt a DVTK a nemzetközi porondon, a közép-európai kupában kezdett a csapat. Az első, Palermo elleni idegenbeli meccsen Iván és Fekete góljaival 2:1-re nyertek, de a visszavágón 2:0-s győzelemmel az olasz együttes lépett tovább. Ezután a Crvena Zvezda volt a következő ellenfél az 1967-es kiírásban, de akkor sem sikerült a továbbjutás. A közép-európai kupában 1971-ben vett részt a Diósgyőr utoljára, akkor a Lokomotiv Kassát megverve a második körig jutottak, de a Čelik 4–2-es összesítéssel bizonyult jobbnak a diósgyőri együttesnél. Az 1977-es kupagyőzelemnek köszönhetően a diósgyőri együttes bejutott a kupagyőztesek Európa-kupájába, ahol ellenfele az első fordulóban a török Beşiktas volt. Az első mérkőzésen a DVTK kétgólos vereséget szenvedett, ennek ellenére a visszavágóra több mint húszezer szurkoló váltott belépőt. A mérkőzésen a diósgyőri játékosok látványos 5–0-s győzelmet arattak a török csapat felett. A következő körben a sorsolás a Hajduk Splitet sodorta DVTK útjába. Az első meccsen a diósgyőri csapat győzött 2–1-re Tatár és Váradi góljaival, pedig a szünetben még a jugoszlávok vezettek. A visszavágó hasonló, de fordított eredménnyel zárult. Mivel sem a rendes játékidő, sem a hosszabbítás nem döntött, így büntetőpárbaj következett, melyben a horvát együttesnek kedvezett a szerencse. Az 1979–80-as szezonban a csapat az UEFA-kupában próbálhatott szerencsét, ahol a német Kaiserslautern együttese akadályozta meg a negyedik fordulóba jutást. A klub az első két fordulóban meggyőző teljesítménnyel győzte le a Rapid Wien és a skót Dundee United együttesét, mely hatására a brit sajtó a kontinens legjobb csapatának nevezte a DVTK-t! Az 1980-as évben a csapat újra bejutott a KEK-be, azonban a Celtic FC túl nagy falatnak bizonyult a Diósgyőr számára. Ez a szezon egy korszak végét jelentette a csapat számára, és 1998-ig nem került sor újabb nemzetközi kupában való szereplésre. Ekkor a Tornyi Barnabás vezette együttes játszhatott újra nemzetközi mérkőzést az Andrássy úti arénában. 2014-ben a kupagyőztes Újpest licencgondjai miatt az Európa ligában indulhatott a csapat, ahol a máltai és bolgár ellenfeleit legyőzve a harmadik körben búcsúzott a kupa küzdelmeitől a Tomislav Sivic irányította egyesület 1-8 összesítésű eredménnyel. Összesítés: \*M: Mérkőzések száma, Gy: Győzelmek száma, D: Döntetlenek száma, V: Vereségek száma, RG/KG: Rúgott gólok száma / Kapott gólok száma, G: Gólarány ## Statisztikák ### Legtöbbször szerepeltek az NB I-ben ### NB I-es góllövőlista ### Legeredményesebb játékosok az NB I-ben ## Az egyesület nevei A klub neve a politikai és egyéb nyomásra Diósgyőri MÁVAG-ra, Diósgyőri Vasasra is változott az évek folyamán, majd 1992-ben, a rendszerváltozás után, a felbomló DVTK alapjain alakult meg a Diósgyőri FC. - Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Köre (DVTK) 1910–1938 - Diósgyőri Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár Sport Club (DiMÁVAG SC) 1938–1945 - Diósgyőri Vasas Testgyakorlók Köre (DVTK) 1945–1951 - Diósgyőri Vasas 1951–1953 - Diósgyőri Vasas Sport Egyesület (DVSE) 1953–1957 - Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre Miskolc (DVTK-Miskolc) 1957–1992 - Diósgyőr Football Club (DFC) 1992–2000 - Diósgyőri Városrész Testgyakorló Köre (DVTK) 2000–2003 - Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre 1910 (DVTK 1910) 2003–2004 - Diósgyőri Balaton Football Club (majd Diósgyőri VTK-BFC) 2004–2005 - Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre (DVTK) 2005–2007 - Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre-BORSODI (DVTK-Borsodi) 2007–2008 - Diósgyőri Vasgyárak Testgyakorló Köre (DVTK) (jelenlegi) 2008– ### Csapatszínek - piros-fehér: 1910–1938 - piros-kék: 1938–1957 - piros-fehér: 1957– ## Szurkolók A DVTK csapata igen lelkes szurkolótáborral rendelkezik, és a városban szinte mindenki rajong a futballért. A 2007–08-as szezonban a diósgyőri mérkőzések átlagnézőszáma 5063 volt, amellyel a DVTK az NB I leglátogatottabb csapata volt. A szezoncsúcson 10 ezer szurkoló buzdította a piros-fehér együttest. A 2011-12-es szezonban az átlagos nézőszám 7793 fő, amivel a leglátogatottabb csapat volt az élvonalban, míg a szezoncsúcson 11 398-an voltak a stadionban, ami telt házat jelentett. Kijelenthető, hogy a teljes élvonal a csapat ellenfelének tekinthető, azonban különösen rossz a viszony a nyíregyházi ultrákkal, illetve a Ferencváros és az Újpest szurkolóival. A DVTK-szurkolók korábban szimpatizáltak a másik kelet-magyarországi piros-fehér csapat, a DVSC, illetve a Videoton szurkolóival, korábban legendásnak bizonyult a nagy hármas (Vidi-Debrecen-Diósgyőr) barátság, ami napjainkban megkopott. Az elmúlt években baráti kapcsolat alakult ki a Szeged szurkolóival. ### Diósgyőr induló Szombaton délelőtt már a meccsre gondolok, Szerdától várom én ezt a szép napot. A mérkőzés reggelén, már azt is jól tudom, Hogy délután győz a csapatom. Hétvége, forduló csak a meccsre gondolok, Fújhat szél eshet hó, én mindig itt vagyok! Zúg a szép volt fiúk, ha gólokat lövünk Piros-fehér a címerünk! Refrén: Hajrá, Diósgyőr! (Diósgyőr!) Gyerünk a zöld gyepre vár ránk a labda! (A labda)! Hajrá, Diósgyőr! (Diósgyőr!) Jöttünk mert biztos, hogy győz a csapat ma! (A csapat ma!) Hajrá, Diósgyőr! (Diósgyőr!) Kacagva süt ránk az égről a nap, Együtt vagyunk, győzni fogunk, elvisszük, nem hagyjuk a pontokat! Hétvége, forduló csak a meccsre gondolok, Fújhat szél eshet hó, én mindig itt vagyok! Zúg a szép volt fiúk, ha gólokat lövünk Piros-fehér a címerünk! Refrén Lá-lá la-la-la.... Refrén (Az induló előadója a Reflex együttes, szerzője pedig Bárdos István.) ### Egyéb dalok - Hé fiúk! - Amíg élek én - Érted élek én - Aki diósgyőri - Hajrá Diósgyőr - Óóó Diósgyőr alé - Miskolc – Bíborszél együttes - Harcra Fel! – Hooligans együttes ### Szurkolói csoportok - Bajtársak Diósgyőr - FórumFoci Team - Diósgyőri Labdarúgásért Baráti Kör - Commandos Diósgyőr - Kilián Diósgyőr - Egység - Tapírok - Emigrantes Rojos - Korzó Boys - Ultras (1910) - Harcosok Diósgyőr - Hooligans Diósgyőr - Bitangok - Redskins - Rude Boys - A.C.A.B. Miskolc - Sturm und Drang - Beagle Boys - Hazádnak Rendületlenül (2005) - Trógerek - Red Company (fiatal szurkolói csoport) - Diósgyőri Női Szurkolói Klub Emellett számos rajongói klub is működik. Megszűnt szurkolói csoportok - Fighters (1995–1998) - Harcosok (1998–2003) - Red Gladiators (?–1998) - Sólymok Diósgyőr (2001–2005) ## Korábbi edzők, szakvezetők \*Détári a „borsodvolános” Diósgyőr, míg Kiprich a „siófoki” DVTK edzője volt egy időben. Az évszám mögötti, zárójelben levő számok azt jelölik, hogy az edzők hány mérkőzés során irányították a csapatot. Benczés Miklós megbízott edzőként irányította a csapatot, amíg új vezetőedzőt találtak. ## Érdekességek - A legnagyobb gólarányú győzelem: 18:0 a Bocskai ellen (1946. február) - A legnagyobb vereség: 0:9 az Újpest ellen (1968) - A leghosszabb győzelmi sorozat: 18 egymás utáni győzelem (1939–40, NB II) - A leghosszabb nyeretlenségi sorozat: 26 mérkőzés (1983–84) - A legtöbb gólt lövő diósgyőri játékos: Dobó Zoltán, 100 gól (27 NB I + 73 NB II) - A legtöbb mérkőzésen szerepelt diósgyőri labdarúgó: Oláh Ferenc: 468 (350 NB I + 118 NB II) - A legtöbb mérkőzésen vezette edzőként a csapatot: Szabó Géza (215) - A leghosszabb kapott gól nélküli sorozat: 7 egymás utáni mérkőzés (2013-2014, NB I) ## A klub történetének fontosabb eseményei időrendi sorrendben - 1910\. február 6.: Hetven küldött és nagyszámú érdeklődő megalakította a Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Körét. - 1912\. október 6.: Az első bajnoki mérkőzés: DVTK–Miskolci AK 2:0. - 1923\. április 1.: Az első nemzetközi mérkőzés Ungváron. A DVTK 2:0-ra nyert Presovszky és Postainer góljával. - 1938\. augusztus 5.: A Diósgyőri AC és a Diósgyőri VTK fúziója nyomán létrejött a DiMÁVAG Sport Club. - 1940\. június 28.: A DiMÁVAG-ot beosztották az NB I csapatai közé. - 1941\. március 23.: Berecz a jugoszlávok elleni találkozón nyitotta meg a válogatottban szereplő diósgyőri futballisták sorát. - 1946\. február 17.: Bajnoki gólrekord: 18:0 a Bocskai ellen. - 1948\. szeptember 10.: Újabb névváltoztatás: a klub felvette a Diósgyőri Vasas nevet. - 1957\. február 17.: Az egyesület a régi hagyományokra hivatkozva visszatért a DVTK névhez. - 1960\. július 3.: A DVTK első nemzetközi kupamérkőzése Palermóban (2:1). - 1977\. június 18.: A Vasas elleni hatvani győzelemmel (1–0) a DVTK először nyerte meg a Magyar Népköztársasági Kupát. - 1978\. október 14.: A Salgótarján ellen Magyar Balázs megszerezte a diósgyőriek ezredik NB I-es gólját. - 1979\. június 16.: 800. bajnoki mérkőzése napján a DVTK megszerezte első NB I-es (bronz-) érmes helyezését. - 1979\. szeptember 12.: Öt diósgyőri játékos a magyar válogatottban (Nyíregyháza, Magyarország–Csehszlovákia 2–1). - 1979\. november 14.: A magyar olimpiai válogatott, kilenc diósgyőri játékossal, legyőzte a lengyeleket. - 1980\. május 21.: A második MNK győzelem (Veszprémben a Vasas ellen 3–1). - 1992\. március 1.: A Diósgyőri Futball Club megalakulása. - 2000\. május 24.: Véget ért a csődmoratórium és elkezdődött a klub felszámolása. - 2004\. július 20.: Diósgyőrbe költözött a Siófok együttese. - 2008\. március 3.: A Széviép csoport tulajdonába került a DVTK. - 2009\. július 17.: A csapat visszakerült az önkormányzat tulajdonába, rögtön kineveztek egy új vezetőedzőt és elkezdték az adósságok törlesztését. - 2010\. november 13.: Elkezdődött a DVTK második leghosszabb, 14 mérkőzéses győzelmi sorozata az NB II-es Cegléd legyőzésével, a sorozat a Mezőkövesd elleni vereséggel ért véget 2011. május 28-án. - 2011\. május 28.: Bár a csapat vereséget szenvedett a Mezőkövesd otthonában, de mivel a rivális Nyíregyháza is kikapott, a csapat behozhatatlan, 6 pontos előnyre tett szert két fordulóval a szezon vége előtt, így 37 év után újra bajnok lett a Diósgyőr, és feljutott az élvonalba. ## Szezonok - A Diósgyőri VTK 2004–2005-ös szezonja - A Diósgyőri VTK 2005–2006-os szezonja - A Diósgyőri VTK 2006–2007-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2007–2008-as szezonja - A Diósgyőri VTK 2008–2009-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2009–2010-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2011–2012-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2012–2013-as szezonja - A Diósgyőri VTK 2013–2014-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2014–2015-ös szezonja - A Diósgyőri VTK 2015–2016-os szezonja - A Diósgyőri VTK 2016–2017-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2017–2018-as szezonja - A Diósgyőri VTK 2018–2019-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2021–2022-es szezonja - A Diósgyőri VTK 2022–2023-as szezonja - A Diósgyőri VTK 2023–2024-es szezonja ## Támogatók - Mez, sportszer: 2Rule - Főszponzor: Hell Energy Magyarország Kft. - Mezszponzorok: Borsodi Sörgyár Kft., Miskolc Autó, Tippmix, Mento Környezetkultúra Kft., PEKA BAU 2000 Kft. - Támogatók:V-Híd Zrt., Bosch, Hunguest Hotel Palota, Borsod Online, Borsodweb, Intersport, a Miskolc Holding cégei

Iszlám

Az iszlám (arabul الإسلام al-islām, al-iszlám ) az ősi arab politeizmussal, a zsidó vallással és a kereszténységgel közös tőről fakadó ábrahámi, monoteista vallás, melynek hívei a Koránt Isten szavának, Mohamedet pedig az utolsó és fő prófétának, a „próféták pecsétjének” tartják. E világvallás hívőit muszlimoknak vagy muzulmánoknak nevezzük. A muszlimok az iszlámot az első, az egyetlen igaz, szellemileg a világ keletkezése óta létező vallásnak tekintik. A Föld nagy világvallásainak egyike. Alapjául azon, Isten (arabul Allah) szavának tekintett kinyilatkoztatások szolgálnak, amelyeket a Mohamed prófétaként ismert Muhammad ibn Abdalláh ibn Abd al-Muttalib adott át a 7. század első harmadának végén Hidzsázban a követőinek, és amelyeket halála után két évtizeddel a Koránban gyűjtöttek össze követői. A kereszténység után, 1,9 milliárd követőjével (ez a Föld népességének egynegyede) a világ második legnagyobb vallása. Fő elterjedési területei Észak-Afrika, a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Malajzia, valamint a legnépesebb muszlim ország, Indonézia. Az iszlám túlmutat a dogmák és vallásgyakorlatok összességén, civilizációnak is tekinthető: híveit Mauritániától Indonéziáig közös kultúra, közös hagyományok és az egyazon, vallást, erkölcsöt, jogot és mindennapi életet szabályozó jogrendnek (saría) való engedelmeskedés köti össze. Mindehhez egészen a modern időkig a vallási és tudományos életben az arab nyelv mint közvetítőnyelv általános használata társult. Az iszlám égisze alatt a középkorban és az újkor hajnalán számos virágzó és fejlett államalakulat jött létre, melyek közül kiemelkedett az Omajjád, az Abbászida, a Córdobai és a Fátimida Kalifátus, valamint az Ajjúbida, a Mameluk, az Oszmán, a Mogul és a Szafavida Birodalom. Az iszlám civilizáció központjai, úgymint Kairó, Bagdad, Damaszkusz, Córdoba vagy Isztambul a maguk fénykorában a világ legnagyobb városai közé tartoztak, s a modern és szervezett nagyvárosi kultúra úttörői voltak. ## Etimológia Az arab nyelvben az iszlám szó az SZ–L–M szógyök IV. igetörzsbeli maszdarja. A szó alapvető jelentése: „Isten akaratának való alávetés” vagy „Isten akaratában való megbékélés, megnyugvás”. Az iszlám szó a muszlim világ nyelveiben csakis főnévi jelentéssel rendelkezik, de a magyar nyelvben terjedőben van melléknévi értelmű használata is (például iszlám világ). A muszlim szó szintén az SZ–L–M szógyök IV. igetörzsbeli alakjai közé tartozik. Aktív particípium, jelentése: „önmagát Isten akaratának alávető”, „Isten akaratában megbékélő”. Ennek perzsa és török közvetítéssel magyar nyelvbe eljutott változata, az egyébként eredetileg többesszámú alak, a muzulmán. A média hatására a legfeljebb arab nyelvjárási vagy nem arab közegben használt moszlem, moszlim, sőt a teljesen helytelen mozlem alak is terjedőben van. Az elterjedt „mohamedánizmus” vagy „mohamedán” elnevezés, amelyet gyakran használnak az iszlámra és a muszlimokra, helytelen és félrevezető, emellett ezek az elnevezések sértik az iszlám hívőit, hiszen a muszlimok nem imádják Mohamedet, sem más teremtett lényt. Hitük szerint csakis Istent – Allahot, azaz az "Egyistent" – lehet imádni. Az Istenben való hit az iszlám vallás alaptétele, hiszen Allah egyedüliségében és mindenhatóságában hisznek, és egyedül Isten az, akit áhítatosan imádni és szolgálni kell, és csak hozzá lehet segítségért és bűnbocsánatért fordulni, bármilyen közbenjáró vagy közvetítő nélkül. „Allah az egyetlen; Allah az örökkévaló; Nem nemzett és nem nemzetett; És senki nem fogható hozzá.” (Korán 112:1-4) Muszlim az, aki „aláveti magát”, átadja magát Istennek, vagyis az iszlám híve. ## Önmeghatározás Az iszlám kezdettől fogva úgy tekint önmagára mint a judaizmus és a kereszténység közvetlen és utolsó utódjára, azaz a három vallás által imádott egyazon Isten legújabb és egyben legutolsó, hamisítatlan kinyilatkoztatásainak birtokosára. Ennek megfelelően a Korán Ábrahámot (Ibráhím), Mózest (Múszá) és Jézust (Íszá) egyaránt prófétának ismeri el, és Mohamedet tekinti a „próféták pecsétjének”, azaz az utolsó, kinyilatkoztatásban részesülő prófétának. A zsidókat, a keresztényeket – és sajátos módon a zoroasztriánusokat – ennek megfelelően „könyv népének” tartják, ezért a hódítások kora óta a muszlim közösség (umma) védelmét (dzimma) élvezik. A dzimma lényege, hogy az adott hit követői életben maradhatnak pénz, illetve földadó ellenében. A „könyv népei” teljes alávetettségben élnek. Jogilag nem egyenlők a muszlimokkal, jelképeiket nyilvánosan nem használhatják, és nem téríthetnek, fejvesztés terhe mellett. ## Az iszlám forrásai Az iszlám két forrásból vezeti le tanításait: - Korán: A Korán az iszlám elsődleges és legfontosabb forrása. A muszlimok szerint Isten által kinyilatkoztatott mű, és Isten szavait tartalmazza. Bár az iszlám az Isten által leküldött többi könyvet is elismeri (Tóra, Biblia), egyedül a Koránt tartja romlatlan, változatlan formában megmaradtnak. A Korán kizárólag a Mohameden keresztül kinyilatkoztatott szövegeket tartalmazza, más prófétákra és kinyilatkoztatásokra csak ezen keresztül utal. A Korán szövegét tekintve az iszlám különböző irányzatai között nincs különbség, valamennyiük ugyanazt a 7. század közepén Mohamed kortársai által a próféta szavaiból összeállított szöveget fogadja el Koránként. - Szunna: A szunna az iszlám szunnita ágában Mohamed próféta és társai cselekedeteinek, tanításainak összességét jelenti. A síita irányzatban a szunna kibővül az imámok tanításaival és cselekedeteivel is. A szunnát az iszlám legtöbb irányzata mint isteni útmutatást kezeli, és az iszlám vallásjog, vallásgyakorlat és teológia autentikus forrásának tekinti. (Az ún. koranita irányzat elutasítja a szunnát, és kizárólag a Koránt tekinti a vallás forrásának.) Mivel a Korán legfeljebb utalásszerűen tesz említést Mohamed életére, a szunna a Korán utalásain kívül elsősorban a Mohamed életére vonatkozó hagyományokra, az ún. hadíszokra épül. A hadíszok Mohamed és bizalmas körének mondásai, szólásai és tettei, amelyek útmutatóul szolgálnak azokra a jogi esetekre, amelyek a Koránban nincsenek szabályozva. Az egyes irányzatok között, sőt esetenként az irányzatokon belül is, a különböző hadíszok hitelességének kérdésében komoly különbségek vannak a síita és szunnita irányzat kölcsönösen elutasítja a másik irányzat által hitelesnek tartott hadíszok többségét, ennek ellenére számtalan olyan hadísz létezik, amely a síitáknál és a szunnitáknál megegyezik, csupán az azt hitelesítő tekintélyek különböznek. ## Története ### Kialakulása Az iszlám kialakulása az Arab-félszigeten ment végbe a 7. század elején, pogány, de ugyanakkor keresztény, zsidó és zoroasztriánus hatásoknak egyaránt kitett közegben. Akkoriban, már mintegy fél évszázada Mekka városa ellenőrizte a Tömjénúton folyó, hatalmas hasznot hajtó karavánkereskedelmét, ami a hagyományos arab eszményektől való eltávolodást és szociális elégedetlenséget szült. Ennek élére a várost vezető Kurajs-törzs egy szegényebb ága, a Hásim-klán egyik tagja, az aszketikus hajlamú Muhammad ibn Abdalláh állt, aki a hagyomány szerint 610 körül kapta az első isteni kinyilatkoztatást Gábriel arkangyaltól (arabul Dzsibríl vagy Dzsibráíl). A befolyásos mekkai körök rossz szemmel nézték Mohamed tevékenységét, aki az egyistenhitet terjesztette az akkori többistenhittel szemben, ám bojkottjuk ellenére politikailag befolyásos nagybátyja, Abu Tálib kiállt mellette, és védelmezte egészen 619-ben bekövetkezett haláláig. Ekkortól kezdve azonban Mohamed mind nagyobb fenyegetésnek, támadásoknak volt kitéve, ezért külső pártfogókat keresett, míg végül Jaszrib (a későbbi Medina) egymással sok véres harcot vívó törzsei fel nem kérték döntőbírájuknak. Mohamed – akit az iszlámban elsősorban inkább Isten küldöttjének (raszúl Alláh) neveznek, mint prófétának (nabi) – így 622-ben titokban áttelepült a városba (ez az ún. hidzsra, amelynek időpontját később az iszlám időszámítás kezdőpontjává tették). Mohamed és hívei, már csak megélhetési okokból is, kénytelenek voltak a mekkaiak karavánjait fosztogatni, amiből valóságos háború alakult ki. Az összecsapások során a buzgón vallásos muszlimok győzelmeket arattak, kisebb vereségeik pedig nem törték meg őket. Ennek köszönhetően számos medinai és beduin is csatlakozott Mohamedhez, amivel az iszlám (jórészt formális) felvétele is együtt járt. Ellenfelük növekvő erejét látva a mekkaiak végül beleegyeztek, hogy Mohamed és hívei elzarándokolhassanak a városban levő, pogányok által is használt, kocka alakú szentélyhez (al-Kaaba, azaz a Kába), amelyet Mohamed szerint maga Ábrahám emelt azon a helyen, ahol Isten próbára tette őt azzal, hogy megkérte: áldozza fel neki fiát, Iszmáílt. A zarándoklattal egyidejűleg a muszlimok jóformán vértelenül vették be Mekkát 629-ben, az Arab-félsziget legerősebb hatalmi központját. Az eset a nomád törzsek tömegeinek és a jemeni perzsa tartománynak Mohamedhez való csatlakozását eredményezte. A félsziget így a Próféta kezébe került, aki Medinában rendezte be fővárosát. ### Az iszlám elterjedése A hagyomány szerint már Mohamed felszólította a kortárs uralkodókat az iszlámhoz való csatlakozásra, bár erről egy korabeli, nem muszlim forrás sem szól. Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy 630-ban az északi Tabúk felé indult muszlim portya. Mohamed halálakor a közösség kettős kihívás elé került: a próféta nem rendelkezett életműve folytatásáról, a beduinok zöme pedig felbontottnak tekintette a korábban kötött, adókkal és egyéb kellemetlen kötöttségekkel járó, a háborúk végeztével hasznot nem hajtó szövetséget, és fellázadtak (ez az ún. ridda). A Próféta társai (szahába) a közösség elerodálódását megakadályozandó gyorsan megválasztották „Isten küldöttjének helyettesét” (halífat raszúl Alláh, azaz kalifa) Abu Bakr személyében, és az „Isten kardjának” nevezett Hálid ibn al-Valíd leverte a lázadó törzseket. A közösség összetartásának azonban az volt az igazi eszköze, hogy a nem éppen vallásos híveket is érdekeltté tették az iszlámhoz való csatlakozásban. Ez vezetett a nagy hódításokhoz. A korábban példátlan módon egyesült arab seregek lerohanták és legyőzték a kor leghatalmasabb államait, az egymás elleni háborúskodásban kimerült Bizáncot és Perzsiát – ez utóbbi össze is omlott az invázió súlya alatt. A hódítás lendülete – a belháborúk idején megakadásokkal – a 8. századig tartott, amikorra muszlim (de mind kevésbé csupán arab) kézbe került egész Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része, Szíria, Délkelet-Anatólia, illetve Irán vidéke és Transzoxánia. Az Ibériai-félszigetet 711-ben foglalták el az arabok, legyőzve a nyugati gótokat. Előrenyomulásukat Európában csak Martell Károly frank majordomus tudta megállítani a poitiers-i csatában, 732-ben, egý időre gátat szabva ezzel az iszlám terjeszkedésének is. A további terjeszkedés lassabb folyamat volt: Anatólia zömét a szeldzsuk törökök hajtották uralmuk alá a 11. század végén, a Balkánra pedig az Oszmán Birodalommal érkezett a 14. századtól kezdve. A kelet-európai pusztán a 13. században létrejött Arany Horda és a 18. század végéig fennmaradó utódállamai alkottak muszlim államiságot, de vallásuknak nem sok nyoma maradt a térségben. India felé a 10. század végén az afganisztáni Gaznavidák, majd a Gúridák kezdték elterjeszteni az iszlámot birodalomépítésükkel párhuzamosan, ez utóbbiaktól szakadt el Észak-Indiában a Delhi Szultanátus a 13. század legelején. Az indiai muszlim uralom a 16. században a félsziget nagyját ellenőrző Mogul Birodalomban teljesedett ki. A maláj és indonéz térségbe – hasonlóan Fekete-Afrikához – kereskedők vitték az iszlámot, és csak a 16. század végére vált a térség domináns vallásává. ## Hit Az iszlám a vallással kapcsolatban két alapfogalmat különböztet meg, a hitet (إيمان, ímán) és a vallásgyakorlatot (دين, dín). ### Az iszlám hit hat alaptétele Az iszlám teológiája mítoszokban és mesékben gyökerezik, istene az egész világ felett álló korlátlan úr, akit angyalok sokasága támogat világkormányzó munkájában, aki tetszése szerint szabja meg az emberek sorsát. Haláluk után mennyország vagy pokol vár reájuk. Erősen hangsúlyozza az eleve elrendelés tanát, és az ebből eredő fatalisztikus hit az iszlám egyik jellegzetessége. Minden muszlim, irányzattól függetlenül, hisz az alábbi hat alaptételben: - Egyistenhit (tauhíd) Az iszlám központi gondolata Isten egysége és egyedülvalósága. Teológiai rendszerében szigorú monoteizmust valósít meg. A „társítást” (sirk), azaz Isten mellé társat – más istenséget, avagy embert állítani – a legkomolyabb bűnnek tartja. Hit és iszlám egyet jelentenek. Az iszlám előírásai szerint minden hittételben kivétel nélkül hinni kell, az azonban nem okvetlen szükséges, hogy az ember mindegyiket egyenként is ismerje. Ha valaki főbenjáró bűnt követett is el, azért muszlim marad, amíg bűnét megengedettnek nem tekintik. Isten minden bűnt megbocsát, csak a hitetlenséget nem. A legzsarnokabb uralkodó ellen sem szabad kardot rántani. A halottak lelkének hasznára válik, ha Koránt olvastatnak értük. Az Istennek való feltétlen alávetettségből következik, hogy csak Őt szabad imádni, aki egyedülvaló, és társai nincsenek. Nincs (meghatározható) lakhelye, láthatatlan és öröktől fogva létezik, se alakja, se színe, se részei nincsenek. Élet és tudás teljének a birtokában van, mindenható és mindent látó. Semmi sem történik az akarata nélkül, és hogy a bűn és a rosszaság mégis hogyan lehetséges, azt az ember fel sem foghatja. Isten mindenható, mindenhatósága létével egy. Isten hét tulajdonsága (élet, tudás, hallás, látás, akarat, mindenhatóság és beszéd) öröktől léteznek és Isten lényegéhez tartoznak. Isten teremtett és teremt minden cselekedetet, tudást és minden érzést. „Nem az evés csillapítja az éhséget, hanem Isten”. Az iszlám istenképét legtömörebben a Korán 112. verse (szúra) fogalmazza meg: Az Allah szó etimológiailag az arab iláh (istenség, isten) szóból származik. Az iláh kifejezéshez határozott névelő csatlakozik. Így az Allah szó konkrét jelentése „az Isten”. A szó távolabbról a sémi lh – Istent, istenséget jelölő szógyökből ered. (ld. még a héber Eloah, az arámi Elah vagy a szír Alaha szavak) - Próféták és szentek (nabi, tbsz. anbija) Az iszlám rendszerében Allah kinyilatkoztatásait próféták vagy küldöttek közvetítették az emberek felé. Az iszlám tanítása szerint Allah elküldte a prófétáit az emberek közé, hogy „intők legyenek a Végső Naptól”. Az ortodox szunnita felfogás szerint a prófétákon kívül nincsenek szent emberek, kivéve a mahdit, az első négy kalifa, Abu Bakr, Omár, Oszmán és Ali tulajdonképpen csak helyesen vezetettek (ők ugyanis a Próféta közvetlen társai voltak, és a szunna az ő hagyományaikat is tartalmazza a próféta hagyománya mellett). A síiták álláspontja ezzel szemben az, hogy szentek az imámok (Ali, Haszan, Huszajn és a leszármazottaik) is. Szerintük a híres mártírok és hitvallók, csodatévő és jámbor remeték olyan szent személyek, akiknek közbenjárását kérhetik istennél, de imádkozni hozzájuk nem szabad. A szenteknek alacsonyabb rangjuk van mint a prófétáknak. A szunnitáknak nem szent hely a helyesen vezetett kalifák sírja sem, azonban a Próféta sírját már „szent helynek” tekintik. Gazdag kultusza alakult ki az ereklyetiszteletnek is. A prófétákat az iszlám egyenrangúnak tekinti. A próféták sorában az első Ádám, akit Iblísz (ördög) kivételével az angyalok imádtak. Mohamed a legutolsó próféta, a próféták „pecsétje”. Bár az iszlám szerint Isten minden néphez küldött prófétát (egy hadísz szerint számuk 124 000), a Korán összesen huszonöt prófétát említ név szerint: - Ádam (Ádám), Idrísz (Énok), Núh (Noé), Húd (Heber?), Szálih (Salih), Ibráhím (Ábrahám), Ajjúb (Jób), Lút (Lót), Iszmáíl (Izmael), Iszhák (Izsák), Jaakúb (Jákob), Júszuf (József), Suajb (Jethro?), Múszá (Mózes), Hárún (Áron), Dávúd (Dávid), Szulajmán (Salamon), Iljász (Éliás), Dzú l-Kifl (Ezékiel?), al-Jasza (Illés), Júnusz (Jónás), Zakarijja (Zakariás), Jahjá (Keresztelő János), Íszá (Jézus), Mohamed. A muszlimok hite szerint Mohamed a legjobb ember, népe a legjobb nép. Az előtte való próféták mind csak egy néphez küldettek. Mohamed küldetése az egész világnak, úgy az embereknek, mint a démonoknak szól. Mohamed sok csodát tett: megrepesztette a Holdat, vizet fakasztott; állatok, fák és kövek üdvözölték prófétaként. Az az utazása, amelyet egy éjszaka tett Jeruzsálembe és a mennyországba (mirádzs) nem mese, hanem tény. A Próféta legnagyobb csodája a Korán. A hitnek ez a tétele tehát csak a prófétákban és szentekben való hit megvallására szorítkozik, nem tesz kitételt arra, hogy ezeket imádni, vagy tisztelni kell. A különböző irányzatok, sőt irányzatokon belül is a vallásjogi iskolák eltérő gyakorlattal és toleranciával viseltetnek ebben a kérdésben. Az iszlám – eretnekség közötti határvonalat kétségkívül súrolja, ha nevezetes személyeket imádnak hívők, vagy felekezetek, de amíg Mohamed után nem állítanak új prófétát, vagy személyeket nem ruháznak fel isteni attribútumokkal, addig az iszlám közösség tagjai maradnak. „A vallás hitvallás és cselekvés; gyarapodhat és fogyatkozhat”. - Kinyilatkoztatott könyvek Az iszlám szerint Isten beszél. Egyes prófétákon keresztül szent könyveket nyilatkoztatott ki. A Koránban név szerint szerepel a Taura (Tóra), a Zabúr (Zsoltárok) és az Indzsíl (Evangélium) mint Allah által leküldött könyvek. Mindazonáltal az iszlám teológia szerint ezek a könyvek időközben eltorzultak, egyes részeik elvesztek, illetve más részeket toldottak hozzájuk. Ilyen módon egyedül a Korán tekinthető hiteles, eredeti formában rendelkezésre álló kinyilatkoztatásnak. A Koránt Mohamednek adta Isten, részenként, 23 éven át. A törvényt Mózesnek, az evangéliumot Jézusnak, a zsoltárokat Dávidnak, más könyveket más prófétáknak nyilatkoztatott ki. Számuk 104. A legnagyobb köztük a Korán, mely a többit érvénytelenné tette, a Korán azonban soha érvényét el nem veszti. A Korán Isten igéje, mint ilyen nem teremtetett, hanem öröktől fogva van. - Angyalok és dzsinnek Az iszlám tanítása szerint el kell ismerni, hogy Istennek angyalok állnak rendelkezésére, akik végrehajtják akaratát és mindenben engedelmeskednek neki. Az angyaloknak különböző osztályaik vannak, Gábriel külön erőkkel van felruházva. Az iszlám rendszerében az angyalok szabad akarattal nem rendelkeznek kizárólag Istent szolgáló lények. Az iszlám teológia fontos szereplője Dzsibríl (Gábriel), akin keresztül Isten közölte a prófétákkal a kinyilatkoztatást. Következően a szabad akarat hiányából, az iszlám nem ismeri a „bukott angyal” fogalmát. A Koránban az Ádámot megkísértő gonosz Iblísz nem angyal, hanem dzsinn. A dzsinnek az iszlám rendszerében tűzből teremtett lények, de ellentétben az angyalokkal, rendelkeznek szabad akarattal, így van közöttük jó és rossz is. Tevékenységükkel segíthetik az embereket jó avagy rossz útra lépni. Az iszlámban szerepel a sajtán (sátán) – kísértő kifejezés is, ami elsősorban Iblíszt és leszármazottait jelenti, de emellett jelenthet bármilyen embert vagy dzsinnt, aki „gonosz dolgokat sugalmaz” másoknak. Iblísznek sok utóda van, akik belopóznak az emberbe. Iblísz csak a feltámadásig él. - Végső Nap („az Óra”, az „Ítélet Napja”) Az iszlámban központi helyet foglal el a Végső Nap, amelyen Allah minden ember felett Ítéletet mond. A halott hitét halála után Munkar és Nakír angyalok megvizsgálják. A döntés értelmében a jók a Kertekbe (Dzsanna), a rosszak pedig a Tűzbe (Nár) jutnak. E fogalmak megfeleltethetők a keresztény és zsidó vallás Paradicsom- és Pokol-fogalmainak. Az ítélet alapja a Korán szerint kizárólag az egyes ember hite és a cselekedetei, illetve Allah könyörületessége, ebből következően az iszlám elutasítja a megváltás fogalmát is. Létezik a túlvilág. Az utolsó ítélet előjele a daddzsál (Antikrisztus) és a mahdí fellépése, valamint Jézus visszatérése. Minden élőlény meghal, a hegyek elmozdulnak a helyükről, minden ember feltámad, hogy elvegye jutalmát a mennyországban vagy büntetését a pokolban. Akinek csak egy parányi hite volt, az nem kárhozik el örökre. Az utolsó ítélet fontos eszközei a mérleg, a híd és a Próféta tava. - Elrendelés (kadar) Az iszlám szerint Allah a „megőrzött táblákra” (al-Lauh al-Mahfúz) minden megtörtént, és a jövőben megtörténő dolgot felírt, így az egyes emberek sorsát is. Az iszlám ugyanakkor elfogadja a szabad akarat létét. Igaz nem teljesen olyan értelemben, mint az európai kultúrában. ### Az iszlám öt pillére Az iszlám a vallásgyakorlat öt fő pillérét különbözteti meg. Ezeket hívják „az iszlám oszlopainak” (arkán al-iszlám). A síita teológia a hit és a vallásgyakorlat tételeit más módon csoportosítja. A síita terminológia megkülönbözteti a hit gyökereit (uszúl ad-dín) és a hit ágait (furú ad-dín). #### 1. Hitvallás (saháda) Az iszlám vallásgyakorlatának egyik legfontosabb tétele a hit megvallása. Az iszlám felvételekor az új muszlim elmondja a sahádát (tanúsítás), amely a következőképpen hangzik: Azaz: Tanúsítom, hogy nincs más isten Allahon kívül, és tanúsítom, hogy Mohamed Isten küldötte. Ezt a muszlimok minden ima alatt elmondják. A hit megvallása nem csak ima alatt történik, hanem minden lehetséges alkalommal. A muszlimság letagadása az iszlámban csakis olyan helyzetben megengedett, amikor az ember a hit megvallása miatt komoly veszélybe kerülne. #### 2. Ima (szalát) Az iszlám vallásgyakorlatának naponta rendszeresen ismétlődő eleme a napi ötszöri kötelező ima. Ellentétben a keresztény terminológiával, az ima az iszlámban kizárólag egyfajta, rituálisan erősen kötött formát jelent. Minden más Istenhez való fordulást fohászként (duá) értelmeznek. Az öt kötelező ima öt különböző napszakban történik: fadzsr (hajnalhasadás), dzuhr (dél), aszr (délután), magrib (napnyugta), isá (este). Mivel az imák időpontja a nap járásához igazodik, évszaktól és földrajzi helyzettől függően változik. Az imát rituális mosakodásnak kell megelőznie. A mosakodás nem szentség, hanem csak szokás és szükség esetén víz helyett homokkal is végezhető. Minden imádság megfelelő számú meghajlásból, leborulásból és Isten segítségül hívásából áll. Ez nem magányos imádság, hanem a gyülekezetben végzendő. Természetesen egyedül is hatásos, de „a gyülekezetben való imádkozás a magányos imádkozást huszonhét fokkal múlja fölül”. Pénteken a déli imádság két prédikációval ünnepélyesebbé bővül, különben azonban a péntek is csak olyan nap, mint a többi (eredetileg nem munkaszünet). Az ima közben kötelező Mekka felé nézniük. #### 3. Adakozás (zakát) Az adakozás, a szegények segítése az iszlám felfogásában a vallásgyakorlat része. A zakát fizetése a szegények számára egy évben egyszer, ramadánkor kötelező. Ennek mértéke a rendelkezésre álló, nem a közvetlen létfenntartásra szolgáló vagyon 2,5%-át jelenti (egyes terményekben, állatokban álló vagyonra más mérték vonatkozik). A zakátot a tradicionális muszlim országokban egyfajta adóként szedik, vagy mecseteken keresztül osztják el. A mecsetek esetleges személyzetének fenntartására azonban a zakát nem fordítható. Ilyen módon nem tekinthető egyházi adónak, vagy ahhoz hasonló adónemnek. A zakátban a muszlim közösség szegény, rászoruló tagjai részesülhetnek. A zakát melletti egyéb, nem kötelező, időhöz nem kötött adakozásból (szadaka), a nem muszlimok is részesülhetnek. #### 4. Böjt (szaum) Az iszlámban a böjti hónapban (ramadán), a kötelező böjt hajnalhasadástól (fadzsr) napnyugtáig (magrib) tart. Mivel a napév helyett holdhónapokat használó muszlim naptár rövidebb, mint az általunk használt Gergely-naptár, így az ünnep ahhoz képest folyamatosan vándorol, évről évre más időpontra, általában 11 nappal korábbra esik, mint az előző évben. A böjt időszaka alatt a hívőnek sem ételt, sem italt nem szabad magához vennie, dohányozni sem szabad, a különösen kegyesek még a nyálukat sem nyelik le. Két egymást követő böjti nap között meg kell törni a böjtöt. Bizonyos esetekben (betegség, terhesség, szoptatás, menstruáció) a böjtöt nem kell, sőt nem szabad tartani, azonban ezt egy későbbi időpontban be kell pótolni, ha pedig ez nem lehetséges (például hosszú betegség miatt), akkor legalább egy szegényt etetni kell minden böjti nap helyett. A böjt megtörése (iftar) Ramadánkor általában fontos közösségi esemény. Ilyenkor tartják a muszlimok a szintén nem kötelező, éjszakai, ún. tarawih imákat is. A Ramadánon kívül nincsen más vallásilag kötelező böjt, de böjtölni a Ramadánon kívül is lehet, sőt ajánlatos. #### 5. Mekkai zarándoklat (haddzs) Minden muszlim kötelessége legalább egyszer életében – ha megteheti – elvégezni a zarándoklatot Mekkába, a Szent Mecsethez. A mekkai zarándoklat időponthoz kötött, nem lehet bármikor elvégezni, hanem az iszlám naptár Dzú l-Hiddzsa hónapjának (a muszlim holdnaptár 12. hónapja) 8. és 10. napja között történik. A Haddzs idején kívül a Mekkába látogatók – umrát (látogatást) végeznek, amely lényegesen rövidebb és kevesebb rituális mozzanatot tartalmaz, mint a haddzs és többszöri megtétele sem ér fel a nagy zarándoklat áldásaival. ### A követendő viselkedésről Az iszlám az öt pilléren kívül erkölcsi tekintetben is szabályozza a hívő életét. Abu Dáúd Szulajmán al-Azdi (meghalt 900 körül) 500 000 tradíció-mondatból (hadísz) 4 800 hiteleset kiválasztva, azok lényegét a következő négy pontban foglalta össze: - a cselekedetek a cselekvők szándéka szerint ítéltetnek meg; - az ember azzal mutatja ki őszinte vallásosságát, ha nem elegyedik olyan ügybe, amely nem hozzá tartozik; - nem igazhitű az ember, míg felebarátja számára nem kívánja ugyanazt, amit önnönmaga számára kíván; - nemcsak a tiltott dolgok élvezetét kell kerülni, hanem oly dolgokét is, melyeknek becsületes keletkezése iránt nem forog fenn teljes bizonyosság. A törvényeken kívül vannak „utánzásra méltó dolgok”. Ilyen például a fogpiszkáló használata, lakodalom rendezése és a körülmetélkedés. (Tehát pl. a körülmetélkedés nem követelmény.) Bort inni, sertéshúst enni muszlimnak tilos. Köszönteni és enni csak jobb kézzel szabad, a bal tisztátalan dolgokra használatos. Szentek nevei után dicsőítő formulákat mondanak, távollétében senkit kritizálniuk nem szabad, és még számtalan, a mindennapi élet apró eseményeit érintő követendő példa van. ### Dzsihád A dzsihád szó arabul igyekezetet, erőfeszítést jelent. A közvélekedésben helytelenül úgy is ismert, mint az iszlám hatodik pillére. A Korán Allah útján való hadakozásként említi, és a szövegkörnyezettől függően hol fegyveres harcot, hol erkölcsi, morális törekvést ért alatta. Mohamed próféta sikereinek kezdeti szakaszában, amikor még csak a pogány mekkai oligarchia ellen küzdött, inkább morális jelentéssel bírt, később a szó konkrét (fegyverrel vívott harc) tartalommal telítődött. Ennek egyik alapja a Korán egy szúrája amely arról ír, hogy az Isten ügyéért harcolók magasabb rendűek az otthon maradóknál, mert bár Allah előtt minden hívő egyenlő, az igaz ügyért harcolók („akik Allah nevében harcolnak javaikkal és életükkel”) különös kegyben részesülnek a végítélet napján. A 20. században az iszlám szószólói a közösségen kívül állókhoz szóló üzeneteikben már újra a dzsihád morális értelmezését hangsúlyozták, régebben viszont elsősorban fegyveres harcként hirdették meg. A szélsőséges iszlám a hatvanas évek óta hirdeti a fegyverrel vívott harcot. Számos Korán-részlettel ezt alá is támasztják.„Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!” , „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! Mikor azután nagy rontást tettetek bennük, akkor szorosan kötözzétek meg őket.”„És készítsétek föl ellenük ami fegyveres erőt és csatamént csak tudtok, hogy félelmet keltsetek általuk Allah és a ti ellenségeitekben és rajtuk kívül másokban, akiket ti nem ismertek, de Allah ismeri őket!” ### Istentisztelet Istentisztelet helyisége a mecset (maszdzsid), mindkét imahely kelet felé néző falába (kiblafal) épített fülkéjében (mihráb) a Próféta utódának, a kalifának a trónja állt. Később a trónból – a keresztény szószék mintájára – egy önálló szószék (minbar) lett, a fülkéből pedig Mekkára néző imafülke (kibla) lett. A karcsú minaretekben a müezzin hívja istentiszteletre és figyelmezteti az imaidőkre a hívőket. Az istentiszteleten az imádságot előimádkozó (imám) vezeti, a pénteki prédikációt (hutba) a hátib tartja. A mecsetek nemcsak istentiszteleti helyek, hanem sokszor összetett funkciójú együttesek befogadói (pl. iskolák, szegénykonyhák stb.) is (az évszázadok során erre a célra létesített jellegzetes építmények, madraszák épültek). Az iszlám sokat ad a vallásos műveltségre. Közkeletű felfogás és mondás szerint: „Az emberek kétfélék: olyanok, akik tanulnak s olyanok, akik tudnak. Akik e két osztály egyikébe sem tartoznak, azok haszontalan férgek”. ## Vallásjog a teológia helyett – az iszlám gyakorlata A hitrendszer egyszerű, de szigorú elvei miatt a teológiai vizsgálódások középpontjába igen korán a vallási eszmék gyakorlati megvalósítása került. A Korán rendelkezései nem terjedtek ki az élet minden területére, hiszen alapvetően az arábiai viszonyok között kialakuló umma (a muszlim közösség) szabályozására születtek. A hatalmasra növő birodalomban számos civilizációs újdonsággal, idegen néppel, nyelvvel és vallással ismerkedtek meg a nomád életmóddal felhagyó, városokba települő muszlimok, amelyeket nem szabályozott semmi. Ebben a helyzetben kezdett kialakulni a saría, a vallásjog, illetve ennek tudománya, a fikh. A saría tágabb területet ölel át, mint a hagyományos nyugati jogrendszerek: nemcsak az egyén jogait és kötelességeit szabályozza az állam és társadalom szintjén, hanem a valláshoz, istenhez és a saját lelkiismeretéhez fűződő kapcsolatrendszert is előírja. A Mohamed halála után rohamosan terjeszkedő birodalomban rendkívüli fontosságú volt a kinyilatkoztatás lejegyzése, hogy elejét vegyék hamis vagy hibás isteni közlések megszületésének és elterjedésének. A Mohamed által mondottakat – különösen az első időkben – elvétve jegyezték fel, akkor is könnyen pusztuló anyagokra, ezért már a második kalifa, I. Omár kalifa megpróbált minél többet összegyűjtetni. A végleges redakció ennek a gyűjtésnek a felhasználásával készült el a harmadik kalifa, Oszmán idején (tehát 644–656 között) úgy, hogy a Próféta megbízható társainak kellett igazolniuk minden egyes kinyilatkoztatás hiteles voltát (az arab írás sajátosságai miatt a leírt szöveg is kétértelműségeket tartalmazott, viszont a későbbiekben a Korán szövegeinek másolása hozzájárult az arab grammatika fejlődéséhez is). A hadíszok (szó szerint elbeszélés, híradás) olyan, Mohamedtől és közvetlen társaitól származtatott közlések, hagyományok, amelyek nem kerültek a Koránba; összességük alkotja a szunnát. Mivel számos olyan hadísz is bekerült a köztudatba, amelyek nem voltak hitelesek, néhány tudós a 9. század folyamán megrostált, hitelesnek tekintett gyűjteményeket hozott létre. A 13. századig napirenden lévő kritikai viták után hat hadísz-gyűjteményt fogadtak el hitelesnek, és ezeket kánoni szabály rangjára emelték: a hat könyv legtekintélyesebb darabja Buhárí és Muszlim gyűjteménye, a két Szahíh („Ép”, „Egészséges”). A jogtudomány alapvető forrása (tbsz. uszúl al-fikh) természetesen a Korán, illetve ide tartoznak még a Próféta hiteles hagyományai is, de – különböző mértékben – az analógiás ítélkezésnek (kijász) is helye van, illetve kiemelkedő fontossága van még a mértékadó jogtudósok egyetértésének (idzsmá). Mindezt az úgynevezett isztihszán, a közérdek figyelembe vételével történő módosítások egészítik ki, illetve a személyes értelmezés (idzstihád) lehetősége, amely azonban a 10. századra megszűnt, mivel a vallás- és jogtudósok (ulema) úgy ítélték meg, hogy a kialakult madzhabok („vallásjogi iskolák” vagy „rítusok”, melyek valamelyikéhez minden szunnita muszlim tartozik) mellett nincs szükség újabbakra. A vallási, jogi, erkölcsi és általában az élet minden területéhez kapcsolódó kérdéseket szabályozó saría a fent vázolt módon tehát stabilizálódott a 13. századra. A vallástudomány addigra fokozatosan a törvény aprólékos értelmezésében nyilvánult meg, és „jogászias jelleggel itatta át az iszlám tanát.” A belpolitikai válságok és hatalmi törekvések azonban már a korai időszakokban is különböző teológiai-filozófiai iskolák (→ kalám) kialakulását eredményezték. Ezek a vallásjogi kérdések teológiai alapjait dialektikus módon vizsgálták, és az iszlám irányzataihoz kötődtek. ## Az iszlám irányzatai ### Szunniták, síiták, háridzsiták Az iszlám történeti fejlődése során három markánsan elkülöníthető áramlatra tagolódik, amelyek bár elismerik egymás létezését, tagjainak muszlim mivoltát, ám örökös ideológiai harcban állnak egymással: - Szunnita (87–90%), - Síita (10–13%), - Háridzsita és egyéb irányzatok (1–3%). A szunniták onnan kapták a nevüket, hogy szerintük a szunnát ők követik a leghívebben. A síiták (síat Ali, azaz „Ali pártja”) is követik a hagyományokat, azonban azokat újabbakkal egészítették ki (például Ali példabeszédeivel és leveleivel), illetve ők a szunniták egyes hagyományait nem tartják hitelesnek. A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták a Próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, míg a szunniták a „társak” döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb és istenfélőbb muszlimot tartották a közösség vezetésére a leginkább alkalmasnak, szerintük Isten akaratát földi hatalmi harcok nem befolyásolhatják. A síiták elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali (Mohamed unokatestvére és veje) és felesége, Fátima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Az emberi hatalom által trónra ültetett kalifákkal (legyenek bár Mohamed közvetlen társai) szemben a Próféta spirituális szellemi örökösének a mindenkori imámot tartják, aki felhatalmazását Mohamed és elődei közvetítésével, egyenesen Istentől kapta. Az első imám Ali. Alit a szunniták is elismerik és nagy becsben tartják, a síiták azonban titkos ismeretek tudójaként tartják számon és kiválasztottként tisztelik. Ezt a lehetőséget a szunniták határozottan elutasítják. Szerintük Mohamed nem jelölt ki utódot, az utódválasztás joga a muszlim közösségé. A síiták küzdelme az imámok elismeréséért nem csak utódlási harc. Szerintük a muszlim közösség fennmaradásának záloga az Allahtól eredő átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága, így az imám a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni. A síiták és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Huszajn vértanúhalála után vált végleg kibékíthetetlenné, egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta. Az iszlám története során a síiták törekvéseit folyamatosan balszerencse kísérte. Ali és Fátima gyermekei, Haszan és Huszajn erőszakos halált haltak, utóbbit a kerbelai csatatéren mészárolták le, amelyről a síiták évente megemlékeznek. Minden tettüket állandó gyász és szenvedéstudat hatja át, szerencsétlenségükre vonatkozó jövendöléseket költött hadíszok útján adnak Mohamed szájába. Ali leszármaztatási vonalának értelmezése további vitákra adott lehetőséget, amely csírájában hordozta a síitizmus további tagolódását. A síiták számára mindaz, amit a szentjeikkel szemben elkövetett igazságtalanságként fognak fel, nem olyan csapások sorozata, amit csak úgy el lehet felejteni. 1802-ben a vahhábita szunniták lerombolták Husszein imám szentélyét Kerbelában, megölve kétezer embert, sőt még a Mekkában eltemetett négy síita imám sírját is megsemmisítették. Mivel Szaúd-Arábia a szunnita ortodoxia védőbástyája, Irán pedig a síizmus fellegvára, az arabok és a perzsák közötti ősi ellentétek újra felszínre kerülnek abban a mai versengésben, amely az iszlám világ feletti vezető szerepért folyik köztük. A síiták a szunnitáktól a következő fő hittételekben térnek el (Vámbéry Ármin és Goldziher Ignác összefoglalásában): - Ali mint nagy szent tisztelete, ezzel együtt a trónbitorló kalifák és családtagjaiknak átkozása (ez vallási törvény is egyben) minden síita kötelessége.[^1] A szunniták is becsülik Alit, de isteni tisztelet egyedül csak Allahot illeti meg. - A szunnita hit jogi iskoláinak (rítusok, madzhabok) megvetése, saját jogi iskolák létrehozása. - Ali és mártíromságot szenvedett leszármazottainak ünnep- és gyásznapjainak megünneplése, búcsújárás és zarándoklat nem csak Mekkába, hanem az összes mártír temetkezési helyére. - Nem szükséges előimádkozó, nem szükséges szőnyeg, imádság közben nem Mekka felé fordulnak, mint a szunniták, hanem Kerbela felé. - A polgári törvények megengedik az ideiglenes házasságot (mutaa). - A vallási dolgok vezetésére hivatott testület (mudzstahidok) tagjait a leszármazás és kegyes élet alapján maga a nép választja, míg a szunnitáknál a imámokat és kádikat a kalifa vagy a kormányzat nevezi ki. Az imámokhoz való ragaszkodás a síita iszlám hatodik pillére. - Az imámok „tanító tekintélyek”, a Próféta örökösei, míg a szunnitáknál a kalifa csak végrehajtó hatalom (a saría megvalósítója). Az imámok bűntelenek és csalhatatlanok. A szunniták is tisztelik a Próféta leszármazottait, azonban szerintük Istenen kívül nem létezik csalhatatlanság. - Idzstihád (személyes jogi vélemény) jogosultsága, míg a szunniták szerint a muszlim közösség konszenzusa (idzsmá) a mérvadó. - Törvény engedélyezte színlelés, azaz a síitának szabad szunnitának kiadnia magát, ha élete vagy birtoka veszélyben forog (takíja, elővigyázatosság). Ez nem pusztán engedély, hanem kötelesség is. A síiták egykor az egész észak-afrikai tengerpartot ellenőrzésük alatt tartották, csakúgy, mint Arábiát, Perzsiát, (Fátimidák) de ma már csak Iránban (a 16. századtól államvallás), Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban alkotnak jelentős vallási csoportokat. A három politikai irányzat földrajzi elkülönülése viszonylag korán bekövetkezett. Ali táborából kivált háridzsiták már a 7. században önálló politikai pártként léptek fel, majd szigorú puritán nézeteik lassan vallási színezetet öltöttek. Elsősorban Kelet-Arábiában és Észak-Afrikában gyarapították híveiket. ### Szunnita irányzatok A szunnita iszlám négy bevett jogtudományi iskolája (madzhab) a 8–9. században alakult ki (régebben több is létezett.) Ezek abban térnek el egymástól, hogy az iszlám vallásjog alkalmazásában milyen forrásokat és eszközöket tekintenek megengedhetőnek. Mára négy bevett vallásjogi iskola maradt fenn: - Az Abu Hanífa nevét őrző „hanafita” iskola, amely a hagyományokkal szemben az egyéni értelmezést (idzstihád) és az analógiás ítélkezést (kijász) részesíti előnyben, és nagyjából az Oszmán Birodalom hajdani területein és Közép-Ázsiában egyeduralkodó. - Egyiptomtól nyugatra a Málik ibn Anasz követőit tömörítő „málikita” madzhab dominál, melyben a hagyományok mellett a közmegegyezés (idzsmá) kap hangsúlyt, azaz úgy vélik, ha a Korán és a szunna nem adnak felvilágosítást, a közmegegyezés is jogforrás. Észak-Afrikában a legelterjedtebb. - A fekete-afrikai, illetve dél- és kelet-ázsiai muszlim területeken domináns „sáfiita” irány – alapítója Abu Abdalláh as-Sáfii – középutas megoldást képvisel a málikiták és a hanafiták között, azaz mind az analógia, mind a megegyezés jogforrás. Kelet-Afrikában és Délkelet-Ázsiában a legelterjedtebb. - Az Ahmad ibn Hanbaltól eredő, ma az Arab-félszigeten elterjedt „hanbalita” vallásjogi iskola a legszigorúbb, amely a leginkább a kinyilatkoztatásra és a hagyományra támaszkodik. Számára csak a Korán és a szunna jogforrás, az Arab-félszigeten a legelterjedtebb. - A vahhabita mozgalom az iszlám szigorú hanbalita jogi irányzatából (madzhab) nőtt ki a 18. században. Fő gondolata az iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rárakódott idegen elemektől, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen és következetes érvényesítése. Maga a törekvés nem új, végigkísérte és kíséri az iszlám vallás történetét a kezdetektől napjainkig. Mozgalommá a 18. század közepén szélesedett, amikor legfőbb harcosa Mohamed ibn Abd al-Vahháb (1703–1792), küldetéstudattól vezérelve gyújtó hatású prédikációkat tartott a beduinok erkölcsi romlottsága, a szentek imádata és a szúfi újítások ellen. „Szent háborújához” jelentős számú hívőt nyert meg a nincstelen néptömegektől, a gazdag uralkodó családokig. Követőinek 18. századi fanatikus, erőszaktól sem mentes fellépése és ideológiája napjainkig érezteti hatását az iszlám világban. A különbségek az egyes iskolákhoz tartozó értelmezőknél, vallástudósoknál nem feltétlenül a vallásjogi tételek, hanem az elfogadott értelmezési módszerek különbözőségében mutatkozik meg. A négy ortodox iskolán belül további aliskolák is kialakultak. Az egyes irányzatok határai nem húzhatók meg pontosan, sokszor átfedik, áthatják egymást. Mivel az iszlámban a teológia szerepét elsősorban a vallásjogi értelmezések töltik be, az ortodox szunniták között élesen megmutatkozó irányzatokról, illetve az iskolák intézményes szétválásáról nem beszélhetünk. Az eltérések az autentikus jogforrások meghatározásában és elfogadásában mutatkoznak meg. Az iskolák többnyire elfogadják egymást, a közöttük fennálló ellentétek a századok folyamán elcsitultak, a problémás kérdésekre gyakorlati válaszokat találtak. A hívő jogorvoslattal bármelyik iskolához fordulhat, bár többnyire a lakóhelye szerinti madzhabot részesíti előnyben. #### Szunnita teológiai-filozófiai (kalám) iskolák A vallásjogi iskolák mellett, az iszlámban kialakultak a metafizikai kérdésekhez dialektikus módon közelítő teológiai-filozófiai (kalám) iskolák. Ezek közül a legfontosabbak az asaarita, mátúrídita, murdzsita, mutazilita, dzsabrita és kadarita. Az egyes kalám-irányzatok tételei fontos alapját képezik a vallásjogi iskolák, illetve a misztikus irányzatok (→ szúfik) teológiai tételeinek (hitvallás = akída). A jogtudomány mellett a dialektus jellegű teológia – lévén az umma úgy politikai, mint vallási közösség – jóval kisebb szerepet kapott, és főleg eleinte, alapvetően politikai természetű kérdésekkel foglalkozott, például a kései Omajjád-korszakban az eleve elrendelés (kadariták) és a szabad akarat (dzsabriták) kérdésével, illetve a 9. század elején a Korán teremtett (mutaziliták) vagy öröktől létező voltával kapcsolatos vitákban. Ezeket a vitákat sosem zárták le hivatalosan – erre a muszlim világ politikai széttagolódása és az egyházi jellegű szervezet hiánya miatt nem is lett volna mód –, de a közvélemény által elfogadott válasz diadalát (vagyis idzsmává, közmegegyezéssé válását) követően jellemzően nem kezdődtek újra. ### Síita irányzatok A síita iszlám sajátos tétele az ún. imám-tan. A szunnita felfogástól eltérően, amely a muszlim közösség, az umma élén álló személy tekintetében nem fogalmaz meg transzcendens elvárásokat, a síita iszlám szerint Isten a muszlim közösség vezetésére tévedhetetlen, Mohamed próféta családjából származó imámokat jelölt ki. A különböző imám-láncolatok mentén, az egyes síita irányzatok intézményesen is különváltak. Az egyes irányzatok sok esetben nem ismerik el egymást síitaként, esetenként muszlimként sem. A főbb irányzatai a következők: - „Tizenkettes síiták”: a legelterjedtebb síita irányzat, a síiták mintegy 80%-a ehhez az irányzathoz tartozik. Nevüket (iszná asarijja – azaz tizenkettesek) az általuk tisztelt imámok száma után kapták. Felfogásukban az utolsó imám, Muhammad al-Mahdí (868–?) rejtőzködik, és Allah parancsára vár, hogy helyreállítsa az igazságot a világban. Az irányzaton belül több, intézményesen nem elkülönült irányzat, vallásjogi iskola (madzhab) található. Az irányzat elsősorban Iránban, Irakban, Libanonban, Bahreinben és Azerbajdzsánban elterjedt. A mahdí-váró messiáshit több alkalmat szolgáltatott a mahdíként fellépő hívőknek vallásos mozgalmak alapítására. Ilyen mozgalom volt az egyiptomi Mahdi-felkelés, mely Kartúmból kiindulva, az angolok egyiptomi uralmát akarta megtörni. - „Hetes síiták”: (iszmáiliták): nevüket onnan kapták, hogy az első hat imámig a tizenkettes síitákéval megegyező láncolatot fogadnak el, a hetedik imám személyét illetően viszont eltérnek tőlük. Az iszmáilita irányzat maga is több intézményesen különálló irányzatra tagolódik. A 16. imám idején váltak önálló felekezetté a drúzok. A 18. imám után létrejött az iszmáilita sía nizárita és musztaali irányzata. A nizárita iszmáiliták voltak a hírhedt aszaszinok. A musztaali irányzatnak napjainkban három fennálló ága, a jemeni musztaali, illetve az indiai Dawoodi Bohra és Alavi Bohra létezik. Az iszmáilitáknak Észak-Afrikában sikerült történeti szerephez jutniuk, a Fátimidák birodalmát ők alapították és tartották fenn (909–1171), az aszaszinok pedig Szíria és Irán területen alakítottak ki erődhálozatot, ami a 13. században semmisült meg. - „Ötös síiták”: (zajditák): a tizenkettes láncolattól az ötödik imám személyétől különböznek, névadójuk a 740-ben meggyilkolt Zajd ibn Ali, Muhammad al-Bákir fivére. Az imám-tan tekintetében a legmérsékeltebb síita irányzat: az imámot nem tartják tévedhetetlennek, illetve szerintük az imámság nem kizárólag apáról fiúra szálló intézmény lehet, hanem Ali bármelyik leszármazottja lehet imám, ha elég rátermett. Az irányzat ma elsősorban Jemenben elterjedt, a 20. század közepéig az ország északi részén államvallás volt. ### Háridzsita irányzatok A háridzsita irányzat alapvetően politikai síkon különült el az iszlám más irányzataitól és erősen hatalomellenes felfogást képviselt. Míg az első két kalifát, Abu Bakrt és I. Omárt elismerik „helyesen vezetettnek” (ld. Rásidún), addig Oszmánt már káros újítások (bida) bevezetésével vádolják. A háridzsiták különválására az első fitna során került sor, amikor kiváltak Ali hívei közül, mert elutasították az egyezkedési kísérletét Muávijával, a lázadó szíriai helytartóval. Az ezt követő századokban számos szociális alapú, államellenes felkelés számára szolgáltattak ideológiát. A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén. Az azrakita és a sufrita irányzatok minden más muszlim csoportot hitehagyottnak minősítettek és az ellenük való folyamatos hadviselés doktrínáját vallották. Ennek köszönhetően az iszlám világban számos szerző aposztrofálja napjaink fundamentalista mozgalmait neo-háridzsitaként. ## Iszlám miszticizmus Az iszlám formalisztikus irányai mellett már a 8–9. századtól megjelentek azok az aszketikus életet hirdető, világtól elforduló „szent emberek”, akik Isten szeretetét a világ minden bölcsességénél többre becsülve darócruhát öltöttek, szent életet éltek és a hit mélységeiben elmerülve, önkívületi állapotban keresték az istenséggel való érintkezést. Ezeket a misztikus gondolatok útján járó mestereket darócruhájukról (szúf) nevezték el szúfiknak. A szúfi mesterek tanítványi láncolatokon keresztül adták át tanításaikat követőiknek. A mester a tanítványokat fokozatosan vezette be az isteni megtapasztalás általa gyakorolt formáiba (taríka), a saját misztikus módszerével. Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései (dzikr), éneklés, tánc és zeneszó mellett révedtek el a transzcendens megtapasztalás élményében. Bár egyes iszlám irányzatok – különösen a hanbalita indíttatású vahhábiták – megkérdőjelezték muszlim mivoltukat és elkeseredett harcot indítottak ellenük, a szúfik magukat az iszlám tanok elkötelezett hívének tekintették és Mohamed tanításai és törvényei szerint éltek. Igen jelentős szerepük volt az iszlám terjesztésében, különösen azokon a vidékeken, ahol a szúfi misztikus tanok a lakosság ősi hite és a népi babonaság miatt megfelelő táptalajra leltek (Fekete-Afrika, India, Indonézia). Misztikus, ezoterikus felfogásuk és elkötelezettségük mellett aktívan beleszóltak a politikai élet alakulásába is. Az azerbajdzsáni Ardabil eredetileg Ali kalifát és utódait különösen tisztelő, rövidesen szunnitává váló szafavíja dervisrendje harcos katonai államot hozott létre, amely fennhatóságát perzsa területekre kiterjesztve síita irányzatú birodalommá emelkedett (Szafavidák). A síizmust a 16. században államvallássá tette, és ez a mai napig meghatározza az iráni társadalom vallási berendezkedését. A szúfizmus nagyon fontos szerepet játszott az iszlám kultúrájában is. A szúfi irodalom, különösen a misztikus szerelmi költészet virágzása az arab, perzsa, török és urdu nyelvben egyaránt aranykort jelentett. A legnagyobb hatású perzsa nyelvű misztikus költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí (1207–1273) Masznaví című költeménye a 16. századi misztikus gondolkodás összefoglalása, amely a perzsa nyelvű misztikusok szemében a második legfontosabb műnek számít a Korán után. ## Iszlamizmus – Iszlám fundamentalizmus Az iszlamizmus nem azonos az iszlámmal. Amíg az iszlám vallás és civilizáció, addig az iszlamizmus politikai kategória, amelynek meghatározása korszakonként változhat. Leginkább elfogadott nézet szerint az iszlamizmus az iszlám radikális formája. Iszlamista vezetők hangsúlyozzák az iszlám jog (saría) érvényesítésének szükségességét a társadalom minden szegmensében, a pán-iszlám egységet, és ellenzik, különösen a nyugati katonai, gazdasági, politikai, társadalmi vagy kulturális hatások befolyását a muszlim világban. Az iszlamizmus cselekvő, aktivista mozgalom, amely teoretikus alapokkal rendelkezik, és mint eszmetörténeti áramlat, a huszadik század eleje óta nyomon követhető. Az iszlám világ ekkor szembesült azzal, hogy évezredes riválisával a kereszténységgel szemben civilizációjuk gyengévé, szegénnyé és tudatlanná vált. Az iszlám válasza erre a fundamentalizmus, illetve a törökországi típusú szekuláris demokrácia. Az iszlamizmus, a fundamentalizmus radikális változatai jelentősen befolyásolják a nyugat iszlám-képét, és a közvélemény szemében az iszlám világ megítélését. A „terrorista”, „fanatikus” és „iszlámista” kifejezések egymás szinonimáivá váltak. A fundamentalistákat eleve terroristának tartják, és a vallás egészét azonosítják ezekkel a nagyhangú, erőszakos csoportokkal. Bernard Lewis megállapítása szerint: „nem minden muszlim fundamentalista, és nem minden fundamentalista terrorista”. A fundamentalizmus bizonyos mértékig minden vallás részét képezi, egyfajta válasznak tekinthető az adott kor kihívásaira, tehát téves ezt a fogalmat kizárólagosan az iszlám sajátjának tekinteni. A ma elsősorban Szaúd-Arábia területén állami szinten is jelenlevő vahhábita irányzat, ősiszlám-értelmezésével a klasszikus iszlám fundamentalizmus képviselője. ## Iszlám gyökerű, de attól eltérő irányzatok Az iszlám változatos irányzatait rendkívüli formagazdagság jellemzi. Az ortodox, szigorú jogi elvektől az ezoterikus áramlatokig azonban minden változata egy központi mag köré csoportosul, amely alapján eldönthető, hogy az adott irányzat az iszlám vallás része-e, vagy sem. Ez a központi mag az iszlám öt pillérének a tisztelete, amelyben a saháda, azaz a hitvallás feltétlen elismerése a meghatározó. A saháda ugyanis az egyistenhitet definiálja, ahol Allahon (mint végső princípiumon) és Mohameden kívül nincs helye más nevezett létezőnek, és ahol Mohamed se több, se kevesebb, mint közvetítő az emberek és a Mindenható között. Azok az iszlámból kifejlődött vallási rendszerek, amelyek istenként tisztelnek Allah mellett személyeket vagy tárgyakat, vagy Mohamed mellett új prófétákat fogadnak el, szektásnak és/vagy eretnekségnek tekinthetők. Ennek megfelelően, bár az iszlám áramlataiból nőttek ki, kívül esnek az iszlám határain az alábbi irányzatok: - Az alaviták a síita iszlám gnosztikus irányzatát képviselik. Teológiai rendszerükben más síita irányzatokhoz képest is kiemelt szerepe van Alinak, akit báb-nak (kapu) tartanak, aki a bölcsesség hordozója. A borivás titkos tanaiknak egy rítusát képezi, és az iszlám öt pillére mellé (amelyeket csak jelképnek tekintenek) beiktatták a dzsihádot, és Ali istenítését. Napjainkban az alavita közösségek nagyrészt beolvadtak a környezetükben lévő többségi irányzatokba, ám például Szíriában a kormányzat alavita kötődésű. Hisznek a lélekvándorlásban és a megtestesülésben, ez már sok muszlim hittudós szerint az iszlám határain kívül esik. Az alavitákkal rokon mutaviliták Szíriában Alit istenként imádják, Mohamedet „fátyol”-nak mondják, aki ahelyett, hogy kinyilatkoztatta volna, inkább elhomályosította az isteni igazságot. Ennek megfelelően a Koránt nem szó szerint veszik, hanem belső értelmét (bátin) igyekeznek kihámozni. Ezt a belső értelmet kereső írásmagyarázati módszerükről batinitáknak is nevezik őket. - A koraniták a szunnát elutasító, forrásként kizárólag a Koránt elfogadó irányzat. Bár e megközelítés a múltban több muszlim gondolkodónál is megjelenik, önálló irányzatként csak az Észak-Amerikában, Rashid Khalifa által alapított „Submitters” csoporttal jelent meg. - A drúzok az iszmáiliták (hetes síiták) mellékága. A libanoni és szíriai drúzok az 1021-ben meggyilkolt, önmagát prófétának kikiáltó Hákim fátimida kalifa visszatérését várják. Vallásuk titkait szigorúan őrzik. - Mahdí, a rejtőzködő imám várásával összefüggő vallás a bahái hit. A Báb 1844-ben Sirázban bejelentette, hogy ő a kapu (arabul: báb) a rejtőzködő imámhoz. Profetikus tanaival előkészítette Baháalláh (1817–1892) fellépését, aki a bahái hit megalapításával az emberiség és a vallások egységét hirdeti, amelyben az összes vallásalapító egyenrangúként tesz hitet az egyetemes egyistenhit mellett. Követőinek száma 5-6 millió között van, akik a föld szinte minden országában élnek. Minden földrészen vannak templomaik, amelyek építészetileg az egységes vallási felfogást tükrözik. - Az ahmadijja messianisztikus szekta Pandzsáb régióban, melynek vezére Mírza Gulám Ahmad (1835–1908), aki állítása szerint Kasmír mellett, Szrínagarban megtalálta Jézus Krisztus sírját. Tanítása szerint úgy kerülhetett oda, hogy Jézusnak sikerült üldözői elől Jeruzsálemből keletre menekülnie, ott fejezte be életét és ott temették el. A sírját a mai napig tisztelik. Mírza Gulám Ahmad messiásnak mondta magát, keresztény és muszlim tanokból összeállított vallási rendszerét Review of Religions című angol nyelvű folyóiratában is terjesztette. Azt állította, hogy közvetlen isteni kinyilatkozás után lett próféta, Isten bízta meg a tiszta iszlám hirdetésével. Dogmatikus különbségeken felülemelkedő testvéri szeretetet és békességet hirdetett. A vérontást és háborút a szekta elítéli, a szent háborút (dzsihád) tanaiban eltörölte. Propagandájuk pusztán a szóval és tollal való hirdetésre szorítkozik. Misszionáriusaik nyugaton is aktívak: Berlinben, Londonban mecsetük, központi sajtóirodájuk van, lapokat és folyóiratokat adnak ki, nyilvános előadásokat és felolvasásokat tartanak. A térítéstől tartózkodnak. Céljukat elérik, ha más vallásfelekezetek vallási élete az ő vallási eszméik hatása alatt mélyül vagy fejlődik. Sok üldöztetést szenvedtek a muszlimok részéről. Vannak vértanúik is. A régi vallások prófétái által hirdetett, „egy akol egy pásztor” eszményét csak a vallási béke alapján lehet megvalósítani, így a vallásbéke hirdetője, tehát Mírza Gulám Ahmad a legeszményibb próféta. Vallásának zsinórmértéke a Korán, mely isteni kijelentés, a hagyományokat (hadísz) azonban elveti, illetve megtartásukat kinek-kinek a belátására bízza. Isteni kijelentésnek tekinti a többi vallás szent könyveit is, de mivel tanaik a Koránban úgyis szerepelnek, külön-külön nem hivatkozik rájuk. A vallás tagjai összesen félmillióan lehetnek Indiában, Perzsiában, Arábiában és Afrikában. Nyugaton, az Egyesült Államokban van a legtöbb hívük. Mivel vezérüket messiásnak tekintik, kitiltották őket Mekkából. - Akbar napvallása iszlám gyökerű, de attól jelentősen eltérő vallási formáció. 1578-ban Nagy Akbar (Abulfath Dzseláleddín Mohammad) indiai sah a Próféta és az muszlim teológusok tanait továbbfejlesztve, az indiai vallásokkal ötvözve, egy új vallást alapított. Udvari tudósai mudzstahidnak, azaz olyan teológusnak nyilvánították, akinek joga van önálló tanításokat terjeszteni. Ezen az alapon Akbar olyan vallást állított össze, amelyben a világosság, a nap és a tűz kultusza dominál, és amelynek ő maga a főpapja. Ezzel együtt országában a legteljesebb vallásszabadságot biztosította alattvalóinak. Vallása mint uralkodó vallás, nem élte őt túl, 1605-ben bekövetkezett halála után országában az iszlám megint elfoglalta elvesztett pozícióit, azonban mint összehasonlító vallástudományi kísérlet és mint az indiai racionalizmus előfutára, történetileg és gyakorlatilag is jelentős kísérletnek mondható. ### Afro-amerikai irányzatok A 20. század elejétől több iszlám gyökerű, de az iszlám alapvető tanításaitól nagyban eltérő, ahhoz sokszor csak névleg hasonló, elsősorban afro-amerikaiakat vonzó irányzat alakult ki. Ezek közül a legfontosabbak a „Nation of Islam” (Iszlám Nemzet), illetve az abból kivált „Five percenters”, illetve a „Moorish Science” irányzat. Az Iszlám Nemzetet (Nation of Islam) Master Wallace Fard Muhammad (1893–1934) alapította, akit mahdiként és messiásként tiszteltek. Utóda, Elijah Muhammad (1897–1975) az afro-amerikai közösség iszlám alapokon történő megszervezését tűzte ki célul. A feketék önállósodását, öntudatuk megerősítését hirdető, a fehérek elleni rasszista tanaival buzdító Nation Of Islam hittételei és tanításai ellentétesek az iszlám vallás abszolút monoteizmusával. Szerepe az amerikai polgárjogi mozgalmak között jelentősebb, mint az iszlám áramlatokban. Elijah Muhammad halála után fia, Warith Deen Muhammad került a szervezet élére, aki liberalizálási törekvéseivel és a szunnita tanok szigorúbb érvényesítésével megosztotta a mozgalmat és hamarosan a perifériára került. Vezetésével a szervezet az egyetemes iszlám valláshoz csatlakozott. 1978-tól Louis Farrakhan (1933–) szervezte újjá a mozgalmat, visszatérve a korábbi nacionalista, rasszista szemlélethez. Tanításaikat modern eszközökkel, széles körben terjesztik, illetve részt vállaltak Jesse Jackson 1984-es elnökválasztási kampányában. A szervezetnek jelenleg mintegy tízezer tagja van. A Nation of Islamnak az ismert polgárjogi harcos, Malcolm X (1925–1965) is tagja volt, aki harcos, gyújtó beszédeivel (1952–1965) hívek százezreit toborozta a mozgalomhoz. Amikor Malcolm X Mekkába látogatott, ráébredt, hogy az iszlám nem csak a „fekete ember vallása”, hanem világvallás, amelytől idegen, hogy faji alapon szerveződjék. Hazatérve Mekkából, miután az Iszlám Nemzetéből Elijah Mohamed erkölcsi rugalmassága miatt is kiábrándult, 1964-ben megalapította a Muszlim Misszió szervezetét, amely az ortodox szunnita irányzathoz csatlakozott, és tevékenyen részt vett az Egyesült Államokban élő feketék és fehérek közötti együttműködés előmozdításában. Ezzel párhuzamosan életre hívta Afro-amerikai Egység Szervezete nevű világi fekete nacionalista mozgalmat. Ezzel a tettével az afro-amerikai muszlim közösségnek új célokat adott. A Nation of Islam szervezetéből kilépve, a szunnita iszlám rendes hívőjévé vált. 1965-ben egy New York-i gyűlésen merénylet áldozata lett. ## Muszlim társadalom, életmód és kultúra ### A nő helyzete az iszlámban A muszlim nő társadalmi helyzete és szerepe a modern nyugati és az iszlám kultúrák közötti összehasonlítások egyik sarkalatos pontja. A nyugati civilizáció egyenjogúsági eredményei nem jelennek meg a muszlim közösségekben. Ennek hiányában a nyugati közvélemény barbarizmussal vádolja a muszlim társadalmat, amely szerinte elnyomásban tartja asszonyait. Az iszlám szerint a „muszlim nő” nem egy létező személy, hanem egy szerepkör, amely egy rendkívül régi és sokrétű kultúra teremtménye. A Korán a nők vallási egyenlőségét hirdeti. A nő a család alapja, a háborítatlan családi élet megóvása érdekében nem teszik ki őket a külvilág veszélyeinek, elzártságukat (hárem) ezzel magyarázzák. A férjes asszony férje engedélye nélkül nem mehet sehova, a házba sem engedhet be senkit, nem beszélhet idegenekkel. A történelemben ennek ellentmondva számtalan példát találunk arra, hogyan alakították a hárem hölgyei világbirodalmak sorsát, de kisebb közösségekben a család életét is aktívan befolyásolják. Tagadhatatlan, hogy az iszlámban a nő jogi tekintetben másodrangú állampolgár. Így például, miközben a férfinak négy felesége lehet, addig a nő, ha egynél több férje van, házasságtörést követ el. A férj elválni tanúk kijelentésével, a hozomány visszaadásával tud, míg a feleség csak akkor, ha a férje bizonyíthatóan jelentős szabályt szegett. De ezt példázza az is, hogy csak fele annyit örököl, mint a fiútestvére, vagy tanúvallomása is csak fele annyit ér, mint a férfiaké. A nő csak muszlim férfihoz mehet feleségül, a férfi viszont közös tőről fakadó monoteista vallású nőt is elvehet. Ennek oka az, hogy a családban a férfi viszi tovább a vallást és így biztosítják az utódok iszlámban való nevelését. A Korán ugyan nem írja elő, hogy a nőket elzárva, háremben kell tartani, de utalásokat tesz rá, illetve nem említi a csadorviselés kötelező jellegét, ám az általános rendelkezésekből, a Korán bizonyos értelmezéseiből, illetve a hadíszokból levezetik ezeket a szokásokat. A nőkre vonatkozó rendelkezések az eltérő kulturális hagyományok szerint államonként is változnak. Iránban például úgynevezett csadorrendőrség működik, és egyes vidékeken a házasságtörő asszonyokra kirótt kegyetlen büntetés a megkövezés. Ezek a középkort idéző törvények azonban egyre inkább ellentétes hatást váltanak ki a társadalom fiataljai részéről, és sokszor új megoldásokra vezetnek a párkapcsolatok terén. Ugyanakkor szem előtt kell tartani, hogy a tradicionális iszlám, sajátosságából eredően formalisztikus, és rendkívül kötött hagyományokra épül. Az említett és még sok ezernyi, nőket érintő szabály akkor jött létre, amikor azoknak a közösség szempontjából túlélést biztosító szerepe volt. Ezekhez a különböző irányzatok és jogi iskolák jellegüknél fogva akkor is ragaszkodnak, ha a társadalom időközben gyökeres változásokon ment át. A muszlimok többsége nem ismeri el a nők hátrányos megkülönböztetését, hanem a férfi és nő közötti eltérő szerepkörnek tulajdonítja azt. A nő ugyan feleannyit örököl, mint a férfi, azonban a muszlim családban a férfi feladata a nő eltartása, még akkor is, ha az gazdagabb. A nő viszont saját örökségével szabadon rendelkezik. A többnejűség széles körű elterjedését viszonylag korlátozza, hogy a férjnek mindegyik feleségével azonosan kell bánnia (ezt az iszlám jog szigorúan veszi) az apró ajándékoktól kezdve az együtt töltött éjszakák elosztásáig. A válásban megmutatkozó egyenlőtlenséget némileg ellensúlyozza, hogy a már említett, házasságkötéskor kialkudott összeg nagyobb részét, a férjnek a feleség részére váláskor ki kell fizetnie. Ez jelentős visszatartó erőt jelent. Bár a muszlim államokban a történelem során női uralkodók igen ritkán fordultak elő, azért erre is található példa Sadzsar ad-Durr Ajjúbida egyiptomi szultána személyében (1239–40), sőt az indiai Bhopálban női uralkodóház is létrejött (Begum dinasztia 1844–1926). A muszlim nő szerepének értelmezése során iszlám fanatikusok csapnak össze nyugati feministákkal, ahogy a hagyománytisztelet őrzői, az ulemák a társadalom világi vezetőivel vagy a belső reformerekkel, miközben a nők helyzetének tárgyilagos vizsgálata a Korán tilalmai miatt rendre elmarad. A világi modernizációs folyamatok az iszlám világában is éreztetik hatásukat, jelenleg egyre több nő próbál részt venni a közéletben, a szigorúbb muszlim államok is észlelik a nők társadalmi szerepvállalásának növekedését. Történelmi szerepüket a 20. század iszlám mozgalmai során is bizonyították. Halide Edib Adıvar 1919-ben, fátyol nélkül tartott beszédével Törökország lelkiismeretét idézte meg, az algíri nők Algéria francia gyarmati felszabadítása ellen léptek fel egységesen, csakúgy, mint az 1978–79-es iráni forradalom idején. A kétségkívül felfedezhető, a nők helyzetét érintő társadalmi változások azonban nem járnak szükségképpen azzal, hogy az emancipációs törekvések mellett, a nők a vallástól is eltávolodjanak. Ahogy a nyugati életvitel és média egyre inkább hozzáférhetővé válnak számukra, a modernizációt a tradicionális hívők a lelki élet tisztaságát hangsúlyozó vallás elleni támadásként élik meg, amire fokozottabb vallásossággal reagálnak. Ma már a világi muszlim többségű államokban is megnövekedett a fejkendőt, vagy csadort viselő nők száma csakúgy, mint a nyugati muszlim diaszpórákban a vallási jogaikért szót emelő diákoké. ### A muszlim élet szakaszai #### Születés és gyermekkor Amint a gyermek világra jön, a saháda, azaz a hitvallás szavai köszöntik, melyet a fülébe suttognak. Ez az első mondat amit meghall, ezzel jelzik, hogy az újszülöttet a muszlim közösség (umma) tagjai közé fogadják. Az összegyűlt rokonság imát mond felette, melyet természetesen a hitvallással vezetnek be. Hét nap múlva a rokonok körében nevet választanak a gyermeknek. A haját ekkor leborotválják és ugyanennyi súlyú aranyat adnak a szegényeknek. Egyes országokban, ha a fiúgyermek egészséges, ekkor kerül sor a körülmetélésre is, amely általános és bevett szokás, habár nem törvény. Ha ez a szertartás újszülött korban elmarad, a későbbiekben, akár 7-10 éves korban kerül sor rá, ekkor a fiúk gazdag jutalomban részesülnek. A női körülmetélés (vagyis a női nemi szervek megcsonkítása) nem vallási előírás (ősi afrikai eredetű szokás). mégis az iszlám államok többségében a mai napig rendkívül elterjedt. Az 1990-es években évente kétmillióra, összesen 80-130 millióra becsülték az iszlám vallású körülmetéltetett nők számát Különböző tévhitek kapcsolódnak hozzá – például hogy szükséges a szüléshez, megszépíti az arcot, a folytonos szexuális vágyat elhárítja – azonban az eljárás a nők alárendelésének egyik kegyetlen eszközéül szolgál. A modernista muszlimok a népi vallásosság és babona barbárságot idéző maradványának tartják, illetve nem végzik Iránban, Irakban, Jordániában, Líbiában és Szaúd-Arábiában. Négyéves korban a gyermek megkezdi tanulmányait, elsőnek a biszmilláh arab nyelvű bemagolásával. Az oktatás ebben az időszakban nem a világi tudományokban való elmélyülést célozza, hanem a muszlim közösség alapvető szabályainak elsajátítását a higiénia, a viselkedéskultúra és a közösségi kapcsolatok terén, a Korán és a Próféta hagyományainak (hadíszok) alapján. Ezek a legapróbb részletességig taglalják azokat az utasításokat, amelyeket a mindennapi életben a hívő muszlimnak követnie kell. Nemcsak az imát megelőző rituális mosakodás terén, hanem az illemhely használatától az öltözködés, a haj- és szakállviselet, az illendő társas érintkezés etikai és erkölcsi normáiban is. Az oktatás fiúk esetén a gyermek életkorának növekedésével, világi és vallási iskolákban történik (→ Medresze). #### Házasság A házasság nem szentség, hanem szerződés, melynek során a férj hozományt fizet a feleségnek (és nem az apósának) két részletben: az első (kisebb) részletet azonnal, a másikat akkor, ha esetleg válásra kerülne a sor. Ha a nő válik a férjétől, akkor az első részletet visszafizeti. A nőnek nem kell a férje nevét felvennie. A házasságok többségét a szülők, rokonok hozzák össze, remélve, hogy az ő tapasztalatukkal, körültekintésükkel a házasság hosszú életű lesz, illetve ettől várják a családi háló és a vagyoni kötelékek további erősödését. Ezzel együtt kerülni kell az erőszakos házasítást, ugyanis egyik fél sem kényszeríthető házasságra, annak akarata ellenére. Az anyagi előnyöket, a házasságkötés szándéka esetén, meg kell előznie a jámborságnak és a tiszta előéletnek. Egyetlen fél sem kerülhet hátrányba vagyoni helyzete vagy külső adottságai miatt. A szexualitás nem tabu, amennyiben alá van rendelve Istennek. A férfinak örömet kell szereznie asszonyának. A házasság rendkívüli jelentőségű, Mohamed szerint aki megházasodik, az fele vallását tökéletesítette. A kereszténységtől eltérően a tisztasági fogadalom még a dervisrendeknél is szinte ismeretlen. A homoszexualitás halállal üldözendő bűn. A házasságot nem kell mecsetben, vagy imám jelenlétében megkötni, azonban bizonyos szabályokat be kell tartani. A fogadalom egymásnak szól, közösség jelenlétében, de két tanú mindenképpen szükséges. Részleteket olvasnak fel a Koránból, mivel Allah a leghatalmasabb tanú. Két-három nap együttlét után kerül sor a lakodalomra, amely, mint más vallásokban, jelentős közösségi esemény. A házasságkötés előtt mindkét fél kikötéseket tehet. Például a feleség kikötheti, hogy a férj nem vehet maga mellé másik feleséget. A többnejűség az iszlámban engedélyezett, minden férfi négy feleséget tarthat, amennyiben képes mind a négyről egyformán gondoskodni. A házasságon kívüli szexualitást az iszlám elítéli. A megszületett gyermeknek törvényes, vér szerinti apja kell hogy legyen, akinek kötelessége gyermekéről gondoskodni, és akit apaságától megfosztani nem lehet. Az iszlámban az örökbefogadás éppen ezért törvénytelen, bár az árvaellátás intézményei fejlettek. A Korán szentesíti az unokatestvérek egybekelését. Ez az arab törzsi szokásokból fennmaradt gyakorlat, amelynek célja a törzsi, vér szerinti összetartozás erősítése, természetesen korszakonként irányzatoktól és iskoláktól függően eltérő megítélés alá esett, és inkább a zárt törzsi közösségekre volt jellemző. A gyakorlatban a fivérek gyerekei közti házasság aránya még itt is ritkán lépi túl az adott helyi közösségben kötött házasságok egynegyedét. #### Válás A válás nem jár társadalmi kirekesztéssel. Az iszlám két szabad ember egymással kötött szerződése felbontásának tekinti, amelynek alapja a közös megegyezés. Bár a válást Mohamed nem ösztönözte, lehetővé tette feleségei részére is. A békés elválást jobbnak tartotta, mint a megromlott, elmérgesedett családi légkört. Amikor valamelyik fél bejelenti válási szándékát, kötelező kivárni egy bizonyos időszakot, hogy ha a feleség terhes, akkor az időben kiderüljön. Ha ez után is ragaszkodnak ahhoz, hogy elváljanak, akkor a férjnek ezt két további alkalommal még ki kell jelentenie. Amennyiben a feleséget házasságtöréssel vádolják, azt négy férfi tanúnak kell igazolnia. Az iszlám a hamis tanúságtételt szigorúan bünteti. #### A halálozás A halál eljövetele előtt a haldoklót a köré sereglő rokonok, barátok arra kérik, mondja el a sahádát. Ha erre képtelen, akkor a fülébe suttogják, hogy ez legyen az utolsó mondat, amit hall, mint ahogy az első mondat is ez volt, amikor megszületett. Allah neve lepecsételte a fülét, mint ahogy a születéskor megnyitotta a világ felé. A rituális lemosás után, amilyen gyorsan csak lehet (általában 24 órán belül), egyszerű, a férfiakat három, a nőket öt varratlan lepedőben eltemetik. Erre a célra a mekkai zarándoklaton viselt öltözetét (amennyiben azon részt vett) használják fel. A mártírokat nem mossák le, vérük bizonyíték Allah előtt áldozatukra, és haláluk helyén temetik el őket, amennyiben erre lehetőség van. A temetéshez nem vesznek igénybe koporsót. Arccal Mekka felé helyezik örök nyugovóra az elhunytakat. A sírkőállítás nem megengedett, ez jelképezi az egyenlőséget Isten előtt. A gyász általában visszafogott, és néhány nap után a család élete visszatér a rendes kerékvágásba. Az özvegyek gyásza tovább tarthat, de 130 nap után már újra házasságot köthetnek. A szunniták és a síiták szokásai ebben is eltérnek. Az előbbieknél általában negyven nap a gyászidő, de a síitáknál közben nevezetes napokat is tartanak. ### Etikai kérdések: fogyatékosság, abortusz, eutanázia Az iszlám tanítása szerint minden dolognak, így a szenvedésnek, betegségnek, fogyatékosságnak, és az ezzel összefüggő gyógyulásban való reménynek is értelme van, az isteni bölcsesség célját nem ismerhetjük. A hit képességével minden lélek rendelkezik, tehát bármennyire sérült, fogyatékos az ember ezen a világon, a lelkének a végső elszámolásnál hinnie kell Istenben ahhoz, hogy a Paradicsomba kerülhessen. A sorsban, elrendelésben való hit azonban nem azt jelenti, hogy a betegséget, illetve a fogyatékosságot nem kell kezelni. A sérült, fogyatékossággal élő emberekkel figyelemmel, tisztelettel, megbecsüléssel kell bánni és ugyanolyan jogok illetik meg őket, mint az ép, egészséges embereket. A szunnita irányzaton belüli 4 klasszikus iskola megegyezik abban, hogy a terhesség első 4 hónapja (120. napja) után az abortusz törvénytelen, jogtalan, tiltott és egyenértékű a gyilkossággal. Sok jogtudós, arra hivatkozva, hogy „ha valaki két rosszal (bűnnel, gonoszsággal) kerül szembe, akkor a kettő közül a kevésbé rosszat kell választania", úgy véli, az abortusz a 4. hónap után is végrehajtható, amennyiben az anya élete komoly veszélyben van. A vallástudósok többsége ezt megelőzően sem engedi meg a terhességmegszakítást, bár bizonyos fogamzásgátló módszerek alkalmazása ellen (coitus interruptus) nem emelnek szót. Az iszlám vallásjog tudósai az öngyilkosság és eutanázia minden formáját bűnnek tartják, ugyanis senki nem rendelkezhet sem a saját, sem mások élete felett. ### Étkezés Az iszlám, a zsidó valláshoz hasonlóan, megfogalmaz bizonyos étkezési előírásokat a hívők részére. A megengedett ételeket halalnak nevezik, hasonlatosan a zsidók kóser szavához. A disznóhús és származékai kategorikus tiltás alá esnek, csakúgy, mint a döghúsok, a vér, vagy vérrel szennyezett ételek. Azok a húsok, amelyek nem éles késsel, az állat torkánál átvágott állatból származnak, hívő muszlim számára nem fogyaszthatók. A vágás során áldást kell mondani. Jellemzően az iszlám aprólékos szabályrendszerére, a hadíszok tartalmazzák, hogy például a halak és sáskák esetében úgy az áldás, mint a rituális vágás elhagyható. A bor fogyasztását a Korán kifejezetten megtiltja, ám ezeket jogtudósok folyamatosan kiterjesztették más szeszes italokra, párlatokra, főzött alkoholos italokra is. A dohány és kávé élvezete azok megjelenése után (15–16. század) kezdetben szintén tiltott volt. A dohány esetében megoszlanak a vélemények, a szigorú vahhabita irányzat ma is hevesen ellenzi. ### Öltözködés Számos hadísz megemlékezik arról, hogy muszlimoknak tilos úgy öltözködni, mint a nem muszlimoknak, ezért a ruházat egyedi jellege a történelmi koroktól fogva a mai napig az identitás egyik kifejezőeszköze. Számtalan változatban, a különböző népek kultúrájának árnyékában alakultak ki a ma ismert formai jegyek. A testet teljes egészében beborító, egykor nyugaton is ismert öltözet a kaftán, amelyet ma már a Közel-Keleten szinte kizárólag a nők hordanak. Az eredetileg bő, derékban megkötött nadrág a pizsama (perzsa szó, láböltözetet jelent). A forró sivatagi vidékeken, így Arábiában, megszokott viselet a fehér színű, bő, egész testet befedő férfi ruhadarab, a szob, vagy más néven disdása is, de Egyiptomban is gyakori, galabíjja elnevezéssel. A kafijja négyszögletű fejfedő, amelyet általában fekete pánttal (ikál) rögzítenek. A kafíja mintázata és színe a törzsi hovatartozást jelképezi, Palesztina területén is elterjedt. A gyapjúból készült csuklyás köpeny a burnusz. A legismertebb viselet a turbán (imáma), amelyet fejfedőként hordanak. A turbánt a 19. század elején felváltotta fez, amelynek a formája a kalaptól eltérően lehetővé tette az ima szertartásainak elvégzését is. Az abaja a kéz, a láb és az arc kivételével, az egész testet befedő női ruhadarab, amelyet nikábbal (arc elfedésére szolgáló fátyol) hordanak. Vannak nők, akik ehhez fekete kesztyűt is húznak. A burka ugyanennek Afganisztánban meghonosodott változata, fekete, illetve kék színben, ami az egész testet elfedi, csak a szemnek hagyva egy kis rést. A csador az iráni nők nyilvános viselete, amely egy félkör alakú, elöl nyitott ruhadarab, a fejre terítve, elöl kézzel összefogva, vagy végüket derekukra tekerve viselnek. A hidzsáb négyszögletű kendő, amelyet a fejre helyeznek, vagy az arc elfátyolozására használnak. ### Az iszlám művészete A muszlim művészet különböző gyökerű, esetenként évezredes civilizációk talaján alakította ki új formavilágát, így jellegét meghatározza, hogy milyen módon telepedett rá, vagy utasította el az elfoglalt területek kultúráját, illetve építette be a saját, a hit előírásai által alakított elképzeléseibe. Az iszlám különleges építészeti megoldásokat igénylő építménye, a mecset kialakítására vonatkozó elvárások nemcsak a technika, a tudomány, a matematika fejlődését segítették elő, hanem befolyásolták a díszítőművészetek, csempék, faragások, üvegművesség, festett fali díszek és leginkább az iszlám kalligráfia fejlődését is. A Korán nem tiltja egyértelműen az élőlények ábrázolását, azonban a képekre való utalásokat a vallástudósok többsége a képábrázolás tilalmának értelmezi. A Korán szerint csupán Isten képes életet teremteni, és mivel a vallás szükségszerű alapvető jellegzetessége a bálványok elutasítása, az élet képi ábrázolását a muszlim teológusok bálványimádásnak tekintették. A művészettörténészek álláspontja jelenleg az, hogy a képtilalom a földközi-tengeri mediterrán, illetve később Indiában és Közép-Ázsiában fellelhető gazdag képi világtól való idegenkedés eredménye. A művészet, különösen a szúfizmus térhódításának korától, az isteni átlényegülés eszköze volt, de az írásművészet már a kezdetektől misztikus jelentőséggel bírt. A 12. század folyamán, különösen a perzsa nyelvű költészet jelentősen hatott a művészetek alakulására is. A teljes iszlám világ kulturális hagyományai azonban a vallási és etnikai sokféleség miatt rendkívül változatosak, mással össze nem téveszthetők és nagy formagazdagsággal rendelkeznek. ### A tudomány szerepe az iszlámban A középkori arab tudomány eredményei az európai civilizáció fejlődésében is meghatározó jellegűek. Kialakulásában az iszlám kultúrájának, a vallás előírásainak is kiemelkedő szerepe volt. A Korán nagy súlyt fektetett a tanulásra, és a tudás (ilm) megbecsülésére buzdított. Az iszlám értelemről alkotott fogalma szerint ugyanis a vallás és a tudás összeegyeztethető. Az Arab-félszigetről kiinduló erőteljes iszlamizáció a mai Spanyolországtól Indiáig terjedő térségben egységes civilizációt, kulturális értékrendet és tudományos szemléletet alakított ki, melynek egyik alapja a tudás iránti tisztelet. A közös nyelv az arab, amely akkoriban a térség közvetítőnyelve volt. Virágzása a 9–11. században, az Abbászida hatalomgyakorlás idejére esett, de a 16. századig éreztette hatását. Sok tudományos szakkifejezés arab nyelv, később perzsa nyelv közvetítésével jelent meg az európai tudomány szótárában, például a kémia, alkímia, algebra, alkohol, de az amulett, karát, zenit szavaink is innen erednek. Európába a muszlimok tudományos munkája részben Szicílián keresztül áramlott, azonban a legfontosabb közvetítő a mai Spanyolország volt, ahol korszerű arab egyetemek működtek, így Toledóban, Segoviában, Salamancában. Már a hódítások első időszakában kutatás indult az ókori görög filozófusok művei után, Szókratész, Platón, Arisztotelész, vagy az orvos Galénosz műveinek fordítása és feldolgozása indította el az arab nyelvű tudományok fejlődését. A muszlim gondolkodók nem pusztán átmentették az ókori műveket, hanem eredeti módon közelítettek ezekhez, kiegészítették, átdolgozták, bővítették. Ibn Rusd (Averroës 1126–1198) munkássága az iszlám filozófia csúcspontja. A világ örökkévalóságának és kezdet nélküliségének hirdetőjeként gyakran került összetűzésbe az iszlám ortodoxiával. Az arab orvostudományt nem kötötték vallási előírások, és szabadon tanulmányozhatták az emberi test felépítését a keleti (kínai, indiai) és az egyiptomi orvoslás hagyományai alapján. Rázi (Rhases, 860–932) és Ibn Színá (Avicenna, 980–1037) diagnosztikai művei az orvosi iskolák kötelező tananyagát képezték a nyugati világban is. Az arab matematikusok felfedezték a logaritmusokat (al-Hvárizmi (780–845)), szinusz és tangens táblázatokat készítettek, bevezették a „0” fogalmát. A muszlim naptár jeles időpontjainak pontos meghatározásában a csillagászat tudománya különösen nagy szerepet játszott. Néhány csillag neve, például a Vega, Betelgeuze, Rigel, Aldebaran arab eredetű, vagy a Ptolemaiosz-féle görög elnevezés arab fordítása.al-Battání (†929), aki csillagászati megfigyeléseivel mindössze 24 ívmásodperccel mérte el a napév hosszát, al-Bírúní (973–1048) a föld hosszúsági és szélességi köreit számolta ki. A kémia területén kidolgozták a víz és az illó olajok desztillálásának módszerét. A kínaiaktól eltanulták a papírkészítés technológiáját és tökéletesítve adták tovább Európába. A tinták és festékek, az üveggyártás és kerámiák, textil- és bőrkikészítés módozatai már a 9. századtól ismertek voltak. A szél- és vízkerekek, duzzasztóművek, gátak és malmok a muszlim világ megszokott képéhez tartoztak. Az öntözési technikák és csatornázási művek a mezőgazdaság sikeréhez járultak hozzá, a szivattyúk elterjedése a bányaiparban segítette az ásványok felszínre hozatalát. Kidolgozták a tudományos módszertan alapjait, amit a természettudományok mellett a társadalomtudományokban is hasznosítottak. Ibn al-Aszír (1160–1233) és Ibn Khaldún (1432–1406) csaknem a mai történelemfelfogás alapján írták hatalmas történeti és társadalomfilozófiai műveiket. ## Kereszténység és az iszlám Az iszlám viszonya a nagy vallásokhoz nem mentes ellentmondásoktól, amely a történelem folyamán számtalanszor generált véres összetűzést és békés együttműködést egyaránt. Teológiai és dogmatikai szempontból a muszlimok saját vallásukat, egyszerűsége miatt, a legjobbnak tartják: „Ő Allah, az egyedüli”. Éppen ez az egyszerűség az, amely miatt a vallás ezernégyszáz éves fejlődése alatt világszerte hívek százmillióit tudta maga mögé állítani, és egységes kultúrát, civilizációt létrehozni. A keresztények azonban éppen ezt az egyszerűséget utasítják el az iszlámban, mondván, hogy nem képes olyan magas etikai tartalommal telítődni, mint a keresztény vallások: „Mohamed azzal alapított birodalmat, hogy ölt, Krisztus azzal, hogy megölettette magát”. A keresztények istene személyes, alászáll az emberhez és osztozik sorsában, Allah azonban végtelenül elkülönült és abszolút transzcendens. Ennek ellenére a kereszténység megkülönböztetett figyelemmel fordul az iszlám felé, amennyiben annak híveit többnyire nem tekinti pogánynak, hiszen ahogy a zsidók, úgy a muszlimok is egy istenhez imádkoznak. A keresztények fenyegetettsége a hódító iszlám évszázadaiban a mai napig kihat az iszlám megítélésére. Már a 8. században is voltak, akik Mohamedben az Antikrisztust látták, Luther Márton az ördög eszközét. Jelenleg ezt a nézőpontot iszlamofóbia szóval illetik, vallási és világi szószólói is vannak. Az iszlám Jézust prófétának tartja, aki szintén az egyistenhit szószólója volt, ám tanait követői meghamisították. A kereszténységgel szemben a muszlimok legnagyobb ellenállását a Szentháromság-tan váltja ki, mivel az ellentmond Isten kizárólagosságának, ami Isten mellé bármilyen lény társítását bűnnek tekinti. A keresztény-iszlám párbeszéd lehetőségeinek szempontjából a muszlim többségű Egyiptomban élő Henri Boulad hatféle iszlámot különböztet meg: - 1\. a korszerűsödő, nyitott, liberális iszlám – ide tartoznak azok akik a politika és a vallás szétválasztását és ezzel a laicitás elvét támogatják; - 2\. a szufizmus – az iszlám misztika; - 3\. a népies iszlám – ez a muzulmánok túlnyomó részének vallása. Életvitelük az iszlám öt pillérére épül, ezt élik anélkül, hogy túl sokat kérdezgetnének; - 4\. a hivatalos, ortodox iszlám – ez a konvencionális, hagyományos iszlám nem ismer mást, mint a Koránt, a Szunnát és a sariát; jellemző alakja Saarávi sejk, aki több mint egy évtizeden át vezette az egyiptomi televízió vallásos fórumát és azzal dicsekedett, hogy negyven éve nem vett könyvet a kezébe, hiszen a Koránban minden benne van; - 5-6. a politikai iszlám vagy iszlamizmus - a mérsékelt irányzat a társadalom folyamatos megváltoztatását lassú fejlődéssel kívánja elérni, beszivárogva a struktúrákba és beépülve a törvényhozásba; - a radikális irányzat a forradalmat, az erőszakot, a háborút és a terrorizmust dicsőíti – ehhez az irányzathoz fűződő néhány jelképes név és fogalom: Szaíd Qotb, dzsihád, Gamaat Iszlamija, Hezbollah és néhány ország, mint Irán és Szudán; ## Az iszlám az ezredfordulón A muszlim társadalmak öntudatra ébredése az ötvenes évektől figyelhető meg, a térség nyugati befolyásának fokozatos csökkenése után, amikor különböző pán-iszlám szervezetek jelentek meg, elsősorban a közel-keleti térségben. A szervezetek jellegét egyrészt a vallási identitás erősítése iránti igény, másrészt a politikai, gazdasági feltételek alakulása indokolta. 1962 májusában Muszlim Világliga (Rábitat al-álam al-iszlámi) néven mekkai központtal vallási szervezet alakult, amely irodáin keresztül világszerte képviseli és terjeszti az iszlám vallási ideológiát, és küzd az azzal ellentétes nézetekkel. Vezetői évente a mekkai zarándoklat alatt gyűlnek össze és vitatják meg nézeteiket. A másik jelentős szervezet az 1969-es első rabati iszlám csúcstalálkozó hatására, 1970-től létrejött Iszlám Konferencia, melynek központja Dzsiddában van. A hetvenes évek közepén 43 tagállama volt, első főtitkárát Malajzia adta. Az iszlám országok külügyminisztereinek találkozóját évente rendezik meg, a témák között folyamatosan napirenden szerepel az arab-izraeli konfliktus, a muszlim függetlenségi törekvések, főleg a távol-keleti országokban, illetve az ENSZ-en belüli iszlám tömörülés létrehozása. Alapítványi és iszlám kulturális központok hálózatával kívánják elősegíteni az iszlám erőteljesebb jelenlétét úgy a nyugati világban, mint a volt Szovjetunió területén, illetve a fejlődő országokban. Bankjainak, médiavállalkozásainak segítségével új tényezőként jelent meg a világpolitika színterén. A két – vallási és politikai – szervezet kiegészíti egymást. A Liga az évenkénti zarándoklat alkalmával tovább erősíti a minden muszlim számára legfontosabb érzést, a közösséghez tartozás érzését, az Iszlám Konferencia pedig politikai jelenlétével ellenpólust képez a nyugati világ befolyási törekvéseivel szemben. Ehhez nemcsak az elszántsága, hanem gazdasági, pénzügyi feltételei is adottak. Az OPEC 12 tagállama közül 10 iszlám ország, bevételeinek egy részét a pán-iszlám szervezetek fenntartására, az elmaradottabb muszlim államok megsegítésére fordítják. Az innen származó jövedelmekből képesek nyomást gyakorolni a nyugati államokra, mint például az 1973-as arab-izraeli háború idején, amikor embargót léptettek életbe a nyugati olajszállításokra. A világot behálózó iszlám szervezetek nem csupán e két fő szerveződés köré csoportosulnak. Számtalan karitatív, oktatási, érdekvédő intézmény jött létre a hetvenes évektől kezdődően a nyugat demokráciákban is. Létrehozták többek között az Iszlám Fejlesztési Bankot, amely a muzulmán országokban indított beruházásokat finanszírozza, a Vörös Félhold szervezetet, az Iszlám Tudományos Alapot. Egyre inkább megfigyelhető a muszlim diaszpóra öntudatra ébredése, amelyet egyrészt a jobb élet reményében kivándorolt, de a nyugati kultúrában csalódott vagy beilleszkedni képtelen közösségek indukálnak, másrészt második és harmadik generációs fiatal muszlimok próbálják az iszlám keretei között megtalálni identitásukat. Ezeket a törekvéseket a nyugati demokráciákban a társadalom nagy része fenyegetésnek éli meg. Az oktatási intézmények (medreszék) működését az állam nem ellenőrzi (nem úgy, mint Törökországban, ahol a vallásoktatást az állam felügyeli), így ezek akár szélsőséges eszmék terjesztői is lehetnek. A Brit-szigeteken felháborodással fogadják a muszlim irányítású iskolák bevezetésének ötletét, miközben a zsidó, katolikus, kvéker iskolák működését támogatják. A félelem a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta fokozódott, annak ellenére, hogy a mérvadó muszlim vallási vezetők többsége azonnal elítélte a merényletet, és azóta is hangsúlyozzák, hogy az iszlám szélsőségesek a muszlim közösségen belül egy meglehetősen törpe kisebbséget képviselnek, amellyel szemben az iszlám főáramába tartozó többség is folyamatos harcot vív. Félelmet gerjesztenek az iszlám terjeszkedésével kapcsolatos különböző előrejelzések, és fiktív forgatókönyvek is. Európában megközelítően tizenhatmillió muszlim él (Ebbe nem számítva Oroszország európai területén élő mintegy 16,5 millió főt, valamint a Törökország európai területén élőket. Velük együtt összesen 38,1 millió muszlim él európai területeken.) Az amerikai kontinensen megközelítően 4,6 millió a muszlim él, ebből az Egyesült Államokban mintegy 2,5 millió. Európában körülbelül kétezer-ötszáz mecset áll rendelkezésükre vallási életük gyakorlásához. A már magasabb iskolázottságú, az ötvenes-hatvanas években bevándorolt muszlim szülők gyermekei egyre inkább kötődnek vallásukhoz, és az erősen szekularizált európai társadalmak politikai, kulturális viszonyai közepette küzdenek identitásuk megőrzéséért és vallásuk elismertetéséért. Törekvéseiket nem segítik az egyre nyíltabb idegenellenes cselekmények, és némely esetben a szenzációhajhász média tünteti fel őket rossz színben, amelyek elkeseredett ellenakciókat szülnek. A muszlimok beilleszkedését nehezítik azok a vallási fanatizmusra utaló akcióik is, mint Salman Rushdie könyveinek nyilvános elégetése, vagy a dán karikatúrák miatti felháborodás keltette tüntetéshullám. Ugyanakkor Törökországban a mérsékelten iszlamista kormányzat múzeummá alakít keresztény templomokat, ami érthetően félelmet gerjeszt a nem muszlim lakosság körében. A Szovjetunió felbomlásával a vallási és gazdasági téren háttérbe szorított volt tagköztársaságok muszlim közösségei is fokozatosan magukra találtak. Indiában a 21. század küszöbén mintegy 161 millió muszlim él. Nagy létszámuk ellenére is kisebbségben vannak, és a hindu média kirekesztő általánosításainak, valamint a belpolitikai csatározások állandó célpontjai. A hindu–muszlim ellentét nyomai az 1947-es lakosságcsere után évtizedekkel is éreztetik hatásukat. Az iszlám hívőit pakisztáni, kasmíri rokonszenvvel vádolják, nehezen alkalmazzák, gyakran megalázó helyzetbe hozzák őket. A hindu őslakosokkal fenntartott kapcsolatuk mélypontja az volt, amikor szélsőséges hindu fundamentalisták lerombolták egyik mecsetjüket, amivel elkeseredett és szélsőséges ellenakciókra kényszerítették muszlimok tömegeit, mivel az irántuk megnyilvánuló ellenszenvet hitük elleni támadásnak vélték. A hindu–muszlim ellentét a gyújtópontja a szomszédos Pakisztánnal kapcsolatos, folyamatos külpolitikai konfliktusoknak is, amelyek az ezredforduló egyik kiemelt válságövezetévé tették a térséget. Az iszlám ma egyike a leggyorsabban terjedő és fejlődő vallásoknak, amelynek motorja, mint fennállása óta mindig, folyamatosan változó világunkban is a muszlim közösségek integrációra törekvése és konszenzuskeresése Allah útjának követésére. ## Az iszlám Magyarországon A magyarság igen korán, és történelme során többször is kapcsolatba került iszlám hitű népcsoportokkal. Már a honfoglalás előtt, a Kazár Birodalom területén érintkezésbe léphettek muszlim közösségekkel, majd a középkor során többször érkeztek muszlim bevándorlók az országba, akik megbecsült harcosok, kereskedők voltak, vagy kézművesekként, esetleg pénzemberekként tagolódtak be a korabeli hazai viszonyokba. A muszlim csoportokat ebben az időben böszörményeknek, izmaelitáknak vagy kálizoknak nevezték az országban. Általában szabadon gyakorolhatták vallásukat, magas igazgatási és katonai tisztségeket is betölthettek, és bizonyos mértékű védettséget is élveztek. Csak II. András király idejében romlott helyzetük, amikor a király elrendelte a böszörmények számára egy vörös pecsét viselését a ruhájukon, valamint csak keresztény nőkkel házasodhattak össze. Habár ez a gyakorlat a király halála után megszűnt, jelentős mértékben előmozdította a magyarországi muszlim közösség asszimilációját. A 12–13. században a lakosságnak csak néhány százalékát tették ki de számuk növekedett, amikor IV. Béla a tatárjárás népességpusztulását ellensúlyozva muszlim telepeseket (hospeseket) hívott az országba. Később az önálló vallási közösségeik működési lehetősége megszűnt, beolvadtak a magyar népességbe, és áttértek a keresztény hitre. A török hódoltság időszakában (1526/41–1718), mivel a betelepült muszlimok viszonylag zártan, városokban és végvárakban éltek és nem követte őket az anatóliai földműves népesség, mindvégig megtartották kisebbségi jellegüket. A katonák és a betelepülők nagyobb része délszláv eredetű volt, törökül alig beszéltek, az iszlám vallásnak csak a formai jegyeit gyakorolták. A közrendűek általában keresztény nőt vettek feleségül, a többnejűség nem volt szokásos. Magyarul többnyire jól beszéltek. A jelentős – emberéletben bekövetkező és gazdasági – károk mellett az iszlám vallás felvétele a magyar lakosság körében nem figyelhető meg, főleg azért, mivel az azt felvevő magyarokat renegátnak tekintették, és kitagadták maguk közül a kereszténynek megmaradt magyarok. Általános nézet szerint az Oszmán Birodalom muszlim vallású polgárait jobban érintette a magyar kultúra, mint fordítva. Mecseteket, medreszéket és közfürdőket építettek. 1570-ben, Vácott 374 ház közül 189 volt muszlim vallásúaké. A hitélet ápolására kezdetben a keresztény templomokat alakították át mecsetté, és nagy szerep jutott a kegyes adományokból (vakf) létrehozott vallási iskoláknak, derviskolostoroknak (tekke), ez utóbbiak a szúfi bektási dervisrend fennhatósága alá tartoztak. Nagy becsben tartották és zarándokhelynek tekintették elhunyt szúfi vezetők (sejk) sírjait (türbe)'', ilyen volt például Gül Baba türbéje a budai Rózsadombon, vagy Pécsett Idrisz Baba türbéje. A török hódoltság területén 900 ezer fő lakott, ehhez viszonyítva kis létszámú volt a katonákkal és polgár lakosokkal együtt 50-80 ezer főt kitevő iszlám vallású török kori népesség. 1517-ben, török zsoldba szegődött magyar katonák érkeztek Egyiptomba, ahol ottragadtak, és felvették a muszlim vallást. Ők a magyarabok, akik idővel elvesztették nyelvi különállóságukat, de identitástudatukat megőrizték. Az oszmánok kivonulása után a magyar-muszlim kapcsolatokat a nemzetközi politikai tényezők határozták meg. A török porta semlegességét fenntartva támogatta a Habsburg-ellenes Rákóczi-szabadságharcot, melynek végeztével a mozgalom vezetői a birodalom területén levő Rodostóban kaptak menedéket. 1848–49-es forradalom és szabadságharc veresége után több neves főtiszt menekült török földre, többen muszlim vallásra is tértek (Bem József, Guyon Richárd, Kmety György tábornokok). Az 1878-as berlini kongresszus döntése értelmében Bosznia-Hercegovina az Osztrák–Magyar Monarchia része lett, így mintegy ötszázezer muszlim vallású (hanafita rítusú) polgára lett a Monarchiának, de Magyarországon ez nem jelentett számottevő változást: az 1910-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon csak 553 muszlim élt (179 török és 319 bosnyák ajkú, az utóbbiak nagy része katona volt), Bosznia-Hercegovinában pedig 612 137 fő vallotta magát muszlim vallásúnak. Az iszlám az 1916. évi XVII. törvénycikk értelmében államilag elismert vallás lett a magyar állam területén. Ugyanebben az évben megnyílt az isztambuli Magyar Intézet. Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, később Germanus Gyula erőfeszítésének köszönhetően turkológiát, az arabisztikát és az iszlamisztikát tanították a magyar egyetemeken is, intenzív diákcsere jött létre a két állam között. 1931-ben megalakult a Gül Babáról elnevezett Magyar Mohamedán Autonóm Egyházközség, melynek vezetője Durics Hilmi Husszein volt, a kulturális komité főtitkára pedig Hadzsi Abdul Karim Germanus Gyula. E szervezet volt jogelődje a Magyar Iszlám Közösségnek. 1939 és 1988 között először a német–arab, majd 1945 után a szovjet–arab kapcsolatok határozták meg az ország viszonyát az iszlám országokhoz. 1947-től, akár a többi vallás gyakorlását, az iszlámét is központilag korlátozták. A muszlim közösségek törvényi elismerését 1988-tól számíthatjuk. A fejlődő országokból érkező, magyar egyetemeken tanuló diákok kisebb magánkörökben gyakorolták vallásukat (Muszlim Diákok Egyesülete), az országba érkező muszlim diplomaták és üzletemberek vallási igényeinek kielégítésére szervezett közösségek megalapítására volt szükség. A Magyarországon lelkiismereti okokbol az iszlámra térők következetesen magyarnak vallják magukat, és ettől az időtől törekszenek önálló szervezet létrehozására. ### 21. század Az országban a 21. században 5-24 ezer muszlim él akik három vallási szervezetbe tömörültek: - A legnagyobb közösség az Iszlám Egyház volt, amely 2012-ben megszűnt. Ez volt a Dar Al Salam mecset fenntartója, tagjai főleg külföldi üzletemberek, diákok. - A Magyar Iszlám Közösség főleg magyar tagok részvételével alakult, és ennek – miután az 1916. évi törvényt nem érvénytelenítették – az Állami Egyházügyi Hivatal elismerte a jogfolytonosságát. - Nagyobb taglétszámmal rendelkező szervezet még a zömmel arabok alkotta Magyarországi Muszlimok Egyháza (MME). Ezek mellett különböző jellegű iszlám alapítványok és iszlám egyesületek működnek, többnyire külföldi származású muszlimok vezetése alatt. Mindhárom szervezet deklarálja a más egyházakkal kialakítandó baráti viszony fontosságát, a párbeszéd szükségességét a kölcsönös megértés jegyében, és elhatárolódik a terrorizmus minden fajtájától. ## Országok szerint 550px\|thumb\|Muszlim népesség az országok százalékaban (2014) 1. Maldív-szigetek 100% (főleg szunnita) 2. Mauritánia 100% (főleg szunnita) 3. Szaúd-Arábia 100%-nak jelentett (90–95% szunnita, 5–10% síita ) 4. Törökország 99.8% (75% szunnita, 25% síita) 5. Szomália 99.8% (főleg szunnita) 6. Afganisztán ~99% (főleg szunnita, 20% síita) 7. Jemen 99.1% (99.9%) (53% szunnita, 47% síita ) 8. Marokkó 98.7% (főleg szunnita) 9. Algéria 98.3% (főleg szunnita) 10. Irán 98% (főleg síita) 11. Tunézia 98% (főleg szunnita) 12. Comore-szigetek 98% (főleg szunnita) 13. Pakisztán 97% (85% szunnita, 15% síita) 14. Szudán 97% (főleg szunnita) 15. Líbia 96.6% (99%) (szunnita) 16. Irak 95% (főleg síita) 17. Kuvait 95% (főleg szunnita) 18. Dzsibuti 94% (főleg szunnita) 19. Niger 93% (főleg szunnita) 20. Azerbajdzsán 91.6 (főleg síita) 21. Banglades 89.4% (szunnita) 22. Egyiptom 89.3% (szunnita) 23. Indonézia 87.18% (99% Sunni) 24. Bahrein 79% (főleg síita) 25. Malajzia 61.30% (főleg szunnita). Megjegyzés: Szaúd-Arábia nem rögzít más vallási meggyőződést a népszámlálásában, így az iszlámra vonatkozó adat magasabb lehet, mint a tényleges. [^1]:

Joker (DC Comics)

A Joker (ejtsd: dzsóker, az angol kifejezés sz.sz. viccelőt, értelme szerint tréfamestert jelent, vö. Jolly Joker) kitalált képregény- és rajzfilmes karakter, szuper-bűnöző, Batman főellensége. Bill Finger, Bob Kane és Jerry Robinson alkotása. A karakter először a Batman első számában jelent meg, amit 1940. április 25-én adott ki a DC Comics. Az, hogy ki is találta ki a karaktert, erősen vitatott. Egy biztos, hogy eredetileg szereplését nem tervezték hosszútávra, hiszen már az első képregényének füzetében majdnem meghalt, azonban Whitney Ellsworth szerkesztő berajzoltatott egy utolsó képsort arról, hogy túlélte a balesetét. Ezek után már rendszeresen visszatérő képregényfigura lett. Joker a kezdeti megjelenéseiben egy igazi bűnözőzseni, nem mellesleg pszichopata, szadista és fekete humorral gyilkol Gotham utcáin. Azért, hogy a képregényeket gyermekbarátabbá tegyék, az 1950-es években Joker karakterét újraértelmezték és egy bolondos, szerencsétlen rablót csináltak belőle. Ez a változata egészen az 1970-es évekig tartott, mikor is komolyabbá akarták tenni a füzeteket, így a karakter is visszatért gyökereihez. Egyetlen nagyobb változtatás a kezdeti képregényekkel szemben azonban az, hogy Jokernek nem voltak racionális céljai, gyakran csak a móka kedvéért ölt embereket. Mint Batman első számú nemezise, sok rémségért felelős annak életéből. Ő is hozzájárult az első dinamikus duó feloszlásához, agyonverte a második Robint és lebénította Barbara Gordont. Rengeteg eredettörténetet kapott az évek folyamán, azonban egyik sem teljesen hiteles. A legismertebb az, hogy beleesik egy tartálynyi vegyi anyagba, ami elfehéríti bőrét, zölddé változtatja haját és pirossá teszi ajkait, amelybe beleőrül. Ez a legtöbb történetben megegyezik, azonban az szinte mindegyiknél más, miképp is került oda. Kiszámíthatatlanságával és groteszk humorával sokan őt tartják Batman legjobb ellenfelének. Bár Jokernek nincsenek különleges képességei, mégis sok visszatérő fegyvere van. Ilyen például a híres gáza, amelynek belélegzésével az áldozat a nevetésbe hal bele és arcán halála után is ott marad a mosoly. Ezen kívül gyakran használ halálos Joy Buzzert, valamint egy, az öltönyén viselt virágot, amelyből vagy a gáza, vagy sav jön ki. Néha más bűnözőkkel is dolgozik, ilyen például Pingvin vagy Kétarc, azonban nem tud együttműködni másokkal, így általában elárulja szövetségeseit. Az 1990-es években megkapta maga mellé társát, illetve barátnőjét, Harley Quinnt. Bár főellensége Batman, más hősöknek is szeret keresztbe tenni, mint például Supermannek vagy Wonder Womannek. Joker az egyik legismertebb gonosz a popkultúrában. Joker második az IGN minden idők 100 legnagyobb képregényes ellenfeleit felvonultató listáján, amelyben csak Magneto előzi meg. Nyolcadik az Empire 50 legnagyobb képregényszereplő listáján, illetve harmincadik a Fandomania 100 legnagyobb képzeletbeli karakter listáján, azonban ezekben megelőzi Magnetót. A karakter ismertségét az is mutatja, hogy a képregényeken kívül sok játékban, filmben és sorozatban is feltűnt már. Élőszereplős megformálói Cesar Romero a Batman című sorozatból, Jack Nicholson a Batman című mozifilmből, Heath Ledger A sötét lovagból, Jared Leto aSuicide Squad – Öngyilkos osztag és a Zack Snyder: Az Igazság Ligája című filmekből, Joaquin Phoenix a 2019-ben bemutatott Joker című filmből, illetve Cameron Monaghan a Gotham című sorozatból. Hangját adta már Mark Hamill, Troy Baker és rajtuk kívül még sokan mások. ## A szereplő megszületése Bill Fingert, Bob Kane-t és Jerry Robinsont tekintik Joker megalkotójának, azonban a karakter kitalálásának történetét mind máshogy mondták el. Ami megegyezik a történeteikben, hogy Finger mutatott egy képet Conrad Veidt színészről, mint Gwynplaine (egy eltorzított arcú, csak mosolyogni képes ember) az 1928-ban készült A nevető ember című filmből, ami megalapozta a szereplő kinézetét. Ekkor Robinson bemutatott egy vázlatot a karakterről. Robinson úgy mesélte, hogy az általa bemutatott vázlat, pontosabban egy 1940-ben készített kártyája adta az ötletet, amelyből jött Finger asszociációja A nevető ember filmből. Robinsont még Kane fogadta fel asszisztensnek, mikor Robinson 17 éves volt és hamar ő lett a Batman képregényeknek a rajzolójává. 1975-ben nyilatkozta azt, hogy létre akart hozni a szuperhősnek egy olyan ellenfelet, aki gyakran visszatér, azonban nem egy gengszter vagy egy maffiózó, hogy könnyen felismerhető és megjegyezhető legyen. Egy olyan szereplőt akart létrehozni, aki bármikor alkalmazható Batman főellenségeként, mint egy gonosz-bohóc. Robinsont nagyon izgatták a gonoszok: az egyetemen azt tanulta, hogy sok negatív szereplőt ellentmondások alkotják, ami szintén hozzájárult a karakter humorának megalkotásában, elvégre Joker bár egy bohóc, mégis, egy bűnöző-pszichopata. Elmondása szerint a név jött először, aztán az illusztráció. „Egy vizuálisan izgalmas karaktert akartam. Aki bizarr és emlékezetes, mint A párizsi Notre-Dame-ban vagy bármilyen más egyedülálló fizikailag izgalmas karakterek.” Ötleteit Fingernek mondta el telefonon, majd bemutatta a vázlatait. Fingernek tetszett az ötlet, azonban a kinézetét komolytalannak tartotta, ezért mutatta meg a Conrad képeket. Kane azt állította, hogy Robinson csak azután mutatta meg terveit, miután már Finger megmutatta neki a képet. Azt is mondta, hogy Robinson rajzait csak Jokernek a kártyáinak használták az első történetekben. Egy 1994-ben készült interjúban ezt mondta: Robinson később helyesbítette mondandóját, miszerint Kane és Finger Joker megalkotója. Azt mondta, hogy ő csak annak a gonosznak volt a megalkotója, akit csak a Batman \#1 miatt hozott létre. A karakter többi részét ők hozták létre. Bár Kane tagadta Robinson állításait, sok képregény-történész Robinsont tartja Joker megalkotójának. 2011-ben Robinson is meghalt, így az igazságot nagy valószínűséggel nem fogjuk megtudni. ## Szerepléseinek története ### Az aranykor Joker 1940-ben debütált a Batman \#1-ben, mint a címszereplő első visszatérő ellenfele, nem sokkal a főhősnek első megjelenése után a Detective Commics \#27-ben, mely 1939 májusában jelent meg. Joker könyörtelen sorozatgyilkosként tűnt fel, aki előre bejelentett áldozatait Joker méreggel öli meg, mely az arcaikra groteszk mosolyt ragaszt, ami a halál beállta után is ottmarad. A karakter már második megjelenésében meghalt volna (ami ugyan abban a füzetben történt, mint az első), miután véletlenül leszúrta magát. Finger nem akart visszatérő gonoszt a történeteibe, mivel akkor Batmant alkalmatlannak lehetne bélyegezni. Azonban egy szerkesztő, név szerint Whitney Ellsworth utólag rajzolt egy panelt, melyből kiderült, hogy Joker életben maradt. Az első képregényekben sokszor tűnhetett úgy, hogy Joker meghal, hiszen volt, mikor bennmaradt egy égő házban, lezuhant egy világítótoronyból, egy szikláról, egy vonatról, és egy ház vermébe is beleesett. Persze mindig felbukkant a későbbiekben, így szinte már megszokottá vált, hogy Joker inkább meghal látszólagosan, minthogy börtönbe kerüljön. Az első füzetekben, bár még racionális céljai voltak (főleg a lopás), már sok, ma fontos elem felbukkant a karakter személyiségében. A Batman \#7-ben például megölhette volna ellenségét, de ehelyett életben hagyta, hogy Batman is hallja, ahogy nevet rajta. A Batman \#11-ben szintén megkíméli az életét, mivel szórakoztatónak tartja (nem így vélekedik azonban Robinról, akit majdnem meg is öl). Joker kilenc Batman füzetben tette tiszteletét az első 12-ből. A képregények hamar definiálták őt Batman és Robin legveszélyesebb ellenségeként, elvégre rengeteg embert megölt és egy vonatot is kisiklatott. A \#13 füzettől Kane figyelme inkább az újságokban megjelenő rövidebb Batman történetekre korlátozódott, így Dick Sprang, Jack Schiff és Bill Finger dolgozott a projekten. Ekkor kezdett a DC Comics a gyerekek felé terjeszkedni azzal, hogy a történeteket gyerek-barátabbá tette, mely Joker karakterén is meglátszott. Az eddig sorozatgyilkos pszichopata átalakult egy csíntalan tolvajjá. Mark Waid képregényíró szerint az 1942-ben készült The Joker Walks the Last Mile című képregény volt a kezdete ennek az új, humorosabb változatának a karakternek. Az 1942-ben készült Detective Comics \#69, melyet „Double Guns”-ként ismernek (melynek borítóján Joker egy lámpából jön elő, két fegyvert tartva Batmanre és Robinra) az aranykor egyik legjobb szuperhős borítója és az egyetlen kép az aranykorból, ahol Joker normális pisztolyokat használt, ugyanis a kreatív csapat egy ennél találékonyabb karaktert akart csinálni. ### Az ezüstkor Joker egyike volt azoknak a Batman-gonoszoknak, akik átmentek az aranykorból az ezüstkorba. Ez elég szerencsésnek számított, ugyanis abban az időben sok karaktert töröltek. 1951-ben írta meg Finger Joker eredettörténetét a Detective Comics \#168-ban, melyből kiderül, hogy Joker volt a híres Vörös Sisak nevezetű bűnöző, aki véletlenül beleesett egy tartálynyi mérgező vegyi anyagba, amely kifehérítette a bőrét és zölddé változtatta a haját. 1954-től a képregények nagyobb ellenőrzésen mentek keresztül, részben a Fredric Wertham pszichológus által keltett növekvő rosszallás miatt, aki kirohanást intézett a műfaj ellen, többek közt a Batmanben szerinte fellelhető homoszexuális felhangokért. Így megszűnt a képregényekben a vér és a szükségtelen erőszak, mely nem csak Batmant, hanem Jokert is megváltoztatta. A már egyébként is humorosabb stílusú karaktert még jobban lebutították, egy szerencsétlen piti-tolvaj lett belőle. 1964-ben Julius Schwartz lett a Batman képregények szerkesztője, aki nem szerette Joker karakterét, ezért egyre ritkábban jelent meg. 1966-ban jelent meg a képernyőkön a Batman televíziós sorozat, melynek egyik visszatérő gonosza volt Joker is. Itt is egy gyerekesebb gonosz volt, azonban a sorozat rendkívül népszerűvé tette a képregényeket, így ugyanazt a tónust folytatták. Mikor 1968-ban véget ért a sorozat a képregények népszerűsége nem szűnt meg és a sorozat hatására Joker is maradt a megszokott változatánál. ### A bronzkor 1973-ban, négy év kihagyás után tért vissza Joker a képregények lapjaira, hála Dennis O’Neil írónak és Neal Adams rajzolónak. Visszatérése a Batman \#251-ben kezdődött, ismertebb nevén The Joker’s Five-Way Revenge, melyben Joker a régi, sorozatgyilkos pszichopata énében tért vissza. Eme képregény kezdte el a trendet, miszerint Joker egy takarékosabban használt, ámde központi karakter. O’Neil ezt mondta az ötletéről: „Egyszerűen csak vissza akartam vinni, ahonnan elkezdődött. Elolvastam néhány régi történetet, hogy rájöjjek, mit is akart Bob és Finger.” O’Neil azzal az ötlettel állt elő, hogy Joker őrült, ezért nem a börtönbe, hanem az Arkham Elmegyógyintézetbe szállítják minden bűntette után. Adams megváltoztatta a karakter kinézetét is, megnagyobbította az állát, karcsúbbá tette fejét. Az 1970-es években a kiadó sokat kísérletezett a karaktereivel, így Joker népszerűsége miatt 1975-ben megkapta saját sorozatát, a Jokert. Így ő lett az első gonosz a kiadónál, aki saját sorozatot kapott. A sorozat Joker tevékenységeit követte figyelemmel más bűnözőkkel. Az első füzetet is O’Neil írta. A történetek egy kedvelhető gonosszá tették őt, akit az olvasók támogatni tudtak. Bár Joker sokszor harcolt más gonoszokkal és gyakran ölt meg ártatlanokat, a szériában sosem harcolt Batmannel: Így lett a sorozat célja két rossz közötti harc bemutatása, nem pedig a jó és a rossz közöttinek. Tekintve, hogy a képregények még akkor is nagy ellenőrzéseken mentek keresztül, így a történeteknek mindig úgy kellett végződnie, hogy Jokert elfogják. A sorozat nem talált közönséget, így 9 képregény után, 1976-ban törölték. A legemlékezetesebb változtatást azonban Steve Englehart író és Marshall Rogers rajzoló tette a karakterrel a nyolc füzetes Detective Comics #471–476 számokban, mely nagyban meghatározta Joker karakterét. A The Laughing Fish című történetben Joker átváltoztatja a város tavaiban élő halak nagy részét, hogy azok ijesztően mosolyogjanak, akárcsak ő. Ezek után megpróbál szabadalmat felvenni halaira, amik az ő arcát viselik, ámde mikor megtudja, hogy az természeti erőforrás, ezért nem szabadalmaztathatja, véletlenszerűen kezd bosszút állni ártatlan embereken. Joker elmebeteg és irracionális viselkedését átvették az 1989-ben készített Batman mozifilmben, majd a kilencvenes években futó Batman: A rajzfilmsorozatban adaptálták ezt a történetet. Englehart így fogalmazott a karakterrel kapcsolatban: „Joker egy nagyon őrült és ijesztő karakter. Vissza akartam hozni azokat az időket, amikor Batman hajnalban harcolt ezekkel az elmebetegekkel a világító hold alatt.” ### A modern kor Évekkel az 1966-os sorozat után a Batman képregények népszerűsége ismét zuhanni kezdett és majdnem törölték. Bár a hetvenes évek definiálta Joker karakterét mint egy pszichopata tömeggyilkos, de igazán a nyolcvanas években érte el ez a folyamat a tetőpontját, mikor is a kiadó elkezdett felnőtteknek szóló történeteket is kreálni, melyben Joker is kivette a részét, mint az értelmetlen gyilkosságok osztogatója. Néhány hónappal a Crisis on Infinite Earth után, melyben olyan, az ezüstkorból való szuperhősöket öltek meg, mint Flash vagy Supergirl, Frank Miller megírta A sötét lovag visszatér című képregényt, melyben Batmant mint egy idős és kifáradt szuperhőst, Jokert pedig mint egy ellenfele nélkül nem működő pszichopata gyilkosként mutatta be. A nyolcvanas évek végén Jokernek nagy hatása volt Batmanre és segítőire. Az 1988–89-es Halál a családban című képregénysorozatban agyonverte Batman segítőjét, a második Robint egy feszítővassal, majd felrobbantotta. A második Robin, név szerint Jason Todd nem volt olyan népszerű mint elődje, így a rajongókra bízták a sorsát: szavazással lehetett eldönteni, hogy éljen vagy haljon és az utóbbi lett a válasz. A történet nagyban megváltoztatta Batman világát, mivel ahelyett, hogy Joker névtelen járókelőket ölne, az egyik központi karakterrel végzett, amire eddig sosem volt példa. Így nem csoda, hogy Batmanben is nagy nyomot hagyott Robin halála. A nyolcvanas évek egyik legfontosabb képregénye volt a karakter szempontjából A gyilkos tréfa, melyet Alan Moore írt és Brian Bolland rajzolt. A képregény különlegessége, hogy sokat foglalkozik Joker karakterével és előzménye is kiderül belőle, miszerint, ő egy komédiás akart lenni, azonban tehetségtelensége miatt alkalmatlan volt és felesége eltartása érdekében elcsábította a bűn. Ezért is kellett ott lennie a vegyi gyáraknál, ahol beleesett a mérgező vegyi anyagba, mely tönkretette az arcát. Azelőtt tudta meg nem sokkal, hogy felesége egy balesetben meghalt, így a rengeteg borzalom, melyet át kellett élnie azon a napon megőrjítette őt. Azonban a történetből az is kiderül, hogy eredetére mindig máshogy emlékszik, így nincs egy 100%-os történet. A képregény másik híres momentuma, mikor is Joker hasba lövi Barbara Gordont, más néven Batgirlt, aki ennek következtében deréktól lefelé lebénul. A történet nagyon elismert kritikailag és nagy befolyása volt a későbbi képregényekre. Erre jó példa Barbara Gordon, aki a tragédia után orákulumként segítette Batmant. Filmekben is nagy befolyása volt, hiszen az 1989-es Batmanben Joker eredettörténete ezen alapul és a 2008-as A sötét lovag című filmben átvették a többlehetőséges eredettörténetet Joker számára, hiszen a filmben Joker több különböző történetet is elmond, miképp lett az, aki. A történet saját animációs filmet is kapott ugyanazon néven 2016. július 23-án, mely az első felnőtteknek szóló besorolást kapó DC képregény adaptáció lett. Az 1992-ben készült Batman: A rajzfilmsorozat bemutatta Joker első női társát, Harley Quinnt, egy volt pszichiátert, aki beleszeretett betegébe és mellé állt a bűnben. A sorozatban udvari bolond jelmezben van jelen. A karakter olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy 1999-ben megjelent a képregényekben is, mint Joker barátnője. Ugyanebben az évben Alan Grant és Norm Breyfogle képregényéből, az Anarkyból kiderült, hogy a címszereplő Joker fia. O’Neil (aki a Batman sorozatnak a szerkesztője volt) azonban ellenezte ezt és megoldotta, hogy kiderüljön, Anarky nem Joker rokona. Azonban a sorozat hamarabb megszűnt, így nem tudták megcáfolni Anarky eredetét. Joker első fontosabb története az Új 52-ben (ami a DC Comics világának egy rebootja volt 2011-ben) a 2012-től futó Death of the Family című képregénysorozat, melyet Scott Snyder írt. A történet a Batman és Joker közötti kapcsolatot mutatja be, miközben Joker megpróbálja szétverni Batman adoptált családjának bizalmát. A történetben Joker jelmezét átalakították, a hagyományos lila öltöny helyett egy zilált, átlagos munkaruhát visel, azonban a nagyobb változtatás az arcán van, melyet még 2011-ben a Detective Comics \#52-ben műtétileg eltávolítottak és itt különböző szíjjak segítségével ismét magára szerelt egyfajta maszk formájában. Joker arcát az Endgame című történetre helyreállították, amely Joker és Batman halálát mutatja be. ## Eredete Bár az eredeti képregények alkotói sem akartak eredettörténetet csinálni neki (mivel szerintük nem az a lényeg, miképp lett, hanem, hogy jelenleg mi) több, mint az első képregény megjelenése után egy évtized múlva, 1951-ben kapta meg első eredettörténetét, mely szerint egy vegyi gyárban dolgozott, majd miután ki akarta rabolni munkahelyét egy vörös sisakban, beleesett egy vegyi tartályba, mely zölddé változtatta haját, elfehérítette arcát majd piros mosolyt ragasztott arra. Ezt a történetet dolgozta fel 1988-ban A gyilkos tréfa, mely hozzáadta Joker feleségének történetét is, aki éppen fiát várta, mikor egy balesetben elhunyt, éppen aznap, mikor férje a gyárát akarta kirabolni. A történet szerint felesége halála és új külseje őrjítette meg véglegesen. A képregényben hangsúlyozva van, hogy mivel a történetet maga az őrült Joker meséli el, így annak hitelessége bizonytalan, sőt, maga Joker is bevallja, hogy mindig máshogy emlékszik, így nem is tudna igazat mondani. A történetet még rengeteg más képregény is átvette, melyekben gyakran felesége nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lesz. Megbízhatatlan eredetére van utalás A sötét lovag (2008) című filmben, melyben Joker két eredetet is megoszt magáról két különböző embernek. A filmben először a később megölt alvilági bandavezérnek azt meséli, hogy részeges és agresszív apja egy este késsel fenyegette, majd vigyor szerű sebet vágott fia száján. Egy későbbi jelenetben, mikor Bruce Wayne estéjére tör be, úgy meséli a történetet, hogy a kedvese súlyosan megsérült egy balesetben, és mivel pénzük nem volt a műtétre, Joker, hogy kedvese bánatát enyhítse, saját kezével csúfította el magát: „Borotvát tettem a számba és ezt tettem magammal. És tudod, mi lett? Onnantól nem bírt rám nézni! Elhagyott. De én ezt viccesen fogom fel. Azóta mindig mosolygok!” Joker a film végén Batmannek is elkezdené mondani történetét, azonban a szuperhős lelöki őt egy épületről. ### Jack Napier Ha valaki nem tud sokat Jokerről, akkor könnyen lehet, hogy Jack Napierként ismerheti, ugyanis ez a legismertebb név, ami az eredeténél fel szokott merülni. A név az 1989-ben megjelent Batman című filmben jelent meg először, melyben Jack Jokerré válása előtt egy maffiavezér jobbkeze volt, ámde felettese haragudott rá, így tőrbe csalta: elküldte őt és csapatát a város vegyi gyárába, melyben nem volt semmi. Jackék elmentek volna, azonban megjelent a rendőrség, majd kicsivel később maga Batman. A futóhídon kerülnek szemtől szembe és Jack rá lő Batmanre, akinek a páncéljáról visszapattanó golyó megsebzi Jack arcát. Napier átbukik a híd korlátján miközben az arcát fogja fájdalmában, épp csak sikerül elkapnia a korlátot egyik kezével. Ekkor Batman megpróbálja felhúzni a másik kezénél fogva, de Jack egyrészt elengedi a korlátot, másrészt keze kicsúszik Batman szorításából, így belezuhan a híd alatti sav tartályba és elmerül. Batman és a rendőrök is halottnak hiszik. Ámde Jack nem halt meg, bár ő nem így gondolja, hiszen új kinézete sokkal inkább emlékezteti a szerencsekártyájára, a Jokerre. A film folyamán az is kiderül, hogy Jack ölte meg Bruce szüleit is. A film forgatókönyve még a Gyilkos tréfa kijövetele előtt készült el, így nem csoda, hogy egy nagyon masszív eredetet akarta adni a karakternek. Ha a képregény hamarabb jelent volna meg, nagy valószínűséggel máshogy lett volna, hiszen a rendezőnek ez vált később a kedvenc képregényévé. A nevet felhasználta még a Batman: A rajzfilmsorozat is, bár eredetet itt nem kapott a karakter. A Batman: A rém álarca című animációs filmben (mely a sorozatnak egy egész estés mozija) maga név nem hangzott el, azonban kiderült, hogy Jack már Jokerré válása előtt is bűnöző volt és itt is egy gengszter csapat vezetőjének volt a jobbkeze. Jokerré válásáról nem tudunk meg semmit, azonban eme sorozatnak a folytatásaként szolgáló The New Batman Adventures Őrületes szerelem (Mad Love) című epizódjában Joker Harley Quinn-nek meséli el történetét, mely szerint az apja folyton verte és ha rosszat csinált, akkor eltörte az orrát. A történetéből az is kiderül, hogy maga Batman dobta bele a vegyi anyagba. A rész vége felé Batman elmondja Harleynak, hogy Joker ezt a történetét rengetegféleképpen elmondta, így nagy valószínűséggel neki is hazudott. A nevet a képregények is gyakran átvették, sőt, még a Gyilkos tréfában látott eredetet is átírták már úgy, hogy Jokert Jacknek hívják. ### Jerome és Jeremiah Valeska 2014-ben indult a Gotham című élőszereplős sorozat, mely Batman, városa és abban élőknek eredettörténetét hivatott bemutatni. A sorozatban szerepet kap James Gordon, Pingvin és Bruce Wayne eredete is, azonban az 1. évad 16. részében felbukkant egy Cameron Monaghan által alakított 17 év körüli gyermek, akit Jerome Valeskának hívtak. Az epizódban Jerome elvesztette a vándorcirkuszban dolgozó anyját, akit nagyban gyászol az egész cirkusz. James Gordon nyomoz az ügyben és a rész végére rájön, hogy az elkövető nem más volt, mint Jerome, aki utálta az anyját, annak rossz bánásmódja miatt. A rész végén, mikor megtudja, hogy valódi apja az idős és vak jövendőmondó volt a cirkuszból, elkezdett mániákusan nevetni, melyből a nézők könnyen gondolhatták azt, hogy a jövendőbeli Jokert láthatják. A második évadot vele harangozták be, minden előzetesben feltűnt és még a 2015-ös Comic-Conon is megjelent a színész, aki a biztonságiak vittek ki. A második évad elején Theo Galavan milliárdos kiszabadította őt és még néhány elmebeteget az Arkham Elmegyógyintézetből, akikkel csapatot alakítanak „Mániákusok” néven és elkezdik terrorizálni a várost. Miután a rendőrséget megtámadták, egy gálát tűznek ki célul, melyet élőben közvetít a tévé. A terv sikerül, hatalmas felfordulást csinálnak, ámde mikor Jerome éppen a 14 éves Bruce Wayne torkát vágná el, Theo Galavan (a megbízója) nyakba szúrja. A rajongók hatalmas hisztériát csaptak az új kedvencük haláláért, mely miatt sokan abba is hagyták a sorozat nézését. Bár maga a színész mondta el, hogy a karakter nem biztos, hogy halott marad, nagyban csökkent a sorozat népszerűsége. A harmadik évadra már hatalmas rajongótábora lesz a karakternek a sorozaton belül is, akik fel akarják támasztani. Ez nem is lehetetlen, hiszen a második évad végén Dr. Hugo Strange több karakterrel is elvégezte a műveletet. Így a szekta elrabolja Jerome holttestét és megpróbálják feléleszteni. Ez azonban nem sikerül és mivel a vezér tudja, hogy csapatának kell egy Jerome, magára vállalja a szerepet; levágja példaképe arcát és maszkként magán viseli. Jerome azonban mégis feltámad, majd miután visszaszerezte és magára tűzte arcát, nyilvánosan kivégzi a szekta vezérét és ismét megpróbálja megölni Bruce Wayne-t. A fiút egy karneválba viszi, ahol az Jerome követőivel egy nagy showban próbálják kivégezni az ekkor 15 éves fiút. Bruce azonban megszökik és majdnem megöli Jerome-ot, akit ezek után az elmegyógyintézetbe szállítanak. A negyedik évadban Jerome láthatóan jól érzi magát az Arkhamban, mondhatni kiskirályként él ott, viszont tervez valamit. A gyanú be is igazolódik, ugyanis az Őrült Kalapos és Madárijesztő segítségével megszökik az elmegyógyintézetből, hogy Gothamet sötétségbe taszítsa a Madárijesztővel kifejlesztett gáz segítségével. Emellett keres valakit. Valakit, akit rég nem látott. Gyerekkorában ugyanis elválasztották tőle ikertestvérét, Jeremiah-t, mert tudták, hogy a fiú még sokra viheti. Jerome végül elbukik, amikor egy szabadtéri koncerten az ifjú Bruce Wayne-t, Jeremiah-t, a város vezetését és ártatlan civileket akar megmérgezni és megölni a nevető gázzal. Jerome a halála előtt még küld egy ajándékot (direkt a testvérének kikevert formulát a gázból), amelyet Jeremaih gyanútlanul kibont. A gáz előhozza a sötét énjét, megváltoztatja külsejét (kifehéríti bőrét, haja sötétzöldessé válik, szája vörös lesz). Folytatja Jerome tervét, hogy sötétbe borítsa Gothamet, viszont testvérével szemben Jeremiah megfontolt, nyugodt. Emellett kötődik Bruce Wayne-hez, mert hasonlónak gondolja kettőjüket. Terve Ra's Al Ghul segítségével beteljesül, elszigeteli Gothamet a külvilágtól, szabad kezet adva a különböző bűnbandáknak a sötétségbe borult város elfoglalására. Emellett Bruce szeme láttára lelövi Selina-t.[^1][^2] Az ötödik évadban Jeremiah visszatér, hogy az őrületbe kergesse Bruce-t. Elrabolja Jim Gordont és Leslie Thompkins-t, hogy őket felhasználva újra átéltesse Bruce-szal a szülei halálát. Ám Bruce az időközben felépült Selina segítségével megmenekül, majd az Ace vegyszergyárban harcol Jeremiah-val, aki a végén egy savval teli tartályba zuhan, de nem hal meg, csak kómába esik. Az utolsó részben, mely 10 évvel később játszódik, Jeremiah az Arkhamban raboskodik és még mindig katatón állapotban van, de később kiderül, végig csak megjátszotta azért, hogy az új Wayne torony felrobbantásával előcsalogassa Bruce-t. Meg akarja ölni Gordont és lányát, Barbara Lee-t, ám Bruce, aki immár Batman-né vált, megállítja őt és a bombát is hatástalanítják. Arthur Fleck' A történet szerint Arthurnak mindig azt mondta az anyja, hogy akármi is legyen az életben vele, mosolyogjon és a dolgok rendbe jönnek. Arthur ezt még 30 évesen is betartja: mikor életében a dolgok rosszra fordulnak, ő bohócnak áll. ## Jelleme Batman legnagyobb ellenfeleként van számon tartva, valamint rengeteg becenév ragadt rá az évek során. Ilyen például a „Bűn bohóc hercege” elnevezése, amit ő is rendszeresen használ. A DC univerzum fejlődése során két fajta változata lett népszerű: az eredeti, miszerint egy pszichopata sorozatgyilkos hatalmas intelligenciával, valamint fekete humorérzékkel. A másik verzió szerint (mely főképpen az ötvenes és hatvanas években volt népszerű) csak egy nárcisztikus és mókás tolvaj, aki nem jelent senkire sem komolyabb veszélyt. Csak úgy, mint a legtöbb hosszú időt megélt képregénykarakter, neki is sokat változott a személyisége az évek során, azonban, nem úgy, mint kortársai, akiknek előző személyiségeiket inkább ignorálják a későbbi történetekben. Jokernél ez egy jól ismert tény, mely abból fakad, hogy Joker maga alakítja ki személyiségét, melyet gyakran változtat. Sokan magyarázzák Batman és Joker viszályának sikerességét a két karakter közti ellentétekkel. Míg Batman egy sötét és komor, ámde igazságos bűnüldöző, addig Joker egy színes és mókás, azonban roppant veszélyes pszichopata gyilkos. A látvány és a halál sokkal fontosabb (és szórakoztatóbb) számára, mint a pénz vagy a hatalom. Bár próbálja úgy mutatni, mintha minden emberhez közönyösen állna hozzá, nagyon fontos számára az emberek (főleg Batman) figyelme. A The Joker: Devil’s Advocate képregénytörténet szerint Joker több, mint 2000 embert ölt már meg, melyért sosem ítélték el az őrültsége miatt, melytől nem felelős a tetteiért. Sok cselekvése arra próbálja rávenni Batmant, hogy öljön, mondván, ha egy olyan önuralommal bíró személy, mint Batman képes embert ölni, akkor bárki olyanná válhat, mint Joker. ### Személyisége Joker legfőbb jellemzője az őrülete, bár az is igaz, hogy nem lehet egy pszichológiai rendellenességbe sem besorolni, mely azt eredményezné, hogy nem felelős a tetteiért. Éppen ezért alakult ki az a teória, miszerint Joker valójában nem őrült, mindössze egy nagyon okos pszichopata, aki azért, hogy elkerülje a kivégzését, eljátssza azt, hogy elvesztette az eszét. A Batman: Arkham Elmegyógyintézet című képregényben egy pszichiáter diagnózisa szerint Joker valójában nem őrült, hanem „szuper-épelméjűségben” szenved, vagyis, a modern világhoz túlságosan alkalmazkodik, amit lát vagy hall magáévá teszi, olyanná válik, ezért változik szinte naponta a személyisége. A Batman: A gyilkos tréfa történetében Joker elmondása szerint ő igenis őrült, annak az egyetlen rossz napnak köszönhet, melyben rengeteg szörnyűség történt vele. A képregényben lévő visszaemlékezésből kiderült, hogy elvesztette a várandós feleségét, valamint egy rablás során beleesett a vegyi anyagba, melytől megváltozott kinézete. Joker azonban azt is bevallja, hogy nem emlékszik valódi múltjára, így saját magának talált ki egyet, melyet gyakran változtat. A képregényben Joker párhuzamot állít közte és Batman között, mondván, hogy ő is biztosan egy rossz napnak köszönheti őrületét, azonban idegesíti, hogy Batman ezt nem hajlandó belátni. Peter Coogan képregénykutató szerint, Joker minden cselekedete mögött az áll, hogy megpróbálja magára formálni a világot. Ezért is csinálta meg azt a mérget, mely áldozataira is olyan mosolyt ragaszt, mint amely neki is van. Joker nagyon szeret káoszt és félelmet generálni, ezt általában véletlenszerű áldozatokkal teszi meg. Már a Batman \#1-ben is véletlenszerűen ölte meg Gotham arisztokratáit, mely szokását később sem hagyta el. A The Laughing Fish történetben megmérgezi Gotham vizeit, hogy a halak kinézete hasonlítson sajátjáéra. Ezek után szabadalmat próbál felvenni rájuk, majd mikor megtudja, hogy természeti erőforrásra nem tud szabadalmat felvenni, ismét véletlenszerűen öl embereket. A sötét lovag című filmben szintén véletlenszerűen vadászik az emberekre, ezzel követelve, hogy Batman levegye maszkját és átadja magát a hatóságoknak. ### Kapcsolatai más szereplőkkel #### Batman Joker és Batman kapcsolata az évek folyamán folyamatosan változott. Az aranykorban általában a szokásos gonosz-hős kapcsolat állt fent közöttük. Joker utálta ellenségét, amiért az folyamatosan keresztbe tett neki. Bár utálta, mégsem ölte meg, amikor tehette volna, mondván, hogy túl jól szórakozik rajta. Az 1942-ben megjelent Batman \#12-ben már az állította, hogy nem egyszerűen akarja megölni ellenségét, hanem egy különleges módon, ahogyan senki más nem tudná megcsinálni. Ezek után egyre többet szórakozott ellenfelével, halálos játékokra hívta ki, melyektől olyan jól érezte magát, hogy később már le se akarta leplezni, mivel akkor véget érne a játszma közöttük. Az ezüstkorban, mivel a karaktert lebutították, a köztük lévő viszony is így alakult át. Joker általában csak rabolni akart, így Batman szimplán csak egy zavaró tényező volt, aki megakadályozta ebben. A bronzkorban visszatért a régi változata, így céljai ismét változtak, az új „küldetése” ősellensége megszégyenítése lett. A modern korban már komolyabb elemzést is kapott a két szereplő közti viszony, mely szerint, mind két személy megszállottja egymásnak. Batman undorodik Jokertől, mivel ő minden olyat képviselt, ami ellen harcol. Bármennyire is gyűlöli, nem akarja megölni, mivel azzal átlépné azt a morális határt, miszerint nem öl embert, mert akkor ugyanolyanná válna, mint azok, akik ellen harcol. Joker ezzel szemben egyfajta szeretet is érez ellensége iránt. Véleménye szerint Batman ad értelmet az életének. Ettől függetlenül, sokszor próbálja megölni. A Going Sane című történetben Joker azt hiszi, hogy végzett ellenségével, ezért úgy dönt, hogy befejezi bűnöző karrierjét, átoperáltatja az arcát, majd beleszeret egy nőbe, akivel össze is házasodnak. Végül, mikor Batman ismét felbukkan, Joker újra megőrül és ismét gyilkolni kezd. A sötét lovag visszatér történetben, miután Batman visszavonul, Joker katatón állapotba kerül az Arkham elmegyógyintézetben, melyből csak akkor ébred fel, mikor Batman visszatér. A Batman: A rajzfilmsorozat Aki megölte Batmant című epizódjában szintén azt hiszi, hogy meghalt, és miután meggyőződött haláláról (kirabolt egy üzletet, azonban nem jött Batman, hogy megállítsa) elszomorodott és ellensége feltételezett gyilkosát egy koporsóba zárva savba dobta. #### Batmant segítő karakterek Már a kezdeti képregényekben is megmutatkozott, hogy Joker mennyire nem szereti Robint. A Batman \#11-ben megölhetné Batmant, azonban nem akarja, ellentétben Robinnal, akivel egyből végezni akar. Joker első olyan tevékenysége, mellyel maradandó nyomot hagyott Batman egyik társában, az A gyilkos tréfában történik meg, mikor is derékba lövi Barbara Gordont, a régi Batgirlt, aki ennek következtében deréktól lefelé lebénul és tolószékbe kényszerül. A következő cselekedete azonban még nagyobb nyomot hagyott Batman történetében, mikor is a Halál a családban képregényben megölte a második Robint, Jason Toddot. A fiút egy feszítővassal agyonverte, majd anyjával együtt felrobbantotta. A karakter halála nem hatotta meg az olvasókat, Jason nem volt olyan népszerű, mint elődje, így a rajongók szavazhattak arról, hogy túlélje-e a robbanást, vagy ne. Mint az tudjuk, végül meghalt, azonban később feltámasztották, azonban ekkor már gonoszként tevékenykedett. A 2000-ben megjelent Batman Beyond: Joker visszatér című animációs filmben a harmadik Robinnal, Tim Drake-kel (a film világában nem volt Jason Todd, így ott ő csak a második) is csúnyán elbánik, megkínozza, majd miután elmondta Batman valódi nevét, átmossa az agyát, és a már beszélni sem tudó gyermeket saját mintájára faragja, majd fiává fogadja. Mikor tőle kéri, hogy lője le Batmant, a fiú nem képes ezt megtenni, helyette Jokerrel végez. Ez az esemény a képregényekben sosem történt meg, azonban egy ismert pontja a DC animációs univerzumnak. A Detective Comics #810-ben azt állítja, hogy kedvenc munkája a Robin-ölés. A Death of the Family című történetben Joker elfogja az eddigi összes Robint, Batgirlt és Batmant is, hogy megmutassa Batmannek, hogy milyen fölöslegesek is ők, valamint, hogy csak elgyengítik a hőst. A rajongók a Robinok iránti utálatát azzal magyarázzák, hogy Joker riválisként tekint rájuk, mivel ellopják Batman figyelmét. Batman jó barátjának, James Gordonnak is sokszor próbálta tönkretenni az életét. A gyilkos tréfában miután lelőtte lányát, képeket mutatott a meztelen és véres Barbaráról, amint szenved. Ezzel azt akarta bizonyítani, hogy mindenki, még egy olyan jó rendőr is, mint James, meg tud őrülni egy rossz nap hatására. A No Man’s Land című történetben megölte Sarah Essent Gordon második feleségét is, azonban a nyomozó még ezután sem bírt végezni vele. Batmanen kívül más szuperhősökkel is gyakran szembe került, ilyen például Superman vagy Wonder Woman. #### Harley Quinn Harley Joker szárnysegédje, egyben barátnője. Először a Batman: A rajzfilmsorozatban tűnt fel, majd több képregényben is megjelent. Az első néhány részben, melyben feltűnt, viszonylag barátságosnak tűnt kettejük viszonya. A második epizódban, melyben szerepel, meg is siratja Jokert, akiről azt hiszi, hogy meghalt. Ekkor még nagyon ragaszkodott szerelméhez, akit semmilyen körülmények között nem árult volna el. A két jó madárka című epizódban jelent meg először, hogy Joker bántja barátnőjét. Miután egy balul elsült rablásból elmenekülnek, Harley rossz pisztolyt ad oda szerelmének, aki emiatt nem tudja lelőni Batmant. Ezek után Joker kidobja Harleyt aki ezt követően megismeri legjobb barátnőjét, Méregcsókot is. A lányt többször is bántotta barátja, azonban végül mindig megbocsátott. A Harlequinade című epizódban azt mondja Batmannek, hogy azért szereti Jokert, mivel vele minden mókás. Ugyanebben, mikor Joker már egy atombombát is rádobna, Harley le akarja lőni, azonban puskájából csak egy zászló jön elő. Ekkor mind a két fél megbocsát a másiknak. A híres képregényből, melyet később a sorozat is adaptált, a Mad Love történetéből derült ki a karakter múltja, miszerint egy pszichiáter volt, akit beleszeretett a páciensébe, miután az megosztotta vele tragikus múltját, az alkoholista apjáról, aki folyton verte. > „Hamarosan világossá vált számomra, hogy Joker, mint egy dühöngő gyilkos őrült, valójában egy megkínzott lélek, aki szeretetet és elfogadást akar. Egy elveszett, sérült gyermek próbálja megnevettetni a világot. És mint mindig, ott volt az önelégült Batman a szándékkal, hogy tönkre tegye az én angyalomat. Igen, beismerem. Szakszerűtlennek hangzik, de beleszerettem a betegembe.” – Harley önvallomása. Batman a képregény végén elmondja, hogy Joker hazudott, és azóta csak kihasználja Harleyt, mióta csak találkoztak. A lány nem hisz neki, ezért megpróbálja megölni. Joker, mikor ezt megtudja, kidobja barátnőjét az ablakon. Harley ekkor már azt érzi, hogy nem tudja megbocsátani Joker tettét, azonban, mikor az elmegyógyintézetben egy üzenetben bocsánatot kér, Harley ismét beleszeret. Harley a későbbi képregényekben megpróbált minél inkább távol maradni őrült barátjától és kialakítani egy normális életet. Ez természetesen múltja miatt nem lehetséges. Jokert bár nem érdekelte azelőtt barátnője sorsa, miután elhagyta, többször is próbálkozott a visszaszerzésével. Harley az Új 52-ben csatlakozott az Öngyilkos osztaghoz, melyben viszonyt folytatott Lövésszel. Az ő halála után Joker ismét megkeresi Harleyt, hogy felhasználhassa őt a Death of the Family című történetben. Harleyt ezután meg akarja ölni, ám a lány megszökik tőle. ### Kinézete Joker külseje általában az adott képregényrajzolótól függően változó, csak az alapok azok, amik mindig visszatérőek, melyek a zöld haja, fehér bőre és lila öltönye. Szeme körül vagy fekete smink, vagy simán fehér bőre látható. Szemöldöke csak azon változatoknál látszik, melyeken nincs szeménél smink, ez esetben az is zöld, vagy fekete. Szeme színe zöld. Ajkait általában piros smink fedi, mely néha lemoshatatlanul arca része, máskor pedig csak rúzsként van rajta. Ilyen esetekben gyakran fekete a színe. Mosolya gyakran irreálisan nagy (az 1950-es években még ki is lógott arcáról) azonban néha teljesen normális a mérete. Már az első feltűnésekor megkapta a mára híressé vált öltözetének alapját: a lila öltönyét. Az, hogy mik díszítik ezt a ruháját, mindig változó, azonban az öltönye színe szinte állandó. A Batman \#1-ben egyelőre csak az öltönye színe volt kiemelkedő, alatta fehér inget viselt, azonban már akkor sem futamodott meg öltözékének átváltása alól: az első füzetben egy rendőrnek öltözött, hogy közelebb férkőzhessen áldozatához. A későbbi képregényekben elterjedt a különféle színű ingek és nyakkendők használata, ezek persze mindig változtak. A lila öltönyét először A sötét lovag visszatér című képregénysorozatban váltotta le hosszabb időre, melyben fehér öltönyt, lila inget és fehér nyakkendőt viselt. Ezek után rengetegféle ruhája jött létre, ilyen például a Death of the Family történetben viselt változat, mely kék munkaruha. ### Képességei és felszerelése Jokerenek nincsenek szuper-képességei. Fegyverzetét is személyiségéhez igazította, gyakran támad borotvaélű kártyákkal, robbanó golyókkal, és egyéb kellemetlen meglepetésekkel. Az öltönyén viselt virágból általában sav jön ki, kesztyűjén pedig gyakran visel sokkolót, melytől áldozata elevenen megsül. A legnépszerűbb fegyvere azonban kétségkívül a Joker méreg (szokták Joker gázként, Nevető gázként, valamint Vigyorexként fordítani), melytől az áldozat elkezd nevetni, majd külseje eltorzul, ezek után vagy kómába kerül, vagy meghal. Már első megjelenése óta használja ezt a mérget, melynek csak ő tudja a receptjét. Joker immunis a gázra, ahogyan sok más méregre is. Néha ellensége fegyvereit is lemásolja, természetesen az ő stílusához igazítva. A The Joker’s Utility Belt történetben csinált magának egy olyan övet, mint amilyen Batmannek is van. A The Joker Follows Suit című képregényben megépítette a saját Batmobilját, melyet Joker mobilnak nevezett el. Az autó sokban hasonlít a Batmobilra, azonban lilára és zöldre van festve, oldalán egy nagy „J” betű, elején pedig egy nagy Joker fej található. Könnyen be tud szivárogni a gothami televízióba, gyakran szokta üzeneteit ott közvetíteni. Joker jól képzett közelharcban, egyszer vívott Batmannel, akkor le is győzte, bár megölni nem akarta. Jól bánik a lőfegyverekkel, még ha pisztolyai általában nem is valódiak. Gyakran csak egy zászló bukkan ki a csőből, melyre „Bang” van ráírva. Ez esetben, ha még egyszer meghúzza a ravaszt, a zászlót kilövi, mely beleáll az áldozatba. ## Más médiumokban Első megjelenése a képernyőkön Cesar Romeróhoz köthető, aki az 1966-ban készült Batman televíziós sorozatban keltette életre a karaktert. Eme sorozatban Joker az 1950-es és 1960-as évek képregényeiből ismert változatát mutatta be, mely inkább egy szerencsétlen és gyerekes gonosz volt, mintsem egy komoly fenyegetést jelentő gyilkos pszichopata. Cesar Romero nem akart megválni bajuszától a szerep kedvéért, így (bár le van festve fehér festékkel, mely az egész arcát eltakarja) mindig látszik a bajsza. A karakter ezen változata nem csak a sorozatban, de a szintén 1966-ban készült, a sorozatra épülő Batman mozifilmben is tiszteletét teszi. A sorozat bár hatalmas sikernek bizonyult, 1968-ban mégis megszűnt. 1968 és 1969 között futott a The Adventures of Batman című animációs sorozat, melyben Larry Storch szinkronizálja a karaktert. A Scooby-Doo újabb kalandjaiban is feltűnik egy rész erejéig, itt szintén Larry adja hangját. A The New Adventures of Batman sorozatban is megjelenik, itt Lennie Weinrib alakítja. Az 1985 és 1986 között futó The Super Powers Team: Galactic Guardiansban is megjelent egy rész erejéig, itt Frank Welker szinkronizálja. 1989-ben jelent meg a Batman film, melyben Jack Nicholson játszotta a karaktert. A filmben kiderül Joker eredete is, mely szerint Jack Napier volt a valódi neve és már Jokerré válása előtt is bűnöző volt. Viszonyt folytatott a maffia vezetőjének barátnőjével, melyért öngyilkos akcióba küldte őt felettese, a vegyi művekbe. Itt találkozott Batmannel, akitől megpróbált elmenekülni, de balszerencséjére beleesett az ottani vegyi anyagba. Bár mindenki azt hitte, meghalt, túlélte, azonban arcára fagyott egy ijesztő és groteszk vigyor, mellyel áldozatait is ellátja az általa „Vigyor ex” névre keresztelt méreggel, melytől az áldozat haláláig nevet, majd ráfagy a vigyor. A történetben Joker megőrülése után beleszeret a Vicki Vale nevű újságíróba, akiért mindent megtesz, hogy megkaphassa. A filmben később kiderül, hogy Jack ölte meg Bruce Wayne szüleit is, mely miatt Batman a film végén megöli Jokert. A színész hatalmas elismerést kapott alakítása után és sokáig őt nevezték a legjobb Jokernek. 1992-ben kezdődött a Batman: A rajzfilmsorozat, melyben a híres Mark Hamill játszotta Jokert. A karakter a sorozat második részében tűnt fel először, melynek a Karácsony a Jokerrel címet adták. Összesen 17 részben szerepelt. Joker itt kapta meg segédjét és barátnőjét, Harley Quinnt is. A sorozat kapott egy külön animációs filmet (mely egyben az első szuperhősös animációs film volt) Batman: A rém álarca címen, melyben szintén szerepet kapott a karakter. A film bár anyagilag bukott, kritikailag nagyon sikeres. A sorozat végül 1995-ben ért véget, azonban folytatása, a The New Batman Adventures két évre rá kezdődött és 1999-ig futott. A szinkronhangok maradtak, így a Hamill által szinkronizált Joker 6 részben tűnhetett fel. Eme Joker szerepelt még a Batman és Superman animációs crossoverben, melyben összefogott Lex Luthorral. Hamill alakította még Az igazság ligája című animációs sorozatban a szereplőt és feltűnt A jövő Batmane: Joker visszatér című animációs filmben is. 1992 óta folyamatosan Hamill adta a szereplő hangját, egészen 2004-ig, mikor is Kevin Michael Richardson kapta meg a szerepet a The Batman című animációs sorozatban, mely 2008-ig futott és a karakter az öt évad során 20 részben tűnt fel. A sorozat kapott egy saját filmet is, Batman és Drakula címen, melyben szintén feltűnt Joker. 2008-ban készült el A sötét lovag című film, melyben Heath Ledger alakította a karaktert. Mikor bejelentették, hogy ő fogja játszani az őrült bohócot, a rajongók hatalmas hisztériát csaptak, volt, aki addig is elment, hogy ez a világ eddigi legrosszabb választása. A szereposztás azonban nem változott, viszont Ledger mindent megtett azért, hogy jól hozza a szerepet: bezárkózott egy hotelszobába és ott gyakorolt a szerepére. Sok képregényt olvasott, melyben szerepelt a karakter, ilyen például a Batman: A gyilkos tréfa és a Batman: Arkham Elmegyógyintézet. A szerep nagyon megviselte és különféle gyógyszereket is kellett szednie. Miután befejeződött a forgatás, 2008. január 22-én holtan találták lakásában. Halála oka túladagolás volt. A filmet végül 2008. július 18-án mutatták be és hatalmas sikert aratott. A legtöbb kritika Ledger zseniális alakítását méltatta és a legjobb Jokernek kiáltották ki. A film az eddigieknél is jóval sötétebb és reálisabb, így Joker kinézete is ehhez igazodott: fagyott vigyor helyett kettő vágása van arcán, melyek mosolyt formáznak, bár maga a karakter viszonylag ritkán mosolyog. A filmben nagy hangsúlyt kap Batman és Joker közötti kapcsolat, miszerint Batman azért nem öli meg Jokert, mivel nem akar átlépni egy erkölcsi határt, míg Joker azért nem öli meg Batmant, mivel túl jól szórakozik rajta. Joker eredete nincsen megtárgyalva a filmben, csak a szereplő beszél róla, azonban mindig teljesen mást mond. A 81. Oscar-gálán posztumusz ítélték oda neki a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. 2009-ben jelent meg a Batman: Arkham Asylum című videójáték, melynek fontos szereplője volt Joker, akit ismét Mark Hamill alakít. A történet szerint Batman éppen elfogja ellenfelét, azonban mikor bekísérnék az elmegyógyintézetben lévő cellájába, Joker barátnője, Harley Quinn segítségével kiszabadít minden rabot az elmegyógyintézetből. Innentől minden rab Batmanre vadászik, aki mindent megtesz a rend helyreállításáért és Joker elkapásárért. A játék hatalmas sikereket ért el, így nem csoda, hogy 2011-re lett is egy folytatás Batman: Arkham City néven. A játékban Joker halálos betegségben szenved és Batmannel akarja megszereztetni a gyógyírt. A végén Batman meg is szerzi, azonban tétlenkedik, így Joker karon szúrja. Batman ennek következtében elejti a folyékony gyógyszert, melynek üvege széttörik és az életmentő szer elfolyik. Joker így elfekszik a földön, várva halálát, közben Batman elmondja neki, hogy ő megmentette volna, ha ő nem szúrja meg. Jokernek ezek az utolsó szavai hozzá: „Valójában... ez elég vicces...”. A karakter játékban lévő változata megkapta „Az év szereplője” díjat a 2011-es Spike Video Game Awardszon. A játék megjelenése után Hamill azt nyilatkozta, hogy visszavonul a szereplőtől. Ettől függetlenül jött folytatás 2013-ban, pontosabban előzmény Batman: Arkham Origins néven, melyben Troy Baker adta Joker hangját. Készült egy animációs film is, melyet 2014-ben adtak ki Batman: Az Arkham ostroma címen. A film szintén az Arkham univerzumba tartozik és az Arkham Origins és az Arkham Asylum közé tehető időrendben. A film inkább az Öngyilkos osztag csapatát állítja középpontba, mintsem, hogy Batmanről szólna. A filmben szintén Baker adja Joker hangját. Végül 2015-ben jött a Batman: Arkham Knight, ami már az Arkham City után játszódik, bár nem sokkal. A történetben Batmannek hallucinációi vannak, melyekben mindig feltűnik Joker is, akit ismét Hamill szinkronizál. 2010-ben mutatták be a Batman: Piros sisak ellen című animációs filmet, melyben John DiMaggio alakítja Jokert. A film Jason Todd, a második Robin történetét dolgozza fel, mely szerint Joker agyonverte őt egy vasrúddal, majd felrobbantotta. Jason később visszatér a halálból, hogy megküzdjön Batmannel. A film nagy kritikai sikert aratott. A karakter feltűnt még a 2013-as Batman: A sötét lovag visszatér 2. részben, melyben Michael Emerson adja hangját. A film a nagy sikerű A sötét lovag visszatér című képregény adaptációja. Benne van még a 2015-ben készült Batman határtalanul: A szörnyek keringője című animációs alkotásban, melyben szintén Troy Baker szinkronizálja. 2014-ben kezdődött a Gotham című sorozat, melyben Joker is szerepet kapott és Cameron Monaghan alakítja. A sorozat Batman eredetét hivatott bemutatni, így Joker is még fiatalként van benne a sorozatban. Itt a neve Jerome Valeska, aki utálta a vándorcirkuszban dolgozó anyját, ezért megölte őt. Ezek után az Arkhamba szállítják, ahonnan egy Theo Galavan nevű milliárdos szabadítja ki, vele együtt más őrültekkel, akikkel nagy káoszt teremtenek a városban. Végül maga a Galavan szúrja nyakba Jerome-ot, hogy hőstettéért nagy elismerést kapjon. A karakter nagy rajongótábort kapott és mikor azt hitték, szeretett pszichopatájuk meghalt, nagy hisztériát csaptak és sokan abba is hagyták a sorozat nézését. Végül a második évad utolsó részében kiderült, hogy Jerome-ot feltámasztotta Hugo Strange, majd kiszabadult az Arkham elmegyógyintézetből. 2016 augusztusában jelent meg a Suicide Squad – Öngyilkos osztag című akciófilm, mely a DC-moziuniverzum része. A filmben elsősorban a gonoszok kapnak nagy szerepet, köztük Harley Quinn és Joker, akit Jared Leto alakított. Leto szereposztását a rajongók ismét kritizálták, mondván, hogy nem lesz olyan jó, mint Heath Ledgeré. Mikor kiderült, hogy a karakter a filmben tetoválást fog viselni, mindenki temette az egész karaktert. Ettől függetlenül Jared Leto mindent megtett a hiteles alakításért, pszichiáterekkel és valódi pszichopatákkal is beszélt. A film elsősorban negatív kritikákat kapott, kiemelve Leto Jokerét. Sokan a meglepően kevés szerepét kritizálták, mely azért történt, mivel kivágták a jeleneteit. Maga a színész is hangot adott sajnálatának, valamint az nyilatkozta, hogy leforgatott jeleneteiből külön filmet lehetne csinálni. 2016-ban jött ki a Batman: A gyilkos tréfa című animációs film, mely az azonos című képregény adaptációja. Joker szerepében Mark Hamill tért vissza, mivel a film kedvenc képregényének adaptációja. Bár ez a film lett voln az utolsó alakítása a Bűn Bohóc Hercegeként, még abban az évben visszatért, mégpedig a Justice League Action című animációs sorozatban. A Lego Batman – A film animációs szuperhős vígjáték premierje 2017. január 29-én volt Dublinban. A történet középpontjában a DC karakterei állnak és természetesen Joker és Batman újabb összecsapása szolgáltatja a film fő témáját. Joker eredeti szinkronhangja Zach Galifianakis. 2019-ben Joker címmel Todd Phillips rendezésében és Joaquin Phoenix főszereplésével készült film a karakter eredettörténetéről. Phoenix a szerepért megkapta a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját. ## Hatása a bűnözésre 2009 januárjában egy fehérre maszkírozott férfi fekete szemekkel és vörösre festett hajjal a belgiumi Dendermonde városában késével megölt 2 csecsemőt és egy dadust, illetve tizenkét további gyermeket megsebesített. Utóbb más újság mellett a De Standaard'' is megjegyezte, hogy a gyilkos megjelenése és viselkedése hasonlított Jokerére. Állítólag az elkövető ugyanúgy játszott a rendőrséggel, és kihallgatása alatt ő is nevetett. [^1]: [ 'Gotham' recap: 'Mad City: Smile Like You Mean It'''] [^2]: [ 'Gotham' recap: 'Mad City: The Gentle Art of Making Enemies]

Josip Broz Tito

Josip Broz Tito (, fonetikusan: , születési neve Josip Broz; Kumrovec, 1892. május 7. (hivatalosan május 25.) – Ljubljana 1980. május 4.) jugoszláv forradalmár és államfő. Horvát-szlovén szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Josip Broz néven, a Tito nevet csak később vette fel. A második világháborúban a jugoszláv partizánok egyik vezetője, majd a „második” Jugoszlávia (1943–1991) első számú vezetője volt 1980-ig. Jugoszláviában a tisztelet jeléül, egyben a második világháborúra utalva Titót marsallként is emlegették. Nem sokkal a háború vége után kiállt a szovjet befolyás ellen, egyik atyja volt az el nem kötelezett országok mozgalmának. 1980. május 4-én Ljubljanában, műtét utáni szövődményekben halt meg pár nappal 88. születésnapja előtt. Jugoszlávia legjelentősebb politikusának tekinthető, korszakának megkérdőjelezhetetlen vezéregyénisége volt (a második világháború végétől egészen haláláig). Egészen kivételes karrierjét a körülmények és a szerencséje mellett gyakorlatias intelligenciája, szónoki reakciókészsége, helyzetfelismerése és a kiélezett helyzetekben hozott gyors és jó döntései eredményezték. Sokan kritizálták tekintélyelvű uralma miatt, azonban a nép körében népszerű volt. Ő testesítette meg a jugoszláv egységet. ## Élete ### Családja Josip Broz paraszti család hetedik gyermekeként született az Osztrák–Magyar Monarchia Kumrovec falujában (ma Krapina-Zagorje megye, Horvátország) 1892. május 7-én. Apja, Franjo Broz (1860–1936) horvát származású volt, akinek felmenői a mai Trentinóból telepedtek át Kumrovecbe. Anyja, Marija Javeršek (1864–1918) szlovén eredetű családból, Podsredából származott. 17 évesen, 1881-ben ment hozzá a 24 éves Franjo Brozhoz, házasságukból 15 gyermek született, akik közül sokan néhány napos, illetve pár hónapos korukban meghaltak. Tito egyik fivére 1932-ben halt meg, összesen három fivére és két húga élte túl a második világháborút. Tito anyja sírját csak 1920-ban tudta meglátogatni, mivel anyja halálakor Oroszországban volt. Apja ekkor már Jasztrebarszkában lakott. ### Gyermek- és ifjúkora Franjo Broz apjától 8 hold földet örökölt, a család ebből próbált megélni meglehetős szegénységben. Josip gyerekkora egy részét hároméves korától anyai nagyszüleinél, a Szutla folyó Szlovénia felé eső oldalán, Podsredában töltötte, így Jože – ahogy otthon nevezték – tökéletesen megtanult szlovénul. Az elemi iskolát Kumrovecben végezte el 1905-ben, jó és kiváló eredményekkel. Az általános iskolában horvátul, majd sziszeki és zágrábi középiskolás tanulóévei folyamán németül tanult meg. Később, hadifogsága idején oroszul, lepoglavai és maribori fogsága idején pedig angolul kezdett el tanulni. Podsredában nagyapjának volt egy zongorája és Josip ezen tanult játszani. 1903-ban, Khuen-Héderváry Károly bánsága alatt nagy lázadás tört ki Horvátországban, amelyben 26 ember halt meg. A lázadás leverése után a magyar kormány katonákat küldött ide, akiknek az élelmezését a helyi lakosoknak kellett biztosítani. 1905-ben visszament Podsredába és segített a nagybátyjának a munkájában. Kezdetben az elegancia iránti vonzódása okán, pincér akart lenni, mégis lakatosnak tanult, egy cseh, majd egy német mesternél (Nikola Karas, August Knaus). 1907-ben lakatosinasnak állt Sziszeken. Itt ismerkedett meg a munkásmozgalommal, és ünnepelte először május 1-jét 1910-ben. Ekkoriban még nem volt fogékony a radikalizmusra, de szociális érzékenysége már kialakult. Belépett a szociáldemokrata pártba, azért mert ez egyben szakszervezeti tagságot is jelentett. 1910-ben belépett a Fémmunkások Szövetségébe és Horvátország-Szlovénia Szociáldemokrata Pártjába is. Az év szeptemberére kitanulta a lakatosszakmát. Visszatért Zágrábba, ahol két hónap múlva Harmine lakatosműhelyében helyezkedett el. 1911 és 1913 között rövid ideig a szlovéniai Kamnikban, a csehországi Čenkovban a ČKD-nél, továbbá Münchenben és Mannheimben is dolgozott. Németországban a Benz céghez állt, majd Bécsben a Daimler tesztvezetője lett. ### Az első világháború és az októberi szocialista forradalom 1913 őszén besorozták a Monarchia hadseregébe. Bevonulásakor a tüzérséghez, majd nem sokkal ezután a 25-ös domobrán (honvéd) gyalogezredbe helyezték saját kérésére Zágrábba, mert ott egy évvel rövidebb volt a szolgálat. Az év végén befejezte a tiszthelyettesképző iskolát. Ő lett a legfiatalabb főtörzsőrmester a Monarchia seregében. A következő év májusában a hadsereg budapesti vívóversenyén ezüstérmet nyert. Az első világháború Titót radikálisabbá tette, kitörésekor a szerb határ közelébe, Árpatarlóba (mai nevén Ruma) vezényelték, majd háborúellenes propaganda vádjával letartóztatták és a péterváradi erődbe zárták. Rumában ugyanis azt mondta, hogy inkább megadná magát az oroszoknak, mint harcolna ellenük, és ez háborús propagandának minősült. 1915-ben a keleti frontra került, Galíciába. Az egyik akcióban, amelyet vezetett, négy orosz katonát elfogtak. Ezért Josip Brozt kitüntették az ezüst Vitézségi Éremmel, amelyet Bécsben vehetett volna át, ha nem kerül orosz fogságba 1915. március 25-én. Amikor 1967-ben Bécsben járt, át akarták neki adni ezt a kitüntetést, azonban visszautasította. Hamarosan egy gránátrepesz megsebesítette, de sebesüléséből hamar felépült. 1915 áprilisában Bukovinában egész zászlóalja orosz fogságba esett – Tito elmondása szerint –, őt magát a harc során egy cserkesz dzsidával hátba döfte. 13 hónapig feküdt kórházban, ahol lábadozása közben megtanult oroszul. Nem állt be önkéntesnek, mert nem akart a szerbek oldalán harcolni. Így hadifogolyként végzett változatos munkákat: malomban és vasútépítésen dolgozott, írnok is volt. Ebben az időben hallott Kalaszevóban Leninről és terveiről. A vasúti építkezés kapcsán alakult ki radikalizmusa. A kunguri állomásfőnök ellen panaszt tett, mert lopta a Vöröskereszt segélyeit, ezért az állomásfőnök bosszút állt. Feljelentette Titót, aki ismét börtönbe került, ahol a kozákok megalázták, megverték. 1917 áprilisában tartóztatták le a hadifoglyok közötti szervezkedésért, de megszökött és július 16–17-én csatlakozott a petrográdi tüntetőkhöz. Hogy elkerülje a rendőrség zaklatásait, Lengyelországba próbált menekülni, ám elfogták és a Péter–Pál-erődbe zárták. Három hetet ott töltött, majd a kunguri hadifogolytáborba küldték, de a vonatról újra megszökött. Omszk városában egy orosz család bujtatta. Itt ismerkedett meg első feleségével Pelagija Belouszovával, egy tizennégy éves helyi lánnyal. Novemberben a városban jelentkezett a Vörös Gárdába. 1918 tavaszán kérte felvételét az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Pártba. Omszkot azonban a Csehszlovák hadtest vonta az ellenőrzése alá és Tito egysége szétszéledt. Mihajlovkában, majd egy kazah nemzetiségű faluban, Bogoljubovkában húzódott meg, ahol malomban dolgozott, mint gépész. 1920-ban visszaköltözött Mihajlovkába, ahol feleségül vette Pelagija Belouszovát, majd szeptemberben hazatértek a már létrejött délszláv államba. Anyja ekkor már elhunyt, ami súlyos veszteség volt számára. Kumrovecben sem maradhatott, családi és anyagi gondok miatt. Nemsokára megszületett első gyermekük, aki hamarosan meghalt. A házaspárnak összesen négy gyermeke született, de csak Žarko (1924–1995) maradt életben. ### A két világháború között 1920-ban Zágrábba költözött, és ott tagja lett a Jugoszláv Kommunista Pártnak (JKP). Ez évben a választásokon a párt 59 helyet szerzett a parlamentben, ezzel a 3. legerősebb párt lett. Nem sokkal később egy kommunista megölte Milorad Drašković belügyminisztert, ezért 1921-ben betiltották a JKP-t. Tito ezután Veliko Trojstvóba költözött feleségével, ahol 1925-ig maradt, és a helyi malomban dolgozott gépészként. Sokat olvasott, a faluban emiatt tisztelték is. Olvasmányai között szórakoztató regények, orosz széppróza és kommunista „szakirodalom” szerepelt. Itt született meg harmadik gyermeke. A kommunista párt erejét ekkoriban az jelentette, hogy nem a nacionalista diskurzust gyakorolta, hanem minden nemzet egyenjogúságát szorgalmazta. A párt meglehetősen jól szervezett volt, ezért országszerte kapott szavazatokat. A kommunisták hiába értek el kimagaslóan jó eredményt (A harmadik legerősebb párt voltak az első szavazáskor), hamarosan betiltották őket. Ez után törvényen kívüliségük miatt komoly hatásuk a politika alakulására nem lehetett. Hosszan tartó illegalitás kezdődött a párt számára 1920 novemberétől, a centristákat ezután pedig kizárták köreikből. A Kommunista Pártnak mintegy ötvenezer tagja volt és gyors egymásutánban tudott sztrájkokat szervezni. A szociáldemokrata csoportok vagy szétmorzsolódtak vagy hozzájuk csatlakoztak. Tito a szakszervezeti munkában volt aktív. Az 1920-as vukovári kongresszust még legálisan tartották, a III. Internacionálé programját illetve a szovjet ihletésű radikális programot fogadva el. Ezzel sokan nem azonosultak, hiszen voltak, akik az ausztromarxistákhoz vagy a szociáldemokratákhoz álltak közelebb, mások a német szociáldemokraták 1891-es erfurti programját tartották követendőnek. A betiltás után a JKP tagsága 688 főre zsugorodott. Josip Broz a pártban maradt és az 1923-as választások idején aktív volt. A kommunisták fedőpártja, a Független Munkáspárt szereplése azonban kudarcba fulladt. A JKP 1923 májusában tartott második értekezletén zömmel a nemzeti kérdésről tárgyaltak. 1925-ben Sztálin azzal utasította el Sima Markovićot a jugoszláv kommunisták egyik legtekintélyesebbjét, hogy nincs egységes délszláv nép, hanem a szerb, a horvát és a szlovén különböző népek. A szovjet vezető szerint Jugoszlávia olyan képződmény, amely erőszak és igazságtalanság folytán jött létre: határait nem ismerte el. Jellemző Titóra, hogy a későbbiekben, amikor rendszerét kialakította, a nemzeti kérdésről vitázó két álláspont közé helyezkedett. Egyrészt Sima Markovićnak, a párt akkori vezéregyéniségének álláspontját fogadta el az ország egységéről, másrészt Sztálinét a három – sőt több – különböző népről. Mindez előjele volt Tito majdani realista pragmatizmusának. Tito radikális maradt, sőt segített fegyvereket gyűjteni a Horvát (Köztársasági) Parasztpártnak (H(K)PP) egy 1924-re tervezett lázadáshoz. Ez összhangban állt a már nem élő Lenin véleményével is, miszerint Jugoszlávia nem egyéb, mint „versailles-i tákolmány”. Az 1924-ben megtartott harmadik értekezlet idején Tito különböző kisebb tisztségeket töltött be. 1925-ben egy harcostárs temetésén mondott lázító hangvételű beszéde és egy vörös zászló kibontása miatt az ott jelen lévő katolikus pap feljelentette. Belováron bebörtönözték, de mindössze 8 napra. Szabadulása után házkutatásokkal zaklatták, úgyhogy elhagyta a falut. Megdöbbentette Radić pálfordulása, aki belépett a kormányba. Ezután a párt érdekeit szem előtt tartva a kraljevicai hajógyárban kezdett dolgozni. Igyekezett megszervezni a független (azaz a kommunistáktól függő) szakszervezetet, majd a sztrájkot. Ekkoriban kezdett el írni a szakszervezeti lapokba. Titót 1925-ben lázításért bebörtönözték rövid ideig. 1926-ban a kraljevicai hajógyár munkásaként sikeres sztrájkot szervezett. A sikeres sztrájk után elbocsátották, de ez egyben belépő volt a magasabb pártfunkciókra. Világos stílusa és bevethetősége miatt a pártban tisztelték. A kommunisták között is baloldalinak számított, internacionalistának vallotta magát, és nem is foglalkozott a nemzeti kérdéssel. A Kommunista Pártban ekkor folyó elméleti vitákban sem vett részt. Azokra, a későbbiekben csak úgy tekint, mint eszközökre, amelyeket fel lehet használni, a legfőbb cél, a kommunista forradalom megvalósításáért. 1927 nyarán kinevezték a Horvát Fémmunkások Szövetsége élére. A horvátországi fémmunkás szakszervezet titkáraként Zágrábban szembesült a pártban dúló vitákkal. A Szovjetunióból a jugoszlávokat a frakciókkal való leszámolásra, a viták abbahagyására utasították. Tito ehhez csatlakozott, és hatékony stílusával az értelmiségiek fölé kerekedett. Ekkoriban a kommunisták, Tito is, Jugoszláviát „darabokban” kezelték. Később, amikor döntési helyzetbe került, ebben a kérdésben is köztes álláspontra helyezkedett. Elfogadta az ország tagoltságának tényét, de annak egységét is a pártban, és saját személyében, valamint az államot képviselő testületekben. 1927-ben rövid ideig ismét börtönben volt, majd 1928-ban is kétszer bebörtönözték, és az államra veszélyes felforgatók között tartották számon. Tito vezető szerepe a kommunista pártban az 1928. január 25-i zágrábi konferencián kezdődött. Ezen a konferencián Broz volt az egyik a 32 delegált közül. Tito fellépett a frakciózás ellen, amivel elismerést vívott ki társai körében. Ugyanezen a tanácskozáson megválasztották a párt helyi szervezetének titkárává. Szeptemberben rövidebb időre börtönbe került, mert a lakásán kommunista röpiratokat találtak. Vadásztak rá, ő szökni kényszerült, és fegyverrel a kezében fogták el. Feleségét, aki nem sokkal ezután elhagyta, szintén letartóztatták. Az általa bérelt lakásban, amelyet más párttagok is használtak, a házkutatáskor marxista propagandaanyagot és fegyvereket találtak. 1928 novemberében ismét elítélték: ekkor öt évet kapott. A bírósági tárgyaláson radikális idealistaként viselkedett, ami hozzájárult a később róla alkotott kép kialakulásához. Itt mondta ki – amit később oly sokan idéztek –, hogy csak a kommunista bíróságot ismeri el. Elítélésekor a kommunista pártot éltette. A pernek nagy volt a sajtóvisszhangja, de a helyszínen is érdeklődést váltott ki. A belgrádi Glavnjača börtönben őt és társait keményen bántalmazták a vallatásokkor. Pelagija és a fia 1928-ban visszaköltöztek a Moszkvába. Ezután egy szovjet fényképészhez ment feleségül, de a férj a sztálini tisztogatások áldozata lett. Pelagija, férje „bűne” miatt a gulágra került, ahonnan csak az 1950-es években szabadult. Tito fia, Žarko nevelőotthonba, majd az utcára került. A fiú később beállt a szovjet Vörös Hadseregbe, a háború után pedig Jugoszláviába költözött. 1929 elején a lepoglavai börtönbe („lepoglavai egyetem”) szállították, hogy ott töltse le a büntetését, és ahol megismerkedett Moša Pijadéval. A börtönévek alatt sokat olvasott. Még a The Economist lapot is olvashatta. Moša Pijadet Marx Tőke c. művét fordította szerb nyelvre. Tito ezután részt vett Engels Anti-Dühring-jének fordításában. Mivel a párt 1929-től, a diktatúra bevezetésére hivatkozva kiadta az azonnali felkelésre való felhívását, az állam igyekezett fogságba vetni a kommunistákat. A vezetők és az értelmiségiek többsége börtönbe került. A körülmények nem voltak súlyosak, a hatalomnak nem volt célja a börtönévek megkeserítése. Tito jó magaviseletű, hasznos fegyenc volt, aki szerelési munkákat végzett. 1931-ben Mariborba helyezték át, amely szigorúbb börtön volt Lepoglavánál, mert noha tudomása volt róla, nem jelentette társa szökési szándékát. ### Tito az illegalitásban 1934-ben szülőfalujába vitték, és ott kényszerlakhelyet jelöltek ki számára. Nem sokkal később illegalitásba vonult; ennek az évnek a nyarán használta először a Tito nevet. Másik fedőneve a Walter volt. A következő télen beválasztották a JKP Központi és Politikai Bizottságába. Hamarosan Bécsbe utazott, ahol az illegalitásban működő emigráns jugoszlávokkal találkozott. A JKP romokban hevert. A diktatúra a kommunistákat, így Titót is fokozottan figyelte, mivel az országellenes emigráns körök közé sorolták. Az I. Sándor jugoszláv király elleni 1934-es merénylet után a megfigyelés fokozódott. A Komintern ekkoriban utasításokkal, kinevezésekkel kormányozta a JKP-t, amelyben súlyos viták dúltak. Az egyik fő gond még mindig a „frakciózás” volt. Titót a vezetőség tagjává nevezték ki, majd 1935-ben Moszkvába rendelték, ahol egy évet a Komintern balkáni titkárságának munkatársaként töltött. Nemzetközi kommunista kapcsolatokra tett szert, ekkoriban kezdi használni a Friedrich Walter álnevet. Tagja volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának és a szovjet titkosrendőrségnek (NKVD). Jelentéseket írt Jugoszláviáról, a politikai- és börtönviszonyokról. Tanított a külföldi vezetők számára létrehozott Nemzetközi Lenin Iskolában is. Ekkoriban a Szovjetunióban Sztálin minden korábbinál szélesebb körű tisztogatási akciót indított. 1936 szeptemberében Moszkvában kritizálták, engedetlenséggel vádolták a JKP-t. Tito párttársai sorra eltűntek vagy letartóztatták és kivégezték őket. Mivel mást nem tehetett, beállt a Sztálint éltetők sorába, miközben halálfélelem gyötörte. A jugoszláv kommunisták között vita támadt arról, kit jelöljenek a Komintern Végrehajtó Bizottságába, Titót vagy Gorkićot. 1936-ban a Komintern Walter elvtárs néven Jugoszláviába küldte, hogy szervezze át a helyi kommunista pártot; koordinálja a Bécsben, Párizsban és Madridban élő jugoszláv kommunista vezetőket. Tito visszatérése Jugoszláviába – legalábbis a hivatalos történetírás szerint – új szakasz kezdetét jelentette. Ekkor alakult ki az a csapat, amely majd a korai titoizmus elitjét alkotta. Tito mellett Milovan Đilas, Aleksandar Ranković és Edvard Kardelj került ekkoriban vezető pozícióba. A jugoszláv kommunisták feje továbbra is Gorkić volt, de ő Moszkvában maradt, ahol nemsokára letartóztatták. 1937-ben Titót Milan Gorkić kivégzése után Sztálin a még mindig törvényen kívüli párt főtitkárává nevezte ki. Ebben az időben Tito a Komintern és Sztálin diktálta irányvonalat követte, élesen kritizálva a nyugati demokráciákat, a fasiszta Olaszországot és a náci Németországot. Tito nem tudta mit tegyen Gorkić híveivel, és igyekezett Georgi Dimitrov köpenye alá bújni, azaz kihasználni annak tekintélyét, amivel védte magát az esetleges támadások ellen. Az időszak súlyos válságát az is fokozta, hogy Ante Čiliga megunta a kommunista pártban folyó dolgokat: „kiszállt és kipakolt”. A fő eszmei konfliktus az volt, hogy mennyire lehet elmenni a népfrontpolitika felé, és mennyire kell puristának lenni. Adolf Muk lebukása után, 1937-ben többször utazott Párizsba, ahol a spanyol polgárháborúban részt vevő jugoszláv kommunisták működtek. Párizson keresztül körülbelül 1500 jugoszláv harcolt a spanyol polgárháborúban; közülük 800 ember soha nem tért haza. Tito ebben az évben ismerte meg harmadik feleségét, Herta Haast, aki szlovéniai zsidó volt. 1938-ban Titót ismét Moszkvába rendelték. Feladatul az SZK(b)P Sztálin ihlette és felügyelte történetének, a Kratkij kursz-nak a fordítását kapta. Újabb tisztogatás ment végbe a párt soraiban, de ő ismét megmenekült, sőt a Komintern főtitkára, Georgi Dimitrov kinevezte a jugoszláv kommunista párt megbízott ideiglenes elnökévé. A Komintern csak 1939. január 5-én erősítette meg tisztében, ekkor lett a Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára. Ettől a naptól kezdve egészen a haláláig betöltötte ezt a tisztséget. Ekkoriban megnőtt a JKP anyagi függetlensége Moszkvától, mert nagy mennyiségű aranyhoz jutott. A szakszervezetek aranyba fektették pénzüket a diktatúra miatt, amit 1937-ben Pavle Pavlović átadott Titónak. 1940-ben a Szovjetunió is nagyobb összeget küldött. 1940\. szeptember 2-án Leningrádon keresztül érkezett Moszkvába, ezúttal csak rövid időre, ahol beszámolt a Kominternnek az új jugoszláv helyzetről. Ez év október 19. és 24. között Zágrábban tartották az V. országos konferenciát. A konferencián a nemzeti kérdésről, a háborúról tárgyaltak, majd Vladimir Velebittel együtt Zágrábban felszereltek egy rádióállomást, amelynek segítségével a háború egész ideje alatt a Komintern összekötője, Josip Kopinič révén tartották a kapcsolatot Sztálinnal. Moszkvába egy Spiridon Mekas névre szóló, Kanadában szerzett angol útlevéllel érkezett. Herta Haastól 1941 tavaszán fia született: Aleksandar-Mišo. Tito precízen végrehajtotta a Szovjetunióból jövő parancsokat. A pártot bolsevizálta, és megtisztította „a trockistáktól, a szektásoktól és az opportunistáktól”. A pártban a lenini „szabad népek szabad föderációja” felfogása dominált, így létrejöhetett a szlovén és a horvát KP is. Jugoszláviában azonban közben gyökeresen megváltozott a légkör. 1939. augusztus 26-án létrejött a szerb és horvát politikai elit közötti, Cvetković–Maček-megállapodás. Titó a háborúra készült. Sztálintól nem kapott útmutatást, kapott viszont – közvetítők útján – William Joseph Donovantól. Tito egyértelmű üzenetet kapott: „Ha Pál herceg behódol a náciknak, eljött a felkelés ideje.” Tito ekkoriban horvát nyelvű lapot indított, és Sztálin életrajzát fordította. Az 1940. szeptember 9-i zágrábi konspiratív értekezleten Tito vezetésével a párt egysége teljes lett, ezzel kivédték a feloszlatást (amit a lengyel KP-vel Moszkva meg is tett). Az értekezleten hangsúlyozták, hogy a párt nem érdekelt a háborúban, az kizárólag az imperialisták ügye. Március 22-én a németek ultimátumot intéztek a jugoszláv kormányhoz. Miközben Pál herceg és tanácsadói a megadást fontolgatták, magas rangú tisztek palotaforradalmat kíséreltek meg, amely megdöntötte a régensherceg uralmát. Az 1941. március 27-i puccs kapóra jött Titó(ék)nak, és ellenkezve a moszkvai parancsokkal tömegmozgalom szervezésébe kezdett. Mivel még nem voltak fegyvereik, nem volt módja kilépni a nyílt színre. ### A második világháborúban 1941\. április 6-án a német bombázók támadták a nyílt várossá nyilvánított Belgrádot. Lerombolták a királyi palotát, egyetemet, kórházakat, templomokat, és a lakóházak többségét. A négynapos Büntetés hadművelet után a romok alól huszonnégyezer ember holttestét ásták ki, és sokan voltak az eltűntek is. Az olasz és a bolgár haderők is megtámadták Jugoszláviát (Magyarország április 11-én csatlakozott). (A német hadüzenetet április 7-én adták át.) A jugoszláv csapatokat körbezárták, hamarosan a németek azt jelenthették, hogy a jugoszláv hadsereg letette a fegyvert. Április 17-én Belgrádban aláírták a tizenegy napos ellenállásnak véget vető fegyverszünetet a megszálló Wehrmachttal. Az usztasák vezette Független Horvát Állam német bábállamként működött, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia és Szerbia egyes részeivel német, az ország többi része olasz és bolgár megszállás alá került, a Délvidék egy része pedig visszakerült Magyarországhoz. A németek számára váratlan puccs miatti jugoszláv hadjárat jelentős erőket kötött le, lassította a görögországi offenzíva előkészítését. A Barbarossa hadműveletet pedig Wilhelm Keitel szerint négy, a valóságban hat héttel kellett elhalasztani, valamint Hitlert négyévi háborúra kényszerítette a partizánok ellen, ami a későbbiekben nagyon hátrányosnak bizonyult. Tito az okkupáció kezdetekor Zágrábban volt. 1941. április 15-én megalapította a Katonai Bizottságot, és közzétette, hogy elérkezett az idő a kapitalizmus felszámolására. Május 1-jén kiadták a Májusi nyilatkozatot, amely nyílt ellenszegülésre szólította fel az embereket. Amikor Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Tito összehívta a Központi Bizottságot, és megalapították a Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Partizánosztagait (Narodnooslobodilački partizanski odredi Jugoslavije – NOPOJ). Elrendelte a mozgósítást és meghirdette a fegyveres harcot. 1941\. július 1-jén a Komintern pontos utasításokat adott az azonnali cselekvéshez. Ezért július 7-én a jugoszláv partizánok Fehértemplomban megkezdték harcukat. Tevékenységük német megtorlásokat (tömeggyilkosságokat) provokált: a nácik minden megölt németért 100, minden sebesültért 50 délszláv civilt végeztek ki. Tito fejére Adolf Hitler százezer német márka vérdíjat tűzött ki – aranyban. Tito később ezt írta: „Hitler parancsnokai kénytelenek voltak harmincnyolc nappal elhalasztani az Oroszország elleni támadást. Ennek következtében minden kilencedik jugoszláv életét vesztette az ellenség elleni harcban.” Tito szerint a háborúban akkor fognak győzni, ha összefognak a különböző katonai szervezetek, ezért 1941. szeptember 19-én találkozott a csetnik-vezér Draža Mihailovićtyal, de a találkozó eredménytelenül zárult. Október 27-én ismét találkoztak és ekkor már megállapodtak arról, hogy közösen lépnek fel a megszállók ellen. Egyes források szerint Tito elrendelte, hogy a csapatok segítsék a zsidók menekülését, sőt 2000 körüli zsidó származású üldözött be is állt a kommunista seregbe harcolni. 1941\. december 21-én létrehozták Koca Popović vezetésével az Első Proletár Brigádot, majd 1942. március 1-jén Tito vezetésével a Második Proletár Brigádot is. A felszabadított területeken a partizánok a polgári kormányzat feladatainak ellátására népbizottságokat hoztak létre. Tito volt a legfőbb vezetője az AVNOJ-nak (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács), amely 1942. november 26-án Bihácson, 1943. november 29-én pedig Jajcában ülésezett. Ezeken a tanácskozásokon született meg az ország háború utáni berendezkedésének terve. Jajcában döntöttek arról, hogy 67 elnökségi tag lesz, kormányként pedig a 9 tagú (ebből 5 kommunista párttag) Nemzeti Felszabadító Bizottság fog működni. 1942. december 4-én Tito kinevezte az ideiglenes jugoszláv kormányt, miközben az ország nagyobbik része még mindig a tengelyhatalmak megszállása alatt állt. A délvidéki partizánok között jelentős számban voltak magyarok is. A leghíresebb magyar partizán alakulat a Petőfi Sándor zászlóalj volt, amely később a Petőfi-brigád nevet vette fel. Ennek ellenére Délvidék visszafoglalásakor Tito partizánjai – az 1941-es magyar bevonulást követő partizánellenes harcok keretében 1942-ben megölt körülbelül 3000 szerb áldozatra való hivatkozással (lásd: Újvidéki vérengzés (1942)) – mintegy 40 ezer magyar civilt mészároltak le (lásd: Délvidéki vérengzések). Tito partizánjainak legfőbb riválisai a túlnyomórészt szerbekből álló csetnikek voltak, akik hosszú időn át angol támogatást élveztek. A németek háromszor is majdnem meggyilkolták Titót: az 1943-ban lezajlott Fall Weiss offenzíva során, majd az azt követő Schwarz hadműveletben – ahol június 9-én megsebesült, és életét csak kutyája önfeláldozása mentette meg; végül 1944. május 25-én, amikor éppen csak sikerült megúsznia a drvari főhadiszállásuk ellen vezetett német Rösselsprung hadműveletet. Az 1943-as év volt a háború fordulópontja. Ekkor a partizánok két jelentős ütközetet is megnyertek. Januárban a Neretva völgyében zajlott le a neretvai, majd május 15-én az Sutjeska-völgyi csata. Ez a két csata megnövelte a partizánok önbizalmát és létszámát. 1941-ben 60-70 ezren voltak, míg 1943-ban már 300 ezren. A partizánokat a szövetségesek légi úton támogatták, csomagokat juttatva a főhadiszállásukra. A szövetséges oldalon az akciót Fitzroy Maclean dandártábornok vezette. Tito többször keveredett vitába az angol és amerikai tisztekkel Sztálinhoz fűződő szoros kapcsolata miatt. 1943\. november 28-án tartották a teheráni konferenciát. Tito szemszögéből nézve volt egy kedvező eleme. Az angolok eldöntötték, hogy Draža Mihailović csetnik vezér támogatását megszüntetik, és helyette a partizánokat támogatják. Churchill azonban meg akarta menteni a monarchiát Jugoszláviában, ezért komoly tárgyalások kezdődtek Titóék és a monarchisták között. Másnap, 1943. november 29-én került sor az AVNOJ második tanácskozására. A konferencián született meg a döntés, amely szerint Jugoszlávia szövetségi állam lett (e dátum később megjelent az ország címerében is). A tanácskozást Tito vezette, akinek a Jugoszlávia marsallja címet adományozták és az ország miniszterelnökévé választották meg. Ezzel elkezdődött a személyi kultusz sajátos délszláv folyamata. 1944\. január 7-én a németek fokozódó támadásai miatt elhagyta Jajcát, és Drvarba költözött. Innen május 25-én szovjet repülővel Bariba repült, ugyanis a németek légideszant-akció keretében támadást indítottak a város ellen. Bariból angol hajóval Visre utazott. Június 14–16-án találkozott Ivan Šubašićtyel, és 17-én megszületett a Tito–Šubašić-megállapodás. A Balkán légierőt az év júniusában azért hozták létre, hogy segítsék a szárazföldi csapatokat. Tito 1944. augusztus 12-én az olasz fronton találkozott először Winston Churchill-lel. Ezen a megbeszélésen a háború utáni Jugoszlávia volt a legfontosabb téma, de egyezség nem született. Churchill visszaállította volna a monarchiát, Tito pedig egy szövetségi államot képzelt el. Pontosan egy hónappal a megbeszélés után II. Péter jugoszláv király felszólította népét, hogy támogassák Titót. Szeptember 21-én Románián keresztül Moszkvába utazott. Útközben egy román városban találkozott Bulgária képviselőivel, Blagoevvel, Todorovval és Terpesevvel. A megbeszélés elsősorban a háborúra terjedt ki, de megemlítették Macedónia háború utáni helyzetét is. Még ezen a napon megérkezett Moszkvába, ahol másnap Sztálinnal találkozott. A szovjet vezetővel folytatott megbeszélésen kitértek a JKP és az SZKP kapcsolatára, majd megállapodást írtak alá szeptember 28-án, amely tartalmazta a segítségnyújtást és szovjet katonák Jugoszláviában történő állomásoztatását. 1944\. november 2-án Tito megegyezett Šubašićtyel az új, közös, koalíciós kormány felállításáról. 1945. március 7-én Belgrádban megalakították a Demokratikus Föderatív Jugoszlávia kormányát, amelynek élére Tito került. Április 5-én megállapodást írt alá a Szovjetunió hadvezetésével „szovjet csapatok jugoszláv területeken történő ideiglenes állomásoztatásáról”. A Vörös Hadsereg segítségével a partizánok 1945-ben győztesen kerültek ki a felszabadító háborúból. A felszabadulás pillanatában a partizánok óriási erőfölényben voltak, amit bosszúállásra is kihasználtak. Leszámoltak a megmaradt ellenfeleikkel (usztasák), royalisták (csetnikek, polgári elemek, egyes nemzetiségek). Több tömeges kivégzésre, vérengzésre is sor került (Bleiburg, Foibe-vérengzés). Ellenfeleiket lejáratandó a kommunisták több pert is "megrendeztek". A perek sok esetben nem voltak alkalmasak a vádak kétségtelen bizonyítására. ### A háború utáni újjáépítés első évei Az 1944 végi Tito-Šubašić megállapodás alapján Tito vezetésével 1945. március 7-én létrejött az ideiglenes kormány. A novemberben a választások kommunista győzelmet értek véget, amit a monarchisták bojkottáltak. Tito, mint népfelszabadító nagy népszerűségnek örvendett. A választások után az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kikiáltotta a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot. Elfogadták az ország első alkotmányát, Tito miniszterelnök és külügyminiszter lett. Nekilátott az erős néphadsereg és hírszerzés (UDBA) megszervezésének megelőzendő a náci kollaboránsok revansakcióit. A Jugoszláv Néphadsereg az akkori Európa papíron egyik legerősebb szárazföldi hadserege lett. 1946 októberében az Alojzije Stepinac érsekre a nácikkal való együttműködés és erőszakos térítés miatt kirótt tizenhat éves börtönbüntetés kapcsán a Vatikán kiközösítette Titót és a jugoszláv kormányt. 1947 júliusának végén Tito találkozott Bleden a bolgár miniszterelnökkel, Georgi Dimitrovval. A megbeszéléseken a két fél gazdasági- és vámmegállapodást írt alá. Ez év novemberében ismét találkoztak, ezúttal a Várna melletti Evksinogradban, ahol aláírták a bolgár-jugoszláv barátsági szerződést. ### A Balkán föderációs tervek A Balkán-föderáció terve időről időre felmerült már a 20. század első felében is, 1945 után azonban minden addiginál konkrétabb formában vetődött fel. A szovjet vezetés céljai között mégis mindig akadt ennél fontosabb. Ám Tito rendkívül ambiciózus volt, és Bulgárián kívül Albániát is szerette volna az új államalakulat kereteiben látni. 1947-ben két fontos tárgyalássorozatot is tartottak: Bledben és Evksinogradban több konkrét lépésre vonatkozó szerződést is aláírtak. Az evksinogradi megbeszélés feszültebb légkörben zajlott le a korábbi tárgyaláshoz viszonyítva. Ennek legfőbb oka Sztálin nyomása volt a bolgárokra, valamint az, hogy Tito a görög polgárháborúra hivatkozva Moszkva előzetes engedélye nélkül segítette a görög partizánokat. Az ellentétet fokozta, hogy Tito a „Gazda” beleegyezése nélkül küldött egy repülőhadosztályt Albániába. Sztálin hamarosan magához rendelte a jugoszláv kommunistákat, kérve, hogy a delegációban vegyen részt Đilas is. Sztálin bízott abban, hogy vele eredményesebben tudja megoldani a „titói problémát”, azonban ez nem sikerült, mert Đilas ekkor még hűséges követője volt Titónak és a titói politikának egyaránt. Az Edvard Kardelj vezette Tito nélküli jugoszláv delegációval tudatta, hogy nem enged semmilyen különutas politikát, de ha szükséges „beáldozza” Albániát. ### Szakítás Sztálinnal Elterjedt tévhit, hogy Tito szakított Sztálinnal. Valójában Sztálin intézett támadást ellene és tört az életére. Sztálin a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) belgrádi székhellyel történt megalakítása révén arra is törekedett, hogy megakadályozza Tito különutas politikáját. Sztálin támadásának okáról néhány egymást nem kizáró feltételezés létezik. A legelterjedtebb szerint Sztálin féltékeny volt Titóra a kommunista országok körében szerzett tekintélye miatt. A második feltételezés Milovan Đilas emlékiratain alapszik: Sztálin azért haragudott meg, mert Georgi Dimitrov és Tito nem avatták be egyesülési terveikbe. Ezeket ugyan először a Szovjetunióban vetették fel, de a nyugati kapcsolatok miatt állandóan elodázták, ugyanakkor Tito és Dimitrov már konkrét lépéseket akart tenni. Harmadrészt Sztálin esetleg amiatt döntött a jugoszláv vezető eltávolítása mellett, mert Tito csapatokat küldött Dél-Albániába. Ezt a feltételezést kiegészíti, hogy Sztálin kapcsolatait a Nyugattal zavarta Trieszttel kapcsolatos merev álláspontja. A jugoszláv történetírás azt emeli ki, hogy a Szovjetunióval való tárgyalásokkor a jugoszláv fél nem alázkodott meg a szovjet követelések hallatán, hanem megpróbálta saját gazdasági érdekeit érvényesíteni. Ilyen előzmények után Tito 1948-ban a kommunista vezetők közül elsőként utasította el a Sztálinhoz való feltétlen lojalitást és a Szovjetunió Kominformon belüli elsőbbségét. Jugoszláviát néhány személyes üzenetváltás után június 28-án kizárták a Kominformból. A szovjet veszélyre gyorsan reagálva mindenkit – akinél a Sztálinhoz való hűség gyanúja felmerült – Goli otokra internált, ezzel elejét vette az esetleges puccsnak. Tito lépései nagy nemzetközi figyelmet kaptak, országában viszont bizonytalan időszak kezdődött. A Szovjetunió a Tito által megvalósított rendszert – a kommunizmus egy lehetséges másik formáját – titoizmusnak bélyegezte, és az egész keleti blokkban perek indultak a „titóisták” ellen (például Rajk László pere Magyarországon). A válság majdnem fegyveres összetűzésig fajult. A jugoszláv fegyveres erők méretei, a partizánharcban szerzett tapasztalataik azonban kizárták az ország gyors lerohanásának lehetőségét. Az 1948‐49-es események után Jugoszlávia megtartotta szocialista és föderatív jellegét, de ezek mellé később az elnemkötelezettség és az önigazgatás társult. Ez mindvégig a Tito nevével fémjelzett rendszer négy alappillére volt. A Szovjetunióval való viszonya csak Sztálin halála után normalizálódott, amikor 1955-ben Hruscsov meglátogatta Titót, aki rá egy évre, 1956-ban ellátogatott Moszkvába. ### Gazdasági reformok 1950\. június 26-án a nemzetgyűlés elfogadta Milovan Đilas és Josip Broz Tito önigazgatásról (samoupravljanje) szóló törvényjavaslatát, amely az állami tulajdonú termelőszövetkezetek létrehozása és a profitmegosztás mellett egyfajta „független szocializmus” eszméjét tartalmazta. 1953. január 13-án kinyilvánították, hogy az önigazgatásról szóló törvény az egész Jugoszláviában megvalósuló szocialista rend alapja. Az önigazgatás koncepciója nagy érdeklődést váltott ki világszerte, de a gyakorlatban soha sem valósult meg, soha nem vált működőképes rendszerré. Egy nappal később Titót Ivan Ribarral szemben megválasztották elnöknek. 1963\. április 7-én új alkotmányt fogadtak el, és az ország hivatalos neve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságra (JSZSZK) változott. Ezzel együtt nagyobb szólásszabadságot és vallásgyakorlást is engedélyeztek, a magánvállalkozásokat ösztönözték. 1965\. július 24-én a JKSZ (Jugoszláv Kommunisták Szövetsége) elindította a gazdasági reformokat. Korábban az állam és a párt volt az egyedüli árszabályozó tényező. Ennek nyomán nem alakulhatott ki a termékek, szolgáltatások és a munkaerő valóságos ára sem. A valuta árfolyamát is mesterségesen alakította ki a párt. Titóék elképzelése szerint a gazdasági reform a tulajdonviszonyok lényeges megváltoztatása nélkül a piacgazdaság valamilyen szintű bevezetését tűzte ki célul. A reformok kezdete azonban mégis azt jelezte, hogy inkább egy pénzügyi-gazdasági átalakításba fogtak, és kevésbé érintették a termelési viszonyok radikális átalakítását. Az 1965-ös intézkedések gyengítették a föderáció gazdasági és újraelosztó szerepét. A hatvanas, hetvenes években sok nyugati gondolkodó a Tito-féle „piaci szocializmusban” látta azt a közös nevezőt, amely felé a nyugati és a keleti országok is közeledhetnek. A jugoszláv életszínvonal magasabb volt a kelet-európai átlagnál, főként mert a jugoszlávok vendégmunkásként nyugatra utazhattak, és behozott pénzükkel az országot gyarapították. ### Az 1968-as válság Ebben az évben világszerte forrongások, lázadások voltak. A belgrádi egyetemista lázadás június 3-án vette kezdetét és egy hétig tartott. A megmozdulás okai között volt, hogy a gazdasági fejlődés megtorpant, és megjelent a munkanélküliség is. A tüntetés közvetlen oka a rendőrség rideg fellépése volt. Tito június 9-én meglehetősen ideges, improvizált beszédet tartott a televízióban. Ebben azt mondta, hogy „történtek bizonyos szabálytalanságok”, és hogy „senki sem leválthatatlan, így én sem”. Mindenesetre már meghozta azokat az intézkedéseket, amelyek a megmozdulás felszámolását eredményezték. A tüntetés vezetőit – Vladimir Mijanovićot („Vlada Revolucija“), Sonja Lihtet és Đorđije Vukovićot – kizárták az egyetemről és elvették útlevelüket. Tito ebben az esetben is jól reagált és gyors döntést hozott. Az egyetemista tüntetést még azelőtt sikerült leszerelnie, hogy komoly gonddá vált volna. ### Nemzeti politika A nyugati kommunisták szemében Tito legnagyobb erénye az volt, hogy háttérbe tudta szorítani a nacionalistákat és viszonylagos egységet tudott teremteni országában. Az egység fenntartása nem ment mindig simán. A leghíresebb eset az úgynevezett horvát tavasz (hrvatsko proljeće) volt 1971-ben, amikor Titónak egyszerre kellett fellépnie tömegdemonstrációk és a párton belüli széthúzás ellen. A horvát tavasz mögé felsorakozott a horvát társadalom számos rétege és csoportja, beleértve a nacionalistákat, illetve azokat is, akiket a titoizmusban nacionalistának tartottak. Tito az egység fenntartása érdekében úgy döntött, hogy leszámol a „horvát tavasszal”. A horvát kommunista vezetőket börtönbe záratta. Nem sokkal a horvát tavasz leverése után Marko Nikezić és Latinka Perović vezetésével viták folytak a belgrádi filozófiai intézetben a demokrácia és az egyéni szabadság kiterjesztéséről. Mindezért az „anarcho-liberális” jelzőt sütötték rájuk, és eltávolították őket a közéletből. Az 1968 és 1972 közötti időszak nyilvánvalóvá tette, hogy a titóizmus diktatúra és Tito pedig diktátor, vagyis nem érdekelt a nagyobb demokrácia és a nagyobb nemzeti szabadság kérdésében. Titónak szembe kellett néznie a Jugoszlávia népei közötti széthúzással, ezért mindig igyekezett integráló politikát folytatni. Az internacionalizmus elvét hirdette, országát pedig Svájc mintájára akarta megalkotni. Idővel a népszámláláskor bevezették, hogy aki nem akar nyilatkozni nemzeti hovatartozásáról, egyszerűen jugoszlávnak vallhatta magát. Jugoszláv lehetett bárki, aki Jugoszlávia állampolgára volt, vallástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül. 1981-re a lakosság 5,4%-a vallotta magát jugoszlávnak. Tito legfőbb üzenete a mai napig szlogen a „jugonosztalgisták” között: Őrizzük a testvériséget és az egységet, mint a szemünk fényét! Ez a felszólítás Jugoszlávia népei, nemzetiségei és felekezetei közötti összetartásra, az emberek közötti egyenlőségre buzdított. A bratstvo-jedinstvo (testvériség-egység) kifejezés sűrítette magába Jugoszlávia ideológiáját. ### Tito és a magyarok A második világháború végén, Bácska visszafoglalásakor a partizánok az ottani magyar és német lakosságot kollektív büntetéssel sújtották. Az 1944–45 között meggyilkolt magyarok számáról csak becslések vannak, mivel nem igen maradtak hiteles források és a pogrom mintegy negyven évig tabutéma volt. Dokumentumokkal igazolhatóan mintegy 8000 embert gyilkoltak meg, ám ez egészen bizonyosan csak a töredéke a valódi számnak, alátámasztott becslések szerint az áldozatok száma 35–45 ezer közé tehető. 899 főre valamilyen eljárás keretében bűntényt bizonyítottak. A borzalmas esemény a szocialista Jugoszláviában tabutéma volt, ha mégis szóba került, akkor az 1942-es újvidéki vérengzésekre és a magyar katonák brutalitására való válaszként indokolták. Titónak 1948 után a magyarok lojalitására volt szüksége az ellentétes szovjet blokk határán, továbbá a sajátos titóista, minden nemzetet és nemzetiséget kordában tartó, politikában szerepe volt a vajdasági magyarságnak is. 1970 után Vajdaságban hivatalos lett a magyar nyelv, magyar nyelvű újságok indulhattak, az általános- és középiskolai oktatás részben magyar nyelven folyt. Később országszerte kötelező olvasmány lett Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk és Ottlik Géza Iskola a határon című regénye. A Vajdaságban az utcai feliratoktól kezdve a hivatalos dokumentumokig mindennek magyar nyelven is olvashatónak kellett lennie. A hadseregben nemzetiségre való tekintet nélkül bárki lehetett tiszt, így még magyarok is voltak közöttük. Mindazonáltal a közösségi politikai jogokról szó sem lehetett a titói Jugoszláviában. A nemzeti nemzetiségi önszerveződés csírái is fokozott figyelmet kaptak, és az első gyanús pillanatban lecsaptak rájuk (). Időről időre jelentéseket írtak a nemzetek és a nemzetiségek közötti helyzetről. A Vajdaság autonómiája sem nemzeti autonómia volt. A nemzeteknek és a nemzetiségeknek csak annyi mozgásterük volt, amennyit a kommunista párt kijelölt számukra. ### Tito és a magyarországi délszlávok A magyarországi délszláv csoportok képviselői közül, a bunyevácok közel 10 fős delegációja 1946 januárjában elutazott Belgrádba. Legfőbb céljuk volt, hogy találkozzanak Titóval, és elmondják elképzeléseiket a magyarországi délszlávok jövőjére vonatkozóan, valamint, hogy felvessék a marsallnak az úgynevezett bajai háromszög esetleges Jugoszláviához való csatolását, tekintettel az ott élő délszlávokra. Volt egy másik hasonló, ám mindvégig gyenge lábakon álló és igen hamar elvetélt elképzelés a Vas megyei Vendvidék elcsatolásáról, ahol szintén egy tömbben élt egy kisebb délszláv nemzetiségi csoport. Tito megköszönte a magyarországi délszlávoknak az együttműködést a háború folyamán. A bajai háromszög elszakítását Magyarországtól viszont ellenezte, más délszláv csoportok pedig szóba se kerültek, mert számára fontosabb volt az Isztriai-félsziget kérdése, mint a bácskaiaké. ### Külpolitikája A szovjet vezetők és kelet-európai csatlósaik az ötvenes években az „imperialisták láncos kutyájának” nevezték Titót. Ettől függetlenül Tito tekintélye keleten és nyugaton mindinkább nőtt, országa gazdasági-társadalmi stabilitásának és az el nem kötelezett országok mozgalma létrehozásának köszönhetően. Az 1956-os magyar forradalommal Tito is szimpatizált. Azt gondolta, hogy a Magyar Népköztársaság is csatlakozik ahhoz a táborhoz, amely hű a kommunizmus szelleméhez, de nem követi Moszkvát. Október 29-én levélben üdvözölte az új magyar kommunista vezetést. November 2-án fogadta Hruscsovot, az SZKP első titkárát. Hosszas egyeztetés után Tito nem ellenezte, de nem is támogatta a szovjet katonai beavatkozást. A magyar kommunista vezetők november 4-én Jugoszlávia budapesti követségére menekültek. Itt Tito üzenete várta őket, amelyben a marsall arra kérte a magyar vezetőket, ismerjék el a Kádár-kormányt. Az elkövetkező napokban Tito mind Kádárt, mind Hruscsovot értesítette arról, hogy nem adja ki Nagy Imrét egyikőjüknek sem. A tárgyalások során Kádár felajánlotta Nagyéknak, hogy szabadon elhagyhatják Magyarországot, vagy visszatérhetnek otthonaikba. November 22-én Nagy Imre és munkatársai ebben az ígéretben bízva távoztak a jugoszláv nagykövetségről. Az amerikai útja során több horvát és szerb emigráns is tüntetett ellene. 1961-ben Tito Gamal Abden-Nasszer egyiptomi elnökkel és Dzsaváharlál Nehru indiai miniszterelnökkel megalapította az el nem kötelezett országok mozgalmát, a harmadik világ országainak szoros összefogását. Céljuk egy új, nem tömb jellegű, a NATO-tól és a Varsói Szerződéstől független közösség létrehozása volt. Ennek előzményei egészen az 1955-ös bandungi értekezletig nyúlnak vissza. Az el nem kötelezett országok mozgalmának megalapítása után Tito megállapodott a Vatikánnal is. Ezzel csökkent a feszültség a két állam között. Azonban ez az új szocializmus nem tetszett a sztálini, avagy „hagyományos” kommunistáknak, ezért Aleksandar Ranković vezetésével összeesküvéseket szőttek, de a hatalom leleplezte őket, és börtönbe kerültek. 1967\. január 1-jén megszüntette a külföldi állampolgárokkal szembeni vízumkötelezettséget, elsőként a kommunista országok között. Jugoszlávia volt az egyetlen kommunista állam, amely lehetővé tette Alfredo Stroessner vezette antikommunista Paraguaynak egy nagykövetség nyitását. Semlegességét Chile esetében azonban feladta. 1973-ban ugyanis Augusto Pinochet személyében egy jobboldali személy került hatalomra, ezért megszüntették a diplomáciai kapcsolatokat. Az ugyancsak antikommunista Kjell Eugenio Laugerud García vezette Guatemala számára viszont fegyvereket adott el. ### Utolsó évei Tito kül- és belpolitikája miatt a szocialista Jugoszláviát gyakran nevezték második Svájcnak. 1974\. február 21-én új alkotmányt fogadtak el, amely nagyobb önállóságot adott a tagországoknak. Május 16-án Titót a JSZSZK, május végén a JKSZ örökös elnökévé nevezték ki. Ugyanakkor szabályozták a Tito utáni politikai rendszert is: az államfői feladatokat nyolc főből álló Elnökség vette át, amelybe a hat köztársaság és a két autonóm tartomány egyaránt egy-egy tagot delegált, annak elnöki teendőit pedig a lefektetett rotációs elv alapján minden évben más köztársaság, ill. autonóm tartomány képviselője látta el. Tito 1975-ben Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten vett részt, ahol az európai nemzetiségekről beszélt. Felhívta a figyelmet a világpolitikában meglévő és növekvő feszültségekre, ill. megemlítette az okokat, amelyek miatt még mindig nem szűnt meg a hidegháborús helyzet. Három évvel később ezt a konferenciát Belgrádban folytatták. 1978 júniusában tartotta meg a JKSZ XI. kongresszusát. Ez volt Tito utolsó kongresszusa. Ezen kiderült, hogy a tekintélye minden más jugoszláv felett áll, de a döntéshozatal már kicsúszott a kezéből. Tito utolsó nemzetközi szereplése 1979-ben volt Havannában az el nem kötelezett országok 6. konferenciáján, ahol még sikerült megakadályoznia, hogy a mozgalom közös politikája a házigazda Fidel Castro hatására a szovjet érdekek támogatásának irányába csússzon el. 1980\. január elején keringési problémákkal a Ljubljanai Klinikára került, ahol bal lábát nem sokkal később amputálni kellett. Május 4-én, három nappal 88. születésnapja előtt hunyt el. Holttestét a szlovén fővárosból a híres „Kékvonat” vitte Zágrábon keresztül Belgrádba. ### Temetése Temetése hatalmas politikai- és médiaesemény volt. A részt vevő politikusok és külföldi delegációk száma alapján a világ addigi legnagyobb szabású gyászszertartása volt: 127 ország 209 delegációja jelent meg. A temetésen 4 király, 31 államelnök, 22 miniszterelnök, 47 külügyminiszter és ismert személyiség (Indira Gandhi, Margaret Thatcher, Willy Brandt) vett részt. A belgrádi Képviselőházban felállított ravatala előtt százezrek rótták le kegyeletüket. Földi maradványait a belgrádi Virágház (Kuća Cveća) nevű mauzóleumba temették el, egy márványtömb alá, amelyet később emlékmúzeummá alakítottak. ## A halála utáni Jugoszlávia Tito halála után több elnök és miniszterelnök vezette Jugoszláviát, ám egyikük sem tudott már olyan integráló politikát folytatni, mint ő. Az 1990-es évekre erősen megnövekedett a nacionalizmus. Szerbiában Slobodan Milošević a szerb (ortodox), Franjo Tuđman a horvát (katolikus), Alija Izetbegović pedig a bosnyák (muzulmán) lakosságban ébresztette fel a nacionalizmust. Ekkor feloszlatták a Jugoszláv Kommunista Pártot. 1991\. június 25-én kivált Szlovénia, ettől a naptól kezdve számítják Jugoszlávia széthullását. A többi tagállamban véres polgárháború kezdődött és a régi, titói ideálokat a nacionalista propaganda teljesen felülírta. Macedónia volt az egyetlen utódállam, amely nem harcolt más volt jugoszláv tagország ellen, de saját albán kisebbségével konfrontálódott. A macedón elnök, Kiro Gligorov Tito harcostársa, később a JKP Központi Bizottságának elnöke volt. Ő volt az egyetlen az utódállamok vezetői közül, aki hű maradt a titói ideológiához; országát 1999-ig vezette. ## A „Tito” név eredete 1920-ban belépett a nem sokkal később betiltott Jugoszláv Kommunista Pártba, amely ekkor még igen kis támogatottságnak örvendett a királyságban. 1934-ben tagja lett a párt Politikai Bizottságának, majd Bécsbe ment, és felvette a Tito fedőnevet. A név egyik lehetséges magyarázata az, hogy a „ti” szerbhorvátul azt jelenti, hogy „te”, a „to” pedig azt, hogy „az”. A történet szerint így osztogatta a parancsokat, rámutatva a személyre, majd a feladatra. Ám ebben az időben nem volt vezetője a pártnak, így nem túl valószínű, hogy parancsokat adott volna. A Tito egyúttal egy ritka horvát név, a Titusz változata. Életrajzírója, Vladimir Dedijer szerint Tituš Brezovacki horvát romantikus regényíró nevét vette át. ## Személyisége Tito bizonyára narcisztikus személyiség volt. Ez sokféleképpen nyilvánult meg. Szerette az eleganciát, jellegzetes uniformisokat és minőségi, drága öltönyöket viselt (volt úgy, hogy naponta többször átöltözött); drága pecsétgyűrűi voltak, drága szivarokat szívott. Rendre túlöltözte vendégeit, és ideje nagy részét a városoktól távol eső luxusvillákban töltötte. Ruháit gyakran külföldről szereztette be. Kritikusai szerint hatalmas összegeket költött a luxusra. A szocialista Jugoszláviában erőteljes személyi kultusz alakult ki: több kötet színes albumot adtak ki róla, amelyek nem egyszer elérték a félmilliós példányszámot. Ezeket gyakran külföldi szerzőkkel íratták meg. Nem engedett magához senkit sem közel, a legközelebbi munkatársai is arról számoltak be, hogy szívélyes, de távolságtartó volt. Nem kedvezett családtagjainak sem, nem törekedett dinasztia kialakítására, fiait nem vonta be a politikába, nem egyengette karrierjüket, amire egyébként lehetősége lett volna. Évi rendszerességgel fogadta az „ifjúsági stafétát”, ekkor mintegy hódolt előtte az egész ország. 1973 előtt azon lobbizott, hogy megkapja a Nobel-békedíjat. Jellemző rá, hogy a diktatúrát mérsékelt formában alkalmazta, nem tört ellenfelei életére, azzal is megelégedett, hogy kivonja őket a közéletből és elszigetelje őket. ## Családi élete 1928-ig tartott első házassága Pelagija Belouszovával, amely nem mondható boldognak a négy gyermekük közül három elvesztése miatt. Közülük csak Žarko (1924–1995) maradt életben, a többiek pár hónap után meghaltak. Tito számára az is tragikus volt, hogy 1928-ban hagyta el a felesége, éppen amikor letartóztatták. 1936-ban, amikor Tito Moszkvában a Hotel Luxban szállt meg, találkozott az osztrák kommunista Lucia Bauerrel. 1936 októberében házasodtak össze, de ezt a házasságot később a nyilvántartásból törölték. Második felesége a szlovéniai zsidó Herta Haas volt, akit a fegyveres harc elején hagyott el, és akitől egy fia született Aleksandar Mišo Broz 1941-ben. Utolsó felesége a szerb Jovanka Budisavljević Broz (1952-től), akitől nem született gyereke. 2013-ban Tito mellé temették a Virágházban. Tito unokái is híresek. Aleksandra Broz kiemelkedő színházi rendező Horvátországban, Svetlana Broz kardiológus és író Bosznia-Hercegovinában. Josip „Jóska” Broz, Edvard Broz és Natali Klasevski pedig kézművesek Bosznia-Hercegovinában. Tito fényűző életmódot folytatott, és több kúriával rendelkezett. Belgrádban a korábbi királyi palota, a Beli dvor is volt hivatalos rezidenciája, amit I. Sándor jugoszláv király építtetett. A Brijuni-szigetek is az ő magánbirtoka volt. 1949-ben a Bledi-tónál is felépítettek egy palotát. 1974-ben 32 hivatalos rezidenciája volt. Tito azt felelte, mikor megkérdezték tőle, hogy milyen nyelvet beszél, jugoszlávul, németül, oroszul és kissé angolul. Dedijer hivatalos életrajzírója viszont úgy írta le, hogy szerbhorvátul, németül (bécsi akcentussal), oroszul, szlovénül, csehül, kirgizül, de megérti a franciát és az olaszt is. ## Tito városai bélyegkép\|Jugoszláv 5000 dináros bankjegy Tito portréjával, az 1985-ös sorozatból. Jugoszláviában több várost is elneveztek Titóról, amelyeket Jugoszlávia felbomlásakor visszaneveztek. Azonban több utca és tér is az ő nevét viseli mind a mai napig. ## Kitüntetései ## Filmek róla - Az ötödik támadás (Sutjeska) (1973). A film története: 1943-ban a német csapatok szinte folyamatosan hátrálnak. Hitler egy mindent elsöprő ellencsapásra készül a balkáni fronton. Parancsot ad, hogy tíz hadosztály bármi áron tisztítsa meg a Dinári-hegységet a Tito vezetésével ellenálló partizánoktól. - Veljko Bulajić: A neretvai csata (Bitka na Neretvi) (1969). A film története: 1943 elején a bosnyák hegyek között vívták legnagyobb csatájukat a jugoszláv partizánok az egyesített német-olasz csapatokkal, amelyek igen nagy erővel vonultak fel és bekerítették őket. - Janja Glogovac: Tito - Tito a szerbek között – másodszor (1998). A film története: Tito feltámad a halálból és kérdezi az embereket, hogy mi történt azóta és mit gondolnak az ő elnökségéről. - Tito elvtárs, a tábornagy - Goran Marković: Tito és én (1992). A film története: 1954-ben, a tízéves Zorán népes családjával együtt egy kis lakásban él. A fiú példaképe az ország első embere – Tito marsall. Zorán ír egy fogalmazást a karizmatikus kommunista diktátorról, amelyben kijelenti, hogy Tito elvtársat jobban szereti, mint a családját. Jutalomképpen csoportos túrára mehet példaképe szülőhelyére - Vinko Brešan: Tito marsall szelleme (1999) (komédia) - Bosko Mratinković: Emlék – Josip Broz Tito emlékközpont ## Történelmi kritika Titót számtalan kritika éri a vajdasági dunai svábok kitelepítése illetve kivégzése, továbbá több ezer magyar kivégzése miatt. Ezeket a nemzeti kisebbségeket a kollektív bűnösség elve alapján hátrányosan megkülönböztették a háború után. 2011\. október 4-én a szlovén Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki egy utca Titóról való elnevezését. Tito szimbolizálja az emberi jogok porba tiprását, és az utca elnevezése dicsőíti a totális rezsimet, és sérti az emberi méltóságot. ## Művei magyarul - A leigázott Jugoszlávia népeinek harca; Idegennyelvű Irodalmi Kiadó, Moszkva, 1944 - A leigázott Jugoszlávia népeinek harca; Szikra, Budapest, 1945 - Tito Broz József: A leigázott jugoszláv népek szabadságharca; Új Dunántúl Ny., Pécs, 1945 - A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság népgazdasági fejlesztésének ötéves terve az 1947–1951. években; Broz Joszip Tito et al. beszéde; Magyar Szó, Noviszad, 1947 - Jugoszlávia felszabadító harca 1941–1945; Testériség-Egység, Újvidék, 1948 - Jugoszlávia rágalmazásának igazi okai JSzNK Szkupstinájában a költségvetési vita során 1948 december 27-én megtartott expozé; Minerva Ny., Beográd–Szubotica, 1948 - Jugoszlávia Kommunista Pártja Központi Vezetőségének politikai beszámolója a JKP 5. kongresszusán; Tájékoztatásügyi Hivatal, Beográd, 1948 - Jugoszlávia forradalmi átalakulásáról; ford. Bogdánfi Sándor, Sulhóf József; Bratstvo-Jedinstvo, Noviszád, 1949 (Híd könyvek) - Tito marsall politikai beszámolója Jugoszlávia Népfrontjának 3. kongresszus; Jugoslovenska Knjiga, Beograd, 1949 - Az új Jugoszlávia építése. 2.; Bratstvo-Jedinstvo, Novisad, 1949 - Az új Jugoszlávia építése. 3.; Testvériség-Egység, Újvidék, 1952 - Harcunk az igazságért; szöveg Josip Tito et al.; Testvériség-Egység, Noviszád, 1950 - Tito marsall válaszai külföldi és hazai sajtótudósítók kérdéseire 1951; Testvériség-Egység, Újvidék, 1952 - A jugoszláv hadsereg megteremtése és fejlődése; Testvériség-Egység, Újvidék, 1952 - A koegzisztenciáról Joszip Broz Tito felszólalása és a közös nyilatkozatok; ford. Kovács Károly; Magyar Szó, Noviszád, 1956 (Időszerű könyvek) - Joszip Broz-Tito levele a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elnökségéhez; Jugoszláv Kommunisták Szövetsége Központi Bizottsága, Belgrád, 1956 - A Kommunista Szövetség feladatai; Forum, Noviszád, 1958 (Időszerű könyvek) - Beszédek és cikkek, 1-16.; ford. Bogdánfi Sándor; Forum, Novi Sad, 1961–1977 - Válogatott beszédek; Kossuth, Budapest, 1973 - A Jugoszláv Kommunista Szövetség forradalmi útjáról; VKSZ TB, Újvidék 1978 (A VKSZ TB Politikai Tanulmányi és Marxista Oktatási Központja) - Beszéd a Jugoszláv Szakszervezeti Szövetség nyolcadik kongresszusán; ford. Bálint István, Pilcz Nándor; Forum, Újvidék, 1979 (JKSZ – dokumentumok) - A Jugoszláv Kommunista Szövetség forradalmi harcának hatvan éve; Jugoszláviai Gyűjtők Egyesülete, Újvidék, 1979 - Josip Broz Tito összegyűjtött művei, 1-26.; főszerk. Pero Damjanović, magyar kiad. szerk. Fehér Kálmán; Forum, Újvidék, 1979–1990 - A nemzeti kérdés és a forradalom; vál. Kasim Suljevic, ford. Magossy László; Forum, Újvidék, 1981 - Az általános honvédelem és a nemzeti önvédelem; ford. Magossy László; Forum, Újvidék, 1981 - Josip Broz Tito, Edvard Kardeij utolsó beszéde Kosovo SZAT politikai aktivája előtt; ford. Pilcz Nándor, Vukovics Géza; Forum, Újvidék, 1981 (A JKSZ dokumentumai) - Önéletrajzi vallomások, 1-2.; ford. Brasnyó István; Forum, Újvidék, 1985 - Sztálin és Tito moszkvai titkos találkozója, 1948. február 10.; ford., tan. Vukman Péter; JATE Press, Szeged, 2004 (Documenta historica) - Hruscsov-Tito levélváltás, 1954; tan., ford., sajtó alá rend. ifj. Prohászka Géza; JATEPress, Szeged, 2005 (Documenta historica)

Kerguelen-szigetek

A Kerguelen-szigetek (ejtsd: kergelen, IPA: ) az Indiai-óceán déli medencéjének egyik francia fennhatóság alá tartozó szigetcsoportja, a Francia déli és antarktiszi területek része. Távolsága a legközelebbi szárazföldektől, a Heard-szigettől és a McDonald-szigetektől 435 km, a Crozet-szigetektől 1280 km. A szigetvilág a Port-aux-Français kutatóállomáson kívül lakatlan. ## Fekvése A szigetcsoport a déli szélesség 49., a keleti hosszúság 70. fokánál, Ausztráliától mintegy 4000, a dél-afrikai partoktól 3800, az Antarktisztól pedig 2000 kilométerre található. A Kerguelen-szigetek – a többi szubantarktikus szárazföldhöz hasonlóan – a Föld legfélreesőbb pontjai közé tartoznak: mivel még nem készült nagyobb repülőgépek landolására alkalmas kifutópálya, csak tengerről érhetők el, a fősziget nagy része pedig a zord terepviszonyok miatt csak helikopterrel közelíthető meg. Novembertől márciusig rendszeresen közlekedik Réunion szigetéről az 1995-ben épített „Marion-Dufresne II” nevű kutató- és teherhajó, amely a Crozet-szigeteket, a Szent Pál- és az Amszterdam-szigetet is felfűzi útvonalára; a francia Paul-Émile Victor Sarkkutató Intézet (Institut Polaire Français Paul-Émile Victor) 120,5 méter hosszú óceánjáróján átlagosan 8–10 napig tart az út. ## Geológiája A vulkanikus eredetű Kerguelen-szigetek 40 millió évvel ezelőtt keletkeztek, így ez a Föld egyik legidősebb szigetcsoportja, amit a földköpenyben – annak alsó határfelületéről – felfelé mozgó, a környezeténél melegebb kőzetolvadék, az ún. köpenydiapír (köpenyoszlop, köpenycsóva) hozott létre. Ennek anyaga forrópont jellegű vulkánokból tör a felszínre. E szigetek a vulkáni tevékenység eredményeként kialakult, 3700 méterrel az óceánfenék fölé emelkedő Kerguelen-plató, illetve a nagyobb Gaussberg-Kerguelen-hátság legmagasabb részei. A hatalmas, csaknem szubkontinens méretű tenger alatti plató csupán itt, valamint a Heard-szigetnél és a McDonald-szigeteknél bukkan a felszínre. A szigetek felszínét folyamatosan alakító vulkanizmus a negyedidőszak elejére befejeződött. Az eljegesedések közötti enyhébb éghajlatú időszakokban (interglaciálisok) vastagabb növényzet, akár erdők is kifejlődhettek. Ezt támasztják alá a Kerguelenen talált kőszénleletek és fásszárú növények fosszíliái. A Kerguelen-szigetek vulkanikus eredete miatt felszínük 85%-át bazalt borítja; ennek vastagsága több helyen az 1000 métert is eléri. A bazalttakaróba mély szakadékvölgyeket, éles szirteket vájt a szél és a víz; jellegzetes formai elemek a táblahegyek és a sziklatűk is. A fősziget délnyugati része, a Rallier du Baty-félsziget egy felszínre került, szienitből álló intrúzió (mélységi magmás kőzettest). ## Felszíne A szigetcsoport teljes területe 7215 km2, ebből a fősziget 6675 km2. A szigetek legészakibb pontja (Îlot du Rendez-vous) 174 kilométerre fekszik a déli végponttól (Île de Boynes), nyugat-keleti kiterjedésük 158 kilométer (Îles de la Fortune–Ratmanoff-fok). A felszín átlagos tengerszint feletti magassága 300 m, a szigetek képét azonban a 400–600 m magas bazalt táblahegyek és a közéjük mélyülő, a szárazföldbe hosszan benyúló fjordok, folytatásukban pedig a részben ma is eljegesedett, U keresztmetszetű, tipikus gleccservölgyek határozzák meg. A fősziget felszínét vulkáni hegycsúcsok is tagolják: legmagasabb közöttük a Gallieni-félszigeten emelkedő Mont Ross (Grand Ross: 1850 m, Petit Ross: 1721 m), amit először csak 1975-ben másztak meg. A Kerguelen-szigetek egykor teljes jégtakarójából napjainkra csak a nagyobb kiemelkedések jégsapkái maradtak meg. A Kerguelen-sziget nyugati részén, a sziget területének 7,5%-át fedő, 500 km2-es Cook-gleccserből (Calotte Glaciaire Cook) számtalan kisebb jégár ereszkedik le a környező völgyekbe; közülük néhány a tengert is eléri. A Mont Ross tömbjét és a Rallier du Baty-félsziget egy részét is jégsapka borítja. A Würm-glaciális óta visszahúzódott gleccserek helyén ma hosszúkás, jég vájta tavak sorakoznak: a leghosszabbak a Lac d’Entr’Aigues (9 km2), a Lac Bontemps (7 km2), a Lac Hermance (6 km2). A legnagyobb felületű tó azonban a nem gleccser vájta, hanem az óceántól turzással elzárt Lac Marville (25 km2) a Courbet-félsziget északkeleti sarkában. A sziget síkabb (a térképen zölddel jelölt) részein az egykori jégtakaró jellegzetes olvadékvíz-síkságokat hagyott hátra; ezeket szeszélyesen elágazó patakmedrek tagolják. Az összesen 400 sziget közül a második legnagyobbat, Foch-szigetet (Île Foch) a fősziget (Grande Terre) körülöleli. Partvonalaik rendkívül tagoltak, sziklásak; a part menti sziklafalak átlagosan 200 méter magasak, de a Jeanne d’Arc-félsziget déli szegélyén helyenként közvetlenül 800 méter magasra emelkednek a tengerszintről (Cap des Aiguilles, Cap du Challenger). ## Tájegységei ### Félszigetek ### Szigetek ### Kerguelen-sziget (Grande Terre) A legnagyobb sziget területe 6675 km2 (a szigetvilág összterületének 92,5%-a), ami a valamivel nagyobb Sjælland (7031 km2) méretével vethető össze. Nyugat-keleti kiterjedése 134 kilométer, észak-déli irányban 120 km. Partvonala rendkívül tagolt, mélyen a sziget belsejébe futó öblök (fjordok) és a közöttük emelkedő, vad domborzatú, a központi részekkel gyakran csak igen keskeny földhidakkal összekötött félszigetek (péninsule) és földnyelvek (presqu'île) alakítják. A szabdalt formakincs miatt Grande Terre egyetlen pontja sincs a tengertől 21 kilométernél nagyobb távolságra. #### Courbet-félsziget A Courbet-félsziget a legnagyobb területű és legváltozatosabb felszínű a Kerguelen-sziget földnyelvei közül. Nevét Amédée-Anatole Courbet (1828–1885) francia admirálisról kapta. Nyugati felén 979 méterig (Mont Crozier) emelkedő hegyvidék található, amelynek vonulatai közé mély völgyek (Val Studer, Val de l’Ouest) ékelődnek. A félsziget sík keleti részének átlagmagassága viszont alig nagyobb a tengerszintnél, partjait homok- és kavicsfövenyek szegélyezik. A keleti partvidéken fekvő Marville-tó a sziget legnagyobb vízfelülete, környékén még számtalan apró víztükör csillog. Az 54 kilométer átmérőjű félszigetet északról a Bálnavadász-öböl (Golfe des Baleiniers), délről a mintegy 50 kisebb-nagyobb szigettel (pl. Île Australia, Île Haute) tarkított Morbihan-öböl határolja. A Morbihan-öböl szélvédett helyzete miatt a szigetvilág többi részéhez képest enyhébb éghajlatú, és egy 8 km széles csatorna (Passe Royale) köti össze az Indiai-óceánnal, amelyen keresztül biztonságosan közelíthetik meg az óceánjáró hajók. Az öböl viszonylag kedvező fekvése miatt 1949-ben itt hozták létre az azóta is folyamatosan működő francia kutatóállomást, Port-aux-Français-t. 1976-ban bővítették a tudományos célokat szolgáló épületegyüttest, amelyben még templomot (Notre-Dame des Vents) és kórházat is kialakítottak az éppen itt tartózkodók számára. Az egész évben itt élő és dolgozó népesség 60 fő, ugyanakkor a nyári időszakban (december–március) ez a szám általában megduplázódik. Az állomás területén és környékén lévő néhány makadámúton kívül a szigeten más úttest nincsen. #### Jeanne d’Arc-félsziget A Morbihan-öblöt délről védelmező Jeanne d’Arc-félszigetet mindössze egy 500 m keskeny földhíd köti össze a Grande Terre fő tömbjével. Felszíne tagoltabb a Courbet-félszigeténél: meredeken emelkedő, többnyire platószerűen lapos tetejű magaslatok és a közöttük húzódó keskeny, vizenyős talpú völgyek jellemzik. Különösen zord a félsziget déli felének domborzata, ahol több száz méteres sziklafalakkal tör le a Challenger-fokban (Cap du Challenger), a fősziget legdélibb pontjában végződő, sziklatűkkel szabdalt gerinc. E vonulat legmagasabb pontjai a Mont Tizard (844 m) és a Mont Evans (718 m). Nyugatról a Swains-öböl (Baie des Swains) határolja a félszigetet, itt két nagyobb sziget is található (Île Altazin, Île Gaby). 1908-ban, a félsziget északnyugati csücskében norvég cetvadászok feldolgozót létesítettek Port-Jeanne d’Arc néven. A napjainkban romos telep négy bádogtetős faházból és egy istállóból áll, mellettük főzőüstök és más segédeszközök láthatók. Az egyik épületet 1977-ben felújították. #### Ronarc’h-félsziget Ez a félsziget is csupán egy igen keskeny földdarabon – a Halage des Naufragés-n – keresztül kapcsolódik a Jeanne d’Arc-félszigethez és így a sziget többi részéhez. Nevét Pierre Alexis Ronarc'h (1865-1940) francia admirális emlékére kapta. Hegyvonulatai a középső részeken emelkednek (Mont Wyville Thomson, 937 m; Mont Rouge, 529 m), ahol a domborzat reliefenergiája nagy, a partmenti részek azonban kevésbé meredekek. Legérdekesebb formaeleme a 744 m magas, kúp alakú, Le Pouce („hüvelykujj”) elnevezésű vulkánroncs. A félsziget északi partján található Port-Douzième földmágnesség-kutató állomásának magányos épülete. #### Gallieni-félsziget A Grande Terre déli feléhez kapcsolódó Gallieni-félsziget 34 km hosszan húzódik az Audierne-öböl (Baie d’Audierne) és a Swains-öböl között. A tájegység északi peremén található a Lac d’Entr’Aigues nevű tó, Kerguelen második legnagyobb vízfelülete. A félszigetet a Gallieni-masszívum kettős csúcsa (Mont Ross, 1850 m; egyben a sziget legmagasabb pontja) és két további jellegzetes hegyorom (Dôme du Père Gaspard, 1063 m; Pyramide Noire, 996 m) uralja. Számtalan impozáns bazaltforma látható, közülük is kiemelkedik szépségével a Gallieni-félsziget nyugati partján, a Larose-öbölben álló, 235 m magas Doigt de Sainte-Anne („Szent Anna ujja”), amelynek tövénél a szigetvilág egyik igen népes királypingvin-kolóniája él. #### Rallier du Baty-félsziget A Cook-gleccsertől délnyugatra csatlakozik a szigethez a Rallier du Baty-félsziget. Nyugatról a tágas Bretonne-öböl (Baie Bretonne), a keleti oldalon a számos keskeny fjorddal tagolt Audierne-öböl határolja. A félsziget nyugati felét a jégsapkát viselő Mont Henri 1262 méteres tömbje uralja, míg keleten nyugalmasabb a tájkép. Itt széles, vízfolyások medreivel tarkított, a gleccserek visszahúzódásakor kialakult, morénák anyagával feltöltött síkságok láthatók (pl. Vallée des Sables), amelyekből csak néhol emelkednek ki 600–800 m magas hegyek. #### Loranchet-félsziget A nehezen megközelíthető, Grande Terre legészakibb részét alkotó Loranchet-félszigetet is a szárazföldbe mélyen benyúló, elágazó öblök hálózzák be. Közülük is kiemelkedik méretével a 21 kilométeres Recques-öböl (Baie de Recques). Keleten csak egy keskeny csatorna választja el az 54 kilométer hosszú félszigetet a Saint-Lanne Gramont-szigettől és a Société de Géographie-földnyelvtől. Északnyugatra, a J. B. Charcot-csatornán túl, a Nuageuses-szigetek (Îles Nuageuses) kis csoportja dacol az állandóan erős nyugatias széllel. A félsziget északi végződésénél, a Baie de l’Oiseau tengeröblében található egykori földmágnesség-kutató állomásnál – Port Christmasnál – horgonyzott hajójával James Cook 1776 karácsonyán. Az apró öböl délkeleti sarkában állt valaha a sziget híres sziklaalakulata, a Kerguelen-boltív, amely napjainkra beomlott, bár még maradványai is emlékezetes látványt nyújtanak. #### Société de Géographie-félsziget A Loranchet-félsziget és a Foch-sziget által közrefogott csaknem kör alakú, 14×11 kilométer kiterjedésű félszigetet az 1821-ben alapított Francia Földrajzi Társulat tiszteletére keresztelték el. A környező területeknél kissé magasabbra, 1081 méterig (Mont Richards) emelkedő tájait jégsapka fedi. #### Joffre-félsziget A Foch- és Port-sziget között, a Baleiniers-öbölben, legyezőszerűen elterülő földdarabra fokozottan jellemző a szabdalt partvonal, amely előtt számtalan kisebb sziget, sziklaszirt emelkedik. A Joffre-félsziget legmagasabb pontja a Mont Dr. Récamier (451 m). #### Bouquet de la Grye-félsziget A Cook-gleccser és a Courbet-félsziget között elnyúló kis Bouquet de la Grye-félsziget és Grande Terre zárja közre Kerguelen harmadik legnagyobb édesvizét, a Lac Bontemps-t. A 19 kilométer hosszú földnyelv keleti végénél láthatók az egykori juhtelep, Port Couvreux romjai, ahol 1912 és 1931 között folyt állattenyésztés. ### További szigetek #### Foch-sziget A Foch-sziget [] a Kerguelen-szigetek második legnagyobb tagja: területe 206,2 km2, észak-déli kiterjedése 28 kilométer. A főszigettől keskeny tengercsatorna választja el, nyugatról a Saint-Lanne Gramont-sziget, keletről a Howe-sziget fekszik a közelében. A szárazulat belső tájain és északkeleti felében 400–600 m magas hegyvonulatok emelkednek, amelyek a 687 méteres Pyramide Mexicaine nevű csúcsban érik el tetőpontjukat. A szigetnek különleges ökológiai jelentősége van, mivel a Kerguelen-szigettel ellentétben itt soha nem települt meg az ember, így megmaradhatott az eredeti, máig csaknem érintetlen ökoszisztéma. Nincsenek az ember által behurcolt gerincesek sem (macskák, nyúl- és egérfélék), amelyek a természetes növényzetet vagy a madárvilágot károsíthatták volna. Ennek az állapotnak a megőrzése érdekében a szigetre látogatók számát is korlátozzák. #### Saint-Lanne Gramont-sziget 45,8 km2-es területével és 480 métert elérő hegyvonulatával a Saint-Lanne Gramont-sziget a harmadik legnagyobb; keleti szomszédja a Foch-sziget, nyugatra a Loranchet-félsziget partjai húzódnak. A sziget legnagyobb kiterjedése 16 km. ## Éghajlata A Kerguelen-szigeteken hideg és rendkívül szeles óceáni éghajlat uralkodik. A legenyhébb hónap (február) sokévi átlaghőmérséklete 7,5 °C, míg júliusban és augusztusban ugyanez az érték 2,0 °C. Az évi középhőmérséklet 4,5 °C körül van, ugyanakkor nyáron is csak néha haladja meg a 10 °C-ot, télen pedig ritkán süllyed a −10 °C alá. A szigetvilág körüli tenger gyakran háborog, mert fekvése folytán az Indiai-óceán déli részén, az „üvöltő negyvenesek” („Roaring Forties”) övében csaknem állandóan erősen vagy viharosan fújó nyugati szelek útjába esik. A nyugatias áramlással érkező légtömegekből éves átlagban 708 mm csapadék hull, ami abszolút értékben nem sok, a viszonylag gyenge párolgást is figyelembe véve azonban nedves éghajlatot jelent. A kergueleni időjárás legmeghatározóbb eleme az állandó szél, amely nem ritkán 200 km/h feletti sebességgel is fúj. Az átlagos szélsebesség 35 km/h, az év 150 napján viharos, 41 napján orkánerejű szél is felléphet. Bár az előbbiekben felsorolt értékek extrém klímára utalnak, a szigetek mai éghajlata jócskán eltér a 18. századi felfedezések idején tapasztalttól. Napjainkban már csak igen ritkán figyelnek meg jéghegyeket a partok közelében, és az utóbbi harminc évben a jégsapkák, gleccserek is fogyásnak indultak. Emiatt az 1960-as években még megközelíthetetlen magaslatok, hegynyergek ma már könnyen járhatók. ## Növényvilága A szigeteken csak meglehetősen gyér tundranövényzet fejlődött ki. A kedvezőtlen éghajlat – különösen a viharos szélviszonyok – miatt nem tudtak fatermetű növények megtelepedni. A partvidékeken, 50 méteres tengerszint feletti magasságig főként pázsitfüvek találhatók; a magasabban fekvő tájak sziklafelszíneit moha- és zuzmófajok borítják. Kerguelen flórájának leggyakoribb elemei a zuzmók, amelyeknek 150 faját azonosították, ebből mintegy 60 endemikus. Sík terepen vagy vízfolyások közelében – ahol a talaj nyirkos, ingoványos – tőzegmohák gyakran tömegesen borítanak be összefüggő felületeket, néha azonban meredekebb domboldalakra is felkapaszkodnak. Az ilyen területeket jobb elkerülni, mert a mohapárna alatt rejtőző tócsákban derékig elsüllyedhet az óvatlan. Igen elterjedt növénynemzetségek Kerguelenen a tüskésdiócska (Acaena) és az ernyőspárna (Azorella). Az Azorella selago nevű fajnak akár méteres vastagságú párnaszerű példányai is lehetnek, amelyekből nagy területű, összefüggő növényzet is kialakul. Az ilyen laza és csúszós felszínen az ember számára rendkívül nehéz az előrejutás, a tengeri madaraknak azonban eszményi fészkelőhelyet biztosít a zegzugos környezet. Hasonló aljzatot alkot a szigetvilágban endemikus, szegfűvirágúak közé sorolt Lyallia kerguelensis (Montiaceae) növény is. Jellegzetes őshonos növény a mindössze néhány szubantarktikus szigeten élő, a keresztesvirágúak (Brassicaceae) közé tartozó kergueleni káposzta (Pringlea antiscorbutica), amelynek tudományos neve egykori felhasználására utal. Régen skorbut ellen fogyasztotta az erre vetődő hajók legénysége, mivel nagyon nagy a C–vitamin-tartalma. A szárazföldi emlősök behurcolása azonban komoly következményekkel járt: az egér- és nyúlfélék megtizedelték a növényfaj populációját, amely azóta sem tudott regenerálódni. Hasonló pusztítást végeztek a zuzmóállományban a betelepített rénszarvasok. A gyengén fejlett szárazföldi flórához képest a Kerguelen-szigetek körüli óceán növényzete gazdagnak mondható. Elemei közül említésre méltó a Macrocystis pyrifera nevű hatalmasra növő barnamoszat, valamint a Durvillea antarctica, amely áthatolhatatlan algaszőnyegeket alkot a sziklás partok mentén. ## Állatvilága Az ember már az első kergueleni felfedezőutak idejétől kezdve komoly hatással volt a szigetvilág törékeny ökoszisztémájára. A kíméletlen, a szigetek állatvilágát kizsákmányoló, folyamatos termelésnövekedést célzó rablógazdálkodással majdnem teljesen kiirtották a fóka- és pingvinállományt. Csupán a 20. században sikerült korlátozni a vadászatot: az életbe léptetett szigorú intézkedéseknek köszönhetően lassan helyreállt a fóka- és pingvinpopuláció. A Kerguelen-szigeteknek igen gazdag és sokszínű madárvilága van. Becslések szerint 10–20 millió példányról lehet szó, amelyek 18%-a pingvinféle, de nagyon sok viharmadárfélék, albatroszfélék, halfarkasfélék és kárókatonafélék (pl. a varacskos kárókatona (Phalacrocorax verrucosus)) közé tartozó faj is fészkel itt. A laposabb partszakaszokon – így a Larose-öbölben vagy a Courbet-félsziget Ratmanoff-fokánál – hatalmas királypingvin-kolóniák élnek. A sziklásabb részek jellegzetes fajai a bóbitás pingvin (Eudyptes chrysolophus) és az aranytollú pingvin (Eudyptes chrysocome). A számtalan röpképes madárfaj közül kiemelendő a szigetvilág valamennyi tagján őshonos kerguelen-szigeteki nyílfarkúréce (Anas eatoni). Az emlősök legimpozánsabb helyi képviselői a fókafélék. A déli elefántfókák (Mirounga leonina) a nyári időszakban évről évre a sziget partjainál gyűlnek szaporodni, aminek során a hímek kegyetlen harcokat vívnak a nőstények birtoklásáért. Gyakori tengeri faj még a leopárdfóka (Hydrurga leptonyx), de a közeli vizekben sok közönséges barázdásbálna, nagy ámbráscet és kardszárnyú delfin él. Az alacsonyabb rendű állatok közül a számos röpképtelen légy- és lepkefaj említhető; szárnyaik elcsökevényesedése a szeles éghajlatra vezethető vissza. A szigetek felfedezését követően több, nem őshonos állatfajt is betelepített az ember. A 19. században cetvadászok hozták magukkal háziállataikat: nyulak, macskák kerültek ekkor a szigetre. Az 1950-es évektől a juhtenyésztés is megindult, később Lappföldről hoztak rénszarvasokat. A macskapopuláció létszáma időközben 15 ezerre nőtt a becslések alapján, így komoly veszélyt jelentenek a madarakra. ## Történelme ### 18. század #### Yves Joseph de Kerguelen de Trémarec A Kerguelen-szigeteket nagy valószínűséggel Yves Joseph de Kerguelen de Trémarec (1734–1797) francia ellentengernagy és hajójának legénysége pillantotta meg először 1772. február 12-én. A tengerész útja a második nagyobb francia expedíció volt az Indiai-óceán déli részén ebben az időben: 1772. január 25-én a közeli Crozet-szigeteknél vetette partra a vihar Marc-Joseph Marion du Fresne (1724–1772) felfedező egységét. XV\. Lajos francia király az ismeretlen déli kontinens megkeresésével és feltételezett lakóinak megismerésével bízta meg de Kerguelent. De Kerguelen Île-de-France szigetén – a mai Mauritiuson – kezdte felfedezőútját, ahonnan a Fortune és Gros Ventre elnevezésű vitorlásokkal 1772. január 16-án indult tovább. A fősziget nyugati partjainál azonban lehetetlen vállalkozásnak tűnt a partraszállás. A Gros Ventre de Boiguehenneuc nevű tisztjének mégis sikerült Grande Terre délnyugati csücskében, az Anse du Gros Ventre-öbölben partot érnie, amivel a lakatlan szigetvilág francia felségterületté vált. A szélsőséges időjárási helyzetben a két hajó legénysége szem elől tévesztette egymást, emiatt a de Kerguelen irányítása alatt álló Fortune jóval a másik hajó előtt, már március 27-én visszatért Franciaországba. A francia tengerész meg volt győződve arról, hogy a régóta keresett déli szárazföldet találta meg, amelyet ezért La France Australe („Déli Franciaország”) névre keresztelt. A királynak gazdag, sűrűn lakott kontinensről számolt be, így hamarosan újabb misszióra kapott megbízást, ami 1773. március 26-án vette kezdetét. Ezúttal három hajóval indult a felfedezőút: a Roland, Oiseau és Dauphine nevű vitorlások október 28-án folytatták útjukat végleges céljuk felé Réunion egyik kikötőjéből. 1774\. január 30-án lépett az újonnan felfedezett szárazföldre de Rochegude hadnagy a hajója után elnevezett Oiseau-öbölben. De Kerguelent a kedvezőtlen időjárás és legénysége skorbut következtében meggyengült egészségi állapota azonban visszafordulásra kényszerítették, így végül nem léphetett a később róla elnevezett szigetvilág földjére. Szeptember 4-én a hajók újra elérték a hazai partokat. Az expedíció vezetőjét 1776-ban katonai törvényszék ítélte el elmulasztott segítségnyújtás és nem utolsósorban a kevéssé jövedelmező felfedezőút miatt, emiatt több évet töltött fogságban. 1797-ben hunyt el Párizsban. #### James Cook James Cook (1728–1779) második déli féltekei expedícióján, Resolution és Adventure nevű hajóival az Indiai-óceán déli vizeit is felkereste; útja során végleg bebizonyosodott, hogy a régóta keresett, letelepedésre alkalmas déli kontinens nem létezik. Georg Forster (1754–1794) német természettudós és néprajzkutató is rész vett Cook felfedezőútján, a Resolution fedélzetén. Az út célja volt a nemrég felfedezett szubantartktikus szigetek pontosabb feltérképezése is. A nehéz időjárási körülmények között azonban nem sikerült megtalálniuk a Kerguelen-szigeteket: a sűrű ködben a két hajó különvált, útjukat a Új-Zéland felé folytatták. Georg Forster útinaplójában így jegyezte fel az 1773 februárjában történteket: „2.: Sikertelen kísérlet de Kerguelen Úr szigetének megtalálására (déli szélesség 48° 36', keleti hosszúság ± 60°).” „8.: Az »Adventure«-t a köd miatt – először az út során – szem elől tévesztettük.” Cook harmadik útja a Resolution és Discovery vitorlásokkal ismét az Indiai-óceán déli részeire vezetett. A Jóreménység-fokától a Prince Edward-szigetek, majd a Crozet-szigetek felé haladtak a hajók, végül 1776. december 25-én horgonyoztak le az Oiseau-öbölben. A hely ekkor kapta a Port Christmas elnevezést. Cook eredetileg az Elhagyatott-szigetek (Islands of Desolation) nevet adta volna a szigetcsoportnak, de a francia felfedező iránti tiszteletből végül a ma is használatos Kerguelen-szigetek névre keresztelte. Az utazás elsősorban tudományos célokat szolgált, ezért a sziget nagy részét már ekkor feltérképezték, egyúttal legalább húsz itt őshonos fajt írtak le. 1799-ben Robert Rhodes a Brit Kelet-indiai Társaság megbízásából töltött nyolc hónapot a fősziget északkeleti partvidékén, és újabb felfedezéseket tett, valamint még pontosabb térképeket készített. ### 19. század A Kerguelen-szigetek felfedezését követően nem sokkal – a zsákmányban gazdag területet biztosítandó – megjelentek az első cet- és fókavadászok is. Már 1791-ben vagy 1792-ben jártak itt amerikaiak Alliance, Asia és Hunter nevű hajóikkal, bár még csak néhány hónapig tartózkodtak a területen, és medvefókákra vadásztak. 1804-ben követte őket egy brit fókavadászcsoport, akik annyira megtizedelték a fókaállományt, hogy az 1817-ben erre járó vitorlás (Beagle) legénysége mindössze négy példányt tudott összeszámolni. A bálnazsír számított a lámpaolaj- és kenőanyaggyártás legfontosabb alapanyagának egészen a kőolaj felhasználásának kezdetéig. A cetek zsírszövetéből előállított nyersanyag azonban egy idő után már nem fedezte a szükségleteket, ezért elefántfókák hájrétegét kezdték hasznosítani. George Howe, brit bálnavadász 1835 és 1840 között 3000 hordónyi, ugyanebben az időszakban amerikai vadászok pedig 3700 hordó fókazsírt termeltek a szigeten. A nyers zsír hevítéséhez pingvintollat, sőt eleven pingvineket is felhasználtak. A nehéz körülmények kezdetben sok áldozatot követeltek a tengerészek közül. A számtalan egykori sír – néhol egész temetők – helye ma már nem lelhető fel. A Norvégienne-öbölbe (Baie Norvégienne) nyúló egyik földnyelven található John Matley-nek (†1810), a Duke of Portland kapitányának végső nyughelye, amely a legkorábbi síremlék a szigetvilágban. 1840-ben érkezett Kerguelenre James Clark Ross, brit felfedező HMS Erebus és HMS Terror nevű vitorlásaival. Elődeihez hasonlóan az Oiseau-öbölben vetett horgonyt; május 5. és július 29. között maradt a szigeten. 1874–75-ben több kutatócsoport is felkereste a szigeteket, hogy megfigyelhessék a Vénusz 1874. december 9-re előrejelzett átvonulását a Nap előtt. A viszonylag ritka esemény alapján a tudósok az eddigieknél pontosabban számíthatták ki a Föld és a Nap távolságát, így ebben az évben több megfigyelőállást is létesítettek Kerguelenen. Egy amerikai expedíció G. P. Ryan vezetésével a Pointe Molloy nevű helynél, a Courbet-félsziget délnyugati részén épített fel kisebb csillagvizsgálót, amely szeptember 7-én készült el. Az SMS Gazelle hadihajóval érkező német tudósok a félsziget átellenes északnyugati partjánál, Anse Betsynél, október 26-ára építették ki Georg von Schleinitz (1834–1910) irányításával csillagászati és földmágnesség-kutató központjukat. Az 1872–76 között lezajlott brit szervezésű, oceanográfiai Challenger-expedíció keretében 1874. január 7-től 31-ig a Kerguelen-szigetek térségét is felmérték. A küldetés tudományos vezetését Charles Wyville Thomson (1830–1882), skót zoológus vállalta. 1877-ben szénbányászattal is kísérleteztek a szigeten, de a gyenge minőségű energiahordozó kitermelése még ugyanebben az évben megszűnt. A brit, amerikai és ausztrál bálna- és fókavadászok folyamatos jelenléte fokozatosan aláaknázta a szigetvilágra vonatkozó francia birtokigényeket, amit – mint a terület első felfedezői – továbbra is fenntartottak. A francia vezetés ezért elrendelte a Kerguelen-szigetek hivatalos birtokba vételét, amit a L’Eure fedélzetén az Oiseau-öbölbe érkezett küldöttség 1893. január 1-jén teljesített. Január 7-én újabb ceremónia keretében megalapították a hajótörötteket ellátó mentőállomást. ### 20. század 1901 és 1903 között újabb, ezúttal német földmágneses és éghajlati megfigyelőhely létesült a Baie de l’Observatoire elnevezésű öbölben. Az épületet a Vénusz átvonulásakor az angolok által még 1874-ben kialakított védkunyhó gerendáiból és deszkáiból húzta fel a Gauss nevű hajóval, Erich Dagobert von Drygalski (1865–1949) irányítása alatt érkező Antarktisz-kutatócsoport. A kutatóállomást haláláig Josef Enzensperger (1873–1903) hegymászó és meteorológus vezette, aki naplójában részletesen beszámolt a gyakran igen nehéz körülményekről, a kellemetlen időjárásról és az expedíció résztvevőinek szenvedéseiről. A nehézségektől függetlenül azonban mindig szép szavakkal illette a nagyszerű szubantarktikus tájat. Enzensperger 1903. február 2-án, a B₁-vitamin hiánya okozta beriberi-kórban halt meg. Sírja az egykori állomás közelében lehetett, ma már nem lelhető fel. Henry Bossière (1859–1941) és René Bossière (1857–1941) 1908-ban társaságot alapítottak Compagnie Générale des Îles Kerguelen elnevezéssel, amely 1908 és 1929 között többé-kevésbé folyamatosan működött. Juhtenyésztéssel kísérleteztek, de az állatok számára is kedvezőtlen éghajlat miatt végül zátonyra futott elképzelésük. A francia fivérek vezette társaság a norvég A/S Kerguelen bálnavadászcégnek adta a szigetek körüli vizeken történő bálna- és fókavadászat jogát. A norvégek 1908-ban hozták létre bázisukat a Jeanne d’Arc-öbölben (Port-Jeanne d’Arc), és a következő három évben 442 bálnát öltek meg, belőlük 13 760 hordó cetzsírt nyertek ki. 1911-ben áttértek a fókavadászatra, így az 1911/12-es évadban már 17 000 hordóra nőtt a zsírtermelés. A Rallier du Baty-testvéreknek vannak nagy érdemei a szigetvilág tudományos feltárásában, akik 1908-ban saját expedíciót szerveztek a J. B. Charcot fedélzetén. Raymond Rallier du Baty (1881-1978) 1913-ban Curieuse nevű hajójával ismét Kerguelenre látogatott. A szorgos fivéreknek köszönhető a szigetcsoportról szóló első, átfogó leírás; elsőként gyűjtöttek pontos vízrajzi, földtani és geomorfológiai adatokat. Nagyrészt nekik köszönhetően született meg 1922-ben a Kerguelen-szigetek első teljes térképe. 1929-ben brit–ausztrál–új-zélandi kutatócsoport utazott Kerguelenre Sir Douglas Mawson (1882–1958) vezetésével, az RRS Discovery fedélzetén. A svájci Edgar Aubert de la Rüe (1901–1991) 1928 és 1952 között többször járt a szigetvilágban Austral nevű hajójával; tudományos szempontból is értékes tapasztalatait 1932-ben tárta a nyilvánosság elé Etude Géologique et Géographique de l'Archipel des Kerguelen című tanulmányában. #### A második világháború A Kerguelen-szigeteket sem kímélte meg teljesen a második világháború. A szárazföldbe mélyen benyúló fjordok kiváló rejtekhelyet biztosítottak az erre járó német hadihajók számára. 1940-ben három segédcirkálót is (Pinguin, Atlantis, Komet) a térségbe irányítottak a németek. Az Atlantis javítási munkálatai során Bernhard Herrmann (1919–1940) matróz halálos sebesülést szenvedett; holttestét a Bouquet de la Grye-félszigettől délre fekvő Beau Temps-öböl egyik kis szigetén helyezték végső nyugalomra. Sírhelye így a legdélebbi német katonasírnak számít, amelynek gondozásáért Németország még ma is fizet Franciaországnak. A németek akár tengeralattjárókat is állomásoztathattak volna a Kerguelen-szigetek öbleiben, a szövetségesek ezért több kikötésre alkalmas partszakaszt elaknásítottak; így próbálták az ellenséges egységeket távol tartani és a terület viszonylagos érintetlenségét megőrizni. Egyes öblökben még ma is veszélyes lehorgonyozni. #### Francia tengerentúli területté válása 1947 és 1954 között rendszeresen felkereste Kerguelent az Ausztrál Nemzeti Sarkkutató-expedíció (Australian National Antarctic Research Expeditions). A francia kormány ezért ismét szükségesnek látta megerősíteni területi igényeit: 1949 decemberében Pierre Sicaud (1911–1998) irányításával kialakították állandó kutatóállomásukat a Morbihan-öbölben, amelyet Port-aux-Français névre kereszteltek. A Párizstól való hatalmas távolság miatt 1924-ben Madagaszkár gyarmati kormányzata alá rendelték a szigeteket. Még a délkelet-afrikai szigetállam önállósulása (1960) előtt, 1955-ben létrehozták a Francia déli és antarktiszi területeket (Terres australes et antarctiques françaises), mint Franciaország tengerentúli területét, amelynek egyik része Kerguelen lett. A szigeteken található kutatóközpont fő tevékenységi körébe geológiai (vulkanológiai, szeizmológiai, kőzettani), meteorológiai, oceanográfiai és hidrológiai kutatások tartoznak, de végeznek itt orvostudományi, biológiai – különösen halbiológiai – vizsgálatokat is. A sziget ellátását biztosító és személyszállításra is használt Marion-Dufresne II mellett a Paul-Émile Victor Sarkkutató Intézet kisebb hajója, a Curieuse N.O. segíti a szigetvilág számos, csak tenger felől megközelíthető pontján folyó kutatásokat. A kutatók és a kisegítő személyzet mellett bizonyos számú turista is a szigetekre látogathat a Marion-Dufresne II fedélzetén, bár az út igen költséges, a hajó ráadásul az eleve nehezen elérhető Réunion szigetéről indul. 1963 óta a Courbet-félszigetről rendszeresen indítanak tudományos célú kutatórakétákat, elsősorban Arcas, Dragon és Eridan típusúakat. A francia űrügynökség (Centre national d’études spatiales) 1992-től tart fenn egy Port-aux-Français-tól 4 kilométerre lévő bázist, ahonnan a francia guyanai Kourou űrközpontjából indított Ariane-rakétákat irányítják. ## A művészetekben A sziget és környezete fontos helyszíne Patrick Robinson 1998-as Tájfun (Kilo Class) című regényének.

X Japan

Az X Japan (エックス・ジャパン; Ekkuszu Japan; Hepburn: Ekkusu Japan^?) japán heavy metal együttes, melyet 1982-ben alapított Csiba prefektúrában a dobos Yoshiki és az énekes Toshi. A szimfonikus elemekkel kevert power és speed metal zenét játszó együttes később a progresszív hangzás felé fordult és nagyobb hangsúlyt fektetett a rockballadákra. Az együttes úgy ért el mainstream sikereket, hogy független kiadónál volt, és őket tartják a nyugati glamhez hasonló visual kei műfaj egyik úttörőjének. Az együttes eredeti neve X (エックス; Ekkuszu; Hepburn: Ekkusu^?) volt, 1988-ban adták ki első lemezüket, a Vanishing Visiont, a Yoshiki által alapított Extasy Recordsnál, egy évvel azután, hogy véglegessé vált a felállásuk, a basszusgitáros Taiji, és a két gitáros, hide és Pata csatlakozásával. 1989-ben jelent meg második albumuk, első nagykiadós lemezük, a Blue Blood, mely meghozta számukra az áttörést. Az 1991-es Jealousy albumuk megjelenése után Taiji kilépett az együttesből, helyét Heath vette át, az együttes pedig X-ről X Japanre változtatta a nevét. 1993-ban egy 29 perces, egyetlen dalból álló minialbumot adtak ki Art of Life címmel. 1995-ben az együttes imázst váltott, elhagyták a visual keire jellemző harsány külsőt. 1996-ban megjelent a Dahlia című lemezük. 1997. december 31-én adták utolsó koncertjüket a Tokyo Dome-ban, ez volt egymás után az ötödik telt házas estjük az arénában. Tíz év után, 2007-ben alakultak újra, az I.V. című daluk megjelenésével. Két éven át több koncertet is adtak, első külföldi koncertjüket is ekkor tartották Hongkongban. A fellépésekre az 1998-ban elhunyt hide helyett Sugizo, a Luna Sea gitárosa kísérte el őket, aki 2009-től hivatalosan is az együttes tagja lett. 2010-ben az X Japan Észak-Amerikában, 2011-ben pedig Európában, Dél-Amerikában és Ázsiában turnézott. Az X Japan 2017-ig öt stúdióalbumot, 6 koncertalbumot és 21 kislemezt jelentetett meg. Három lemezük debütált első helyen az Oricon slágerlistáján. Ők voltak az első modern rockegyüttes Japán történelmében, akik országos televízióban szerepeltek és az első hazai együttes, akik háromszor egymás után töltötték meg a Tokyo Dome-ot. 2003-ban a HMV Japan 40. helyre sorolta őket minden idők 100 legfontosabb japán popelőadójának listáján. 2007-ben a Rolling Stone Japan 15. helyre sorolta a Blue Blood albumot a minden idők 100 legjobb japán rocklemezeinek listáján. Az X Japan mintegy 30 millió lemezt adott el pályafutása során. 2016-ban We Are X címmel dokumentumfilm készült az együttesről. ## Története ### 1977–92: X #### A kezdetek 1977-ben Yoshiki és Toshi, akik óvodás koruk óta barátok voltak, és közösen hallgatták a Kiss zenéjét, elhatározták, hogy együttest alapítanak, Dynamite néven. 1978-ban Noise-ra változtatták a nevüket. Yoshiki autodidakta módon tanult dobolni, miközben zongoraleckéket vett, Toshi pedig eleinte gitározott, csak később lett az együttes énekese. Feldolgozásokat gyakoroltak, fellépniük azonban nem nagyon volt hol. Az együttes énekese ekkoriban Kurata volt. 1982-ben a Noise feloszlott, Yoshiki és Toshi pedig X néven alapított új együttest. Átmenetileg akarták használni a nevet, azonban végül rajtuk maradt. Sokáig nem találtak megfelelő gitárosokat. Közben Yoshiki zenei egyetemre készült, végül azonban úgy döntött, zongoratanár helyett inkább rockzenész akar maradni. 1985-ben Toshival együtt Tokióba költözött, ahol gyakori zenészcserék mellett kis klubokban léptek fel. A műfaji határokat feszegető zenéjük, furcsa külsejük és bizarr fellépéseik miatt hamar hírnévre tettek szert az underground klubokban, és telt házas koncerteket tartottak 200–250 fővel, ami akkoriban ritkaságnak számított. Első kislemezüket 1985 júniusában adta ki a Dada Records I’ll Kill You címmel, melyből az összes megjelent példány (1000 db) elfogyott. Ezt követően a Heavy Metal Force III című válogatásalbumon szerepeltek Break the Darkness című dalukkal. 1985-ben Taiji lett a basszusgitárosuk, de nem sokkal később ki is lépett az együttesből. 1986 áprilisában, az X kiadványainak terjesztéséhez Yoshiki saját független kiadót alapított Extasy Records néven, melyre édesanyjától kapott pénzt. E kiadón keresztül jelentette meg az Orgasm című kislemezüket. Szokatlan módon az együttes nevét a borítón katakanával írták, Ekkuszu (エックス; Hepburn: Ekkusu^?) formában. Novemberben Taiji visszatért az együttesbe. 1987 februárjában a Victor Records Skull Thrash Zone Volume I válogatáslemezén két daluk jelent meg, a Stab Me in the Back és a No Connexion, Pata közreműködésével. Nem sokkal később a feloszlott Saver Tiger szólógitárosa, hide is csatlakozott az együtteshez, majd Pata is hivatalosan a zenekar tagja lett, ezzel létrejött az X első stabil felállása. Hidét Yoshiki már korábban megpróbálta átcsábítani az X-be, akkor azonban a gitáros még nemet mondott. Mikor a Saver Tiger feloszlott, hide csak Yoshiki miatt lépett be az együttesbe, mert jó volt köztük az összhang, és mert nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy mit tudnak kihozni a heavy metalból mainstream popkörnyezetben, ami Yoshiki zenei célja volt. Hide úgy nyilatkozott, ha nincs Yoshiki, fodrászként dolgozott volna, mert saját együttese feloszlása után abba akarta hagyni a zenélést. Pata korábban több alkalommal is roadie volt az X gitárosa, Hally számára, és Hally gitárját használta, amikor ő maga tagja lett az X-nek. Csatlakozása előtt többször is játszott az X-szel élő fellépéseken beugró zenészként. #### Szerződés a Sonyval és mainstream sikerek 1987 augusztusában felléptek a kiotói Rock Monster koncerten, és megjelent első videókazettájuk, az Xclamation. 1987. december 26-án részt vettek a CBS/Sony válogatóján, amit követően 1988 augusztusában szerződést is kötöttek a kiadóval. Eközben április 14-én az Extasy Records kiadta első nagylemezüket, Vanishing Vision címmel, mely egy évvel később CD formátumban is kijött. A megjelenést turné is követte. Az album első példánya egy hét alatt elfogyott, amivel az Oricon indie listájának első helyére kerültek, az összesített toplistán pedig 19. helyezettek voltak. 1997-ig a lemezből több mint példány fogyott el. A The Vanishing Tour Vol.2 turné keretében 20 helyszínen 24 koncertet adtak azon a nyáron, majd októberben 12 koncertet a Burn Out Tour turnén. Novemberben a Rockin’f magazin Street Fightin Men koncertjén léptek fel a Differ Ariake Arenában. Ugyanebben az évben cameoszerepük volt az amerikai Tokyo Pop című filmben. Március 13-án indultak a Blue Blood turnéra, melynek két koncertjére is már elővételben elkeltek a jegyek, de a többi is telt házas volt. A március 16-i, Sibuja Kókaidó színházban tartott koncertjükről készült videófelvétel megjelent VHS-en is Blue Blood Tour Bakuhatsu Sunzen Gig címmel. Az első nagykiadós lemezük, a Blue Blood 1989. április 21-én jelent meg. Az album 6. helyen debütált, és 108 hétig szerepelt az Oriconon. A lemezről megjelent Kurenai (紅^?) című daluk 5. volt az Oriconon és 39 hétig maradt a slágerlistán. Az Endless Rain, az első, sikert aratott balladájuk a top 3-ba is bekerült, a Week End pedig az együttes történetében először 2. helyezett lett. A következő, Rose and Blood című turnéjukat átmenetileg fel kellett függeszteniük, amikor a november 22-i koncerten Yoshiki összeesett. 1990-ben az együttes elnyerte a Japan Gold Disc Award legjobb új előadójának járó díjat. 1990 novemberében Los Angelesbe repültek Jealousy című következő albumuk felvételeihez. Mikor júniusban visszatértek Japánba, a hadsereg 500 katonát vezényelt ki a reptérre a tömeg féken tartására. A lemez 1991. július 1-jén jelent meg és azonnal az első helyen debütált a slágerlistán, mintegy eladott példánnyal, később pedig az egymillió példányt is túllépte. Augusztusban az együttes először lépett fel Japán legnagyobb koncertkapacitású arénájában, a Tokyo Dome-ban, a Violence in Jealousy turné részeként, melynek október 24-i állomásán Yoshiki újra összeesett. December 8-án szimfonikus zenekarral léptek fel az NHK Hallban. Az 1992-es évet három telt házas Tokyo Dome-koncerttel kezdték, azonban január végén bejelentették, hogy Taiji elhagyja az együttest. Önéletrajzi könyvében a zenész azt állította, hogy azért kellett távoznia, mert nyíltan kifejezte elégedetlenségét, hogy Yoshiki jóval több pénzt keres, mint az együttes többi tagja. A We Are X című dokumentumfilmben Yoshiki nem volt hajlandó elárulni Taiji eltávolításának okát, csak annyit közölt, hogy „olyat tett, amit nem lett volna szabad.” Egy Reddit-beszélgetésben a rajongókkal annyit árult el, hogy Taiji „megszegte az együttesben felállított szabályokat. Mai napig sem tudom, helyes volt-e a döntésem, de nem volt választásom.” 1992-ben az együttes a New York-i Rockefeller Centerben tartott sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Taiji helyét Heath veszi át. Ekkor szó volt arról is, hogy együttes az amerikai Atlantic Recordsszal szerződne és amerikai lemezt adna ki, ami miatt X-ről X Japanre változtatták a nevüket, hogy ne keverjék össze őket az X nevű amerikai punkegyüttessel. Heath az 1992 októberi oszakai Extasy Summiton játszott először az együttessel. ### 1993–97: X Japan bélyegkép\|upright\|150px\|Az 1992 óta használt X Japan-logó 1993. augusztus 25-én az Atlantic Records kiadásában megjelent az Art of Life, mely egyetlen, 29 perces, szimfonikus zenekarral kísért dalt tartalmaz. A lemez első helyezett volt az Oricon slágerlistáján, az együttes azonban csak két koncertet adott ebben az évben, mert a tagok szólókarrierükre koncentráltak. December 30-án és 31-én X Japan Returns címmel két napos koncertet tartottak a Tokyo Dome-ban, amivel 1997-es feloszlásukig évente ismétlődő tradíciót hoztak létre. A következő év is szólóprojektekkel telt, az X Japan csak négy koncertet adott. Az első kettő a The Great Music Experience nevű, nagy szabású koncertsorozat keretében volt májusban, ahol japán és nyugati zenészek egymás dalait adták elő a Tódaidzsi templomban. A másik kettő az év végi Tokyo Dome-fellépés volt, Aoi joru (青い夜^?; „Kék éjszaka”) és Siroi joru (白い夜^?; „Fehér éjszaka”) címmel. 1995 novemberében indultak következő turnéjukra, Dahlia címmel. Erre az időszakra már a kevésbé harsány külső volt a jellemző. Bár a Dahlia album csak 1996. november 4-én jelent meg, a kislemezeket már jóval előbb kiadták. A lemez első volt az Oricon heti listáján, a megjelent hét kislemez közül pedig négy vezette a slágerlistát. A turnénak 1996. március 31-én kellett volna véget érnie, azonban hamarabb be kellett fejezniük, mert a március 13-i fellépés után Yoshikit nyaki gerincsérvvel diagnosztizálták. Év végén azért megtartották a szokásos Tokyo Dome-koncertsorozatot, Fukkacu no joru (復活の夜^?; „A feltámadás éjszakája”) és Mubóna joru (無謀な夜^?; „Vakmerő éjszaka”) címmel. 1997\. szeptember 22-én Yoshiki, hide, Pata és Heath sajtótájékoztatón jelentették be az X Japan feloszlását. Énekesük, Toshi úgy döntött, kilép az együttesből, mert a rockzenész lét nem volt számára érzelmileg kielégítő, egyszerűbb életet akart élni. Azt nyilatkozta, hogy már 1996 áprilisában meghozta ezt a döntést. 12 évvel később azonban bevallotta, hogy egy vallásos szekta befolyása alá került, akik agymosása elhitette vele, hogy a rockzene „az ördögtől való”. Fizikailag és pszichésen is bántalmazták, majd anyagilag is megkárosították, aminek következtében teljesen tönkrement. Az X Japan 1997. december 31-én tartotta utolsó koncertjét a Tokyo Dome-ban, The Last Live: Last Night címmel. A legutolsó közös fellépésük azonban a Kóhaku uta gasszen című televíziós műsorban volt ugyanaz nap, ahol a Forever Love című dalukat adták elő. ### 1998–2007: A hiátus időszaka A feloszlás után több lemezt újra kiadtak, koncertfelvételek és válogatáslemezek jelentek meg, az együttes volt tagjai pedig folytatták korábban megkezdett szólótevékenységüket. Hide még 1994-ben adta ki első szólólemezét Hide Your Face címmel, majd az együttes feloszlása után tovább kísérletezett az alternatív hangzással, egészen 1998. május 2-án bekövetkezett haláláig. Két hónappal később megjelent a Zilch nevű amerikai együttese (ahol zenésztársai Ray McVeigh, Paul Raven és Joey Castillo voltak) 3.2.1. című lemeze. Harmadik szólólemeze, a Ja, Zoo szintén posztumusz jelent meg. Ez lett a legsikeresebb kiadványa, több mint egymillió példányban kelt el. Toshi szólókarrierje 1992-ben indult, majd az X Japan feloszlása után is folytatódott. Több mint 30 lemezt adott ki és 1999–2003 között több mint 3000 akusztikus koncertet tartott kisebb létszámú közönség előtt. bélyegkép\|250px\|Pata a Ra:IN egyik koncertjén 2008-ban Pata és Heath először a Tribute Spirits című hide-emlékalbumon működtek együtt, hide turnézenekarának, a Spread Beavernek az egyik tagjával, I.N.A.-val. Ők hárman később létrehozták a Dope HEADz együttest, mely 2003-ig volt aktív. Heath folytatta szólókarrierjét, Pata pedig létrehozta az instrumentális Ra:IN együttest, melyhez később a Spread Beaver billentyűse, DIE is csatlakozott. Még az együttes feloszlása előtt Yoshiki Roger Taylorral, a Queen dobosával közösen vette fel a Foreign Sand című dalt, majd a Kissnek dedikált Kiss My Ass: Classic Kiss Regrooved válogatáslemezre szimfonikus zenekarra dolgozta át a Black Diamond című dalt. 1998 után Yoshiki rendkívül aktív volt, közreműködött például Komuro Tecuja Globe nevű popegyüttesében, és számos művész producere volt, például a dél-koreai The TRAX rockegyüttesé. 2005-ben megjelent második klasszikus szólólemeze, az Eternal Melody II, 2007-ben pedig a Katakombák című amerikai filmhez komponált dalt a Violet UK nevű együttese számára Blue Butterfly címmel, valamint a filmzenében is közreműködött. 2006. augusztus 6-án Yoshiki részt vett az Otakon találkozón, ahol bejelentette, hogy S.K.I.N. néven új együttest alapít Gackttal közösen, és nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Sugizo. 2007. május 25-én a Los Angeles-i JRock Revolution koncerten hivatalosan bejelentették, hogy Miyavi is részt vesz a projektben. Az együttes első és egyben utolsó élő fellépése Kaliforniában volt 2007. június 29-én az Anime Expón. ### 2007–08: Újraalakulás A Sports Nippon újságban megjelent cikk szerint Toshi 2006 novemberében kereste fel Yoshikit Los Angelesben, ahol együtt dolgoztak a Without You című, hide emlékének szentelt dalon. Toshi az önéletrajzi könyvében, majd a We Are X című dokumentumfilmben is azt vallotta, hogy eredetileg a Home of Heart szekta vezetőjének akaratából kereste fel Yoshikit, hogy próbálják meg újraegyesíteni az X Japant, mert a szektának pénzre volt szüksége; később azonban a Yoshikivel való együtt zenélés közben a feltörő emlékek és érzések hatására sikerült kitörnie a szekta hatása alól és önszántából akarni az újraalakulást. 2007. március 21-én Toshi a weboldalán bejelentette, hogy újra együtt dolgozik Yoshikival egy új projekten. Ezt követően felröppent a pletyka, hogy az X Japan újraegyesülhet, hogy Yoshiki turnét szeretne és Patával, valamint Heath-szel tárgyal ez ügyben. 10 év után először, 2007. október 22-én jelentek meg együtt az X Japan tagjai Tokióban, hogy videóklipet forgassanak az I.V. című új dalukhoz. A dalt a Fűrész IV. című amerikai filmhez írta Yoshiki és a feloszlás előtti felállásban vehették fel, ugyanis hide korábban rögzített gitárjátékát is felhasználták. Az I.V. 2008. január 23-án jelent meg, és első helyet ért el az iTunes Store-on. 2008\. január 20-án bejelentették, hogy március 28-án és 30-án két koncertet tartanak a Tokyo Dome-ban. A koncertsorozatot rendkívüli érdeklődés kísérte, elővételben mindkét koncertre elfogyott a jegy, emiatt március 29-re is meghirdettek még egy fellépést. A Resume Attack 2008 I.V. – Towards Destruction című koncertsorozat három estéjén (Night of Destruction, Night of Madness, Night of Creation) három vendéggitáros vette át hide szerepét: Wes Borland (Limp Bizkit), Richard Fortus (Guns N’ Roses) és Sugizo (Luna Sea). A március 28-i koncertet élőben közvetítette a fizetős Wowow csatorna. Az Art of Life dal közben hide hologramja jelent meg a színpadon (az 1993-as Tokyo Dome-felvétel alapján készítették). A hologram okozta technikai nehézségek miatt az első koncertet több mint két órával később kezdték, majd félbe kellett szakítani, mert Yoshiki összeesett a színpadon. A másik két koncert probléma nélkül zajlott, majd bejelentették, hogy július 5-én Párizsban lépnek fel. Emellett a New York-i Madison Square Gardenbe terveztek még egy koncertet, valamint Tajpejben egy újabbat. ### 2008–10: Sugizo csatlakozása, turné 2008\. május 3-án és 4-én hide emlékkoncertet tartottak hide memorial summit címen, ahol az X Japan mellett fellépett T.M.Revolution, az Oblivion Dust, DJ Ozma, a Versailles, és egy fellépés erejéig újra összeállt a Luna Sea és a Phantasmagoria. Mintegy rajongóra számítottak a szervezők. Június 8-án bejelentették, hogy az X Japan minden tervezett koncertjét el kell halasztani, mert Yoshikinak kiújult a nyaksérve. A párizsi koncertet 2009. november 22-re tolták el. 2008\. szeptember 15-én Yoshiki sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az X Japan új dalon dolgozik. Azt is bejelentették, hogy karácsonykor és újévkor a Szaitama Super Arénában fognak koncertezni. A bejelentést követően Yoshiki promóciós turnéra indult Ázsiában. November 7-én az Avos francia jegyiroda bejelentette, hogy a párizsi koncert jegyeladását leállítják. Az X Japan francia nyelvű közleményben kért elnézést a koncert újabb halasztásáért, és azért, hogy a karácsonyi koncert is elmarad. A december 31-i koncertet végül megtartották az Akaszaka Blitzben. 2009\. január 15-én az együttes Hongkongba utazott, ahol 16-án és 17-én léptek fel. Május 1-jén bejelentették, hogy Sugizo állandó tagja lett az együttesnek. Mivel hidét továbbra is az együttes tagjaként tartották számon, így Sugizo hivatalosan a hatodik tagja az X Japannek. Az első koncertjüket az új felállással a Tokyo Dome-ban tartották másnap, ahol először adták elő új dalukat, a Jade-et. A korábban elhalasztott tajvani koncertet végül május 30-án tartották meg. 2010\. január 9-én az együttes Hollywoodba utazott, ahol négy videóklipet forgattak, a Rusty Nail, Endless Rain, I.V. és Jade című dalokhoz. Februárban Yoshiki megerősítette, hogy az X Japan augusztusban fellép a Lollapalooza fesztiválon. Később sajtótájékoztató keretében jelentette be, hogy az együttes Los Angelesbe helyezi át székhelyét, és koncerthelyszínt keresnek első hivatalos észak-amerikai koncertjükhöz. Azt is bejelentették, hogy a hatodik albumon dolgoznak. 2010 márciusban Yoshiki pert indított a Nexstar Corporation ellen 375 millió jenes anyagi kár miatt. A céggel kötött szerződésük szerint a Nexstar használhatta az együttes egyes felvételeit, amelynek fejében 600 millió jent kaptak volna, ez azonban nem került kifizetésre. 2008 és 2009 között a cég több ázsiai koncertet szponzorált, az ezekből származó fellépti díjat és a termékeladásból származó bevételeket azonban nem fizették meg az együttesnek. A ki nem fizetett járandóság összesen 900 millió jen volt. A keresetben először csak 375 millió jent követeltek a cégtől, melyhez további 600 milliót terveztek adni, amennyiben a bíróság helyt ad a kérelemnek. 2014-ben Yoshiki megnyerte a pert, a tokiói bíróság 660 millió jen megfizetésére kötelezte a Nexstart. Július 1-jén az együttes a Los Angeles-i Club Nokiában akusztikus koncertet tartott, és videóklipet vett fel a Born to Be Free című dalukhoz. Július 4-én Yoshiki és Toshi a párizsi Japan Expón lépett fel. Az elkövetkező hónapokban Yoshiki és az X Japan számos amerikai sajtóorgánumban szerepelt, például az ABC Newsban, a Los Angeles Timesban és a Chicago Sun-Timesban. Augusztusban ay X Japan fellépett a Lollapalooza fesztiválon Chicagóban. Ezt követően Yoshikival interjút készített a Phoenix New Times és az ABC News. 2010\. augusztus 14-én és 15-én az együttes a jokohamai Nissan Stadionban, Japán legnagyobb stadionjában lépett fel, a két koncerten összesen több mint rajongó vett részt. A két estén korábbi basszusgitárosuk, Taiji is fellépett velük. (A zenész egy évvel később meghalt.) Nem sokkal a koncertet követően hide menedzsmentje, a Headwax Organization pert indított az X Japant menedzselő Japan Music Agency ellen hide képeinek jogtalan használatáért. A periratok szerint a cég azt állította, hogy kötöttek korábban szerződést, mely megengedte az X Japannek hide képmásának használatát, azonban a Nissan Stadionban tartott koncertek idején a szerződés már nem volt érvényben. Szeptember 25-től október 10-ig az X Japan Észak-Amerikában turnézott: Los Angelesben, Oaklandben, Seattle-ben, Chicagóban, Vancouverben, Torontóban és New Yorkban. December 17-én Yoshiki bejelentette, hogy az X Japan új, Scarlet Love Song című dalát a Buddha manga animációs adaptációjában fogják felhasználni. ### 2011–2014: Világ körüli turné, Madison Square Garden 2011\. január 27-én bejelentették, hogy az X Japan három éves szerződést írt alá az EMI-jal, melynek keretében a kiadó a Jade című kislemezük amerikai disztribúcióját fogja végezni. A kislemez megjelenési dátuma március 15. volt, a stúdióalbumot pedig nyár végén szándékozták megjelentetni. Új világ körüli turnét is bejelentettek. Az X Japan március 6-án fellépett az Asia Girls Explosion nevű divatshown, melyet Yoshiki szervezett Jay FR-ral közösen. A március 11-i tóhokui földrengés és cunami miatt az együttes június 28-ra halasztotta a Jade megjelenését. Yoshiki árverésre bocsátotta egyik áttetsző Kawai versenyzongoráját, hogy a bevétellel a károsultakat segítsék. Június 8-án megjelent a Scarlet Love Song Japánban, amelyet a Jade követett június 28-án, mindkettőt iTunes Store-on adták ki. Június 28-án az együttes Londonban koncertezett, világ körüli turnéjuk első európai állomásán. Ezt egy párizsi fellépés követte július 1-jén, majd Utrechtben és Berlinben léptek színpadra. Az X Japan fellépett a 2011-es Summer Sonic fesztiválon augusztus 13-án és 14-én, Tokióban és Oszakában. A bevétel egy részét a cunami áldozatainak ajánlották fel. Szeptemberben Dél-Amerikában turnéztak, Santiagóban, São Paulóban, Buenos Airesben, Limában és Mexikóvárosban. Az ázsiai turné keretében Szöulban, Sanghajban, Hongkongban, Tajpejben és Bangkokban léptek fel október végén és november elején. A pekingi fellépésüket „szervezési és technikai hiba” miatt le kellett mondaniuk. Több mint két év inaktivitást követően az X Japan 2014. június 17-én The World: X Japan hacu no zenszekai best címmel újramaszterelt válogatásalbumot jelentetett meg, melynek digitális változata május 21-én már elérhető volt iTunes Store-on 111 országban X Japan World Best címmel. Szeptember 30-án és október 1-jén felléptek a Yokohama Arenában, melyet október 11-én újabb koncert követett, a Madison Square Gardenben, New Yorkban. Mindkét helyszínen előadták a Beneath the Skin feldolgozását, melyet Sugizo írt a Yoshiki által létrehozott S.K.I.N. számára 2007-ben. Szilveszterkor felléptek a Music Station Super Live 2014 műsorban, ez volt az együttes első televíziós fellépése 17 év után, utoljára 1997-ben a Kóhaku uta gasszenben léptek fel. ### 2015–: Dokumentumfilm, japán turné 2015 júniusában Yoshiki bejelentette, hogy az X Japan hatodik nagylemeze 20 év után, 2016. március 11-én megjelenik. Azt is bejelentette az együttes, hogy a lemez megjelenésének másnapján a Wembley Arenában lépnek fel Londonban, ahol bemutatják az együttes történetét feldolgozó We Are X című dokumentumfilmet is. Június 28-án az együttes fellépett a Makuhari Messe-ben a Lunatic Fest keretében. A nagylemez első kislemeze, a Born to Be Free 2015. november 6-án jelent meg. 20 év után először turnézott Japánban az együttes, három koncertet adtak a Yokohama Arenában, majd Oszakában, Fukuokában, Hirosimában folytatták a turnét és december 14-én, a nagojai Nippon Gaishi Hallban fejezték be. Szilveszterkor 18 év után először újra részt vettek a Kóhaku uta gasszenben. 2016\. január 15-én Patát Tokióban kórházba kellett szállítani egy életét veszélyeztető vérrög miatt. A gitáros betegsége miatt az album kiadását és a londoni koncertet is elhalasztották, utóbbit 2017. március 4-én tartották meg. Patát végül operáció után, augusztus 10-én engedték ki a kórházból. Októberben az X Japan a Visual Japan Summiton lépett fel, ahol három koncertet adtak a Makuhari Messe csarnokban. 2017\. március 3-án megjelent a We Are X filmzenei albuma, mely 4. helyet ért el az Oricon nagylemezlistáján, 27. helyet a brit albumlistán, és 1. helyet a brit rock- és metálalbumok listáján. A londoni koncert előtti napon autogramosztást tartottak az Oxford Streeten lévő HMV zenei áruházban, ahol a filmzenei album minden fizikai példánya elfogyott. A dokumentumfilmhez írt La Venus című dalukat beválogatták a legjobb eredeti dalnak járó Oscar-díjra jelölt 91 dal közé. Áprilisban Yoshiki bejelentette, hogy a 6. album keverésén és maszterelésén dolgozik, és hogy a lemez „az elkövetkező hónapokban várható.” 2017. május 9-én az együttes menedzsmentje sajtóközleményben közölte, hogy Yoshiki nyakát azonnal meg kell operálni, az újabb műtét halaszthatatlanná vált, emiatt a 2017-es évre tervezett fellépéseket csúsztatni kényszerülnek. Június 9-én sajtótájékoztatón jelentették be, hogy a turnét nem halasztják el, hanem a koncerteket akusztikus formában tartják meg, mivel bizonytalan, hogy Yoshiki mikor ülhet újra dobok mögé. A koncerteket We Are X Acoustic Special Miracle: Kiszeki no joru (~奇跡の夜~; Hepburn: Kiseki no Yoru^?) 6 Days címmel tartották meg. 2017. december 31-én az együttes fellépett az év végi Kóhaku uta gasszen című televíziós műsorban, ahol az Endless Rain és a Kurenai című dalokból adtak elő részleteket, és Yoshiki az operációja óta először játszott újra dobon. 2018\. január 3-án bejelentették, hogy az együttes a Coachella Fesztiválon fog fellépni áprilisban az Egyesült Államokban. 2018. április 10-én és 11-én az együttes a tokiói Zepp Divercityben lépett fel, vendégzenészként Wes Borland, Richard Fortus és Miya (Mucc) közreműködésével. A koncertet egyes mozikban élőben lehetett megtekinteni Ázsia-szerte. Sugizónak gondja akadt a vízumigényléssel az Egyesült Államokba, így kérdésessé vált fellépése a Coachella fesztiválon, végül azonban időben megkapta a vízumot. A fesztivál második hétvégéjén fellépett az együttessel Marilyn Manson is, aki Sweet Dreams című dalát adta elő Yoshiki zongorakíséretével. Júliusban bejelentették, hogy az együttes Hyde közreműködésével betétdalt vett fel a Singeki no kjodzsin című anime 3. évadjához, Red Swan címmel. A dal különlegessége, hogy az együttes énekese, Toshi nem szerepel a dalban, és az X Japant csak két tagja, Yoshiki és Sugizo képviseli. Később a dal mégis Yoshiki feat Hyde megjelöléssel jelent meg, nem X Japan-dalként. Júliusban azt is bejelentették, hogy az együttes fellép a TV Asahi Dream Festival rendezvényen szeptember 15-én. Szeptemberben három nagyszabású koncertet terveztek a fős Makuhari Messe csarnokban 3 Deep Red Nights címmel, ebből kettőt sikerült megvalósítani, mivel a szeptember 30-i tájfun miatt az utolsó koncertet a rajongók biztonsága érdekében inkább lefújták. A jegyeket visszatérítették, ám az együttes megtartotta a koncertet az üres csarnokban, melyet élőben közvetített a WOWOW csatorna és Yoshiki Niconico online csatornája. 2023 júliusában nyolc év után először jelent meg kislemeze az együttesnek, Angel címmel. Heath 2023 októberében, rövid időn át tartó súlyos rákbetegség következtében elhunyt. ## Zenei stílusuk Az X Japan zenéje az amerikai és brit glam és heavy metal korszak hatására formálódott, jellemzőek rá a speed metal, illetve a power metal jegyei, ugyanakkor erőteljes szimfonikus hatás is érződik a stílusukon (például a Kurenai, Silent Jealousy esetében), illetve rockballadákat is előszeretettel adnak elő (Endless Rain, Forever Love). Több dalukban szimfonikus hangszerelést használnak, különösen a hosszabb kompozícióknál, mint amilyen a 10 és fél perces Tears, a Crucify My Love vagy a 29 perces Art of Life. Dalszövegeik jó része japán nyelvű, többször az angol és a japán nyelv váltakozik is a szövegben, de vannak teljesen angol nyelvű dalaik is, mint például a Kurenai Vanishing Vision albumon megjelent verziója. A MetalSucks magazin szerint az X Japan zenéje „rengeteg hangszert alkalmaz, a hangszerelés csaknem progresszív rockra emlékeztet.” Josephine Yun szerint az X Japan zenéje, bár nyugati alapokból táplálkozik, sajátosan japán jelleget is hordoz, mely segített nekik megtörni a rockzenével kapcsolatos ellenállást Japánban és megnyitni az utat a visual kei művészek előtt. Az együttes dalainak nagyobb részét Yoshiki írta, a többi tag kisebb mértékben járult hozzá a lemezekhez. Hide több dalban is közreműködött dalszerzőként, köztük a Scars kislemezen, Pata egyetlen megjelent saját szerzeménye a White Wind from Mr. Martin (Pata’s Nap) című dal a Jealousy albumon. Toshi néhány dalhoz írt szöveget, Taiji két legemlékezetesebb szerzeménye pedig a Voiceless Screaming és a Desperate Angel. Heath a Wriggle című instrumentális dalt írta Patával közösen az 1996-os Dahlia című albumra. Az 1989-es Blue Blood albumon az Easy Fight Rambling esetében az együttes maga van feltüntetve dalszerzőként. A stabil felállás előtti időkből csak az Orgasm kislemezen megjelent Time Trip Loving című dal született más szerzőtől, Jun komponálta a zenét és Toshi írta a szöveget. 2010-ben bejelentették, hogy Sugizo írt néhány dalt az X Japan következő albumához, de 2017-ig bezárólag erről további információt nem adtak. 2014-ben Yoshiki azt nyilatkozta, az új dalok nagyon kemények, ugyanakkor dallamosak és jelenkoriak lesznek. Yoshiki saját bevallása szerint a rockdalokat kottára komponálja, csak később ülteti át a szólamokat hangszerre. Együttese tagjainak is kottán szokta kiosztani a részeket, eleinte azonban csak Toshi tudott kottát olvasni, a többieknek ezt meg kellett tanulniuk. Maximalista producernek tartja magát, aki korábban képes volt egymás után többször újravenni mindent, amíg el nem érte azt a hangzást, amelyet kottaírás közben elképzelt. Az X Japan eklektikus hangzása miatt nem találtak maguknak megfelelő producert, Yoshiki maga végezte a produceri munkálatokat. A dalszövegeiben eleinte a saját személyes traumáit dolgozta fel, például azt a haragot, amelyet édesapja öngyilkossága váltott ki belőle, később azonban tudatosan igyekezett pozitívabb üzeneteket ültetni a szövegekbe. Yoshiki a koncerteken dobon és zongorán játszik, Sugizo az elektromos gitár mellett hegedűn is. Az együttes elhunyt társaik, hide és Taiji korábbi hang- és videófelvételeit is felhasználja az élő fellépéseken, valamint előre felvett vonós felvételekkel dolgoznak a szimfonikus részeknél. ## Megjelenésük Az X Japan megjelenését a glam rock, a Kiss, David Bowie, valamint a hagyományos japán kabuki színház inspirálta, ahol századok óta elfogadott dolog volt, hogy férfiak női szerepeket játszottak. A későbbi visual kei művészek is gyakran nyúltak androgün motívumokhoz, öltöztek nőnek a színpadon. Josephine Yun szerint „akárcsak a zenéjük, az X megjelenése is egyedi volt. Széles vállú Toshi bőrbe és fémbe bújt, úgy nézett ki, mint a Gundam anime egyik szereplője. Taiji tökéletes, csinos glammel cicomázta magát. Pata védjegyévé vált álmos, visszafogott viselkedése, meg a whiskys üveg a kezében, miközben hide állandóan feltüzelte a közönséget. Yoshiki pedig maga volt a megtestesült paradoxon: az egyik pillanatban boszorkányosan nőies volt, a másikban szó szerint csonttörő hurrikánként pusztított a színpadon. A brutális erő és a tünékeny szépség egyensúlya volt az X védjegye”. Korai megjelenésüket az erős smink jellemezte, sötét szemfestékkel, arcfestéssel, magasra tupírozott hajjal, melyet az egyik kritikus „felhőkarcoló-frizurának” nevezett. Yoshiki csipkeruhás és -harisnyás, gyöngynyakláncos, nőies megjelenését „dekadensnek” titulálták. Az együttes a glam-gothhoz hasonló kiegészítőket is használt (fémékszerek, keresztmotívumok). A színpadképük is a kettősséget szimbolizálta, az erőteljes, „maszkulin” heavymetal-dalokat Toshi magas tenor hangja és Yoshiki lágy zongoraszólói ellensúlyozták, melyek közben nőiesen viselkedett és női ruhához hasonló, hosszú köpenyt viselt. Az 1995-ös Dahlia album megjelenésekor az együttes már enyhített a színpadi arculatán, levágatták a hajukat és fellépőruhának is kevésbé meghökkentő, inkább a rockosabb irányzatot követő öltözéket választottak. Egy 2010-es interjúban Yoshiki úgy nyilatkozott, hogy az erőteljesebb smink és kinézet elhagyása a fejlődésük része volt, de továbbra is használnak sminket, „néha sokat, néha kevesebbet”, és még mindig visual kei együttesnek tartják magukat. ## Hatásuk és megítélésük Az X Japant a glam rockhoz hasonló, visual kei elnevezésű japán zenei mozgalom egyik alapítójaként tartják számon, a név feltehetően az együttes „Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” (A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette) szlogenjéből származik. 2011-ben Yoshiki az együttes korai időszakáról azt nyilatkozta: „mikor létrehoztuk az együttest, a gond az volt, hogy nem tartoztunk sehova. Nagyon kemény zenét játszottunk, kilónyi smink volt rajtunk, és őrült ruhákat viseltünk. Nem is tartozhattunk sehová. [...] Csináltuk, amit jónak láttunk, és ebből egyszer csak visual kei lett.” Mindazonáltal Yoshiki úgy véli, a visual kei nem egy zenei műfaj, hanem sokkal inkább szellemiség: „szerintem egyfajta szabadság, az önkifejezésé, az önleírásé.” Josephine Yun szerint az X Japan „olyan együttes lett, mely felperzselte a színteret, egy új mozgalom, a visual kei fejlődésének katalizátora lett, mely a glam rock hamvaiből született meg.” 1998-ban, hide halálát követően Steve McClure a Billboard magazinban azt írta, „véget ért egy korszak”: „Az X volt a visual kei együttesek első generációja, [...] A következő generációk úgy érezhetik, ennyi, most nálunk a labda.” Számos együttes és művész – különösen a visual kei műfajában alkotók – nyilatkoztak úgy, hogy hatással volt a művészetükre az X Japan zenéje, vagy hogy felnéznek rájuk. Ilyen például Miyavi, a Dir en grey, Syu a Galneryus együttesből, a The Gazette, Mao, a Sadie énekese, Kavaucsi Tóru az 12012 együttesből, Maya az LM.C együttesből, a Flow, Yuuki az Unsraw együttesből, DJ Ozma, Kei a Dio – Distraught Overlord együttesből, aie a Deadmanből, Jin a Screwból, a Daizystripper együttes, vagy a tajvani Mayday együttes. A Versailles az X-et és a Luna Seát nevezte meg zenéjüket befolyásoló együttesekként, énekesük, Kamijo szerint pedig „nem nagyon van a japán zenei életben olyan, akire ne lettek volna hatással.” Leda, a Galneryus és Deluhi együttesek tagja úgy nyilatkozott, őt nem is érdekelte a zene egyáltalán, amíg egy barátja X Japan- és Luna Sea-dalokat nem játszott le neki, és az X Japan zenéjét személyes „Bibliájának” tekinti. Marty Friedman (Megadeth) szerint az X Japan a visual kei legnagyobb együttese, valamint „zeneileg a legváltozatosabb is”, és úgy nyilatkozott, az X Japan miatt kezdett érdeklődni a japán rock iránt. Az együttes népszerű volt a lázadó fiatalság körében, akik az Asiaweek szerint vonzónak találták az X Japan által közvetített elidegenedés és frusztráció tematikáját. Az X Japan „dühös zenéje” elutasította a japán társadalom konformista szabályait, melyek mindenkit egyformára kívántak alakítani. 1998-ban Bryan Burton-Lewis rádiós és televíziós személyiség szerint Japánban leginkább a vidéki fiatalokat fogta meg az X Japan zenéje, akik épp lázadó korszakukat élték: „Az életüket is felteszik arra, hogy X-rajongók: úgy öltözködnek, egész lényükből sugárzik.” A Global Metal című dokumentumfilmben Yoshiki azt nyilatkozta, hogy a zeneipar és a média ki nem állhatta őket, interjút sem akartak készíteni velük, de „eladtunk 20 millió albumot, nem volt választásuk.” Az X Japan volt az egyik első japán előadó, akik úgy értek el mainstream sikereket, hogy közben független kiadónál voltak. Ők voltak az első modern rockegyüttes Japán történelmében, akik országos televízióban szerepeltek és az első hazai együttes, akik háromszor egymás után töltötték meg a Tokyo Dome-ot. 1990-ben elnyerték a Japan Gold Disc Award legjobb új előadójának járó díjat. A HMV Japan 40. helyre sorolta őket minden idők 100 legfontosabb japán popelőadójának listáján; az Oricon szavazásán pedig, ahol a japánok megnevezhették azokat az előadókat, akiket a jövő generációnak is ismerniük kell, harmadik helyen végeztek. 2007-ben a Rolling Stone Japan 15. helyre sorolta a Blue Blood albumot a minden idők 100 legjobb japán rocklemezeinek listáján. 2011-ben a Consequence of Sound magazin a Top 15 Cult Acts közé sorolta. 2012 áprilisában elnyerték a Revolver Golden Gods Awardon a legjobb nemzetközi előadó díját. A 2012-es Loudwire Music Awardson a leghűségesebb rajongók díját vihették haza, majd ezt 2015-ben ismét elnyerték. Az LA Weekly 2014 októberében a 10 legjobb progresszív metálegyüttes közé sorolta az X Japant. 2017 márciusában a Loudwire a legjobb japán metálegyüttesnek nevezte meg. Az X Japan a rockzenei iparon kívül is otthagyta kézjegyét. 1999-ben a japán kormány felkérésére Yoshiki Akihito császár koronázásának 10. évfordulójára írt és adott elő egy klasszikus szerzeményt. 2012-ben a zenész a 69. Golden Globe-gála zenéjét komponálta. Japán korábbi miniszterelnökéről, Koizumi Dzsunicsiróról köztudott, hogy elkötelezett rajongója az X Japannek, pártja, a Liberális Demokrata Párt 2001-ben több reklámfilmjében is felhasználta az együttes Forever Love című dalát. Koizumi befolyásának köszönhetően jött létre Jokoszuka városában a hide emlékének szentelt múzeum. Tatejama városában rajongók üzemeltetik az X Múzeumot, ahol az együttes korai időszakának tárgyi emlékei láthatóak, például Yoshiki első dobfelszerelése. 2019-ben az együttes Kurenai című dalát a Music Station a Heiszei-kor „legerőteljesebb dalának” választotta. Ugyanebben az évben Tatejama városa (ahol Yoshiki és Toshi születtek) úgy döntött, lecserélik az induló vonatokat jelző szignált az állomáson a Forever Love dallamára. ## Tagjai ### Jelenlegi tagok - Yoshiki – dobok, zongora, billentyűsök, vezető (1982–97, 2007–) - Toshi – ének, akusztikus gitár (1982–97, 2007–) - Pata – ritmusgitár, háttérvokál (1987–97, 2007–) - Sugizo – szólógitár, hegedű, háttérvokál (2008: turnézenészként; 2009-től állandó tagként) ### Korábbi tagok - Kurata – vokál (1982 előtt) - Izumiszava Judzsi (Terry) (泉沢裕二; Hepburn: Izumisawa Yuji^?) – gitár (1982–85, †2002) - Ogata Tomojuki (Tomo) (オガタトモユキ; Hepburn: Ogata Tomoyuki^?) – gitár (1984–85) - Tokuo Acusi (德應 淳; Hepburn: Tokuo Atsushi^?) – basszusgitár (1984–85) - Koide Kenicsi (Eddie) (小出健一; Hepburn: Koide Kenichi^?) – gitár (1985) - Josida Josifumi (Hally) (吉田良文; Hepburn: Yoshida Yoshifumi^?) – gitár (1985) - Mita Kazuaki (Zen/Xenon) (三田一光; Hepburn: Mita Kazuaki^?) – gitár (1985–86) - Takai Hiszasi (Jun/Shu) (高井寿; Hepburn: Takai Hisashi^?) – gitár (1985, 1986) - Utaka Hikaru (宇高光; Hepburn: Utaka Hikaru^?) – basszusgitár (1985–86) - Takahasi Maszanori (Kerry) (高橋雅則; Hepburn: Takahashi Masanori^?) – gitár (1986) - Inoue Szatoru (井上悟; Hepburn: Inoue Satoru^?) – gitár (1986) - Hori Iszao (堀功; Hepburn: Hori Isao^?) – gitár (1987) - Taiji – basszusgitár, akusztikus gitár, háttérvokál (1985, 1986–92, †2011) - hide – szólógitár, háttérvokál (1987–97, †1998) - Heath – basszusgitár, háttérvokál (1992–97, 2007–2023, †2023) - Az együttes továbbra is tagokként tartja számon az elhuny hidét, Taijit és Heatht. ### Időrendben ## Diszkográfia Stúdióalbumok - Vanishing Vision (1988) - Blue Blood (1989) - Jealousy (1991) - Art of Life (1993) - Dahlia (1996) ## Turnék és fellépések ### Kóhaku uta gasszen Az X Japan nyolcszor lépett fel az NHK televízió presztízses év végi műsorában, a Kóhaku uta gasszenben. ### Koncertek Tokyo Dome-koncertek (18) - 1991\. augusztus 23. - 1992\. január 5., 6., 7. - 1993\. december 30., 31. - 1994\. december 30., 31. - 1995\. december 30., 31. - 1996\. december 30., 31. - 1997\. december 31. - 2008\. március 28., 29., 30. - 2009\. május 2., 3. ## Díjaik és elismeréseik ## Fordítás [ ](Kategória:X_Japan "wikilink")

Hindu templomépítészet

A hindu templomépítészet teológiai hagyományok által szabályozott, szigorú geometriai formák rejtett jelentésein alapuló építészeti stílus, amely az 5. századtól kezdve mind a mai napig meghatározza a hindu vallás legszentebb kegyhelyeinek kialakítását és azok építési munkálatait szerte a világon. A buddhista, hindu és dzsain tradíciók már évszázadok óta együtt élnek az indiai szubkontinensen. A különböző vallások követői között a legváltozatosabb hiedelmek, ezzel együtt a templomok formáinak bizonyos keveredése figyelhető meg. A buddhisták építették a legkorábbi fennmaradt szentélyeket Indiában, egyúttal létrehozták azt a modellt is, amelyen az 5. századtól kezdve a korai hindu építészet alapult, amikor már a hinduizmus lett az uralkodó vallás a szubkontinensen. A hindu építészet máig erőteljesen támaszkodik bizonyos ősi bennszülött hagyományokra, ezzel együtt az évszázadok folyamán fokozatosan kifejlesztett egy különleges építészeti önkifejezési stílust, amelyet a hindu befolyás alatt álló dél-ázsiai térség számos vidékén átvettek és a helyi jellegzetességekkel vegyítve továbbfejlesztettek. A hindu építészet erősen befolyásolta a ma viszonylag kis számú dzsaina közösség vallási építészetét is. Az ősi tanok, az úgynevezett ágamák és sásztrák rögzítik az istentiszteletek rituális formáit a templomon belül. A szövegek előírják a templom (hindi: mandir) építésének módját, valamint azt is, hogyan imádják (aradhana) bennük az istenségeket. Az istentisztelet módja összhangban van az irányzat jellegével, azaz saiva, vaisnava vagy sakti (ezekben Siva, Visnu vagy Sakti ősereje, energiája a legfőbb tisztelet tárgya). Jelenleg több mint 500 szanszkrit kézikönyvet ismerünk, amelyek a hindu templomok minden építéshez szükséges adatát – a tervezés, felavatás, karbantartás, javítás különböző szempontjait figyelembe véve – tartalmazzák. A sásztrák, az ősi hindu szövegek pontosan meghatározzák a templomok elhelyezésének, szerkezetének szabályait. Teológiai hagyományok írják elő a teljes kompozíció összképét, de ezeken a struktúrákon belül bizonyos egyedi stílusok is felfedezhetők. A nyugati művészet- és építészettörténet a hagyományos felosztás szerint három meghatározó építészeti stílust különít el a hindu templomépítészetben: az északi, vagy nágara (városi); déli, vagy dravida; illetve vészara (dekkáni) formákat. A hinduizmus jelenleg az elsődleges vallás Indiában. Történelme során többször háttérbe szorult, különösen a 11. századtól kezdve, amikor a muszlim hódítók elfoglalták az ország északi részét, tönkretéve számos hindu építészeti emléket. Az iszlám vallási építészet alapvetően különbözik mind térbeli, mind építészeti koncepciójában a buddhista vagy hindu épületektől, így kezdetben a delhi szultánok, majd később a mogul hódítók kevéssé becsülték meg India ősi vallásainak korai alkotásait. A brit fennhatóság alatt, a 19. század közepétől jelentős kulturális értékmegőrzés vette kezdetét, amelynek következtében fokozatosan váltak a Nyugat számára is ismertté az elfeledett, kimagasló művészettörténeti emlékek. ## Szent szövegek A szentírások gyűjteményei, az ágamák és ennek speciális részei, a sásztrák részletekbe menő pontossággal határozzák meg a hindu vallási élet szinte minden mozzanatát. A leírások kiterjednek a templom építésére, az istenszobrok (múrtik) kialakítására és azok imádására, különböző filozófiai tanok ismertetésére, meditatív gyakorlatokra. A silpa-sásztrák elsősorban a manuális művészetek hindu szövegeit tartalmazzák, így a vallásos hindu ikonográfiát érintő szabványokat, többek között a faragott alakok arányait, illetve a hindu építészet szabályait. Hatvannégy ilyen művészeti vagy kézműves művészetet ismertet, köztük a „külső vagy gyakorlati művészet” tárgyköreit, például az asztalos, építészeti, ékszerekkel kapcsolatos művészeteket, de szerepel itt a patkolókovács-műhely, színjátszás, tánc, zene, orvosságok, sőt a költészet szabályrendszere is. Kiterjed az úgynevezett „titkos művészetek”-re, ami magában foglalja az erotikus művészetek, a szexuális élet módozatait. Míg a silpa-sásztrák kifejezetten a faragásokkal, szobrok kialakításával, az ikonok, falfestmények kivitelezésével foglalkoznak, a Vásztu-sásztrában elsősorban az épületek, templomok, várak, lakóterek építésének vallási előírásoknak megfelelő szabályrendszere szerepel. A Vásztu-sásztra „Az építés tudománya”, a Védák egyikének, a Sthapatja-védának a része, amely az építés módozatait írja le. ## A hindu templomok jellege Ahogy a buddhista kegyhely, úgy a hindu templom is szakrális térbe foglalja az istenek és a hívő kapcsolatát, azonban ellentétben a buddhistákkal, akik elsősorban Buddha életére és tanításaira összpontosítanak, a hinduk számos istenséget, és azok különféle alakjait, megjelenési formáit tisztelik. A templom szimbolikája sokrétű. Egyszerre Isten lakhelyének jelképe – az északi hívők számára a mondabeli Meru-hegy, délen a valóságos Kailásza-hegy –, istentiszteleti hely és istentiszteleti tárgyak önmagukban, az istenek égi szekerének (rátha) másai. Ez utóbbi szimbolikát a templomok díszítésénél egészen konkrét formában is megörökítették, Konárak templomának oldalába tizenkét hatalmas kereket vájtak, elé kőből faragott lovakat fogtak. Mivel nincs kötelező gyülekezeti istentisztelet, kezdetben nem volt különösebb igény a nagy, zárt térben való közös imádságokra sem, mint az a nyugati vallásoknál, vagy akár az iszlámnál megszokott. Ennek ellenére a templom és környéke mint a táj egy háromdimenziós formája válik a közösségi élet középpontjává, mint ahogy a zsidó, keresztény, iszlám vallások épületei is társadalmi, kulturális centrumok, valamint a valláshoz kapcsolódó tevékenységek legfőbb szimbólumai. Az ima általában mantra, amit a hívők a templom környezetében mondanak el. Prédikáció a templom környékén van ugyan, de akár egyszerre több is, és a hívő az őt leginkább érdeklő mellé telepszik, annak tanításait hallgatja. A papok rendszeres időközönként szigorúan előírt szertartásokat végeznek az egész közösség javára, de egyéni imákat is fel lehet ajánlani a nap bármely szakában. A szentély és környéke rendkívül mozgalmas, emberek, állatok kavalkádja, szent tehenek, áldást osztó elefántok, szegények számára épített adományosztó helyek, koldusok és artisták mozgalmas összessége. Ezekhez járulnak a brahmanák lakhelyei, a táncosok (dévadászik, „az istenek szolgálóleányai”) számára emelt épületek, bazársorok és kegyszerárusok bódéi. A működő templomok területére a kaszton kívüliek nem léphetnek be, a legalacsonyabb kaszt tagjai (a tisztátalanok) viszont igen, bár ők is csak a komplexum nekik kijelölt helyeire. Az aszkéták (szádhuk) mozgását a templomon belül nem korlátozzák. A szentély általában elég kicsi. A templomok az isteneknek, nem az embereknek épültek. Kezdetben, a brahmanizmus korában az isteneknek szánt áldozatok bemutatásának színtere volt, ahova a papokon (brahmanák vagy brahminok) kívül magát a szertartást kérők sem léphettek be. Átadták az áldozatra szánt állatot a papoknak, kérve, hogy járjon közbe kívánságaik teljesüléséért. A szentély központi magja úgy is ismert mint „magház” vagy „anyaméhkamra” (garbhagriha), amely egy szent képét, faragott szobrát tartalmazza, vagy annak az istennek valamely szimbólumát, amelynek szentelték. A tömegek igényeinek kielégítésére (általában oszlopos) csarnokokat illesztettek a szentély köré, az úgynevezett mandapákat, amelyek egy része az áldozati ajándékok fogadására szolgál, más részük az ünnepek színtere. Ha az ősi előírásokat és az alkalomnak megfelelő rituálékat nem tartják be, az Isten úgy is dönthet, hogy elköltözik egy másik helyre, ezért az istentisztelet és papi szertartások mellett a hívők igyekeznek kifejezni, hogy jelenléte örvendetes, és gondoskodnak szórakoztatásáról zenével, étellel, tánccal, a vallási szövegek preambulumával és himnuszénekléssel. Ezekhez a szertartásokhoz külön megfelelő építészeti formákat, csarnokokat, fülkéket hoznak létre. A hindu isteneknek különleges affinitásuk van a hegyekhez és barlangokhoz. A legtöbb hindu templom tervezésében szimbolikus formában jelen van a szent hegy, a szent barlang, valamint egyféle kozmikus tengely. A hegy a Meru-hegy, az istenek lakhelye, ezt hatalmas toronyszerű építményekkel, a sikharákkal modellezik. A barlang maga a belső szentély (garbhagriha), az istenség képmásával, faragott alakjával, vagy a férfi és női polaritás egyesülését jelképező tárggyal, a lingajónival. A linga Siva fallikus, nem antropomorf ábrázolása, lekerekített formáját folyamatosan olajokkal, olvasztott vajjal kenik, és sokak szerint a kozmikus tengelyt szimbolizálja. A lingát egy edény fölé helyezik, ami Siva női energiáját, a saktit jelképezi, ez a jóni. E kettő egyesülése biztosítja a világegyetem fennmaradását és egyensúlyát. ## A hindu templom építése Szigorú törvények szabályozzák a templom építésrendjét, amelyeket a különböző ágamákban, a Silpa-sásztrákban, Vásztu-sásztrában fektettek le. A brahmin (a legfelsőbb, papi kaszt) származású tervezők, építők (szthapatik) és kivitelezők (silpinek) titkos tudásként adták tovább utódaiknak a templomépítés tudományát. A kozmikus, és így az isteni szemléletet beépítették a templom egyedi formáiba, a szentnek tartott geometria, a körültekintő tájolás és az axiális elrendezés által. A tervezés alapja egy négyzetrács, vagy általánosan használt hindu kifejezéssel mandala, amely eredetileg az ősi, védikus áldozati hely egyfajta leképezése. A legenda szerint Brahma az ősi embert, az óriás Purusát a földre kényszerítette és feláldozta. A hindu mitológia szerint darabjaiból keletkezett a világegyetem és a kasztokba szervezett emberiség. Az építész küzdelme arra irányul, hogy legyőzze a fennmaradt rendezetlenség (aszura) démonát, aki emberi alakban, föld felé néző arccal jelenik meg a mandalában, és akinek kiszabadulását istenek vigyázzák. A templomi építészet számára kialakított négyzetrács a Vásztu Purusa-mandala, a hindu templomok alapja. A kisebb négyzetek (padák) az istenek lakhelyei, akik szigorú kozmogóniai rendben, az égtájak figyelembevételével foglalják el helyeiket, ezzel jelképezik a világegyetem rendjét és törvényeit. Keleten Szúrja a Nap, nyugaton Varuna az ég, délen Jama az alvilág, északon Szóma a szent ital istene helyezkedik el. Az általános építészeti törvények, a vásztu-sásztrák leírják, hogy a mandalákat a padák felosztásával milyen módon lehet megtervezni, hány különböző lehetőség adódik a szerkezet kialakítására. Maguk a leírások a 8. század körül keletkeztek, addig titkos tudásként apáról fiúra szállt a templomok építésének minden mozzanata, az anyagok kiválasztásától a tervezésen keresztül, a szentelés végső fázisáig. Az építmények várható élettartamát is kiszámították, szélességét megszorozták hosszúságának huszonhétszeresével, majd százzal elosztották, a maradék adta azt az időszakot, ameddig az építmény az istenek akaratából fennmarad. Nemcsak az alap, hanem a felépítmény geometriája is a mandala felosztásából származik, amiben a felosztott területek meghatározott egységet alkotnak. A sásztrák a mandala mintegy 32 változatát említik, aminek bontása 1-32-ig a számok négyzetein alapulnak, így 1, 4, 9, ... 1024 osztatú mandalák jönnek létre. A mandala kitüntetett pontjai minden építmény helyzetét meghatározzák a templomkomplexum területén. Istenekhez kapcsolódó számokkal értelmezik a geometrikus egységeket, így ezek kötődnek az isteni arányokhoz, amelyet azok a kozmosz harmóniájában betöltenek. Nemcsak maga a szentély, hanem az egész templomkomplexum általában kardinális pontokhoz igazodik, ezzel modellezve a Föld négy sarkát, általában keletre néző főbejárattal, hogy a nap első sugarai megvilágíthassák a legszentebb belső teret, a garbhagrihát A templom szűkebb értelemben a szentélyt jelöli, a legbelső kamrát (garbhagriha), ami arra utal, hogy a teljes komplex struktúrában a szentély olyan, mint a mag a gyümölcsben, vagy az anyaméh. A templom Isten teste, és a szentély mélyén elhelyezett ikon vagy szentkép a lelke. Az egész komplexumot tekintve is bonyolult jelképrendszer azonosítja a templomot a testtel: a szentély a fej, a felépítmény a szentély felett (sikhara) a hajzat a fejen, vagy egy korona, a tornác a szentély előtt (sukanasi) az orr, a körjárati út és a bejárati rész (antarála) a nyak, az oszlopos csarnokok (mandapák) a törzs, a befoglaló fal (prakara) alkotja a kezet és a bejárati torony (dvara-gopura) a lábakat. A szent szövegek tiltják a nyílásokat a szentélyt körülvevő falakon, így nem lehetnek ablakok és szellőzők, egy szűk ajtó vezethet csak a tornácra, vagy az előcsarnokba, de oszlopok sem kerülhetnek a szentély belsejébe. Kőből készült vízelvezetőket azonban lehet építeni (szóma-szútra). Amikor a szentképet a templom építése után helyezik el a szentélyben, akkor a szentély elnevezése grihagarbha, ha a képet előbb helyezik el, és köré építik a templomot, akkor a szentély neve garbhagriha (vagy krijageha). Az előcsarnokok (mandapák) különböző célokat szolgálnak: bejárat, gyülekezőhely, tűzáldozati csarnok, ünnepi és tánccsarnok, fürdőcsarnok. Eltérő neveik vannak a pillérek számától függően is, például: sziddhi-jóga (192 oszlop), dzajavaha (50 oszlop), dzsagdzsa-bhadra (40 oszlop), puspaka (64 oszlop). Ha a pillér sima, akkor az úgynevezett niraszrádzsa oszlopokról beszélünk, egyébként a különböző oszlopok és pillérek a legváltozatosabb díszítéssel jelennek meg a csarnokokban. A szentély fölé emelt toronyszerű építmény a sikhara, a szentély és a sikhara együtt alkotja az „isteni járművet” (vimána), amelyet az istenek gondolati erejükkel hajtanak. A garbhagrihát általában kis fedett terasz (antarála) kapcsolja össze a mandapákkal, ez átmenetet biztosít a külvilágból a szentélybe, és annak pillérein és a templom külső falain a látogató megszemlélheti a faragott táblákat és képeket, amelyek kiegészítik az istenség belső szimbólumait. Különösen a dravida területen épült templomokra jellemző az a szentélyt körülvevő oszlopos tornác, amely annak rituális körbejárását (pradaksina) szolgálja. A monolitikus és faragott oltár (bali-pitha) épp olyan lényeges és nélkülözhetetlen, mint a szentély feletti felépítmény. A templom valódi lényege a szentély bejáratától az oltárig terjedő terület, ez már megszentelt föld. Az istenséget alkotó fizikai test építészeti megvalósítása a szentélykamra, a rajta álló felépítmény, a telepített ikon vagy szobor a szentélyben és az oltár. Miután az ételeket felajánlják annak az istennek, amelynek a templomot szentelték, az oltárra helyezik azokat, hogy elosztásra kerüljenek a templomban jelen levő összes istenségnek. Szokás, hogy az építmény elé, az udvaron elhelyeznek egy zászlótartó oszlopot is. A templom, ellentétben a minden háztartásban megtalálható kis házi szentélyekkel, a nyilvánosság számára készül, többnyire az uralkodó, egy vezető hivatalnok, vagy mecénás támogatásával. Néhányat hegy tetején állítanak, vagy a településen kívül, a visszahúzódó dzsungel területén, esetleg valamelyik szent folyó partján, vagy egy krematórium szomszédságában, ezek a „sziddhajátana” templomok. „Asziddhajátana” templomokat falvak, városok központjában építenek, a mindennapi imák kielégítésére, általában a köznép céljára. A felhasznált eszközök kő, tégla, fa vagy sár lehet. Ha csak egyféle anyagot használtak, az az úgynevezett „tiszta” (suddha), ha két fajta anyagot alkalmaznak, az a „vegyes” (misra), ha több mint két anyagot alkalmaztak az építés során, az a „komplex” (sankirna) templom. ## Díszítés és ornamentika A Gupta Birodalom bukása után a kezdetben egyszerű geometriai díszítések fokozatosan bonyolultabbakká váltak, szobrok és életképek jelentek meg a templomok falain. Az imádkozó látóterében, a templomok külső felületén, vagy a talapzatokon és az oszlopos csarnokokban faragott, finoman és igen részletesen kidolgozott domborművek kaptak helyet. Ahogy a hívő halad beljebb a szentélykamra felé, egyre kevesebb faragást, esetleg festményt talál, jelezve, hogy érzéki örömeitől megszabadulva tisztaságának és nemességének kell uralkodnia a hívő lelkében is. A belső szentély falfelületei már csaknem csupaszok. A szobrok, domborművek istenségeket, mitológiai lényeket, esetleg a királyi család tagjait ábrázolják a pillérek mélyedéseibe, falkiugrásokba ágyazva. Ehhez adódnak a többrétegű tetőkben kialakított függőleges sávokban (pagák) elhelyezett kisebb szoborcsoportok. A templomok külső falain gyakran látható, a szerelmi egyesülést nyíltan ábrázoló képregényszerű jeleneteket nyugati művészettörténészek közül sokan úgy értelmezik mint a misztikus tantrizmus képi bemutatását, azaz tekinthető ez egyfajta ember-isten egyesülés képi megformálásának is, ami bizonyos hindu szekták teológiájának sajátja. A kaula és kápálika tantrikus szekták virágzásával, illetve a bhakti-kultusz kifejlődésével az erotikus szobrászat egyre nyíltabb formákat öltött. Az egyedi szoboralkotások viszonylag ritkák, és elsősorban a középkori díszítési módokra jellemzők. Portrészobrászat nem létezett, még a jelentős uralkodókat ábrázoló alkotások is egyformák, sematikusak, az ábrázolt személyek legfeljebb valamilyen jellemző tárgy alapján azonosíthatók. A test arányait a mai napig ugyanúgy az ősi szövegek határozzák meg, mint a templom egyéb jellemzőit. Már a kezdeti, a kemény gránitba faragott alkotásoknál is alkalmazták azt a technikát, hogy az alakokat vékony gipszrétegre felrakott stukkókkal finomították, majd színesre festették, mintha faszobrok lettek volna. Különösen a vészara-stílusú templomoknál, a Dekkán területén jellemző a reliefes indás díszítés, ami az alapzattól kezdve a templom minden területén átszövi az építményt, ezzel az isteneket ábrázoló domborműveket mozgalmas háttérrel látják el. A 8. században, különösen az északi templomok környezetében, jellemző volt az istenalakok kis méretű bronz szobrainak tömeges gyártása, amelyeket ünnepek alatt sorba állítottak a vonulási útvonal (körmeneti út vagy pradaksina) mentén, ezek azonban nem tekinthetők önálló alkotásnak, gyakorlatilag ugyanazon modellek alapján sokszorosították őket. Később a különböző művészeti iskolák önálló fejlődésnek indultak, jól elkülönülve földrajzi elhelyezkedésük és a hinduizmuson belül elfoglalt nézetrendszerük szerint. A bányászatakor puha, majd a levegőn fokozatosan megkeményedő kloritpala, vagy a kemény gránit és bazalt megmunkálása kifinomult ízléssel párosul a rendkívüli formagazdagság mellett, és jelzi a különböző kőfaragóiskolák jelenlétét és folyamatos fejlődését az egész indiai szubkontinensen. A 14. századtól az addig önálló alkotásoknak is tekinthető domborművek és szoborcsoportok fokozatosan ornamentikus szerepet kaptak, elvesztették egyedi jellegüket, a díszítés öncélúvá vált. A túlburjánzó alakok szinte áttekinthetetlen halmazban egyesültek, a szobrok néhány alaptípusra redukálódtak, amelyek elfedték az épület architekturális elemeit. Különösen igaz ez a déli templomvárosok hatalmasra emelt kapubejáróira (gopuram), ahol az épített szerkezet eltűnik a kifestett szobrok tömegében. A templomok kialakításánál a modern időkig szinte ugyanazokat a kőfaragó eszközöket használták, mint amelyeket egy olyan barlang feltárásánál találtak, amelyet 650 körül építettek, abban az időben, amikor figyelemreméltó templomok sokaságát faragták ki a hegygerinc gránitjából Mahabalipuramban. A templomépítő céhek apáról fiúra örökítették át tudásukat. Fontosabb volt a megbízó, az építtető brahmin, mint maga a művész, aki csak egy bizonyos formára vagy alakra szakosodott, még a kimagasló alkotások mestereinek is csak ritkán maradt fenn a nevük. ## Építészeti stílusjegyek A legkorábbi fennmaradt hindu szentélyek sziklába vájt templomok voltak Udaigiriben, Száncsi közelében, amelyek még egyértelműen mutatják a buddhista építészet befolyását. A 17. templom Száncsiban a korai 5. században épült, valójában egy négyzet alakú szentély, előtte egy oszlopos tornác áll. Ez a kétkamrás forma terjedt el szinte minden későbbi építészeti stílusban. A kőfaragók és építők technikai tudásának fejlődésével egyre kidolgozottabbak és elvontabbak lettek a formális, szimbolikus elemek, amelyek előképei éppen azok a hegyek voltak, amelyek a szentély (barlang) felett tornyosultak. Igen jelentősek azok a barlangépítmények, amelyek az építészet egy sajátos formáját képviselik Elorában, ahol az Adzsantai buddhista barlangtemplomokhoz hasonlóan az épületek kialakítását különös módon az alapkőzet lebontásával végezték, az így létrejött monolit tömböket finomították kívül belül, míg el nem érték az építettség benyomását keltő szentély és a hozzá tartozó csarnokok formáit. Ennek a valójában szobrászattal felérő építési formának kimagasló képviselője a Rastrakuta-dinasztia által, a 8. században létrehozott Kailásza-templomegyüttes. Ugyancsak gránittömbök monolitjaiból faragták ki Mahábalipuramban a tengerparton az úgynevezett „hét pagoda ” ratháit (tulajdonképpen kőből mintázott szekerek, amelyek fából készült modelljein ünnepek alatt az isten képmását körbehordozzák). Ezek a dravida templomépítészet főbb stíluselemeit már tartalmazzák. A rathák valójában szentélyek, a Mahábhárata pándu testvéreinek szent helyei, mindegyik ratha egy pandava testvér nevét viseli. Érdekességük, hogy szentélykamrájuk rendkívül kicsi, illetve némelyiknek nincs is. A kezdetben fából, bambuszból készült építőanyagok segítségével légiesen magasra törő szentélyeket építettek, azonban amikor kőből, téglákból hozták létre ezeket a hagyományos formákat, a könnyű és hajlékony fára tervezett szerkezet túlméretezett és robusztus lett. A későbbi hindu templomok egyre magasabbak lettek, ahogy az építők kiismerték és kihasználták a kő szobrászati lehetőségeit, és fokozatosan kialakultak az alapvető építészeti stílusjegyek. A lendületes tömegek emelkedése egész hegyláncokat utánzott. A bhitargaoni, téglából épült Visnu-templom (5. század első fele) egy korai példája a kiemelkedően magas felépítménynek, amit a szentély fölé emeltek. A magas tetőzet fenntartásához szükséges rendkívül vastag falak felerősítették a belső szentély anyaméh-szerű képzetét. A külső kialakítás egyre komplexebb szerkezete mellett nem számított, hogy mennyire bonyolult a falazat, kívül milyen gazdagon díszített, megmaradt az eredeti funkció, melynek lényege az a négyzet alaprajzú belső tér, amely fölött a magasra kanyargó sikhara-tető állt, előtte egy vagy több, axiális elrendezésben kialakított oszlopos, tornácos teremmel. Ezek az elemek határozzák meg máig az egyedi formavilágú hindu templom épített szerkezetét. Piramis alakú tetőket emeltek a kisebb csarnokok fölé is, mintegy kisebb léptékben megismételve a garbhagriha fölé emelt nagy sikhara formáját. A hindu templomok különböző indiai dinasztiák építészeti emlékeinek is tekinthetők, különösen igaz ez Közép- és Észak-Indiában. A 6. században, a templomi építészet stílusa hasonló volt mind az északi, mind a déli területeken. Ezt az időpontot követően az építészet különböző irányokba fejlődött. A két terület, ahol a templomépítészet a legfejlettebb volt, a Dekkán és Orisza, itt az északi és déli stílusú templomok egymás mellett is megtalálhatók. A vimána, a szentély felett tornyosuló sikharával, Oriszában különös jelentőséget kapott, és funkcionálisan sokkal finomabb jelentéstartalommal bírt, mint a dél-indiai gopuram, ahol a hordó alakú torony nem koronázza magát a szentélyt, vagy a garbhagrihát, hanem csak a bejárat jelzésére szolgál. Az oriszai építész nagyobb jelentőséget, hangsúlyt akart kölcsönözni a templomnak, mint a többi épületnek a környéken, elképzelése szerint a garbhagrihában volt istenének lakhelye. Stílusjegyeiket tekintve a hindu templomok általában három kategóriába sorolhatók, figyelembe véve azok földrajzi elhelyezkedését és sajátos vonásait is. Ezek - a nágara, vagy városi; - a déli, vagy dravida; - a kettő keverékének tekinthető vészara, vagy dekkáni építészeti formák. A legfőbb eltérés ezek építészeti vonásai között a belső szentély, a garbhagriha fölé emelt tornyok építészeti koncepciójában lelhető fel. A déli és északi stílusjegyek keveredése egyes területeken érdekes megoldásokat eredményez: például Madhja Pradesben a gválijari vár területén a Teli-ká-Mandir („az olajütő temploma”) nágara stílusú sikharáján nem ámlaka és kalásza található, hanem a déli típusok dongaboltozatos záróköve. ### Nágara, vagy városi stílus (Észak-India) A nágara stílus főbb jellemzője a sikharás toronyépület, amelynek méhkas alakú változatát rékhának, a négyszögletes alapú gúla formát bhadrának hívják. A torony a belső szentélyre (garbhagriha) épült, amelyhez egy kisebb átjáróval (antarála) csatlakozik a hívek csarnoka, vagy külső szentély (dzsagamóhana) , és egy vagy több, a nyilvános rituálék számára fenntartott nyitott, oszlopos csarnok (mandapa vagy mandapam), a táncterem (náta mandir), vagy felajánlások csarnoka (bhog mandir). Egy példa erre a klasszikus felosztásra a 11. században épült, Siva keleti arcának szentelt khadzsuráhói Kandarija Mahadéva-templom. A belső szentélyt fedő sikharás, rékha-típusú torony hajlított, öblös formáival leginkább egy kaptárra hasonlít, és különböző szerkezeti rétegek (pagák) variációival nyeri el változatos alakját. A sikharát eredetileg négyzet alapra építették, ám ezek idővel változatos alapú sokszögre változtak a rengeteg kiszögellés és betoldás miatt, így egy idő után szinte kör alapúnak hatnak. Az alapzat, amire a templomot építették a piszta. A templomhoz közvetlenül csatlakozó csarnokok (mandapák) ugyanezen a talapzaton állnak, néha oly szorosan a garbhagrihához csatolva, hogy a komplexum szinte egy épületnek tűnik. A szentély valódi tömbjét a bada alkotja, de a csatlakozó épületek falazatát is badának nevezik. A piszta és a bada együtt a bára. A felépítmény, azaz a sikhara oldalsó része a gandi, amit vízszintes tagolásokkal több rétegre osztanak, ezeket a rétegeket az ún. bhúmik, kis függőlegesen osztott tárcsák választják szét egymástól. A legfelső szinten egy bekinek nevezett tartóelem hordozza az ámlát. Az ámla, vagy ámlaka a phyllanthus emblica (ámla) virágzatát utánzó körkörös, függőleges sávokkal tarkított díszítőelem. Ezt egy boltozatos, kupolaszerű építmény, a khapuri zárja le, melynek tetején egy korsó áll, a kalásza. Ebben a templom szenteléséhez használt vizet tárolják, amelyet a Gangeszből, vagy más szent folyókból merítenek, és néha emberi hamvakat is tartalmaz. Az északi templomtípus kialakulása egyes kutatók szerint az erdei brahmanák kunyhóira vezethető vissza. A szentély a tűzáldozat helye, amely fölé egy körkörös koszorúval összefogott, bambuszrudakból álló tetőt emeltek, a fennmaradó nyílást egy korsóval zárták le. Ezek az elemek a kőből épült sikharánál is megtalálhatók, a koszorú az ámla, vagy ámlaka, a korsó a kalásza. Az oriszai (az állam régi elnevezése szerint kalingai) templomi építészet, amely a 7.-től a 13. századig élte fénykorát, egyedülálló a nágarai stílusváltozatokon belül is. Bár építészeti jellemzői egyértelműen az északi, vagy nágara stílushoz csatolják, léteznek olyan sajátos vonásai, amelyek a többi, északi templomtól megkülönböztetik. Az oriszai templomok alaptípusait a szentély felépítménye alapján különböztetik meg. Ezek a khakhara-deul, rékha-deul, pida- vagy bhadra-deul típusú templomok, ahol a „deul” a szentély egyik északi elnevezése. - A khakhara-deul, bár összességében különböző építészeti megoldásokban jelenik meg, hasonlít a déli vagy dravida gopuram felépítményhez, csak ott az nem a szentélyt, hanem a bejárati kaput fedi. A szó a „khakharu” (tök, sütőtök), szóból származik, és olyan alakú, mint egy hosszúkás dongaboltozatos tető, amelyet az ámlaka koronáz meg. - A rékha-deul a már említett kaptárszerű kialakításról kapta a nevét. - A pida-deul az egymásra vízszintesen elhelyezett kőlapokról (pidák), amelyekből a gúla alakban emelkedő tetőzet (bhadra) kialakul. A hívek csarnoka, a dzsagamóhana a legfontosabb a pida típusú templomok között. A pidák szintjei egymáson ülnek, egyik szintet a másikon helyezték el, egyre csökkenő keresztmetszetben, egészen a csúcsig. A Sakti-templomok általában khakhara rendszer szerint épültek. Visnu vadkan alakú avatárájának (Varáha) szentelt temploma a csauraszi (Puri) körzetben, és a bhuvanesvari Vaitál-deul kiemelkedő példái ennek a templomtípusnak. A Saiva- és Vaisnava-templomok Oriszában a rékha és pida típusokat követik. A templomok szentélye csaknem mindig rékha stílusú. Az idő múlásával az oriszai építészek a templomi építészet egyedi formáit hozták létre, kialakítva az északi területeken elterjedt négy nagy templomi egységet: - Belső szentély (garbhagriha) vagy vimána, vimánája, bada-deul, vagy rékha-deul, többnyire kis átjáróval összekapcsolva a hívek csarnokával; - Hívek csarnoka (dzsagamóhana), amelyet mukhaszálának is neveznek; - Náta-mandir az ünnepi, vagy tánctemplom; - Bhog-mandapa vagy a felajánlások csarnoka; Az oriszai templomi építészet formatív időszakában már csak két építészeti sítust használtak: az első az eredeti szentély, avimána vagy bada-deul, a második a dzsagamóhana vagy mukhaszála. A kezdetben lapos tetejű, négyzet alapú szentélyeket az 5. századtól fokozatosan sikharás építmények váltották fel, amelyre az első kísérletet a dévgárhi (Uttar Prades, Dzsánszhi-körzet) Visnu-templomon látni. A 11. századtól az építtetők a keleti Ganga-dinasztia uralkodói, akik fennhatósága alatt a körzet jelentős vallási központtá fejlődött. Három nagyobb templomcsoport származik a 8. és a 13. század közötti időszakból, amely a rendkívül termékeny északi (nágara) típusú építészeti stílust illusztrálja: a bhuvanesvari, a khadzsuráhói, illetve a konáraki templomegyüttes. #### Bhuvanesvar Csak az Orisza államban fekvő Bhuvanesvarban a szent tó, Binduszágar körül mintegy 7000 építményt hoztak létre, nem egészen öt évszázad leforgása alatt, ezekből ma már csak néhány száz maradt fenn. A terület három építési időszakot reprezentál: 7–10. század építményei (Parasurámésvara és Vaitál-deul), a 10–12. század (Muktésvara-, Brahmésvara-, Dzsagannátha- Lingarádzsa-templomok) és a 12–13. század templomegyüttesei (Rádzsaráni-, Ananta Vászudéva-templomok). A meglehetősen kicsi Parasurámésvara-templom emelvény (piszták) nélkül a talajon áll, közvetlenül hozzá csatlakozik az oldalfalain a táncosokkal, zenészekkel gazdagon dekorált dzsagamóhana. Jellemzőek az oriszai templomokra a kis szentélymásolatok, amelyeket az építmények oldalain sűrűn ismételnek. A Muktésvara-templom egyedisége abban nyilvánul meg, hogy dzsagamóhanájának mennyezete lótuszvirágot mintáz. Előtte kis kapu féle építmény (tórana) található, amely első ránézésre boltívnek tűnik, azonban valójában záróelemét vízszintesen egymásra rakott kövek alkotják, ezek saját súlyuknál fogva, kötőanyag nélkül nehezednek az oszlopokra. Ugyanitt található a kharkara stílusú Vaitál-deul, amelyet tantrikus istenségeknek szenteltek, és a Siva feleségének egyik alakjáról elnevezett Gauri-templom is. Az ünnepi Lingarádzsa-templom (épült a 11–12. században) egyik kiemelkedő példája a kétcellás, háromoszlopos csarnokoknak, amelyek tengelyesen megelőzik a belső szentélyt. Keletről nyugatra: a felajánlások csarnoka, tánccsarnok, a hívek csarnoka, és végül a megfelelő belső szentély. Ellentétben számos történelmi templommal, ez a hatalmas szentély mind a mai napig aktív használatban van, és a nem hinduk számára nem látogatható, a turisták csak emelvényről tekinthetik meg. A Lingarádzsa-templom Bhuvanesvarban a betetőzése az oriszai templomépítészetnek. Ugyanitt pontosan egy évszázaddal később kezdődött meg Puriban a Dzsagannath-templom építése. Ez a legnagyobb Oriszában (mintegy 65 m magas), és bár díszítése az eddig ismertetett templomokhoz képest szerény, a körülötte zajló szekérfesztivál miatt a hinduk körében nagy vallási jelentőséggel bír. #### Khadzsuráhó Khadzsuráhóban, a Csandella-dinasztia székhelyén a királyi család több mint 200 év alatt legalább 25 templomot építtetett, a külső felületek díszítése, a szobrászat híven tükrözi a pazar művészeti mecenatúra vagyonosságát, valamint a misztikus, elsősorban a tantrikus rítusok iránti vonzalmukat. Ezek közül a legjobb állapotban a Laksmana-templom (kb. 950) maradt meg, ahol a bhumidzsa típusú sikharák elé felhúzott építményekre az axiális elrendezés a jellemző. A hívő, mielőtt a központi helyiségbe jut, egy zárt folyosón körbesétálja a belső szentélyt. A fényt ezen a kerengőn kis, szemmagasságban elhelyezkedő nyílások biztosítják a bonyolult szerkezetű belső falon úgy, hogy a hívő figyelmét már nem vonják el a külső falon látható szobrok magától az ájtatosságtól. A Csandella-dinasztia ideje alatt 85 templomot építettek még ebben a térségben, csak a 12–13. században. Egyedül Khádzsuráhóban mintegy 25 templomot tártak fel, amelyek együttese jelenleg a világörökség részét képezi. #### Konárak Az oriszai építészet végpontja a Konáraki naptemplom, amely a keleti ganga király, Naraszimha (1238–1264) uralkodása alatt épült a tengerparti Konárakban. Építésének idején a legmagasabb sikharája az itt épült szentélynek volt Oriszában. A ma már nagyrészt romokban heverő, Szúrjának, a napistennek szentelt épületegyüttes képzeletbeli szekeret formáz, a valósághűen megmintázott, egyenként mintegy három méter átmérőjű tizenkét pár kerekével és a szentélykomplexum elé fogott lovakkal. A megmaradt díszítések rendkívüli gazdagsága a pisztákon mutatkozik meg leginkább. Az ornamentika nonfiguratív elemei kis szentélymásolatokat ábrázolnak, a figurális elemek elefántokat erdei környezetben, vadászjeleneteket, felvonulásokat és körmeneteket lovakkal tevékkel, vaddisznóvadászatot, szarvasokat és oroszlánokat, versenyeket és párbajokat. Az erotikus szobrászat – Khadzsuráhó mellett – egyik leggazdagabb megnyilvánulása is itt található: láthatók lányok kéjes, csábító testhelyzetekben, hangszeren játszanak, kedvtelésből tartott madarakat simogatnak, szerelmes párok szexuális ölelésben olvadnak össze. A megformált alakok között láthatunk hercegeket, tanárokat diákjaikkal, aszkétákat, vadászokat, harcosokat és katonákat is. ### Dél-indiai, vagy dravida stílus A dél-indiai, vagy dravida stílusú templomok építése a kancsipurami Pallava-dinasztia (600–850) uralkodásához, a badami illetőségű Csálukja-dinasztiához, illetve a Maduráji Pándja-dinasztiához kötődik. A mahábalipurami templomkomplexum Tamilnáduban, a Ladhkan-templom Aiholban és a Kaszinátha-templom Pattadakalban kiváló példái ennek az építészeti stílusnak. 600–850 között Tamilnáduban kezdtek templomi építkezésekbe a pallavák alatt (kőből kifaragott rathák az isteni szekerek mintájára Mahábalipuramban), illetve a Kailászanátha-templom Elorában és a Vaikunta Perumal-templomok Kancsipuramban). 850–900 között Tamilnáduban a Csola-dinasztia (Brihadeshvarban és Szrírangamban) épített templomokat. 1336–1565 között, a Vidzsajagara birodalom regnálása alatt épültek fel a karnátakai Hampiban a Pampavati és a Sri Vithala templomok. 1600–tól 1700–ig a maduráji Najak-dinasztia uralkodói bővítették ki a már működő Mínáksi Amman-templomkomplexumot. Délen, a dravida területeken jellegzetes regionális stílust fejlesztettek ki, amelyet kiemelt tetők, lekerekített oromdíszek jellemeznek, a falak mentén egymásba illeszkedő oszlopokkal, többoszlopos csarnokokkal, koncentrikus falazattal, masszív bejárati kapukkal. Ez a formavilág is a korai 7. századi sziklába vájt templomokra vezethető vissza, ahol már oszlopos csarnokok vezettek a mélyen sziklába vájt belső szentélybe. A barlangoktól független korai dravida stílusú templomok Mahábalipuramban már valójában a későbbi nagyszabású építészeti megoldások modelljeinek tekinthetők. Itt épültek fel az úgynevezett ratha-templomok, amiket az ünnepeken istenek képmását hordozó kerekes kocsik mintájára faragtak ki a tengerpart monolit gránitjából. Ezek mindegyike más és más jellegzetességet mutat, felismerhetők alakjukon a helyi építészet jellegzetességei is. Egyes templomok megoldásai nyilvánvalóan a csaitja-csarnokok dongaboltozatos tetőszerkezetéből származnak – amelyek megfigyelhetők például az adzsantai buddhista barlangtemplomoknál –, míg mások egyszerű, fából készült szentélyekre hasonlítanak. Megegyeznek abban, hogy központosított tervezői koncepción alapulnak. Minden építmény megemelt alapon található, a díszítések bőségesen kihasználják az oszlopok felületeit, vagy a falon lévő kiugrásokat, a fal tagolását. A déli, dravida templomok szinte fraktálszerű arculatot mutatnak. Az ábrán is látható építőelemek több szinten ismétlik önmagukat, mintegy megsokszorozva az eredeti formajegyeket, ezzel is jelezve a legkisebb részlet és az egész templom misztikus egységét, kapcsolatát. A felület kiképzése annyira meghatározó, hogy az több mint az építészeti formák kiegészítése, puszta díszítése, mivel a kis alapegységek egyre nagyobb szerkezeti elemeket alkotnak. #### Általános felépítésük A dravida stílusú templomok függőleges emelkedési szintjei általában hat, jól körülhatárolt egységre oszthatók. A legalacsonyabb szint a adhisthána, az alagsor, alap, vagy támaszték. Több mint 150 fajta létezik ebből a szerkezeti elemből. Ez a szint határozza meg a templom alakját is. Ezt a terasz nélküli alapot a Vásztu-sásztrákban upa-pitha vagy upana (lábazat) néven említik. Az alagsor szintje felett, a falak magasságában, technikailag az oszlopcsoportok (stambha-varga) szintje következik. A sima és erős robusztus oszlopokat a falakba ágyazták (kudja) és általában az oszlopfők kivételével, amelyek nem díszesen faragottak, nem is láthatók. Az oszlopok szintje a fallal együtt a pada. Ezt a szintet egy tetőszerű szerkezet, az úgynevezett koronapárkányzat (prasztara-varga) követi, általában lapos kőtáblákból rakottan. A falszerkezet feletti részt prastarának nevezik, és díszes fülkék találhatók rajta, amelyek valójában miniatűr szentélyeket mintáznak. A templom negyedik egysége a griva vagy kantha (nyak), a kis megszakítás a tető-szerű prasztara fölött, ez azt a célt szolgálja, hogy közvetlenül megtámogassa templom a legfelső elemét, a kupolát, vagy ahogy azt a nágari építészeti megoldásoknál is nevezik, a sikharát. A "nyak" alakjának meg kell egyeznie a sikhara alakjával, legyen az négyzetes, nyolcszögletű, kör, vagy apszis alakú. A dóm vagy sikhara (korona) határozza meg az ötödik szintet, ami nemcsak a szentély védelmét szolgálja, hanem szakrális jelentése is van: hirdeti azt a kegyelmet, fenséget és pompát, amit a templom képvisel. A sikhara gazdagon díszített, és néha aranyozott rézlemezzel vonják be. Előfordul, hogy orrszerű kiképzések (nasika) találhatók a kupola mind a négy oldalán. A kupola fölött található a záróelem (sztupi), mint a hatodik egység. Ez a szenteltvíz-kancsók (kalásza) formáját mintázza. Ez alatt lehet egy, az egreshez hasonló indiai növény, a phyllanthus emblica (ámla) virágzatát megjelenítő alakzat, az ámla, nevét is a növényről kapta. A nyak, a kupola és a csúcs együttesen az úgynevezett vimána, ezt a kifejezést általában az egész felépítményre alkalmazzák a szentély felett, néha beleértik magát a szentélyt is. Az istenek képei a templom minden oldalán megtalálhatók, ahogy azt az ágama, amely szerint a templomot építették, előírja. Jelenleg több mint 1500 fajta létezik ebből a templomtípusból. Különösen India déli csúcsánál, ahová az iszlám befolyás sohasem hatolt be, és a szigorúan vett kasztrendszer mellett az ortodox hindu felfogás volt a meghatározó, a templomokat körülvevő bekerített tér az évszázadok alatt egyre tágasabb lett. A kezdeti, kis léptékű szakrális környezet lassan alkalmas lett a megnövekedett igények kielégítésére, ami különösen fontos volt a fesztiválok, ünnepségek megtartása szempontjából. Az északi, kis méretű, a nágari stíluson belül még bejárattá zsugorodott mandapák, oszlopos előzéképítmények itt már hatalmas, úgynevezett „ezeroszlopos” csarnokokká bővültek. Mivel a hívőknek szánt teret folyamatosan bővítették, fokozatosan több hektáron fekvő monumentális szentélyvárosok alakultak ki saját közigazgatással, rendfenntartó erőkkel, kézművesekkel, földbirtokokkal. #### A gopuram A déli típusú templomkomplexumok kiemelkedő ismérve a hatalmas, négyszögletes toronyépítmény (gopuram, „tehénkapu”), amelyet a belső szentélyre, de általánosabban a templomkomplexum bejárata fölé emelnek. A szentély a gopurammal együtt sokszor maga a vimána, azaz a tényleges fő templom is. A bejárati gopuram néha sokkal magasabb, mint a tényleges szentély fölé épített torony, nem ritka a 40-60 méter magasságba törő, mintegy száz tonnás felépítmény sem. A gopuram tetején többnyire hengeres záróelem található, amelyet több templomnál is egy darab gránittömbből faragtak ki. Igen ismert a Tamilnádu államban található maduráji Minaksi-templom gopuramja, amelyen a lépcsőzetes struktúrákat szobrok és kis szentélymásolatok százaival díszítették. #### Maduráj A maduráji, Párvatinak szentelt Mínáksi Amman-templomkomplexum magja a központi szentély, amelyet már kezdetben bekerítettek, hogy jelezzék a tömegek számára, hogy ide csak a kiválasztottak, a magasabb kasztbéliek léphetnek be. Ezt ellátták egy figyelemreméltóan díszített kapuval, amely messziről felhívta a figyelmet a templomra. Ahogy az igények növekedtek, a kapun kívül újabb szentélyeket emeltek, majd ezeket is bekerítették, belefoglalva az elsőként épült szentély udvarát is, és így tovább, mígnem kialakult egy koncentrikus négyzetekből álló térszerkezet, amelynek bejáratait hatalmas, nem ritkán 40–50 méter magas lépcsős gopuramokkal látták el. Végső formáját a 17. században nyerte el, ekkor már a templom mintegy 14 bejárattal (gopurammal) rendelkezett. A bejáratokat ma már több mint szobor díszíti, és az évente megrendezett Mínáksi Tirukaljanam fesztivál alkalmával közel egymillió látogatót fogad. #### Tandzsávúr A szentély feletti torony megnövelésének koncepciója látható Tandzsávúrban, a 11. századi Brihadísvara-templomon is. A Csola-dinasztia alatt épített templom nemcsak Dél-India, hanem Srí Lanka, sőt Hátsó-India építészetére is nagy hatást gyakorolt. Itt az építőknek sikerült megemelniük a garbhagriha feletti tornyot, így ez háromszor magasabb lett, mint bármelyik templomépítmény, amit azelőtt, vagy abban az időben építettek. Az alap jelentős nagyságú, mintegy 82 méteres oldalhosszúságú négyzet, de van egy körmeneti hely is a központi szentély körül, amely kisebb kiugrókat tartalmaz, enyhítve ezzel az építmény szilárd tömegét. Kétemeletes magasságban az alap fölé, emelkedő féloszlopokat és kis fülkéket helyeztek el, míg a tetőtéri szintet kisebbre építették, majd innen emelkedik a toronymagas, piramis alakú tető. A záróelem dravida sikhara, amelyet egy monolitból faragtak ki. Ennek súlya a becslések szerint több mint 8 tonna is lehet, ez alkot kupolaszerű befejezést. Szokásosan itt is egy tengelyesen szimmetrikus, tornácos, két oszlopos csarnok áll a szentély előtt. A templom és a nagy bejárati kapu között kis oszlopos szentély látható a szent bika, Nandi (Siva hátasállata) tiszteletére. Az ezt körülvevő fal kettős oszlopsorból áll. Az udvar sarkában több kisebb templom irányítja a figyelmet a központi szentélyre. A későbbi templomok építésénél már a tömör álkupola helyett kisebb, oszlopos csaitjakupolákat helyeztek el a szentélyek csúcsain. #### Szrírangam A tömegek igényeinek figyelembevételével épült a Visnunak szentelt szrírangami (Tamilnádu) Ranganátha-templom is. A szrírangami templomkomplexum általános szerkezete a hatalmas kapuépítményeivel (gopuramok) és egymásba ágyazott koncentrikus udvaraival a későbbiekben modellje lett a déli, dravida vallási központoknak, templomoknak még ott is, ahol nem alakult ki a nagy tömegek befogadására alkalmas, magát a szentélyt körülvevő térszerkezet. Szrírangamban az építkezés körülbelül 1000-ben kezdődött a Kauveri folyó két ága által körülzárt területen, bár ekkor még csak egy szerény garbhagriha és a hozzá tartozó oszlopos csarnok, illetve a fallal körülvett udvar készült el. Mivel népszerűsége az elkövetkező 500 évben folyamatosan nőtt, ezt a komplexumot bővíteni kellett, ezért megépültek az épületeket körülzáró falak, felújították, kiigazították az észak-déli tengelyt, de meghagyták az építészeti folytonosságot, a formális egységet. Az új építésű udvarokban további szentélyeket és többoszlopos csarnokokat hoztak létre, medencéket a rituális fürdő céljára, majd a fallal kitöltött oszlopsorok mellett felépült a templomi elefántistálló, és egy épület a rituális, szent helyek működtetését végző személyzet részére. Mire a negyedik bővítés elkészült, a templom fala magába foglalt egy kisebb várost, és a zárt terület csaknem egy négyzetkilométer nagyságú lett. A komplexum ma már mintegy 156 hektár területet foglal el. A bővítés során a meglehetősen szerény eredeti templom kapott egy nagyobb épületet, de ez még mindig eltörpül a hatalmas álboltozatos kapuátjárók (gopuramok) mellett, amelyek a létesítmény tengelyében helyezkednek el. A legkülső falba három gopuram épült az oldalak felezőpontján, hogy azok megfeleljenek a teologikus szövegek által előírt tájolásnak is. A kapuk külső felülete enyhén befelé lépcsősen emelkedik, majd az átjáró tetejének bonyolult faragott díszei következnek. Az utolsó gopuram az 1980-as években épült, becslések szerint tonnát nyom. Szrírangam a dravida hindu építészeti stílus főbb vonásait egyben szemlélteti: jelentős az ismétlés mind a külső tagolás és a ritmikus elemek alkalmazásában, évezredes fejlődésében tükrözi azt a hajlamot, amellyel a tervezők kisebb modellek alapján igyekeznek nagy kompozíciókat kialakítani. ### Vészara, vagy dekkáni stílus A vészara egy köztes irányzat a dravida és a nágara templomépítészet stílusa között, sokszor inkább a kettő keverékének tekinthető. Alapja nem a négyzetes, az azt egyre kisebb osztásokkal lekerekítő mértani alakzat, hanem legtöbbször egy csillag, vagy virágsziromra emlékeztető forma (jantra). Az így kialakított szentélyek fölé emelkedő sikhara követi az alapzat körvonalát, fokozatosan csökkenő alapterülettel, majd meredek kúpos formát alkot, tetején többszörösen osztott ámla helyezkedik el. Sokan a vészara hindu építészetet nem tekintik külön stílusnak, inkább az északi és déli építészet eklektikus keverékének, amelybe bizonyos buddhista hatás is vegyült. Egy időben a Csola-dinasztia (1100–1300) uralkodásával, a hojszalák, akik India kannada területein uralkodtak, csálukja-stílusú díszes templomokat építettek Karnátaka számos helyén. A vimánák, azaz a szentélyek kialakítását a külső falakon elhelyezett nagy számú szobor jellemzik, a falba süllyesztett, aprólékosan kidolgozott oszlopelemekkel. Karnátaka déli részén létrehozott templomok közül a leghíresebbek Belurban, Halebidben és Szomnáthpurban vannak. Nem ritka, hogy az északi és déli stílus egy talapzaton, egy egységben szerepel, nágara stílusú, bhumidzsa jellegű sikhara, dravida mandapával, és csatris, oszlopos szentéllyel (például a Gondésvara-templom Szinnárban). Néhány komplexumnál, mint például a 13. században, a hojszalák alatt épített, Krisnának szentelt szomnáthpuri Késava-templom esetében a vészara stílus annyira elkülönült egységet alkot, hogy a művészettörténészek már hojszala-stílusról beszélnek. A nágara tagolású, de tömeghatásában dravida jellegű templom díszítése kiemelkedően részletes és bőséges. ## Hatása a dzsaina építészetre A hindu templomépítészet Indiában, a nagy középkori templomépítési hullám idején – a már fokozatosan háttérbe szoruló, saját építési kultúrával rendelkező buddhizmus építészetét érintetlenül hagyva – a dzsainizmus vallási építészetére gyakorolt számottevő hatást. Rádzsasztánban, az ősi dzsain zarándokhelyen, az Ábu-hegyen a 11–13. századokban felépült templomkomplexum alaprajzában követi a hindu hagyományokat, de belső terében, a hindu templomokkal ellentétben bőségesen tartalmaz díszítőelemeket. Itt is megtalálható a tánccsarnok (nátamandír), majd két, oszlopos előcsarnok, végül a kis szentély. Építőanyagai eltérnek a hindu templomokétól, kizárólag fehér márványból építkeztek, amit mintegy ezer kilométer távolságból hoztak a helyszínre. Három templom készült el a hegytetőn, amelyeket rendre Vimála, Tedzspála és Ádináth néven szenteltek fel. A bennük elhelyezett tirthankara-ábrázolások, azaz „gázlókészítők” szobrai jelzik, hogy dzsaina templomról van szó. A rendkívül finoman, már-már átlátszóan csipkésre csiszolt ornamentika túlburjánzó formagazdagsága mégsem bontja meg az egységes struktúrát, az építészek és kőfaragók arányérzéke határt szab az öncélú díszítésnek. ## Indián kívüli középkori hindu építészet A hinduizmus hagyományosan nem térítő vallás, bár az abból kifejlődő modern bhaktikus irányzatok, mint például az ISCKON szervezetei már kifejezetten térítőnek tekinthetők. Nem meglepő tehát, hogy a védikus brahmanizmus, vagy hinduizmus a középkorban szinte csak az indiai szubkontinensen és annak környező területein hódított, ahová a széles körű kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező uralkodók befolyásukat kiterjesztették. A 8–12. század templomépítési hullámai eljutottak Srí Lankán kívül Délkelet-Ázsiába, Indonéziába, Jávára, ahol már a 9. században felépítették a trimúrtinak szentelt prambanani-templomot és Balira, illetve Észak-Szumátrára, ahol a letelepedett hinduk nemcsak az írásbeliséget terjesztették, hanem a helyi jellegzetességeket kultúrájukba beépítve, önálló alkotásokat hoztak létre. Kimagasló jelentősége volt a dél-indiai Csola-dinasztia kereskedelmi kapcsolatainak, ezzel Indiától meglehetősen távoli területekre is exportálta a hindu kultúra és a védikus építészet alapelemeit. Így például Kambodzsába, a korai Khmer Birodalomba, ahol a hinduk a maga nemében egyedülálló vallási központot hoztak létre Angkorvat területén. A többször gazdát és vallást cserélt épületegyüttes ma a világörökség része. A fejlett mezőgazdasági tevékenységének köszönhetően gazdag birodalommá fejlődő Khmer Királyság nagyszabású építkezéseket hajtott végre a Mekong és a Tonle Szap folyó síkságán. Az itt felépült templomok többsége a hindu előírások és ősi szövegek alapján készült, majd kiegészítéseivel tükrözte a khmer nép kőfaragóinak és építészeinek ízlésvilágát. A szentélyek fölé emelt jellegzetes, égnek törő, hegyeket idéző (Meru-hegy) sikharák a későbbi épületeknél is megmaradtak, bár a buddhista időszak alatt belső terük átépítésre került, és díszítéseiket sok helyen eltávolították. ## Kortárs templomépítészet A hindu templomépítészet a mai napig az ősi szövegek (Silpa-sásztrák, Vásztu-sásztrák és ágamák) által kijelölt úton halad. A globalizáció kiteljesedésével a világ számos táján, főleg nagyobb hindu közösségek központjaiban nagy és gazdagon díszített templomokat építenek, az indiai szubkontinensen fellelhető valamelyik stílusban, ritkán e stílusok keverésével. Számos hindu templom szerzett Észak-Amerikában és Európában kiemelt helyet és elismerést nemcsak a hívők, hanem az építészek körében is. A San Francisco melletti Livermore-ban található Siva-Visnu templom különböző kulturális és vallási rendezvényeivel jelentős turisztikai centrum. Bár az előírások szigorú betartását a világ minden táján értő brahmanák vigyázzák, az építészet fejlődése a templomépítészetben is fellelhető, a modern technikák és építőanyagok megtalálhatók az új templomoknál is. Szép példa erre a BAPS Shri Swaminarayan Mandir & Complex, a Chicago melletti Bartlettben, amely több tízezer látogatót vonz minden évben. A B.A.P.S. szervezet több mint hatvan templomot épített Észak-Amerikában és számosat Európában is. A londoni BAPS Shri Swaminarayan Mandirt például elismerte a Guinness Rekordok Könyve is, mint a legnagyobb hagyományos, Indián kívüli hindu templomot. A 21. század első évtizedében a legismertebb hagyományos templomi építész a Csennaiban élő V. Ganapati Sthapati, aki egyben az egyetlen élő silpa-guru is. Indiai és amerikai egyetemeken tart előadásokat a templomokról és építésükről. A hagyományos indiai építészet jelenleg virágkorát éli, sok tervezővállalat foglalkozik olyan épületek kialakításával, amelyek felépítése az ősi hagyományokban gyökerezik. ## Műemlékvédelem A legtöbb régészeti jelentőségű ősi templom felett Indiában az Indiai Örökségvédelmi Hivatal (Archeological Survey of India) gyakorol ellenőrzést. Indiában – elméletileg – a templomokat saját, független önkormányzatuk igazgatja, amely felelős a templomok gazdaságáért, vezetéséért és az ott zajló rendezvényekért. Adományokból, és birtokai jövedelméből előteremti a működtetéshez szükséges költségeket, erre azonban kevés templom képes, egyre nagyobb erőfeszítést jelent előteremteni az alapvető anyagi eszközöket, ezért a templomok állapota fokozatosan romlik. Az örökségvédelmi hivatalon belül külön szekció, az 1955-ben alapított Architectural Temple Survey Project (N.R.), Bhopal foglalkozik a templomok megóvásával és rekonstrukciójával, amely egész Indiában figyelemmel kíséri, és anyagilag hozzásegíti a közösségeket a néhol már romokban álló épületek megóvásához. A függetlenség kikiáltása (1947) óta az egyes hindu vallási felekezetek autonómiája, hogy a saját felekezetükhöz tartozó templomok ügyeit maguk igazgassák, erősen megcsorbult. A kormányok India több, főként déli államában növelték befolyásukat, ellenőrzésüket a hindu templomok fölött. Egyes, főleg dél-indiai orgánumok beszámolnak a templomok állagmegóvására szánt összegek (amelyek egy jelentős része külföldi adományokból származik) helytelen felhasználásáról, sikkasztásokról. Évtizedeken át különböző törvényeket hoztak, amelyek több-kevesebb sikerrel jutottak el India legfelsőbb bíróságáig, így mára a vezető pártok politikusai a templomok már minden igazgatással és működéssel kapcsolatos aspektusát uralják. ## Galéria A szövegben említett épületek:

Lítium

A lítium a periódusos rendszer I. főcsoportjába, az alkálifémek közé tartozó kémiai elem. Vegyjele Li, rendszáma 3. Elnevezése a görög λίθος (lithosz, kő) szóból ered. Régies magyar elnevezése lavany. Elemi állapotban lágy, ezüstfehér színű fém. Szabványos hőmérsékleten és nyomáson a lítium a legkisebb atomtömegű fém és a legkisebb sűrűségű szilárd elem. Mint minden alkálifém, erősen reaktív és gyúlékony, emiatt jellemzően ásványi olajba merítve tárolják. Amikor felvágják, a lítium fémesen csillog, de a nedves levegővel érintkezve a felület gyorsan tompa ezüstszürkévé, majd feketévé korrodálódik. Mivel erősen reaktív, a természetben elemi állapotban nem található meg, csak vegyületeiben fordul elő, amelyek általában ionosak. A lítium számos pegmatit ásványban előfordul, de a lítiumion oldhatósága miatt jelen van az óceánokban is, ennek okán gyakorta állítják elő telített sósvízből és agyagból. Az iparban lítium-klorid és kálium-klorid keverékének elektrolízisével különítik el és állítják elő. A lítium atommagok az instabilitás peremén léteznek, mivel a természetben megtalálható két stabil izotópjában az egy nukleonra jutó kötési energiája a stabil nuklidok között a legalacsonyabbak közé tartozik. Atommagjának viszonylagos instabilitása következtében a periódusos rendszer első 32 eleme közül csak a 26. leggyakoribb a Naprendszerben, annak ellenére, hogy atomtömege rendkívül kicsi. Hasonló okokból kifolyólag a lítiumot szoros szálak fűzik a magfizikához. A lítiumatomok héliummá történő átalakítása (transzmutálása) volt az első teljes egészében ember által kiváltott nukleáris reakció (1932-ben), míg a lítium-6-deuterid fúziós üzemanyagként szolgál a többfázisú termonukleáris fegyverekben. A lítiumot és vegyületeit számos ipari alkalmazásban használják, beleértve a hőálló üvegeket és kerámiákat, a repülőgépiparban használt ötvözeteket (nagy szilárdság, kis tömeg), a lítiumelemeket és a lítiumion-akkumulátorokat. A teljes lítium termelésnek több, mint a felét ezek az alkalmazások igénylik. A lítium nyomokban minden élőlényben megtalálható. Az elemnek nincs szerepe semmilyen láthatóan létfontosságú biológiai folyamatban, mivel az állatok és a növények lítiummentes környezetben is egészségesek maradnak. A nem létfontosságú funkciók azonban nem zárhatók ki. A lítiumion (Li⁺) különféle sói formájában adagolva hasznos hangulatstabilizálónak bizonyult a bipoláris zavarban szenvedők kezelésekor, köszönhetően az ion emberi szervezetben kifejtett neurológiai hatásainak (lásd: lítiumterápia). ## Tulajdonságai ### Fizikai jellemzők A többi alkálifémhez hasonlóan a lítiumnak is egyetlen vegyértékelektronja van, amelynek leadásával könnyen kationt képez. Emiatt jó villamos- és hővezető, valamint nagyon reakcióképes elem, habár az alkálifémek közül a legkevésbé reaktív. Más alkálifémekhez képest kisebb reaktivitása annak köszönhető, hogy a vegyértékelektronja közel helyezkedik el az atommagjához (a fennmaradó két elektron a lítium 1s héján helyezkedik el, és emiatt sokkal alacsonyabb energiájú, így ezek nem vesznek részt a kémiai kötésekben). A fém lítium elég puha ahhoz, hogy késsel vágható legyen. Amikor felvágják, ezüstfehér színű és fémes csillogású, ám az oxidáció miatt gyorsan elszürkül, elfeketedik. Bár a fémek között az egyik legalacsonyabb olvadáspontú elem (), olvadás- és forráspontja az alkálifémek közt a legmagasabb. A lítium sűrűsége nagyon kicsi, mindössze , a fenyőfáéhoz hasonló. A szobahőmérsékleten szilárd elemek közt a legkisebb sűrűségű, a következő legkönnyebb szilárd elem – a kálium – több, mint 60%-kal sűrűbb (). Ezen túlmenően a héliumot és hidrogént leszámítva könnyebb, mint bármely folyékony elem, sűrűsége csupán 2⁄3-a a folyékony nitrogénének (). A lítium úszik a legkönnyebb szénhidrogén olajok felszínén is, és egyike annak a három fémnek, amelyek képesek úszni a vízen (a másik kettő a nátrium és a kálium). A lítium hőtágulási együtthatója kétszerese az alumíniuménak és négyszerese a vasénak. Normál nyomáson alatt, illetve nagyon magas nyomáson (\>) már valamivel magasabb hőmérsékleten (több mint ) szupravezetővé válik. alatti hőmérsékleten – a nátriumhoz hasonlóan – diffúzió nélküli fázisváltozáson megy keresztül. hőmérsékleten romboéderes kristályszerkezete van (kilenc rétegű), amely magasabb hőmérsékleten lapközepes köbös ráccsá, majd térközepes köbös ráccsá alakul át. A folyékony hélium hőmérsékletén () a romboéderes szerkezet a legelterjedtebb. Magas nyomáson több allotrop módosulata is ismert. A lítium fajlagos hőkapacitása – – a legmagasabb az összes szilárd anyag közül. E tulajdonsága miatt a fém lítiumot gyakran használják hűtőfolyadékként különböző hőátadásos folyamatokhoz. ### Kémiai jellemzők A lítium azonnal kölcsönhatásba lép a vízzel, de észrevehetően kisebb energiával, mint más alkálifémek. A reakció során hidrogéngáz és vízben oldott lítium-hidroxid keletkezik. A vízzel való heves reakciója miatt a lítiumot általában valamely szénhidrogén, gyakran petrolátum (vazelin) alatt tárolják. Bár a nehezebb alkálifémek sűrűbb anyagokban is tárolhatóak – mint például ásványi olajok – a lítium nem elég sűrű ahhoz, hogy teljesen elmerüljön ezekben a folyadékokban. Nedves levegőn a lítium gyorsan elhomályosul a lítium-hidroxid (LiOH és LiOH·H₂O), a lítium-nitrid (Li₃N) és a lítium-karbonát (Li₂CO₃, a LiOH és a CO₂ közti másodlagos reakció eredménye) alkotta fekete bevonattól. Lángba helyezve, a lítium vegyületei markáns bíborvörösre színezik azt, erősen égve azonban a láng ragyogó ezüstszínűvé válik. A lítium száraz levegővel nem lép kölcsönhatásba, de oxigénben meggyullad és elég, ha vízzel vagy vízpárával érintkezik. A lítium szabad levegőn, vagy különösen vízzel érintkezve gyúlékony és robbanásveszélyes, bár kevésbé, mint a többi alkálifém. A lítium–víz reakció normál hőmérsékleten gyors ugyan, de nem erőteljes, mert a reakcióban keletkező hidrogén nem gyullad meg. Az alkálifém-tüzekhez hasonlóan a lítium-tüzet is nehéz eloltani, mert száraz porral oltó készüléket igényel. A lítium az egyetlen fém, amely a nitrogénnel már szobahőmérsékleten egyesül. A lítium erős hasonlóságot mutat a magnéziummal (úgynevezett átlós kapcsolatban vannak), atom- és ionsugaruk közel azonos. A két fém közötti kémiai hasonlóság megmutatkozik a nitridképzésükben (nitrogénnel reagálva); az oxid- (Li₂O) és peroxidképzésükben (Li₂O₂) oxigénben elégetve; sóik hasonló oldhatóságában; valamint nitridjeik és karbonátjaik termikus instabilitásában. A fém nagy hőmérsékleten (\>) reakcióba lép a hidrogéngázzal, ezzel lítium-hidridet (LiH) hozva létre. Egyéb ismert biner (kétkomponensű) vegyületei közé tartoznak a halogenidek (LiF, LiCI, LiBr, Lil), valamint a szulfid (Li₂S), a szuperoxid (LiO₂) és a karbid (Li₂C₂). Sok más szervetlen vegyülete ismert, amelyben a lítium anionokhoz kötődve változatos sókat képez: borátok, amidok, karbonát, nitrát, vagy bórhidrid (LiBH₄). Több szerves lítium reagens is ismert, amelyekben a szénatom és a lítiumatom között közvetlen kötés található, ezzel lényegében karbaniont hozva létre. Ezek rendkívül erős bázisok és nukleofilok. Ezen lítiumorganikus vegyületek többségében a lítiumionok hajlamosak saját maguktól magas szimmetriájú klaszterekbe csoportosulni, ami viszonylag gyakori az alkálifém kationok között. Nagyon kis hőmérsékleten kimutatták a LiHe létezését, amely egy nagyon gyengén kötött van der Waals-vegyület. Gázhalmazállapotban – bizonyos feltételek mellett – a lítium ferromágnességet mutat. ### Izotópjai A természetben előforduló lítiumnak két stabil izotópja van, a ⁶Li és a ⁷Li, ezek közül a ⁷Li a gyakoribb (természetes előfordulása ). Összehasonlítva a szomszédos elemekkel, a héliummal és a berilliummal, mindkét természetes izotóp rendellenesen alacsony egy nukleonra jutó kötési energiával bír, ami azt jelenti, hogy egyedüliként a könnyű elemek közül energia felszabadulás mellett képes a maghasadásra. A két lítium atommagnak alacsonyabb az egy nukleonra jutó kötési energiája, mint bármely más stabil nuklidnak, kivéve a deutériumot és a hélium-3-at. Ennek eredményeként a lítium, bár atomtömege nagyon kicsi, a periódusos rendszer első 32 eleme közül mindössze a 26. leggyakoribb elem a Naprendszerben. Hét radioaktív izotópja ismert, ezek közül a legstabilabb a ⁸Li, , és a ⁹Li felezési idővel. Az összes többi radioaktív izotópjának felezési ideje rövidebb, mint . A legrövidebb életű lítiumizotóp a ⁴Li, amely protonemisszió révén bomlik, felezési ideje mindössze 7,6·10⁻²³ s. A ⁷Li egyike a primordiális elemeknek (vagy még pontosabban a primordiális nuklidoknak) amelyek az ősrobbanás nukleoszintézisében keletkeztek. Kis mennyiségű ⁶Li és a ⁷Li a csillagokban is keletkezik, de jelen álláspont szerint az izotópok keletkezésük pillanatában el is égnek. További kis mennyiségű lítium – mind ⁶Li, mind ⁷Li – keletkezhet a napszél vagy a kozmikus sugárzás és nehezebb atomok kölcsönhatásából, valamint a fiatal Naprendszer ⁷Be- és ¹⁰Be-izotópjainak radioaktív bomlása révén. Bár lítium a csillagokban is keletkezik a sztelláris nukleoszintézis során, de ez tovább is ég. ⁷Li széncsillagokban is keletkezhet. A lítiumizotópok számos természetes folyamatban jelentősen frakcionálódnak, beleértve az ásványképződést (kémiai kicsapás), az anyagcserét és az ioncserét. A lítiumion helyettesíti a magnéziumot és a vasat az oktaéderes helyeken az agyagásványokban. A folyamatban a ⁶Li könnyebben vesz részt, mint a ⁷Li, ezért a könnyű izotóp feldúsulásához vezet a hiperfiltrációs és metaszomatózis (kőzet-átalakulás) folyamatokban. Az egzotikus lítium-11-ről ismert, hogy nukleáris haloval rendelkezik. A lézeres izotóp szeparáció néven ismert folyamat lehetővé teszi a lítium izotópjainak különválasztását. A lítiumizotópok mesterséges különválasztódásának fő okai a nukleárisfegyver-gyártás és az egyéb magfizikai felhasználások. Az ipari és a katonai készletekben felhalmozott könnyű ⁶Li-izotóp mennyisége olyan nagy, hogy enyhe, de mérhető mértékben megváltozott a ⁶Li és ⁷Li aránya még a természetes forrásokban is, mint például a folyókban. Ez odáig vezetett, hogy szokatlan bizonytalanság övezi a lítium standardizált atomtömegét, mivel ez a mennyiség függ a természetben előforduló stabil lítiumizotópok természetes előfordulási arányától. ## Előfordulása ### Csillagászati A modern kozmológiai elméletek szerint a lítium – mindkét stabil izotópja, a lítium-6 és a lítium-7 – egyike annak a három elemnek, amely az ősrobbanásban keletkezett. Bár az ősrobbanás nukleoszintézise során keletkezett lítium mennyisége függ az egy barionra jutó fotonok számától, a lítium gyakorisága elfogadható pontossággal kiszámítható, és ez alapján „kozmológiai lítium eltérés” mutatkozik a Világegyetemben: az idősebb csillagok látszólag kevesebb lítiumot tartalmaznak, mint kellene, míg néhány fiatalabb csillag jóval többet. A lítium hiányát az idősebb csillagokban az okozza, hogy a lítium keveredik a csillag belső régióival, ahol megsemmisül. Továbbá, a lítium termelődik a fiatal csillagokban. Habár 2,4 millió Celsius-fok feletti hőmérsékleten (a legtöbb csillag könnyedén eléri ezt a hőmérsékletet a belsejében), protonnal ütközve a lítium két héliumatommá transzmutálódik, a lítium a vártnál sokkal gyakoribb a kései generációs csillagokban, melynek oka ezidáig nem ismert teljes egészében. Bár a lítium egyike annak a három elemnek (a hélium és a hidrogén mellett), amely egyidejűleg szintetizálódott az ősrobbanásban, a berilliummal és a bórral egyetemben sokkal kevésbé gyakori, mint a többi szomszédos elem. Ez annak az eredménye, hogy a lítium elpusztításához alacsony hőmérséklet is elegendő, és nincsenek olyan közönséges folyamatok, amelyekben termelődik. A lítium megtalálható a barna törpékben és bizonyos rendellenes narancs csillagokban. Mivel a lítium jelen van a hidegebb és kisebb tömegű barna törpékben, de elpusztul a meleg vörös törpe csillagokban, a lítium vonalak színkép-spektrumbeli jelenléte lehetővé teszi a „lítiumteszt” elvégzését és így a két objektum megkülönböztetését (mindkettő kisebb, mint a Nap). Bizonyos narancs csillagok is a szokásosnál nagyobb koncentrációban tartalmaznak lítiumot, ezek – mint például a Centaurus X-4 – általában valamely nagy tömegű neutroncsillag vagy fekete lyuk körül keringenek, amelyek gravitációs vonzása a nehezebb lítiumot a hidrogén-hélium csillag felszínére húzza, így több lítium mutatható ki. ### Földi Bár a lítium széles körben elterjedt a Földön, erőteljes reakcióképessége miatt elemi formában nem található meg a természetben. A tengervizek összes lítiumtartalma nagyon nagy, becslések szerint 230 milliárd tonna; az elem koncentrációja viszonylag állandó – ppm. Ennél nagyobb, 7 ppm-et megközelítő koncentrációban fordul elő hidrotermikus források közelében. Becslések szerint a lítium koncentrációja a földkéregben tömegre vetítve – ppm közé tehető. A lítium képezi a magmás kőzetek kisebb részét, ezen belül a legnagyobb koncentrációban a gránitban található meg. A gránit pegmatitok a leggazdagabbak lítiumtartalmú ásványokban, ezek közül kereskedelmi szempontból a spodumen és a petalit a legjelentősebb. További fontos lítiumásvány a lepidolit, valamint legújabban a hektorit agyag. Kilogrammonkénti -os mennyiségével a lítium a földkéreg 25. leggyakoribb eleme. A Handbook of Lithium and Natural Calcium (A lítium és a természetes kalcium kézikönyve) szerint a lítium viszonylag ritka elem, és bár számos kőzetben és egyes sós vizekben is megtalálható, ezekben koncentrációja mindig nagyon kicsi. Meglehetősen nagyszámú lítiumtartalmú ásványtelep és sóoldat létezik, de ezek közül csak kevésnek van tényleges vagy potenciális kereskedelmi értéke. Sok lelőhely túl kicsi, mások túl gyenge minőségűek. A legnagyobb lítiumtartalékok egyike a bolíviai Salar de Uyuni terület, amely 5,4 millió tonna ércet rejt. A US Geological Survey 2010-ben úgy becsülte, hogy messze a legnagyobb tartalékok ( millió tonna) Chilében találhatóak, és itt a legnagyobb az éves termelés ( tonna) is. A jelentősebb termelők közé tartozik még Ausztrália, Argentína és Kína. 2010 júniusában a New York Times napilap arról számolt be, hogy amerikai geológusok talajfelméréseket végeztek kiszáradt sós tavakban Afganisztán nyugati részén, abban a reményben, hogy ott hatalmas lítiumkészletek rejlenek. Pentagoni tisztviselők azt nyilatkozták, hogy „a Ghazni tartományban elvégzett elsődleges elemzés azt mutatta, hogy a potenciális lítiumkészletek a bolíviaival azonos méretűek, melyek ma a világon a legnagyobb ismert lelőhelyek”. Ezek a becslések „elsősorban régi adatokon alapulnak, amelyeket a szovjetek gyűjtöttek össze Afganisztán 1979–1989-es megszállása alatt”. Stephen Peters, a USGS Afghanistan Minerals Project vezetője úgy nyilatkozott, hogy nincs tudomása arról, hogy a USGS részt vett volna bármilyen új ásványkutató felmérésben az elmúlt két évben (2008–2010). „Nincsen tudomásunk semmilyen lítium felfedezésről” – mondta. Egyes ásványvizekben és gyógyvizekben is nagy mennyiségben található meg ionos formában. Magyar ásványvizek közül a Balfi ásványvíz tartalmazza a legtöbb lítiumot – 0,22 mg/l-t. ### Biológiai A lítium nyomokban megtalálható számos növényben, planktonban és a gerinctelenekben, – koncentrációban. A gerincesekben lévő lítium mennyisége valamivel alacsonyabb, azt tapasztalták, hogy a gerincesek szinte minden szövetében és testnedvében a lítium koncentrációja – közé esik. A tengeri élőlények hajlamosabbak a lítium felhalmozására, mint a szárazföldiek. Nem ismert, hogy a lítiumnak van-e élettani szerepe bármely organizmusban, de emlősökön végzett táplálkozástudományi vizsgálatok jelezték egészségügyi fontosságát, ami azt sugallja, hogy a lítium esszenciális nyomelem, az ajánlott napi táplálékbevitel (RDA) . Egy Japánban végzett megfigyelésekre hivatkozó, 2011-es tanulmány azt állítja, hogy az ivóvízben előforduló természetes lítium megnövelheti az emberi élettartamot. ## Története A petalitot (LiAlSi₄O₁₀) a brazil kémikus és államférfi, José Bonifácio de Andrada fedezte fel 1800-ban, a svéd Utö szigeti bányában. Azonban 1817-ig nem volt ismert, hogy a petalit ércben lítium rejlik, amíg Johan August Arfwedson Jöns Jakob Berzelius vegyész laboratóriumában dolgozva ki nem mutatta az új elemet annak vizsgálata során. Ez az elem a nátrium- és a kálium-vegyületekhez hasonló vegyületeket képezett, bár karbonátja és hidroxidja vízben kevésbé oldódott, és az oldatuk lúgosabb volt. Berzelius a lúgos anyagot a görög λιθoς (lithosz) szó alapján (jelentése kő) a „lithion / lithina” névvel illette, hogy ezzel utaljon az elem szilárd ásványban történt felfedezésére; szemben a káliummal, amit növényi hamuban fedeztek fel, vagy a nátriummal, amely részben arról volt ismert, hogy bőségesen megtalálható az állati vérben. Az anyagban lévő fémet „lítium”-nak nevezte el. Arfwedson később bebizonyította, hogy ugyanez az elem van jelen a spodumen és a lepidolit ásványokban. Christian Gmelin volt az első, aki 1818-ban megfigyelte, hogy a lítiumsók élénkpirosra színezik a lángot. Arfwedson és Gmelin is megpróbálta elkülöníteni a vegytiszta elemet a sóiból, ám ez egyikőjüknek sem sikerült. Erre 1821-ig nem is került sor, amikor William Thomas Brande lítium-oxid elektrolízisével előállította a tiszta lítiumot. Ezt az eljárást korábban már Sir Humphry Davy is alkalmazta a kálium és a nátrium különválasztása során. Brande ismertetett néhány tiszta lítiumsót, többek közt a lítium-kloridot; valamint úgy becsülte, hogy a „lithia” (lítium-oxid) mintegy 55% fémet tartalmaz, azaz a lítium atomsúlyát körülinek tételezte fel (a mai érték ~). Robert Bunsen és Augustus Matthiessen 1855-ben lítium-klorid elektrolízise révén állított elő nagyobb mennyiségű lítiumot. Ennek az eljárásnak a felfedezése vezetett el a továbbiakban a lítium kereskedelmi termeléséhez, amit a német Metallgesellschaft AG indított el 1923-ban. Ebben a folyamatban már lítium-klorid és kálium-klorid folyékony keverékét elektrolizálva állították elő a fémet. A lítium előállítása és felhasználása jelentős változásokon ment keresztül a történelem folyamán. A lítium első fontos alkalmazási területe a második világháborúban és nem sokkal utána a hőmérséklettűrő lítium kenőzsírok gyártása volt a repülőgépipar számára. Ezt a felhasználást segítette az a tény, hogy a lítium alapú szappanok más alkáli szappanoknál magasabb olvadáspontúak, és kevésbé korrozívak, mint a kalcium alapú szappanok. A lítiumszappanok és a ráépülő lítiumzsírok iránti szűk piacot erősítette néhány kisebb bányavállalat is, főleg az Amerikai Egyesült Államokban. A lítium iránti kereslet a hidegháború évei alatt drasztikusan megnőtt, ahogy elindult a nukleáris fúziós fegyverek gyártása. A lítium-6 és lítium-7 izotópok neutron besugárzás hatására egyaránt képesek tríciumot termelni, így önmagukban alkalmasak a trícium, valamint lítium-deuterid formájában a hidrogénbombák belsejében használt szilárd fúziós üzemanyag előállítására. Az 1950-es és 1980-as évek közötti időszakban az Egyesült Államok elsődleges lítiumtermelő országgá vált. Végeredményben a felhalmozott készlet mennyisége durván tonna lítium-hidroxid volt. A felhalmozott készletben lévő lítium-6 75%-át eltávolították, amely elegendő volt ahhoz, hogy megváltoztassa az elem mérhető atomtömegét számos szabványos vegyületben és természetes forrásban is, amelyek szennyeződtek az izotópszeparáló üzemekből kiengedett lítiumsókkal, amelyek utat találtak a talajvízbe. A lítiumot felhasználták az üveg olvadási hőmérsékletének csökkentésére és az alumínium-oxid olvadási viselkedésének javítására a Hall–Héroult-eljárásban. Ez a két felhasználási forma az 1990-es évek közepéig dominált a piacon. A nukleáris fegyverkezési verseny befejeződésével a lítium iránti igény csökkent, és az amerikai Energiaügyi Minisztérium (Department of Energy) készleteinek értékesítése tovább csökkentette az árakat. De az 1990-es évek közepén, több vállalat telített sósvízből (brine) kezdett lítiumot kivonni, ami olcsóbbnak bizonyult, mint a föld alatti és a külszíni bányászat. A bányák többsége bezárt vagy más anyagokra koncentrált, mivel csak a zónás pegmatitok ércét lehetett versenyképes áron kitermelni. A lítiumion-akkumulátorok használata miatt megnőtt a lítium iránti kereslet, amely 2007-re már meghatározó felhasználási területté vált. A lítiumelemek 2000-es évekbeli felfutásával egyidejűleg új vállalatok bővítették a kitermelést, hogy kielégítsék a növekvő igényeket. ## Előállítása, kitermelése A második világháború vége óta a lítium kitermelése jelentősen megnövekedett. A lítiumsókat nagyrészt ásványvízforrásokból, sós medencékből és sólerakódásokból vonják ki, de egyes lítiumtartalmú ércek – spodumen, lepidolit, petalit, ambligonit – bányászatával is nyerik őket. A fém lítium előállítható 55% lítium-kloridot és 45% kálium-kloridot tartalmazó keverék elektrolízisével, körülbelül hőmérsékleten. Az elektrolízis során az egyes elektródokon lejátszódó reakciók: - katód: $\mathrm{Li^+ + e^- \rightarrow Li}$ - anód: $\mathrm{2Cl^- \rightarrow Cl_2 + 2e^-}$ A fém piaci árfolyama 1998-ban () volt, ez az érték 2014-re megháromszorozódott. A USGS (United States Geological Survey) becslése szerint a világ lítiumtartalékai 2008-ban tonnára rúgtak. Lítiumlelőhelyek találhatók Dél-Amerikában végig az Andok hegyláncai mentén; ennek megfelelően Chile a vezető lítiumtermelő, melyet szorosan követ Argentína. Mindkét országban sós medencékből nyerik ki az elemet, akárcsak az Egyesült Államokban, ahol Nevada bővelkedik lítiumban. A világ ismert lítiumtartalékainak fele azonban Bolíviában, az Andok közép-keleti lejtőin elterülő országban található. Az USGS becslése szerint csak az Uyuni sósivatagban millió tonna lítium rejlik. 2009-ben Bolívia japán, francia és koreai vállalatokkal kezdett tárgyalásokba a kitermelés megindítása céljából. A nemrégiben felfedezett wyomingi Rock Springs Uplift lelőhelyen a becslések szerint lítium található, egy mindössze 64,75 négyzetkilométeres területen. Extrapolálva ezt az értéket, a geológiai képződmény területén akár 18 millió tonna is rejtőzhet. A lítium potenciális forrásai lehetnek még a geotermikus kutak. A geotermikus folyadék ugyanis oldott ásványi anyagokat (mosadékot) szállít a felszínre, melyből a lítium igazoltan kinyerhető. Mivel a lítium elválasztása egyszerű szűréses technikával történik, a folyamat- és a környezeti költségek gyakorlatilag megegyeznek a már működő geotermikus kútéval, a relatív környezeti hatások tehát pozitívak. A lítium előállításának potenciális növekedését tekintve megoszlanak a vélemények. Egy 2008-as tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy a „reálisan elérhető lítium-karbonát termelés, a jövőbeni hálózatról tölthető hibridautók (PHEV – plug-in-hybrid vehicle) és elektromos járművek globális piaci igényeinek csak egy kis töredékét lesz képes kielégíteni” és hogy „a következő évtizedben a hordozható elektronikai szektor kereslete fogja elnyelni a tervezett termelés-növekedés jelentős részét”, valamint kijelenti, hogy „a lítium-karbonát tömegtermelése nem környezetkímélő, helyrehozhatatlan környezeti károkat okoz a megvédendő ökoszisztémákban, ezért a lítiumion-meghajtás összeegyeztethetetlen a zöld autó (green car) koncepcióval”. Ugyanakkor egy, a Lawrence Berkeley National Laboratory és a University of California Berkeley által végzett 2011-es tanulmány szerint a lítiumtartalékokra vonatkozó jelenlegi becslések nem lehetnek korlátozó tényezői a nagyüzemi akkumulátor és elektromos jármű gyártásnak; mivel a tanulmány szerint a jelenlegi tartalékokból 1 milliárd 40 kWh-s lítiumalapú akkumulátor épülhet. Egy másik, a University of Michigan és a Ford Motor Company kutatói által végzett 2011-es tanulmány megállapította, hogy a lítiumkészletek 2100-ig elegendőek a globális kereslet kielégítésére, beleértve a hibrid elektromos, hálózatról tölthető (plug-in) hibrid és akkumulátoros-elektromos járművek potenciális széles körű elterjedéséhez szükséges lítiumot is. A tanulmány becslése szerint a globális lítiumtartalékok 39 millió tonnára tehetőek, míg a 90 éves vizsgálati idő alatt a lítium teljes keresete a gazdasági növekedés és az újrahasznosítás arányától függően nem haladja majd meg a 12-20 millió tonnát. Egészen a 21. század elejéig Dél-Amerika (főleg Chile, Argentína) sótavai jelentették a lítium kinyerésének legfontosabb forrásait. A helyzet azonban megváltozott, miután Ausztrália megnyitotta új és jobb minőséget adó lítiumbányáit. Nagy mennyiségű lítium készlettel rendelkezik még Csehország is, kitermelése 2019-től indul és a tervek szerint évi 20 800 tonna lítiumot fognak előállítani. A becsült lítium készletük 1,3 millió, ami a globális szinthez képest 3%-ot jelent. ## Felhasználása ### Kerámia és üveg A lítium-oxid széles körben használt folyasztószer a szilícium-dioxid feldolgozásához, amely csökkenti az anyag olvadáspontját és viszkozitását, így jobb fizikai tulajdonságokkal – többek között alacsony hőtágulási együtthatójú – bíró kerámiamázak készíthetők. A lítium-oxid a tűzálló edények egyik összetevője; világszerte önmagában ez a legnagyobb felhasználási területe a lítiumvegyületeknek. Erre a célra általában lítium-karbonátot (Li₂CO₃) használnak, amely hevítve oxiddá alakul. ### Elektromosság és elektronika A 20. század végén a lítium nagy elektrokémiai potenciáljának köszönhetően fontos összetevőjévé vált a szárazelemek elektrolitjának és egyik elektródjának. Mivel atomtömege kicsi, a lítium nagy töltés/tömeg és teljesítmény/tömeg aránnyal rendelkezik. Egy tipikus lítiumion-akkumulátor mintegy állít elő cellánként, szemben a savas ólomakkumulátorral () vagy szén-cink szárazelemekkel (). Az újratölthető és nagy energiasűrűségű lítiumion-akkumulátorok nem keverendőek össze a lítiumelemekkel, amelyek anódja lítium vagy lítiumvegyület, és nem tölthetőek újra (eldobhatóak). A további, újratölthető lítium tartalmú akkumulátorok közé tartoznak még a lítiumion polimer akkumulátor, a lítium–vas-foszfát akkumulátor és a nanoszál akkumulátor. ### Kenőzsír A lítium harmadik legnagyobb felhasználási területe a kenőzsírgyártás. A lítium-hidroxid erős bázis, zsír jelenlétében hevítve lítium-sztearát szappanná alakul át. A lítiumszappannak megvan az a képessége, hogy besűríti az olajokat, így általános célú, magas hőmérsékleten is alkalmas kenőzsírokat állítanak elő belőle. ### Kohászat Amikor folyasztószerként hegesztéshez vagy forrasztáshoz használják, a lítium elősegíti a fémek összehegedését, és megakadályozza az oxidképződést azáltal, hogy elnyeli a szennyeződéseket. Jó minőségű folyasztószerként nagyon fontos a kerámiák, zománcok és üvegek előállításához is. Alumíniummal, kadmiummal, rézzel és mangánnal alkotott ötvözeteit nagy teljesítményű repülőgép-alkatrészek (Al–Li ötvözetek) elkészítéséhez használják fel. ### Levegőtisztítás A lítium-klorid és a lítium-bromid higroszkópos tulajdonságú, ezért gázáramok kiszárítására (a nedvességtartalmuk megkötésére) használják. A lítium-hidroxid és a lítium-peroxid sókat leggyakrabban zárt térben, mint például űrhajók és tengeralattjárók fedélzetén használják fel a szén-dioxid eltávolítására és a levegő tisztítására. A lítium-hidroxid megköti a levegőben lévő szén-dioxidot és lítium-karbonátot képez, amely kis súlya miatt előnyösebb az alkáli-hidroxidokkal szemben. A lítium-peroxid (Li₂O₂) nedvesség jelenlétében nemcsak reagál a szén-dioxiddal és lítium-karbonátot képez, hanem oxigént is felszabadít. A végbemenő reakció a következő: $\mathrm{2\ Li_2 O_2\ +\ 2\ CO_2\ \rightarrow\ 2\ Li_2 CO_3\ +\ O_2}$. Néhány fent említett vegyületet – valamint a lítium-perklorátot is – oxigéngyertyákban alkalmazzák, hogy a tengeralattjárókat oxigénnel lássák el. Ezek kis mennyiségben bórt, magnéziumot, alumíniumot, szilíciumot, titánt, mangánt és vasat tartalmazhatnak. ### Pirotechnika A lítium vegyületeit pirotechnikai színezékként és oxidálószerként használják a piros tűzijátékokban és jelzőfáklyákban. ### Optika A mesterségesen növesztett lítium-fluorid kristályok tiszták és átlátszóak, ezért gyakran használják speciális IR, UV és VUV (vákuum UV) optikai feladatokra. A közönségesebb anyagok között az egyik legalacsonyabb törésmutatójú, és fényáteresztő képessége a legtávolabb nyúlik a mély UV–A sugárzási tartományba. A finoman eloszlatott lítium-fluorid port termolumineszcens doziméterekben (TLD) használják: ha egy ilyen mintát sugárzás ér, a kristályhibák felhalmozódnak; melegítés hatására a hibák kékes fény kíséretében eltűnnek, amely fény intenzitása az elnyelt sugárdózis mértékétől függ. A kibocsátott fény vizsgálatával lehetőség nyílik az elnyelt dózis meghatározására. A lítium-fluoridot időnként teleszkópok gyűjtőlencséiben is alkalmazzák. A lítium-niobát (LiNbO₃) és a lítium-tantalát (LiTaO₃) úgynevezett nemlineáris kristályok, amelyeket előszeretettel alkalmaznak a nemlienáris optikában és a terahertzes technológiában. Széles körben felhasználják őket a telekommunikációs termékekben, mint például a mobiltelefonok és optikai modulátorok kristályoszcillátoraiban. A mobiltelefonbeli lítium alkalmazások részaránya több mint 60%. ### Szerves- és polimerkémia A szerves lítiumvegyületeket (lítiumorganikus vegyületek) széles körben használják polimerek és finomvegyszerek előállítására. A polimer- (műanyag-) iparban, amely ezen anyagok legnagyobb felhasználója, az alkil-lítium-vegyületeket katalizátorként/iniciátorként használják a funkciós csoport nélküli alkének anionos polimerizálása során. A finomvegyszerek termelésében a szerves lítiumvegyületek erősen bázikus tulajdonságát használják ki a szén-szén kötések kialakításához. A szerves lítiumvegyületeket fém lítiumból és alkil-halogenidekből állítják elő. Sok más lítiumvegyületet reagensként használnak szerves vegyületek előállítására. A népszerű vegyületek közé tartozik a lítium-alumínium-hidrid (Li[AIH₄]) és a lítium-trietil-bórhidrid (LiBH(C₂H₅)₃). ### Hadiipar A fémes lítiumot és komplex hidridjeit, mint például a Li[AlH₄]-t, rakéta-hajtóanyagok nagy energiájú adalékaként alkalmazzák. A lítium-alumínium-hidrid önmagában is használható szilárd üzemanyagként. A Mark 50 Torpedo kémiai energiát tároló meghajtórendszere (SCEPS) egy kis tartálynyi kén-hexafluorid gázt permetez szilárd lítiumtömbre. A reakció hőt termel, amelyet gőz termelésére használnak fel, a gőz pedig egy zárt Rankine-ciklus révén hajtja meg a torpedót. A lítium-6 tartalmú lítium-hidridet használják a hidrogénbombákban, amelyben egy atombomba körül helyezik el. ### Nukleáris A lítium-6 értékes neutronelnyelő anyag a magfúzióban, és kiindulóanyag a trícium termeléshez. A természetes lítium mintegy 7,5%-os arányban tartalmaz lítium-6 izotópot, amelyet izotópszétválasztás révén nagy mennyiségben állítottak elő nukleáris fegyverek gyártására. A lítium-7-et atomreaktorok hűtőfolyadékában is alkalmazzák. Lítium-deuterid volt a korai hidrogénbomba változatok választott fúziós üzemanyaga. Amikor neutronokkal bombázzák, a lítium-6 és a lítium-7 egyaránt tríciumot produkál. Ez a reakció – amely csak részben volt ismert az első hidrogénbomba tesztek során – volt a felelős a Castle Bravo atomrobbantás vártnál nagyobb energiahozamáért. A trícium viszonylag könnyen előidézhető magreakció során egyesül a deutériummal. Habár a részletek még mindig titkosak, úgy tűnik, a lítium-6-deuterid még mindig fontos szerepet játszik a modern nukleáris fegyverekben mint fúziós üzemanyag. A lítium-7 izotópban erősen dúsított lítium-fluorid képezi a folyékony sóolvadékos reaktorok LiF–BeF₂ sókeverékének egyik alapvető komponensét. A lítium-fluorid kémiailag rendkívül stabil, és a LiF–BeF₂ keverékek alacsony olvadásponttal rendelkeznek. Ezen kívül a ⁷Li, a Be és a F azon kevés nuklidok egyike, amelyek termikus neutronbefogási keresztmetszete elég kicsi ahhoz, hogy ne mérgezze a fissziós reaktorokban lejátszódó hasadási reakciókat. A kísérleti stádiumban levő magfúziós erőművekben a mágnesesen zárt, deutérium és trícium üzemanyagú reaktorokban lítiumot alkalmaznának a trícium előállítására. A természetben megtalálható trícium rendkívül ritka, ezért azt mesterségesen kell előállítani a reagáló plazmát körülölelő lítiumtartalmú „köpenyben”, ahol a plazmában lejátszódó deutérium–trícium reakció neutronjai a lítiumot további trícium keletkezése közben hasítják: $\mathrm{^6Li\ +\ n\ \rightarrow\ ^4He\ +\ ^3T}$ A lítiumot alfa-részecske vagy hélium atommag forrásként is használják. Amikor a ⁷Li-t felgyorsított protonokkal bombázzák, ⁸Be keletkezik, amely két alfa-részecskévé hasad el. Ezt a reakciót végezte el 1932-ben Cockroft és Walton, és ez volt az első teljesen mesterséges magreakció. (Nukleáris reakciókat és ember irányította nukleáris transzmutációt 1917-ben is megvalósítottak már, de csak természetes radioaktív forrásból származó alfa-részecskékkel). A lítium-7-et használó reaktorok nagy nyomáson melegítenek vizet, amely hő aztán korrózióra hajlamos hőcserélőkön adódik le. Ezekben a reaktorokban a lítiumra azért van szükség, hogy ellensúlyozza a neutronelnyelőként vízhez adott bórsav maró hatását. ### Gyógyászat A lítium hatékony gyógyszer a bipoláris zavarban szenvedők számára. Erre a célra különböző lítiumsókat, leggyakrabban a lítium-karbonátot (Li₂CO₃) és a lítium-citrátot (Li₃C₆H₅O₇) alkalmazzák. A lítiumsók hasznosak lehetnek a kapcsolódó betegségek, úgymint a szkizoaffektív zavar és a ciklikus depresszió kezelésében is. A lítiumról feltételezik, hogy lelassítja az Alzheimer-kór és a demencia kialakulását, így az ennek kockázatával élők számára védő hatású lehet. Ezeknek a sóknak az aktív része a lítiumion: Li⁺. A sók ugyanakkor növelhetik az Ebstein-anomália kialakulásának kockázatát olyan csecsemőknél, akik édesanyja lítiumot kapott a terhesség első trimeszterében. ## Biztonság A lítium maró hatású, ezért kezelése különleges odafigyelést igényel a bőrrel való érintkezés megelőzése érdekében. A lítiumpor vagy lítiumvegyületek (amelyek gyakran lúgosak) belégzése kezdetben irritálja az orrot és a torkot, míg nagyobb mennyiségben már folyadékfelhalmozódást okozhat a tüdőben, amely tüdőödémához vezet. A fém kezelése már önmagában is veszélyes, mert nedvességgel érintkezve maró lítium-hidroxid keletkezik. Levegőnek (és különösen nedvességnek kitéve) más alkálifémekhez hasonlóan, az elemi lítium is erősen gyúlékony és kismértékben robbanásveszélyes. Ezért a lítiumot levegőtől elzárva, nem-reakcióképes vegyületekben, például könnyűbenzinben (nafta) tárolják. Törvényi szabályozása Néhány jogrendszer korlátozza a lítiumelemek eladását, amelyek a lítium legkönnyebben elérhető forrásai az átlag fogyasztó számára. A lítiumelemek bizonyos típusainak szállítása megtiltható egyes közlekedési eszközökön (különösen a repülőgépeken), mert a legtöbb lítiumelem rövidre zárva nagyon gyorsan lemerül, ami túlmelegedéshez és esetleges robbanáshoz vezet. A legtöbb fogyasztókhoz kerülő termék beépített túlmelegedés elleni védelemmel van ellátva, vagy már eleve a kialakítása megakadályozza a zárlati áramok folyását. A belső rövidzárlat kialakulásának lehetősége is ismert, ez gyártási hibák vagy az elemek sérülésének következtében alakulhat ki, és spontán túlmelegedéshez vezet. ## Fordítás

Récefélék

A récefélék (Anatidae) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe tartozó család. 55 nem és 161 faj tartozik a családba. Közismert elnevezésük szerint az ide tartozó madarak három nagy csoportja a ludak, a récék és a hattyúk. A vízimadarak között ez a legismertebb és gazdasági szempontból a legfontosabb család. Egyes fajok ma is fontosak a vadászat számára, sokuk szerepel az emberi kultúrában, mítoszokban, mesékben. Öt fajukat sikerült az emberi történelem során háziasítani: a tőkés récét, a nyári ludat, a hattyúludat, a pézsmarécét és a nílusi ludat. Rendszertani szempontból a réceféléket gyakran további alcsaládokba sorolják, ezek a réceformák (Anatinae), a lúdformák (Anserinae), a fütyülőlúdformák (Dendrocygninae), a gyöngyösréceformák (Stictonettinae), a tarkalúdformák (Tadorninae) és a halcsontfarkú réceformák (Oxyurinae). A récefélék családja az egyik leginkább összetett család a madarak között. A 6 alcsaládhoz sok nemzetség, sok nem (közülük sok monotipikus) és 161 faj tartozik. A nagyobb fajszámú nemeken belül sokszor több alnemet lehet elkülöníteni. Szerte a Földön elterjedt család, képviselői az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen előfordulnak. Szinte valamennyi fajuk erősen vízhez kötött. A legtöbb faj édesvizek közelében él, még az úgynevezett tengeri récék is csak télen, a szaporodási időszakon kívül élnek a tengeren, de ezek közül is a legtöbb faj a partok közelében él. Természetvédelmi szempontból a récefélék családja szintén nagyon változatos. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján 33 fajuk van nyilvántartva, mint valamiképpen veszélyeztetett. A récefélék többségét azonban nem fenyegeti semmilyen veszély, vannak köztük kifejezetten gyakori fajok is. Az emberi terjeszkedés és vadászat miatt 1500 óta 10 fajuk kihalt. ## Elterjedésük Az Antarktisz kivételével a család képviselői valamennyi kontinensen elterjedtek, északon egyes fajok messze az északi sarkkörön túl élnek; bár magán az antarktiszi kontinensen nem élnek, de a szubantarktikus szigeteken már találunk réceféléket. Majd minden éghajlati övben élnek képviselőik. Szinte valamennyi fajuk erősen vízhez kötött madár. A legtöbb faj édesvizek közelében él, még az úgynevezett tengeri récék is csak télen, a szaporodási időszakon kívül élnek a tengeren, de ezek közül is a legtöbb faj a partok közelében él. Ahogy az éghajlati övek szinte mindegyikében, úgy a magassági övek közül is majd mindegyikben élnek récefélék. A legtöbb faj síkvidéken, síksági folyók és tavak partján él, de a vörös ásólúd (Tadorna ferruginea) és az indiai lúd (Anser indicus) a hegyvidékeken akár 5000 méteres magasságban is megtalálható. A trópusi és szubtrópusi fajok többsége állandóan egy helyben él vagy az esőknek megfelelően lokálisan vándorol. A mérsékelt égövi fajok egy részénél és az északi sark körül élő fajoknál viszont évszakos vándorlás figyelhető meg. Legismertebbek a magas északon élő lúdfajok, melyek sarkvidéki fészkelő helyükről minden évben sok ezer kilométert repülnek, hogy telelőhelyükre jussanak. ## Származásuk A récefélék családja az oligocén kor óta ismert, de ebből az időszakból viszonylag kevés fosszilizálódott leletük van. A család erős radiációja a miocén korra tehető. Az összes nagyobb nemzetség a miocén kor óta kimutatható. Sok taxonuk (egyazon kategóriába sorolt és közös gyűjtőnévvel ellátott fajcsoportjuk) a fejlődés során kihalt. Több korábban ide sorolt fosszilis alakot elkülönítettek és azokat jelenleg különálló családként tartják nyilván a lúdalakúak között. Ilyen családok a Presbyornithidae, Cnemiornithidae, Romainvillidae, Cygnopteridae és Paranyrocidae. A következő fosszilis és szubfosszilis taxonok maradtak a récefélék családján belül: - Dendrocheninae – Két nemük, a Mionetta és a Dendrochen a miocénból ismert Európa és Észak-Amerika területéről. A Mionetta blanchardi faj a mai Franciaország területén élt, míg a Dendrochen robusta a mai Dél-Dakota akkoriban szubtrópusi szavannáin és folyópartjain élt. - Thambetochenini – A ma élő úszórécék legközelebbi rokonaiként besorolt fajok egykor a Hawaii-szigeteken éltek. Négy nagy termetű, röpképtelen fajukat jóval az európaiak megérkezése előtt kiirtották a Hawaii-szigetekre települő polinézek. - Finschs-réce (Chenonetta finschi) – Nagy testű, röpképtelen új-zélandi réce, melyet nagy valószínűséggel kiirtottak a maorik, de elképzelhető, hogy még élt Új-Zéland európaiak általi felfedezése idején. ## Rendszerezés A récefélék legközelebbi rokona a különálló családba sorolt hasadtujjú lúd (Anseranas semipaémata), mely egy nagyon korai leágazás a lúdalakúak családfáján. A két család távolabbi rokonai a tüskésszárnyúmadár-félék családjába sorolt három faj. Rendszertani besorolásuk nem teljesen egységes, az itt közreadott változat a leginkább elfogadott változat. A család az alábbi alcsaládokat, nemzetségeket, nemeket és fajokat foglalja magában. ### Fütyülőlúdformák A fütyülőlúdformák (Dendrocygninae) alcsaládjába két nemzetség tartozik: - Fütyülőludak (Dendrocygnini) nemzetsége – 1 nem - Dendrocygna – 8 faj - piroscsőrű fütyülőlúd (Dendrocygna autumnalis) - sujtásos fütyülőlúd (Dendrocygna bicolor) - pálmafütyülőlúd vagy karibi fütyülőlúd (Dendrocygna arborea) - vándorfütyülőlúd (Dendrocygna arcuata) - sarlós fütyülőlúd (Dendrocygna eytoni) - gyöngyös fütyülőlúd (Dendrocygna guttata) - bengáli fütyülőlúd (Dendrocygna javanica) - apáca-fütyülőlúd (Dendrocygna viduata) - Vöcsökrécék (Thalassornini) nemzetsége – 1 nem - Thalassornis – 1 faj - vöcsökréce (Thalassornis leuconotus) ### Lúdformák A lúdformák (Anserinae) alcsaládja három nemzetséget tartalmaz, melyből egynek mára valamennyi képviselője kihalt: - Valódi ludak (Anserini) nemzetsége – 3 nem - Branta – tengeri ludak, 6 faj - kanadai lúd (Branta canadensis) - alaszkai lúd (Branta hutchinsii) egyes rendszerekben alfajnak tartják Branta canadensis hutchinsii néven - örvös lúd (Branta bernicla) - apácalúd (Branta leucopsis) - vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) - hawaii lúd (Branta sandvicensis) - Anser – mezei ludak, 8 faj - nyári lúd (Anser anser) - nagy lilik (Anser albifrons) - vetési lúd (Anser fabalis) - tundralúd (Anser serrirostris, 2019 előtt Anser fabalis serrirostris) - kínai hattyúlúd (Anser cygnoides) - kis lilik (Anser erythropus) - indiai lúd (Anser indicus) - rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus) - Chen fehér ludak – 3 faj - sarki lúd (Chen caerulescens vagy Anser caerulescens) - császárlúd (Chen canagica vagy Anser canagicus) - hólúd (Chen rossii vagy Anser rossii) - Hattyúk (Cygnini) nemzetsége – 1 nem - Cygnus – 6 faj - bütykös hattyú (Cygnus olor) - kis hattyú (Cygnus columbianus) - énekes hattyú (Cygnus cygnus) - trombitás hattyú (Cygnus buccinator) - fekete hattyú (Cygnus atratus) - feketenyakú hattyú (Cygnus melanocoryphus) - Tyúkludak (Cereopsini) nemzetsége – 2 nem - Cereopsis (Latham, 1802) – 1 faj - tyúklúd (Cereopsis novaehollandiae) - Coscoroba – 1 faj - koszkoróbahattyú (Coscoroba coscoroba) ### Gyöngyösréceformák - Gyöngyösréceformák (Stictonettinae) alcsaládja – 1 nem és 1 faj - Stictonetta nem (Reichenbach, 1853) – 1 faj - gyöngyös réce (Stictonetta naevosa) ### Tüskészárnyúlúd-formák - - Plectropterus (Stephens, 1824) – 1 faj - tüskésszárnyú lúd (Plectropterus gambensis) ### Ásólúdformák - Ásóludak (Tadorini) nemzetsége – 6 nem - Cyanochen – 1 faj - kékszárnyú lúd (Cyanochen cyanopterus) - - Alopochen (Stejneger, 1885) – nílusi ludak, 2 faj - nílusi lúd (Alopochen aegyptiacus vagy Alopochen aegyptiaca) - mauritiusi ásólúd (Alopochen mauritianus) – kihalt - madagaszkári ásólúd (Alopochen mauritianus sirabensis) – alfaj, kihalt - - Mascarenachen (G.S. Cowles, 1994) – 1 kihalt faj - réunioni ásólúd (Mascarenachen kervazoi) – kihalt - - Neochen (Oberholser, 1918) – Orinoco-ludak, 1 faj. - orinocói lúd (Neochen jubata) - - Chloephaga (Eyton, 1838) – piszecsőrű ludak, 5 faj - andoki lúd (Chloephaga melanoptera) - Magellán-lúd (Chloephaga picta) - szirti lúd (Chloephaga hybrida) - szürkefejű lúd (Chloephaga poliocephala) - rőtesfejű lúd (Chloephaga rubidiceps) - - Tadorna (Oken, 1817) – ásóludak, 6 faj - bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) - vörös ásólúd (Tadorna ferruginea) - szürkefejű ásólúd (Tadorna cana) - koreai ásólúd (Tadorna cristata) - ausztrál ásólúd (Tadorna tadornoides) - új-zélandi ásólúd (Tadorna variegata) - - Radjah (Reichenbach, 1853) – radjah ásólúd, 1 faj - radjah ásólúd (Radjah radjah) - - Pachyanas (Oliver, 1955) – 1 faj - Chatham-szigeteki réce (Pachyanas chathamica) – régen kihalt faj - Zuhatagirécék (Merganettini) nemzetsége – 1 nem - Merganetta – 1 faj - zuhatagi réce (Merganetta armata) - Karimáscsőrű récék (Hymenolaimini) nemzetsége – 2 nem - Hymenolaimus – 1 faj - karimáscsőrű réce (Hymenolaimus malacorhynchos) - - Salvadorina (Rothschild & Hartert, 1894) – salvadori récék, 1 faj - Salvadori-réce (Salvadorina waigiuensis) ## Barátréceformák - Bukórécék (Aythyini) nemzetsége – 2 nem, 16 faj - Aythya (Boie, 1822) – bukórécék, 12 faj - amerikai barátréce (Aythya americana) - barátréce (Aythya ferina) - búbos réce (Aythya affinis) - cigányréce (Aythya nyroca) - hegyi réce (Aythya marila) - kontyos réce (Aythya fuligula) - madagaszkári cigányréce (Aythya innotata) - örvös réce (Aythya collaris) - rókafejű réce (Aythya valisineria) - ausztrál cigányréce (Aythya australis) - maori cigányréce (Aythya novaeseelandiae) - mandzsu réce (Aythya baeri) - Netta (Kaup, 1829) – üstökös récék, 4 faj - pirosszemű réce (Netta erythrophthalma) - peposaca réce (Netta peposaca) - üstökösréce (Netta rufina) - rózsásfejű réce (Netta caryophyllacea, régebben Rhodonessa caryophyllacea) – kihalt ### Réceformák A réceformák (Anatinae) alcsaládjába 4 nemzetség és 23 nem tartozik: - Úszórécék (Anatini) nemzetsége – 9 nem - Chendytes (Miller, 1925) – régen kihalt fajok - (Chendytes lawi) - (Chendytes milleri) - - Spatula (Boie, F. 1822) - 10 faj - böjti réce (Spatula querquedula) - hottentotta réce (Spatula hottentota) - ezüstréce (Spatula versicolor) - ezüstcsőrű réce (Spatula puna) - kékszárnyú réce (Spatula discors) - fahéjszínű réce (Spatula cyanoptera) - fokföldi kanalasréce (Spatula smithii) - argentin kanalasréce (Spatula platalea) - ausztráliai kanalasréce (Spatula rhynchotis) - kanalas réce (Spatula clypeata) - - Mareca (Stephens, 1824) – fütyülő récék, 5 élő és 1 régen kihalt faj - fütyülő réce (Mareca penelope) - álarcos réce (Mareca americana) - chilei fütyülőréce (Mareca sibilatrix) - amszterdam-szigeti réce (Mareca marecula) - kendermagos réce (Mareca strepera) - sarlós réce (Mareca falcata) - - Lophonetta (Riley, 1914) – copfos récék, 1 faj - copfos réce (Lophonetta specularioides) - - Speculanas (von Boetticher, 1929 – szemüveges récék, 1 faj - szemüveges réce (Speculanas specularis) - - Amazonetta (Boetticher, 1929) – amazonasi récék, 1 faj - amazonasi réce (Amazonetta brasiliensis) - - Sibirionetta (Boetticher, 1929) – cifra réce, 1 faj - cifra réce (Sibirionetta formosa) - - Anas (Linnaeus, 1758) – úszórécék, 30 faj - nyílfarkú réce (Anas acuta) - Kerguelen-szigeteki nyílfarkúréce (Anas eatoni) - déli-georgiai nyílfarkúréce (Anas georgica) - Bahama-réce (Anas bahamensis) - piroscsőrű réce (Anas erythrorhyncha) - bantu réce (Anas capensis) - Bernier-réce (Anas bernieri) - mauritiusi réce (Anas theodori) – kihalt - fehértorkú réce (Anas gibberifrons) - szürke réce (Anas gracilis) - gesztenyebarna réce (Anas castanea) - csörgő réce (Anas crecca) - zöldszárnyú réce (Anas crecca caroilensis) alfaj - dél-amerikai csörgő réce (Anas flavirostris) - maori réce (Anas aucklandica) - Campbell-réce (Anas nesiotis) - Anas chlorotis, lehet hogy alfaj Anas aucklandica chlorotis - afrikai fekete réce (Anas sparsa) - sárgacsőrű réce (Anas undulata) - madagaszkári réce (Anas melleri) - kormos réce (Anas rubripes) - floridai réce (Anas fulvigula) - mexikói réce (Anas diazi) - Mariana-szigeteki réce (Anas oustaleti) - laysani réce (Anas laysanensis) - hawaii réce (Anas wyvilliana) - Fülöp-szigeteki réce (Anas luzonica) - szemöldökös réce (Anas superciliosa) - tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) - házi kacsa (Anas platyrhynchos domestica) alfaj - foltoscsőrű réce (Anas poecilorhyncha) - - Marmaronetta (Reichenbach, 1853) – márványos récék, 1 faj - márványos réce (Marmaronetta angustirostris) - Thambetochenini nemzetség – 4 nem és 6 kihalt faj, melyek egykor a Hawaii-szigeteken éltek - Chelychelynechen (Olson & James, 1991) – 1 régen kihalt faj - Chelychelynechen quassus – Kauai szigetén élt egykor - Thambetochen (Olson, 1976) – 2 régen kihalt faj - Thambetochen xanion – Oahu szigetén élt egykor - Thambetochen chauliodous – Maui, Lanai és Molokai szigetén élt egykor - Ptaiochen (Olson & James, 1991) – 1 régen kihalt faj - Ptaiochen pau – Maui szigetén élt egykor - Talpanas (Olson & James, 2009) – 1 régen kihalt faj, feltételesen idehelyezve - Talpanas lippa – Kauai szigetén élt egykor - Pehelyrécék (Somaterini) nemzetsége – 2 nem, 4 faj - Polysticta (Eyton, 1836) – kis pehelyrécék, 1 faj. - Steller-pehelyréce (Polysticta stelleri) - Somateria (Leach, 1819) – valódi pehelyrécék, 3 faj. - pehelyréce (Somateria mollissima) - cifra pehelyréce (Somateria spectabilis) - pápaszemes pehelyréce (Somateria fischeri) - Tengeri récék és bukók (Mergini) nemzetsége – 8 nem, 13 faj - Histrionicus (Lesson, 1828) – tarka récék, 1 faj - tarka réce vagy harlekinréce (Histrionicus histrionicus) - Camptorhynchus (Bonaparte, 1838) – labradori récék, 1 faj – kihalt - labradori réce (Camptorhynchus labradorius) – kihalt - Melanitta (Boie, 1822) – tengeri récék, 3 faj. - fekete réce (Melanitta nigra) - Melanitta nigra americana alfaj - füstös réce (Melanitta fusca) - Melanitta fusca deglandi alfaj - pápaszemes réce (Melanitta perspicillata) - Clangula (Leach, 1819) – jeges récék, 1 faj - jegesréce (Clangula hyemalis) - Bucephala (Baird, 1858) – kercerécék, 3 faj - kerceréce (Bucephala clangula) - izlandi kerceréce (Bucephala islandica) - fehérfejű kerceréce (Bucephala albeola) - Mergellus (Selby, 1840) – kis bukók, 1 faj - kis bukó (Mergellus albellus vagy Mergus albellus) - Lophodytes (Reichenbach, 1853) – bóbitás bukók, 1 faj - bóbitás bukó (Lophodytes cucullatus vagy Mergus cucullatus) - Mergus (Linnaeus, 1758) – valódi bukók, 5 faj - nagy bukó (Mergus merganser) - örvös bukó (Mergus serrator) - Auckland-szigeteki bukó (Mergus australis) – kihalt - füstös bukó (Mergus octosetaceus) - csuklyás bukó (Mergus squamatus) ### Halcsontfarkú réceformák A halcsontfarkú réceformák (Oxyurinae) alcsaládjába három nem tartozik: - Nomonyx (Ridgway, 1880) – feketearcú récék, 1 faj - feketearcú réce (Nomonyx dominica) - Oxyura (Bonaparte, 1828) – halcsontfarkú récék, 7 faj - halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis) - szálkás réce (Oxyura australis) - kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) - csuklyás réce (Oxyura maccoa) - argentin kékcsőrű réce (Oxyura vittata) - andoki halcsontfarkú réce (Oxyura ferruginea) - Heteronetta (Salvadori, 1865) – kakukkrécék, 1 faj. - kakukkréce (Heteronetta atricapilla) ### Rendszeren kívüli nemzetségek és nemek A récefélék családjának alcsaládjaiba pontosan be nem illeszthető, emiatt különálló, rendszeren kívüli nemzetségek és nemek - lebernyegesrécék (Biziurini) nemzetsége – 1 nem, 1 faj - Biziura (Stephens, 1824) – lebernyeges récék, 1 faj. - lebernyeges réce (Biziura lobata) - Lapátcsőrű récék (Malacorhynchini) nemzetsége – 1 nem, 1 élő és 1 kihalt faj - - ásólúdformák vagy Halcsontfarkú réceformák - Malacorhynchus (Swainson, 1831 – lapátcsőrű récék, 1 élő és 1 régen kihalt faj - lapátcsőrű réce (Malacorhynchus membranaceus) - Malacorhynchus scarletti – Új-Zélandon élt egykor, feltehetően a 16. századra kiirtották a szigetekre betelepülő maorik - Gőzhajórécék (Tachyerini) nemzetsége – 1 nem - ásólúdformák vagy úszórécék - Tachyeres (Owen, 1875) – 4 faj - patagóniai gőzhajóréce (Tachyeres patachonicus) - óriás-gőzhajóréce (Tachyeres pteneres) - fehérfejű gőzhajóréce (Tachyeres leucocephalus) - falklandi gőzhajóréce (Tachyeres brachypterus) - Fényrécék (Cairini) nemzetsége – 7 nem, 11 faj - Aix (Boie, 1828) – díszrécék, 2 faj - ásólúdformák vagy úszórécék - karolinai réce vagy kisasszonyréce (Aix sponsa) - mandarinréce (Aix galericulata) - Pteronetta (Salvadori, 1895) – kongói récék, 1 faj - kongói réce (Pteronetta hartlaubii) - Cairina (Fleming, 1822) – pézsmarécék, 1 faj - pézsmaréce (Cairina moschata) - Asarcornis (Salvadori, 1895) 1 faj - dzsungelréce (Asarcornis scutulata) - Chenonetta (Brandt, 1836) – sörényes ludak, 1 élő és 1 régen kihalt faj - ásólúdformák vagy úszórécék - sörényes lúd (Chenonetta jubata) - Finschs-réce (Chenonetta finschi) - - Nettapus (Brandt, 1836) – törpeludak, 3 faj - ásólúdformák vagy úszórécék - afrikai törpelúd vagy bantu törpelúd (Nettapus auritus) - örvös törpelúd (Nettapus coromandelianus) - kendermagos törpelúd (Nettapus pulchellus) - Callonetta (Delacour, 1936) – vörösvállú récék, 1 faj - ásólúdformák vagy úszórécék - vörösvállú réce (Callonetta leucophrys) - Sarkidiornis (Eyton, 1838) – 2 faj - ásólúdformák vagy úszórécék - bütykös fényréce (Sarkidiornis melanotos) - amerikai fényréce (Sarkidiornis sylvicola) ## Megjelenésük A réceféléknél általános tulajdonság, hogy többé vagy kevésbé a vízi életmódhoz alkalmazkodtak. Testük hosszú és széles, jó úszófelületet ad. Lábukon úszóhártyák láthatók (ezek a hawaii lúdnál erősen visszafejlődtek) és lábaik testük hátsó felén helyezkednek el, hogy könnyebben tudják hajtani magukat vele a vízben. Hátul eredő lábaik miatt a szárazon a legtöbb faj csak ügyetlenül, „kacsázva” tud közlekedni, de közel sem annyira ügyetlenek a szárazföldön, mint a tengeri madarak többsége. Nyakuk több fajnál – elsősorban a ludaknál és a hattyúknál, de néhány récénél is – hosszú. Testméretük erősen változó. A legkisebb fajok a Nettapus nembe sorolt törpeludak. Ezek hossza nagyjából 30 centiméter, súlyuk 230 gramm. A méretskála túlsó végén a trombitás hattyú (Cygnus buccinator) és a bütykös hattyú (Cygnus olor) áll, melyek testhossza 160 centiméter. Ezek súlya elérheti a 14 kilogrammot, és ezek az egyik legnehezebb, röpképes madarak. A trombitás hattyú szárnyfesztávolsága 210 centiméter. Tollazatuk sűrű, és a fartőmirigy olajos váladékával rendszeresen kenik a madarak, hogy kellően vízálló legyen. Sok fajuk tollazata kifejezetten díszes. A legtöbb színes tollú faj a réceformák (Anatinae) alcsaládjába tartozik. Ezeknél a fajoknál jól fejlett ivari dimorfizmus figyelhető meg. A tojók szinte valamennyi fajnál egyszerű barnás tollazatú madarak, míg a hímek tollazata még a közeli rokon fajoknál is sokszor nagyon eltérő. Ez elsősorban a különböző fajok nászidőszakban egymástól való elkülönülését szolgálja. Jól megfigyelhető, hogy ha egy ilyen faj olyan környezetbe kerül (elsősorban szigeten, elkülönülve a többi rokon fajtól), ahol ez már nem szükséges, akkor a hímek tollazata nemzedékről nemzedékre egyre dísztelenebb lesz és egyre jobban hasonlítanak a tojókra. Erre jó példa a Campbell-réce (Anas nesiotis) vagy a laysani réce (Anas laysanensis). A réceformákkal ellentétben a ludaknál és a többi alcsalád fajainál az ivari dimorfizmus nem ennyire kifejezett. A fütyülőlúdformák (Dendrocygninae), a lúdformák (Anserinae) közé sorolt fajoknál és a külön alcsaládba sorolt gyöngyös récénél (Stictonetta naevosa) nincs ivari dimorfizmus, a két ivar képviselői szinte teljesen azonosan néznek ki. A díszes tollazatú hímek a récéknél is elvesztik pompás tollruhájukat a nászidőszak végén és a következő nászidőszakig jóval fakóbb, a tojókhoz hasonló tollazatot öltenek. A fiókák felnevelése közben, míg azok röpképtelenek, az összes faj átesik a vedlési időszakon, mely során egyszerre vesztik el összes szárnyevezőtollukat. Míg az újak ki nem nőnek, a madarak repülésképtelenné válnak. A fiatal madarak többnyire a tojóhoz hasonló tollazatot viselnek. A fajoknál szinte minden esetben, ha van ivari dimorfizmus, akkor a hím a díszesebb. Egyetlen kivétel az új-zélandi ásólúd, ahol a fekete hím kevésbé díszes, mint a narancsszínű testű és fehér fejű tojó. Ennél a fajnál kivételesen a tojó veszíti el díszes tollazatát a szaporodási időszak után, a hím tolla egész évben ugyanolyan. ## Életmódjuk A családon belül nappali és éjszakai életmódú fajok egyaránt vannak. A legtöbb fajnál ez nem erősen meghatározott, és többségük hajnalban vagy szürkületkor a legaktívabb. Sok faj a vízen alszik, fejüket jellegzetes módon szárnyuk alá dugva. Sok faj nappal tollászkodik, rendbe rakja és fartőmirigyének váladékával átolajozza tollait. A nem bukó életmódú fajok is sokszor fürdenek és lebuknak a víz alá, hogy tollaikat megtisztítsák. A legtöbb faj költési időszakban párban él, költőkolóniát viszonylag kevés faj alkot. Költési időszakon kívül viszont nagyon társas madarak. Sokszor több fajból álló vegyes kolóniákat alkotnak. Csak négy szigorúan monogám módon élő, egész évben területtartó faj van a családban. Közülük három, a karimáscsőrű réce (Hymenolaimus malacorhynchos), a zuhatagi réce (Merganetta armata) és a Salvadori-réce (Salvadorina waigiuensis) , olyan hegyvidéki folyókban él, ahol viszonylag kevés a táplálék, emiatt minden párnak szigorúan őrzött revírje van. A negyedik faj az Etióp-magasföldön élő kékszárnyú lúd (Cyanochen cyanopterus). ## Táplálkozásuk A családon belül a fajok rengeteg egymástól távol álló táplálkozási szokást alakítottak ki a táplálékspektrum minél szélesebb kiaknázása miatt. Ezért nem lehet egységesen jellemezni ilyen téren a családot, pont a táplálkozási szokások igen váltakozó mivolta indokolja, hogy egyes területeken miért tud viszonylag sok faj együtt élni. A ludak és a hattyúk elsősorban növényevők. A hattyúk jellegzetes hosszú nyaka is a vízinövényekhez való hozzáférés miatt alakult ki. A hattyúk elsősorban a vízen élnek, ott is táplálkoznak. Velük ellentétben a ludak elsősorban a szárazföldön keresik táplálékukat – füveket és leveleket. A tarkaludak is elsősorban növényevők, néhány fajuk csak növényi eredetű anyagokat fogyaszt. E fajok fiókáinak étrendjében is fontos szerepet kap az állati eredetű táplálék, apró rákok és vízi rovarok formájában. Az úszórécék jellegzetes „fejre álló” módon gyűjtik be a vízből táplálékukat, vagy a vízfelszínt szűrik át csőrükkel. Ez a vízszűrési technika a kanalasréce-fajoknál jellegzetes csőralakuláshoz vezetett. Az úszórécék táplálékában már fele-fele a növényi és az állati eredetű táplálék. A bukórécék és a halcsontfarkú récék mélyen lebuknak a víz alá táplálékuk, a halak, apróbb vízi állatok után. A bukók és a tengeri récék szinte kizárólag állati eredetű táplálékot fogyasztanak, elsősorban halakat. ## Szaporodásuk A récefélék' családjában viszonylag kevés faj költ kolóniában. Ezek is valamennyien a tundrán élő fajok, ahol a hatalmas nyílt területen előnyösebb, ha több pár fészkel egymás közelében, mert könnyebben észreveszik a ragadozókat, és összefogva esetleg el is tudják űzni őket. Ezek a kolóniák is viszonylag kicsik, többnyire csak néhány pár áll össze, ritkán több tucat. A családra jellemző a monogám életmód. Csak két fajról, a csuklyás récéről (Oxyura maccoa) és a bütykös fényrécéről (Sarkidiornis melanotos) bizonyosult be, hogy poligám kapcsolatban él, egy hím több tojóval él együtt. A récék többségénél minden egyed minden szaporodási időszakban új párt választ magának. A ludak és a hattyúk viszont tartós párkapcsolatban élnek, ami ha sikeres, akkor egészen az egyik egyed haláláig tart. A pár idős, még életben levő tagja többnyire már nem keres új párt magának, élete során már nem szaporodik többet. A fészeképítés többnyire a tojók feladata. A hattyúknál és fütyülőludaknál a hímek is besegítenek, a koszkoróbahattyúnál (Coscoroba coscoroba) és a tyúklúdnál (Cereopsis novaehollandiae) viszont ez teljesen a hím feladata. A fészek a ludaknál és sok récénél egy földbe kapart mélyedés, melyet tollaikkal bélelnek ki, vagy száraz növényi részekből épített sekély tákolmány. A hattyúk fészkei viszont nagy méretűek, ágakból és füvekből készülnek. Nehéz észrevenni őket, mert a madarak általában jól elrejtik a vízparti növényzet közé. A fütyülőludak, bukók, fényrécék között akadnak odúfészkelő fajok is. Ezek nem képesek odút kialakítani, keresniük kell egy természetes úton létrejöttet. Fészekaljuk fajtól függően 4–13 tojásból áll. Méretükhöz viszonyítva a ludak és hattyúk rakják a legkisebb, míg az úszó- és bukórécék a legnagyobb tojásokat. A kotlási időszak 22–40 nap között mozog. Leghosszabb ideig a legnagyobb testű hattyúk kotlanak. Rövid kotlási időszaka van általában az úszórécéknek és a sarkvidéki lúdfajoknak, melyeknek sietniük kell, hogy a rövid sarki télben fel tudják nevelni fiókáikat. A récék között akad néhány fakultatív fészekparazita faj, például a rókafejű réce (Aythya valisneria), melyek tojói saját fészkük felépítése előtt felkeresik más tojók fészkeit is (esetenként többet is) és oda is leraknak pár tojást. Ezután megépítik saját fészküket, melybe néha más tojók is raknak tojásokat. Ennek a szaporodási mechanizmusnak az oka, hogy ezek a fajok olyan helyeken fészkelnek, ahol nagy a veszélye, hogy a teljes fészekalj megsemmisül, így ha más fészekbe is raknak tojásokat, akkor ott még van esélye a fiókáknak felnőni. Ezzel a viselkedésmóddal ellentétben a dél-amerikai kakukkréce (Heteronetta atricapilla) obligát fészekparazita, saját fészket egyáltalán nem épít. Tojásait más récék vagy szárcsák fészkeibe rakja és azokra bízza a kiköltést. Kikelés után egy-két nappal a fióka elhagyja a fészket és többé nincs más madárra utalva, önellátóan táplálkozik. A közismert kakukkal ellentétben e faj nem károsítja a nevelőszülők fészekalját és nem is igényel táplálást. A réceféléknél a fiókák fészekhagyók, kikelésük után azonnal tudnak úszni és néhány napnál többet nem töltenek a fészekben. Rögtön önállóan tudnak táplálkozni, szüleiknek nem kell etetni őket. A szülők fajtól függően eltérő ideig, de néhány hétig mindenképp kísérik fiókáikat és igyekeznek megvédeni az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Az évenként új párkapcsolatot létesítő fajoknál ez a feladat többnyire kizárólag a tojóra hárul. A tartós párkapcsolatban élő fajoknál mindkét szülő kiveszi részét a fiókák neveléséből. Az ilyen módon élő hattyúk és ludak sokáig, sokszor egészen a következő idényig együtt maradnak fiókáikkal és a vonuló fajok elvezetik a fiatal madarakat életükben először a telelőhelyekre. Így tanulják meg, hogy hová kell vonulni, hol lehet útközben megpihenni. A réceféléknél nagy a fiatal madarak halálozási rátája. A fiatal madarak 40–60%-a elpusztul még születése évében. Ezután sem túl hosszú a legtöbb faj várható élettartama. A récék többsége 2–3 évig él csak, a ludak valamivel tovább, 5–6 évig, a nagy testű hattyúk még tovább. Ezek azonban csak várható középértékek. Fogságban sokkal tovább élhetnek a madarak. A tőkés récénél 29 év, míg a nyári lúdnál 26 év a rekord. ## Természetvédelmi helyzetük A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján 33 fajuk van nyilvántartva, mint valamiképpen veszélyeztetett. A récefélék többségét nem fenyegeti semmilyen veszély, vannak köztük kifejezetten gyakori fajok is. 1500 óta a következő fajok haltak ki végleg a családból: - Mauritiusi ásólúd (Alopochen mauritianus) – Valószínűleg 1698-ra halt ki végleg vadászat miatt Mauritius szigetéről. Utoljára Leguat látta 1693-ban. - Réunioni ásólúd (Mascarenachen kervazoi) – Kizárólag Réunion szigetéről szubfosszilis formában ismert faj. Bertrand Kerzavo találta meg maradványait 1974-ben. A faj feltehetően 1710-re kihalt. Kihalásának oka nagy valószínűséggel a vadászat volt. - Koreai ásólúd (Tadorna cristata) – A Természetvédelmi Világszövetség a kihalástól veszélyeztetett fajként tartja nyilván, de a biológusok többsége szerint a faj valamikor az 1980-as években kihalt. Utoljára 1985-ben látták. - Finsch-réce (Chenonetta finschi) – Új-Zéland szigetéről szubfosszilis formában ismert faj. Úgy tűnik, hogy az Ausztráliában honos sörényes lúd (Chenonetta jubata) legközelebbi rokonfaja volt. Egy 1870-ben láttak Új-Zélandon egy ismeretlen récefajt, amelyik talán ennek a fajnak egy egyede lehetett. Emiatt szerepel a listán. - Amszterdam-szigeti réce (Anas marecula) – Kizárólag az Amszterdam-szigetről ismert, mely a Francia déli és antarktiszi területek része. A fajnak csak csontjai ismertek. Valószínűleg több száz éve kihalt már. Valószínűleg a szigeteket felkereső bálnavadászok végeztek a madárral, amely nemigen tudott elmenekülni előlük, és mivel a szigeten nem éltek emlősök, nem is alakult ki benne menekülési viselkedés. - Mauritiusi réce (Anas theodori) – Mauritius szigetén élt. Csontjai alapján ismert faj, de a szigetet felkereső tengerészek és kereskedők is beszámoltak róla többször. Először 1681-ben tudósítottak róla. A szemtanúk szerint szürke madár volt, és nagy számban népesítette be az erdőben található tavakat és mocsarakat. A sziget betelepülése után a mértéktelen vadászat miatt 1693-ra nagyon megritkult, és utolsó ismert példányát 1696-ban ejtették el. - Mariana-szigeteki réce (Anas oustaleti) – 1981-ben látták utoljára a csendes-óceáni Északi-Mariana-szigeteken levő hazájában - Rózsásfejű réce (Netta caryophyllacea, régebben Rhodonessa caryophyllacea) – Az utolsó ismert példányt C. M. Inglis lőtte 1935-ben Dabhanga közelében, Bihár államban, Indiában. Egyelőre a Vörös Listán még nem mint kihalt faj szerepel, mert a madár talán még életben lehet Mianmar északi részén, ami tudományos szempontból elég feltáratlan területnek számít. - Labradori réce (Camptorhynchus labradorius) – E tengeri récefaj kihalásának oka ismeretlen. Furcsa felépítésű csőre arra utal, hogy táplálkozási szokásai is különlegesek voltak: valószínűleg apró csigákon élt. Ez is hozzájárulhatott kipusztulásához, hiszen az egy bizonyos táplálékra specializálódott állatfaj mindig érzékenyebb a környezet változásaira. Észak-Amerika keleti részén a fokozódó emberi tevékenység hatására átalakult a tengerparti élőhelyek csigafaunája, ami a faj számára végzetesnek bizonyult. Az utolsó közlés egy hím példányról szól, amelyet 1875 őszén fogtak a Long Islandhez közeli vizeken. - Auckland-szigeteki bukó (Mergus australis) – A faj az Auckland-szigeteken volt honos, ahol 1840-ben fedezték fel. Kihalásához a vadászat mellett a betelepített disznók, patkányok, kutyák és macskák is hozzájárultak, melyek ellen ez a nehézkesen repülő faj nem tudott védekezni. Utolsó példányát 1902-ben gyűjtötték be. Azóta semmi nyoma a fajnak, pedig több alkalommal is intenzíven keresték a térségben. ## A Kárpát-medencében előforduló fajok A récefélék családjából viszonylag sok faj fordul elő a Kárpát-medence térségében. Az európai kontinensen költő fajok közül mindegyik mint költőfaj él a Kárpát-medencében, míg a tengeri récék, a bukók és az Európa északi részein költő lúdfajok mint téli vendégek tartózkodnak a régióban. Ezeken felül néhány ázsiai faj is felbukkanhat, mint ritka kóborló. Az észak-amerikai fajok kóborló egyedei természetes úton nem jutnak el a Kárpát-medencéig, ezek legfeljebb Európai nyugati országaiban bukkanhatnak fel. Az Európába betelepített fajok közül a nagyobb tömegben, inváziósan terjedő fajok közül néhány előfordulhat, de igazán tartósan megtelepedni máig egyik sem tudott. Mint nagyon ritka szökevények feltűnhetnek távoli kontinensekről származó díszrécék is nagyon ritkán a szabad vizeken is. Sokuk pontos beazonosítását nehezíti, hogy különösen az úszórécék nagyon könnyen hibridizálódnak egymással. A háziasított fajok is feltűnhetnek olykor elvadulva, bár ezeket gyakran viszonylag rövid idő alatt elfogják a különböző ragadozók. Ilyen eredetű madarak csak városi környezetben – ahol hiányoznak ragadozóik – tudnak tartósabban fennmaradni, bár mivel mindegyik háziasított faj gond nélkül kereszteződik vadon élő ősével, elég gyakran elvegyülnek a vadon élő csoportjaival. Egyes városi tavakon a tőkés récék viszonylag nagy részénél lehet látni, hogy házikacsa-vérvonal is van bennük. - A Kárpát-medencében költő fajok: - nyári lúd (Anser anser) - bütykös hattyú (Cygnus olor) - böjti réce (Anas querquedula) - kanalas réce (Anas clypeata) - kendermagos réce (Anas strepera) - csörgő réce (Anas crecca) - tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) - barátréce (Aythya ferina) - kontyos réce (Aythya fuligula) - cigányréce (Aythya nyroca) - üstökösréce (Netta rufina) - Korábban költő, mára mint költőfaj kihalt, ritka kóborló fajok: - énekes hattyú (Cygnus cygnus) - kékcsőrű réce (Oxyura leucocephala) - Rendszeres téli vendég vagy átvonuló fajok: - nagy lilik (Anser albifrons) - vetési lúd (Anser fabalis) - rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus) - fütyülő réce (Anas penelope) - hegyi réce (Aythya marila) - kerceréce (Bucephala clangula) - kis bukó (Mergellus albellus) - nagy bukó (Mergus merganser) - örvös bukó (Mergus serrator) - Ritkább téli vendégek és ritka kóborlók: - örvös lúd (Branta bernicla) - apácalúd (Branta leucopsis) - vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) - kis lilik (Anser erythropus) - kis hattyú (Cygnus columbianus) - bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) - vörös ásólúd (Tadorna ferruginea) - márványos réce (Marmaronetta angustirostris) - Steller-pehelyréce (Polysticta stelleri) - pehelyréce (Somateria mollissima) - cifra pehelyréce (Somateria spectabilis) - fekete réce (Melanitta nigra) - füstös réce (Melanitta fusca) - jegesréce (Clangula hyemalis) - Európába betelepített fajok kóborlói vagy fogságból szökött récék: - kanadai lúd (Branta canadensis) - kínai hattyúlúd (Anser cygnoides) - nílusi lúd (Alopochen aegyptiacus) - karolinai réce vagy kisasszonyréce (Aix sponsa) - mandarinréce (Aix galericulata) - pézsmaréce (Cairina moschata) - halcsontfarkú réce (Oxyura jamaicensis)'' ## Récefélék és az ember A fácánfélék családjába sorolt fajok után a récefélék az egyik legfontosabb csoport az ember számára a madarak közül. Több fajukat háziasították, egyes fajok mai is fontosak a vadászat számára, sokuk szerepel az emberi kultúrában, mítoszokban, mesékben. Öt fajukat sikerült az emberi történelem során háziasítani: a tőkés récét, a nyári ludat, a hattyúludat, a pézsmarécét és a nílusi ludat. Ezek közül a nílusi lúd háziasítási folyamata félbe maradt, ez az egyetlen faj közülük, mely ma csak vadon található meg. A mai házi ludak két csoportra oszthatók: az Európa és Ázsia nyugati területein háziasított nyári lúd utódaira és a Kínában háziasított hattyúlúd leszármazottaira. A ludak háziasítása régen megtörtént. Ezek a marhákhoz, juhokhoz és tevékhez hasonlóan növényevő állatok, melyek olyan táplálékot (elsősorban füvet) fogyasztanak, amely az ember számára, mint élelemforrás nem jelentős. A régi egyiptomiaknál kezdődött meg a ludak háziasítása, de ők a nílusi lúd emberhez szoktatását kezdték meg. A ludak tartásának vallási okai is voltak, jelentős szerepük volt az egyiptomi teremtésmítoszban és Geb földisten megjelenési formájának is számítottak. Emellett azonban rendszeresen fogyasztották őket, és már ekkor megkezdődött a tömésük is. Amikor azonban a perzsák elfoglalták Egyiptomot (i. e. 525-ben), a folyamat félbeszakadt. Később azonban az egyiptomiak tapasztalatát felhasználva sikerült háziasítani a hasonló életmódú nyári ludat a görögöknek. A mai házi kacsa a tőkés réce leszármazottja. Háziasítási folyamata feltehetőleg egymástól függetlenül kétszer is megtörtént, egyszer Európában és egyszer Kelet-Ázsiában. Feltételezhetően nagyjából 3000 éve háziasították először, jóval később, mint a ludakat és a tyúkot. Míg Európában a tőkés récére megjelenésében erősen hasonlító, csak sokkal nagyobb fajtákat tartják (ezek közé számít a pekingi kacsa is), addig Ázsiában inkább a felegyenesedett testtartású, úgynevezett „futókacsákat” tenyésztik. A pézsmarécét mai ismereteink szerint először Peru területén háziasították. Az időpont nem egészen világos, de az biztos, hogy a spanyolok megérkezésekor már széles körben elterjedt háziállat volt Dél-Amerika szerte. Háziasított formája, az úgynevezett „néma kacsa” (nem ad ki olyan hangos hangot, mint a házi kacsák) ma egyre jobban keresett háziállat. E háziasított fajok mellett nagyon sok a félvadon tartott faj, melyeket díszes tollazatuk miatt parkok dísztavain igen kedvelnek világszerte. Ez az oka, hogy sok fajt az eredeti élőhelyén kívül sokfelé betelepítettek. Európában ilyen módon terjedt el a 16. század óta mind szélesebb körben a bütykös hattyú. E fajt később Észak-Amerika egy részén, valamint Ausztrália és Új-Zéland területén is meghonosították. Az ausztrál fekete hattyú is gyakori látvány Európában parkokban, azonban itt szerencsére nem telepedett meg vadon, mint Új-Zélandon, ahol 19. századi megtelepítése óta néhol inváziószerűen lepte le a tavakat, kiszorítva az őshonos récefajokat. Európában további betelepített fajok a kanadai lúd, a mandarinréce, a karolinai réce és a nílusi lúd. Az Ausztráliában megtelepülő angolok is meghonosították ott kedvelt vadászzsákmányukat, a tőkés récét. ## Fordítás

Debreceni Református Kollégium

A Debreceni Református Kollégium Debrecen egyik fő oktatási intézménye, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Debrecenbe menekült kormány forradalmi országgyűléseinek és az 1944. december 21-én tartott Ideiglenes Nemzetgyűlés színhelye. A kollégium 1538-as alapítása óta az elemi iskolától az akadémiai szintig folyt itt az oktatás. A teológia mellett felsőfokú filozófiai, bölcsészeti, természettudományi és jogi karral is rendelkezett. Ezek szolgáltattak alapot a későbbiekben a Magyar Királyi Tudományegyetem létrehozásához. Ugyanakkor a nagy hagyománnyal bíró Debreceni Református Kollégium egyike volt azoknak az egyházi fenntartású iskoláknak, amelyek a szocializmus évei alatt is működhettek. A kollégium mindig nyitott volt az új eszmék iránt, hiszen maga is egy új tanítás, a reformáció szellemében jött létre. Jeles tanárai közül ki lehet emelni Hatvani István, Budai Ézsaiás és Maróthi György professzorokat, akik törekedtek a legkorszerűbb oktatási módszereket bevezetni és a legújabb tudományos eredményeket átadni diákjaiknak. Az évszázadok során az ország legnevesebb iskolái között számon tartott Debreceni Kollégiumban Magyarország számos nagy alakja töltötte diákéveit, mint Ady Endre, Arany János, Balog Zoltán, Bay Zoltán, Csokonai Vitéz Mihály, Bölcskei Gusztáv, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Szabó Magda, a Tisza családból Tisza István, Tisza Kálmán és Tisza Lajos vagy az Irinyi családból Irinyi József és Irinyi János. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2013-ban a debreceni Református Nagytemplomot és a Református Kollégiumot az ország 11. nemzeti emlékhelyének nyilvánította, és április 12-én emlékoszlopot állított a Nagytemplom és a Református Kollégium között elterülő Emlékkertben. ## Története ### Debrecen református iskolájának kialakulása és első két évszázada Enyingi Török János mint főbirtokos örökölte Debrecent (1550–1562), és hogy megbosszulja apja, Török Bálint halálát Martinuzzin, keresztülvitte Debrecenben a hitújítást. Ennek első lépéseként meghívta Pápáról Debrecenbe Bálint papot, az első debreceni prédikátort. Ő még a lutheri reformáció híve volt, és az ő működése következménye, hogy az eredetileg ferences rendű zárdaiskola, majd városi iskola is 1538-ban reformátori befolyás alá került. Hagyományosan ettől az évtől számítják a Református Kollégium történetét. Az iskolát 1549-re már átformálták a svájci reformáció szellemében. Első ismertebb rektora (scholae mester) Dézsi András (1549–1551) volt. Az iskola hírnevét emelte a bécsi egyetemről elűzött Erdősi János, aki 1553-tól 1557 végéig itt tanított. Petrovics Péter hadvezér, miután visszahelyezte Izabellát függetlenné lett Erdély fejedelmi székébe, 1557. június 1-jén a tordai országgyűlésen állami törvénnyel biztosította a protestáns vallások szabadságát, amelyet az 1568-as, szintén tordai országgyűlés kiterjesztett és megerősített – kimondva Európában elsőként a vallásszabadságot. Ezáltal Debrecen sorsa a szabaddá lett Erdélyhez fűződött. Kálmáncsehi Sánta Márton debreceni lelkész (1554-től 1558-ig Petrovics kegyeltje és püspöke) a kálvini reformációt vitte keresztül. Nyomába lépett a nagy szervező, Méliusz Juhász Péter. A zárdaiskola eredeti épülete 1564-ben leégett, de részben újjáépítették; a wittenbergi iskola törvényei nyomán (1567) meghozták az első iskolai törvényt. Csorba István tanár alatt 1588-ban kezdődött az iskolai tanulókról az anyakönyv (Series) vezetése, amely a legrégibb dokumentum az iskoláról; 1589-ben 51 új tanulót jegyeztek be. Debreceni Tarack János (1592–1594) egyháztörténelmet, Ujfalvi Imre (1596–1599) számtant, héber nyelvet tanított, írt latin-magyar szótárt, kiadott énekeskönyvet is. Az 1594-es mezőkeresztesi csatában több debreceni diák is hősi halált halt. A század végéig 194 új tanuló iratkozott be. Az iskola fenntartásának költségeit Debrecen városa viselte: a tanács (1556) a temetési díjakból részt rendelt a szegény (vidéki) tanulók tartására; választotta és fizette a tanítókat, igazgatót és kollaborátorokat. 1592-ben a malmok jövedelmének egyharmadát szintén a diákok élelmezésére fordíttatta. Magánszemélyek is adakoztak: 1576-ban Szücs Jánosné 25 forintot adott a diákok javára; egy másik jótevő 1592-ben pénzt, könyvek vételére, és könyvtárát is az iskolára hagyta. A tanács méltán nevezte 1586-ban a tanintézetet „a város iskolájának” és 1592-ben „a mi iskolánknak” (schola nostra). E század második felében harmincnál is több debreceni tanuló kereste fel a külföldi akadémiákat; a tanárok közül mintegy tizennyolcnak maradt fenn neve; leghosszabban Laskói János szolgált, 1577-től majdnem húsz évig. Az 1606-os bécsi béke következtében a közösség többet tudott áldozni az oktatás támogatására, és ennek eredménye az emelkedő színvonalú oktatás lett. Bocskai István fejedelem végrendeletében 200 forintot hagyott évente (1606) a debreceni diákok számára a debreceni harmincadból. Báthory Gábor fejedelem a Szepes nevű elpusztult falu határáról (4691 hold) a tizedet a tanulók táplálására rendelte (1609); a fejedelem intézkedését megerősítette Bethlen Gábor is. Zólyomi Dávid, három székely szék kapitánya 1630-tól élete végéig évenként 50 forintot adott, meghagyván, hogy annak átvételére a három ünnepen (karácsony stb.) tanuló ifjak menjenek ki hozzá (a közvélekedés szerint a diákok ünnepi igehirdetésre kiküldetése – legatio – itt vette kezdetét). A 17. század elején mintegy ezer diák tanult Debrecenben. Akkoriban a Debreceni Kollégiumot a városi tanács és az egyháztanács közösen felügyelte, előbbi nevezte ki és fizette rektorait, az oktatás tartalmáért, vagyis a tankönyvekért és a tantervekért viszont az egyház volt a felelős. I. Rákóczi György 1635-ben intézkedett, hogy egy tanárt a debreceni főiskolában az erdélyi fejedelem fizessen (a második tanszék alapítása). I. Apafi Mihály fejedelem hegyköz-szentimrei egész birtokának mindenféle tizedét adományozta a főiskolának, azt e javadalom élvezetébe 1667-ben ünnepélyesen beiktattatta, a diákságot a szénior és kontraskriba képviselte. Lónyay Anna, Kemény János fejedelem özvegye 1666-ban évenként 50 forintot adott, ezenkívül szentimrei, később, 1689-ben szilágysági birtokáról minden kilencedet is örökösen, „hogy a kollégium pusztulása be ne következzék”. Gróf Rhédey Ferenc 1666-ban tizeddel, Zólyomy Miklós, Hunyad és Zaránd vármegyék örökös főispánja micskei birtokáról évi 50 forinttal járult a „hires schola” állapota javításához; a micskei birtokot öröklő Apafi a Zólyomi-féle adományt 1675-ben megerősítette. Az osztrák uralkodóház katolikus politikája az I. Lipót király alatti Magyarországon a protestantizmus megtörésére irányult. A pozsonyi rendkívüli törvényszék működésével (1671. január 2.) üldözőbe vette az egyházakat és iskolákat. Báthory Zsófia 1672. szeptember 28-án elűzte a sárospataki kollégiumot. A pápai főiskola hasonló sorsra jutott. Csak a debreceni főiskola állt még a város és nemzeti fejedelemség védőpajzsa alatt, és mint egyetlen főiskola országos jelentőséget nyert. De mivel a város is sokat szenvedett, ugyanis Strassaldo kassai német főkapitány Debrecent 1675-ben, 17 napi ottléte alatt pusztította, a lelkészlakokat és iskolákat feldúlta – biztos segélyre volt szükség. Apafi fejedelem 1676. július 11-én kelt adománylevelében az egyik tanár fizetésére a máramarosi sóaknákból évenként 3000 darab kősót, a tanulók tartására meg 2000 darab kősót rendelt, és ennek az 5000 darab kősónak a jövedelmét 1681. június 22-én mint évi adományt újra megerősítette, sőt, hét év múlva a „folyvást fogyatkozásban levő scholának” az eddigieken felül még 100 forintot érő sót rendelt. Ezt a művelődési célra tett adományt a Diploma Leopoldinumban (1691. december 4.) is megerősíttették Debrecen részére, és be is folyt 1697-ig. ### A felvilágosodás századában (1711–1802) Amikor Debrecen a bécsi kormány hatalma alá került, iskolájára a megpróbáltatás évei következtek. Az Apafi-féle sóalapítványt elvették, a hegyköz-szentimrei tizedet a váradi püspökség lefoglalta (1712), mindkettő a leopoldi diploma ellenére történt. A Rákóczi-szabadságharc idején a császári hadsereg a védtelen hagyott várost 1705 októberében kirabolta, a könyvtárt, a nyomdát, városi levéltárt feldúlta, 300 szerző művét elégette. A nemzeti mozgalom elnyomása után (1711) következett a római katolicizmus hatalomra emelése. Királyi parancsra 1716-ban újraszervezték a városban a római katolikus egyházközséget. Felsőbb rendeletek folytán 1752-ben betiltották a református lelkészek és tanárok városi pénztárból fizetését, és mivel magának a kollégiumnak alig volt akkor forint tőkéje, az iskola a pusztulás szélére jutott. A külső és felső nyomás következtében a református egyházat 1718-ban elválasztották a várostól, s az iskola az egyház gondnokai vezetése alá jutott, de csak névváltozással, mert a város előkelő tisztviselőit választották a gondnoki karba. 1742-ben a tanórák számát „a curatoratust és proffesoratust” közmegegyezéssel állapították meg. 1757. április 12-én merült fel az a kérdés, hogy kit illet elsősorban a kollégium igazgatása: a lelkészeket, akiknek ez különben is kánonszerű kötelessége, vagy a városi és egyházi pártfogókat. Végül úgy határoztak, hogy az igazgatás „örökre vegyes legyen”. Bécs 1731-ben minden iskolai gyűjtést betiltott (Carolina resolutio), és nehezítette a külföldi egyetemek látogatását is. Az egyházkerület feje 1734-ig a püspök volt, ekkor állítottak mellé a világiak közül egy kerületi főgondnokot; e tisztségében Dobozi Mihály, a Rákóczi-szabadságharc ezredese képviselte a kollégiumot az udvarnál. Az 1777-ben kiadott új iskolai törvény, a Ratio Educationis a református kollégiumok elemi tagozatát állami felügyelet alá kívánta vonni. Rhédei Ferenc (1778–1800) gondnoksága alatt már túlerőt nyert a világi vezetés. Domokos Lajos és pártja támogatásával a kollégium feletti legfőbb felügyeleti jogot a kerület vette kezébe, azonban a közvetlen igazgatás továbbra is a debreceni egyháznál és gondnokainál maradt. A bécsi rendeletekre a Tiszántúli Református Egyházkerület helyi tantervek és tankönyvek bevezetésével válaszolt. A Methodus (1770) a Debreceni Kollégium alsóbb osztályainak oktatási rendjét szabályozta, az Ordo Studiorum (1783) pedig az akadémián tevékenykedő professzorok tevékenységét. Bécs és Debrecen „szellemi birkózása” II. József császár halálával ért véget, ezután a Debreceni Kollégium visszanyerte belső önállóságát. „A főbíró mint iskolai gondnok (Domokos Márton), tanácsosok, lelkészek és tanárok, nem lelvén a hazában támaszt, megható kérőlevéllel fordultak a svájci, holland és angol hitrokonokhoz. A svájci kantonok 18 éven át 400–400, a holland szövetséges rendek 14 éven át ugyanennyi forint jövedelmet biztosítottak. Sinai Miklós tanár folytonos gondozásával az angol hittestvérekkel ápolták a viszonyt; Harring Tamás canterburyi érsek az összes anglikán püspököt, oxfordi és cambridge-i egyetemi hatóságot mozgalomba hozta, és olyan alapot gyűjtöttek, amelyből évente 39 font sterling folyt a kollégiumhoz. A legnehezebb ponton megindult Magyarországon is egyesek részéről az adakozás. Báró Bánffy Farkas évenként terményt küldött, Mocsai István, Kovács Ferenc 1000–1000, losonczi gróf Bánffy György végrendeletében 1000, Kőrösi Mihály debreceni esperes 1500, Antal Judit (Káldi Lajos özvegye), Tisza Lászlóné Gesztről 1000 forint alapítvánnyal járultak; az alkancellár Utyekerevics Gábor egy alumnus-tartásra tett alapot; Szondi Zsuzsanna, Kenessei Istvánné ugyanerre a célra forintot adományozott.” Maróthi György professzor megalapította 1739-ben a Kántust, és akkortájt jöttek létre az önművelő diáktársaságok is. Virágzásnak indult a kollégiumi diákköltészet (Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály) és kiemelkedő tevékenységet folytatott a rézmetsző diákok társasága is. A felvilágosodás hatására teret nyerő világiasabb szellem feszültségeket keltett a kollégium életében, a professzorok világnézeti és erkölcsi kérdésekben továbbra is ragaszkodtak a reformáció hitvallásos örökségéhez, Domokos Lajos főbíró (Domokos Márton főbíró fia) viszont, aki komoly befolyással bírt az egyház életére is, világiasabb modernizációs törekvésekkel lépett fel. Ez az ellentét megosztotta Debrecen szellemi életét, melynek következtében Sinai Miklós és Hatvani István professzorok visszavonultak katedrájuktól. Részben ennek a harcnak lett áldozata Csokonai is, aki kezdetekben Domokos főbíró és köre támogatását élvezte, de a Martinovics-összeesküvés leleplezése (1795 tavasza) nyomán elővigyázatosabbá váló támogatói magára hagyták. A Debreceni Kollégium új törvénye 1792-ben jött létre, melyhez 1796-ban kiegészítéseket csatoltak. ### A Nemzeti megújhodás kora (1802–1849) A kollégium életében a 19. század tragikusan kezdődött, 1802. június 11-én leégett az iskolaépület déli szárnya. Ez az esemény felgyorsította az amúgy is átépítésre váró öreg épület átépítését. A használhatatlan déli szárny közadakozás révén épült újjá a mai formájában. Az építkezés ideje alatt az oktatás a kollégium épen maradt hátsó szárnyaiban folyt tovább. Mindezen problémák ellenére a Debreceni Kollégium folyamatosan lépést tartott a kor követelményeivel. 1804-ben a négy latin nyelvtani osztályt (grammatika) elvégezettek számára három közművelődési osztályt (humanitas) indítottak, befejezésül pedig egy kétéves közismereti (encyclopaedicus) képzést hét köztanító és két segédtanár (praeses) vezetése mellett. Ennek elvégzése után következhetett a felsőfokú képzés (specialis cursus) két teológiai, egy jogi és három bölcsész szakos tanárral. Életbe lépett a tanszabadság: „kiki céljához és hajlandóságához képest hallgassa bővebben a tudományokat” (az akadémiai 6 év alatt). A vizsgák helyébe szigorlat (rigorosum) lépett. Az 1807-ben kiadott, a Ratio Educationistól nagymértékben különböző debreceni tanterv nagy feltűnést keltett. Az új tantervet csak 1816-ban módosították, ugyanis az álmosdi tanterv (1804) elősegítette a nemzeti szellemű ismeretek (földrajz, történelem) térhódítását. Ettől kezdve a kollégium négy alsó osztályában anyanyelven folyt az alapismeretek oktatása. Az oktatás a 18. századi sikertelen kísérlek után, 1831-től lett magyar nyelvű a kollégiumi oktatás mindhárom szintjén. Ettől az évtől kezdték a magyar nyelvet és irodalmat akadémiai szinten, tantárgyszerűen oktatni. A nemzeti szellem ápolásában a Csokonai-hagyomány élesztésében Péczely József professzor járt az élen. A diákköltészet kiemelkedő darabjait a Pallas Debreczina (1828) című kötetben, majd 1832–1835 között az évente megjelenő Lant című diákalmanachban tette közzé. Ebben az időszakban Péczely vezetésével adakozás indult a Csokonai-síremlék létrehozására, és neki köszönhetőek az önképző körök megalakulásai. A reformkor szellemében fogant nemzeti műveltség segítségére voltak a korabeli magyar nyelvű debreceni tankönyvek is, mint a Budai Ézsaiás által írt Magyarország Históriája (I–III. kötet, 1805–1812) és Sárvári Pál, A rajzolás mesterségének kezdete (I–II. kötet, 1804–1807) című munkái. 1823-ban megalakult a természetrajzi tanszék, amely neves professzorai közé tartozott Kerekes Ferenc, aki részt vállalt az egykori Paptava (a mai Déri tér) helyén kialakított kollégiumi Füvészkert létesítésében, illetve segítette Fazekas Mihály Lúdas Matyi munkájának megjelentetését. 1825-ben megalapították a neveléstudományi, azaz pedagógiai tanszéket, Zákány József professzor vezetésével. Az időszak legjelentősebb diákjai Kölcsey Ferenc, aki 1796–1809 között tanult az iskola falai között és Arany János, aki az akadémiai éveket töltötte itt 1833–1836 között. A korszak a forradalom és szabadságharc eseményeivel zárul. A pesti márciusi eseményekre a debreceni ifjúság nagyon gyorsan reagált, Révész Bálint professzor 1848. március 22-én tartott beszédében Kossuth Lajost éltette, és az ifjúságot a nemzetőrséghez való csatlakozásra biztatta. Ennek és Péczely József professzor március 26-i beszédének hatására a diákok egy része nemzetőr lett, mások a fegyveres harcokban is részt vállaltak a nevezetes veressipkások debreceni zászlóaljában. Műveltségüknek köszönhetően, a diákok a katonadalok betanításában is szerepet kaptak. A híres Kossuth-nóta szerzője Balkányi Szabó Lajos maga is debreceni diák volt (a dal eredete vitatott). A professzorok is kivették a részüket a szabadságharcból: volt aki nemzetőrként (Lugossy József), volt aki nemzetőrparancsnokként (Szűcs István és Révész Bálint), és volt aki katonaorvosként (Török József) szolgálta a nemzeti ügyet. A forradalmi események következtében a tanévet 1848. május 31-én bezárták, és csak 1849 őszén indult újra a folyamatos iskolai munka. 1849 első felében Debrecen az ország fővárosa lett, január 9. és május 31. között a képviselőház a Debreceni Kollégium Oratóriumában tartotta üléseit (64 nyilvános és 15 zárt ülés). Az április 13-ai zárt ülésen itt döntöttek a Habsburg-ház trónfosztásáról, amit másnap a Nagytemplomban hirdettek ki nyilvánosan. Ebben az időszakban a kollégium több terme a kormányhivataloknak adott otthont. Az épület déli szárnyának első emeletén volt a pénzügyminisztérium, és a földszinten nyomták a Kossuth-bankót. Az orosz megszállás idején (1849. augusztus 2. és szeptember vége között) az épület berendezése és gyűjteményei (különösen az éremtár) súlyos veszteségeket szenvedtek. ### A Debreceni Református Kollégium tagozatokra bomlása (1849–1912) A kollégium intézményei a bécsi tanügyi reform (Organisations Entwurf 1849) következtében jöttek létre, amely igyekezett egységesíteni a birodalmi oktatásügyet. A Debreceni Kollégium kezdetekben nem vezette be a reform előírásait, ezért hátrányt szenvedett, ami legérezhetőbben abban nyilvánult meg, hogy többek közt nem érettségiztethetett; ebben az időszakban a nagyváradi premontrei gimnáziumban érettségiztek a Debreceni Kollégium diákjai. Az Entwurf alapvetően megváltoztatta a Debreceni Kollégium évszázados oktatási szokásait, megszüntetve a „tanítva tanítás” préceptori gyakorlatát. A hátrányok kiküszöbölésére a kollégium az intézményesítés mellett döntött, létrehozva 1853-ban a nyolcosztályos gimnáziumát, de ez 1861-ben meg is szűnt. 1873-ban szervezték újjá, azóta van meg a mai formájában kisebb módosulásokkal. A kollégium keretében két új képzési forma is megjelent ekkor, 1856-ban a tanítóképző intézet, 1864-ben pedig a polgári iskola. 1870-ben lebontották az utolsó diákkunyhókat, 1912-ben pedig felépítették az új főiskolai (később egyetemi) internátust (a „Konviktus”-t), ami ma a Gimnázium épülete. A debreceni diákság a 19. század közepéig önellátó volt, csak 1853-ban jött létre a Kollégiumi Köztápintézet, melyet az ifjúságtól beszedett étkezési díjakból és alapítványok adományaiból finanszíroztak. Az intézmény a diákság töredékét tudta csak ellátni, ellenben az 1888-ban megnyitott új étkezőterem és konyha már 300 főt tudott ellátni. A diákok többségének a megoldást csak az 1910-ben átadott, vízvezetékkel fölszerelt konyha és magasföldszinti étkező jelentette (a jelenlegi Gimnázium mai két alsó szintje). A századvég kollégiumi hangulatát Móricz Zsigmond – aki 1890 és 1894 között volt a gimnázium tanulója – jeleníti meg a Légy jó mindhalálig (1920) című regényében. ### Az egyetem kiválása, az iskolák államosítása (1912–1952) A magyar törvényhozás az 1912. évi XXXVI. törvénycikkel hozta létre a Magyar Királyi Tudományegyetemet, amely a Debreceni Kollégium főépületében, az ország harmadik egyetemeként három karral kezdte meg működését 1914-ben, és ott is maradt 1932-ig. Az főépületből kiszoruló Főgimnázium 1914-ben új épületet kapott, a közeli Péterfia utca 1–7. szám alatt (ma a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola van benne). A neoromán stílusú épületet Pecz Samu tervezte. Az állami egyetem létrejötte két új bentlakásos kollégiumi felsőoktatási intézmény létrehozását eredményezte, a Lelkészképző Intézet (1914–1952) az egyetemi teológiai kara hallgatóinak gyakorlati teológiai képzését biztosította, a budapesti Eötvös Collegium mintájára szervezett Tanárképző Intézet (1925–1952) pedig a bölcsészhallgatók számára kínált kiegészítő egyházias képzést. A kollégium 1938-ban ünnepelte fennállásának 400. évfordulóját. Ebből az alkalomból festette meg Tamássy Miklós Ruyter Mihály holland admirális kiszabadítja a gályarabságból a magyar református lelkészeket 1676-ban c. képet mely 2007-es restaurálása után ma a díszteremben látható. A háború miatt azonban a tervezett ünnepségek egy része nem valósult meg. A jubileumi évben a Debreceni Kollégiumot felújították, emeleti nyitott folyosóit ablakokkal látták el. A Nagykönyvtár szomszédságában ekkor hozták létre a Csokonai-szobát, amely a költőhöz kapcsolódó kollégiumi emléktárgyaknak ad otthont. Szintén az évfordulóra készültek az Oratóriumhoz vezető lépcsőház második emeleti folyosójának 110 négyzetméteres felületén Gáborjáni Szabó Kálmán rajztanár kollégiumtörténeti tárgyú falfestményei. A Magyar Királyi Posta öt darabból álló bélyegsorozatot jelentetett meg az évforduló alkalmából. A korszakot a második világháború eseményei és az azt követő politikai átrendezések, változások zárják. A kollégium épülete a háborúban súlyosan megsérült, annak ellenére, hogy termeit katonai kórházi célokra használták. Az 1944–1945-ös tanévben Debrecen középiskoláiban az oktatás akadozott vagy szünetelt, a kollégiumban hónapokon keresztül összevont városi fiú- és leánygimnázium működött. 1944–1945 fordulóján Debrecen rövid időre ismét az ország fővárosa lett, és az 1849-es hagyományokhoz kapcsolódva a Debreceni Kollégium Oratóriumában tartotta ülését 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A háború után azonnal napirendre került a magyar iskolaügy reformja, és ezzel együtt az egyházi iskolák államosításának kérdése is. 1948-ban államosították a kollégium elemi iskoláját, Főgimnáziumának alsó négy évfolyamát és a Tanítóképző intézetét, a polgári iskolája pedig megszűnt. A teológiai kart az egyetem 1950-ben száműzte a falai közül, ekkor visszatért a Debreceni Kollégium szervezeti keretébe, azaz gyakorlatilag összeolvadt az ott működő Lelkészképző Intézettel, és Teológiai Akadémia néven folytatta működését. A Tanárképző Intézet 1952-re elhalt, mivel az iskolák államosítása folytán funkcióját vesztette. Ugyanebben az évben államosították az 1948 óta a Kollégium tagozataként működő Dóczi Leánygimnázium épületét, amit az egyetem gyakorló gimnáziuma kapott meg. A Dóczi részben beleolvadt a Debreceni Kollégium ekkor koedukált iskolává váló gimnáziumába, átvéve a diákok és a tanárok nagy részét. ### Az árván maradt iskola (1952–1989) A szocializmus időszaka a kollégium történetének egyik legválságosabb időszaka volt. A Tudományos Gyűjtemények (Nagykönyvtár, Levéltár, Iskolatörténeti és Egyházművészeti Múzeum) mellett csak két iskolai intézmény működhetett: a Teológiai Akadémia és a Gimnázium. A lelkészhiány enyhítésére az egyház bevezette az exmissziós gyakorlatot, ami azt jelentette, hogy a lelkészjelölt a 4–5. évet gyülekezeti lelkészként, levelező oktatás keretén belül végezte. Ugyancsak ezt a hiányt próbálta enyhíteni az 1970-es évektől a Teológiai Akadémia levelező tagozata, a Diakónusképző Intézet felállítása és a nyaranként megszervezett Kántorképző Tanfolyam. A Teológiai Akadémiánál nehezebben tudott működni a Gimnázium, mivel nem követhette hagyományait, hanem szigorúan az állami előírásokat kellett követnie a tankönyvek és tantervek terén. A gimnázium helyzetét nehezítette, hogy 1972-ben elvesztette a Péterfia utcai épületét (ma a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola van benne), és át kellett költözzön a kollégium hátsó udvarába, az egykori egyetemi internátus épületébe, ahol jelenleg is működik. A korszakot az 1988-ban, a Debreceni Kollégium fennállásának 450. évfordulójának tiszteletére rendezett jubileumi ünnepségek zárták, amelynek sikerült újra ráirányítania az emberek figyelmét az egyházi fenntartásban levő iskolákra. Ekkor jelent meg a kollégium történetét az addigiaknál sokkal részletesebben bemutató történeti monográfia. ### A Debreceni Református Kollégium a rendszerváltás után (1989–) Az 1989-es rendszerváltás után megszűnt az egyházi iskolák hátrányos megkülönböztetése, és a Debreceni Kollégium visszavette az államtól vagy újraindította intézményeit. A Teológia Akadémia visszanyerte egyetemi rangját, majd mint Hittudományi Egyetem a Debreceni Egyetem társult tagjává vált. Időközben elnyerte az akkreditációt és bevezette a kreditrendszert is. Három szakán (lelkész, teológus, vallástanár) a 2000-es évek elejére több mint 200 hallgatója volt. A Debreceni Kollégium Gimnáziuma is megnövekedett diáklétszámmal szembesült a rendszerváltás után. Mivel 1992-ben a Péterfia utcai épületet azzal a feltétellel kapta vissza az államtól, hogy tovább működteti benne a Tanítóképző Főiskolát, a megnövekedett helyigényét másképp kellett orvosolnia. Az ugyanabban az évben használatba vett Andaházy-Szilágyi Intézete csak a Leányinternátus gondjain enyhített, majd 1998-ban az épület 200 fős internátussá bővítésével a Gimnázium harmadik emeletéről az egész Leányinternátus a Poroszlay úti épületbe költözött. Az így felszabaduló helyet a Gimnázium és a Hittudományi Egyetem megosztva használja a mai napig, az előbbi oktatási, az utóbbi internátusi célokra. 1996-ban indult el a gimnázium 6 osztályos tagozata, amely 2000-ben az egykori Dóczi Leánynevelő Intézet Kossuth utcai épületébe költözött, 2002 szeptemberétől pedig először Debreceni Református Kollégium Dóczy Gedeon Gimnáziuma, majd a Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma néven a kollégium önálló tagintézménye lett. Diákjainak létszáma meghaladja a 400 főt. A kollégium egykori elemi iskolájának Füvészkert utcai épületében kezdte meg működését 1992-ben a Református Kollégium Általános Iskolája. Az iskolaotthonos, családias jelleggel működő intézmény tanulóinak száma is meghaladja a 400 főt, így a főépület intézményeihez hasonlóan helyhiánnyal küzd. Ennek enyhítésére 2008-ban elhatározták a tetőtér beépítését. 1993-ban alakult meg a Református Kollégium Óvodája a Pacsirta u. 51. szám alatti, egykori református elemi iskola épületében. Az induláskor két csoporttal működő óvoda bővítésének a Tímár utca 10. szám alatti önkormányzati óvoda épületének 2004-es átvétele adott lendületet, ahová hamarosan áttette székhelyét, a Pacsirta utcai épület pedig átkerült a kollégium másik tagintézményéhez, a Kölcsey Ferenc Református Gyakorló Általános Iskolához. A rendszerváltás utáni években a Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek működése is megváltozott. A debreceni Szakszervezeti Könyvtár anyaga a rendszerváltást követően a Nagykönyvtár tulajdonába került. 2004-től az 1994-ben bevezetett, interneten elérhető elektronikus katalógusban, az OPAC-ban is kereshető a Nagykönyvtár állománya. 1996 óta az Iskolatörténeti és Egyházművészeti Múzeum megújult belsővel, átrendezett és új kiállításokkal várja a látogatókat. Hasonlóképpen újult meg 2006–2007-ben a Nagykönyvtár kiállítóterme is. A Debreceni Kollégium 2000-ben rendezte meg diákjainak első világtalálkozóját. A Hittudományi Egyetem 2003-ban részben felszámolta a hagyományos szemináriumi struktúráját, azaz a tanszékek korábban önálló, diákszeminaristák által felügyelt szemináriumi könyvtárait egy közös Teológiai Szakkönyvtárban egyesítette. Az egyetemnek intenzív kapcsolatai vannak a Kárpát-medence többi református lelkészképző intézeteivel (Budapest, Pápa, Sárospatak, Kolozsvár, Komárom). A Gimnáziumnak 2013-ra több mint 480 diákja és 40 tanára lett. Az intézmény a négyévfolyamos képzés keretében humán, matematika, biológia és számítástechnika speciális osztályokat, illetve csoportokat indít. Valamennyi tanuló számára legalább egy idegen nyelv oktatása emelt szinten történik. A DRHE 2012–2013-ban négy intézettel és tizenkilenc tanszékkel rendelkezett. Az egyetem osztatlan, alap, mester és doktori, valamint felsőfokú szakképzésein a református lelkészképzés mellett további egyházi alkalmazottak, tanítók, kommunikációs szakemberek, valamint egyéb világi értelmiségiek képzését végzi. Az intézménynek jelenleg közel 70 főállású oktatója és mintegy ezerkétszáz hallgatója van. ## Épülete ### Előtörténete A ferencesek laikus, latin nyelvű iskoláját a szerzetesek elköltözése után, 1538-ban a református egyház vette át. Az iskolában hamarosan felső tagozatot is létesítettek, s a Református Kollégium az európai nevelésügy szolgálatába állt. Az épület 1564-ben leégett a templommal együtt. Ekkor semmisültek meg az iskola első írásos emlékei. A leégett kollégiumot újjáépítették, és 1660-ban a váradi kollégium beolvadása az épület bővítését (1662–1668) tette szükségessé. Ekkor jött létre a Debreceni Kollégium szabálytalan zárt négyszöge, délnyugati sarkán a tűztoronnyal. A Szent András-templomot csak 1626-ban kezdték újjáépíteni Bethlen Gábor fejedelem támogatásával. A 17. századi épület déli szárnya 1802. június 11-én, pünkösd napján leégett a város 1500 lakóházával és a Nagytemplommal együtt. ### A mai épület A mai épület felállítását 1803-ban kezdték meg Péchy Mihály tervei alapján. Kivitelezőként Éderer és Huzl építőmesterek, majd Rabl Károly és öccse, Kornél dolgoztak az épületen, amely 1816-ban készült el. A használhatatlan déli szárny közadakozásból épült újjá a mai formájában, klasszicista stílusban. Az építkezés alatt az oktatás a kollégium az épen maradt hátsó szárnyaiban folyt tovább. A pénzhiány tervmódosításra kényszerítette őket, így a három kapunyílás helyett csak egyet nyitottak, és elhagyták az auditoriumhoz tervezett művészi lépcsőházat is. A homlokzaton aranybetűs felirat hirdeti: „A HELV VALLÁSTÉTELT TARTÓ MAGYARORSZÁGI EKLÉSIÁK ÉS JÓLTÉVŐK ADAKOZÁSÁBÓL ÉPÜLT MDCCCII-től MDCCCXVI-ig”. Debrecen város téglával járult hozzá az építkezés költségeihez. A Péchy-féle főfrontot az 1802-es tűzvész után megmaradt régi épületrészek lebontása után, 1870–1874 között körbeépítették Vasél Alajos tervei szerint. Vasél igazodott Péchy stílusához, ám nem alkalmazott az oldalszárnyakon függőleges tagolást, ezért azok a valóságosnál hosszabbnak tűnnek. A méltóságos nyugalmat árasztó új homlokzatot féloszlopok tagolják, a Debreceni Nagytemplom építészeti elemeivel egyezően. A földszinti ablakok felett elhelyezett záróköveket és az emeleti szemöldökpárkányokat Frank Lőrinc kőfaragómester faragásai díszítették; egy részüket 1976-ban Antal Károly felújította. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Debrecenbe menekült kormány forradalmi országgyűlései a Debreceni Kollégiumban üléseztek csaknem fél éven át. Az épületet 1938-ban, a Debreceni Kollégium fennállásának 400. évfordulóján felújították, és a földszinti árkádok alatt 22 darab domborművet helyeztek el, melyek az intézmény egykori neves professzorait, diákjait és patrónusait ábrázolják. Ugyanekkor került az udvari homlokzat timpanonjára a kollégium jelmondata: ORANDO ET LABORANDO (Imádkozva és dolgozva). A főépületben az Iskolatörténeti és Egyházművészeti Kiállítás, az Oratórium és a Nagykönyvtár látogatható. A második emeleti lépcsőházat Gáborjáni Szabó Kálmán kollégiumi életet megörökítő freskói díszítik. Ugyanitt látható Torockai Osvald ólomablak-kompozíciója Hatvani István professzorról, a „debreceni Faustról”. A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2013-ban a debreceni Református Nagytemplomot és a Református Kollégiumot az ország 11. nemzeti emlékhelyének nyilvánította, és április 12-én emlékoszlopot állíttatott a Nagytemplom és a Református Kollégium között elterülő Emlékkertben. Balog Zoltán, Kósa Lajos és Bölcskei Gusztáv leplezték le az emlékoszlopot, amit megáldott a református püspök. Az eseményen mások mellett jelen volt Boross Péter volt miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke, Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési miniszter és több országgyűlési képviselő. A Debreceni Kollégium fennállásának 475. évfordulójának alkalmából szervezett rendezvénysorozat része volt a Kollégium Baráti Körének Diáktalálkozója, 2013. május 25-én, amelyen beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök, aki bejelentette, hogy az egyetemes reformáció elindulásának 500. évfordulójáig, 2017-ig a magyar kormány tízmilliárd forintot biztosít a Debreceni Református Kollégium és iskoláinak rendbehozatalára. A kormányfő beszédét követően Orbán Viktor és Bölcskei Gusztáv a Nagytemplomban aláírta a bejelentett támogatásról szóló megállapodást. Az ünnepi eseményt megelőző istentiszteleten a püspök igehirdetésében arról beszélt, hogy a református kollégium az évszázadok során „sok-sok európai város szellemi kincseit, örökségét idehozta, hogy tékozolva szórja szét kis falvakban”. „Összegyűjteni és azután szétszórni – ez az a titok, amely a református kollégiumot megtartotta, válságos időszakokban is” – tette hozzá a püspök. „Egy vérből vagyunk, Isten az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette” – utalt az összefogás erejére igehirdetésében Bölcskei Gusztáv. ## Képzés A magyar református iskolakultúrában a kollégium, a mai jelentésével ellentétben, eredetileg nem egyszerű diákotthont, hanem közös intézményben folyó, egymásra épülő, háromszintes képzést (elemi iskola, középiskola, felsőbb iskola) jelentett. A 16. század végére a debreceni iskolában a nyugat-európai református iskolák (elsősorban Strasbourg) mintájára két-, majd négyosztályos elemi és hat gimnáziumi osztály mellett kiépült a két-hároméves akadémiai (főiskolai) tagozat is. Ez a háromszintes rendszer határozta meg századokra a debreceni oktatást. Az oktatás tartalmát kezdetben a „wittenbergi norma” határozta meg, egészen a 18. századi felvilágosodásig. Alapját a hét szabad művészet (septem artes liberales) képezte. A 17. század elején mintegy 1000 diák tanult Debrecenben. Kiemelkedő teljesítményt mutat, hogy az akadémiai tagozatot, mintegy 100–200 diákot egyetlen rektor (professzor) tanította. A kisebbek oktatását arra alkalmas nagyobb diákok (préceptorok és kollaborátorok) végezték. Ez a rendszer a 19. század közepén, a bécsi tanügyi reform (Organisations Entwurf 1849) nyomán szűnt meg. Az oktatás eme formája a széles körű önrendelkezéssel bíró diákköztársaság (Coetus) segítségével lehetett működtetni. Az oktatás szerkezete a 18. század folyamán alig változott, tartalma annál inkább. A külföldi tanulmányi útjuk során német, holland, svájci egyetemeket megjárt professzorok nyitottak voltak az új eszmék iránt, és bár a felvilágosodás eszméiből sokat kritikával illettek, teret engedtek a természettudományok előretörésének, művelésének. Ekkoriban jöttek létre az első önművelő diáktársaságok is. A bölcsészeti képzés kiemelkedett ebben a korszakban, az 1743-as végzés szerint „3 komoly évet” kellett a bölcsészeti tanfolyamban elvégezni, hogy valakit felvegyenek teológiára. A bölcsészeti szakra előkészítő osztály tanulóit 1759-ben metafizikusoknak, 1798-ban már praeparandusoknak hívták, s külön köztanító, az ún. praeses készítette fel őket a latin és a görög nyelvek, valamint a tiszta matézis tanításával. Német nyelvet 1769 óta tanítanak. A neveléstant a Classisok (gimnázium) felügyelőtanára minden évben az egész ifjúságnak adta elő télen (1798). A földrajzi és történelmi térképeket Maróthi György professzor (1739) hozta használatba. A tanítás színvonalát mutatják a használt tankönyvek a század közepén: Minucius Felix (1740), ifjabb Plinius, Pictet Benedek teológiája, Sinai Miklós kedvelt tankönyve: a Offerhaus világtörténelme. Sinai volt az, aki előadást tartott a magyarok történetéről is. A könyvtárra nagy gondot fordítottak. A városi tanács 1702-ben készítette annak használatára az első szabályzatot. A könyvtár az 1705-ös német pusztítás után 1452 kötetből állt. Az 1804-ben Ratio Institutionis néven bevezetett új tanterv (álmosdi tanterv) elősegítette a nemzeti szellemű ismeretek (földrajz, történelem) térhódítását. Ettől kezdve a Debreceni Református Kollégium négy alsó osztályában anyanyelven folyt az alapismeretek oktatása. Ezt követték a latin nyelvű gimnáziumi osztályok, majd két akadémiai év, ahol ekkor már a teológia és bölcsészet mellett jogi ismereteket is lehetett szerezni. Az oktatás nyelve Maróthi György professzor és Domokos Lajos főbíró sikertelen 18. századi kísérletei után, 1831-től lett magyar nyelvű a kollégiumi oktatás mindhárom szintjén. Ebben az évben kezdődött meg a magyar nyelv és irodalom akadémiai szintű, tantárgyszerű oktatása. Az Entwurf 1849-es bevezetése nyomán – kevés késéssel ugyan – a képzés átalakult, és az addigi képzéstípusok élesen elkülönültek egymástól. Így alakultak ki a mai értelemben is ismert általános iskolai (akkoriban elemi iskola, polgári iskola), középiskolai és felsőfokú oktatási képzésformák, ami magával hozta a Debreceni Református Kollégium intézményekre tagolódását. ## Tanárai A rendes akadémiai tanárok száma 1709-től kezdve négy, 1798-tól öt, 1800-tól hat volt. A tanárok fizetése fokozatonként emelkedett: 1726-ban 240 forint 40 krajcár bor- és failleték, 1752-ben 333 forint 20 krajcár bor-, búza- és földilleték. A köztanítók fizetése ugyanekkor az osztályok magassága szerint 20 és 33 forint között változott, és járt a fizetés mellé lakás, koszt és legáció. Elv volt, hogy a lelkészek és tanárok egyenlő fizetésben részesültek. A kollégium tőkepénze 1798-ban forintot tett ki. A tanárok heti óraszáma 10–11 volt. A tanárok a külföldiekkel élénk kapcsolatban voltak: példának okáért Hatvani professzor a bázeli teológia dékánjával levelezett a magyar nyelvű Biblia kiadatása tárgyában. A kollégium kérvényét Harring canterburyi érsek (1747–1757) karolta fel. A harlemi zsinat (1788) atyáinak jelezték a tanárok, hogy Blasek Mihály morvaországi szuperintendenst ők képezték és bocsátották ki, illetve szentelték fel. Az első bécsi református lelkész, Faut Jánosnak, szintén a debreceni bizonyítványa volt. A pataki testvér-főiskolával szoros viszonyt ápoltak a tanárok, közvizsgákra kölcsönösen megjelentek tekintélyes követeik által. A debreceni egyház Sárvári Pál (akkor igazgató) és Budai Ézsaiás tanárokat (1796) küldte a sárospataki vizsgákra; ugyanott az 1795. júliusi közvizsgán Hunyadi Ferenc püspök és Domokos Lajos főgondnok, a debreceni közvizsgán (1797) meg Őri Fülep Gábor tiszamelléki püspök voltak jelen. Lásd még: a A Debreceni Református Kollégium nevezetes diákjainak és tanárainak listáját ## Diákélet ### Régen A kollégium eredeti egyenruhája zöld tógából és hosszú sinkóból állt. Ezt a viseletet 1775-ben megváltoztatták: az új szabályzat rókaprémes palástot írt elő magyaros gombdíszítéssel, továbbá háromszög alakú kalapot. A publicusok (a gazdagabb családok világi pályára készülő gyermekei, akik tandíjat is fizettek; elkülönítésük 1753-ban kezdődött, amikor a tanulók harmadát tették ki) eredetileg sem viseltek tógát. A kollégium leghíresebb diáklázadását a Dobozi-féle új iskolatörvény bevezetése váltotta ki 1704-ben. A tanulók kérelmezték a reform visszavonását, ám az iskola tanácsa elvetette kérelmüket, egy engedetlenkedő diákot pedig elfogatott. Erre még nagyobb forrongás támadt, mire a tanács kizárta az engedelmeskedni nem akarókat. Összesen 105 diák hagyta el ekkor az iskolát. Nagy részük később visszatért, és ismét beiratkozott a kollégiumba. A kollégium épületében 355 kisebb-nagyobb tanuló lakott, a második udvaron levő kisebb diákszobákat kunyhóknak (Casae tiguriolae) nevezték 1750-ben. A tantermek száma 11 volt. A bennétkezésre elsősorban a gazda (oeconomus collegii) ügyelt, előbb polgári rendből, 1797 után diákok közül választva; az ételadagot kiszolgáltató diszpenzátor, a kenyeret osztogató praebitor, az étkezők számát nyilvántartó provizor, a szolgálatot teljesítő szegény, alsóbb osztályú tanulók felügyelője pedig inspektor famulorum nevet viselt. 1816 után a diákok egyharmada a kollégium új épületében kapott szállást a korábbiaknál jobb körülmények között, a többiek azonban továbbra is azokban az apró diákkunyhókban laktak, amelyek az előző évtizedekben az iskola köré épültek. ### Napjainkban Az államosítás nyomán létrejövő kényszerű koedukálás megváltoztatta a diákéletet a kollégiumban. Bár a rendszerváltás utáni években a Debreceni Kollégium újraindított oktatási intézményeivel minden szinten részt kíván venni az oktatásban, internátus csak a gimnáziumi és az főiskolai-egyetemi diákok számára van. A felvételt nyert diákok a Református Kollégiummal és Debrecen városával való ismerkedést a júniusban tartott háromnapos Gólyatáborban kezdik el. A gimnáziumi diákok számára havonta legalább egy kötelezően bennmaradós hétvége van előírva, ilyenkor hitéleti vagy egyéb iskolai programokkal van kitöltve a hétvége. A fiúk internátusa a Református Kollégium épületében található, míg a leányoké az Andaházy-Szilágyi intézetben, a Poroszlay úton. A bentlakóknak szabadidejük eltöltéséhez TV-szoba, számítógépterem, tornaterem, konyha áll rendelkezésükre. Mindkét internátus (fiú és leány) használja a régi szobafőnöki rendszert. A szobafőnökök a Főapparitorokkal együtt alkotják a Sedest (a diáktanácsot), amely minden – az internátus lakót érintő – fontosabb kérdésben dönt vagy véleményt nyilvánít. A „fikáztatásnak”, a 12. évfolyam és 9. évfolyam kapcsolatának is sikerült megőrizniük a lényeges elemeit, amely nagy segítség az újonnan jöttek beilleszkedésében, valamint a végzős diákokat is felelősségre neveli. Az internátusi élet vonzó a debreceni diákok számára is. Néhányan be is költöznek az internátusba, mások csak a szilenciumokra csatlakoznak a közösséghez. A kollégium alapításától fennmaradt az apparitori tisztség. Napjainkban internátusonként két-két főapparitor van, ők mentesülnek az étkezési díj fizetése alól. Megválasztásuk az aktuális 12. évfolyam internátusi diákjai közül történik, a szobafőnökök és a nevelők titkos szavazata alapján. A fiúinternátusban még létezik maga az apparitor tisztség is, az ő feladata az internátusi napi ügyelet, ami magába foglalja a telefonügyeletet; az idegenek és/vagy vendégek fogadását az internátusban, és az általuk keresett diák vagy tanár értesítése; a fiúinternátus rendjének biztosítása, a házirend előírt pontjainak jelzése (csengetéssel) az internátus lakói részére. Az internátusok életében rendszeres eseményeknek számít az adventi éneklés, a kollégiumi adventi hangverseny, a mikulásozás, a kollégiumi karácsony, az Andaházy délután, a teaház, a vacsoráztatás/elsősavatás és a kollégiumi ballagás. Az internátusi élethez hozzátartoznak a kötelező tanulóórák, a szilenciumok. A főiskolai-egyetemi diákok a következő három internátusban (mai szóhasználattal kollégiumban) vannak elszállásolva: - a Teológiai Internátus (Kálvin tér 16.) egy 124 férőhelyes internátus az egyetemmel egy épületben, társalgóval, konyhával, mosókonyhával felszerelve várja a hallgatókat. A szobák két, három, négy személyesek, telefon- és számítógépes hálózati csatlakozással vannak ellátva. - a DRHE Kossuth Lajos III. sz. Kollégiuma (Egyetem tér 1. sz.) egy 190 férőhelyes internátus. Telefonnal, zuhanyzóval, WC-vel, hűtőszekrénnyel, beépített szekrénnyel és közös előtérrel ellátott szobák, minden szobában internet- és tévécsatlakozás, televízió, tíz programból álló ingyenes kábeltelevízió-programcsomag, szintenként közös konyha. Az épületben könyvtár, kávéház, mosoda, fénymásoló, konditerem, szolárium és szauna működik. - a Maróthi György Kollégium (Blaháné u. 15.) egy 120 férőhelyes internátus, melyben 2013. szeptember 1-jétől ideiglenesen a gimnázium fiúinternátusa kapott elhelyezést, a Debreceni Református Kollégium felújítási munkái miatt. A Debreceni Kollégium felsőoktatási intézményeiben tanuló diákságnak is fontos a HÖOK szerepe, hiszen a hallgatói önkormányzatoknak több évszázados múltja van a kollégium történetében. ## Nevezetes tanárai és diákjai A Debreceni Református Kollégium nevezetes diákjai közé tartozik például Ady Endre, Arany János, Balog Zoltán, Csokonai Vitéz Mihály, Bölcskei Gusztáv, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond; nevezetes tanárai Gáborjáni Szabó Kálmán, Hatvani István orvosprofesszor, Maróthi György, Sinai Miklós és sokan mások. ## A tanítóképző A tanítóképző iskolát az önkormányzat alapította 1855 őszén, hogy a lelkészi, jogi és tanítói pályára készülők helyben tanulhassanak. Az új iskola már 1856-tól a kollégium függeléke volt, és képzése egyetlen évig tartott. 1866-ban a képzési idő két évre bővült, 1884-ben pedig háromra. A bécsi kormány külön akarta választani a jogászképzést a hitéleti képzéstől. Szoboszlai Pap István mindent megtett a jogászképzés megvédésére: a felhívására forintot adakoztak a képzés fenntartásához. 1851-ben azonban egy kormányrendelet mégis elkülönítette a jogakadémiát, kétéves képzésre berendezve, mely rendelet előírásainak az egyházkerület Szoboszlai vezetésével csak 1853 őszére tudott eleget tenni. A képzés tanmenete körül sem sikerült megegyezésre jutni: a nagyváradi helytartósági osztály követelte a német tanítási nyelv bevezetését. A további viták elkerülésére és az anyagi hiány miatt az egyházkerülett 1856-ban, Szoboszlai halála után felszámolta ezt a típusú jogászképzést. A kerület vezérfiai Balogh Péter helyettes szuperintendens, Tisza Kálmán, Vállyi János, Lónyay Menyhért segédgondnokok voltak. Indítványukra a kerületi gyűlés 1858-ban sérelmesnek nyilvánította a kormány beavatkozását a kollégium belügyeibe, és határozatot hozott, hogy azon túl a szuperintendens és a tanári kar, a kerület meghallgatása nélkül, a kívülről jövő beavatkozásokhoz segédkezet ne nyújtson; készítsenek új tantervet, amelynek vezéreszméje az értelmiség és a hitvallásosság legyen. A Thun-féle egyházügyi Nyilt parancs (Patens) visszavonása után szabadabb kezet nyert a kerület, visszaállította 1861-ben a jogakadémiát két-, 1875 óta négyévi tanfolyammal. A teológia vagy a hittani szak szintén párhuzamosan erősödött, vele kapcsolatban maradt az egy-két megmentett bölcsészetszaki tanszék. Balogh Péter erélyes hatása következtében alapíttatott a kerület által a 4. teológiai tanszék az egyháztörténelmi, amelyet egy évig id. Révész Imre, majd lemondása után, 1866-ban Balogh Ferenc foglalt el. Révész Bálint püspök fejlesztette tovább, 1878-tól fogva segédtanárok (docensek) alkalmazásával; midőn pedig 1884-ben a református konvent megállapította a „teologiai akadémiák”-nak szervezetét, s öt teológiai tanárt nevezett ki. A kerület és a debreceni egyház közös áldozattal megalkották az ötödik teológiai tanszéket. Az Apafi-sóalapítvány a magyar kormány hazafias döntése után szintén kedvező megoldást nyert, közbeegyezés folytán „azon igények örök megváltása fejében, melyek id. Apafi Mihály fejedelemnek 1667., 1681. és 1683. években kelt végrendeletéből származhatók”, a magyar kir. állampénztár 1885-től kezdve évenként 4000 forintnyi járandóságot szolgáltat ki a kollégiumnak, amely évtől kezdve a legrégibb két teológiai tanszék – hittani és újszövetségi – a nagy alapító emlékére az „Apafi-tanszék” nevet viseli. A hittanhallgatók száma 1888 és 1892 között következő hullámzást tünteti fel: 71, 71, 74, 75, 62. Kiépítésre várt a bölcsészeti szak. A bécsi tanügyi reform (Organisations Entwurf 1849) után kezdődő nagy fordulat a többi tanszakok rendezését tette elsőrangú szükséggé, az akadémiai tanárkar erőkifejtése és Vecsei József tanár (1836–1855) által írt emlékirat (1852. január 28.) mind hiába valónak bizonyult, az életkövetelmények más irányba terelték az elsődleges fejlődést. Másfél évtized alatt többször is tárgyaltak a kérdésről, mígnem az 1891–1892. évi református országos zsinat magáévá tette a tiszántúliak indítványát: a debreceni középiskolai tanárképzővel kapcsolatos bölcsészeti szaknak a közös erővel való felállításról döntött. Debrecen városa 1892. szeptember 29-én forintot szavazott meg a nagy célra, a debreceni református anyaegyház forintot. A bölcsészeti, a jogi és a teológiai tanszék végül átkerült az 1914-ben indult Debreceni Egyetemhez, és ez 1925-ben átszervezéshez vezetett, az új nevén Tanárképző Intézet a budapesti Eötvös Collegium mintájára lett megszervezve, és abban a formájában is működött az 1952-es államosításáig. 1992-ben került vissza a Debreceni Református Kollégium keretei közé, majd 2011-ben integrálódott a Hittudományi Egyetembe. ## A Debreceni Református Kollégium hazai és külföldi kapcsolatai ### A Debreceni Református Kollégium partikulái Az elmúlt századok során az iskolaközpontként működő Debreceni Kollégiumi vonzásában vidéki elemi és középiskolák sokasága működött. Ezeket nevezték partikuláknak (a latin partikula szó jelentése: részecske). Az anyaiskola és a partikulák élete szorosan összekapcsolódott. Ezek a vidéki fiókintézmények az anyaiskolától kapták tanítóikat (rektornak, esetleg préceptornak nevezték őket). Tantervük, tananyaguk és tankönyveik is közösek voltak, ezek biztosították a szellemi közösséget. A partikulák, amellett, hogy a kollégium kiválóbb diákjainak két-három évre munkát biztosítottak, az anyaiskola diákutánpótlásáról is gondoskodtak, hiszen a vidéki rektorok igyekeztek Debrecenbe küldeni legkiválóbb növendékeiket. Arany János esete szépen példázza a partikuláris iskolarendszer működését. A nagyszalontai iskola csak elemi és középiskolai tagozatokkal rendelkezett, így került későbbi a költő 1833 őszén Debrecenbe tótágus diáknak. Itteni tanulmányait egy évre megszakította, és a kollégium egy másik partikulájában, Kisújszálláson vállalt rektorságot (1834–1835), hogy a további tanulmányainak költségeit megkeresse. Ezután visszatért Debrecenbe, majd 1836-ban vándorszínészekhez szegődve távozott. Másfél évtizeddel később, az önkényuralom éveiben Nagykőrösön lett gimnáziumi tanár. Ez az iskola is debreceni partikula volt, s bár a partikuláris iskolarendszer a szabadságharc után felbomlott, Arany odakerülésekor még intenzíven éltek a debreceni kapcsolatok. Arany János tehát négy református iskolával került kapcsolatba élete során, s a partikuláris iskolarendszer révén mindegyikben ugyanazzal a szellemiséggel találkozott. Debrecen partikuláinak száma 1660 után növekedett meg, hiszen a török pusztítása után nemcsak a váradi kollégium olvadt a debrecenibe, hanem annak korábbi partikulái is Debrecenhez csatlakoztak. A debreceni partikulák többsége a Tiszántúlon feküdt (Békés, Hódmezővásárhely), de voltak partikulák a Dunántúlon (Csurgó), sőt még a Szerémségben is. A Debreceni Kollégiumnak a 18. század folyamán negyven megyében összesen 584 partikulája volt. Ez a szám mutatja, hogy a Debreceni Kollégium körül valóban egy kiterjedt iskolahálózat működött. 1823-ban például a Debreceni Kollégium az alábbi települések református iskoláiba rendelt ki új rektort vagy préceptort: Asszonyvására, Balmazújváros, Báránd, Berettyóújfalu, Beregböszörmény, Békés, Bihar, Derecske, Dévaványa, Érmihályfalva, Földes, Füzesgyarmat, Gyoma, Hadház, Hajdúböszörmény, Hódmezővásárhely, Kaba, Karcag, Kismarja, Kisújszállás, Köröstarcsa, Kunhegyes, Madaras, Makó, Margita, Mezőkeresztes, Mezőtúr, Nádudvar, Nagykálló, Nánás, Ottomány, Püspöki, Püspökladány, Szalacs, Szalonta, Szentes, Szentmihály, Szeghalom, Szoboszló, Tiszafüred, Törökszentmiklós, Túrkeve, Udvari, Vésztő. A Debreceni Kollégiumnak az évszázadok folyamán egynéhány partikulával a többinél erősebb kapcsolata alakult ki, például a Váradi Kollégiummal. Ezt az iskolát 1557-ben a tordai országgyűlés hozta létre. Hamarosan kollégiumi rangra emelkedett, majd a török 1660-as pusztításai nyomán diákjai Martonfalvi György professzor vezetésével Debrecenbe menekültek. Történetileg nézve tehát a két kollégium összeolvadt. A váradi iskola nem nyerte vissza soha többé kollégiumi rangját, de a Debreceni Kollégium partikulájaként iskolája újraszerveződött, és a 18. század közepén már újra volt középfokú református oktatás Váradon. Ugyancsak intenzív kapcsolata volt Debrecennek a szikszói partikulájával. Az ottani református iskolát a 16. században Dévai Bíró Mátyás reformátor alapította. A kollégium partikulájaként a 18. század végén már szinte önálló kollégiumi rangra emelkedett, mivel rektorait ekkor már professzornak nevezték. A kapcsolatok intenzitását jelzi, hogy a Debreceni Kollégiumnak Szikszón saját szőlője és mészárszéke is volt, amelyeket 1842-ben a helyi egyházközség vett át. Az évszázadok folyamán a debreceninél kisebb jelentőségű partikuláris központtá vált még Sárospatak, Pápa, Szatmár, Nagybánya, Kecskemét, Mezőtúr és Kiskunhalas református iskolája is. Az erdélyi református kollégiumok (Kolozsvár, Nagyenyed, Székelyudvarhely) és az evangélikus iskolák csak elszórtan éltek ezzel a pedagógiai gyakorlattal, a katolikus iskolák pedig nem ismerték. A szabadságharc bukása után bevezetett osztrák tanügyi reform, az Entwurf 1849 minden iskolatípus számára szakképzett tanerő alkalmazását írta elő. Ez a rendelet megpecsételte a partikuláris iskolarendszer sorsát, de a Debreceni Kollégium és egyes partikulái között a szellemi kapcsolat egészen az iskolák államosításáig, 1948-ig erős maradt. Az egykori tiszántúli partikulák többsége ugyanis továbbra is Debrecenben végzett tanítókat és tanárokat alkalmazott, ott megjelenő tankönyveket használt, s a továbbtanulás iránya is jórészt Debrecen maradt. Az egykori kapcsolatok az utóbbi évtizedekben a Kántus-kiszállásokra és egyéb műsoros gyülekezeti kiszállásokra korlátozódtak. Új tapasztalat, amely az egykori partikuláris kapcsolatokra emlékeztet az, hogy az elmúlt években a Tiszántúlon újraindított református általános iskolák diákjai (Törökszentmiklós, Túrkeve, Kisújszállás, Dévaványa, Kunhegyes, Kunmadaras, Karcag) mind nagyobb számban kívánnak a Debreceni Kollégium Gimnáziumában továbbtanulni. ### A Debreceni Református Kollégium erdélyi kapcsolatai 1555-ben Debrecen városa behódolt a töröknek, és ezzel a lépéssel az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alá került, mivel a törökök felé csak adófizetési kötelezettsége volt, államközösségben soha nem élt vele. A 17. század elejétől az erdélyi fejedelmek Bocskai Istvántól kezdve református főurak voltak (Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, II. Rákóczi György, Apafi Mihály), akik Debrecent fontos gazdasági és kulturális tényezőként kezelték, és ennek megfelelően támogatták a Debreceni Kollégiumot is. Az első fejedelmi alapítvány Bocskai István nevéhez fűződik, aki 1606-ban kelt végrendeletében komoly támogatást hagyott a Debreceni Kollégiumnak. Báthory Gábor 1609-ben a szepesi puszta dézsmáját hagyta a kollégiumra, mely adományt Bethlen Gábor megerősített és készpénztámogatással ki is egészített. Kemény János özvegye, Lónyay Anna, Rhédey Ferenc váradi főkapitány és I. Apafi Mihály fejedelem az 1660-as években a Debreceni Kollégium javára egyöntetűen lemondtak a Bihar megyei Szentimre egyházi tizedéről. De a támogatók sorában megtaláljuk még Zólyomi Dávid udvari lovassági főkapitányt és Zólyomi Miklós, Hunyad és Záránd megye főispánját is. A református iskoláknak szánt fejedelmi adományok közül a sójuttatás volt a legjelentősebb. A Debreceni Kollégiumon kívül részesült belőle még a kolozsvári kollégium és a 17. század végén Gyulafehérvárra, majd Marosvásárhelyre menekülő sárospataki iskola is. Debrecenbe az első nagyobb sóadomány 1626-ban I. Rákóczi György juttatott. Ennek jövedelméből jött létre a kollégium második tanszéke. Ezt az adományt a későbbi fejedelmek megerősítették, sőt I. Apafi Mihály az 1660-as évek elején többször is növelte mértékét. Mindenképpen szembetűnő, hogy a fejedelmi támogatások mértéke akkor növekedett meg jelentősen, amikor a fejedelemség II. Rákóczi György 1658-as lengyelországi hadjárata után hanyatlásnak indult. Ennek okát a debreceni és váradi iskola kényszerű összeolvadásában kereshetjük. Miután a török 1660-ban feldúlta Váradot, az ottani református iskola Martonfalvi Tóth György professzor vezetésével a csodával határos módon épen maradt Debrecenben talált menedéket. A fejedelmi és főúri támogatások nélkül a debreceni iskola a megnövekedett kiadások miatt összeroppant volna. Ezek segítségével azonban a század végén még bővülni is tudott, és Martonfalvi számára létrehozta a harmadik tanszéket. A kollégium és Erdély kapcsolata a 17. században olyan erős volt, hogy annak szellemi és tárgyi emlékei újra meg újra átszövik a kollégium történetét. A teológus diákok ünnepi legációjának hagyománya, amelyet jövedelmezősége és lelki haszna miatt a többi hazai református főiskola is magáévá tett, ismereteink szerint Zólyomi Dávid említett alapítványa révén jött létre 1630-ban, aki támogatása fejében karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor debreceni diákokat fogadott birtokán ünnepi követekként. A debreceni főiskola diákjainak egykori és jelenlegi (csak ünnepi alkalmakkor használt) tógája a fejedelemség színeit idéző sárga paszományos zöld posztószűrt Rákóczi György főúr (a későbbi fejedelem) rendelte 1624-ben támogatása fejében. Ugyanő adományozta a városnak az 50 mázsás Rákóczi-harangot. Ennek elhelyezésére épült egykor a templom szomszédságában a Verestorony, amelyet a külső vöröstéglás megjelenése nyomán a városbeliek csakhamar Verestemplomnak kereszteltek el. Az épület 1802-ben tűz martaléka lett, de az újraöntött harang ma is látható és hallható a Nagytemplom nyugati tornyában. A régi harang egyik darabjából öntötték a kollégium mai csengőjét, a régi harang fejedelmi címeres darabját pedig az Oratórium őrzi. Debrecen kiművelt emberfőkkel hálálta meg az erdélyi fejedelmek támogatását. A 17. század folyamán számos „Transylvanus” előnevű diák tűnik föl a beiratkozott diákok névsorában. Közöttük találjuk többek között Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítót, aki több évtizedes németországi tanulmányútja után Bethlen Gábor meghívására Kolozsváron telepedett le; Bojthi Veres Gáspárt, a fejedelem történetíróját; Csulai György, Pelsőczi János, Kovásznai Péter és Keserüi Dajka János erdélyi püspököket; Enyedi János nagyenyedi orvosprofesszort; ifj. Köleséri Sámuel orvost, az erdélyi bányák főfelügyelőjét és olyan kiváló prédikátorok egész sorát, mint Medgyesi Pál, Szatmárnémeti Mihály, Szőnyi Nagy István, Pápai Páriz Imre vagy Nádudvari Péter. A 18. század elején az erdélyi főúri támogatások megcsappanásával az onnan érkező diákok száma is csökkent. Az erdélyi kollégiumok újbóli megerősödése után a Királyhágón túli terület egyre kevésbé volt ráutalva Debrecen gyámkodására, így a század közepétől már csak elvétve fordult meg itt erdélyi diák. Más volt a helyzet a Partiumban. Ez a terület egészen Trianonig a Debreceni Kollégiumot tekintette anyaiskolájának. Itt 17–18. század folyamán nagy számban jöttek létre debreceni partikulák. A Debreceni Kollégium legkeletibb partikulái Zilah, Nagybánya és Felsőbánya környékén működtek. Erről a környékről érkezett Debrecenbe Kölcsey Ferenc, Arany János és Ady Endre is. Utóbbiak ezt megelőzően egykori debreceni partikulákban nevelkedek (Nagyszalontán, illetve Zilahon). A Debreceni Kollégium a megváltozott történelmi helyzetben sem felejtette el, amit az előző századokban Erdélytől kapott, és ennek debreceni tanárok a 19–20. században is többször jelét adták. Imre Sándor, a magyar nyelv és irodalom debreceni professzora 1872-ben az újonnan alapított kolozsvári egyetem katedrájára távozott, mivel úgy érezte, Debrecent a múltbeli kapcsolatok segítségnyújtásra kötelezik. Trianon után fordult a helyzet: az Erdélyt elhagyó Makkai Sándor kolozsvári püspököt, regényírót, a debreceni teológia várta katedrával. Nem sokkal később, 1941–1944 között viszont több debreceni tanár települt Erdélybe, hogy az ottani magyar iskolák szellemi megerősítésében részt vegyen: Molnár Pál Máramarosszigetre, Ványa János Sepsiszentgyörgyre, Tóth Béla Székelyudvarhelyre került. Utóbbi mint kiválóan képzett irodalmár bekapcsolódott Erdély irodalmi életébe is, s a sors különös kegyelme folytán az akkor Udvarhelyen tanuló Kányádi Sándor magyartanára lett. Az összefonódás máig él, hiszen ha az egészen közeli múlt eseményeit szemügyre vesszük, az sem egészen véletlen, hogy 1989. december 25-én, a romániai forradalom idején, a Kollégiumi Kántus előadásában szólalhatott meg a Magyar Rádióban Birtalan József azóta népszerűvé vált kórusműve a Templom és iskola. Ezt a művét a marosvásárhelyi zeneszerző Reményik Sándor ismert versére komponálta, s a Kollégiumi Kántusnak ajánlotta. A Debreceni Kollégium és az erdélyi magyar irodalom kapcsolatát illetően különös figyelmet érdemel Szombati-Szabó István (1888–1934) alakja. Szombati-Szabó Debrecenben született, a Kollégium Gimnáziumába járt, majd a Teológiai Akadémián szerzett lelkészi oklevelet. A modernség iránti érzékenysége, kiváló formaérzéke, a „debreceniség” meghatározó elemeként ismert bibliás-zsoltáros-profetikus költői hangja már diákkori verseiben is szembetűnő. 1909–1910-ben a Debreceni Főiskolai Lapok szerkesztőjeként határozottan kiállt Ady és a nyugatos írók mellett. Trianon után a dél-erdélyi magyar reformátusság egyik szórványlelkészeként gigantikus küzdelmet folytatott a népművelés területén. Bár az erdélyi magyar irodalmi központoktól meglehetősen távol élt (Resicabánya, Lugos), lehetőségeihez képest mégis igyekezett bekapcsolódni a magyar irodalmi társaságok munkájába. Sajátos debrecenies költői hangját élete végéig megőrizte. A szocialista diktatúra terméketlen évtizedei után, az elmúlt időszakban ismét megerősödtek a Debreceni Kollégium és Erdély kapcsolatai. A Kollégiumi Kántus többször járt erdélyi református gyülekezetekben, a kolozsvári és a debreceni teológia között szoros szakmai kapcsolat jött létre. Ugyanakkor a Kollégium Gimnáziuma is több erdélyi iskolával teremtett testvériskolai kapcsolatot (Nagyenyed, Kolozsvár, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely). Az elmúlt években az erdélyi magyar szellemi élet számos kiváló képviselője tartott előadást a Debreceni Kollégium különböző rendezvényein (Tonk Sándor, Lászlóffy Aladár, Visky András, Kántor Lajos, Dávid Gyula). Kolozsvár, Borberek és Pécs után 2003-ban a Debreceni Kollégium rendezte meg a IV. Reményik Sándor irodalmi konferenciát. A debreceni kollégiumi székhelyű Országos Református Tanáregyesület pedig 2004-ben Kolozsvárott rendezett Szabó Dezső-konferenciát. Van Erdély és a Debreceni Kollégium kapcsolatának még egy fontos mozzanata. Kolozsvár főterének egyik ékességét, a Rhédey-házat, egykori birtokosa, báró Horváth-Inczédi Ödönné gróf Rhédey Johanna 1911-ben végrendeletileg a Debreceni Kollégiumra hagyta az akkori New York szállodával (ma Continental Szálló) együtt. A Rhédey-ház a visszaszolgáltatások nyomán ma is a Debreceni Kollégium tulajdonát képezi. Az épület kiemelkedő szerepet játszott Erdély művelődésében, első emeleti tánctermében tartotta előadásait 1792-ben az első kolozsvári magyar színház. A Rhédey-palota ma bérházként működik, Jókai utcai szárnyának földszintjén üzletekkel. Bevételéből a Debreceni Kollégium erdélyi református iskolákat, kulturális rendezvényeket és kiadványokat támogat. 2000 óta a Rhédey-házban van az Erdélyi Múzeum-Egyesület székhelye. Az Egyesület keretében 2002-ben itt nyílt meg a Szabó T. Attila Nyelvtudományi Intézet. A Debreceni Kollégium az Erdéllyel való évszázados kapcsolat legfőbb tanulságaként azt tartja, hogy az elődeink még tudták: ### A vidéki adománygyűjtés lehetőségei A debreceni diákság a 19. század közepéig, de részben még ezt követően is önellátásra rendezkedett be, azaz élelmezéséről maga gondoskodott. Az adománygyűjtés az idők folyamán három alapvető szervezett formája alakult ki: a kápsálás, a szupplikálás (mindkét szó kéregetést jelent latinul) és a legáció. A kápsálás őszi alamizsnagyűjtést jelentett a debreceni és a környékbeli gazdáknál. A szolgadiákok maguk gyűjtötték össze a nekik szánt pénz- és terményadományokat, tótágus diákok felügyelete mellett. Ilyen alkalommal a legszegényebb lakos is hozzájárult a diákok fenntartásához. Az 1891-es kápsáláskor 864 forint 44 krajcárt gyűjtöttek, és a terménybeliek értéke 100–200 forint között volt. A szupplikálás országos mértékben és szervezettebb keretek között folyó adománygyűjtést jelentett. A diákköztársaság, a Coetus, a nyári szünidőkben felkeresendő távolabbi területeket körzetekre (spárták) osztotta, s a diákok csoportosan járták be évente szinte az egész országot. Az ilyen adománygyűjtő utak fő iránya a partikuláris helyekhez kapcsolódott, és ezek alkalmával a tótágus diákok már a leendő munkahelyüket is kiszemelhették. Az adománygyűjtés eme formáját más református kollégiumok is gyakorolták. A szupplikációt az 1891–1892-es zsinat törölte el, de a második világháború utáni szűkös időkben néhány évre újjáéledt a Debreceni Kollégium összes oktatási intézményében. Természetbeli juttatásokat a Debreceni Kollégium (különösen a Tápintézet) református gyülekezetektől még a szocializmus évtizedeiben is kapott. A kápsáló és szupplikáló diákok a támogatókat köszöntő versekkel, zsoltárokkal, dicséretekkel esetleg prédikációval honorálták. A legáció (a szó jelentése: követség) az adománygyűjtés és templomi szolgálat gyakorlati összekapcsolódása volt. Zólyomi Dávid háromszéki kapitány 1630-ban kelt adománylevele szerint az erdélyi főúr elvárta, hogy a Debreceni Kollégium diákjai sátoros ünnepeken (karácsony, húsvét, pünkösd) ünnepi követségbe utazzanak birtokára. A hagyomány szerint ezek a követségi utak tekinthetőek a legáció kezdetének. Az évszázadok során a legációnak külön hagyományrendszere alakult ki. Követségbe csak oda lehetett menni, ahová meghívást kapott a Debreceni Kollégium. A gyülekezetek négy körzetben helyezkedtek el: Legatio Transdanubiana (dunántúli), Legatio Sylvaniana (szilágysági), Legatio barovinensis (baranyai) és Legatio Marmatica (máramarosi), mely négy kerületben – a legátusnévsorok (Series Legationum) szerint – a 18. század elején 19 vármegye 236 gyülekezetét érintette. Legációba csak a tótágus diákok, mai értelemben főiskolások vagy egyetemisták mehettek. A 20. század első felében szükség esetén jogászokat, bölcsészeket, sőt idősebb gimnazistákat is kiküldött a Debreceni Kollégium a fennmaradt helyekre. Mivel a gyülekezettől kapott adomány – a legátum – egy része személyesen a legátust illette meg, és csak a másik részével kellett elszámolnia, előbb a Coetus pénztára, később a kiküldő intézmény felé, a legációs helyek szétosztását az elekció (választás) alkalmával az ifjúság nagyon körültekintően végezte. Figyelembe vették az életkort, a tanulmányi eredményeket és magaviseletet. Az elekció eredményét a professzori karnak is meg kellett erősítenie minden esetben (konfirmáció). A legáció hagyománya ma is él, a lelkészi pályára készülő debreceni diákok számára ma is ez az egyik legjelentősebb diákkori szolgálati lehetőség. ### A debreceni diákok külföldi egyetemjárása (peregrináció) A magyar református kollégiumok akadémiai (főiskolai) tagozatai európai értelemben sosem emelkedtek egyetemi rangra, így évszázadokon keresztül kiemelt szerepet játszott történetükben a peregrináció (a szó jelentése: utazás, vándorlás), azaz a külföldi egyetemjárás gyakorlata. A református kollégiumok legtehetségesebb diákjai nyugat-európai protestáns egyetemeken fejlesztették tovább itthon szerzett ismereteiket. Nem volt ez másként Debrecenben sem. A debreceni diákok külföldi egyetemjárása jelentős mértékben hozzájárult évszázadokon át a hazai értelmiség képzéséhez, és mivel a Debreceni Kollégiumnak csak hazai földön iskolázott professzora a régi időkben nemigen akadt, folyamatosan biztosította az iskola európai nyitottságát is. A Debreceni Kollégium már alapítása pillanatában szorosan kapcsolódott Európa protestáns egyetemeihez. Első rektorai a 16. század elején Wittenbergben Luther és Melanchthon közvetlen tanítványai voltak. Thuri Mátyás, aki 1572–1575 között volt debreceni rektor, wittenbergi tanulmányai után a svájci reformáció központját, Genfet is fölkereste. A 16–17. század fordulóján a magyar peregrináció fő célpontja a németországi Heidelberg egyeteme volt. 1595–1621 között 173 magyar diák fordult meg itt, és közülük 48 Debrecenből érkezett. A városka pusztulása után (1622) a magyar diákok elsősorban Odera-Frankfurt, Bréma és Marburg egyetemeit látogatták. Az 1620-as évektől megváltozott a tendencia, egyre népszerűbbé váltak a németalföldi (Leiden, Utrecht, Groningen, Franeker) és az angol (Oxford, Cambridge) egyetemek. A franekeri egyetemen tanító Amesius és Coccejus hatására ismerkedtek meg a debreceni peregrinusok a puritanizmus szellemiségével. Ez a szellemi mozgalom a személyesebb kegyességi élet, a demokratikusabb egyházkormányzás és az egyház szociális elkötelezettségének előmozdítója volt a 17. század második felében. A 18. század első felének debreceni diákjai a holland és angol egyetemek mellett gyakran a svájci Zürichbe, Bernbe vagy Bázelbe is ellátogattak. Itt szerezte természettudományos, zenei és pedagógiai képzését, műveltségét Maróthi György, a Kántust megalapító debreceni professzor. De ugyanott tanult Hatvani István teológiát és orvostudományt. A századforduló kedvelt peregrinációs célpontja a németországi Göttingen lett: a debreceni professzorok közül itt végezte tanulmányait Sárvári Pál, Budai Ézsaiás és Péczely József. A 19. század első felében egyre több debreceni diák kereste föl Göttingen mellett Berlint és Bécset is. Utóbbi város egyetemén tanult a reformkor két kiemelkedő debreceni pedagógiai alakja, Kerekes Ferenc és Zákány József. Berlinben gyarapította ismereteit a Református Kollégium utolsó polihisztor professzora, a 19. század derekán működő Lugossy József, valamint a századvég kiváló gimnáziumi földrajztanára, az Afrika-kutató Kovács János. A 19. század második felében a peregrináció fő iránya újra az angolszász világ felé fordult. Balogh Ferenc debreceni teológiai professzor Skóciában ismerkedett meg az ébredési teológiával, és annak első jeles hazai képviselője lett. Ez az irányzat a teológiai liberalizmus térhódítása után az evangéliumi gyökerekhez való visszatérést és a személyes hitélet fontosságát hangsúlyozta. A 20. század első felében a debreceni diákok eddig említett szinte valamennyi egyetemet látogatták. De mindezek mellett eljutottak Amerikába is. Az 1950-es és 1960-as években a magyar diákok külföldi egyetemjárása szinte teljesen szünetelt, az utóbbi évtizedekben azonban a Debreceni Kollégium teológus diákjai körében újra kiteljesedőben van. A külföldi tanulmányok minden időben komoly anyagi áldozatokkal jártak. A kollégium történetének első századaiban a Coetus pénztára mellett Debrecen városa és annak tehetősebb polgárai – mint egyéni pártfogók – támogatták a peregrinációt. Az is megtörtént azonban, hogy a tanulmányait Debrecenben befejező diák egynéhány évre lelkészi vagy tanítói hivatalt vállalt, hogy külföldi tanulmányainak költségeit megkeresse (ezt a tevékenységet nevezték academica promotiónak). A peregrináció gyakorlata ma is él Debrecenben, manapság számos külföldi alapítvány és egyházi segélyszervezet támogatja a Debreceni Kollégium teológus diákjainak külföldi tanulmányait. Újabban a Debreceni Kollégium gimnáziumai is rendelkeznek diák- és tanárcserére épülő német, holland és svájci középiskolai kapcsolatokkal, ezek azonban lényegesen különböznek a korábbi századok peregrinációs gyakorlatától, mivel elsősorban nyelvtanulási célokat szolgálnak. ## A Debreceni Református Kollégium szerepe a magyar irodalomban A Debreceni Református Kollégium ezernyi szállal kapcsolódik az elmúlt fél évezred magyar szellemi kultúrájához. Tanulmányok sora méltatja, hogy nagymértékben a Debreceni Kollégiumnak köszönhető a teológiai, a természettudományos, a bölcseleti, vagy a politikai gondolkodásunk. Mindent egybevetve azonban úgy tűnik, a kollégiumnak a teológia mellett az irodalommal voltak legszorosabbak a kapcsolatai. Tény, hogy a Debreceni Kollégium annyi jeles írót és költőt bocsátott útjára, mint egyetlen más hazai intézmény sem. A diákok között megtalálható volt (a teljesség igénye nélkül) Arany János, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Ady Endre és Szabó Lőrinc. ## Gyűjteményei - Régészeti és néprajzi gyűjteményének alapját a Kempf-féle ausztráliai néprajzi tárgyak képezik. - Az évszázadokon át folyamatosan bővített természetrajzi gyűjtemény mára már több tízezer darabot számlál. - A kollégium könyvtára jelenleg Magyarország legnagyobb egyházi jellegű könyvgyűjteménye: dokumentuma között kéziratot és 30 kódexet, 150 ősnyomtatványt és több mint 1600 régi magyar nyomtatványt őriz. Bibliagyűjteményében a Szentírás 250 nyelven található meg. A Vizsolyi Bibliából két teljes és egy csonka példánnyal rendelkezik. Köteteinek egy részét külföldi egyetemet járt diákok hozták haza, hogy ezzel gyarapítsák a gyűjteményt. - A Szőnyi Pál Ásványgyűjtemény darabból álló gyűjtemény. ## A Debreceni Református Kollégium jelene A Debreceni Református Kollégiumot az intézmények igazgatóiból álló Igazgatótanács irányítja, amelynek elnöke a Hittudományi Egyetem mindenkori rektora. A Kollégiumi Titkárság szervezi a mindennapi munkát, a gazdasági ügyeket pedig a Tiszántúli Egyházkerület és Debreceni Református Kollégium Gazdasági Hivatala intézi. ## Galéria A Debreceni Református Kollégium képekben:

Apollo–15

Az Apollo–15 az Apollo-program kilencedik repülése volt, egyben a negyedik olyan, amelynek során űrhajósok szálltak le a Holdra. Dave Scott parancsnok és Jim Irwin holdkomppilóta a küldetés 13 napos idejéből három napot tartózkodott a holdfelszínen, négy holdsétát végezve. Az Apollo–15 már J típusú repülésként jutott a Holdra, amely hosszabb tartózkodási időt, bővített műszerkészletet és tudományos programot jelentett. Az űrhajó 1971. július 26-án indult, a parancsnok David R. Scott, a parancsnoki modul pilótája Alfred M. Worden és a holdkomp pilótája James B. Irwin volt. Az expedíció célkitűzése a program első három repülésén már megkezdett tudományos kutatómunka folytatása, új vizsgálatok végrehajtása volt. A részletes kutatómunka érdekében a holdkompot több készlet szállítására tették alkalmassá, hogy a Holdon való tartózkodást 68 órára növelhessék. Az Apollo–15 legnagyobb újítása az első holdjáró (holdautó) feljuttatása és használata volt, amely megkönnyítette az űrhajósok munkáját. A holdautóval 27,9 km-es utat tettek meg, de alkalmas lett volna 60 km megtételére is, azonban biztonsági okokból a holdkomptól sohasem távolodtak el 7 km-nél messzebbre vele. A holdjáró tervezését a magyar származású Pavlics Ferenc vezette mérnökcsoport végezte. Az asztronauták már az újabb típusú, főként a holdjáró szabta követelmények miatt áttervezett, a mozgást megkönnyítő űrruhában repültek. Újdonságként a program keretében először Scotték juttattak ember irányította űrhajóról indított szondát Hold körüli pályára, amely a gravitációs teret és a napszelet vizsgálta. Az űrhajósok felállították a harmadik ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiment Package) mérőállomást, és megteremtették az összeköttetést a Földdel, kezdetét vette a korábban felállított ALSEP állomásokkal együtt a Hold távolságának három pontos lézerbemérése a Földről, ezen kívül a három felszíni holdséta alatt összesen 77 kilogrammnyi holdkőzetet és talajmintát gyűjtöttek. ## Személyzet ### Tartalék személyzet ### Kapcsolattartó személyzet - Joe Allen - Bob Parker - Karl Henize (zárójelben az űrhajósok által elvégzett űrrepülések száma, beleértve ezt a missziót is) ## Előzmények ### Az Apollo-program átalakulása A holdprogram érdemi része egy új elnöki adminisztráció szolgálati idejére esett – ráadásul az új elnök más párt képviseletében vette át a hatalmat – és az USA-ban kialakult klasszikus politikai váltógazdálkodás szerint ilyenkor minden nagy kormányzati programot felülvizsgáltak. Mivel az Apollo-program az idő tájt a legnagyobb ilyen program volt, nem kerülhette el a sorsát. Az új elnök, Richard Nixon ellenségesen viszonyult minden olyan ügyhöz, amely a néhai John F. Kennedy keze nyomát viselte (emlékeztetőül: Kennedy éppen Nixont legyőzve lett az Egyesült Államok elnöke az 1960-as elnökválasztáson), ezért az Apollót is rossz szemmel nézte. Persze az is erős érv volt az Apollo ellen, hogy túl sokba került, és a vietnámi háború gigantikus költségei mellett egy másik kivételesen drága programot már nem tudott finanszírozni az amerikai gazdaság. Nixon úgy döntött, hogy amennyire csak lehet, lerövidíti az Apollo-programot. Az eredetileg tervezett tíz útból – amelyből öt gyalogos (G és H típusú) és öt holdjárós küldetés lett volna –, a korábban a Skylab-programhoz szükséges Saturn V átvezénylése miatt törölt utolsó expedíció mellett még két további utat töröltetett a szenátus költségvetési bizottságával. A törölt két út az eredeti Apollo–15 és -19 volt, azaz az utolsó H típusú gyalogos és az utolsó J típusú holdjárós küldetés volt, de lényegében a két utolsó holdjárós út esett áldozatul, hiszen az eredetileg tervezett öt ilyen helyett végül csak háromra került sor. Ennek a döntésnek az Apollo–15-re gyakorolt hatása annyi volt, hogy a korábban gyalogosnak tervezett expedíció a repülés előtt egy évvel átalakult az első J típusú küldetéssé. Ennek jegyében a már az első roveres küldetésre tréningező John Young és Charles Duke párostól Dave Scott és Jim Irwin vette át a Rover földi nyúzópróbáját, és végül az ő javaslataik alapján fejeződött be a holdjáró végső kialakítása. ### Hardverfejlesztések #### Holdjáró A NASA a holdexpedíciókat két nagyobb fejlődési lépcsővel tervezte, előbb gyalogos küldetésekkel, majd valamilyen járművel, nagy mozgási szabadsággal támogatott expedíciókkal. Többféle elképzelés is volt valamilyen holdjárműre: volt repülő, valamint kerekeken guruló elképzelés is, de a megvalósítási tanulmányok eredményeként az autó jellegű, kerekes eszköz lett a befutó. Ez főként a korábbi tapasztalatoknak volt köszönhető, mivel a NASA egy MOLAB nevű kísérleti járművel már szerzett pozitív tapasztalatokat, míg a holdkomp vezetésének gyakorlására épített edzőgéppel (azaz egy repülő eszköz alapjául szolgáló technológiai kísérlettel) sok negatív tapasztalat gyűlt össze, ez alkalmatlannak látszott egyéni járműnek. A járműfajta kiválasztását követően a Boeing fővállalkozásában és a General Motors egyik leányvállalatának fő beszállítói közreműködésével kifejlesztettek egy elektromos hajtású holdjárót, a geológiai kutatómunka megkönnyítésére. A General Motors tervezőcsapatát Pavlics Ferenc magyar származású mérnök vezette. A holdjármű egy rendkívül könnyű, de nagy terhelést elviselő szerkezetű négykerekű eszköz volt. Minden kerekét külön elektromotor hajtotta, első és hátsó kerék kormányzást alkalmaztak nála (ezt lehetett egyszerre is használni, vagy ki is lehetett kapcsolni, és csak az első, vagy csak a hátsó tengely kormányzásával haladni). A terepjáró képesség érdekében az abroncsokat titánhálóból készítették, valamint az autó hasmagasságát magasra emelték. Kormányzását botkormány rendszerű kormánnyal végezhette el a bal oldali ülésben helyet foglaló űrhajós (a szokásjog szerint a parancsnok). A holdkompon való szállításhoz az alvázat és a futóműveket összehajtogathatóra tervezték, és rugós mechanizmusok segítették a széthajtogatást, hogy a holdfelszínen az űrhajósoknak minél kevesebb dolguk legyen a jármű üzembe helyezésével. #### SIM műszerrekesz A megfigyelésekhez a parancsnoki és műszaki egység új megfigyelőrendszert, fényképezőgépekből és spektrométerekből álló távérzékelő műszerkészletet fejlesztett a NASA. A parancsnoki űrhajó műszaki egységének egyik szektora az első holdrepüléseken csak ballaszttal volt kitöltve (az űrhajó tömegközéppontjának a hossztengelyben tartását biztosítandó), ezt a teret használták fel műszerek beépítésére. A mérések célja az volt, hogy kiegészítsék a leszálló személyzet lokális megfigyeléseit globális megfigyelésekkel is. Emellett a korábban titkos, kémműholdakon alkalmazott fototechnika elérhetővé válásával lehetőség nyílt minden korábbinál nagyobb felbontású felszíni fotók készítésére, amellyel a későbbi lehetséges leszállóhelyek vagy érdekesebb helyszínek még pontosabb megismerése vált lehetővé. A SIM műszerei: - panoráma fényképezőgép, - normál fényképezőgép teleobjektívvel, - gammasugár spektrométer, - tömegspektrométer, - lézeres magasságmérő. A műszerekkel a parancsnoki modul pilótája végzett megfigyeléseket, miután a társai leváltak, és megkezdte a Hold körüli pályán való repülését. A mérések megkezdéséhez le kellett robbantani a modul hengerpalástjának egyik takarólemezét, amely alatt utazott a rekesz. A mérések eredményeit tároló adathordozókat egy külön űrsétával kellett egy űrhajósnak visszahoznia a Hold–Föld hazaút során. #### Holdszatellit A SIM rekeszben egy kisebb műholdat is felküldtek, amit az űrhajósoknak kellett pályára állítaniuk a hazaindulásuk előtt, és amely az űrhajósok hazatérése után tovább folytatta a méréseket. A műhold egy 78×36 cm-es, nyolcszög alapú hengeres testbe épített eszköz volt, önálló meghajtás vagy helyzetszabályozás nélkül. A mérések a napszél részecskéinek energiaintenzitását, a plazma viselkedését és a holdi mágneses mező érzékelését érintették. #### Űrruha A gyalogos küldetéseket felváltó holdjárós küldetések sok tekintetben új követelményeket támasztottak az űrruhával szemben, ezért tovább kellett fejleszteni a szkafandereket. Az Apollo–11 és –14 között használt űrruhatípusra legfőképpen a merevség volt jellemző, amelynek elsősorban biztonsági okai voltak. Az űrhajósok nem tudtak benne lehajolni, letérdelni (helyette hosszú szárú eszközöket használtak), és egy elesés esetén kérdéses volt, hogy egyáltalán fel lehetett volna-e állni benne. A holdjárón való ülő testhelyzet azonban mindenképpen a ruhák átalakítását igényelte, hogy azok legalább deréktájon rugalmasabbak, hajlékonyabbak legyenek. Az A7L-B jelölést kapott űrruhán megváltoztatták a létfenntartó rendszer oxigén, hűtővíz és kommunikációs csatlakozóinak elhelyezését, a beszállónyílás cipzárjának helyét és a ruha deréktáji kiképzését. Így az űrhajósok már teljesen le tudtak hajolni, és a leülés sem okozott gondot. Természetesen a hátizsákok tárolókapacitását is meg kellett növelni, figyelembe véve a tervezett kinntartózkodások dupla idejét, hogy az oxigén és hűtővíz ellátmány elegendő legyen a 7 órás holdsétákra is. #### Saturn V A felbocsátandó tömeg növekedése miatt a hordozórakéta sem maradt átalakítás nélkül. A szerkezetet érintően két változást hajtottak végre, egyrészt az első és második fokozat közötti leválasztást végző piropatronok számát 8 darabról 4-re csökkentették, ugyanígy elhagytak négy fékezőrakétát is az első fokozatról, valamint az S-II hajtóműveinek égésterén végeztek kisebb változtatást a korábban észlelt oszcillációk kiküszöbölésére. Ezen kívül alacsonyabbra – 166 kilométerre – helyezték a földi parkolópálya magasságát és a biztonsági üzemanyagmaradék mennyiségét is csökkentették, ezáltal hosszabb ideig éghettek a hajtóművek. Ezekkel a változtatásokkal 500 kg-mal sikerült megnövelni a Holdhoz juttatható tömeget, amely fedezte a holdjáró és a megnövekedett ellátmányigény tömegét. ### A képzési rendszer átalakítása A leszállóhelyek kiválasztásánál az Apollo–12-t követően – amikor is sikerült igazolni a holdkomppal a hajszálpontos leszállás képességét – előtérbe kerültek a geológiailag érdekes térségek. A holdjáró nyújtotta mozgékonyság pedig tovább növelte az igényt egy bonyolult leszállóhely iránt. Az űrhajósok geológiai képzése azonban nem volt elégséges egy sok és összetett jellemzővel rendelkező hely felderítésére, ezért a NASA – elsősorban Harrison Schmitt geológus űrhajós és Eugene Shoemaker holdgeológus nyomására – megváltoztatta az űrhajósok képzését. Először is bevonták Lee Silvert, a Caltech geológiaprofesszorát, aki teljesen átalakította a képzés rendszerét, elsősorban a külső helyszíneken végzett terepgyakorlatokra helyezve a hangsúlyt. Bár korábban is voltak külső gyakorlások, az oktatás zöme hagyományosan, tantermekben zajlott, kisebb kőzetdarabokat és -metszeteket használva szemléltetőeszközként, az új módszer forradalmi javulást hozott a geológiai megfigyelések hatékonyságában a holdjárós expedíciókon. Silver különböző geológiai lelőhelyekre vitte ki a leszállásra kijelölt űrhajóspárokat és lassan készség szintre fejlesztette bennük a kőzetek felismerését, és a keletkezésükkel kapcsolatos összefüggéseket. A gyakorlatok egyben a valós holdi körülmények egy részét is modellezték: az űrhajósoknak nagy, ormótlan hátizsákot kellett viselniük (akárcsak a Holdon) és walkie-talkie-vel kellett kapcsolatot tartaniuk egy kijelölt CapCommal. Ez a metódus egyben a CapCom szerepét majdan élesben is betöltő űrhajósoknak is értékes volt, hisz nekik kellett lefordítani az űrhajóstársak holdfelszínről érkező hevenyészett geológiai leírásait a jobbára tudósokból álló, a repülős-űrhajós zsargont kevéssé ismerő szakembereknek. A parancsnoki modullal Hold körüli pályán maradó Al Worden is újfajta geológiai képzésen esett át, amely szintén gyökeresen különbözött a korábbiaktól. Neki a globális léptékű összefüggéseket kellett felismernie és átlátnia, ezért az ő „terepgyakorlatát” repülőgéppel végezték. Farouk El-Baaz geológus irányításával egy kisrepülőgéppel az űrhajó felszín feletti sebességét szimulálva kellett megfigyelnie és leírnia az űrhajósnak a lent látottakat. A két módszer sikerét jelzi, hogy mind Scott, mind Worden kiemelkedően jó geológiai megfigyelővé vált, a parancsnok egyenesen a geológia megszállottja lett. ### A leszállóhely kiválasztása Az Apollo–15 idejére az eredetileg lefektetett leszállóhely lista elavult, a körülmények változása miatt. Egyrészt az Apollo–12 és az Apollo–14 hajszálpontos leszállással kapcsolatos pozitív tapasztalatai sokkal bátrabb tervezést engedtek meg, háttérbe szorult a hatalmas sík terület iránti biztonsági igény, így felvetődhetett néhány új, geológiailag sokkal érdekesebb helyszín felvétele a kívánt célpontok listájára. Másrészt a program lerövidítése (az Apollo–18 –19 és –20 törlése) rövidítette is a listát. Harmadrészt a törlések miatt egy gyalogos küldetésre kijelölt célpont lett volna a holdjárós út célpontja, ami a holdjáró kapacitásainak elherdálását jelentette volna. Így az Apollo–15-nél lényegében újra kellett gondolni az egész hátralevő leszállóhely listát, először is magát az első holdjárós leszállóhely kijelölését. Az eredeti listán a Censorinus kráter – a Nyugalom Tengerén, a holdi egyenlítőhöz közel fekvő, 7 km átmérőjű, szokatlanul fényes kivetődési takaróval körülvett kis kráter – szerepelt az Apollo–14 utáni útra, helyette hat másik, majd kicsit később egy hetedik került fel a listára. Leszállóhely jelöltek: - Marius dombok, - Descartes kráter, - Hadley-Appenninek, - Kopernikusz kráter, - Tycho kráter, - Davy Rille, - Littrow-völgy. A jelöltek közül a Kopernikusz és a Tycho ugyan a leglátványosabb helyszíneknek ígérkezett, de túl veszélyesnek mutatkozott a leszállás a bonyolult domborzat miatt, így ezek inkább csak elméleti jelöltek maradtak. A Marius dombok csak a két nyári hónapban voltak elérhetőek. A többi leszállóhelyről viszont nem állt rendelkezésre megfelelő felbontású fénykép-dokumentáció. Hónapok teltek el a leszállóhely választás körüli vitákkal és a hiányos adatok megszerzésével. Végül két jelölt maradt az Apollo–15 számára, a Hadley és a Marius dombok, ám a jelölőbizottságban patthelyzet alakult ki, képtelenek voltak végleges döntést hozni. A végszót aztán Dave Scott mondta ki, amikor kikérték a véleményét. A parancsnok azt mondta, hogy ő valószínűleg mindkét helyen képes lenne leszállni, de a Hadley-Appenninek leszállóhelyet jobban preferálja, érdekesebb leszállóhelynek tartja. A választás így egy geológiailag sokszínű, az ideális egyenlítői sávtól messze északra fekvő helyszínre, az Apeninnek-hegységrendszer egyik völgyére esett. Ez a hely a Mare Imbrium peremén végigfutó hegységrendszer egyik völgye volt. A Mare Imbrium egy 3,5 milliárd éve keletkezett, hatalmas becsapódási medence, amelyet mélyen kifúrt egy Holdnak ütköző aszteroida. Az így elvékonyodott holdkéreg résein feltört a láva és feltöltötte a medence alját, hatalmas, kerek síkságot hozva létre. A becsapódási medence szélén a holdkéreg nagy táblákban összetört, felgyűrődött, egy-egy ilyen elmozdult tábla egy-egy hatalmas – esetenként 4000 méter magas – hegytömböt alkotott. Ahogy a láva feltöltötte az egész Mare Imbrium medencét, befolyt a holdkéreg összetöredezett táblái közé és völgyeket hozott létre. Az Apollo–15-nek egy ilyen völgyben kellett landolnia a Hadley-hegység és a Hadley-Delta hegy között. A leszállóhelytől északi és nyugati irányban a végtelen, hatalmas lávasíkság feküdt, keletre pedig a hegylánc húzódott. A láva megszilárdulásának korszakából pedig egy hasadékvölgy, egy rianás maradt hátra, amely kilométer mély árokként kanyargott a hegyek lábainál, át a lávasíkságon. Ezt a helyet preferálta Scott. Ezen a helyen egyszerre juthatott mintákhoz az expedíció a holdtengereket alkotó mare bazaltból, illetve a Nagy Bombázás kora előtt keletkezett eredeti holdkéregből. ## Repülés ### Start és odaút A startra 1971. július 26-án 13:32:00-kor (UTC) került sor. A felbocsátás közben, a fokozatleválasztások során problémák merültek fel. A Saturn V áttervezésekor az S-IC fokozat nyolc fékezőrakétája közül négyet elhagytak a súlytakarékosság miatt, ám az első és második fokozat szétválásakor az S-IC hajtóművei nem álltak le teljesen, hanem 2%-nyi tolóerővel tovább működtek, a fékerő pedig az áttervezés miatt a felére csökkent, így az első és második fokozat vészesen közel került egymáshoz, mielőtt az S-II beindult volna. A későbbi küldetések során ezen tapasztalatok alapján visszatértek a nyolc fékezőrakétás konfigurációhoz. Egy második hiba a holdkomp S-IVB-ből való kihúzásakor merült fel. A parancsnoki hajó SPS hajtóművének ellenőrző lámpája nyitott szelepállást mutatott. Mivel a hajtóművet úgy tervezték, hogy a meghibásodások minimalizálása érdekében ne legyen benne gyújtószerkezet, hanem a hajtóanyag hipergol tulajdonságát kihasználva induljon be (azaz a két hajtóanyag-komponens összeengedésével létrejövő öngyulladást használták ki a tervezők), a hiba azt jelentette, hogy az SPS bármelyik pillanatban akaratlanul beindulhat. Némi hibakeresés után kiderült, hogy az egyik hajtóművezérlő kapcsoló zárlatos, ez okozza a problémát. A mérnökök kidolgozták, hogyan lehet „megkerülni” a kapcsolót, ezzel elhárult a probléma. Az Apollo–15 78 óra 23 perc és 31 másodperc repülés után érkezett a Holdhoz. ### Holdfelszíni tevékenység Az Apollo 15 váltást jelentett, a NASA a „H-típusú küldetésekről” áttért a „J-típusú küldetésekre”. Az új repüléstípus időbeosztása merőben más volt, mint az előző, gyalogos küldetéseké, nagyjából három 24 órás napra osztva a holdfelszínen tartózkodást (az utolsó nap végén megspórolva az alvásidőt, így az összes felszíni időt nagyjából 64 órában limitálva). Egy nap 24 órája a következőképpen telt a repülési tervben: 4 óra előkészület a holdsétára, 7–8 órás holdséta, 4 órás holdséta utáni munka, végül 8 óra pihenés, alvás. Dave Scott és Jim Irwin a repülés negyedik napján aktiválta a holdkompot (LM), majd leváltak a parancsnoki egységről és leszálltak a Mare Imbriumon, hogy három holdsétát tegyenek, kiegészítve egy „nulladik EVA-vel”, egy vizuális geológiai előfelméréssel. #### SEVA A J típusú küldetés tartalmát tekintve hosszabb holdfelszínen tartózkodási időt és az ehhez szükséges kibővített készleteket jelentett, bő biztonsági tartalékkal. Dave Scott parancsnok ebből a tartalékból akart áldozni, és a küldetés-tervezés során kieszközölte, hogy „geológus szokás szerint” egy plusz űrhajón kívüli tevékenységet iktassanak a holdfelszíni munkába. A felkészülés során végzett geológiai terepgyakorlatok során Scott beleszeretett a geológiába, és az ott tanultakat minél pontosabban akarta alkalmazni a Holdra is: a geológiai órák egyik alapvető tanítása volt, hogy mielőtt egy lelőhely részletes feltárására kerülne sor, a szélesebb összefüggések felismerésére fel kell jutni az elérhető legmagasabb pontra és onnan kell felmérni az egész lelőhelyet. A holdkomp a tervek szerint egy geológiailag rendkívül összetett, érdekes völgy alján szállt le, itt nem kínálkozott magas pont, kivéve a holdkomp teteje. Scott elhatározta, hogy a holdkomp tetején levő nyíláson – a holdkomp és az anyaűrhajó közötti átjáró nyílásán – kibújik és onnan veszi szemügyre a völgyet. A tervezők elfogadták Scott ötletét (ez gyakorlatilag egy kabin-töltetnyi plusz oxigén felhasználását jelentette). A leszállás után az időzítés szerint nem lett volna idő egy teljes holdsétára, az űrhajósok túl régen voltak ébren hozzá, hogy egy, az előkészítő tevékenységekkel együtt több mint 12 órás műveletbe kezdjenek, így a pihenési idő előttre időzítették az ún. Stand-up EVA-t (SEVA). Scott ennek során egy rendhagyó űrsétát tett a holdkomp hajtóműfedelére állva, derékig kiemelkedve a kabinból. A művelethez az űrhajósoknak csak a sisakot kellett rögzíteni, valamint Scottnak a holdséta sisakot kellett magára ölteni (hisz a leszállást biztonsági okok miatt úgyis beöltözve végezték). Az űrhajósok kihermetizálták a holdkompot, szétszedték a nyílást (mivel abban benne volt a parancsnoki modulhoz való kapcsolódáshoz szükséges dokkolószerkezet), majd kinyitották. A kabin közepén a felszálló hajtómű fedele mintegy emelvényt képzett, amelyre Scott felléphetett és kitekinthetett a nyíláson. Körbenézett a Hadley-hegységbe ágyazott völgyben, és fényképeket készítve, szóban folyamatos geológiai leírásokat adott a houstoni központban ülő geológusoknak. A kihermetizálás és a kabin újra nyomás alá helyezése között 40 perc telt el. #### EVA I Scott és Irwin első napja a leszállás és a SEVA után az alvási periódussal kezdődött. Az ezzel kapcsolatos egyik fő újítás abban állt, hogy Scotték levehették az űrruhájukat (elődeiknek ez tilos volt) és a könnyű kezeslábasukban aludhattak. Az alvást egy kicsit korábban meg kellett szakítani a tervezettnél, mivel a műszerek alapján az irányítás oxigénszivárgást észlelt és felkeltette az űrhajósokat. A vizeletürítő rendszer egyik szelepe maradt nyitva, azon keresztül szökött az oxigén és a készletből nagyjából 8 fontnyi (közel 4 kg) veszett el. A hibaelhárítás után a legénység és az irányítás közösen úgy döntött, hogy kezdődhet az első EVA. Az ébresztéstől számítva négy óra telt el, amikor az űrhajósok kinyitották a holdkomp ajtaját. ##### Kiszállás, előkészületek A szokásjognak megfelelően az űrhajóból először Dave Scott parancsnok szállt ki a felszínre. A hetedik Holdra lépő embernek is emelkedett gondolatok jutottak eszébe, ahogy a holdporba nyomta az első lábnyomot: A parancsnok kinyitotta a MESA-t, a holdkomp leszállófokozatán elhelyezett tárolórekeszt, amelyben az ALSEP műszerei, a tévékamera, akkumulátorok, szén-dioxid szűrők, kőzetminta-gyűjtő zsákok és más egyéb, a holdsétákon szükséges eszközök voltak. Mindössze hét perc telt el Scott holdsétájából, és Irwin is a felszínre lépett. Az ő első feladata a biztonsági minta összegyűjtése volt. Az Apollo-program során ez volt az utolsó olyan küldetés, amelyen biztonsági mintát vettek. (Ez egy kis zacskónyi minta volt, amit az űrhajós az űrruhája zsebébe tett, és egy esetleges vészhelyzet miatti, idő előtti start esetére biztosított volna némi anyagot a leszállóhelyről. Ennek a mintának azonban elég kevés tudományos értéke volt, tekintve, hogy a hajtómű a holdkomp környékén jelentősen átrendezte a talaj felső rétegét az eredeti állapothoz képest, valódi geológiai értékkel bíró mintákat a holdkomptól távolabbi helyeken lehetett gyűjteni.) ##### A holdjáró üzembe helyezése és bejáratása A második feladat a holdkomp oldalán elhelyezett holdjáró összeállítása volt. A Rovert összehajtott állapotban, gyakorlatilag egy „asztallapként” erősítették a Falcon oldalára. Az űrhajósoknak két pányvát kellett kikötnie, majd a pányván lassan leeresztenie a felszínre a járművet. Előtte Scott még egy állványon felállította a tévékamerát, hogy az irányítás lássa a Rover kicsomagolását (amely később magán a holdjárón kapott helyet). A pányvákon leeresztett holdjáró önműködően széthajtogatta magát a művelet során (rugók széthajtották a kettőbe összehajtott alvázat, majd a 90°-kal elforgatott kerekek is pozícióba álltak), mire a talajra ért, az űrhajósoknak csak az üléstámlákat és a kormányoszlopot kellett a helyére fordítani. Ezután Scotté volt a feladat, hogy elsőként vezessen egy járművet a Holdon. Az üzembe helyezett, de tévéantenna, kamera és a holdi terepmunkához szükséges eszközök nélküli Roverrel egy kört tett a parancsnok a Falcon körül. Néhány problémát regisztráltak a próbaúton: az űrruha az áttervezés ellenére sem volt igazán hajlandó deréknál hajolni az ülésben, és bár a jármű első és hátsó kerekei is kormányzottak voltak, csak a hátsó kerekek kormányzása működött, az elsőké nem. Természetesen ezt a konfigurációt is gyakorolták a földi edzések során az űrhajósok, ezért nem jelentett különösebb problémát a dolog. A holdkomp körüli kis próbaút után még felszerelték a járműre az antennát, a kamerát, a geológiai kutatásokhoz szükséges eszközök tárolórekeszeit és persze magukat az eszközöket (mintavevőket, fúrókat, tárolózsákokat, mintatároló dobozokat stb.). Mindenesetre az első feladat – szakítva a hagyományokkal, amelyek az ALSEP felállítását tették az első helyre – a holdjáró egy nagyobb próbaútja volt, a néhány kilométernyire levő Elbow és St. George kráterekhez. Az első megálló a Hadley-rianás és a Hadley-hegység találkozásánál levő Elbow (=könyök) kráter volt, amely a hasadékvölgy legnagyobb kanyarulatának peremén ül. A közepes méretű – 300–400 méter átmérőjű – kráter 3,5 kilométerre volt a leszállási ponttól. A munkamegosztás szerint Scott vezetett, Irwin navigált, illetve mivel a parancsnokot teljesen lekötötte a vezetés, ő adott geológiai leírásokat a mellettük elhaladó tájról. Scott nagyjából 8–10 kilométeres sebességet ért el a Roverrel (az elméleti csúcssebesség 18–20 km/h volt), és váratlanul nehéznek bizonyult a vezetés. A lávasíkságot ezernyi kisebb kráter szabdalta, és mindenütt kisebb-nagyobb kövek, sziklák hevertek, ezeket kellett kerülgetnie a parancsnoknak, mert ha áthajt rajtuk, az sérülést okozhatott volna a kerekeken. Ráadásul a megvilágítási viszonyok is becsapták a „sofőrt”, a lapos szögben beeső, éles napfény elmosta a hepehupákat, megnehezítve az észlelésüket. A tájékozódás sem volt könnyű. Jim Irwin kezelte a magukkal vitt fotótérképeket, de szinte lehetetlen volt beazonosítani a rajtuk szereplő tereptárgyakat a valóságban elébük tárulókkal. Szerencsére a Hadley-hegy és az oldalában ülő hatalmas St. George kráter remek tájékozódási pont volt, csak feléje kellett tartani. A tájékozódás megkönnyítéséhez navigációs rendszer volt a Roveren, és ennek segítségével az első holdsétán megtörténhetett a leszállási pont pontos bekalibrálása is. (A navigációs rendszer a holdjáró elmozdulását mérte méterben, illetve meghatározta az irányát is, így egy ismert tereptárgy – például az Elbow, vagy a St. George – helyzetéből, valamint az oda vezető út méréséből pontosan meg lehetett határozni a holdkomp méterre pontos helyét.) Megérkezvén az Elbow kráterhez, Irwin egy panorámafotót készített, Scott pedig a Földre irányozta a tévéantennát, hogy megkezdődhessen a tévéadás. (A tévéantennának közvetlenül a Földre kellett néznie, amit menet közben nem lehetett biztosítani, így minden egyes megálláskor ezzel a feladattal kezdtek az űrhajósok, hogy az irányításnak legyen képe a tevékenységről.) A tévékamerát innentől kezdve a Földről, távirányítással is lehetett kezelni, amit Ed Fendell végzett a houstoni központból. Scott és Irwin ezután kőzetmintákat vettek a kráter pereméről. A mintavételeket fényképfelvételekkel dokumentálták (a helyszínt mintavétel előtt és után is megörökítették, a mintáról is fotó készült, majd számozott zsákba helyezték az adott kőzetet). A fényképfelvételek kalibrálásához pedig színminta-skálát magán hordozó gnommonokat alkalmaztak. A mintavételhez egy újfajta technikát is alkalmaztak, egy speciális gereblyét, amellyel a regolitból lehetett kisebb kőzetdarabokat kinyerni. Erről a megállóhelyről remekül be lehetett látni az 1,5–2 km szélesen kanyargó Hadley-rianást. Irwin teleobjektívre cserélte a fényképezőgépen levő optikát, és fényképeket készített a hasadékvölgy aljáról és túlsó oldaláról, amelyen érdekes kőzetrétegződés volt megfigyelhető. Az Elbow kráter geológiai felmérésével 10 perc alatt végzett a páros. A második állomás 500 méterrel arrébb volt, fenn a Hadley-hegy oldalán, a St. George kráter mellett. Ez számított az első EVA fő kutatási helyszínének, ezért 45 percet szánt rá a műveleti terv. A legértékesebb kőzetminták általában egy-egy kráter peremén voltak, ahol a becsapódások által kidobott anyag hevert, és mivel a St. George volt az elérhető legnagyobb kráter, a legmélyebbről kidobódott, azaz a hegységek gyomrából a hegységet felépítő anyagból innen volt a legnagyobb esélye a legjobb minták összegyűjtésének. A Roverrel hamarosan egy olyan térségbe értek az űrhajósok, ahol egyre több, méteres nagyságú szikla hevert. Scott ezek egyikét szemelte ki mintavételre. A geológiai kalapácsával kisebb darabokat tört le belőle, valamint mellette a talajból vettek mintákat és mélymintákat. Az irányítás az Elbow és a St. George megállóhely után az idő szűkösségére való tekintettel törölte a Flow kráternél tervezett utolsó állomást. Nem lévén több megállóhely, Scott és Irwin visszafelé indultak a Falconhoz (a navigációs rendszerük mindig a holdkomp irányát mutatta). Alig több mint száz méter után Scott felfedezett egy nagyobb bazaltdarabot, amely felkeltette az érdeklődését, és megállt mellette a holdjáróval, hogy begyűjtse. Itt egyáltalán nem szerepelt a tervben megállás, Scott nem is akarta, hogy az irányítás emiatt lebeszélje róla, ezért inkább azt jelentette, hogy kicsatolódott a biztonsági öve. Megálltak, a parancsnok gyorsan begyűjtötte a kőzetet, míg Irwin a környező kráterek leírásával „foglalta le” az irányítást, és már mentek is tovább. (Az Apollo-program során általánosan előforduló jelenség volt, hogy az űrhajósok önálló akciókba kezdtek, és az irányítás egészen mást tudott a tevékenységükről, mint ami valójában történt (természetesen mindezt a biztonság határain belül tették a holdutazók). A hegyoldalról lefelé Scott felfedezte, hogy nem tanácsos a lejtőn „megereszteni” a holdjárót, mert amikor kanyarodni próbált, az első kerék elásott és hirtelen kipördültek. Borulástól nem kellett tartaniuk, mivel a Rover súlypontját elég alacsonyra helyezték a tervezők, a kocsi nem volt borulékony. Mikor először pillantották meg a holdkompot a visszafelé úton, megállapították, hogy a navigációs rendszer téved, mert a Falcon látható iránya nagyjából 20 foknyira eltért a kijelzettől. ##### Az ALSEP felállítása A holdjáró első útját követően hagyományos feladat következett: a negyedik holdi kutatóállomás, az ALSEP felállítása. A holdkomphoz visszatérve kirakták az összegyűjtött kőzeteket és a Roverre felpakolták az ALSEP műszereit, valamint a felállításhoz szükséges eszközöket, és kerestek egy viszonylag sík, vízszintes foltot a közelben. 110 méterre észak-északnyugatra találtak is egy megfelelő helyet, ahová Scott elhajtott a Roverrel. Az Apollo–15 ALSEP állomás műszerei: - központi egység, - passzív szeizmométer, - szupratermális iondetektor, - napszél spektrométer, - holdpor detektor, - hőáramlásmérő, - hidegkatódos ionizációmérő, - magnetométer. Ezen kívül még két olyan műszert is felállítottak, amelyek nem tartoztak az ALSEP eszközei közé: - lézertükör, - napszél összetétel mérő. A két űrhajós megosztotta a munkát, Scott lyukakat fúrt a hőáramlás mérési kísérlethez, míg Irwin a többi műszer felállításával és aktiválásával foglalatoskodott. Ez utóbbihoz először fel kellett állítani a központi egységet (amely az elektromos energiát szolgáltatta, valamint a műszerek mérési eredményeit a Földre továbbító rádióadót fogadta magába), majd a meghajtásához szükséges áramforrást, egy plutónium generátort kellett behelyezni az egységbe és aktiválni. Ezután sugárirányban kellett elhelyezni az egyes mérőműszereket, majd kábelekkel összekötni őket a központi egységgel. A hőáramlás kísérlethez kellett egyedül külön bánásmód, a két szenzorhoz kellett két, egyenként három méter mély lyukat fúrni, ez volt a parancsnok feladata, és váratlanul ez hozta el az expedíció legnagyobb kudarcát. A fúró csak 40 centiméter mélységig működött hatékonyan, onnan lejjebb drámaian megnehezült a fúrás, mintha egy kemény kőzetrétegbe ütközött volna. Scott a legnagyobb igyekezet ellenére sem jutott másfél méter mélységnél lejjebb, és az idő végzetesen fogyott. A fúró hajtóegysége és a fúrószár szétcsatlakoztatása után újabb kellemetlen meglepetés jött, a fúrószár nem jött ki a talajból. Scott hosszas erőlködésbe kezdett, de a fúrószár nem mozdult. Végül a mélymintavevő szekcióinak szétszedéséhez használt fogóval sikerült megmozdítani a fúrószárat. Az időveszteség előre vetítette, hogy nem fog sikerülni az összes feladat végrehajtása. Az irányítás gyorsan a második lyuk fúrására küldte inkább Scottot. Azonban a második lyuk fúrásánál sem sikerül a megfelelő mélységbe fúrni, sőt a fúrószár teljesen beszorult a lyukba. Ráadásul az irányítás már az ALSEP telepítése előtt észlelte, hogy Scott valamiért több oxigént használ fel, mint a tervezett, és akkor utasította is, ne tegyen felesleges mozdulatokat, és igyekezzen tartózkodni az erőlködéstől. A nehézségek miatt ennek pont az ellenkezője valósult meg, így az irányítás a fúrás befejezését a második holdsétára halasztotta, és visszarendelte az űrhajósokat a holdkompba. Végül a visszaúton a Falconhoz közelebb még felállították a lézertükröt és a napszélmérő fóliát. Az első kiszállás alkalmával összesen 6 óra 33 percet töltöttek az űrhajósok a holdfelszínen és 10,6 kilométert tettek meg a holdjáróval. #### EVA II ##### Előkészületek A második EVA előtt ismét kényszerű hibaelhárítással kezdték a napot az űrhajósok. Az Irwin hátizsákján levő rádióantenna az előző napi holdséta végén eltörött, amikor az beakadt az ajtókeretbe az űrhajós visszamászása közben; az újabb holdséta előtt ezt némi ragasztószalag segítségével rögzítették. Majd egy törött baktériumszűrőt kellett a vízcsőben kicserélni, amely az ivóvizet volt hivatott biztosítani. A szerelés során néhány liter víz a padlóra folyt, helyette újra kellett tisztítani valamennyi ivóvizet. A legnagyobb feladat az irányításnak jutott, át kellett tervezni a napirendet. Scott oxigénfogyasztásának növekedése nem meghibásodás következménye volt – például az űrruha cipzárjának szivárgása -, hanem a parancsnok anyagcseréjének felgyorsulása. Az oxigénprobléma miatt mindenképpen rövidíteni kellett a holdséta eredetileg tervezett időtartamán, ráadásul az előző napra tervezett ALSEP-feladatok második napra halasztása is időt szakított ki az eredeti időrendből. Emiatt a feladatokat át kellett szervezni. Geológiai kutatóállomásokat töröltek, és a fúrások befejezését a geológiai kutatóút végére tervezték. A holdfelszínre kiszálláskor kellemes meglepetés érte az űrhajósokat: a Rover kormányzása teljesen magától megjavult. Amikor Scott ráült és megmozdította a joystick rendszerű kormányt, váratlanul mind a négy kerék megmozdult, azaz az első kerekek kormányzása is működött. Paradox módon ez tovább lassította az utazást, mert Scottnak eleinte szoknia kellett az új kormányzási rendszert, és nem tudott túl gyorsan vezetni. A küldetéstervezők a második holdsétára tervezték be a legszélesebb körű kutatási programot: a Roverrel körbe kellett járni a leszállóhelyet, és teljes körű geológiai képet készíteni róla. Egy mintavétel során felfedezték és elhozták a Földre a „Teremtés Kövét”, amely a későbbi kormeghatározások szerint 4,5 milliárd éves. ##### A geológiai kutatóút 6-os állomás – Apenninek előtere: Az űrhajósok lejtős megállónak keresztelték ezt a helyet. Scotték a Roverrel olyan magasra kapaszkodtak a Hadley hegy oldalában, amennyire csak tudtak. A Hadley-hegy a Mare Imbrium peremén végigfutó Appenninek hegységrendszer egyik tagja, amely 3300 méterre magasodik a lábánál elterülő lávasíkság fölé. A hegy meredek oldalába vezetett a kutatóút első szakasza, mert a hegy nem volt más, mint az ősi holdfelszín felgyűrődött darabja és egy később belefúródott kráter jó eséllyel hozott a felszínre ebből az ősi anyagból darabokat, azaz a kutatók jó eséllyel találhatták meg a Naprendszer – általunk elérhető – legrégebben keletkezett kőzeteit. A cél épp ezért egy fiatal becsapódási kráter, a Spur volt. Ám a Spur kráter elérése előtt a geológiai kép teljességéhez a hegyoldal becsapódásokkal nem érintett térségeiből is kellett minta, ezért hajtottak el egy krátermentes részre, egyben letesztelték a Rover hegymászó képességét a későbbi expedíciók számára. Eleinte 8–10 fokos lejtőn kaptattak fel, majd a dőlésszög elérte a 30 fokot. A Roverről leszállva komoly problémát okozott még a megállás is az űrhajósoknak, akiknek a hátán ott volt a saját testsúlyuknak majdnem megfelelő tömegű hátizsák, amely ráadásul az ember tömegközéppontját is hátrébb helyezte, mint normálisan. Az elesés ellen harcolva egyensúlyozással telt egy csomó idő, mire kitalálták az űrhajósok a munkavégzés legjobb módját. A talaj nagyon laza volt, egészen bokáig süllyedtek a holdporban, de ez némileg segített is, az ALSEP fúrási kudarcával ellentétben két esetben is úgy vettek mélymintákat, hogy a két és fél méteres mintavevő csöveket egyszerűen kézzel nyomták le a talajba, majd könnyűszerrel kihúzták onnan. 6/a állomás – Apenninek előtere: A lejtős megálló után még egy kutatóállomást jelöltek ki a hegyoldalban, egy régi kráterben, amelynek alja sekélyebb, ezáltal az egyik oldalon kevésbé lejtős volt, mint a hegyoldal többi része. Itt is vettek egyszerű talaj- és kőzetmintákat, valamint mélymintákat is a geológiai dokumentációhoz. A legérdekesebb minta egy, a lejtőn álló nagyobb szikla felszínén talált zöldes színezetű kőzet volt (a földi vizsgálatok során kiderült, hogy a becsapódások során felszabaduló nagy hő hatására képződött természetes üveget találtak). 7-es állomás – Spur kráter: Az egész expedíció, de meglehet, hogy az egész Apollo-program legszenzációsabb geológiai mintájának lelőhelye. Az űrhajósok kicsit lejjebb ereszkedtek a hegyoldalból a lankásabb részre, ahol a pár száz méter átmérőjű Spur ütött mély lyukat a felszínbe, rengeteg kisebb-nagyobb sziklát szórva szét a környéken. Az űrhajósok ismét találtak zöld üveget. De a legnagyobb jelentőségű egy ököl nagyságú kőzet megtalálása volt. Találd ki mit találtunk! Találd ki mit találtunk! Azt hiszem megtaláltuk, amiért jöttünk! – szólt Scott euforikus bejelentése egy kristályos kőzet, az anortozit felfedezéséről. Az anortozit az ősi holdkéreg legkorábban kikristályosodott, legősibb kőzetének számít. A földi kormeghatározó vizsgálatok 4,5 milliárd évesnek jelölték meg a kődarabot, messze idősebbnek, mint amilyet a Földön találhatnánk. Egy újságíró később a „Teremtés Köve” néven említette a leletet, és az elnevezést a tudósok is átvették, és ma ezen a néven ismert a 15415. számú minta. Ezzel a Naprendszer 4,6 milliárd évvel ezelőtti keletkezésének idejéből közvetlenül jutottak a kutatók anyagmintához. A két űrhajós nem csak ezt az egyetlen anortozitot találta, hanem egy új, gereblyéző módszert alkalmazva a regolitból még több kis kavicsot is talált az ősi anyagból. Összességében ezen az egyetlen helyen olyan sokféle kőzetből sikerült mintákat találni, hogy ez az egyetlen kutatóállomás lett az expedíció legjobb lelőhelye, a legjelentősebb kutatási helyszíne. A holdséta időrendje szerint az űrhajósoknak innen már vissza kellett indulniuk, mert alapszabály volt, hogy a Roverrel sem mehetnek messzebbre, mint amilyen messziről gyalog is vissza tudnak térni a holdkomphoz a jármű esetleges meghibásodása esetén. 4-es állomás – Dune kráter: A visszaúton fekvő, egyben a második holdsétán ejtett utolsó megálló egy többes kráterformáció volt. A Dune kráter a visszafelé vezető út közepén helyezkedett el, lenn a Hadley-hegy és a síkság találkozásánál levő krátercsoport legkeletibb tagja volt. Tíz-tizenkét, nagyjából egyforma mélyedés alkotott egy formációt, mintha egy Hold felé tartó aszteroida darabokra esett volna a becsapódás előtti utolsó pillanatban, és úgy szórta volna meg a felszínt. A geológiailag inkább a lávasíksághoz tartozó kráter nem tartogatott nagyobb újdonságot – tekintve, hogy az előző leszállások is főként lávával borított helyszíneken történtek. ##### Az elmaradt munkák folytatása 8-as állomás – ALSEP állomás: Az előző nap félbemaradt munkák folytatása várt az űrhajósokra. A fúrási problémák és Scott oxigénfogyasztási gondjai miatt elhalasztott tevékenységeket hagyták a második holdséta utolsó órájára. Az irányítás feltételezte, hogy Scott az első lyuknál az előző napon egy keményebb felszín alatti sziklába ütközött, és második fúrás remélhetőleg gyorsan lezajlik majd. Ám ennél a műveletnél is pontosan ugyanabba a problémába ütköztek, másfél méter után ismét lehetetlenné vált a lejjebb hatolás. Az irányítás újabb ötlete az volt, hogy időnként üresen is futtassa meg Scott a már kifúrt lyukban a fúrót, de ez még nagyobb bajt okozott. Az egyik ilyen üres futtatásnál a fúró nagyot ugrott és beékelődött. Az üres futásnál a szekciókból álló fúrószár szétcsatlakozott, és a legalsó szakasz végleg a lyukban maradt, a felső pedig mellé szorult a lyukban. Hatalmas, kínlódó erőfeszítéssel a felső szakaszt sikerült Scottnak kiemelnie, de az alsó rész végképp benn maradt. A fúrás tökéletes kudarccal végződött. Később, a földi utóvizsgálatok során derült fény arra, hogy nem kőzetbe ütközött a parancsnok, hanem a fúró konstrukciója volt tervezési hibás. A fúró ahelyett, hogy kitermelte volna a kifúrt földet, lefelé tömörítette azt, ami aztán egy idő után elért egy kritikus sűrűséget, amelyen nem tudott áthatolni a fúrófej. Az irányítás úgy döntött, elfogadja a kudarcot, és a hőérzékelő szondáját elég kisebb mélységbe leereszteni. A parancsnok a fúrási kudarcai után csatlakozott Irwinhez, aki addig más feladaton, a talajmechanikai kísérleteken dolgozott. Ennek keretében árkokat kellett ásnia és figyelnie, hogy beomlik-e a fala, milyen mélységnél omlik be, milyen az ásáskor az ellenállás stb. Scott a csatlakozása után a fotódokumentálást végezte, miközben társa ásott. Mikor ezzel végeztek, egy utolsó feladat volt hátra, egy mélyminta vétele. Ehhez egy három méteres (szintén szekciókból álló) csövet kellett a talajba verni, amelynek belsejében a felszín felső rétegéből kaptak a kutatók mintát. A mintavevőt gond nélkül leverték az űrhajósok, ám kiszedni képtelenek voltak. Az irányítás újra a következő napra volt kénytelen halasztani ezt a feladatot. A holdkomphoz visszatérve egyetlen apró feladat volt még hátra: a két űrhajósnak ki kellett tűznie az amerikai lobogót, mint minden korábbi expedíción, majd fényképezkedtek a zászló mellett. A holdkompba való visszaszálláskor a felszerelés egy újabb hibájára derült fény, ez az űrruha kesztyűjének rossz konstrukciója volt. A J típusú expedícióhoz történő fejlesztések érintették az űrruhát, s ennek során lerövidítették a kesztyűk ujjait. Így az űrhajós ujjvégei elérték a kesztyű ujjvégeit is, ám a fúróval való birkózás során kifejtett erő folyton szorosan hozzápréselte az űrhajós ujját a kesztyű ujjhegyeinek. Az eredmény: letört körmök és fájó, vérhólyagos, vagy vérző ujjhegyek Scott kezén. #### EVA III A második holdséta végén már csak 22 óra volt a hazaindulásig, amely fix időpont volt az időrendben, nem volt eltolható, viszont ez azt jelentette, hogy a kétnapos holdfelszíni tartózkodás alatt nagyjából két órányi csúszást szedett össze a páros. Ezt a csúszást vagy a pihenési periódus, vagy a harmadik holdséta lerövidítésével lehetett csak behozni. Mivel a második EVA során Scottnak és Irwinnek sikerült egy kivételesen jó geológiai mintakollekciót gyűjtenie, és az űrhajósok fáradtsága nagy kockázatot rejtett, az irányítás úgy döntött, hogy teljes pihenési periódust irányoz elő, és inkább a holdsétát kurtítja meg. ##### Az elmaradt munkák további folytatása 8-as állomás – ALSEP állomás: A harmadik EVA első feladata az immár rémálommá vált fúrások folytatása volt, a második holdsétán beszorult és kényszerűen a lyukban hagyott mélymintavevő kiemelése. Az eszköz mozdulni sem akart a lyukban, az irányítás Irwint is a parancsnok mellé rendelte, így ketten próbálkoztak, de csak 10 perc kínlódás után jártak sikerrel. A mintavevő feszegetése során Scott annyira megrándította a vállát, hogy később – a holdséta után – fájdalomcsillapítót is be kellett vennie. De a tragikomédia még tovább folytatódott: hiába szabadították ki a mélyfúrót, még szét kellett szedni a szekcióit, azonban az erre alkalmas eszköz (egy, a Roverre szerelt satu) tervezési hibája miatt ez sem sikerült. Az irányítás fél órai szenvedés után inkább elküldte az űrhajósokat a geológiai kutatóútra, azzal az utasítással, hogy hagyják a mintavevő csövet az ALSEP helyén a földön és majd a visszaúton gyűjtsék be (ezzel ugyanazt a tevékenységet harmadszor sem sikerült befejezni). Még egy további kudarcot is tartogatott az utolsó holdséta eleje: a műveleti tervben egy filmfelvétel is szerepelt, amelyet a Rover mozgásáról kellett készíteni a mérnökök számára, hogy azok láthassák valós körülmények között is működni a járművet, ám a filmfelvevő elromlott, így rövid kísérletezés után letettek a tervről. ##### A geológiai kutatóút 9-es állomás – Hadley-rianás: A leszállóhely legkülönlegesebb képződménye a lávasíkságtól a hegyek lábáig kanyargó hasadékvölgy volt, amelybe még az első EVA során, a Rover bejáratásakor rövid, mintegy mellékes bepillantást nyertek az űrhajósok. Ennek meglátogatására egy egész holdsétát szánt az irányítás, a harmadik holdsétából csak a rianással kapcsolatos megállóhelyeket hagytak a műveleti tervben. Az első állomás egyfajta bemelegítés volt, 300 méterrel a rianás partjától álltak meg egy kövekkel, sziklákkal sűrűn hintett részen. Azonban annak ellenére, hogy általában pont az ilyen jellegű helyeket keresték, kerestették az űrhajósokkal, mégis érdektelennek bizonyult a hely, és mindössze 10 percnyi munka után továbbot vezényelt a parancsnok. 9/a állomás – Hadley-rianás: Az érdektelen kutatási helyszín után egyenesen a hasadékvölgy partjára mentek az űrhajósok. Itt derült ki, hogy a Hadley-rianás túloldala – a Mare Imbrium belseje felé eső keleti part – lankás lejtőként ereszkedik alá a völgy aljáig, míg az űrhajósok oldala meredeken szakad le és magasabban is fekszik, mint a túloldal, mivel csak akkor láttak le az aljára, amikor konkrétan kiértek a meredély szélére. A túloldali falat fotókon örökítették meg és rétegzettséget figyeltek meg, amely minden mást kizáróan vulkanikus eredetre utalt. Lemászniuk viszont szigorúan tilos volt a meredélyen. Itt is rendkívül sok szikla hevert, amelyek egyrészt rendkívüli módon akadályozták a Rovert a szabad mozgásban – a 35 cm hasmagasságú jármű nem tudott behajtani a térdig érő sziklák közé, ezért egy viszonylag tiszta helyen hagyták és gyalog jártak be a sziklák közé, majd hordták ki a leleteket –, másrészt geológiailag rendkívül változatosnak és érdekesnek mutatkoztak. Ez utóbbi okból erre a megállásra használták fel a 9-es állomásnál megspórolt időt, sőt töröltek egy későbbi megállót és teljesen lemondtak egy függőben levő kutatási helyről az Északi kráterkomplexumról, amely a számlálatlan becsapódásos kráter helyett vulkanikus helyszínt ígért. Scott és Irwin összesen 100 darabos mintakollekciót gyűjtött. 10-es állomás – Hadley-rianás: Az Apollo–15 legutolsó geológiai állomása, amely az expedíció és egyben az egész Apollo-program legészakibb pontja volt, ahová űrhajós eljutott a holdgömbön. Ez csak egy fotómegálló volt, kőzetmintát már nem gyűjtöttek az űrhajósok. A rianás kanyargása miatt itt úgy lehetett visszanézni délre, hogy az innenső oldal egy szakaszára is rálátás volt, így a teleobjektív segítségével a hasadék mindkét oldaláról rendelkezésre álltak fényképek. Az idő is elfogyott közben, vissza kellett indulni a holdkomphoz. 8-as állomás – ALSEP állomás: A visszaúton utoljára még meg kellett állni, felszedni az összeragadt mélymintavevőt (az irányítás úgy ítélte meg, hogy az egyben maradt csövet be lehet tenni holdkompba szétszedés nélkül is). ##### Szimbolikus tevékenységek A mélymintavevő begyűjtése után az űrhajósok visszahajtottak a holdkomphoz. Begyűjtötték a napszél összetétel mérő fóliáját, amely a napszél nyomait rögzítette, majd bepakoltak a holdkompba. Ezután már csak néhány hivatalos és nem hivatalos tevékenység volt hátra. Elsőként Scott parancsnok végzett egy kísérletet, amelyet földi körülmények között nem lehetett végrehajtani. Galileo Galilei vasgolyós kísérletét – amelyben a legendárium szerint a reneszánsz kor Itáliájának kiemelkedő elméje a Pisai ferde toronyból különböző méretű vasgolyókat dobott le – kissé megváltoztatva ismételte meg: egy geológiai kalapácsot és egy sólyomtollat ejtett el egyszerre, amelyek egyszerre estek le a felszínre, bizonyítván, hogy a gravitáció a testekre teljesen egyformán hat. Ezután a U.S. Postal Service (az amerikai posta) megbízásából, a magukkal vitt néhány borítékot első napi bélyegzéssel látták el. A kuriózumnak szánt borítékokkal azonban – ahogy a későbbi vizsgálat kiderítette – az űrhajósok visszaéltek. Két bélyeggyűjtő biztatására Scotték a személyes csomagjuk részeként titokban 398 borítékot vittek magukat, amelyet később a saját hasznukra kívántak értékesíteni. A NASA vizsgálatot rendelt el az ügyben, és bebizonyosodott a nyerészkedés, amiért nyilvánosan ugyan sosem büntették meg a legénységet, ám egyikük sem repülhetett soha többé. Ezzel a programnak teljesen vége is volt, már csak a felszállási előkészületek voltak hátra. A beszállás előtt Scottnak arrébb kellett parkolnia a holdjárót, amelyet úgy akartak odafenn hagyni, hogy ha később egy expedíció még felkeresné a helyet, lehetőleg sértetlenül találja meg azt, ezért a felszálló hajtómű hatásai alól ki kellett vonni. Ezen kívül azt tervezték, hogy a holdjáró Földről távirányított kamerájával közvetíteni fogják az irányítás számára a holdkomp felszállását. Scott nagyjából 100 méterre vitte a Rovert és ott egyszerűen leállította. Ekkor levett egy takarólemezt egy plakettről, amely a Roveren utazott a következő szöveggel: „Az emberiség első kerekei Holdon. Idehozta: a Falcon.” A parancsnok egy egyszerű kis magánceremóniát is közbeiktatott, egy miniatűr kis piros bibliát húzott elő a zsebéből és rátette az ülésre (később azt mondta erről a mozzanatról, hogy azt akarta, hogy aki majd megtalálja – későbbi korok űrhajósai, vagy uram bocsá' földönkívüli asztronauták –, némi képet kapjon arról milyen emberek voltak a Hold első felfedezői). Ezután tovább folytatódott a parancsnok magánceremóniája. Scott mindenáron emléket szeretett volna állítani azoknak az űrhajósoknak, akik életüket adták a világűr felfedezéséért. Az elhunyt űrhajósok emlékére egy plakettet és egy kis stilizált alumíniumfigurát készíttetett, és ezeket most otthagyta a hold porában. A figura jelképezte az elhunyt űrhajósokat, a plaketten pedig ott sorakozott tizennégy név: Elliot See és Charles Bassett, a Gemini–9A repülőbalesetben elhunyt legénysége, Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee, az Apollo–1 tragikus tűzesetének áldozatai, Clifton C. Williams, Edward Givens és Theodore Freeman, a felkészülés során különböző balesetekben elhunyt űrhajósok, valamint az ellenfél hősei, Vlagyimir Mihajlovics Komarov, a Szojuz–1 katasztrófát szenvedett parancsnoka, Georgij Dobrovolszkij, Viktor Pacajev és Vlagyiszlav Volkov, a Szaljut–1 berepülését végző, ám a visszatérés során megfulladt űrhajósok, Pavel Beljajev, betegségben elhunyt űrhajós, valamint a legnagyobb név, Jurij Gagarin. Akkor még nem tudta senki sem, hogy a szovjet űrhajósok közül két név hiányzik. A Szovjetunióbeli szigorú titoktartás miatt nem volt nyilvános, hogy hány űrhajóst képeztek ki, kik ők és mi lett a sorsuk, így nem tudhatott Scott Valentyin Bondarenkóról, aki egy tűzben halt meg a gyakorlások során és Grigorij Nyeljubovról sem, aki vonatbaleset áldozata lett. Sajnos ehhez a mozzanathoz is tapad később kipattant botrány. A kis alumíniumszobor tervezője kezdett önálló akcióba és kezdte saját hasznára árusítani az emléktárgyat. Scott akciója egyébként teljes titokban történt, az irányításnak azt mondta, hogy egy kicsit megtisztítja a Rovert, így csak a visszatérés után tudta meg a világ a kis ceremónia megtörténtét. ### Hold körüli tevékenység A NASA korai terveiben szerepelt egy „I-típusú repülés” is, amely az Apollo–8 expedícióhoz hasonlóan csak a Hold körüli pályán való keringésre küldött volna űrhajót, globális megfigyelésekre. Ám később az ügynökség lemondott erről, viszont a tervezett feladatokat J típusú küldetések idejére újra elővették, felismerve, hogy a három napig a felszínen tartózkodó társaikra váró parancsnokiegység-pilóták ideális jelöltek egy egyszemélyes I típusú repülésre. A NASA tehát elővette a műszerek terveit is, és az Apollo–15 lett az első olyan űrhajó, amelynek műszaki egységbe beépített egy műszeregységet. A SIM jelű műszeregység főműszerei elsősorban fényképezőgépek voltak, amelyekkel térképezést végzett a parancsnoki modul pilótája. A térképezést lézer magasságmérővel egészítették ki, amellyel a holdgömb domborzatát tapogatták le, így a mérések végén háromdimenziós domborzati modell állt rendelkezésre. A domborzat mellett kíváncsiak voltak a kőzetek összetételére, tulajdonságaira is, globális méretekben, ehhez gamma sugár spektrométert és tömegspektrométert használtak. Ezek segítségével a holdtérképen meg tudták jelölni az egyes ásványok, elemek előfordulását és eloszlását. A megfigyelések hatékonyságát nagyban befolyásolta, hogy az űrhajó pályasíkja csak 26 fokot zárt be a holdi egyenlítővel így csak a holdfelszín kis részét fedte le a mérések tartománya. Al Worden, a parancsnoki modul pilótája lelkesen végezte a megfigyeléseket – amelyek módszereit Farouk el-Baaz geológus segítségével kísérletezték ki –, sokszor az alvási, pihenési idő rovására is. Ennek eredményeként soha nem látott mennyiségű fénykép gyűlt össze. A parancsnoki pilóta hagyományos feladata volt a holdkomp helyzetének felderítése a felszínen. Egy 28-szoros nagyítású szextánst használva Worden más, a Scotték leszállását követő első átrepülés során meghatározta társai pontos helyzetét. Ez később nagyon értékesnek bizonyult az irányítás számára, hogy a holdkomp pontos helyzete alapján optimalizálják a holdséták útvonalait és állomásait. A SIM rekeszben egy kis műhold, egy ún. szubszatellit is helyet kapott, amelyet az Apollo–15 hazatérte utáni, további megfigyelésekre szántak. Miután Scott és Irwin visszatértek a holdfelszínről, pályára állították ezt a kisebb holdszondát a Hold körül. A parancsnok és a holdkomppilóta visszatérte után az Apollo–15 nem indult azonnal vissza a Földre, nagyjából egy napot töltöttek még hármasban Hold körüli pályán, és ekkor már közösen végeztek megfigyeléseket és működtették a megfigyelő műszereket. ### Holdi felszállás és hazaút A holdi felszállásra 1971. augusztus 2-án, délután 17:11:43-kor (UTC) került sor. A tervekben az szerepelt, hogy a távolabb parkolt Rover kamerájával első ízben közvetítik a holdi startot. Ám a kamera függőleges vezérlése elromlott, így nem lehetett követni a képpel az égre lendülő felszállófokozatot, csak a start pillanatát és az azt követő néhány másodpercet sikerült rögzíteni. A start során Worden követett el egy kisebb hibát: a parancsnoki modul pilótája, utalva arra, hogy a legénység minden tagja a U.S Air Force tisztje, le akarta játszani a fegyvernem „himnuszának” számító „Wild Blue Yonder” című zeneszámot, ám ezt szerencsétlen módon éppen a felszállás pillanatával egy időben tette, lehetetlenné téve a kommunikációt a holdkomp és az irányítás között. A Falcon és az Endeavour dokkolása mintaszerűen történt a holdi felszállás után, majd az űrhajósok átrakodták a rekordot jelentő 77,31 kg-nyi holdkőzetet, és újra leválasztották a holdkompot. A készleteitől megszabadított, utasai által elhagyott holdkomp feleslegessé vált, de becsapódtatásával mesterséges holdrengést lehetett előidézni, amit a felszínen hagyott szeizmométereknek kellett érzékelniük, ezért a földi irányítás távirányítással beindította a holdkomp hajtóművét, és az üzemanyagmaradék felhasználásával a holdfelszínnel ütköző pályára vezényelte az űrhajót. A Falcon felszállófokozata nagyon hamar, még az űrhajósok Hold körüli pályán való keringése ideje alatt a felszínbe csapódott a Mare Imbriumon. A holdra szállás utolsó harmadában (főként a holdi felszállás, a dokkolás és a Hold körüli keringés idején) komoly egészségügyi problémák jelentkeztek az űrhajósoknál. Mire az űrhajósok elvégezték a dokkolás utáni utolsó dolgukat is, több mint 20 órája voltak már fenn és nagyon elfáradtak (különösen úgy, hogy az utolsó holdsétájuk rendkívüli erőfeszítéseket is igényelt a mélymintavevő kapcsán). A fáradtság és a megerőltető munka nyomán mind Scottnak, mind Irwinnek szívproblémai támadtak. Irwiné olyan súlyos volt, hogy a szíve maradandó károsodásokat szenvedett, később két infarktuson is átesett, végül szívbetegségben halt meg 61 évesen. Az elemzések azt derítették ki az üggyel kapcsolatban, hogy az űrhajósok szervezetében jelen lévő elektrolitok vészesen lecsökkentek, ez okozta a szívproblémákat. A későbbi utakon a NASA bevezette, hogy az űrhajósok ivótartályába nyomelemekkel dúsított narancslét adagolt, így a holdséták során végig biztosított volt az utánpótlás. Ezen kívül át kellett szervezni a tevékenységek sorrendjét, és a holdi felszállás elé be kellett iktatni egy teljes alvási periódust. A hazaút során a parancsnoki modul pilótája, Al Worden egy önálló űrsétán vett részt, amelynek keretében a SIM egység által gyűjtött adatokat tartalmazó adathordozókat hozta be a műszaki egységből a parancsnoki kabinba. A SIM rekesznek az űrhajó műszaki egységébe integrálásának egyetlen hátránya az volt, hogy a mérési eredmények nem voltak közvetlenül elérhetők. A méréseket rögzítő adathordozókért hátra kellett menni egy űrséta során, ezt a feladatot a mindenkori parancsnoki pilóta kapta. Worden 30 perc alatt teljesítette a holdközi térségben végzett első űrsétát. Ehhez a parancsnok holdfelszíni űrsétasisakját magára öltve, köldökzsinórral a kabinhoz kötve, az űrhajó oldalára szerelt kapaszkodók mentén hátrament a SIM-hez, és begyűjtötte az adathordozókat. A holdkomppilóta ezalatt a parancsnoki kabin ajtajában állva, mellig, derékig kiemelkedve a kabinból, felügyelte és a köldökzsinór mozgatásával segítette társa munkáját. A leszállás a 13. napon, a Csendes-óceánra történt a koordinátákon, amelynek során az Apollo-program során először sérült ejtőernyőrendszerrel került sor a landolásra. A három főernyőből álló rendszert eredetileg is úgy tervezték, hogy két ernyővel is biztonságosan mentse az űrhajót – a harmadik kupola biztonsági tartalék volt –, és ezúttal ezt a tervezési elvet is kényszerűen letesztelték. A harmadik ernyő kötélzete összegabalyodott a kihúzó ernyővel, de szerencsére így is sikerült a leszállás, mindössze a leérkezés volt egy kicsit keményebb, de még a tolerálható mértéken belül. ## Repülési adatok - Tömeg: - Start tömeg: kg - Űrhajó teljes tömege: kg - Parancsnoki Modul tömege: kg (CM modul: 5840 kg, SM modul: kg) - Holdkomp tömege: kg, (felszállási tömeg: 4971 kg, leszállási tömeg: kg) - Föld körüli keringések: 1,5 - Hold körüli keringések: 74 - Földközel: 169,5 km - Földtávol: 171,3 km - Pályahajlás: 29,679° - Keringési idő: 87,84 perc - Holdközel: 107,4 km - Holdtávol: 314,8 km - Pályahajlás: 154° - Keringési idő: 119 perc - Landolás: 26,13222° N – 3,63386° E más formában írva: 26° 7' 56" N – 3° 38' 2" E ### Hold Modul – Parancsnoki modul kapcsolódása - Szétválás: 1971. július 30., 18:13:16 UTC - Dokkolás: 1971. augusztus 2., 19:10:25 UTC ### Holdséták - Scott – Stand up EVA – A holdkomp felső nyílásában állva - Stand Up EVA kezdete: 1971. július 31., 00:16:49 UTC - Stand Up EVA vége: július 31., 00:49:56 UTC - Időtartam: 33 perc 07 másodperc - Scott és Irwin – EVA 1 - EVA 1 kezdete: 1971. július 31., 13:12:17 UTC - EVA 1 vége: július 31., 19:45:59 UTC - Időtartam: 6 óra 32 perc 42 másodperc - Scott és Irwin – EVA 2 - EVA 2 kezdete: 1971. augusztus 1., 11:48:48 UTC - EVA 2 vége: augusztus 1., 19:01:02 UTC - Időtartam: 7 óra 12 perc 14 másodperc - Scott és Irwin – EVA 3 - EVA 3 kezdete: 1971., augusztus 2., 08:52:14 UTC - EVA 3 vége: augusztus 2., 13:42:04 UTC - Időtartam: 4 óra 49 perc 50 másodperc - Worden – Transearth EVA 4 - EVA 4 kezdete: 1971. augusztus 5., 15:31:12 UTC - EVA 4 vége: augusztus 5., 16:10:19 UTC - Időtartam: 39 perc 07 másodperc

Pásztázó elektronmikroszkóp

A pásztázó elektronmikroszkóp () olyan elektronoptikai eszköz, amely a vizsgált tárgy felszínének meghatározott területét irányított vékony elektronnyalábbal pontos minta szerint végigpásztázza, az elektronsugár és a tárgy kölcsönhatásából származó jeleket erre alkalmas detektorokkal érzékeli, és ezeket megfelelően feldolgozva, az elektronsugár mozgásával szinkronizálva képileg (esetleg más formátumban, például spektrum) kijelzi. Mivel az elektronsugár és a tárgy kölcsönhatásaként számos, az anyag adott felületére jellemző típusú jel keletkezik, lehetővé válik a minta különböző tulajdonságainak képszerű megjelenítése, vagy a vizsgált anyag tulajdonságainak, a vizsgálati terület helyének – képileg is azonosítható – meghatározása. Ilyen módon a vizsgált anyag alaki (morfológiai) sajátosságain túlmenően, a készülék felszereltségétől függően számos más tulajdonság is vizsgálható lehet (például a kémiai összetétel). Mindezek ellenére a pásztázó elektronmikroszkóp legáltalánosabban használt sajátossága az, hogy a vizsgált anyagok felszínének alaki tulajdonságairól nagy felbontású és nagyítású, ugyanakkor nagy mélységélességű képet tud alkotni. ## Története Az első, pásztázó elektronmikroszkóppal felvett képet Max Knoll készítette 1935-ben, egy nagy szilíciumtartalmú acél felületéről. A pásztázó elektronmikroszkóp gyakorlati elveinek kidolgozásában és a minta–elektronsugár kölcsönhatás vizsgálatában további úttörő munkát végzett Manfred von Ardenne 1937-ben, aki egy brit szabadalmat is alkotott, ám soha nem készített működő berendezést. Von Ardenne 1938-ban egy transzmissziós elektronmikroszkópba pásztázó tekercseket épített, így létrehozta az első pásztázó transzmissziós elektronmikroszkópot (STEM). Az első, STEM által készített kép egy ZnO-kristály képe volt, az üzemi feszültség 23 kV, a nagyítás 8000 volt, a térbeli felbontás 50 és 100 nm közé esett. A kép 400×400 pásztázott vonalból állt össze, felvétele 20 percig tartott, mivel a filmet a sugárral szinkronban kellett mozgatni. Az első PEM, amivel szilárd minta felületét vizsgálták, az Egyesült Államokban, az RCA Laboratories-nél működött 1942-ben, Vladimir K. Zworykin és társai irányítása alatt. A műszer elektronoptikája három elektrosztatikus lencséből épült fel, a pásztázó tekercseket a második és a harmadik lencse közé helyezték. Az elektronágyút alulra tették, így a mintakamra a kezelő számára kényelmes magasságban helyezkedett el. Ezzel az első pásztázó elektronmikroszkóppal 50 nm-es felbontást értek el. Az akkoriban gyorsan fejlődő transzmissziós technika mellett a kutatók számára ez az érték nem volt különösebben érdekes, ezért a további fejlesztések abbamaradtak. A pásztázó elektronmikroszkópot Sir Charles Oatley és posztgraduális tanulmányokat folytató tanítványai fejlesztették tovább. Az 1940-es évek vége felé Oatley a Cambridge-i Egyetem Műszaki Intézetében (Engineering Department of Cambridge University), az egyetem Fizikai Intézetében, a transzmissziós elektronmikroszkópokkal folyó munkák kiegészítéseképpen a pásztázó elektronmikroszkópok felé fordult. A munkákat tanítványával, Ken Sanderrel együttműködve kezdte, majd 1948-ban Dennis McMullannel együtt megépítette első pásztázó elektronmikroszkópját. Ezzel a műszerrel 1952-re már elérték az 50 nm-es felbontást, de legfőbb eredményük a napjaink PEM-technológiáját is jellemző háromdimenziós képalkotás volt. Denis McMullant 1952-ben Ken Smith váltotta, aki számos fejlesztést végzett az elektronoptikai rendszeren. A kutatók ekkoriban gyakorlatilag nem mutattak érdeklődést a berendezés iránt, ezért Oatley olyan alkalmazásokat keresett, amelyekkel reklámozni tudták volna a PEM-et. 1955-ben jelent meg első publikációjuk, melyben egyértelműen meghatározták a PEM lehetséges alkalmazási területeit. Fontos lépés volt Oatley negyedik kutató tanítványa, Thomas Eugen Everhart fejlesztése, aki 1955-ben kezdett Oatleynél dolgozni. Everhart továbbfejlesztette a másodlagos elektrondetektort, megoldása szerint egy szcintillátor alakította át az elektronokat fotonokká, melyeket egy fényvezetőn keresztül közvetlenül a fotosokszorozókba juttatott. Ezt a módszert követte 1957-től Thornley, áttörő jellegű munkájukat a Wide-band detector for micro-microampere low-energy electron currents (Everhart and Thornley, 1960) című munkájukban publikálták. Az elektronsokszorozó helyettesítése az új szcintillátor/fotosokszorozó kombinációval megnövelte a gyűjtött jel mennyiségét és javította a jel-zaj arányt. Új alkalmazási területeket nyitott meg Gary Stewart, aki egy ionágyút illesztett a PEM mintakamrájához, így lehetővé vált a minta ionokkal történő bombázása. Kutatásainak befejezése után Stewart a Cambridge Instrument Company munkatársa lett, ahol részt vett az első kereskedelmi forgalomba kerülő pásztázó elektronmikroszkóp kifejlesztésében. A berendezésnek a Stereoscope nevet adták. A munkát 1961-ben Alec Broers folytatta, aki továbbfejlesztette a műszer ionsugár-optikáját, és a felbontás növelése érdekében egy mágneses objektívlencsét adott a rendszerhez. A Cambridge-i Egyetem Műszaki Intézetében 1960-ban sikerült először elérni a 10 nm-es felbontást Fabian Pease berendezésével, ami egy teljes mértékben mágneses lencsékből álló berendezés volt. ## Az elektronsugárzás és az elektronoptika Az elektronmikroszkópok megalkotását az tette lehetővé, hogy felismerték: egy elektronforrásként szolgáló katódból kilépő elektronok – a katód és a vele szemben elhelyezett anód között nagy stabilitással beállított viszonylag nagy (10–100 kV) feszültségkülönbséggel – erősen légritkított térben (vákuumban) felgyorsíthatók. Az így létrehozott elektronsugárzás monokromatikus, hullámhossza a gyorsítófeszültség függvénye, és mivel töltött részecskék képezik, elektromos és mágneses terekkel kitéríthető, illetve ha ezek a terek megfelelő görbületű axiális szimmetriával bírnak, lencseként viselkednek, így a sugárzás fókuszálható. A De Broglie-képlet alapján minél magasabb a gyorsítófeszültség, annál alacsonyabb hullámhossz érhető el. (Louis de Broglie). Az alacsonyabb hullámhossz az Abbe-egyenlet alapján nagyobb felbontóképességet tesz lehetővé. Végül is ez volt az elektronmikroszkópok megalkotásának célja, mivel a fénysugárzás tartományában az alacsonyabb hullámhossz az ultraibolya sugárzással véget ér, és az UV-mikroszkópok is különleges (kvarc) optikát igényelnek, és nem is annyira a felbontóképesség növelésére, mint speciális célokra (fluoreszcenciamikroszkópok) használhatóak. Sajnos az így elért nagyobb felbontóképességnek is nagy „ára” volt, akár az elektronmikroszkópok műszaki paramétereit, előállításuk és működtetésük költségességét, akár az anyagok vizsgálatra való előkészítésének technológiai bonyolultságát, műszer- és munkaigényességét véve figyelembe. Biológiai anyagoknál különösen nagy az anyagokat az előkészítés során érő torzító hatások jelentősége, hiszen vákuumban vizsgálható, és még egyéb sajátos vizsgálati körülményeknek megfelelő, erősen korlátozott méretű mintákat lehet csak vizsgálni. Nehézségeik és technológiai korlátaik ellenére az elektronmikroszkópos vizsgálatok (beleértve a pásztázó elektronmikroszkópos vizsgálatokat is) igen hasznosnak bizonyultak mind az anyag-, mind a biológiai tudományokban, és eddigi eredményeik felhasználása, valamint jelenlegi rutinszerű használatuk nélkül e tudományterületek eredményes művelése mára már elképzelhetetlen lenne.(Fejlesztési irányok:lantán-hexaborid katód, téremissziós elektronágyú.) ## Vákuumrendszer Az elektronsugárzás csak erősen légritkított térben – vákuumban – terjed zavartalanul megfelelő távolságokra. Az elektronmikroszkópokban ezért megfelelő vákuumot kell biztosítani. Ezt kétlépcsős rendszer biztosítja. Ennek első tagjait a rotációs vákuumszivattyúk jelentik. Ezek hozzák létre a légritkitás azon szintjét, amikor már a vákuum további fokozására alkalmas olajdiffúziós szivattyúk is működőképessé válnak. Utóbbiak hatásfokának növelésére cseppfolyósnitrogén-hűtés szolgál. (Továbbfejlesztés: turbómolekuláris szivattyú). A tárgyak behelyezése a vákuumtérbe zsiliprendszeren keresztül történik. ## Egyidejű képalkotási eljárások A transzmissziós elektronmikroszkópban (TEM) a kondenzorrendszer a tárgynak viszonylag nagy területét világítja meg, és a vizsgált tárgy rétegvastagsága olyan, hogy a sugárzás jelentős részét átereszti. Az elektronok egy része azonban a tárgy atomjaival ütközve visszaverődik, illetve irányt változtat. Ennek mértéke – egy adott energiájú elektronsugárzás mellett – tárgypontonként a tömegsűrűség függvényében változik. Az eltérített – rugalmasan szórt – elektronokat egy igen kis nyílású fémrekesz kiszűri a leképző rendszerből, így a nagyobb tömegsűrűségű tárgypontoknak kisebb sugárintenzitású, a fluoreszcens ernyőn sötétebb képpontok felelnek meg. A TEM lényegében csak ezt a jelenséget tudja hasznosítani a vizsgálati tárgy leképzésében, sőt az összes többi anyag-elektronsugár kölcsönhatásból származó effektusnak inkább zavaró jellege van. Az anyag–elektronsugár kölcsönhatásból származó összes további jelnek – egyéb természetüktől függetlenül – van egy gyakorlati szempontból közös vonása: leképzésük lencserendszerekkel nem oldható meg. Ugyanakkor a morfológiai kutatásokban használt módszerek túlnyomó többségében általában képi információkat igyekszünk nyerni a vizsgálati tárgyról. A képek a tárgy bizonyos fizikokémiai tulajdonságainak térbeli eloszlását jelenítik meg sík vetületben. A képek előállíthatók kibocsátott, visszavert, vagy a tárgyon áthaladás közben módosult sugárzások egy síkra vagy felületre történő leképezésével. Ezen az elven, lencserendszerek felhasználásával működnek a különböző optikai eszközök és műszerek: a távcső, a fényképezőgép, a fénymikroszkóp (FM), a transzmissziós elektronmikroszkóp (TEM). A nem fókuszálható sugárzások (pl. a röntgen- és a gamma-sugárzás) esetén az árnyékhatást használják fel a képalkotásra. Ezekkel a módszerekkel a vizsgált sajátosságok leképezése az egész objektum területéről egyidejűleg történik. Mivel az emberi szem optikája is ilyen jellegű információkon keresztül közvetíti a külvilág jelenségeit, a képeknek igen nagy az egyszerű, közvetlen vizuális megfigyelés alapján értelmezhető információs értéke. (Ugyanakkor például az esetleg sokkal több információt tartalmazó, de nem „visszaállított” hologramok egyszerű megtekintés alapján teljesen értelmezhetetlenek.) ## A tárgy és az elektronsugár kölcsönhatása A tárgy és beleütköző elektronsugarak kölcsönhatásából a tárgy vizsgálatához – különböző módokon, és a tárgy eltérő tulajdonságaihoz igazodó műszerkombinációkkal – a következő jelek használhatók fel: A tárgyon áthatolt elektronok egy része változatlan, egy részük eltérült, egy részük lelassult. Ezeknek az igen vékony tárgyak (ultravékony metszetek) vizsgálatánál, a TEM-os kép alkotásánál van döntő jelentőségük. Az indukált elektromotoros erőt és az abszorbeált elektronok által keltett áramot félvezetők vizsgálatára használják. A felszíni topográfia tanulmányozására a néhányszor 10 nanométer (10⁻⁹ m) mélységből származó kis energiájú (néhányszor tíz elektronvolt) szekunder elektronok, vagy a nagy energiájú (akár több tíz kiloelektronvolt energiájú) visszaszórt elektronok szolgálnak. A gerjesztett állapotból alapállapotba történő visszatérést követő elektromágneses sugárzások, mint a néhány μm mélységből származó karakterisztikus röntgensugárzás, vagy a néhány elektronvolt energiájú katódlumineszcens sugárzás, a néhány atomsornyi méretű rétegből származó néhányszor 100 elektronvolt energiájú Auger-elektronok (a szekunder elektronok speciális fajtája) analízise morfológiai, elemi összetétel vagy kristálytani szempontból nyújt felvilágosítást a vizsgált mintákról. ## Képalkotás időben bontott (pásztázó) rendszerekkel Képek előállíthatók a vizsgált objektum tulajdonságainak időben eltérő, részletenkénti megfigyelése és detektálása, majd ezek síkvetületének megfelelő rendszer szerinti rekonstrukciójával. A tárgy egyes részleteinek leképzése ilyenkor időben szétválasztva, egymás után történik. (Végül is ez az alapja a festésnek, rajzolásnak is.) A technikában a legegyszerűbb és pontos módszer a kép alapjául szolgáló jelek kibocsátását kiváltó, a tárgyat pásztázó elektronsugár és a kiíró rendszer, jelen esetben katódsugárcső elektronsugarának geometriailag hasonló, időben szinkronizált mozgása. Ezeknek a rendszereknek az elve messze nem új, ilyen volt a képtávíró, ma pedig széles körben használatos a televíziózásban és a számítógépek monitorjain is. Ezek mind képpontokat továbbítanak, és ezeket rakják össze egy arra alkalmas képernyőn, ma már az esetek többségében olyan sebességgel, hogy azokat az emberi szem folyamatosnak észleli. A korszerű pásztázó elektronmikroszkópokon is van közel hasonlóan gyors pásztázósebesség, de ez nem a nagy felbontású, minőségi képek készítését, hanem az anyagon való gyorsabb tájékozódást teszi lehetővé, mindenképpen meggyorsítva és megkönnyítve a vizsgáló munkáját. ## A felszínek vizsgálatára alkalmas pásztázó elektronmikroszkópok szerkezeti felépítésének és működésének alapjai Ha vizsgált objektumot egy igen kis átmérőjű elektronnyalábbal sugarazzuk be, a keletkező jelek a tárgynak egy viszonylag kis területéről származnak, azaz a tárgy „pontszerű” részletének elektronsugár alatti viselkedését és bizonyos tulajdonságait tükrözik. A keletkező jelek megfelelő detektorrendszerekkel felfoghatók, elemezhetők. Az elektronnyaláb így az anyagba vezetett igen finom kutasznak (szondának) is tekinthető, ezért az erre alkalmas műszereket elektronszonda készülékeknek is nevezik. Az elektronsugarat a vizsgálati anyagon az előbb tárgyalt pásztázó rendszer szerint végigvezetve, a felfogott jelek megfelelő elektronikus rendszerrel átalakítva egy szinkronizált kijelzőn képalkotásra is felhasználhatóak. Egy egyenetlen felszínről készült egyszerű fekete-fehér fényképet megtekintve megállapíthatjuk, hogy a különböző lejtésű felületrészek – adott megvilágítás mellett – eltérő fényvisszaverő tulajdonságai már elégségesek ahhoz, hogy felszín térbeli viszonyairól elfogadható vizuális információt, képet kapjunk. Az elektronsugár és a tárgy kölcsönhatásából származó jeltípusok közül a szekunder és a visszaszórt elektronoknak van – vastag, egyenetlen felszínű objektumok esetén hasznosítható – olyan tulajdonsága, amely az előbbi jelenséggel analóg. Nevezetesen: anyagukban homogén és elektromosan vezető felszíneknél egy adott erősségű primer elektronnyaláb által kiváltott szekunder elektronok, valamint a visszaverődött elektronok mennyiségét alapvetően a primer sugár és a tárgyfelszín által bezárt szög határozza meg. Elektromágneses lencserendszerrel azonban egyik sem képezhető le, azaz a fénymikroszkóp felülvilágításos üzemmódjával analóg megoldás elektronoptikai rendszerben nem szerkeszthető. Pásztázó rendszerrel azonban az egyes tárgypontok szekunder elektronkibocsájtása, illetve elektronvisszaverése időben szétválasztható, azaz a képalkotás ezen az úton megoldható. Pásztázó eljárásokkal készült képeken a felbontást – adott intenzitású és átmérőjű primer nyaláb esetén – alapvetően az a legkisebb tárgyrészlet határozza meg, amelyből a szondasugár hatására a detektor által még jól felfogható, a háttérzajtól jól elkülöníthető, meghatározott idő alatt a képalkotáshoz elegendő számú jel származik. Minél kisebb ez a tárgyrészlet, annál jobb a felbontás. Ezt elsősorban a sugárnyaláb mérete és szabályossága, valamint a pásztázó rendszer stabilitása és pontossága, azaz a készülék elektronoptikai és elektronikai sajátosságai befolyásolják. Annál jobb a készülék, minél kisebb átmérőjű, szabályos, jól kollimált, (konvergenciaszög \< 0,5°) nagy intenzitású, monokróm sugárnyalábot tud nagy stabilitással előállítani. Igen komoly következményekkel jár a felbontóképesség szempontjából az a jelenség, hogy az elektronok a tárgyba hatolva, annak atomjaival ütközve, nagyobb területre szóródnak szét és váltanak ki jelemissziót. Az, hogy a tárgy milyen térfogatából jutnak ki ezek a jelek, az az illető másodlagos jelek természetétől, sugárzások esetében áthatoló képességüktől függ. A szekunder elektronokat kibocsátó terület eléggé megközelíti a besugárzott területet, így a sugárnyaláb átmérőjének csökkentésével viszonylag jó képi felbontás érhető el. A visszaszórt elektronok jóval nagyobb területről, a karakterisztikus röntgensugárzás pedig még nagyobb anyagtérfogatból és területből származik. Ez az egyes jeltípusokkal elérhető felbontást is meghatározza. A felszínvizsgálati üzemmódban használt készülékek ezért főként szekunder elektronokra érzékeny detektorokkal működnek. A szekunder elektronsugarat létrehozó elektronágyú lényegében azonos szerkezetű, mint a TEM-okban. Lényeges eltérés, hogy a itt alkalmazott gyorsítófeszültség általában 10–30 kV, azaz a transzmissziós készülékekben használtnál lényegesen alacsonyabb. A kis átmérőjű sugárnyaláb kialakítására elektronmágneses lencserendszer szolgál, a sugár pásztázó mozgásának létrehozására pedig eltérítő tekercseket építenek be. A szondasugarat eltérítő tekercsek és a vele szinkron katódsugárcső sugáreltérítő rendszerének vezérlését egy scanning generátor szolgáltatja. A nagyítást a szondasugár által lepásztázott négyzet és a kijelző katódsugárcső hasznos felülete közötti viszony adja. Mivel a katódsugárcső mérete adott, a nagyítás a szondasugár által lepásztázott négyzet nagyságának változtatásával állítható be. A vákuumrendszer és a tápegység a hagyományos TEM-okéval azonos. A kép rögzítése a katódsugárcső képernyőjének lefényképezésével, vagy más képrögzítő eljárással történhet. ### A szekunder és visszaszórt elektronok detektálása, a képek kinézete A tárgyfelszínről kilépő szekunder és visszaszórt elektronok mennyisége a felszín és a pásztázó sugár által bezárt szögtől függ. Kisebb beesési szög kisebb, nagyobb beesési szög nagyobb mértékű elektronkibocsátással jár. A kijelző katódsugárcső képernyőjén a katódsugár sugárkévéjét ezzel arányosan modulálva lehet megfigyelhető képet nyerni. A tárgyból kilépő elektronok felfogását és mennyiségükkel arányos jelekké alakítását a tárgy közelében elhelyezett jelfogó-jelátalakító detektor végzi. A detektoron alkalmazott néhány kilovoltos pozitív feszültséggel összegyűjtött és felgyorsított elektronok egy szcintillátor rétegbe csapódva fényfelvillanásokat okoznak. A fényt egy fényvezető szál egy fotoelektron-sokszorozóhoz vezeti, amelyekben a beérkezett fotonokkal kiváltott, azokkal arányos mértékű, felerősített, a további elektronikus feldolgozásra alkalmas elektromos jelek keletkeznek. A detektálhatóság szempontjából lényeges különbség van a visszaszórt és a szekunder elektronok között. Az előbbiek, viszonylag nagy energiájuk miatt, a visszaverődés helyétől közel egyenes vonalban terjednek, így csak olyan területekről juthatnak a detektorba, amelyekre a detektor mintegy „rálát”. A szekunder elektronok igen kis (néhány elektronvolt) energiával lépnek ki a tárgyból minden irányba, és csupán csak kis hányaduk jutna magától a detektorba. A szekunder elektronok azonban a detektoron alkalmazott, a tárgyhoz képest pozitív, néhányszor száz voltos gyűjtőfeszültséggel – a primer és a visszaszórt elektronsugarak lényegesebb befolyásolása nélkül – eredeti kilépési irányuktól függetlenül a detektor szcintillátor rétegébe gyűjthetők. A detektor megfelelő geometriájú kialakításával a visszaszórt elektronok nagy része viszont kizárható. A kétféle úton – a visszaszórt elektronok vagy a szekunder elektronok felfogásával – nyert képek a felbontóképességben mutatkozó különbségeken túlmenően még egy lényeges tulajdonságukban, megvilágítási effektusukban is különböznek. A visszaszórt elektronokkal nyert kép olyan, mintha a tárgyat a primer sugárforrás irányából néznénk, és az a detektor irányából lenne megvilágítva. A szekunder elektronokkal kapott képnél a rálátás iránya ugyanez, a megvilágítottság azonban diffúz fényforrásból származónak, minden irányból jövőnek látszik. Megjegyzendő, hogy visszaszórt elektronokkal is előállítható ehhez hasonló kép, ha nem egy, hanem két, egymással szimmetrikusan szemben elhelyezkedő detektort alkalmazunk, és a belőlük származó jeleket összesítve dolgozzuk fel. ### Nagyítás A pásztázó elektronmikroszkóp nagyítása akár 5-6 nagyságrendben is változtatható, a körülbelül 10-szerestől az -szoros nagyításig. Az optikai és a transzmissziós elektronmikroszkópoktól eltérően a nagyítást nem a tárgylencse nagyítása határozza meg. Bár a pásztázó elektronmikroszkópokban is lehet kondenzor és tárgylencse, szerepük nem a tárgy leképezése, hanem a sugárnak egy pontra fókuszálása. Feltételezve, hogy az elektronágyú elegendően kicsiny átmérőjű sugarat képes kibocsátani, a pásztázó elektronmikroszkóp elviekben képes lenne kondenzor és objektívlencse nélküli működésre, bár ekkor nem lenne túlságosan flexibilis, és nem lenne képes nagy felbontást elérni. A nagyítást a PEM-ben a mintát letapogató raszter és a kijelző méreteinek aránya határozza meg. Feltételezve, hogy a kijelzésre használt képernyő mérete adott, nagyobb nagyítás a raszter méretnének csökkentésével érhető el, illetve fordítva. Emiatt a nagyítás az x, y pásztázó tekercsekre adott árammal, vagy az x, y eltérítő tekercsekre adott feszültséggel változtatható. ### A pásztázó elektronmikroszkóp felbontása A pásztázó elektronmikroszkóp térbeli felbontása a mintát érő elektronnyaláb átmérőjétől függ, ami viszont részben az elektronok hullámhosszától részben a pásztázó sugarat létrehozó elektronoptikai rendszertől függ. A felbontást korlátozza a nyaláb-minta kölcsönhatási térfogat, illetve az, hogy ez a térfogat milyen mértékben lép kölcsönhatásba a nyalábbal. Mind a sugár átmérője, mind az interakcióba lépő térfogat nagy az atomok közötti távolsághoz képest, így a PEM felbontása a rövidebb hullámhosszúságú (vagyis nagyobb energiájú) transzmissziós elektronmikroszkópéval (TEM) ellentétben nem elegendően nagy az egyes atomokról történő képalkotáshoz. A PEM-nek vannak viszont előnyei, például az, hogy a mintának relatíve nagy felületét képes leképezni, nemcsak vékonyrétegekről, hanem vastagabb anyagokról is képes képet alkotni. A műszertől függően a felbontás 1 nm és 20 nm közé eshet. 2009-ben a legnagyobb felbontású 0,48 nm volt 30 kV mellett (Hitachi S-5000). ## A pásztázó elektronmikroszkóp előnyei és korlátai a felszínek szerkezetének vizsgálatában Anyagfelszínek vizsgálatára fénymikroszkópon (FM-on) felső megvilágítású optikákkal, transzmissziós elektronmikroszkópon (TEM-on) pedig a felszínről készített lenyomatok (replikák) közvetítésével van lehetőség. A fénymikroszkóp szerényebb felbontóképessége mellett azzal az előnytelen tulajdonsággal is bír, hogy mélységélessége igen korlátozott. Ha például a fénymikroszkóp 1 μm-es felbontással dolgozik (azaz az alkalmazott optika nagyítása 100-szoros), mivel az objektív által látott részleteket minimálisan az emberi szem felbontóképességének határáig kell nagyítani (100×1 μm=0,1 mm), az optikai tengelyre merőlegesen elhelyezkedő kb. 1 μm mélységű térrészlet látható egyszerre élesen: azaz a mélységélesség és a felbontóképesség távolságban kifejezve azonos nagyságrendűek. A PEM mélységélessége ilyen felbontásnál 7000 μm=7 mm is lehet, de még 10 nm-es vagy jobb felbontásnál is több százszorosa a mélységélesség a feloldás távolságban kifejezett értékének. A fentiek szemléltetésére: ha a PEM-on 100-szoros nagyításban egy 1×1 mm-es anyagfelszínt vizsgálunk, egy látótéren belül akár 7 mm mélységkülönbségű mintarészek is egyszerre láthatók élesen. FM-on ezt 7000 egymás fölötti látótér átnézésével helyettesíthetjük. Ebből következően egy mélységében erősen tagolt felszín vizsgálatánál még az FM nagyítási tartományaiban is előnyösebben használható a PEM. Különösen fontos a nagy mélységélesség, ha nem csupán a vizuális megfigyelés, hanem a felvételeken való dokumentálás is célunk. Ez utóbbinál a PEM olyan lehetőséget ad, ami a FM-nál a kis mélységélesség miatt nem oldható meg: ez pedig a nagy nagyítású sztereó-képpárok készítése. A felszínek vizsgálatánál a PEM-okkal – a legjobb felbontóképességet biztosító szekunder elektron üzemmódban sem lehet elérni a TEM-ok felbontóképességét. (Ezek ma a kereskedelmi forgalomban – elfogadható áron – kapható készülékeknél 3–1 nanométer felbontás körül járnak.) Ez függ a vizsgált anyag tulajdonságaitól is. Ha a vizsgált anyag jól vezető fém, csak tisztításra és megfelelő vizsgálati felszín kialakítására van szükség, így a PEM-ok vagy a hozzájuk csatlakoztatott analizátorok tulajdonságai közel maximálisan kihasználhatóak. A nem vezető – így a biológiai minták – esetében viszont a torzításmentes szárítás mellett a vezetőképességet javító eljárások (ami a leggyakrabban vákuumgőzöléssel történő egyenletes vezetőréteggel való beborítást, vagy különleges kémiai kezelést jelent), valamint az, hogy a minták vákuumtérben vizsgálhatóak, nagyon bonyolult, eszköz- és munkaigényes előkészítési eljárásokat igényelnek. ### Mikromanipulátor a pásztázó elektronmikroszkópon Egyes technikai jellegű anyagvizsgálatok (törés, szakítás, nyomás stb.) hatásának PEM-os megfigyelésére többféle ilyen jellegű beavatkozást szerkesztettek az anyagtudományi kutatásokhoz (fémek és műanyagok viselkedésének vizsgálata). Biológiai anyagvizsgálatokra alkalmas mikromanipulátorokat is kifejlesztettek, ezekkel azonban – éppen az anyagok előkészítési technikái miatt – nem lehetett átütő sikereket elérni. A fejlesztés új iránya a Hitachi kompakt elektronmikroszkóp. ### A tárgyfelszínek megfigyelése és fényképezése Az anyagok megfigyelésére használt pásztázósebesség – készüléktípustól függően – különböző határok között változtatható. Dinamikus folyamatok megfigyeléséhez vagy mikromanipulációhoz gyors, a tv-technikában használatoshoz közeli pásztázósebesség szükséges. Nagy pásztázósebesség esetén a primer sugár csak igen rövid ideig kerül kölcsönhatásba az anyagfelszín egyes pontjaival, így az emittált szekunder elektronok mennyisége kevés a jó képalkotáshoz: rossz a jel-zaj viszony. Jó felbontást viszonylag lassú (10–50 másodperc képmezőnként) pásztázósebességnél lehet elérni. Az optimális hasznos nagyításhoz egy meghatározott optimális látótér is tartozik. Ez az a legnagyobb felszínrészlet, amely még a legjobb felbontás mellett vizsgálható. A felbontás maximuma ilyen és ennél kisebb felszínrészletek vizsgálatánál érhető el, ennél nagyobb felszínek csak rosszabb felbontással vizsgálhatók. A megfigyelt képek dokumentálása legáltalánosabban fotózással történik. A megfigyeléshez egy hosszú utófénylésű fluoreszcens bevonattal ellátott katódsugárcső szolgál, így azon még kis pásztázósebesség mellett is egységes kép áll össze. Az ezzel együtt vezérelt – fotózásra szolgáló – cső rövid utófénylésű, így azon mindig csak az aktuálisan pásztázott vonalszerű területnek a képe fut. Mivel az expozíciós idő egy komplett terület pásztázási idejének felel meg, a kép a fényérzékeny anyagon is egységessé áll össze. A PEM-ok tárgyasztala bizonyos határok között forgatható és dönthető. Ez utóbbi lehetőséget ad arra, hogy ugyanazon területről egymást követően megfelelő szögeltéréssel két felvétel készüljön. Az így kapott sztereó-képpárok sztereónézőn keresztül szemlélve ténylegesen térhatású képeket adnak. ## Képtár Pásztázó elektronmikroszkópos felvételek

Brandenburg

Brandenburg (alsószorb nyelven Kraj Braniborska) Németország egyik szövetségi tartománya az ország keleti részén. Keletről Lengyelország, délről Szászország, nyugatról Közép-Szászország, északról pedig Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományok fogják körbe. Brandenburg központjában található az attól közigazgatásilag elválasztott Berlin. A tartomány fővárosa Potsdam. Brandenburgot valószínűleg 1157-ben alapították, miután a sváb-frank fejedelmi családból származó I. (Medve) Albert meghódította és a Német-római Birodalom részévé tette a területet. 1415 és 1918 között a Hohenzollern-dinasztia uralkodott és az általuk megerősített Poroszország központjává tették a tartományt. A második világháború után Németország szovjet megszállási övezetébe került és az 1949-ben megalapított NDK része lett. 1952-ben Brandenburgot feloszlatták és több megyét alapítottak területén. A német egység helyreállításával, 1990-ben a tartományt újraszervezték. ## Földrajza Brandenburg 29 476 km2-es területével a legnagyobb a volt NDK-s, az ún. „új tartományok” között. Legnagyobb észak-déli kiterjedése 291, legnagyobb kelet-nyugati kiterjedése 244 km. A tartományt négy nagy DK-ÉNY irányú ősfolyamvölgy (északról dél felé sorrendben: eberswaldi, berlini, baruthi és lausitzi) és a közöttük elhelyezkedő magasabb térszínek tagolják. A tartomány három nagy történelmi tájegységre tagozódik. A Berlin környéki központi területtől (Mark Brandenburg) délkeletre található Niederlausitz és a Berlintől délnyugatra fekvő Fläming válik el élesebben. Északnyugatra a Havel-vidék, északkeletre pedig az Oderbruch tartozik a tartományhoz. A tartomány szinte teljes egészében alföld, legmagasabb pontja, a Heidehöhe a szász határvidéken fekvő Gröden területén emelkedik, 201,4 méter magas. A Berlin körüli elővárosi gyűrű a német fővárossal együtt alkotja a Berlin/Brandenburg nagyvárosi régiót. Brandenburg infrastruktúrája sugaras szerkezetű, az ország fővárosa köré szerveződik. A berlini elővárosi zónán kívül fekvő nagyobb városok Brandenburg és Frankfurt, illetve Cottbus. ### Geológia és morfológia A síkság anyaga 100-400 méter vastagságban lerakódott fiatal negyedidőszaki üledék. Az üledéksor vastagsága a negyedidőszak során bekövetkezett nagymértékű süllyedést (200-400 méter) jelzi. Az alatta fekvő harmadidőszaki üledéksor tanúsága szerint a harmadidőszak folyamán a tartomány területét többször víz borította. A tengerborítottság mértéke és mélysége sűrűn változott, majd a pliocén végén megjelenő kavics és homoküledékek a tenger feltöltődéséről tanúskodnak. A harmadidőszaki üledékek alatt elterülő közép- és óidei alaphegységek apró foltokban bukkannak a felszínre. Az alapkőzet legjelentősebb felszínre bukkanása a Berlintől 20 kilométernyire keletre lévő mindössze 80 méter magas Rüdersdorfi rög. Anyaga triász mészkő, amely ritka kincsnek számított a jobbára agyaggal és kaviccsal borított Német-lengyel-síkságon, ezért évszázadok óta bányászták. 1990-ig az NDK legnagyobb mészkőbányáit táplálta. Szintén a síkságot színesítő elemek közé tartozik a Berlintől 50 kilométerre délre lévő gipszsapkás Sperenberg (80 m) sótömb, az alsó-lausitzi szarukő anyagú Kossenberg (179 m) és a szász határvidéken fekvő Rotberg (83 m) kvarcitmagaslata. A tartomány a Germán-alföldön fekszik, így kialakulását és felszíni formáit döntően meghatározták a legutóbbi jégkorszak idején Skandináviából előnyomuló óriásgleccserek. A síkságot 10-20 kilométer szélességű, 40-60 méter mélységű ún. ősfolyamvölgyek szelik át DK-ÉNY irányban. (Az ősfolyamvölgyek az egykori jégtakaró pereme előtt összegyűlő olvadékvizeket vezették a tengerbe.) Az ősfolyamvölgyek északi peremein találjuk a jégtakaró által maga előtt tolt törmelékből felhalmozott végmorénák kanyargó dombsorait. A morénák anyaga döntően a Skandináviából érkező óriásgleccser által szállított gránit, gabró és gneisz. A tartományban szétszórva több helyen is találhatók ún. jégkori rögök. Ezen óriási méretű (100 métert meghaladó vastagságú, néhol kilométert meghaladó hosszúságú) köveket régebben a negyedidőszaki üledék alól felszínre bukkanó alapkőzetnek tekintették. A kutatófúrások azonban megállapították, hogy e hatalmas kőtömbök alatt is harmadidőszaki üledék található, tehát a belföldi jég hagyta hátra őket. A jégtakaró munkájának eredményei az ún. vásott sziklák (Rundhöcker) és a mozgó jég által lemart felszínű vándorkövek. Az egykori jég olvadási zónájában felbukkanó drumlinek a jégpáncél alatt áramló vizek által létrehozott hordaléktorlaszok maradványai. Szintén a jég alatti vízmozgás eredményei a tartományban jellemző, hosszan elnyúló homokos hátak, az ózok, illetve a szétágazó kame-k. Az olvadékvíz által az ősfolyamvölgyekben lerakott homokot a szél rendezte dűnékbe. ### Felszíni vizek Brandenburg Németország felszíni vizekben leggazdagabb tartománya. Több mint 3000 természetesen kialakult tó mellett számos mesterségesen kialakított apró víztározó vagy bányató található területén. A vidéket kb. 33 000 kilométernyi folyóvíz hálózza be, amelyeknek többsége mesterségesen kimélyített vízelvezető csatorna és egyéb árok. A viszonylagos csapadékszegénység miatt a talajvíz csak nehezen pótlódik, a vizek öntisztulási folyamata nehézkes. A számos természetes tóvidékhez ma már egy mesterséges is társul. Az egykori lausitzi barnaszénbányák felhagyott külszíni fejtéseit tavakká alakítják át. 2025-re a szénbányák helyén Európa legnagyobb mesterséges tóvidéke terül majd el. A tartományt két nagy folyam zárja közre. Nyugati határán az Elba, míg keleten az Odera hömpölyög. A Brandenburgot ténylegesen átszelő legnagyobb folyók a Havel és mellékfolyója a Spree. A folyókat a nagyobb városok között mesterséges hajóutakká mélyítették. ### Éghajlata Brandenburg éghajlati szempontból átmeneti zónában fekszik. Nyugatról, az Északi-tenger felől az óceáni klíma, kelet felől pedig kontinentális hatások érik. A tartomány alföldi jellegének köszönhetően a domborzat nem befolyásolja a klímát és nem alakít ki éles éghajlati határvonalakat. A tartomány területén ennek ellenére jelentős időjárási különbségek alakulhatnak ki. Az éves átlagos hőmérséklet 9 °C. A leghidegebb hónap -1 °C-os átlaghőmérsékletével január, míg július 18 °C-os átlagértékével az év legmelegebb periódusa. A kontinentalitás mértéke (a hőingás és a csapadék szélsőséges eloszlása) északnyugat felől délkeleti irányban növekszik. A téli időszakokban rendszeresen előforduló viharok miatt Cottbus környéke jelentősen hidegebb az északnyugati vidékeknél. Brandenburg a legszárazabb német tartomány, a csapadék évi átlagos összege mindössze 600 mm. A legcsapadékosabbak az északnyugati vidékek. Az Oderbruch 500 mm alatti éves csapadékával Németország legszárazabb területe. A csapadékmaximum a nyári hónapokra esik, a legszárazabb időszak a tél és a tavasz eleje. A nyár végére megnő a tűlevelű erdőket fenyegető tüzek veszélye. Az évi napsütéses órák száma 1600. ## Története A tartomány névadó települése Brandenburg an der Havel város. A város neve valószínűleg a szláv bran (mocsár) szóból származik. Elsőként a város püspökségének 948-ban keletkezett alapító iratában olvasható a Brendanburg név, majd 967-ben Widukind von Corvey szász történetíró számol be Brennaburg nem sokkal azelőtti meghódításáról. Brandenburg, mint államalakulat megszervezésének legvalószínűbb éve 1157. A sváb-frank fejedelmi családból származó Medve Albert ekkor hódította meg és tette a Német-római Birodalom területévé az akkori Nordmarkot. 1415-től kezdve a Hohenzollern-ház uralkodott az államban és 1640-től kezdődően egyre inkább hatalmuk központjába helyezték azt. 1701-től Brandenburg a porosz állam része. A középpontjában fekvő Berlinnel egyre inkább Poroszország központi területévé fejlődött és 1815 után már a legnagyobb porosz tartomány volt. 1881-ben Berlin önálló tartománnyá alakult, így kikerült Brandenburg fennhatósága alól, majd 1920-ban a Nagy-Berlinről szóló törvény értelmében további területek kerültek a tartománytól a városhoz. A második világháború utolsó hónapjaiban a Vörös Hadsereg nyomult be a tartományba. A háború utáni határrendezéskor elvesztek az Oderától keletre fekvő területek. 1945-ben a szovjet megszállási zónában a tartomány újraalakult. 1946-ban Brandenburg története során először tartományi parlamenti választásokat tartottak, amelyen a NSZEP győzelmet aratott, de nem tudott többségbe kerülni a konzervatív CDU-val és a liberális LDPD-vel szemben. 1949-től kezdve az NDK-t vezető a sztálinista kormányzat egyre inkább a tartományok önállóságának megszüntetésére és a hatalom központosítására törekedett. Ennek jegyében a második tartományi választásokon csak a népfrontba tömörült pártok indulhattak, míg az eredményeket a központi hatalom céljainak megfelelően manipulálták. A jelentőségét vesztett tartományt az 1952-es közigazgatási reform során feloszlatták és területét több megyére (Cottbus, Brandenburg és Frankfurt) osztották fel. A három megye nem fedte le teljesen a megszűnt tartományt. Az északi perifériákon Neubrandenburg és Schwerin megyékhez (ma Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány) kerültek települések, míg nyugaton Szász-Anhalt egyes határ menti térségei kerültek Potsdam és Cottbus megyékbe. 1990\. október 3-án létrejött az egységes Németország. Potsdam, Frankfurt és Cottbus megyékből (Hoyerswerda, Jessen és Weißwasser települések nélkül) megalakult az új Brandenburg tartomány. Október 26-án először ült össze az új tartományi parlament. A tartományi szervezetek felépítéséhez a brandenburgi kormányzatnak Észak-Rajna-Vesztfália nyújtott segítséget. 1996. május 5-én a lakosság többsége népszavazáson utasította el Berlin és Brandenburg tartományok egyesítését. ## Társadalom ### Népesség Brandenburg lakójának többsége (50,5%) nő. Lakosságszáma alapján mindössze a 10. legnagyobb német tartomány, népsűrűsége alapján (87 lakos/km2) pedig Mecklenburg-Elő-Pomeránia után a második legritkábban lakott országrész. A tartományban két fő fölötti város található: Potsdam és Cottbus. A lakosság lélekszámának változása kiegyenlített volt az elmúlt években, ám Brandenburgon belül jelentős regionális eltérések mutathatók ki. A Berlin körüli elővárosi gyűrű lakossága 1994 és 2005 között 50%-kal, kb. 1 millió főre növekedett, míg a tartomány perifériáin fekvő városok és falvak ennél valamivel nagyobb mértékű lakosságvesztést szenvedtek el. A tartományba korábban nagy volt a bevándorlás, de ma már nem ellensúlyozza a „természetes” fogyásból származó népességvesztést sem. ### Nyelvek A tartomány lakosságának többsége a felnémet nyelvjárást beszéli, de előfordulnak a saját pátriájukban a mark-brandenburgi és a berlin-brandenburgi dialektust beszélők is. A Szászországgal közös határ mentén felső-szász – türingiai, míg Berlintől délkeletre a lausitzi nyelvjárást használják. Az említett dialektusok mindegyike az ún. keleti középnémet nyelvjáráscsalád körébe tartozik. Lausitz a szláv népek körébe tartozó szorbok hazája is. Az eltűnéstől veszélyeztetett apró szláv nyelvet ma már csak mindössze 60 000 ember beszéli anyanyelveként, közülük 20 000-en élnek Brandenburgban. A tartomány nagyobb városaiban telepednek le a külföldről érkező bevándorlók. 1990-ben még csak a lakosság 0,7%-a volt nem német állampolgár, ez mára 2,5%-ra növekedett. A legnépesebb külföldi csoport a lengyeleké, majd a vietnámiak és az oroszok következnek. Brandenburgban kb. 1000 magyar él. ### Vallások A második világháború előtt Brandenburg lakossága túlnyomóan az evangélikus rítus követője volt. Az NDK megalakulását követő társadalmi változások nem kedveztek az egyházaknak. Az állam kommunista vezetése bizalmatlansággal tekintett a vallásosság megnyilvánulásainak különböző formáira. Ennek eredménye lett, hogy az egykori NDK minden tartományában magas értéket ér el a vallásukat nem gyakorlók és az ateisták száma. Az 1946 után született keletnémet nemzedékek 75-80%-a nem jár templomba. A Berlin - Brandenburgi evangélikus egyház 1990 óta minden évben 10 - 20 ezer tagot veszít. Az evangélikus közösség a tartomány lakosságának kb. 20%-át teszi ki, ez az arány azonban évről évre csökken. A német tartományok közül Brandenburgban a legalacsonyabb (3,6%) a katolikusok aránya, mindössze hívőt tartanak számon. A bevándorlók kis létszáma és az összetétele miatt a muzulmánok száma nem jelentős. Alacsony a zsidó népesség számaránya is, bár ez a szám az oroszországi bevándorlás miatt növekszik. Világnézeti szempontból a brandenburgiak legnagyobb része, a lakosság 75-80%-a vallástalannak vagy ateistának tekinthető. ## Politikai élete ### Parlament és választási rendszer Brandenburg 88 fős tartományi parlamentjét 1994 óta 5 évre választják meg. (Az első kormányzati periódus csak 4 évig tartott.) A törvényhozás összetételét együttesen határozza meg a 44 egyéni választókörzetben induló jelöltekre leadott (első szavazat) és a pártjelöltek listáira (másodszavazat) adott voksok. A parlamentbe való bejutáshoz a pártoknak a pártlistás szavazatok legalább 5%-át kell összegyűjteniük, ám egyéni képviselőjelölt indítása nem feltétlenül szükséges. A tartományban a keleti országrészben jellemző szélsőséges nézeteket hangoztató pártok bejutottak a parlamentbe, a DVU 1999 és 2009 között saját frakcióval is bírt, míg a PDS (Baloldal jogelődje) hagyományosan az egyik legnépszerűbb politikai erő Brandenburgban. A nyugati eredetű kispártok (FDP és a Zöld Párt) a régi tartományokban elért eredményeikhez képest gyengén szerepeltek, 1994-ben másfél évtizedre kiszorultak a parlamenti politizálásból, csak a 2009-es választásokat követően térhettek oda vissza. A legutóbbi választásokat 2019. szeptember 1-én tartották. A parlament székhelye Potsdam. A következő tartományi választásra előreláthatólag 2024 szeptemberében kerül majd sor. ### Kormány A tartományi kormányt a parlament egyszerű többséggel választja meg saját mandátumának időtartamára. A kormányt a miniszterelnök vezeti, az ő feladata az egyes miniszterek kinevezése és menesztése is. A miniszterelnök lemondásával vagy halálával az egész kabinet megbízatása megszűnik. A miniszterelnök és a miniszterek mandátumuk idején nem lehetnek vállalkozások vezetői, megbízottjai és nem vállalhatnak más közhivatalt. Brandenburgban jelenleg kilenc minisztérium működik. A miniszterek mellett a kormány tagja miniszterelnöki hivatal (kancellária) vezetője és az ún. külügyi megbízott is. (Brandenburg az egységes Németország részeként nem folytat önálló külpolitikát, ezért nem nevez ki külügyminisztert.) #### Miniszterelnökök - 1990–2002: Manfred Stolpe (SPD) - 2002–2013: Mathias Platzeck (SPD) - 2013– : Dietmar Woidke (SPD) ### Alkotmány és jelképek Az újjáalakulást követően került sor az alkotmány kidolgozására. A brandenburgi alaptörvényt 1992. április 14-én fogadta el a tartományi gyűlés, majd két hónappal később népszavazás szentesítette azt. Az alkotmány 2 fő részre bontva 117 szakaszban fekteti le a tartomány működésének alapjait, különös súlyt fektetve a szabadságjogok kihangsúlyozására. Az alkotmány rendelkezik az állam jelképeiről is. Címerként a fehér pajzson vörös sast, az ún. „Mark Bandenburgi sast” választották. A széttárt szárnyú, balra pillantó vörös sas több Mark brandenburgi város címerében is megtalálható. A jelkép még a 12. századból származik, a tartományt alapító I. Albert fiának, I. Ottónak az 1170-es címerében tűnik fel elsőként. 1990-ben a címerhez korábban csatolt alakokat és díszítőelemeket elhagyták. Brandenburg zászlaja piros-fehér, közepén a tartományi címerrel. ## Közigazgatás A közigazgatás középső szintjét Brandenburgban a körzetek (másként járás, németül Kreis) jelentik. A brandenburgi körzet területe és népessége alapján a magyar megyei és kistérségi szint között helyezkedik el. 1993 óta a tartomány 14 körzetre és 4 körzeti jogú városra (Kreisfreie Stadt) oszlik. A legalsó közigazgatási szint a község (Gemeinde), ami általában több, akár földrajzilag is elkülönült települést fog össze és észszerűen használja ki a térség erőforrásait. ### A Berlin-Brandenburg tartomány terve Németországban a takarékosság jegyében időről időre felvetődik a tartományok számának csökkentése. A kevesebb tartomány létét támogatók legfőbb célja a városállamok (Berlin, Bréma és Hamburg) önállóságának megszüntetése és beolvasztásuk az őket körülvevő tartományok közigazgatási rendszerébe. Ám míg a két Hanza-város önállóságának évszázados történelmi hagyományai vannak, addig Berlin 1881-ig Poroszország, a legnagyobb német állam (Land) Brandenburg nevű tartományának (Provinz) a része volt. Ettől kezdve a város és a tartomány közigazgatásilag különvált egymástól, de Poroszország része volt mindkettő annak 1947-es végleges megszűnéséig, eltekintve a náci uralom mintegy egy évtizednyi időszakától, amikor a német államok egyáltalán nem léteztek. Az egyesítés terve folyamatosan jelen volt a tartomány közéletében az 1990-es újraalapítás óta. 1995-ben a két tartomány parlamentje jóváhagyta az egyesítésről tartandó népszavazás tervét. A Potsdam székhellyel létrehozandó államalakulat a Berlin-Brandenburg nevet viselte volna. (Felvetődött a történelmi Poroszország név visszaállítása is, ám ez részben Lengyelország érzékenysége, részben az 1947-es, a porosz államot megszüntető szövetséges döntés miatt elvetették.) A két tartományban a népszavazási kampány ellentétes hatást váltott ki. Berlin lakosságát elsősorban a városállam pénzügyi helyzetének stabilizálásának lehetőségével és a városi adminisztráció hatékonyabbá tételével próbálták meggyőzni, sikerrel. Az ellentábor fővárosi identitást védő kampánya gyengébbnek bizonyult, így a főváros lakosságának többsége támogatta az egyesítés tervét. Ezzel ellentétes hatást váltott ki a kampány Brandenburgban. Az egyesítés ellenzői mindenekelőtt azt hangsúlyozták, hogy a 3,4 millió lakosú főváros elnyomná a 2,5 milliós Brandenburgot. A kampányban előkerülő kelet-nyugati ellentét is közrejátszott abban, hogy a brandenburgi lakosság nagy része elutasította a fővárossal való egyesítést. A népszavazási kudarc után tervek születtek egy új, 2009-ben tartandó referendumról, ez azonban lekerült a napirendről. A két tartomány szoros együttműködést alakított ki és a politikai elit továbbra is kiáll az egyesítés mellett. Közös hatóságokat, állami szerveket állítottak fel és egyeztetik a területrendezési és -fejlesztési terveiket. Közös a két állam statisztikai hivatala, ügyészsége és a rádióadók. ## Oktatás és képzés ### Alap- és középfokú oktatás A főiskolákat nem számítva 997 iskola működik Brandenburgban, melyeknek padjait a 2006/2007-es tanévben 313 000 diák koptatta. (A diáklétszám évek óta folyamatosan csökken.) A nebulókat 19 000 tanító oktatta. Alapiskola: Brandenburgban - más német tartományoktól eltérően, ahol ez az iskolatípus csupán 4 osztály - az ún. alapiskola az első hat évfolyamot öleli fel. A hatodik osztályt egy záróvizsgával fejezik be a diákok. Felsőiskola: Ez az iskolatípus a gimnáziumi érettségit megszerezni nem kívánó diákok továbbtanulására létesült. A 7-10. évfolyam során a diákok szakmai képzettséget szerezhetnek, míg a legjobb képességű tanulók a 11-12 évfolyamon gimnáziumokba kerülnek, hogy érettségivel egészítsék ki ki a szakmai bizonyítványukat. A 10. évfolyam nagy záróvizsgával fejeződik be. Gimnáziumi szintű középiskola: A felsőiskolától az különbözteti meg, a gimnáziumi érettségi megszerzéséhez nincs szükség a 10. évfolyam után iskolaváltásra, a diákok helyben tanulhatnak tovább az érettségiig. Gimnázium: A gimnáziumokba (7-13. évfolyam) az alapiskola elvégzésével lehet bekerülni. A 7-10. évfolyamon egy tárgy kivételével valamennyi ismeretet közösen sajátítanak el a diákok, míg a 10-13. évfolyamon egy ún. kurzusrendszert vezettek be. Ennek során a diákoknak az általuk választott tárgyakból emelt szintű központilag elkészített záróvizsgát kell tenniük. Csak azok a diákok érettségizhetnek és tehetnek egyetemi felvételit, akiknek az átlaga (az emelt szintű záróvizsgákkal együtt) 4,0 fölött van. Az ettől elmaradóknak az utolsó évfolyamot meg kell ismételniük. ### Főiskolák, egyetemek Brandenburg legnagyobb felsőoktatási intézménye a 18 000 hallgatót képző Potsdami Egyetem. Mellette még az 1506-ban alapított frankfurti Európa Egyetem (5000 hallgató) és a Cottbusi Műszaki Egyetem (4500 hallgató) működik a tartományban. Az egyetemeken kívül még 7 főiskola és két művészeti és egy hittudományi főiskola tevékenykedik a tartományban. A Brandenburgban főiskolákra járó diákok létszáma kb. 13 000. A főiskolák és egyetemek egy magánintézménytől eltekintve állami kézben vannak. Brandenburg állami tulajdonú felsőoktatási intézményeiben nincs tandíj. ## Közlekedés A tartomány közlekedési hálózata sugaras szerkezetű. A Brandenburg szívében fekvő Berlinből indulnak ki a közúti, vasúti és hajózási útvonalak. A tartományban fekszik a fővárost elkerülő közúti és vasúti körgyűrű egy része is. A vasutakról és a közutakról is elmondható, hogy fejlesztésük az NDK idejében lassabban zajlott a nyugati országrész infrastruktúrájának fejlesztésénél. 1990-ben a Berlinbe költöző német állam nagyszabású felújításokba kezdett, hogy a főváros és a nyugati tartományok megfelelő összeköttetését biztosítsa. ### Közutak A közutak Berlin körül sugárirányban rendeződnek. A gyorsforgalmi úthálózat vázát a náci kormányzat által kezdett autópálya-program idején megépített utak jelentik. A háború után az autópályákat az NDK kormányzata tovább fejlesztette, de 1990-re az autóutak műszaki színvonala már jelentősen elmaradt az NSZK gyorsforgalmi útjaitól. Az egyesítés után a Berlinbe költöző német állam prioritásként kezelte a főváros bekapcsolását az ország vérkeringésébe, ezért valamennyi Brandenburgon áthaladó autópálya teljes felújításon esett át. Mára az autópályák a nyugatiéval megegyező minőségűek. ### Vasutak A vasúti hálózat is sugaras szerkezetű, a Berlinből kifutó vonalak haladnak át a tartományon. A legforgalmasabb ezek közül a 250 km/h sebességűre kiépített Berlin-Hannover, illetve a 230 km/h-s sebességű Berlin-Lipcse és Berlin-Hamburg vonalak. A nagysebességű ICE-vonatok azonban csak átrobognak a tartományon, egyetlen megállójuk sincs Brandenburgban. Tervezik egy a schönefeldi repülőtérhez kapcsolódó ICE-pályaudvar létrehozását. Berlin és Potsdam körül jó minőségű elővárosi gyorsvasút (S-Bahn) épült ki, amellyel több, fővárossal határos település elérhető. Az S-Bahn Nyugat-Berlin határát keresztező pályaszakaszait a berlini fal idején nagyrészt felszámolták, de az egyesítés óta ezeket az összeköttetéseket helyreállították. Városi villamoshálózat működik Potsdamban (29,4 km), Cottbusban (28,6 km), Brandenburgban (18,9 km), Frankfurtban (47,8 km) és mindössze lakosú Strausbergben (7,1 km). Önálló szervezeti egységként, de a berlini hálózathoz kapcsolódó villamosjáratok működnek Woltersdorf és Schöneiche községben. ### Hajózás A tartományt átszelő ősfolyamvölgyekben haladó folyók tárják fel Brandenburg belső vidékeit a hajózás számára. A csatornákon teherszállítás és szezonálisan idegenforgalmi jellegű személyszállítás bonyolódik. A vízi utakon közlekedő hajók főként a berlini telephelyű vállalkozásokat látják el nyersanyagokkal. - Berlinből nyugati irányba tart a Elba–Havel-csatorna, amely a Mittelland-csatorna keleti meghosszabbításának tekinthető. Feladata, hogy az Elbán keresztül kapcsolatot teremtsen a hamburgi kikötővel és a Ruhr-vidék szénbányáival. - Lengyelország EU-taggá válása óta egyre jelentősebb szerepet játszik a Berlinből északkelet felé kifutó Havel–Odera-csatorna, amely a közeli Szczecin kikötőjével teremt kapcsolatot. - Az NDK idején növekedett meg az Odera–Spree- csatorna jelentősége, amely Berlinből délkeleti irányba Eisenhüttenstadt nehézipari gyárait kapcsolja be a vízi közlekedésbe. - A mesterséges csatornák mellett belvízi hajókkal járható még a tartomány határát érintő Odera és Elba folyamok, illetve számos kisebb csatorna is. A hajózás a tartományi ipar fontos és növekvő jelentőségű támasza. 2005-ben a brandenburgi kikötőkben 4,4 millió tonna árut rakodtak, míg hajók által szállított áruk (főként gabona és ásványi anyagok) mennyisége a 2000-es évek közepén évente 10% százalékkal növekedett. ### Repülőterek Brandenburg területén található az egykori NDK egyetlen nemzetközi légikikötője, a Schönefeld repülőtér. A reptér jó tömegközlekedési kapcsolatai és a rendelkezésre álló hely miatt a német kormány úgy határozott, hogy a Berlin központjához közeli két repülőtérrel szemben a schönefeldit fejlesztik a főváros első számú légikikötőjévé. A munkálatok már zajlanak, 2011 októberére kell elkészülnie az évi 21-22 millió utas kiszolgálására alkalmas, két kifutópályát és egy terminálépületet magában foglaló komplexumnak. Az új létesítmény neve Berlin-Brandenburg repülőtér lesz. A Cottbus melletti korábbi katonai repülőtér a tartomány második számú reptere. A repteret főként a helyi labdarúgócsapat mérkőzéseire érkező szurkolókat szállító gépek használják, a nyári időszakban néhány nemzetközi járat is indul Cottbusból. ## Gazdaság Az NDK-ban a tartomány területe nem tartozott az ország legiparosodottabb régiói közé. Az országot jellemző nehézipar Brandenburgban csak pontszerűen alakult ki. Az 1990-es rendszerváltás szinte teljesen felszámolta a korábbi szocialista ipar korszerűtlenül termelő és veszteséges gazdasági társaságait. A megszűnő üzemek magas munkanélküliséget hagytak maguk után, amely kiváltotta a lakosság területi átrendeződését. A munkanélküliségi ráta a tartományban 14 és 26% között mozog, a legmagasabb Uckermark körzetben (26,6%), míg Potsdam-Mittelmark körzetben (14,3%) a legalacsonyabb. A vásárlóerő Európai Unió által mért összehasonlításában Brandenburg 2011-ben elérte az uniós átlag 88%-át. Németországon belül a tartomány gazdasági helyzetét gyengíti az újonnan létrejövő munkahelyek alacsony száma, a bürokrácia és az alacsony munkatermelékenység. A tartomány erősségei közé sorolják az alacsony iparűzési adót és a kormányzat gazdaságfejlesztési támogatásait. ### Ipar Brandenburg ipari súlypontja a Berlin körül futó A10-es autópálya-körgyűrű mentén alakult ki. Eisenhüttenstadt és Brandenburg városok kohászati üzemeknek adnak otthont. A tartományban híres nyugati cégek összeszerelő-üzemegységei leltek otthonra. Dahlewitzben (Blankenfelde-Mahlow község) a Rolls-Royce gyártja luxusautóinak alkatrészeit, a Heidelbergi Nyomdagépgyár pedig Brandenburgban gyártja egyes termékeit. Frankfurtban jelentős napelemgyártó vertikum alakult ki. Az Odera partján létesült schwedti olajfinomító a legjelentősebb a keleti országrészben. A Berlin melletti rüdersdorfi kőfejtő a keleti országrész legnagyobb mészkőbányája. Brandenburg déli részén több nagy barnaszénbánya működik. Jelentős részüket 1990-et követően megszüntették és rekultiválták, ám a megmaradt bányák a mai napig mintegy 5000 megawatt termelőkapacitást működtetnek. A tartomány területének 37%-át borító erdők a helyi papíripart látják el alapanyaggal. Cottbus közelében várhatóan 2009-re készül el a 40 megawattosra tervezett a brandenburgi naperőmű, ami 20 ezer háztartást lát majd el energiával, 50 ezer tonna szén-dioxid kibocsátását szünteti meg. A világ egyik legnagyobb naperőműve lesz. ### Mezőgazdaság Brandenburg területének mintegy 45%-a áll mezőgazdasági művelés alatt. A mezőgazdasági területek meghatározó része szántóföld, amelynek legjellemzőbb gabonanövénye a búza. Az összes terület 10%-a legelő, míg 1%-nál kisebb a gyümölcsöskertek aránya. A tartományban a nagyon kicsi (10 hektár alatti) és a nagy méretű (100 hektár fölötti) birtokok a jellemzőek. Az utóbbi években felgyorsulni látszik a mezőgazdasági üzemek számának fogyatkozása és ezzel együtt az üzemterület növekedése. E folyamat eredményeként az 50 hektárnál kisebb birtokok száma csökken, míg az annál nagyobbaké növekszik. A tartomány fő mezőgazdasági termékei a különböző gabonanövények (főként búza), illetve a szántóföldi gazdálkodásban termeszthető zöldségnövények. Brandenburg európai eredetvédettséget élvező terméke az ún. spreewaldi uborka. ### Tudásipar Potsdam az egyik nagy hagyományokkal rendelkező oktatási és kutatóközpont. Az oktatási intézmények kapacitására is támaszkodva több kutatóintézet telepedett meg a tartományi fővárosban és környékén. Itt van a Boston Consulting és az A. T. Kearey nevű nemzetközi pénzügyi tanácsadócégek németországi központja. A BioCom és a város környékén 3200 embert foglalkoztató 160 kisebb-nagyobb biotechnológiai cég révén Potsdam az ország és Európa legjelentősebb biotechnológiai kutatóközpontjai közé tartozik. ## Sport Mint általában Európában, úgy Brandenburgban is népszerű sport a labdarúgás. A tartomány egyetlen Bundesliga-csapata az 1966-ban alapított Energie Cottbus. A Cottbus 2000-ben jutott fel először a Bundesligába és 2007-ben már az ötödik szezonját kezdte meg élvonalbeli csapatként. A labdarúgás női változatában az európai trófeákra is törő 1. FFC Turbine Potsdam képviseli a tartományt. A Turbine 2004-ben és 2006-ban a Bundesliga bajnoka lett, 2005-ben pedig elnyerte a UEFA-Nőkupát. A kézilabdában a Frankfurt férficsapata jeleskedik a tartományban. Az együttes hatszoros NDK-bajnok, hatszoros kupagyőztes és kétszeres Európa-bajnok. A tartomány számos élsportolót adott a világnak. Innen származik a szöuli olimpia ökölvívóbajnoka, Henry Maske, a birkózóbajnok Maik Bullmann, a kétszeres olimpiai bajnok úszó Britta Steffen és minden idők legsikeresebb német olimpikonja, a nyolcszoros olimpiai bajnok Birgit Fischer. ## Örökségvédelem ### Természetvédelem A természet védelmének fontosságát Brandenburg az alkotmányában is hangsúlyozza, ennek megfelelően a legfontosabb szempontok között esik latba az egyes döntések előkészítése során. 2002-ben a tartomány 15 ún. kiemelt természetvédelmi területet jelölt ki. Ezek közül egy nemzeti park, három az UNESCO bioszféra-rezervátuma, 11 pedig natúrpark besorolást kapott. A megnevezett területek az állam területének 30%-át (9987 km2-t) teszik ki. A 15 kiemelten védett terület: - Alsó Odera-völgy Nemzeti Park (106 km2) - Elba-Brandenburg Folyammenti Bioszféra Rezervátum (533 km2) - Schorfheide-Chorin bioszféra-rezervátum (1291 km2) - Spree-erdő Bioszféra Rezervátum (474 km2) - Barnimi Natúrpark (750 km2) - Dahmei Pusztai Tavak Natúrpark (594 km2) - Magas-Fläming Natúrpark (827 km2) - Markeni Svájc Natúrpark (204 km2) - Alsó-lausitzi Puszták Natúrpark (490 km2) - Alsó-lausitzi Földhát Natúrpark (580 km2) - Nuthe-Niepiltz Natúrpark (623 km2) - Schlaube-völgy Natúrpark (225 km2) - Alsó-markeni Tavak Natúrpark (895 km2) - Nyugati Havel-vidék Natúrpark (1315 km2) - Stechlin-Rupin Natúrpark (1080 km2) ### Épített örökség A mai Brandenburg tartomány hosszú ideig az egykori Poroszország központi területe volt. A Potsdami ediktumban kinyilvánított vallási türelmi politika vonzóvá tette Brandenburgot az Európa más vidékein hitük miatt üldözöttek számára. Brandenburgban a bevándorlók nagy száma, különösen a francia hugenották érkezése idézett elő kulturális pezsgést. Különböző korokból számos előkelő kastély, vár, templom és nagy értéket képviselő park maradt fenn máig. Ezek közül csupán a legjelentősebbek: - Sanssouci kastély, Nagy Frigyes nyári rezidenciája, az UNESCO világörökség része - Boitzenburg kastély, az Armin család szállása, körülötte angolparkkal - Neuhardenberg kastély, számos komolyzenei esemény színhelye - Rheinsberg kastély - Meseberg kastély, a német állam hivatalos vendégháza 1992-ben Brandenburg állam létrehozta a „Történelmi Központtal Rendelkező Városok” nevű munkacsoportot, hogy az NDK idején elhanyagolt vagy lebontott régi városközpontokat megóvja, újjáépítse és új élettel töltse meg. Jelenleg 31 város tagja a munkaközösségnek. A legrégebbi város Brandenburg (948-ban említették először), Potsdam (993) és Belzig (997). ### A brandenburgi konyha A hagyományos helyi konyhaművészet meghatározó alapanyagai a tartományban bőven termő zöldségfélék. A brandenburgi asztalokra a nagyszámú tónak és folyónak köszönhetően gyakran kerül hal, különösképpen fogas, csuka, angolna és ponty. Tartományszerte elterjedtek a II. Frigyes által az ún. „burgonyarendeletben” kötelezően vetendőnek előírt krumpliból készítendő étkek. Alsó-Lausitzban a szorbok terjesztették el a lisztből és különböző tejtermékekből cukor hozzáadásával készített Plinse-süteményeket. Helyi fagylaltspecialitás a vaníliából, csokoládéból és eperből készített „pückler torta”. Brandenburg védett terméke az NDK összeomlását is túlélő Spreewald-uborka. ## Ünnepek ### Tartományi ünnepnapok Brandenburg tartományi ünnepei nagyrészt megegyeznek az evangélikus vallás által megszabott ünnepekkel. A tartományban évente 12 kiemelt ünnepnap van, ebből 8 napon vallási eseményt ünnepelnek Brandenburgban. A keresztény világ legtöbb országához hasonlóan szabadnap Nagypéntek, Húsvét, Pünkösd, Karácsony és Krisztus mennybemenetelének napja. A vidék protestáns tradícióit őrzi a reformáció napja. Brandenburgban az állami ünnepnapok közé tartozik a május 1-je (munka ünnepe, illetve az egységes Németország helyreállításának október 3-ára eső ünnepnapja. Európa más országaihoz hasonlóan az ünnepek közé tartozik január 1-je is. ### Népünnepélyek A Németország-szerte népszerű nyilvános rendezvények Brandenburgban csak az 1990-et követő időszakban erősödhettek meg. A legnagyobb népünnepély a Fák Virágzásának Ünnepe, amelyet 1979 óta minden évben 10 napon keresztül a Havel-parti Werder kisvárosban rendeznek meg. A kulturális, gasztronómiai és szórakoztató jellegű rendezvényeknek évente kb. 500 000 látogatója van. A Fák Virágzásának Ünnepének jellegzetessége a nagy választékban és mennyiségben fogyasztható gyümölcsbor. Hasonlóan nagyszabású népünnepély a Brandenburg városkában sorra kerülő Havelfest és a frankfurti „Csirizünnep”. Híres, ám nehezen megtekinthető rendezvény a potsdami kastélyok éjszakája. A Sanssouci-kastély parkjában korhű barokk felvonulást, hangversenyeket, tűzijátékokat láthat a kisszámú belépő szerencsés tulajdonosa. 1998 óta a potsdami kormány „Kulturland Brandenburg” márkanév alatt szervez az egész tartományt átfogó, egy téma köré csoportosítható rendezvénysorozatot. 2005-ben a kereszténység 1000 évét, 2006-ban az építészetet, 2007-ben a vizet, 2008-ban a nagyvárosok és a körülöttük fekvő vidékek ellentmondásos kapcsolatrendszerét választották az év témájául. ## Híres brandenburgiak - Henry Maske – Olimpiai bajnok ökölvívó - Rudi Dutschke – a Parlamenten Kívüli Ellenzék diákmozgalom vezetője - I. Vilmos – Németország uralkodója 1871–1888 - III\. Frigyes – Németország uralkodója 1888 - II\. Vilmos – Németország uralkodója 1888–1918 - Manfred Stolpe – szociáldemoktara politikus - Mathias Plazteck – szociáldemoktara politikus

ČKD Tatra T5C5

A ČKD Tatra T5C5 csehszlovák villamost a prágai ČKD Tatra vállalat gyártotta. A Tatra T5 egyik típusváltozata, amelyet a Budapesti Közlekedési Vállalat igényei szerint, kizárólag Budapest számára készítettek. A két prototípus 1979-es érkezése után 1980-ban már forgalomba is állt a 170 darabos széria, majd 1984-ben további 150 villamost szállítottak Budapestre. A villamosok megjelenésükben és műszaki kialakításukban is újdonságnak számítottak a fővárosban, a korábbi Ganz villamosokhoz képest tágasabb belső térrel és az akkori legújabb hajtásrendszerrel rendelkeztek, így üzemeltetésük is gazdaságosabb volt. A korábbi típusokhoz képest szélesebb kocsiszekrényük volt, ezért városszerte át kellett építeni a pályát, hogy biztonságosan közlekedhessenek. Az ezredfordulón szükségessé vált a kocsik főjavítása, amit korszerűsítéssel kötöttek egybe, így született meg a ČKD–BKV Tatra T5C5K elnevezésű típus. Lecserélték a hajtásrendszert, továbbá változott az utastér esztétikája és a vezetőfülke kialakítása. Ekkor szerelték be a leszállásjelző gombokat is. A későbbi módosítások után már T5C5K2 és T5C5K2M jelzéseket is adtak a felújítások után visszatérő villamosoknak, a legfontosabb változás az automatikusan visszazáródó ajtók voltak. 2023 őszén a 14 darab klasszikus T5C5 típusú motorkocsi már csak az 1-es és az 1A viszonylaton közlekedik, munkanapokon csúcsidőben. A többi vonalon már a T5C5K2M típusú korszerűsített változat jár helyettük. (A CAF villamosok utolsó 51 példányának érkezésével 2024-ben selejtezésre, illetve eladásra kerülnek.) A tervek szerint a 4000, 4171, 4200 és a 4349-es pályaszámú motorkocsik maradnak meg a korszerűsítés nélküli, eredeti állapotban, a nosztalgiaállomány tagjaként. ## Története ### Előzmények Az 1970-es évek végéhez közeledve a Ganz gyár egyre lassabban volt képes az ipari csuklós villamosokat megépíteni, A Budapesti Közlekedési Vállalatnak (BKV) viszont szüksége volt az új villamosokra. Közben az 1975-ös minisztertanácsi határozat alapján elkezdődött a budapesti villamosvonal-hálózat rekonstrukciója, melyben felmerült, hogy a Ganz villamosok helyett a KGST-ből szerzik be a szükséges új járműveket. A csehszlovák ČKD ekkor már a világ egyik legnagyobb villamosgyártója volt, így olcsóbban is tudta adni a járműveket. A smíchovi gyárral még ebben az évben felvették a kapcsolatot, 1976 elejére pedig két bemutatóvillamos érkezett Brnóból: az 1583-as pályaszámú Tatra T3-as és az 1013-as pályaszámú Tatra K2-es csuklós villamos (a „K” betű a cseh kloubový = csuklós szóra utal). A próbafutások sikeresek voltak, a BKV az egyik tesztjármű típusából szeretett volna nagyobb számban vásárolni, de a ČKD és Jan Ježek főtervező-mérnök az akkor már modernebb és energiatakarékosabb Tatra T5-ös típust ajánlotta. Külön a budapesti viszonyokhoz terveztek egy típust, amely a T5C5-ös jelzést kapta. A BKV fontos kitétele volt, hogy a villamosok a hagyományos lábpedálos vezérlés helyett kézikaros vezérlést kapjanak. Mivel a csehek teljesen új típust kezdtek el gyártani, az első két, 1978-ra elkészült próbakocsi Prágában 8011-es és 8012-es pályaszámokkal próbafutásokat végzett. A járművek megbízhatóan teljesítettek, így az év végén már Budapestre kerültek és megkapták a 4000-es és 4001-es pályaszámokat, illetve a jellegzetes, ma is használt színezésüket (a 4000-es kissé fakóbb színekkel érkezett). A budapesti próbaköröket Budafok és Angyalföld kocsiszín vonalain futották, melyek szintén sikeresek voltak, így a magyar fél megrendelte a szériát. #### Típusjelzés A T5C5 típusjelzés a ČKD Tatra gyár számozási rendszerét követi. ### Első beszerzés A prototípusokat 1980-ban követte az első széria, összesen 170 darab T5C5 villamos érkezett vasúti kocsikon Budapestre, a Budafok kocsiszínbe és a 4002–4171 pályaszámokat kapták. A villamosok darabját rubel (kb. másfél millió forint) bevezető áron vásárolták. A korábbi Budapesten közlekedő villamosok közül ez a típus rendelkezett a legnagyobb űrszelvénnyel, ezért a próbafutásokat a korábbi BHÉV-vonal 41-es járaton végezték, a Fehérvári út pedig alkalmas volt bármilyen típus közlekedéséhez. A Fehér úti főműhelybe külön útvonalat jelöltek ki, így csak ezen közlekedhettek, miközben városszerte folytak a vágányfelújítások. A menetrend szerinti üzem 1980. február első hetében kezdődött el a Moszkva tér és a Kis Ferenc tér között közlekedő 59-es vonalon, a villamosokat a Szépilona kocsiszínből adták ki. Az első kiálló kocsi a 4036-os pályaszámú volt. Ekkor még reggel B-B csatlás szerint kezdtek (két kocsit egymásnak háttal kapcsoltak össze), majd a reggeli csúcs után Farkasréten szétkapcsolták őket és szólóként közlekedtek. A délutáni csúcsra újra összekapcsolták őket, de már A-B véggel (mind a két kocsi menetirányba nézett). A macerás üzem miatt erről hamar lemondtak, azóta minden időszakban csatolva közlekedtek. Még ugyanebben a hónapban megjelent a típus a 61-es, majd júniustól a 12-es, a 14-es és a 18-as vonalon is, leváltva a Ganz CSMG és Ganz UV villamosokat. 1981-ben a 10-es és 10A járatokra is került Tatra villamos, majd a vágányfelújítások után 1983-tól a hűvösvölgyi 56-os villamost is ezzel a típussal adták ki. A járművek ekkor Angyalföld, Budafok és Szépilona kocsiszínhez tartoztak. ### Második széria A második széria 150 villamost jelentett, amelyek 1984-ben érkeztek meg, rubel darabonkénti árral. Ezek a 4200–4349 pályaszámot kapták, és már a frissen felújított Baross kocsiszín is kapott belőlük. Ezek az 1-es, a 28-as, a 37-es és a 41-es vonalain álltak forgalomba kettős, B-B csatlással. Az első hármas csatlást a 12-es villamoson vezették be 1984. szeptember 1-jén. A járat ekkor még a Lehel tér és Rákospalota között járt. Óbuda kocsiszín 1984 októberében kapta meg első Tatra villamosait, ezeket párosával az újonnan induló 1-es vonalra adták ki, egy év múlva pedig – június 1-jétől – a megnövekedett utasforgalom miatt már hármas csatlással. 1985. május 31-én megszűnt a 10-es villamos, másnap a 14-es vonalon is megjelentek a hármasával csatolt szerelvények. Az 1980-as évek közepéig beszerzett T5C5 villamosok – összesen 322 darab – a megérkezésük után az alábbi telephelyekhez tartoztak: ### További vonalak 1988-ban a 41-es Tatra villamosait áthelyezték a kőbányai 36-os vonalra. A 3-as metró újpesti szakaszának átadásával egy időben indított 11-es villamost is Tatra villamosokkal adták ki 1995-ös megszűnéséig. Ideiglenesen 1996-tól 1998-ig a 23-as villamoson is jártak, illetve 1999-ben a Déli pályaudvar felújítása miatt közlekedő 80-as mentesítő vonalon is Tatra szolgált, de alkalmanként a BNV-hez járó 29-es és 29Y vonalon is megfordultak. 1996-ban Óbuda kocsiszínt bezárták, az ott tárolt Tatra villamosokat Angyalföld és Baross kocsiszínek kapták meg. 1999\. július 7-én átadták a forgalomnak a felújított hűvösvölgyi szakaszt, a pálya és a megállók felújításán túl az utasok megismerhették az ekkor bevezetett BKV+ elnevezésű „szolgáltatást”. Az 56-os villamoson közlekedő Tatra villamosok elektronikus jegykezelőt és vizuális utastájékoztató berendezést kaptak, illetve napközbeni takarítást is ígértek mellé. A program a 2000-es évek elején abbamaradt, a megfelelő utastájékoztatás és a járművek takarítása azóta minden vonalon elvárt szolgáltatás. 2003-tól 2007-ig a legmagasabb viszonylatszámú, 118-as jelzésű vonalon is Tatra villamosok szolgáltak. 2016\. január 16-án a budai fonódó villamoshálózat átadásával újrainduló 56-oson, betétjáratán az 56A villamoson és az új 59B járaton teljes üzemidőben, míg a szintén újrainduló 17-es vonalon részlegesen CAF Urbos 3 típusú villamosokkal kiegészülve jelentek meg a cseh villamosok. Az év közepétől a 19-es és 41-es villamoson ideiglenesen megjelentek a Tatrák, majd 2017. január 1-jétől a 19-esre visszatértek a Ganz csuklósok, a 41-est pedig csak Tatra villamosokkal adják ki. További vonalakon csak ritkán találkozhatunk a típussal, akkor is inkább csak nosztalgia-, vagy fotósmenetek alkalmával. ### Különlegességek Zajcsökkentő céllal kísérleti takarólemezt („szoknyát”) helyeztek el a 4114-es és 4309-es pályaszámú villamosok forgóvázai elé, a 4030-as pályaszámú villamosba pedig egy magyar gyártmányú ajtót szereltek be. Ezen megoldásokat nem követte folytatás, sőt felújítás után ez a három kocsi is visszakapta a hagyományos kinézetét. A Tatra T5C5-nek viszonylag gyenge a karosszériája, és előfordult súlyos kocsiváz-sérülés is, ugyanakkor megbízható az elektronikája, így műszaki hibára visszavezethető baleset nem jellemző a típusra. Súlyosabb baleset azonban történt, melyek következtében két kocsi utasforgalomba már nem állt vissza. 1984. augusztus 7-én a 4121-es pályaszámú villamos a 28-as éjszakai vonalon kisiklott, illetve 1986. október 11-én a 14-es vonalon a 4222-es pályaszámú villamos teherautóval ütközött. A két járművet 1989-ben felújítás után tanulójárműként vették újra állományba 7680-as és 7681-es pályaszámokkal. Áramszedőhiány miatt három villamos a megszokott ollós (pantográf) áramszedők helyett Sécheron SPL 2C és EC Engineering 120EC típusú félpantográf áramszedővel lett felszerelve: Szépilona kocsiszínben a 4075-ös és 4122-es, Angyalföld kocsiszínben pedig a 4304-es pályaszámú villamos. ### Korszerűsítés A Tatra T5C5 villamos 1980-as budapesti megjelenése óta eltelt időben szükségszerűvé vált a kocsik főjavítása, melynek keretein belül 80 darab jármű korszerűsítése is lezajlott 2002-től kezdve. A főműhelyből kigördülő villamosok a Tatra T5C5K típusjelzést kapták (K = korszerűsített). A korszerűsítés érintette a hajtásrendszert, a vezetőfülkét és a belső utasteret is. A járművek működési alapelve és csatolási lehetőségei maradtak a régiek, viszont a kontaktoros hajtásrendszert lecserélték egy korszerűbb IGBT-tranzisztoros egyenáramú szaggatósra, amely a fékezésnél termelődő energiát vissza tudja táplálni a hálózatba, így sokkal gazdaságosabb működést eredményez, továbbá segíti a karbantartást a működés közbeni adatok folyamatos regisztrálásával. Lecserélték az ajtók vezérlését, illetve új utastájékoztató elemeket és hangosító rendszert építettek be. További újdonság a járművezető munkáját könnyítő új műszerasztal és vezetőülés, a nagy felületű fűthető tükrök és a motoros áramszedő-lehúzó. Az utastérben található üléseket is lecserélték, több elektronikus vizuális kijelzőt szereltek be, melyet beszédszintetizátoros, hangos utastájékoztatás egészít ki. A járművekben leszállásjelző rendszer került kiépítésre: az ajtók fölött elhelyezett leszállásjelző lámpák azon az oldalon világítanak, ahol az ajtók megálláskor nyílni fognak. Az ajtók kívülről gombnyomásra, egyedileg nyithatók, és becsípődés, beszorulás elleni védelemmel vannak ellátva, így nem csukódik rá sem az utasra, sem a poggyászra az ajtó, mert az automatikusan újra kinyílik. 2010-ben további korszerűsítéseket végeztek el, melynek következtében az automatikus ajtóvisszazárás is lehetségessé vált. Ez főleg télen hasznos: amikor az infra nem érzékel mozgást, automatikusan bezárja az ajtót, így egyenletesebb belső hőmérséklet érhető el. Amíg a villamos a megállóban áll, az utasok kívülről és belülről is ki tudják nyitni az ajtót az ajtónyitó gombokkal. A fékmágnesek áramkörében is változás történt, a túláramvédelmet a kisautomaták helyett olvadóbiztosítékkal látták el. A páramentesítő berendezés hőfokszabályozó termosztáttal egészült ki, illetve új funkcióval bővült a szükségmenet üzemmód is. Ezt az új típust a Tatra T5C5K2-es jelzéssel látták el. 2014\. január 6-án a Sírkert utcában a 37A jelzésű villamos kőszállító teherautóval ütközött, melynek következtében mindkét jármű kigyulladt. A 4043-as pályaszámú villamos teljesen kiégett, ám még ugyanezen év novemberében felújítás után újra forgalomba állt. A 4042-es pályaszámú járművel együtt ezek lettek az első Tatra T5C5K2M jelöléssel ellátott villamosok. A korábbi felújításokhoz képest világosabb, citromsárga színvilágú utasteret kaptak, valamint módosították a járművezérlést és a segédüzemi ellátást. A folyamatban lévő felújítások során ez a változat készült. ## Műszaki jellemzők A Tatra T5C5 áramköreit a főkapcsolóval lehet működésbe hozni, melynek három állása van: az „I” jelzés összeköti, a „0” jelzés szétkapcsolja, a harmadik állás pedig földeli az áramköröket. A főkapcsoló mellett található a segédhenger, ennek öt állása van: a „0” jelzés engedélyezi a főkapcsoló használatát, az „E” jelzéssel a villamos a vezetőfülkéhez viszonyítva elülső, a „H” jelzéssel a hátsó kontaktorait lehet működésbe hozni. „SZ” szóló jelzésre állítva a villamoskocsi csatláskontaktora nem működtethető (így szóló üzemre is alkalmas állapotba kerül). A „T” jelzést csak tesztelésre használják. A jármű haladási irányát az irányváltó kapcsolóval lehet meghatározni. A kontrollerrel állítható a gyorsítás, illetve a fékezés erőssége, melynek a kikapcsolt álláson túl 7–7 fokozata van. Az energiaellátásról a tetőn található „ollós” áramszedő gondoskodik, amely egyszerre két kocsit tud árammal ellátni. Három, vagy négy összekapcsolt jármű esetén kettő áramszedőt kell használni. A vezetékkel érintkező csúszófej szénbetéttel ellátott csúszólappal rendelkezik. Az elektromos áram a forgóvázban elhelyezett vontatómotorhoz érve mechanikai energiává alakul, ez biztosítja a jármű gyorsításához és fékezéséhez szükséges forgatónyomatékot. Egy kocsiban négy darab vontatómotor található, páronként sorosan kapcsolva, egyenként 300 voltos feszültséggel és 45 kW-os teljesítménnyel. Menet közben megfelelő feszültség fölött a két pár motor párhuzamos kapcsolásba kerül. A kapcsolás állítását és a zárt áramkör biztosítását kontaktorok végzik, melyeket elektronikus vezérlőegység működtet. A maximális feszültség elosztása a motorok között csökkenti az ellenállásokra jutó elvesző teljesítményt. A járművek mind a két oldalán 3–3 darab kétszárnyú távvezérelt harmonikaajtó található, amelyek működtetését elektromos motor végzi. A villamos három különféle, egymástól független fékrendszerrel rendelkezik: üzemi fék, kiegészítő (akkumulátorról működő) fék és rögzítő fék. A járművek homokszóróval is rendelkeznek, ez csúszós síneken jelentősen segíti a tapadást, így a biztonságos megállást is. A homokot a járművezető egy pedál segítségével tudja a sín és a kerék közé juttatni, de megcsúszás esetén automatikusan is működésbe lép. Minden kocsin 4 darab zsilipes homokszóró van elhelyezve az utastéri ülések alatt. A villamosok két forgóvázzal és összesen négy tengellyel rendelkeznek, melyek mindegyike külön hajtott és fékezett. Kocsinként egy darab vezetőfülke van, ezért csak csatolt üzemmódban használható kétirányú közlekedésre (az 59-es villamos kivétel, ahol mind a két végállomáson – Márton Áron tér és Szent János Kórház – megmaradt a hurokvágány, ennek ellenére ott is csatolva közlekednek). Két kocsi összecsatolását félautomatikus vonó- és ütközőkészülékek segítik, majd kettő mechanikus kapcsolat jön létre. Közforgalomban kettő, vagy három kocsit szoktak összekapcsolni, de a kialakítás lehetővé tenné a négyes csatlást is. A járműveket elektromosan és mechanikusan csak azonos típusú Tatra villamossal, csak mechanikusan pedig bármelyik Tatra villamossal és a már forgalomból kivont Hungaroplan villamossal lehet összekapcsolni. Más típusú villamossal való összecsatolás előtt közdarabot kell beiktatni a vonószerkezetek közé. Utasforgalomban csak az elektromosan és mechanikusan is összekapcsolt, azonos típusú Tatra villamosok vehetnék részt. A villamos kialakítása lehetőséget ad a váltó vezetőfülkéből való állítására is, nagyfeszültség segítségével. A járművek utasterében 26 ülés található 2+1 soros elrendezésben (a felújított és főműhelyi javításon átesett kocsikon csak 24 ülés található, mert a babakocsik biztonságos elhelyezése érdekében kettőt eltávolítottak a középső ajtónál). Érdekesség, hogy a budapesti villamostípusok közül a Tatra T5C5 rendelkezett először két fényszóróval és végzárlámpával. ## Járművek listája ## Galéria

Pjotr Iljics Csajkovszkij

Pjotr Iljics Csajkovszkij (; Votkinszk, 1840. május 7. – Szentpétervár, 1893. november 6.) orosz romantikus zeneszerző, az egyetemes zenetörténet egyik legkiemelkedőbb, egyik legismertebb és egyik legközkedveltebb alakja. Mérnök–hivatalnok családba született. Oroszország akkori fővárosában, az európai szellemi élet egyik központjában, Szentpétervárott a fiatal Pjotr gondos nevelésben részesült, tanulmányai befejezése után pedig néhány hónapig az igazságügy-minisztériumban dolgozott tisztviselőként, erre a pályára azonban alkalmatlannak bizonyult. Zenével komolyabban csak 23 éves korában kezdett foglalkozni, mestere Anton Grigorjevics Rubinstejn volt. Tehetségének köszönhetően Anton fivére, Nyikolaj 1866-ban meghívta az általa alapított moszkvai zenekonzervatóriumba tanárnak. Homoszexuális volt, és szexuális irányultságát érintően rejtőzködő életet élt. A félelemmel teli titkolózás egész életére rányomta bélyegét, számtalanszor küzdött depresszióval, mindez műveiben is jól érzékelhető. Harminchét éves korában a látszat megőrzése érdekében megnősült, de már egy hónap múltán különköltözött jóval fiatalabb feleségétől, aki egyébként korábban a tanítványa volt. Fordulópontot jelentett életében, hogy megismerkedett a gazdag özveggyel, Nagyezsda von Meckkel, aki anyagilag szinte élete végéig támogatta. Ennek köszönhetően felhagyott egyre nyomasztóbbnak érzett tanári állásával, és a zeneszerzésnek szentelte életét. Sokat utazott Európában, és mint zeneszerzőt, illetve karmestert hazájában és külföldön egyaránt ünnepelték. Első sikeres műve a Rómeó és Júlia című fantázia volt. Hírnevét elsősorban szimfóniáinak és versenyműveinek köszönhette, de egész estét betöltő balettjei is nagy sikereket arattak (A hattyúk tava, Csipkerózsika, A diótörő). Operaírással is próbálkozott, művei közül az Anyegin és A pikk dáma bizonyultak időtállónak. Halálát a hivatalos iratok szerint kolerafertőzés okozta, de ez mai napig vitatott a zenetörténészek körében. Munkássága bizonyos fokig ellentétben áll a híres orosz ötökével. Művészetében a nemzeti romantika egyes elemei (főleg dallam- és ritmuskészlete) sokkal szorosabban fonódnak egybe az általános európai, illetve nyugat-európai romantika, főleg pedig az utóromantika stílusjegyeivel (forma- és harmóniavilága), mint az ötök esetében.[^1] ## Élete ### Származása 1709\. június 27-én, hat esztendővel azután, hogy Nagy Péter cár megalapította Pétervárt, egy Fjodor Afanaszijevics Csajkovszkij nevezetű kozák tiszt is harcolt a svédek ellen a Poltava melletti győztes ütközetben. Fia, Pjotr Fjodorovics Csajkovszkij már nem dicsekedhetett ilyen harci sikerekkel: egyszerű nemesemberként élt a kazáni kormányzóságban. 1795-ben született a Csajkovszkij család harmadik – ismert – generációjához tartozó Ilja Petrovics, hatodikként Pjotr Fjodorovics és Natasa Sztyepanova tizenkét gyermeke közül. 1817-ben a huszonkét esztendős Ilja Petrovics kitüntetéssel elvégezte a bányászati iskolát, 1827. szeptember 23-án pedig házasságot kötött Marija Karlovna Kajzerrel. 1829-ben megszületett Zinaida nevű leányuk. Egy évvel később felesége meghalt. 1833\. október 13-án Ilja Petrovics újból megnősült, második felesége, Alekszandra Andrejevna Asszijer ősei Franciaországból származtak, a forradalom idején települtek át Poroszországba. Innen André Assière, az apa továbbvándorolt Oroszországba, ahol másodszor is megnősült. Első házasságából két fia és két leánya született: egyikük, Alekszandra Andrejevna lett Ilja Petrovics második felesége. Házasságukból hét gyermek született, de első leánygyermekük meghalt. 1838. május 21-én itt született első fiúgyermekük, Nyikolaj, a Vjatkai kormányzóságban fekvő Votkinszk nevű városkában, ahol Ilja Petrovics a Káma-Votkinszki Acélöntő Üzem vezetői állását töltötte be. ### Gyermekévei 1840\. május 7-én (a julián naptár szerint április 25-én), a Csajkovszkij család votkinszki otthonában megszületett a második fiúgyermek: Pjotr Iljics. A világ zajától távoli kisvárosban, a hatalmas kerttel körülvett tágas otthonban, látszólag nyugalmasan teltek korai gyermekévei. A szokásos nevelésben részesült, és bár szüleitől – különösen a szigorú édesapától – távol állt a zene, az édesanyjától hallott dalokra később is szívesen gondolt vissza. A legmaradandóbb zenei élményt egy öreg zenélő masina jelentette. A szalonban álló orkesztrion a korabeli operaslágereket játszotta: Vincenzo Bellini, Gaetano Donizetti és Gioachino Rossini áriáit, illetve a gyermek Pjotr Iljics kedvenc Mozart-dalait. Ezek meghallgatása után rendszerint a zongora mellé ült, és ő maga szólaltatta meg a hallott dallamokat. 1843. január 9-én született meg húga, Alekszandra, akivel Pjotr Iljics élete végéig közeli kapcsolatban maradt. Alekszandra feleségül ment Lev Davidovhoz, akinek hét gyermeket szült, köztük Vlagyimir Davidovot (Bob), aki később jelentős szerepet kapott a zeneszerző életében. Nyikolaj és Alekszandra mellett még három fiútestvére született: Ippolit, valamint az ikertestvérek, Anatolij és Modeszt. A fiútestvérei közül utóbbi állt hozzá a legközelebb, ő volt az, aki élete második felében műveinek szövegkönyveit írta, és elkísérte európai útjaira. 1844 novemberében érkezett Votkinszkba Fanny Dürbach, az elzászi származású francia nevelőnő. Fannyval a későbbiekben is tartotta a kapcsolatot. Levelezésüknek köszönhetően ismertek a fiatal Pjotr Iljics gyermekévei. Apja első házasságából egy féltestvére is volt, Zinaida. 1847-től Csajkovszkij versírással is próbálkozott. Legszívesebben történelmi témákhoz nyúlt, mint például Jeanne d’Arc élete. Verseinek nagy részét Fanny vagy Zinaida születésnapjára írta. 1848 őszén Ilja Petrovics kedvezőbb moszkvai beosztást kapott, október 21-én érkeztek a fővárosba. A házvezetőnő nem tartott velük. Ilja Petrovics csakhamar keserű csalódással tapasztalta, hogy az a barátja, akivel még Votkinszkban közölte, milyen remek ajánlatot kapott, e bizalmat kihasználva az Ilja Petrovicsnak felajánlott állást megkaparintotta magának. A család továbbutazott Szentpétervárra, ahol kellemesebb, kiegyensúlyozottabb körülmények közé kerültek. Pjotrt iskolába küldték, ahol meglehetősen drasztikus módszerekkel tanítottak, és ezzel zárkózottá tették a gyermeket. Némi kárpótlást jelentett számára, hogy zongoraleckéket is kapott. Rendszeresen látogatta a színházakat és az operát. Tanulmányai nem haladtak a kívánt eredménnyel, és maga is beismerte nemtörődömségét. Novemberben újabb nevelőnőt alkalmaztak, Nasztaszja Petrova személyében. A fiatal lány jó hatással volt Pjotrra, akinek jellemében kedvező változás állott be. December elején a család Alapajevszkbe költözött, ahol Ilja Petrovics állást kapott a Jakovlev-bányában. ### Tanulmányai Szentpéterváron Augusztusban Pjotr elhagyta a szülői otthont, és visszatért Pétervárra, ahol megkezdte tanulmányait a jogi líceumban. Amíg el nem érte a szükséges életkort, az előkészítő osztályba járt. Családjától való elválása, az iskola kemény fegyelme ismét súlyosan megterhelte idegzetét. Amikor már elviselhetetlennek érezte a „hivatalnokképzőt”, a zongorához menekült. A líceumban leendő államhivatalnoki pályájára készült, kevés meggyőződéssel és lelkesedéssel, ellenben egyre erősödött a zene és a zongora iránti vonzódása. Csajkovszkij homoszexuális volt. Az életrajzírók szívesen fogadták és fogadják el napjainkban is homoszexuális hajlamainak bizonyítására gyermekkori túlzott vonzódását édesanyjához, ifjúkori énektanára (Piccioli) iránti rajongását, vonzódását kedvelt unokaöccséhez, Bobhoz (Vlagyimir Davidov). Alekszandr Poznanszkij neves Csajkovszkij-kutató szerint első homoszexuális kapcsolata Alekszandr Apuhtyinnal volt, amikor a jogi iskolában tanult. 1854\. június 25-én súlyos csapásként érte a családot az édesanya halála. A megrendült Pjotr Iljics ismét a zenében talált megnyugvásra. Nagyszerű zongoratanárra talált Rudolf Kündinger személyében, aki később Konsztantyin nagyherceg gyermekeit, majd Marija Fjodorovna cárnét is oktatta. Csajkovszkij rendszeresen járt tanárával hangversenyekre, operába. Ismerkedett az olasz operairodalommal: Gioachino Rossini, Gaetano Donizetti, Vincenzo Bellini és Giuseppe Verdi zenéjével, de a divatos és népszerű olasz dallamok mellett változatlanul lelkesedett Glinka operáiért, és különösen szívesen hallgatta Mozartot. Saját bevallása szerint a legnagyobb hatással a Don Giovanni volt rá. Ez idő tájt került kezébe Afanaszij Afanaszjevics Fet, a neves kortárs költő románca – Géniuszom, angyalom, barátom! –, amelyet azonnal megzenésített. A „muzsikus költő” (Csajkovszkij nevezte így el) ihlette első dalát, az improvizációk, a kor színvonalán mozgó alkalmi darabok, kottapapíron meg sem őrzött polkák, keringők mellett legkorábbi fennmaradt alkotását a zeneszerző életében száznál több dal követte. 1858-ban Ilja Petrovics ismét áldozatul esett barátai csalásának, s emiatt újból állás után kellett néznie: ezúttal a műszaki intézet igazgatói beosztását kapta meg. A család anyagi helyzete azonban kedvezőtlenebbre fordult, és meg kellett gondolniuk, hogy fizessék-e tovább Pjotr zongoraleckéit. A józan gondolkodású, fia zenei elhivatottságában kételkedő apa ekkor megkérdezte Kündingert, hogy érdemes-e fiának a zenei tanulmányokat folytatni. A zongoratanár, megfontolva válaszát és szem előtt tartva a muzsikusok nehéz helyzetét Oroszországban, határozott nemmel válaszolt a kérdésre. ### Zenei pályájának kezdete 1859\. május 25-én Pjotr letette a záróvizsgát a jogászképző iskolában. Titkári állást kapott az igazságügy-minisztériumban. Nem lelkesítette túlságosan munkája, szívesebben járt hangversenyekre, operába. Zenével is foglalkozott, dilettáns módjára, anélkül, hogy komolyan gondolt volna művészi elhivatottságára. A szentpétervári zenei élet központi alakja ebben az időben Anton Grigorjevics Rubinstejn, a világhírű zongoravirtuóz volt, aki az orosz zenei élet megreformálását tűzte ki célul. Neki köszönhetően alakult meg Péterváron az Orosz Zenei Társaság. Az 1860-as évek kezdetén egyre gyakrabban találkozott Pétervárott néhány zenekedvelő fiatal. Milij Alekszejevics Balakirev köré csoportosult Cezar Antonovics Kjui, Modeszt Petrovics Muszorgszkij és Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov, akikhez később csatlakozott Alekszandr Porfirjevics Borogyin is. Ezt a csoportosulást a Hatalmasok kis csoportjának nevezték, ismertebb nevükön az Ötöknek. Csajkovszkij júliusban egy mérnök tolmácsaként indult európai útra. Első állomásuk Berlin volt, ahol megnézte Offenbach Orfeusz az alvilágban című operettjét. Berlinből Hamburgba utaztak. Brüsszel és Antwerpen nem nyerte meg a tetszését. Oostendében három napig maradtak, onnan pedig Londonba utaztak. Az angol fővárost érdekesnek találta, de komor benyomást tett rá. Itt hallotta Adelina Pattit, a világhírű koloratúrszopránt. A nagyvárosok közül Párizs tetszett neki a legjobban, az ott töltött hat hét jelentette számára az utazás csúcspontját. Az párizsi operában látta A trubadúr és A hugenották előadását. Szeptemberben tért haza Oroszországba, és határozta el, hogy addigi életét alapvetően megváltoztatva zenei pályára lép. Tovább dolgozott az igazságügy-minisztériumban, de beiratkozott az Orosz Zenei Társaság óráira, és szorgalmasan járt Nyikolaj Zaremba zeneelméleti előadásaira. Közben Anton Rubinstejn összegezte és kiáltványban hozta nyilvánosságra elgondolásait az orosz nemzeti zeneművészet megreformálására, s ennek alapjául zenekonzervatórium létesítését jelölte meg. A konzervatórium 1862. szeptember 20-án nyitotta meg kapuit, és Csajkovszkij az elsők között iratkozott be, de hivatali állását továbbra is megtartotta. Közben hangversenyekre járt, amelyeken megismerkedett többek közt a Szentpétervárra látogató Richard Wagner műveivel is. 1863 májusában döntő lépésre határozta el magát: feladta hivatali állását, hogy csak a zenével foglalkozhasson. ### Első kompozíciói A nyarat húgánál töltötte. Ősszel, amikor visszatért Pétervárra, úgy érezte, gyökeres átalakuláson ment keresztül. Megváltozott egész életmódja: meglehetősen nehéz körülmények között, óraadással kereste meg kenyerét (Rubinstejn küldött hozzá magántanítványokat). Szakított az addigi nagyvilági környezettel, hiszen most, hogy elég későn, 23 éves korában látott hozzá a rendszeres tanulmányokhoz, pótolnia kellett az addig elmulasztottakat, hogy elsajátítsa azt a művészetet, amely hivatásává vált. Nagy igyekezettel komponált vonósnégyeseket, dalokat, különböző együttesekre írt műveket. Kamarazenei kísérletei sorába tartozott egy Adagio fúvósoktettre, egy A-dúr Allegro (fuvolával, nagybőgővel kiegészített vonósnégyes), egy c-moll Allegro zongoraszextettre, egy esz-moll Adagio molto hárfával kibővített vonósnégyesre. 1864-ben a konzervatóriumban feladatul kapta, hogy nyitányt komponáljon kedvelt színművéhez, Osztrovszkij Viharához. Nyáron megírta a művet, amelynek hangszerelése erős wagneri jegyeket mutatott. Ez erősen felháborította Rubinstejnt, aki elvetette a német zeneszerző által bevezetett újításokat. Ekkor készült el további két műve: a cisz-moll zongoraszonáta és az F-dúr nyitány, amelyet később nagyzenekarra hangszerelt át. Augusztusban ifj. Johann Strauss hangversenyt adott zenekarával Pavlovszkban, és egy kerti ünnepélyen elvezényelt egy Csajkovszkij-művet is, a Szolgálók táncát. Ez volt első nyilvános sikere. Művére felfigyelt Pjotr Ivanovics Jürgenson moszkvai zeneműkiadó, aki 1861-ben alapította vállalkozását, és éppen Csajkovszkij műveinek kiadása révén vált világhíressé. Novemberben kezdett hozzá vizsgafeladatának komponálásához. Anton Rubinstejn Schiller Örömódáját ajánlotta szövegül, azt a költeményt, amelyet Beethoven is felhasznált 9. szimfóniájának zárótételében. A vizsgakompozíció írása közben Csajkovszkijt egyre erőteljesebben foglalkoztatta további jövőjének alakulása. Már nem érezte jól magát Pétervárott: Anton Rubinstejn konzervatív, merev és száraz pedagógiai elvei olyan korlátokat állítottak új utakra törő zeneszerzői elgondolásai elé, hogy végül örömmel fogadta Nyikolaj Rubinstejnnek Moszkvába szóló meghívását. A fiatalabb Rubinstejn testvér, akit – mint zongoraművészt – Csajkovszkij igen nagyra becsült, bátyja példáját követve Moszkvában készült egy konzervatórium megnyitására. Bár a zeneelmélet oktatására eredetileg Alekszandr Nyikolajevics Szerovot hívták meg, az nem vállalta a konzervatóriumi tanári állást. Ekkor került szóba Csajkovszkij neve, aki nem sokáig habozott, hogy Pétervárt felcserélje Moszkvával. 1866\. január 12-én a szentpétervári konzervatóriumban bemutatták vizsgakompozícióját. Csajkovszkijt a próbákkal járó izgalmak annyira kimerítették, hogy nem ment el az előadásra. Ez felbőszítette tanárát, Rubinstejnt, aki csak a megértőbb tanári kar közbenjárására adta ki a diplomát, egy ezüstéremmel együtt. A vizsgakantátáról megjelent kritikák ellentmondóan értékelték a művet. Az Ötök csoportjához tartozó Kjui természetesen alaposan elmarasztalta az „ellenpárti”, Rubinstejn-barát Csajkovszkij alkotását. Elismerte ugyan, hogy „Csajkovszkij úr, a konzervatórium most végzett tanítványa előnytelen körülmények között írta művét, megadott témára, kötött határidőre, a valódi tehetség e korlátok ellenére is megmutatkozott volna”. ### Moszkva 1866 januárjában Moszkvába költözött, ahová Nyikolaj Rubinstejn hívta meg, hogy zeneelméleti előadásokat tartson az Orosz Zenei Társaság moszkvai tagozatának osztályaiban. A tanítás mellett komponált is. Zeneszerzői tevékenységét egy c-moll koncertnyitánnyal kezdte meg. A mű nem nyerte el Rubinstejn tetszését, ezért nem is adták elő. Februárban nagyzenekarra dolgozta át az F-dúr nyitányt, amelyet március 16-án a növendékek zenekara Rubinstejn vezényletével be is mutatott. Márciusban látott hozzá első szimfóniája megkomponálásához. A Ladoga-tó környékén szerzett élményei, a téli táj hangulata ihlették, így a címe Téli ábrándozás lett. Áprilisban Pétervárra utazott, ahol Anton Rubinstejn vezényletével bemutatták az F-dúr nyitányt. Szinte teljesen észrevétlen maradt, az újságok egyetlen sort sem írtak róla. Augusztus végén tért vissza Moszkvába, ahol szeptember első napjaiban megnyitotta kapuit a konzervatóriumi rangra emelt zeneiskola. Csajkovszkij, a zeneelmélet tanára, több régi és új barátjával együtt látott munkához. A vezető hegedűtanár Ferdinand Laub, a cseh származású hegedűművész lett, a csellistákat Bernhard Cossmann oktatta. Csajkovszkij baráti köre tovább bővült. Kapcsolatba került az orosz nemzeti művészet képviselőivel, köztük Nyikolaj Dmitrijevics Kaskinnal, valamint Silovszkijjal, az opera intendánsával, akinek két fia, Konsztantyin és Vlagyimir később jelentős szerepet kapott a zeneszerző életében: Konsztantyin lett az Anyegin szövegírója, Vlagyimir pedig tanítványává és úti kísérőjévé vált. Szívesen tartózkodott a korabeli színházi és irodalmi élet művésztagjai társaságában is, amelynek központi alakja Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij drámaíró volt. Vihar című drámájához Csajkovszkij már komponált nyitányt, most felmerült annak a terve, hogy operát készít a drámából. Osztrovszkij szerint azonban inkább a Volgai álom kínálkozott alkalmasnak megzenésítésre. Csajkovszkij ősszel látott munkához, miután megkapta a szerzőtől a kész librettót. A következő év elején kezdte komponálni Scherzo á la Russe és Impromptu című műveit, amelyek népi dallamokra épülnek. Nyáron Finnországban és Észtországban nyaralt, közben operáján dolgozott. A harmadik felvonást decemberben fejezte be, ekkor látott hozzá a hangszereléshez. Decemberben Moszkvában vendégszerepelt Hector Berlioz. Két koncertet vezényelt, amelyeken Csajkovszkij elragadtatással hallgatta a francia mester műveit, akinek tiszteletére rendezett fogadáson ő mondta a pohárköszöntőt. A következő év tavaszának legjelentősebb eseménye az I. szimfónia bemutatása volt Moszkvában. A szimfóniát már egy évvel korábban megírta, és Szentpéterváron szerette volna bemutatni, de a mű nem nyerte el Anton Rubinstejn tetszését. A művet az operaírással párhuzamosan átdolgozta. Húsvétkor Pétervárra látogatott. Ekkor találkozott először Balakirevvel, Kjuival, Dargomizsszkijjel, Rimszkij-Korszakovval és Sztaszovval. Csajkovszkij nem fogadta el maradéktalanul az „Ötök” művészi felfogását, de szívesen követte tanácsaikat. Nyáron Berlinbe és Párizsba utazott, és útközben befejezte A vajda című operáját. ### Első operájának bemutatója Ősszel olasz operatársulat érkezett Moszkvába. Csajkovszkij is lelkesedéssel látogatta az előadásokat, figyelmét különösen a világhírű francia származású énekesnő, Désirée Artôt keltette fel. Nem titkolta szenvedélyét az énekesnő iránt, és néhány nappal később összebarátkoztak. Novemberben írta meg a Románcot, amely tulajdonképpen szerelmi vallomás volt Désirée-hez. A tél folyamán még huszonöt orosz népdalt írt át zongorára négy kézre, és hozzálátott egy összhangzattan-tankönyv megírásához. Decemberben apja tudomására hozta, hogy eljegyezte Désirée-t. Közben megkezdődtek a Moszkvai Nagyszínházban A vajda próbái, s Csajkovszkij is részt vett a betanítás munkájában. Megdöbbenve tapasztalta, milyen nemtörődömséggel, sértő lenézéssel foglalkoznak a színház vezetői a bemutató előkészítésével. Meg kellett elégednie egy kisebb létszámú zenekarral, kopott és régi díszletekkel. Minden percét a próbák kötötték le, de már egy új opera terve is foglalkoztatta: Vlagyimir Szollogub gróf készített librettót Friedrich de la Motte Fouqué elbeszéléséből, az Undine-ből. A zeneszerző ezt érdekesebbnek és kidolgozottabbnak találta A vajda szövegénél. A január fájó élményt hozott: Désirée, nem sokkal Moszkvából való elutazása után, Varsóban feleségül ment Mariano Padilla y Ramos spanyol baritonistához. Ezzel kettejük kapcsolata végleg megszakadt. Február 11-én a Nagyszínházban bemutatták első operáját, A vajdát. Bár maga is tudta, hogy nagyon gyenge opera, de a bukás mégis elkeserítette, és felindultságában tűzbe dobta az opera kéziratát. Néhány, számára kedves dallamot később felhasznált következő operájában, A cár katonájában. Márciusban jutott el Moszkvába Berlioz halálának híre. A megemlékező hangversenyen Balakirev vezényelte először a francia zeneszerzőnek ajánlott Fátum című szimfonikus költeményt, amelyet Csajkovszkij az elmúlt év őszén komponált. Ez sem aratott nagy sikert, és Csajkovszkij elégedetlensége egyre fokozódott. ### Moszkvai évek 1870\. július végén készült el az Undine partitúrájával, majd befejezte a Huszonöt orosz népdal átdolgozását négykezes zongorára. További ötven orosz népdalt írt át zongorára, majd Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij Hatvanhat orosz népdal című gyűjteményének szerkesztési munkálataival foglalkozott. Október 7. körül Balakirev tanácsára figyelme Shakespeare drámái felé fordult: a Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája ihlette meg először. Október folyamán készült el első remekműve, a Rómeó és Júlia, a szonátaformában írt nyitányfantázia. Ezt március 16-án Nyikolaj Rubinstejn vezényletével ismerte meg a moszkvai közönség. Az udvarias tetszésnyilvánítás nem elégítette ki a zeneszerzőt. A mű csakhamar Európa-szerte ismertté vált, amiben nagy szerep jutott a művet megjelentető Boté und Bock kiadócégnek. A korra jellemző módon a kiadó nem fizetett a zeneszerzőnek, sőt követelte Csajkovszkijtól a 35 tallért kitevő nyomdaköltség megtérítését. A következő év elején kórusjelenetet komponált egy tervezett operához, a Mandragorához, amely végül nem készült el. Január végén kezdett hozzá új, négyfelvonásos operájához, A cár katonájához. Az opera egy Rettegett Iván-korabeli témára készült, Ivan Ivanovics Lazsecsnyikov színművéből. Úgy tervezte, hogy az Undine-t a következő évad elején bemutatja, de elutasították kérését. Elkeseredésében ezt a művét is megsemmisítette, csupán néhány részlet maradt meg. Nyári európai körútja után visszatért Moszkvába, ahol tovább dolgozott A cár katonáján, amelyet Meyerbeer-féle nagyoperának szánt, hangzatos külsőségekkel, de helyenként felbukkanó népdalokkal. 1871 februárjában új műve született, a D-dúr vonósnégyes. Csajkovszkij maga sem titkolta, hogy zilált anyagi helyzete kényszerítette e mű komponálására. Ebben az időszakban különösen nehéz napokat élt át, ezért örült Nyikolaj Rubinstejn javaslatának, hogy rendezzen koncertet saját műveiből. Egy ilyen műsorból nem hiányozhatott a vonósnégyes, amelynek komponálása februárban minden idejét lekötötte. Komponálás közben felsejlett benne egy kőműveslegénytől hallott népdal: a vonósnégyes Andante cantabile tételében ezt dolgozta fel. Március 28-án Moszkvában, a nemesi társaság kistermében tartotta meg első szerzői estjét, amelyen először hangzott fel új műve. Az év végén saját lakást bérelt, elköltözött Rubinstejntől, aki addig befogadta. Pénzügyi helyzete kissé javult: fizetése a konzervatóriumban emelkedett, műveiért és az Orosz Zenei Társaságtól is kapott juttatásokat. Zenekritikusi tevékenysége is jövedelmezett, hiszen rendszeresen jelentek meg írásai a Moszkvai Hírlapban. 1872 elején megbízást kapott egy kantáta megkomponálására, amelynek szövegét Nagy Péter születésének 200. évfordulója alkalmából Jakov Petrovics Polonszkij írta. Februárban és márciusban a kantátán dolgozott, majd áprilisban újra elővette A cár katonáját, amelynek partitúráját május közepére fejezte be. Kantátáját június 12-én, Karl Davidov vezényletével mutatták be. Júniusban Moszkvából vidékre, Kamenkába utazott, a Davidov család birtokára. Húga családjának ukrajnai birtokát éveken keresztül látogatta a nyugalomra és családias környezetre vágyó zeneszerző. Kamenkában II. szimfóniájának megírása kötötte le idejét. Az ukrán népies témákra épülő művet augusztusban fejezte be. Szeptemberben a tanév megkezdésére visszatért Moszkvába. Már kevesebb ideje maradt a komponálásra, hiszen tanári munkája mellett folytatta zenekritikusi tevékenységét is. Ezért a szimfónia hangszerelésével lassabban haladt előre, de novemberre ezzel a munkával is elkészült. A II. szimfónia 1873. február 7-én Moszkvában csendült fel először, s a közönség kedvezően fogadta. Ezt követően Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij meséjéhez, a Hópelyhecskéhez komponált kísérőzenét. A művet május 23-án mutatták be a Nagyszínházban. Ezt követően Sztaszov új mű megkomponálására ösztönözte: egy Shakespeare-művet ajánlott neki, A vihart. A szokásos nyári európai utazások után, augusztusban mindössze két hét alatt vázolta fel új operájának tervét, a hangszereléshez szeptemberben kezdett hozzá. További művek is születtek ebben az időben, amelyek zeneszerzői munkásságában nagy jelentőségűek: ekkor kezdte megtalálni saját hangját, kompozíciós stílusát. A szimfonikus alkotások, operák mellett több zongoraműve is ekkor készült. A vihar című zenekari fantázia december 19-i moszkvai bemutatóját az Ötök csoportja Csajkovszkij nagy sikerének könyvelte el. 1874 januárjában a II. vonósnégyes komponálásával foglalkozott, amelyet Konsztantyin nagyhercegnek ajánlott. E művét februárban fejezte be, és március 22-én mutatták be Moszkvában. ### Az első közönségsiker 1874\. április 24-én került sor A cár katonája című négyfelvonásos opera bemutatójára Szentpétervárott, a Mariinszkij Színházban. A zeneszerzőt tizenötször hívták a függöny elé, ami azt bizonyította, hogy végre igazi közönségsikert aratott. Az újságokban megjelent kritikák azonban ellentmondóak voltak, a zenét és a szövegkönyvet egyaránt érték dicséretek és bírálatok. Az opera sikerét bizonyítja, hogy 1881 márciusáig tizennégyszer adták elő. Csajkovszkij ezt követően olaszországi utazásra indult. A nyár elején elhatározta, hogy az Orosz Zenei Társaság pályázatára operát komponál: Gogol vidám története, a Karácsonyéj ihlette meg. Jakov Petrovics Polonszkij librettójára hozzá is látott a komponáláshoz. A hangszereléshez júliusban kezdett hozzá, és augusztus végére készen állt a teljes mű Vakula, a kovács címmel. Szeptemberben benyújtotta partitúráját a pályázatra. Ekkor derült ki, felesleges volt a nagy sietség, ugyanis elnézte a határidőt. December 21-én a kijevi operaházban is előadták A cár katonáját. Az opera nagy sikert aratott, és az egész évadban műsoron maradt. Januárban komponálta hegedűre és zenekarra Melankolikus szerenád című művét, majd befejezte a b-moll zongoraverseny hangszerelését. A zeneszerző több hegedűdarabot, például a Melankolikus szerenádot és a később komponált D-dúr hegedűversenyét is a magyar származású világhírű hegedűvirtuóznak, Auer Lipótnak ajánlotta. Köztük barátság is kialakult. Télen konzervatóriumi teendői, a tanítás egyre jobban idegesítették, a tanítványokkal való vesződés bosszantotta, ingerelte, végül idegösszeomlást kapott. 1876 áprilisában látott ismét munkához: dalokat komponált, és A cár katonája moszkvai előadásának előkészítésével foglalkozott. Az operát május 16-án mutatták be, sikerrel. A Nagyszínház vezetősége ezt követően megbízta egy balett zenéjének a megkomponálásával. A hattyúk tava új lehetőségeket nyújtó feladatnak ígérkezett, és ennek Csajkovszkij nagyon örült. A szövegkönyvet Vaszilij Gelcer moszkvai balettmester írta Vlagyimir Begicsevvel, a cári színházak főintendánsával közösen. Az is örömmel töltötte el, hogy operája, a Vakula, a kovács elnyerte az Orosz Zenei Társaság pályadíját. Nyáron megírta III. szimfóniáját. A moszkvai közönség tomboló lelkesedéssel fogadta a művet az évad első filharmonikus hangversenyén. Az év végét Párizsban töltötte. Januárban itt kezdett hozzá III. (esz-moll) vonósnégyesének komponálásához. Hazatért Oroszországba, ahol január 28-án bemutatták a Melankolikus szerenádot, majd február 6-án Péterváron is bemutatták a III. szimfóniát. 1876\. február végén egy újabb mű megírása foglalkoztatta, a Francesca da Rimini. Ez nem rendelésre készült, egyik barátja hívta fel a figyelmét a történetre, amely Dante Poklának 5. énekében a szépséges Francesca és az ifjú Paolo tragikus szerelmét meséli el. Közben, március végén befejezte A hattyúk tava komponálását. Májusban megromlott egészségi állapota miatt az orvos vízkúrát rendelt számára. Vichybe utazott, majd a Montpellier melletti Palavas-les-Flots nevű fürdőhelyre. Hazafelé az útja Bayreuthon keresztül vezetett, ahol barátságot kötött Liszt Ferenccel és Richard Wagnerrel, és részt vett az első ünnepi játékokon, a Ring ősbemutatóján. Nyáron visszatért Párizsba, ahol felvázolta a Francesca da Riminit. Innen Bécsen át Verbovkába utazott, ahol meglátogatta testvérét, Alekszandrát és családját. A nyár végét mély depresszióban élte át. Októberben befejezte új művét, majd novemberben szerb és szlovén népdalok felhasználásával megírta a Szláv indulót. Ezt követően Pétervárra utazott, hogy részt vegyen a Vakula, a kovács bemutatójának előkészületein. A próbák egyre több örömet szereztek neki, a siker reménye erősödött, ennek biztosítéka volt az is, hogy már jóval a bemutató előtt minden jegy elkelt. A decemberi bemutató azonban nem aratott sikert, az opera megbukott. ### Ismerkedése Mecknével Az 1876-os karácsonyi ünnepeket betegen töltötte Moszkvában. Az év vége előtt felkereste Lev Tolsztoj, akire – saját bevallása szerint – Csajkovszkij zenéje mély hatást gyakorolt. Nem sokkal a találkozás után a gróf elutazott, de csakhamar néhány népdalt küldött Csajkovszkijnak levélben, kérve, hogy zenésítse meg őket. Nyikolaj Rubinstejn, aki ismerte Csajkovszkij zilált anyagi helyzetét, ami néha a nélkülözésig fokozódott, említést tett erről egy gazdag mérnök özvegyének, az akkor 46 esztendős Nagyezsda von Mecknek (született Nagyezsda Filaretovna Frolovszkaja), aki már ismerte Csajkovszkij néhány művét. Meckné férje halála után nem ment férjhez ismét, hanem a világtól elvonultan élt nagy családjának, örökölt vállalatának és a zenének. Házasságából született tizenegy gyermeke közül már csak hét élt vele. Idősebbik fia segítette őt a férjétől örökölt szerteágazó üzemének vezetésében, legidősebb leánya pedig a kistestvérek nevelésével törődött. A nagy gazdagság lehetővé tette számára a nagyvonalú művészetpártolást, amelyet később Csajkovszkij is élvezett. Hogy segítsen az anyagi gondokkal küzdő zeneszerzőn, egy hegedű-zongora átiratot rendelt nála. Csajkovszkij készségesen tett eleget e megrendelésnek. A Mecknével folytatott intenzív levelezésnek köszönhetően, amelyben őszintén vallott zeneszerzői és magánéleti válságairól egyaránt, ismert Csajkovszkij életének számos pillanata. Személyesen soha nem találkoztak. Mecknével való kapcsolata szinte megmagyarázhatatlan: miképp elégíthette ki az éveken át tartó puszta levelezés, anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna? Csajkovszkij gyakran írt leveleiben gyenge, labilis idegrendszeréről, pszichés kényszerképzeteitől is kétségtelenül sokat szenvedett. Az sem vitás, hogy voltak életében „sötét pontok”, azonban azt, hogy homoszexualitása milyen eredetű, mértékű és kihatású volt, a levelezésből sem lehet megállapítani. 1877 januárjában komponálta hegedűre és zenekarra op. 34-es művét, a Valse scherzót, amit Oszip Kotyeknek, a fiatal, tehetséges hegedűművésznek dedikált. Március 4-én a moszkvai Nagyszínházban bemutatták a Hattyúk tavát. A balett nem hozta meg a várt sikert, de ennek oka a szegényes díszlet és jelmeztár volt, nem pedig Csajkovszkij zenéje. A zenekart egy félig műkedvelő karmester, Rjabov dirigálta, aki még soha életében nem került szembe ilyen bonyolult partitúrával, így ez is hozzájárult a kedvezőtlen fogadtatáshoz. Március 9-én mutatták be a Francesca da Riminit, amelyet a nagy sikerre való tekintettel többször is előadtak. Áprilisban kezdte felvázolni új művét, IV. szimfóniáját, Mecknének ajánlva. ### Házassága és válása Májusban meglátogatta Jelizaveta Lavrovszkaját, a híres énekesnőt, a konzervatórium tanárát, aki a beszélgetés közben felvetette Csajkovszkijnak, hogy komponáljon operát Puskin Anyeginjéből. Az első pillanatban meghökkentőnek tetsző javaslaton Csajkovszkij hosszan gondolkodott, és csakhamar nem is találta olyan kivitelezhetetlennek az ötletet. Miközben a IV. szimfónia vázlatain dolgozott, és már érlelődött benne az Anyegin, felbukkant életében egy nála tíz évvel fiatalabb lány. A konzervatórium növendéke volt, Antonyina Miljukovának hívták. A lány beleszeretett tanárába. Eleinte csak társaságban találkoztak, majd Antonyina leveleivel kezdte ostromolni professzorát. A Puskin-ihlette operai cselekmény és a valóság döbbenetes hasonlósága olyan mély hatással volt Csajkovszkijra, hogy találkozott a lánnyal. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy a lányt lakásán is felkeresse. Kijelentette, hogy tőle csak barátságot várhat. Május 27-én közölte Mecknével, hogy véglegesen elhatározta Puskin Anyeginjének megzenésítését. A konzervatóriumi vizsgák után a Moszkva közeli Glebovóba utazott, Silovszkij birtokára (aki új operájának szövegkönyvét írta), ahol hozzákezdett az opera zenéjének felvázolásához. Június 27-re elkészült az első felvonással, és ekkor döntötte el, hogy hajlandó feleségül venni Antonyinát. A döntés oka valószínűleg az volt, hogy ebben az időben nősült meg Silovszkij is, aki iránt valószínűleg szexuálisan vonzódott, illetve a társadalmi nyomás, hiszen az ő korában furcsának tűnt a nőtlen férfi. Július elejére elkészült az opera kétharmada. Július 5-én Antonyina újabb sürgetésére bejelentette házasságkötési szándékát családjának. Az esküvőre július 18-án került sor. Két nappal ezután levelet írt Mecknének, amelyben arról számolt be, hogy ugyan boldogtalannak érzi magát, de az új helyzetét teljesen megszokta. Csajkovszkij – levelei szerint – tisztázta kapcsolatát, és tudtára adta feleségének, hogy csakis testvéri szeretetet várhat tőle. Az augusztust egyedül töltötte Kamenkában, húgánál. Arról panaszkodott leveleiben, hogy képtelen dolgozni, és hogy megpróbál harcolni a felesége iránti elhidegülése ellen. Augusztus végén hozzálátott az új szimfónia hangszereléséhez. Szeptemberben Kamenkában, harmincnapos szünet után újból elővette az Anyegint, és befejezte a komponálást. Szeptember végén visszatért Moszkvába, ahol felesége új lakást szerzett számukra, de annak ellenére, hogy az asszony mindent megtett férje boldoggá tételében, életük egyre elviselhetetlenebbé vált. Végső kétségbeesésében, menekülésének egyetlen útjaként a Moszkva folyó jéghideg vizét választotta. Az öngyilkossági kísérletet túlélte. Testvérei siettek segítségére: Anatolij Pétervárra hívta egy, Napravnyik karmesterrel való megbeszélésre. Csajkovszkij a teljes összeomlás állapotában érkezett meg. Napokig feküdt magas lázzal, önkívületben. Összeroppant idegei gyógyítására az orvosok azt tanácsolták, hogy változtasson eddigi életmódján, utazzon messzire, és feledje el a történteket. 1877\. október 14-én Anatolij társaságában Berlinbe utazott. Onnan Svájcba folytatták útjukat. Első pihenőhelyükön, a Genfi-tó partján fekvő Clarens-ben, a Villa Richelieu-ben béreltek szállást. Az új környezetben megmutatkozott állapotának lassú javulása. Alkotókedve is visszatért, újból munkához látott, és folytatta az Anyegint. Két hónapi szünet után visszatért a IV. szimfóniához is, melyet a lelki válság után a „lélek gyónásának” nevezett. Rubinstejn értesítette, hogy a konzervatórium egyéves szabadságot engedélyezett a számára, Meckné pedig jelentős pénzösszeggel járult hozzá a zeneszerző felépüléséhez. Olaszországba utazott, s onnan jelentette november végén, hogy elkészült az Anyeginnel. Decemberben, Velencében befejezte a IV. szimfóniát. Az újévet Sanremóban köszöntötte. Február 22-én a moszkvai Orosz Zenei Társaság koncertjén Nyikolaj Rubinstejn vezényletében bemutatta új szimfóniáját, de az nem aratott akkora sikert, mint azt remélte. A legtöbb újság hallgatott róla, meg sem említette. 1878\. március 17-i levelében említette Mecknének, hogy egy zongoraszonátán (a nagy G-dúr szonátán) és egy hegedűversenyen dolgozik. A hegedűversennyel április végére lett kész. Április 24-én visszatért Oroszországba, Kamenkába. Május 12-én itt fejezte be a Karl Klindworthnak ajánlott C-dúr zongoraszonátát. Ekkor kezdett hozzá a Szent János liturgiája című négyrészes, vegyeskari egyházi művéhez. Május közepén Meckné tanácsára átköltözött Brailovba. Itt dolgozott tovább az Egy kedves hely emléke című, még Itáliában megkezdett háromrészes hegedű-zongora ciklusán. Ugyanitt fejezte be június elején a liturgiát, és hozzákezdett a Gyermekalbumhoz (huszonnégy kis zongoradarab), amely Vlagyimir Davidovnak íródott, szeretett Bob unokaöccsének. Júliusban levél érkezett Antonyinától, amelyben értesítette, hogy hajlandó elválni. Ez Csajkovszkijt végtelen megnyugvással töltötte el. ### Az Anyegin és Az orléans-i szűz 1878\. augusztus 27. és szeptember 6. között komponálta I. zenekari szvitjének (d-moll) legnagyobb részét. Szeptember 9-én rendezték meg a párizsi világkiállításon, a Trocaderóban azt a nagyszabású hangversenyt, amelynek programján Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét vezényelte és játszotta Rubinstejn. Az otthon maradt komponista bosszankodva olvasta egy kijevi újságban azt a cikket, amely közönséges támadást tartalmazott a moszkvai konzervatórium ellen. Az újságcikk Csajkovszkijról is említést tett, mindössze annyit, hogy kizárólag zenével foglalkozik, és távol tartja magát a konzervatóriumi pletykáktól. Időközben egyre ellenszenvesebbnek vélte, hogy Rubinstejn Párizsban a műveit dicsérte, továbbá egyre nyomasztóbbnak találta a konzervatórium légkörét, mivel úgy tartotta, hogy hátráltatják alkotói munkájában. Lemondott tehát tanári állásáról. Legkedvesebb tanítványa, Szergej Tanyejev zongoraművész és zeneszerző személyében megbízható utódot talált, aki elfoglalta helyét a konzervatóriumi tanári székben. 1878 végén Kamenkában dolgozott. Itt kapta a meghívást Mecknétől, hogy utazzon Firenzébe, a Villa Oppenheimbe. Csajkovszkij elfogadta az ajánlatot, és legújabb szvitjét már az olasz városban írta meg. Itt kezdett el foglalkozni egy új opera tervével is, Schiller Az orléans-i szűz című műve alapján. Életrajzírói szerint homoszexualitását bizonyítja az a tény is, hogy sűrűn tartózkodott külföldön, olyan városokban, mint Firenze vagy Nizza, amelyek a homoszexuálisok közismert találkozóhelyei voltak. December közepén elhagyta Firenzét, és Párizsba utazott, de ott sem maradt sokáig, és januárban, egy néhány napos dijoni kirándulás után Clarens-be ment, ahol folytatta Az orléans-i szűz komponálását. Az operát március elején fejezte be. Visszatért Pétervárra, ahol a tétlenség miatti rossz idegállapot ismét eluralkodott rajta. 1879\. március közepén fivéreivel Moszkvába utazott. A konzervatórium növendékei ugyanis elhatározták, hogy bemutatják volt professzoruk operáját, az Anyegint. Március 29-én először hallhatta a moszkvai közönség az operát, a konzervatórium növendékeinek tolmácsolásában, Nyikolaj Rubinstejn vezényelt. Mielőtt a függöny felgördült volna, Rubinstejn megkérte Csajkovszkijt, jöjjön a színfalak mögé. A zeneszerző legnagyobb meglepetésére ott álltak a konzervatórium tanárai és diákjai, s Rubinstejn nagy csokor virágot nyújtott át neki. A felvonások szünetében újra és újra függöny elé hívták, de Csajkovszkij úgy érezte, hogy a taps inkább az ő személyének, mint zenéjének szól. Másnap visszatért Pétervárra. Az Anyegin bemutatójának örömét megzavarta Antonyina felbukkanása. Az asszony váratlanul lepte meg Csajkovszkijt, karját nyaka köré fonva hangoztatta, mennyire szereti. Végül Csajkovszkij pénzt adott neki, hogy Moszkvába utazhasson, ő pedig Kamenkába menekült, ahol viszonylag biztonságban érezte magát, mert Antonyina itt csak leveleivel tudta őt ostromolni. Szeptemberben fejezte be Az orléans-i szűz komponálását. 1880. január 25-én Párizsban előadták a IV. szimfóniát. A La Gazette Musicale szerint az első tételt és a finálét a közönség hűvösen fogadta, de a Scherzo hatalmas sikert aratott, nemkülönben az Andante is. Január utolsó napjait és február elejét Rómában töltötte, közben új operájának bemutatási körülményeiről tárgyalt. Az év első felének nagy részét ismét Kamenkában töltötte, új művek komponálásával: Hat dalkettős Tolsztoj, Szurikov verseire, írt ugyancsak Tolsztoj, Szurikov, Apuhtyin, Mickiewicz verseire Hét dalt, átdolgozta a Rómeó és Júlia nyitányt, valamint a II. szimfóniát, majd elvégezte Az orléans-i szűz partitúrájának utolsó módosításait. Augusztusban értesítette kiadóját, hogy az opera korrektúrája elkészült. Közben a kiadó, Jürgenson, óvatosan Antonyina után nyomozott, és megtudott egy kellemetlen, de lényeges dolgot. Kiderítette ugyanis, hogy Antonyina az előző év tele óta szeretőjével Moszkvában él, s gyermeke is született, akit lelencházba adott. Jürgensonnak nagy fáradságába került e bizonyítékok megszerzése. Csajkovszkij megnyugodhatott, remélve, hogy az asszony többé nem zaklatja. Októberben elkezdte az 1812 nyitány komponálását, amelyet a honvédő háború emlékére Moszkvában épült Megváltó Krisztus-székesegyház felszentelési ünnepségére szánt. Decemberben néhány napot Pétervárott töltött, hogy az operaház karmesterével tárgyaljon Az orléans-i szűz bemutatójáról. Pétervári tartózkodása alatt még javított egy keveset az operán. A bemutatót január végére vagy február elejére tűzték ki. Ezután visszatért Moszkvába, ahol bemutatták egyik friss művét, az Olasz capricciót. A mű zajos sikert aratott. Csajkovszkij művei egyre népszerűbbekké váltak, mind gyakrabban hangzottak fel hangversenyeken. Decemberben a moszkvai sajtó élesen bírálta, amiért új operáját Pétervárnak ajánlotta fel. 1881\. január 23-án a zsúfolásig megtelt moszkvai Nagyszínházban bemutatták az Anyegint. Az előadás sok tapsot kapott, de nem jutott előbbre, mivel a primadonna megbetegedett, így az operát egy ideig nem tudták játszani. A kritikák eléggé különösek voltak: néhányan Triquet kupléját tartották a legjobbnak, de Tatjánát gyengének és jelentéktelennek vélték. Mások szerint hiányzott belőle az ihlet, témáját pedig elcsépeltnek ítélték. Februárban elkeseredetten tapasztalta, hogy Az orléans-i szűz díszletei milyen szegényesek lesznek. A színház igazgatósága, amely tízezer rubelt sem sajnált költeni más bemutatókra, most egy kopejkát sem volt hajlandó áldozni az operára. A bemutatóra február 25-én került sor. Már az első felvonás után úgy látszott, biztos a siker. Nyolcszor hívták a függöny elé, az előadás végén pedig összesen huszonnégyszer tapsolták ki. A bemutatót követő napon Csajkovszkij ismét útra kelt: első állomása Bécs volt, majd Firenzébe utazott tovább. Közben az előre megszervezett sajtótámadások hatására az operáját levették a műsorról. ### További sikerek Márciusban Rómában értesült Nyikolaj Rubinstejn haláláról, és azonnal hazatért. Március 28-án újabb halálhírről értesült: elhunyt Muszorgszkij. Közben Meckné értesítette arról, hogy az anyagi csőd szélére került, de biztosította róla, hogy nagyvonalú támogatásait megpróbálja a jövőben is folyósítani. A májust már Kamenkában töltötte. Húga megbetegedett, húgának férje pedig elutazott, így ő lett a család feje, s rengeteg időt töltött a gyerekekkel. Nyáron az orosz templomi zenét tanulmányozta. Ősszel, Moszkvába érkezése után a moszkvai konzervatórium igazgatósága a Rubinstejn halálával megüresedett igazgatói állásra Csajkovszkijt hívta meg, de ő elutasította a felkérést. Novemberben újból történelmi témával foglalkozott: ezúttal az orosz történelmi múlt egyik hőse, Mazeppa alakja ihlette meg. December elején visszatért Rómába, ahol találkozott Liszt Ferenccel, akinek ekkor ünnepelték 70. születésnapját. December 16-án Bécsben, a Filharmonikus Társaság hangversenyén Adolf Brodszkij eljátszotta a hegedűversenyét. Eduard Hanslick híres zenekritikus a Neue Freie Presse hasábjain durván támadta a művet. Annak népies hangzását rótta fel a komponistának, és egy mondást idézett: vannak festmények, amelyek szemlélése során az ember bűzt lát. Csajkovszkij hegedűversenye példája annak, hogy létezik zene, amelynek hallatára az ember bűzt érez. Az év végén Itáliába utazott, ahonnan keserűen írta kiadójának, hogy műveit egyre kevesebbet játsszák. 1882 januárjában triót komponált Nyikolaj Rubinstejn emlékére. Július közepén a Mazeppa vázlatain dolgozott, majd augusztusban visszatért Kamenkába, ahol megkomponálta a Hat zongoradarabot. Augusztus 20-án, a moszkvai Ipari és Iparművészeti Kiállításon rendezett hangversenyen mutatták be az 1812 nyitányt. Októberben hozzákezdett a Mazeppa hangszereléséhez, 30-án pedig a Rubinstejn emlékére írt trió bemutatására került sor. Novemberben levelet kapott Balakirevtől, aki arra kérte, hogy komponáljon egy szimfóniát Byron Manfrédja alapján. 1883 márciusában a moszkvai Orosz Zenei Társaság felkérte, komponáljon kantátát a koronázási ünnepségre. Librettóját azzal a kéréssel küldték meg, hogy április közepére készüljön el. E munkája miatt lemondott tervezett itáliai útjáról. A Koronázási indulót június 4-én mutatták be. Nyáron befejezte a Mazeppát, amelynek bemutatójáért mind Moszkva, mind Pétervár versengett. November végén Moszkvában tizenhat év múltával ismét előadták az I. szimfóniát a Zenei Társaság koncertjén. Bosszantotta, hogy a Mazeppa bemutatójának előkészületei elkeserítő lassúsággal haladnak. Moszkvai tartózkodása alatt eljátszotta új szvitjét néhány vezető muzsikusnak, akik helyeselték munkáját. A karácsonyt és az újévet is Moszkvában töltötte, a Mazeppa próbáira várva, amelyek 1884 januárjában végre elkezdődtek. A művet február 15-én mutatták be a Nagyszínházban. A kritikák meglehetősen elnézőek voltak az operával és szerzőjével szemben. Február 19-én Pétervárott is színre vitték. A zeneszerző távolléte jelentősen csökkentette a sikert, de a bemutatón jelenlévő cár elégedett volt a darabbal, és március 7-én a Szent Vlagyimir rend IV. fokozatával tüntette ki Csajkovszkijt. Áprilisban Kamenkában, zongorázás közben új témát gondolt ki. Ez volt a csírája a későbbi Koncertfantáziának. A mű szeptemberre készült el. Október 31-én jutott el az Anyegin a pétervári Nagyszínház színpadára, ahol az előadást Napravnyik vezényelte. Az opera sikert aratott, de ez már nem volt szokatlan. Novemberben ismét külföldre utazott: Berlinben, majd Davosban töltött néhány napot. November végén Münchenbe, innen Párizsba ment. Ebben az időben dolgozta át a Vakula, a kovács című opera néhány részletét, s új számokat is komponált hozzá. 1884\. január 27-én a cár és a cárné jelenlétében Pétervárott előadták az Anyegint, majd 28-án Moszkvában a szvitet. Itt talált rá Ippolit Spazsinszkij A varázslónő című librettójára, amelynek egyes jeleneteiről úgy tartotta, hogy hatásosak lennének operaszínpadon. Ebben az időszakban hangulatváltozás állt be életében, és az otthonteremtés vágya foglalkoztatta. Inasát bízta meg, hogy keressen lakást Moszkva és Pétervár között. Februárban költözött új lakásába, Majdanovóba. Március elején bemutatták Moszkvában a zongorára és zenekarra írt Koncertfantáziát. Ez Moszkvában és később Pétervárott egyaránt nagy sikert aratott. Áprilisban kezdett hozzá a Manfréd szimfónia első vázlatához. Emellett a Vakula, a kovács átdolgozását is végezte, amely később az Okszána szeszélye, majd véglegesen A cárnő cipellői címet kapta. Közben megválasztották az Orosz Zenei Társaság moszkvai tagozatának igazgatójává, és ideiglenesen elvállalta a moszkvai konzervatórium igazgatását is. Szeptemberben kórusművet komponált a Jogakadémia megalapításának 50. évfordulójára, és hozzákezdett A varázslónő komponálásához. Októberben fejezte be a munkát, majd decemberben Moszkvába utazott megbeszélni a bemutatót, de semmi esély nem volt arra, hogy az évadban még bemutassák. ### Népszerűségének csúcsán Április 5-én indult el kaukázusi útjára. Taganrogban két napig Hippolit testvérénél vendégeskedett. Május 1-jén, szombaton este Tifliszben az Orosz Zenei Társaság Csajkovszkij műveiből rendezett hangversenyt, amelyen a komponistát példátlan ünneplésben részesítették. Május 6-án ez a nagy ünneplés megismétlődött a Mazeppa előadásán. Májusban az Armenyija nevű hajón utazott el a Kaukázusból a Fekete-tengeren Konstantinápoly felé, majd onnan tovább hajózott Marseille-be. Onnan Párizsba utazott, ahol megismerkedett a francia zenei élet néhány vezető személyiségével. Barátságot kötött Edouard Lalóval, Léo Delibes-bel, Ambroise Thomas-val, Charles Lamoureux-val és Charles Gounod-val. Párizsban is dolgozott A varázslónőn. Június végén visszatért Majdanovóba, de csak októberben kezdett hozzá új művének hangszereléséhez. Közben Pétervárra látogatott, ahol jóleső érzéssel győződött meg egyre növekvő népszerűségéről. Ezt nemcsak a zeneszerzők barátságos fogadtatása bizonyította, hanem az is, hogy jóakarója, Sztaszov révén jelentős pénzjutalmat kapott, amelyet az évad legjobb zenei újdonságának, a Manfrédnak ítéltek oda. Decemberben megkezdődtek a Vakula, a kovács új változatának, az Okszana szeszélyének zenekari próbái. Hosszú idő után Csajkovszkij ismét kezébe vette a karmesteri pálcát, és leküzdve beteges izgatottságát, félénkségét, ő irányította a próbákat. Március elején ismét Pétervárra utazott, hogy vezesse a Filharmonikus Zenekar próbáit, majd 17-én a nemesi klubban rendezett hangversenyen először lépett karmesterként a pétervári közönség elé saját műveivel. Májusban Majdanovóban befejezte A varázslónő teljes hangszerelését, és Moszkván keresztül ismét a Kaukázusba utazott. Nyáron IV. szvitjén, a Mozartianán dolgozott. Mivel ebben az esztendőben volt kedvelt Mozart-operája, a Don Giovanni bemutatójának századik évfordulója, Csajkovszkij ezzel a művével kívánt az eseményre emlékezni. Októberben Pétervárott megkezdődtek A varázslónő próbái. A darabot november 11-én mutatták be a zeneszerző vezényletével, nagy sikerrel. Ezt követően Moszkvába utazott, ahol 26-án elvezényelte a Mozartianát. Az újságok melegen és szívélyesen írtak róla, mint zeneszerzőt és karmestert egyaránt dicsérték. Csajkovszkij népszerűsége és tekintélye egyre fokozódott, a legnépszerűbb zeneszerző lett Oroszországban. Decemberben indult el újabb nagy nyugat-európai hangversenykörútjára, ezúttal mint saját műveinek karmestere. Rövid taganrogi családi látogatás után úgy döntött, hogy új lakásba költözik. Inasa új házat vásárolt távollétében Frolovszkojéban. A költözés mellett tovább komponált. Figyelmét ezúttal Shakespeare Hamletje ragadta meg. Ugyanekkor kezdett hozzá V. szimfóniájához. ### A Csipkerózsika és a Pikk dáma 1889 januárjában készült el új művének, a Csipkerózsikának vázlataival. Kedvvel dolgozott, hiszen a cselekmény, melyet Petipa, a neves balettmester Charles Perrault meséje nyomán állított össze, A hattyúk tavát is felülmúló zene komponálására ösztönözte. A mű létrejöttét politikai események is befolyásolták. 1881-ben trónra került III. Sándor, akinek uralkodása alatt feltámadt a XIV. Lajos francia király versailles-i udvarára jellemző pompa és ragyogás utáni nosztalgia. Ezeknek részét képezték az udvari mulatságok, a látványos balettprodukciók. A Cári Színházak élére került Ivan Vszevolozsszkij a korábbiaknál nívósabb balettelőadásokkal kívánta szórakoztatni a cári udvart és az előkelő pétervári közönséget. Tőle származik a versailles-i pompájú mesebalett-előadások gondolata. A díszleteket és a jelmezeket is ő maga tervezte, a zene elkészítésére pedig Csajkovszkijt kérte fel. Vszevolozsszkij 1888 augusztusában azzal adta át a Csipkerózsika szövegkönyvét Petipának, hogy Csajkovszkij számára készítsen belőle balettprogramot. Februárban elindult második európai koncertturnéjára, majd áprilisban ismét Tifliszbe kirándult. A nyarat Frolovszkojéban töltötte, ahol minden idejét a Csipkerózsika komponálása, hangszerelése foglalta le. Szeptember végén Moszkvába ment. Tőle várták, hogy külföldi karmesterek meghívásával felfrissítse a moszkvai Orosz Zenei Társaság hangversenyeit. Az Anyegin felújításának próbáit is ellenőrizte. Szeptember 30-án új, díszesebb kiállításban adták elő vezényletével az operát. Pétervárra utazott, ahol újabb feladat várt rá: az Anton Grigorjevics Rubinstejn tiszteletére tervezett jubileumi fesztivál előkészítésében kellett részt vennie. Január 15-én a Mariinszkij Színházban került sor a Csipkerózsika bemutatójára. Az előadáson a cári család is megjelent. Január 16-án Moszkvába utazott, ahol két nappal később egy koncerten vezényelt. A cári színház igazgatósága új opera komponálásával bízta meg, Puskin A pikk dáma című elbeszélése alapján. Csajkovszkij attól tartott, hogy Moszkvában nem talál nyugalmat, és úgy döntött, külföldre utazik komponálni. Január végén Firenzébe utazott. Távollétében Moszkvában bemutatták A varázslónő átdolgozott változatát. Március 15-én befejezte A pikk dáma komponálását, majd hamarosan a zongorakivonattal is meglett. Kilenc hét megfeszített munka után úgy döntött, hogy Rómába megy pihenni. Csak májusban tért vissza birtokára, ahol júniusban megkomponálta a Firenzei emlék (Souvenir de Florence) című vonósszextettet. Augusztusban átköltözött Kamenkába, és ott maradt szeptember 13-ig. Ezután Tifliszbe utazott, ahol levelet kapott Mecknétől, aki sajnálattal tudatta vele, hogy képtelen a továbbiakban anyagiakkal támogatni. Csajkovszkij válaszlevelében megnyugtatta, hogy ez már nem érinti érzékenyen, hiszen művei szépen jövedelmeznek. Csajkovszkij levelére azonban többé nem érkezett válasz. E mély lelki megrázkódtatás elől ismét a munkához menekült. Ősszel Tifliszben felvázolta A vajda című szimfonikus balladát. November 1-jén az Orosz Zenei Társaság tifliszi tagozatának koncertjét vezényelte, melyen kizárólag az ő művei szerepeltek. November közepén Pétervárra ment, hogy részt vegyen A pikk dáma próbáin. December 18-án zajlott le az opera főpróbája az uralkodó és a pétervári előkelőségek jelenlétében. Egy nappal később került sor az ősbemutatóra. Napravnyik mint karmester mindenkit felülmúlva biztosította az opera sikerét. A kritika mégis elítélően írt a librettóról éppúgy, mint Csajkovszkij zenéjéről, legfeljebb a hangszerelésben ismerték el egyedülálló művészetét. Februárban megbízást kapott a Jolánta című egyfelvonásos opera és A diótörő balett komponálására. Márciusban Frolovszkojéból Péterváron keresztül Párizsba utazott. Április 18-án innen indult amerikai útjára. New Yorkban találkozott Maurice Renault-val, a Music Hall Company of New York elnökével, aki arra kérte, halassza el a hazautazását május 24-re, mert további hangversenyeken is számítanak fellépésére. Impresszáriója erről hallani sem akart. Elsétált a Music Hallba, ahol a zenekar karnagya, Walter Damrosch melegen üdvözölte. Május 2-án próbált először. A hatalmas teremben, amelyet Andrew Carnegie acélmágnás építtetett, még folytak az utolsó munkálatok, a szerelők lármáztak, ki-be járkáltak. A zenekar rossz elhelyezése miatt a hangzás is kiegyenlítetlennek tűnt. Ez nagyon rosszkedvűvé tette Csajkovszkijt. Május 5-én ünnepélyes keretek között megnyitották az új hangversenycsarnokot. Hosszúra nyúló beszédek után megkezdődött az előadás, Csajkovszkij a zenekari indulóját vezényelte. Az Egyesült Államokban koncertezett még Baltimore-ban és Philadelphiában is, majd visszatért New Yorkba, ahol a Metropolitanben lépett fel egy koncert erejéig. Május 21-én szállt hajóra Európa felé. Júniusban majdanovói házába költözött vissza, ahol A diótörőn dolgozott, és A vajda című szimfonikus balladát hangszerelte. Október végén Moszkvába ment, hogy jelen legyen A pikk dáma bemutatóján, és vezényeljen Alekszandr Iljics Zilotyi koncertjén, amelyen az Adam Mickiewicz költeményére írt, A vajda című szimfonikus ballada is szerepelt. A pikk dáma moszkvai bemutatóján, november 16-án elismerőbb fogadtatásban részesült, mint Péterváron. Két nappal később A vajda című művét vezényelte. Decemberben befejezte a Jolánta hangszerelését, majd a hónap végén ismét európai hangversenykörútra indult. Ősszel valóra váltotta régi tervét: házat vásárolt a Moszkvához közeli, hatalmas erdőségek övezte járási székhelyen, Klinben. ### Utolsó évei és halálának körülményei Életének utolsó éveit nagyrészt Moszkva környékén, Majdanovóban, valamint a Moszkvától 90 km-re fekvő Klin déli részén álló, emeletes faházában töltötte. Itt gyakran felkeresték barátai, tanítványai. Nemegyszer játszották együtt az újabb orosz és nyugati zeneműveket, gyakran keveredtek heves vitákba az alkotóművészet kérdéseiről. Ebben az időben még konokabbul és erőteljesebben dolgozott. Szigorú munkarendet állapított meg magának, csak a legritkább esetben tért el tőle. Nap mint nap előre meghatározott mennyiségű időt töltött munkával. Ez a fokozott munkatempó, a munkába való menekülés, a külföldi utazások egyre súlyosbodó belső meghasonlást sejttettek. Pedig látszólag nyugodt és boldog volt az élete: nevét magasba emelte a világhír, várta kellemes otthona, anyagi helyzete sem adott okot aggodalomra. Meckné évi 6000 rubelje sem hiányzott, azt azonban fájlalta, hogy Nagyezsda – hivatkozással megingott anyagi helyzetére – megszüntette kapcsolatukat, pedig az asszonynak ezután is jelentős vagyona maradt. Húgának, barátainak halála is súlyos teherként nehezedett rá. 1892-ben rövid pétervári látogatás után Majdanovóban folytatta A diótörő hangszerelését. Márciusban egy szimfonikus koncerten vezényelte a Rómeó és Júlia nyitányt, valamint az új balettjéből készült Diótörő szvitet. A színes hangszerelésű mű nagy sikert aratott. Júniusban Vichybe látogatott, mivel orvosa ismét vízkúrát ajánlott neki. Miután visszatért, papírra vetette VI. szimfóniájának első vázlatát. Rövid prágai kitérő után, ahol részt vett A pikk dáma ottani bemutatóján, visszatért Pétervárra, és belemerült a Jolánta és A diótörő bemutatójának előkészületi munkáiba. December 18-án Pétervárott, a Mariinszkij Színházban egy estén mutatták be Csajkovszkij utolsó, egyfelvonásos operáját és A diótörőt. A közönség nagy tetszéssel fogadta mindkét művet, a hivatalos kritika annál kevésbé. 1893\. január 10-én Brüsszelben dirigált, majd Párizsba utazott, onnan pedig Odesszába A pikk dáma ottani bemutatójára. Unokatestvére, Andrej Petrovics Csajkovszkij, a 98. gyalogezred parancsnoka megkérte, komponáljon az ezrednek indulót. Klinben a VI. szimfónián dolgozott, vázlatokat készített a III. zongoraversenyhez, és tizenöt nap alatt komponált 18 darabot zongorára. Elkészült az op. 73-as számot viselő Hat dal és az Éjszaka szoprán, alt, tenor és basszus éneknégyesre, zongorakísérettel, saját szövegére. Júniusban Londonba utazott. A cambridge-i egyetemen díszdoktorrá avatták. Közben heves, szűnni nem akaró fejfájás gyötörte. Augusztusban Klinben fejezte be új szimfóniáját. Szeptember első napjaiban értesült régi jóbarátjának, Apuhtyinnak, a költőnek haláláról. Néhány nappal később Konsztantyin nagyherceg elküldte neki Apuhtyin Requiem című versét azzal a megbízatással, hogy komponáljon rá zenét. Válaszában Csajkovszkij mély tisztelettel ugyan, de visszautasította a megbízatást: „a Requiem hangulata azonos új szimfóniámmal – különösen a Fináléval. Ugyanazt mondja el VI. szimfóniám”. Október 19-én örökre elhagyta Klint. Pétervárra utazott, ahol a VI. szimfónia bemutatóját vezényelte az Orosz Zenei Társaság koncertjén. Bár a közönség tapsolt, és a zeneszerzőt többször kihívták, a siker mégsem volt olyan nagy, mint más művek bemutatója után. Az újságok sem írtak olyan elismeréssel, mint amilyent Csajkovszkij remélt. A szimfóniát Csajkovszkij Patetikus szimfóniának nevezte el. November 1-jén, szerdán még teljesen egészséges volt. Este barátaival az Alekszandr-színházba ment, megnézték Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij Egy forró szív című színdarabját. A színházi előadás után barátaival étterembe ment. Életrajzírói feljegyezték azt az ellenőrizhetetlen mendemondát, amely szerint Csajkovszkij – a szokásos makaróni és fehérbor mellett – kért a pincértől egy pohár vizet is. Bár figyelmeztették, hogy a városban pusztító kolerajárvány miatt a forralatlan víz fertőzésveszélyes, Csajkovszkij megitta a vizet. November 2-án erős gyomorfájással ébredt. Mégis felkelt, felöltözött, és 11 óra tájban Napravnyikhoz ment. Csakhamar visszatért. Orvost nem hívatott, mert úgy érezte, hogy jobban van. Mellette volt bátyja, Modeszt. A délután folyamán Csajkovszkij állapota rosszabbodott, ezért Modeszt orvost hívott. Negyed 9-kor az orvos megérkezett, s a vizsgálat után felismerte a helyzet komolyságát. Csajkovszkij fájdalmai egyre növekedtek. November 6-án (a julián naptár szerint október 25-én), nem sokkal hajnali három óra után Csajkovszkij meghalt. A nagy zeneszerző halálhíre hihetetlen gyorsasággal terjedt szerte a városban. A gyászszertartást és a temetést november 10-én tartották meg. Halálának okát továbbra is rejtély övezi. A körülményeket a következő elméletek foglalják össze: - Fertőzött víz okozta kolera: a hivatalos feljegyzések szerint Csajkovszkij kolerában hunyt el, miután fertőzött vizet ivott. Kérdéses azonban, hogy mikor fertőződött meg. A zenetörténészek egy része valószínűsíti, hogy ez már az életrajzban megemlített vacsora előtt megtörtént. A kolera abban az időben gyakran felütötte fejét Szentpéterváron, néhány nappal halála után a Névában fertőzési gócpontot azonosítottak. Egyes feltételezések szerint a fertőzést az okozhatta, hogy a vendéglőben a forralt vizet forralatlannal keverték. Ugyancsak feltételezés, hogy a már fertőzött Csajkovszkij gyomorbántalmai enyhítésére ásványvizet ivott, ami semlegesítette a gyomorsavat, ezzel elősegítve a kolera bacilusának gyors terjedését. - Szexuális úton szerzett kolera: egy másik elmélet szerint kevésbé higiénikus szexuális szokásai miatt kapta el a fertőzést szentpétervári férfi prostituáltaktól. Ez valószínűleg kitudódott, és a homoszexualitását féltve őrző Csajkovszkij valószínűleg megjátszotta a vacsorai vízivást. Feltételezik, hogy orvosai is tudtak erről, de mivel jeles közéleti személyiségnek számított, támogatták ötletét. - Öngyilkosság becsületbírósági ítéletre: Alekszandra Orlova orosz zenetörténész 1979-es elmélete szerint, Nyikolaj Boriszovics Jacobi főügyész tudomást szerzett Csajkovszkij életviteléről, és egy becsületbíróságot hívott össze annak érdekében, hogy elkerüljék a nyilvános botrányt. Jacobi feleségének feljegyzéseiből ismert, hogy férje elmondta neki a zeneszerzőre kimondott ítéletet. A feljegyzések szerint erre a bírósági találkozóra egy-két nappal Csajkovszkij betegsége hírének felröppenése előtt került sor. Ezt az elméletet megerősítették brit orvosok is az 1990-es évek elején, akik a zeneszerző orvosának feljegyzéseit tanulmányozva arra a következtetésre jutottak, hogy a tünetek nagyon hasonlítottak az arzénmérgezésre. Mivel a tünetek nagyon hasonlítanak a kolera tüneteire, ezáltal elkendőzhetővé vált az öngyilkosság. Az arzénmérgezés elmélete pontosan a tünetek hasonlósága miatt támadható. - Öngyilkosság cári rendeletre: egy másik elmélet szerint maga III. Sándor cár rendelte el Csajkovszkij öngyilkosságát, amikor tudomást szerzett homoszexualitásáról. Az elméletet Robert Aloys Mooser svájci zenész propagálta a szentpétervári cári színház zeneszerzőinek jelentéseire alapozva, akik azt állították, hogy a cár fülébe jutott, hogy a zeneszerző megrontotta Modeszt fivérének gondozóját (erről a tényről több említés is történik Csajkovszkijhoz közel álló emberek feljegyzéseiben). - Öngyilkosság lelki problémák miatt: eszerint Csajkovszkij súlyos személyes problémái elől menekült öngyilkosságba (ezzel már korábban is próbálkozott, de testvéreinek köszönhetően megmenekült). A problémákat valószínűleg unokaöccse, Vlagyimir Davidov iránt érzett vonzalma okozta. Lelkiállapotával hozzák kapcsolatba utolsó szimfóniájának tragikus hangvételét is. ## Művészete ### Stílusa Csajkovszkij művészete eltért az Ötökétől, hiszen velük ellentétben konzervatóriumot végzett, szimfóniáit többé-kevésbé a nyugat-európai szokásokhoz azonosulva, klasszikus stílusban írta. Másrészt bőségesen idézte a népdalokat és a zenéje tagadhatatlanul orosz volt, ebben viszont azonosult a csoport által képviselt nemzeti zenei irányzattal. Csajkovszkij sosem volt jó véleménnyel Milij Alekszejevics Balakirevről és köréről. Alapjában véve konzervatív lévén, képtelen volt elfogadni Muszorgszkij „igazságát” és azt a laza szerkezetet, amely a kör tagjai által komponált zenék jó részét jellemezte. Az ő művészete sokkal jobban igazodott az európai hagyományhoz. Híressé érzelmes dallamkincse tette. Sajátosan orosz dallamok voltak ezek, bensőségesek, sokszor fájdalmasak, modális csengésűek, némi neurotikus beütéssel, „s olyan szívbe markolók, mint egy sikoly a sötét éjszakában” – írta dalairól Eduard Hanslick bécsi zenekritikus. Zenéjének érzékisége tulajdonképpen sajátos életmódjának transzponálása: rendkívül érzékeny és visszahúzódó egyéniség volt, gyakran került neurotikus állapotba, idegölő volt számára, hogy titkolnia kellett homoszexualitását, többször kapott idegösszeroppanást. Ez a túlzott érzékenység, amely Csajkovszkij minden leírt hangjegyében benne van, többféleképpen hatott hallgatóságára. A legtöbben kezdettől fogva élvezték azt az érzelmi fürdőt, amelybe a zeneszerző merítette őket. A tartózkodóbbak vagy egyből elutasították az üzenetét, vagy megvetették magukat azért, hogy reagálnak rá. „Egy zeneköltő legyen férfiasabb! Volt valami zavaró, sőt erkölcstelen ebben a hisztérikus zenében” – írta zenéjéről ugyancsak Hanslick. Életrajzíróinak véleménye eltérő annak megítélésében, hogy mennyiben befolyásolta alkotásait homoszexualitása, és hogy ez zeneileg miképp fejeződött ki műveiben. Alkotásainak elemzői például a Firenzei emlék című vonósszextettben ilyen élmény művészi kifejezését vélték felfedezni. Csajkovszkijt sok zeneértő és muzsikus hosszú időn át megvetette. A legutóbbi években kezdődött műveinek átértékelése. Elismerő kritikák jelennek meg a hangszereléséről, erről a sötét tónusú, mégis csillogó és tökéletesen kiszámított hangzásról. A három utolsó szimfónia szerkezetét úgy tekintik, mint a klasszikus szimfónia követelményei és az utóromantika új formái közötti sikeres kompromisszumot. A posztromantikusok közül egyedül Johannes Brahms vetette meg a lábát ilyen szilárdan a hangverseny-repertoárban. Csajkovszkij három utolsó szimfóniáját, három balettjét (A hattyúk tava, A diótörő és a Csipkerózsika), a b-moll zongoraversenyt és a D-dúr hegedűversenyt, továbbá a Rómeó és Júlia nyitányfantáziát és két operáját, az Anyegint és A pikk dámát mindenütt és gyakran játsszák. Majdnem ugyanilyen népszerű a Manfréd szimfónia, a Francesca da Rimini, az Olasz capriccio, a Hamlet nyitányfantázia és a Vonósszerenád. A dalénekesek máig műsoron tartják dalait. Naplójában és leveleiben arról is írt, milyen zenét szeret és milyet nem. Wagner untatta, Brahms muzsikáját pedig lenézte: „Dühít, hogy ezt az önhitt középszert zseninek kiáltják ki. Holott hozzá képest Raff óriás, nem szólva Rubinstejnről, aki még mindig nagy és eleven személyiség”. Beethovennel szemben fenntartásai voltak: „Meghajolok egyes műveinek nagysága előtt, de nem szeretem.” Mozart volt az a zeneszerző, akit mindenekfelett imádott, és ebben sok kortársával osztozott, nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában: „a zene Krisztusának” nevezte. A barokk hidegen hagyta. „Szívesen játszom Bachot... de nem tartom nagy lángelmének (mint egyesek). Händel számomra negyedrangú muzsikus, és még csak nem is szórakoztat.” Két másik nagy, Beethoven előtti zeneszerzőről szólva: „Gluckhoz vonzódom, viszonylagos szegényessége ellenére. Haydn némelyik művét is szeretem.” Mint Mozart és a klasszikus szerzők követője, igyekezett megfelelő formába önteni a saját zenéjét, egész életében az építkezés gondjaival küszködött. Eltérően az Ötöktől, erősen foglalkoztatta a forma. Hiányzott viszont belőle az a fajta logika és fantázia, amely a különféle elemeket szerves egésszé képes összeforrasztani. Korai szimfóniáinak szerkezete a folttechnikára emlékeztet: abbeli igyekezetében, hogy működjék a dolog, telerakta őket érdektelen tömítésekkel. Csak a IV. szimfóniájától kezdve fejlesztette ki azt a formát, amely megfelel zenéje lelkes, táncos, természetesen spontán és lírai természetének. Erről a következőképpen vélekedett: „...Amit szenvedéllyel írtam, most kritikus vizsgálatnak kell alávetnem, kijavítanom, kiterjesztenem, és ami a legfontosabb, tömörítenem, hogy beleférjen a megfelelő formába. Néha kedvünk ellenére, könyörtelenül meg kell tennünk ezt, s kiirtani olyasmiket is, amiket szeretettel és ihlettel írtunk. Amiatt nem panaszkodhatom, hogy kevés találékonysággal vagy fantáziával rendelkezem, de mindig éreztem, hogy nem tudok bánni a formával. Csak a kitartó munkának köszönhetem, ha végül sikerül megvalósítanom azt a formát, amely többé-kevésbé megfelel a tartalomnak. A múltban gondatlan voltam. Nem ismertem föl az előzetes vázlat kritikai vizsgálatának rendkívüli fontosságát. Az egymást követő epizódok lazán kapcsolódtak egymáshoz, és mindig meglátszott a varrat. Ez komoly hiba volt, és csak évek múltán kezdtem hozzá a kijavításához. A kompozícióim mégsem lesznek soha a forma mintapéldái, mert ami rossz, azt csak korrigálni tudom, de nem tudok belsőleg megváltozni.” ### Szimfóniák Csajkovszkij első szimfóniáit rendszerint optimista, nemzeti jellegű műveknek tartják. Az első szimfóniát tartják a zeneszakértők a leggyengébbnek. A mű a klasszikus szimfónia szabályait szem előtt tartva született meg, de már érződnek benne a zeneszerző későbbi egyéni stílusára jellemző jegyek, mint például a gazdag dallamképzés. A második szimfónia az egyik legismertebb, két változata közül napjainkban a másodikat játsszák. A harmadik szimfónia öt tételből áll és leginkább Robert Schumann harmadik szimfóniájához hasonlít. Csajkovszkij a klasszikus szimfónia-formát megtöri, hogy ezáltal jobban kifejezésre juttassa érzelmeit. Szintén újításként hat, hogy táncritmusokat sző a tételekbe, ezáltal kiszélesítve a szimfonikus zenei kontrasztot. A három utolsó szimfónia azonban a bevett kánonok valamennyi szabályát megszegi, de Csajkovszkij itt olyasfajta szintézist ért el, amely szerkezetileg éppolyan meggyőző, mint bármelyik Brahms-szimfónia – a keringőik, indulómotívumaik és egészen szabad formáik ellenére. A következetes emocionális vonal és kidolgozás jellemzi őket, és mert gondolataikat ingadozás nélkül és természetesen fejezik ki. Csajkovszkij a szimfonikus formával küszködve még három szimfóniát írt, s a problémát úgy kerülte meg, hogy szviteknek nevezte őket. ### Balettjei Pjotr Iljics Csajkovszkij első balettje, A hattyúk tava – a 19. századi klasszikus orosz balettek gyöngyszeme – az Anyegin című operával egy időben, 1875–76-ban készült. „Már régen szerettem volna megpróbálkozni ezzel a műfajjal” – írta Csajkovszkij a balett komponálása közben Rimszkij-Korszakovnak, mintegy magyarázkodásul, mivel az akkor már elismert zeneszerző balett iránti érdeklődése nagy feltűnést keltett orosz zenei körökben. Akkoriban ugyanis „komoly” zeneszerző nem vállalkozott balettzene komponálására. A 19. század második felében a balettművészet hanyatlásának egyik szimptómája, a technikai túlzás, a bravúrkodás következtében a balettzene lassan egészen cirkusziassá vált. A táncszámok között nem volt semmiféle kapcsolat, de a bravúros technikájú táncosok és a szórakozni vágyó közönség a durván kihangsúlyozott táncritmuson kívül nem is igényelt egyebet. Ennek a gyakorlatnak – a század hetvenes éveiben – egy időben két zeneszerző fordított hátat Európában: Franciaországban Delibes és Oroszországban Csajkovszkij. Mind a ketten megtartották a klasszikus balettformákat, de Csajkovszkij elmélyítette, érzelmi gazdagság kifejezésére tette alkalmassá a lassú lírai adagiókat, tüzes allegrókat és a nemzeti karaktertáncokat. A népies színezetű báli táncokat, elsősorban a keringőt, változatosabban használta fel, mint Delibes. Csajkovszkij rajongója volt Léo Delibes-nek és ez A hattyúk tava zenéjén is érezhető. Csajkovszkij már tisztviselő korában szorgalmasan látogatta a balettelőadásokat. 1875-ben Anton Grigorjevics Rubinstejnnel és Camille Saint-Saënsszal együtt tréfából koreográfiát improvizált a szentpétervári zeneakadémián, így első balettje előtt is volt bizonyos tapasztalata a tánckoreográfiát illetően. Szimfonikus zenéjében, koncertjeiben is fellelhetők a báli szalontáncok és az orosz népi körtáncok is. Nem véletlen, hogy Csajkovszkij miért választott meséket balettjei témájául: számára a mese a valóságos érzelmi kifejezésére való alkalmat jelentette. Három balettja közel áll az operához, azzal a különbséggel, hogy énekesek helyett táncosok számára komponálta őket: mindnek megvannak a maga áriái, duettjei, saját jelenetei. A klasszikus balett idealizált tánc, amelyben a balerina en pointe megpróbál elszakadni a földtől, függetlenedni a nehézkedési erőtől. Maga a balerina is idealizált: valósággal úszik a légben, lovagja imádja, fiatal és gyönyörű. A balerinát nagy ívű, büszke és érzéki dallamok kísérik, mint a Csipkerózsikában az adagio vagy A diótörő nagy pas de deux-je. ### Operái Csajkovszkij elítélően nyilatkozott az opera műfajáról, ennek ellenére mégiscsak szerette. Leveleiben nagy helyet foglalnak el az operával kapcsolatos reflexiók. Egyfelől „hamis művészetnek” nevezi, másfelől bevallja, hogy „van ebben a formában valami, ami leküzdhetetlenül vonz minden zeneszerzőt”. Csajkovszkij sosem volt forradalmár, s boldogan elfogadta a meglévő operai konvenciókat: „A színpadi zene stílusa meg kell hogy feleljen a jelenetfestésnek: legyen egyszerű, világos, színekben gazdag.” De a kor számos komponistájától eltérően, őt elsősorban a karakter érdekelte, s csak azután a hanghatás, jobban mondva bármilyen hatás. Olyan librettót akart, amely erőteljes emberi érzelmeket ábrázol, hogy zenéjével ezeket illusztrálhassa: „Semmilyen témáról nem tudok szeretettel és lelkesen zenét komponálni, akármilyen hatásos legyen is, ha a szereplők nem keltenek bennem élénk rokonszenvet. Ha nem szeretem, ha nem szánom őket úgy, ahogy az élő ember szeret és szánakozik...” A szeretet és a szánalom járja át az Anyegint, amelyben aligha találni egyetlen kifejezéstelen hangot; csupa szomorúság és édesség, és sokkal inkább éneklő opera, mint A pikk dáma. Talán ez a nyugodt szomorúság, az éles kontúrok hiánya akadályozta meg, hogy az Anyegin nagy siker legyen. Csajkovszkij hatásos szerepeket tudott írni, de énekeseit sosem látta el bravúráriákkal. A dal arra való, hogy kifejezze a jellemet és a hangulatot, nem pedig arra, hogy kizsákmányolja a hangszálakat. Verdi tudta, hogyan kell megőrjíteni a publikumot, Csajkovszkij viszont szüntelenül aláfogalmazott. Verdi és Wagner zeneileg könyörtelen, Csajkovszkij viszont minden operájában szelíd és engedékeny. Érthető hát, hogy kevésbé hatásos. Csajkovszkij elemezte Wagner operáit, és használ is néhány vezérmotívumot, de a maga elementáris módján. Semmi wagneri nincs az Anyeginben, és még kevesebb verdis. A Puskin elbeszélő költeményén alapuló opera ráadásul realisztikus képet ad az orosz társadalom bizonyos szeletéről. Az Anyegin ugyanaz operában, ami az irodalmi dráma műfajában a Cseresznyéskert. Anton Rubinstejn, a szentpétervári konzervatórium igazgatója és egyben tanára hamar felismerte tehetségét. Csajkovszkij vezényelni is megtanult, de valahányszor oda kellett állnia a zenekar elé, elfogta a félelem, és ez egész életében így maradt, pedig újra meg újra meghívták, hogy vezényelje el a műveit. Az volt a fixa ideája, hogy a feje legurul a nyakáról, ezért bal kezét az álla alá tette, hogy megtartsa a helyén. Nem csoda, hogy nem tartozott azok közé a karmesterek közé, akik inspirálni tudták a zenészeket. ### Zongoraművek Művészi pályája során több mint száz zongoraművet írt. Első műve egy kétrészes zongoramű volt, sőt utolsó alkotásai is azok voltak. Egy korai zongoraszonátájától eltekintve összes műve karakterdarab. Legismertebb műve az Op.37b. Évszakok (12 zongoradarab az év 12 hónapjára) viszont a legváltozatosabb és érdekesebb az 1893-ban írt Tizennyolc darab (Op.72). Noha művei néha kihívást jelentenek, egyszerűségük mégis arról tanúskodik, hogy az amatőr zongoristáknak íródtak. ### Dalok Noha 103 dalt írt, mégsem ezek alapozták meg hírnevét. Ezek a Liedek rendkívül változatosak és a líraitól az erősen drámai stílusjegyekig minden felfedezhető bennük. A legtöbb dal a mindennapokból inspirálódott, de akadnak közöttük népdalok és ünnepi keringők is. A legsikerültebbek a szerelemről és annak beteljesületlenségéről szóló művei. Csajkovszkij dalait a művészi egyszerűség, a dallamok változatossága és eredetisége. A dalok mintegy megelőlegezik a zeneszerző nagyobb hangvételű műveinek áriáit. A legnépszerűbb kompozíciók a Hat dal Turquety, Collin, Blanchecotte verseire (Op. 65.) valamint a hat dal Rathaus verseire (Op. 73.). ## Öröksége A zenetörténészek ma Csajkovszkijt azon első orosz zeneszerzőnek tartják, akinek sikerült teljes mértékben elsajátítani a Beethoven és Schumann által megalapozott európai zenei hagyományokat. Tette ezt úgy, hogy közben nem mondott le a sajátos orosz miliőről, amelyben élt és alkotott. Holden és számos neves zenetörténész úgy tartja, hogy a valódi orosz klasszikus zene Csajkovszkijjal vette kezdetét, hiszen az őt megelőző zeneszerzők, elsősorban az Ötök az orosz ortodox egyház zenei hagyományaira építve alkottak, figyelmen kívül hagyva az európai zeneelméleti kánonokat. Csajkovszkij nagy utódának Igor Sztravinszkijt tartják, aki a 20. század kiemelkedő orosz zeneszerzője, és akinek munkáiban érződik nagy elődjének hatása. Orosz zenetörténészek véleménye szerint Csajkovszkij volt az első, aki hazájának zenéjét az európai színpadokra is eljuttatta, valóban ő volt az első orosz zeneköltő akinek műveit az európai nagyközönség is megismerte. ## Művei magyarul - Onegin Eugen, szöveg: Puskin nyomán Csajkovszky Péter, fordítás: Várady Sándor, Operaház, Budapest, 1901 - Onegin – Lírikus jelenetek, zene Csajkovszky Péter, Puskin verses regénye nyomán, fordítás: Várady Sándor, Müller Nyomda, Budapest, 1902 - Anyégin, szöveg: Puskin nyomán Pjotr Iljics Csajkovszkij, fordítás: Blum Tamás, Zeneműkiadó, Budapest, 1959, (Operaszövegkönyvek) [^1]:

Dzsedkaré Iszeszi

Dzsedkaré Iszeszi (ógörögül: Τανχέρης, átírással: Tankhérész) ókori egyiptomi fáraó, az óbirodalmi V. dinasztia uralkodója az i. e. 25–24. század körül. Menkauhórt követte a trónon, őt magát pedig Unisz váltotta Egyiptom élén. Kapcsolata mind elődével, mind utódával máig tisztázatlan, ám egyiptológusok a közte és Unisz közötti problémamentes hatalomváltásból arra következtetnek, hogy Unisz Dzsedkaré fia lehetett. Dzsedkaré valószínűleg több mint negyven évig ült Egyiptom trónján, uralkodása az Óbirodalom új korszakának kezdetét jelentette. Uszerkaf, az V. dinasztia alapítója óta először nem építtetett Rének szentelt naptemplomot, ami talán Ozirisz növekvő társadalmi fontosságának bizonyítéka. Dzsedkaré a hivatali címek rendszerének létrehozása óta először átalakította az egyiptomi államszervezetet is. Megreformálta még az abu-szíri királyi temetőben nyugvó elődei halottkultuszát és templomaik papságát. Értékes nyersanyagokért Dzsedkaré több expedíciót is indított: rézért és türkizért a Sínai-félszigetre, aranyért és dioritért Núbiába, tömjénért Punt mesebeli földjére. Az egyik ilyen bányászati felfedezőút volt az első, amelynek sikerét az egyiptomi történelemben először az út előtt jóslással próbálták megjövendölni és bebiztosítani. Núbiát, amely a nub avagy arany egyiptomi szóból származtatható, először Dzsedkaré uralkodása alatt nevezték így. Fenntartotta a kereskedelmet a levantei partvidékkel, Kánaánba rajtaütéseket és kisebb hadjáratokat szervezett. Dzsedkaré sírja egy szakkarai piramis, amely a Nefer Dzsedkaré, azaz Dzsedkaré gyönyörű/jóságos nevet kapta. A piramis ma romokban áll, mivel még az ókorban elhordták az azt védő külső kőréteget. Dzsedkaré múmiája azonban a sírkamrában volt, amikor azt az 1940-es években felfedezték. A múmián végzett mérésekkel régészek megállapították, hogy a fáraó az ötvenes éveiben hunyt el. Halála után Dzsedkarét halotti kultusz övezte az Óbirodalom végéig, a VI. dinasztia során pedig különösen nagy tiszteletben tartották, a dinasztia fáraói jelentős áldozatokat ajánlottak fel halotti templomának. Régészeti leletek arra utalnak, hogy halotti kultusza az Újbirodalom során is fennmaradt. Az egyiptomiak tudatában Ptahhotep vezír királyaként is tovább élt. Ptahhotep volt Ptahhotep intelmeinek állítólagos szerzője, amely az egyiptomi intelemirodalom egyik legkorábbi alkotása. A fáraó reformjait több történész és egyiptológus negatívan ítéli meg. Dzsedkaré decentralizációs politikája egy hűbérállamhoz hasonló rendszert hozott létre, ahol a régiók és azok adminisztrátorai egyre terjedő hatalommal bírtak. Az ezen a véleményen lévő történészek szerint a hatalmi egyensúly ilyennemű megváltozása nagyban hozzájárult az Óbirodalom összeomlásához az első átmeneti kor hajnalán, Dzsedkaré után körülbelül kétszáz évvel. Vannak azonban olyan kutatók is, akik szerint Dzsedkaré reformjai ellenére hivatalnokok soha nem jutottak akkora hatalomhoz, hogy az a fáraó hatalmával vetekedett volna. ## Tanúsítványok ### Korabeli források Dzsedkaré uralmáról több korabeli forrás tanúskodik. A nevét viselő régészeti leletek az uralma alatti kereskedelemről és államszervezetről nyújtanak a jelenkor számára információt. Ezen leletek ma szerte a világ múzeumaiban tekinthetők meg, többek között a párizsi Louvre-ban, a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban és a berlini Egyiptomi Múzeumban. Dzsedkaré számos udvaronca, hivatalnoka és családtagja sírját fedezték fel Gízában, Szakkarában és Abu-Szírben, amelyek beszámolnak a fáraó közigazgatási reformjairól. A sírok falfeliratai néhány esetben a király által hivatalnokainak küldött és őket magasztaló leveleket is jegyzik. Az abuszíri papiruszok jelentős források Dzsedkaré uralkodásáról. A papiruszok 24 évet felölelő közigazgatási irományok, amelyek eddig Noferefré és Noferirkaré fáraók és II. Hentkauesz királyné halotti templomaiból kerültek elő. ### Történelmi források Dzsedkaré neve négy egyiptomi királylistán szerepel, ezek mind az Újbirodalom idején születtek. A legkorábbi a karnaki királylista III. Thotmesz idejéből, ezen Dzsedkaré az ötödik említett fáraó. Az I. Széthi alatt született abüdoszi listán Dzsedkaré a 32., a szakkarai kövön, ahol feltehetően az írnok hibájából Maatkaré néven van feljegyezve, a 31. A II. Ramszesz korabeli torinói királylistán Dzsed néven szerepel a lista harmadik oszlopában 24-ként. Neve valószínűleg azért nem teljes, mert a lista alapjául szolgáló dokumentum maga is hiányos lehetett. A torinói lista egyébként 28 éves uralmat tulajdonít neki. A fenti forrásokon kívül Dzsedkaré neve a XII. dinasztiából származó Prisse-papiruszon is felbukkan. Ez a papirusz tartalmazza Ptahhotep, Dzsedkaré egyik vezírének intelmeit, amely Dzsedkarét Iszeszi néven szólítja. Dzsedkaré továbbá valószínűleg a Manethón által II. Ptolemaiosz idején írt Aegüptiakában is megjelenik. Az Aegüptiaka egyetlen példánya sem maradt fenn, csupán Kaiszareiai Euszebiosz és Sextus Julius Africanus későbbi írásain keresztül ismerjük. Manethón művére hivatkozva Africanus számol be egy Tankhérész nevű fáraóról, aki az V. dinasztia nyolcadik, utolsó előtti fáraójaként 44 éven keresztül ült Egyiptom trónján. Ebből az feltételezhető, hogy Tankhérész Dzsedkaré hellenizált neve. ## Időrend Történelmi források és régészeti leletek alapján szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy Dzsedkaré az V. dinasztia nyolcadik, utolsó előtti fáraója volt. Az is szinte biztos, hogy Menkauhór és Unisz uralma között ült a trónon. Ezzel ellentétben uralkodásának hosszában az egyiptológusok körében nincs egyetértés. A 24 évet lefedő abuszíri papiruszok több helyen említik Dzsedkaré uralkodását, valamint több királyi pecsétet és feliratot is tartalmaznak, ami viszonylag hosszú uralmat sejtet. A torinói királylista olvasata alapján Dzsedkaré 28 évig ült Egyiptom trónján, ám több forrás még ennél is hosszabb uralkodásra utal. Régészeti leletek, mint egy ma a Louvre-ban kiállított alabástrom váza, beszámolnak Dzsedkaré szed-ünnepéről, amelyet leggyakrabban a fáraó 30. uralkodási évében ünnepeltek először. Az egyik abuszíri papiruszon a 22. számlálás éve, ahet évszak IV. hónapjának 12. napja dátum szerepel. Ez az utolsó ismert időpont Dzsedkaré uralkodásából, és 32—44 év közötti uralmat jelent attól függően, hogy Dzsedkaré alatt a hagyományos egyiptomi vagyonösszeírást két- vagy másfél évente tartották. A 44 éves uralkodás megegyezik a Manethón által Dzsedkarénak tulajdonított uralommal, bár ez kutatók szerint véletlen egybeesés lehet. Becslések alapján így Dzsedkaré legalább 33 évig uralkodott, és ha a vagyonösszeírást a kor szokásai alapján rendszeresen kétévente tartották, akkor esetleg 44 évig is Egyiptom trónján ülhetett. Dzsedkaré ezek alapján az V. dinasztia leghosszabb ideig uralkodó fáraója volt. ## Család ### Szülők Dzsedkaré szülei ismeretlenek, ezért az egyiptológusok nem biztosak abban, hogy Dzsedkaré milyen kapcsolatban állt két elődével, Menkauhórral és Niuszerrével. Több kutató szerint Dzsedkaré Menkauhór fia volt, mások úgy vélik, hogy Dzsedkaré és Menkauhór mindketten Niuszerré fiai voltak. Megint más régészek úgy gondolják, hogy Dzsedkaré és Menkauhór unokatestvérek voltak, mivel Dzsedkaré Niuszerré, Menkauhór pedig Noferefré fia volt. Dzsedkaré édesanyjának kiléte ugyanígy ismeretlen. ### Királynék Dzsedkaré főfelesége valószínűleg Szetibhor volt. Szetibhor nevére régészek 2019-ben bukkantak rá a Dzsedkaré sírjától északkeletre fekvő nagyméretű piramiskomplexumban végzett ásatáson. A falvéset szerint címei aki látja Hóruszt és Széthet, a jogar úrnője, a nagy kegyben álló, a király szeretett felesége voltak. Régészek szerint mindig is több jel utalt arra, hogy ez a sír a fáraó egyik fontosabb hitvesének épült, ezen királyné neve azonban eddig ismeretlen volt az utókor számára. Szetibhoré volt a legnagyobb óbirodalom korabeli piramis, amelyet királynénak építtettek. A piramis elhelyezkedése a fáraó sírjához közel a királyné fontosságát tükrözte. A sírkomplexum ezenfelül olyan jellegzetességekkel rendelkezett, amelyek csaknem kizárólag királysírokban voltak megtalálhatók. A sír így például egy hozzá tartozó kisebb piramissal és halotti templommal együtt épült, a halotti templomba felvonulási út vezetett, a templom maga pedig bejárati csarnokból, nyitott udvarból és négyszögletes belső előszentélyből is állt. Mindezen jelek arra utalnak, hogy Szetibhor kiemelkedő szerepet játszott Dzsedkaré életében, jelentős mértékben hozzájárulhatott például Dzsedkaré trónrakerüléséhez. Szetibhor nevének fellelése előtt egyiptológusok úgy tartották, hogy a király sírja melletti piramist eredetileg IV. Mereszanh királynénak szánták, akit Dzsedkaré főfeleségének tartottak. Végül azért temethették egy kisebb szakkarai masztabasírba, mert kegyvesztett lett. Mások szerint azonban IV. Mereszanh az előző király, Menkauhór felesége volt. ### Fiúgyermekek Neszerkauhór az egyetlen, akiről bizonyosan tudjuk, hogy Dzsedkaré fia volt. Róla leletek a király testéből való legidősebb szeretett fiúként emlékeznek meg. Neszerkauhór egyaránt viselte az iri-pat rangot, ami arról tanúskodik, hogy fontos szerepet játszott a királyi udvarban, illetve az ötök legnagyobbja Thot templomában címet, ami pedig arra utalhat, hogy vagy vezír vagy ahhoz hasonló posztot is betöltött. Neszerkauhóron kívül arra is van közvetlen bizonyíték, hogy Raemka és Kaemtjenent hercegek is Dzsedkaré fiai voltak. Erre főként a szakkarai sírjuk kora és elhelyezkedése utal. Kaemtjenent sírjának falán említik Rasepszeszt, aki Dzsedkaré egyik vezíre volt. Raemka a király testéből való fiú címet viselte, amelyet szinte kivétel nélkül a király közvetlen családi kötelékéből származó hercegek kaphattak csak meg. Több egyiptológus szerint Raemka és Kaemtjenent sírjainak helyzete arra utal, hogy a nem messze eltemetett IV. Mereszanh fiai voltak, aki így feltételezhetően Dzsedkaré egyik felesége lehetett. Ezen családi viszonyok azonban vitatottak, főleg Kaemtjenent esetében, mivel az általa bírt a király fia titulus gyakran csak tiszteletbeli cím volt és nem utalt valódi apa-fiú kapcsolatra. Iszeszi-anh, egy másik magas rangú tisztviselő is Dzsedkaré fia lehetett. Nevének jelentése Iszeszi él. Iszeszi-ankh és Kaemtjenent sírjának közelsége és címeik hasonlósága is arra utalhat, hogy testvérek és IV. Mereszanh fiai voltak, vagy hogy Iszeszi-ankh Kaemtjenent fia volt. Bár Kaemtjenenthez hasonlóan Iszeszi-anh és hordta a király fia címet, ám egyiptológusok az ő esetében is arra következtetnek, hogy ez a cím mindössze szimbolikus jelentőségű volt és nem utalt vérrokonságra. Egyiptológusok szerint ezenfelül az őt Egyiptom trónján követő Unisz is Dzsedkaré fia volt, bár erre nincs régészeti bizonyíték. Az apa-fiú kapcsolatra az utalhat, hogy a kettőjük közötti hatalomátvétel minden jel szerint problémamentes volt. Erről közvetetten az abuszíri papiruszok tanúskodnak. Közvetett bizonyíték Unisz sírjában is megtalálható, amelynek falfelirataiból kiderül, hogy számos tisztviselője az Iszeszi nevet viselte: ez legalább arra utal, hogy Unisz nem tekintett ellenszenvvel Dzsedkaréra. ### Lánygyermekek Régészek Dzsedkaré több lánygyermekét is azonosították a király testéből való lánya cím használata és sírjaik kora alapján. Lányai voltak Hekeretnebti, aki az Iszeszi szeretettje címet is viselte, rajta kívül még Meret-Iszeszi, Hedzsetnebu, és Nebtiemnoferesz. Kevésbé tisztázott kapcsolata Hentkauesszel, aki a király testéből való lánya címet hordta és Szenedzsemib Mehi vezírhez ment feleségül. Nem világos azonban, hogy Hentkauesz titulusa valódi apa-lánya kapcsolatra utalt-e. ## Uralkodás Dzsedkaré trónra lépésével új korszak köszöntött be az egyiptomi Óbirodalomban. Uszerkaf nagyjából 80 évvel korábbi uralma óta elsőként Dzsedkaré nem építtetett Ré napistennek szentelt templomot. Ez valószínűleg annak eredménye, hogy a kései V. dinasztiában Ré kultusza veszített fontosságából, és helyét Ozirisz, a túlvilág és a halottak istenének hódolata vette át. Ozirisz megnövekedett tisztelete a fáraó társadalombeli szerepének megváltozását tükrözi: a király elvesztette kizárólagos uralmát a halálon túli élet felett, a túlvilági élet így a királyi családon kívülieknek is elérhetővé vált. Ozirisz fontosságát mi sem mutatja jobban, hogy Dzsedkaré piramisában található Ozirisz legkorábbi megmaradt ábrázolása. Ezenfelül Unisz, Dzsedkaré utódának piramisában jelentek meg elsőként a piramisszövegek, amelyek Ozirisz egyik legkorábbi említését tartalmazzák, és a halott fáraó Ozirisz világába való átkelését hivatottak elősegíteni. Ozirisz kultuszának tükrében érdemes megjegyezni azt is, hogy Dzsedkaré egyetlen ismert szobrát Ozirisz abüdoszi templomában fedezték fel. A vallási élet Dzsedkaré korabeli megváltozásának másik jele a királyi temető áthelyezése Abu-Szírból, ahol Szahuré kora óta temetkeztek a királyok, Szakkarába, ahol Menkauhór, Dzsedkaré és Unisz építtették piramisaikat. A királyi temető áthelyezése Abu-Szírból és a nagytemplomok építésének felhagyása lehet, hogy összefügg, mivel a Dzsedkaré előtti fáraók naptemplomaikat épp Abu-Szírben építtették. ### Belföldi reformok Dzsedkaré uralkodása alatt jelentős reformokat hajtott végre az államigazgatás és a papság terén. Az államot valószínűleg azért szervezte át, mert a fáraó úgy vélte, hogy a birodalom hivatalnokai túl nagy befolyásra tettek szert. Dzsedkaré több változást rendelt el az abu-szíri királyi temető templomainak halotti kultuszaiban. A változások főként a papok címeinek és a magas rangú állami tisztviselők rangjainak megváltoztatásában láthatók, amelyeket a bevezetésük óta Dzsedkaré idején reformáltak meg először. A királyi piramisok papságait átszervezték, a papok címét pedig megváltoztatták a király papjáról a piramis papjára, ám meglehet, hogy ezt a változást még Niuszerré idején vezették be. A királyi családhoz tartozó hercegeknek visszakapták az V. dinasztia elején elveszett közigazgatási posztokhoz való jogukat. Dzsedkaré reformjai által a vezírek szerepe jelentősen nőtt. Új rangokat viselhettek, például iri-pat (az elit tagja vagy örökletes nemes) vagy hati-a (a legelterjedtebb fordítás szerint gróf), és a királyi írnokok felügyelőjeként a vezírek az írnokok hivatalának irányítói is lettek. Az új címekkel egyetemben a vezírek egyre nagyobb szereppel bírtak az államigazgatás terén. Dzsedkaré egyik vezére, III. Szesemnofer megkapta a király vér szerinti fia címet is, a kor egyik nagyobb megtiszteltetését és a legfontosabb címet, amelyet általában a királyi család tagjai viselhettek. Mindazonáltal Szesemnofer szülei minden valószínűség szerint nem a királyi vérvonalból származtak. Dzsedkaré uralkodásától kezdve II. Teti uralmáig a vezírek a királyi fegyverek felügyelői is voltak. Uralkodása alatt összesen hat vezírt nevezett ki. Egyidejűleg három vezír szolgált a király reformjai értelmében: kettő a memphiszi régióban és egy Abüdoszban Felső-Egyiptom kormányzójaként. Dzsedkaré az abüdoszi kormányzón keresztül próbálhatott közvetlenebb befolyással bírni a Felső-Egyiptomban egyre erősödő helyi elitek fölött. A két memphiszi vezír pedig különféle felelősséggel bírt, és a régészeti leletek alapján feltételezhető, hogy egyik az idősebb vezírt általában a másik fiatalabb vezír követte posztján. Az alacsonyabb rangú hivatalnokok vesztettek befolyásukból a késői V. dinasztiában, és az előző korszakokkal ellentétben gyakran egyszerre csak egy hivatalt tölthettek be. Olyan alacsonyabb rangú titulusok, mint a magtár felügyelője, a királyi munkálatok felügyelője vagy a kincstár felügyelője teljesen eltűntek az írott forrásokból, valamikor Dzsekdaré és II. Teti uralkodása között. Az alacsonyabb rangú hivatalok megkurtítása és azok befolyásának megcsappanása eredményeként az államigazgatás élén állók, így főként a vezírek sokkal nagyobb hatalommal bírtak, mint korábban. Ezzel egyidejűleg a régiók adminisztrációját megerősítették, és a régiók nagyobb függetlenségre tettek szerint a központi kormánnyal szemben. A régiók megerősödésének egyik példája a délen fekvő Abüdoszban székelő vezír megjelenése. Ezenfelül a régiókat felügyelő nomarkhészek új feladatokat kaptak, amelyeket korábban a központi memphiszi államszervezet hivatalnokai végeztek el. Ilyen feladatok közé tartozhatott a magtárak vagy a királyi munkálatok felügyelete. ### Építkezések Dzsedkaré legnagyszabásúbb építkezése saját szakkarai piramisának és a hozzá tartozó templomoknak az építése volt. Dzsedkaré ezenfelül felújíttatta előde, az V. dinasztiabeli Niuszerré fáraó abu-szíri sírkomplexumát. A felújítási munkákról egy mára megsérült felirat tanúskodik, amely valószínűleg részletezte Dzsedkaré tevékenységét Niuszerré épületei körül. Dzsedkaré uralkodásának második felében további építkezésekre került sor Abu-Szírben, miután a királyi család több tagja furcsa módon itt temettette el magát, és nem Dzsedkaré piramisának közelében. Itt temették el többet között Neszerkauhór herceget, valamint Hedzsetnebu és Hekeretnebti hercegnőket. Egy a Szenedzsemib Inti vezírnek címzett rendeletben, amelyet később Szenedzsemib masztabasírjának falára írtak, Dzsedkaré elrendelte, hogy a királyi palotában díszítsék fel Hathor istennő kápolnáját. Ezt a Hathor-kápolnát valószínűleg Dzsedkaré idején építették. Dzsedkaré halálakor valószínűleg befejezetlenül hagyott néhány építkezést. Erre az utalhat, hogy a nevét viselő több kődarabot újrahasználtak Unisz piramisának építésekor. Az ismeretlen, hogy eredetileg hol tervezték ezeket használni. ### Kereskedelem Egyiptom Dzsedkaré uralma alatt folytatta a kereskedelmet Levantével, bizonyos leletek alapján még akár a jóval északabbra fekvő Anatóliával is. Ma a bostoni Szépművészeti Múzeumban van kiállítva egy aranyból készült, henger alakú pecsét, amely Dzsedkaré és Menkauhór fáraók nevét viseli. Az ehhez felhasznált arany Anatólia nyugati részén, az Égei-tengerhez közeli Pactolus folyó völgyéből származhat, ami az V. dinasztia hosszú távú kereskedelmi kapcsolatait tanúsíthatja. Az arany ilyennemű származása azonban nem bizonyított. Egy Bübloszban előkerült töredezett kőedény, amely a Dzsedkaré, Felső- és Alsó-Egyiptom királya örökké él mondattal van díszítve, arra utal, hogy Egyiptom Dzsedkaré alatt kereskedett ezzel a ma Libanon partján fekvő várossal. Ezenfelül Ini, a VI. dinasztia egyik tisztviselőjének sírjában felfedezett felirat is tanúskodik a Dzsedkaré által Bübloszba küldött egyiptomi kereskedőkről. Az Ini sírjának falán található egyik felirat azt beszéli el, hogy Ini miként utazott a városba ónért, ólomért és lazúrkőért I. Nemtiemszaf fáraó nevében, és megemlíti, hogy hasonló kereskedelmi utakra Dzsedkaré uralkodásakor is sor került. Az egyiptomi kereskedelem Dzsedkaré korában az országtól délre is kiterjedt. A fáraó expedíciót küldött Punt legendás földjére, hogy az egyiptomi templomokban füstölőként használt mirhát hozzanak vissza. Dzsedkaré Puntba küldött kereskedőiről egy 100 évvel később, Horhuf által II. Pepinek küldött levél is tanúskodik. Horfuh azt írta uralkodójának, hogy egy pigmeust is visz vissza magával, ilyen esetre a levél szerint utoljára Dzsedkaré alatt került sor. Dzsedkaré punti expedícióját a király nevével egyetemben egy korabeli falfelirat is jegyzi, amelyet Núbia deli részén, Asszuántól mintegy 150 km-re délre fedeztek fel. ### Bányászat A Sínai-félszigeten található Vádi Magarában régészek három vagy négy, Dzsedkaré korából származó, sziklába vésett feliratot találtak ott, ahol a IV., az V. és a VI. dinasztia során egyiptomiak rezet és féldrágaköveket bányásztak. Nem tisztázott, hogy ebből két faragás ugyanabból a mára sérült feliratból származik, vagy mindig is két külön felírás volt. A leletek türkizért küldött három felfedezőutat örökítenek meg. Az elsőre Dzsedkaré 3. vagy 4. vagyonösszeírása, tehát uralkodásának feltehetően 6. vagy 8. évében került sor. A felirat leírja, hogy a bányászati expedíció az istenek kegyelméből hogyan érkezett meg a türkiz-hegyekhez, miután Nehenré templomában az expedíció sikeréért az istenek áldását kérték (a Nehenré templom az Uszerkaf által építtetett naptemplom volt). Ez a leírás feltehetően az első olyan expedíciót örökíti meg, amelynek sikerét jóslással próbálták megjövendölni és bebiztosítani. Egy másik felirat szerint Dzsedkaré 9. vagyonösszeírása, azaz uralkodásának körülbelül 18. évében a fáraó egy 1400 fős expedíciót küldött erre a területre, hogy leigázzák a helyieket és rezet bányásszanak. A Szuezi-öböl nyugati partján fekvő Ain Szukhna kikötőjében fellelt, Dzsedkaré nevét viselő papiruszok és pecsétek alapján a Szuezi-félszigetre menő bányászati expedíciók ebből a városból indultak ki. A kikötővárost homokkőbe vájt termek alkották, amelyek mind lakhelyekként, mind raktárakként szolgáltak. Az egyik ilyen terem falán található felirat egy türkizért indított másik expedícióról számol be a 7. vagyonösszeírás, Dzsedkaré uralmának valószínűleg 14. évéből. Régészek 2017 során több mint 220, Dzsedkaré nevét viselő agyagpecsétet fedeztek fel Edfuban, Felső-Egyiptom déli részén. A pecsétek rézérccel és núbiai cserépedényekkel együtt kerültek elő két nagyobb épületben, Edfu egy újonnan felfedezett negyedében. Edfu, amelyet az ókori Egyiptomiak Behdetnek hívtak, valószínűleg a keleti sivatagokba és a Vörös-tenger partjára küldött expedíciók kiindulópontja volt Dzsedkaré idején. Egyiptomtól délre Dzsedkaré legalább egy expedíciót küldött a helyi dioritbányákba, Abu Szimbeltől 65 km-re északnyugatra (az ezekben a bányákban kitermelt kő valójában a gneisz kétfajta változata, ám egyiptológusok hibásan dioritként hivatkoznak rá). Dzsedkaré nem az első és egyetlen fáraó volt, aki kihasználta ezen bányákat: már a IV. dinasztia alatt is használva volt, és későbbi korok, így a VI. dinasztia és a Középbirodalom királyai is kiaknázták a terület nyersanyagait. Dzsedkaré a Keleti-sivatag és Núbia aranybányáit is kihasználta. „Az arany földje” kifejezést, ami az egyiptomiak számára Núbiát jelentette, először Dzsedkaré halotti templomának falára vésték. Innen ered Núbia modern neve, mivel a nub egyiptomiul aranyat jelent. ### Hadviselés Dzsedkauré uralma alatt Egyiptom és szomszédai kapcsolata nem volt teljes mértékben békés. Régészek egy Dzsedkaré korabeli sírban találták egy város ostromának legkorábbi ismert ábrázolását. A sírfalon egyiptomi katonák láthatók, amint létrák segítségével megmásszák egy erőd falait. Az Óbirodalom második felében, így Dzsedkaré uralma alatt is az egyiptomiak gyakran indítottak rajtaütéseket Kánaánba, ám azt nem próbálták teljesen leigázni vagy átvenni felette a hatalmat. ## Piramis Dzsedkaré a piramisát Szakkara déli részén építtette. Az egyiptomiak a piramist Nofer Iszeszi vagy Nofer Dzsedkaré néven említették, amelynek jelentése Iszeszi gyönyörű/jóságos vagy Dzsedkaré gyönyörű/jóságos. A piramis mai neve Haram as-Savváf (arabul: هَـرَم ٱلـشَّـوَّاف) avagy őrszempiramis, mivel a Nílus-völgyének határán áll. A piramis eredetileg hat vagy hét lépcsőzetből állt, amelyek szabálytalan és durván csiszolt mészkőblokkokból és habarcsból készültek. Ma ebből már csak három lépcsőzet áll. A piramis magját turai mészkővel burkolták, ezeket már az ókorban elhordták. Felépítésének idején a piramis 52 méter magas és 78,75 méter széles volt, 52 fokos dőlési szöggel. A piramis belsejében régészek egy szinte teljesen ép múmiát találtak a fáraó szarkofágjában. Az 1940-es évek közepén a kutatók által a múmián végzett vizsgálatok alapján Dzsedkaré valószínűleg az 50. és 60. életéve között hunyt el. ## Hagyaték ### Reformok hatása Néhány egyiptológus szerint Dzsedkaré reformjaival gátat akart vetni az V. dinasztia első felében egyre nagyobbra növő központi kormányzat további terjeszkedésének és a hivatalnokok gyarapodó politikai és gazdasági befolyásának. Többen így Dzsedkaré uralkodásától számítják a királyi központi hatalom meggyengülését, miközben a reformok hatására a kormányzat legmagasabb rangú tisztviselői és a régiók adminisztrátorai egyre gyarapodó hatalommal bírtak. Egyiptom fokozatosan decentralizáltabbá vált, a népesség egyre inkább függött a helyi hivatalnokoktól, mint a központi kormányzattól. S mivel számos hivatalt, köztük a vezíri posztot is örökölni lehetett, többen úgy vélik, hogy Dzsedkaré reformjai egyfajta feudális rendszert hoztak létre, amelyben egy maroknyi erőskezű hivatalnok tartotta kezében az uralmat. Ezt jól tükrözik a Dzsedkaré vezírei által építtetett nagyszabású masztaba sírok. Dzsekdaré reformjai bár a hivatalok és hivatalnokok jogerejét voltak hivatottak korlátozni, hosszú távon sikertelennek bizonyultak. Bizonyos kutatók számára a reformok kudarca jelentősen hozzájárult az Óbirodalom bukásához mintegy 200 évvel Dzsedkaré halála után. Mások szerint az összeomlás oka máshol keresendő, mivel a hivatalnokok hatalma és tekintélye soha meg sem közelítette a fáraóét. ### Halotti kultusz #### Óbirodalom Dzsedkarét halála után halottkultusz övezte, amely 200 évig, az Óbirodalom bukásáig fennmaradt. Még élete során több mezőgazdasági birtokot hozatott létre, hogy azok halála után a szükséges készletekkel és kellékekkel lássák el kultuszát. Néhány birtok neve máig fennmaradt Dzsedkaré udvaroncai és tisztviselői sírjainak falain: ezek nevei Rá kívánja, hogy Iszeszi éljen, Heket kívánja, hogy Iszeszi éljen, Iszeszi tökéletesen felülmúl, Dzsedkaré mnza-edénye, Iszeszi tökéletesen kedvezett, Szesat életet ad Iszeszinek, Iszeszi ká-ja előbbrevaló, az uralom Iszeszié, munka Iszeszi parancsából, Básztet óhajtja, hogy Iszeszi éljen, Hórusz halhatatlanná teszi Iszeszit, Iszeszi felajánlásai és Iszeszi az, aki szereti az életet. A VI. dinasztia alatt Dzsedkarét a jelek szerint nagy tiszteletben tartották. I. Nemtiemszaf fáraó piramiskomplexumát Dzsedkaréhoz közel választotta építtetni, ami a király megbecsülését szimbolizálhatja. Az I. Nemtiemszaf vagy II. Pepi uralma idejéről származó dél-szakkarai kő Dzsedkaré kultuszának küldött nagyvonalú felajánlásokról ír. Dzsedkaré ezenfelül a kor több irodalmi forrásában is felbukkan. Horhuf és Ini sírjainak falai elbeszélik, hogy e két tisztviselő hogyan vezetett expedíciót Puntba és Bübloszba I. Nemtiemszaf és II. Pepi alatt, és hogy felfedezőútjaik mennyiben hasonlítottak a Dzsedkaré által indítottakhoz. #### Újbirodalom Dzsedkaré halotti kultusza az Újbirodalom idején újra felvirágzott. Dzsedkaré szerepel például a korszak korai évtizedeiből származó karnaki királylistán, amelyet III. Thotmesz készíttetett. A lista célja nem az összes fáraó felsorolása volt, hanem csak azoké, akiket III. Thotmesz meg akart tisztelni és akiknek áldozatokat akart felajánlani. Dzsedkaré az Újbirodalom későbbi szakaszában is felbukkanni látszik. Egy Mehu nevű pap XIX. vagy XX. dinasztiából származó szakkarai sírja tartalmaz egy domborművet, amelyen több elhunyt fáraó áll három isten előtt. A fáraók között van Dzsószer és Szehemhet a III. dinasztiából és Uszerkaf, az V. dinasztia alapítója. Az őket követő negyedik fáraó neve megsérült, de a legtöbb egyiptológus szerint Dzsedkaréé, sokkal kevésbé valószínűsíthetően Sepszeszkaréé. A dombormű Mehu személyes hitvilágát tükrözi, aki az ősi királyokat kérte, hogy imádkozzanak érte az istenek előtt. Egyiptológusok ebben Dzsedkaré társadalmi elismerését látják. ## Név, titulatúra

Hongkong

Hongkong különleges közigazgatási terület, röviden Hongkong a Kínai Népköztársaság két különleges közigazgatási területének egyike (a másik Makaó), 263 szigetből álló városállam, bár a köznyelvben gyakran egyszerű városként értelmezik. A Dél-kínai-tenger határolja. Területe Budapest kétszeresét teszi ki, míg lakossága Magyarország népességének körülbelül kétharmada. A Föld egyik legsűrűbben lakott területe, lakóinak 93,6 százaléka kínai nemzetiségű, akiknek nagy része a szomszédos tartományból származik. Az első ópiumháború (1839–1842) után a Brit Birodalom fennhatósága alá került, először csak a Hongkong-sziget, majd 1860-ban a Kaulung-félsziget, és 1898-ban az Új területek is. A második világháborúban japán megszállás alá került. A háború után ismét a Brit Birodalom részét képezte, 1997-ben csatolták vissza Kínához. Az 1970-es évektől 2006-ig Hongkongban a „pozitív be nem avatkozás” elnevezésű gazdasági politikát követték. A gyarmati időszak jelentősen befolyásolta Hongkong kultúráját, amelyről gyakran állítják, hogy benne „találkozik Kelet és Nyugat”. Ugyancsak a gyarmati befolyásnak köszönhetően Hongkong oktatási rendszere egészen 2009-ig a britekét követte. A kínaitól eltérő, sajátos jogrendszere van – Alaptörvénynek (Basic Law) nevezett alkotmánnyal –, saját pénzneme és bevándorlási törvényei, továbbá saját közúti forgalmi szabályai (továbbra is a bal oldalon vezetnek). Csak a honvédelmi és diplomáciai ügyekben kötődik szorosan a Kínai Népköztársasághoz. Egyike a világ vezető kereskedelmi és gazdasági központjainak, kapitalista gazdasági rendszerrel. A hongkongi dollár 2010-ben a világ 8. legtöbbet kereskedett devizája volt. Az egy főre jutó jövedelem tekintetében Hongkong a világ élvonalába tartozik. Híres többek között filmművészetéről, a harcművészetekről, a kantopop zenéről, a kínai és nyugati elemeket változatosan ötvöző konyhájáról és felhőkarcolóiról. ## Nevének eredete és jelentése A Hongkong név a kantoni nyelvű, „illatos kikötő” jelentésű 香港 () szóösszetétel megközelítő ejtésének fonetikus átírásából származik. 1842 előtt a név a mai -öbölre utalt, ami az -sziget és a Hongkong-sziget déli része között található. Ez volt az első helyszínek egyike, ahol az angol hajósok helybéli halászokkal találkoztak. Az öböl illatos elnevezésének egyik oka lehetett például, hogy itt torkollik a tengerbe az édesvizű Gyöngy-folyó, de elképzelhető, hogy a kikötő menti gyárak exportra várakozó tömjénszállítmányai miatt kapta a nevét. Az 1842-ben megkötött nankingi szerződés volt az első hivatalos dokumentum, ahol a Hongkong név már az egész szigetet jelölte. ## Földrajza és klímája Hongkong Kína déli partvidékén helyezkedik el, 60 km-rel keletre Makaótól, a Gyöngy-folyó deltájának túloldalán. Keleten, délen, nyugaton a Dél-kínai-tenger, északon határolja. Hongkong teljes területe 1104 km2, amely magába foglalja az Új területeket, a Hongkong-szigetet, , valamint több mint 200 tengeri szigetet, melyek közül a legnagyobb. A déli körzetben található a világ egyik legsűrűbben lakott szigete. A terület nagy része dombokból, erdős hegyvonulatokból és nagyon meredek lejtőkből áll, 40%-a állami park, vagy természetvédelmi terület, a beépíthető terület mindössze 25%. Legmagasabb pontja a 957 méter magas . Annak ellenére, hogy Hongkong erősen urbanizálódott terület, több programot is működtetnek a természet értékeinek megőrzésére, és megfelelő mennyiségű zöld terület kialakítására. A környezettudatosság egyre inkább meghatározó a növekvő légszennyezés miatt. A városi szmog 80%-a Hongkongon kívülről, a Gyöngy-folyó deltájának másik feléről származik. A Ráktérítőtől kissé délre fekvő Hongkong éghajlata nedves szubtrópusi éghajlat. A nyár forró és nyirkos, időnként előfordulhatnak záporok és nagyobb viharok is, ilyenkor meleg levegő érkezik a térségbe délnyugatról. Ilyenkor csaphatnak le legnagyobb valószínűséggel tájfunok, melyek áradásokat és földcsuszamlásokat okozhatnak. A tél általában napos, február felé kezd felhősödni. Ilyenkor jöhetnek északról hidegfrontok, amelyek erős, hideg szelet hoznak magukkal. A legkellemesebb évszak a változékony időjárású tavasz, illetve az ősz, amikor a napos időhöz kevés csapadék társul. Hongkongban az évi napsütéses órák száma 1948 óra évente, 2006-ig a valaha mért legmagasabb hőmérséklet 36,1 °C, míg a legalacsonyabb 0,0 °C volt. ## Történelme ### Hongkong a gyarmatosítás előtt Régészeti kutatások szerint a -sziget környékén már – évvel ezelőtt is éltek emberek, a -félszigeten pedig mintegy hatezer évvel ezelőtt jelentek meg. Az őskőkorszak legkorábbi települései és a barlang. A régészek úgy vélik, a barlang valaha folyó menti település része lehetett, míg ban kőeszközök készítésével foglalkoztak. Az újkőkorszakból származó leletek tanúsága szerint az itteni kultúra különbözött az észak-kínai , valamint arra is utalnak, hogy az első betelepülők között volt a Che nép, még a nép érkezése előtt. A környező szigeteken a (Kr. e. 1600– Kr. e. 1046) idejéből származó nyolc sziklarajzot tártak fel. Kr. e. 214-ben , Kína első császára meghódította a mai ( és ) területén élő törzseket és beolvasztotta a területet a császárságba. A mai Hongkong területe régen prefektúrához tartozott, nem messze királyság fővárosától, . A Csin-dinasztia összeomlása után a terület a királyság uralma alá került. Amikor Kr. e. 111-ben császár meghódította a királyságot, Hongkong területét a prefektúrához csatolták. Valószínűleg ebből a korszakból származik a Kaulung-félszigeten található sírmúzeum (李鄭屋) is. A Tang-dinasztia időszakában a régió virágzó kereskedelmi központja volt. 736-ban császár helyőrséget hozott létre ban (ma az Új területek kerületben található), a régió partvidékének védelmére. Az első hongkongi iskolát, a könyvtáráról híres Lik Jing Iskolát (力瀛書院) 1075 körül alapították a mai Új területek kerületben. 1276-ban, a mongol invázió idején a Déli udvara először , majd szigetére menekült. Az első feljegyzett európai utazó, aki Hongkongba érkezett, a portugál Jorge Álvares volt 1513-ban. A portugálok hamarosan kereskedni kezdtek Dél-Kínában és letelepedtek ban is, ahonnan 1521-ben távozni kényszerültek, és végül Makaóban építettek bázist. 1661–69-ben császár parancsára elrendelték partvidékének kitelepítését a -ellenes mozgalom felszámolása érdekében. Körülbelül embernek kellett az ország belsőbb vidékeire költöznie, ezek közül feljegyzések szerint mintegy 1648 tért vissza később. A rendelet ideje alatt a mai Hongkong területe gyakorlatilag elnéptelenedett. 1685-ben korlátozott kereskedelmet engedélyezett a külföldiekkel, a kereskedés Kantonban indult meg. A külföldi kereskedők csak bizonyos városrészekben lakhattak, csak a kereskedelmi időszakban. ### Brit gyarmatként 1839-ben, miután a Csing-dinasztia betiltotta az ópiumimportot, kirobbant az ópiumháború. A britek 1841. január 20-án elfoglalták Hongkong-szigetet, melyet először a Charles Elliot kapitány és kormányzó között létrejött fegyverszüneti egyezmény alapján a britek fennhatósága alá helyeztek volna. Az egyezményt hivatalosan sosem ratifikálták, a két kormány magas rangú tisztviselőinek vitája miatt. Hongkong hivatalosan 1842. augusztus 29-én, a nankingi szerződés alapján került a Brit Birodalomhoz. A britek Victoria alapításával a következő évben koronagyarmatot hoztak létre. A brit uralom kezdetekor Hongkong-szigeten 7450 kínai élt, 1870-re Hongkong-sziget és lakossága 115 000 kínai lakosra duzzadt, a városban ekkor 8754 európai élt. Miután Kína a második ópiumháborút is elveszítette, a -félsziget és a Kővágók-sziget (昂船洲, ) is brit fennhatóság alá került. 1894-ben a Kínában dúló bubópestis-járvány elérte Hongkongot is, több mint 50 000 ember halálát okozva. 1898-ban a Brit Birodalom 99 évre bérbe vette Lantau szigetét, illetve a tőle északra lévő kisebb szigeteket (Új területek). A 20. század elején Hongkong szabadkikötő volt, a Brit Birodalom entrepôt (vámszabad) kikötője. Az itt élő külföldiek főképp a Victoria-hegy környékén laktak, a kínai lakosok nemigen érintkeztek velük. ### Japán megszállás A második világháború idején, 1941. december 8-án a Japán Birodalom megszállta Hongkongot. A hongkongi csata eredményeként december 25-én a brit és kanadai haderő feladta a várost. A japán megszállás ideje alatt a civil lakosság élelmiszerhiánnyal küzdött és csak az engedélyezett fejadagokat kapták meg. Továbbá a várost hiperinfláció sújtotta és a japán katonai jent vezették be fizetőeszközként. A japánok statáriumot hirdettek és ez időben sokan meghaltak az éhinség vagy a terjedő betegségek, például a tuberkulózis miatt. A megszállók a munkanélkülieket az ország belsejébe telepítették át és Hongkong lakossága ez időben drasztikusan lecsökkent 1945-re 1,6 millióról főre. A háború végén 1945-ben az Egyesült Királyság visszaszerezte volt gyarmatát. ### Az 1950-es évektől az 1990-es évekig 1949 után a pekingi kormánynak katonai szempontból aligha jelentett volna nehézséget a brit gyarmat megszállása, ám ezt mégsem hajtották végre. Ezt a döntést az is befolyásolta, hogy Anglia – tekintettel elsősorban Hongkongra és kínai gazdasági érdekeltségeire – 1950. január 5–6-án megvonta elismerését a Tajvanra menekült „nemzetiektől”, és jegyzékben erősítette meg már korábban is kifejezett szándékát az új hatalom elismerésére. Az 1950-es években Hongkong gyors ipari fejlődésnek indult, például az exportra dolgozó textiliparának köszönhetően. A lakosság száma növekedésnek indult, a munkaerő olcsó maradt, de az életszínvonal emelkedni kezdett. 1953-ban Hongkong városrészének nyomornegyedében tűzvész pusztított, aminek következtében az önkormányzat elindította az lakótelep-programot. Ennek keretében épült fel a város első lakótelepe, a -lakótelep. A kereskedelem fejlődéséhez jelentősen hozzájárult, hogy a Hongkonghoz igen közel található Különleges Gazdasági Övezet lett, Hongkong pedig a külföldi befektetések fő forrásává vált Kínában. Az 1980-as évek végére a gyáripar Hongkongban hanyatlásnak indult, jórészt a dél-kínai gyárak fejlődésének köszönhetően. Növekedésnek indult azonban a szolgáltatóipar, ami beolvasztotta a bezáró gyárak munkásait. 1983-ban az Egyesült Királyság Hongkong státuszát koronagyarmatról „függő területre” változtatta és tárgyalásokat indított Kínával az Új területek lejáró kölcsönszerződése miatt. 1984-ben aláírták egy egyezményt, mely Hongkong Kínához való visszacsatolásának dátumául 1997-et jelölte meg. 1990-ben ratifikálták a hongkongi alaptörvényt, mely a visszacsatolás után volt hivatott biztosítani a város számára a „különleges közigazgatási terület” státuszával járó autonómiát. ### A visszacsatolás után (1997-től napjainkig) Miután a bérlet meghosszabbításáról nem sikerült megegyezni, 1984-ben kétoldalú szerződésben mondták ki, hogy a lejáratkor egész Hongkong visszakerül Peking uralma alá, egyúttal rögzítették az „egy ország – két rendszer” elvének fenntartását 50 évre. A brit lobogót 1997. június 30-án vonták le, egy nappal később visszacsatolták a várost a Kínai Népköztársasághoz. Ugyanebben az évben Hongkongot két súlyos esemény is érintette, egyrészt az 1997-es ázsiai gazdasági válság, másrészt a H5N1-járvány. A Hongkong kormányzójává Peking által 1997-ben kinevezett – miután kínai pártfőtitkár-államfő számos vezetési hibájáért nyilvánosan elmarasztalta – 2005-ben lemondott. Utóda kétéves mandátummal Donald Tsang lett, akit 2007 márciusában öt évre újraválasztottak; a második terminusát július 1-jén kezdte. 2007 novemberében a Peking támogatását élvező Demokratikus Szövetség egy jobb Hongkongért nyerte a helyhatósági választásokat, összesen 115 mandátumot szerezve a 364 képviselőtestületi pozícióból. 2009-ben Hongkongban rendezték meg az ötödik Kelet-ázsiai játékokat, ami a város történelmének első és legnagyobb nemzetközi sportrendezvénye volt. 2012-ben a választásokat nyerte, aki július 1-től vette át a kormányzói széket Tsangtól. 2017-ben Carrie Lam lett a főminiszter, ő az első nő ezen a poszton. #### A 2019-es tüntetéssorozat thumb\|250px\|Tüntetők a Hongkongi Műszaki Egyetem csatatérré vált kampuszán 2019-ben tüntetéssorozat robbant ki a városban, miután a kormány módosítani kívánta a kiadatási törvényt. Ha törvénybe iktatták volna, a helyi hatóságoknak joga lett volna feltartóztatni és kiadatni olyan személyeket, akiket olyan területeken köröznek, amelyekkel Hongkongnak nincs közvetlen kiadatási egyezménye, beleértve Tajvant és a szárazföldi Kínát. A tüntetések során a tüntetők öt fő követeléssel álltak elő, melyek közé tartozott a törvény visszavonása, a hongkongi rendőrség állítólagos túlkapásainak és brutalitásának kivizsgálása, a letartóztatott tüntetők szabadon engedése, a tüntetések „zavargásnak” minősítésének visszavonása, Carrie Lam főminiszter lemondása és a hongkongi törvényhozás tagjainak, valamint főminiszternek közvetlen szavazással történő megválasztása. A június 9-i tüntetésen mintegy egymillió ember vonult az utcákra a törvényjavaslat visszavonását követelve. A tüntetések erőszakba torkoltak, amikor a rendőrség könnygázt és gumilövedékeket is bevetett. Kína vezetése szerint a tüntetések 1997 óta Hongkong történelmének legnagyobb krízisállapotát jelentik. Számos öngyilkosság történt, valamint két közvetett és egy közvetlen halálos áldozata van az eseményeknek. ## Államszervezet és közigazgatás Hongkong 1997 óta Kína különleges közigazgatási területe. Alaptörvénye (Basic Law) értelmében nagy fokú autonómiát élvez, csak honvédelmi és külügyi kérdésekben függ a kínai kormánytól. Az Egyesült Királysággal aláírt átadási egyezmény szerint Hongkong 1997 után még legalább ötven évig fenntarthatja kapitalista gazdasági rendszerét, és Kína nem vezethet be szocialista rendszert ez idő alatt. A hongkongi kormányzat alappillérei a Végrehajtó Tanács, a közszolgálati kar, a Törvényhozó Tanács és a bíróságok. A Végrehajtó Tanács élén a kormányzó áll, akit egy erre a célra létrehozott, korporatív jellegű Választási Bizottság választ meg és a Kínai Népköztársaság Államtanácsa (kormánya) nevez ki. A közszolgálati kar politikailag semleges testület, mely a törvények végrehajtásában segédkezik és kormányzati szolgáltatásokat nyújt. A köztisztviselők kiválasztása a meritokrácia elve alapján, vagyis az érdemek szerint történik. A Törvényhozó Tanács 60 főből áll, akiknek egyik felét a hongkongi állandó lakosok öt területi választókerületben választják az általános választójog alapján. A tanács másik felét az úgynevezett korporatív választókerületekben választják jóval szűkebb választójog alapján különböző szakmai csoportok képviseletében. A tanács élén a Törvényhozó Tanács Elnöke áll. A bírókat a kormányzó nevezi ki egy független bizottság ajánlása alapján. Hongkong politikai életére a Végrehajtó Tanácsot támogató Peking-párti csoportok és a pándemokrata tábor közötti ellentét a jellemző, utóbbi a gyorsabb demokratizálódás és az „egy ember – egy szavazat” elv pártfogója. Egyre erősödnek ugyanakkor a teljes függetlenség támogatói is, akik 2015-ben létrehozták saját pártjukat, szimpatizánsaik száma pedig egyre nő. ### Jogrendszer és igazságszolgáltatás Hongkong jogrendszere teljesen független a kínai jogrendszertől és továbbra is a gyarmati korszakban bevezetett angol jog „common law” gyakorlatát követi. A hongkongi bíróságok korábbi ítéletek alapján, azaz precedensalapon hoznak ítéletet, melynek során figyelembe vehetik más, szokásjogot alkalmazó országok bírósági döntéseit is. Arra is lehetőség van, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem állandó tagjaként más szokásjogot alkalmazó országbeli bíró is részt vegyen a tárgyalásokon. A Legfelsőbb Bíróság (Court of Final Appeal) alatt a Felsőbíróság (High Court) található, mely két részből áll, a Fellebbviteli Bíróságból (Court of Appeal) és az Elsőfokú Bíróságból (Court of First Instance). Ezek alatt található a Kerületi Bíróság (District Court), amelynek hatáskörébe tartozik a Családjogi Bíróság (Family Court). További ítélethozatali szervek az Ingatlanügyi Döntőbíróság (Lands Tribunal), a Békebíróságok (Magistrates' Courts), a Fiatalkorúak Bírósága (Juvenile Court), a Halottkémi Bíróság (Coroner's Court), a Munkaügyi Döntőbíróság (Labour Tribunal), a Bagatell Ügyek Bírósága (Small Claims Tribunal) valamint az Erkölcsbíróság (Obscene Articles Tribunal). A Legfelsőbb Bíróság tagjait a kormányzó nevezi ki. Az Igazságügyi Minisztérium felel a kormány jogi ügyeinek intézéséért. Feladatai közé tartozik többek között a jogi tanácsadás és a nemzetközi igazságügyi együttműködés. A minisztérium jogászai a büntetőügyek mellett polgári és közigazgatási perekben is képviselik az államot, amikor az ilyenekben részes. Mivel a minisztérium a közérdek képviselője, bírósági felülvizsgálatot kérhet és beavatkozhat olyan ügyekbe, melyek a közérdeket érintik. Az Alaptörvény a büntetőeljárások tekintetében védelmet biztosít az Igazságügyi Minisztérium számára a kormány befolyása ellen. ### Közigazgatási beosztás Hongkongban 2000 óta nincsenek helyi önkormányzatok, amikor megszüntették a két települési önkormányzatot, és nincsenek formálisan meghatározott települések sem. Hongkong igazgatási tekintetben 18 kerületre oszlik, ezek mindegyikében kerületi tanács működik, melynek tanácsadó hatásköre van olyan helyi ügyekben, mint a közintézmények, közösségi programok, kulturális tevékenységek vagy a környezet fejlesztése. A kerületi tanácsoknak összesen 534 tagja van, akik közül 405-öt választanak. A többi tagot a kormányzó nevezi ki, illetve hivatalból tag a vidéki bizottságok 27 vezetője. A kormányzati politikát és terveket a Belügyminisztérium a kerületi tanácsokon keresztül teszi közzé. ### Védelmi rendszer Hongkongnak nincs saját hadereje, a gyarmati illetve függő területi korszakban a brit haderő látta el a védelmét. Az 1880-as években helyi lakosokat is elkezdtek felvenni, 1948 januárjában pedig megalakult a Hong Kong Chinese Training Unit, mely hivatalosan hongkongi katonák képzését szolgálta a brit haderő hongkongi egységén belül. 1962-ben az egység a Hong Kong Military Service Corps nevet kapta, a helyőrségben körülbelül 1200 kínai katona szolgált. A helyőrség főparancsnoka a mindenkori kormányzó volt hivatalból. 1997-ben, Hongkong visszacsatolásakor a brit helyőrség feloszlott, az ott szolgáló brit katonák visszatértek az Egyesült Királyságba, a gurka katonák egy része pedig Nepálba. A hadihajókat eladták a Fülöp-szigeteknek. Hongkong védelmének ellátását a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Hongkongi Helyőrsége vette át, mely 1994. október 25-én alakult meg. 2008 óta a hongkongi helyőrség vezetője vezérőrnagy. A helyőrség szárazföldi csapatokból, haditengerészeti és légi egységekből áll, összesen körülbelül 6000 főt számlál, melyből körülbelül 3000 tartózkodik Hongkong határain belül. A Helyőrségi Törvény (Garrison Law) alapján a helyőrség nem avatkozhat be Hongkong belügyeibe, feladata a katonai infrastruktúra igazgatása és fenntartása, a külföldi katonai kapcsolatok ápolása, azonban a hongkongi kormány kérésére segítséget nyújthat a rendfenntartásban vagy a katasztrófavédelemben. Az itt állomásoztatott katonák egy évig maradnak Hongkongban. A helyőrség felszereléséhez tartozik 12 darab Harbin Z–9B típusú helikopter és öt 037-II-es típusú rakétahordozó hajó. A helyőrség minden évben nyílt napokat tart, amikor katonai bemutatót és különféle programokat szerveznek a civil lakosság számára. ## Népesség Hongkong lakossága 2013-ban becslések szerint fő, 2006 és 2010 között évente 0,8%-kal nőtt, 2010-ben a férfiak aránya 46,8%, a nőké 53,2% volt. 2010-ben a születési ráta nagyon alacsony volt, mindössze 12,5 újszülött jutott 1000 főre, míg termékenység alapján 1108 újszülöttnek adhatott volna életet 1000 nő. 2010-ben a városban született csecsemők csaknem 45%-ának kínai állampolgárságú nő adott életet, a hongkongi állampolgárság elnyerésének reményében. Hongkongban a várható élettartam átlagosan 82,12 év, amely 2012-ben a világon a 8. legmagasabb volt. ### Etnikai, nyelvi, vallási megoszlás A lakosság 93,6%-a kínai származású, többségük a szomszédos tartományból származik. Jelentősebb kisebbség a filippínó, az indonéz, a thai, a japán és az indiai. A városban élő nem ázsiaiak a lakosság 0,8%-át tették ki 2011-ben. Hongkong de facto hivatalos nyelve a kantoni nyelv, amelyet tartományban beszélnek, az alaptörvényben meghatározott hivatalos nyelv „a kínai és az angol”. A 2011-es népszámlálási adatok alapján a lakosság 89,5%-ának a kantoni az anyanyelve, 1,4%-nak a mandarin, 4%-nak pedig más kínai dialektus. Hongkongban a feliratokat általában kínai írásjegyekkel és angolul is kiírják. Az 1997-es visszacsatolás óta egyre több mandarin nyelvű kínai települ Hongkongba, ami nagyrészt a Kína és Hongkong közti gazdasági kapcsolatnak köszönhető. A hongkongi lakosok nagy része ateista vagy agnosztikus nézetű, az amerikai külügyminisztérium tanulmánya szerint a lakosságnak mindössze 43%-a gyakorol valamilyen vallást. A Gallup felmérése szerint 64% nem vallásos. A középfokú oktatásban az evolúció elméletét tanítják, a kreacionizmus és az értelmes tervezettség elmélete nem része a tananyagnak a biológiaoktatásban. A vallásos lakosság nagy része a buddhizmus, a taoizmus és a konfucianizmus hívője, becslések szerint a buddhisták és taoisták száma körülbelül 1,5 millió fő. A keresztények száma -re tehető. A keresztények túlnyomó többsége római katolikus illetve protestáns, vannak azonban például Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházához és a Jehova tanúihoz tartozók is. Léteznek szikh, muszlim, zsidó, hindu és bahái közösségek is. A gyakorlása megengedett. ### Szociális rendszer Hongkong szociális támogatási rendszeréért a Közjóléti Minisztérium (Social Welfare Department) felelős. Nyugdíjra minden 65 év feletti személy jogosult, a 65–69 év közöttiek 2006-ban havi 625 HKD-t kaptak, míg a 70 év fölöttiek 705 HKD-t. A juttatás feltétele, hogy a kérelem benyújtását megelőzően hét évet Hongkongban kell laknia a kérelmezőnek. A 18 és 65 év közötti munkavállalók keresetük 5%-át kötelesek nyugdíjalapba fizetni, az összeg minimum 30%-ának hongkongi dollárban kell lennie. A munkáltató ugyancsak 5%-ot köteles befizetni. A kötelező nyugdíjhozzájáruláson túl lehetőség van önkéntes nyugdíjhozzájárulás (ORSO: Occupational Retirement Schemes Ordinance) fizetésére is, ezt a munkáltató biztosíthatja bizonyos feltételek mellett. A munkáltatón ezen felül a munkavállaló nyugdíjba vonulásakor, munkaviszonyának felmondásakor vagy halála esetén bizonyos összeget köteles fizetni, melynek feltétele a legalább ötéves munkaviszony. Hongkong az Amerikai Egyesült Államok után a második legdrágább az egészségügyi ellátás területén, egészségügyi rendszere jónak minősített. Az ellátás díjai eltérőek a hongkongi lakosok és a külföldiek számára. Hongkongnak 41 közkórháza és 12 magánklinikája van, melyek egyaránt az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe tartoznak. A díjfizetés alól három rászoruló csoport lehet mentesült, azok az alacsony jövedelműek, krónikus betegségben szenvedők és idősek, akik egyébként nem részesülnek szociális ellátásban. A díjfizetés alóli mentesüléshez külön jelentkezni kell a megfelelő hatóságnál, akik a körülmények kivizsgálása után egyszeri vagy bizonyos időszakra szóló mentességet adhatnak. A szociális ellátásban részesülők automatikusan mentesülnek. A jogtalanul juttatáshoz jutók akár 10 év szabadságvesztésre is ítélhetőek. Egy 2008-tól 2014-ig tartó kísérleti program keretében a 70 év fölöttiek évente öt, egyenként 50 HKD értékű utalványt kapnak, melyet magánrendelőkben használhatnak fel. Hongkongban nincs klasszikus értelemben vett, kötelező egészségbiztosítási hozzájárulás. A munkáltató adhat ilyen jellegű juttatást, nagyrészt biztosítókon keresztül, másoknak az életbiztosításukkal jár ilyen szolgáltatás. 2006-ban önkéntes egészségbiztosítással csupán a lakosság 5%-a rendelkezett. A köztisztviselők egészségügyi ellátása ingyenes. ## Gazdaság Hongkong egyike a világ vezető pénzügyi központjainak, fontos kereskedelmi csomópont, szolgáltatóiparra épülő kapitalista gazdasággal, melyet alacsony adóterhek és a szabadkereskedelem jellemez. A hongkongi dollár 2010-ben a világ 8. legtöbbet kereskedett devizája volt. Hongkong gazdaságát Milton Friedman korábban a laissez-faire kapitalizmus legnagyobb kísérletének tekintette. A gazdasági szabadság mértékét (Index of Economic Freedom) vizsgáló Heritage Foundation szerint 2012-ben Hongkong gazdasága a világon a legszabadabb, a város 1995 óta minden évben elnyerte ezt a címet. A régió számos nagyvállalatának központja Hongkongban található. Gazdaságának gyors növekedése miatt az ázsiai tigrisek között tartják számon. 1961 és 1997 között Hongkongban a GDP 180-szorosára emelkedett, az egy főre jutó GDP pedig 87-szeresére. A hongkongi értéktőzsde a hetedik legnagyobb a világon, piaci kapitalizációja 2012 áprilisában elérte a 2607 milliárd amerikai dollárt. 2009-ben a világ IPO-tőkéjének 22%-a Hongkongban összpontosult, ezzel megelőzte a New York-i és a sanghaji tőzsdét is, valamint itt lehetett a legkönnyebben tőkét szerezni. A hongkongi dollárt 1983 óta az amerikai dollárhoz kötik. A hongkongi kormányzat jórészt passzív szerepet játszik a gazdaság alakításában, szinte egyáltalán nem avatkozik be a kereskedelem szabályozásába. A gazdaság fejlődését a piaci erők és a magánszektor határozza meg. A „pozitív be nem avatkozás” politikáját Hongkong egészen 2006-ig követte. A második világháborút követően a városállam gazdaságát az exportra termelő ipar gyors fejlődése jellemezte, az 1980-as években azonban a szolgáltatóipar vette át a vezető szerepet. Azóta Hongkong többek között a pénzügyi, informatikai, valamint üzleti konzultációs szolgáltatások területén kiemelkedő szerepet tölt be. Bár a kormányzati beavatkozás minimális, 1997 óta növekvő tendenciát mutat, bevezették például az exporthitel-garanciát, a kötelező nyugdíjrendszert, a minimálbért és a jelzálog-támogatást. Hongkongban meglehetősen kevés a megművelhető földterület és erőforrásokban sem gazdag, így a nyersanyagokat és az élelmiszereket nagyrészt importálni kényszerül. A mezőgazdasági tevékenység elenyésző, a GDP 0,1%-át teszi ki és leginkább minőségi élelmiszerre és virágtermelésre korlátozódik. Kereskedelem szempontjából Hongkong a 11. helyen áll a világon, a világ legnagyobb reexportőre, évről évre növekvő exporttal. Hongkong legfőbb kereskedelmi partnere Kína, az USA és Japán. Szolgáltatóipara a GDP több mint 90%-át adja. Földrajzi elhelyezkedése miatt olyan logisztikai infrastruktúrát tudott kiépíteni, aminek köszönhetően a világ második legforgalmasabb teherkikötőjével rendelkezik, nemzetközi légi teheráru-forgalmát tekintve pedig első a világon. 2011-ben Hongkongban 3,7 millió munkavállalót tartottak számon, a munkanélküliek aránya 3,4% volt, ez a mutató évek óta csökken. ## Közlekedés Hongkong közlekedési hálózata nagyon fejlett. A napi utazások több mint 90%-a (11 millió) tömegközlekedési eszközökön zajlik, ami a legmagasabb arány a világon. A fizetési eszköz egy multifunkciós intelligens kártya, az Octopus kártya, mely nem csak a tömegközlekedésben használható. A város gyorsvasúthálózata, az MTR négymillió embert szolgál ki naponta és 150 állomása van. A társaság kilenc vasútvonalat és egy könnyűvasút-hálózatot üzemeltet, ráhordó buszjáratokkal kiegészítve. Ezen felül a környező városokba, valamint Pekingbe és Sanghajba InterCity-járatokat is indít. A hongkongi villamosrendszert 1904-ben hozták létre; a világon egyedülálló módon kizárólag emeletes villamosokat alkalmaz. Hat vonalon összesen 161 jármű naponta utast szolgál ki, a járműparkhoz két antik villamos is tartozik. Hongkong buszközlekedése magánkézben van, öt magántársaság üzemeltet járatokat, melyek a város egész területét lefedik. A buszokon a kínai mellett angol nyelven is feltüntetik a megállókat. A vonalakon emeletes buszok is közlekednek. A hagyományos buszjáratokon felül iránytaxival (minibuszokkal) is lehet utazni, a zöld jelzésűek meghatározott útvonalon járnak és előre meghatározott árat kérnek, míg a piros jelzésűek esetében nem állandó sem az útvonal, sem az ár. A városból indulnak kompjáratok mind a szigetekre, mind a külső területekre (például Makaóra és Kína egyes városaiba). A leghíresebb komp a a Hongkong-szigettel összekötő Star Ferry, mely 1888 óta közlekedik és négy vonalon naponta utast szolgál ki. A National Geographic Traveler magazin a világ egyik legszebb útvonalának tartja. Hongkong kikötői híresek a part mentén cirkáló dzsunkákról és az eldugottabb településrészeket és apróbb szigeteket összekötő -kompokról is. Hongkong teherkikötője az egyik legforgalmasabb a világon, évente több mint 24 millió TEU-konténeregységgel. A Hongkong-sziget magaslataira a feljutást korábban hordszékekkel oldották meg. A Viktória-csúcsra 1888 óta a Peak Tram elnevezésű siklóval lehet feljutni, ami a város legelső tömegközlekedési eszköze is volt. A jelentős szintkülönbségekkel rendelkező Központi és nyugati kerületben több mozgólépcső és mozgójárda is segíti a közlekedést, itt található a világ leghosszabb mozgólépcsőrendszere, a Central–Mid Levels mozgólépcső. A Hongkongi nemzetközi repülőtér a világ egyik vezető légikikötője, 2011-ben 53,9 millió főnyi utas- és mintegy 3,9 millió tonnányi áruforgalmat bonyolított le. Több mint 100 légitársaság naponta több mint 900 járatot indít innen 160 célállomásra. 2013-ban újabb teherforgalmi terminál nyitásával növelik meg a légikikötő kapacitását. 2007-ben és 2011-ben a Skytrax felmérésén a világ legjobb repülőterének szavazták meg az utasok. ## Kultúra Hongkongot gyakran nevezik a „Kelet és Nyugat találkozási pontjának”, ami a kínai, valamint a brit gyarmati időszak alatti hatásokat tükröző nyugati szokások keveredésére utal. Hongkong a modern életforma és a kínai hagyományok között egyensúlyozik. Fontos például a ' elvének alkalmazása a mindennapokban, még a drágább építkezési projektekre is külön tanácsadókat szerződtetnek, akiknek a tanácsaitól teszik függővé az üzlet sikerét vagy bukását. A hongkongi lakosok olyan hagyományos babonás tárgyakat is használnak még, mint például a '-tükör, ami a rossz szellemeket hivatott elűzni. Mivel kínaiul a 4-es szám és a halál szó kiejtése nagyon hasonló, ezért az épületek emeleteinek számozásánál kihagyják a 4-est tartalmazó számokat. A Kelet és Nyugat találkozása a gasztronómiában is jelen van, ahol a dim sum és a hot pot mellett jól megférnek a gyorséttermek és az haute cuisine is. ### Nyelv Hongkong lakóinak nagy része a kantoni nyelvet beszéli, melyet Kínában a kínai nyelv egy dialektusának tartanak, nyelvészeti szempontból azonban inkább tekinthető önálló nyelvnek, mivel a kínai „dialektusok” beszélői alig vagy egyáltalán nem értik meg egymást. Hongkongban a kantoni nyelv egy sajátos változatát beszélik, mely kissé különbözik például a Kantonban beszélttől, jóval több angol jövevényszót tartalmaz, melyeket kínai írásjegyekkel írnak át. A kantoni nyelv hongkongi változatát tartják a leginkább elnyugatiasodottnak, a külföldi jövevényszavak száma miatt. A kantoni nyelv egyik jellegzetessége, hogy a beszélt nyelv egyes szavainak is vannak kiejtést imitáló írásjegyei, az írásjegy és a kiejtett szó jelentése azonban nem egyezik meg, ami a nem kantoni anyanyelvű olvasó számára zavaróvá teszi az olvasást. Előfordul, hogy a kiejtett kantoni szónak nincs megfelelő írásjegye sem. A kantoni nyelvet egyes iskolákban az oktatás nyelveként is használják, együtt az angollal. A televízió- és rádiócsatornák zöme is kantoni nyelvű. ### Építészet Az Emporis adatbázisa szerint Hongkongban 1381 felhőkarcoló található, ezzel a legelső a világranglistán. A sűrűn lakottság és a magas épületek kiemelkedő száma annak tulajdonítható, hogy kevés a beépíthető terület, mivel a meredek hegyek átlagosan 1,3 km-re vannak a vízparttól. A beépített terület nagy részét a tengertől nyerték vissza. Ennek eredményeképp csak néhány régi épület maradt meg a belvárosban, a legtöbb épület modern stílusú. A 484 méter magas International Commerce Centre (Nemzetközi Kereskedelmi Központ) Hongkong legmagasabb, és egyben a világ 5. legmagasabb épülete. A város legmagasabb épületei közé tartozik még az International Finance Centre, a Central Plaza, a HSBC központi épülete, és a Bank of China Tower. Hongkongban nem csak a felhőkarcolók száma ennyire magas, de a 35–100 méter közötti (vagy 12–39 emeletes) toronyházak száma is, több mint 6500 ilyen található a városban. A 35 méternél alacsonyabb emeletes épületek száma mindössze 190. Hongkong régi épületeinek többsége a 19. és 20. században épült, a műemlékké nyilvánított Központi Rendőrőrs például 1864-ben, a 1915-ben épült, a Kowloon Walled City legrégebbi maradványai pedig az 1840-es évekből valóak. Hongkongban folyamatosak az új beruházások is, többek között új kormányzati épületeket emelnek. ### Oktatási rendszer A hongkongi oktatási rendszer egészen 1997-ig az angol rendszert modellezte, jórészt az 1941-es angol tananyagra épült. A város visszacsatolását követően a rendszert többször is változtatták. 2009 óta a hongkongi oktatás inkább közelít a kínai és amerikai, mint a brit normák felé. Az óvodák és bölcsődék magánintézményként működnek, de minisztériumi felügyelet alatt. Az óvónőknek külön képesítéssel kell rendelkezniük. A tankötelezettség ideje eredetileg kilenc év, ebből hat év általános iskolai és három év junior középiskolai képzés. A szenior középiskolai képzés 2009 óta kötelező és az állami iskolákban tandíjmentesen végezhető. Az állami iskolák mellett működnek magániskolák és az állam által finanszírozott, de jótékonysági szervezetek által működtetett úgynevezett szubvencionált iskolák. A középiskolai tananyagban arra törekednek, hogy a diákok képesek legyenek két nyelven írni és olvasni, valamint három nyelven beszélni. A középiskolai képzés végén a diákok érettségi vizsgát tesznek (Hong Kong Diploma of Secondary Education; HKDSE). A junior középiskolában általános tantárgyakat tanulnak a diákok, a szenior képzésben kifejezetten az érettségire készítik fel őket. Itt a kötelező tantárgyak a matematika, az angol nyelv, a kínai nyelv és az úgynevezett „szabad művészetek”, melyek természettudományos és humán tárgyakat egyaránt felölelnek. Ezeken felül a diákok 2-3 szabadon választott tárgyat tanulhatnak, ezek egyike lehet egy újabb idegen nyelv vagy gyakorlati tárgy is. A nemzetközi iskolák kívül esnek a hongkongi rendszeren, itt általában nemzetközileg elfogadott vizsgát lehet tenni, a legismertebb az ún. „nemzetközi érettségi” (International Baccalaureate). A 2011/12-es tanévben Hongkongban 568 általános iskolát, 524 középiskolát és 17 felsőoktatási intézményt tartottak számon. A város legrégebbi felsőoktatási intézménye a Hongkongi Egyetem, melyet a Quacquarelli Symonds „világszínvonalúnak” ítélt. Az egyetem 2009-ben a 24. volt a világ legjobb egyetemeit felsoroló Time-QS listában, Ázsiában pedig a legelső. A 2011-es összesítés alapján Ázsia öt legjobb egyeteméből három hongkongi. ### Kulturális intézmények Hongkongban 67 állandó és 10 mobilkönyvtár található, összesen 12,47 millió darabos állománnyal. A legnagyobb könyvtár a 2001-ben befejezett Központi Könyvtár, mely kétmillió dokumentum tárolására alkalmas és a legmodernebb digitális eszközökkel is rendelkezik. A könyvtárak állományában történő kutatást automatizált, digitális állománykezelő rendszer teszi lehetővé. A múzeumok közül a hét legjelentősebb a Szépművészeti Múzeum, a Természettudományi Múzeum, az Űrkutatási Múzeum, a Hongkongi Örökségmúzeum, a Történelmi Múzeum, a Partvédelmi Múzeum és a Dr. Szun Jat-szen Múzeum. A Filmarchívum a hongkongi filmművészet alkotásainak megőrzését szolgálja. A kulturális élet egyik kiemelkedő központja a ban található Hongkongi Kulturális Központ, mely koncertteremmel, két színházteremmel és kiállítóteremmel is rendelkezik. A város legnagyobb befogadóképességű csarnoka a Hong Kong Coliseum, ahol a sportrendezvények mellett koncerteket is tartanak. Hongkongban található Ázsia első igazi stand-up comedy-klubja, a The TakeOut Comedy Club. ### Művészetek A városban több színház is működik, például az 1977-ben alapított Hong Kong Repertory Színház és az 1979 óta működő Színház. Az 1979-ben létrehozott Hongkongi Balett-társulat mellett számos kisebb tánctársulat is létezik. Olyan nemzetközi musicalprodukciókat is sikerrel mutatnak be Hongkongban mint Az Operaház Fantomja, A nyomorultak vagy a Grease. Kínaiopera-társulatok is működnek, leginkább kantoni operát adnak elő. A városvezetés nyaranta kínaiopera-fesztivált rendez, ahol kínai és tajvani társulatok is fellépnek, valamint az előadások mellett filmvetítéseket, szemináriumokat és kiállításokat is szerveznek. A komolyzenei élet vezető zenekara a Hongkongi Filharmonikusok, melynek karmestere a holland Edo de Waart. Hongkong Kínai Zenekara szintén népszerű. A város a kantopop zene fellegvára, legismertebb képviselői sztár státuszt élveznek és gyakran filmsztárokká is válnak. A legnépszerűbb kantopopsztárok közé tartozik az 1990-es években „Négy mennyei király” néven ismert Jacky Cheung, Andy Lau, Aaron Kwok és Leon Lai. A kantopopénekesek közé tartozik Jackie Chan is, akinek több mint 25 popalbuma jelent meg. Híres hongkongi énekesnő Faye Wong, aki bár Pekingben született, Hongkongban vált sztárrá. Hongkong képzőművészei a Kelet és Nyugat befolyása alatt egyaránt alkotnak. Az 1900-as évek elején leginkább a Kínából érkező, vagy nyugaton tanult kínai képzőművészek alkottak Hongkongban, az 1970-es években több művészeti társulat is alakult, akik megújult látásmódot próbáltak a hongkongi festészetbe bevezetni. Hongkong a világ harmadik legnagyobb aukciós helyszíne New York és London után. Hongkongban tartják Ázsia legnagyobb művészeti vásárát, a Hong Kong Art Fairt, minden májusban. #### Filmgyártás A hongkongi filmgyártás leghíresebb alkotásai a harcművészeti filmek, illetve az 1980-as években megjelent gengszterfilmek. Már az 1920-as években is forgattak Hongkongban úgynevezett , azaz kardjátékra épülő filmeket, az 1930-as évek végén pedig a klasszikus harcművészeti filmek is megjelentek, melyekből a hongkongi filmművészet aranykorában akár 140-150-et is forgattak egy évben. A hongkongi harcművészeti filmek nemzetközi hírnevét Bruce Lee alapozta meg, neki köszönhetően a hollywoodi filmgyártás is felfigyelt a műfajra és saját szájízére alakította, saját sztárokkal (mint például Chuck Norris). A 2000-es években több olyan hollywoodi színvonalú film is készült itt, ami nemzetközi elismerést is szerzett, például az Oscar-díjas Tigris és sárkány, a Csungking expressz, a Hollywood által is feldolgozott Szigorúan piszkos ügyek, vagy az 1980-as évek egyik legjobb hongkongi filmjének tartott A bérgyilkos. A hongkongi filmművészet legismertebb alakjai közé tartozik Bruce Lee, Jackie Chan, Sammo Hung, Yuen Biao, Jet Li, Chow Yun-fat, Donnie Yen, Wong Kar-wai, Stephen Chow, Michelle Yeoh és Maggie Cheung, de John Woo és Tsui Hark rendezők, valamint ismert akciókoreográfus is itt kezdték pályafutásukat. A hongkongi filmipar legjelentősebb alakjainak kézlenyomatát az Avenue of Stars őrzi, itt áll Bruce Lee szobra is. A legjelentősebb filmművészeti díjátadók a Hong Kong Film Awards és a Hong Kong Film Critics Society Awards. ### Média A hongkongi sajtó az 1997-es visszacsatolásig az egyik legszabadabb volt a világon, szabadságának megítélése azonban romlott, 2011-ben a város sajtószabadság-indexe alapján az 54. helyre zuhant vissza, melynek okaként az újságírók növekvő zaklatását, letartóztatását és a munkakörülményeik romlását jelölték meg. Ennek ellenére a kínai médiával ellentétben itt még mindig inkább a szerkesztők felügyelik a tartalmat, mintsem a cenzúra. Hongkongban székel Ázsia legnagyobb médiaipari cégeinek jelentős része, filmipara az egyik legnagyobb a világon, emellett pedig jelentős a könyvkiadó ágazata is. A Radio Television Hong Kong (RTHK) 1928-ban jött létre, és a legrégebb óta működő műsorszolgáltató. Hongkongnak két földi sugárzású televíziója van, a TVB és az ATV, ezen felül számos digitális kábelcsatornára lehet előfizetni. Az első kínai nyelvű napilap 1858-ban jelent meg néven. A napilapok és magazinok többsége kínai nyelvű, de angol nyelvű kiadványok is kaphatóak. Becslések szerint naponta mintegy 2,5 millió példányban kelnek el nem bulvár jellegű napilapok és a felnőttek többsége több mint egy napilapot olvas naponta. A népszerű újságok közé tartozik például az angol nyelvű South China Morning Post melynek nagyrészt kínai anyanyelvű az olvasótábora. Ugyanakkor rendkívül népszerűek a pletykalapok is, mint az Apple Daily vagy az Oriental Daily. Az újságeladások túlnyomó többsége (95%) újságárusoknál történik, kevés az előfizetés. 2011-ben mintegy 4,9 millió hongkongi rendelkezett internethozzáféréssel, ami a lakosság csaknem 70%-át jelenti. ### Hagyományok és szokások Hongkong, annak ellenére, hogy modern metropolisz, erősen kötődik a kínai szokásokhoz, hagyományokhoz. A városban a felhőkarcolók mellett a hagyományos kínai népművészet is él még. A Ladder Streeten találhatóak a város legrégebbi épületei. A Nyugati kerületben hagyományos kézművesek (jádefaragók, legyezőkészítők, madzsongkészítők, fazekasok), gyógynövényárusok, pékek és cukrászok dolgoznak. Hongkongban az esküvői tortát a szerencsés kínai színekben készítik, ezek a sárga (gazdagság), a piros (boldogság) és a rózsaszín (hatalom), és a nyugati szokásokkal ellentétben nem az esküvőre készítik, hanem a házasság bejelentésének jelképeként: ha tortát kap a rokonság, azt jelenti, hogy a lány férjhez menni készül. A jáde fontos szerepet tölt be a kínai hagyományokban, a belőle készült tárgyak távol tartják a gonosz szellemeket. A hongkongi Chinese Arts & Crafts üzleteiben például külön jádeosztály is található, minél zöldebb és minél egyenletesebb színű a jáde, annál értékesebb és annál nagyobb védelmet nyújt a szellemekkel szemben. A hongkongiak egyik kedvenc időtöltése a gyakran pénzben játszott madzsong, melynek nem csak szórakoztató szerepe van. Használják arra is, hogy felmérjék például egy új munkatárs, vőlegény vagy üzleti partner eszességét, ügyességét. A hagyományos öltözék a (長衫, népszerű átírással cheongsam; mandarin: ), amelyet különleges alkalmakkor (például esküvőkön) ma is viselni szoktak a nők. A férfi változata a (长袍, mandarin: ). Hongkongban minden évben több hagyományos fesztivált is tartanak, mint például a -fesztivál (天后), ami Mazu istennő születésének ünnepe. Ilyenkor az istennő szobrát hajóra emelik és feldíszített hajók kíséretében körbeviszik, majd amikor a szobor visszatér a templomba, vegetáriánus vacsorát rendeznek. Jellegzetes hongkongi fesztivál a Cipófesztivál (長洲太平清醮, ), ahol kenyércipókból emelnek hatalmas tornyokat. Ugyancsak Hongkongra jellemző a Fesztivál, amikor a kivételesen bölcsnek és az örök fiatalság ismerőjének vélt, gyermekként betegeket gyógyítani képes legendás mitológiai alakról, ról emlékeznek meg. ### Gasztronómia Hongkongban a kínai, ázsiai és nemzetközi konyha egyaránt megtalálható, a városban több mint étterem üzemel, amivel az egy főre eső éttermek számát tekintve a legelső a világon. Mivel a város igen zsúfolt és a lakások többsége kis méretű, a hongkongiak az otthoni főzés helyett gyakran az éttermeket választják. Hongkongban Michelin-csillagos éttermek is találhatóak, mégis sokkal híresebb az olcsóbb, kisebb éttermeiről és az utcai ételárusairól. A 21. századi Hongkongban egyre elterjedtebbek az úgynevezett magánkonyhák, melyek egyszerre csupán 20-30 főt szolgálnak ki, előre kell helyet foglaltatni. Ezek a konyhák az egyre dráguló üzlethelyiségek és az éttermekre kivetett különféle szabályozások és adók miatt lakóházak emeletein, felhőkarcolókban vagy akár ipari telephelyeken nyílnak és rendkívül népszerűek a magas minőségű ételeik miatt. Vannak köztük olyanok, melyek kínai vagy valamely nyugati konyhára specializálódtak, de olyanok is, amelyek csak bizonyos típusú ételeket szolgálnak fel. A kínai konyha többféle változata is megtalálható Hongkongban, azonban a kantoni konyha a legelterjedtebb. Hongkong kozmopolita életmódjából adódóan a hagyományos kantoni konyhához új elemeket társítanak a hongkongi szakácsok. A kantoni konyha jellegzetessége, hogy a hozzávalóknak mindig frissnek kell lenniük és az ételeket közvetlenül tálalás előtt készítik el. Népszerűek a tenger gyümölcsei és a halételek. A legismertebb hongkongi étel a dim sum, mely különféle, kis adagokban felszolgált ételt jelent. Az ételek egy részét bambuszból készült gőzölőkosárkákban tálalják. A tipikus dim sum étterem zajos és forgalmas, az ételeket guruló kocsikon viszik körbe a pincérnők, minden vendég azt választ a kocsiról, amit szeretne. Az elvett ételeket pecséttel jelzik a pincérek az asztalon található kártyákon, ez alapján számolják ki a fizetendő összeget. Minél később érkezik a vendég, annál kevesebb étel közül választhat. A különlegesebb dim sum-ételek egyike a ' (叉燒包), mely kínai barbecue ízesítésű sertéshússal töltött gőzön főtt gombóc. Ugyancsak népszerűek a hot pot éttermek. Az utcai árusoknál kapható a rózsavízzel és rizsborral ízesített szárított kantoni kolbász, a ' (臘腸). Az egyik legnépszerűbb péksütemény az „ananászzsemle” (菠蘿包, ), amiben a nevével ellentétben nincs ananász, a zsemle alakja miatt kapta a nevét. Jellegzetes hongkongi ital a ' (鴛鴦), ami az angol eredetű tejes tea és a kávé keveréke. A hongkongi konyha egyik jellegzetessége, hogy a nyugati ételeket a helyi ízvilághoz igazítják, például a bundás kenyér hongkongi változatát úgy készítik, hogy két szelet kenyér közé édes tölteléket (mogyoróvajat vagy kókuszdzsemet) kennek, majd az összeragasztott szeleteket felvert tojásban megforgatják és kisütik, tetejére vaj és méz vagy édes szirup kerül. ## Turizmus 2011-ben 42 millió turista látogatott Hongkongba, ami a város történelmének legnagyobb turisztikai forgalmát jelenti, ez 2010-hez képest 16,4%-os növekedés. A látogatók túlnyomó többsége (67%) Kínából érkezett. Szinte minden érkező állomásról növekedést regisztráltak. A turizmusban a lakosság mintegy 5,5%-a dolgozik. A Hong Kong Tourism Board (HKTB) felelős a turizmus növeléséért, az országimázs kialakításáért. 2011 óta Hongkong az Asia's World City („Ázsia világvárosa”) szlogennel reklámozza magát. Hongkong bővelkedik a látnivalókban, Hongkong-szigeten található például Madame Tussaud panoptikuma helyi és nemzetközi hírességek (például Jackie Chan, Jay Chou, Bruce Lee, Jet Li, Szun Jat-szen vagy éppen Jao Ming) viasszobraival. Az 1906-ban épült Western Market Edward-korabeli stílusú épületében számos helybéli üzlet és étterem kapott helyet. Az Ocean Park (Ócenárium) m2-en, 1977 óta működik. A sziget egyik fő látványossága az Aberdeen-kikötő, ahol egy három szintes, kínai motívumokkal díszített úszó étterem is horgonyoz. A Hongkong park nyolc hektáron terül el és több mint 150 féle madárfajnak ad otthont. ' ad otthont a Csillagok sétányának, ahol filmsztárok kézlenyomatai mellett Bruce Lee szobrát is meg lehet tekinteni. Ugyancsak itt található a Kowloon Walled City Park, amit a lebontott Kowloon Walled City, Hongkong hírhedt egykori nyomornegyedének helyén építettek. városrész tengerpartján a Guinness-rekorder A Symphony of Lights („Fények szimfóniája”) tekinthető meg, ami egy összehangolt éjszakai fény- és tűzijátékparádé. A negyed egyik legnépszerűbb utcai piaca a Ladies’ Market („Hölgyek piaca”). Az Új területek városrészben található többek között a Park (馬灣公園), ahol Noé bárkájának élethű mása áll. Ebben a városrészben találhatóak a város legrégebbi települései és templomai is. A Hong Kong Wetland Park a ökoturizmus központja, az északkeleti részen pedig a National Geoparkban Hongkong sziklás-hegyes területeit lehet bejárni. A Lóversenypálya néző befogadására alkalmas, a versenyszezon szeptembertől júniusig tart. A kisebb szigetek is számos látnivalót kínálnak, szigetének egyik legnagyobb attrakciója a 26,5 méter (a pódiummal együtt 34 méter) magas óriás bronz Buddha-szobor, mely 202 tonnát nyom és Kína egyes részeiről is jól látható. Ugyancsak ezen a szigeten található Disneyland, a nemzetközi repülőtérhez kapcsolódó SkyCity óriáspláza és az AsiaWorld Expo. ## Sport Hongkong a Hong Kong, China név alatt, a Kínai Népköztársaságtól függetlenül vesz részt az olimpiai játékokon és egyéb nemzetközi sportrendezvényeken. Hongkong első sportklubját 1849-ben hozták létre, Victoria Recreation Club néven, és főképp vízisportokat kínált, mint például az evezés. Az angol befolyásnak köszönhetően az egyik legnépszerűbb sport a labdarúgás, 1910-ben alakult meg az első hivatalos focicsapat, a South China Athletic Club. A lóverseny szintén régi hagyomány Hongkongban, a Hong Kong Jockey Club'' 1884-ben alakult és két lóversenypályát is üzemeltet. A város nemzetközi sporteseményeket is szervez, a Hong Kong Sevens például a nemzetközi IRB Sevens World Series rögbibajnokság egyik állomása, de minden évben szerveznek maratont is. Hongkong a kínai harcművészetek egyik fontos központja, Bruce Lee hírnevének köszönhetően sokan látogatnak ide tanulni, de a helyiek is szívesen gyakorolják testedzés illetve egészségmegőrzés gyanánt. Az egyik legnépszerűbb, és a szabadban, ingyen is gyakorolható harcművészetek egyike a tajcsicsuan, amit reggelente sokan gyakorolnak a város parkjaiban és terein. Különleges hongkongi sport a sárkányhajó-verseny, melyet minden évben a Sárkányhajó-fesztivál idején tartanak. Ugyancsak népszerű még a tenisz, a golf, a fallabda, a krikett és a tollaslabda. Hongkong fő stadionja a férőhelyes Hongkong Stadion. ## Ünnepek `törvényileg előírt fizetett szabadnapok` Ha a kínai újév első, második vagy harmadik napja vasárnapra esik, a negyedik napot jelölik ki fizetett ünnepnapnak. A törvényileg előírt fizetett szabadnapon dolgozóknak a munkáltató 60 napon belül köteles szabadnapot kiadni. ## Híres hongkongiak - , milliárdos, Kína leggazdagabb embere - Bruce Lee, színész, harcművész - Jackie Chan, színész - Stephen Chow, harcművész, filmrendező - Maggie Cheung, színésznő - Chow Yun-fat, színész - Sammo Hung, harcművész, színész, producer, rendező és harckoreográfus - Andy Lau, színész, énekes - , tajvani elnök - Herman Li, a DragonForce együttes gitárosa - Jackson Wang, a Got7 tagja - Lucas Wong, igazi nevén Huang Xuxi az NCT, a Wayv és a SuperM tagja ## Fordítás

Koboldcápa

A koboldcápa (Mitsukurina owstoni) a porcos halak (Chondrichthyes) osztályának heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe, ezen belül a szellemcápafélék (Mitsukurinidae) családjába tartozó faj. Ez a porcos hal a mélytengeri cápák kevéssé ismert, ritkán látható faja. Néha élő kövületnek is nevezik, mivel ez az egyetlen élő képviselője úgy a nemének, mint a családjának is, amely már éve jelen van a Földön. A koboldcápa kevéssé tanulmányozott, rózsaszínes bőrű, különleges megjelenésű cápafaj. A többi, jól ismert cápától a megnyúlt és egyben lapított orra, valamint az előreugró állkapcsai teszik különlegessé. A szájában jól fejlett szegszerű fogak ülnek. A kifejlett példányok általában 3–4 méter hosszúak, de egyesek ennél jóval nagyobbra is megnőhetnek. A koboldcápa a kontinentális lejtők felsőbb szintjeit, a tenger alatti kanyonokat és a tengeri hegyeket választja élőhelyül, világszerte előfordul ezeken a helyeken. A 100 méternél mélyebb vizeket kedveli; a felnőttek a fiataloknál mélyebben tartózkodnak. Testfelépítéséből ítélve a koboldcápa lassú mozgású állatnak tűnik. Nagy tömzsi teste és kicsi úszói miatt nem lehet valami gyors. Tápláléka a csontos halak, fejlábúak és rákok, amelyeket vagy a tengerfenéken vagy a felsőbb szinteken kap el. Megnyúlt orrán helyezkednek el Lorenzini-ampullák; ezek a leggyengébb, állatok által kibocsátott elektromos mezőket is érzékelik, ez a tulajdonság pedig igen jól jön a mély vizek sötétségében. Amikor zsákmány közelébe ér, ez a porcos hal gyorsan előre dobja az amúgy is előreugró állkapcsát. Kis számban, mellékfogásként belekerül a mélytengeri halászhálókba, de a fajt alapvetően nem veszélyezteti a halászat. Éppen ezért, továbbá nagy elterjedése miatt, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem tartja fenyegetett fajnak a koboldcápát. ## A koboldcápa rendszerezésének története ### Rendszertani besorolása A japán Jokohama melletti Sagami-öbölben 1897-ben kifogott szokatlan kinézetű állat tetemét Micukuri Kakicsi professzor vizsgálta meg először, aki felismerte az új faj felfedezésének jelentőségét. A preparált tetemet további vizsgálatok céljából az Amerikai Egyesült Államokba küldték, ahol a következő évben, 1898-ban, Jordan írta le az újonnan felfedezett állatot. Az elsőként felfedezett és leírt faj preparátuma, mint úgynevezett holotípus, mind a mai napig a Tokiói Egyetem Zoológiai Intézetének gyűjteményét gazdagítja; ez a példány egy fiatal hím egyed, amely 107 centiméter hosszú. 1898-ban David Starr Jordan ichthiológus megállapította, hogy az nem csak egy új faj, hanem egy addig ismeretlen halnem és család egyede is egyben. Jordan a leírását a Proceedings of the California Academy of Sciences-ben adta ki. Az összehasonlító vizsgálatok alapján a koboldcápa a heringcápa-alakúak (Lamniformes) rendjébe tartozik. A további összehasonlító vizsgálatok során sikerült beazonosítani a koboldcápa egyik igen közeli, a középső kréta időszakban, mintegy százmillió évvel ezelőtt élt fosszilis rokonát. A mezozoikumi Scapanorhynchus anatómiai jellegzetességei nagyon hasonlóak a recens koboldcápáéhoz, emiatt egy ideig úgy vélték, hogy a két állat egy és ugyanaz; tehát a Mitsukurina nem egyéb, mint a Scapanorhynchus fiatal szinonimája. Azonban a később felfedezett kövületek bebizonyították, hogy a kettő között mégis vannak különbségek, és mindketten megérdemlik a saját nemeiket. Mind a kréta időszaki kihalt fajnak, mind pedig napjaink koboldcápájának fogszerkezete szoros hasonlóságot mutat a heringcápák egy másik régen kifejlett csoportjának, az úgynevezett a tigriscápák (Odontaspididae) fogazatával. Emiatt a kutatók úgy vélik, hogy a koboldcápa és a tigriscápafélék közös őssel rendelkeznek. 1904 és 1937 között még leírtak néhány koboldcápának vélt állatot, azonban ezekből egy sem bizonyult igazinak. A rendszertani besorolását érdekes módon az is nehezítette, hogy a tartósítási módszerek során a különböző példányok hosszú orrai más-más szögben meggörbültek; emiatt egyesek több mint egy fajnak vélték. Mivel a koboldcápa a családjának és nemének az egyetlen élő képviselője, továbbá a névadója is, a típusfaji státuszt is ő kapta meg. ### Neve A családot és nemet később Micukuri Kakicsi professzor iránti tiszteletből, a japán tudósról nevezték el (Mitsukurinidae család, Mitsukurina genus), míg a fajnevét, azaz az owstonit Alan Owston angol származású tengerészkapitányról és természettudósról kapta; Owston volt az, aki átadta a holotípust Micukuri professzornak. A magyar „koboldcápa” megnevezés a japán tenguzame szó fordítása. A tengu a japán népi hitvilág egyik természetfeletti lénye, melyet gyakran hosszú orral és vörös arccal ábrázolnak. ### Kifejlődése Az alaktanra alapuló törzsfejlődéses vizsgálatok (filogenezis) azt mutatták, hogy ez a mélytengeri cápafaj a heringcápa-alakúak bazális, azaz alapi alakja. Ezt a tényt a genetikai vizsgálatok is megerősítették. A szellemcápafélék családja, melyet főképp a Mitsukurina, a Scapanorhynchus és az Anomotodon halnemek képviselnek, már az apti (a kora kréta kor hat korszaka közül az ötödik) korszakban, azaz 125–113 millió éve is létezett. A legősibb Mitsukurina kövületek a középső eocénból származnak, és 49–37 millió évesek. Eddig két fosszilis fajuk került elő: a Mitsukurina lineata és a Mitsukurina maslinensis. A paleogén időszakbeli (65-23 millió év), meleg és sekély vízben élő Striatolamia macrota meglehet, hogy szintén egy Mitsukurina-faj. Mivel ez a porcos hal ősi megjelenésű és egy ősi család utolsó képviselője, gyakran élő kövületként tartják számon. ## Előfordulása Koboldcápát mindhárom nagy óceánban fogtak már, ami elterjedtségét mutatja. A 100 méternél mélyebb vizekben él. Néhány esettől eltérően a mélytengeri halászok csak ritkán találkoznak a fajjal. Az Atlanti-óceán nyugati felén a Mexikói-öböltől kezdve Suriname és a Francia Guyana vizein keresztül egészen Brazília déli részéig megtalálható. Ugyanez óceán keleti felén Franciaországtól Szenegálig fordul elő, beleértve Portugália és a Madeira-szigetek tengeri vizeit is. A Közép-Atlanti-hátság tengeri hegyeinél is kifogták ezt az élő kövületet. Az Indiai-óceánban, valamint a Csendes-óceán nyugati részén is széles körben elterjedt. E térségekben a következő országok vizeiben vannak a nagyobb állományai: Dél-afrikai Köztársaság, Mozambik, Japán, Kínai Köztársaság, Ausztrália és Új-Zéland. A Csendes-óceán keleti felén csak egyetlenegy alkalommal fogták ki a koboldcápát; ezt is az Amerikai Egyesült Államokbeli Kalifornia déli részén. A koboldcápa főleg a kontinentális lejtők felsőbb szintjein fordul elő, 270–960 méteres mélységekben. 1300 méter mélyből is kifogtak néhány példányt, sőt egy 1370 méter mélyre leeresztett kábelben is megtaláltak egy koboldcápa fogat. A felnőtt példányok mélyebben találhatók, mint a fiatalabbak. A juvenil egyedek a víz alatti kanyonokat választják élőhelyül; Japán vizeiben ezek 100–350 méter mélyen lehetnek. Időnként a partközeli 40 méter mély vizekbe is kiúszhatnak. 2014 áprilisában a floridai Key Westnél halászok egy koboldcápát is fogtak; ez volt a második koboldcápa, amelyet valaha kihalásztak a Mexikói-öbölből. Ezt a példányt lefényképezték és visszaeresztették a szabad természetbe. 2014 júliusában a Srí Lanka-i halászok is fogtak egy koboldcápát. A halászok beszámoltak róla a legközelebbi központban, a Valaichchenai nevű városban. Ez a porcos hal 120 centiméter hosszú és 7,5 kilogramm testtömegű volt. A Srí Lanka-i halászok nem eresztették vissza a koboldcápát, hanem átadták az ottani kutatói szervezetnek (National Aquatic Resource Research & Development Agency, NARA). ## Megjelenése A kifejlett hímek átlagos testhossza 260–330 centiméter közötti, a nagyobb nőstények testhossza meghaladhatja a négy métert is. A hosszúsági rekordot egy 2000-ben kifogott nőstény tartja; ennek a példánynak a hossza 5,4–6,2 méter között volt. Ez jóval nagyobb volt, mint az addig elképzelt maximális méret. A legnehezebb lemért koboldcápa 210 kilogrammos, a testhossza 380 centiméter volt. Bőre rózsaszínű vagy sárgásbarna a bőr alatt látható vérerek miatt. A szín az állat korával változik, a legfiatalabb példányok majdnem fehérek. Puha bőre részben áttetsző. Bőre sok ezer apró, éles fogaspikkellyel fedett, melyet ha előre simítanánk, a dörzspapírhoz lehetne hasonlítani, viszont ha fordítva, akkor bársonyos tapintású. Ez a sok fogaspikkelyke szorosan ül egymás mellett. Mindegyik pikkelyke rövid, de hegyes tüskéhez hasonlít; rajtuk hosszanti kiemelkedések vannak. Orrnyúlványa kardpengéhez hasonló hosszúkás, lapos. Testfelépítése hosszúkás és tömzsi. Az orrhossz testhez viszonyított aránya az életkorral csökken. Támadáskor kiemelkedő a pofája, majdnem az orr végéig nyújtható. Szája erősen ívelt. A felső állkapcsán (maxilla) 35–53, az alsón (mandibula) 31–62 fogsor található. Fogainak többsége, főleg az elülsők rendkívül hegyesek és enyhén visszahajlóak, míg a száj hátsó részében a fogak vastagabbak és tompábbak, a zúzást szolgálják. A fogak alakja és elrendezése e cápafaj esetében példányonként változó: míg egyesek fogainak a fő kiemelkedéséből két kisebb kiemelkedés ágazik el, addig más egyedek legelső fogai szorosan egymás mellé tömörülnek. Ellentétben a többi cápával, úszói nem hegyesek, hanem lekerekítettek, valamint a hasi úszók nagyobbak, mint a hátúszók. Mindkét hátúszó körülbelül azonos méretű és alakú, kicsik és kerekítettek. A hasúszók és a farok alatti úszók tövei szélesek és nagyobbak a hátúszóknál. A farokúszó erőteljesen aszimmetrikus, felső része megnyúlt. A felső faroklebeny tömör részét egy zászlószerű szegély övezi, amelynek vége az alsó farokúszóvá szélesedik ki. Az úszók szélei áttetsző szürke vagy kék színűek. Nincsen faroktői kiemelkedése. Fekete kicsi szemeinek nincsen harmadik, védő pislogóhártyája, recehártyája pedig kékes árnyalatú. Az elpusztult koboldcápa szemei elmosódott szürkére vagy barnára változnak. A szemei mögött nyílások láthatók. Az öt-öt viszonylag széles kopoltyúrés a fejtől távolabb, közvetlenül a mellúszók előtt található. A kopoltyúinak belső részét alkotó kopoltyúszálak részben szabadok, azaz kiérnek a kopoltyúrések mögül. Az ötödik kopoltyúrése mindjárt a mellúszó elülső részének a tövén van. ### Belső felépítése Élettani sajátosságai közé tartozik a testtömeg 25%-át kitevő máj. Mivel a cápának nincs úszóhólyagja, ez a megnagyobbodott belső szerve segíti a merülést és emelkedést. Meghosszabbodott orra igen hajlékony, emiatt nem segíti az irányváltást, sem a tengerfenék homokjában való túrást. A minden cápánál megtalálható elektroreceptorok, az úgynevezett Lorenzini-ampullák itt helyezkednek el. A szürkületi zónában mozgó koboldcápa esetében azonban ez a biológiai műszer sokkal érzékenyebb. A látása a többi érzékszervével ellentétben nem valami jó; az úgynevezett tectum, azaz az a rész az agyban, amely a látást értelmezi, nem foglal el nagy helyet. Ennek ellenére a többi mélytengeri cápától eltérően a koboldcápa pupillái képesek megváltoztatni a méretüket a fényerősségtől függően. Csontváza csak fejletlen porcokból tevődik össze, az izmai is csak kevéssé fejlettek, továbbá az úszói kicsik és puhák; mindezek igen lassú mozgású állattá teszik a koboldcápát. Mivel a farokúszója nem alkot nagyobb szöget a testével, a porcos hal nem képes gyors irányváltásra. ## Életmódja A megfigyelések szerint magányosan élő cápafaj, viselkedéstani jellemzői alig ismertek. Habár mélytengeri porcos hal, éjszakánként a vízfelszínhez közelebb is kerülhet. Mivel nem gyors úszó, feltehetőleg minimális mozdulatai révén tud észrevétlenül a zsákmánya közelébe kerülni. Ezt segíti a víz sűrűségével egyező puha és rendkívül áramvonalas teste. Feltehetően elevenszülő. Akváriumban eddig legfeljebb egy hétig tudták életben tartani. Az emberre a teljesen eltérő élettér miatt nem veszélyes. A koboldcápa legfőbb természetes ellensége a kékcápa (Prionace glauca). Főbb élősködői az evezőlábú rákokhoz (Copepoda) tartozó Echthrogaleus mitsukurinae, valamint a Litobothrium amsichensis és a Marsupiobothrium gobelinus nevű galandférgek (Cestoda). ### Táplálkozása A tengerfenékhez közel, 500–1200 méteres mélységben vadászik, főleg csontos halakra; azok közül is inkább hosszúfarkú halakra (Macrouridae) és mélytengeri viperahalfélékre (Stomiidae). A csontos halak mellett fejlábúakra és rákokra, köztük tízlábú rákokra (Decapoda) és ászkarákokra (Isopoda) is vadászik. Egyes felboncolt példányok gyomrában hulladékot is találtak. Legfőbb táplálékai a tengerfenéken lakó rózsás álsügér nevű skorpióhalak, a felsőbb vízszinteken élő Teuthowenia pellucida kalmárok és a Macrocypridina castanea rotunda nevű kagylósrákok. Az eddigi megfigyelések szerint úgy tűnik, hogy a koboldcápa nemcsak a tengerfenéken, hanem több szinten is vadászik. A koboldcápa nem úszik gyorsan, ezért inkább lesből támad. Mivel a húsa kis sűrűségű és a olajmája nagy, a felhajtóereje semleges; emiatt igen kevés mozdulattal tudja megközelíteni a zsákmányát. Amikor elég közel ér az áldozatához, speciális előreugró állkapcsai hirtelen rácsapnak. Az állkapcsainak e különleges mozgását két pár rugalmas szalag segíti elő. Nyugalmi állapotban ezek a szalagok hátra vannak szorítva, amikor pedig a koboldcápa ráharap zsákmányára, a felgyülemlett nyomás hajítógép módjára előretolja az állat állkapcsát. Ugyanabban az időben a nyelvet helyettesítő képződmény hátrahúzódik, megnövelve a száj belső térfogatát. Az áldozattal együtt nagy mennyiségű víz is bekerül a szájába, de ez a kopoltyúnyílásokon keresztül majdnem azonnal távozik. ## Szaporodása Eddig nagyon keveset lehet tudni a koboldcápa szaporodásáról. Mai napig még egyetlen vemhes nőstényt sem sikerült befogni és tanulmányozni. Feltehetőleg elevenszülő, mint a többi heringcápafaj. A kis számú magzat az anya testében fejlődik ki, ahol megtermékenyítetlen petékkel táplálkoznak. Születésükkor a kis koboldcápák 82 centiméter hosszúak, legalábbis ekkora a legkisebb ismert példány ebből a fajból. A hím körülbelül 260 centiméteresen válik ivaréretté, míg ez a nagyság nőstény esetében nem ismert. Nincs adat a növekedéséről és a koráról sem. ## A koboldcápa és az ember Mivel mélytengeri cápafaj a koboldcápa, nem jelent veszélyt az ember számára. Néhány példányt sikerült élve kifogni; ezeket pedig a városi akváriumokba szállítani. Azonban a koboldcápa csak rövid ideig képes fogságban élni. Japánban, a Tokai Egyetem akváriumában egy példány egy hétig élt, míg egy másik, amelyet a Tokyo Sea Life Parkba vittek, csak két napig maradt életben. Gazdasági szempontból nincs nagy értéke. Azokat a koboldcápákat, amelyeket mégis kifognak, sóval vagy szárítással tartósítják és árusítják. Az állkapcsaikat a gyűjtők keresik, akik különlegessége miatt jó árat fizetnek értük. A japánok korábban a májolajáért és trágyázás céljából fogták ki. Bár a halászipar nem célozza, a koboldcápa néha belekerül a hálókba. Ezek a mellékfogások igen ritkák; a leggyakrabban Japán déli részén történnek meg, ahol évente körülbelül 30 példány, főleg fiatal példányai kerülnek a hálókba. A Madeira-szigeteknél az Aphanopus carbo halászok évente 2–3 koboldcápát halásznak mellékfogásként. 2003 áprilisában a Kínai Köztársaság északnyugati vizeiben több mint száz koboldcápát fogtak ki. Még nem ismert, hogy miért sikerült ilyen nagy mennyiségű zsákmányra szert tenni, de feltételezések szerint a fogást egy földrengés előzte meg, ami a felsőbb szintű vizekbe kergette a porcos halakat. Azelőtt ezen a helyen nem vették észre ezt a cápafajt, és azóta sem bukkantak rá ilyen nagy számban. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem tartja fenyegetett fajnak a koboldcápát. Ennek a cápafajnak az előfordulási területe igen nagy, a felnőtt, ivarérett példányokból csak keveset fognak ki; ez okok miatt a koboldcápa azon kevés cápafajoknak egyike, amelyet az emberi tevékenység csak nagyon kismértékben érint. ## Fordítás

Alberobello

Alberobello város (közigazgatásilag comune) Olaszország Puglia régiójában, Bari megyében. A kisváros hírnevét a trullóinak köszönheti, amelyek hengeres vagy négyszögletes alaprajzú épületek, süveges tetővel. Kizárólag kőből építették, mindenféle kötőanyag (habarcs) és fa tartószerkezet nélkül. Kiépülésében II. Giangirolamo Acquaviva conversanói grófnak volt nagy szerepe, aki segítséget nyújtott az itt letelepedő parasztoknak, illetve Apulia más részeiről érkező menekülteknek. Annak érdekében, hogy elkerülje a területén álló házak utáni adó megfizetését, megparancsolta alattvalóinak, hogy csakis olyan épületeket húzzanak fel, amelyeket az adószedők érkezésekor könnyen el lehet bontani, majd távozásuk után gyorsan visszaépíteni. A habarcs nélkül épült trullók tökéletesen megfeleltek elképzeléseinek. Végül azonban fény derült a turpisságra, és a nápolyi király börtönbe záratta a grófot adócsalás vádjával. Alberobello továbbra is a conversanói grófok birtoka maradt, akik kemény kézzel, saját törvényeik szerint uralkodtak. A súlyos adóterhek és sorozatos kegyetlenkedések miatt, a város 1797-ben küldöttséget menesztett a király elé, aki hamarosan aláírta a város szabadságát biztosító dekrétumot. ## Fekvése Alberobello Baritól délkeletre fekszik a Salentói-félsziget és a Gargano-hegység között félúton, a Murgia-fennsík dombos vidékén. A város központja a Piazza del Popolo tér, amely egy domb tetején épült. Tőle délre található a két történelmi trullo-negyed, a Rione Monti és a Rione Aia Piccola. Őket egy völgy választja el a városközponttól, amelyet a Largo Martellotta tér tölt ki. A Piazza del Popolótól északra modern városrészek találhatók. Alberobellóhoz tartozik egy kis falu, Coreggia, valamint számos erődített tanya, úgynevezett masseria: Marzalossa, Marraffa, Badessa, Cavallerizza Malvischi, Torricella, Muscio, Chietri. Szomszédos települések: Castellana Grotte, Fasano, Locorotondo, Martina Franca, Monopoli, Mottola, Noci valamint Putignano. A Valle d’Itria egyik települése. ## Földtana Geológiai szempontból a vidéket vastag mészkőrétegek alkotják (a kréta korban rakódtak le, kb. 100 millió évvel ezelőtt), amelyekben a víz számos érdekes karsztjelenséget hozott létre. Ezek közül a leglátványosabb a patakok meredek szurdokvölgye, az úgynevezett gravinák (a helyiek ezeket nevezik még pulónak, vorénak és lamának is). Ugyancsak a víz eróziós munkájának köszönhetően a vidéken számos barlang is található, érdekes cseppkőformációkkal. A mészkő ugyanakkor könnyen kitermelhető és építkezésekhez kiváló alapanyag. Az erősen aprózódott mészkőrétegek miatt a vidéket hívják még Puglia Pietrosának, azaz Köves Apúliának is. A mészkőrétegeken általában terra rossa (vörösföld) típusú talaj képződött, ami kedvező az olívabogyó-, mandula-, cseresznye- és szőlőtermesztésnek. A település mellett egy nagyobb erdőség található, a Bosco Selva (Vadliget), amely 1985-től védett terület. Ez az erdő volt Alberobello névadója is (Silva aut nemus Arboris belli, azaz a szép (termékeny) fák erdeje vagy ligete). Leggyakoribb növényei a tölgy (molyhos tölgy, magyaltölgy), a bükk és a juhar. ## Éghajlata Tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék november-decemberben, valamint február-márciusban hullik. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszerben a D osztályba tartozik. ## Története ### Alapítása A település kialakulása a conversanói grófok, az Acquavivák nevéhez fűződik, akik a keresztes hadjáratokban való részvételükkel, megszerezték e vidék feletti uralmat. 1480-ban I. Giulio Antonio Acquaviva gróf azt a parancsot kapta a nápolyi királytól, Aragóniai Ferdinándtól, Aragóniai Beatrix magyar királyné apjától, hogy akadályozza meg a törökök partraszállását Otranto mellett. A hadjárat sikerrel járt, a törökök visszavonultak, de a gróf elesett. A királyi jutalmat így fia, Andrea Matteo vette át: ez a Murgia egyik lakatlan területe volt, amelyet Silva vetusissima Arboris Belli (azaz a szép (termékeny) fák öregerdeje) néven ismertek és amely addig Martina Franca hercegeinek birtoka volt. Az ifjú gróf a vidéket Silva aut nemus Alberobellinek (azaz a szép (termékeny) fák ligete) nevezte át, és telepeseket hozott a föld megművelésére. A kis település, amelynek neve Selva lett, fokozatosan növekedett, 1616-ban már közel kétszázan lakták. A lakóházak a mai Monti negyed területén tömörültek. Gyors fejlődése azonban II. Giangirolamo Acquaviva gróf idejében következett be. Ezt három legendával magyarázzák. Az első szerint Giangirolamo gróf szenvedélyes vadász volt, és gyakran látogatta a vidéket. Meghatódva az itteni emberek egyszerű életvitelén, elrendelte, hogy számára is építsenek itt egy egyszerű házat, illetve az igényeit kiszolgálandó, pékműhelyt és malmot, ezáltal hozzájárulva a település fejlődéséhez. A második feltevés szintén csak szájhagyományok útján maradt fenn. Eszerint a gróf otthont biztosított a Bariból, ortodox vallásuk miatt elüldözött szlávoknak. A harmadik hipotézis szerint – amelyet a történelmi dokumentumok is alátámasztanak – a település kifejlődésének köze volt a gróf hírhedt adócsalásaihoz, amelyekből segítséget nyújtott az itt letelepedő parasztoknak, illetve a Puglia más részeiről érkező menekülteknek: hosszú lejáratú kölcsönöket adott. Az egyre nagyobb számban letelepedők hozzájárultak a gróf hatalmának és befolyásának növekedéséhez a nápolyi király kárára. Miután a királyi udvar nem nézte jó szemmel az egyes helyi hűbérurak hatalmának növekedését – így a Giangirolamóét sem –, kiadta a Pragmatica de Baronibus című rendeletet, amely kimondta, hogy a hűbéruraknak ezentúl nem a birtokukban levő területek, hanem az egyes területeken lévő házak száma alapján kell adózniuk (ennek a neve decima sui fuochi volt, a.m. tűztized - azaz füstadó). A trullók kedvező lehetőséget jelentettek a gróf számára, hogy kikerülje a rendeletet és becsapja a királyi adószedőket: a trullókat ugyanis száraz építési módjuk miatt könnyen le lehetett bontani, és így elhagyatott törmelékkupac látszatát keltették, majd az adószedők távozása után rövid idő alatt újjá lehetett őket építeni, így a lakosok megmenekültek az adófizetéstől. 1654-ben I. Francesco Caracciolo, Martina Franca hercege irigységében feljelentette a Giangirolamót a nápolyi királynál. A király azonnal vizsgálóbizottságot küldött Alberobellóba. A grófnak nem sikerült időben lebontatnia az épületeket, így fény derült a turpisságra és az adócsalásra. A grófot elfogták, elítélték és Spanyolországban szállították büntetését letölteni. 1665-ben szabadult, azonban sohasem tért vissza, Barcelonában ismeretlen okból meghalt. ### Szabad királyi város Alberobello továbbra is a conversanói grófok birtoka maradt, akik kemény kézzel, saját törvényeik szerint uralkodtak. A súlyos adóterhek és sorozatos kegyetlenségek miatt a város hét képviselője 1797-ben elhatározta, hogy Nápolyba utazik és panaszt tesz a királynál. Időközben a király Tarantóban tartózkodott, tehát nem kellett a fővárosig utazniuk, de nem sikerült kihallgatást elérniük. Szerencséjükre azonban egy tarantói ügyvéd, Don Nicola Vivenzio felkarolta ügyüket, és összeállított egy részletes beszámolót a grófok tevékenységéről és szokásairól, külön kiemelve, hogy több ízben is megszegték a nemesi hatalmat szabályozó törvényt, a Pragmatica de Baronibust. Ezt 1797. május 15-én küldte el John Acton miniszterelnöknek. A válaszra nem sokat kellett várniuk, május 27-én megérkezett a királyi dekrétum, amelyben IV. Ferdinánd királyi várossá (Città Reggia) nyilvánította Alberobellót. Az immár szabad város lakossága megtartotta az első szabad helyhatósági választásokat (korábban közigazgatásilag a szomszédos Nocitól függött), amelyek győztese Francesco Lippolis lett. Ugyanakkor saját plébániát is alapítottak. A szabadsággal együtt lehetőséget kaptak arra is, hogy cementtel ragasztott téglaházakat építsenek, ezáltal felhagyva az évszázados szárazépítési technikákkal. Az első téglaépületet Francesco d’Amore emelte. A kétemeletes ház homlokzatán a következő felirat olvasható: ex auctoritate regia hoc primum erectum (azaz a király hozzájárulásával húzták fel). A lakosok, hálájuk jeléül a királyról akarták elnevezni városukat Ferdinandinának, az ötletet azonban elvetették, és megmaradt az Alberobello név. ### A brigantaggio Az úgynevezett brigantaggio-mozgalom kialakulását általában Olaszország egyesüléséhez kötik. Kialakulásának két alapvető oka volt, először is a nápolyi király támogatóinak ellenállása az új, szárd-piemonti uralkodóval szemben, másrészt pedig a mély gazdasági válságba zuhanó déli országrészekben a szegény és reménytelen déli parasztok bandákba verődve fosztogatással próbálták fenntartani magukat. Viszont a jelenség már jóval korábban megjelent a vidéken, hiszen már az 1799-es tiszavirág életű Parthenopéi Köztársaság idején, a királypárti Ruffo kardinálisnak a szervezett brigantik segítségével sikerült visszaállítania a királyi hatalmat a vidéken. Vitantonio Agrusti, a Briganti nella Murgia dei Trulli (Brigantik a trullók Murgiájában) című 1894-es írásában arról írt, hogy a 19. század elején Alberobellóban a hatalmat egy Scannacornacchia nevű „mihaszna, törvényen kívüli gazember” ragadta magához, aki innen zaklatta Giuliantonio Acquaviva conversanói grófot. Ugyancsak Alberobello környékén fosztogatott a Vardarelli testvérek vezette csoportosulás, amely arról lett híres, hogy a szegény lakosokat nem fosztotta ki, és többször is segített rajtuk. Az 1820-as évek elején Ciro Annichiarico bandája tartotta rettegésben a vidéket, aki a családját ért sérelmet megtorlandó (lánytestvérét egy szeminarista barátja megbecstelenítette) választotta az útonálló életmódot. A mozgalom végét az Olasz Nemzeti Gárda 1863-as bevonulása és az utolsó alberobellói betyár, Romano kivégzése jelentette. ### 20. század A trullók jelentőségét és egyediségét az olasz kormány már 1910-ben elismerte, ekkor a Monti negyedet, 1930-ban pedig az Aia Piccola negyedet nyilvánították műemléknek. A község címerét 1935-ben hagyták jóvá, ez kék alapon egy tölgyet ábrázol, felette két repülő galambbal, a törzsénél pedig egy oroszlánnal viaskodó lovagot. 1996-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította a trullókat, azzal az indoklással, hogy régmúlt idők egyedi kultúrája fennmaradásának bizonyítékai, amelyek révén egy sajátos városkép alakult ki Alberobellóban. ## Népessége A város lakossága 2009. január 1-jén fő volt, ebből férfi és nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A lakosság számának alakulása: 2007\. december 31-én a városban 2680 bevándorlót tartottak számon. A legtöbben a következő országokból érkeztek: ## Városkép A trullo tulajdonképpen egy Alberobellóban és környékén szokásos lakóházforma: kör alaprajzú, hengerfalú, kúpfedelű építmény, kéménye a tető csúcsán van. A sátorkunyhó kőből épített változata. A trullók a kis város egyértelmű nevezetességei, amelyeknek a világörökségi helyszínné való nyilvánítását is köszönheti. A megnevezés etimológiáját illetően több feltételezés is létezik, számos közülük már a képzelet határát súrolva. Egyes kutatók a latin trullus szóból eredeztetik (jelentése torony), amit Paulus Diaconus, 8. századi századi szerzetes már használt a konstantinápolyi császári palota hasonló jellegű kupolájának leírásakor. Az 1800-as évek második felében, Antonio De Simone helyi építész a latin turrula szóból eredeztette a megnevezést, amelynek jelentése torony, utalva ezzel az építmény csúcsos, tornyos alakjára. Kortársa, Orlando De Donno a truddu szóval hozta összefüggésbe, ami tulajdonképpen az olajprés helyi megnevezésre. Azzal indokolt, hogy az épület is hasonlóan körkörös felépítésű, mint a prés. Evelino Leonardi az an-tru-are összetétellel hozza összefüggésbe, aminek jelentése belépni a házba. Giuseppe Notarnicola a görög thóloszból származtatja, amit a mükénéi sírok kupoláinak megnevezésére használtak. A trullók eredete máig vitatott. Annak ellenére, hogy Alberobellóban az első ilyen építmények a 16. század közepén jelentek meg, a régészek azt valószínűsítik, hogy a helyi lakosok már jóval korábban ismerték ezt az építkezési technikát. Az első trulló Pugliában – a régészeti kutatások szerint – a 10. században épült meg, a szomszédos Castellana területén. Mivel a régió közel feküdt az ókori civilizációs központokhoz (Görögország, Egyiptom), ahol már jóval időszámítás előtt ismerték ezt az építési módszert, a régészek és történészek azt feltételezik, hogy már az i. e. 3 évezredben, amikor az első thesszáliai hajósok elérték Puglia partjait, meghonosodhattak a trullóépítési ismeretek a vidéken. Maga a trullo primitív építmény képét nyújtja: hengeres vagy négyszögletes alaprajzú épület süveges tetővel. Kizárólag kőből építették, mindenféle kötőanyag és fa tartószerkezet mellőzésével. A látszólag primitív építmény azonban találékony megoldásokkal készült el, s ezek alapján a 20. század moduláris építményei előfutárának is tekinthető. A belső tér általában egy helyiségből áll, a többszobás házak több trullo egybenyitásával alakultak ki. Az első trullók alaprajza kör volt, ezeket trullo primordialéknek, azaz ősi trullóknak is nevezik. Jellegzetességük a vastag falak, a kis nyílások (ajtó, szellőzőlyukak), illetve az, hogy a boltozat közvetlenül a falak folytatása. A bejárat jellegzetesen trilithon kialakítású, azaz két nagy álló kőoszlopon keresztbe fektetettek egy harmadikat, ami az architráv szerepét töltötte be. A későbbiekben kialakultak a négyszögletű alaprajzú, úgynevezett trullo evolutók, azaz fejlett trullók. Ezek az alaprajz mellett abban különböztek az előbbiektől, hogy a kúp alakú süveg már különálló szerkezeti elemmé vált és a falakra támaszkodott, ezáltal azok is vékonyabbá váltak. Kiemelt szerepet kapott a bejárat, ami egyre monumentálisabbá és kidolgozottabbá vált. A trullók általános jellemzője a vastag falak, amelyek noha a belső tér rovására mennek, mégis nagy haszonnal járnak, hiszen ezáltal csak kisméretű nyílásokat lehet rajtuk vágni (ajtók, ablakok, szellőzők stb.), ami a belső hőháztartás szabályozásában fontos szerepet játszik: télen visszatartja a meleg levegőt, nyáron pedig hűvösen tartja a helyiséget. A trullók építőanyaga a közeli kőfejtőkből származik. Az építkezés első fázisában a mesterek (caseddarik vagy casellarik) rendszerint egy gödröt ástak a padló alá, amelyet kifalaztak. Ebbe az esővizet gyűjtötték össze házi használatra. A felesleges vizet egy túlfolyón keresztül az utcára vezették ki. Ezt követően a belső falak épültek meg, majd a külső falak. A kettő közötti üreget kőtörmelékkel vagy agyaggal töltötték fel. A belső falakat függőlegesre építették, míg a külsők fönt befelé dőltek, hiszen fontos szerepet játszottak a süveg szerkezetének megtartásában. A fali nyílásokat általában kőből készült szemöldökgerendákkal támasztották ki. Az ajtókeret számára külön boltívet emeltek, szintén kőből. A falak vastagságát szemlélteti, hogy fekvőhelyeket és egyéb fülkéket vágtak beléjük. Miután készen állt a szoba, hozzáláttak a süveg megépítéséhez, ami az újabb építésű trullóknál négy sarokkövön támaszkodott. Az építőmester ezt követően lapos építőkövekből (chianche) felfelé csökkenő átmérőjű koncentrikus köröket épített. Tulajdonképpen ez a trullók egyik érdekessége, hogy a tető önmegtartó, nincs szüksége tartószerkezetre. A süveg is két részből állt. A külső réteg trapéz alakú lapos kövekből épült fel (chiancarelle vagy chiancole), amelyek a tetőcserép szerepét töltötték be. Az így felépült süveg tetejére került a zárókő, az úgynevezett serraglia, amelyet különbözőképpen díszítettek. A trullók süvegeire került zárókövek dekoratív szerepet is betöltenek. Általában három részből állnak: egy kúp alakú alapi részből, amely lezárja az épület süvegét, egy laposabb átmeneti elemből, amelynek szerepe a harmadik, tulajdonképpen dekoratív, tehát változó alakú résznek a megtartása. Ez utóbbi lehetett gömb, sokágú csillag, kúp, félgömb stb. alakú. Ezek jelentéstartalma a mai napig ismeretlen, egyes kutatók szerint a lakosság egykoron mágikus erőket tulajdonított nekik, míg mások szerint pusztán az adott trullo építőjének vagy építtetőjének a hiúságát és feltűnési viszketegségét jelképezi, de olyan vélemények is születtek, miszerint ezek termékenységi, fallikus szimbólumok lennének. A süveg másik jellegzetessége, hogy különböző alakzatokat festettek rájuk. Ennek az ősi szokásnak az eredete sem tisztázott. A festett motívumok lehettek archaikus, kultikus ábrázolások (olajfaág, búzakalász stb.), mágikus töltetű szimbólumok (ötágú csillag, fordított szarvak stb.) esetleg keresztény szimbólumok (Máriás jelképek, keresztek, monstranciák stb.) vagy az állatövi jegyek ábrázolásai. A trullók nagy része az úgynevezett műemléki zónában (Zona Monumentale) van. Ez két részből áll, a Monti (Rione Monti) és Aia Piccola (Rione Aia Piccola) negyedektől. Az előbbit a város központját jelentő Piazza del Popolótól délre fekvő Largo Martellotta nevű tágas tér választja el, míg az utóbbi a fő tér keleti oldalán kezdődik. ### Rione Monti A Monti negyed (Rione Monti) a város déli oldalán fekszik a Largo Martellottára lejtő domboldalon. A szintkülönbség 30 méter. Az 1030 trulló többsége a Via Monte Nero és a Via Monte Pasubio utcák köré csoportosul. A főutca, a Via D’Annunizo átszeli a negyedet és a domb tetején álló Sant’Antonio-templomig tart. Az 1900-as évek elején számos új épületet húztak fel, ezáltal rontva a trullók alkotta egységes utcaképet. Neve az első világháború hegyvidéki (olaszul monti) csatáiban elhunyt hősöknek állít emléket, akárcsak az utcanevek: Via Monte Sabotino, Via Monte Pasubio, Via Monte San Gabriele, Via Monte Nero és Via Monte San Marco. 1910-ben nyilvánították védett területnek. Itt áll az úgynevezett trullo siamese (sziámi trulló), amely tulajdonképpen a város egyetlen összeépített trullója, ugyanakkor egyik legrégebbi építménye. A legendák szerint a házat két fiútestvér örökölte apjától, akik ugyanabba a leányba voltak szerelmesek. A lány az idősebb fivérnek vallott szerelmet, de a fiatalabbikhoz ment hozzá. Mivel azonban a testvérek nem tudtak megállapodni a vagyon elosztásáról, úgy döntöttek, hogy az apai házat egy fallal két részre választják. A negyed dombján az 1925-ben épült Sant’Antonio-templom trónol, amelynek érdekessége, hogy külalakja alapján több trullóból összeépített épületnek tűnik. ### Rione Aia Piccola A kisebb Aia Piccola-negyed (Rione Aia Piccola) a városközponttól keletre fekszik egy lankásabb területen, ahol a szintkülönbség nem több öt méternél. A négyszáz trullóból álló negyed sokkal csendesebb, hiszen egyetlen ajándékbolt sem található területén, ami által megőrizte eredeti hangulatát. A neve a 18. század végéről származik. Miután a város egykori magtára kicsinynek bizonyult, újabb, kisebb méretű megépítéséről döntöttek a városnak ezen a részén, így ezt a városrészt a kis szérű (olaszul aia piccola) nevezték el. Itt található a Casa Pezzolla nevű trullóegyüttesben berendezett várostörténeti múzeum. Ugyanakkor itt áll a város legrégebbi fennmaradt trullója is, amelyet az ajtókereten olvasható évszám szerint 1559-ben építettek. ### A városközpont A modern városközpont a Piazza del Popolo tér. Itt áll az egykori grófi palota, más néven Palazzo Acquaviva, a világháborúk hőseinek emléket állító obeliszk, valamint a tér északkeleti oldalán a Casa d’Amore, amely az első olyan építmény volt Alberobellóban, amelynek építéséhez már engedélyezték a habarcs használatát. A tér északi oldalán indul a város főutcája, a Via Vittorio Emanuele, amely a Santi Medici-bazilikánál ér véget. A bazilika mögött áll a város egyetlen emeletes trullója, az úgynevezett trullo sovrano. ## Kultúra ### Múzeumok A különböző trullókban berendezett, hagyományos életformát bemutató kis múzeumok mellett a városi múzeum (Museo del territorio) foglalkozik még a város és környékének történelmével és néprajzi vonatkozásaival valamint a trullók építésének technikájával. A Casa Pezzolában berendezett intézmény 1997-ben nyitotta meg kapuit. Időszakos kiállításokat is szerveznek benne. ### Ünnepek és hagyományok A város védőszentjeinek, Szent Kozmának és Damjánnak az ünnepét minden év szeptembere végén rendezik meg. Az ünnepi misék mellett két alkalommal körmenetet is rendeznek a védőszentek tiszteletére. Az utóbbin a szomszédos települések is részt vesznek egy látványos zászlós felvonulás keretén belül. Az ünnepséghez kirakodóvásár, valamint tűzijáték is tartozik. A keresztény ünnepekhez kapcsolódik továbbá az élő betlehemes (presepe vivente) hagyomány, amely nemcsak Alberobellóban, hanem más pugliai településeken is él. Lényege, hogy a karácsony és a vízkereszt közötti időszakban a lakosok korabeli viseletet öltenek és eljátsszák Krisztus születésének történetét. A betlehemeshez hasonlóan, a húsvéti nagyhéten a lakosok Krisztus passiójának történetét elevenítik meg (passione vivente). Történelmi eseményt elevenít fel a zsiványok éjszakája (la notte dei briganti). Ez egy 18. század végi történelmi eseményből ered, amikor a város lakossága szembeszállt a garázdálkodó banditákkal. Közel kétszáz, korabeli viseletbe öltöztetett lakos eleveníti fel a véres harcokat. A város hűbéri uralom alóli felszabadításának ünnepét júliusban rendezik meg, és ennek is az a lényege, hogy korabeli öltözékekbe bújva felelevenítik az eseményt. Mindezek mellett a városban számos kirakodóvásárt szerveznek, gasztronómiai fesztiválokat, folklórfesztiválokat, elsősorban az idelátogató turisták számára. ## Konyhája Alberobello konyhája szegényes; a vidéken megtermelt nyersanyagokhoz kötődik. A helyi receptek egyik sajátossága, hogy viszonylag rövid idő alatt elkészíthetők. Az alapösszetevők a friss zöldségek, olívaolaj, valamint a friss fűszernövények. Tipikus helyi recept a cavatiedd'e (orecchiette tészta paradicsommal, caccioricotta sajttal, petrezselyemmel, fokhagymával, szardellával és zsemlemorzsával felszolgálva) valamint a cr’sciàul (lasagna tőkehal raguval). A húsfélék közül elsősorban baromfi- és lóhúst használnak. Ez utóbbit feta sajttal, fokhagymával, vöröshagymával és petrezselyemmel készítik (brasciole). Bárányhúst elsősorban a húsvéti időszakban készítenek. A fave bianche, babpüréhez hasonló, szerény, de tápláló ételkülönlegessége az alberobellói konyhának, amit olívaolajjal és friss zöldségekkel tálalnak. A levesfélék közül helyi specialitás a tőkehal leves zöldségekkel és vad cikóriával (pizzicate). A vidéken termelt édesburgonyát kenyérsütéshez is használják. Különleges desszertek nincsenek. Húsvét környékén gyakran készítik a tarallo nevű sós pereceket. Kedvelt édességnek számít a cukrozott mandula valamint a le pettole, tészta sült burgonyával, cukorral és fahéjjal megszórva. ## Sportja A városban több sportegyesület működik: A.S.D. Calcio Alberobello – labdarúgócsapat, a pugliai regionális bajnokságban játszik. A.S.D. Pallavolo Alberobello-Fasano – kézilabdacsapat, a nemzeti B1-es bajnokságban játszik. A.S. Basket Alberobello – kosárlabdacsapat, a pugliai regionális bajnokságban játszik. ## Gazdasága Alberobello gazdasága a turizmushoz kötődik, hiszen egyike Bari megye és egyben Puglia régió egyik leglátogatottabb településeinek. A munkaképes lakosság nagy része (több mint 75%) a szolgáltatási szektorban és iparban dolgozik. A kézműves manufaktúrák jellegzetes termékei az elsősorban turistáknak szánt festett kerámiák, szőttesek, kő- és fafaragványok. Az ipar elsősorban élelmiszerfeldolgozó üzemek révén van jelen, de működnek kisebb textilipari és bútoripari egységek is területén. A mezőgazdaság, amely elsősorban a gabonatermelésre és gyümölcstermesztésre alapoz, a munkaképes lakosság kevesebb mint 15%-át foglalkoztatja. A munkanélküliségi ráta 15% körül alakul, ami magasabb Bari megye 14%-os átlagánál, de megegyezik Puglia régió 15%-os átlagával. ## Közlekedése Közvetlen autópálya-összeköttetése nincs. Az A14-es autópálya legközelebbi letérője 32 km-re nyugatra, Gioia del Colle mellett van. Gioia de Colléval az SP239-es megyei út köti össze. Alberobellón áthalad az észak-dél irányú SS172-es főút, amely Barit köti össze Tarantóval. A várost rendszeres autóbuszjáratok kötik össze Puglia más településeivel. Vasúton Bari és Martina Franca felől közelíthető meg. A szerelvényeket a Ferrovie del Sud Est magánvasút-társaság üzemelteti. A legközelebbi repülőterek Bari és Brindisi mellett vannak. ## Híres alberobellóiak - Antonio Curri (1848–1916), építész, festő. - Cosmo Francesco Ruppi (1932), leccei érsek. - Leo Pantaleo (1939), rendező, színész. - Leonardo Piepoli (1971), kerékpáros (beceneve Il trullo volante, azaz a repülő trullo). ## Testvérvárosai - Romentino - Ajosz Anargürói - Sirakava Go

A király és a bohóc

2005-ben bemutatott dél-koreai film , és főszereplésével. A kis költségvetésű, híres sztárokat nélkülöző film rendkívüli sikert ért el hazájában, vetítésekor minden idők legsikeresebb koreai filmje volt, több mint 12 millió nézővel. A film forgatókönyve című színműve alapján készült és számos rangos filmes díjat elnyert, valamint pillanatok alatt sztárrá emelte . Dél-Korea A király és a bohócot indította a 2006-os legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért. A film a hagyományos koreai utazó cirkuszok () és az udvari komédiások () világát mutatja be, élesen szembe állítva a könyörtelen Jonszangun királlyal, és mindeközben személyes drámákat kibontakoztatva. Bár a film a háttérben meghúzódó, homoszexualitást felvonultató jeleneteiről vált híressé, az alkotók nem LMBT-filmnek szánták, nem a szereplők közötti szexualitás a film központi témája. ## Történet `és vándorkomédiások, akrobatikus kötélmutatványokat és szatirikus színdarabokat adnak elő. Főnökük az így szerzett pénz kiegészítése gyanánt gyakorta áruba bocsátja t, a fiú szinte már nőies szépsége ugyanis megbabonázza az előadásokat figyelő nemes urakat. , akivel szoros barátságban van, gyűlöli nézni, hogy a fiút úton-útfélen prostitúcióra kényszerítik, és egy nap nem bírja már tovább és szembeszáll a társulat vezetőjével. Dulakodás közben, amikor a főnök el akarja törni lábát, s ezzel koldussorba kényszeríteni, hátba szúrja a férfit, hogy megmentse társát. és elmenekülnek, és azt javasolja, menjenek Hanjangba, a fővárosba, ott biztosan jól megfizetik a komédiásokat.` Hanjangban a két férfi beáll egy helyi társulatba, akikkel közösen igen merész darabot visznek színre: a királyt és ágyasát, parodizálják, meglehetősen alpári stílusban. Az előadás nagy sikert arat a nép körében, azonban szemtanúja lesz a király főeunuchja, is, aki felháborítónak véli a darabot és halálra akarja korbácsoltatni a társulat tagjait. Kétségbeesésében egyezséget köt az eunuchhal: ha a darabbal sikerül megnevettetni a királyt, elengedi őket, ha nem, akkor viszont bitófán végzik. A palotában a társulat reszketve adja elő az idegrohamairól hírhedt király előtt a pikáns darabot. Mindenki legnagyobb meglepetésére, a királynak tetszik a szabad szellemű előadás, s még inkább tetszik neki a csinos . Miniszterei ellenállására fittyet hányva a király udvari komédiásokká nevezi ki a társulatot, s nap mint nap magához hívatja t, aki külön bábjátékkal szórakoztatja az uralkodót. A király egyre inkább bűvöletébe esik, a bábjátékok során felszínre kerül az elnyomott gyermekkori trauma: apja megölette az anyját. megneszeli, hogy a király megszállott ragaszkodása a csinos fiúhoz nem fog jóra vezetni és azt javasolja nek, meneküljenek el a palotából, amíg lehet. azonban megsajnálja a gyötört lelkű királyt, és maradni akar, egészen addig, amíg egy őrült rohama során a király saját kezével le nem mészárolja apja ágyasait, akkor érti meg, hogy a király menthetetlenül beteg és veszélyes. `mindeközben mindent elkövet, hogy bajba keverje új „riválisát” és lemásolva kézírását, a királyt kritizáló plakátot készít. magára vállalja a tettet, hogy mentse a fiút, s tömlöcbe kerül. eunuch elengedi a férfit azzal, hogy el kell felejtenie t és elhagyni a palotát azonnal. erre képtelen, inkább kora reggel felmászik a kötélre és hangos játékkal kritizálja a királyt, aki saját íjával kényszeríti földre a komédiást, majd szeme láttára megvakíttatja. megpróbál öngyilkos lenni, de az orvosok megmentik az életét. A király arra kényszeríti et, hogy vakon kötéltáncoljon, pedig vele tart. A fiú megkérdi társát, ha újjászületne, mi akarna lenni, arisztokrata-e, netán király; mire azt feleli: komédiás, és egyetért vele.` A film végén felkelők törnek be a palotába, hogy letaszítsák az őrült kényurat trónjáról, miközben a két komédiás a kötélen táncol felettük, majd a záró képsorokon a társulat idilli képét idézik fel, ahogy táncolva-énekelve szaladnak a mezőn. ## Szereplők ### Főszereplők - ' mint ' `vándorkomédiás társulatban él, a , azaz a kötélen egyensúlyozás és az akrobatika mestere. Erős, férfias és karizmatikus ember, aki nem hagyja, hogy szeretteit bántsák, és hű saját elveihez és értékrendjéhez.` - ' mint ' `szinte teljes ellentéte nek, ő is vándorkomédiás, és a két férfit igen szoros barátság, érzelmek kötik össze. rendkívül nőies, szinte törékeny alkat, a cirkuszi előadások során gyakran ölti magára a női szerepeket, felhívva ezzel magára az arisztokraták figyelmét, akiknek aztán előadás után kénytelen egyéb szolgáltatásokat is nyújtani: a társulat főnöke prostitúcióra kényszeríti.` - ' mint ' A király szinte az őrület határán lépdel, gyűlöli apját, aki megölette az édesanyját, mert az ágyasok állandóan rivalizáltak miatta. Gyermekkori traumája miatt labilis elmeállapotú, igen veszélyes emberré vált, aki kénye-kedve szerint gyilkol egy-egy őrületrohamot követően. Magányossága és visszafojtott, időnként felrobbanó dühe miatt irigyli és egyben igényli a vándorkomédiások szabad szellemét, vidámságát, és a szépséges az egyetlen, aki mellett igazán jól érzi magát. - ' mint ' Kiszengből lett a király ágyasa, hataloméhes és csak magának akarja a királyt, emiatt féltékenység és irigység gyötri, amikor a király minden figyelmét egy fiatal férfinak, nak szenteli. ### További szereplők - mint , eunuch - mint , komédiás - mint , komédiás - mint , komédiás ## Háttér, forgatás ### Előzmények, szereplőválogatás A film alig több mint négymilliárd vonból készült el, ami egy ' esetében igen alacsony költségvetésnek minősül. a gyártó Cineworld adósságai miatt rendező-producertől kért és kapott kamatmentes kölcsönt. már az 1990-es években gondolkodott történelmi dráma forgatásán, végül a tervező csapat egyik tagja ajánlotta neki című színdarabját, ami felkeltette a rendező érdeklődését. Az egyeztetések azonban nem mentek gond nélkül, Kim és másképp értelmezték a történetet, Kim számára volt a főszereplő, t azonban sokkal jobban érdekelte . Ráadásul Kim eleinte csak a profitorientált filmest látta a rendezőben, és nem tartotta érdemesnek a műve átdolgozására. A félreértéseket kiküszöbölték, és megkezdte a háttérkutatást: egyrészt a szinte elfeledett ősi művészet, a koreai komédiások () életét, másrészt általánosságban az utazó cirkuszosok, udvari bohócok világát tanulmányozta, jórészt William Shakespeare művein keresztül. A rendező ugyancsak kikérte az egyik utolsó vándorkomédiás, Kim Gibok (김기복) véleményét is, aki úgy nyilatkozott, a vándor mutatványosokat régen koldusokként kezelték, ezért a férfi–férfi kapcsolat nem volt ritka az ilyen társulatokban, mivel szinte lehetetlen volt az így élő művészeknek feleséget találni, ennek ellenére az érzelmeken, a kötődésen, és nem a fizikai vonzalmon volt a hangsúly – filmjében is ezt kívánta hangsúlyozni. `szerepére először kérték fel, azonban a színésznek be kellett vonulnia katonának, így a rendező ajánlotta fel a lehetőséget, ő azonban gal való szoros barátsága miatt inkább visszautasította a szerepet, így végül kapta meg. korábban többször is dolgozott együtt vel, a rendező pedig azt javasolta neki, felejtse el szokásos történelmi ábrázolását és koncentráljon az emberi érzelmekre, a király tettei mögött meghúzódó emberi, jellembeli motivációkra. szerepéhez először gondoltak, végül azonban mégis úgy döntöttek, meghallgatást rendeznek, amit végül az akkor még szinte ismeretlen nyert meg, akit korábban több száz meghallgatáson utasítottak el, mert „túl femininnek” találták az arcát.` A stáb szembe találta magát a helyszín problémájával is. Kevés pénzük volt, arra semmiképp nem volt elegendő, hogy saját díszletet építsenek. A visszalépése miatt bekövetkezett több hónapnyi csúszás végül a segítségükre lett, az épp befejezett történelmi sorozat, az Immortal Admiral Yi Sun-sin meglévő díszletét használták, ezzel több százmillió vont spórolva meg. ### Forgatás A komédiásokat alakító színészeket a hagyományos koreai népzenét játszó együttes és tánccsoport készítette fel a tradicionális hangszerek kezelésére és a színművek előadására mintegy két hónap alatt. Az akrobatikus mutatványokat és egyben a színészek ilyen irányú felkészítését az társulatra bízták. A kötéltáncos mutatványok nagy részét maga végezte, csak a legveszélyesebb jelenetekben helyettesítette a tanára. Az első előadás összetett jelenetének felvételére összesen egy napja volt a stábnak. Általában elég rövid idő alatt kellett mindent felvenniük, a híres „Te vagy ott, én itt vagyok”-jelenetet a dombtetőn például egyetlen óra alatt vették filmre, és ez volt az egyik jelenet, amit nak a meghallgatáson elő kellett adnia. A napszak miatt a környező táj szépségét nem sikerült úgy bemutatniuk, ahogy azt a rendező eltervezte, ezért digitális színjavítással próbáltak javítani rajta. A jelenetnél, ahol a két komédiás Hanjangban párbajra hívja a helyi társulatot, 150 statisztát alkalmaztak. A palotajelenetek felvételére mindössze három napjuk volt, és extrém időjárási körülmények nehezítették a munkát, rendkívül meleg volt, és időszakos záporok zavarták meg a munkát. A pekingi opera jelenetét eredetileg nem tervezték olyan látványosra, mint amilyenre sikerült, később döntöttek úgy, hogy színesítik a jelenetet. ` javaslatát követve a forgatási szünetekben sem lépett ki a szerepéből, ritkán lehetett mosolyogni látni. A szerepre úgy készült, hogy a színházi bemutatók felvételeit tanulmányozta. A színész a forgatás során meg is sérült, a sötét díszletben egy lépcsőről zuhant le, kórházba szállították, de amint összevarrták a sebet a lábán, visszatért forgatni.` A kosztümök terén a tervező arra törekedett, hogy minél autentikusabbak legyenek. Mivel a kora 16. századi hanbok még nem volt olyan harsány színű, mint amit a nézők a korábbi történelmi filmekben megszokhattak, a ruhák egyszerűnek tűnnek, pasztellszíneket használtak és igyekeztek mellőzni a legtöbb filmben alkalmazott kínai hatást. Egyedül a pekingi opera jeleneténél tettek kivételt, ezzel a jelenettel hangsúlyozva a koreai és a kínai művészetek közötti különbséget. A jelenet nem korhű, mivel a 16. században ez a műfaj még nem létezett, így a koreai udvarban sem ismerhették. ### Helyszínek A palotajelenetek egy részét az észak-csollai Vizuális Élményparkban forgatták, ahol a palota egyes épületeinek korhű másai találhatóak, míg más jeleneteket a erődben található palotában vettek fel. A jelenetet, amikor a bambuszerdőben menekül a rá vadászó íjászok elől, az észak-csollai rögzítették, ugyanott, ahol A palota ékköve egyes jeleneteit is. A záró jelenetsor helyszínéül szolgáló völgy a tartománybeli megyében található, a és a hegyek között. Ugyancsak a közelben forgatták a jelenetet, ahol a két komédiás vaknak tetteti magát. A helyszínek közé tartozott még a Koreai Szabadtéri Néprajzi Múzeum Kjonggiban. ## Zene A film zenéjében a hagyományos koreai hangszerek mellett a zeneszerző a vonós hangszerekre is erőteljesen támaszkodott. ## Fogadtatás Dél-Koreában a film minden idők legsikeresebb filmje lett, négy hónapig vetítették és összesen 12,3 millió jegyet adtak el rá, csak a fővárosban több mint 3,5 milliót. Az első héten 6,5 milliárd vonos bevétellel lett első az eladások tekintetében, nemzetközileg pedig összesen 74,4 millió amerikai dollárral zárt. Az alacsonynak számító költségvetésből készült film sikere meglepő volt, különösen a tradicionális témáját és a homoszexuális felhangot tekintve. A siker a készítőket is meglepte, akik nem számítottak hárommilliónál több nézőre, különösen mivel sem a rendező, sem a színészek nem tartoztak a sztárok közé, mint például a Thegukki vagy a Silmido című, hasonlóan több mint tíz millió főt vonzó mozik esetében. Dél-Korea úgy döntött, ezt a filmet indítja a 2006-os legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért. A filmet a hazai és a külföldi kritikusok is jól fogadták, azonban a Twitch Film kritikusa megjegyzi, hogy a nyugati média jobbára a homoszexualitásra, a király iránti megszállottságára és a két komédiás közötti kimondatlan szerelemre koncentrált, a Brokeback Mountain – Túl a barátságon című filmhez hasonlítva az alkotást, ami a Twitch Film szerint egyáltalán nem a film központi témája. A rendező többször is hangsúlyozta, hogy a filmben megjelenített homoszexualitás nem igazodik a nyugati nézők elképzeléseihez: „Ez nem olyan homoszexualitás, mint amit Nyugaton ismernek. Nem olyan, mint a Brokeback Mountainben. Ott a homoszexualitás a végzet, nem pedig választás eredménye. Itt [A király és a bohócban] viszont [szükséges] gyakorlat.” A DVDTalk kritikusa, Thomas Spurlin dicsérte a színészek alakítását, és különösen kiemelte , aki szerinte remek választás volt az igen kényes szerepre. Ezzel szemben a Flixist kiábrándítónak tartotta a színész játékát egyes jelenetekben, a filmet azonban „fantasztikusnak” ítélte, az angol nyelvű feliratok túlzott shakespeare-i jellegétől eltekintve. A Twitch Film és a Koreanfilm.org is egyaránt a kiváló történetmesélési technikának tulajdonítja a film kivételes sikerét, annak, hogy a nézők minden korosztályát képes volt megszólítani, időseket és fiatalokat egyaránt, különösebb marketing nélkül is. Utóbbi kritikus a két főszereplő játékát is kiemelte: „A jól kidolgozott cselekményen kívül a film igazi fénypontja mégis a két komédiás szerepjátéka. Mindkét színész lenyűgöző a szópárbajokban és az előadások alatti elragadtatásukat tekintve; az ember azt kívánja, bárcsak több ilyen jelenet lenne.” Az alkotás az akkor kezdő színész azonnal sztárrá emelte, és a Koreanfilm.org megjegyzi, hogy általánosan az a vélekedés, beválogatása miatt sikerült a filmre rekordmennyiségű jegyet eladni. A színész maga úgy nyilatkozott: „A nőies szerep újdonság volt számomra, és élveztem, hogy gyönyörűnek neveztek”, azonban azt is hozzátette, nem szeretné, ha beskatulyáznák a szerep miatt. ## Díjak és elismerések 2006 Blue Dragon Film Awards - Legjobb filmzene – - Legjobb film (jelölés) - Legjobb színész – (jelölés) - Legjobb rendező – (jelölés) - Legjobb férfi mellékszereplő – (jelölés) - Legjobb női mellékszereplő – (jelölés) - Legjobb művészeti rendezés – (jelölés) - Legjobb vizuális effektek (jelölés) - Legjobb új színész – (jelölés) 2007 Deauville American Film Festival - Zsűri díja 2006 Grand Bell Awards - Legjobb film - Legjobb színész – - Legjobb rendező – - Legjobb férfi mellékszereplő – - Legjobb forgatókönyv – - Legjobb operatőri munka - Legjobb új színész – - Legjobb női mellékszereplő – (jelölés) - Legjobb művészeti rendezés – (jelölés) - Legjobb jelmez (jelölés) - Legjobb vágás – és (jelölés) - Legjobb zene – (jelölés) - Legjobb hang (jelölés) 2006 Korean Film Awards - Legjobb új színész – - Legjobb film (jelölés) - Legjobb rendező – (jelölés) - Legjobb női mellékszereplő – (jelölés) - Legjobb művészeti rendezés – (jelölés) 2006 Paeksang Arts Awards' - Legjobb új színész – - Zsűri díja - Legjobb film (jelölés) - Legjobb színész – (jelölés) - Legjobb rendező – (jelölés) - Legjobb forgatókönyv – (jelölés)'' ## Fordítás [2005 filmjei](Kategória:2005_filmjei "wikilink") [Dél-koreai történelmi filmek](Kategória:Dél-koreai_történelmi_filmek "wikilink") [Dél-koreai filmdrámák](Kategória:Dél-koreai_filmdrámák "wikilink") [LMBT-filmek](Kategória:LMBT-filmek "wikilink")

Mercury–Redstone–3

A Mercury–Redstone–3 a NASA Mercury-programjának első olyan repülése volt, amelynek során egy ember Mercury űrhajó fedélzetén átlépte az úgynevezett Kármán-vonalat és eljutott a világűrbe. Ismert még Freedom 7 néven is, mivel a repülés során – az űrhajós választása alapján – ezt a rádió hívójelet használta a NASA. A Redstone rakéta 1961. május 5-én 15 perces szuborbitális repülésre, egyfajta űrugrásra vitte az űrhajót, fedélzetén az első amerikai űrhajóssal, Alan Sheparddal. A NASA ekkor még nem rendelkezett olyan tolóerejű hordozórakétával, amellyel egy űrkabint Föld körüli pályára tudott volna állítani, ám a Szovjetunióval folytatott „űrverseny” elvesztésétől félve az amerikai kormány egy mielőbbi űrutat szorgalmazott, akkor is, ha az orbitális repülésre még nem készültek fel. Ám az űrrepülésre titokban készülő Szovjetunió három héttel korábban, április 12-én váratlanul felbocsátotta első űrhajóját, a Vosztok–1-et, a fedélzetén Jurij Gagarinnal, megszerezve az első helyet az űrhajózás történetében. A Freedom 7 útja egy 187 km magasságig emelkedő ballisztikus repülés volt, ez a magasság megközelítette a legalacsonyabb műholdpályák magasságát, és az USA megalapozottan tekinti az utat a világűrig való eljutásnak. Egy második űrugrás (Virgil Grissom) után John Glenn-nek sikerült először orbitális pályára jutnia az amerikai űrhajózásban. Az első amerikai űrrepülés Cape Canaveralról startolt, majd az űrhajó 15 perc 28 másodpercnyi repülés után a Bahama-szigetek mellett az Atlanti-óceánra szállt le, ahonnan a USS Lake Champlain hadihajó kutató-mentő helikopterei emelték ki. Néhány kisebb alrendszer jelentéktelen hibájától és a startfolyamat elhúzódásából fakadó kényelmetlenségektől eltekintve a repülés teljesen problémamentesen zajlott le. Később ennek a repülésnek a propagandaértékét felhasználva jelentette be John F. Kennedy elnök, hogy az USA megkísérli a holdra szállást és ennek érdekében elindítja az Apollo-programot. ## Személyzet Tartalék személyzet \(1\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. ## Előzmények ### Embert az űrbe A Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátása elindította az űrversenyt is, a világ akkori két szuperhatalma az űrteljesítmények területén (is) egymás megelőzésére törekedett. Az amerikai közvéleményben a szovjet műhold pályára állítása egyfajta háborús csatavesztés érzését keltette, amely azonnali visszavágás után kiáltott. De a szovjetek minden fontos – és logikus – elsőséget learattak: előbb állítottak Föld körüli pályára egy élőlényt (Szputnyik–2 – Lajka kutya), vagy érték el a Holdat (Luna–1 és Luna–2), miközben az amerikaiak kudarcot vallottak, vagy csak jóval később voltak képesek választ adni egy-egy szovjet űrteljesítményre. Ebben a versenyben a különböző műholdak felbocsátása után a következő logikus lépés az ember világűrbe lépése volt. Az Egyesült Államokban Dwight Eisenhower elnök 1958. október 1-jei hatállyal megalapította a NASA-t, amely az USA űrtevékenységének összefogását kapta feladatul, ezek közül is első helyen kijelölve egy olyan a programot, amelynek keretében egy ember űrbe juttatásával elhódítják a szovjetek elől az űrtechnikabeli elsőséget. Ezért informálisan a megalakulás pillanatában, formálisan pedig Keith Glennan NASA igazgató bejelentésével 1958. december 17-én elindították a Mercury-programot. Mindeközben a Szovjetunióban a nyilvánosság teljes kizárásával folytak az erőfeszítések mind a műholdak, űrszondák indítására, mind pedig az emberes program elindítására. Moszkvában 1958. november 1-jén döntött az SZKP Központi Bizottsága a Vosztok-program – az első szovjet űrhajóst a világűrbe juttató űrrepülés – elindításáról. A NASA a korábbi NACA kísérleti programjaiból, valamint a különböző haderőnemek kísérleti programjaiból – melyeket az űrhivatal létrehozását megalapozó elnöki rendelet kötelezően az új szervezetnek átadni rendelt – hamar megszületett az űrhajóra, a hordozóeszközre és a repülési profilra vonatkozó koncepció. A választás a rakéta tekintetében az amerikai légierő számára interkontinentális ballisztikus rakétafegyverként fejlesztett Atlas rakétára esett. Az űrhajót Maxime Faget tervező korábbi elképzeléseire alapozták és a McDonnell kapta a szerződést a részletes megtervezésére és legyártására. Repülési profilból rögtön kettő is bekerült a tervek közé: egy szuborbitális űrugrásé és egy Föld körüli keringésben végrehajtott repülésé. Előbbit a kényszer szülte, és csak jóval később merült fel, mint lehetőség. A kényszert az szülte, hogy az orbitális repülés végrehajtásához nem volt kész a megfelelő teljesítményű Atlas fejlesztése. Ezért a párhuzamosan zajló űrhajófejlesztéshez – számos részterületen – kisebb teljesítményű, ám régebbi, megbízható rakétákat is használatba vettek, igaz csak kisebb magasságokba, vagy szuborbitális repülésekre. 1960 végén azonban a szovjet kísérletekből – több nagy tömegű (egy emberrel végzett repüléshez szükséges kabin tömegével egyenértékű), élőlényekkel Föld körüli pályára álló műholdból – világossá vált az amerikaiak számára, hogy vetélytársuk előrébb tart, ezért ekkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy a program el kell ágazzon két alternatív irányba: tovább folynak az előkészületek az orbitális repülésre és önálló irányként előkészítenek egy emberrel végzett szuborbitális repülést is. A NASA úgy gondolta, hogy a közvélemény számára megnyugtató lenne, ha bár a mindenki számára nyilvánvalóan „igazinak” tekintett Föld körüli pályán végzett repülésben látható hátrányban is van Amerika, az ehhez vezető utat több lépésben építik fel és az első lépést (az űrugrást) megnyerik. Ezért el is indították az eredetileg csak tesztekhez szánt Redstone rakéta és a Mercury kabin összeépítésével a folyamatot, amelyben előbb egy automata üzemmódban, utas nélkül, majd egy majommal, végül egy űrhajóssal végzett űrugrással három lépésben elhódítható az elsőség a szovjetek elől. 1961\. április 12-én Jurij Gagarinnal a fedélzetén elstartolt a Vosztok–1, és az USA ismét elvesztett egy fontos „csatát” az űrversenyben, amikor szovjet ember lett az első, aki eljutott a világűrbe. Az Egyesült Államok számára ekkor mindennél fontosabb volt, hogy a közvélemény és a világ számára mielőbb bebizonyítsák a képességet és maguk is embert juttassanak fel. Bár a szakemberek tudták, hogy az űrugrás nem „igazi” űrrepülés – sem a FAI sztenderdjei szerint, sem pedig Gagarin repülésével összehasonlítva – a közvélemény számára fontos volt bármilyen embert szállító űrhajó felbocsátása, így John F. Kennedy elnök sürgetőleg lépett fel a NASA felé, hogy a lehető leghamarabb bocsássák fel az első amerikai űrhajóst szállító űrhajót. ### Legénységválogatás A világ első űrhajósának kiválasztásához szükséges követelményrendszer meghatározását követően egy többlépcsős kiválasztási folyamat ment végbe 1959. február-március időszakban. A kiválasztás végén hét űrhajóst – a Mercury Hetek nevű csoportot – mutatott be a sajtó Washingtonban, mint Amerika újdonsült űrhajósjelöltjeit, majd ez a 7 fő kezdte meg a szerteágazó gyakorlatokból (tantermi foglalkozásokból, centrifugatesztekből, hőkamrás gyakorlásokból és repülési tréningekből) álló kiképzést. A program vezetői a hét jelölt közül (logikusan) a lehető legjobbat kívánták felküldeni a történelmi repülésre. A legénységválogatásért felelős NASA vezető, Roberth Gilruth egy sajátos procedúrát talált ki, hogy megtalálja a csoport legjobbját. A repülés előtt nem sokkal összehívta a teljes csoportot, és azt a feladatot adta nekik, hogy egy papírlapon a következő kérdést válaszolják meg: „Ha Ön nem lehet az első, kit jelölne repülésre a társai közül?” A legtöbb szavazat Alan Shepardra esett, így ő kapta meg a Mercury–Redstone–3 parancsnoki kinevezését. Az űrhajósok (és Gilruth) döntését nagyban befolyásolta, hogy a jelöltek egy háromfős csoportból kerülhettek csak ki, tekintve, hogy korábban Alan Shepard, John Glenn és Gus Grissom kapott kiképzést egy szuborbitális repülésre. Végül Gilruth legénységjelölése is így lett végleges: Alan Shepard lett a repülésre jelölt űrhajós, míg John Glenn az első számú, valamint Gus Grissom a második számú tartalék. A hivatalos bejelentést 1961. február 22-én tette meg a Space Task Group a Shepard és két tartaléka jelöléséről. ### Ember nélküli kísérleti repülések Az ember világűrbe jutásának előkészületei, az ember nélküli repülési tesztek 1959. augusztus 21-én kezdődtek, és a mentőrakétát próbálták ki. Ezt követően különböző részegységek, majd az elkészült űrhajó próbái következtek Little Joe, Big Joe és Atlas rakétákkal, majd felmerült a szuborbitális repülések gondolata is, amelyhez használatba vették a Redstone rakétát is, főként költségtakarékossági okokból. A szovjetek sikerei nyomán aztán a NASA vezetői a program folyamatának elágazásáról döntöttek: az első űrhajós repülésére beiktattak egy szuborbitális repülést, egy ún. űrugrást, míg az orbitális repülés előkészítésének folyamata is zajlott tovább. A hardver működőképességének igazolása mellett még ki kellett kísérletezni, hogy egy élő szervezet képes-e kibírni egy ilyen repülés fizikai hatásait. Ezért két repülést irányoztak elő, egy teljesen automata repülést és egy majommal végrehajtott tesztet. Mercury–Redstone–1 A teljesen automata repülést 1960. november 21-re tűzték ki, Mercury–Redstone–1 jelöléssel, ám ez rögtön a startnál teljes kudarcba fulladt. A később „a tízcentis repülés” gúnynevet kapott kísérlet során a rakéta elstartolt az indítópadról, ám egy kalibrációs hiba miatt a rendszer túl lassúnak ítélte meg az emelkedést és leállította a hajtóművet. A rakéta így összesen 10–12 centimétert emelkedett, majd visszazökkent az indítóasztalra. A mentőrendszer – egyébként helyesen – ezt vészhelyzetnek ítélte meg, leszakította a kabint a rakéta tetejéről és eltávolította az indítóasztaltól. A start teljes kudarcba fulladt. Mercury–Redstone–1A A kudarccal végződő repülés kivizsgálását és a hibák kijavítását követően a megismételt startot, 1960. december 19-én hajtották végre, Mercury–Redstone–1A jellel. Ezúttal minden a tervek szerint alakult, a rakéta és a Mercury űrhajó mindenben a tervezett protokoll szerint működött. A sikert követően a tesztek lezárására egy majommal végzett utolsó, éles tesztet írtak még ki, amely repülés sikerét követően engedélyezte a NASA egy ember felbocsátását. ### Ham, a csimpánz űrugrása A nagy magasságú teszteknél már a NACA-nál bevett szokás volt, hogy majmokat ültettek a kísérleti rakétákba, a NASA is ezt a gyakorlatot vette át. A kísérleti repülések során azonban nem volt éles a határ a NACA/NASA és a különböző haderőnemek erőforrásai között, ezért például a leendő űrkísérletekhez még a légierő hozott létre egy 40 egyedből álló majomkolóniát a Holloman Légibázison. Amikor eldőlt, hogy a Mercury-programban egy űrugrást is végrehajtanak, a NASA átvett a légierőtől egy hat csimpánzból álló csoportot, amelynek egyedeit már a Holloman bázison speciális gyakorlatokkal képezték űrrepülési kísérletekre, majd Cape Canaveralre költöztették őket. Közülük került ki Ham, a legkiegyensúlyozottabb csimpánz (és tartaléka Minnie), akit kijelöltek a repülésre. Érdekesség, hogy a majmot eredetileg Changnak hívták, csak az űrkísérletre kapta a Ham nevet, amely azonban inkább volt jel, mint név, mert egy betűszó volt, a Holloman Aerospace Medical Center kezdőbetűiből. Ham repülését 1961. január 31-re tűzték ki. A repülés azonban nem hozott teljes sikert. Ham speciális ülést kapott, egy hermetikusan zárt és oxigénnel ellátott zárt kapszulát (egy kvázi majom-szkafandert), amelyben a start reggelén beültették a Mercury űrhajóba. Ezt követően aztán elkezdődtek a problémák, amelyek egészen a vízre szállásig elkísérték a folyamatot. Összesítve négy órányi megszakítás és starthalasztás akkumulálódott (az indítóállás liftjétől kezdve a kabin áramátalakítójáig több hibát is regisztráltak és hárítottak el), mire 16:55-kor (UTC) beindult a Redstone hajtóműve és a magasba vitte a csimpánzt. A repülés első perce végén nyilvánvalóvá vált a telemetriai adatokból, hogy a rakéta is eltért a tervezett röppályától. Két perccel a start után egy légszelep tévesen kinyitott és a kabin belső nyomása a normális 0,38 bar érték kevesebb mint ötödére, 0,07 barra zuhant. A gyorsítás végén aztán, amikor a hajtómű leállt, egy újabb hiba következett be, a hajtómű programozott leállását a mentőrakéta vezérlőrendszere hibaként érzékelte, és ahelyett, hogy rendben levált volna, maga is beindult, tovább emelve a kabint. Az űrhajó ezért a tervezettnél magasabbra jutott, és a visszatérés pályája is meredekebb lett. Ham a pályaeltérést megszenvedte: a visszatéréskor 14,7 g hatott rá. Ennek ellenére teljesítette a rá kirótt feladatot (hang és fényjelzésre megadott időn belül karokat kellett meghúznia, amelyet hiba esetén kis áramütéssel büntetett a rendszer), 50 alkalomból mindössze két alkalommal hibázott a majom. A problémák még a leszálláskor sem szűntek meg. A pályaeltérés miatt a kabin 77 kilométerrel a tervezett leszállási pont mellett, 90 kilométerre a legközelebbi hajóegységtől ért az Atlanti-óceánra. A vízre érkezéskor a kabin megsérült, és a repedésen, valamint a nyitott légszelepen keresztül víz ömlött a belsejébe. A USS Donner helikoptereit küldték a süllyedő kabin kiemelésére, amely végre sikert hozott – addigra kb. 360 liter víz jutott be. Mindezek ellenére Hamet épen és egészségesen emelték ki az ülésével a kabinból. A jó állapotban levő állat egy almát és egy narancsot kapott a konyháról, amit jóízűen elfogyasztott. Mercury–Redstone–BD Ham útja nem volt egyértelmű siker, olyannyira, hogy nem is következhetett Alan Shepard repülése, hanem Wernher von Braun kénytelen volt változtatásokat eszközölni a rakétán és a változtatások működőképességét egy újabb tesztrepülésen kipróbálni. Az újabb repülés nem is kapott sorszámot, hanem a soron kívüli Mercury–Redstone–BD (azaz Booster Development – Rakéta Továbbfejlesztés) jelet kapta. A Redstone-t összesen hét helyen változtatták meg. Egy módosítással a rakéta túlzott gyorsulását kívánták megelőzni, amelyet egy kis szervo szelep átalakításával értek el, hogy kevesebb hidrogén-peroxid jusson az üzemanyag szivattyúk meghajtását végző gőzgenerátorba, ezzel csökkenve a szivattyúk teljesítményét. Ugyancsak módosították az ún. tolóerő-csökkentőt, egy, az átfolyó üzemanyag mennyiségét szabályzó alkatrészt, ami szintén a túlgyorsulást volt hivatott akadályozni. Egy másik problémaforrás volt a rakéta felső részén támadó vibráció, amit a légerők keltettek, ezért négy merevítőt építettek be, és a szigetelésen is változtattak a rakéta falán (a hatások vizsgálatára 65 érzékelőt építettek be). További öt megszakítót építettek be, hogy minél pontosabban le lehessen állítani a hajtóművet még az oxidáló anyag kifogyását megelőzően. A módosítások végül jól vizsgáztak, az 1961. március 24-i repülés sikeres volt, elhárult az akadály az első űrhajós felbocsátása elől. A halasztás automatikusan azt is jelentette egyben, hogy az űrhajóssal startoló repülés nem következhet korábban, mint április 25. Azonban a csúszások a szovjetekkel való versenyfutásban sorsdöntőnek bizonyultak: a Mercury–Redstone–1 és az –1A közötti egy hónap, majd a Ham repülése és a MR–BD közötti újabb két hónap, összesen három hónap kiesett időt jelentett. Ez akkor lett fájó igazán a NASA számára, amikor 1961. április 12-én Jurij Gagarin sikeres repülésével ismét lemaradtak a szovjetek mögött (hiába tűzték ki Shepard startját április végére). ### Felkészülés a repülésre Technikailag a felkészülés 1960. december 9-én indult el, amikor a Mercury űrhajó 7. gyári számú példánya Cape Canaveral-re érkezett, ez volt az első, teljes értékű, emberes repülésre alkalmas űrkabin. Ám a starthelyre szállítás nem azt jelentette, hogy az űrhajó repülésre kész, még Cape-en további módosítások történtek rajta, egészen március elejéig nem nyilvánították repülésre alkalmasnak. Bár felmerült a 8-as, 9-es, vagy 11-es sorszámú kabin bevetése, de a 7-est szánták kezdetektől az első emberes repülésre, és ez volt a legnagyobb készültségi fokú. Személyzeti oldalról a start előtti utolsó időszak a repülési műveletek részletes begyakorlásával telt. A kijelölt hármas először is magának a repülésnek a lefolyását gyakorolta be. Ehhez a McDonnell épített a NASA számára két eszközt – két élethű Mercury űrhajó makettet –, amelynek műszerein az irányítóközpont operátorai tudtak különböző jelzéseket megjeleníteni. A kezdetben „folyamat gyakorlónak”, majd később már „Mercury-szimulátornak” keresztelt eszközökön intenzív munka folyt, az űrhajósok heti 55–60 órát gyakoroltak a repülés előtt, Shepard egymaga 120 repülésszimulációt „repült végig” a valódi startot megelőzően. A tesztek mennyisége mellett az élethűségre is nagy hangsúlyt fektettek, egy nyolc hetes periódusban egyre valósághűbben szimulálták a repüléseket, nyomáskamrában a magasságot szimulálták, elkezdtek űrruhát alkalmazni, vagy az életfunkciókat figyelő szenzorokat. Egy másik szisztematikus gyakorlatsor volt a teljes felszállási procedúra szimulálása. Ennek keretében a teljes felszállási folyamatot elgyakorolták egészen onnantól, hogy a pilóták hálókörletétől elindulnak, majd egy kisbusszal elviszik őket a startasztalig, egészen odáig, hogy az űrhajós beül a kabinba és lefut a visszaszámlálás. Ezek a gyakorlások 1961. április 18-án kezdődtek – és fokozatosan váltak egyre élethűbbé azáltal, hogy előbb még az indítótorony az űrhajó mellett maradt és a tartályok töltetlenek maradtak, majd később a tornyot is eltávolították és az oxigéntartályokat is feltöltötték, mint egy igazi startnál – és egészen a start előtti második napig ismételték őket. A startot eredetileg 1961. május 2-ára tűzték ki, ám a romló időjárási körülmények miatt ezt 2 óra 20 perccel a tervezett időpont előtt lefújták, annak ellenére, hogy Shepard az „S” hangárban már három órája beöltözve várta, hogy helyet foglaljon a kabinban. A start lefújása automatikusan 48 órás halasztást jelentett. Az elhalasztott startfolyamat május 4-én 8:30-kor kezdődött újra, a manőverező fúvókák hidrogén-peroxid hajtóanyagának betöltése, a piropatronok elhelyezése volt a start technikai előkészítésének utolsó mozzanata, utána már a közvetlen startelőkészületek jöttek sorra. ## Repülés ### Felszállási előkészületek A közvetlen előkészületek 1961. május 5-én hajnali 1:30-kor kezdődtek Cape Canaveralen. Shepard és Glenn először reggelizni mentek (mely napirendi pont az űrhajózás – amerikai – történetében később ikonikussá vált, az űrhajósok reggelije az összes repülésen átívelő tradícióvá vált). Ezt követően az űrhajósok útjai elváltak. Glenn közvetlenül kiment az 5-ös indítóállásban várakozó rakétához, hogy társa érkezéséig az űrhajó repülésre való felkészítésének utolsó beállításaiban segédkezzen. Shepard pedig az orvosi szobába ment, ahol a beöltözés részeként különböző érzékelőket rögzítettek a testére. A szenzorok felhelyezését követően egy pamut kezeslábas aláöltözetet vett fel, amely kis tappancsokkal volt kirakva, amik a levegő űrruhában való cirkulációját voltak hivatottak biztosítani. Ezt követően legfelülre öltötte fel az űrhajós az ezüst színű, Navy Mark IV típusú űrruhát, majd a sisak és egy fémbőrönd következett, melyet csövekkel a ruha csatlakozóihoz kötöttek (ez utóbbi egy hordozható légkondicionáló volt, nem lévén az szkafandernek semmiféle szellőzése, az űrhajós testhőmérsékletének szabályozásában volt fontos szerepe). A beöltözés végén – hajnali 4-kor – Gus Grissom csatlakozott Shepardhoz és egy kisbuszba szálltak, amely az indítóállásba vitte őket. A starthelyre érve a kesztyű felvételével fejeződött be a beöltözés folyamata, és vette kezdetét a tényleges felszállási folyamat. Először Gordo Cooper (az Eredeti Hetek tagja, a repülés alatt a rádiókapcsolat fenntartását végző űrhajós, az ún. CapCom) tájékoztatta Shepardot a visszaszámlálási folyamatról. 5:15-kor Shepard beszállt a felvonóba, amely az indítótorony 20 méter magasan levő felső szintjére, az ún „Zöld szobába” (a kabinba szállást lehetővé tevő kiszolgálóhelységbe) vitte az űrhajóst. A kabinban John Glenn az irányítással kooperációban végezte a műszerek és a berendezések végső kalibrálását és beállítását, de Shepard érkezésére kimászott a kabinból, hogy helyet adjon társának, aki majd befejezte a beállításokat. Az űrhajós beszállása a kabinba szintén pontosan koreografált művelet volt. Először az űrhajósnak be kellett préselnie magát a rendkívül szűk helyre az apró kabinajtón át. Ezután egy segítő – ez az ember később hagyományosan, közel húsz éven át Joe Schmitt volt – szorosan az ülésbe szíjazta az űrhajóst, a vállánál, a mellkasánál, lágyékánál, térdénél és lábfejénél is rögzítve őt. A hosszas műveletet Shepard kuncogása törte meg egy időre, Glenn tréfáján nevetett: a tartalék űrhajós a beállítások során egy kis kartonpapír táblát ragasztott a műszerfalra, „Tilos kézilabdázni ezen a területen (No Handball Playing in This Area)” felirattal, a tábla mellé pedig egy szexmagazin középső lapját ragasztotta. (A berepülőpilótáké, illetve az ebből a körből származó űrhajósoké egy tipikus macsó, katonai közeg volt, ahol a durvább szexuális töltetű tréfák is megszokottak voltak. Glenn ezen tréfája is ebbe a kategóriába volt sorolható, a képpel és a „handball” kifejezéssel virágnyelven az önkielégítéssel ugratta társát.) A tréfa lezárásaként – mikor Shepard nevetéséből nyilvánvaló volt, hogy ült a poén – Glenn benyúlt a kabinba és kiemelte a posztert és a táblát, hogy a repülés során végig működésben levő és a startkor beinduló kamera ne örökítse meg az utókornak a repülés történelmiségéhez nem illő epizódot. Elérkezve az előkészületek végét jelző műveletig, a kabinajtó bezárásáig, Glenn végezte be a szertartást, mintegy az egész személyzet nevében kezet rázva és szerencsét kívánva elbúcsúzott Shepardtól. Ezután, 6:10-kor a kabinajtót rázárták az űrhajósra. A startot eredetileg kevéssel 7:00 utánra tervezték, de halasztások sorozata következett. Előbb felhők jelentek meg Florida délnyugati része (beleértve Cape Canaveral) felett, ezért a meteorológusok jeleztek egy megszakítást, majd a Redstone rakéta áramátalakítójában észlelt hiba miatt hosszabbították meg a várakozást. Összesen 86 percnyi megszakítást követően T–35 percről indult tovább a visszaszámlálás. Ezt követően az irányítóközpont repülési adatrögzítő számítógépe hibásodott meg, összesen közel 3 órásra nyújtva a várakozást. Ekkor lépett fel az űrhajózás-történet egyik legkülönlegesebb problémája, amikor a hosszúra nyúlt várakozás miatt Shepardnak vizelési ingere támadt. Ekkor arra kérte Gordo Coopert, hogy nézzen utána, miként szállhatna ki gyorsan a kabinból. Az irányítást meglepetésként érte a dolog, mivel egy 15 perces repülésre készülve senkiben nem merült fel a tervezés során, hogy erre is fel kell készíteni a rendszert (pl. egy űrruhába épített vizeletgyűjtő zacskóval). Az űrhajós kérését a repülést vezető Wernher von Braun elutasította, túl bonyolult lett volna kiszállni, majd újra beszállni. Az egyetlen megoldásnak az tűnt, ha Shepard bevizel. Ám egyes mérnökök ebben is problémát láttak, az űrruhába épített elektromos rendszerekben a folyadék esetleg rövidzárlatot okoz. A mérnökök javaslatára ezért az űrruha orvosi érzékelőinek rendszerében lekapcsolták az áramot és közölték Sheparddal, hogy elengedheti a vizeletét. Shepard kisvártatva a rádióban a következőt közölte az irányítással: Szoal ... én most egy vizeshátú vagyok. („Weh-ayl ... I'm a wetback now.”), amellyel egyrészt közölte, hogy az „utasításnak” megfelelően tényleg bevizelt, másrészt tréfásan utalt az általa a felkészülés során szokássá lett tréfás utánzásokra, amikor különböző helyzetekben a Bill Dana komikus által megteremtett figura, a spanyol ajkú bevándorlókat parodizáló Jose Jimenez stílusában viccelt el. A probléma nemsokára meg is szűnt, mivel a vizeletet az alsó pamut kezeslábas felitatta, majd a ventilátorokkal folyamatosan keringetett 100%-os tiszta oxigén fel is szárította. A jókedv azonban nemsokára elillant, különösen akkor, amikor egy újabb technikai probléma lépett fel. A Redstone rakéta folyékony oxigéntartályának nyomása váratlanul megemelkedett, a NASA előtt ismét a felszállási folyamat megszakításának lehetősége jelent meg. Shepard ekkor már szokatlanul ingerült hangon kommentálta az eseményt: „Meddig gépészkedtek még, miért nem gyújtjátok meg végre ezt a gyertyát?! (Why don't you fix your little problem, and light this candle.)”. ### Űrugrás A Mercury–Redstone–3 1961. május 5-én, 9:34:13- kor (14:34:13 UTC) startolt el Cape Canaveral 5-ös szám starthelyéről. Eseménysor (rádióforgalmazások): - 14:34:13 Start Shepard közvetlenül a start előtt még látta a periszkópján keresztül, ahogy a startelőkészületek alatt az űrhajót ellátó tápkábel leválik a csatlakozóról és lehull, majd a rádióban hallotta Deke Slayton, a CapCom visszaszámlálását. : Slayton: 15...10,9,8,7,6,5,4,3,2,1, zéró. Felszállás. : Shepard: Ah, vettem. Felszállás, az óra elindult. Az űrhajósnak a starttal kapcsolatban annyi dolga volt, hogy elindítsa a repülés óráját, majd jelentse a műszerek jelzéseit. Shepardot meglepte a start lágysága, valamint az is, hogy mennyire tiszta a rádióadás Slaytonnal. Az űrhajós legfőbb feladata a felszállás kezdeti fázisában a rendszerek felügyelete és a műszerértékek folyamatos jelentése volt. : Shepard: Itt a Freedom 7. Üzemanyag rendben, 1,2 g, kabinnyomás 14 psi, oxigén rendben Az első státuszriport szerint az üzemanyag áramlását rendben levőnek mutatták a műszerek, a gyorsulás értéke elérte a földi nehézségi gyorsulás 1,2-szeresét, a kabinnyomás pedig 14 font per négyzethüvelyk (azaz kb. 970 millibar) értéken állt. A Redstone közben megkezdte az ún. „bólintási programot”, azaz az irányítórendszer a függőleges repülésből átment ballisztikusba, azaz a repülés pályája kezdett ívet leírni. A bólintási program a repülés 15. és 40. másodperce között zajlott le. Shepard ebben az időszakban érezte a legsimábbnak a repülést. A 45. másodperctől az űrhajón egyre erősödő vibráció futott végig. - 14:35:31 Maximális dinamikus nyomás (Max Q) A rázkódás egyre rosszabb lett, egészen annyira, hogy Shepard sisakja és feje annyira rázkódott, hogy a műszerek leolvasása is gondot okozott. A jelenségért elsősorban a levegő turbulenciája volt a felelős. A kabinon belüli zaj is sokkal nagyobb volt a vártnál. A körülmények romlása nagyjából addig tartott, amíg a száguldó űreszköz elérte a legnagyobb dinamikus nyomást, az ún. Max Q-t, amikor a legnagyobb nyomás nehezedett az űrhajó külső palástjára. Amint az űrhajó elérte ezt a fizikai határértéket, a repülés hirtelen ismét simává változott. : Shepard: OK, most már sokkal simább. Sokkal simább. Mindeközben a kabinnyomás lecsökkent egészen a tervezett 5,5 psi szintre és ott stabilan beállt, valamint az űrszerelvény gyorsulása a kiürülő tartályok miatti tömegcsökkenés miatt a meghajtott szakasz végére elérte a maximális értéket, az űrhajósra 6g gyorsulási erő nehezedett. - 14:36:37 Redstone fokozat leválás : Shepard: Leválasztás. Torony leválás zöld. : Slayton: Vettem. : Shepard: Hatástalanítás....Kab szep zöld : (A NASA-t a kezdetektől jellemezte egy, csak a bennfentesek által érthető „technikai halandzsa” a rádióadásokban. A fenti rádióüzenetek azt jelentették, hogy először a mentőtorony leválását jelző zöld lámpa kigyulladt a műszerfalon, azaz a műszerek szerint rendben eltávolodott a feleslegessé vált részegység, aztán az űrhajós inaktívvá tette az űrhajó aljára erősített fékezőrakéta-csomag leválasztását végző kis robbanótölteteket, nehogy idő előtt válassza le őket, majd végül a kabin szeparációjának megtörténtét jelző zöld lámpa is kigyulladt). A start után 2 perc 20 másodperccel indult a Redstone rakéta leválasztási folyamata, ahogy kifogyott belőle az üzem- és oxidáló anyag. Ehhez előbb a rakétán aktiválódott a BECO (Booster Engine Cutoff – Hordozórakéta hajtómű leválasztás) parancs és a Rocketdyne A–7 hajtómű leállt. Újabb 2 másodperccel később a mentőrakéta tornya vált le a kabin orráról, mivel már nem volt rá szükség. Végül újabb 2 másodpert elteltével az űrhajót a rakétával összekötő elemek robbanópatronjai elválasztották egymástól a Mercuryt a Redstone-tól, majd az űrhajón levő három rakétafúvóka 1 másodperces működtetésével el is távolították egymástól őket. Az űrkabin 8369 km/h (2,32 km/másodperc) sebességre gyorsult fel, Shepard számára viszont a 6,3 g nehézségi erőt a súlytalanság váltotta fel a meghajtás megszűntének pillanatában. (Shepard egy későbbi interjúban meglehetősen költőien fogalmazta meg ezt a pillanatot: „...Pillanatokkal korábban 1000 fontot nyomtam, aztán a Földön egy tollpihe is nehezebb volt, mint én...” A következő művelet a kabin megfordítása volt. Az irányítórendszer elforgatta a kabint a tömegközéppontja körül úgy, hogy a kabin alján levő hőpajzs és a fékezőrakéta csomag nézzen a menetirány felé. A fordulat közben kisebb libegés lépett fel, a kabin himbálózni kezdett, amit a fúvókák nagyjából 5 másodperc alatt megszüntettek és a rendszer stabilizálta az űrhajót. Ekkor vette kezdetét az űrhajós programja, ami utasból űrhajóssá emelte őt. Először a kézi irányítást kellett kipróbálnia. Ehhez manuális kontrollra kapcsolta a kormányrendszert, de egyszerre csak egy tengely körül téríthette ki az űrhajót a helyzetéből. Elsőként a bólintó irányú mozgást próbálta ki Shepard, egy joystick kar előre-hátra mozgatásával a kabin orrát emelte „fel” és „le”. Ezzel a gyakorlattal egyben beállította a megfelelő fékezési pozíciót is. Aztán kipróbálta a legyező irányú (a kabin orrát „jobbra” és „balra” kitérítő mozgást is. Végül a kabin hossztengelye körüli forgatást is kipróbálta az űrhajós, amellyel végül úgy állította be az űrhajója helyzetét, hogy a kabinajtóra szerelt periszkóp a földfelszín felé nézzen, hogy aztán elkezdhesse a Föld-megfigyelési feladatot. A gyakorlatok során úgy találta, hogy az űrhajó irányításának érzése nagyon hasonlított a szimulátoros gyakorlásokra, ám egy apróbb tervezésbeli probléma is előállt: amikor a kormányzó kart mozgatta, az űrruha csuklóján levő merev záróelem beleütközött az éppen a kar mellé tervezett személyi ejtőernyő csomagjába, és csak erőhatással tudta az űrhajós arrébb tolni, hogy a kart mozgatni tudja. : Shepard: Kormányzott mozgások... OK, átkapcsolok kézi bólintásra : Slayton: Kézi bólintás : Shepard: Kézi bólintás OK... átkapcsolok kézi legyezőmozgása : Slayton: Értem. Kézi legyezőmozgás : Shepard: Legyezőmozgás OK. Kapcsolok kézi forgásra : Slayton: Kézi forgás Az űrhajó térbeli helyzetének manuális irányítását követően jött el a másik fő feladat, a röppályáról megfigyelhető földfelszín megfigyelése. De rögtön az első pillanatokban egy hiba vált nyilvánvalóvá: minden szürkés árnyalatú volt a látómezőben, mivel egy szürke fényszűrő rajtamaradt a kilátást biztosító periszkópon (a Mercury űrhajó első példányán még nem a mai értelemben vett ablak volt, hanem az űrhajós egy optikai eszközön – periszkópon – keresztül látott ki és az indítóállásban biztonsági megfontolásból egy fényszűrő védte az űrhajós szemét, mivel a periszkóp lencséje nagyítóként működött és súlyos szemkárosodással fenyegetett óvintézkedés nélkül). Shepardnak a szűrőt a start előtti pillanatokban kellett volna eltávolítania, de elfelejtette. Amikor az űrhajót forgatta még az előző kísérletben, az űrhajós rájött, hogy a filter a helyén maradt és meg is próbálta eltávolítani, de amikor odanyúlt volna a periszkópba, az űrruhája ujja beleakadt a repülés-megszakítást aktiváló karba, ezért Shepard inkább óvatosan visszahúzta a kezét és lemondott a valós színű földfelszín látványáról. : Shepard: A perszkópon keresztül micsoda gyönyörű látvány... : Slayton: Lefogadom, hogy az : Shepard: Felhőket látok Florida felett. A keleti part 3–4 tizede felhős, egészen Hatterasig átlátszatlan... Látom Okeechobee-t, felismerem az Andros-szigetet és látom a zátonyokat. A periszkópnak kétféle nagyítása volt, egy enyhe, amely kb. 3000 kilométer átmérőjű látómezőt biztosított, és egy nagy, amelyben egy kb. 130 kilométeres kör látszott. A nagy nagyítással az egész Floridai-félszigetet belátta, illetve a látómező nyugat felé a Mexikói-öböl keleti részéig, kelet felé pedig a Bahama-szigetekig kiterjedt. Shepard meg tudta különböztetni a felhőket, a tengert és a szárazföldet (azon belül további részleteket is meg tudott különböztetni, például tavakat, mint az Okeechobee-tavat Florida központi részén, vagy kisebb szigeteket, mint az Andros-sziget a Bahamákon), de a városokat nem látta. - 14:39:28 A fékezés kezdete A felszín megfigyelése közben az űrhajó elérte a röppályája csúcspontját 187,5 km magasságon. Shepard feladata a fékezési folyamat beindítása volt ekkor, miután az automatikus repülési módról kézire kapcsolt. A fékezés előtt ellenőriznie kellett a kabin állásszögét, amelynek 34 fokot kellett bezárnia a pályához képest. A manuális irányításra kapcsoláskor 20–25 fok közötti volt az állásszög, Shepard előbb ezt korrigálta a megkívánt 34 fokra. Aztán beindította a fékezőrakétákat, melyek egymás után indultak és lassították a kabint. : Shepard: Fékezési folyamat indul : Slayton: Vettem : Shepard: Sima művelet : Slayton: Vettem. Nyugtáztam, hogy minden simán megy : Shepard: Meg is vagyunk... 1-es fékezőrakéta, nagyon simán megy... Kettes fékezőrakéta... Hármas fékezőrakéta... Mindhárom fékezőrakéta beindult - 14:40:28 A fékező rakétacsomag leválasztása A három fékezőrakéta egy hevederekkel a kabin fenekére, a hőpajzsra rögzített bölcsőben foglalt helyet, ám a rakéták kiégését követően ez feleslegessé vált, mi több útban volt, mert a légerők miatt esetleg kárt tehetett volna a hőpajzsban, ezért le kellett választani, mielőtt a kabin a sűrűbb légrétegekbe ért a légkörben. Ekkor következett be az egész repülés egyetlen – jelentéktelen – üzemzavara. Shepard leválasztotta a rakétacsomagot, látta is a periszkóp előtt elsuhanó pántokat és a rakétacsomag szétszakadó darabjait, de a műszerfalon a leválást mutató zöld jelzőfény nem gyulladt ki. Shepard még egyszer aktiválta a leválasztást, és a lámpa is kigyulladt a műszerfalon. : Shepard: ...nem ég a lámpa : Slayton: Értem, nem ég a lámpád : Shepard: Nem ég a lámpa. Láttam a szíjakat leesni. A leválás zaját is hallottam. Újrapróbálom a leválasztást : Slayton: Vettem : Shepard: Újra-leválasztás, a lámpa zölden világít. - 14:41:28 0,05 g Shepard a fékező rakétacsomag leválasztását követően azzal volt elfoglalva, hogy a meglehetősen rosszul elhelyezett periszkópon keresztül kifelé kémleljen – ami a rossz elhelyezés miatt csalódást keltő próbálkozás volt –, amivel kissé ki is billent a rá szabott teendők ritmusából. Ezen próbálkozás közben meglepetésként hatott a műszerfal jelzőfénye, miszerint ismét 0,05 g hat a kabinra, a gravitáció kezd ismét úrrá lenni (a meglepetés abból származott, hogy a szimulátoros gyakorlások alapján egy perccel későbbre várta Shepard a 0,05 g jelzést). Eztuán a nehézségi erő rohamosan kezdett felépülni, ahogy a légkör egyre jobban lassította a kabint. A légellenállás egészen a csúcsterhelésig, –11,6 g-ig lassította a Freedom 7-et, Shepard a centrifugagyakorlatokból ismerte már ezt a csonttörő erőhatást. : Shepard: Itt a Freedom 7 ... g növekedés, 3, 6, 9 - 14:43:51 A fékernyőrendszer nyitási folyamat kezdete A légköri fékezés felemésztette a Freedom 7 mozgási energiájának jó részét, ám a leszállás végső fázisában tovább kellett csökkenteni a sebességet és végül stabilizálni az űrhajós süllyedését, amihez egy ejtőernyőrendszer állt rendelkezésre. A mérnökök egy két lépcsőből álló ejtőernyőrendszert építettek be, amely első lépcsőben egy kisebb stabilizáló-kihúzó ernyővel, második lépcsőben egy nagy felületű fékező-teherernyővel oldotta meg a feladatot. Shepard abbéli izgalmában, hogy a stabilizáló ernyő nyílását megfigyelje, el is felejtette egy kötelező magasságadat – láb (kb. méter) – bediktálását, csak az ernyőnyitás után eszmélt és kezdte jelenteni a magasságadatokat, miután az irányítás jelezte neki, hogy szerinte a röppályaadatok a tervezett módon alakulnak. : Slayton: Itt a CapCom, a vízre szállásod pontos lesz : Shepard: Itt a Hetes, oké ... láb most ... ah, láb most ... visszakapcsolok automatára ... ... láb A stabilizáló ernyő mindenféle rántás nélkül nyílt ki, csak az ejtőernyőházból való kioldását célzó piropatron durranása jelezte Shepardnak a nyitást 6400 méter ( láb) magasan. Kicsit később a légköri fékezés idejére behúzott periszkópot ismét kibocsátotta az űrhajós, és vizuálisan is megpróbált meggyőződni a kihúzóernyő nyitott állapotáról, amit a lassulás és a himbálózás megszűnése közvetve amúgy is visszaigazolt már számára. 4570 méteren ( láb magasan) kinyílt a kabin légbeeresztő szelepe is, hogy kiegyenlítse a külső és belső nyomást, egyben friss levegőhöz juttatva az űrhajóst. - 14:44:28 Fékernyőnyitás 3048 méteren ( lábon) ereszkedett az űrhajó, amikor a 19 méter átmérőjű főernyő is kinyílt. A főernyő egy nagy rántással tovább lassította a kabint, majd stabil, 10,67 m/s (35 láb/s) sebességre állította be a süllyedést. Közben az űrhajó a Cape Canaveral-i irányítóközpont rádióhorizontja alá süllyedt, és a kapcsolattartást „Indian CapCom” hívójellel egy Grand Bahama szigetén települt rádió kapcsolattartó – Gus Grissom – vette át, valamint Shepard felvette a kapcsolatot a helyszínen őrjáratozó „Cardfile 23” hívójelű kutató-mentő repülőgép rádiósával is, mindkettejüknek jelentve a rendszer megfelelő működését. Eszerint a vízre szálláshoz szükséges leszállócsomag (egy 1,2 méter széles szoknya, amely a vízre ütődés erejét volt hivatott tompítani) kinyílt, és a kormányfúvókák tartályaiban megmaradt hidrogén peroxid a nyitott leengedőszelepen át távozott. : Shepard: Helló Capcom, Freedom 7, hogy hallasz? : Shepard: Helló Cardfile 23, itt a Freedom 7, Hogy hallasz? : Grissom: Freedom 7, itt az Indian CapCom. Hallod az adást? : Shepard: Visszaigazolom Indian CapCom, hadd tegyek jelentést. 7000 lábon vagyok, a főernyő rendben, a leszállócsomag zölden világít, a peroxidot leengedtem, jól vagyok. : Cardfile 23: Ah, Freedom 7, Freedom 7. Itt a Cardfile 23, vétel. : Shepard: Ah, itt a Hetes. Rádiózd tovább a CapComnak kérlek. Magasságom 4000 láb, helyzet mint eddig, a főernyő rendben, a leszállócsomag rendben kinyílt, a peroxidot leengedtem. - 14:49:43 Vízre szállás ### Leszállás, mentés A Mercury–Redstone–3 az Atlanti-óceánon, a Bahama-szigetek mellett szállt vízre 15 perc 22 másodpercnyi repülés után, ahol az USS Lake Champlain hadihajó várta, hogy fedélzetére vegye. Shepard a vízre szállás előtti pillanatokban megoldotta a térdénél levő rögzítőpántokat, kinyitotta a sisakja arcüvegét, valamint lecsatlakoztatta az őt a kabinhoz kötő ellátóvezetékeket. A kabin vízre érkezése kb. 10–11 m/s sebességgel történt, a haditengerészeti pilóta Shepard egy hordozóra való leszálláshoz hasonlította leginkább a fellépő hatásokat. A vízre szállásnál az űrhajó nem a fenekére érkezett, hanem az űrhajós jobb oldalán, nagyjából 60 fokos szögben csobbant a vízbe, majd úgy 1 perc alatt állt függőleges pozícióba. Az ejtőernyő automatikusan levált a leérkezés pillanatában, illetve azonnal egy fluoreszkáló zöld, a víz felszínén lebegő folyadék ömlött ki, hogy a helikopterek számára könnyebben azonosítható legyen a leszállási pont. Shepard utolsó feladatként ellenőrizte, hogy a vizet éréskor nem fordult-e elő valamilyen repedés, törés és nem szivárog-e a víz a kabinba; az eredmény negatív volt. Mivel a leszállás elég pontosan a kijelölt leszállási pont közelében történt, a haditengerészet várakozó egységei már az ejtőernyős ereszkedés fázisában nyomon követték a leszállást, így az űrhajós és a kabin kiemelését végző helikopterek már a csobbanás pillanatában a közelben várakoztak, és amikor Shepard jelentette, hogy rendben megtörtént a leszállás, a kabin fölé repülve megkezdték a kiemelést. A kiemelést végző helikopter kissé megemelte az űrhajót egy drótkötél és egy kampó segítségével, hogy a kabinajtó nehogy víz alá kerüljön, miután az űrhajós kinyitotta és a mentés közben elsüllyedjen. A félig kiemelt kabinban aztán Shepard kinyitotta a kabinajtót, kimászott rajta, és a helikopter egy vízi mentésre használt emelőkosárral a fedélzetére vette az űrhajóst. E művelet közben történt egy apróbb – egyébként semmilyen sérüléssel, vagy egyéb következménnyel járó – baleset, emelés közben Shepardot végigkarcolta az űrhajó rádióantennája, ahogy az emelés közben nekihúzta a helikopter. A helikopter legénysége a lehető leggyorsabban a közelben várakozó repülőgép-hordozó fedélzetére emelte az űrhajóst és űrhajóját, a vízre érkezés pillanata és a között az időpont között, míg Shepard a USS Lake Champlain fedélzetére lépett, mindössze 11 perc telt el. Az anyahajó fedélzetén legelőbb Shepard egészségi állapota felől győződtek meg, illetve még a friss élmények alapján jelentést diktált az űrhajós a repülésen tapasztaltakról. A jelentés diktálása közben befutott egy telefonhívás a hajó hídjára, Shepard megszakítva a jelentést futott fogadni John F. Kennedy elnök gratuláló hívását. Az egészségi állapotára vonatkozó vizsgálatok és kérdések elsősorban a súlytalanság érzésével és hatásaival voltak kapcsolatban. Shepard „kellemes érzésként” írta le az 5 percet, amíg a súlytalanságban volt. Valójában érzésről aligha beszélhetünk, mivel az űrhajós nem lebeghetett szabadon, mindvégig szorosan az ülésébe volt szíjazva (ezért is jellemezte úgy a súlytalanságot, mintha egy F–105 vadászbombázó hátsó ülésén repült volna), magát a jelenséget is csak úgy észlelte, hogy egyszer csak egy kis alátét lebegett a bal füle mellett, amit megpróbált elkapni, de az elpattant a kezéről és el is veszett. A hordozóról Shepardot a legközelebbi szárazföldre, Grand Bahama szigetére vitték, ahol egy két napos repülés utáni vizsgálatsorozat kezdődött, az űrhajós részletes orvosi státuszáról, a repülés során tapasztalt élményekről, az űrhajó és a felszerelés működéséről. ## A repülés tapasztalatai A repülés után közvetlenül egy 32 szakértőből álló csoport részvételével gyűjtötték össze Shepard élményeit és tapasztalatait, miután Grand Bahama szigetére vitték az űrhajóst. Shepardra kétnapos tortúra várt. Ennek keretében két fő kérdéscsoport mentén gyűjtöttek információt a szakértők. Űrruha Shepard alapvetően kényelmesnek találta az űrruhát, a benne való mozgást pedig megfelelőnek. Néhány apróság azonban felmerült, ami a későbbi repülésekre áttervezési javaslatot szült. Ilyen volt például az űrruha belső nyomásmérő kijelzője, amelyet a bal kar mandzsettájára szereltek, de a nagy gyorsulások közepette Shepard nehezen tudta leolvasni. Egy másik kisebb probléma a kesztyűvel támadt, az űrhajós ujjai teljesen kitöltötték a kesztyű ujjvégeit, azonban ez elzárta a levegő cirkulációját. Shepardnak az idő nagy részében vissza kellett húznia az ujjait a kesztyűben. További probléma merült fel a bioszenzorokkal is, némi bőrirritációt okozott a testre rögzítésre használt ragasztóanyag. Miközben a kabin hőmérséklete viszonylag magas volt végig a repülés során, az űrruha hűtőrendszere jól működött végig, a belső hőmérséklet 24–28 °C között ingadozott a start és a leszállás között. Űrhajó Magával az űrhajóval kapcsolatban szélesebb körű kikérdezésben részesült Shepard, mivel annak minden rendszerére kíváncsiak voltak a mérnökök. A legfontosabb az életfenntartó rendszer működése volt, amely alapvetően jól működött, a kabin belső hőmérséklete a 33–38 fokos sávban maradt végig a repülés alatt. A kabin nyomástartása is a tervezett szerint alakult, ezért az oxigénellátást is hibátlannak ítélték (a két, egyenként 1,8 kg-os oxigéntartályból csak az egyik tartalmának fele fogyott el. A hűtővízből is csak nagyon kevés hiányzott. Egy másik érdeklődésre számot tartó terület volt a manuális kormányrendszer működése. A röppálya tetején próbálhatta ki Shepard a kézi irányítást, ami alapvetően jól vizsgázott, de itt is voltak apró negatívumok, például hogy az űrhajó enyhén forogni kezdett a hossztengelye körül az óramutatóval megegyező irányban. Ez a jelenség két egymástól független hibát is feltárt. Egyrészt egy kisebb törmelék kerülhetett a hidrogén-peroxid csöveibe, ami egy apró lyukat üthetett, így a lyukon kiáramló gáz szolgáltatta azt a hajtóerőt, ami lassan forgatni kezdte a kabint. A másik hibát Shepard vétette, amely a kormányrendszer hidrogén peroxid hajtóanyagának vártnál nagyobb mértékű fogyásában jelent meg. Amikor Shepard manuális irányításra kapcsolt, majd vissza, a kormányrendszer üzemmódjainak szelepeit is nyitni, zárni kellett, amelyet a manuálisról automatára történő átálláskor elfelejtett, így mindként rendszerből ömlött gáz a rendszerbe, és így többlet is fogyott. Az űrhajó leszálláskori teljesítménye is megfelelő volt, csak a hőpajzsot szúrta át a leérkezéskor egy csapszeg, de a pajzs alatti fenéklemez nem sérült, így nem ömlött víz a kabinba. Az űrhajón kívül a rakéta működése is téma volt a felmérésen. Azt a repülés telemetriai adataiból is tudták a mérnökök, hogy a röppálya a tervezetthez nagyon közel alakult, az utólagos vizsgálat az űrhajó leválasztására terjedt ki. Eszerint az összes piropatron és tartalék rendszer jól működött, kivéve a mentőrakétát leválasztó tartalék rendszer, amelyet a jelek szerint Shepard indított be kézi irányítással, de Shepard nem emlékezett rá, hogy ő indította volna be a folyamatot, így ez a hiba megoldatlan maradt. További értékelés vonatkozott a fékezőmanőverre is, amely a leszállási pont beállításához kellett: a fékezőrakéták megfelelően működtek, csak a feladat végeztével végrehajtott leválasztás visszajelző lámpája döglött be a műveletnél. Az elemzések a rádiókapcsolatra kis kitértek, az utólagos kiértékelés kiválónak tartotta a kapcsolatot, Slayton és Shepard kristálytiszta adásról számolt be, csak a start pillanataiban volt kissé szakadozott az űrhajós hangja a rádióban. A repülés során mindvégig URH frekvenciát használtak, a rádióforgalmazás Cape Canaveral antennáin és a Grand Bahama állomás antennáin keresztül történt, viszont a harmadik alternatívaként felküldött – Cardfile 23 hívójelű – átjátszó repülőgép rádióvétele végül használhatatlannak bizonyult. ## A repülés utóélete ### Hatása az űrhajózásra Alan Shepard történelmi személyiséggé vált hazájában. 1961. május 8-án John F. Kennedy elnök a Fehér Ház kertjében a Kiváló Szolgálatáért Érdemrenddel tüntette ki az űrhajóst. Érdekesség, hogy a kitüntetés civil érdemérem volt (a NASA által adható legmagasabb elismerés), ezzel is hangsúlyozva a világ közvéleménye felé a Mercury–program nem katonai jellegét. Shepard sikere adta a Kennedy adminisztráció kezébe a kulcsot a háttérben előkészített Apollo-program bejelentéséhez. Gagarin repülését – a szovjetek ismételt diadalát egy fontos űrteljesítményben – a közvélemény a Szputnyik–1-hez hasonló vereségként élte meg, az elnök egy az űrversenyt alapjaiban megfordító teljesítmény előkészítésére adott utasítást az illetékesek (a NASA, az elnök tudományos tanácsadó testülete és a műszaki fejlesztéseket felügyelő fő kormánytisztviselő, az alelnök) számára. Két alternatíva közül az elnök a merészebbet, a Holdra szállást választotta, a közvéleménynek pedig egy sikeres űrteljesítmény után akarták bejelenteni. Shepard sikeres repülése, az első amerikai űrrepülés ilyen apropónak számított és 1961. május 25-én a kongresszus előtt Kennedy bejelentette az Apollo-programot, a tervet, melynek keretében az USA az 1960-as évtizeden belül a Holdra küld űrhajósokat. ### Megjelenése a művészetekben A végtelen szerelmesei: Az Apollo-program (HBO tévésorozat, 1998) Az Apolló 13 c. mozifilm készítése közben – a témához szenvedélyes közelségbe került – Tom Hanks és Ron Howard elhatározásából és produceri munkájával, az HBO csatorna megbízásából készült 11 részes tévésorozat, amely az egész Apollo-program történetét öleli fel From the Earth to the Moon eredeti angol címen. A sorozat első része – Képesek vagyunk rá? címmel – azonban nem a holdra szállás történelmi eseményeit, hanem az ahhoz vezető utat dolgozza fel hangsúlyosan Alan Shepard repülését, amely alapot szolgáltatott Kennedy elnök számára a holdprogram bejelentéséhez. A sorozat alapjául Andrew Chaikin: A Man on the Moon című könyve szolgálta, amely legfőképpen a holdutazások emberi oldalát, az űrhajósok életét, érzéseit dolgozta fel, amely motívum végigkíséri a sorozatot, az első rész ábrázolásaiban sem a dokumentarizmus, hanem a teljesítmény emberi oldala volt a fő alkotói szempont. A filmsorozat Emmy-díjat és Golden Globe-díjat nyert 1998-ban. Light This Candle: The Life and Times of Alan Shepard (Életrajz, 2005) Neil Thompson magándokumentumokon és interjúkon alapuló életrajzi munkája, amelyben Shepard életét kíséri végig, fókuszban a Mercury-programban és az Apollo-programban játszott szerepével. A mű részletesen meséli el a Freedom 7 előtti felkészülést, Shepard kiválasztását, majd magát a repülést. Thompson nem csak a Shepard szemszögéből írja le az első amerikai űrrepülés eseményeit, hanem megszólaltatja az űrhajós legjobb barátait az Eredeti Hetek soraiból, pl. John Glennt, Wally Schirrát és Gordo Coopert.

Panzerkampfwagen VI

A Panzerkampfwagen VI, más néven Tiger (magyarul Tigris) harckocsi minden tekintetben a második világháborús német haditechnika-fejlesztési erőfeszítések mintapéldája. A típust először 1942 augusztusában vetették be Leningrádhoz közel, a Ladoga-tó térségében. Később szinte az összes hadszíntéren megjelent: a keleti fronton, Észak-Afrikában, Olaszországban, Normandiában, harcolt az Ardennekben és Magyarországon is a Harmadik Birodalom 1945-ös kapitulációjáig. Védettségének és tűzerejének köszönhetően neve egybeforrt a legyőzhetetlenséggel. A szövetségesek főképp nagy teljesítményű, 8,8 cm-es lövege és vastag páncélzata miatt tartottak tőle. A szövetségesek elsődlegesen leküzdendő harckocsijává lépett elő, a jármű gyenge pontjait azonban hamar kitapasztalták. A háború végére harctéri fölénye egyre csökkent, mivel a szövetségesek egyre hatékonyabb páncéltörő ágyúkat állítottak hadrendbe, valamint a legtöbbet a levegőből küzdötték le. 1945 elején már csak igen kis példányszámban volt szolgálatban, de még Berlin utcáin is harcolt az utolsó napokban. A Tigris megjelenése óriási technikai versenyhez vezetett, mivel a szövetségesek nem rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek a német nehézpáncélos leküzdéséhez alkalmasak lettek volna. Az amerikaiak az M4 Sherman harckocsit 1940-ben kezdték fejleszteni, 1942-ben állították rendszerbe, és a Tigris rögtön elavulttá tette. Ugyanígy jártak az angolok és a szovjetek valamennyi típusukkal. Megindult az erős páncélozottság és a nagy tűzerő utáni hajsza. A Shermant és a T–34-est egyre erősebb lövegekkel látták el. Kifejlesztették a Sherman Fireflyt kifejezetten a Tigris (később a Párduc) ellen, a szovjetek pedig a teljes löveges harcjármű-állományukat áttervezték és átalakították. A németek nem exportálták egyik szövetséges országnak sem (saját részre is mindig kevés volt belőle), csak saját csapataikat szerelték fel a típussal. A Magyar Királyi Honvédség 10 darabot átvett 1944 őszén a Kárpátok védelmének erősítésére. A legtöbb példányt azonban az elháríthatatlan meghibásodások és az üzemanyaghiány miatt a személyzet felrobbantotta, a megmaradt 1–2 darabot pedig visszaadták a német csapatoknak. ## Története ### Tervezés Az alábbiakban gyakran előforduló VK betűjelzést 1938-tól használták a németek a tervezési megnevezésekhez, a Vollkettenkraftfahrzeug (lánctalpas gépjármű) rövidítése. A mögötte szereplő négy számjegyből az első kettő a tervezett tömeget mutatta, a második kettő a prototípus egyedi azonosítója. A zárójeles betű akkor került mögé, ha több cég tervezte/gyártotta ugyanazt a típust. A Panzerkampfwagen VI (rövidítve Pz.Kpfw VI, még rövidebben Pz VI) egy Németországban, a II. világháború alatt kifejlesztett és alkalmazott nehézharckocsi volt. A Panzerkampfwagen VI ausf B kifejlesztése után Pz VI ausf A típusjelzést használtak, megnevezése Tiger I lett, megkülönböztetésül az ausf B változat Tiger II nevétől. Rendszeresítési száma Sd.Kfz. 181. Két fő változata (németül ausführung) került sorozatgyártásra, a H (ausf. H) és az E (ausf. E), de ezeken túlmenően több kisebb módosítást hajtottak végre a járműveken a gyártás során. #### Prototípusok Fejlesztését a PzKpfw IV-gyel egyenrangú, illetve annál jobb szövetséges és főleg szovjet harckocsik teljesítményének felülmúlása motiválta. A németek 1940 májusában indították el nehézharckocsi-programjaikat, VK3001 (H), VK3001 (DB) és VK3001 (P) mellett a 65 tonnás VK6501 tervezése is elkezdődött. A VK6501 jelentősége az, hogy ehhez fejlesztették ki a később a VK4501-hez felhasznált futóműtípust. A Pz IV váltótípusát a Henschel és MAN cégek tervezték Dw 2 fedőnéven (Durchbruchswagen = áttörő jármű). A tervezéskor a Porsche-féle elképzelés és a Guderian-féle követelmények ütköztek: az előbbi nagy védettségű és tűzerejű járműveket képzelt el, amelyeknél a mozgékonyság csak kompromisszumos feltétel, míg az utóbbi nagy tűzerejű és mozgékony harckocsikat szorgalmazott, akár a védettség rovására. Hitler Porsche elképzelését támogatta, amelynek eredménye később a VK10001-projekt, a 120 tonnás Mammoth és a Maus lett. A Henschel-projektet a VK6501 miatt leállították, amikor még csak a páncéltest egy prototípusát gyártották le. A VK6501 tervezését is félbeszakították, s ennek leállítása után már meghívásos pályázatot hirdettek, amelyben a Daimler–Benz, a MAN, a Henschel és a Porsche cégek vettek részt. A koncepciók elkészülte után a Porsche és a Henschel kapott lehetőséget a prototípus építésére. A pályázati kiírás eredetileg 30 tonnás közepes harckocsiról szólt. ##### VK 3001 (P) A VK3001 (P) a Porsche cégre jellemző módon újításokkal és a hagyományostól eltérő megoldásokkal szolgált. Átvették a VK6501-hez tervezett hét, közepes méretű futógörgős futóművet, amelyet hosszanti torziós rugókkal függesztettek az alvázra. Vegyes benzin-elektromos üzemű hajtást építettek bele, amelyben a benzinmotor elektromos áramot termelt, és az ezzel ellátott két elektromotor forgatta a kétoldali lánchajtókereket külön-külön. Ezzel megspórolták a differenciálművet, helyet takarítottak meg a páncéltestben, és nem utolsósorban a kormánymű is jelentősen egyszerűsödött. A benzin-elektromos hibrid azonban nagyon rossz hatásfokkal működött. ##### VK 3001 (DB) A VK3001 (DB), a Daimler-Benz tervezetének különlegessége szintén motorjában, az MB-507 jelű, M-71 repülőgépmotorból átalakított dízelüzemű aggregátban volt. Ez egy nagy nyomatékú, alacsony fordulatú motor volt, amellyel a terepjáró képesség is lényegesen javult, ezenkívül jelentősen csökkent a tűzveszély. A Daimler–Benz tervezésben a torziós rugókat külső tekercsrugókra cserélték, amivel növekedett a belső tér. A kormánymű távirányítható volt, így a vezető a toronyban is tartózkodhatott. A VK3002 (DB) példány teljes tömege 34,5 tonna volt, sebessége pedig 54 km/h. ##### VK 3002 (M) A VK3002 (M), a MAN prototípusa már a tervezési fázisban jóval túlszaladt az előirányzaton, végleges tömege 30 tonna helyett 43,7 tonna lett. Eleinte a Daimler-Benz tervezetét választották a közepes harckocsi továbbfejlesztésének alapjául, azonban támogatója, Fritz Todt halála után Albert Speer már nem volt képes megakadályozni a MAN kiválasztását, arra hivatkozva, hogy a gyártás mihamarabbi beindítása az elsődleges szempont. Az 1941-es események azonban felülírták a 3001-es tendert, így a MAN-modell sem lett Tigrissé, ám a VK3001 különböző elképzelései a Párduc harckocsi kifejlesztésének is alapját képezték, és ebben megint szerepet játszott a MAN majdnem győztes, de végül elutasított VK3001 (M) prototípusa, valamint a Daimler-Benz dízelmotorja is újra szóba került. ##### VK 3001 (H) A VK3001 (H), a Henschel-verzió hagyományos formákat és elveket követett, a harckocsitest a Pz IV-hez hasonlított. Itt is átvették a VK6501 futóművének ötletét, átalakítva azt a nagyméretű, átlapolt futógörgőkkel. Ez a modell 30 mm-es homlokpáncélt kapott, amely már a tervezéskor elavulttá tette. A löveg sem volt kielégítő. A VK3001 (H) harckocsihoz tervezett fegyver a Pz IV-es lövege volt, a 7,5 cm-es KwK 40 L/43 harckocsiágyú. A Pz IV-esek ekkor leggyakrabban használatos L/24-es modelljeinek alacsony csőtorkolati sebessége 385 m/s volt, amellyel a 45 mm-es döntött páncélzatot szerencsés esetben is csak közvetlen közelről lehetett leküzdeni. Az L/43 űrmérethossz némiképp javított a páncéltörő képességen, de a kiírásnak – és Hitler azon elvárásának, hogy az új harckocsinak még évekig fölényben kell lenni az ellenséges harckocsikkal szemben – nem felelt meg. Az elkészült két darab alvázat a Panzerjäger 12,8 Selbstfahrlafette („Stubborn/Sturer Emil”) páncélvadászokhoz használták fel. ##### VK4501 (H) és VK4501 (P) Az eredeti pályázati kiírást 1941-ben felülírták. Egy 1941. november 20-án zsákmányolt T–34 harckocsi vizsgálatával kiderítették, hogy egyik cég harckocsija sem lenne alkalmas annak leküzdésére. A VK3001-es és VK3601-es programokat napokon belül félbeszakították, hogy az új ismeretek birtokában új irányelveket adhassanak. Az új pályázat már arról szólt, hogy a harckocsinak 1500 méteres távolságról 100 mm-es páncélzatot kell leküzdeni, és 45 tonnás súlyhatárt írtak elő. Hitler személy szerint elvárta, hogy az új harckocsi ne csak a bemutatás pillanatában, de még éveken keresztül legyőzhetetlen fegyver legyen. Az új projektnek a VK4501 (H) és VK4501 (P) neveket adták. Fedőneve Tiger Model E volt. Ettől kezdve – mivel új löveg fejlesztésére nem volt idő –, a rendelkezésre álló harckocsiágyú határolta be a lehetőségeket. A FlaK 18 lövegből fejlesztett KwK 36 átépítésével létrehozták a Flak18/36 típusú, röviden újra csak KwK 36 néven rendszeresített 8,8 cm-es löveget. E löveg legnagyobb csőtorkolati sebessége 930 m/s volt, és 2000 méterről átütötte a T–34 harckocsi (30°-ban döntött, 45 mm-es) páncélját. Elektromos elsütőszerkezettel látták el, valamint csőszájfékkel és hidraulikus lengéscsillapítókkal csökkentették a hátrasiklást. A KwK36-os azonban olyan nagy tömegű volt, hogy a tornyot is átépítették hozzá, a nagyobb toronyhoz nagyobb harckocsi kellett – a Henschel-modell végül az előírt 45 tonna helyett 56 tonnás lett. A Henschel VK4501 (H) modelljét egyszerűbb volt iparszerűen előállítani, ezenkívül a Porsche-modell tornya nem készült el határidőre, ezért a Henschel-modellt fogadták el, függetlenül attól, hogy a kiírásnak sem a tömeg, sem a mozgékonyság tekintetében nem tudott megfelelni, a nagy tömeghez tervezett futóművéről pedig a használat során derült ki számos problémás részlet. Az 1942-ben bemutatott korai Tigris-modell egyértelműen átmeneti típusnak készült, de „befagyott”, mert kezdetben hatalmas sikereket arattak a harcmezőkön és később a harckocsitervezési koncepció is átalakult. A későbbi tervezésű harckocsik vagy még nagyobbak lettek, mint a Tigris („Királytigris”), vagy mozgékonyabbak („Párduc”). #### A Tigris alapvető változatai A tervezés kétirányúságából és az eltérő koncepciókból adódóan a Pz VI harckocsi eleve két változattal kezdte a történetét, a VK4501 (P) Leopárd és a Pz.Kpfw. VI (H) Tigris nevűekkel. Ferdinand Porsche VK4501 (P) prototípusa eredetileg a Leopárd nevet kapta, majd a Henschel Tigrise után a Porsche Tiger (PzKpfw VI Ausf. P) néven emlegették. Ebből 92 darabot rendeltek, később ezekből alakították ki a Ferdinand harckocsivadászt. A Ferdinandokat rendszerbeállításuk után nem sokkal visszarendelték, mert nem rendelkeztek élőerő leküzdésére alkalmas másodlagos fegyverzettel, ami miatt az ellenséges gyalogság részéről könnyen leküzdhetővé vált, a 92 darabból csak 48 maradt meg. A géppuskával ellátott változat az Elefant lett. A háború elején indult tervezés nem tette lehetővé az alkalmazásáig szerzett harctéri tapasztalatok teljes körű hasznosítását. Ezért, valamint a gyártás egyszerűsítésének céljából a testet és a tornyot is függőleges páncéllemezekből készítették, amely nem volt előnyös, de mivel a lemezek vastagsága nagyon nagy volt, így is elég védelmet nyújtott a legtöbb ellenséges löveg ellen. Ebben az időben a háború legerősebb páncélosa volt, 8,8 cm-es lövege megfelelő tűzerőt képviselt ellenfeleivel szemben azok hatótávolságán kívül is. Tervezési hibának tekintendő azonban a 8,8 cm-es KwK löveg alkalmazása, mivel a közel azonos páncéltörő képességgel rendelkező 7,5 cm-es L/70-es űrmérethosszú KwK 42 löveg több tonnával könnyebb volt, a 7,5 cm-es lőszer tárolására jóval kisebb hely szükséges (vagy több fér el ugyanakkora helyen), ráadásul tűzgyorsasága már csak azért is nagyobb, mert a töltőkezelőnek jóval kisebb súlyt kell emelgetnie. A 8,8-as KwK36 páncéltörő képessége 2000 méteren 110 mm volt, míg a 7,5 cm-es KwK 42 ugyanezen a távolságon 106 mm-es eredményt ért el (adatok 30°-os becsapódási szög esetén). Ezért a 8,8 cm-es L/56 KwK 36 löveg alkalmazása stratégiai hibának bizonyult. Nagy hátrányt jelentett a jármű nagy tömege és az, hogy ekkoriban nem állt a németek rendelkezésére megfelelő teljesítményű dízelmotor (illetve a dízelmotoros Porsche-változatot elvetették, valamint a Maybach-motorok gyakorlatilag egyeduralmat élveztek a német hadipiacon). Ezért a benzinüzemű Maybach-motorokból választottak (HL 210 P45), melynek hatalmas fogyasztása miatt kicsi lett a hatótávolsága. A motor alacsony fajlagos teljesítménye következtében a túlterheltség miatt gyakran meghibásodott, illetve a meghajtórendszer egyéb elemeivel is rendszeres problémák merültek fel. A torony alacsony fordulási sebessége is problémát jelentett harc közben. Széles lánctalpai miatt vasúton való szállítása is körülményes volt: vagonírozás előtt a vasúti szállításra kifejlesztett lánctalpakra kellett lecserélni azt, illetve a futógörgők külső sorát is le kellett szerelni. Műszaki problémái ellenére – ha minden rendszere működött – hatékony fegyvernek bizonyult, amelyet a szövetséges erők is elismertek és rettegtek. Megsemmisítése a szövetséges közepes harckocsik számára csak hátulról volt lehetséges mert ott csak 60 mm volt a páncél vastagsága, de ehhez meg kellett kerülniük a tankot, ezért egy Tigris megsemmisítéséhez 5–6 darab M4 Sherman elvesztésével kellett számolniuk. A németek legtöbb veszteségét műszaki probléma, illetve üzemanyaghiány okozta, továbbá a sérült tankok vontatása nehezen volt megoldható, legtöbbször csak két másik Tigris boldogult el vele, vagy legalább három közepes harckocsi. Ha nem tudták elvontatni, a személyzet elhagyta és felrobbantotta a járműveket. A Tigris gyártását 1944 júniusában fejezték be, 1355 darab készült belőle. A gyalogság számára hegyvidéken vagy városokban a felső 20 mm-es páncéllemez vált célponttá, melyet bármilyen rendszeresített kézi páncéltörő eszközzel leküzdhettek. Minden hátránya mellett a Tigris harckocsi – figyelembe véve azt a körülményt, hogy a tervezés megrendelésétől a sorozatgyártásig összesen kilenc hónap telt el – a lehetőségekhez képest kiemelkedően jó konstrukció volt. ## A Pz VI ausf A (Tiger I) fő műszaki paraméterei - Oldalstabilitás: 30° - Árokáthidaló képesség: 2,29 m - Lépcsőmászó képesség: 0,79 m - Mászóképesség: 35° - Üzemanyagtartály: 540 l - Kenőolajtartály: 28 l - Hűtővíz: 75 l - Hasmagasság: 0,47 m - Gázlóképesség előkészítés nélkül: 1,6 m - Gázlóképesség előkészítéssel: 4,0 m - Legénység: - parancsnok (1 fő) - irányzó-tüzér (1 fő) - töltőkezelő (1 fő) - rádiós lövész (1 fő) - járművezető (1 fő) - Szállítási változatok: - Tömeg: 50,5 tonna - Talajnyomás: 1,43 kg/cm2 - Harckocsi szélessége: 3140 mm - Névleges adatok: - Hatékonyság: 30,4 LE/l (teljesítmény/üzemanyag) - Teljesítmény: 700 LE 3000/min fordulatszámon - Kompresszió: 6,8/1 - Hengerűrtartalom: 23 092 cm3 - Lökethossz: 145 mm - Furat: 130 mm - Hatótávolság: 195/110 (közút/terep) - Sebesség: 45,4 km/h - Sebesség a váltómű fokozatai szerint: : : 1 – 2,8 : : 2 – 4,3 : : 3 – 6,2 : : 4 – 9,2 : : 5 – 14,1 : : 6 – 20,9 : : 7 – 30,5 : : 8 – 45,4 : : hátrameneti 1–4 megegyezik az előremeneti 1–4 fokozatokkal - Fordulási sugár: minimum 3,44 méter, maximum 165 méter - Lövegirányzás magassági lehetőségei: +17 és -6,5° között ## Felépítése ### Gyártás 1942-ben a havi legyártott darabszám átlagban 20 körül alakult. 1943-ban 54 darabos havi átlag, 1944 első félévében 78. 1944. áprilisában 104 darabos előállítási rekordot értek el. A rendszerben lévő (hadrafogható és üzemképtelen, de javítható példányokkal együtt) darabszámok alakulása az idő függvényében: ### Páncéltest A német harckocsik hagyományosnak tekinthető belső elrendezésével készült. Hátsó részén a motortér helyezkedett el az üzemanyagtartállyal, a hűtő- és kipufogórendszerrel, középső részén a küzdőtér, első részén a hajtásrendszer volt a differenciál- és kormányművel, valamint a fogaskerék-házzal. A páncéltest gyakorlatilag tégla alakú, függőleges és vízszintes lemezekből áll. A páncéllemez-darabokat ausztenites elektromos ívhegesztéses eljárással rögzítették egymáshoz. A Tigris törzsét – és főleg a lövegpajzzsal is megerősített tornyát – a T–34-es harckocsik 76 mm-es lövegei 300 méternél távolabbról semmilyen szögből nem voltak képesek áttörni. Az alsó küzdőtérben ketten foglaltak helyet, a harckocsi vezetője (sofőr), illetve a rádiós lövész, mindkettőjüknek külön búvónyílást vágtak. A jármű balkormányos, a sofőr egy 270×70 mm-es nyíláson át tájékozódott, vagy ha ezt páncéllemezzel elzárta, akkor egy fixen beépített periszkópot használhatott. A kémlelőnyílást 94 mm vastag páncélüveg zárta el. A rádiós lövész kezelte a Fu 5 típusú rádiót és a homlokgéppuskát. A német harckocsizók nagy előnyt élveztek azzal, hogy minden járműbe építettek rádiót, szemben a szövetségesekkel, akiknél még a háború végén is legfeljebb a parancsnoki harckocsi rendelkezett rádiókészülékkel. Az angolok Afrikában kilőtt példányokat vizsgálva arra a megállapításra jutottak, hogy a Tigris belső tere kényelmetlen, rosszul tervezett. Ezt azonban kompenzálta az erős védettség. A brit hadsereg háború utáni statisztikái szerint egy Tigris elpusztításához átlagosan 4,2 találat kellett, míg a Párduchoz 2,55, a Shermanhez viszont a németeknek 1,63. A túlélési arány már a Párduchoz képest is majdnem kétszeres, a Shermanhoz viszonyítva viszont háromszoros a találatok számához viszonyítva. Ugyanakkor nagyon kevés Tigris gyulladt ki találattól, míg a kilőtt Shermanek 65%-a kigyulladt és teljesen kiégett. ### Futómű A Porsche-féle változat futóműterve részben a Panzer III-nak a FAMO által kifejlesztett futóműve alapján készült, amelyet korábban már a német félhernyók is használtak, csak kisebb görgőátmérővel. Ezt először a VK6501 futóművénél alkalmazták, míg a Henschel-változat szintén ennek alapján, de módosított kivitelben készült. A VK6501 felfüggesztését viszont a zsákmányolt T–34-es szovjet harckocsi mintájára készítették. Ez utóbbi amerikai licencként az M1928 Christie/T3 révén került a Szovjetunióba, és eredetileg J. Walter Christie álmodta meg. A Christie-féle futóművek híresek voltak jó teljesítményükről. Jellemzőjük a közepes méretű, egyenként felfüggesztett futógörgő-sor, amely felül támasztó/vezetőgörgők alkalmazása nélkül vezeti a láncot vissza. Ezt az elvet alkalmazta a FAMO is. A nagyobb harckocsikhoz azonban a rugózást és a csillapítást át kellett dolgozni, és ezt a Szovjetunióban megtették A Tigrisnél keresztirányban elhelyezett torziós rugókra függesztett lengőkarok vették fel a terep-egyenetlenségeket. A Henschel-féle Tigris harckocsin a futóművet kissé átalakították. A futómű oldalanként nyolc tengelyen 4×3 darab és 4×2 darab (összesen 40 db), 800 mm átmérőjű futógörgőből állt, melyek elhelyezését az átlapolt fogalommal írják le. Ez azt jelenti, hogy a kerekek felváltva páronként egymásba illeszkedtek, fedték egymást. A futógörgőket az egy-egy tengelyen elhelyezett páronként egy-egy torziós rugóra függesztették. Ez a megoldás kiváló, sima gördülést adott a harckocsinak, de nagy ára volt, mert tábori körülmények között a futógörgők javítása és cseréje nehézkes volt, ezenkívül a görgők közé tapadó sár – főleg fagyban – akár meg is béníthatta a harckocsit, szorulás esetén a visszafutó-lánctámasztó görgők hiánya miatt a lánchajtókerék fogait átugorhatták a lánctagok lyukai, mozdíthatatlanul beszorítva a futóművet. Az ilyen szorulás esetén a hátsó visszafordító-láncfeszítő kerék lazítása sem volt lehetséges, és a lánctagokat összetartó csapszeget sem lehetett kivenni. Végső megoldást ebben az esetben csak a beszorult lánctag kirobbantása jelentette. A sok nagyméretű futógörgőre a fajlagos talajnyomás csökkentése miatt volt szükség. Ezért kapott a harckocsi 725 mm szélességű lánctalpat is. A fajlagos talajnyomás értéke így 1,43 kg/cm2-re csökkent, de még mindig nem vehette fel a versenyt a szovjet harckocsik 0,5–0,8 kg/cm2 körüli értékeivel (a T–34-esé például 0,64 volt). A szabvány lánctalp neve Marschketten, a szállításhoz használt lánctalpé pedig Verladekette volt. 824 darab Tigrist gumiperemű futógörgőkkel láttak el, a továbbiakban áttértek a fémszegélyre. A 825. sorszámú példányt 1944 márciusában állították össze, innentől kezdve a csendesebb és egyenletesebb járású, 75 mm magasságú gumiperemet helyettesítették fémszegéllyel, ami tartósabb volt. A változást az indokolta, hogy ettől kezdve a szállításkor leszerelt külső futógörgőket már normál lánctalpas üzemmódban sem helyezték fel. Ezzel nyolc darabbal csökkent a futógörgők száma, a maradékra pedig nagyobb terhelés jutott. A lánctalp 96 darab 725 mm széles lánctagból állt, amelyeket 28 mm átmérőjű csapszegekkel fogtak össze. ### Motor, erőátvitel A Tigris harckocsi a Maybach cég alacsony fordulatú benzinmotorjaiból kapott egy változatot, a HL 210 P45-öst. Ez a motor 2500 1/min fordulatszámon 600 LE, 3000 1/min fordulatszámon 642 LE leadására volt képes. Messze meghaladta ugyan a szövetséges harckocsik motorteljesítményét, mégis az 56 tonnás tömeg mozgatásához nem volt elég erős. 250 darab legyártott példány után a HL 230 P45 sorozatszámú, továbbfejlesztett motort állították rendszerbe, amely már 23 000 cm3 lökettérfogatú volt, és 697 LE leadására volt képes. Később a motor túlterhelésből adódó problémák miatt a teljesítményt 600 LE-ben korlátozták. A motor mérete és tömege alig haladta meg a HL 120-as változatot, de kétszer akkora teljesítményt nyújtott, a korabeli technológia csúcsmodellje volt. Mégsem érte el az angol motorok teljesítmény/tömeg arányát. Súlycsökkentés céljából alumínium blokkra illesztett öntöttvas hengerfejekkel látták el és kettős hajtókar-rendszert kapott. A további súlycsökkentés érdekében egy teljesen alumíniumból készített motort is kifejlesztettek, csak a nyersanyaghiány akadályozta rendszerbeállításukat. A HL 230 P45 motor 1200 kg-os saját tömege jelentősen megkönnyítette a tábori körülmények közti, vagy épp a harctéri motorcserét. Hengerenként egy darab, négy dupla szelepes Solex-karburátort, kettős kipufogórendszert és dupla gyertyákat építettek be. A 8 előre és 4 hátra-fokozattal ellátott OLVAR típusú félautomata-előválasztó rendszerű hidraulikus váltómű jól megválasztott áttételei tették lehetővé, hogy a harckocsi közúton elérhesse a 37 km/h-s sebességet. A motor azonban sem túl kis (1600 1/min alatti), sem túl nagy (3000 1/min feletti) fordulatszámon nem garantált kielégítő teljesítményt. A visszakapcsolást 1700 1/min, a felkapcsolást 2300 1/min fordulatszámnál ajánlotta a felhasználási szabályzat. Az alig 600 1/min hasznos fordulatszám-tartomány betartása a sofőr számára minden körülmények között nehéz feladat volt, ezért a Tigris vezetéséhez meglehetősen nagy gyakorlat és odafigyelés kellett, a sebességfokozat megválasztása kritikus fontosságú. Például lejtőn lefelé haladáskor motorféket kellett alkalmazni és tilos volt a gázadás, mert a motorvezérlés ebben a helyzetben nem működött kielégítően. A nagy tömegű dugattyúk kis mértékű túlpörgés esetén is komoly károsodást szenvedhettek. A 8 fokozatból négy induló volt, ami azt jelenti, hogy a terep adottságaitól függően az egyes és négyes fokozatok között választhatott a vezető a harckocsi megindításához. Csak 1600 1/min fordulatszám felett lehetett elindulni, és e fordulatszám alá nem lehetett engedni, mert a fogaskerékház olajnyomása ekkor oly mértékben lecsökkent, hogy nem lehetett sebességet váltani. A tengelykapcsolót csak az elindulásnál kellett alkalmazni. A váltó működtetése mégis meglehetősen bonyolult szabályok szerint történt: az 5-8 sebességi fokozatokból nem lehetett közvetlenül üresbe tenni, és csak a tengelykapcsoló oldásával lehetett fékezni, az 1-4 fokozatoknál viszont nemcsak a visszakapcsolás, de szimpla fékezés esetén is először üres állásba kellett váltani. A harckocsi terepen nem volt képes egy harcnapot utántöltés nélkül eltölteni, mivel 40 km (nagyjából két és fél óra) után kifogyott az üzemanyaga. A hivatalos adat szerint a terepi fogyasztás 7,8 l/km, de a valóságban ez elérhette a 10 l/km-t is, harcban ehhez hozzá kell számítani, hogy a torony forgatásához álló helyzetben is magas fordulatszámon kellett üzemeltetni a motort. ### Kormánymű Merrit–Brown típusú regeneratív kormányművel látták el, amelynél mindkét lánchajtó-kerékhez külön bolygóművet alkalmaztak. A harckocsi irányítása kormánykerékkel történt: a kormány elfordítása az egyik oldalon redukálta a kihajtást, a másikon kiegészítő hajtást adott. A bolygómű a fogaskerékházból kapta meghajtását. A kiegészítő hajtás a fogaskerékház bemenő tengelyéről kapott teljesítményével rásegítőként működött a függetlenített lánchajtókerekeknél. Ilyen módon oldották meg, hogy amikor a kormánymű forgatása a kiegészítő hajtást aktiválta, akkor az egyik oldali hajtókerék gyorsabban forgott. A két lánchajtókerék egyforma sebességgel foroghatott ellenkező irányba, vagyis a harckocsi helyben fordulásra is képes volt. A konstrukcióból adódóan álló helyzetben és üres sebességi fokozatban járó motornál is működött a rásegítő hajtás, vagyis a kormányzás. Ez sok balesetet okozott, amikor az álló, üresben lévő harckocsi a kormány véletlen elforgatásával mozgásba jött. A kormánymű és a lánchajtókerekek között differenciális tárcsaféket is beépítettek, amely vész-kormányféknek is alkalmas volt. Az álló motorú harckocsit (például lejtőn gurulás közben) irányítani lehetett ennek a féknek a működtetésével is. ### A torony A torony belső átmérője 1,8 méter, belmagassága 1,55 méter, mely adatok a többi harckocsival összevetve nagynak mondhatók. Azonban a belső tér legnagyobb részét elfoglalta a lövegzár és a hátrasikló tér (maga a závárzat is majdnem elérte a hátsó falat), itt volt a toronyforgató motor és annak kézi hajtókarja, de még tartalék üzemanyag-kannák és tűzoltó-berendezés is volt, ezért a töltőkezelő nagyon szűk helyen mozoghatott. A toronyban foglalt helyet az ötfős kezelőszemélyzetből három: a parancsnok, az irányzó-tüzér és a töltőkezelő. Mindhárman rendelkeztek megfigyelőnyílásokkal és periszkópokkal. A parancsnok külön megfigyelő- és irányzóperiszkópot is kapott. A torony forgatása hidraulikus mechanizmussal történt, amelyet csak járó motor mellett lehetett üzemeltetni, mivel pumpája a váltóműből kapta energiáját. A motoros forgatás lassú volt, a harckocsi motorjának fordulatszámától függően 25–60 másodperc alatt fordította el 180°-ban a tornyot, alapjárati fordulatszámon 6°/s sebességgel. A 260 mm átmérőjű kézikerékkel 360 fordulatot kellett tenni ahhoz, hogy 180°-ban forduljon el a torony. Erre a nagy áttétel miatt volt szükség, hiszen maga a torony is több tonnát nyomott. A kézikerék viszont ezért nagyon lassú volt, 1-2°/s gyorsaságnál többre nem volt képes. Az automata tűzoltó-berendezés bimetallos érzékelője 120 °C elérése esetén 3 liter szén-tetrakloridot fújt a küzdőtérbe négy fúvókán keresztül, majd 7 másodperc múlva megállította. Újabb túlmelegedés esetén a rendszer újra aktiválódott, és ötszöri befúvásra elegendő mennyiség állt rendelkezésre. A torony szerkezetében nem, de apróbb jellemzőiben sokszor változott (lásd alább, a változatoknál). 1943-ig 6 darab ködvetőt szereltek a toronyra, ekkor ezeket lecserélték a légvédelmi célú géppuskára, amit később közelharcfegyverként alkalmaztak. A torony egyik problémás pontja lett a pisztolynyílás helyén kialakított hátsó búvó- és lőszerrakodó nyílás, mivel azt belülről nem lehetett bezárni, nyitott állapotában viszont akadályozta a toronyforgatást. ### Fegyverzet #### A löveg Fegyverzete tekintetében elsőként a KwK 36 típusú, L/56 űrmérethosszú, 8,8 cm-es löveg említendő, amelynek rombolóerejét elképesztőnek, brutálisnak nevezték. A 2000 méteren 110 mm páncélzatot leküzdő löveg egyrészről méltán vívott ki magának hírnevet, másrészről azonban voltak végzetes hiányosságai és hibái is. A KwK 36 jelű löveget a német Krupp és a svéd Bofors cég együttműködése hozta létre 1936-ban, szerkezete és működési elve azonos a már létező 7,5 cm-es és 5 cm-es lövegekkel, csak méreteiben tér el. Légvédelmi célokra fejlesztették ki, de komoly hibája volt a lövegcső rövid élete, amelyet 300 lövésben határoztak meg. Amikor a Rheinmetall vette át a fejlesztést, kialakították a Flak 18/36 légvédelmi ágyút, amelyet később szerkezeti változtatás nélkül KwK 36 néven építettek a Tigrisbe. Az élettartamot a lövedék hajtógázainak módosításával és béléscsövezéssel megnövelték. A további kisebb módosítások – mint például a kétkamrás csőszájfék – azért kellettek, hogy a toronyba beépíthető, kisebb hátrasiklású löveget kapjanak. A maradék hátrasiklást olajtöltetű lengéscsillapítókkal semlegesítették. A csőszájfék önmagában 70%-kal csökkentette a hátrasiklás mértékét, ezenkívül a porfelverődés ellen is hasznos volt, ami egyébként nehezítette a célzást és hatástalanította az álcázást. Elektromos elsütőszerkezettel is ellátták, aminek következtében később a vontatott lövegek átépítésére is sor került, hogy az azonos űrméretű lövedékek harckocsiban és vontatott lövegben is felhasználhatók legyenek. A lövegben a belső csőátmérő (8,8 cm) 56-szorosa a csőfurat hossza (csőszájfék nélkül) a torkolattól a zárszerkezetig, azaz (56×8,8 cm =) 4,928 méter. Ez az L/56 űrmérethossz. A löveg kezelését kétcsöves, Turmzielfernrohr (TZF) 9b lövegirányzó könnyítette meg. A célzóberendezés magasan felülmúlta bármely más hadviselő fél harckocsijának irányzási lehetőségét, mozgó cél leküzdésére is alkalmassá tette a löveget és szinte hihetetlen pontosságot garantált. Gyakorlott tüzérrel, ellenőrzött körülmények között végeztek vizsgálatokat az angolok egy zsákmányolt Tigrisen, és azt jegyezték fel, hogy 1200 méteres távolságban öt egymást követő lövés egy 16×18 cm-es területen csapódott be. A tüzérek kiképzési követelménye szerint 1200 méterről első lövésre kellett eltalálni a célt, 2000 méteren belövés engedélyezett, amikor a célt negyedik lövésre kellett leküzdeni. Az 1200 méteren 20 km/h sebességgel mozgó célpontot legfeljebb a harmadik lövéssel, 30 másodpercen belül kell leküzdeni. Ezt a remek találati arányt a löveg az alacsony röppálya következtében érte el: viszonylag nagy tűréshatáron belül lehetett a távolságot becsülni, mert a lövedék nagy távolságon is kevés magasságot vesztett. (A lövegnek nagy volt a pásztázott lőtávolsága.) A harckocsiban összesen 92 darab lőszer fért el, amelyből 64 darab a készültségi. Ezeket viszonylag könnyen lehetett elővenni (már amennyiben a szűk helyen a ~7–15 kg-os lőszerek emelgetése könnyűnek nevezhető). Azonban ebből is csak 20 darab volt közvetlenül elérhető a töltőkezelő számára. A többit mindenfelé elszórt tárolórekeszekben tartották, még a vezetőülés alatt (6 db) és a torony padlója alatt (6 db) is volt belőlük. ##### Rendszeresített lőszerei - Az adatok 30°-os becsapódási szög mellett értendők, a m/mm adatok a különböző távolságokon elért páncélátütő képességet jelentik. (Az értékeket érdemes összevetni a Párduc lövegének teljesítményével.) A volfrám-karbid (vídia)-magvas páncéltörő lőszerből mindig kevés állt rendelkezésre, sok esetben ebből csak négy darabot engedélyeztek, és felhasználásuk csak a legnehezebben leküzdhető célok ellen volt megengedett. A maradék tárolóhelyet körülbelül fele-fele arányban töltötték fel PzGr 39 és SprGr gránátokkal. A harckocsik kezelőszemélyzete sokszor bővítette másodlagos kapacitásokkal a lőszerjavadalmazást, ezért előfordult olyan Tigris is, amelybe 120 darab lőszert tudtak bemálházni. ###### Pzgr 39 Nyomjelzőgázzal ellátott sapkás páncéltörő gránát Páncéltörő képesség (30°-os becsapódás esetén) és találati valószínűség a távolság függvényében ###### Pzgr 40 Volfrám-magvas páncéltörő gránát Páncéltörő képesség (30°-os becsapódás esetén) és találati valószínűség a távolság függvényében A páncéltörő lőszerekre adott adatok tényleges harckörülmények között lényegesen módosulhattak tapasztalt irányzótüzérek mellett. Példa erre Brödel SS-Obersturmführer 1944. augusztus 15-i és 17-i harctéri naplóbejegyzései: 15-én 2000 méteres távolságból kilőtt harckocsiról számolt be, 17-én egy 2600-2800 méterről kilőtt Shermanról, majd arcvonalszomszédja, Gasch Obersturmführer 3500 méteres találatáról. ###### Gr 39 HL Nagy robbanóerejű, üreges páncéltörő gránát. Páncéltörő képesség (30°-os becsapódás esetén) és találati valószínűség a távolság függvényében ##### A páncéltörő lőszerek tulajdonságai A PzGr 39 és PzGr 40 típusú lőszerek tulajdonképpen csak a kinetikus energiájukkal romboltak, ezért hatásuk nagyban függött a távolságtól, a kilövési sebességtől és a lövedék tömegétől. A nagy kezdősebességű löveg és a 8,8 cm-es lövedék nagy mérete garantálta nagy hatásfokukat. Az üreges páncéltörő lőszer (Gr 39 HL) teljesen más – a második világháborúban újnak számító – elven működik. Azt a felismerést használja ki, hogy a páncélra tapadó robbanóanyag akkor is pusztító hatású, ha nem töri át a páncélt. Ez esetben a páncéllemez belső felületéről hangsebesség feletti sebességgel leváló acélrepeszek végzik el a rombolást. Ezért az üreges páncéltörő hatékonysága nem függ a távolságtól, az indítási sebességtől és a csőátmérőtől. Az ebben a lőszerben alkalmazott robbanóanyag-mennyiség 90 mm-es páncélzaton még képes volt halálos repeszleválást előidézni. Működési elve: a kúpban elhelyezett plasztik-jellegű robbanóanyag mögött üreg helyezkedik el, így a becsapódáskor a robbanóanyag gyakorlatilag felkenődik a páncélra, majd az összerogyó üreg mögött érkező gyutacs beindítja a robbanást. ##### A löveg hátrányai A Flak 18-as légvédelmi löveg csöve igen kis élettartamú volt (3–500 lövés), amit a töltet változtatásával 3000 lövésre emeltek fel. A lövegnek azonban 15/min tűzgyorsasága volt, így könnyen kiszámolható módon a 3000 lövés sem túl hosszú élettartam. A Rheinmetall cég ezt a problémát egy béléscsővel oldotta meg, amelynek cseréje könnyebb és olcsóbb volt, mint a teljes csőé. A nagy tömegű gránátok elhelyezése gondot okozott, ezért a legtöbb lőszerhez nehéz volt hozzáférni, ráadásul a nehéz lőszer töltése miatt a töltési idő legkevesebb 6,4 másodperc volt. Leküzdhetetlen hátrány volt azonban magának a lövegnek nagy tömege. Míg a Párducban alkalmazott 7,5 cm-es KwK 42-es a teljes lőszerkészletével és a lövegpajzzsal együtt sem nyomott többet 3 tonnánál, addig a KwK 36-os önmagában 5 tonna feletti volt. A Párduc féltonnás teljes lőszerkészletéhez képest a 88-as lövedékek a teljes málhában további egy tonnát nyomtak. Ehhez erősebb és nagyobb torony kellett, amihez erősebb alváz és nagyobb motor – összességében ez a löveg a tömegével határozta meg a Tigris legfőbb jellemzőit. #### Másodlagos fegyverzet és közelharci (önvédelmi) fegyverzet A másodlagos fegyverzetet két darab MG 34 típusú, Mauser-Rheinmetall fejlesztésű, 7,92 mm kaliberű géppuska alkotta. Ezekből az egyik a löveggel párhuzamosított és a tüzér kezelte, a másik független, a rádiós homloklemezénél került beszerelésre. Mindkét géppuskát átalakították táras változatból hevederesre. Összesen 34 hevedert, vagyis 5400 darab lőszert tárolhattak. További technikai változtatás volt a toronygéppuskán a pedálos elsütőszerkezet. A későbbi típusoknál egy további géppuska felhelyezésére alkalmas állványt és keretet építettek a torony parancsnoki búvónyílásának peremére. Ezt eredetileg légvédelmi célokra szánták, amely feladatot azonban nem tudta ellátni. A külső géppuskát a továbbiakban ugyanúgy élőerő és gyengén páncélozott földi célpontok leküzdésére alkalmazták, mint a másik kettőt. A személyzet önvédelmi fegyverzete – hely hiányában – csak pisztolyokra korlátozódott, illetve legfeljebb egy darab géppisztoly elhelyezésére volt mód. ## Harctéri alkalmazása ### Üzemeltető alakulatok A harckocsitípust összesen tizenkét német nehézpáncélos osztály alkalmazta. A Wehrmacht szárazföldi páncélos alakulatai közül a Heer alkalmazta: - 501\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 501; 1944. december 21-től schwere Panzer-Abteilung 424) - 502\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 502; 1945. január 5-től schwere Panzer-Abteilung 511) - 503\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 503; 1944. december 21-től schwere Panzer-Abteilung „Feldherrnhalle“) - 504\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 504) - 505\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 505) - 506\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 506) - 507\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 507) - 508\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 508) - 509\. nehézpáncélos osztály (schwere Panzer-Abteilung 509) Továbbá a Großdeutschland hadosztály 1943-ban, ekkor még ezredméretűként kapott egy századnyi járművet (III./Panzer-Regiment Grossdeutschland), amit még ezen a nyáron osztályméretűvé bővítettek. Néhányuk fel lett szerelve a Pz.Abt. (Fkl) 301 jelzésű rádiótávirányító rendszerrel, amely a Goliath önjáró lánctalpas aknát vezérelte. A Heer alakulatain kívül a Waffen-SS páncélos csapatai is alkalmazták a típust: - schwere SS-Panzer-Abteilung 101 - schwere SS-Panzer-Abteilung 102 - schwere SS-Panzer-Abteilung 103 Ezek az osztályok a Leibstandarte, Das Reich és a Totenkopf SS-hadosztályok századaiból álltak, valamint az SS-Panzerkorps I, II és III hadtestcsapataiba lettek rendelve. 1944 végén az 501., 502. és 503. osztályokat átszervezték és átnevezték, nehézpáncélos SS-osztályokká alakították őket, a Heer alakulatok pedig más megnevezés mellett működtek tovább. A német csapatokon kívül még a Magyar Királyi Honvédség páncélosalakulatai is üzemeltették egy rövid ideig, 1944 tavaszán a Kárpátok előterében, védelmi feladatkörben. A típusra átképzett magyar harckocsizók eredményesen alkalmaztak 10-12 darabot, azonban a sorozatos műszaki gondok és az üzemanyaghiány miatt csak 3 darabot adtak vissza a német csapatoknak. ### Harcászati szabályzat A Tigris harckocsi rendszerbe állításával új típusú harcászati szabályzatok jelentek meg, jórészt a harci tapasztalatok alapján, részben azonban a tudott és ismert fogyatékosságok és a jármű nagy értéke miatt. A Tigrisekkel ellátott egységek teljesen önálló nehézpáncélos-századokat alkottak (Schwere Panzerkompanien). Egy század két szakaszból (Zug) állt, egy szakasz két rajba szervezett négy harckocsiból, vagyis a parancsnokival együtt kilenc harckocsi alkotott egy századot. A század állományában általában 50% részesedésű a Tigris, a maradék 50%-ot közepes harckocsik (Pz III és Pz IV) vagy páncélvadászok (StuG III, StuG IV, Nashorn) alkották, amelyek feladata a támogatás volt, és a Tigrisek kímélése végett elsőként ők bocsátkoztak harcba. 1942. február 16-án állt fel az első nehézpáncélos század, az 501-es, 1942 novemberétől a Waffen-SS kötelékeit is felszerelték ezekkel a harcjárművekkel. Két századnyi, 18–20 harckocsi alkotott egy zászlóaljat, vagyis ezredet. Összesen 11 nehézpáncélos zászlóaljat hoztak létre 501. és 510. közti számozással, a későbbiekben az 501-est 424-re, az 502-est pedig 511-re számozták át. 1943\. májusában a 9 harckocsis századokat 14 darabosra bővítették. Ekkorra a zászlóalj létszámát is 20-ról 59 darabra bővítették. Május 20-án kiadták a zászlóaljparancsnokok és valamennyi Tigrist kezelő személyzet részére szóló 47a/29 és 30 számú harcászati szabályzatot (Merkblatten), amely rögzítette a Tigrisek végrehajtható harci feladatait, a páncélos rendeltetését és alkalmazási feltételeit, követelményeit. Gyakorlatilag az összes Pz III harckocsit kivonták a páncélos zászlóaljak kötelékéből, és mindet a Tigrisek védelmére rendelték. 1944-ben már több olyan Waffen-SS alakulat létezett, ahol az öt harckocsiból álló Zug csak egyetlen közepes harckocsit számlált, a többi Tigris volt (például Michael Wittmann századában). Első-csapásmérő, áttörő feladatkört szabtak meg számára a nagy tűzerő és az erős védelem miatt, amely utat nyitott a közepes páncélosok és a gyalogság számára. A főfegyverzetet csak páncélozott célok, bunkerek, páncéltörő lövegek és tüzérség ellen használhatta, és a szabályzat éppígy előírta a másodlagos fegyverzet használatának feltételeit is. A zászlóaljparancsnokok számára úgy rendelkezett, hogy Pz VI harckocsikat csakis és kizárólag olyan célpontok ellen lehet harcba küldeni, amelyek más eszközökkel nem küzdhetők le. Haladási útvonalán mindig részletes felderítést kellett végezni, nemcsak az ellenséges tevékenység miatt, hanem az elakadás megelőzésére is, és elakadás vagy harc esetén minden más egységnek elsődleges kötelessége volt a Tigris segítségére sietni. Az ellenséges harckocsik megsemmisítése minden tekintetben prioritást élvezett. A Tigris nagy karbantartás-igényű volt, ezért a Merkblatten külön rendelkezik arról is, hogy az indulást követő 5 km megtétele után, majd minden 15 km megtétele után ismételten meg kell állni, és a páncélost átvizsgálni. A maximális 37 km/h sebességüket gyakorlatilag csak harc közben érhették el, mert a szabályzat szerint napi menetben sosem szabad 15 km/h sebesség fölé gyorsítani. A szabályzat a páncélostisztek körében erős vitát váltott ki, de a főparancsnokság tartotta magát hozzá. Heinz Guderian például a Tigriseket harctéri garanciának tekintette, és minden szükségtelen veszteségtől óvta, hogy a kellő pillanatban tudja harcba küldeni őket. Más tisztek szerint minden támadásnál összepontosítottan az első vonalban kellett volna haladniuk. Erre azonban gyakorlatilag sosem volt mód. A nehézpáncélos ezredek állománytáblái alapján ha az összes teljesen fel lett volna töltve, 700 darab Tigris lett volna a fronton. Ez sosem teljesült. #### A Merkblatten néhány érdekes pontja - 9000 méteres távolságig lehet tüzet nyitni tüzérségi távmérő alkalmazásával. - Tömeges célok vagy nagyméretű páncélozatlan célok ellen 5000 m-ről lehet tüzelni. - A löveggel csak álló helyzetben lehet lőni. - Csak azt lehet tüzelőállásnak nevezni, ha a harckocsi homloklemeze szemben áll a célponttal. - A lövedék alacsony röppályája miatt különösen ügyelni kell a saját csapatok feletti tüzeléskor. - A homlokgéppuskával 200 méterig, a toronygéppuskával 400 méterig érdemes tüzelni, tömeges célpont esetén 800 méterig. #### A Tigris-zászlóalj felépítése a Merkblatten-ben - Zászlóaljtörzs (Abteilungstab) - Törzsszázad (Stabskompanie) - Híradószakasz (Nachrichtenzeug) - Páncélos felderítő-szakasz (Gepanzerte Aufklärungszug) - Felderítő szakasz (Erkundungszug) - Műszaki szakasz (Pionierzug) - Légvédelmi szakasz (Fliegerabwehrzug) - 3 nehézpáncélos század (Schwere Panzerkompanien) - Páncélos műhelyszázad (Panzer-Werkstatt-Kompanie) ### Fontos bevetések 1942\. augusztus 29-én érkezett meg az első négy darab Tigris az 502. nehézpáncélos zászlóalj 1. századához Leningrád térségébe. Egészen szeptember 16-ig tartott, amíg a két (szállítás alatt és közvetlenül utána) meghibásodott példányt kijavították. Az első bevetésen semmilyen esemény nem történt. A második bevetésen azonban az egyik Tigris belső tere kigyulladt és kiégett, és ezt végül 1943. január 17-én, a visszavonulás előtt robbantották fel. Az első két bevetés tapasztalata: a szovjetek semmilyen eszközzel nem tudtak kárt okozni a Tigrisekben, de a nagy fajlagos talajnyomás miatt a laza talajban könnyen elakadt, és a gyenge erőátviteli rendszer miatt a műszaki hibák gyakoriak voltak. Leningrádnál a korai Tigrisek egy másik példánya úgy ragadt bele a mocsárba, hogy a szovjetek elvontathatták. Átvizsgálásából levonták a konzekvenciákat, és a KV- és T-sorozat páncélosait sürgősen 85 mm-es lövegekkel látták el. (Ezek a KV–85 és T–34/85 típusú harckocsik.) A SzU és ISzU páncélvadászok fejlesztésében a 122 mm-es és 152 mm-es páncéltörő lövegek alkalmazásáig jutottak el. Ez a körülmény a kurszki offenzíva idején jelentkezett a németek számára rendkívül hátrányos formában: a szovjetek felkészültek a tömegesen bevetett Tigrisekre. A Tigrisek igazi debütálása 1943 tavaszán, a kurszki offenzívában volt. A német oldalon részt vevő 1700 darab harckocsiból 133 darab volt a Pz VI-os, majd a harmadik napon egy századnyi (14 darab) és később még öt érkezett, vagyis a német hadsereg részére ekkor összesen rendelkezésre álló 310 darab Tigris majdnem fele részt vett a kurszki csatában. A Tigrisek és a Ferdinánd páncélvadászok rengeteg szovjet páncélost semmisítettek meg, ugyanakkor a kiterjedt aknamező nagy veszteségeket okozott német oldalon is. A 204-es magaslatért folytatott küzdelemben közel 1200 harckocsi vett részt (háromnegyedük szovjet), és a Tigrisek nagy veszteségeket szenvedtek. A déli szárnyon rohamozó Grossdeutschland hadosztály páncélosai aknamezőre futottak, így harci cselekmények nélkül semmisült meg a bevetett 200 harckocsiból az első napon mindjárt 160 darab, majd a második napon további 28. A Leibstandarte Adolf Hitler hadosztály az első két napon 10%-os veszteséget szenvedett. A Tigrisek összes vesztesége a hadműveletben 13 példány volt. Ekkor tűnt ki a harckocsizók közül a legnagyobb ász. Michael Wittmann SS-Untersturmführer, aki már a csata első napján hét darab T–34-est és 29 páncéltörő löveget semmisített meg. A másik kimagasló teljesítményt is Tigris páncélos nyújtotta: 1943. július 5-én Prohorovka mellett Franz Staudegger egy 60 darabot számláló, ellenlökést végrehajtó T–34-es alakulatba futott. Egyedül vette fel a harcot velük, és 22 darab T–34-es megsemmisítése után a szovjetek elvonultak. Staudegger ezzel egymaga állította meg a szovjet ellencsapást. Észak-Afrikában 1942. októberétől volt jelen a típus, de 1943. januárjáig az Afrika Korps nagyjából egy tucattal bírt. Ekkor megérkezett az 501. nehézpáncélos zászlóalj 2. százada, amely egyszerre majdnem megduplázta a Tigrisek számát. A brit csapatok 1943. februárjában, a tunéziai Pont du Fahs közelében találkoztak először Tigrissel, és 6 fontos lövegeikkel mindjárt mozgásképtelenné tettek kettőt (mind a két jelen lévőt, igaz ezt csak 200 méterről sikerült). Az angolok harckocsijai az M4 Sherman feltűnéséig jóval alulmúlták még a Pz III-as típust is – leszámítva a kis számú M3 Lee-t –, ezért páncéloscsatákról nem lehetett beszélni. A Sherman is csak azért jelentett változást, mert egyszerű és olcsó gyártása révén a nagy veszteségeket gyorsan pótolni lehetett. A Sherman számosságával egyenlítette ki a Tigrist. Az első nagyobb harckocsiütközet 1943. február 14-én, Sidi Bou Zid közelében zajlott, ahol 11 darab Tigris vette fel a harcot 50 darab M4 Sherman harckocsival. Ebből a mennyiségből a németek 44-et megsemmisítettek saját veszteség nélkül. A művelet második napján további 46 darab M4 Sherman és M3 Lee veszett el. A továbbiakban az angolok és az amerikaiak kerülték a nyílt csatát, a Tigriseket szinte kizárólag tüzérségi tűzzel és repülőkkel támadták. 1944 második felétől az alacsonytámadó vadászbombázók fejlesztésével lehetőség nyílt a Tigrisek hatékony pusztítására, amit a gyenge felső páncélzat is elősegített. Ez időben a Hawker Tempest és a Hawker Typhoon típusú repülőgépek már rakétafegyvereket hordoztak, de a bombákat és géppuskákat alkalmazó P–47 Thunderbolt és P–51 Mustang, emellett a szovjet csatarepülők közül az Il–2 és az Il–10 is alkalmas volt a feladatra. A repülők okozta veszteségek miatt a harckocsi toronytető páncélzatát 40–45 mm-esre növelték, de a motortér 20 mm-es páncélzatát sosem erősítették meg. A Tigrisek soha, egyetlen csatát sem döntöttek el. Tűzerőben és védettségben a háború végéig előnyben voltak a szövetséges harcjárművekkel szemben, de kis számuk miatt nem gyakoroltak döntő befolyást a háború menetére. Mindemellett a szövetségesek számára a legkomolyabb kihívást a Tigris harckocsik megsemmisítése jelentette. ## Változatai A Tiger I harckocsiból olyan kevés készült, hogy állandó hiány volt belőle. Ezért átalakítását csak kilőtt vagy sérült harckocsikon végezték el. Valódi változatai (Tiger I alvázra épített egyéb jármű) csekély számúak, az egész háború során összesen 18 darab alvázat alakítottak át más fegyver hordozására. Ezek mindegyike a Sturmmörser volt (Sturmpanzer VI Sturmtiger). A Tiger I egyik változata a Tiger B (vagy Tiger II) és ennek további alváltozatait is kialakították. ### VK4501 (P) A VK4501 (P) olyan lánctalpas járművet jelent, amelyet a Porsche cég tervezett, 45 tonna tömegű és az első számú prototípus. Fejlesztése a VK3001 (P)-ből indult, amelyet a VK6501 miatt állítottak le. A típus a Porsche cégnél készült, még az eredeti pályázati kiírás feltételei szerint, amelyben 30 tonnás közepes harckocsi kialakítását írták elő. A kisebb méretű harckocsit az eredetileg tervezett benzin-elektromos hibrid helyett Diesel-motor hajtotta, futóművét a szovjet T–34-es mintájára alakították ki. Jó teljesítményű futóműve és kis tömege miatt jó konstrukció volt, de a Tigris elfogadott Henschel-változata mellett nem kapott bizalmat. Miután a Henschel nyerte el a gyártás jogát, a Porsche-féle Tigrisből 92 darabot rendeltek, és két példányt a Henschel-féle Tigrishez készített Krupp-toronnyal láttak el. A többiből a Ferdinánd páncélvadászt alakították ki. ### ausf A Az irodalomban némi keveredés van a típus megnevezése körül. Az első verzió típusjelzését szokták ausf A névvel jelölni, valójában annak nem volt ausf-jelzése (ausführung = változat), csak Panzerkampfwagen VI volt a neve. A Tiger II (vagy Königstiger) néven nevezett Panzerkampfwagen VI ausf B változat rendszerbeállításával egyidejűleg kezdték a Tiger I-et Pz VI ausf A-nak nevezni, majd a később rendszeresített változtatásokkal a Tiger I a Pz VI ausf H/E jelzetet kapta. Vagyis az ausf A megnevezés helyett helyesebb volna a Pz VI/A ausf H/E-t használni. Felismerhető jellegzetessége, hogy az irányzó-tüzér kémlelőnyílása kétlyukú, a tornyon hátul nincs búvónyílás, helyette az úgynevezett pisztolynyílás van, amelyből a kezelők önvédelmi fegyvereikkel (pisztolyokkal) tüzelhettek. A legkorábbi példányokon még két fényszóró látható, de ezt még az ausf A variáns gyártásának idején elhagyták, és csak egy, középső elhelyezésű fényszórót hagytak meg. ### ausf H és E A Panzerkampfwagen VI ausf H(E) változatot 1943 közepétől gyártották, a módosítások a harctéri tapasztalatok és a kezelőszemélyzet igényei szerinti kisebb-nagyobb változások. Az irányzó-tüzér figyelőnyílása egylyukú lett, a pisztolynyílás helyett újabb búvónyílást vágtak a toronyba, melyen keresztül a lőszer berakodása is egyszerűbb lett. Átépítették a kipufogó rendszert, és új légszűrőket kapott. A parancsnoki kupolát a Párduchoz kifejlesztett alacsonyabb, de mégis jobb kilátást nyújtó kupolájára cserélték le. A toronytető a repülőgép-támadások elhárítása érdekében vastagabb páncélzatot kapott, 40–45 mm-es páncéllemezekkel borították be. A homloklemez is 110 mm vastagságról 120 mm-re változott. 1943 szeptemberétől egységesen bevezették a zimmerit paszta használatát, és egészen 1944 teléig alkalmazták. ### Ferdinánd A Ferdinánd rohamlöveget a VK4501 (P) konstrukció alapján megrendelt 92 darab Porsche-alvázból 90 darabra építették. A Porsche cég nem készült el a toronnyal határidőre, ezért nem kaphattak megbízást a saját tervezésű Tigris sorozatgyártására. Az OKH azonban az elkészült alvázat hasznosíthatónak ítélte meg, és a Krupp-torony próbájának kudarca után a páncélvadász-változat mellett döntöttek. A rohamlövegbe a rendszeresített Tigrisnél is hatékonyabb löveget építettek, a PaK (Panzerabwehrkanone = páncélelhárító ágyú) 43/2 típusú, L/71 űrmérethosszú, 8,8 cm-est. A fegyver hatékonysága nagyrészt abban rejlett, hogy a nagyobb csőhosszon nagyobb kezdősebességet, ezért nagyobb kinetikus energiát kaphatott a lövedék. Ez nagyjából ugyanaz a fegyver, mint amit KwK 43 néven a Pz VI ausf B harckocsiba építettek, páncéltörő képessége alig volt kisebb. A fegyvert a szokásostól eltérő módon dobozszerű, minden oldalról zárt felépítményben helyezték el, mely erős (80–100 mm-es) páncéllemezekből állt. Az erős védelem és hatékony fegyver miatt nagy reményeket fűztek alkalmazásához, de nem vált be. A 45 tonnásra tervezett jármű a nehéz fegyverrel és felépítménnyel végül 65 tonnás lett, amely már túl sok volt az eredendően jó konstrukciójú futóműnek. Mégis a legnagyobb hibája az volt, hogy a Porsche cég a páncéltesten nem tervezett géppuskát, a torony elhagyásával a járműnek egyáltalán nem maradt közelharc-fegyverzete. Ezért a 90 példányból 42 néhány hónapon belül ellenséges gyalogság támadásának esett áldozatul. ### Elefánt A háború során 48 példány Elefánt típusú páncélvadászt alakítottak ki, ennyi volt az összes megmaradt Ferdinándok száma. A harcjármű semmi másban nem tér el a Ferdinándtól, mint hogy a rádiós lövész helyén (ahol a Tiger I-ben is volt) géppuska-állást alakítottak ki. Az Elefántok nyílt színi ütközetekben már megállták a helyüket, legtöbbjük utcai harcok során veszett el. ### Királytigris A Királytigris tervezése gyakorlatilag a Tiger I rendszerbeállításával egy időben megkezdődött. Számos ponton érintkezik a konstrukciójuk, és bár külalakra a Párduchoz hasonlít, mégis a Tigris rokona. A német hadsereg nem is tekintette önálló típusnak, a Panzerkampfwagen VI ausf B típusjellel látta el, ezért inkább tekintendő a Pz VI (közkeletű nevén Tiger I, később Pz VI ausf A) egy változatának, mint önálló fejlesztésnek. Futóműve gyakorlatilag megegyezik a Tiger I-gyel, egy tengellyel hosszabb. Páncélzata erősebb és döntött, lövege nagyobb hatékonyságú. ### Vadásztigris A Jagdpanzer VI Jagdtiger a Tigris B változatának páncélvadász átalakítása. Erősen páncélozott, 250–150 mm-es páncéllemezekből áll a merev felépítmény. Fegyverzete a rendelkezésre álló legerősebb páncéltörő ágyú, a PaK 44 12,8 cm-es, L/55 űrmérethosszú löveg, amelynek páncélátütő képessége 2000 méteren 210 mm volt. Erős páncélzata, nehéz lövege miatt mozgékonysága erősen redukálódott: beásva, védekező harcban jól teljesített, de páncélosütközetekben nem vehetett részt, mert nem követhette sem az ellenséges harckocsikat, sem a saját egységeket. ### Bergepanzer Tiger P Nem önálló változat, a VK4501 (P) és VK4502 (P) torony nélküli alvázat (miután a Krupp-toronnyal kipróbálták) műszaki mentővé alakítottak át, később még egyet a használhatatlan Elefántok közül. Fegyverzet és felépítmény nélkül, jelentős mértékben csökkentett tömeggel alkalmas volt vontatásra. Műszaki mentésre a Tigris alapváltozatából is átalakítottak néhány példányt, ez volt a Bergetiger. Erre azonban ritkán került sor, mert a használható alvázakat inkább harcra alakították át. ### Geschützwagen Tiger 1942\. május 6-án a Krupp Művek benyújtotta javaslatát egy nehéz önjáró lövegre, ami a Tiger II alvázára épült volna. ### Sturmpanzer VI Sturmtiger A „Rohamtigris” (Sturmmörser, Panzersturmmörser, Sturmtiger) az egyik legkülönösebb kísérlet. 18 darab kilőtt Tigris alvázára haditengerészeti rakétavetőt (Raketenwerfer) építettek, a SturmMörser RW61 típusú, 38 cm űrméretűt, amelynek lövedéke 6000 méterről 200 mm-es páncélt volt képes átütni. Leginkább bunkerek és egyéb erődített állások ellen használták. ### Tiger III 1945 elején a német haditervezők még javában dolgoztak, és a Tigris harmadik generációs változatait is előkészítették, amelyek a Panzerkampfwagen VI ausf L és Panzerkampfwagen VI ausf S jelzést kapták. Mindkettő a szupernehéz kategóriába tartozott volna a Panzer VII Löwe és a Maus mellett, 15 cm-es hosszúcsövű löveg hordozására tervezték. ## Összegzés A Tigris nem volt kiforrott konstrukció, átmeneti jellege azonban befagyott, és a nehézharckocsi-gyártás zsákutcájává lett. Nagy tömegét motorja és erőátviteli rendszere nehezen kezelte, a túlterhelés volt a leggyakoribb hibaok. Üzemanyag-fogyasztása nagy, hatótávolsága csekély. A bonyolult futómű és kormánymű megfelelő tábori vagy harctéri karbantartása lehetetlen volt. A toronyforgatás legalább fele sebességű a még használhatónak, de az ideálishoz képest inkább a negyede, ezt az ellenséges harckocsik gyakorta kihasználták. A lövegstabilizálás hiánya miatt csak álló helyzetből tüzelhetett. Mindemellett védelemben és tűzerőben kategóriájában messze a legjobb volt. Ez tette korának legfélelmetesebb és legrettegettebb fegyverévé.

Csiprovci

Csiprovci (bolgárul: Чипровци, IPA: ) város Bulgária Montana megyéjében, a kilenc falut összefogó Csiprovci kistérség központja. A közel 2000 lakosú település az Ogoszta folyó partján fekszik a Balkán-hegység nyugati részén. A települést feltehetően a késő középkorban alapították bányászati és kohászati központként. A területre német ércbányászok érkeztek, akik magukkal hozták a római katolikus vallást. A város a bolgár katolikusok számára, valamint az ország északnyugati részének fontos kulturális, gazdasági és vallási központja lett az oszmán uralom első évszázadaiban. 1688-ban kirobbant az oszmánellenes csiprovci felkelés, melynek leverését követően a város lakosságának egy része Habsburg-területekre menekült, de például Szentendrén is telepedtek le csiprovciak; másokat az oszmánok elfogtak és megöltek, vagy rabszolgaként elhurcoltak. Mintegy harminc évig volt elhagyatott, majd az 1720-as évek elején ortodox keresztény bolgárok népesítették be újra. Ekkor vált a település a bolgár szőnyegipar egyik fontos központjává. 2014-ben a csiprovci szőnyegszövést az UNESCO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította. Jelentős volt továbbá Csiprovciben az állattenyésztés, a mezőgazdaság, valamint a szőrmekereskedelem is. A jelenkorban a település, valamint a kistérség lakossága csökken, jellemző a munkanélküliség. A helyi fluoritlelőhelyek néhány évig a településre vonzottak egy bányászcéget, azonban 2016-ban a bánya bezárt. Csiprovci számára a jövőt az alternatív turizmus jelentheti. ## Neve Ivan Duridanov nyelvész szerint a település eredeti neve Kipurovec (Кипуровец) lehetett. Jelenlegi alakja fokozatosan alakult ki hangeltolódás és hangugratás (szinkópa) következtében. A név szláv eredetű, de kapcsolódhat a görög kíposz (κήπος, „kert”) szóhoz, melyet a szerb nyelv is kölcsönvett. Egyes kutatók a Kipra vagy Kipro személynévből eredeztetik, melynek jelentése szépség, illetve vidámság. Egy, Duridanov által elutasított népszerű feltételezés szerint a latin cuprum (réz) szóból származik, a környéken található római kori rézbányák miatt. A település nevét először egy nyugati forrásban fedezték fel, egy 1565-ös latin nyelvű dokumentumban, Chiprovatz alakban. A 16. és 17. században Chipurovatz, Chiprouvatz, Chiprovotzii, Chiprovtzi, Kiprovazo, Chiprovatzium, Kiprovetz és Kiprovtzi alakok is előfordultak. A szóvégi toldalék szerbhorvát kiejtése a sztenderd bolgár helyett az úgynevezett „illíriai nyelv” hatásával magyarázható, mely a horvát nyelv dalmáciai változata volt; ezt a ferencesek használtak a településen a 17. században. Csiprovci városrészeinek elnevezése a hagyományok szerint a lakói foglalkozásához és társadalmi státusához köthető. 1888-ban Dimitar Marinov jegyezte fel a következő városrészeket: Szrebril (Сребрил) vagy Szrebrana (Сребрана), azaz „ezüstművesek”; Kjurkcsijszka (Кюркчийска), azaz „szőrmekereskedők”; Pazarszka (Пазарска), azaz „kereskedők”, Tabaska (Табашка), azaz „bőrművesek”, Parcal (Парцал) és Trap (Трап). A 17. századig Szakszonszka („szászok”) elnevezésű városrész is létezett. Használatban volt még a Dolni kraj (Долни край, „alsó rész”) és Gorni kraj (Горни край, „felső rész”) elnevezés is, a folyóhoz, illetve a hegyekhez közelebbi városrészekre. A Déli-Shetland-szigeteki Rugged-sziget Chiprovtsi-fokát a településről nevezték el. ## Földrajza thumb\|250px\|A Csiprovci kistérség térképe thumb\|250px\|Az Ogoszta folyó Csiprovcinál Csiprovci a Csiprovci-hegység lábánál fekszik, amely a Balkán-hegység nyugati vonulatának része, és Bulgária és Szerbia határán fekszik. 35 kilométer hosszú és több csúcsa is 2000 méter feletti, például a Midzsur a maga 2168 méterével, vagy a Martinovo-hegy, 2011 méterrel. A település az Ogoszta folyó partján található, mely a Csiprovci-hegységben ered és a Dunába torkollik. A várostól északkeletre terül el a Siroki-hegység, az Előbalkán hegyvidék része. A terület gazdag fémekben és ásványokban. A terület a nedves kontinentális éghajlati övben található, enyhe hegyvidéki éghajlati hatással. Az éves átlaghőmérséklet 9,7 °C, a januári átlaghőmérséklet –1 °C, a júliusi 20 °C. A csapadék éves átlagmennyisége 776–816 mm. A tavasz rövid és esős, a nyár forró és száraz. Télen erős északkeleti szél fúj és a völgyben hőmérsékletinverzió alakul ki. ## Történelme ### Ókor és középkor Csiprovci területe már a trákok, valamint a Római Birodalom idejében is lakott volt, a helyi érceket is bányászták. Velizar Velkov történész szerint az Ogoszta völgyét az i. e. 1. évezred óta lakták trákok: a triballi törzs, vagy más trák törzs tagjai. A mai Bulgária északnyugati részét i. e. 29. körül hódították meg a rómaiak, majd Traianus császár uralkodása idején, 98–117 között megszilárdították az uralmukat. Csiprovci környékén római erődítmények romjai találhatóak, például a 63 kilométerre lévő „latin erőd” Kulánál, ahol Marcus Aurelius (161–180) és Commodus (180–192) uralkodása idejéből származó pénzérméket találtak, valamint a Csiprovcitól 2,5 kilométerre délre található „Nagy rom” néven ismert romok. A területen található arany-, ezüst-, ólom-, réz- és vasbányák jelentős bevételhez juttatták a rómaiakat, akik mindent megtettek, hogy megvédjék a bányákat a barbár támadásoktól. A 6–7. században a hét szláv törzs és a bolgárok megérkezését követően, az első dunai bolgár birodalom 680-as megalapításával a korábbi Keletrómai Birodalom (Bizánc) területei bolgár fennhatóság alá kerültek. 1018–1185 között rövid ideig visszaállt a bizánci uralom, majd a kései 14. századi, korai 15. századi oszmán hódításokig a második dunai bolgár birodalom alá tartozott Csiprovci területe is. thumb\|left\|250px\|A 15. századi Szent Mária templom romjai Azt, hogy a német bányászok (саси, szaszi, szászok) mikor érkeztek a területre, nem lehet pontosan tudni. Egyes kutatók a 14. század közepére, az utolsó bolgár cárok idejére datálják, mások úgy vélik, az oszmán uralom kezdetén jöttek a városba. Az sem biztos, hányan érkeztek és pontosan honnan, bár abban az időszakban gyakran alkalmaztak német bányászokat szakértőként Oláhország (Havasalföld és Moldva), Erdély és a Szerb Királyság területén is. Csiprovciba feltehetően egy 50–60 fős csoport érkezett a családjaikkal együtt, és valószínűleg a helyi lakosokkal szemben bizonyos kiváltságokat élveztek. A helyi bányákban munkairányítóként és szakértőként dolgoztak, hozzájárulva a térség technológiai fejlődéséhez. A 15. század közepére fokozatosan beolvadtak a bolgárok közé, erről tanúskodik a német nevek szláv toldalékolása a népesség-nyilvántartásokban. A 17. századig a Szászok elnevezésű városrész is tanúskodott a jelenlétükről, és ők hozták magukkal a római katolikus vallást is a városba. A 14. század második felében boszniai horvátok és raguzai kereskedők érkeztek Csiprovciba és környékére, ferences szerzetesek kíséretében. Vitomir Belaj horvát történész szerint a ferencesek az olasz származású boszniai lelkész, Bartol Alvernski („Alvernai Bertalan”) idejében, 1366-ban érkeztek a területre. Az újdonsült telepesek között nemesi származásúak is voltak. Belaj szerint a Pejácsevich család ősei, a Parcsevics család tagjai is köztük voltak. ### Az oszmán uralom kezdete Amikor az oszmánok a 14–15. században meghódították a Balkánt, a csiprovci ércbányák fontossá váltak számukra mind hadászati, mind civil szempontból, ezért a háborús időszak alatt szünetelő bányászat újraindítása volt a céljuk. Feltehetően a 15. század végén kezdték el újra a bányászatot itt, egy 1479-es feljegyzés szerint a „boszniai, hercegovinai és máshol lévő bányákat” kibérelték. Csiprovci néhány környékbeli településsel együtt kb. akcsét jövedelmező hász volt, a szultáni család birtokai közé tartozott, később a válide szultána birtoka lett. Ez azzal a kiváltsággal járt, hogy a területen élő keresztényeket nem háborgatták, de évente adót fizettek a portának. Később a környék státusa vakfra változott (muszlim adománybirtok, jótékony célra). Az oszmán uralom első három évszázadában Csiprovci vajdasági központ volt, 12 másik település tartozott még a vajdasághoz. A városban csak egyetlen oszmán személy tartózkodott, a szultán képviseletében, és törökök nem telepedhettek itt le. A települést helyi, bolgárokból álló választott tanács (knezove) vezette. Az 1520-as években Csiprovci a birodalom egyéb bányászati központjaihoz képest kicsinek számított. Ebben az időszakban még csak akcsét jövedelmezett, míg például Kratovo -et, Srebrenica pedig -et. A Szűz Mária-templom 1487 körül épült, így a katolikus bányászok ez időtájt érkezhettek a településre, de Csiprovci csak az 1520-as évek után vonzott több telepest és vált az Oszmán Birodalom egyik fontos bányászati központjává. 1528-ra a településen már pénzverde működött, ahol ezüstérméket készítettek. 1585-re a munkások már éjt nappallá téve dolgoztak, annyira magas adókat kellett fizetni, ez pedig lázongáshoz vezetett, és attól lehetett tartani, hogy kivándorolnak. Ebben az időben Csiprovci már akcsét jövedelmező terület volt, a birodalom egyik vezető bányászati és fémmegmunkálási régiója. A 16. század közepére a város Róma katolikus tisztviselőinek figyelmét is felkeltette. 1565-ben Ambrosius (Амброзий), Antivari (ma Bar, Montenegró) érseke érkezett Csiprovciba apostoli vizitátorként. 1592–1595-ben egy boszniai horvát pap, Petar Szolinat (Петър Солинат), ferencesek segítségével katolikus missziót hozott létre a városban. 1601-ben Szolinatot Szófia püspökévé nevezték ki, székhelye azonban Csiprovciban maradt, mert Szófiában a katolikus lakosság mindössze néhány raguzai kereskedőcsaládra korlátozódott. ### Virágkora right\|thumb\|250px\|upright\|A csiprovci aranyműves iskola munkája, 17. század; Nemzeti Történelmi Múzeum Csiprovci fejlődésének csúcspontját a 17. században érte el, amikor a Balkán ezen területének egyik nyüzsgő kulturális, vallási és kereskedelmi központjaként tartották számon. „Bulgária virágának” is nevezték, a város fellendülését Dalmácia mellett a reneszánsz mozgalom egyetlen balkáni résztvevőjének tartják. A helyi előkelőségek tagjai közül sokan Rómában tanultak, a Collegio Clementinóban és a La Sapienza Egyetemen. A külföldi ferencesek helyét fokozatosan helyiek vették át, és az 1620-as évekre a bolgár katolikusok közvetlenül a pápa alá tartoztak. Szolinatot bolgár püspök követte a tisztségben, a csiprovci illetőségű Ilija Marinov (Илия Маринов) követte, őt pedig a szintén helyi Petar Bogdan Baksev (Петър Богдан Бакшев), aki ellátogatott Havasalföldre, Varsóba, Bécsbe, Rómába és Anconába is, hogy a közösség támogatásához anyagi segítséget szerezzen. Az 1640-es években létrejött a marcianopolisi egyházmegye Petar Parcsevics (Петър Парчевич) vezetésével, és a nikápolyi egyházmegye Filip Sztaniszlavov (Филип Станиславов) vezetésével. Utóbbit Csiprovciban Francseszko Szojmirovics (Франческо Соймирович) képviselte. A városban nem mindenki volt katolikus, jelentős ortodox lakossága is volt a településnek; a csiprovci monostor ma is áll. Csiprovci bányászvárosból kereskedelmi központtá fejlődéséhez nagy mértékben hozzájárultak az ide betelepült raguzai kereskedők, az itteni fémmegmunkálás minősége, valamint az is, hogy nem volt a környéken állandó oszmán jelenlét és a lakosság privilégiumokban is részesült. A 17. század közepére a bányászat hanyatlani kezdett, mivel az ezüstlelőhelyeket szinte teljesen kimerítették (1666-ban már csak 16 vasöntöde működött), ez pedig arra kényszerítette az itt élőket, hogy jövedelmezőbb munka után nézzenek. 1659-től a provadijai raguzai kereskedők megváltoztatták a Szófián át Dubrovnikba vezető útvonalukat, kitérőt téve Csiprovciba. A helyiek bőráruval, szőnyegekkel, textíliákkal, ruhaneműkkel, arany- és ezüstékszerekkel, fém szerszámokkal és szarvasmarhával kereskedtek. A csiprovci kereskedők először csak Vidinben, Pirotban, Szófiában és Vracában árultak, később azonban megjelentek Isztambul, Thesszaloniki, Bukarest, Odessza, Brassó, Nagyszeben, Belgrád, Buda és Pest piacain is. Jelenlétük Oláhországban és Erdélyben volt a legerősebb, ahol állandó ügynökségeik és jelentős társaságaik voltak Târgoviștében, Câmpulungban és Râmnicban I. Máté havasalföldi fejedelem (1632–1654) idejében. A nemzetközi kereskedelem szélesítette a helyiek látókörét és elősegítette a kor európai kultúrájának bevezetését a környéken. A katolikus monostort Petar Szolinat idejében építették és oktatási központként is funkcionált, az egyik legtekintélyesebb bolgár iskolának számított. Részben külföldi anyagi segítséggel működött, nyelvtant, számtant, logikát és filozófiát tanítottak itt mintegy 75–80 diáknak. A tanárok gyakorta a római Collegio Clementino bolgár növendékei voltak, az oktatás latin, bolgár és „illíriai nyelven” (a horvát nyelv egy változatán) folyt. Az iskolának saját könyvtára is volt, Bulgária egyik első könyvtára. Az 1630-as évektől működött a Csiprovci Irodalmi Iskola, olyan írókkal és fordítókkal, mint Petar Bogdan Baksev vagy Petar Parcsevics, akik könyveket adtak ki Bulgária történelméről, valamint különféle vallásos témákról. ### A csiprovci felkelés thumb\|250px\|A 17. századi bolgár törökellenes felkelések térképe Bár a régió szépen fejlődött, hatással voltak rá a folyamatos Habsburg–oszmán háborúk, gyakran vonultak át itt török, tatár és magyar lázadók. Az 1630-as évektől kezdve a szervezett oszmánellenes felkelés ötlete Csiprovciban is felmerült. A velencei szenátusnak írt beszámolójában Petar Parcsevics beszélt a hosszan tartó fegyverkezésről, és arról, hogyan folyamodtak a helybéliek segítségért Lengyelország és a Habsburg Birodalom uralkodóihoz. Innentől kezdve a csiprovciak a megfelelő időre vártak a lázadás kirobbantásához. 1683\. szeptember 12-én a kahlenbergi csatában az oszmán haderők súlyos vereséget szenvedtek. 1684-ben létrejött a Szent Liga, a Habsburg Birodalom, a Lengyel–Litván Unió, a Velencei Köztársaság és a pápai állam részvételével, melyhez 1686-ban csatlakozott Oroszország is. Csiprovci vezetői úgy érezték, itt az ideje lépni. Úgy vélték, Belgrád visszavétele után 1688-ban az európai haderők Szófia felé fordulnak és felszabadítják Bulgáriát az oszmán elnyomás alól. 1688 tavaszán megindult a csiprovci felkelés. Pontos adatok nincsenek arról mennyire volt kiterjedt a felkelés, Szimeon Damjanov (Симеон Дамянов) szerint a környező falvak – úgy mint Kopilovci, Kliszura és Zselezna – is részt vettek benne, valamint több ezer ember az északnyugati régióból. Bár a felkelés vezetői katolikusok voltak, a lázadók nagy része ortodox vallású volt. Mintegy 200 vajda vett részt a felkelés vezetésében, ami alátámaszthatja Schmitth Miklós magyar történész kijelentését, miszerint a lázadás egész Nyugat-Bulgáriát érintette. A felkelőket hat Habsburg ezred támogatta Heißler tábornok vezetésével, sikerült is elfoglalniuk Kutlovicát egy kis időre, de végül legyőzték őket az oszmán seregek, akiket Thököly Imre is segített. Október 18–19-én az oszmánok lerohanták Csiprovcit és bevették, foglyul ejtve mintegy 2000 embert. Mintegy 3000 helyinek sikerült a Dunán túlra menekülni a maradék lázadó katonák segítségével. Sokan a Habsburg-területeken telepedtek le, bolgár kolóniát hoztak létre a Bánságban, valamint Déván és Alvincen. Magyarországon Szentendrén telepedtek le. Csiprovcit az oszmánok kifosztották, felégették, lakói elmenekültek, kapcsolata a nyugati világgal szinte teljesen megszűnt. ### Újranépesítés; modern idők Csiprovci a felkelést követő néhány évtizedben elhagyatott maradt. 1699-ben az oszmánok megpróbáltak 1238 Habsburg-ellenes magyar lázadót idetelepíteni, ötéves adómentességet ígérve nekik, de ez a lépés sikertelennek bizonyult, 1717-ben ezeket a magyarokat Ruszébe költöztették, majd Nišbe küldték harcolni. Végül a régióba az 1720-as évektől kezdve ortodox bolgárokat telepítettek be. 1737–1738-ban a szultán amnesztiát hirdetett a felkelőknek, majd 1741-ben megengedte a javaik visszaszerzését is, bár nem tudni, hazatért-e közülük bárki is. Az 1720-as és 30-as években a városban csak 12 házban laktak, 1750-re ez 150 házra nőtt. A helyi monostort 1703-ban egy Zoticus nevű pap élesztette újjá. A lázadás leverését követően a bányászat nem folytatódott a területen, a kereskedelmi kapcsolatok pedig megszakadtak, így az újonnan betelepülők mezőgazdasággal, szarvasmarha-tenyésztéssel, szőrmekereskedelemmel és később szőnyegszövéssel kezdtek foglalkozni. thumb\|250px\|Csiprovci utcatérképe Ami Boué francia–osztrák geológus 1836 és 1838 között járt a településen és azt írta, főként fiatal lányokat látott szőnyeget szőni, akik havonta csupán öt frankot kerestek ezzel a munkával, korábban még ennél is kevesebbet. 1868-ra Csiprovciban már több mint m2 szőnyeget készítettek évente. Az 1877–78-as orosz–török háborút követően Csiprovci Észak-Bulgária többi területével és Szófiával együtt az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló autonóm Bolgár Fejedelemség részévé vált. 1896-ban csaknem 1400 nő foglalkozott Csiprovciban és környékén szőnyegszövéssel. 1920-ban a helyiek létrehozták Bulgária egyik első szőnyegszövő szövetkezetét. Az 1950-es években újra fellendült az ércbányászat a régióban, mely művelt fiatalokat vonzott a településre. 1968. szeptember 12-én a település városi rangot kapott. A szocialista időkben a városban AK–47-tölténytárakat gyártottak, mintegy 400 embert foglalkoztatott az üzem. Az 1989-es rendszerváltást követően a bányászat újra szünetelt a megfelelő fedezet hiányában, a gyárat bezárták, a szőnyegipar pedig elvesztette külföldi piacait és hanyatlásnak indult. Ennek következtében a város és a kistérség is népességcsökkenéssel küzd. ## Közigazgatás, oktatás és gazdaság thumb\|250px\|Szőnyegszövés; Csiprovci Történeti Múzeum thumb\|250px\|Helyi szőnyegek A kistérség élén a polgármester áll (kmet), őt segíti az alpolgármester és a titkár. A polgármesteri hivatalnak két főosztálya van, az általános ügyintézés és a specializált ügyintézés. Az általános ügyintézés alá tartozik az információs szolgálat, a pénzügyi-gazdasági és vagyonkezelési osztály; a specializált ügyintézés alá a költségvetés-tervező és felügyelő osztály, valamint a területi és községi tervező és építésügyi osztály. A kistérségnek nincs saját bírósága vagy ügyészsége, a montanai megyei hivatalok hatáskörébe tartozik. A helyi rendőrség a montanai rendőrséghez tartozik. A városban egy általános iskola található (1–4 osztály), valamint egy középiskola (4–12 osztály); mindkettő az 1624-ben alapított iskola utódjának tartja magát. A két iskola a teljes kistérséget kiszolgálja, mert a nagyobb falvak iskoláit bezárták. 1977-ben a középiskolába mintegy 600 tanuló járt, 1989-re ez a szám 400-ra csökkent. 2008-ban csupán 142 tanulója volt, 2015-ben már csak 84. Csiprovci óvodája az egyetlen a kistérségben, korábban 15 óvoda működött. A szőnyegszövés (kilim) hagyományát továbbra is életben tartják Csiprovciban, bár már jobbára csak idősebb nők foglalkoznak vele, mivel a fiatalok a nagyvárosokba költöztek jobb munkalehetőség reményében. A helyi kilimeket a hagyományos módon, a régi eszközök segítségével szövik. Ma már az internetnek köszönhetően számos külföldi vevő keresi a csiprovci szőnyegeket. A hagyományos minták mellett a vevők maguk is kérhetnek mintákat. Egy 3×4 méteres szőnyeg elkészítése körülbelül 50 nap, minden szőnyeg kézzel készül és természetes fonalból, legfőképp gyapjúból, természetes színezőanyagokkal színezve. A helyi szőnyegeket kiállították már például Londonban, Párizsban, Liège-ben és Brüsszelben. 2014-ben a csiprovci szőnyegszövést az UNESCO a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította. A kistérség a turizmus fejlesztését is szem előtt tartja, több családi házat kis panzióvá alakítottak. 2004-ben 65 embert foglalkoztatott a turizmus, ugyanebben az évben 2350 turista érkezett a kistérségbe, akik közül 254 volt külföldi. 2015-ben a kistérség polgármestere úgy nyilatkozott, a történelmi turizmus mellett a természetjárást is szeretnék fejleszteni, túraútvonalak létrehozásával, például a 18 kilométerre lévő vízesés eléréséhez. A bruttó hazai termék szempontjából a Csiprovci kistérség a 113. helyen áll 264 kistérség közül, az emberi fejlettségi index tekintetében pedig 67. 2008 szeptemberében fluoritlelőhelyek megnyitásáról számoltak be a helyi hírek, melyeket egy bolgár cég tervezett bányászni. A cég 14,5 millió levát fektetett a bányába, és évente tonna ércet tervezett kitermelni. 2008-ban 73 bányászt alkalmaztak. 2016-ban a bányát bezárták, mert a készleteket csaknem kimerítették és a fluorit piaci ára is jelentősen csökkent, emiatt nem volt költséghatékony a bánya fenntartása. A bánya 116 embert bocsátott el. ## Kultúra és vallás right\|thumb\|250px\|A csiprovci monostor A helyi lakosok többsége a torlaki népcsoporthoz tartozik és az átmeneti bolgár nyelvjárások közé tartozó belogradcsik nyelvjárást beszélik. A lakosság többsége a bolgár ortodox egyház tagja. A kistérségben 30 regisztrált műemlék található, valamint 12 felszentelt kőkereszt. Ezek a kőkeresztek jellemzőek Bulgária északnyugati részére, és mindegyiket egy-egy szentnek állították. Vallási szerepük mellett határjelölőként is szolgálnak. Többségük felállítási időpontja nem ismert, három kivételével: Szent Demeter (1755), Szent Péter és Szent Pál (1781), valamint Istenszülő (1874). Csiprovci régiójára jellemző az úgynevezett családi védőszentek (szvetec, a szerb slava-hoz hasonló) tisztelete. Ez a hagyomány emberemlékezet óta létezik a térségben, és a szokás szerint a családi szentet egy gyertya véletlenszerű kiválasztásával választják. A családi védőszent a házhoz kapcsolódik, így ha menyecske érkezik a házhoz, el kell fogadnia az ottani védőszentet is. Ha egy családtag elköltözik vagy új házat épít, új védőszentet választ. A Csiprovci Történeti Múzeumnak két régi stílusú épület ad helyet és öt állandó kiállítása van, melyek a helyi történelmet, életmódot mutatják be az ókortól napjainkig, különös tekintettel a katolikus vallás hatására, valamint a csiprovci bányászat történetét, és az aranymegmunkálás, valamint a szőnyegszövés termékeit is itt állítják ki. A városban található egy ortodox templom (Krisztus Mennybemenetele-templom) és megőrizték az egykori római katolikus Szúz Mária-templom romjait. A csiprovci monostor a városon kívül található; ezen felül több ortodox templom és egy másik monostor romjai is megtalálhatóak a településen. A városban található kultúrház (csitaliste), melynek nyolc faluban vannak kirendeltségei. Működik itt fiatalokból álló tánccsoport, népzenei együttes, színjátszókör és különféle kultúrkörök, például népszokások felelevenítésével foglalkozó hagyományőrző kör is. A csitaliste kilenc könyvtárában összesen könyv található. A településen megszűnt a járóbeteg szakrendelő, de van gyógyszertár. ## Híres csiprovciak - Aljosa Kafedzsijszki (Альоша Кафеджийски), szobrász - Georgi Pavlov (Георги Павлов), festő - Kamelia, énekesnő ## Fordítás

A 14. dalai láma könyvei

A 14. dalai láma könyveiről szóló cikkben azok a művek szerepelnek, amelyeket a Nobel-békedíjas tibeti láma, Tendzin Gyaco hivatalos weboldala tüntet fel. A listán szereplő műveket nem minden esetben írta saját kezűleg a dalai láma. A könyvek többségét a magas rangú láma jóváhagyása mellett mások állították össze a dalai láma beszédei, előadásai, interjúi, és egyéb megnyilvánulásai alapján. A cikk időrendi sorrendben tárgyalja a könyveket és a címek elsődlegesen az angol cím alapján vannak feltüntetve, ugyanis az összes könyv csupán egy töredéke érhető el magyar kiadásban. Amennyiben a könyvnek létezik elérhető magyar nyelvű fordítása, az az angol cím alatt szerepel vastagon szedve – ilyenkor a magyar kiadó és a magyar kiadás évszáma is szerepel. A listán jelenleg összesen 133 angol nyelven kiadott könyv szerepel. A magyar nyelven kiadott könyvek száma jelenleg 27 (frissítve: 2023. július 27.). Az listán szereplő 133 műből három életrajzi (My Land and My People, Száműzetésben – szabadon, My Spiritual Journey), nyolc idézetes könyv (Love, Kindness and Universal Responsibility, Út a nyugalomhoz, The Little Book of Buddhism, The Little Book of Wisdom, Pocket Dalai Lama, 365 – Dalai Lama Daily Advice from the Heart), négy a vallásharmóniáról (The Good Heart – A Buddhist Perspective on the Teachings of Jesus, Spiritual Advice for Buddhists and Christians, Towards a True Kinship of Faiths, My Appeal to the World), nyolc a világi etika témájában (Ősi bölcsesség, modern világ, The Dalai Lama's Book of Wisdom, A béke szellemében, A szeretet kiterjesztése, Túl a valláson, stb.). A Tudat és Élet intézet kapcsán 15 könyv jelent meg (MindScience – An East – West Dialogue, Gentle Bridges, Worlds in Harmony, Sleeping, Dreaming and Dying, A boldogság művészete – Kézikönyv az élethez, A boldogság művészete a munkában, A boldogság művészete felfordult világunkban, Consciousness at the Crossroads, Buddha Heart, Buddha Mind, Healing Emotions, Romboló érzelmek, A Force For Good, New Physics and Cosmology, Dalai Lama at MIT, Emotional Awareness). 32 könyv témáját képezi előadás, interjú, cikkek vagy egyéb beszélgetések. Nem meglepő módon a könyvek többségének a témája a tibeti buddhizmus. Ezek közül hét tekinthető általános jellegű bemutatásnak (A bölcsességszem felnyitása, Kindness, Clarity and Insight, Opening of the Eye of New Awareness, My Tibet, The Global Community and the Need for Universal Responsibility, Heart of Compassion, The Universe in a Single Atom). Több mint húsz könyv foglalkozik klasszikus tibeti buddhista irodalmi szövegmagyarázattal. Ezek közül kiemelkedik Congkapa, Nágárdzsuna, Santidéva és a korábbi dalai lámák alakjai. A megjelent könyvek alapján a dalai láma legkedvesebb témái az együttérzés, a buddhista meditáció, a vallásharmónia és a tibeti buddhista hagyományok. ## 1990 előtt ## 1990–2000 ## 2000-2010 ## 2010-2020 ## 2020 után ## Magyarul megjelent könyvek 2000–2010 - Ősi bölcsesség, modern világ – Erkölcsi gondolatok az új évezredre (2000, 2010) - A tudat átalakítása – Tanítások az együttérzés felkeltésének módjáról (2000, 2005) - Út a nyugalomhoz – mindennapi tűnődések (2001) - Nyitott szívvel – szeretet és könyörületesség gyakorlása a mindennapokban (2003) - A béke szellemében – Tanítások a szeretetről, az együttérzésről és a mindennapi életről (2003) - A könyörület ereje (2003) - A bölcsességszem felnyitása (2004) - Spirituális gyakorlatok – Út az értékes élethez (2004, 2017) - Száműzetésben – szabadon – a tibeti Dalai Láma önéletírása (2005) - Romboló érzelmek – Hogyan legyünk úrrá rajtuk? – Beszélgetések Őszentsége, a Dalai Lámával (2005) - Egyetemes felelősségtudat (2005) - A mulandóságról (2006) - A Bölcsesség Óceánja – Idézetek Őszentsége, a XIV. Dalai Láma műveiből (2007) - Tibet története – Beszélgetés a Dalai Lámával (2007) - A boldogság művészete – Kézikönyv az élethez (2008) - Az ember, a szerzetes, a misztikus – A Dalai Láma hivatalos életrajza (2008) - A megbocsátás bölcsessége (2008) 2010– - Tibeti buddhizmus – Kulcs a középső úthoz (2010) - A Dalai Láma Szív Szútra tanítása (2010) - A boldogság művészete felfordult világunkban (2010) - A meditáció szakaszai (2012) - Túl a valláson (2013) - A vezető útja (2014) - Tiszta fényű tudat (2014) - A jóság hatalma (2015) - A szeretet kiterjesztése (2015) - Az öröm könyve – Tartós boldogság egy változó világban (2016)

Porsche 924

A Porsche 924 a Porsche AG által Neckarsulmban, Németországban, 1976 és 1988 között gyártott luxus sportautó. A kétajtós 2+2 üléses kupé a belépő szintű 914-est váltotta a modellpalettán. A 924-es volt az első orrmotoros, vízhűtéses Porsche. Az orrmotoros, hátsókerék-hajtású elrendezés egyáltalán nem szokatlan más gyártóknál, de a Porsche korábban kizárólag far-, illetve középmotoros sportkocsikat készített. A Porsche az addig kizárólagosan használt léghűtéses, boxer-elrendezés helyett soros, vízhűtéses, négyhengeres motort alkalmazott az új típusban. Ezen kívül a 924-es volt az első Porsche, amelyet teljesen automatikus sebességváltóval is lehetett rendelni. Az első hivatalos megjelenése 1975 novemberében, a franciaországi La Grande-Motte-ban, Camargue-ban megrendezett sajtótájékoztatón volt. A modell rendkívül sikeres lett, a darab legyártott példány kisegítette a Porschét egy nagyon komoly pénzügyi válságból, és ez anyagi téren lehetőséget teremtett a 944-es utódmodell tervezéséhez. A 944-es 1981-es debütálásakor nem váltották le rögtön a 924-est, hanem a 944-es alá pozicionálva, 1986-tól 924 S típusjelzéssel, a 944-es hajtásláncával 1988-ig kapható volt. A Porsche 924-est a Volkswagen konszernből származó alkatrészei, egységei – úgymint a 2.0 l-es motor – miatt a közelmúltig gyakran nem értékelték teljes értékű Porschénak. Csak a 2010-es évektől kezdték felismerni a gyűjtők, youngtimer és oldtimer rajongók az autó értékeit és ez az emelkedő használt árakban is mérhető. A korábban kritizált tényezők gyakorlatilag előnnyé váltak, az autó nagyon sok alkatrésze kompatibilis más VW, illetve Audi típusokkal, így az alkatrész ellátás problémamentes, ezen kívül az alkatrészárak meg sem közelítik a tisztán Porsche fejlesztésű típusokét. Az autók az Audi AG neckarsulmi gyárában, nagyon jó – a szokásos Porsche – minőségben épültek, az 1980-as modellévtől galvanizált karosszériával, így ezeknél az évjáratú autóknál – amennyiben sérülésmentesek, vagy a gyári technológiának megfelelő eljárással történt a helyreállítás – a korrózió sem jelent problémát. A Porsche kitűnő gyártási minőségére jellemző adat, hogy a valaha gyártott összes Porsche 70%-a a mai napig forgalomban van. Ezeket a tényezőket együttesen figyelembe véve a Porsche 924 manapság kedvező, viszonylag alacsony költségű lehetősége egy klasszikus Porsche birtoklásának. ## A gyártásba kerülés előzményei 1970-ben a Volkswagen és a Porsche megállapodott, hogy a Porsche 914 utódjaként közösen kifejlesztenek egy autót. A cél az volt, hogy olyan gépkocsit tervezzenek, amit költséghatékonyan, nagy tömegben elő lehet állítani. Az előzetes tervek szerint az Audi modellpalettájába illesztették volna be a modellt. A projekt és a prototípus az EA 425 nevet kapta, és német márka állt a Porsche rendelkezésére a fejlesztéshez. Mielőtt a munkálatok befejeződtek volna, Toni Schmücker – a Volkswagen AG igazgatótanácsának frissen kinevezett, Rudolf Leidinget váltó elnöke – leállította a projektet. A Volkswagen az 1973-as olajválság miatt nehéz anyagi helyzetbe került, és a túlélésre játszva nem vállalhatta az új modell kifejlesztésének és bevezetésének a kockázatát. Ezen kívül az új vezetés úgy ítélte meg, hogy az autó koncepciója nem illik a Volkswagen márkapalettájába, és inkább a saját fejlesztésű, elsőkerék-hajtású Volkswagen Scirocco fejlesztését szorgalmazták. A Porsche 1975-ben visszavásárolta a szinte teljesen kész konstrukció jogait, és a vezetés úgy határozott, hogy saját márkanéven, a 914-es utódjaként, belépő modellként fogják forgalmazni az autót. Megegyeztek a Volkswagennel, hogy az autót az Audi csőd és bezárás veszélyével fenyegetett neckarsulmi gyárában fogják gyártani. Így a Porsche megoldotta a gyártás kérdését – mivel az összes gyártókapacitás le volt kötve a bevezetés előtt álló 928-as modellre –, a neckarsulmi gyár pedig megmenekült a bezárástól. ## Dizájn A VW EA425 projekt indulásakor a Porsche Engineering a Volkswagen AG wolfsburgi központjában három tervező – Harm Lagaay, Dawson Sellar és Richard Soderberg – 1:5 méretarányú modelljeit mutatta be. Mindhárom terv a transaxle felépítésen alapult. A Volkswagen igazgatósága a Harm Lagaay által alkotott tervet fogadta el. Harm Lagaay dizájnja gyökeresen különbözött az addigi Porsche modellektől, az autó orrába szerelt motor egy, a Porsche által addig ismeretlen, új koncepció volt. A motor nagyon lapos szögben fekszik az erősen lejtő motorháztető alatt, az ék alakú orrban rejtett fényszórók kaptak helyet. Ez a kialakítás nagyon alacsony, eredményezett. A jármű 2+2 üléses kupé, hátul meglehetősen szűk hellyel. A kilincsek, belső kapcsolók mutatják a szoros viszonyt a Volkswagennel. Az autónak sportautóhoz képest viszonylag nagy, csomagtere van, ami egy erősen ívelt ablak alatt található – ez az ablak egyben a csomagtérajtó is, ami a Jensen Interceptoréra emlékeztet. Ez a hátsó üvegablak nem szerepelt Lagaay eredeti koncepciójában, hanem Richard Soderberg tervéből vették át a Volkswagen igazgatóságának kérésére. A Jensenén kívül más autók stílusjegyei is felfedezhetők az autón, ilyen például az 1970-es Honda 600 coupe hátsó oldalablaka. A belső teret Hans Braun tervezte. A 924-es az alapja a később fejlesztett 944-esnek és 968-asnak. ## Technika A Porsche 924-esnél alkalmazott transaxle-konstrukció nem volt teljesen új megoldás az autóiparban, bár ebben az időben ritkán alkalmazták az autógyártók. Ez a koncepció már az első világháború előtt is ismert volt, 1908-ban Csonka János is épített ilyet, a Škoda Popularnál is ezt a megoldást alkalmazták 1934-ben, majd később az Alfa Romeo több modelljén is használta ezt az elrendezést. A transaxle-hajtásrendszer semleges viselkedést eredményez a kedvező tömegelosztás miatt. Több alkatrész is a Volkswagen konszerntől származik. A gyártás kezdetekor alkalmazott EA831 típusú, 2.0 l-es, 125 lóerős négyhengeres az Audi 100-ból és a VW LT haszongépjárművekből származott. A négysebességes váltó és a hátsó dobfékek szintén az Audi 100-asból jöttek. A mellső futómű-keresztlengőkarok Volkswagen Golf-származékok, míg a McPherson-gólyalábak és a hátsó keresztlengőkarok a VW Bogár 1302 alkatrészei. Ezeken kívül még sok alkatrész a Volkswagen alkatrészpolcáról származik, így sikerült alacsonyan tartani a az autó árát. A 924-es 1976-os bevezetéskori ára volt, míg ugyanekkor a Porsche 911-ért kellett fizetni. ## 924-es típustörténelem 1976-tól 1988-ig ### 924 (1976–1985) A Porsche 924-est a 914-es utódjaként, a 911-es alá pozicionálva belépőmodellként illesztették be a Porsche kínálatába. A vásárlói célcsoport olyan fiatal családosok voltak, akik nem engedhettek meg maguknak egy 911-est. Az akkori Porsche-vezér Ernst Fuhrmann így nyilatkozott az autóról: Az első vízhűtéses Porsche motorja soros elrendezésű, négyhengeres volt Bosch-K-Jetronic benzinbefecskendező-rendszerrel 92 kW-os (125 LE) maximális teljesítménnyel 5800 1/min-on. A saját tömege mindössze 1080 kg volt, ezek a tulajdonságok figyelemreméltó -s végsebességet biztosítottak a sportautónak. A 0–100 km/h-ra gyorsuláshoz 9,6 másodpercre volt szükség. Az átlagfogyasztást 7,7 l/100 km-ben adta meg a gyártó. Alapfelszereltségként 165-HR-14 abroncsokkal 5,5J×14 méretű négycsavaros acél-keréktárcsával szállították, a 6J×14 méretű négycsavaros könnyűfém-keréktárcsa 185/70-HR-14 méretű abroncsokkal felár ellenében volt elérhető. Az útfekvést az extraként rendelhető hátsó stabilizátorral lehetett javítani. A négyfokozatú, kézi kapcsolású nyomatékváltó az Auditól származott. A belső felszereltség a modell története során meglehetősen kiterjedt volt, számtalan variációval. Az első sportülések a 911-esből származtak és a hátsó ülésekkel együtt szövet-műbőr kombináció borította. A hátsó üléstámlák lehajthatóak, megnövelve ezzel a hasznos rakodóteret. A csomagtérben elhúzható roló kapott helyet. A kétküllős alapkormány helyett felár ellenében kétküllős bőrkormány is rendelhető volt. Háromelemű műszeregység kapott helyet a műszerfalban, a baloldali kerek műszerben visszajelzőlámpák, vízhőfok és üzemanyagszint-jelző szolgáltat információkat, a középső a sebességmérő kilométer- és napi-számlálóval, míg a jobb oldali a fordulatszámmérő. A középkonzolra olajnyomásmérő, analóg kvarcóra és töltésfeszültség-mérő került. Szintén itt található a szivargyújtó, a fékfolyadék alacsony szintjét jelző lámpa, a ködzárófény kapcsolója, illetve azokon a modelleken, amelyek olyan piacon kerültek forgalomba, ahol ez előírás volt, a vezető biztonsági övének bekapcsolására figyelmeztető lámpa. A műszeregység alatt a szellőztetés, illetve fűtés kezelőszervei vannak, alatta pedig egy 1 DIN méretű rádió. A sztereóberendezés három hangszórós volt, egy hangszóró a műszerfal közepén, kettő pedig hátul került beépítésre. Az utasoldalon zárható kesztyűtartót építettek a műszerfalba. További komfortkiegészítők is rendelhetők voltak, mint például a hátsó ablakmosó-törlő, fényszórómosó, ködfényszóró, vonóhorog. Legkedveltebb extra a kibillenthető és kivehető targatető volt. A tető műanyagból készült, kicsi tömege könnyen kezelhetővé tette, és el lehetett helyezni a csomagtartóban. 1977-től a Porsche a komfortorientált vásárlóknak választható opcióként háromfokozatú automata váltót és légkondicionálót is ajánlott a gépkocsikhoz. A klímaberendezés kezelőszervét a középkonzolon levő hármas óracsoport áttervezésével a középső helyre építették be, az eredetileg itt helyet foglaló kvarcóra jobb oldalra került, a feszültségmérő pedig kikerült a légkondicionálóval szerelt példányokból. A következő években több jelentős fejlesztést is végrehajtottak a modellen. 1980-tól a karosszériaelemek mindkét oldalát tűzihorganyzással látták el, az ezzel a technológiai eljárással kezelt gépkocsikra a Porsche hat év átrozsdásodás elleni garanciát adott. Két nyomástároló és egy plusz mágnesszelep segítségével megoldották a Bosch K-Jetronic befecskendező-rendszerének indítási problémáit üzemmeleg motor esetében. Szélesebb 6J×14 méretű keréktárcsákkal és 185/70-HR-14 méretű abroncsokkal szállították az autót. Felár ellenében ötfokozatú ZF kézi kapcsolású váltóval is rendelhetővé váltak a gépkocsik. Új, halszálkamintás üléskárpitozás is elérhetővé vált. 1979-től a kínálatot egy erősebb változattal bővítették – megjelent az -es 125 kW-os (170 LE) Porsche 924 Turbo. A következő modellévnél a 924 Turbo-nál a korábbi négyfokozatú váltót alapfelszereltségként ötfokozatúra cserélték, ezt a váltót aztán kívánságra, felár ellenében elérhetővé tették az atmoszferikus motorral szerelt 924-esekben is. Az 1980-as év a belsőtér elemeiben is változást hozott. A halszálkamintás kárpitozást három új kárpit váltotta fel. A vásárlók választhattak a skótkockás (Schottenkaro), a csíkos (Nadelstreifen) és a sakktáblamintás (Pascha-Dekor) között. A 924 Turbo-t optikailag és technikailag is továbbfejlesztették az alapmodellhez képest, elöl, hátul kanyarstabilizátorral, KONI sport-lengéscsillapítókkal, illetve elöl belsőhűtésű tárcsafékekkel látták el. Ezen kívül 6J×15 méretű négycsavaros ATS könnyűfém-keréktárcsákat, 205/60-HR-15 méretű abroncsokat kapott az autó, a kétküllős kormány helyett pedig háromküllős bőrkormány fokozta a kényelmet. Az egyik leglátványosabb külső elem, a 924 Turbo hátulján felszerelt spoiler volt, ami nem csak optikai pluszt adott, hanem nagy sebességnél nagyobb mértékű leszorítóerőt is produkált. A riasztóberendezés is felkerült a választható extrák listájába. 1981-től a Turbo-ban bemutatott háromküllős kormány alapfelszereltség lett, a Schottenkaro kárpitot pedig felváltotta a mákosmintás (Design Berber). Az első sárvédőkön a korábban extraként kínált oldalsó irányjelzők is az alapfelszereltség részei lettek. A kivehető targatető a korábbi években műanyagból, ettől az évtől pedig acéllemezből készült. Az Audi 100-ból származó hátsó dobfékeket saját fejlesztésű tárcsafék váltotta. 1982-ben megjelent a Porsche 944, ezzel a 924 Turbo forgalmazását – Olaszország kivételével – beszüntették. 1983, '84-ben további kisebb változásokat hajtottak végre a 924-esen, a szívómodellek is megkapták a Turbo hátsó spoilerét, a váltó hátrameneti fokozatát szinkronizálták. A Design Berber kárpitot az úgynevezett Porsche-anyag (az anyagban sűrűn, átlósan Porsche feliratozás van) váltotta, a Nadelstreifen és Pascha-Dekor továbbra is választható volt. Az 1985-ös év közepére a 924-es modellt az átdolgozott 924 S modellel váltották fel. ### 924 Turbo Typ 931 (1979–1982) A 924-es eladási számai jól alakultak, de a vevői visszajelzések szerint igény támadt egy erősebb motorral szerelt változatra. A Porsche AG 1979-ben a 924 Turbo – a gyári típuskódja 931 – bevezetésével reagált a keresleti igényre. A motor a korábbi -es szívómotor továbbfejlesztése, a Porsche által tervezett új hengerfejjel, félgömb alakú égéstérrel, áthelyezett gyújtógyertya-pozíciókkal. A feltöltést egy maximálisan 0,7 bar nyomású KKK turbófeltöltő biztosítja. A motor teljesítménye a piaci bevezetéskor 125 kW (170 LE) volt, ezzel 225 km/h-s végsebességet és 7,8 másodperces gyorsulást biztosított 0–100 km/h-ra. A futóművet, a kerékfelfüggesztést és a fékeket a motorteljesítményhez igazították, az alapfelszeltség részét képező kanyarstabilizátorok és KONI lengéscsillapítók tovább fokozták a sportkocsi úttartását. Optikailag is találhatók különbségek a szívómodellhez képest, legszembetűnőbb az első lámpák közötti négy, négyszögletes levegőbeömlő, illetve a motorháztető jobb oldalán levő, a turbó légellátását segítő beömlő, az úgynevezett NACA-nyílás. Az optimális leszorítóerő érdekében egy jellegzetes poliuretán hátsó spoilert is kapott az autó – ezt később más 924-eseken is alkalmazták. Az alapfelszereltségű 185/70-VR-15 méretű abroncsokkal szerelt 6J×15 méretű ötcsavaros ATS könnyűfém-keréktárcsák helyett felár ellenében 205/55-VR-16 méretű gumikkal szerelt 6J×16 méretű kovácsolt könnyűfém felniket is választhatott a vásárló. A 924 Turbo választható volt egyszínű unilakkozással vagy felár ellenében metálfényezéssel és szintén felár ellenében kétszínű, a színpaletta bármilyen tetszőleges kombinációja szerinti fényezéssel. A háromküllős bőrkormány, bőrmandzsettás váltókar alapfelszereltség volt, az ülések először Schottenkaro, később Pascha-Dekor kárpitozással készültek. A 924 Turbo alapára a megjelenéskor volt. 1981-ben, a gyártás megkezdése után két évvel, a motor sűrítési viszonyát 7,5:1-ről 8,5:1-re növelték, ezzel 130 kW-ra (177 LE) nőtt a motor teljesítménye. Ezzel a végsebesség 230 km/h-ra nőtt. 1982 júniusában leállították a forgalmazását, ugyanis a 944-es megjelenésével házon belüli konkurenciát jelentett volna az új modellnek. Az olasz piac részére még tovább folyt a gyártás, egészen 1984-ig. ### 924 Carrera GT Typ 937 (1981) A Porsche 924 Carrera GT-t – gyári kódja 937 – az 1979-es frankfurti autószalonon mutatták be. A teljesítményorientáltság első pillantásra látszik az autón, a sárvédő-szélesítések pedig előrevetítették a jövőbeni 944-es modell formáját. A 2 l-es négyhengeres motor teljesítményét megnövelték, könnyebb, kovácsolt dugattyúkat alkalmaztak, hegyesebb vezérműtengelyt és átdolgozott hengerfejet kapott az autó, a kompresszióviszonyt pedig 7,5:1-ről 8,5:1-re növelték. A KKK turbófeltöltő maximális nyomását 0,75 barra emelték, és egy plusz töltőlevegő-hűtőt is kapott a feltöltőrendszer. Hartig-gyújtást használtak, amivel a megnövekedett teljesítmény ellenére viszonylag alacsony, 9,1 l/100 km-es fogyasztást lehetett elérni. A motor teljesítménye 154 kW (210 LE) volt, ez 240 km/h-s végsebességet, és 0–100 km-re 6,9 másodperces gyorsulást biztosított a sportkocsinak. Az erősebb motor egy átdolgozott, hozzáillő váltót igényelt, ezen kívül kívánságra sperrdifferenciállal is lehetett rendelni az autót. A tömegcsökkentés érdekében újonnan fejlesztett, alacsony tömegű kipufogórendszert alkalmaztak. A Carrera GT alapfelszereltségként 7J×15 méretű kovácsolt Fuchs keréktárcsákkal, 215/60-VR-15 méretű abroncsokkal volt kapható. Felár ellenében 7J × 16 felnikkel és elöl 205/55-VR-16, hátul 225/50-VR-16 gumikkal is lehetett rendelni. A belsőhűtésű tárcsafékeket a Porsche 911 Turbo 3.3-ról vették át. A gépkocsi karosszériája elöl és hátul üvegszál erősítésű sárvédő szélesítéseket kapott. Az első sárvédő-szélesítés harmonikus, a későbbi 944-esét vetíti előre, a hátsó azonban drasztikus, a vonalvezetést hirtelen megtörő szögekkel csatlakozik a karosszériához. A motorháztető és a küszöb is üvegszál erősítésű anyagból készült, így sikerült a tömeget 1180 kg-on tartani. A ragasztott szélvédő alkalmazásával a sárvédő-szélesítések ellenére is sikerült a légellenállási együtthatót (c_w-t) 0,34-en tartani. A belső tér nagyjából a 924 Turbo-é, háromküllős bőrkormány, bőr váltógomb, fekete-piros ülés- és ajtókárpitok. Felár ellenében olyan extrák voltak választhatók, mint például a riasztó, az autórádió, elektromos ablakemelők, elektromos külsőtükör-állítás, légkondicionáló berendezés. A sportkocsi alapára körülbelül volt. A Porsche 924 Carrera GT-ből 400 darab készült kizárólag 1981-ben, ebből 200 darabot Németországban értékesítettek. A szigorú emissziós normák miatt az Amerikai Egyesült Államokban nem lehetett forgalmazni. A 400 darab piacra került példányon kívül 6 prototípus is épült. A 924 Carrera GT volt az alapja az olyan versenyautóknak, mint a Carrera GTS, GTP és GTR, amelyek a Porschénak sok sikert hoztak a versenysportban. ### 924 S (1986–1988) Az 1986-os modellévre az addig több, mint -es darabszámban legyártott Porsche 924-es radikális modellfrissítésen esett át, az új modellt Porsche 924 S típusjelzéssel forgalmazták. A fejlesztés szükségességét olyan tényezők idézték elő, mint az Egyesült Államokban egyre szigorított károsanyag-kibocsátási normák – aminek a régi 2 l-es motort egyre nehezebb lett volna megfeleltetni, illetve az Audi is kivonta ezt a motort a típusaiból, így a csökkenő gyártási mennyiség miatt már kevéssé lett volna gazdaságos a gyártása. A Porsche ezért a 944-es 2,5l-es motorját alkalmazta a kompresszióviszonyt 9,7:1-re csökkentve. A sűrítési arány csökkentése az eredetileg 122 kW-os (163 LE-s) motor teljesítményét 110 kW-ra (150 LE) redukálta, amire azért volt szükség, hogy a piacon a drágább 944-es alá lehessen pozicionálni a 924 S-t. Az új motor és az 1190 kg-os saját tömeg 215 km/h-s végsebességet eredményezett az új típusnál, a gyorsulás 0–100 km/h-ra pedig 8,5 másodpercre javult. Alapfelszereltségként ötfokozatú kéziváltóval, felár ellenében háromfokozatú automatával is rendelhető volt. A futómű és a fékek – némileg módosítva – a 944-esről jöttek, a karosszérián szembetűnő változtatást nem hajtottak végre. A leglátványosabb új külső jegyet a 6J×15 méretű, úgynevezett „telefontárcsa-dizájn” könnyűfém keréktárcsák hozták 195/65-VR-15 méretű abroncsokkal. A belsőt változtatás nélkül vették át a 924-esből. 1986-ban a 924 S új ára volt. Az 1988-as évben – röviddel a gyártás befejezése előtt – az erőforrás teljesítményét 118 kW-ra (160 LE-re), a maximális forgatónyomatékot 190-ról 210 Nm-re emelték. 1988\. augusztus 1-jén jött le az utolsó darab a gyártósorról – ezzel befejeződött a Porsche 924-es 1976-tól történő gyártása. ### Gyártási darabszámok A Porsche 924-esből az 1976-tól 1988-ig tartó tizenkét éves gyártási periódus alatt összesen készült. ## Műszaki adatok A Porsche 924-es utcai változatait az 1976-tól 1988-ig tartó gyártási periódusa alatt az alábbi technikai paraméterekkel gyártották. ## Színek A Porsche 924 1976-os bevezetésétől számtalan lakkozás volt választható. Felár ellenében metálfényezés is elérhető volt. A 924 Turbo-t kétszínű fényezéssel is lehetett rendelni, a széria- és metálszínek meghatározott kombinációjával. A színárnyalatokat – a többi gyártóhoz hasonlóan – fantázianevekkel azonosították. ### Porsche 924-es színek ## Korlátozott darabszámú sorozatok A Porsche 1977 és 1988 között számos korlátozott darabszámú különkiadást készített a 924-es modellből, ezek a darabok a sorozatdarabokhoz képest eltérő felszereltségűek és csak az adott kis szériára jellemző stílusjegyekkel. Némely különkiadású modellt világszerte, míg más modellsorozatokat csak bizonyos piacon forgalmaztak. ### 924 Weltmeisterschaftsmodell (1977) Ez a korlátozott darabszámú modell 924 Martini Porscheként vonult be a köztudatba. Az 1976-os sportkocsi világbajnokságon a Porsche kettős győzelmet ért el: az 5-ös osztályban Porsche 935-tel, 6-os osztályban Porsche 936-tal, ennek a sportsikernek a tiszteletére készült ez a sorozat. Az autók fehér színben készültek a gyári Porsche csapatszponzor Martini színeit idéző oldalsó csíkozással, fehérre festett 6J×14 méretű könnyűfém-keréktárcsákkal, 185/70 HR 14 méretű gumikkal, elöl-hátul kanyarstabilizátorral. A belsőt piros szőnyegezés és ugyanilyen piros színű ülésbetét díszítette, illetve a bőrkormány is az alapfelszereltség része volt. A középkonzolon egy fémplakett hirdette a Porsche 1969/1970/1971/1976-os győzelmeit. Szintén alapfelszereltség volt a három hangszórós (egy elöl középen, illetve kettő hátul) sztereóberendezés. A háromezres darabszámból 2000 darab készült az USA-piacra, ezen kívül pedig további 1000 darabot szállítottak a világ többi részére. A gyűjtők által az 1980-as 924 Le Mans modell mellett az egyik legkeresettebb modellváltozat. ### 924 Limited Edition (1978 – kizárólag USA-piac) Ezt a kizárólag az Amerikai Egyesült Államokban forgalmazott különkiadást dolomitszürke fényezéssel, ezüst-fekete díszítő csíkkal lehetett kapni. 6J×14-es könnyűfém-keréktárcsával, 185/70 HR 14 abroncsokkal, elöl, hátul kanyarstabilizátorokkal szállították, a belsőtérben részben bőrkárpitozású sportülések, három hangszórós sztereóberendezés volt. Ködfényszóróval és felár ellenében kivehető targatetővel is kapható volt. Összesen 1800 darab épült a sorozatból. ### 924 Sebring 79 (1980 – kizárólag USA-piac) thumb\|250 px\|Porsche 924 Sebring 79 Az 1979-es sebringi 12 órás versenyen Porsche 935-tel aratott győzelemre emlékezve adta ki a Porsche a 924 Sebring változatot. Az autókat kizárólag az Egyesült Államokban árusították. Minden darab piros fényezéssel, Sebring '79 felirattal az elülső sárvédőkön, sárga-vörös-fekete-fehér, részben körbefutó csíkozással, az orron egy nagyméretű, fehér 924 feliratozással készült. Alapfelszereltségként fekete könnyűfém keréktárcsákkal, 185/70 HR 14 méretű abroncsokkal szállították. A belső tér fekete és piros-kék skótkockás kárpitozású. A négyküllős kormánykerék, illetve az ötfokozatú váltó az alapfelszereltség része volt, de felár ellenében választható volt hozzá háromfokozatú automata váltó is. Ezen kívül kivehető targatető, három hangszórós sztereóberendezés, fűthető, illetve elektromosan állítható külső tükrök, illetve ködfényszóró fokozta a kényelmet és a biztonságot. A modellből összesen 1292 darab épült. ### 924 Le Mans (1980) thumb\|250 px\|Porsche 924 Le Mans Ez a különleges modell a Porsche Le Mans-i 24 órás autóversenyeken elért hatalmas sikerei előtti tisztelgés. Összesen 1002 darab (más források szerint 1030) épült a modellből, mindegyik alpesifehér színben, körbefutó sárga-fekete-vörös díszítő csíkkal, az első sárvédőkön ugyanilyen színű Le Mans felirattal. A modellen a 924 Turbo hátsó spoilere van, 6J×15-ATS Turbo-Look keréktárcsák, belül csíkos „Nadelstreifen” kárpitozású Turbo ülések fehér szegéllyel, 36 cm átmérőjű négyküllős bőrkormány, bőr váltógomb, az ajtóküszöbön fekete alapon fehér 924 felirat. A gépkocsihoz többféle extrát is lehetett rendelni, elektromos ablakot, elektromosan állítható külső tükröket, hátsó ablaktörlőt, fényszórómosót, légkondicionálót és kivehető targatetőt is. Jobbkormányos kivitelben 100 darab készült. Az alvázszámok WP0ZZZ92ZBN400051 és WP0ZZZ92ZBN4001163 közöttiek, de ezekből nem mindegyik Le Mans-példány, csak 1002 darab. A gyűjtők körében a 924 Martini mellett ez a legkeresettebb modell. ### 924 Porsche 50 éves jubileumi modell (1981) A Porsche cég 50 éves fennállása alkalmából adtak ki egy összesen 940 darabból álló sorozatot. A 940 darabból 600 volt 924-es, ezen kívül 140 darab 928-ast és 200 darab 911 SC-t is forgalomba hoztak 50 éves jubileumi modellként. A sorozatba tartozó kizárólag ónezüst fényezéssel, a 924 Turbo hátsó spoilerével, 6J×15 méretű ATS könnyűfém-keréktárcsákkal, 205/60-HR-15 méretű abroncsokkal árusították. A sötétített üvegezés és az elektromosan állítható, illetve fűthető külső tükrök a is felszereltség részét képezték. A belső felszereltség része volt a részben bőrkárpitozású sportülés fekete-ezüst csíkozású szövetbetéttel. Az első ülések fejtámlarészét Ferry Porsche aláírásával díszítették. A négyküllős bőrkormány, az elektromos ablak, a sztereóberendezés és kazettatároló is az alapfelszereltség része volt. A kivehető targatető felár ellenében választható tartozék volt a gépkocsikhoz. ### 924 Weissach (1981 – kizárólag USA-piac) Ez a sorozat a Porsche AG Weissachban található fejlesztési központjáról kapta a nevét, és kizárólag az Amerikai Egyesült Államokban forgalmazták. A gépkocsik kizárólag platinafényezéssel, ATS könnyűfém-keréktárcsákkal, 205/60-HR-15 méretű abroncsokkal, megerősített kanyarstabilizátorokkal és KONI sport-lengéscsillapítókkal készültek. A hátsó ablakmosó és a 924 Turbo-ról származó hátsó spoiler is az alapfelszereltség része volt, ugyanúgy, mint az elektromosan állítható és fűthető külső visszapillantó tükrök, a kivehető targatető, a barna-bézs színű ajtó- és üléskárpitok, a háromküllős bőrkormány, a bőrváltógomb. Az alapfelszereltséghez tartozó elektromos ablakemelőkkel és a légkondicionáló berendezés miatt egy nagyobb teljesítményű – 63 Ah-s – akkumulátorral szállították a gépkocsikat. Összesen 400 darab készült a sorozatból. Az autókhoz a tulajdonosok egy A4-es formátumú, a sorozat darabszám-korlátozottságát igazoló oklevelet és egy, a konkrét autó futósorszámát és Ferry Porsche aláírását tartalmazó plakettet is kaptak. ### 924 Turbo (1984 – kizárólag olasz piac) A széria 924 Turbo 1979-es bevezetése után három évvel a Porsche AG megjelentette a 924 Carrera GT alapjaiból fejlesztett Porsche 944-est, immáron saját tervezésű 2,5 l-es szívómotorral. Ennek a motornak a teljesítménye – a bevezetéskor 163 LE – megközelítőleg annyi volt, mint a 924 Turbo-nak, viszont a kiszélesített sárvédők sportosabb megjelenést kölcsönöztek a 944-esnek, mint a 924 Turbo-nak. Emiatt a 944-es olyan erős házon belüli konkurenciát jelentett a 924 Turbo-nak, hogy a modellvariáns a létjogosultságát vesztette, így abbahagyták a forgalmazását a világpiacon. A gyártást azonban nem állították le teljesen, mert a Porschénak nagyon fontos és jelentős olasz piacnak volt egy olyan sajátossága, hogy a feletti autókat nagyon magas adóval sújtották, így itt a 2,5 l-es motorral szerelt 944-essel nem tudott volna olyan eladási számokat produkálni a Porsche, mint a alatti 924 Turbo-val. Ezért az olasz piacot továbbra is ellátták 924 Turbo-val, a Porsche végül 1984-ben fejezte be végleg a 924 Turbo gyártását, az utolsó legyártott darab alvázszáma WP0ZZZ93EN100149. 1983 őszétől az olasz piacra gyártott utolsó 88 darab 924 Turbo-t különleges felszereltséggel, kizárólag ezüst fényezéssel, fekete műbőr belsővel szállították. Az üléseket antracit-borvörös színkombinációjú szövettel borították, és átlósan megjelenített borvörös PORSCHE feliratozással látták el. ### 924 S Exklusiv-Modell (1988) A 924-es gyártási ciklusa végén egy exkluzív 924 S sorozatot adott ki a Porsche. Az autókat kétféle színben – alpesifehérben és feketében – lehetett rendelni. Jobbkormányos kivitelben is készült az angol piacra, ezek a többitől abban különböznek, hogy a fehér példányokon okkersárga-szürke, míg a fekete példányokon türkiz színű Le Mans felirat van az ajtókon. Ezek a modellek 924 S Le Mans-ként kerültek be a köztudatba. Minden darab 2,5 l-es 160 lóerős motorokkal épült, az autó színére fényezett „telefontárcsa” dizájnú könnyűfém keréktárcsákkal, leültetett sportfutóművel, az autók színére festett oldalsó díszlécekkel, elektromosan hátratolható és kivehető targatetővel. A belső felszereltség része volt a átmérőjű négyküllős bőrkormány, flanelkárpitozású ülések. Az autó ára volt, darab került a német piacra, további a világ többi részére, a legyártott darabból fekete, pedig fehér fényezéssel került forgalomba. Az Amerikai Egyesült Államokban ezt a modellt megváltoztatott felszereltséggel 924 S Special Edition néven forgalmazták. A spanyol piacra szállított darab ( fehér, illetve fekete fényezésű) gépkocsit „Spirit” megkülönböztető típusjelzéssel hozták forgalomba, illetve az ajtókon nincs „Le Mans” matrica – ezek a példányok ettől eltekintve az összes specifikációjukban megegyeznek a világ többi piacára szállított Porsche 924S Special Edition modellekkel. ### 924 S Special Edition (1988 – kizárólag USA-piac) A 924 S Exklusiv-Modell némileg megváltoztatott felszereltségű, kizárólag az Egyesült Államokban forgalmazott változata volt. Kizárólag fekete színben, a 924 S Exklusiv-Modell-hez képest kevesebb extrával volt kapható. A pluszfelszereltség a sportfutóműre és a bordó-szürke flanelkárpitozásra korlátozódott. A korabeli reklámban a Porsche a kiemelt sportossággal magyarázta az alacsonyabb felszereltséget. Összesen 500 darabot gyártottak le ebből a sorozatból. ### Egyéb különleges sorozatok A Porsche 924-esből a cikkben felsoroltakon kívül még számtalan kisszériás kivitelt készítettek, a teljesség igénye nélkül ilyen például az 1978-ban 30 példányban legyártott Swiss Special, amit a svájci Porsche importőr 30 éves fennállása alkalmából készítettek, és kizárólag Svájcban forgalmaztak, az 1983-ban Kenwood részére promóciós céllal gyártott 25 darabos Porsche 924 Kenwood, amelyeken egy francia csapat a Kenwood KRC 500 L hangrendszer beépítését hajtotta végre, vagy a 924 Turbo bevezetéskor 1979 nyarán az Amerikai Egyesült Államok piacán történő népszerűsítéshez legyártott 600 darabos Porsche 924 Turbo Einführungsmodell. 1988-ban – az utolsó gyártási évben – a gyár készített egy 25 darabos előszériát egy erősebb, 123 kW-os (164,9 LE-s), 2,7 l-es motorral és az aktuális 944-es műszerfalával – azért, hogy lehetséges legyen a későbbiekben légzsákkal is szállítani a modellt. Ezeknek a járműveknek körül-belül a felét töréstesztekre használták fel, a maradék néhány darabot gyári dolgozók vásárolhatták meg. Sorozatgyártásba nem került, a gyár ugyanebben az évben a 924-es modell gyártásnak beszüntetése mellett döntött. A korlátozott darabszámú, különleges modellek a gyűjtők, oldtimer-rajongók körében keresettebbek és magasabb áron cserélnek gazdát, mint a normál gyártásból kikerült darabok. ## 924-es átépítések ### 924 rendőrautó Az 1970-es évek végétől a '80-as évek közepéig az Észak-Rajna-Vesztfália-i és Baden-Württemberg-i autópálya-rendőrség több Porsche 924-est is szolgálatba állított. Az autók a jellegzetes zöld-fehér fényezést kapták, a tetőre a megkülönböztető jelzés kék-villogóját szerelték. Hátul a rendszám alatt egy piros, FOLGEN (kövess) feliratú felkapcsolható világítású tábla is helyet kapott. A gépjárművek már nincsenek aktív szolgáltban, néhány eredeti állapotában megőrzött, felújított példányt kiállításokon, találkozókon láthatunk. 1967-től a holland rendőrség is nagy számban használt különböző típusú Porschékat, többek között 924-est is. ### 924 Turbo Kombi 1981-ben a hannoveri Artz tuningcég egy kis darabszámú sorozatban kínált egy különleges, kombiváltozatú 924-est. Összesen 20 darab épült a 924 Turbo Kombiból, az autó alapját a 125 kW-os (170 LE-s) 924 Turbo adta. Az autó hátulja kombiként került átépítésre, az eleje pedig a 924 Carrera GT dizájnját követte. Az autó saját tömege 1305 kg, a 0–100 km/h-ra gyorsuláshoz 7,3 másodpercre volt szüksége. A különleges sportautó ára volt. ### Bieber kabrió Az 1970-es '80-as években több átépítő cég is készített a Porsche 924 alapjaira nyitott változatot. A borkeni székhelyű Bieber Cabriolet GmbH változata a legismertebb ilyen jellegű átalakítás. Az autókat nem kész állapotban lehetett vásárolni a Biebernél, hanem a 924 tulajdonosok kérhették autójuk átépítését. Az átépítőszettért a 80-as években , míg ha a megrendelő előkészítő átépítést rendelt a Biebertől, akkor kellett fizetni munkadíjként. A teljes, kész átalakítás anyagköltséggel, munkadíjjal együtt pedig került. ## Versenysport A Porsche 924 GT alapjaira három versenyváltozatot épített a modell története során a gyár, 1980-ban a 924 Carrera GTP Typ 939-et, 1981-ben pedig a 924 Carrera GTR Typ 939-et és a 924 Carrera GTS Typ 937-et. A versenysport célra készült autókat alacsony darabszámban készítették, néhánydarabos mennyiséget a nagyközönség számára is elérhetővé tett a gyár. ### 924 Carrera GTP Typ 939 (1980) A Carrera GTP a 924-es versenyváltozata, amit a gyár kifejezetten a Le Mans-i 24 órás autóversenyre tervezett. A fejlesztés alapjait a Carrera GT adta a 2.0l-es turbómotorral. Változatlan löketérfogat mellett a feltöltési nyomás megnövelésével a teljesítményt 235 kW-ra (320 LE-re) növelték, amit 7000 1/min-es fordulatszámon adott le a motor. Azért, hogy a motor a megnövekedett teljesítmény ellenére tartós üzemben is megbízhatóan teljesítsen, a sűrítési arányt 8,5:1-ről 7,1:1-re csökkentették. A Carrera GTP karosszériája 10 mm-rel szélesebb és 14 mm-rel hosszabb volt a Carrera GT-énél. A leglátványosabb különbség a nagyobb hátsó spoileren és a szélesebb hátsó sárvédőkön figyelhető meg. A karosszéria egy új technológiai eljárásnak köszönhetően kétszer olyan merev volt, mint a Porsche 935 esetében. A versenyautó össztömege 930 kg. Ezt a karosszériaformát használták fel az 1981-ben bevezetett Porsche 944 tervezésekor. A 924 Carrera GTP-vel akart a Porsche tapasztalatokat szerezni a Sports Car Club of America által szervezett versenyek szabályrendszerében, mert a jövőben részt szándékozott venni az SCCA-versenyeken. Az 1980-as Le Mans-i 24 órás versenyen a Jürgen Barth és Manfred Schurti vezette 924 Carrera GTP az összesítettben 6. helyen, a GTP osztályban a 3. helyen végzett. A másik két induló Carrera GTP a 12. és 13. helyet szerezte meg. A Carrera GTP-t ezután nem indították több versenyen. 1981-ben a Porsche a Carrera GTP karosszériájába 944-es 2,5l-es turbófeltöltéses motort épített, ami 301 kW-ot (410 LE-t) teljesített 6500 1/min-nél. Ezzel a Porsche 944 GTR „Le Mans”-ként közismertté vált autóval a Le Mans-i 24 órás autóversenyen összesítettben a 7. helyet sikerült elérni. ### 924 Carrera GTR Typ 939 (1981) Az 1981-ben megjelent Carrera GTR a Carrera GTP alapjaira épült. Ugyanúgy 2.0 l-es turbómotorja volt, ami ebben a változatban 276 kW-ot (375 LE-t) teljesített 6500 1/min-nél. A tizenkilenc legyártott darab karosszériája részben különbözött a Carrera GTP-től. A hátsó sárvédő-szélesítés nem meredek szögben találkozik a sárvédővel, hanem a 944-eshez hasonlóan a sárvédő része. A Porsche egy Carrera GTR-t indított az 1981-es Le Mans-i 24 órás versenyen. A Manfred Schurti és Andy Rouse által vezetett autó egy szelepleszakadás ellenére három hengerrel is az összetett 11. helyen végzett a versenyben, és az IMSA GTO-ban kategóriagyőzelmet aratott. Ezen kívül magáncsapatok is használtak Carrera GTR-t az 1981-es és 1982-es sportautó-világbajnokságon. ### 924 Carrera GTS Typ 937 (1981) A Carrera GTS a Carrera GT alapjaira épülő versenyautó, amelyet privátcsapatok, illetve magánemberek számára fejlesztettek. Ahogyan a GTP és a GTR esetében, itt is a 2.0 l-es turbófeltöltéses négyhengeres volt a versenyautó erőforrása. A sűrítési arány 8,0:1 volt, a turbónyomást pedig 0,75 barról 1,0 barra emelték. Ezzel a motor 180 kW-ot (245 LE-t) teljesített 6250 1/min-nél. A tömeget mintegy 50 kg-mal kg-ra sikerült csökkenteni. A tömegcsökkentésnek áldozatul estek a zajcsillapító anyagok, az autóban csak egy egyszerű filcburkolat volt, a szabványülések helyett pedig a 935-ös versenyüléseit szerelték be. Kívánságra a Carrera GT belsejével is választható volt a jármű. Az ajtók, a motorháztető, az első lökhárító és a sárvédők üvegszál-erősítésű műanyagból készültek. A rejtett fényszórók helyére – átlátszó plexiburkolat alá – fix lámpák kerültek. Olyan komfortcsomag is választható volt, ami az elektromos ablakemelőt, a Carrera GT sportülését és sztereóberendezést tartalmazott. A kerekek – elöl 7J×16-os, hátul 8J×16-os keréktárcsák –, illetve a fékek a Porsche 911 Turbo-ról származtak. Az autó ára volt, amivel a legdrágább sorozatgyártású Porsche volt. A Porsche – korlátozott darabszámban – a Carrera GTS-ből kínált egy Carrera GTS CS – Club Sport – változatot is. Az autó tömegét további 50 kg-mal, kg-ra csökkentették, a töltőnyomást 1,1 barra emelve érték el a 199 kW-os (270 LE-s) teljesítményt. A futóművet alacsonyabbra ültették, és mindkét oldalra aerodinamikai szempontból optimalizált külső visszapillantó tükröket szereltek. A biztonsági berendezések közé tartozott a hatpontos biztonsági öv, a beépített tűzoltó berendezés és egy elektronikai vészkapcsoló. Az elkészült 59 darab jármű mindegyike – egyetlenegy fehér példány kivételével – vörös színű volt, az 59-ből 44 standard változat, míg 15 példány Club Sport változat. Az autók megkapták a TÜV műbizonylatot, így közúti forgalomban is részt vehettek. A 924 Carrera GTS alapjaiból Group 4-es raliautót is építettek, és körpályás versenyeken is szerepeltették. Privátcsapatok is használtak 924 Carrera GTS versenyautót a sportautó világbajnokságon, például az 1983-as 1000 km-es Nürnburgringi autóversenyen. 1981-ben a Walter Röhrl vezette és Christian Geistdörfer navigálta 924 Carrera GTS a Monnet-Porsche-Team kereteiben több nemzetközi raliversenyen is részt vett. A Német Ralibajnokság második futamán, a Metz-Rallye-n debütált az autó, és a második helyet sikerült vele megszerezni. Az ezt követő Hessen-Rallye-n, a Vorderpfalz-Rallye-n és a Sachs-Rallye-n pedig győzelmet aratott a csapat az autóval. ### A versenysport változatok technikai adatai A Porsche 924-es versenyváltozatait az alábbi technikai paraméterekkel gyártották. ### Eredmények 1980 és 1984 között 1980 1981 1982 1983 1984 ## A 924-es szerepe a Porschénál A Porsche 924 már a bevezetésekor nagyon jól szerepelt, 1976 végére az összes azon évben eladott Porsche 48%-a 924-es volt. 1977-re a Porsche eladott autóval eladási rekordot ért el. 1978 áprilisára már eladott autónál tartott a cég. Az új, viszonylag olcsó modell segített a Porschénak túlélni az 1973-as olajválság okozta gazdasági krízist. A nagyon sikeres eladások ellenére az autónak nem sikerült elkerülnie, hogy a köznyelv „háziasszony-Porschénak” vagy „Audiporschénak” nevezze, amiért a nagy részben a Volkswagen konszernből származó alkatrészekből épült. Annak ellenére, hogy a 924 Turbo-nál vagy a 924 S-nél már számos saját Porsche fejlesztésű fődarabot alkalmaztak, a közvélemény nem tekintett rá „vegytiszta” Porscheként. A 944-es utódmodell 1981-es bevezetésekor a 924-es eladásai jelentősen csökkentek, 1982-ben már csak darabot értékesítettek belőle. A következő évre ez a szám mintegy a felére – -ra esett vissza. Ezzel szemben a 944-es eladásai a debütálás évében eladott darabról a következő évre -re ugrottak. A '80-as évek közepétől a végéig a 924/944-es sorozat eladásai drámaian csökkentek – 1986-tól 1989-ig a kezdeti időszak -as darabszámáról -ra estek vissza az eladások. 1988-ban – a 924-es piacra kerülése óta először – több 911-es fogyott, mint 924/944. Ez a trend a további években megmaradt, 1988-ban a 924-es gyártását befejezték, majd három évvel később a 944-esét is. Az 1976 és 1988 közötti időszakban összesen darab Porsche 924-es készült. ## Fordítás

Hugenották

Hugenották (Les huguenots) néven a franciaországi reformátusokat nevezték a 16. század közepétől kezdve. Az elnevezés kezdetben gúnynévnek számított, ők saját magukat réformés-nak (megreformált, református) vagy kálvinistáknak nevezték. A pápahű francia kormányzat többnyire religion prétendue réformée (RPR) azaz „állítólag megreformált vallás” néven hivatkozott rájuk. A francia forradalomtól kezdve protestánsoknak nevezik őket. 1670 körül a 16 millió francia közül mintegy volt hugenotta. Közülük 1670 és 1720 között körülbelül -en menekültek külföldre; az üldöztetés teljes időszakára vonatkozóan (1545–1787) nincs általánosan elfogadott becslés. A befogadó országok közül néhány előjogokat biztosított nekik, máshol kompromisszumokat kellett kötniük, vagy csak megtűrtnek számítottak. A menekültek gazdasági és kulturális szempontból egyaránt hatottak a befogadó országokra. Leszármazottaik között nagy számban találhatóak híres emberek, többek között a holland, nagy-britanniai és porosz királyi házak ősei között is vannak hugenották és a Magyar Királyság területére is menekültek közülük. Az amerikai elnökök közül bizonyíthatóan hugenották utódai nyolcan: George Washington, Ulysses S. Grant, Franklin D. Roosevelt, Theodore Roosevelt, William Howard Taft, Harry S. Truman, Gerald Ford és Lyndon B. Johnson. Ugyancsak hugenotta ősei voltak három alapító atyának: Alexander Hamiltonnak, John Jay-nek és Paul Revere-nek. ## A név eredete Az első franciaországi protestánsok lutheránusok voltak, és religionnaires vagy christaudins néven voltak ismertek. Az 1560-as években meggyökeresedett hugenották elnevezés eredete mindmáig vitatott; ezzel kapcsolatban több eltérő elmélet is keletkezett. Az egyik legelterjedtebb magyarázat szerint az elnevezés valószínűleg Genfben keletkezett, amikor a genfiek a savoyai hercegek ellen folytatott szabadságharcukban segítségül hívták a helvét szövetkezett kantonok, az Esküszövetség (Eidgenossenschaft) egyikét, a bernieket, akik már ekkor (1535) reformátusok voltak, és csak azzal a feltétellel mentek Genf segítségére, ha megengedik nekik az evangélium szabad prédikálását és a református istentisztelet tartását. A genfiek számára az Eidgenossen vagy másképp kiejtve Eygenots szó annyit is jelentett, mint református. Mivel később a reformáció franciaországi hívei szoros összeköttetésbe kerültek Kálvinnal és a genfiekkel – akik ekkorra már szintén tagjaivá lettek a helvét Eidgenossenschaftnak – ezért ellenségeik elnevezték őket hugenottáknak. Más elmélet szerint a név alapja egy tours-i monda, amelyben egy Hugó (franciául Hugues) nevű fantomkirály éjszakánként az utcán suhan; mivel a reformátusok éjjel tartották gyűléseiket, ezért ragadt rájuk az huguenots gúnynév. Szintén tours-i eredetet feltételez az az elmélet is, mely szerint gyűléseiket a Hugó tours-i grófról elnevezett kapu mellett tartották. Van olyan elmélet is, amely szerint a név a genfi politikai élet egyik ismert alakja, Hugues Bezanson nevéből származik. A név legkorábbi ismert előfordulása egy 1551-es périgueux-i kéziratban található, amelyben képrombolókat illettek a gonosz hugenottafajzat titulussal. Az 1560. december – 1561 januárban megtartott orléans-i országos rendi gyűlésen Michel de L’Hospital kancellár az ország belső békéjének helyreállítására törekedve a következőket mondta: „Vessük ki elménkből ezeket az ördögi szavakat: lutheránusok, hugenották, pápisták. Ne változtassuk meg a „keresztény” nevet.” 1561-ben a kifejezés használatát betiltották, de a tiltás nem járt eredménnyel. ## Hitvallásuk Az üldöztetések miatt a francia reformátusoknak eleinte nem sikerült állandó gyülekezeteket fenntartaniuk, így formálisan elfogadott hitvallásuk sem volt. Az egységes tanokat kezdetben Kálvin Institutio-ja jelentette, amely 1541-ben francia nyelven is megjelent. Az első szervezett gyülekezetek 1555–1556-ban alakultak meg Párizsban és Lyonban. Az egyházközségeket a presbitériumok vezették, amelyeket a területi, a tartományi, illetve az országos zsinat fogott össze. Első nemzeti zsinatukat 1559. május 25–29. között tartották Párizsban, amikor a lutheri iránytól teljes mértékben a genfi reformációhoz csatlakoztak. A Kálvin egyik tanítványa, Antoine de la Roche-Chandieau által fogalmazott hitvallást (Confessio Gallicana) fogadták el, az isteni tiszteletet, egyházfegyelmet és szervezetet illetőleg teljesen Kálvin szigorú puritán és presbiteriális elveit vették át. A hitvallást, amelynek teljes címe Confession de foy faicte d'un commun accord par les églises qui sont dispersées en France („A Franciaországban szétszórt egyházak közmegegyezése alapján készült hitvallás”), 1560-ban beterjesztették II. Ferenc királynak, majd 1561-ben IX. Károlynak. Az 1571-es La Rochelle-i zsinat megerősítette ezt a hitvallást, és ezt használták utóbb a Franciaországon kívüli hugenotta gyülekezetek is. A Confessio Gallicana negyven tétel formájában ugyanazt a teológiai tartalmat foglalja össze, amelyet Kálvin az Institutio 1559-es (utolsó) kiadásában részletesen is kifejtett. ## Történetük ### A kezdetek Luther vallási reformtanai már az 1520-as években ismertek lettek Franciaországban, ahol a valdensek Luther előtt már több mint kétszáz évvel részben hasonló szellemben és irányban működtek, mint a 16. század reformátorai. A református propaganda elsősorban az írástudó társadalmi rétegek, azaz a kézművesek, jogászok, orvosok, tanárok, kereskedők, városban lakó nemesek és polgárok között terjedt. Az országban már létező újító, humanista mozgalom, többek között Erasmus és Rabelais sok példányban terjedő művei, valamint Jacques Lefèvre d’Étaples bibliafordítása által bizonyos értelemben előkészítették az utat a reformáció számára. A király, I. Ferenc (1515–1547) humanista műveltségével – és testvére, Navarrai Margit befolyása következtében – néha hajlott ugyan a reformáció felé, például 1523-ban Párizs püspökévé a humanista beállítottságú Jean du Bellay bíborost, Rabelais barátját nevezte ki, de legtöbbször részint vallásos nevelése, politikai érdekei és a Szentszékkel való szövetsége miatt eltűrte a reformáció híveinek erőszakos zaklattatását. Uralkodásának utolsó éveiben – először az 1534-es úgynevezett kiáltványügy miatt, majd az 1538-as nizzai fegyverszünet következtében – sokkal keményebb politikát folytatott a hugenottákkal szemben. 1539-es ediktumában máglyahalállal fenyegette azon protestánsokat, akik nem térnek vissza a katolikus hitre, és azzal is igyekezett katolikus igazhitűségét bizonyítani, hogy 1547-ben egy eretneküldöző törvényszéket állított fel, ez volt az úgynevezett Chambre ardente. A reformáció fontos személyiségei a szomszédos országokba menekültek, és onnan támogatták hazájuk vallási mozgalmait. A Svájcból becsempészett vallási irodalom – Farel és Kálvin művei – jelentős segítséget jelentett az új tanok terjedésében. I. Ferenc utóda, II. Henrik (1547–1559) uralkodása alatt – bár az üldözések egyre fokozódtak és az ellenreformáció élére oly férfiak álltak, mint Anne de Montmorency herceg, Charles de Guise reimsi bíboros érsek (1524–1574), valamint testvére, a hadvezér François – a religionnaires száma 1558-ra már négyszázezerre emelkedett. A hugenották élén Bourbon Antal, Vendôme hercege, III. Johanna navarrai királynő férje és I. Louis de Bourbon-Condé, valamint a harcedzett II. Gaspard de Coligny admirális állt. II\. Ferenc rövid uralkodása alatt (1559–1560) a két Guise herceg vezette az ország kormányát. Szigorú rendeletek jelentek meg az eretnekek ellen. Eszerint amelyik házban református vallási összejöveteleket tartanak, az lerombolandó, az összejövetelen résztvevők halállal büntetendők. Amikor a Guise-ek hatalmának megtörésére szervezett Amboise-i összeesküvést felfedezték, tömegesen végeztek ki hugenottákat. ### A reformáció elterjedése Az összlakossághoz képest a hugenották aránya nem volt magas: virágzásuk az 1560-as évek elejére tehető, ekkor mintegy 1,8–2 millióan éltek Franciaországban, ami az akkori lakosság 10–13%-ának felelt meg. Társadalmilag azonban a számarányuknál sokkal jelentősebb hatást fejtettek ki, mivel a nemesség 50%-a, a városi polgárság 30%-a csatlakozott a kálvinizmushoz. A parasztság elég kis mértékben vált reformátussá, egyrészt a lelkészek és prédikátorok kis száma miatt, másrészt azért, mert a nemesség java része nem a birtokán élt, így a katolikus egyház jobban meg tudta tartani a híveit. Földrajzilag a hugenották nagy számban a déli (Lyonnais, Alsó-Dauphiné, Alsó-Languedoc, Vivarais, Cévennes, Béarn) és nyugati (Guyenne, Saintonge, Aunis, Poitou) tartományokban éltek. Vallási-szellemi központjuknak számított Párizs, Nîmes, Montpellier, Meaux, Orléans, Lyon, Montauban és La Rochelle. ### Vallásháborúk IX\. Károly trónra lépésekor (1560–1574) az uralomvágyó anyakirályné, Medici Katalin a Guise-ektől meg akart szabadulni és a hugenották felé fordult. Főként kancellárja tanácsára kedvezményeket nyújtott nekik, így például megengedte, hogy Poissyban 1561. szeptember 9. és október 13. között zsinatot tartsanak. Itt többek közt megjelent Théodore de Bèze, Pietro Vermigli, és néhány németországi lutheránus teológus is. A zsinat eredménye a januári vagy saint-germaini ediktum lett, mely a városok falain kívül a hugenottáknak szabad vallásgyakorlást biztosított. 1561-ben Coligny admirális 2150-re becsülte az országban működő református gyülekezetek számát. 1562\. március 1-jén azonban François de Guise Wassy városkában több hugenottát lemészároltatott. Ez jeladásul szolgált az első vallásháborúra, melyet az amboise-i béke zárt le. A béke néhány város, többek között Párizs kivételével szabad vallásgyakorlatot biztosított. A második vallásháborút a longjumeau-i béke zárta le, mely főbb vonásokban a januári ediktum pontjait elevenítette fel (1568). Néhány hónap múlva kitört a harmadik háború. Az ezt lezáró saint-germain-i béke (1570) majdnem teljes vallásszabadságot adott a hugenottáknak, és ennek biztosítására több várat adott birtokukba, például La Rochelle-t. Hogy az örökös belháborúknak véget vessenek és a békét megszilárdítsák, a királyi udvar felajánlotta Navarrai Henriknek (Bourbon Antal fia, Navarra királya, és egyben a hugenották vezére) IX. Károly nővére, Valois Margit királyi hercegnő kezét. Az esküvő napját (1572 májusa) a vőlegény anyjának, III. Johannának hirtelen halála – valószínűleg kesztyűvel történt megmérgezése – miatt augusztus 18-ára halasztották. A lakodalmi ünnepség hatodik éjjelén, Szent Bertalan napjára virradóra (augusztus 23–24.) megkezdődött Párizsban, majd szerte egész Franciaországban a hugenották lemészárlása, melyet a történetírás Szent Bertalan éjszakájának nevez. Ekkor és a következő négy hétben kb. 3000–10 000 embert gyilkoltak meg Párizsban és még 21–25 000-et a tartományokban. A hugenották, nagy veszteségeik ellenére, ismét fegyvert fogtak vallásuk védelmére, és az 1573-ban megkötött boulogne-i békével ismét biztosították maguknak azt a jogot, hogy egyes városokban szabadon gyakorolhassák vallásukat. III\. Henrik uralkodása alatt (1574–1589) még öt újabb vallásháború dúlta az országot, és a belháborúk során a katolikusok szövetségét vezető ifjabb Guise-ek (François három fia: I. Henri, Guise hercege, Charles, Mayenne hercege és Louis reimsi érsek) oly nagy hatalomra tettek szert, hogy maga a király is elnyomatva érezte magát általuk. Ezért a bíborost és Guise hercegét meggyilkoltatta, és Navarrai Henrikhez közeledett, aki a párizsi vérfürdő alkalmával a katolikus egyházba való áttéréssel mentette meg életét, de később ismét visszatért a hugenottákhoz és élükre állt. Ezen események következtében a király is orgyilkosság áldozata lett, és 1589-ben IV. (Navarrai) Henrik – és általa a Bourbon-család – ült a királyi székbe, miután a még négy évig folyó belháborúban több fényes győzelmet aratott a II. Fülöp spanyol király támogatta katolikusok felett. Miután újból áttért a katolikus hitre („Párizs megér egy misét.”), az 1598-as nantes-i ediktum kibocsátásával a hugenottáknak – Párizs és más négy nagyobb város kivételével – az egész országban szabad vallásgyakorlatot, hivatalviselési jogot biztosított, valamint meghagyta kezükön az addig birtokolt várakat és erődöket. ### A 17. század A IV. Henriket követő XIII. Lajos uralma alatt (1610–1643) ismét válságosra fordult a hugenották helyzete. A főminiszteri székben ténykedő Richelieu bíboros váraikat elfoglalta és politikai hatalmukat megtörte. Bár a nantes-i rendelkezéseket megerősítő nîmes-i ediktumot (1629) XIII. Lajos kiadta részükre, XIV. Lajos hosszú uralkodása alatt (1643–1715) végül minden joguktól megfosztották őket. 1656 és 1685 között kb. kétszáz általános és helyi rendelet jelent meg, amelyekben megtiltották a prédikálást (1656), a kerületi zsinatokat (1657), a zsoltáréneklést (1659), a nemzeti zsinatokat (1660); büntetést szabtak ki a református vallásba való visszaeső áttérőkre (1661), eltörölték a katolikussá válók adósságait a hugenottákkal szemben (1663), érvénytelenítették a hugenották mesterleveleit (1664), engedélyt kellett kérniük az ország elhagyásához (1669), maximálták az esküvőkön és keresztelőkön résztvevők számát (1670), pénzzel jutalmazták a katolicizmusra áttérőket és három év fizetési halasztást adtak nekik katolikusoknak való tartozás esetén (1676). A hugenotta könyvkereskedőket, nyomdászokat, ügyvédeket, gyógyszerészeket, orvosokat és bábaasszonyokat eltiltották foglalkozásuk gyakorlásától. XIV\. Lajos fontainebleau-i rendeletével 1685. október 18-án eltörölte a nagyapja által „örök érvényű”-ként kihirdetett nantes-i ediktumot és minden olyan törvényt, ediktumot, nyilatkozatot és rendeletet, amely a hugenották javára szólt, azzal az indoklással, hogy azok eleve a hugenották békés megtérítését szolgálták, és hogy már nincsenek hugenották az országban. A protestánsokhoz beszállásolt dragonyosok erőszakoskodásai, a börtönök s kegyetlenkedések több tízezer hugenottát áttérítettek a katolikus egyházba, még többet – mintegy 160 000 főt – Svájcba, Brandenburgba, Angliába való kivándorlásra kényszerítettek (noha ezt a rendelet kifejezetten tiltotta). Mások, az úgynevezett camisard-ok, a Cévennek hegyei között évtizedeken át fanatikus harcot vívtak hitükért. A 18. században már csak titokban, erdőkben, barlangokban, pusztákban gyakorolhatták a hugenották vallásukat; a bujdosó lelkészek – akiket elfogtak – halállal lakoltak. A nantes-i ediktum hatályon kívül helyezésétől (1685) 1787-ig mintegy 11 000 embert ítéltek vallási okokból börtönbüntetésre, gályarabságra vagy halálra. ### Kivándorlás Az első hugenották 1525-ben hagyták el Franciaországot, jellemzően Strassburg és Genf irányába. II. Henrik uralkodása alatt a menekültek száma megnövekedett, a célországok Anglia, a Német-római Birodalom nyugati határvidéke, Svájc nyugati része, illetve Németalföld északi tartományai voltak. A nantes-i ediktum hatályon kívül helyezését követő időszakban a kivándorlási tilalom ellenére újabb menekülthullám következett, de a rijswijki béke 1697-es megkötéséig a kivándorlást csak ideiglenes állapotnak tekintették. Mivel a béke feltételei kizárták azt, hogy református vallásukat megtartva visszatérhessenek az országba, a letelepedés végleges jelleget öltött. 1690-től kezdve már csak a német tartományokban fogadták be őket, mert a többi ország nem kívánta a népesség további gyarapodását. 1670-ben Franciaország 16 millió lakosának mintegy 5%-a volt hugenotta, közülük 1670 és 1720 között kb. 160 000 fő menekült el. A hugenották üldözésének teljes időszakára vonatkozóan nincs általánosan elfogadott becslés, különböző források 300–400 000 közé teszik a menekültek számát. Aprócska csoportok, illetve néhány család Európa más államaiban is keresett menedéket. Vannak adatok arra vonatkozólag, hogy Magyarországon is keresett menedéket néhány hugenotta. A befogadó országok különböző előjogokat adtak a hugenottáknak, akiktől a gazdaság fellendülését és a francia kultúra terjesztését remélték. A legfontosabb a szabad vallásgyakorláshoz való jog volt, de engedélyt kaptak saját települések, iskolák, kórházak alapítására, nyelvük használatára, ideiglenes felmentést kaptak bizonyos adók és dézsmák alól, engedélyt meghatározott termékek előállításának monopóliumára. A befogadásnál fontos szempont volt az is, hogy a 17. század második felétől kezdve a nemzetközi diplomácia és a tudósok közös nyelve a francia lett. Kivételt jelentett ebből a szempontból a szintén református Svájc, ahol gazdasági okok miatt korlátozták vagy elutasították a hugenották letelepedését. A 17–18. század fordulóján a legfontosabb német befogadó terület Brandenburg-Poroszország lett, a német területekre áttelepült hugenották mintegy 40%-a itt talált otthont. 1685. október 29-én, azaz három héttel a nantes-i ediktum hatályon kívül helyezése után, Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem kiadta a potsdami ediktumot, amelyben különböző kiváltságokkal letelepedésre csábította őket. A hugenottáknak biztosították a polgárjogot, az iparűzés jogát, szabad vallásgyakorlást; ezenkívül hiteleket, ingyenes építőanyagot és hat-tíz évi adómentességet kaptak. A kedvezmények hatására mintegy 90 új település és 50 francia kolónia jött létre. A hugenották a gazdaság, társadalom, kultúra és tudomány területén egyaránt fontos pozitív hatást gyakoroltak Brandenbrug-Poroszország, azon belül Berlin fejlődésére. Berlinben Dorotheenstadt, Friedrichstadt és Friedrichswerder francia városrészek voltak. A templomok és elemi iskolák mellett több szociális intézményt is építettek: kórházat, idősek otthonát, szegényházat, árvaházat, menekülteket befogadó házat. Ha kisebb mértékben is, a kivándorlás Európán kívül más földrészekre is kiterjedt: Fokföldre Hollandiából kerültek, a már ott élő holland református telepesek meghívására, az amerikai kontinensre pedig részben a Coligny admirális által kezdeményezett kifejezetten a menedékteremtésre irányuló expedíciók során (1562–1572), részben pedig a már létező angol és holland protestáns településekhez kapcsolódva. A hugenották magukkal vitték a textilipar technikai újdonságait, például a Német-római Birodalomban ők vezették be a mechanikus harisnyakötő gépet, és ők terjesztették el a kékfestést Európában. A gazdaság fellendüléséhez az is hozzájárult, hogy import nélkül elégítették ki a luxuscikkek iránti növekvő keresletet, Angliában például nagyon keresettek voltak az általuk készített arany és ezüst ékszerek, üvegáruk, porcelántermékek és precíziós műszerek. A luxuscikkek előállítása területén az egyik legismertebb az Oroszországban letelepedett Fabergé család, akiknek a nevét mindmáig őrzi az eredetileg húsvéti meglepetésként készített Fabergé-tojás. Skóciában addig ismeretlen zöldség- és virágfajtákat honosítottak meg, de a hugenották vetették meg a skóciai lentermesztés alapjait is. A menekültek egy része új hazájában állami, illetve udvari szolgálatba lépett, egyes helyeken a katonaságnál külön hugenotta ezredek alakultak. Brandenburg-Poroszország hadseregében például mintegy 600 hugenotta tiszt és 2–3000 altiszt szolgált. Az idő múlásával a hugenották utódai beolvadtak a környezetükbe, a francia nyelv ismerete eltűnt, a francia református gyülekezetek megszűntek vagy egyesültek a helyi protestáns gyülekezetekkel, a különálló kolóniákat a 19. század elején felszámolták. Németországban az első világháború előttig még tartottak ugyan francia nyelvű istentiszteleteket, de csak külön kérésre. ### Az üldöztetés vége 1787-ben az új szabadságeszmék elterjedésének hatására XVI. Lajos kiadott egy rendeletet, amely szerint a nem katolikus alattvalók is megkapták a polgári jogi elismerést (état civil), de ez még nem járt együtt a szabad vallásgyakorlás jogával, amit csak a francia forradalom hozott meg. Egy 1790-ben született rendelet szerint a vallási menekültek vagyonát vissza kellett juttatni az utódoknak. A hugenották külföldön élő leszármazottai visszakaphatták a francia állampolgárságot, amennyiben visszatértek az országba, de ezzel a lehetőséggel kevesen éltek. 1801-ben a katolicizmus Franciaországban megszűnt államvallásnak lenni. 1802-ben Napóleon a református egyházat alárendelte az államnak, a prédikátorokat az állam fizette, zsinatok tartását azonban nem engedélyezték. A 19. században a reformáltak ismét beilleszkedtek a társadalmi életbe, ugyanakkor a nagyvárosokba költözés a hagyományos református gyülekezetek elsorvadását jelentette. 1905-ben az állam és az egyház szétválasztásával a vallási hovatartozás magánüggyé vált. 1909-ben megalakult Franciaország protestáns egyházszövetsége, a Fédération protestante de France (FPF). 1938-ban több református irányzat egyesült Église réformée de France (ERF) néven, ehhez csatlakoztak a metodisták is. ## Örökségük A külföldre menekült hugenották a gazdaságilag fejlettebb Franciaország kultúráját vitték magukkal, jelentősen gazdagítva a befogadó országok szellemi és gazdasági életét. Mivel jellemzően a városi, szakképzettebb rétegek vándoroltak ki, sok országban hozzájárultak az ipar és a szolgáltatások fejlődéséhez. A Német-római Birodalom több városában (Berlin, Magdeburg, Halle, Halberstadt, Potsdam) például úgynevezett Adresshausokat állítottak fel, amelyek tőzsdei, banki, zálogházi, aukciós házi feladatkört láttak el, de alkuszirodaként és munkaerő-közvetítőként is működtek. Neves hugenották illetve leszármazottak: - Németország: Franz Carl Achard, a répacukor előállításának úttörője, Daniel Nikolaus Chodowiecki festő, Guillaume René de l’Homme de Courbière marsall, Ludwig Devrient színész, Tilla Durieux színésznő, Theodor Fontane író, Friedrich de la Motte Fouqué író, Adolf Galland vadászrepülő és ászpilóta, a világháborús német haderő legfiatalabb tábornoka, Alexander von Humboldt természettudós és utazó, Wilhelm von Humboldt nyelvész, esztéta és államférfi, Lothar de Maizière, az NDK utolsó miniszterelnöke, Helmuth von Moltke hadvezér, Denis Papin fizikus, Lothar von Arnauld de la Perière minden idők legeredményesebb tengeralattjáró-kapitánya, Anton Philipp Reclam könyvkiadó. - Svájc: Jakob, Johann és Daniel Bernoulli matematikusok, Jean-Étienne Liotard festő, Jean-Jacques Rousseau filozófus, Philippe Suchard csokoládégyáros. - Anglia: Pierre Chamberlen, a szülészeti fogó feltalálója, David Garrick és Laurence Olivier színészek, a Portal család, amely 1724 óta szállítja az angol banknak a papírpénzek előállításához szükséges papírt, Louis-François Roubilliac szobrász. - Írország: Louis Crommelin, a Dublin Bank alapítója. - Oroszország: Carl Fabergé ékszerész. - Dél-Afrika: Pieter Cronje tábornok. - Amerikai Egyesült Államok: az amerikai elnökök közül nyolcan bizonyíthatóan hugenották utódai: George Washington, Ulysses S. Grant, Franklin D. Roosevelt, Theodore Roosevelt, William Howard Taft, Harry S. Truman, Gerald Ford és Lyndon B. Johnson, és szintén hugenotta ősei voltak három alapító atyának: Alexander Hamilton, John Jay és Paul Revere. Napjainkban számos intézmény és szervezet foglalkozik a hugenotta hagyományok feltárásával és megőrzésével. Kapcsolatot tartanak a hajdani származási helyekkel, szakfolyóiratokat adnak ki, konferenciákat szerveznek, családkutatással foglalkoznak és múzeumokat tartanak fenn. Párizsban háromévente hugenotta világtalálkozót szerveznek.

Dream Theater

A Dream Theater Grammy-díjas, amerikai progresszívmetál-együttes, amelyet 1985-ben alapított Majesty néven John Myung basszusgitáros, John Petrucci gitáros és Mike Portnoy dobos, a bostoni Berklee College of Music három hallgatója. Az első stabil felállás 1987-re alakult ki Charlie Dominici énekes csatlakozásával, akit 1991-ben James LaBrie váltott fel. 1994-ben a billentyűs hangszereken játszó Kevin Moore hagyta el az együttest, helyére Derek Sherinian került. 1998-ban azonban ő is kilépett, helyére pedig Jordan Rudess érkezett, ezzel kialakult egy stabil, 12 éven át tartó felállás. 2010 őszén a rajongók megdöbbenésére az egyik alapító, a dobos-dalszerző Mike Portnoy jelentette be távozását, akinek utódját fél évvel később jelentették be, Mike Mangini (ex-Annihilator-, ex-Extreme- és ex-Steve Vai-dobos) személyében. Portnoy 2023-ban tért vissza a Dream Theater soraiba. Első sikereit a zenekar az 1992-ben kiadott Images and Words című második albumával és a lemez Pull Me Under című nyitószámának videóklipjével érte el, amely az 1990-es évek elején rendszeresen szerepelt az MTV adásaiban. Ennek ellenére az együttes nem számít mainstream előadónak. Az együttes legnagyobb példányszámban eladott albuma az Images and Words, amely aranylemez lett az Amerikai Egyesült Államokban, és a 61. helyezésig ért fel a Billboard 200 toplistáján. Ugyanezen listára az 1994-ben kiadott Awake és a 2002-es Six Degrees of Inner Turbulence a 32., illetve a 46., míg a 2007-es Systematic Chaos című albumuk a 19. helyen lépett be. A zenekar tizedik albuma 2009. június 23-án jelent meg Black Clouds & Silver Linings címmel, amely a Billboard 200 toplistáján a 6., az Eurochart Hot 100-on pedig az első lett, ezáltal a megjelenése hetében a legjobban fogyó albumuk lett. A Dream Theater a progresszív metál egyik legnagyobb hatású és legsikeresebb együttese, az Amerikai Egyesült Államokban több mint 2,1 millió, míg világszerte több mint 12 millió lemezt adtak el. 2010-ben bekerültek a Long Island Music Hall of Fame-be. A 2011-ben megjelent A Dramatic Turn of Events albumuk On the Backs of Angels című dalát első alkalommal a zenekar történetében Grammy-díjra jelöltek a Best Hard Rock/Metal Performance kategóriában. A Mike Mangini bemutatkozását jelentő A Dramatic Turn of Events a második olyan lemezük lett, ami bejutott a Top 10-be, miután a Billboard 200 listáján a 8. helyre került. 2022-ben az The Alien című daluk Grammy-díjat nyert a Best Hard Rock/Metal Performance kategóriában. A korábbi és a jelenlegi tagok mindannyian magasan jegyzett zenészek, akik számtalan díjat nyertek különböző zenei szaklapok szavazásain, és számos elismert zenésszel játszottak együtt különböző formációkban. ## Történet ### Korai évek (1985–1988) Az együttes kezdeti felállásából John Petrucci és John Myung, valamint Kevin Moore már a King’s Park középiskolából ismerték egymást. Több együttesben is játszottak, dzsemmelgettek, az ő nevükhöz fűződött többek között egy Centurion nevű formáció is. Az érettségit követően azonban elváltak útjaik, Myung és Petrucci beiratkozott a neves bostoni Berklee School of Music zeneiskolába. Itt találkoztak Mike Portnoy dobossal, és hárman 1985-ben megalapították a későbbi Dream Theatert. Portnoy nemcsak abban hasonlított John Myunghoz és Petruccihoz, hogy szintén Long Island-i volt, hanem ő is a progresszív hangvételű zenéket kedvelte a legjobban. Petrucci volt osztálytársa, Kevin Moore (billentyűs hangszerek) és az énekes Chris Collins csatlakozásával elkezdtek próbálni a Berklee College of Music falain belül. Collinsra azután esett a választásuk, miután hallották a Queen of the Reich című Queensrÿche dalt az előadásában. Kevin Moore az együttes sűrű próbái miatt elhagyta a State University of New York at Fredonia zeneiskolát, Portnoy, Petrucci és Myung pedig a Berkleet. Kezdetben Rush- és Iron Maiden-dalokat játszottak, stílusukra pedig többek között olyan előadók gyakoroltak mély hatást, mint a Yes, a Queensrÿche, Steve Morse, Jaco Pastorius, vagy Yngwie J. Malmsteen. A zenekarnak a Majesty nevet választották. A név Mike Portnoytól származott, aki a Bastille Days című Rush-dal gitárszólóját a fenséges (majestic) szóval jellemezte, miközben sorban álltak, hogy bejussanak a Rush koncertjére. A többieknek annyira megtetszett a kifejezés, hogy felhasználták együttesük neveként. 1986-ban rendszeresen koncerteztek, elsősorban New York City környékén. Ez idő alatt elkészítették első demójukat, amely 1986. június 1-jén jelent meg The Majesty Demos címmel. Az eredeti anyagon hat dal szerepelt, 2003-ban pedig Mike Portnoy saját YtseJam Records nevű kiadóján keresztül, 74 percesre bővítve, CD-formátumban jelentek meg a Majesty demófelvételei. A sűrű koncertezés révén a demónak mind az ezer példánya elfogyott, hat hónap alatt. A demót az akkor készült bootlegekkel (Dream Theater : While Performing as Majesty) egyetemben a rajongók a mai napig másolják, terjesztik, így ezeket ma is könnyedén be lehet szerezni. A siker ellenére azonban az extrém magas hangokra képes Collins 1986 novemberében kilépett a zenekarból. Új énekest egy évig nem találtak, így instrumentális koncerteket adtak. Ekkor született meg számos későbbi dal hangszeres verziója. 1987 novemberében Charlie Dominici személyében találták meg az új énekest, aki korábban a Franke and the Knockouts zenekar tagja volt, de szólólemeze is jelent meg 1969-ben. Az énekes sokkal idősebb, ezáltal tapasztaltabb is volt a többieknél. Röviddel Dominici csatlakozása után kiderült, hogy létezik még egy Majesty nevű Las Vegas-i formáció, ezért névváltoztatásra kényszerültek. Lehetőségként olyan új zenekarnevek merültek fel, mint a Glasser, a Magus, valamint az M1, amelyek közül a Glassert használták is egy hétig. A rajongóknak azonban nem tetszett ez a név, ezért Portnoy apjának javaslatára felvették a Dream Theater nevet. Howard Portnoy egy monterey-i (Kalifornia) színház alapján vetette fel a név ötletét. ### When Dream and Day Unite (1988–1990) Az immáron Dream Theater névvel koncertező formáció teljesítményére felfigyelt az MCA-hoz tartozó Mechanic Records, és szerződést ajánlott. A zenekar 1988. június 23-án aláírta a szerződést, majd a gladwyne-i Kajem/Victory stúdióban nekiláttak debütáló albumuk felvételeinek. A felvételek 1988. július 18-ától augusztus 12-ig tartottak, Terry Date és a zenekar produceri munkájával. A lemez elkészülése mindössze három hetet vett igénybe. Az album When Dream and Day Unite címmel jelent meg 1989. március 6-án. A lemez az Amerikai Egyesült Államokban nem keltett feltűnést, és a kritikai visszhangok is nagyrészt negatívak voltak. A holland Aardschock magazin szintén negatívan vélekedett az anyagról: „Sajnos a zenekar nem talál majd széles körben sok rajongóra, mivel kevesen szeretik az efféle zenei kaméleonokat”. Európa többi részén és Japánban viszont lelkesen fogadták az albumot. A ma már klasszikusnak számító albumon a progresszívrock-együttesekre jellemző virtuóz hangszeres teljesítmény éppúgy fellelhető, mint az olyan metálegyüttesek hatása, mint a Queensrÿche, Yngwie J. Malmsteen, vagy a korai Fates Warning. A lemezzel lefektették a progresszív metál és saját stílusuk alapjait. A When Dream and Day Unite a mai napig megosztja a rajongókat. Van, aki tökéletes produkciónak tartja, míg egyesek Dominici hangja miatt nem tudják beilleszteni a későbbi albumok sorába. Az album kereskedelmileg nem lett sikeres. Ennek oka az volt, hogy a Mechanic Records meglehetősen szerény költségvetéssel bírt, így a megfelelő promóció és a turné is elmaradt. A lemezről két kislemezt is megjelentettek, de ezek sem keltettek feltűnést. Az album promóciós turnéja csak öt koncertet foglalt magában, az elsőre a Bay Shore-i Sundance klubban került sor a Zebra előzenekaraként. A negyedik koncert után Charlie Dominicit kirúgták, zenei nézetkülönbségekre és a magas korkülönbségre hivatkozva. Dominici korábban is mindig AOR stílusban zenélt, és olyan előadókat favorizált, mint a Beatles vagy Billy Joel. Az ötödik, egyben utolsó koncertre (1989. november 14.) még visszahívták az énekest, amelynek során a New York-i Ritz klubban léphettek fel, a Marillion előtt. A When Dream and Day Unite ugyan nem aratott sikert, de Európában széles körben elterjedt elsősorban a progresszív zenéket hallgatók körében. ### Images and Words (1990–1993) Dominici kirúgása után nekiláttak új énekest keresni, valamint megváltak a pénzügyi gondokkal küszködő Mechanic Recordstól. A zenekar több mint 200 énekesjelöltet hallgatott meg, köztük olyan neveket, mint Chris Crinton, John Arch (Fates Warning), John Hendricks és Steve Stone. Ez utóbbival 1990. június 9-én Bay Shore-ban egy koncertet is adtak, ahol elhangzott az A Change of Seasons egy kezdetleges verziója is. Az előadás azonban olyan rosszul sikerült, hogy az énekest azonnal eltávolították, és felmerült egy instrumentális (énekes nélküli) folytatás lehetősége is. Steve Stone-nal készült egy demófelvétel, ami meghallgatható az Images and Words Demos kiadványon. A jelöltek közül egyedül John Arch teljesítményével voltak elégedettek, a Fates Warning egykori énekese viszont hosszas rágódás után visszautasította az ajánlatot. Ezt követően hónapokig énekes nélkül léptek fel. A koncerteken a saját dalok instrumentális változata mellett Elton John-, Yes-, Billy Joel-, Queen- és Kansas-dalok is elhangzottak. Az előadások mellett folyamatosan készültek az új dalok, így már ekkoriban megszülettek a második album dalainak az alapjai. 1991 januárjában Kevin James LaBrie, a kanadai Winter Rose glam metal együttes énekese egy kazettát küldött a zenekarnak. Portnoynak megtetszett a hang, ezért New Yorkban felénekeltette vele a Learning to Live, a To Live Forever és a Take the Time dalokat. Kevin LaBrie személyében megtalálták az elvárásaiknak megfelelő személyt, így ő lett az együttes új énekese. Mivel a zenekarban már volt két John (Petrucci és Myung), így Kevin Moore-ra való tekintettel az újabb duplázódás elkerülése érdekében LaBrie a második keresztnevét használva James LaBrie néven szerepelt a továbbiakban. Az új énekessel elkezdtek koncertezni (először 1992. június 8-án) majd hét albumra szóló szerződést írtak alá az Atlantichoz tartozó Atco Recordsszal (ma már East West). A kiadó nem volt elragadtatva az új énekestől, még a második album stúdiómunkálatai közben is megpróbálták lecserélni Robert Masonre. Mason később a Lynch Mob és a Cry of Love zenekarokban fordult meg, de Ozzy Osbourne koncertjein is kisegített a függöny mögött, mint vokalista. Második albumuk munkálatait 1991. október 14-én kezdték meg David Prater producer közreműködésével. A felvételek a New York-i BearTracks stúdióban és a The Hit Factoryban zajlottak, és decemberben fejeződtek be. A producer és a zenekar között komoly nézeteltérések keletkeztek, mivel az együttes úgy gondolta, hogy Prater megpróbálja őket pop metal irányba terelni. Ezenkívül a dobokat Prater triggerezte, hogy fajsúlyosabban szóljanak, de Portnoy ezt eleinte ellenezte. A kiadó a lírai hangvételű Another Dayt akarta kiadni első kislemezként, a zenekar viszont ragaszkodott a Pull Me Underhez, nehogy „slágermetál”-együttesként könyveljék el őket. Az első kislemez és klipnóta végül a Pull Me Under lett, amelynek editált (rövidített) verzióját az amerikai rádiók, sőt az MTV is rendszeresen műsorára tűzte. A második kislemezként kihozott Another Day is sikeres volt a rádióknál, de a harmadik kislemez, a Take the Time, már nem lett népszerű. A teljes nagylemez Images and Words címmel 1992. július 7-én jelent meg, és a Billboard 200 listáján a 61. helyre került. Az albumon elhagyták az első lemezt jellemző borongós-misztikus atmoszférát, és modern életérzésekkel helyettesítették a próféciákon, középkori vagy sci-fi-sztorikon alapuló szövegvilágot. Az album zeneileg is változásokat hozott magával, a korábbi heavy metalos felhangok helyét súlyosabb, modernebb metál vette át, keveredve a progresszív rock jellegzetességeivel. A lemezzel új iskolát teremtettek, amely új fejezetet nyitott a progresszív rock és a metál történetében. Az album kiváló kritikákban részesült: az AllMusic négy és fél csillagot adott rá az ötből, míg a „Digital Dream Door’s” minden idők 100 legjobb progresszívmetál-albumának listáján a második lett. A lemez kiadása után hosszú világ körüli turnéra indultak, amely során több alkalommal is felléphettek a Fear of the Dark albumával turnézó Iron Maiden előtt. A Pull Me Under és az Another Day dalok médiasikerének és a sok koncertezésnek köszönhetően az Images and Words meghozta az áttörést a zenekar számára. A mai napig ez a legkelendőbb albumuk, amely az Amerikai Egyesült Államokban aranylemez, Japánban pedig platinalemez minősítést szerzett. A japán és amerikai fellépéseket egy európai koncertsorozat követte (Music in Progress Tour). Az 1993. április 23-án, a londoni Marquee Clubban adott koncertjüket a Live at the Marquee koncert-EP örökítette meg, amely szeptember 3-án került a boltok polcaira. Miközben folytatódott a turné, november 16-án megjelent egy Images and Words: Live in Tokyo című VHS-videókazetta, amelyre egy 1993 augusztusi japán koncert került fel, a stúdiós munka kulisszatitkai, videóklipek és a japán turnén készült interjúk mellett. ### Awake, A Change of Seasons (1994–1996) Az Images and Words album 194 előadásból álló turnéja után 1994 májusában nekiláttak a harmadik album munkálatainak. A felvételek a hollywoodi One On One és a Devonshire Stúdióban zajlottak, John Purdell és Duane Baron producerekkel. Az anyag munkálatai júliusban fejeződtek be, és 1994. október 4-én Awake címmel jelent meg. Az előzőnél komorabb hangulatú, súlyosabb hangzású album született, amely a kritikusok és a rajongók tetszését is elnyerte. A ProgArchives és az Allmusic is négy csillagot adott rá, mára pedig az együttes egyik klasszikusaként tartják számon. Sok internetes áruház kritikája szerint ez „a progresszívmetál-album”. A lemez kereskedelmileg is sikeres lett, a Billboard 200 listáján a 32. helyet érte el. A lemezről a Lie, a Caught in a Web és a The Silent Man dalok jelentek meg kislemezen. Kevin Moore még a lemez keverése előtt úgy döntött, hogy nem folytatja tovább. Döntésének hátterében a progresszív metál iránti érdektelensége állt, de turnézni sem kívánt többet. A zenei nézeteltéréseit jól tükrözi az általa írt Space-Dye Vest, amely elkanyarodás a progresszív zenétől. Moore a kilépése után szólókarrierbe kezdett, emellett megalapította a Chroma Key együttest is. Ezenkívül tagja az OSI formációnak, továbbá felbukkant egyes Fates Warning albumokon is. Szólólemezein egy intellektuálisabb, kísérletezősebb zenei világ felé fordult. Átmeneti megoldásként Derek Sherinian lett az együttes billentyűse, aki korábban Alice Cooper és a Kiss turnéin játszott. Az Awake lemezt népszerűsítő Waking Up the World Tour turnén már Sherinian lépett fel velük, de a zenekar továbbra is kereste az állandó billentyűst. A meghallgatásokon részt vett Jens Johansson, aki Yngwie J. Malmsteen és a Stratovarius billentyűseként lett ismert. A zenekar viszont Jordan Rudesst szerette volna megnyerni magának, aki a Keyboard Magazine szavazásán „a legjobb új tehetség” kategóriában első lett. Rudess 1994. szeptember 9-én fellépett az együttessel a kaliforniai Burbankben, azonban családi okokból inkább a Dixie Dregs turnéját választotta. Ezt követően úgy döntöttek, hogy hivatalosan is a Berklee College of Musicon végzett Derek Sheriniant választják Kevin Moore utódjaként. A Waking Up the World Tour mindenhol telt házas sikerrel zajlott, az előzenekar a Fates Warning volt. Az együttest több magazin az év legjobb zenekarának választotta. Ezenkívül John Petruccit választották meg az év gitárosának, egy másik magazin által pedig minden idők harmadik legjobb gitárosa lett (Jimi Hendrix és Eddie Van Halen mögött). 1995 májusában, félbeszakítva a turnét, ismét a BearTracks stúdióba vonultak, hogy felvegyék a rajongók által már évek óta követelt A Change of Seasons darabot. Ezt a dalt 1989 óta többször is előadták a koncerteken, de hosszúsága miatt (23:06) hanganyagon még nem jelent meg. A kiadó a nyomásnak engedve engedélyezte a zenekarnak a dal felvételét. Az A Change of Seasons névre keresztelt EP 1995. szeptember 19-én jelent meg, David Prater és a zenekar produceri munkájával. Az anyagra a címadó eposz mellett bónusz feldolgozások kerültek fel, amit a hivatalos rajongói klub tagjainak tartott rendezvényen rögzítettek 1995. január 31-én, a londoni Ronnie Scott jazzklubban. A feldolgozásokat Elton John-, Led Zeppelin-, Journey-, Deep Purple-, Queen-, Pink Floyd-, Dixie Dregs-, Genesis- és Kansas-dalok tették ki. Az A Change of Seasons, amibe Derek Sherinian ötletei is belekerültek, a stúdióban jelentős változásokon esett át. A dalt sokan az együttes és a progresszív metál egyik legjobb szerzeményének tartják. Az EP megjelenése után befejezték a turnét (fox for '96), majd néhány hónapnyi szünetet tartottak. ### Falling Into Infinity, projektezés (1997–1999) A következő album előtt a zenekar váratlan falakba ütközött a kiadó részéről: az EastWest megpróbálta a csapatot zeneileg egy fogyaszthatóbb, eladhatóbb irányba terelni, rövidebb és kevésbé komplex dalok segítségével, többek közt Desmond Child rockproducer bevonásával. Desmond Child a Bon Jovinak írt dalai révén lett ismert, de később többek között az Aerosmith, a Kiss, Steve Vai, Michael Bolton és Bonnie Tyler számára is dolgozott. Az együttes engedett a nyomásnak, nekik is céljuk volt, hogy még népszerűbbek legyenek: „Remélem növelni tudjuk a népszerűségünket az USA-ban és Angliában is, most ez az elsődleges szempont” – nyilatkozta Derek Sherinian. A készülődő nagylemez munkálatai a New York-i Avatar stúdióban zajlottak 1997. június 2-ától július 30-ig. A produceri teendőket ezúttal Kevin Shirley-re bízták. Eredetileg több mint 140 percnyi anyag állt össze, a kiadó azonban elvetette egy dupla CD-s kiadás ötletét, csakúgy mint LaBrie, aki szintén úgy érezte, hogy csak egy korongot kellene kiadniuk. A fel nem használt dalok később a The Falling into Infinity Demos kiadványon jelentek meg. Az album Falling into Infinity címmel jelent meg 1997. szeptember 23-án, kislemezként pedig a Hollow Yearst adták ki. A lemez a korábbiaknál populárisabb, könnyebben befogadható alkotás lett, de továbbra is megtartva a rájuk jellemző progresszivitást. A You Not Me című pop-rock dal az Amerikai Egyesült Államokban igen sikeres lett, a rajongókat viszont elidegenítette. Sok rajongó úgy vélte, hogy az olyan dalok, mint a You Not Me vagy a Hollow Years egy új, mainstream hangzású Dream Theatert mutat. A lemez a Billboard 200-as listáján 52. helyezett lett, míg Angliában csak a 163. volt. Az album mind kritikailag, mind kereskedelmileg megbukott. Megítélése az évek múlásával azonban fokozatosan nagyobb megbecsülésnek örvendett a fanatikus rajongók körében. A lemezt újabb hosszú turné követte (Touring Into Infinity), melynek során a zenekar először látogatott el Magyarországra. A monumentális turné 1998. szeptember 26-áig tartott, és egy 19 állomásos amerikai fellépéssorozat keretében a Deep Purple és az Emerson, Lake & Palmer előtt léphettek színpadra. Az együttes az album fogadtatását csalódásként élte meg, és elhatározták, hogy többé nem engednek semmilyen külső kiadói nyomásnak. A csapat frusztráltságát jól jelzi, hogy Portnoy ekkor már az együttes feloszlatásán gondolkodott, bár ezt csak évekkel később ismerte be. A Falling into Infinity turnéját egy 2 CD-ből álló koncertlemez, a Once in a LIVEtime örökítette meg, amely 1998. október 27-én jelent meg. Ezt követően egy videókazetta is napvilágot látott, amely elsősorban a Touring Into Infinity turnét volt hivatott dokumentálni, de az Awake turnéról is kerültek rá felvételek. A 5 Years in a LIVEtime című VHS ezenkívül a Lie, a The Silent Man és a Hollow Years videóklipjeit is tartalmazza, továbbá egy 1995-ös koncert feldolgozása is helyet kapott rajta, kiegészítve az utóbbi öt év történéseivel. A turné után Petrucci és Portnoy a Magna Carta Records felkérésének eleget téve a King Crimsonból jól ismert Tony Levinhez és a Dregsszel azóta már nem turnézó Jordan Rudesshez csatlakozva megalapította a Liquid Tension Experiment nevű instrumentális-progresszív formációt. A projekt első albuma a Liquid Tension Experiment 1998 márciusában jelent meg. Az anyagon legfőképpen a zenészek virtuóz, dzsemszerű játéka a domináns, amit a jazz és a progresszív metál ötvözeteként lehet jellemezni. A folytatás Liquid Tension Experiment 2 címmel 1999 júniusában látott napvilágot. A projekt utolsó albuma Spontaneous Combustion címmel 2007-ben jelent meg, amelyen Petrucci már nem szerepelt, ezért a Liquid Trio Experiment nevet használták. Az albumok lelkes fogadtatásban részesültek a rajongók körében, egyúttal fontos meghatározói is a Rudess-szel megerősített későbbi Dream Theater-albumoknak. A projekt sikerét látva Rudess végül meghívást kapott a Dream Theater billentyűs posztjára – ez azonban Sherinian kényszerű távozásával járt. Rudess elfogadta az ajánlatot, így kialakult egy stabil, több mint tíz évig működő felállás. Derek Sherinian ezt követően a szólókarrierjére koncentrált, de számos lemezen is felbukkant vendégként. Ezenkívül megalapította a progresszív-modern jazzfúziós zene egyik alappillérének számító Planet X-et. A Liquid Tension Experiment fellépéseket is elvállalt, melyet további projektek, vendégszereplések követtek. Petrucci, LaBrie és Sherinian felbukkantak az Explorers Club formációban, ahol számos ismert zenész (Trent és Wayne Gardner, Terry Bozzio, Billy Sheenan, Brad Kaiser, D.C. Cooper, Brett Douglas, Matt Bradley, Steve Howe, James Murphy stb.) fogott össze. John Myung és Sherinian a King’s X gitárosával, Ty Taborral megalapította a Platypust. Később több projekt is létrejött, többek között a John Myung-féle Jelly Jam, a LaBrie által alapított Mullmuzzler (amely később már az énekes nevét viselte), vagy a Portnoy szervezte Transatlantic. Ez utóbbi formációban a Spock’s Beard billentyűs-énekese Neal Morse, a The Flower Kings gitárosa Roine Stolt és Pete Trewavas, a Marillion basszusgitárosa jött össze Portnoyjal. A projektek közül megemlítendő még az OSI, amelyben Mike Portnoy zenél az egykori Dream Theater-tag Kevin Moore és Jim Matheos (Fates Warning) társaságában, továbbá a LaBrie által összeállított Frameshift. ### Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory (1999–2001) A csapat ismét stúdióba vonult, de ezúttal zeneileg szabad kezet kapott a kiadótól, amit az Images and Words egyik dalának, a Metropolis Part 1: The Miracle and the Sleeper folytatásával használtak ki. Ezt a folytatást a zenekar már a Falling Into Infinity idejében megírta, azonban a kiadó túl hosszúnak ítélte. A zenekar a 20 perces dalt végül egy komplett konceptalbummá fejlesztette, amelynek története a reinkarnáció és egy tragikus szerelmi háromszög körül forog. A lemez felvételei a New York-i BearTracks stúdióban zajlottak Terry Brown, Petrucci és Portnoy produceri közreműködésével. A felvételek 1999. február 8-ától júniusig tartottak. Az album végül 1999. október 26-án jelent meg Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory címmel, és hatalmas sikert aratott. A Billboard 200-as listáján a 73. helyig jutott, míg Angliában a 131. lett. Zeneileg egy változatos, dalközpontú, progresszív album született, melyet a kritikusok és a rajongók is kitörő lelkesedéssel fogadtak. A ProgArchives és az Allmusic négy és fél csillagot adott rá az ötből, míg a Sputnikmusic ötöt. Több kritikus a 20. századi rockzene egyik legjobb alkotásának tartja, ezenkívül a Queensrÿche Operation: Mindcrime és a Pink Floyd The Wall című albumai mellett a legjelentősebb konceptalbumnak nevezik. A lemezről a Through Her Eyes jelent meg kislemezként 2000. június 6-án. A zenekar ezután világ körüli turnéba kezdett, amelynek első koncertje Hamburgban volt 1999. november 8-án. A körút során, 2000. július 19-én, újra felléptek Magyarországon. A turnén előadták a teljes Metropolis, Pt.2: Scenes from a Memory albumot, s a koncerteken egy kivetítő segítségével nyomon lehetett követni az album történetét. A koncertek második felében improvizációk és a régebbi dalok kaptak helyet. A turné során a New York-i Roseland Ballroomban egy gigantikus, közel négyórás koncertet adtak (a koncert után Portnoy a színfalak mögött a kimerültségtől összeesett, és kis híján kórházba került). A speciális előadáson színészek és egy gospelkórus is színpadra lépett. A felvételt rögzítették, amely Metropolis 2000: Scenes from New York címmel 2001. április 21-én jelent meg DVD-formátumban. A videó kiadását problémák követték, ugyanis a PAL-verziós példányok komoly szinkronizációs hibával jelentek meg. A problémát egy új sorozat kiadásával oldották meg, amit Portnoy személyesen ellenőrzött. A Metropolis 2000: Scenes from New York DVD 2002-ben aranylemez lett. A DVD kiadását egy három CD-ből álló, némileg eltérő tartalmú koncertlemez megjelenése követte. A Live Scenes from New York című anyag a World Trade Center elleni merénylet napján, 2001. szeptember 11-én jelent meg. Az album borítóján egy almára módosított „drótos szív” logó volt látható, amelynek tetején New York felhőkarcolói lángokban álltak (köztük a WTC tornyai is). Az ismert tragédia után a kiadó kénytelen volt a borítót újratervezni, az albumot pedig újra kiadni. Ennek ellenére elenyésző számban az eredeti borítóval megjelent példányok is maradtak, amelyek ma már a gyűjtők kincsei közé tartoznak. A koncertlemez producere Kevin Shirley volt, és a 120. helyezést érte el a Billboard listáján. ### Six Degrees of Inner Turbulence, Train of Thought (2002–2004) A Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory album és a lemezbemutató turné hatalmas sikere után a zenekar végül engedélyt kapott egy dupla album kiadására. Hatodik stúdióalbumuk felvételeit újra a BearTracks stúdióban kezdték meg 2001. március 12-én. Az anyagot augusztusban fejezték be, a produceri munkálatokat ezúttal John Petrucci és Mike Portnoy végezte. Innentől kezdve egészen 2010-ig minden kiadványuknak ők ketten voltak a producerei. A 2002. január 29-én Six Degrees of Inner Turbulence címmel megjelenő album egy két CD-ből álló konceptlemez lett. A második korongon egyetlen 42 perces dal szerepel, a Six Degrees of Inner Turbulence, amely hat lelki sérültön keresztül taglalja a belső zűrzavar hat fokozatát. Az album zeneileg az egyik legváltozatosabb alkotásuk lett, melyen nagy hangsúly helyeződött a kísérletező, borult hangulatú témákra. Egyes rajongóknak ezért nem nyerte el teljes mértékben a tetszését, a többség azonban igen pozitív fogadtatásban részesítette. Egyesek egyenesen a legjobb Dream Theater-albumnak kiáltották ki. A kritikusok szintén jól fogadták az albumot, az AllMusic négy, míg a Sputnikmusic négy és fél csillagot adott rá. Az album a Billboard 200-as listán a 46. helyet szerezte meg, míg a Billboard Internet Chartson az első lett. A korábbi sikertelen kislemezek miatt erről az albumról nem adtak ki egyetlen dalt sem. A lemezt a World Turbulence Tour elnevezésű turné népszerűsítette, amelynek során 2002. június 29-én hazánkban is felléptek, a Petőfi Csarnokban. A turné nyitókoncertje 2002. január 19-én New Yorkban volt, a zárókoncert pedig Isztambulban, 2002. november 8-án. A február 19-i spanyolországi koncerten teljes egészében előadták a Master of Puppets című Metallica-albumot, október 24-én Párizsban pedig az Iron Maiden The Number of the Beast című lemezét adták elő teljes terjedelmében. Később az évek folyamán sorra került még a Pink Floyd The Dark Side of the Moon és a Deep Purple Made in Japan című lemeze is. Ezeknek a speciális esteknek a felvételeit később Portnoy Ytsejamrecords nevű kiadója jelentette meg az Official Bootleg sorozat részeként. A koncertek nyitózenekara több alkalommal is a svéd Pain of Salvation volt. A turné végeztével, a projektjeik mellett, a következő album munkálatainak is nekiláttak a Glen Cove-i Cove City Sound és a Pie stúdiókban. A felvételeket megszakította egy nyári amerikai turné a Fates Warning és a Queensrÿche zenekarokkal. A koncertek fináléjában a Queensrÿche és a Dream Theater együtt lépett színpadra, hogy klasszikus dalok feldolgozásait adják elő (például Won't Get Fooled Again – The Who). A nagy sikerű turné végeztével visszatértek a stúdióba, és szeptemberre be is fejezték a készülődő albumot. A Train of Thought címet kapott lemez 2003. november 11-én került a boltok polcaira. Az album stílusa szokatlan fordulatot vett: a Train of Thought egy karcos, súlyos, sötét és kevésbé dallamos, klasszikusmetál-felépítésű album lett. A lemez az együttes legkeményebb alkotása, ugyanakkor a rájuk jellemző progresszív megközelítés és epikusság továbbra is megmaradt. A zenekar állítása szerint csupán három hét alatt írták meg az egész albumot, és bár sok rajongó tiltakozott a radikális váltás ellen, a rajongótábor jelentősen kibővült, hiszen sok olyan metálrajongó kapta fel a fejét az album hallatán, akiknek a korábbi Dream Theater-munkák túl bonyolultak voltak. Csakúgy, mint a rajongók többsége, a kritikusok is pozitívan fogadták a lemezt, az AllMusic például négy és fél csillaggal jutalmazta. Az anyagról az As I Am dal jelent meg kislemezen, 2003. október 29-én. Az album kiszélesítette híveik táborát, így kereskedelmileg sikeres lett. A Billboard 200-as listáján az 53. helyig jutott, míg Angliában a 146. lett. Az album világ körüli turnéja augusztus 17-én vette kezdetét az Amerikai Egyesült Államokban, ahol nagy példaképeik, a Yes előtt léphettek fel. 2004-ben megjelent a korábban csak videókazettán kapható Images and Words: Live in Tokyo és 5 Years in a Livetime dupla DVD-formátumban. 2004. március 6-án a When Dream and Day Unite album 15. évfordulója alkalmából egy Los Angeles-i koncerten a teljes lemezt előadták. A ráadásban Charlie Dominici és Derek Sherinian is színpadra lépett, előbbi a To Live Forever és a Metropolis Pt. 1 dalokban James LaBrie-vel énekelt duettet. A Train of Thought lemez nagy sikerű turnéját a három CD-ből álló Live at Budokan koncertlemez örökítette meg. A felvételek 2004. április 26-án a tokiói Budokan Hallban kerültek rögzítésre. A felvétel DVD-n is napvilágot látott, amelyen a koncert képanyagán kívül további extrák (Jordan Rudess és John Petrucci hangszerbemutatók, dokumentumfilm a turnéról, dobszóló stb.) is helyet kaptak. A Live at Budokant az egyik legjobb progresszívmetál-koncertalbumként szokás számon tartani. A DVD-verzió két hónap alatt platina státuszt ért el az USA-ban. ### Octavarium, Score (2005–2006) A turnézás befejezése után, 2005-ben, az együttes a New York-i The Hit Factory stúdióba vonult rögzíteni következő albumát. A felvételek idején kiderült, hogy a stúdió utolsó kiadványa készül, mivel a The Hit Factory az album elkészülése után örökre bezárt. A lemez felvételei 2004 novemberétől 2005 februárjáig tartottak. Az Octavarium névre keresztelt album 2005. június 7-én jelent meg. A lemez, bár valamennyire visszatért a dallamosabb stílushoz, jóval könnyebb stílusú dalokat tartalmazott, valamint egy 24 perces zárótételt is, amely, mint az album többi része, rengeteg rejtett utalást tartalmaz, elsősorban az 5-ös és 8-as számokra, valamint az élet folyamatos, ciklikus ismétlődéseire: az Octavarium az együttes 8. lemeze, 8 dalt tartalmaz (A Six Degrees a 6. volt és 6 dalt tartalmazott, valamint a címben a Six jelentése hat, a Train of Thought a 7. volt és 7 dalt tartalmazott), a Dream Theater öttagú, de összesen 8 tagja volt, 1985-ben alakult, 8 albuma és 5 koncertlemeze jelent meg stb. Az album az elődjénél rockosabb megközelítést tükrözött, továbbá a progresszív rock is dominánsabb szerepet kapott. Az album igen megosztotta a rajongótábort, sokaknak csalódást okozott. Egyesek azt kifogásolták, hogy nem hozott jelentős újdonságot korábbi lemezeikhez képest. További kritikák érték az anyagot azzal kapcsolatban is, hogy egyes dalok túlzottan hasonlítottak más előadók stílusára. Az I Walk Beside You egy U2-albumra is felfért volna, míg a Never Enough a Muse Stockholm Syndrome dalára hasonlít. Az album kritikai megítélése vegyes volt, az Allmusic három és fél, míg a Sputnikmusic négy és fél csillagot adott rá. Az album a Billboard 200-as listáján a 36. helyig jutott, ezenkívül tizenegy európai ország lemezeladási listáján bekerült a Top 20-ba (csakúgy, mint Japánban és Kanadában). Az album turnéja 2005. június 10-én vette kezdetét Svédországban, és július 3-án Isztambulban végződött. A turné során immár negyedszer látogattak Magyarországra (2005. június 14.), nagy sikerű koncertet adva a Petőfi Csarnokban. Ezt követően 2005 nyarán csatlakoztak a Megadethből ismert Dave Mustaine által szervezett Gigantour koncertsorozathoz. Az amerikai koncertekből álló turnén főzenekarként léptek fel a Megadeth mellett. Az előzenekarok a Fear Factory, a Nevermore és a Symphony X voltak. A 2005. augusztus 2-án Dallasban adott koncerten a Pantera egykori gitárosának, Dimebag Darrellnek az emlékére előadták a Cemetery Gates-t. A dal előadása alatt Russell Allen (Symphony X-énekes), Burton C. Bell (Fear Factory-énekes) és Dave Mustaine (Megadeth-énekes/gitáros) is csatlakozott a zenekarhoz. A Gigantour után tovább folytatódott az önálló turné. A 2006-os észak-amerikai turné végállomása április 1-jén a New York-i Radio City Music Hall koncerttermében tartott nagyszabású finálé volt, amelyen 20 éves fennállását ünnepelve, szimfonikus zenekarral kibővülve játszott az együttes. Az előadás felvétele 2006. augusztus 29-én Score címmel jelent meg három CD-n és két DVD-n. A DVD-n a koncert képfelvétele mellett helyet kapott egy 1 órás The Score So Far... című dokumentumfilm is, amelyben a zenekar tagjai elmesélik az együttes történetét. A Score-t a Rhino Records jelentette meg. A DVD-változat rögtön a DVD-eladásilisták élére ugrott, és hamar platinalemez lett. 2006 decemberében egy hétállomásos dél-amerikai turnét bonyolítottak le, amelynek chilei állomásán rajongó előtt léptek fel. ### Systematic Chaos (2007–2008) 2007-ben kiadót váltott a zenekar, és átszerződtek a Roadrunner Recordshoz. Következő albumuk munkálatai a New York-i Avatar stúdióban kezdődtek 2006 szeptemberében. A felvételek 2007 februárjáig tartottak, az album pedig Systematic Chaos címmel jelent meg 2007. június 4-én. A lemez ismét egy súlyos, metalos zenekart mutatott, hosszas epikus dalokkal. Az album fogadtatása vegyes volt, sok kritikus és rajongó szerint a számok jellegtelenek és ötlettelenek lettek. A Constant Motion című darabot sokan Metallica-utánérzésnek tartják, ám ezt megcáfolja az a korábban már említett tény, hogy a zenekar előszeretettel merít mindenféle rétegből, és ebből alakul ki sajátos zenéje. A szakértők szerint Rudess játéka is kiüresedett, és úgy vélekedtek, hogy a zenekarnak 2–3 éves pihenőt kellene tartania, amíg feltöltődnek ötletekkel. A fanatikus rajongók azonban kedvelték a lemezt, az Allmusic is viszonylag erősen közepes, három és fél csillaggal jutalmazta. A Warner Music Group kiadói csoport tagjaként működő Roadrunner hatékony promóciójának köszönhetően az album sikeres lett, a Billboard 200-as listán a 19. helyig jutott, ami a zenekar addigi történetének legjobb pozíciója volt az Amerikai Egyesült Államok területén. Az együttes a CD megjelenésének másnapján viszonylag rövid, alig 2 órás koncertet adott a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. Ötödször léptek fel Magyarországon, az előzenekar pedig a Dream Theater korábbi énekesének Dominici nevű saját csapata volt. Az albumról a Constant Motion és a Forsaken dalokat adták ki kislemezen, amelyekre videóklipet is készítettek. A lemeznek megjelent egy limitált példányszámú változata is bónusz DVD-vel, mely az album 5.1-es surround hangzású verzióját tartalmazza egy 90 perces dokumentumfilm mellett, amely a lemez elkészítését dokumentálja. 2007-ben megjelent a Lifting Shadows című Dream Theater könyv, amely a zenekar első húsz évét dolgozza fel. A könyv frissített és bővített kiadása 2009-ben jelent meg. 2007 folyamán kezdetét vette a The 2007/2008 Chaos in Motion World Tour elnevezésű turné, mely Olaszországban startolt. A Gods of Metal fesztiválon adott (2007. június 3.) koncerten a 15 éves jubileum alkalmából előadták a teljes Images and Words albumot. Június 17-én a holland Fields Of Rock Festivalon léptek fel. A fellépést további európai fesztiválokon való szereplés követte, többek között a brit Downloadon és a francia Hellfest Summer Open Airen. Ez utóbbin a Megadeth, a Korn, a Mastodon és a Slayer zenekarokkal léptek fel. Július 24-én Észak-Amerikában (San Diego) folytatódott a turné, majd 26-án Philadelphiában léptek fel. A koncertek előzenekara a Redemption és az Into Eternity volt, de egyes helyeken a Between the Buried and Me, a Mastodon és az Opeth is fellépett előttük. A Chaos in Motion turné hátralévő része ázsiai, dél-amerikai, és első alkalommal ausztráliai koncerteket foglalt magában. 2008\. április 1-jén megjelent a Greatest Hit (...and 21 Other Pretty Cool Songs) című válogatásalbum, amelyet a zenekar korábbi kiadója, az Atlantic Records dobott piacra. A kiadvány így értelemszerűen az 1991 és 2005 között megjelent stúdióalbumokról válogat. A dupla CD első részén a keményebb dalok hallhatók, míg a másodikon a balladák sorakoznak időrendben. A kiadvány a 122. helyezést érte el a Billboard 200-as listáján. Az album érdekességét az Images and Words lemezről származó remixelt számok, valamint azok a dalváltozatok adják, amelyek korábban csak kislemezen jelentek meg. A válogatásalbum kiadása után egy újabb, Progressive Nation 2008 nevű turné vette kezdetét. A körút folyamán több olyan városban is felléptek, ahol már hosszú évek óta, vagy még sohasem adtak koncertet (például Vancouver). A turné során több alkalommal is előadták a teljes Images and Words albumot. Miután a turné véget ért 2008. szeptember 30-án megjelent egy Chaos in Motion 2007–2008 című, két DVD-t tartalmazó kiadvány. A koncertfelvételt a Chaos in Motion turné különböző állomásairól vágták össze, mintegy 180 percben. A bónuszok között videóklipek, fotógaléria, animációs filmek és egy 90 perces dokumentumfilm is helyet kapott. A kiadványnak megjelent egy speciális változata is, amely a két DVD mellett három CD-t foglal magában, a koncertfelvétel hanganyagával. Ez a speciális verzió csak 5000 példányban jelent meg. ### Black Clouds & Silver Linings (2009–2011) 2008 októberében stúdióba vonultak rögzíteni következő albumukat. A felvételekre az Avatar stúdióban (New York) került sor, melyek 2009 márciusában fejeződtek be. A lemez megjelenését az A Rite of Passage című kislemez előzte meg 2009. május 11-én. Az album Black Clouds & Silver Linings címmel 2009. június 23-án jelent meg a Roadrunner gondozásában. A lemez három különböző formátumban is napvilágot látott: a hagyományos CD mellett, egy három CD-t tartalmazó speciális változat, valamint egy 3CD+DVD+2LP összeállítású boxszet. A három CD-s verzió második korongján feldolgozások kaptak helyet olyan előadóktól, mint a Rainbow, a Queen, a Dixie Dregs, a Zebra, a King Crimson és az Iron Maiden. A harmadik lemez az új dalok instrumentális változatát tartalmazza. A The Shattered Fortress című dal három tételében lezárásra kerül az a „12-lépéses szvit”, amely a Six Degrees of Inner Turbulence albumon kezdődött el, és Portnoy alkoholizmushoz fűződő viszonyát dolgozza fel. A dobos a The Best of Times című dalt apja emlékére írta, aki a felvételek közben rákban hunyt el. A Black Clouds & Silver Linings sötét hangulatú, súlyos és monumentális dalai a kritika és a rajongók tetszését is elnyerték, a Sputnikmusic és az Allmusic is négy csillagot adott rá. Az album a Billboard 200 toplistáján a 6. helyre került a megjelenése hetében, és darab fogyott belőle. Korábban egyetlen albumuk sem fogyott ilyen jól megjelenésének hetében. Ezenkívül 15 országban is bekerült a Top 10-be. A lemez megjelenése után egy Progressive Nation 2009 elnevezésű turné vette kezdetét, amely Európában startolt az Opeth és az Unexpect előzenekarokkal. Az észak-amerikai turnékon a Zappa Plays Zappa és a Scale the Summit voltak a nyitózenekarok, majd az újabb európai körúton a Bigelf lépett fel előttük. Az észak-amerikai turnén eredetileg a Pain of Salvation és a Beardfish lett volna az előzenekar, de anyagi gondok miatt végül a Bigelf és a Scale the Summit lépett fel. A koncertek alkalmával gyakran felhangzott a Solitary Shell 13 perces változata, melyet szólókkal kibővítve adtak elő. A Chaos in Motion turnén a Surrounded dalt adták elő hasonló felfogásban, a torontói koncerten pedig a Rush Camera Eye című dalát adták elő, ráadásként. A lemezbemutató turnéval 2009. július 1-jén ellátogattak hazánkba is, de a korábbi magyarországi fellépéseikkel ellentétben ezúttal nem a Petőfi Csarnokban, hanem a jóval nagyobb befogadóképességű Papp László Budapest Sportarénában koncerteztek. 2009\. szeptember 15-én megjelent egy Wither című EP, amely a címadó dal háromféle verziója mellett a The Best of Times című számot is tartalmazza. 2009. november 12-én Mike Portnoy bejelentette, hogy stúdióba vonulnak, felvenni egy instrumentális dalt a God of War III videójáték EP-jéhez, a God of War: Blood & Metalhoz. A dal a Raw Dog címet kapta, melyet 2010. január 8-án kislemezen is kiadott a Roadrunner. Ez volt az első olyan alkalom, hogy az együttes egy külső projekt számára írt és adott ki dalt. A Raw Dogban Jordan Rudess egy különleges harpejji nevű hangszeren játszik, amit először ő szólaltatott meg kereskedelmi forgalomba került hanghordozón. 2009 decemberében Ausztráliában folytatódott a turné, ahol a Pain of Salvation volt az előzenekar. 2010 márciusában Dél-Amerikában adtak koncerteket, ahol a Bigelf volt a nyitózenekar. Egy kisebb szünetet követően 2010 nyarán az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában adtak koncerteket, az Iron Maiden vendégeként. James LaBrie egy 2010 júniusában adott interjúban kifejtette, hogy rövidebb pihenőidőszak után stúdióba vonulnak egy új lemez elkészítése céljából. 2010\. szeptember 8-án Mike Portnoy bejelentette, hogy kiszáll a zenekarból. Döntése hátterében az állt, hogy a többiekkel ellentétben több hónapos pihenőt akart tartani, az együttes azonban visszautasította a dobos javaslatát. Ezenkívül a személyes kapcsolatok megromlása is a kilépését erősítették, ugyanis Portnoy elmondása szerint már rég nem az az összetartás és csapatmunka jellemezte az együttest, mint korábban. Elmondása szerint az egyéb projektjeivel való közreműködést jobban élvezte, mint a Dream Theaterrel való munkát. James LaBrie 2010. október 8-án bejelentette, hogy már folynak a meghallgatások, és hét „világklasszis” dobost már le is teszteltek. Portnoy kilépése megdöbbentette a metalrajongókat, hiszen nemcsak az együttes dobosa volt, hanem az egyik fő dalszerzője, a zenekar vezetője, producere is többek között. Több rajongó is kételkedik abban, hogy majd valaki is hűen tudja interpretálni Portnoy legendásan komplex és egyéni dobstílusát. Távozása után az Avenged Sevenfold Nightmare című albumán dobolt, majd a lemez turnéján is részt vett. 2010 decemberében Mike Portnoy bejelentette, hogy ki akar békülni egykori társaival, és szívesen visszamenne zenekarába. A zenekar tagjai viszont ügyvédeiken keresztül visszautasították Portnoy javaslatát. Még ebben a hónapban kiderült, hogy a Dream Theater főzenekarként fog fellépni (a Judas Priest mellett) a nyáron megrendezésre kerülő londoni High Voltage Festivalon. Az év végén olyan hírek láttak napvilágot, hogy az egykori Paul Gilbert, Necrophagist, Kreator dobos Marco Minnemann lett Portnoy utódja. A híreket a zenekar azonban nem erősítette meg. ### Mike Mangini, A Dramatic Turn of Events (2011-2012) 2011-ben Mike Portnoytól további projektekkel kapcsolatos hírek jelentek meg. Felmerült a Symphony X énekesével, Russell Allennel készítendő közös album gondolata, de egy új projekt is megalakulófélben van, melyben Neal Morse, Steve Morse, Dave LaRue és Casey McPherson Portnoy zenésztársai. 2011 februárjában bejelentették, hogy a Dream Theater a nyár folyamán fellép a németországi Night of the Prog fesztiválon, további római, veronai, loreley-i és londoni koncertek mellett. Az ezekben a hetekben napvilágot látott hírekben még nem jelentették be, hogy a koncerteken ki fog dobolni. 2011. március 3-án John Petrucci Facebook-oldalán közzétette, hogy már megírták az új album dalait, és hamarosan stúdióba vonulnak, hogy rögzítsék őket. Portnoy távozását követően az együttes 2010 októberében kezdte meg a dobosjelöltek meghallgatását. 2011. január 3-án John Petrucci Twitteren tudatta a rajongókkal, hogy a zenekar stúdióba vonult egy még meg nem nevezett új dobossal. Két hónappal később a Facebook oldalán tette közzé a gitáros, hogy befejezték az új albumot, amely hamarosan megjelenik. A zenekar rajongótábora már türelmetlenül várta az új dobos bejelentését, ezért Petrucci 2011. március 17-én az alábbi nyilatkozatát tette közé: „Nagyra értékelem mindenki türelmét Portnoy utódjának bejelentésével kapcsolatban. Tudom, hogy már nagyon frusztráló, hogy meg kell várni a híreket, de mindenki biztos lehet benne, hogy a döntésünk senkinek nem fog csalódást okozni.” 2011\. április 21-én egy előzetest hoztak nyilvánosságra a The Spirit Carries On című dokumentumfilmből (amit a Metropolis Pt. 2: Scenes From a Memory albumon szereplő azonos című dalról neveztek el), amelyben bemutatták a hét dobosjelöltet: Mike Mangini, Virgil Donati, Marco Minnemann, Peter Wildoer, Thomas Lang, Derek Roddy és Aquiles Priester. Április 29-én a The Spirit Carries On Youtube-on közzétett harmadik és egyben utolsó epizódjában bejelentették, hogy a zenekar új dobosa Mike Mangini lett, aki korábban olyan zenekarokban dobolt, mint az Annihilator, az Extreme, vagy Steve Vai zenekara, illetve James LaBrie szólócsapatának is tagja. Emellett azon a Berklee College of Music zenei főiskolán oktat, ahonnan a Dream Theater 1985-ben elindult. 2011. június 7-én John Petrucci Twitteren és Facebook oldalán is tudatta a rajongókkal, hogy a készülődő lemez címe A Dramatic Turn of Events (Az események drámai fordulata) lesz. Másnap az album számlistáját tették közzé az érdeklődök számára. 2011 nyarán Európa területén indultak turnéra, melynek keretében augusztus 4-én a székesfehérvári Fezen fesztiválon is felléptek. 2011. június 28-ra készültek el az album maszterelési és keverési munkálatai, így másnap az interneten közzétették az On the Backs of Angels című számot. A dalt később 2011 novemberében Grammy-díjra jelölték a Best Hard Rock/Metal Performance kategóriában. 2011 szeptemberében olyan hírek láttak napvilágot, hogy Mike Portnoy beperelte egykori zenésztársait, mivel szerinte a Dream Theater nevet jogtalanul használják, és törvénysértő módon zárták ki a zenekarból. Az értesülések szerint Portnoy a keresetet még április 27-én nyújtotta be a bíróságnak. A hír napvilágra kerülésének másnapján Portnoy cáfolta a pereskedésről szóló értesüléseket. Nagy várakozás előzte meg az együttes tizenegyedik stúdióalbumát, amely 2011. szeptember 13-án A Dramatic Turn of Events címmel jelent meg a Roadrunner kiadó gondozásában. Az album producere egyedül John Petrucci volt, míg a keverést Andy Wallace hangmérnök végezte. Az anyag felvételei 2011 januárjától májusig tartottak a Long Islandben lévő Cove City Sound stúdióban. A Hugh Syme borítógrafikáját viselő album zeneileg az Images and Words korszakot is megidéző, az előző két albumnál dallamosabb, és kevésbé sötét/súlyos alkotás lett, tele lírai hangvétellel és instrumentális merengésekkel. LaBrie elmondása szerint hosszú idő óta először fordult az elő, hogy a lemezen mindenki önmagát adhatja. Ez hatványozottan igaz Jordan Rudessre, aki szólistaként és komponistaként is hangsúlyos szerepet kapott a lemezen. Az albumot, csakúgy mint a Train of Thought óta az összes lemezüket, néhány kritika önismétlőnek minősítette. A rajongók többsége pozitívan fogadta a lemezt, és a kritikák többsége is magas pontszámokkal jutalmazta. A Gazette az ötből négy pontot adott rá, és az egyik legjobb albumuknak nevezte. A Sea of Tranquility maximális ponttal jutalmazta, közel hibátlan mestermunkának nevezte, és véleménye szerint a 2011-es év egyik legjobb alkotása lett. A The AU Review oldalon szintén maximális pontszámot kapott, ahol a remekmű jelzővel illették a lemezt. Az AllMusic kritikusa Thom Jurek viszont csak három csillagot adott rá az ötből, és az albumot túl hosszúnak nevezte. Ezenkívül kifejtette, hogy a lemez távolról sem tökéletes, de van annyira jó, hogy a rajongók igényeit kielégítse. Az A Dramatic Turn of Events kereskedelmi téren is sikereket könyvelhetett el. Az Amerikai Egyesült Államokban példányban kelt el az első héten, ennek révén a Billboard 200 lista 8. helyére került. Az Egyesült Királyság lemezeladási listáján a 17. helyet érte el, míg Olaszországban a 3., Finnországban pedig az első lett. Ezenkívül még több országban is bekerült a top10 közé, többek között a MAHASZ albumlistájára is, ahol 6. helyezett lett. Az album kiadása után tovább folytatódott a 2011 nyarán kezdődött A Dramatic Turn of Events Tour elnevezésű turné, amely októberben és szeptemberben amerikai, kanadai és mexikói városokat érintett. A fellépések nyitóegyüttese a Trivium volt. 2012-ben Európában folytatódott a A Dramatic Turn of Events turnéja, melynek előzenekara a Periphery volt. A körút folyamán újra felléptek Magyarországon is, 2012. február 17-én a Papp László Budapest Sportarénában. 2012 áprilisától Ázsiában adtak koncerteket, ahol Andy McKee lépett fel előttük, majd Észak-Amerikában folytatódott a turné, ahol már a Crimson Projekct melegített a zenekar előtt. A körút utolsó koncertjeire Dél-Amerikában került sor, mely során augusztus 19-én és 20-án Buenos Airesben léptek fel. Ezeket az előadásokat rögzítette a zenekar az Over the Edge Productions számára, majd Live at Luna Park címmel publikálták őket hat hónappal később. A felvételek DVD, Blu-Ray és CD formátumokban jelentek meg az Eagle Rock Entertainment kiadónál, és pozitív kritikai visszhangban részesültek. Thom Jurek az AllMusic kritikusa 4 pontot adott rá az ötből, és egy dinamikus/ihletett koncertfelvételnek nevezte, amit minden rajongó számára kötelező birtokolni. Craig Hartranft a Dangerdog Music Reviews publicistája maximális ponttal jutalmazta, és kifejtette, hogy a zenészek teljesítménye "félelmetes", míg a négy darabos vonósnégyessel kiegészített akusztikus szett meghatóan lenyűgöző. 2012 decemberében újra aláírták a Roadrunner Records kiadóval való együttműködési szerződésüket. ### Dream Theater album, The Astonishing (2013-2018) A A Dramatic Turn of Events tour közben már elkezdték gyűjteni az új ötleteiket, melyek nagyrészét fel is jegyzett a zenekar a készülő lemezhez. Főleg John Petrucci hozott kellő mennyiségű anyagot, amelyet önállóan írt. A turné lezárását követően a zenekar egy szünetet tartott, de hamarosan folytatták az írást és 2013 elején stúdióba vonultak. A felvételek januártól májusig tartottak a New York államban található Glen Cove városban. A Cove City Sound Studiosban elkészült anyag produceri munkálatait John Petrucci látta el, míg a borítót Hugh Syme készítette. Lemezelőzetesként a The Enemy Inside és az Along for the Ride dalokat adták ki kislemezen, majd később a The Looking Glass is megjelent önállóan. A "The Enemy Inside" című dalt később, 2014-ben Grammy-díjra jelölték a Best Metal Performance kategóriában. Az album végül a zenekar nevét viselve Dream Theater címmel jelent meg 2013. szeptember 23-án. Az album promóciós interjúiban John Petrucci és James LaBrie is úgy nyilatkozott, hogy azért kapta a lemez a zenekar nevét, mert a dalok teljes mértékben megegyeznek azzal, amit a zenekar képvisel. A kritikusok és a rajongók viszont egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy az album a A Dramatic Turn of Events által megkezdett hard rockosabb utat viszi tovább. Az anyag az addigi legkönnyebben befogadható, legkevésbé komplex és nehéz lemeze lett a zenekarnak. A dalok felépítése "légiesebb" és "szellősebb" mint korábban (ezáltal a metal is némileg háttérbe szorult), illetve a hangszeres részek is visszafogottabbak. Ez alól csak az instrumentális Enigma Machine, és a záró 22 perces Illumination Theory képez kivételt. A rajongókat megosztotta az album, míg a kritikák többsége pozitív recenziókat hozott le róla. Az Allmusic írója Thom Jurek dicsérte a Richard Chycki által kevert dinamikus hangzást, illetve Mike Mangini játékát is, aki itt már a kreatív munkába is belefolyt. Hozzátette a 4 csillag mellé, hogy az album a zenekar egyik legjobbja, amely megfelel a rajongói elvárásoknak, ugyanakkor ki is terjeszti a progresszív metal határait. A legtöbb kritikus az "Illumination Theory" dalt dicsérte a leginkább, melyet a Revolver magazin lenyűgözően ambiciózusnak nevezett. A kritikusok kedvezően reagáltak a Dream Theater azon törekvésére, hogy tömör dalokat írjanak. A Loudwire 4 és fél pontot adott rá, és úgy fogalmazott, hogy olyan elegáns dallamokat írtak, amelyekkel azonnal elcsábíthatják az olyan hallgatókat is, akik nem feltétlenül tartoznak a rajongók közé. Ezáltal még tovább szélesíthetik hallgatóságuk táborát. Az RTÉ.ie rugalmas és alázatos anyagnak írta le, amely az AORtól kezdve a balladákon és a klasszikus zenén át a thrash metalig sok zenei elemet vonultat fel. A Sputnikmusic is pozitív áttekintést közölt, bár hozzátette, hogy az album nagyrésze már "ismerősnek hat", de még így is jobb mint az utóbbi produkcióik. A Popmatters viszont 10/3-ra lehúzta a lemezt, és kifogásolta az együttes kreativitási képességeit: Míg korábban azt lehetett érezni, hogy a zenekar korlátjai végtelenek, most azt, hogy már nem kínálnak semmi újdonsággal. A Dream Theater kereskedelmi téren is hozta az elvárható eladásokat. Amerikában 34 ezer példány fogyott belőle az első héten, így a 7. helyre került a Billboard 200 listán. Ezenkívül további 24 országban került be a Top 10 legjobb közé, beleértve Japán, Németország, Argentína, Hollandia, Finnország, Olaszország, Svájc, Kanada, Dánia, Norvégia, Ausztrália országokat is. 2013. december 25-én 06:00 órától ünnepi ajándékként egy ingyenes elektronikus 2 CD-s koncertfelvételt tettek elérhetővé, amelyet FLAC formátumban BitTorrenten keresztül lehetett beszerezni. A kiadás dátuma és időpontja az 1994-es, 6:00-es dalra utal. A koncert egy 2012. július 19-i felvételt tartalmazott, ahol a King Crimson 21st Century Schizoid Man dalát is előadták, de ezt a velük turnézó Crimson Projekctre való tekintettel, szerzői jogi megfontolásból nem rakták fel rá. 2014. január 15-től turnéra indultak, amely az Along for the Ride Tour néven futott és októberig eltartott érintve Észak és Dél-Amerikát, Ázsiát, Ausztráliát és Európát. 2014. július 8-án egy The Studio Albums 1992–2011 című 11 CD-s Box-set jelent meg, tartalmazva az együttes stúdióalbumait 1992-től 2011-ig. Szeptember 30-án a turnét dokumentálva, egy újabb koncertfelvételt adtak ki Breaking the Fourth Wall címmel. Az előadást 2014. március 25-én rögzítették a The Boston Opera Houseban, és DVD, Blu-Ray valamint 3CD verzióban is beszerezhető. A turné második szakaszától, Eren Başbuğ rendezésében a Berklee College of Music nagyzenekar és kórus együttese is fellépett a zenekarral közösen, mely a koncertanyagon is hallható/látható. A turné lebonyolításakor 20 éves évfordulóját ünnepelte az Awake, így a koncertek második felét ezen album szerzeményei tették ki. Beleértve a "Space-Dye Vest" című dalt is, amelyet korábban soha nem adtak elő élőben. Ezenkívül a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory albumról is felcsendültek dalok az újak mellett, mivel ennek pedig kiadásának 15. évfordulója volt. 2014\. január 16-án John Petrucci elárulta, hogy már a 13. albumhoz elkezdte gyártani az ötleteit. Az interjú során kifejtette, hogy pályafutása során mindig lehetősége van arra hogy minden alkalommal valami újat csinálhasson. El szokott gondolkodni, hogy mit tehetne másképp. Elmagyarázta, hogy minden albumnak van egy története, és folyamatosan új lehetősége van arra, hogy valóban elégedett legyen. 2015 januárjában stúdióban vonultak, ahol egészen júniusig dolgoztak, majd félbeszakították a munkát. Nyáron 30 éves fennállásuk alkalmából újra turnéra indultak, amely 30th Anniversary Tour néven 25 európai fellépést foglalt magába. Ennek végeztével befejezték a stúdiómunkákat, mely szeptemberben ért véget. A producer John Petrucci volt, a hangmérnök pedig továbbra is Richard Chycki maradt. A felvételek a korábbi Cove City Sound Studios (Glen Cove, New York) mellett, ezúttal Torontoban (Street of Dreams stúdió) illetve Prágában (CNSO stúdió) is folytak. Lemezelőzetesként a The Gift of Music és a Moment of Betrayal című dalokat mutatták be, majd 2016. január 29-én The Astonishing címmel az album is megjelent a Roadrunner kiadásában. Később még a Lzzy Hale vendégeskedésével készült Our New World is kijött külön. A The Astonishing egy 34 tételt felvonultató, 2 CD-s konceptalbum lett rock-opera illetve musical-szerűen kiegészülve szimfonikus zenekarral (Prágai Szimfonikus Zenekar) és kórussal. Az album története egy olyan fantasy/sci-fi köntösbe bújtatott jövőben (Amerikában) játszódik, amelyben a társadalom el van myomva a birodalom által. Egy karakterekkel kidolgozott fiktív lázadó szövetség, azonban nem hagyja magát és meg akarja semmisíteni "Amerika Nagy Északi Birodalmát", a zene mágikus erejét felhasználva. Petrucci azt nyilatkozta, hogy nem egy sima koncept-lemezben gondolkodtam, hanem valami olyasmiben, amihez teljes előadást lehet kapcsolni, hogy minden elem a helyére kerüljön, egy ilyet mindig a sztorinak kell vinnie magával. Vagyis kellett egy történetvonal, egy helyszín, karakterek, térképek, minden. Jordannel úgy írtuk meg az anyagot, hogy tényleg egyfajta progresszív metal filmzene legyen a sztorihoz. Aztán amikor elkészültünk, megmutattuk a végeredményt David Campbell karmesternek, aki nagyzenekari hangszerelésekkel is foglalkozik, őt is bevontuk a munkába. A szövegeket is dalról-dalra, karakterről-karakterre haladva raktam össze. Tényleg mindenre nagyon alaposan odafigyeltünk, legyen szó a borítóról, a térképről, a városokról, utakról. A monumentális album jelentős változásokat hozott zeneileg a korábbi munkáikhoz képest. A védjegyüknek számító virtuózitás és technikás hangszerkezelés háttérbe szorult, és elsősorban az ének és a dallamok lettek a központi szerepben. A kíséretben fontos szerepet kap a zongora, az akusztikis gitár, megfejelve a vonósok, a fúvósok és a kórus hangjaival. Stílusilag a progresszív rock mellett komolyzene, filmzene, dixieland, country, – nagyon primitív – jazz-rock részek, illetve elektronikus zajok is felvonulnak. A "The Astonishing" a Dream Theater egyik legérdekesebb alkotása lett, ezáltal még soha sem volt a rajongók körében ennyire megosztó egy albumuk sem. Nagyrészt elmondható, hogy a többségnek csalódást okozott a lemez, főleg annak hosszúsága és sematikussága miatt. Sokan vélik úgy, hogy nélkülözi a drámaiságot és tele van pakolva egyforma ívású ömlengős-epikus dalokkal, ezáltal nem tudja fenntartani az érdeklődést. A kritikusokat viszont sikerült meggyőzniük, mivel megjelenésekor csupa pozitív recenziókat írtak a sajtóban. Az AllMusic kritikusa Thom Jurek ötből négy pontot adott rá, és azt írta hogy a dallamok gyönyörűen ki vannak dolgozva, míg a zene és a történet egyaránt igényes. A lemez egy magával ragadó grandiózus rockopera, amit egyedül érdemes meghallgatni teljes egészében. A Rolling Stone 3 és felet adott rá, és véleménye szerint nem fog tetszeni minden rajongónak, viszont elismeri a zenekar törekvését és bátorságát. A Loudwire szintén támogatta a zenekar egyedülálló megközelítését, a Consequence of Sound pedig szintén pozítivat írt, bár a történetet "nagyon butának" nevezte. Ezzel szemben a Record Collector a történetmesélést "zökkenőmentesnek" nyilvánította. Az RTÉ.ie "remek szórakozásként" írta le az anyagot, bár hozzátette, hogy az indítása előtt készüljünk fel, mert ehhez képest az Iron Maiden 92 perces dupla The Book of Souls albuma olyan mint egy Ramones felvétel. A legtöbb írás külön kiemelte James Labrie teljesítményét, mondván a különböző karakterekkel széles utat jár be hangjával, és mindvégig első osztályú előadást nyújt. Az album eladási szempontból is hozta a várt eredményeket. Amerikában és Angliában egyaránt a 11. helyre került, továbbá a legtöbb országban bekerült a Top10-be. A "The Astonishing" turnéja 2016 februárjától decemberéig tartott 94 fellépéssel, Európában illetve Észak és Dél-Amerikában. A kétfelvonásos koncerteken a teljes albumot előadták, majd egy szünetet követően a régi dalok kerültek sorra. Az anyag történetét vizuálisan is megjelenítették a zenekar mögötti háttérvásznon. A turné során felléptek a patinás Radio City Music Hallban (New York) is. Egy hónapnyi szünet után újabb turné vette kezdetét, amellyel viszont már Óceánia, és Ázsia is érintve lett Európa és Észak-Amerika mellett. Ez a koncertsorozat Images, Words & Beyond néven futott, amely során a teljes Images and Words albumot is előadták, annak 25 éves évfordulójának apropójából. Ezenkívül az A Change of Seasons is elhangzott teljes egészében a koncerteken, mivel ezt is akkoriban írta az együttes. A turné egészen 2017 decemberéig eltartott. Ez idő alatt már felmerült a következő anyag gondolata is. Labrie 2017 májusában a Rockbook egyik interjújában úgy nyilatkozott, hogy "Nagyon fontos számunkra, hogy az új album a legjobb erőfeszítésünk legyen, az akik ebben a pillanatban vagyunk. 2017 decemberében a Dream Theater bejelentette, hogy világszerte hosszú távú szerződést köt a Sonyval, miután a Roadrunnerrel nem kívánnak tovább együtt dolgozni. Az albumok terjesztése a Sony istállóhoz tartozó, progresszív stílusú zenékre szakosodott Inside Out kiadón keresztül valósul majd meg. Petrucci a Loudwire-vel készített interjúban feltárta, hogy az album nem érkezik meg 2019 előtt. A tizennegyedik album írási folyamata 2018. június 11-én kezdődött és 2018. július 10-én fejeződött be. Az anyagon együtt dolgozott a zenekar, és Petrucci, Labrie, Myung mellett első alkalommal Mangini is hozott dalszövegeket. A zenekar "Alternative Reality Game" nevű online játék keretében "kincskeresést" indított, ahol a résztvevők különböző nyomokat kerestek az interneten. A játék végső soron egy olyan webhelyre vezetett, amely az album távolságát az idő múlásával tárta fel. A webhely az album lemezborítóját is bemutatta, amely 2019 februárjában tervezett kiadást jelölt, valamint az észak-amerikai turné dátumait. 2018. november 6-án az Inside Out egyik sajtóközleménye megerősítette, hogy a Distance over Time névre keresztelt album 2019. február 22-én fog megjelenni. ### Distance over Time (2019-2020) A John Petrucci produceri munkájával elkészült Distance over Time felvételei Monticelloban (New York állam) található faházban, a Yonderbarn Studios-ban zajlottak, kivéve az éneket, amely a Midhurst-i (Kanada) Mixland Studios-ban. A terjedelmes és sokszínű "The Astonishing" lemez után úgy döntött a zenekar, hogy egy "feszes és koncentrált" albumot készít, amely súlyosabb hangzással rendelkezik, mint az elődje. A teljes album írási folyamata 18 napot vett igénybe, így a "Distance Over Time" az addigi leggyorsabban megírt albuma lett a zenekarnak. A zenészek a dalírási folyamat sebességét és stílusát a 2003-as Train of Thought albumukéhoz hasonlították. Az album alig 57 perc hosszúságú, a bónusz számot nem számítva, a Dream Theater első olyan stúdióalbuma, amelynek hossza egy óra alatt van az 1992-es Images and Words óta, és a legrövidebb a zenekar 1989-es debütáló albuma, a When Dream and Day Unite óta. A "When Dream and Day Unite" és a 2016-os "The Astonishing" után ez a Dream Theater harmadik olyan stúdióalbuma, amelyen nincs tíz percnél hosszabb dal, és ezen van az első olyan daluk, amelynek szövegét Mike Mangini írta. Zeneileg egy kompaktabb és lényegretörőbb, keményebb és metalosabb hangvételű anyag született, amely ugyanakkor nem nélkülözi az együttes védjegyének számító, komplex és bonyolult hangszeres témákat sem. Amíg a rajongók vegyesen fogadták az albumot, addig a kritikusok többnyire jó véleményeket fogalmaztak meg írásaikban. A Metacritic-en 6 kritikából 82/100-as átlagpontszámot kapott, ami "általános elismerést" jelez. Thom Jurek az AllMusic-nak írva úgy méltatta az albumot, mint a Dream Theater identitásának megerősítését, és értékelte a frissesség és az energia mértékét. Az 5-ből 4 pontosra értékelt anyagon úgy jellemezte a zenekart, amely kollektív éhséget, kreativitást és zenei (újra)felfedezést mutat, ezáltal eltörli a rajongók közötti szakadékot, és egy egész sereg új rajongót szerez a zenekarnak. A Consequence of Sound szintén pozitívan értékelte a "Distance over Time"-ot, megállapítva, hogy „Egy egyórás albumot áramvonalasnak nevezni furcsának tűnhet, de a Distance over Time pontosan ilyen a Dream Theater legutóbbi kiadványához, a 2016-os 34 dalos, két óra tíz perces The Astonishing című opuszhoz képest. Bár a hosszúság ezúttal kétségtelenül rövidebb, a Dream Theater kiterjedt hangszerelése és komplex dalszerzése nem csökkent a 14. stúdióalbumon.” A Kerrang! magazin szerint „ ez a Dream Theater legkönnyebben emészthető albuma, annak ellenére hogy semmit sem áldoztak fel a védjegyszerű zeneiségükből.” A Classic Rock magazin 10-ből 8 pontot adott rá, és azt írta hogy az Awake megjelenése óta talán a legjobb albumukat adták ki. A RockNLoad oldalon megjelent recenzió maximális pontot adott rá, és így zárta az összefoglalóját: „Mit lehet mondani a Dream Theaterről, amit még nem mondtak el; egyszerűen nincs elég szuperlatívusz. A Distance Over Time egyszerűen lenyűgöző album, hibátlan kivitelezésű, végig rendkívül magával ragadó, és olyan hallható és hangzásbeli minőségekben gazdag, hogy csak nyomod az ismétlés, ismétlés, ismétlés gombot.” A Loudwire a 2019-es év 50 legjobb metal albuma közé választotta. A "Distance over Time" amerikai eladásai visszaesést jelentettek a korábbi sikerekhez képest, miután a Billboard 200-on a 24. helyig jutott. Angliában viszont a 12. lett, és számos más európai országban is bekerült a Top10-be (hazánkban az 5. helyre). A lemez megjelenését hosszas turné követte, amely során az új dalok mellett, a 20. évforduló alkalmából teljes egészében előadták a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory albumot, de a 25 éves Awake lemez egyes dalai is felidézésre kerültek. 2020 áprilisában a Metal Addicts arról számolt be, hogy a Dream Theater várhatóan 2021-ben kezdi meg a tizenötödik stúdióalbumának munkálatait. 2020 augusztusában John Petrucci gitáros az Ultimate Guitarnak adott interjújában az album irányáról így nyilatkozott: „A nyolchúros projekt az Ernie Ball Music Man-nel egy olyan dolog, amin dolgozunk, és reméljük, hogy az év során fejlődni fogunk. Remélem, hogy a következő Dream Theater lemezen ezt is felfedezhetem majd.” Ezt később, 2021 februárjában az Ultimate Guitarnak adott interjúban is megerősítette. 2020 augusztusában Petrucci a spanyol Metal Hammernek is azt mondta, hogy a zenekar ősszel elkezd dolgozni az új albumon. 2020 októberében a DTHQ-ban (a zenekar saját stúdiójában) megkezdődtek a felvételek. 2020. november 27-én megerősítették, hogy a zenekar írja a dalokat, míg LaBrie otthon, Kanadában írja a saját részeit. A felvételek 2020 októberében kezdődtek. Egy interjúban Petrucci elmondta, hogy a dalszerzői munkálatok "remekül indultak". Petrucci 2020. augusztus 28-án adta ki tizenöt év után első szólóalbumát Terminal Velocity címmel. Az albumot a DTHQ-ban vették fel még az év elején. A felvételek során tíz év után először dolgozott együtt Petrucci korábbi Dream Theater-beli társával, Mike Portnoy-jal, aki az album összes számában dobolt. Ez az együttműködés vezetett a Dream Theater újraegyesüléséről szóló spekulációkhoz Portnoyjal, amit Petrucci tagadott, és a Metal Hammernek erről így nyilatkozott: "Megértem, honnan jönnek az emberek ezzel kapcsolatban. Az egyik aggodalmam egy kicsit - zeneileg egyáltalán nem - Mike-kal kapcsolatban az volt, hogy nem akartam, hogy az emberek félreértsék". 2020. november 27-én a Dream Theater kiadta kilencedik élő albumát Distant Memories - Live in London címmel, amelyet a Hammersmith Apollóban, Londonban rögzítettek a COVID-19 járvány előtt. A koncertfelvétel 3 CD-n és DVD-n/Blu-ray-en egyaránt megjelent. 2020\. december 1-jén a zenekar kiadta a "The Holiday Spirit Carries On" című kislemezt, egy progresszív metal stílusban előadott ünnepi dalok medley-jét, kizárólag a Bandcampen keresztül. A cím a rajongók által kedvelt "The Spirit Carries On" című dalra utal a Scenes from a Memory albumról. A kislemez eladásából származó bevétel a zenekar útravalójának javát szolgálta. ### A View from the Top of the World (2021-napjainkig) 2021\. január 30-án a zenekar egy különleges streaming eseményt tartott Images, Words & Beyond Live in Japan címmel, amely a zenekar 2017-es turnéjának egy koncertjének online közvetítése volt, amelyet eredetileg a japán televízió számára rögzítettek. 2021. május 5-én a Dream Theater bejelentette a Lost Not Forgotten Archives című albumsorozatot, amelynek első kiadványa az Images, Words & Beyond Live in Japan koncert második szettje. A zenekar hozzátette, hogy a Lost Not Forgotten Archives végül minden YtseJam Records kiadványt tartalmazni fog CD-n, bakeliten és digitális formátumban, valamint korábban kiadatlan archív anyagokat. Mindeközben Petrucci és Jordan Rudess elkészített Mike Portnoy dobossal egy Liquid Tension Experiment albumot (Liquid Tension Experiment 3), amely révén tovább erősödtek a dobos visszatéréséről szóló pletykák. 2021. július 26-án bejelentette a zenekar, hogy a következő albumon hét dal lesz, majd két nappal később a lemez címét is nyilvánosságra hozták. 2021\. október 22-én az Inside Out kiadta a zenekar 15. albumát, amely a A View from the Top of the World címet kapta. A lemez producere ismét John Petrucci volt, a felvételek pedig 2020 októbere és 2021 márciusa között teltek a saját Long Island-i DTHQ stúdiójukban. Az öt tag közül négyen a stúdióban írták együtt a dalokat, míg a frontember James LaBrie inkább videokonferenciákon keresztül, távolról, Kanadából működött közre, hogy ne kockáztassa a hangja esetleges kompromittálódását. A munkafolyamatok végén LaBrie elrepült Kanadából, hogy New Yorkban találkozzon a zenekarral, és felvegyék az énektémáit. Az album keverését Andy Sneap végezte, aki Petrucci második szólóalbumán a 2020-as Terminal Velocity anyagán is dolgozott. A hangmérnök pedig továbbra is James "Jimmy T" Meslin volt. A "A View from the Top of the World" hét dalából öt kislemezen is megjelent ("The Alien", "Invisible Monster", "Awaken the Master", "Transcending Time" és "Answering the Call") amelyekhez videoklip is készült. A Kjeragbolten norvég sziklát ábrázoló albumon ezúttal a hosszabb, progresszív eposzok dominálnak, de a komplex hangszeres virtuózitás mellett a fogós dallamoknak is jelentős szerep jut, valamint a tört ritmusok is nagyobb hangsúlyt kapnak a korábbiaknál. A hétből három dal is 10 perc közeli, míg a címadó záródal több mint 20 perces. Az album többnyire kedvező kritikai fogadtatásban részesült. Thom Jurek az AllMusic kritikusa 4 pontot adott rá az ötből. és úgy jellemezte az anyagot „hogy a 21. századi progresszivitás és a riffekkel teli dallamos heavy metal között egyensúlyoz.” A Blabbermouth.net 10-ből 8 pontot adott rá, míg a német Metal Hammer 7-ből 5 és felet. Ez utóbbi magazin munkatársa Frank Thießies azt írta az albumról hogy „számos kifizetődő pillanatot és perspektívát kínál.” Kiemelte a címadó dalt, miszerint a filmes eposzok, a dinamikus szimfonikus zenék és a heroikus szólók rajongói a félelmetes húszperces címadó szám fináléjában örömüket lelhetik. A RockNLoad 10-ből 9 pontosra értékelte, és hosszú idő óta az egyik legjobb Dream Theater albumnak nevezte. A Classic Rock viszont csak 2 és fél pontosra értékelte az ötből, és David Stubbs véleménye szerint, „zenei fegyvertárukból kevesebbet kellene használniuk, és egy minimalistább, kevésbé díszes megközelítés előnyükre válna.” Az "A View from the Top of the World" több évvégi összesítő listára is felkerült. A Guitar World 2021 20 legjobb gitáralbumának listáján például az 5. helyre került, vagy a Prog magazin 2021 Legjobb 20 albuma listán a 11. lett. Kereskedelmileg sikert könyvelhetett el az album, miután számos ország listájára felkerült, bár a korábbiakhoz képest jelentős visszaesést produkált. Angliában 21., míg az amerikai Billboard 200-on is csak az 52. lett. 2021\. szeptember 27-én bejelentette a zenekar hogy az album megjelenésével egy időben tervezett, október végétől december közepéig tartó észak-amerikai turnét a COVID világjárvánnyal kapcsolatos biztonsági aggályok miatt 2022 elejére halasztják. Az átütemezett turné 2022. február 2-án kezdődött az arizonai Mesa-ban, majd 2022. április 20-tól június 1-ig európai koncertkörúttal népszerűsítették a lemezt. 2022. április 3-án a "The Alien" elnyerte a legjobb metal előadásért járó Grammy-díjat, ezzel a Dream Theater megkapta első Grammy-díját. 2022 áprilisában Jordan Rudess billentyűs a VW Music számára adott interjút, amely során így nyilatkozott az együttes jövőjéről: „Miután visszatérünk az európai turné utolsó koncertjéről, egy kis szünetet tartunk. És miután befejezem a szóló koncertjeimet, a Dream Theater folytatja a turnézást néhány koncerttel Japánban, Dél-Amerikában, és még többel, amit majd menet közben jelentünk be. Amikor ez leülepszik, újra stúdióba vonulunk, és elkészítünk egy új albumot, ami fantasztikus lesz. Szóval, igen, ilyen dolgok vannak a láthatáron.” 2022 októberében Petrucci kijelentette, hogy a Dream Theater 2023 végén kezdi meg a tizenhatodik stúdióalbumának felvételeit. Két hónappal később LaBrie azt mondta, hogy "nem látja, hogy a zenekar '24 elejéig stúdióba vonulna", hozzátéve: „Nem hiszem, hogy lenne értelme, hogy addig bent legyünk. De ezt ne idézd tőlem. Néhány dolog mindig változik.” 2023\. június 16-án kezdetét vette a "Dreamsonic Tour", egy utazó progresszív metal fesztivál, amelyen Devin Townsend és az Animals as Leaders is fellépett a Dream Theater előtt. Az amerikai koncertekből álló fellépéssorozat 2023. július 26-án ért véget. Augusztusban John Petrucci megemlítette, hogy a tizenhatodik albumuk stúdiómunkálatai 2023 végén megkezdődnek. 2023. október 25-én a Dream Theater bejelentette Mike Mangini dobos távozását, mivel elődjével és alapító tagjával, Mike Portnoy-jal újra összeálltak. Hozzátették, hogy tizenöt év után először vesznek fel stúdióalbumot Portnoyjal. 2023. november 17-én tudatták a rajongókkal, hogy az együttes korábbi énekese Charlie Dominici 72 éves korában meghalt. 2024 februárjában Portnoy képeket posztolt a stúdióból az Instagram fiókján, megerősítve, hogy az új Dream Theater album "hivatalosan is folyamatban van". ## Zene, stílus A Dream Theater zenéje a progresszív oldalról a Yes és a Rush, a keményebb részről pedig a Queensrÿche és a Metallica nyomdokain haladva egy komplex, változó, gyakori ütem- és tempóváltásokkal megtűzdelt, ugyanakkor erőteljes és technikás metalzene. Mike Portnoy dobos a Modern Drummer magazintól eddig 23 díjat nyert, és 1995 óta minden alkalommal megválasztották az év legjobb progresszív rock dobosának. 37 éves korában bekerült a Modern Drummer Hall of Fame-be, ezzel Neil Peart után ő lett a második legfiatalabb, akit valaha ebben a kitüntetésben részesítettek. John Petrucci hat alkalommal szerepelt a G3-projekt harmadik gitárosaként, Steve Vai és Joe Satriani mellett (többször, mint Eric Johnson, Robert Fripp vagy Yngwie J. Malmsteen). A Joel McIver által írt, The 100 Greatest Metal Guitarists című könyvben a 2. helyezett volt, továbbá bekerült a GuitarOne magazin minden idők 10 legjobb shreddere közé. John Myung basszusgitáros a musicradar.com oldalán meghirdetett, minden idők legjobb basszusgitárosa szavazáson az első helyre került. A zenekar stílusát progresszív metalként szokás definiálni, zenéjükben azonban számos egyéb stílus is felfedezhető: progresszív rock, jazz, thrash metal, komolyzene, art rock. A fenti stílusokat sikerül úgy ötvözniük, hogy egy csak rájuk jellemző egységes zenei stílus szülessen belőle. Az együttes kompozíciói többnyire hosszú lélegzetvételűek, nem ritka a 20 percet is meghaladó szerzemény. Dalaikat gyakran tételekre osztják, hasonlóan a klasszikus zenekölteményekhez, amelyek befogadása figyelmesebb hallgatást igényel. Szerzeményeik között ugyanúgy megtalálhatók az energikus metaldalok, mint a lírai hangvételű balladák, vagy a kifejtős, hosszabb, monumentális témák. Legtöbbször ezek egyszerre jelennek meg, akár egy dalon belül. A zenészek nagy hangsúlyt fektetnek a virtuóz hangszeres betétekre, a hosszabb szólókra, improvizációkra, minden tag szólisztikus módon használja hangszerét. Játékuk komplex mivolta ellenére nem megy át öncélú virtuozitásba, szerzeményeik mindvégig megjegyezhető dalok maradnak. Hangzásviláguk egyik legfőbb ismertetőjele James LaBrie hangja, aki a zenének megfelelően komplikált, magas hangfekvésű énektémákkal operál. Zenéjük három legfőbb jellemzője a keménység, a dallamosság és a progresszivitás. Első, 1989-ben megjelent When Dream and Day Unite című albumukon még erősen érződött olyan példaképek hatása, mint a Queensrÿche, a Fates Warning, vagy Yngwie J. Malmsteen. A hasonlóságot erősítette Chris Collins illetve Charlie Dominici hangja, akik a Bruce Dickinson és Geoff Tate által lefektetett hagyományokból merítettek. Ugyanakkor már későbbi jellegzetességeik is hallhatóak voltak, így a lemez feltűnést keltett, elsősorban Európában. Az 1992-es Images and Words albumra viszont már elhagyták az alapvetően a heavy metalból táplálkozó misztikus hangulatot, melyet egy súlyosabb és modernebb hangzású, komplexebb stílus váltott fel. Az anyagon egyensúlyba kerültek a Pantera–Metallica keménységű riffek, a dallamosabb, technikás, progresszív rock elődökre emlékeztető témákkal. A korábban nem hallott, újszerű stílus neve így adta magát: progresszív metal. Már az album megjelenése előtt is voltak progresszív hatású, komplex dalokat író metalegyüttesek (Fates Warning, Queensryche, Voivod, Watchtower stb.), de az Images and Words kétségkívül új fejezetet nyitott a progresszív zenék történetében. Több szakértő is ettől számítja a valódi progresszív metal megszületését. Az ezt követő Awake albumuk egy még súlyosabb, komor hangvételű alkotás lett, amelyen tovább bővítették stílusuk korlátait. Azt ezt követő albumok szintén sok új hatást, szokatlan megoldásokat hoztak magukkal, két egymásra hasonlító lemezt sohasem adtak ki. Dalszövegeik számos témából merítenek. Több dalszöveg próféciákon, középkori, vagy sci-fi történeteken alapul. Ezenkívül a modern életérzések éppúgy megjelennek a dalokban, mint az évezred utolsó évtizedeiben eluralkodó elidegenedés, vagy a lelki problémák, betegségek (paranoia, skizofrénia, depresszió, alkoholizmus). ## Sikerek, népszerűség A Dream Theater kétségkívül az utóbbi évtized egyik legismertebb metalzenekara, a progresszív metal egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású képviselője. Bár a Queensrÿche több lemezt adott el náluk, ők azonban színtiszta progresszív metalt sosem játszottak, mainstream áttörésük idején (Empire album – 1990) pedig már végképp egy slágeresebb, hard rockos irány felé fordultak. A Dream Theater első albuma, a When Dream and Day Unite, a kiadói promóció és a koncertek hiányában gyakorlatilag megbukott. Az 1992-es Images and Words album és a róla kimásolt kislemezek révén viszont már bekerültek a köztudatba. A Pull Me Under klipjét akkoriban gyakran leadta az MTV zenecsatorna (ezenkívül egyáltalán nem szerepelnek a rádiókban vagy a tévében), s ennek révén az album több százezer példányban kelt el. Az Images and Words eladásait a mai napig nem tudták felülmúlni, amely az USA-ban aranylemez minősítést szerzett. Az album sikere meglepő volt, hiszen akkoriban a grunge és alternatív rock hullám miatt az emberek zöme hallani sem akart képzett muzsikusokról, vagy 8–10 perces dalokról. Az együttesnek sikerült a progresszív metal műfajt népszerűvé tenniük, eljuttatni a szélesebb tömegekhez. Az Awake szintén sikeres lett, majd az 1997-es Falling into Infinity már nem tudta megismételni a korábbi eladásokat. Ezt követően 1999-ben adtak ki újabb lemezt, a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memoryt, melyet a rajongók és a kritikusok is lelkesen fogadtak, így kereskedelmileg is sikert aratott, a 2000-es évekre pedig a legismertebb metalegyüttesek közé emelkedtek. Népszerűségüket a Six Degrees of Inner Turbulence albummal is sikerült megőrizniük, a Train of Thought metalos megközelítése révén pedig számos új rajongót szereztek. Azóta az albumaik egyre előkelőbb helyeken szerepelnek a toplistákon, koncertjeik alkalmával pedig arénákban, több ezer férőhelyes sportcsarnokokban lépnek fel. Az együttes dalait a zenecsatornák és a rádiók sohasem sugározták (a Pull Me Under kivételével), így sikereiket, hírnevüket csakis egységesen magas színvonalú albumaiknak és a folyamatos turnézásnak köszönhetik. ## Hatásuk A Dream Theater az 1990-es évek egyik legnagyobb hatású zenekara. 1992-es köztudatba kerülésük révén, újszerű progresszív metaljuk új iskolát teremtett, új hullámot indított el. Az Images and Words kiadása után százával bukkantak fel a hosszabb dalokkal, virtuóz hangszeresekkel rendelkező metalzenekarok. A progresszív metal az 1990-es évek közepére-végére az egyik legfelkapottabb metalstílus lett. A Dream Theater sikerei utat nyitottak olyan későbbi progresszív zenekarok számára is, mint a Tool, az Opeth, a Mastodon, a Porcupine Tree, a The Mars Volta stb. A zenekar tagjai szintén nagy hatást gyakorolnak a fiatal zenészgenerációra. Jordan Rudess, Mike Portnoy és John Myung számtalan zenésznek nyújt inspirációs forrást, John Petruccit pedig az utóbbi két évtized legnagyobb hatású gitárosai között tartják számon. Portnoy, Rudess, Myung és Petrucci már több oktatóanyagot is megjelentetett. ## Élő előadások Az együttes pályafutása során a koncertek fokozatosan váltak egyre hosszabbá és sokszínűbbé. Egy Dream Theater-koncert átlaghossza körülbelül 180 perc. A dalok listáját mindig Mike Portnoy állította össze, aki aprólékosan ügyelt arra, hogy rendszeresen nyújtsanak valami újat is a rajongóknak. Portnoy összeállításainak következtében egy városban sohasem adtak két azonos dalokból álló koncertet. A turnék következtében is gyakran változik a dalok listája, hogy azok az emberek, akik több városban vagy országban megnézik őket egy turné alkalmával, ne ugyanazt a műsort kapják. Hogy ez a folyamat gördülékenyen megvalósulhasson, minden lemezükről és nagyjából minden dalukból szoktak válogatni. A koncertek világítási rendszerét előre megtervezik a dallista alapján. Az előadásokon gyakran alkalmaznak videovetítést a háttérvásznakon. A koncerteken rendszeresek az improvizációk, a hangszeres szólóbetétek, az albumverziótól eltérő előadásmód. Dalaikba gyakran beleszőnek más dalokból, vagy más előadóktól származó részleteket. Így többek között felcsendültek már részletek a Lynyrd Skynyrd Free Bird című dalából, a Liquid Tension Experiment projekt dalaiból, vagy Rimszkij-Korszakov Dongó című kompozíciójából. A 2007-es Gigantour turné Buenos Aires-i koncertjén John Petrucci részleteket játszott a Don't Cry for Me Argentina című számból, amely az Evita című musicalben szerepel. Ugyanezen turné bangkoki koncertjén a Rush A Passage to Bangkok című dalának kezdőriffjét adta elő. A 20th Anniversary World Tour turnén Jordan Rudess az Endless Sacrifice közben a Twinkle, Twinkle, Little Starból idézett egy részletet. Az előadások kiszámíthatatlanságát jól tükrözték a még Derek Sheriniannal adott koncertek, ahol ráadásként olyan dalok is felcsendültek, mint Ozzy Osbourne Suicide Solutionje, vagy a Deep Purple Perfect Strangersje. Az A Change of Seasonsben pedig az Enter Sandman (Metallica) főriffjét is megidézték. Az együttes legnagyobb nézőszámú koncertjét 2005. december 6-án adta Chilében, ahol több mint húszezren voltak. A koncert felvétele megjelent DVD-n, az YtseJam Records kiadásában. Az együttes pályafutása során számos ismert együttessel fellépett már, többek között a Porcupine Tree, a Symphony X, a Between the Buried and Me, a Deep Purple, az Emerson, Lake & Palmer, az Iron Maiden, a Dixie Dregs, Joe Satriani, a King's X, a Marillion, a Megadeth, az In Flames, a Pain of Salvation, az Opeth, a Queensrÿche, a Riverside, a Spock’s Beard, a Fear Factory, az Enchant, a 3, és a Yes zenekarokkal. A Megadeth, a Queensryche és az Iron Maiden tagjaival közösen is felléptek színpadon. 2008-ban és 2009-ben Progressive Nation elnevezéssel szerveztek turnékat, melyek célja Mike Portnoy elmondása szerint a progresszív zene népszerűsítése volt. Portnoy olyan előzenekarokat választott ki, amelyeket kedvelnek a Dream Theater tagjai, és amelyekről úgy gondolja, hogy nagyobb figyelmet érdemelnének. A turnékon az Opeth, a Between the Buried and Me, a 3, a Beardfish, a Pain of Salvation, a Zappa Plays Zappa, a Scale the Summit, a Bigelf és az Unexpect zenekarok léptek fel. ## Bootleg kiadványok Az együttes szinte minden koncertjét rögzíti, s a felvételekből több is beszerezhető Mike Portnoy YtseJam Records kiadóján keresztül. A kiadó kínálatában helyet kapnak demógyűjtemények és a különleges műsorok felvételei is, de a komplett klasszikus albumokat feldolgozó koncertek is. Ez utóbbi a The Dark Side of the Moon, a Made in Japan, a Master of Puppets és a The Number of the Beast albumokat foglalja magába. A koncertek közül „keverőpultos” hangzású és lemezminőségű anyagok egyaránt fellelhetők. Egyes bootleg kiadványok minősége már a hivatalos koncertkiadványok szintjét is eléri. Ilyen például a Six Degrees of Inner Turbulence album turnéján rögzített Rotterdamned kiadvány is, amit a közönség soraiból vettek fel. ## Feldolgozások Az együttes számos példaképétől adott már elő feldolgozásokat koncerteken és lemezeken egyaránt. Az Iron Maiden, a Metallica, a Deep Purple és a Pink Floyd zenekaroktól teljes albumokat is előadtak már. A Dave Mustaine által szervezett 2005-ös Gigantour turnén Dimebag Darrell emlékére előadták a Cemetary Gates című Pantera dalt. Az előadásban Burton C. Bell (Fear Factory), Russell Allen (Symphony X) és Dave Mustaine (Megadeth) is részt vett. 2003-ban, amerikai turnéjuk alkalmával, a Queensryche zenekarral együtt előadták a Pink Floyd Comfortably Numb című dalát. 2006 márciusában egy torontói koncerten a Jacob's Ladder című Rush-dalt adták elő. Az A Change of Seasons EP-n komplett dalokat dolgoztak át a következő előadóktól: Elton John, Deep Purple, Led Zeppelin, Queen, Pink Floyd, Genesis, Journey, Kansas, Dixie Dregs. 2008-ban a Kerrang! Maiden Heaven című Iron Maiden tribute albumához rögzítették a To Tame a Land című dalt. Ez a dal később helyet kapott a Black Clouds & Silver Linings album feldolgozásokat tartalmazó bónusz CD-jén. E kiadványon még Rainbow-, Zebra-, Queen-, King Crimson- és Dixie Dregs-dalok is helyet kaptak. Egy 2009. június 16-i Tel-Aviv-beli koncerten a Metropolis Pt. 1: The Miracle and the Sleeper dal közben előadták a Hava nagila című héber dalt. 2009. augusztus 14-én Torontóban előadták a Rush Camera Eyes című dalát, amely eredetileg a kanadai trió Moving Pictures albumán jelent meg. ## Közös projektek Liquid Tension Experiment 1997-ben Mike Portnoy hozta létre a Liquid Tension Experiment instrumentális progresszív rock együttest Tony Levin (King Crimson) basszusgitárossal, John Petrucci gitárossal és az akkor még nem a Dream Theaterben játszó Jordan Rudess billentyűssel. Ennek a felállásnak két albuma jelent meg 1999-ig. Nightmare Cinema A Dream Theater 1997-1999-es felállásának alkalmi projektje, ahol a zenekar tagjai kitalált művészneveken, és James LaBrie énekest leszámítva nem az eredeti hangszereiken játszottak. James LaBrie (alias "Abdul Matahari") ének, Derek Sherinian (alias "Nicky Lemons") gitár, John Petrucci (alias "Johnny James") dobok, John Myung (alias "Juice Malouse") billentyűsök, Mike Portnoy (alias "Max Del Fuvio") basszusgitár. Rendszerint a Dream Theater koncertek ráadás blokkjában kelt életre a csapat egyetlen dal, a Deep Purple "Perfect Strangers" számának előadására. Az alkalmi társulás Derek Sherinian kilépésével felbomlott. A Nightmare Cinema ("Rémálom Filmszínház") név egyfajta szójáték a Dream Theater ("Álom Színház") nevével. OSI A Fates Warning gitárosa, Jim Matheos, 2002-ben hozta létre az OSI progresszív rock együttest Kevin Moore (ex-Dream Theater) billentyűssel és Mike Portnoy dobossal. Ez a felállás 2006-ig két albumot adott ki. ## Tagok Jelenlegi felállás - James LaBrie – énekes (1991 óta) - John Petrucci – gitáros (1985 óta) - John Myung – basszusgitáros (1985 óta) - Jordan Rudess – billentyűs (1999 óta) - Mike Portnoy – dobos, vokál (1985–2010, 2023–) Korábbi tagok - Mike Mangini – dobos (2010–2023) - Chris Collins – énekes (1985–1986) - Charlie Dominici – énekes (1987–1990) - Kevin Moore – billentyűs (1985–1994) - Derek Sherinian – billentyűs (1995–1999) ## Diszkográfia - When Dream and Day Unite (1989) - Images and Words (1992) - Awake (1994) - A Change of Seasons (EP, 1995) - Falling into Infinity (1997) - Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory (1999) - Six Degrees of Inner Turbulence (2CD, 2002) - Train of Thought (2003) - Octavarium (2005) - Systematic Chaos (2007) - Black Clouds & Silver Linings (2009) - A Dramatic Turn of Events (2011) - Dream Theater (2013) - The Astonishing (2016) - Distance over Time (2019) - A View from the Top of the World (2021)

Merkúr

A Merkúr a Naprendszer legbelső és legkisebb bolygója, a Nap körüli keringési ideje 88 nap. A Merkúr a Földről nézve fényesnek látszik, magnitúdója −2,0 és 5,5 között változik, azonban nehéz észlelni, mert a Földről nézve a Naptól mérhető legnagyobb szögtávolsága csak 28,3°. Reggel vagy este szürkületkor lehet megfigyelni. A Merkúrt meglátogató két űreszköz közül az első a Mariner–10 volt, mely 1974–75-ben a bolygó felszínének csupán 45%-át térképezte fel. A második a MESSENGER, amely további 30%-ot mutatott meg a bolygó felszínéből, amikor 2008. január 14-én elrepült mellette. Ez az űreszköz 2008. október 6-án és 2009. szeptember 29-én még kétszer elhaladt a bolygó mellett, 2011. március 19-én bolygó körüli pályára állt, mintegy 200 kilométerre a felszíntől – adatokat gyűjt, azokat a Földre továbbítja, miután a maximális magasságba került, 15 000 kilométerre a felszíntől. Ekkortól tovább tanulmányozza és feltérképezi az egész égitestet. A Merkúr sok tekintetben hasonlít a Holdra: felszínét számos kráter borítja, nincs természetes holdja, és nincs állandó légköre. Azonban a Holddal ellentétben nagy, vasat tartalmazó magja van, aminek következtében rendelkezik mágneses mezővel, melynek erőssége a földinek körülbelül 1%-a. Magjának relatív mérete miatt kivételesen nagy a bolygó sűrűsége. Felszíni hőmérséklete 90 és 700 K (-183 és 427 °C) között változik, Ahol a Nap éppen merőlegesen éri a felszínt, ott van a legmelegebb, és a sarkokhoz közeli kráterek mélyén mérik a leghidegebbet. A Merkúr megfigyeléséről szóló feljegyzések legalább az időszámításunk előtti első ezredfordulóig nyúlnak vissza. A babiloniak a Nabu nevet adták neki, hírvivő istenük neve után. Az i.e 4. század előtt a görög csillagászok két bolygónak gondolták aszerint, hogy napkeltekor vagy napnyugtakor volt látható. Előbbi az Apollón, utóbbi a Hermész nevet kapta. Az i.e 4. században felismerték, hogy a két bolygó egy és ugyanaz, onnantól kezdve Hermésznek nevezték. A bolygó magyar neve a rómaiakig nyúlik vissza, akik a bolygót Mercurius római istenről nevezték el, aki a görög Hermész római megfelelője. A Merkúr asztronómiai jele a kör egy kereszt függőleges szárán, a kör tetején egy félkörrel (Unicode: ☿), ami Hermész caduceusának stilizált változata. ## Belső felépítése A Merkúr a Naprendszer négy Föld-típusú bolygójának egyike, és a Földhöz hasonlóan kőzetekből épül fel. A Naprendszer legkisebb bolygója, egyenlítőjénél mért sugara 2439,7 km, mérete kisebb még a legnagyobb természetes holdakénál is (Ganymedes, Titan), bár tömege jóval nagyobb náluk. A Merkúr nagyjából 70% fémet és 30% szilikátot tartalmaz. A Merkúr a maga 5,427 g/cm3-es sűrűségével a Naprendszer második legsűrűbb bolygója. Ez az érték már csak alig kisebb, mint a Föld 5,515 g/cm3-os értéke. Ha a gravitációs erőből származó sűrűsödés hatását figyelmen kívül hagyjuk, akkor a Merkúrt alkotó elemek sűrűbbek, mivel ekkor a Merkúr esetében 5,3 g/cm3, míg a Földnél 4,4 g/cm3 értéket kapunk. A Merkúr sűrűsége alapján információkhoz juthatunk belső összetételéről. A Föld nagy sűrűsége észrevehető mértékben származik a gravitációs sűrűsödésből, ami leginkább a mag környékén figyelhető meg, a Merkúr viszont sokkal kisebb, így belsejében nem uralkodik olyan nagy nyomás. Ebből következően a bolygó magja viszonylag nagy és vasban gazdag kell, hogy legyen. Geológusok becslései szerint a bolygó tömegének nagyjából 42%-át a magja képviseli, míg ugyanez az arány a Föld esetében 17%. A legfrissebb felmérések arra utalnak, hogy a legbelső bolygónak olvadt magja van. A magot egy 600 km vastag szilikátköpeny veszi körül. Csillagászok azt feltételezték, hogy a Merkúr történelmének korai időszakában egy több száz kilométeres testtel történt érintkezés során elvesztette köpenyének nagy részét, s ennek köszönhető, hogy viszonylag méretes magjához képest vékony a köpenye. A Mariner–10 küldetése alatt szerzett adatokból, valamint a földi megfigyelésekből arra lehet következtetni, hogy a Merkúr kérge 100–300 km vastag lehet. A Merkúr felszínének egyik megkülönböztető tulajdonsága az olykor több száz kilométer hosszúságú hátságok jelenléte. Úgy gondolják, ezek akkor jöhettek létre, mikor kihűlt a Merkúr magja és kérge még nem hűlt ki, de már megszilárdult. A Merkúr magjának nagyobb a vastartalma, mint bármely más nagyobb bolygóé a Naprendszerben. Ennek magyarázatára már számos elmélet született. A legelfogadottabb elmélet szerint a fém–szilikát arány a kezdetekben megegyezett más kondritos meteoritok összetételében megtalálhatóakkal – bár eltért a Naprendszerben megszokott kőzetes alapú meteoritokétól – és akkori tömege a mostaniénak 2,25-szorosa lehetett. Azonban a Naprendszer történetének elején egy, saját súlyának 1/6-át nyomó objektummal ütközhetett. Az ütközés miatt elveszíthette eredeti kérgének és köpenyének nagy részét, s ezek után a megmaradt darabban viszonylag nagy volt a mag aránya. Hasonló folyamat során jöhetett létre a Föld Holdja is. Egy másik forgatókönyv szerint a Merkúr a protoplanetáris korongból még azelőtt kialakulhatott, hogy a Nap energiatermelése stabilizálódott volna. Akkoriban a bolygó tömege a mainak kétszerese lehetett, de ahogy a Nap összehúzódott, a Merkúr közelében a hőmérséklet elérhette a 2500 – 3500 K-t, (a Celsius-fokban mért számok ezeknél 273-mal kisebbek), de elképzelhető akár a 10 000 K is. A Merkúr felszínén található kőzetek nagy része ilyen hőmérsékleten elpárologhatott, s ennek következtében olyan légkör jöhetett létre, amit a napszél el tudott magával ragadni. Egy harmadik elmélet szerint a könnyebb összetevők hiányát az okozta, hogy a protoplanetáris korong elegendő vonzást fejtett ki a könnyebb részecskékre, ezzel megakadályozva azt, hogy a Merkúr ezeket magához vonzza. Minden elmélet más felszínt feltételez, és a két következő küldetés, a MESSENGER és a BepiColombo feladatai között is ott volt ezen elméletek ellenőrzése. ## Felszíni geológia A Merkúr felszíne megjelenésében nagyban hasonlít a Holdéra; kiterjedt tengerszerű síkságok és sok kráter jelzi, hogy felszíne már több milliárd éve változatlan. Mivel a Merkúr felszínéről ismertté vált dolgok a Mariner repülésének és a nagy felbontású űrtávcsövek megfigyeléseinek köszönhetők, ezt a bolygót ismerjük legkevésbé a Föld-típusú bolygók közül. A mostani MESSENGER-utazás eredményeinek feldolgozását követően bővülni fog ez a tudásállomány. Például a kutatók egy szokatlan krátert fedeztek fel, amelyben sugárirányban árkok húzódnak, és amit „pók”-nak neveztek el. Az albedo jelenségek olyan területekre utalnak, melyeknek nagyobb a visszaverő-képessége. A Merkúron találhatóak gyűrt hegységek, a Holdon találhatókhoz hasonló felföldek, síkságok, sziklás vidékek, szakadékok és völgyek is. A Merkúrt 4,6 milliárd évvel ezelőtti kialakulásakor és rövid ideig azt követően is sok üstökös- és aszteroidabecsapódás érte. Egy második hullám is elérhette, 3,8 milliárd évvel ezelőtt, amit „késői heves bombázás”-nak neveznek. Ezalatt a heves kráterkialakulásokkal jellemezhető időszak alatt teljes felszínén külső behatások érték, amit a légkör hiánya megkönnyített, mert ez sem lassította a becsapódásokat. Ebben az időben a bolygón heves vulkanikus aktivitás volt tapasztalható, amelynek következtében a Holdon megtalálható holdtengerekhez hasonló mélyedések jöttek létre. Ezek közé tartozik a Caloris-medence is. Mióta 2008 októberében a MESSENGER elrepült a Merkúr mellett, a kutatóknak nagyobb rálátásuk van a Merkúr kaotikus természeti képére. A bolygó felszíne sokkal változatosabb, mint akár a Marsé, akár a Holdé, melyeknek hasonló tulajdonságokkal jellemezhető a felszíne (tengerek, felföldek stb.). ### Becsapódási medencék és kráterek A Merkúron megtalálható becsapódási kráterek átmérője nagy szórást mutat. Vannak kis, labda méretű üregek is, de több száz kilométer átmérőjű medencék is. Időben sem mutatnak egységes képet. Vannak friss becsapódásoktól létrejöttek, de vannak erodálódott, régi kráterek is. A Merkúr kráterei abban különböznek a Holdon található társaiktól, hogy a becsapódások során kivetett anyag a Merkúr nagyobb felszíni gravitációja miatt a kráterhez közelebb hullt vissza. A legnagyobb ismert kráterek az 1550 km átmérőjű Caloris-medence, és a Szkinakasz-medence (külső körének átmérője 2300 km). A Caloris-medencét létrehozó becsapódás olyan erőteljes volt, hogy egyrészt láva tört a felszínre, másrészt létrejött egy, 2 km magas, a krátert övező perem. A Merkúrnak a Caloris-medencével átellenes oldalán egy nagy, szokatlanul hegyes vidék fekszik, ami „Furcsa terep” néven vált ismertté. A keletkezésével kapcsolatos egyik elmélet szerint a Calorisnál történt becsapódás olyan lökéshullámokat hozott létre, amelyek a bolygót megkerülve a becsapódással ellentétes ponton találkoztak, és az így létrejött nyomás széttördelte a felszínt. Egy másik elmélet szerint az átellenes ponton a becsapódás által kidobott anyag miatt alakult ki ez a felszín. A Merkúr eddig feltérképezett területén eddig összesen 15 becsapódási medencét találtak. A többi híres medence közé tartozik a 400 km széles, több gyűrűből álló Tolsztoj-medence, melynek törmelékei gyűrűjétől 500 km-re is eljutottak, és területét sima, sík anyagok borítják. A Beethoven-medence karimája is nagyjából ugyanekkora, 625 km átmérőjű. A Hold felszínéhez hasonlóan a Merkúrén is észrevehetőek az űrbéli időjárás nyomai. Ezek közé tartozik a napszél és a mikrometeoroidok becsapódásainak nyomai. ### Síkságok A Merkúron két, földrajzilag elkülöníthető síkság van. A kráterek közötti enyhén hegyes síkságok a Merkúr legrégebben kialakult felszíni formái, amelyek idősebbek a kráterekkel sűrűn borított területeknél is. A kráterek közötti síkságok több korábbi krátert elfednek, és emiatt itt csak csekély számú, 30 km átmérőjűnél kisebb kráter található. Ezekről nem lehet tudni, hogy vulkanikus vagy becsapódási eredetűek-e. A kráterek közötti síkságok nagyjából az egész bolygón egyenletesen megtalálhatók. A sík területek mindenfelé megtalálhatóak, eltérő méretűek, és nagyban emlékeztetnek a holdtengerekre. Mindezek közül a legismertebb a Caloris-medence. Az egyetlen észrevehető különbség az itteni és a holdtengerek síkságai között az, hogy az itteni sík területeknek ugyanaz az albedója, mint a régebbi, kráterek közötti síkságoké. Annak ellenére, hogy hiányoznak a vulkanikusság egyértelmű jellemzői, a síkságok alakja vulkáni eredetre utal. Minden merkúri sima síkság sokkal később alakult ki, mint a Caloris-medence. A Caloris-medence alja egy geológiailag teljesen elkülöníthető síkság, amit hegygerincek és törések szabdalnak nagyjából sokszögű területekre. Nem világos, hogy a becsapódások által létrejött vulkáni lávából, vagy egy nagy területre kiterjedő olvadás eredményeképp jöttek létre. A bolygó felszínének egyik jellegzetessége a sok nyomástól keletkezett gyűrődés, amely keresztezi a síkságot. Úgy gondolják, hogy amikor a bolygó belseje kihűlt, akkor összehúzódott, és a felszíne elkezdett eldeformálódni. A gyűrődések más képződmények tetején is megfigyelhetők: ezek közé tartoznak a kráterek és a síkságok is, és ez arra utal, hogy a deformálódás sokkal később történt. A Merkúr felszínét erős árapályerők is alakítják, amik a Nap közelsége miatt 17-szer erősebbek, mint a Hold hasonló hatása a Földre. ### Merkúri sztratigráfia A Merkúr felszíne igen hasonló a Holdéhoz. Ezért a holdi sztratigráfia alapján a kőzettestek tulajdonságait, a felszíni rétegek átfedési viszonyait a Mariner–10 fényképfelvételeiről határozták meg. E merkúri rétegtani térképezés összefoglalása az a rétegtani oszlop, amit – a holdihoz hasonlóan – egy lépcsőzetes azték piramis formájában mutatunk be. Ebben fölsoroljuk a merkúri rétegtan fő emeleteit, melyek egyúttal a kőzetképződés nagy korszakait is jelentik. A Merkúron a sugársávos kráterek a legfiatalabbak (Kuiperi emelet), ezeket követik lejjebb a még mindig fiatalosan tagolt morfológiájú, de már sugársáv nélküli kráterek (Manszuri emelet). Mindkét fiatalabb emelet rétegei többnyire csak kráternyi foltokban vannak jelen a Merkúr felszínén. A foltnyi rétegtani egységek alatt nagy kiterjedésű kőzettesteket alkotó három emelet következik. Az egyik a Caloris-i síkságoké, amelyek a Caloris-medencéhez kapcsolódnak, főleg azt ölelik körül. Lejjebb következik magának a Caloris-medence kidobott takarójával definiált réteg, a Caloris-i emelet. Ez alatt egy másik, még idősebb egység, a Tolsztoj-medencéről elnevezett Tolsztoji emelet következik. Végül legalul fekszik a krátermezőkkel borított terravidékek pre-Tolsztoji emelete. A merkúri sztratigráfia idealizált rétegtani piramisa: Felülről rendre a következő rétegtani egységek sorakoznak: - A. Kuiperi (fiatal, sugársávokkal is rendelkező kráterek tartoznak ide), - B. Manszuri (fiatal, de sugársáv nélküli kráterek tartoznak ide), - C. Caloris-i síkságok (a Caloris-medence kialakulását követően történt lávaelöntések, kidobott takarók tartoznak ide), - D. Caloris-i (a Caloris-medence kialakulásától kezdve képződött rétegek tartoznak ide), - E. Tolsztoji (minden Caloris-medence előtti, de a Tolsztoj medence keletkezése utáni kőzettest ebbe a rétegtani emeletbe tartozik). - F. pre-Tolsztoji (minden Tolsztoj medence előtti kőzettest ebbe a rétegtani emeletbe tartozik). ## Felszíni viszonyok és légkör A Merkúron az átlagos középhőmérséklet 169,35 °C de ez -173 °C és 426 °C között változhat, a napsugárzás éppen aktuális állapotának megfelelően. A bolygó sötét oldalán az átlagos hőmérséklet -162 °C. A napfény intenzitása a Merkúr felszínén általában a napállandó 4,59 és 10,61-szorosa között változik. (1370Wm^‒2). A felszínén általában tapasztalható igen magas hőmérséklet ellenére a megfigyelések nagyon komolyan arra utalnak, hogy jég található a Merkúr felszínén. A sarkok környékén lévő kráterek mélyét soha nem éri közvetlen napfény, itt a hőmérséklet jelentősen a bolygón mért átlaghőmérséklet alatt van. A vízjég élesen kivehető a radarokkal a 70 méteres Goldstone teleszkóp, valamint az 1990-es évek elején a VLA is azt jelezte, hogy a sarkok környékén igen erősen visszaverődtek a radarok jelei. Bár nem csak vízjég eredményezhet ilyen visszaverődéseket, a csillagászok mégis úgy gondolják, hogy itt ez a legvalószínűbb. A remények szerint a jeges terület csak pár méter mélyen van, s az itteni réteg nagyjából 10¹⁴–10¹⁵ kg jeget rejt. Összehasonlításképpen a Földön az Antarktika belsejében nagyjából 4·10¹⁸ kg, a Mars déli sapkájában pedig nagyjából 10¹⁶ kg víz van. A merkúri jég nagyobb részt a becsapódó üstökösökből származik, kisebb része (nagyjából 10%) a napszél hatására alakul ki. Ez utóbbi mechanizmusa az, hogy a Napból származó protonok becsapódnak a felszínbe, ott kémiai reakcióba lépnek a talajban lévő hidroxil-csoportokkal (-OH), amiből víz keletkezik. A víz egy része azonnal elpárolog, más része árnyékos kráterekbe hullik, ott felhalmozódik, és az alacsony hőmérséklet miatt meg tud maradni. A Merkúr gravitációs tere túl kicsi ahhoz, hogy huzamosabb ideig meg tudjon tartani maga körül gázokat, bár létezik körülötte egy talajközeli exoszféra. Ennek összetevői között megtalálható a hidrogén, a hélium, az oxigén, a nátrium, a kalcium és a kálium. Az exoszféra nem stabil. Az atomok eltűnnek, majd számos forrásból ismét létrejönnek. A hidrogén és a hélium talán a napszéllel jön, szétterjed a Merkúr mágneses terében, majd visszaszökik az űrbe. A Merkúr kérgében lévő anyagok radioaktív bomlásával is juthat a levegőbe hélium. Így jut ide nátrium és kálium is. Vízgőz is van a Merkúron, mely több útvonalon keresztül érhette el a bolygót. Ezek közé tartozik a bolygó felszínét elérő üstökösök, a kicsapódások oda is eljuttathatták a vizet, ahol előtte a napszél részeként vagy a Merkúr szikláinak összetevőjeként még nem jelent meg. (Mindkettő tartalmaz hidrogént és oxigént is.) Még ott lehet vizet találni ezen a bolygón, ahol a felszín formájának köszönhetően kis méretű jégtárolók alakultak ki – leginkább a kráterek sötét oldalán – ahol a Naprendszer létrejötte óta eltelt idő alatt kerülhetett oda víz. A MESSENGER nagy arányban talált kalciumot, héliumot, hidroxidot, magnéziumot, oxigént, káliumot, szilíciumot, nátriumot és vizet. A vízhez kapcsolódó ionok – mint amilyen az O⁺, az OH^‒ és a H₂O⁺ jelenlétére utaló nyomok nagy meglepetést okoztak. Mivel nagy mennyiségben találtak ezekből az ionokból a Merkúrt körülvevő űrbéli tájban is, a kutatók arra gondolnak, hogy a napszél szakította ki ezeket a bolygó exoszférájából. A káliumot és a nátriumot az 1980-as években fedezték fel az atmoszférában. Úgy gondolják, ezek a mikrometeoritok becsapódásainak következtében töredezhettek le a Merkúr köveiről. Mivel ezek az anyagok visszaverik a napsugarakat, a földi megfigyelőállomásokból könnyen észre lehet venni jelenlétüket az atmoszférában. A tanulmányok arra utalnak, hogy a nátrium által visszavert jelek egy része kapcsolatba hozható a bolygó mágneses pólusaival. Ez a magnetoszféra és a felszín közötti kölcsönhatásra utal. A MESSENGER űrszonda neutron-spektrométerének mérései alapján a kutatók megállapították, hogy a felszín sötét színét a becsapódások miatt felszínre kerülő grafit okozza. ## A mágneses tér és a magnetoszféra Kis mérete és viszonylag hosszú, 59 napos forgási ideje ellenére a Merkúrnak jelentős, és lényegében az egész bolygóra kiterjedő mágneses tere van. A Mariner–10 által végzett mérések alapján ennek ereje a földinek 1,1%-a. A merkúri egyenlítőnél mért mágneses térerősség 300 nT. A Földhöz hasonlóan a Merkúr mágneses tere is dipoláris. Azonban a Földdel ellentétben ezek a mágneses pólusok a forgástengellyel közel egy vonalba esnek. Mind a Mariner–10, mind pedig a MESSENGER által az űrből végzett mérések azt támasztják alá, hogy mágneses tér alakja és erőssége állandó. Valószínű, hogy a Földhöz hasonlóan itt is a dinamóhatásnak megfelelő módon jön létre a mágneses tér. A dinamóhatást a bolygó olvadt magjában vándorló vastartalom okozhatja. Eléggé jelentős árapály jelenséget okoz a bolygó pályájának excentricitása, és ez az oka annak is, hogy a mag folyékony marad. Ez szükséges a dinamóhatáshoz. Bár a Merkúr mágneses tere annyira kicsi, hogy beleférne a Földbe, mégis elég erős ahhoz, hogy magnetoszférát hozzon létre, és az a napszelet eltérítse a bolygó környezetében, valamint hogy befogja a napszélplazmát. A Mariner–10 űrszonda által végzett megfigyelések a bolygó sötét oldalán a magnetoszférában kis energiatartalmú plazmát talált, ami a bolygó magnetoszférájának dinamikájára utal. ## Forgása és keringése A Merkúr pályája a leginkább excentrikus a Naprendszer bolygói közül. Excentricitása 0,21, a Naptól mért távolsága 46 és 70 millió kilométer között változik. Egy keringési idő hossza 88 nap. A bal oldali diagram bemutatja az excentricitás hatásait: a Merkúr pályáját összehasonlítja egy körpályával úgy, hogy a pályák fél nagytengelye megegyezik. A bolygó nagyobb sebességét a perihélium közelében jól szemlélteti az ötnapos időszak alatt megtett nagyobb távolság. A Merkúr pályája a Földével – és így az ekliptika síkjával – 7°-os szöget zár be, mint ahogy az a jobb oldali diagramon látható. Ennek eredményeképpen a Merkúr a Földről nézve csak akkor vonul át a Nap korongja előtt, ha a pályáján épp akkor metszi az ekliptika síkját, amikor a Föld és a Nap között található. Erre átlagosan hét évente kerül sor. A Merkúrnak lényegében nincs tengelyhajlása, a meglévőnek a mértéke 0,027°. Ez lényegesen kisebb a Jupiterénél, amelynek a Naprendszer bolygói között a második legkisebb, 3,1°. Ez azt jelenti, hogy a Merkúr egyenlítőjén álló megfigyelő ottani idő szerint délben a Napot a zenittől északra vagy délre 2 szögperc távolságon belül mindig megtalálja. Ugyanakkor viszont a Nap a Merkúr sarkain sosem emelkedik 2,1 szögpercnél magasabbra. A Merkúr felszínén a megfigyelő egy bizonyos alkalommal a következő helyzetbe kerülhet: látja, ahogy a Nap félig felkel, majd ugyanott lenyugszik és felkel ismét, mindezt ugyanazon merkúri napon belül. Ennek az a magyarázata, hogy nagyjából négy nappal a perihélium elérése előtt a Merkúr forgási szögsebessége pontosan megegyezik a keringési szögsebességével, így a Nap látszólagos mozgása abbamarad, majd a perihélium felé tovább közeledve úgy látszik, mintha a Nap visszafelé menne. Négy nappal a perihélium elhagyását követően visszaáll a Nap megszokott mozgásiránya. ### A perihélium tulajdonságai A 19. század folyamán Le Verrier francia matematikus észrevette, hogy a Merkúr pályájának lassú precesszióját nem lehet a newtoni mechanika eszköztárával és a többi ismert bolygó zavaró hatásával megmagyarázni. Felvetette egy Naphoz még közelebb elhelyezkedő égitest létezését, amely felelős lehet ezért a zavarért. (Mások ezt a Nap lapultságával próbálták magyarázni.) Amikor az Uránusz pályájának zavarai alapján megtalálták a Neptunuszt, a kutatók egyre jobban hittek ennek a feltételezett bolygónak a létezésében. Olyannyira, hogy még nevet is adtak neki: Vulkánnak hívták. Azonban ilyen bolygót soha nem találtak. A 20. század elején Albert Einstein általános relativitáselmélete megmagyarázta a zavar okát. A hatás nagyon kicsi. A Merkúr perihéliumánál a többlet évente 42,98 szögmásodperc száz év alatt, így kicsit több mint 12 000 000 merkúri év kell, hogy kitegyen egy teljes kört. Hasonló, de sokkal kisebb mértékű hatás más bolygóknál is megfigyelhető: ennek az értéke a Vénusznál száz évente 8,62 szögmásodperc, a Földnél 3,84, a Marsnál 1,35, az 1566 Ikarusznál pedig 10,05 szögmásodperc. ### A forgás és a keringés rezonanciája Több éven át úgy gondolták, hogy a Merkúrnak mindig csak az egyik oldalát éri napfény, mivel a forgási és keringési ideje megegyezik. Ebben az esetben ugyanaz lenne a helyzet, mint a Föld és a Hold esetében. Azonban 1965-ben radarokkal végzett megfigyelések bebizonyították, hogy a keringési és a forgási periódus között 3:2 arány áll fenn, ami azt jelenti, hogy a Merkúr háromszor fordul meg saját tengelye körül, míg kétszer megkerüli a Napot. A Merkúr excentricitása tartja fenn ezt a stabil állapotot A csillagászok eredeti elképzelésére az a magyarázat, hogy mikor a Merkúr olyan pontban volt, hogy a legjobban meg lehetett figyelni, ennek a 3:2 aránynak mindig ugyanabban a fázisában volt, s mindig ugyanazt a felét mutatta a Föld felé. Ennek az a mélyebb magyarázata, hogy a Merkúr keringési ideje majdnem pontosan fele a Földdel történő együttállások időközének. Mivel a Merkúr forgási és keringési szögsebessége között fennáll ez a 3:2 arány, egy szoláris nap – a Nap két delelése között eltelt idő – a Merkúron nagyjából 176 földi napig, a sziderikus idő – egy tengely körüli fordulat ideje – pedig nagyjából 58,7 földi napig tart. Az évmilliókra vonatkozó pályaszámítások azt mutatják, hogy a Merkúr pályájának excentricitása kaotikusan változik a 0 (kör alakú pálya) és 0,47 értékek között. Ez magyarázhatja a Merkúrnál a 3:2-es rezonanciát (ellentétben a sokkal gyakoribb 1:1-gyel), mivel ennek az állapotnak a kialakulása sokkal valószínűbb a nagy excentricitás időszakában. ## Megfigyelése A Merkúr legnagyobb látszólagos fényessége a Szíriuszénál is nagyobb lehet, hiszen fényessége -2,0 és 5,5 magnitúdó között mozog. A Naphoz viszonyított közelsége viszont megnehezíti megfigyelését, mert az idő túlnyomó részében elveszik a csillag ragyogásában. A Merkúrt csak rövid ideig, korán reggel pirkadatkor vagy késő este szürkületkor lehet vizsgálni. A Hubble űrtávcső nem tud a Merkúrral kapcsolatos megfigyeléseket végezni, mert olyan biztonsági rendszer üzemel benne, amely megakadályozza, hogy a Naphoz túl közel vizsgálódjon, nehogy megsérüljön valamelyik alkatrésze. A Holdhoz hasonlóan a Merkúrnak is vannak a Földről megfigyelhető fázisai. Ez is az „új”-jal kezdődik, majd elkezd a Merkúr is hízni, míg el nem éri a „teli” állapotot, majd ismét fogy, míg el nem tűnik. Mivel a Nappal együtt kel és nyugszik, ezért ezek a változások nagyrészt láthatatlanok. Az első és a harmadik negyed idején van a legnagyobb kitérése keletre, illetve nyugatra. Ilyenkor a Merkúrnak a Naptól való szögtávolsága 17,9° (perihélium idején) és 27,8° (aphélium idején) közötti bármely érték lehet. A legnagyobb nyugati kitérés idején a Merkúr a Nap előtt kel, a legnagyobb keleti kitéréskor a Nap után nyugszik. A Merkúr legnagyobb földközelségét átlagosan 116 naponként éri el, de a bolygó pályájának excentricitása miatt ez az időtartam 111 és 121 nap között változik. A Merkúr legjobban 77 millió kilométerre tudja megközelíteni a Földet, de mostanság nem jön 82 millió kilométernél közelebb. 8-15 napig úgy lehet érzékelni a Földről, mintha a Merkúr pályáján retrográd irányba mozogna. Ennek megfigyelésére a találkozás előtt és után is alkalom nyílik. Ez a nagy változatosság szintén a bolygó pályája excentricitásának köszönhető. A Merkúrt sokkal gyakrabban lehet könnyedén megfigyelni a Föld déli féltekéjén, mint az északin. Erre leginkább legnagyobb nyugati kitérésekor – a déli féltekén ősz elején – és legnagyobb keleti kitérésekor – a déli féltekén tél végén – van lehetőség. Mindkét esetben a Merkúr és az ekliptika által bezárt szög maximális, melynek következtében pár órával napfelkelte előtt kel a bolygó az előbbi esetben, illetve több órával napnyugta után is észlelhető még az utóbbiban. Leginkább az olyan mérsékelt égövi déli országokban figyelhetőek meg ezek a jelenségek, amelyek Argentínával és Új-Zélanddal egy szélességi körön vannak. Ezzel ellentétben az északi mérsékelt égövön szinte soha sincs a horizont fölött a még vagy már többé-kevésbé teljesen sötét égbolton. Több bolygóhoz és fényes csillaghoz hasonlóan teljes napfogyatkozások alkalmával a Merkúr is látható. A Merkúr a Földről nézve akkor a legfényesebb, amikor „dagadt” állapotban van akármelyik negyed és a teli állapot között. Bár a bolygó messzebb van akkor a Földtől, amikor „dagadt”, mint amikor „kifli” alakú, ezt túlkompenzálja a nagyobb fényes terület az előbbi esetben. A Vénuszra ennek az ellenkezője igaz: ez akkor tűnik világosabbnak, amikor vékony kifli, mert ekkor sokkal közelebb van a Földhöz, mint amikor dagadt, és a vékony közeli kifli területe a nagyobb. ## A Merkúr tanulmányozása ### Ókori csillagászok Az első ismert megfigyeléseket a NUR.AOIN táblákon jegyezték fel. Ezeket a megfigyeléseket valószínűleg egy asszír csillagász készíthette az időszámításunk előtti 14. század környékén. A MUL.APIN táblán a Merkúr megnevezésére használ ékírásos szó átírva UDU.IDIM.GU₄.UD („Az ugró bolygó”). A babilóniaiak már az i.e. 1. évezredben készítettek feljegyzéseket erről a bolygóról. Ők Nabúról, mitológiájukban az istenek hírnökéről nevezték el. A ókori görögök Hésziodosz idejében a bolygót a gyűjtögető jelentésű Στίλβων (Sztilbon) valamint Ἑρμάων (Hermaon) néven ismerték. Később a görögök a napfelkeltekor látható égitestet Apollónnak, a szürkületkor előbukkanót pedig Hermésznek nevezték. Azonban az i.e. 4. században a görög csillagászok rájöttek, hogy ugyanazt az égitestet illetik két külön névvel. A rómaiak a bolygót a saját fürgelábú hírnök istenükről, Merkúrról (latinul Mercuriusról) nevezték el. Azért kapta ezt a nevet, mert gyorsabban áthaladt az égen, mint akármelyik másik bolygó. A név a görög Hermész római megfelelője. Az ókori Kínában a Merkúrt Csenshin, Óracsillag néven ismerték. Az északi iránnyal azonosították, és a Vuhszing rendszerben a víz szaka volt. A hindu mitológiában a Merkúrt Buddhának nevezték, és úgy gondolták, ez az isten uralja a szerdát. A germán mitológia Odin (vagy Wotan) istenét szintén a Merkúrral azonosították, és a szerda neve egyes nyelvekben (angol, német) a Wotan napja kifejezésből származik. A maják a Merkúrt bagolyként ábrázolták (vagy négy bagolyként: kettő jelképezte a pirkadatkor láthatót, kettő pedig a szürkületkor előbukkanót), s úgy gondolták, a túlvilágra ez a bolygó viszi a híreket. ### A Földön végzett távcsöves megfigyelések A Merkúr első távcsöves megfigyelését Galilei végezte el a XVII. század elején. Bár ő vizsgálta a Vénusz fázisait, távcsöve nem volt elég erős ahhoz, hogy ezeket a jelenséget a Merkúron is megfigyelje. 1631-ben Pierre Gassendi figyelte meg először egy bolygó átvonulását a Nap előtt, s ez a Merkúrnak a Kepler által előre jelzett átvonulása volt. 1639-ben Giovanni Zupi távcső használatával felfedezte, hogy a Merkúr pályatulajdonságai hasonlóságot mutatnak a Vénuszéhoz és a Marséhoz. A vizsgálat végkövetkeztetése az volt, hogy a Merkúr a Nap körül kering. Nagyon ritka csillagászati esemény az, ha egy bolygó úgy halad el egy másik előtt, hogy azt a Földről meg lehet figyelni. A Merkúr és a Vénusz néhány száz évenként így takarják el egymást, és az 1737. május 28-ai ezek közül az egyetlen, amit csillagászok meg is figyeltek. Ezt John Bevis látta a Greenwichi Királyi Obszervatóriumból. Legközelebb a Vénusz a Merkúrt 2133. december 3-án fogja eltakarni. A Merkúr észlelésének nehézsége okozza azt, hogy sokkal kevesebb megfigyelést végeztek vele, mint a többi bolygóval kapcsolatban. 1800-ban Johann Schröter tanulmányozta a bolygó felszíni adottságait, s azt állította, hogy 20 km magas hegyeket is talált. Friedrich Bessel Schröter rajzainak felhasználásával úgy számolta, hogy a bolygó forgási ideje 24 óra, tengelyének dőlésszöge pedig 70°. Az 1880-as években Giovanni Schiaparelli sokkal pontosabban feltérképezte a bolygót, és arra jutott, hogy a Merkúr tengelyforgási ideje 88 nap lehet, ami az árapályerők blokkoló hatása miatt megegyezhet a keringési idővel. Ez a jelenség a szinkronforgás, s megfigyelhető a Föld és a Hold viszonylatában. A Merkúr feltérképezésére irányuló erőfeszítések sorát Eugenios Antoniadi folytatta, aki 1934-ben jelentette meg megfigyeléseit és térképét is tartalmazó könyvét. Sok jelenség, így például a Merkúr felszínén megfigyelhető albedó jelenségek Antoniaditól kaptak nevet. 1962 júniusban a Szovjet Tudományos Akadémia Rádióműszaki és Elektronikai Intézetében a Vlagyimir Kotyelnyikov vezetésével dolgozó szovjet kutatók bocsátottak ki olyan radarjelet, mely elérte a Merkúrt, annak felszínéről visszaverődött, és ezt a kutatók be is tudták fogni. Ezzel kezdődött el a bolygó radaros vizsgálata. Három évvel később az amerikai Gordon Pettengillnek és R. Dyce-nek a 300 méteres Puerto-Ricó-i Arecibo Obszervatórium rádiótávcső használatával sikerült kimutatnia, hogy a bolygó forgási ideje körülbelül 59 nap. Elterjedtté vált az az elmélet, mely szerint a Merkúr forgási és keringési ideje megegyezik, így a rádióteleszkópos vizsgálatok eredményeinek bejelentése nagy meglepetésként érte a csillagászokat. Ha a forgási és keringési idő megegyezne, a bolygó sötét oldala túlságosan hideg lenne, de a rádiótávcsöves mérések eredményei azt mutatták, hogy ez a rész a vártnál sokkal melegebb. Ennek eredményeképp a csillagászok elfelejthették addigi elméletüket, és olyan alternatív eljárást kellett kidolgozniuk, mellyel meg tudták magyarázni a megfigyelt melegedést. Giuseppe Colombo olasz csillagász megjegyezte, hogy a forgási idő nagyjából 2/3-a a keringési időnek, és a kapcsolatra egy új formulát határozott meg, mely szerint ez az arány nem az eddig bevett 1:1, hanem a valóságot sokkal jobban leírja a 3:2-es arány. A Mariner–10-től érkező adatok alátámasztották ezt az álláspontot. A 3:2-es arány a Merkúr excentrikus pályájának a következménye, mivel a Nap perihélium idején nagyobb árapályt kelt, s ez a bolygó nagyobb sebességével együtt gyorsítja a forgását. Ebből az is következik, hogy sem Schiaparelli, sem pedig Antoniadi nem "téved". Épp ellenkezőleg. A csillagászok minden pillanatban ugyanazokat a jellemzőket látták és jegyezték minden második keringés után, míg a közbeeső észleléseket hamisnak minősítették. A földi megfigyelések nemigen tudtak többet feltárni a legbelső bolygóról, a legtöbb alapvető tulajdonságát akkor ismertük meg, amikor űrszondák látogatták meg a Merkúrt. Mindenesetre a technológia legújabb eredményei javították a földi megfigyelések minőségét. 2000-ben a Wilson-hegyi Obszervatórium 1,5 méteres Hale-teleszkópjával nagy szögfelbontású, szerencsés képalkotás módszerű („lucky imaging”) megfigyeléseket végeztek. Ekkor kapták az első képeket olyan területek felszíni alakzatairól, amelyeket a Mariner-program nem vizsgált. Későbbi képek bizonyítékot szolgáltattak egy olyan dupla gyűrűs becsapódási medencéről, amelyik nagyobb a Caloris-medencénél is. Nem hivatalosan a Szkinakasz-medence nevet kapta. A bolygó legnagyobb részét az Arecibo Obszervatórium rádióteleszkópja térképezte fel 5 km-es felbontással, ami sarki lerakódásokat észlelt kráterek árnyékos mélyén, és ami talán vízjég lehet. ### Megfigyelése űrszondákkal A Merkúrt a Földről elérni a kezdetekben nagy kihívást jelentett. Ez abból adódott, hogy a bolygó pályája sokkal közelebb van a Naphoz, mint a Földé. Egy olyan űreszköznek, mely el akarja érni a Merkúrt, 91 millió kilométer mélyen be kell mennie a Nap gravitációs potenciálgödrébe. A Föld 30 km/s-os pályasebességéről egy a Merkúr közelébe vivő Hohmann-átszállópályájára történő átálláshoz szükséges sebességváltozás a többi bolygóközi küldetéssel összehasonlítva nagy érték. A Nap potenciálgödrébe történő egyre mélyebb behatolás során a felszabaduló helyzeti energia mozgási energiává alakul át, s emiatt ismét nagymértékben meg kell változtatni a szonda sebességét, hogy ne repüljön el egyszerűen csak gyorsan a bolygó mellett. A biztonságos landolás vagy stabil bolygó körüli pályára álláshoz a szonda csak a rakétahajtóműveire hagyatkozhat. Mivel a bolygónak nagyon kis – vékony és ritka – légköre van, a légköri fékezés nem alkalmazható. Jelenleg több üzemanyag szükséges a Merkúr eléréséhez, mint a Naprendszer elhagyásához. Emiatt eddig csak két űrszonda látogatta meg a bolygót. Egy másik elképzelhető eljutási lehetőséget jelent a napvitorla használata, amelynek segítségével Merkúr-szinkronpályára lehetne állítani egy űrszondát. #### Mariner–10 Az első, a Merkúrt meglátogató űreszköz 1974-75-ben a NASA Mariner–10 űrszondája volt. A szonda a Merkúr megközelítéséhez szükséges pályasebességének beállításához a Vénusz gravitációját használta fel, s ezzel két szempontból is történelmet írt. Ez volt az első űreszköz, amely a gravitációs hintamanőver elméletét a gyakorlatban először alkalmazta (nem véletlenül, a Merkúr eléréséhez a Földről nagyobb sebességkülönbségre kell szert tenni, mint a Naprendszer elhagyásához), s ez volt a NASA első olyan járműve, amely egy misszió alatt több égitestet is meglátogatott. A Mariner–10 készített először közeli felvételeket a Merkúr felszínéről, amelyen jól ki lehetett venni ennek kráterekkel borítottságát, s több más geológiai tulajdonság is érzékelhető rajtuk, mint például a belső vasmag kihűlésének következtében talajsüllyedés nyomán kialakult hatalmas szakadékok. Sajnos a Mariner–10 keringési ideje alatt a Merkúrnak mindig ugyanaz a része volt a nagy felbontású képek fókuszában. Így nem valósulhatott meg az a cél, hogy mindkét felét tanulmányozni lehessen, s ennek következtében a bolygó felszínének csak 45%-át tudta feltérképezni. 1974\. március 27-én, két nappal a Merkúr melletti elhaladás előtt, a szonda nem várt nagymértékű ultraibolya sugárzást kezdett el mérni a Merkúr környezetében. Ez vezetett ahhoz, hogy feltételezték a Merkúr holdjának a létezését. Nem sokkal ezt követően kiderült, hogy a sugárzás forrása a 31 Crateris nevű csillag volt, s a feltételezett „Merkúr holdja” csak a csillagászati évkönyvek lábjegyzetében kapott helyet. Az űrszonda háromszor közelítette meg a Merkúrt, amikor a legközelebb ment, felszínétől 327 km-re volt. Amikor először közelítette meg, a műszerek mágneses teret jeleztek, ami nagy meglepetést keltett a bolygók geológiáját tanulmányozók körében. Úgy gondolták, a Merkúr forgása túl lassú ahhoz, hogy jelentős mértékű dinamó-effektust hozzon létre. A második megközelítéskor elsősorban fényképeket készítettek, de a harmadik alkalommal jelentős mennyiségű mágneses adatot gyűjtöttek. Ezek az adatok felfedték, hogy a bolygó mágneses tere nagyban hasonlít a Földéhez, amely eltéríti a napszelet a bolygó körül. A Merkúr mágneses terének kialakulásához vezető tényezők tisztázásáért még máig is sok elmélet verseng. Pár nappal az utolsó megközelítést követően a Mariner–10-nek elfogyott az üzemanyaga. Mivel ezt követően nem lehetett pontosan meghatározni az útvonalát, a küldetés vezető utasították a szondát, hogy 1975. március 24-én fejezze be működését. Úgy gondolják, a Mariner–10 még mindig a Nap körül kering, s néhány havonta megközelíti a Merkúrt. #### MESSENGER A második, MESSENGER (MErcury Surface, Space ENvironment, GEochemistry, and Ranging) nevű űrszondát a NASA Kennedy Space Centerről egy Delta II hordozórakétáról 2004. augusztus 3-án bocsátották fel. 2005 augusztusában lendületet vett a Földtől, majd 2006 októberben és 2007 júniusában a Vénusztól, hogy a Merkúr pályájának eléréséhez alkalmas pályára állhasson. A Merkúr mellett először 2008. január 14-én, másodszor október 6-án repült el. A harmadik megközelítés időpontja 2009. szeptember 29. volt. Ezen repülések során készültek felvételek arról a féltekéről is, melyet a Mariner–10 nem vizsgált. Ezt követően az űrszonda 2011 áprilisban a bolygó körüli elliptikus pályára áll, s egy földi éven át még térképezi a felszínét. A küldetés célja hat terület mélyebb megismerése, megértése: a Merkúr nagy sűrűsége, geológiai történelme, mágneses terének természete, magjának felépítése, valóban tartalmaznak-e a sarkvidékei vizet, és hogy honnan származik a vékony légköre. Mindezeken felül a szondán olyan képalkotó eszközök találhatók, amelyek sokkal nagyobb területről sokkal jobb minőségű felvételeket tudnak készíteni, mint a Mariner–10. A fedélzeten helyet kaptak még különféle spektrométerek, amelyek a kéreg összetételét vizsgálják, és vannak rajta magnetométerek, valamint töltött részecskék sebességének mérésére szolgáló eszközök. A szonda sebességének finom változásainak méréséből, és pályájának megfigyeléséből következtetéseket vonhatnak majd le a bolygó belső szerkezetére vonatkozóan. #### BepiColombo Az Európai Űrügynökség Japánnal közösen BepiColombo néven egy közös projekten dolgozik, melynek a során két űrszondát küldenek majd a Merkúrhoz. Az egyik feltérképezi a bolygót, míg a másik a magnetoszféráját vizsgálja. Az ESA Guyana Űrközpontjából 2013-ban egy orosz Szojuz hordozórakéta fogja elindítani a két űrszondát szállító szerelvényt. A kilövőállomás helyszínével ki akarják használni az egyenlítő közelségéből adódó előnyöket. A MESSENGER-hez hasonlóan a BepiColombo utazása során több bolygót fog érinteni, hogy a gravitációs hintamanőverek adta lehetőségeket kihasználja. Elhalad majd a Hold és a Vénusz mellett is, valamint többször elrepül a Merkúr mellett, míg végül körülötte pályára áll. A kémiai és az ionmeghajtás kombinációját használja majd, amelyikből az utóbbi működik majd csak hosszabban. Az űrszerelvény 2019-ben éri majd el a Merkúrt, ezt követően a hordozó a magnetométer szondát elliptikus pályára állítja, majd beindítja a kémiai hajtóműveket, hogy a térképező szonda pedig körpályájára állhasson. Mindkét űrszonda egy földi éven át fog dolgozni. A térképező, képalkotó űrszonda a MESSENGER-hez hasonló eszközöket visz magával, és több hullámtartományban vizsgálja majd a bolygót. Vizsgálja majd az infravörös, az ultraibolya, a röntgen- és a gamma-sugárzást. Azon kívül, hogy behatóan vizsgálja majd magát a bolygót, a küldetés megálmodói abban is reménykednek, hogy az űrszondának a Naphoz való közelségével pontosabban tudják ellenőrizni a relativitáselmélet állításait. A küldetés Giuseppe (Bepi) Colombóról, arról az olasz csillagászról kapta a nevét, aki először vette észre a Merkúr forgási és keringési ideje közötti összehangoltságot, és aki 1974-ben részt vett a Mariner–10-nek a gravitációs hatás kihasználásával való célba juttatásához szükséges elmélet kidolgozásában. ## Magyar vonatkozások A Merkúron hat magyar vonatkozású elnevezés található: Bartók Béláról, Jókai Mórról, Liszt Ferencről, Petőfi Sándorról, Munkácsy Mihályról és André Kertész magyar származású fotóművészről neveztek el krátert. ## Fordítás

Queen

A Queen brit rockegyüttes, amelynek tagjai Freddie Mercury (ének), Brian May (gitár), John Deacon (basszusgitár) és Roger Taylor (dob) voltak. Jellegzetességeik az aprólékos stúdiómunkával felvett albumok, és a rétegezett, hangsúlyozott gitár- és énekhangzás. A hangzásukat főképp a glam rock, heavy metal és progresszív rock stílusba sorolják, de készítettek többek közt punk, funk, ragtime vagy gospel típusú dalokat is. Híresek voltak a hatásos koncertjeikről, a mindig modern színpadi technikájukról, és Mercury színpadias előadásmódjáról. A kortárs kritika általában kedvezőtlenül írt róluk, és visszatekintve is megoszlanak a vélemények: bár sok későbbi előadóra voltak nagy hatással, főleg az 1980-as években kiadott lemezeiket utólag is sokan elmarasztalják. May és Taylor már 1968-ban együtt zenéltek a Smile nevű zenekarban, amelynek feloszlása után Mercury, majd később Deacon csatlakozásával, 1971-ben új zenekart alapítottak. A korai albumaik vegyes kritikai és kevés eladási sikert hoztak. Kisebb áttörést 1974-ben értek el a Sheer Heart Attack albummal, amely Angliában már jelentős siker lett, majd nemzetközi hírnévre tettek szert az 1975-ös A Night at the Opera nagylemezükkel, és az arról megjelent, kirobbanóan sikeres „Bohemian Rhapsody” kislemezzel. Az ezt követő években a zenéjük egyre egyszerűbb és közönségbarátabb lett, így sorra adtak ki jól fogyó, de a kritikusok által gyakran leminősített albumokat. 1980-ban a The Game albumukkal, és az azon szereplő „Another One Bites the Dust” dalukkal a funk és az R&B stílusban is sikereket értek el. Az 1982-es Hot Space már erősen eltávolodott a rocktól, diszkó hangzással kísérletezett, de nem volt népszerű a rajongók körében. Ezt követően, az 1980-as években egyre slágeresebb, kevés kockázatot vállaló lemezeket adtak ki, amelyek – Amerika kivételével – világszerte sikeresek voltak. Mercury 1991-ben AIDS betegsége miatt elhunyt, ezután a túlélő tagok csak a régi felvételeket újrafeldolgozó Made in Heaven albumot adták ki 1995-ben, majd gyakorlatilag feloszlottak. Deacon 1997-ben visszavonult a zenéléstől, de May és Taylor továbbra is használták az együttes nevét, és számos önfeldolgozást jelentettek meg. 2004-től Paul Rodgers énekessel a Queen + Paul Rodgers együttes tagjaiként újra turnéztak, és lemezt is készítettek, de részben a kedvezőtlen fogadtatás miatt 2009-ben feloszlottak. A zenekarhoz 2012-ben csatlakozott a fiatal amerikai énekes, Adam Lambert, akivel 2012 után 2014-ben és 2015-ben turnéztak Észak-Amerikában és Európában, Queen + Adam Lambert névvel. A Queen több mint fél évszázada van jelen a popkultúrában. A becslések szerint 250 millió és 300 millió között mozognak a lemezeladásaik, amivel a világ egyik legsikeresebb előadóivá váltak. A Queen történetéből játékfilm készült, melyet 2018-ban mutattak be Bohém rapszódia címmel. ## Történet ### Megalakulás (1968–1972) Az együttes története az 1960-as évek végére nyúlik vissza. 1968-ban Brian May és Tim Staffell a londoni Imperial College-ben hirdetés útján találkoztak Roger Taylor dobossal: az így létrejött Smile együttes az akkoriban népszerűségének csúcsán álló Cream és Yardbirds zenéjét utánozta, de nem értek el számottevő sikert. Bár többször felléptek klubokban és más egyetemeken, az 1969 júniusában a Trident Studiosban rögzített „Earth”/”Step On Me” kislemezük nem keltett feltűnést. A kudarc hatására Staffell eltávolodott az együttestől, végül 1970-ben ki is lépett. Ekkor csatlakozott hozzájuk Freddie Mercury (akkor még Farrokh Bulsara), aki korábban maga is játszott iskolai zenekarokban, és egy ideje már jóban volt a Smile tagjaival – gyakran látogatta meg őket a próbák során, Taylorral pedig egy időben közös ruhaboltot vezetett. Mercury ötletére az együttest Queennek nevezték el, majd meghallgatásokat hirdettek basszusgitárosok részére, így találkoztak 1971-ben John Deaconnal. Felléptek ugyan kisebb koncerteken, de a korábbi életüket nem hagyták el: Mercury tovább igazgatta a boltot immár Taylor nélkül, Taylor és Deacon a tanulmányaikat folytatták, May pedig a szakdolgozatát félretéve középiskolában tanított. 1971 szeptemberében végre alkalmuk nyílt professzionális stúdióban dolgozni, amikor a De Lane Lea Studios egyik újonnan épített épületébe hangos együtteseket kerestek a hangrendszer tesztelésére. Bár a stúdió valóban kezdetleges állapotban volt, és rengeteg hibája előjött, mégis sikerült egy négyszámos demóanyagot felvenniük. Ráadásul az egyik próba során Roy Thomas Baker és John Anthony producerek meglátogatták őket, és mivel tetszett nekik, amit hallottak, elkértek egy példányt a demóból. Baker és Anthony a Trident Studiosnak dolgoztak, ahol a vezetőség éppen akkoriban akarta a stúdió profilját a menedzselés felé bővíteni. Mivel a Trident vezetőségét meggyőzte a demó, nem sokkal később felajánlották az együttesnek, hogy felvehetnek a stúdióban egy albumot – annyi kikötéssel, hogy csak az úgynevezett „holtidőben” dolgozhatnak, amikor semelyik fizető ügyfél nem használja a stúdiót. ### Queen és Queen II (1970–1974) Közös megegyezés alapján minden a De Lane Lea-ban már felvett dalt újra felvettek. Roy Thomas Baker produceri segítségével kialakították a rájuk oly sokáig jellemző felvételi stílust: a lehető legtökéletesebb hangzás érdekében minden részletet több tucatszor felvettek, és a legjobbnak tűnőt használták fel végül, a gitár és az ének felvételeit pedig többszörösen egymásra másolták, hogy erős és telt hangzást kapjanak. Mivel akkoriban ők voltak a Trident legjelentéktelenebb ügyfelei, csak olyankor használhatták a stúdiót, ha a komolyabb, fizető zenészek nem tartottak rá igényt, emiatt gyakran éjszakákon át virrasztottak a váróteremben, az alkalomra várva, és nem egyszer hajnalban kerültek csak stúdióba. 1972 novemberére készen álltak a felvételekkel, de a legtöbb dallal nem voltak elégedettek, ezért újabb hónapokat töltöttek el az újrakeveréssel. 1973 márciusában a Trident megegyezett az EMI kiadóval, amely 300 és 400 ezer font sterling közötti összeget fizetett a kiadási jogokért. A kiadó nem közvetlenül az együttessel kötött szerződést, hanem az őket menedzselő Trident Studiosszal, így a lemezeladásból származó haszon a Tridenthez került, amely kevés, heti 20 font bért fizetett a zenekarnak. Erre az időre Mercury megtervezte az együttes jelvényét, amelyet a tagok asztrológiai zodiákus jegyei ihlettek. A logón az együttes nevére utaló nagy Q betűt két oroszlán (Taylor és Deacon jegyei), és két angyal vesz körül (Mercury jegyére, a szűzre utalva), a tetején pedig egy rák látható (May jegye). Az egész kép hátterében egy főnixmadár volt, amely Mercurynak az együttesbe vetett hitét illusztrálta. Debütáló albumuk, a Queen 1973. július 13-án jelent meg, de mivel a vezető kislemeze, a „Keep Yourself Alive” – bár Mercury szerint ez fejezte ki a legjobban a Queen stílusát 1973-ban – nem aratott különösebb sikert, és a rádiók sem játszották, nem volt nagy érdeklődés iránta. Stephen Erlewine, az AllMusic kritikusa szerint „a Queen majdnem minden védjegye jelen volt már, Mercury operai falzettjától May gazdag, telt gitárjátékán keresztül a »Great King Rat« szvitjellegű felépítéséig.” A dalszöveg a tipikus rock-témák mellett egyéb irányokba is elkalandozik, „a mondai és vallásos sztoriktól kezdve (főleg Freddie-től a »Great King Rat,« »My Fairy King« és »Jesus«) a szebb jövőbe vetett hitig (Briantől a »Keep Yourself Alive« és a »Doing All Right«), és felidézték a gondtalan fiatalkor idilli napjait is (szintén Briantől a »The Night Comes Down«).” A kritikusok csupa jót írtak róla: a Rolling Stone nagyszerű debütálásnak tartotta, a Melody Maker pedig úgy vélekedett: „csodálatosan különböző dalok sorozata, kezdve a gyorsnál is gyorsabb rocktól egészen a könnyed balladáig.” Az EMI túlzó reklámkampányt indított az album népszerűsítésére, ami visszafelé sült el, és a Queent megbélyegezték, hogy túlságosan meg van tervezve. 1973 szeptembere és decembere között mégis végigcsinálhatták a legelső koncertturnéjukat a Mott the Hoople előzenekaraként, pár kivétellel nagyrészt Angliában. A következő, Queen II című albumukat mindössze egy hónap alatt vették fel. Mercury ötletére a lemez két oldalát a hagyományos A és B helyett fekete és fehér oldalnak nevezték. A fekete oldalon Mercury sötét, gótikus, összetett dalai szerepeltek (például a „March of the Black Queen,” vagy az azonos című festmény alapján írt „Fairy Feller’s Master-Stroke”), a fehér oldalon pedig May reményteli dalai kaptak helyet (például a „White Queen” és a „Some Day One Day”). Az egységesség jeleként több dal megszakítás nélkül kapcsolódik az utána következőhöz. A felvételek során teljesen kihasználták a Trident modern, tizenhat sávos felvevő készülékeit, és a technika, valamint Roy Baker producer leleményessége segítségével a végletekig csiszolgatták a dalokat. Az együttesnek rengeteg ötlete volt, hatrészes harmóniákat énekeltek fel, a hangszerelésben hűek maradtak a szintetizátormentességükhöz, zongorát, Hammond-orgonát, kasztanyettát és csengőt használtak. May ekkor alakította ki a később védjegyévé váló többszólamú gitárkíséretet. Erlewine szerint „a Queen II nagyon is különböző bestia az elődjétől, egy album, amely gazdagabb, sötétebb, és furcsább, egy album, amely tetten éri, amint a Queen hirtelenjében együttessé nő.” Miután kis szerencsével bekerültek a népszerű Top of the Pops klipműsorba, 1974. február 23-án megjelent az albumról a „Seven Seas of Rhye” kislemez. Meglepetés sikert aratott, a tizedik helyre került az angol slágerlistán. Ezt követően március 8-án megjelent maga az album is, amely nem kis részben a kislemez sikerének köszönhetően az ötödik helyet érte el Angliában, a negyvenkilencediket Amerikában. Az együttes neve bekerült a köztudatba, és az első albumukat is szép lassan elkezdték vásárolni. Az album borítójára kerülő híres képet Mick Rock készítette az együttesről, a fehér alapú belső borítóval együtt az album fekete-fehér kontrasztját erősítette. A kritikusok nem fogadták jól, Mark Blake szerint > A Queen második albuma esszencálisan a Who Tommy-ját és a Led Zeppelin negyedik albumát idézi, vagy még korábbról Hendrix, a Pretty Things, a Yes és a Jethro Tull hatását mutatja. Sok kritikus pont ezekre a hatásokra fókuszált. A Rolling Stone magazin enyhén hízelgő volt, mindenesetre elítélte a lemez azon részleteit, amely "csokorba szedi a Yes zenéjének legirritálóbb elemeit [...] a Genesis értelme és kifinomultsága nélkül.” Hazai pályán a Record Mirror „a glam rock legaljának” nevezte: „Ha ez a legjobb reményünk a jövőre, a rock'n'roll minden fogódzó nélkül zuhan az öngyilkosság felé.” ### Sheer Heart Attack, A Night at the Opera és A Day at the Races (1974–1976) A Queen II közönségsikere után a tagok elkezdtek bízni az együttes jövőjében, felhagytak civil foglalkozásukkal, és teljes egészében a zenélésre koncentráltak. Végigcsinálhatták az első amerikai turnéjukat, ismét a Mott the Hoople előzenekaraként. A turné hatalmas élményanyagot jelentett a számukra, de időközben May hirtelen megbetegedett, és hogy elkerüljék a karanténba kerülést, azonnal haza kellett utazniuk. Amíg May a kórházban lábadozott, a másik három tag nekilátott a következő, Sheer Heart Attack című albumuk felvételeinek. Mivel meglátásuk szerint a Queen II a túlzott bonyolultsága miatt nem tudott nagyobb siker lenni, elhatározták, hogy egyszerűbb, slágeresebb dalokat írnak. A felvételek nagyon megerőltetőek lettek, és első alkalommal már nemcsak a Trident Studiosban zajlottak. Még mindig Mercury és May voltak a fő dalszerzők, de Taylor mellett ezúttal már Deacon is szerepelt az első általa írt dallal, a "Misfire" című, karibi típusú nótával. 1974\. október 11-én megjelent az album vezető kislemeze, a dupla A oldalas „Killer Queen”/”Flick of the Wrist.” Nagy sikert aratott, Angliában a második, Amerikában a tizenkettedik helyet érte el a slágerlistán, és a kritikusok jókat írtak róla. A kislemez sikere hatalmas önbizalmat adott az addig küszködő zenekarnak. A Sheer Heart Attack novemberben jelent meg, és a kislemezhez hasonlóan sikeres lett, Angliában a második, Amerikában a tizenkettedik helyet érte el a listán. Erlewine szerint „a zenéjük egyre grandiózusabb és dallamosabb lett, anélkül, hogy feláldozták volna a brutális, kemény stílusukat.” A kemény dalok mellett (mint az egyik korai thrash metal próbálkozásnak tartott „Stone Cold Crazy” és a gitárközpontú „Brighton Rock”) itt jelentek meg először az együttes repertoárjában az 1920-as évek kabarézenéjét utánzó, humoros dalok: a „Killer Queen” és a „Bring Back That Leroy Brown.” A lemez turnéja 1974 októbere és 1975 májusa között zajlott, immár főelőadóként léphettek fel Amerikában, ahol gyakran akkora sikerük volt, hogy két koncertet is adtak egy helyen. A lemezt a kritikusok is kedvelték, az NME hibátlannak tartotta: „Ünnepélyes. Semmi szemét, és négy dal, amit újra és újra meg akarsz hallgatni: »Killer Queen«, »Flick of the Wrist«, »Now I’m Here« és az »In the Lap of the Gods«. Még a »Brighton Rock« is – amit nem kedvelek annyira – maradandó élményt nyújt a hallgatónak, legyen az az eredeti vagy egy koncertfelvétel,” a Rolling Stone pedig az együttes képzettségét és bátorságát dicsérte. A Sheer Heart Attack sikerét követően az együttes már tarthatatlannak érezte a Tridenttel való kapcsolatát. A növekvő elismertségük után mindenki azt hitte, hogy sztárokként élnek, de még mindig – már hatvan fontra felemelkedő – heti bért kaptak a kiadótól, és apró garzonlakásokban életek. Megbízták Jim Beach ügyvédet, akinek a segítségével 1975 augusztusára felbontották a szerződést a Tridenttel, a beléjük fektetett pénzért cserébe 100 ezer fontot, és a következő hat albumuk nyereségének kis százalékát kellett kifizetniük. Rövid keresgélés után John Reid, Elton John menedzsere vállalta, hogy továbbviszi az ügyeiket. A nehézségek leküzdése után felszabadultan kezdhettek bele a következő albumuk felvételeibe. A negyedik, A Night at the Opera című albumuk a pályafutásuk addigi legaprólékosabban elkészített lemeze: négy hónapig csiszolgatták hét különböző stúdióban, gyakran egyszerre kettőben, a legmodernebb, huszonnégy sávos felvételi módszerek kihasználásával. A lemezre költött összeget 40 és 50 ezer font közé becsülik, ami akkoriban óriásinak számított. A huszonnégy sávos technikának köszönhetően egy magnószalagra most már még több énekhangot tudtak felvenni, így az olyan énekközpontú dalokba, mint a „Bohemian Rhapsody” és a „The Prophet’s Song” még erőteljesebb, kidolgozottabb kórusok kerültek. A lemez sokszínűsége a különféle hangszerek használatában is kitűnik: Deacon a „You’re My Best Friend” című dalában elektromos zongorán játszott, Taylor az „I’m in Love with My Car” című dalának végére a saját autójának kipufogóhangját rögzítette, May játék kotón játszott a „The Prophet’s Song,” hárfán a „Love of My Life,” illetve ukulele-bendzsón a „Good Company” című dalokban. Kisebb aggodalomra adott okot már a megjelenése előtt Mercury „Death on Two Legs” című dala, mert durva szövegével szinte nyilvánvalóan a Trident egykori főnökét, Norman Sheffieldet támadta. Sheffield meg is akarta akadályozni a dal megjelenését, de mivel nem hangzott el a neve a szövegben, nem volt rá lehetősége. A dalok közül a legbonyolultabb „Bohemian Rhapsody” felvétele önmagában három hétig tartott. A „Bohemian Rhapsody” kislemez 1975. október 31-én jelent meg, és hatalmas sikert aratott, Angliában kilenc héten át vezette a slágerlistát, ami abban az időben rekordnak számított, Amerikában pedig a kilencedik helyet érte el. Az együttes egyik legismertebb és legtöbbre értékelt dala lett, 2004-ben a Rolling Stone a „minden idők 500 legjobb dala” listáján a 163. helyre sorolta, és a 2021-ben kiadott legújabb rangsora szerint feljött a 17. helyre. Mark Blake az együttesről szóló 2010-es könyvében azt írta, hogy a „Bohemian Rhapsody” több mint kétmilliós eladásával a harmadik legnagyobb példányszámban elkelt brit kislemez. 1977-ben a „legjobb vokális rockzenekar” és „legjobb vokális hangszerelés” kategóriában Grammy-díjra jelölték, de nem nyert. Mivel időhiány miatt nem tudták előadni a Top of the Pops műsorban, készítettek hozzá egy művészi kivitelezésű videóklipet, amely egyrészt a koncerteken, másrészt vizuális effektusok között ábrázolta az együttest. Novemberben megjelent az A Night at the Opera is, és ugyancsak nagy sikert ért el. A rajta található dalok rendkívül széles stílusbeli skálán mozogtak, a heavy metaltól kezdve, a misztikus progresszív rockon keresztül egészen az ukulelével kísért ragtime zenéig, a dalok szövege pedig hasonlóan sokrétű volt, néhol egyszerű, szentimentális és humoros, máshol életrajzi ihletésű, és nehezen megfejthető. Mind a rajongók, mind a kritikusok jól fogadták, Blake szerint > „Úgy hangzik, mintha a produkciós csapat kissé túl sokat mókázott volna a keverőszobában,” írta a Melody Maker. Tony Stewart az NME-től úgy vélte: „Lehet, hogy ez a legnagyobb költséggel felvett brit stúdióalbum napjainkban, de vitatható, hogy a legjobb is. Isten óvja őket.” Ahogyan a [Bohemian Rhapsody] kislemez listavezető lett, úgy az album is követte, és három hetet töltött a listák csúcsán. A kritikusok bizalmatlansága megmaradt, de a következő hónapokban a zenei magazinok olvasói rendre a Queent jelölték elsőnek a Legjobb Zenekar és Legjobb Brit Kislemez kategóriákban. [...] Kris Nicholson a Rolling Stone-ban dicsérte az együttes „kísérletező kedvét, akkor is, ha éppen rosszul sül el,” így összegezve: „az összes heavy metal együttes között [...] egyértelműen a Queen a legerősebb versenyző.” Az album hét hetet töltött Amerikában a Top 10-ben, a legmagasabb helyezése a negyedik volt. A lemezt évtizedekkel a megjelenése után nemcsak a Queen legjobbjának, de a rocktörténet egyik legjobb felvételének tartják. 2003-ban a Rolling Stone „minden idők 500 legjobb albuma” listáján a 230. helyre került. Stephen Erlewine az AllMusic oldalán ugyancsak az együttes legjobb lemezének nevezte: „öntudatosan nevetséges és felfújt hard rock mestermű.” 1976\. május 18-án megjelent a „You’re My Best Friend” kislemez, amely az angol slágerlistán a hetedik, Amerikában a tizenegyedik helyet érte el. 1976 júliusában újabb hónapokra stúdióba vonultak, és ismét aprólékos munkálatokkal dolgozni kezdtek a következő albumukon. Ezúttal nélkülözték az őket idáig támogató Roy Baker segítségét, és saját maguk voltak a producerek. A felvételek közben 1976. szeptember 18-án ingyenes koncertet adtak a londoni Hyde Parkban, több mint 150 ezer néző előtt. November 12-én megjelent a „Somebody to Love” kislemez, és a második helyet érte el az angol slágerlistán. Az együttes a stúdióban ezt a dalt az egymásra rétegezett énekhangoknak köszönhetően egy valódi gospelkórus érzését keltve énekelte el. A vokál mellett az erősen spirituális dalszöveg is a gospelre emlékeztet. December 10-én következett az A Day at the Races album, amely minden tekintetben hasonlított az A Night at the Operára: ugyanolyan sokszínű volt, a kemény rocktól kezdve a kabarézenén keresztül a popballadáig, a címe ugyancsak a Marx fivérek egy filmcíméből eredt, és a borítója is ugyanaz volt, csak fehér helyett fekete háttérrel. May szerint nem véletlen a hasonlóság, hiszen a két lemez dalait egy időszakban írták. A kritikusok nem voltak elragadtatva, a Sounds túl művészieskedőnek tartotta: „Túlbonyolított, túlfinomított és túlzottan alá van rendelve a művésziességnek, a valódi inspiráció helyett. Bár meg vagyok róla győződve, hogy a Queen egy csomó meggyőző, kimunkált és nagyszerű zenét csinált az elmúlt pár évben, a báj mögött azért mégiscsak lennie kéne valódi tartalomnak.” Nick Kent az NME-től az éppen feltörekvőben lévő punk forradalommal szembeállítva marasztalta el a túlcicomázott A Day at the Races-t: „mintha groteszk paródiája lenne az összes létező zenei formának [...] Utálom ezt az albumot.” ### News of the World és Jazz (1977–1979) A túlprodukált A Day at the Races fanyalgó kritikái után úgy döntöttek, hogy a következő, News of the World című albumuk spontánabb, rockosabb hangvételű lesz. Mike Stone társproducer segítségével igyekeztek a felvételek során is az egyszerűbb megoldásokat választani, például a „Sleeping on the Sidewalk” című dalt egy menetben, élőben vették fel. Ezzel szemben más daloknál – mint például a „We Are the Champions” – ugyanúgy a régi, megszokott módszert alkalmazták, és végtelennek tűnő próbafelvételek során tökéletesítették. Blake az együttesről írt könyvében úgy vélte, hogy ezen a lemezen mutatkozott meg addig legjobban a tagok különböző stílusának hatása a dalírásban, és ezúttal ez már nem vált javára az együttesnek. A dalok közt volt hagyományos rockballada mellett punk, funk és R&B utánérzésű szám is, a dalszöveg pedig kitért Mercury szexuális energiáira és Taylor ellenszenvére a punk zenekarokkal szemben. 1977\. október 7-én megjelent a „We Are the Champions”/”We Will Rock You” kislemez, és nagy sikert aratott, Angliában a második, Amerikában a negyedik helyet érte el a slágerlistán. Mindkét dal a koncertjeiken hangosan éneklő közönség ihletésére született, és úgy írták meg őket, hogy a rajongók könnyen együtt tudják énekelni az együttessel. A „We Will Rock You” nagy részében az éneket kizárólag jellegzetes ütemű taps és lábdobbantás kíséri, a végén hallható csak egy rövid gitárszóló. Ez az együttes egyik legismertebb dala, 2004-ben a Rolling Stone magazin „minden idők legjobb dalának listáján” a 330. helyre került. A News of the World 1977. október 28-án jelent meg. A kritikusok lehangolóan írtak róla, a Rolling Stone szerint „A Queen az első nagyobb rockegyüttes, amely megkísérli demonstrálni a felsőbbrendűségét a punk rockkal szemben, azáltal, hogy a punk területére vonul. Ez működik, főleg mert a Freddie Mercury mögötti power trió maga is valóban primitív. Ha egyszer láttad a Queent a színpadon, messze a stúdió technikáitól, fájdalmasan tisztán látszik, hogy a »Sheer Heart Attack« egy kisebb probléma az egyenrangúan inkompetens zenészek közötti háború mellett.” A Record Mirror szerint is „nem rossz album, de lehetne jobb is.” A hűvös kritikák ellenére jól fogyott, és sikerült betörniük vele az amerikai piacra is, ahol a harmadik helyet érte el a listán, és milliós nagyságrendben fogyott. 1977 novembere és 1978 májusa között negyvenhat állomásos világturnéra indultak. A turné sikerét látva az addig szerény May is elismerte, hogy abban az időben „meghódították Amerikát.” Első alkalommal utaztak bérelt magángéppel a helyszínek között. Az együttes megjelenése sokat változott: Mercury haja rövidebb lett, és egyre gyakrabban hordott bőrruhákat (gyakran bőrdzsekit a balett ruha felett), May és Taylor pedig egyre inkább a kényelmes ruházatot részesítette előnyben a látványossal szemben. Az együttes felemelkedésével párhuzamosan Reid egyre kevésbé tudta a Queen és Elton John ügyeit egyszerre intézni, ezért 1977 őszén közös megegyezéssel függetlenedtek egymástól. Az együttes létrehozta a saját produkciós cégeit Queen Music Ltd., Queen Productions Ltd. és Queen Films Ltd. néven, és ettől kezdve ezeken keresztül menedzselték magukat. Ebben az időszakban világszerte ismert sztárzenekarrá nőttek, és míg Deacon és May visszafogott, csendes életet éltek, Taylor, de főleg Mercury körül egyre sokasodtak a botrányok, és a bulvársajtó rendszeres szereplőivé váltak. 1977 júliusában Tony Stewart interjút készített Mercuryval, amely az NME magazinban jelent meg „Ez az ember seggfej?” címmel: ebben kigúnyolta az énekes balettimádatát és a szórakoztatóipari hozzáállását. Stewart évekkel később azt mondta, hogy Mercury lekezelő volt vele az interjú során, és hogy „elvesztette a realitásérzékét.” Ez az eset csak még jobban ráerősített az együttes bizalmatlanságára a sajtóval szemben. A soron következő Jazz albumukon a News of the World egyszerűsített hangzását akarták továbbvinni anélkül, hogy túl nyilvánvaló folytatást készítenek. Ennek ellentmondva producernek újra Roy Thomas Bakert kérték fel, aki az együttes korai, túlprodukált lemezeit is készítette. Baker azonban időközben segédkezett a The Cars nevű new wave/punk együttes bemutatkozó lemezénél is, és a Jazz felvételeinél felhasználta az ott alkalmazott produceri filozófiát: erőteljes vokálhoz egyszerű, letisztult hangszerelést rendelt, így a hangzás, az előző albumaik bombasztikus megszólalásával szemben visszafogott és hűvös lett: „A kórusok ugyanolyan erőteljesek voltak, mint azelőtt, de minden más letisztult, és összesűrűsödött, különösen Taylor dobolása.” Az 1978-ban bevezetett új adózási törvények úgy hozták, hogy az adózók a terhek nagy részétől mentesülhettek, ha az év csak egy kisebb hányadában tartózkodtak Angliában. Ezt sok más együttes mellett a Queen is kezdettől fogva kihasználta, és ettől kezdve az albumaikat nagyrészt, vagy teljes egészében külföldön vették fel. Első alkalommal dolgoztak a svájci Mountain Studiosban, ami végül annyira elnyerte a tetszésüket, hogy nem sokkal később megvásárolták. Részben a külföldi felvételek akadályozó hatásai miatt, részben szerzői jogi kérdések miatt ettől az időszaktól kezdve egészen a nyolcvanas évek végéig egyre feszültebb lett a légkör a stúdióban. 1978\. október 13-án megjelent a dupla A oldalas „Bicycle Race”/”Fat Bottomed Girls” kislemez. A kritikusok vegyesen fogadták, kereskedelmileg pedig nem volt elég átütő. Bizarr, és megbotránkoztató reklámkampány kísérte a megjelenését: a „Bicycle Race” videóklipjében ötven meztelen nő kerékpározott a Wimbledon stadionban. A kislemez borítójára is egy meztelen biciklisről készült kép került fel, ami Amerikában akkora felháborodást okozott, hogy fehérneműt kellett retusálni a későbbi kiadásokra. Az újságok gúnyolódtak, és a rajongók egy része is támadta az együttest, mondván, elvesztették az eddig rájuk jellemző spiritualitást. Maga a Jazz album november 14-én jelent meg, ez alkalomból az együttes egy extravagáns ünnepséget rendezett New Orleans-ban, ahová meghívták mindkét kiadójuk főbb embereit. A partiról később szinte legendás történetek keltek szárnyra, miszerint meztelen pincérnők hordák körbe a tálcákon előkészített kokaint, és hogy törpék, és transzvesztita előadók szórakoztatták a vendégeket. Az együttes tagjai ezeket a híreszteléseket nagyrészt cáfolták. A lemez csalódást keltően szerepelt: Angliában a második, Amerikában a hatodik helyet érte el a listán. A kritikusok durván támadták, ahogy Blake írta > a Jazz még a News of the Worldnél is hidegebb fogadtatásra talált. Dave Marsh [...] a Rolling Stone-ban [azt írta], hogy „a Queen lehet az első fasiszta rockzenekar. Az egésztől csodálkozás fog el, hogyan viselheti el bárki is ezeket a szerencsétleneket és a szennyes ötleteiket.” Anglia még mindig a széles körű munkanélküliség fogságában vergődött, és a balra hajló zenei sajtó megvetette azt az együttest, amely az adófizetés elől külföldre menekül, de jó dolgában meztelen nőket kerékpároztat a saját szórakoztatására, és 200 ezres partit ad New Orleans-ban. Vádak érték őket a szexizmusuk miatt is, és a zenét sem fogadták túl jól. Az NME azt ajánlotta az olvasóinak, hogy csak akkor vegyék meg a lemezt, ha van süket családtagjuk. Az 1978 októbere és 1979 májusa között zajló koncertturné során egyre nagyobb közönség előtt léptek fel, elvesztve a személyes kapcsolatot a rajongókkal. Ugyancsak hírhedtté vált az egyik amerikai előadásuk, ahol a „Fat Bottomed Girls” előadása közben kilenc meztelen nő ment fel a színpadra, és vette körbe Mercuryt. A koncertek európai állomásain felvett dalokból összeállított Live Killers koncertalbum 1979. június 26-án jelent meg, de általánosságban nem volt osztatlan sikere: „hangos volt és zajos. A koncerteken a Queen elhagyta a színpadot a »Bohemian Rhapsody« közepénél, füst és fényeffektusokkal szórakoztatva a közönséget, miközben bejátszották a dal opera-szakaszát a hangrendszeren. Ez élőben működött, de a lemezen, vizuális körítés nélkül nem.” ### The Game, Flash Gordon és Hot Space (1980–1982) Az 1980-ban megjelenő The Game albumon még jobban kibővítették a stílusukat. Új helyen, a müncheni Musicland Studiosban dolgoztak, és a német Reinhold Mack lett a producerük, aki új produkciós eljárásokat tanított nekik, ami által sokkal egyszerűbb és gyorsabb lett a stúdiómunka. Azelőtt a tökéletes hangzás érdekében mindent többször felvettek, és a felvételekből kiválasztották a legjobbnak tűnőt, ezzel szemben Mack a technika segítségével inkább a gyorsabb, hatékonyabb munka híve volt. Több pop és R&B számot írtak, ezeket főleg Mercury és Deacon erőltették, Taylor és May az együttes régi, rockos hangzását favorizálták. Amikor Taylor egy frissen vásárolt Oberheim OB-X szintetizátorral állított be a stúdióba, elvetették a korábbi „nem használunk szintetizátorokat” hozzáállásukat, és több dalban kihasználták a lehetőségeit. A gyorsan felvett, és 1979. október 5-én kiadott „Crazy Little Thing Called Love” nagy siker lett Angliában, még nagyobb Amerikában, ahol az első helyet érte el a slágerlistán. Az 1980. június 30-án megjelenő The Game mind Angliában, mind pedig Amerikában az első lett a listán. A borítón, és a dalokhoz készült klipekben az együttes kinézete jócskán megváltozott – rövidebbre vágatták a hajukat, és egyszerű utcai ruhákban, olykor bőrszerelésekben pózoltak. Mercury ekkoriban növesztett bajuszt a rajongóik egy részének nagy elégedetlenségére. 1980 augusztusában megjelent a funk-rock stílusú „Another One Bites the Dust” kislemez, és ugyancsak nagy siker lett Amerikában, a slágerlista első helyére került, és rendszeresen játszották a fekete zenét játszó rádióadók is. Grammy-díjra is jelölték „legjobb vokális rockzenekar” kategóriában, de nem nyert. 2002-ig csak Amerikában több mint 4,5 millió példányban fogyott. Az albumot vegyesen fogadták a kritikusok: „Olyan, mint egy fáradt öregember, vak és összetört. Mint egy vén macska, ami önelégülten dorombol” írta róla a Sounds, míg a Record Mirror kritikusa nagybetűvel szedve így kezdte a cikkét: „SZERETEM A QUEENT, SZERETEM A QUEENT...” és abszolút telitalálatnak tartotta. A Rolling Stone írója cinikusan írt róla: „Fekete bőrdzsekik, visszhangosítás, funky taps, kiemelkedő basszus és visszafogott hangszerelés – ezek a srácok tudják, hogyan kellene ennek a fajta zenének hangzania és érződnie, de nem elég rugalmasak ahhoz, hogy hitelesek legyenek.” Az albumot Grammy-díjra jelölték az „év producere” kategóriában, de nem nyert. Évekkel később Stephen Erlewine azt írta róla: „[a lemez] tetten éri, amint a Queen határozottan a pop felé fordul.” Még 1979 végén felkérte őket Dino De Laurentiis producer, hogy írják meg az azonos című képregény alapján készülő Flash Gordon film zenéjét. Az együttes rábólintott az ajánlatra, és a The Game felvételeivel egy időben elkezdte készíteni a filmzenealbumot is. Laurentiis eredetileg egy komoly, epikus mozit, és ahhoz illő zenét képzelt el, Mike Hodges rendező azonban kissé giccses hangvételű filmet akart. Amikor Laurentiis meghallotta a korai demókat, tiltakozott, mondván, „ez nem az én filmem,” Hodges azonban kiállt az együttes elképzelései mellett. A felvétel producere Mack mellett ezúttal May volt. 1980. decemberében megjelent a filmzenét tartalmazó Flash Gordon lemez. Főleg szintetizátoros aláfestő zenéből és zörejekből állt, egy hagyományosabb dal volt rajta, a „Flash’s Theme,” amely kislemezen is megjelent. Mind az album, mind a kislemez a tizedik helyet érte el Angliában, és a kritikusok is jól fogadták, a Record Mirror szerint „az epikus dimenziók és magas minőség albuma.” 1981-ben az együttes a fennállásának tizedik évfordulóját ünnepelte. Ez alkalommal a kiadójuk megjelentette a legelső válogatáslemezüket Greatest Hits címmel. Különlegessége volt, hogy a különböző országokban különböző dallistával jelent meg, aszerint, hogy az adott régióban az együttes mely dalai lettek sikeresek. A válogatás az első héten több mint 300 ezer példányban kelt el Angliában, és ezzel platinalemez lett. 2011-ig több mint 25 millió példányban fogyott világszerte, ebből 6 milliót adtak el csak Angliában, ezzel az ország legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett. Amerikában kisebb volt a sikere, csak a tizennegyedik helyet érte el, de még így is több mint nyolcmilliós példányszámban fogyott ott is. Ezzel egy időben kiadtak még egy videóklip válogatást Greatest Flix címen, valamint egy fotóalbumot Greatest Pix címen. A The Game turné során nagyszabású stadionkoncerteket adtak a világ minden táján, és úttörő együttesként ellátogattak Dél-Amerikába is. Bár a koncertek megszervezése és lebonyolítása rengeteg pénzbe került, ezeken az előadásokon összesen 3 és félmillió dolláros bevételük volt, ami egyértelműen nyereségessé tette a vállalkozást. Jellemző volt a turné sikerére, hogy 1981. február 28-án São Paulóban 131 ezres tömeg előtt léptek fel, ami abban az időben rekordnak számított. A turnék szüneteiben Taylor felvette majd kiadta első szólólemezét Fun in Space címmel. 1981 júliusában a Mountain Studiosban gyűltek össze, hogy néhány ötletükön dolgozzanak. Az éppen akkor a városban időző David Bowie meglátogatta őket, és közös örömzenélésbe kezdtek, amelynek során végül közösen megírtak egy dalt, az „Under Pressure”-t. Még az év október 26-án kiadták kislemezen, és mivel mindkét előadó rajongói megvásárolták, az első helyet érte el Angliában. Az év végén visszatértek még egyszer Dél-Amerikába, de másodjára már nem alakultak jól a dolgok, több stadionban egyszerűen megvadultak a nézők, üvegekkel dobálták az együttest, más helyen gondok akadtak a kifizetéssel, így végül a turnét félbehagyva visszatértek a stúdiómunkához. 1982\. május 25-én megjelent a Hot Space album, rajta az „Under Pressure” kislemezzel. Főleg Deacon és Mercury hatására a dalok egy része funk, diszkó és R&B stílusú volt, és a kislemezek, a „Body Language” és a „Back Chat” is ezt az irányt követték. May és Taylor ragaszkodtak az együttes klasszikus rock megszólalásához, így ők főleg hagyományosabb hangvételű dalokat írtak. Erlewine szerint „az első oldalon robot-szerű, new wave-dance pop hallható, dobgéppel és billentyűsökkel, míg May gitárja csak időnként kerül előtérbe. A másik oldal jobb, a keményebb stílusában éri tetten az együttest, bár itt is elektronikus dobok vannak.” A lemez a maga idejében nem kapott egyértelműen rossz kritikákat: a Rolling Stone megállapította, hogy „a Queent mindig is elsősorban a hangzás vezette az érzelmi mélység helyett,” míg a The Washington Post tisztelgett az album „igéző újramelegített diszkó” hangzása előtt. A rajongók egy része viszont elutasította az új stílust, és értetlenül fogadták a lemezt. Ennek köszönhetően messze nem teljesített olyan jól, mint az előző lemezeik, Angliában a negyedik, Amerikában a nagy csalódást jelentő huszonharmadik helyet érte el a listán. Visszatekintve a kritikusok nagy része az együttes egyik legrosszabb lemezének tartja. Az albumhoz igazított világturné 1982 áprilisa és augusztusa között zajlott, ennek során May, hogy kompenzálja a dalok könnyed stílusát, kifejezetten előtérbe helyezte bennük a gitárhangzást, keményebbé téve őket. Az 1982. június 5-én, a Milton Keynes Bowlban tartott koncertjüket filmre vették, és évekkel később Queen on Fire – Live at the Bowl címen DVD-n kiadták. A koncertfilm megőrizte a jelenetet, amelyben Mercury – utalva a lemez felemás fogadtatására – megnyugtatja a rajongókat, hogy az együttes nem szakad el a kemény rock gyökereitől. A turné során eljutottak Amerikába is, és az utolsó fellépésüket a népszerű Saturday Night Live műsorban adták. ### The Works, a Live Aid, és A Kind of Magic (1983–1986) Az 1983-as év eseménytelenül telt az együttes számára. A Hot Space nem várt bukása elkedvetlenítette őket, és kifáradtak a folyamatos, feszültségekkel teli stúdiómunkában és turnézásban. Úgy döntöttek, hogy kis időre félre teszik az együttes ügyeit, ez idő alatt minden tag a saját dolgaival foglalkozott: nyaraltak, stúdiózenészként dolgoztak mások felvételein, vagy a szólólemezeiket készítették – May többek közt Eddie Van Halen társaságában 1983. október 31-én kiadta a Star Fleet Project című középlemezt. Közben elhagyták az amerikai kiadójukat, az Elektrát, és átszerződtek a Capitolhoz. 1983 végén Tony Richardson rendező felkérte őket, hogy írjanak zenét a készülő The Hotel New Hampshire című filmjéhez, és ez újra összehozta őket. Richardson ugyan nem sokkal később lemondta a megrendelést, ők mégis tovább dolgoztak, immár egy új Queen lemezen, amely The Works néven jelent meg. Az előző albumuk kudarcán okulva kemény, de slágeres rockdalokat írtak, a szintetizátoros hangszerelés pedig már véglegesen a stílusuk részévé vált. Mindeközben a dalszövegek is sokat komolyodtak, a „Hammer to Fall” például a nukleáris háború veszélyéről, az „Is This the World We Created..?” a szegénységről és éhezésről szólt, a „Machines (or Back to Humans)” pedig a gépek és emberek ellentétét mutatta be. Az album vezető kislemeze, a „Radio Ga Ga” nemzetközi siker lett. Kisebb botrányt okozott viszont a második kislemez, az „I Want to Break Free” videóklipje, amelyben mind a négyen női ruhában voltak láthatóak – különösen visszatetszést váltott ki Amerika konzervatív keresztény régiójában. A The Works 1984. február 27-én jelent meg, és a világ nagy részén újabb sikert hozott az együttesnek, Amerikában viszont nem fogyott jól. A kritikusok kedvezően írtak róla, a Sounds szerint „minden van rajta: társadalmi elmélkedés a »Machines«-ben, Freddie szokott balladája az »Is This the World We Created..?«-ben és még egy jó kis metál is Brian Maytől a »Hammer to Fall«-ban,” a Rolling Stone szerint pedig „a hard rock királyi ünnepsége az unalmas metál utóíz nélkül; ebből kiderül, milyen lehet a 80-as évek Led Zeppelin II-je.” Ugyancsak ebben az évben, június 25-én jelent meg Taylor második szólólemeze, a Strange Frontier. Az albumot követő világturné főként a Hot Space és a The Works ottani bukása, valamint az „I Want to Break Free” botránya miatt nem érintette Amerikát. Felléptek viszont a dél-afrikai Sun Cityben, ami sokakban megütközést váltott ki, mert az ország a rasszista társadalmi rendszere miatt az ENSZ és az angol zenészszakszervezet bojkottja alatt állt. Az együttes azzal védekezett, hogy ők nem politizálnak, és mindenkinek zenélnek, aki szereti őket. Mivel Sun Cityben főleg tehetős emberek előtt léptek fel, kiadtak egy kizárólag Dél-Afrikában terjesztett koncertlemezt, amelynek bevételeiből egy ottani, süket és vak gyermekeket tanító iskolát támogattak. Hazatérve a szakszervezet büntetéssel sújtotta őket, de az együttes nem bánta meg a döntését: „Még a dél-afrikai újságok is idézték a véleményünket, hogy az apartheid uralmának véget kell vetni – ami elég szokatlan volt akkoriban –, és kapcsolatba kerültünk helyi zenészekkel, akik mind azt mondták: »Köszönjük, hogy eljöttetek. Az egész világ kiközösít minket, és azt gondolják, mi is a rendszer kiszolgálói vagyunk, pedig ez nem igaz«.” – mondta May. A The Works megjelenése után részben annak amerikai sikertelensége miatt, részben mert már örökösen veszekedtek a stúdióban, újra szünetet tartottak. Minden tag újra a saját dolgaival foglalkozott, de még a feloszlás lehetősége is felmerült bennük. Ezt az időt kihasználva Mercury 1985. április 29-én kiadta eső szólólemezét, a Mr. Bad Guy-t. Az együttes tétlenségét Bob Geldof szakította meg, aki felkérte őket, hogy lépjenek fel az afrikai éhezők megsegítésére rendezett Live Aid segélykoncerten. Az együttes eleinte hallani sem akart erről, cinikusan álltak az ehhez hasonló segélyakciókhoz, de végül mégis vállalták. „Mondjuk ki nyíltan. Persze segítünk. Másrészről azonban az egész világ nézni fogja a koncertet a televízióban. Mi pedig ebből élünk, ezt nem szabad elfelejtenünk. Kétlem, hogy van művész, aki fellép, és ezt nem gondolta így végig.” – mondta Mercury. Ennek figyelembevételével már hetekkel az előadás előtt kibéreltek egy londoni színházat, és ott begyakorolták az előadásukat. 1985. július 13-án a londoni Wembley Stadionban 18:44-től adták elő a húszperces műsorukat, és eljátszották a „Bohemian Rhapsody,” „Radio Ga Ga,” „Hammer to Fall,” „Crazy Little Thing Called Love,” „We Will Rock You” és „We Are the Champions” dalokat. A közönség hatalmas ovációval fogadta őket, és a „Radio Ga Ga” alatt ugyanúgy tapsoltak, ahogy annak a klipjében volt látható. Rögtön a koncert után Bob Geldof és a zenésztársak nagy része azt mondta, hogy aznap a Queen előadása volt a legjobb, Elton John pedig úgy fogalmazott, hogy „ellopták a show-t.” Az együttest nagyon felvillanyozta a siker, hetekkel azelőtt még a feloszlást fontolgatták, de rádöbbentek, hogy van még igény a zenéjükre. A siker hatására közösen megírták és 1985. november 4-én kiadták az „One Vision” kislemezt, amelyet a Live Aid ihletett, de valójában Martin Luther Kingről szólt. A sajtó azonban rosszallását fejezte ki, hogy egy ilyen önzetlen esemény ismertségéből akarnak hasznot kovácsolni. 1986 elején Russell Mulcahy rendező felkérte őket, hogy írjanak zenét a Hegylakó című filmjéhez. Az együttes megírt pár dalt a filmhez, majd tovább folytatták a felvételeket, hogy egy egész albumnyi dal elkészüljön. A felvételek producere Mack mellett David Richards, a Mountain Studios egykori hangmérnöke volt. A zenéjük még könnyedebb és slágeresebb lett, a Hegylakóhoz írt számok pedig – a korábbi Flash Gordonnal ellentétben – teljes értékű, rádióbarát dalok lettek. Több külső zenész közreműködött a felvételeken: az „One Year of Love” fúvósait Steve Gregory játszotta, a „Don’t Lose Your Head”-ben Joan Armatrading vokálozott, a „Who Wants to Live Forever” nagyzenekari betétjét pedig Michael Kamen vezényletével a Királyi Filharmonikus Zenekar vette fel. Az A Kind of Magic album 1986. június 3-án jelent meg, és felemást siker hozott. Ahogy Blake írta, > Amit a zenekar a „Live Aid Effektusnak” nevezett, még nem csökkent, és az album 100 ezer példányban kelt el az első héten, a slágerlista élére kerülve ezzel Angliában és Írországban. De Amerikától egyre messzebb kerültek. „Az A Kind of Magic külsőleg hard rock, de belül üres,” írta Mark Coleman a Rolling Stone-ban. Az album nem jutott tovább a negyvenhatodik helynél. Amerika újra túl messzinek bizonyult a koncertturnéhoz. Hazai pályán a The Times megtapsolta Freddie Diana Ross-utánzását a „Pain is So Close to Pleasure”-ben, de összegzése szerint az A Kind of Magic „csak annyira elegáns, mint a repülő kacsás fali díszek.” Megállapodásuk értelmében az „A Kind of Magic” és „Princes of the Universe” kislemezek videóklipjét Mulcahy rendezte. Utóbbiban feltűnt Christopher Lambert, a Hegylakó főszereplője is. Az albumot népszerűsítő koncertturné Magic Tour néven zajlott 1986 júniusa és augusztusa között, ennek során összesen több mint egymillió néző előtt játszottak Európa szerte. 1986. július 27-én felléptek a budapesti Népstadionban is, ahol Mercury elénekelte a „Tavaszi szél vizet áraszt” című magyar népdalt. A turné anyagából állt össze a második koncertalbumuk, amely Live Magic címmel jelent meg 1986 decemberében. ### The Miracle, Innuendo és Mercury halála (1987–1992) A Magic Tour véget értével újabb szünetet tartottak. Mercury 1987-ben Montserrat Caballé operaénekesnővel közösen kiadta a Barcelona duettlemezt. Taylor együttest toborzott, amely a The Cross nevet kapta. May elvált, majd megismerkedett Anita Dobson színésznővel, akinek segített elkészíteni a lemezét. Külön médiaérdeklődés követte Mercuryt, aki, mint később kiderült, 1986-ban egy japán útjáról hazatérve AIDS tesztet végeztetett. Az újságok innentől kezdve egészen a haláláig cikkeztek az egészségi állapotával kapcsolatban. Jim Hutton, Mercury élettársa 1987 húsvétján tudta meg, hogy Mercury AIDS-es. Eltérő állítások vannak arról, hogy az együttes mikor szerzett tudomást erről: egyes információk szerint már 1988-ban, Hutton szerint viszont csak az Innuendo felvételei alatt, 1991 környékén. A következő, The Miracle című lemezüket már teljes egészében David Richards producer segítségével készítették el. Figyelembe véve, hogy a legtöbb vitájuk a stúdióban a szerzői jogi kérdések körül zajlott, úgy döntöttek, hogy ettől kezdve minden dalt, függetlenül attól, hogy melyik tag írta, közös szerzeményként jelölik. A dalok – ahogy a Queen esetében mindig – a könnyed pop melódiák, és a nehéz hard rock között ingadoztak, de Richards segítségével még inkább igénybe vették a szintetizátorok és számítógépes programok segítségét a komponálás és felvételek során. A The Miracle 1989. május 30-án jelent meg, és – Amerikát kivéve – világszerte sikeres volt. A kritikusok vegyesen fogadták, a Rolling Stone értékelte, hogy „legalább kis töredékét nyújtja a Queen egykori fenségének.” Kislemezslágerek sorozata jelent meg róla, mint az „I Want It All,” a „The Miracle” vagy a „The Invisible Man.” Mercury romló állapota miatt nem követte koncertsorozat a lemezt, ami különösen a Magic Tour nagy sikere után furcsának tűnt. Mercury azzal magyarázta ezt, hogy ennyi idősen már nem tudna végig csinálni egy megerőltető turnét. A The Miracle felvételei után Mercury rávette az együttes többi tagját, hogy ne tartsanak szünetet, hanem folytassák a felvételeket. Ő maga is addig akart dolgozni, amíg az állapota engedte, hogy minél több éneksávot rögzítsen az együttes számára. A felvételek lazán és sok kihagyással zajlottak, Taylort például többször elszólították a kötelezettségei a The Cross mellett, valamint May társaságában jótékonysági zenéléseken vett részt, Deacon pedig alig volt jelen a felvételek során, mert a feleségével való megromlott viszonyát próbálta rendbe tenni. 1990 februárjában az együttes BRIT életműdíjat kapott a zeneiparban elért kimagasló eredményeiért. A díjat személyesen vették át a televízió által is közvetített műsorban, és mindenkit megdöbbentett, hogy az énekes mennyire le van fogyva és öregedve. Ez újra fellobbantotta a bulvárújságok érdeklődését iránta. 1990 novemberében elszakadtak az őket Amerikában képviselő Capitoltól, és 10 millió dollár fejében a Hollywood Recordshoz szerződtek. 1991\. január 17-én megjelent az „Innuendo” kislemez, amelynek felvételénél Steve Howe, a Yes együttes gitárosa is segédkezett. Az első helyet érte el az angol slágerlistán. Az Innuendo album február 4-én jelent meg, a borítója – és hasonlóan a róla megjelenő kislemezek borítói – a 19. századi francia karikaturista, Grandville művei alapján készültek el. Nyilatkozataikban szerették úgy láttatni az albumot, mint visszatérést a régi, aprólékos stílusukhoz, mindazonáltal az Innuendón is nagy szerepet játszottak a szintetizátorok és hangképző szoftverek, amelyek segítségével gyakran egész dalrészeket komponáltak. Az album szövegvilága kevésbé elkalandozó az elődeinél, több számuk feltehetően Mercury állapotának köszönhetően önéletrajzi és önelemző jellegű. Az újságok vegyesen írtak róla, a Q magazin szerint „Ők valóban komolyan veszik a munkájukat, de őket komolyan venni, az egy teljesen más dolog,” a Rolling Stone szerint pedig „ezek az öreg muzsikusok úgy hangzanak, mintha eldöntötték volna, hogy meg sem próbálnak keménynek lenni, hisz annyi keménységben volt már részük életük során.” A lemezről kislemezslágerek sora jelent meg: „Headlong,” „I’m Going Slightly Mad” és „The Show Must Go On.” Az ezekhez készült klipekben jól nyomon követhető volt Mercury leépülése – a „Headlong” klipjében még energikus és mozgékony volt, az „I’m Going Slightly Mad”-et már fekete-fehérben kellett forgatni, hogy ne látszódjanak a betegség okozta sebek az arcán, a „The Show Must Go On”-ban pedig már nem is használtak friss felvételeket, régebbi klipekből vágták össze a filmet. 1991 második felében Mercury betegsége egyre súlyosbodott. Visszavonult londoni házába, és már a régi barátaival sem tartotta a kapcsolatot, hogy ne lássák, mennyire rossz állapotban van. Deacon ezt az időt ismét csak a családja mellett töltötte, Taylor újra a The Cross-szal stúdiózott, ugyanígy May is legelső szólólemezére készült. Mercury november 9-én úgy határozott, hogy nem szedi tovább az életmentő gyógyszereket. Az újságírók szó szerint letáboroztak a háza előtt, és zaklattak minden odaérkezőt és onnan távozót. November 23-án hivatalos nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte, hogy AIDS betegségben szenved, és összefogásra kért fel a betegség ellen: > Mivel az elmúlt két évben annyiféle találgatást olvastam a lapokban, szeretném bejelenteni, hogy a vizsgálatok HIV-pozitívnak mutattak, és AIDS-ben szenvedek. Úgy tartottam helyesnek, hogy nem hozom nyilvánosságra a dolgot, azok érdekében, akik a környezetemben élnek. De eljött az idő, hogy barátaim és rajongóim megtudják az igazat, és remélem, mindenki csatlakozik hozzám, orvosaimhoz és mindazokhoz, akik szerte a világon küzdenek ez ellen a szörnyű kór ellen. Másnap, 1991. november 24-én elhunyt. Kívánságára a halála után újra kiadták a „Bohemian Rhapsody” kislemezt – Angliában dupla A oldalasként a „These Are the Days of Our Lives”-szal rövid idő alatt több mint egymillió példányban kelt el, Amerikában a „The Show Must Go On”-nal a B oldalán a második helyet érte el a slágerlistán, és több mint félmillió darab fogyott belőle. Akarata szerint az angliai bevételekből a Terrence Higgins AIDS Trustot, míg az amerikai bevételekből Magic Johnson AIDS ellenes szervezetét támogatták. A Queen három megmaradt tagjai 1992. április 20-ára a londoni Wembley Stadionban megszervezte a Freddie Mercury emlékkoncertet. A koncerten a Queen és vendégszereplők, Mercury egykori barátai és tisztelői (például Robert Plant, George Michael, James Hetfield vagy Tony Iommi) adtak elő saját, illetve Queen dalokat. A becslések szerint a televíziós közvetítésnek köszönhetően hetven országban mintegy ötszázmillió nézője volt a műsornak, és a milliós bevételekből megalapították az azóta is működő Mercury Phoenix Trust AIDS ellenes szervezetet (az alapítvány 2008-ban összesen nyolcmillió fontot osztott szét AIDS-szervezetek között). 1992. szeptember 28-án megjelent May régóta halogatott szólólemeze, a Back to the Light. 1993-ban George Michael és a Queen előadásában a „Somebody to Love” megjelent a Five Live középlemez részeként, és az első helyet érte el az angol slágerlistán. ### Made in Heaven és egyéb projektek (1995–2003) 1991-ben az együttes fennállásának huszadik évfordulójára újabb válogatásalbumok jelentek meg: az EMI kiadta a Greatest Hits II-t, amely ismét az első helyre került az angol slágerlistán, és 2012-ig több mint 3,8 millió példánya kelt el csak Angliában. Amerikában a Hollywood Records eltérő dalsorrenddel adta ki 1992-ben a Classic Queen albumot. Az utolsó hivatalosnak számító lemezük, a Made in Heaven 1995-ben jelent meg. May, Taylor és Deacon egyrészt újradolgozták a tagok bizonyos szólódalait (például Maytől a „Too Much Love Will Kill You,” Mercurytól az „I Was Born to Love You,” vagy Taylortól a „Heaven for Everyone”), másrészt korábban elkezdett, de félbehagyott dalkezdeményeket véglegesítettek. A munkát eredetileg Taylor és Deacon kezdte el 1992-ben, May a szólótervei miatt csak 1993-ban tudott csatlakozni hozzájuk, és mivel úgy érezte, hogy rossz irányba mentek el, rengeteg dolgot újrakevert és visszavont az addig elkészült dalokon. 1993 és 1995 között Taylor otthoni stúdiójában (Cosford Mill), és May házi stúdiójában (Allerton Hill) tökéletesítgették a felvételeket. A Made in Heaven 1995. november 6-án jelent meg, és nagy sikert aratott Angliában, ahol 2012-ig több mint egymillió példányban kelt el, de világszerte is közel 20 milliós eladást produkált, annak ellenére, hogy Amerikában csak az ötvennyolcadik helyet érte el. A kislemezei közül a „Heaven for Everyone,” a „Let Me Live” és az „A Winter’s Tale” Angliában bekerült a legjobb tíz közé. A kritikusok felemásan fogadták, a Rolling Stone „furcsa, gyakran nyugtalanító élménynek” nevezte, az NME szerint pedig „közönséges, hátborzongató, beteges és kétes ízű.” 1997-ben a megmaradt tagok újra stúdióba vonultak, és felvették a közösen írt „No-One but You (Only the Good Die Young)” című dalt, amely az 1997. november 3-án kiadott Queen Rocks, az együttes keményebb számait tömörítő válogatáslemez bónuszdala lett. Még ebben az évben Deacon visszavonult a zenéléstől, és ettől kezdve nem vett részt a másik két tag semmilyen projektjében, és általában negatívan nyilatkozott az együttes történetét folytató minden próbálkozásról. 1999-ben megjelent a Greatest Hits III válogatásalbum, amelyen az együttes sikerdalai más előadók, például Elton John vagy Wyclef Jean feldolgozásában szerepeltek. Közben a saját szólókarrierjüket is mozgásban tartották: Taylor előbb 1994-ben Happiness?, majd 1998-ban Electric Fire címmel adott ki lemezt, May ugyancsak 1998-ban jelentette meg az Another World-ot, majd 2000-ben Furia címmel adta ki az azonos című francia filmhez írt zenéjét. 2000-ben Taylor és May a Five nevű angol fiúcsapattal dolgozta át a „We Will Rock You”-t, gyorsítottak a tempóján, extra szöveggel és rap betéttel toldották meg. A kislemezen is kiadott dal ugyan az első helyet érte el az angol slágerlistán, de kritikailag nagyon elmarasztalták, és általános vélekedés szerint az együttes a saját emlékét tiporta sárba ezzel a feldolgozással. Ugyancsak 2000-ben Robbie Williams társaságában dolgozták át a „We Are the Champions”-t a Lovagregény című filmhez. Az együttműködés után felmerült, hogy Williams lehetne az együttes új énekese, de ez a rajongók és Deacon rosszallásának is köszönhetően végül is nem valósult meg. 2002-ben Robert De Niro produceri közreműködésével Londonban bemutatták az együttes zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A zene átdolgozásában May és Taylor is részt vett, a darab jövőben játszódó történetét pedig Ben Elton írta. Az azóta eltelt években a világ több országában, így Amerikában is bemutatták, és mindenhol nagy nézettséget produkált, a sikerén felbuzdulva tervezik a folytatását is. A kritikusok viszont sekélyesnek, bárgyúnak és unalmasnak találták. Ugyancsak 2002-ben megkapták a 2027-ik csillagot a Hollywoodi hírességek sétányán. 2003-ban Taylor és May Nelson Mandela felkérésére szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködtek a 46664 alapítvány AIDS ellenes koncertsorozatának megvalósításában. Ennek keretében világszerte több nagy koncertet szerveztek, amelyeken ők is felléptek. Az első koncerten, Fokvárosban három új AIDS témájú dalt is bemutattak, ezek voltak a „The Call,” a „Say It’s Not True” és az „Invincible Hope.” Ekkor olyan előadóművészekkel álltak színpadra, mint például Zucchero, Bono, The Edge, a U2 együttesből, Beyoncé vagy Anastacia, akinek szerzeményét, az „Amandla” című dalt is előadták közösen. ### Queen + Paul Rodgers és utána (2004–napjainkig) 2004-ben May fellépett a Fender cég által szervezett ünnepségen, ahol Paul Rodgerssel, a Free és Bad Company együttesek egykori énekesével közösen előadták az „All Right Now” című Free-dalt. Az eset után még abban az évben Taylorral kiegészülve az UK Music Hall of Fame gálán adtak elő Queen és Free dalokat. Úgy érezték, hogy olyan jól megértik egymást a színpadon, hogy érdemes lenne lebonyolítaniuk egy közös turnét. Deacont is megkeresték az ötlettel, de szokása szerint nem reagált semmit. A turné 2005-ben nagyrészt Európában zajlott, de felléptek Japánban és egy alkalommal Amerikában is – utóbbi abból a szempontból lényeges, hogy a Queen 1982 óta nem lépett fel az országban. Ahogyan a weboldalukon is megerősítették, Queen + Paul Rodgers néven léptek fel, de három kiegészítő zenész segítette őket a koncerteken: Spike Edney billentyűs, Jamie Moses gitáros és Danny Miranda basszusgitáros. A turné során felvett anyagból 2005 szeptemberében megjelent a Return of the Champions koncertalbum és DVD. Ezután rövidebb szünetet tartottak, de már előre bejelentették, hogy közös albumot készülnek felvenni. A lemezen nagyrészt May és Taylor házi stúdiójában dolgoztak, a dalokat külön ötletekből hárman formálták véglegesre, és nem jelölték külön melyiknek ki a szerzője. 2008. szeptember 15-én The Cosmos Rocks címen jelent meg a lemez, és ahogyan arra az előzetes nyilatkozatokban is utaltak, a dalok főleg Rodgers blues-rock múltját elevenítették fel. Nem kapott jó fogadtatást, csak az ötödik helyet érte el az angol listán, nagyrészt mert rengetegen kifogásolták, hogy az új formáció miért viseli a Queen nevet; valamint úgy vélték, hogy ezzel meggyalázzák a Queen örökségét. A kritikusok pár ritka kivétellel nagyon negatívan írtak róla – a Metacritic kritikákat összegző weboldal szerint minden idők egyik legrosszabbul fogadott lemeze. Két kislemez is megjelent róla: az AIDS témájú „Say It’s Not True”-t 2007. december 1-jén ingyenesen elérhetővé tették az interneten, az AIDS elleni küzdelem buzdítására, később a megvásárolható változata a 90. helyre került az angol slágerlistán; a hírességeket kifigurázó „C-lebrity” pedig 2008. szeptember 8-án jelent meg, és a 33. helyet érte el. Bár a 2008-as turné jó látogatottságú volt (október 28-án felléptek Budapesten is), 2009 áprilisában mégis bejelentették, hogy felhagynak a közös zenéléssel. May és Taylor az ezt követő időszakban is aktívak maradtak, hol külön, hol együtt lépnek fel Queen dalokat előadva. 2009 novemberében megjelent az újabb karrierösszegző Absolute Greatest válogatáslemez, ami jól fogyott Angliában. 2010-ben elhagyták az őket évek óta képviselő EMI kiadót, és az Island Recordshoz szerződtek. Ennek alkalmából az Island újra kiadta az együttes stúdióalbumait felújított hangzással és mindaddig kiadatlan bónuszdalokkal. 2012 folyamán többször is az American Idolban híressé váló Adam Lamberttel léptek fel, ami miatt meg is indult a találgatás, hogy esetleg Lambert lesz majd az együttes énekese, de ezt az énekes cáfolta. A 2012. évi nyári olimpiai játékok záróünnepségén Mercuryt kivetítőn idézték fel, May és Taylor pedig Jessie J társaságában adott elő Queen-dalokat. 2014-ben May bejelentette, hogy új albumot terveznek kiadni, amely olyan „rég elfeledett”, eddig sosem hallott dalokat fog tartalmazni, amelyben Mercury és Deacon is szerepelnek. ## Zenei stílus Az együttesre az 1960-as évek ikonjai, és a kortárs rockzenészek voltak nagy hatással: mindannyian a Beatles rajongói voltak, valamint nagy hatást gyakorolt rájuk a Led Zeppelin és a Who kemény, gitárvezérelt stílusa. Brian May gitárosként Jimi Hendrix, Jeff Beck, Eric Clapton és Hank Marvin nagy tisztelője volt. Freddie Mercury énekesként Robert Plantet tekintette példaképének, a színpadi stílusára pedig egyrészt a rock területéről Hendrix, másrészt a kabaré felől Liza Minnelli volt hatással. Megalakulásuk után – főleg Mercury hatására – olyan stílust akartak felvenni, amely megjelenésével és zenéjével egyaránt meghökkentő. A korai években ezért az akkori glam rock sztárokat, David Bowie-t és a T. Rexet utánozva extravagáns fellépőruhában, kifestett szemekkel és körmökkel léptek fel, hogy minél inkább felkeltsék magukra a figyelmet. Ezt tükrözte a névválasztásuk is, ahogy Mercury később magyarázta: „A Queen nevet én találtam ki. Királyi, fenségesen hangzó név volt. Erős, univerzális és átütő. Pompát sugárzó szó, többféle jelentéssel. Természetesen tisztában voltam a dolog meleg felhangjaival, de ez csak a dolog egyik oldala. A bizarr, meleg imázs nem volt új találmány, Bowie és Bolan már megalkotta, de mi magasabb szintre emeltük. [...] tobzódni akartunk a pompában. Emellett sokkolni akartunk és megbotránkoztatni. Nem akartuk, hogy az emberek hosszasan töprengjenek rajta, szeretnek-e bennünket, vagy sem. Rögtön döntsék el magukban, amint megpillantanak bennünket.” A korai lemezeiknél a fent említett hatások mellett a kortárs progresszív rock együttesek – mint a Pink Floyd és a Yes – hatására egyszerre kemény, gitárvezérelt, ugyanakkor hosszú, gyakran különböző tételekből felépülő, misztikus szövegű dalokat írtak. A keménység mellett a humor is fontos része volt a zenéjüknek, Stephen Thomas Erlewine így vélekedett erről a kettősségről az AllMusic oldalán: „a bolondos és a macsó bizarr, mégis fogyasztható fúziója. Az albumaik éveken át dicsekedtek a »nem használunk szintetizátort« mottóval, jelezve a hasonlóságukat a Led Zeppelint utánzó hard rock zenekarok légióival. De Freddie Mercury énekes egy extravagáns camp érzést is hozott a Queenbe, a giccses humor és pszeudoklasszikus hangszerelés felé vezetve őket.” Az 1980-as évekre egyre slágeresebb, egyszerűbb dalokat írtak, és dalaikban megjelent a funk és az R&B hatása. Egy-egy dal erejéig különböző stílusokban is megpróbálkoztak, mint a punk, country, rockabilly vagy a ragtime. A dalaik alapvetően gitáralapúak, a hangzást May saját maga készítette gitárja, a Red Special határozza meg, amellyel sikerült egy különleges, csak az együttesre jellemző, elnyújtott gitárhangzást kialakítania. Ugyanakkor nagyon sok dalukban szólal meg zongora (főleg Mercury játszott rajta), és főleg a korai években különleges hangszereket is bevetettek egy-egy dalban, mint a hárfát a „Love of My Life”-ban, vagy csembalót a „Fairy Feller’s Master-Stroke”-ban. Viszonylag kevés akusztikus daluk volt, a pár kivétel alkalmával May tizenkét húros Ovation, vagy pedig tizenhat húros Martin D-18 akusztikus gitáron játszott. Az 1980-as évekre egyre többet kísérleteztek a szintetizátorokkal, és később már kényelmi megfontolásokból szinte minden dalukban használták. Jellegzetességük volt a már-már túlzóan erőteljes, aprólékosan kimunkált ének és gitárhangzás, amelyet többszörös rájátszással hoztak létre. Jó példa erre a „Somebody to Love”-ban hallható ének, vagy a „Father to Son”-ban hallható gitárhang. Mercury mellett a korai években Taylor és May is elénekelték a saját dalaikat, és hármójuk együttes kórusa mindvégig az együttes megszólalásának egyik kulcsa volt. Taylor így jellemezte hármójuk énekét: „Brian nagyon mélyre tudott lemenni, Freddie-nek nagyon erőteljes hangja volt középen, én pedig a magas hangokban voltam jó.” ### Dalszövegek A korai időszakban főleg Mercury és May írta a dalokat, majd az 1970-es évek közepétől Deacon és Taylor is felzárkózott hozzájuk. Ahogy a nyilatkozatokból kiderült, gyakran félkész dalokkal érkeztek a stúdióba, ahol azután közösen véglegesítették őket, de mindig a szerző elképzelései alapján. Megállapodás szerint az számított a szerzőnek, aki a szöveget írta. A legtöbbször először a zenét írták meg, ehhez igazították hozzá később a szöveget, amelynek során Peter Freestone, Mercury személyi titkára szerint gyakran „vért izzadtak.” Gyakori volt, hogy mindannyian magukban dolgoztak a saját szerzeményükön, akár külön stúdióban. A felvételek során rengeteget vitatkoztak, a nézeteltérések egyik fő oka az volt, hogy kinek a dala kerüljön kislemezre (ami által a szerző többletbevételhez jutott), de gyakori viták voltak May lassú, nagyon aprólékos munkastílusa, vagy az eltérő zenei elképzelések miatt is. A dalaik legnagyobb része a szerelem és a rock and roll életmód körül forog, egy kisebbik részüknek pedig nehezen értelmezhető szövege van. May nem egyszer magyarázgatta dalainak jelentését, ellenben Mercury többször visszautasította az értelmezésüket, mondván, mindenki olvassa ki maga belőlük a mondanivalót, és olyan célzásokat is tett, hogy a dalainak nincs mondanivalója, csak a szórakoztatás a célja velük. A Queen album Mercury által szerzett dalaiból három keresztény vallási témákat érint: a „Liar” egy a gyóntatópaphoz szóló monológ, a „Great King Rat”-ben valláskritikus mondat hangzik el („ne higgy el mindent, amit a Bibliában olvasol!”), a „Jesus” pedig Jézus legendájából emel ki egy részletet (hasonlóan az akkoriban megírt, B-oldalas „Mad the Swine”-hoz). A Queen II album szövegvilágát misztikus hangulat hatja át, felemlítve az angolszász folklór több alakját (ogrék, királyok és királynék, tündérek, Wagoner Will), és az együttes által kitalált mesés motívumokat. Roger Taylornak a korai időkben visszatérő témája volt a fiatalok lázadása, a nők és az autók szeretete („I’m in Love with My Car,” „Tenement Funster”) és a punkzenekarok gúnyolása („Fight From the Inside,” „Sheer Heart Attack”), hasonló témája volt Brian Maynek az apa fiú kapcsolat („Good Company,” „Father to Son”) és a fiatalkor iránti nosztalgia („White Queen,” „Some Day One Day”). Viszonylag kevés társadalmi problémákat boncolgató dalt írtak, ilyenek voltak a „White Man,” amely az amerikai indiánok múltját idézte fel, a „Hammer to Fall,” amely a feszült hidegháborús világpolitikára utalt, az „Is This the World We Created..?,” amely a világ halandóságát mutatja be, vagy a „Scandal,” mely a bulvársajtó tolakodását sérelmezte. Mercury soha nem beszélt a nemi irányultságáról, a mássága csak az elhunyta után derült ki egyértelműen. Ennek ellenére még életében elterjedt, hogy meleg, és ez a tény az együttes dalszövegeinek értelmezésére is rányomta a bélyegét: a „Get Down, Make Love” „I suck your mind – you blow my head” sorait nézve Georg Purvis arra a következtetésre jutott, hogy ez lehetett Mercury egyik első homoszexuális témájú dala, Theodore Gracyk szerint a „Bohemian Rhapsody” szövege metafora a coming outra, Ken McLeod szerint pedig a „We Are the Champions” egyes sorai Mercury titkolt homoszexualitására utalnak. Ezzel együtt sokan azokba a dalokba is belelátják ezt az értelmezést, amelyeket nem is Mercury írt. 1984-ben egy riporter megkérdezte tőle, hogy az „I Want to Break Free” valóban a melegekről szól-e, mire Mercury azt válaszolta, hogy a dalt Deacon írta, aki boldog házasságban él. ### Élő előadások Az együttes eredeti felállása alatt, 1970 és 1986 között több mint 700 koncertet adott a világ minden táján. A kezdetekben sok feldolgozásdalt játszottak az őket inspiráló előadóktól (Elvis Presley, Gene Vincent), majd az évek elteltével minden lemezüket világturné követte, ahol mindig beiktattak pár számot a lejátszási listára a legújabb lemezről. Rendszeresen felléptek Európában, Amerikában és Japánban, majd az 1980-as évek elején úttörőként eljutottak a nyugati popzene számára addig ismeretlen területekre is, Dél-Amerikába és Dél-Afrikába. A turnékon éveken keresztül négyen játszottak, minden kiegészítő zenész nélkül. Az 1982-es Hot Space turnén a billentyűsökön régi ismerősük, Morgan Fisher játszott, később Fred Mandel, majd 1984-től Spike Edney. A stúdióban sokszor bonyolult dalaikat jelentősen leegyszerűsítették a koncerteken, ugyanakkor általában kissé nyersebben, keményebben játszottak élőben, Taylor és May pedig ugyanúgy besegítettek a vokálok éneklésébe. Előfordult, hogy egy-egy dalt Taylor vagy May énekelt, de ezt nem erőltették túlzottan: „maximálisan ki akartuk használni Freddie-t, mint frontembert. Úgy értem, ha ott van neked a világ legjobb frontembere, nem akarod vesztegetni az idejét.” A korai előadásokon nagy hangsúlyt fektettek az öltözködésükre is, kifestve és kosztümökben léptek színpadra az imázsuk részeként, de az 1980-as évekre ez szép lassan elkopott, és egyszerű utcai ruhákban léptek fel. Ugyancsak a korai időkben rendszeren játszottak több dalból összeálló keveréket, ezt az 1980-as évekre elhagyták. Rendszeresen volt az előadásokon akusztikus blokk. Mindvégig stabil pont volt May gitárszólója, amely a „Brighton Rock” című dalból fejlődött ki, és 1986-ra már több mint kilencperces volt. Az 1970-es években Taylor is adott elő dobszólót, de később ezt abbahagyta, arra gondolva, hogy egy hosszú szólót úgyis unnak az emberek. A színpadon Mercury volt a legaktívabb a tagok közül, jellemző erre Bokor Péter meglátása az est.hu oldalán: „koncertet [...] a karizmatikus frontember, Freddie Mercury dinamikus, helyenként kifejezetten teátrális színpadi előadásmódja teszi igazán élvezetessé. Míg a gitáros Brian May és a basszista John Deacon szerényen pengetnek a számukra kijelölt szegletben, addig a Freddie »bejátssza« a színpadot, végigrohangálja a koncertet, igazi pozőrként bevonja a közönséget, a legmagasabb szinten »csinálja a show-t«.” Ellentétben más zenekarokkal, a Queen koncertjei inkább a szórakoztatásról szóltak, mint a közönség és az együttes kapcsolatáról. Ezt gyakran fel is rótták a kritikusok, a The Times például egy 1984-es koncertjüket túl gépiesnek, túl üzletiesnek tartotta: „egy idő után a Queen Mercury szégyentelen profiljának áldozatává válik. Ez popzene, test és lélek nélkül.” A másik oldalról Mitchell Cohen így méltatta őket 1976-ban a Phonograph Record lapjain: „A legtöbb hard rock zenekarral ellentétben ahol a hiperenergikus énekesek vastag, monoton zenei alapokra gajdolnak, a Queennél jóval nagyobb szerephez jutnak a többszólamú vokálok és a bonyolult dalszerkezetek, melyek a színpadon felszabadítják őket az Akkord Zsarnoksága alól.” Az együttes koncertjeiről nagy számban készült kalózfelvétel, az interneten több mint 12 ezer weboldal foglalkozik Queen kalózfelvételekkel, több, mint bármely más együttessel kapcsolatban. ## Örökségük A kortárs kritika rendszeresen kedvezőtlenül írt róluk, és visszatekintve is megoszlanak a vélemények: bár sok későbbi előadóra voltak hatással, főleg az 1980-as években kiadott lemezeiket utólag is sokan elmarasztalják. Az évek elteltével a legtöbb kritikus nagyra értékeli az együttes életművét. Stephen Thomas Erlewine, az AllMusic kritikusa szerint „Kevés együttes testesíti meg úgy az 1970-es évek színtiszta mértéktelenségét, mint a Queen. Freddie Mercury legendásan színpadias koncertelőadásainak köszönhetően a Queen a világ egyik legnépszerűbb zenekara lett az 1970-es évek közepén; Angliában az 1990-es években népszerűség és gyűjtöttség tekintetében csak a Beatles előzte meg őket. A hatalmas sikereik ellenére a rockzenei kritikusok sosem vették komolyan őket [...] A kemény kritikák dacára ritkán csökkent a népszerűségük, sőt, a kései 1980-as évekre is megtartották a rajongóikat – Amerikát kivéve.” Jávorszky Béla Szilárd és Sebők János A rock története című könyvük második részében azt írták: „A Queen kellő tehetséggel és kreativitással rendelkezett ahhoz, hogy ne csak tiszavirág életű előadó legyen, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek brit mainstream rockzenéjének meghatározó zenekara.” Ezzel ellentétben például a 2004-es Rolling Stone Album Guide kiadványban a Queennek a legtöbbre értékelt albuma csak három és fél csillagos volt, és a magazin kritikusai így írtak az együttesről: „Bár az albumaik közepes töltelékdalokkal vannak telepakolva, amitől a csoport általánosságban messze elmarad mondjuk a Led Zeppelin szintjétől, de legnagyobb slágereik diadalmas pompája – »Another One Bites the Dust«, »We Are the Champions«, »Bohemian Rhapsody« – elhomályosítják a bőséges gyenge anyagot.” Több utánuk következő zenészre és együttesre voltak inspiráló hatással, például: George Michael, Robbie Williams, Metallica, Dr. Dre, Nirvana, The Smashing Pumpkins, Guns N’ Roses, Radiohead, Green Day és Lady Gaga. Fatboy Slim gyermekkorában szerette az együttest: „A Queen rendkívül eredeti zenekarnak számított fiatal koromban, mindig is nagyon kedveltem őket. A punk színre lépése előtti albumaik nagyon hangosak és eredetiek voltak. Egyértelműen beléjük voltam zúgva,” és Adele is nagy rajongónak vallotta magát: „Én vagyok minden idők legnagyobb Queen-rajongója. [...] A Queen olyan zenekar, amely beépült az emberek DNS-ébe. Mindenki tudja, kik ők.” 2001-ben bekerültek a Rock and Roll Hírességek Csarnokába. 2011-ben felkerültek a Rolling Stone magazin felülvizsgált „minden idők 100 legjobb művésze” listájára, az 52. helyre, továbbá a magazin „minden idők 100 legjobb gitárosa” listáján Brian May a 26. helyre került, a „minden idők 100 énekese” listáján pedig Freddie Mercury a 18. lett. Világszerte 150 millió albumot adtak el, csak Amerikában 34,5 milliót. A The Sunday Times szerint az együttes túlélő tagjai a leggazdagabb brit zenészek közé tartoznak. A magazin által összeállított listán 2013-ban May nagyjából 95 millió font vagyonnal a 22., Taylor 90 millióval a 23., Deacon pedig 74 millióval a 30. helyre került. ## Diszkográfia - Queen (1973) - Queen II (1974) - Sheer Heart Attack (1974) - A Night at the Opera (1975) - A Day at the Races (1976) - News of the World (1977) - Jazz (1978) - The Game (1980) - Flash Gordon (1980) - Hot Space (1982) - The Works (1984) - A Kind of Magic (1986) - The Miracle (1989) - Innuendo (1991) - Made in Heaven (1995) ## Videográfia Pályafutása során az együttes számos koncertvideót és videóklip válogatást jelentetett meg. ## Turnék Fennállásának 20 éve alatt az együttes több mint 700 koncertet adott a világ minden táján. ## Díjak és jelölések

Konáraki naptemplom

A Konáraki naptemplomot, vagy más néven Szúrja-templomot (orija: କୋଣାର୍କ ସୂର୍ଯ୍ୟ ମନ୍ଦିର, dévanágari: कोणार्क सूर्य मंदिर, hindi: Konárk Szúrja mandir.) a Ganga-dinasztiából származó I. Naraszimha Déva király építtette 1238 és 1264 között Indiában, az Orisza állambeli Bhuvanesvartól 60 kilométerre, a tengerparton. A király Szúrja hindu napistennek szentelte a Fekete pagodaként is ismertté vált templomkomplexumot, amely három egységből áll: a főtemplom épületegyüttese, vagyis a hívek szentélye (dzsagamóhana, vagy pida deul) a vele egybeépült belső szentéllyel (rékha deul) és a külön álló tánctemplommal (nátamandir); a feltehetően korábban épült Visnu-templom; valamint a Majádévinek (Szúrja egyik felesége) szentelt templom. Ezeket más épületek, például az adakozások csarnoka, a bhogmandapa, illetve medencék egészítenek ki. A főtemplom tizenkét pár keréken gördülő, hét ló vontatta szimbolikus szekeret formáz, melyet Szúrja hajt. Jellemzően az indiai művészetre, a komplexum minden eleme teljes felületén díszített, visszatükröződik benne az indiai nép hit- és gondolatvilága, mindennapjai. Építésekor a templom a nágara (városi) templomépítészeti stílus csúcspontját képviselte, de mára a komplexum állapota romos, a 17. század óta már nem tölt be szakrális funkciót sem. Az UNESCO 1984-ben mint kulturális helyszínt vette fel a világörökségi listára. ## Fekvése Konárak ősi települése két szó, az Arka (Nap) és a kona (sarok) összevonásából kapta nevét. A Bengáli-öböl partján, Bhuvanesvartól 50 kilométerre délkeletre, Puritól pedig 30 kilométerre északkeletre található. A falu valaha nagy forgalmú kikötő volt, kapcsolatot biztosított a délkelet-ázsiai országokkal. A komplexum eredetileg a tenger partjára épült, de az azóta visszahúzódott, így most három kilométerre a tengerparttól található. Bár eleve mocsaras területre épült, a templom állagromlásához hozzájárultak a heves monszunok, a sós levegő és a növényzet túlburjánzása is. A károk mérséklése érdekében az 1900-as évek elején a parti sávra fákat ültettek, hogy így csökkentsék a tenger felől érkező szél és homok romboló hatásait. ## Története ### Legendák A templom felépítéséhez több legenda is kapcsolódik. Az egyik szerint a szépséges Számba, Krisna fia kinevette a külseje miatt Náradát, a szent embert (száddhu). Nárada megbüntette a fiút, kimódolta, hogy ez Krisna fülébe jusson, aki éktelen haragjában leprával sújtotta saját gyermekét. Mikor Krisna rájött, hogy fia a ravasz Nárada cselszövésének áldozata lett, megbánta tettét, de az átkot visszavonni már nem tudta. Számba erre tizenkét évnyi vezeklésbe kezdett, lemondásait Szúrja napistennek ajánlva. Az istenség, látva Számba áldozatát, megparancsolta neki, hogy Konáraknál fürödjön meg a tengerben. A fiú engedelmeskedett, és végül meggyógyult. A legenda nyomán építette Naraszimha Déva király a templomot erre a helyre és szentelte azt Szúrjának, mivel maga is beteg volt, és így remélt gyógyulást. Az bizonyos, hogy Konárak a Szúrja-imádat egyik legkorábbi központja volt. Még ma is minden év január-februárjában (a hindu mágh hónapban) sok ezer zarándok látogat el ide és vesz gyógyító fürdőt az Indiai-óceánban. Egy másik legenda az építkezéshez fűződik. Eszerint az építkezést irányító Szibái Szantra nem boldogult a falak felhúzásával, és nagyon elkeseredett. Álmában megjelent egy öregasszony, aki egy tál forró kását kínált neki. Ő mohón az étel közepébe nyomta az ujját, ami megégette. Így vezette rá az öregasszony, hogy az építést nem középről, hanem a széléről kell kezdeni. Ezek után Szibái Szantra újrakezdte az építkezést. ### Építése Naraszimha Déva király sikeresen ellenállt a muszlim hódításnak, eredményes uralkodást tudhatott magáénak, így a templom megépítését a saját dicsősége megörökítésének is tekintik. A komplexumot 1238 és 1264 között, egy 264×165 méteres területre építette, melynek talaja homokos volt, így a talapzatnál laterit tömböket, a templom falainál pedig kondalitet használtak. Ez utóbbi nem bírja az időjárás viszontagságait és idővel meggyengül, ez az egyik fő oka a templom folyamatos állagromlásának. Kloritpalából készültek a bejáratok ajtófélfái, a belső szentély padlózata, a trónus, illetve a három külső szentélyben látható Szúrja-szobor is. A különféle köveket tömbökben hozták a helyszínre, valószínűleg egy erre a célra épített csatornán keresztül. Itt kötőanyag nélkül, saját súlyukat kihasználva illesztették egymáshoz az elemeket, majd homok és oltott mész keverékével bevakolták azokat. A díszítő domborműveket csak ezt követően állították a helyükre. A sikharát (a belső szentély tornya), amely később, a 19. században összeomlott, kovácsoltvas kötőgerendákkal erősítették meg. Az építkezés mintegy 16 évig tartott, kőműves és egyéb munkás bevonásával. ### Állagmegóvása A templom, építését követően, századokon át nagyon népszerű volt az uralkodók körében, de karbantartásával nem törődtek. A természet által okozott károk mellett a templomot a mogulok a 17. században meg is szentségtelenítették (szentélyét megrongálták), így azt követően már nem használták szakrális célokra, nem tekintették szent helynek. A helyiek az építőanyagért, az uralkodók a dísztárgyakért fosztogatták. Ennek a britek megérkezése vetett véget, akik fontos tájékozódási pontnak is használták a helyet, így megtiltották az épületek további bontását. A dzsagamóhana (hívek szentélye) pagoda alakú teteje az idők során befeketedett (innen kapta a Fekete pagoda nevet), és ez jól láthatóan jelezte a közeli tengeren az arra járó hajóknak az útirányt. A sikhara pusztulásának okai nem tisztázottak, többféle elgondolás is van arra, hogy mi okozhatta a belső szentély csúcsos tornyának (rékha) beomlását: lehetett földrengés, az időjárás hatása, a laza altalaj, de az is felmerült, hogy egyszerűen egy lassú romlási folyamat eredményeként omlott össze, valószínűleg 1868 körül. Egy olyan teória is felbukkant, hogy a muszlim Kalapahar, aki a Puriban található Dzsagannáth-templomot feldúlta, 1568-ban itt is olyan károkat okozott, ami a torony későbbi összeomlásához vezethetett. Az biztos, hogy James Fergusson angol régész, 1837-ben a rékhát még látta állni, míg két szemtanú 1868-ban és 1870-ben már csak a romokat rögzítette. A templom átfogó állagmegőrzésére egészen az 1900-as évek elejéig kellett várni. A területet már 1882-től rendezték, tisztították, az ásatások pedig 1901-ben kezdődtek meg. 1894-ben néhány díszítő elemet a kalkuttai múzeumban helyeztek el. 1910-ig vegyi úton megtisztították a megmaradt épületeket, eltávolították a rárakódott sót, földet és gombát. Az elhanyagoltságra jellemző volt, hogy amikor egy jó hírű botanikus, P. Praya 1929-ben megvizsgált egy követ, azt 357 réteg moha és zuzmó fedte. Mivel egy-egy réteg kialakulása az esős évszakhoz kötődik, arra következtetett, hogy a követ 357 éve nem tartotta karban senki. Annak érdekében, hogy a belső szentéllyel egybeépült dzsagamóhana összeomlását megakadályozzák, 1901 és 1904 között feltöltötték az utóbbi belsejét. Lezárták a bejáratokat, és a tetején fúrt lyukon keresztül homokot öntöttek a belső térbe. A munkálatokat egy mérnök, Bisan Szvarup irányította. India 1947-es függetlenné válása után létrehoztak egy bizottságot, amelynek feladata a konzerválással kapcsolatos teendők ellátása lett, és ez a munka mind a mai napig tart. Az UNESCO 1984-ben mint kulturális helyszínt vette fel a világörökségi listára. ## A komplexum és részei A Konáraki naptemplom az észak-indiai Orisza területén jellemző, nágara stílusú hindu templomépítészet csúcspontja. Itt az indiaiak a templomot egy égi szekérrel azonosították, a kerékmotívum a szanszárát jelképezi. Ez az egyetlen Szúrja-templom, amely ezt a szimbolikát a maga valójában meg is jeleníti: egy magas pódiumra építették, amelynek oldalát tizenkét pár kerék díszíti, ezen felül még hét lovat is „befogtak” az épület elé, mintha azok repítenék az égbe a szekeret, melynek szentélyéből maga Szúrja napisten hajtja azt. Kiemelkedő az épületek díszítettsége. Az indiai művészet minden felületet igyekszik dekorációval borítani, itt sincs ez másképp, domborművek, szobrok sokasága borítja a falakat, a legkülönfélébb vallási és világi témákból merítve. Konárak híres erotikus tárgyú domborműveiről, amelyek itt annyiban térnek el a hasonló ábrázolásoktól, hogy szokatlan nyíltsággal és változatossággal ábrázolják a testi érintkezés különböző formáit. A komplexum egy 264×165 méteres területen helyezkedik el, melyet fal vett körbe, egy-egy bejárattal a déli, a keleti és az északi oldal közepén, de mára a fal teljesen elporladt. A főtemplom épületegyüttese egy nyugat–keleti tengely mentén épült, melyből a nátamandir (tánctemplom) a keleti kapunál helyezkedik el. Ettől nyugatra, de még a tengely mentén található a dzsagamóhana vagy pida deul (hívek szentélye) és a vele egybeépült rékha deul (belső szentély). Úgy helyezkednek el egymás mögött, hogy a keleten kelő nap első sugarai, áthatolva a csarnokokon, a szentély belsejéig juthassanak. A terület délnyugati oldalán található a Majádévinek (Szúrja egyik felesége) szentelt templom, valamint egy kisebb Visnu-templom, amiről úgy gondolják, hogy még korábban megépült ezen a területen. A délkeleti részen van a bhogmandapa (adakozások csarnoka). Ezek a főbb épületek egészültek ki két mesterséges tóval, egy kúttal és konyhákkal. Ma már viszonylagos épségben csak a dzsagamóhana áll, de mivel feltöltötték a belsejét, így az sem látogatható. A területen látható monolit szoborcsoportok eredetileg a dzsagamóhana feljáratai előtt álltak. ### A főtemplom épületegyüttese #### A dzsagamóhana és a rékha deul A hívek szentélye és a belső szentély itt nemcsak ugyanarra a közös emelvényre került, hanem maga a két épület is összeépült: a dzsagamóhana nyugati falában lévő átjáró vezet a belső szentélybe. A kettő együtt formázza napisten szekerét, mely a hét lóval az égbe tart. A tervezés furcsasága, hogy a szekeret a lovak kelet felé húzzák, így az a Nappal szemben halad. Délről, keletről és északról három lépcsős feljáró vezet a dzsagamóhana bejárataihoz. Az egység a szimbólumok sokaságát jeleníti meg. Az emelvény északi és déli oldalán elhelyezkedő huszonnégy darab (tizenkét pár) közel három méteres átmérőjű, faragott kerék jelentéséhez több lehetséges teória kapcsolódik. Szimbolizálhatja az év tizenkét hónapját, a hindu naptár huszonnégyszer két hetét, de a nap huszonnégy óráját is. Minden kereket nyolc küllő és segédküllő oszt egyforma cikkekre, amely így napóraként volt használatos. A küllők árnyékáról lehetett leolvasni, hogy a nap mely práhájában (három órás időszak) jár. A hét ló, amelyek közül négy a déli oldalon és három az északin helyezkedett el, a hetek hét napját, de a csillagképeket uraló hét bölcset is jelképezhették. A lovak közül kettő még ma is a helyén látható. ##### Dzsagamóhana A dzsagamóhana (Konárakban mukhaszálának is hívják) és a rékha deul felépítése hasonló. Az emelvényen (piszta vagy pitha) álló épületek függőleges falrészre (bada, a kettő együtt pedig bára), tetőzetre (gandi) és a záróelemre (masztaka) oszthatók. A piszta teljes magassága méter, amely díszítése alapján több sávra tagolódik. Ezeket több ezer faragott elefánt, katonák és hívők alakjai, gyaloghintók, vadászjelenetek ékesítik. Már az emelvényt díszítő alakok, kompozíciók között is nagy számban találhatók erotikus témájúak, sokszor már az obszcenitást súroló ábrázolás, melynek célja a Nap és a termékenység közötti összefüggés hangsúlyozása, a tantrikus tanok és rituálék megjelenítése volt. A méter átmérőjű kerekek közül nyolc pár a dzsagamóhana, négy pár a rékha deul alatt kapott helyet. Minden kereket nyolc, gazdagon díszített küllő és ugyanannyi kisebb segédküllő oszt egyenlő részekre. Teljes felületén finom faragásokkal díszített. A nagyobbik küllők közepén medálszerű díszítések találhatók, amelyek megismétlődnek a kerekek tengelyének végén is. Az abroncsrészre egzotikus természeti motívumokat faragtak. A bada magassága méter. Három bejáratához (észak, kelet, dél) 17 fokból álló lépcsősorok vezetnek, a negyedik bejárat belülről a belső szentélybe nyílt. A keleti egészen jó állapotban, az északi pedig részben megmaradt. Az ajtófélfák jó minőségű, sötét kloritpalából készültek és gazdagon faragottak. A bejáratok felett hét párkánykoszorúból álló architráv található, melyeket táncosok alakjai díszítenek. Minden párkány közepén, az ajtó felett, egy kis szentély ábrázolása töri meg a motívumok sorát. A bejáratok függőleges két oldalát nyolc részre osztják a faragott díszítések: szobrok és domborművek mitikus teremtményekkel, férfi- és nőalakokkal, közöttük kúszó, indás növényábrázolások. Korábban két pillér is állt a keleti bejárat előtt, de azok 1628-ban leomlottak. A falakat a mintázat itt is több sávra osztja. Két sorban falfülkéket alakítottak ki, amelyek nőalakokat mutatnak be mindennapi élethelyzetekben, de emellett ismételten feltűnnek az erotikus ábrázolások, szerelmes párok gazdag virág- és levéldíszítésekkel vegyítve. Mivel a belsejét 1904-ben feltöltötték, így az ma már nem vizsgálható. A fellelhető dokumentumok szerint a hívek szentélyének belsejét nem díszítették szobrok. Az is szerepel a leírásokban, hogy kettős tetőzete volt, a belső alacsonyabbat négy pillér tartotta, de ezek 1848-ban összeomlottak. Emiatt határoztak úgy, hogy a további beomlásokat megakadályozandó feltöltik a belső teret, melynek padlózata oldalanként méter volt. A gandi egy méter magas gúla, amely három egységbe (potala) foglalt, úgynevezett pidákból (egymásra rétegezett lépcsőzetes elem) áll. A potalák magassága felfelé egyre csökken. A tető kialakítása miatt pida deulnak is szokás a dzsagamóhanát hívni. Hasonlóan az oldalfalakhoz, a pidákat is gazdagon díszítették szobrokkal és más motívumokkal. A szentélyek díszítésére általában jellemző, hogy az épületeken felfelé haladva, ahogy egyre távolabb kerülnek a földtől, a szobrok témája, alakjai egyre nagyobb nyugalmat sugároznak, csökken a mozgalmasságuk. A bada feletti rész a centrális kialakítású masztaka, amely egy nyaki résszel (béki) kapcsolódik a tetőhöz. A kupolát (ghanta) zárja a csúcsdísz (kalasa), amelynek a „talpa” egy osztott ámla. A masztaka magassága méter, tehát összességében az épület magassága méter, így a konáraki dzsagamóhana a legmagasabb az oriszaiak között. ##### Rékha deul A rékha deul (vagy garbhagriha) jellegzetessége a rékha formájú sikhara, azaz a magas, kúpos, csúcsos torony, amelynek ma már csak a romjai láthatók. Emiatt pontos méreteit nem lehet rekonstruálni, a szakértők a maradványok alapján következtetnek az eredeti magasságára. A becslések szerint teljes magassága 70 méter körül lehetett, amelyből a bada méter, míg a kúpformájú torony és az azt lezáró masztaka mintegy 49 méterre becsülhető. A szentélybelsőbe csak a kiválasztottak léphettek be, viszont a szentély külső oldalfalán három falfülkét alakítottak ki (délen, nyugaton és északon), melyekben Szúrja három, szintén kloritos kőzetből faragott szobra található, különféle ábrázolásban. Ezekhez a külső szentélyekhez lépcsők vezetnek. A három szobor közül a déli egészen jó állapotban megmaradt, míg a másik kettő eléggé megrongálódott, amikor a sikhara beomlott, és azzal együtt a falfülkék is összedőltek. A védákban olvasható, hogy Szúrja a hindu trimurti (Brahma, Visnu, Siva) megnyilatkozása. A reggeli nap azonos Brahmával, a teremtővel, a déli nap Visnuval, a megtartóval, míg a lemenő nap Sivával, a pusztítóval. A déli oldalon található Szúrja-szobor a reggeli napot testesíti meg, magassága méter. A karokat, a nyakat és a fület ornamentikák díszítik; derékfűzőjéről, amely az iráni szent derékfűző indiai változata, bojtok lógnak; kezeiben két virágzó lótuszt tart, melyből a jobb oldali ma is látható. Lábaihoz nőalakokat mintáztak, amelyek táncolnak vagy zenélnek. Szúrja szekere, melyet hét ló repít, valamint négy felesége is szerepel az alakok között. A nyugati oldal fülkéjében Szúrja alakja a déli Napot képviseli, kiteljesedett isteni méltósággal, magassága méter. A fülke és a szobor díszítése hasonló az előzőhöz, azonban itt Szúrja csizmát is visel. A lenyugvó Napot az északi falfülkében található szobor ábrázolja: míg az egész napi munka után a lovak már fáradnak, Szúrja az övét annak nyergéből fáradhatatlanul hajtja tovább, bár a ló behajlított térdei arra utalnak, hogy már fáradt, összerogyni készül. A szobor összmagassága méter. A négyzet alakú, oldalanként 10 méteres szentélybelső megmaradt része a falak romjain át közelíthető meg. A szentély mennyezetéül egy nagy kőtömb szolgált, melyet a falakon kialakított kiszögellések tartottak fenn. Ezeket több darabból összekovácsolt vasgerendázattal erősítették meg. A mennyezet közepébe egy virágzó lótuszt faragtak díszítésül, melynek minden szirma egy-egy nőalakkal táncoló Szúrját ábrázolt, ahogy a hét ló vontatta szekér bakján állnak, a napisten kezeiben egy-egy lótusszal. Itt sem találtak szobrot, de még kötőanyag-maradékot sem, amivel azokat rögzíthették volna. Viszont fennmaradt a szentélyben az a fekete trónus, amelyre Szúrja képmását és egy oltárt helyeztek el. A trón felülete faragásokkal díszített: növények, állatok és maga Naraszimha Déva király, ahogy társaival a napistent imádja. Az oltár mögött mintegy 1,5 méteres fal segített megtámasztani a képet, ám ez, valamint maga a trónus és a tetejére vezető lépcsősor is megrongálódott, feltehetően a sikhara beomlása során. #### A nátamandir A dzsagamóhanától keletre, vele azonos magasságú emelvényen, egy pida tetőzetű, pilléres építmény volt található, a nátamandir (tánctemplom). Ma már csak a pillérei láthatók, a tető összeomlott. A nátamandir épületében, a vallási rituálé részeként, mahárik (isten szolgálólányai) táncoltak. A nátamandir öt méter magas, négyzet alapú pisztája a díszítés szempontjából három sávra tagolódik. Az alsó, ami mintegy méter magasságú, lótuszszirmokkal és kúszónövényekkel díszített. A felette lévő, méteres sávban számtalan táncoló és zenélő nőalak, elefántok, valamint apró templomok fedezhetők fel. A felső, méter magas sávba ugyancsak táncoló nőalakokat, lótuszszirmokat és indás növényeket faragtak. A szakértők a táncoló mozdulatokból egy helyi tánc, az odisi ősi elemeit tudják rekonstruálni. A nátamandiron nem található erotikus témájú díszítés. Körben, a piszta tetején, az építők minden oldalon kihagytak egy több mint öt méteres sávot, így a pillérekből álló falakat, melynek minden oldala méter, körbe lehet járni. Az eredetileg méteres pillérek egy része leomlott. A piszta tetejére, illetve az épület belsejébe minden oldalon lépcsősorok vezetnek fel, így a csarnoknak mind a négy égtáj felől van bejárata, ebből a főbejárat a keleti oldalon található. A szakértők szerint a négy lépcsősor nem egy időben készült, erre utal a különböző díszítettség, a motívumok átfedése. A déli a legkevésbé díszített, ez épülhetett meg először azzal a céllal, hogy a konyha épületétől közvetlenül lehessen feljutni. Mivel a keleti főbejárat lépcsősora épült meg utoljára, ez is azt a teóriát támasztja alá, hogy az oroszlán–elefánt szoborcsoport eredetileg nem itt, hanem a dzsagamóhana előtt kapott helyet. A nátamandir tetejének felépítése hasonló típusú volt, mint a dzsagamóhanáé, de az idők során összeomlott. Ezzel kapcsolatban is több teóriát állítottak fel a történészek: egyesek szerint eredetileg sem volt tető az épületen, mások szerint az a lótuszszirmokkal gazdagon díszített kőtömb, ami nem messze fekszik az épülettől, lehetett a tető felső, központi eleme. ### Majádévi és Visnu temploma A főtemplom együttesétől délnyugatra két másik, az előbbinél jóval kisebb templom romjai találhatók. Feltételezik, hogy a később Majádévinek szentelt (a kettő közül a nagyobb alapterületű) korábban épült, mint a komplexum többi része, valószínűleg Szomavansi (931–1110) uralkodása alatt. A tengerből származó homokot és törmelékeket 1909-re távolították el a romokról. Mivel építése korábbra datálódik, így a szakértők szerint eredetileg ez is Szúrja-templom lehetett, de felmerült az is, hogy esetleg Rámának szentelték. A főtemplom építésekor az itt található Szúrja-szobrot átvitték oda, ezt pedig újraszentelték. Az épületet eredetileg fal vette körül, de a főtemplom építése során ezt elbontották, és csak a déli oldalon látható belőle egy kevés. A teteje is eltűnt. Az eredetileg négyszögletű alapot az átépítés során kibővítették, és szobrokkal díszített falfülkéket alakítottak ki rajta. A szentély itt is egybenyílik egy dzsagamóhanával, hasonlóan a főtemplomhoz. Bejáratát és a falak külső felületét pilaszterekkel egészítették ki. Az itt található szobrok különlegessége az a bájos mosoly, amelyet a női alakok arcára mintáztak. A Visnu-templomot 1956-ban tárták fel. Az eredetileg nagyméretű égetett téglából épült, majd homok és mész keverékével vakolt építmény is egy szentélyből és egy előcsarnokból állt, de ma már csak az alap maradványai láthatók. ## Szoborcsoportok A komplexum területén a látogatók három, két-két tagból álló szoborcsoportot tekinthetnek meg. Ezek a monolit alkotások egyszerre robusztusak és finoman megmunkáltak. A három csoport eredetileg a dzsagamóhana talapzatának három lépcsősora előtt állt, és egy-egy csoport tagjai ugyanazt ábrázolják. A nátamandir előtt található szoboregyüttes eredetileg a keleti bejáratnál állt. Az oroszlán egy démont fogva tartó elefánt hátára mászik fel. Az oroszlánok az uralkodó Ganga-dinasztiát, míg az elefántok az előző uralkodó családot jelképezik. Más források szerint ezt a szoborcsoportot 1906-ban a bhogmandapa tetejéről emelték le és hozták rendbe, majd ezt követően helyezték a keleti bejárat elé. A bhogmandapa tetejére pedig az 1882–1883-as munkálatok során került, amikor a szoborcsoportokat első alkalommal tisztították meg, és ennek során elmozdították eredeti helyükről. Akkortájt a bhogmandapát homok borította, így nem tudták, hogy a domb, amire helyezték, magában rejtette ezt az épületet. Az északi lépcsősor előtt két, majdnem életnagyságú ( méter magas) elefántszobor állt. Miután megtisztították a törmeléktől, szintén az udvar északi részében, a bejárattal szemben kaptak helyet. Az egyik elefánt az ormányával egy harcost kulcsol át, amely kezében pajzsot és kardot tart. A másik egy elesett katona teste fölött magasodik. A harmadik szoborcsoport eredetileg a déli lépcsősor előtt állt, most azzal szemben, a déli udvarrészben található. A monolit alkotás egy harci mént ábrázol annak kísérőjével, patái alatt pedig a legyőzött harcos hever. ## Galéria ## Fesztiválok ### Csandrabhaga Mela A Csandrabhaga Mela, vagy más néven Magha Szaptami Orisza legnépszerűbb és második legnagyobb fesztiválja, melyet egy februári napon tartanak Konárakban. A romoknál ekkor a zarándokok Szúrja napisten születését ünneplik, és egyben a tavaszt is köszöntik. Vannak köztük olyanok is, akik az ősi hagyományokat ápolva, mezítláb, akár egy hónapnyi vándorlás után jutnak el ide. Ilyenkor a hívők még napfelkelte előtt rituális fürdőt vesznek a szent Csandrabhaga folyóban vagy a közeli tengerben. Amikor a tenger felett megjelenik a felkelő Nap, az összegyűltek néma imával vagy hangos ünnepléssel köszöntik. Ezt követően a templomhoz vonulnak és ismét leróják imájukat. A nap hátralévő részében a fesztivál az evés, ivás, mulatság jegyében telik, majd alkonyatkor mindenki hazaindul. ### Konáraki Táncfesztivál Az indiai klasszikus táncok hagyományőrző fesztiválja ez, amelyet minden év december 1–5. között tartanak meg. Célja a jellegzetes oriszai templomi tánc, az odisi hagyományainak életben tartása, India minden részéből érkező, kimagasló tudású klasszikustánc-művészek részvételével. Az esti előadások hátteréül a nátamandir szolgál. ## Archeológiai múzeum A múzeum 1968 óta működik jelenlegi helyén, a dzsagamóhanától északi irányban lévő épületében. A feltárások során számtalan tárgy került elő a területről. Ezek közül mintegy 260-at négy kiállítóteremben láthat a közönség. Az elsőben szobrok találhatók, többek között Szúrja képmása különböző élethelyzetekben homokkőből, illetve kloritos palából faragva; Visnu különböző inkarnációi; a kondalitból faragott kerekek különféle részei. A második teremben kultikus tárgyak, valamint növényi és állati mintázatok, kiegészítő alakok kerültek bemutatásra. A harmadik teremben nagyméretű szobrok, valamint erotikus témájú díszítések láthatók, míg a negyedikben vegyes témájú szobordíszeket állítottak ki.

Szlovenszka krajina

Szlovenszka krajina (szlovénül Slovenska krajina, régiesebb formában Szlovenszka kraina) összetett fogalom, amely egyrészről földrajzi, másrészről történelmi és politikai jelleget takar. Földrajzilag a történelmi Vendvidék egykori szlovén (vend) neve – a trianoni békeszerződés előtt magába foglalta a mai teljes Muravidéket a Rába menti területtel együtt. Szlovenszka krajina egyúttal egy tervezet is volt egy autonómiára. A Vendvidék/Szlovenszka krajina név és elődje, a Tótság/Szlovenszka okroglina tulajdonképpen nem is földrajzi, hanem egyházi név volt. Először (a 12. században) a Győri egyházmegye szervezett itt esperességet. Ez akkor még csak a vidék egy részére terjedt ki, ugyanis másik hányada a Zágrábi egyházmegyéhez, északi fele pedig a szentgotthárdi ciszterci apátsághoz tartozott. A Szombathelyi egyházmegye létrejöttével a Zala vármegyei vend falvakat a vasiakkal együtt egy egységbe rendezték. Ekkor kezdték használni a Vendvidék nevet, de teljesen általánossá csak a 19. század második felében vált – méghozzá politikai okokból, mivel a magyarosító körök igyekeztek elválasztani a murai szlovéneket a nyugatra, az osztrák örökös tartományokban élő szlovénektől. Ebben az időszakban azt erőltették, hogy a lakosok vallják magukat vendeknek, és ezzel tagadják meg szlovén voltukat annak ellenére, hogy dokumentumokkal bizonyítottan, évszázadok óta slovenci, slovénge és hasonló kifejezésekkel illették és illetik magukat még ma is. A Vendvidék vend megfelelőjeként használták a Szlovenszka krajina kifejezést, ami magyar nyelvű forrásokban is szerepel. Politikai érdekekből, a 20. században próbálták meg irredenta történészek megalkotni a soha nem is létezett vendszki, vendiski kifejezést, megalkotva ezzel a Vendiska krajina kifejezést is. A Szlovenszka krajina (elsősorban katolikus) politikai vezetői Klekl József vezérletével részben éppen a magyarosítás hatására döntöttek az elszakadás mellett. 1918-ra kidolgozták programjukat Magyarország vagy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részeként autonóm Szlovenszka krajina létrehozására. Az alakulat élére Klekl került volna, a hivatalos nyelv a helyi lakosság vend nyelve lett volna – ennek irodalmi változatát a vend értelmiség a 18. században alkotta meg. Szlovenszka krajina székhelyének Muraszombatot szánták. Az egykori Szlovenszka krajina (az őrségi területeket nem számítva) ma jobbára Szlovénia része, míg kis hányada, Szentgotthárd és a környéken hat település (a mai Vendvidék) Magyarországon van. Szlovéniában a Szlovenszka krajina létrehozását a szlovén nemzet egyik fontos eseményének látják, de még sokan hisznek – teljesen alaptalanul – az ún. „Mura Köztársaság”-ban is (a Mura Köztársaság a Szlovenszka krajina eszméje címén igyekezett megszerveződni). Mivel a Szlovenszka krajinát egyházi-politikai vezetők próbálták létrehozni, a kommunista Jugoszláviában – noha ez a többi szocialista államnál mérsékeltebb ország volt – ideológiai okok miatt ezt nehezen tudták elfogadni. Szlovenszka krajina mellett ennél valósabb érvek szólnak, mert Klekl részletes és reális programot készített ennek kialakítására és megszervezésére. Támogatottsága nagyobb volt, több éves háttér állt mögötte és sokkal nagyobb meggyőzőerővel hatott, mint a Mura Köztársaságban. ## A kezdetek Feltehető, hogy a honfoglalás előtt a mai szlovének ősei a mainál jóval nagyobb területen laktak a Dunántúlon, a Murától valószínűleg Tolnáig. Őseik 670 körül érkezhettek egy nomád betelepülő hullámmal (az ún. „kései avarok” vagy „griffes-indások” népe, akik egyesek szerint avarok voltak, mások szerint onogur-bolgárok, László Gyula szerint pedig magyarok). A nomád törzsek azért telepítették le őket, hogy amíg ők folytatják hagyományos állattartó életmódjukat, addig a szlávok műveljék a földet és gyepűőrző feladatot láttak el. A „szláv” szó tulajdonképpen (rab)szolgát jelentett (a legtöbb germán és újlatin nyelvben a „rabszolga” szó a „szláv” kifejezésből származik: pl. angol – „slave”, német – „Sklave” stb.). A szláv nyelvekben létezik azonban a slaveni, azaz dicsőséges kifejezés is, és maguk a szlávok inkább ebből származtatják a kifejezést. A szláv és avar nép együttélésének bizonyítéka, hogy közösen használták temetőiket, ahol a két nép temetkezési rítusai egymás mellett fordulnak elő. Nyugatabbra egy avaroktól független szlovén közösség (a karantánok) alapított államot. A mai Karintia és Krajna tartományokat magába foglaló országukat Karantániának nevezték. A frankok a 8. század végén megdöntötték az avarok államát, és a Dunántúl a Frank Birodalom keleti tartománya lett. Karantánia már 745 óta frank fennhatóság alá tartozott. Nagy Károly halála után mindkét terület birodalma egyik utódállama, a Keleti Frank Birodalom (a Német-római Birodalom elődje) része lett. A szláv (szlovén) Pannóniában 833 körül szerveződött egy frank kliensfejedelemség, amelynek élére a Nyitráról elűzött Pribina került, akinek örökét fia, Kocelj vette át. Az ő halála után a pannóniai fejedelemség lehanyatlott, majd az Itáliából visszatérő magyarok 900-ban legázolták és szállásterületeikhez csatolták. A szlovének kis része elhagyta a Dunántúlt, de legtöbbjük itt maradt, és rövid időn belül asszimilálódott a magyar népbe. A Mura melletti, zártabb vidéken viszont fennmaradt egy kisebb szláv közösség, és a határvédelmi célokra kialakított Őrségben a magyarok mellett szlovének is éltek, s őrizték a határt. Az északi, Rába melletti régió ekkor még túlságosan is lakatlan volt, sőt inkább az Őrség gyepűelveként funkcionált. Ezt a gyepűelvét a francia ciszterek számolták fel és népesítették be szlovénekkel. Egy részük délről, a Mura mellől érkezett, más részüket a Mura túloldalán levő szlovén területről, Stájerföldről (Štajersko) telepítették be, jöttek ugyanakkor telepesek észak-horvát területekről is. Az apátság a 14. század közepéig virágzott, és kultúr-vidékké tette az elvadult földet. A magyarországi szlovének által lakott területet a középkorban Tótságnak nevezték; ez eleinte egyházi jellegű terület volt. Mint esperesség már a 12. században is fennállt, és az itteni szláv katolikus híveket egységesítette. Központja a mai Vízlendván lehetett, ahol az ottani Szent György-templom kegyhely volt, ami állítólag már Kocelj idejében is létezett. A területet a papi vezetők a 18. századtól hívták Szlovenszka okroglinának, mivel a lakosság önmagát a slovenci névvel határozta meg. Szily János első szombathelyi püspök egységesítette a vendek vidékét, mert a tótsági kerület csak a muraszombati és felsőlendvai körzetekre terjed ki. Ezzel született meg a Vendvidék, amit szintén Szlovenszka jelzővel illettek a szlovének és magyarok egyaránt, ha vendül történt a megnevezése. Lülik István battyándi (ma Puconci, Szlovénia) iskolamester tankönyvében is úgy tünteti fel a vidéket, hogy Szlovenszka kraina. Egyébként létezett Vandalszka krajina kifejezés is, mivel a vendek őseit a vandálokban látták és ekképp tudományos, illetve latin nyelvű megnevezésük a vandál volt. A mind gazdaságilag, mind társadalmilag elmaradott Szlovenszka krajinában a politikai-szellemi élet vezetői a két fő felekezet, az evangélikusok és a katolikusok papjai és kántortanítói voltak. Írásos források hiányában ekkoriban jelentős számban keletkeztek a vidék és népe eredetét magyarázó tudományos vagy áltudományos elméletek, melyek a nemzettudat különböző alakulásához vezettek. A szlovének egy része vandál származásúnak vallotta magát, de ez nem szorította ki a szlovenci nevet anyanyelvükből. Nagyobb identitásváltozás a 19. század közepére történt, amikor az egyházi és a szűkebb körű világi értelmiség igyekezett a Vendvidéknek és népének széles jogokat, köztük autonómia jogokat nyerni, viszont két ellentétes irányú tábora volt a követelőknek. Az evangélikus lelkészek úgy látták, hogy Magyarország felé érdemesebb fordulni, mert a bécsi udvar közismert bigott katolikussága miatt onnan nem sok jót vártak. Ezzel szemben a katolikusok, néhány kivételtől eltekintve éppen a Habsburgoktól várták követeléseik teljesítését, és ők Magyarországtól tartottak, szintén joggal, mert a magyar vezetés törekedett a nemzetiségek teljes beolvasztására. A 18–19. század fordulóján a nemzeti arisztokrácia hiányában addig szunnyadó szlovén nacionalizmus egyre erőteljesebben jelent meg. A szlovén értelmiség (Matija Čop, Anton Martin Slomšek, Andrej Smole, France Prešeren) az ország egyesülését követelte (Slovenšna Cela). 1848-ban Kardos János és gyülekezete aktívan támogatták Kossuth Lajost és a magyarokat, míg a katolikusok a bécsi udvart. A kiegyezést követően elindultak a széles körű magyarosító törekvések, és ekkor az evangélikusok magukat vendeknek kezdték vallani. Ebben az időben olyan elmélet született, amely szerint a vendeknek semmi közük nincs az osztrák uralom alatt álló krajnai és stájerországi szlovénekhez, mert nyelvük eltérő. A magyarok nyomására a helyzethez passzívan viszonyuló lakosság az evangélikusok példáját követve elkezdte magát vendeknek, vagy „vendszlovéneknek” vallani. Idővel azonban a szlovén-elmélet látszott győzedelmeskedni. A Szlovenszka krajina név könnyen összetéveszthető a Felvidék egykori szlovák megnevezésével, mivel annak is létezik Slovenská Krajina meghatározása. Az 1919. március 11-én kibocsátott XXX. néptörvény rendelkezik „Tótország – Slovenská Krajina – önkormányzatáról.” Ez elsősorban azok számára lehet könnyen félrevezető, akik összekeverik Szlovákiát és Szlovéniát, illetve a horvát Szlavóniával is. A Szlovenszka krajina elnevezésre azonban nemcsak a Muravidék, a Vendvidék vagy Szlovákia tarthat igényt. A mai Szlovénia középső és nyugati területeinek is létezik egy ugyanilyen régi elnevezése is. Az egykori Habsburg Birodalomban a szlovénség négy területen oszlott el: Krajna, Dél-Stájerország, Karintia és Friuli (Frulanija) vidékein. A középső terület Krajna szlovénül Kranjska, vagy Kranjska krajina volt, amit többségi szlovén lakossága miatt Slovenska krajina néven neveztek már a 19. században is. A 13. században a terület a bajorok kézében volt, akik létrehoztak Krajnában egy grófságot, amelyet Windische Mark-nak (magyarul Krajnai Őrgrófság néven ismert) neveztek. Ennek tulajdonképpeni jelentése Vend Őrgrófság. A szlovén megnevezése az őrgrófságnak Slovenska marka vagy Slovenska krajina. A Windisch Markot a szlovének Slovanska krajina, azaz Szlávok Földje néven is jelölik, mert a szlovén/slovenci népnév tulajdonképpen szláv jelentést takar. ## Az autonóm Szlovenszka krajina megteremtése ### Nemzetiségi követelések és magyarosítások 1848 és 1914 között A magyarosítások miatt felerősödött a nemzeti ébredés a Vendvidéken, és a 19. század vége felé már itt is határozottan követelték az autonómiát. Jászi Oszkár is rokonszenvvel kísérte a vendvidéki szlovénok törekvéseit, s támogatta egy autonómiával bíró entitás létrehozását. A főbb politikai vezetők, mint Borovnyák József és Ivanóczy Ferenc álltak ezen követelések élére, mire a magyar vezetés fokozottabb magyarosítással válaszolt. Borovnyák és Ivanóczy kapcsolatokat kerestek a Mura másik oldalán élő szlovénekkel is, de ott az értelmiségieken kívül a politikai vezetők sokáig nem is tudtak a magyarországi szlovén kisebbség létezéséről. Ivanóczy és Borovnyák halálát követően Klekl József állt az autonóm Vendvidék megteremtéséért küzdő helyi regionális frakció, a Szlovén Néppárt élére. Klekl a politikában, a szószékről és a magánéletben egyaránt autonómiára buzdította híveit. Az evangélikusok kevéssé szimpatizáltak a széles körű autonómiával, ők inkább megelégedtek volna az anyanyelv és nemzetvállalás szabad használatával, de a legtöbben a szlovének közül ők támogatták a lakosság magyarokba való teljes beolvasztását, s hirdették Magyarország nemzeti felsőbbrendűségét is. A magyar vezetőknek már az első világháborút megelőzően aggodalmuk támadt a szlovén nemzetiséget illetően. A 20. század elején a szomszédos országok és Magyarország érzékenysége is növekedett a kisebbségek ügyében. A magyarosításra törekvő Vendvidéki Közművelődési Egyesület rendszeres vizsgálatot tartott a Magyarországon kiadott és kívülről érkező szlovén és vend nyelvű nyomda- illetve sajtótermékek nyelvi jellegét és mondanivalóját illetően, ami lényegében már cenzúra volt. A 18. század óta bőségesen el volt látva a Vendvidék elsősorban szakrális tárgyú irodalommal, melyeket evangélikusok és katolikusok készítettek, de mondanivalójukat tekintve nemcsak felekezeti, hanem politikai különbségek is voltak közöttük. 1909\. január 26-án Bezerédj István vasi főispán bizalmas levelet intézett István Vilmos szombathelyi püspökhöz. Nagy aggodalommal töltötte el, hogy az elmúlt években terjedni kezdett az illír-eszme a szlovének körében. Az illírizmust a szlovén Stájerországból és Krajnából jövő illíristák megpróbálták elterjeszteni a szlovének között ezt a gondolatot, de a vasi vezetőség gyors reagálása és a lakosság kezdeti passzivitása miatt az első egyesítő próbálkozás nem sikerült. Bezerédj meg is nevezi az agitáló egységet, a laibachi (ljubljanai) székhelyű Sveti Mohor nevű katolikus egyesületet, amelynek nincs nagyobb kiterjedése, mert a magyarosítás-párti szlovének is ellene vannak. „Ugyancsak ebből a célból, s bizonyára Méltóságod tudtával és rendeletéből adja ki a szombathelyi egyházmegyei könyvnyomda vend nyelvű naptárait, mely Muraszombat vidékén nagy elterjedésnek örvend.” A magyar államnak tehát létérdeke volt, hogy eltörölje a kisebbségekben a nemzettudatot és nyelvet, melyet eleinte azzal leplezett, hogy a kisebbség nyelvén adott ki könyveket, de azok tartalmilag hangoztatták a magyarokhoz való tartozást és a magyarok elsőbbségét az országon belül. A központi vezetés igyekezett megváltoztatni a községek és dűlőnevek elnevezését, így például az egyértelműen szlávos jelleget mutató településneveket magyarosabbakra cserélték. Alsószlavecsa községből, Küzmics Miklós szülőhelyéből Alsócsalogány lett, mivel a faluban a vend szlavicsek csalogányt jelent. Ezzel szemben az egyik Muraszombat melletti falunak, Csernelócznak, a Kisszombat nevet adták, bár ez csak annyiban van összefüggésben vele, hogy Muraszombat közelében található. A báró Eötvös József által kezdeményezett 1868. évi 38. törvénycikk alapján a nemzetiségek nyelvüket az elemi iskolában korlátlanul használhatják, s itt nem kötelező a magyar nyelv tanítása. 1908-ban azonban minden elemi iskolában a magyar nyelvet tette kötelezővé Apponyi Albert. A vendvidéki iskolákban is legfeljebb fél-egy órában tanították az anyanyelvet, és igyekeztek magyar tanítókat állítani ezen iskolák élére, míg a szlovéneket magyar területekre küldték. ### A délszláv agitáció kezdetei 1914 elején Klekl megalakította a Novine című félradikális jellegű lapot. Ebben kiálltak az autonómiáért, a nyelvi és az oktatási jogokért. Az evangélikus és magyarosító szlovének, valamint magyarok durván támadták az újságot, hazafiatlannak és bomlasztónak titulálták. Az első világháború kitörése is tovább feszítette a húrt. A háborús viszonyok között az állami szervek fokozottan figyeltek minden agitációval kapcsolatos mozgalomra. 1914 szeptemberéből ismert a murapetróci eset, ahol egy helybéli születésű, de Varasdon élő ferences rendi barát, név szerint Sbüll Viktor épp hazalátogatott, s újmisét mondott Csendlakon augusztus 2-án. Szüleinél állítólag ezeket mondta: „Mit tudtok ti! Mi egy oly önálló szláv királyságot akarunk alakítani, melyhez Abáziától kezdve, Dalmátország, Bosznia, Szerbia, Bulgária, Horvát és társországok, a magyarországi déli szerbség és Marburgtól lefele a Stájerországi és Vas megyei „vend” lakta vidék tartoznék.” Erről Maár Károly kőhidai (ma Gederovci, Szlovénia) tanár számolt be Őri Ferenc bírószéki (ma Sodešinci) pénzügyőri szemlésznek. Az eset akkora vihart kavart, hogy a Szombathelyi Pénzügyigazgatóság, a pénzügyi, a honvédelmi és a belügyminisztérium, a vasi főispánság, alispánság, a muraszombati főszolgabíró és Skerlecz Iván horvát bán is vizsgálatot indított. A Szerbiával hadban álló Monarchia katonái között igen sok délszláv, így szlovén is harcolt, s ha ezek az esetek lázadást eredményeztek volna, akkor az komoly következményekkel járt volna a Monarchiára nézve. ### A Magyarország föderatív megszervezése A világháború végén, amikor már látszott a Monarchia teljes összeomlása, a gazdaság is súlyos válságot élt át, ezért megerősödtek a szlovén önállósági törekvések is. A szlovénség java része földművelésből élt, szűk burzsoázia került ki ebből a nemzetiségből, s a nemesi ranggal rendelkezők is jobbára kisnemesek voltak, az Ivanóczyak, a Gombossyak vagy a Térdessyek. A vidéken birtokokkal rendelkezett a Batthyány, a Szapáry és a Bánffy család is, közülük néhányan szintén rokonszenveztek a helyi mozgalmakkal. Fontos volt a szociális problémák megoldása, mert az alacsony iskolázottság, a földnélküliség és a bevett öröklési jogok miatt nagyon sok zsellér és idénymunkás is élt itt, akik a szomszédos vármegyékbe, vagy külföldre mentek. Ezek a problémák gátolták egy szilárdabb nemzettudat kialakulását is. ### Klekl tervezete, a magyar fél álláspontja 1918\. december 1-jén tartottak Bagonyán néppgyűlést, ahol megszületett a Szlovenszka krajina tervezete. Klekl részletes programot terjesztett a kormány elé az entitás kialakításával kapcsolatban, s erőteljesen alapozott Woodrow Wilson elnöknek a kisebbség-védelemről alkotott pontjaira. A program kidolgozásába a horvát Csárics József vízlendvai, Kühár István belatinci, Szakovics József bántornyai plébános, valamint Bassa Iván író és bagonyai plébános is bekapcsolódott. Szlovenszka krajina magába foglalta volna a magyar lakosságú Szentgotthárdot és Alsólendvát is, mivel mindkettő fontos gazdasági és közlekedési csomópontja volt a Vendvidéknek. A Szentgotthárd környéki szlovének hivatalos ügyeiket itt intézték, terményeiket és iparcikkeiket is itt kínálták eladásra, és itt volt a vasútállomás. Az Őrség egy darabjából került volna a területhez, mivel Őriszentpéter, Velemér vagy Szaknyér a történelmi tótsági járás részei voltak, és több őrségi faluban éltek szlovének kis hányadban. Klekl programjában szerepelt, hogy Szentgotthárdon önálló szlovén gimnáziumot alakít ki, és eltekint új épület építtetésétől, ha a Vörösmarty Mihály Gimnáziumot átadják e célra és a magyar gimnázium máshol alakul, de lehetőséget adott a kétnyelvű gimnázium megteremtésére is. Létesíteni kívánt külön tanítóképzőt is, hogy minél több szlovén tanárt képezzenek. Egyes középfokú és polgári iskolákban, míg a vend nyelvű iskola el nem készül, addig a magyar nyelvű osztályokkal párhuzamosan kell a vendeket is állítani. Klekl a krajinai egyház alapjait is le kívánta rakni, Szentgotthárdon és Lendván is külön szlovén plébániát akart, ahová csak szlovén, vagy szlovénül tudó plébánosok, káplánok kerülhetnek. Az egyházi javakat nem lehet elkobozni semmilyen célra. Klekl programja radikális egyházi nézeteket is vallott. A Wekerle Sándor által behozott polgári házasságkötést el akarta törölni és visszaállítani, valamint kötelezővé tenni minden felekezet számára az egyházi házasságkötést. Az egyházi földeket megtartani szándékozott, noha a szlovén lakosság földosztást igényelt. Klekl meg akarta szervezni a Szlovén krajina fegyveres erőit, többek között sorozás útján szlovénekből külön ezredet kiképezni, aminek egyik fele Szentgotthárdon, másik fele Alsólendván állomásozott volna. Klekl a vasúti közlekedést is hatékonyabbá kívánta tenni. Kötelezni akarta a kormányt egy Szentgotthárd–Regede–Muraszombat–Alsólendva vasútvonal kialakítására. Szentgotthárdon 1920-ban 97 vend nyelvet beszélő szlovént tartottak számon, viszont a korabeli névjegyzékekből látható, hogy sok szlovén eredetű család is élt Gotthárdon valamint környékén, akik asszimilálódtak, de nevük még mindig utalt származásukra. Bár Klekl és köre jobbnak látta az elszakadást Magyarországtól, de 1918-ban még a szlovén lakosság döntő hányada nem látta annak szükségét, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerüljenek. Nem sok értesülésük volt sem az új állam berendezkedéséről, sem a ljubljanai és maribori politikai viszonyokról, ezért ezt a bizonytalannak látszó jövőt nem vállalták és inkább maradtak volna Magyarország területén, és csak anyanyelvük oktatását kérték az elemi iskolákban. A vendvidéki oldalon is akadtak ellenzői a Szlovenszka krajinának. 1919. február 5-én Szlepecz János muraszombati esperes-plébános, gróf Batthyány Zsigmond, a szentgotthárdi-muraszombati járás korábbi képviselője és harmincnyolc másik szlovén, vagy magyar nemzetiségű személy. Szlepecz szerint ennek a nemzetiségnek nincs szüksége autonómiára, mert hű Magyarországhoz, amelyről meggyőződhetnek a magyar politikusok. Muraszombatból is értelmiségiek levelet írtak Obálnak, amelyben váltig hangoztatták, hogy a magyarok rendkívül lojálisak a vendek, annyira, hogy önmagukat is magyarnak érzik és magyarrá akarnak vállni, ezért el kell utasítani Klekl tervezetét. 1919-re azonban már annyira erős volt Klekl befolyása, hogy utóbb a lakosság már nem látta szívesen Obál Bélát, sem pedig a többi magyar politikust. Szlepecz nem délszláv-ellenesség, vagy magyarosítás-pártiság miatt ellenezte a vendvidéki kiválást. Klekl 1937-ben, nem sokkal az esperes halála után, hogy csak „nehéz szívvel állt magyar oldalra,” mert nem értett azzal egyet, hogy olyan nagy darabokat szakítsanak el az országtól. Jerics Iván szerint hatéves kora óta olyan közegben volt, ahol minden nemzetiségit magyarosítani akartak. Utóbb azonban feléledt benne a saját népe iránti szeretett és ezzel a pálfordulással végül a délszláv oldal mellett kötelezte el magát. #### A belatinci gyűlés 1918-ban azért is aggasztó volt a helyzet, mert Zala vármegyében, ahol szintén nagyszámú szlovén élt, lázadások robbantak ki és félő volt, hogy ezek ide is átterjednek. Magyarország kilátásai nagyon aggasztóak voltak. A katonai összeomlást követően az ellentámadásba lendülő román és szerb csapatok hatalmas területeket vontak ellenőrzésük alá. Tervezték olyan területek elcsatolását is, amelynek lakossága már színmagyarnak számított, de iparilag, vagy mezőgazdaságilag fejlett volt, így a szerbek és a románok gazdasági igényeik kielégítése végett akarták azokat megkaparintani. Ezért a Károlyi Mihály vezette kormány célja az volt, hogy a peremterületeket, ahol még mindig jelentős magyar lakosság élt, megtartsák Magyarország területén. Mivel a Bácska és a Bánság 1918 elejére már végképp elveszett, a Muraköz és a Vendvidék megtartása jöhetett szóba. Károlyi a vashidegkúti születésű Obál Bélát nevezte ki a „vend ügyek kormánybiztosává,” akinek feladata volt a Vendvidék megtartása. Jászi és Obál olyan programot dolgozott ki, amely területi autonómiát csak részben, de kulturális, oktatási és egyéb tekintetben teljes önállóságot nyújtott volna a szlovéneknek. A terület, bár közigazgatásilag továbbra is Zala, ill. Vas vármegye részét alkotná, de kulturálisan egységes. Az elemi iskolákban kizárólag a lakosság nyelvén tanítanának és nem magyarosítják a nemzetiséget. A terület nevének a Mura megye, vagy Vend vármegye nevet szánták. Jászi olyan ötlettel is előállt, hogy közös Szlovén krajina-Muraköz autonóm területet kellene létrehozni, mert a Vendvidék túl kicsi egymagában. Ennek kialakításába Kleklék nem egyeztek bele. A további munkát megzavarta, hogy a Muraközt december 24. és december 29. között elfoglalta a főleg önkéntesekből verbuválódott horvát hadsereg. A magyarok a szerveződő Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal (röviden az SHS-el) Belgrádban, november 13-án fegyverszünetet kötöttek. Mivel a szerbeket az értéktelen Vendvidék nem érdekelte, ezért meghagyták magyar kézen, s 1918-ban még csak a szlovének bizonyos része támogatta a délszláv állammal való egyesülést. November 3-án a ljutomeri gyűlésen közös nyilatkozatban kérték az egyesítést, de a ljutomeri és a maribori körök kivételével a vendvidéki kérdés nagyon mellőzve volt. Bár a Mura keleti oldalán élő szlovénekkel a 19. század második felében a szlovén értelmiség kiterjedten foglalkozott, a politikai vezetőknek abszurd módon csak a világháború vége felé jutott tudomásukra, hogy Magyarországon is élnek szlovének. Matija Slavič és a Stájer Nemzeti Tanács volt az, aki komolyabban törődött velük, de a szlovéniai politikusok látszólagos tétlensége miatt nagyon rosszul esett a vendvidékieknek, hogy ennyire mellőzik őket. Ez eléggé megnyilvánult a párizsi békekonferencián is, mert a szlovén delegáció előzetesen egyeztetett tervek és álláspontok nélkül érkezett. Kleklnek és a többi katolikus papnak is aggályai voltak az egyesüléssel eleinte, mert attól tartottak, hogy közvetlenül az ortodox vallású Szerbia irányítása alá kerülnek, ami pedig nem tetszett a katolikus szlovéneknek. Szerették volna a vidék jellegzetes kulturális, nyelvi és identitásbeli vonásait megőrizni azzal, hogy autonómiát biztosítanak neki a délszláv államban. Az evangélikusok is tudták, hogy az SHS-ben rendkívül kicsi a protestánsok száma, döntően ortodox, katolikus, vagy iszlám hitet követték az ottani délszláv, így nem láttak jövőt számukra Szlovéniában. Az ellenpropaganda terjesztése érdekében Kapi Béla evangélikus püspök a helyi lelkészek kérésére meg akarta emelni a magyarság mellett agitáló lelkészek és segédlelkészek fizetését, minél több vend nyelvű sajtóterméket kiadni, mellőzni a magyarosítást, és több állami elemi iskola felállítását javasolta a Vendvidéken. Az evangélikusok „maximális hűségét” mutatja természetesen, hogy mennyire aktívan támogatták a nemzetiség beolvasztását. Az ekkor még szűk egyesülés-párti szlovénekkel szemben Horvátország szintén igényt tartott a Vendvidékre, azonkívül korábban a Vajdaságot és a Bánságot is meg akarta szerezni, mivel mindkettőben éltek horvátok. A Mura vonalát átlépve a csapatok északra törve elfoglalták Muraszombatot is, mivel kapcsolatot akartak teremteni a csehekkel. Ekkor egy olyan elképzelés született, hogy Szerbia és Csehszlovákia közös határt szervez magának, amely Szombathely vonalán lenne, és a horvát támadás ezt akarta megvalósítani. Muraszombat 1919. január 2-ig horvát megszállás alatt volt. Nem sokkal az akciót követően Fernand Vix francia alezredes, az antant-misszió vezetője egy jegyzékben jelentős területek átadását kérte, de mérlegelve a belgrádi döntést, a horvát akciót jogtalannak minősítette. A magyar hadsereg ennek tudatában ellentámadást kezdett, s a 83. gyalogezred január 2-án, éjjel megkezdte Muraszombat visszafoglalását. Január 3-ra a helyi lakosság támogatásával a demarkációs vonal, azaz a Mura mögé szorította vissza az ellenséges csapatokat. A szlovének nagy megkönnyebbülés fogadták a megszállás végét. Majdnem három héttel később, január 19-én a muraköziek kimondták elszakadást és a Horvátországgal való egyesülést. Ekkor megerősödtek a szlovén elszakadási törekvések Muraszombatban is, és január 14-re már teljes lett Klekl tervezete. Klekl hivatkozott arra, hogy tavaly december 25-én a magyar kormány törvényt adott ki, amelyben létrehozta Kárpátalján a Ruszka Krajna nevű autonóm entitást, mely részét képzi a svájci-modell alapján megszervezendő magyarországi államszövetségnek. Mivel Károlyinak már nem volt más választása, Jászi is beleegyezett ebbe, és kész volt segítséget nyújtani hozzá. Bár a kialakítása bonyolultnak tűnt, de Obál vállalta a konstrukció létrehozását. Egyedül csak az egyházi jellegű követeléseket kívánták mellőzni. Január 19-én Belatincra hívtak össze népgyűlést, ahol Szlovenszka krajinát szervezték meg volna, de az ülés nem várt fejleményeket hozott. Obál, amikor az autonómia-tervezet elfogadtatását kérte, Kleklnek és a többi politikusnak a válasza az volt, hogy az ügy már túl előrehaladott. Továbbra is ott lógott az autonómia lehetősége, de már Jugoszlávián belül, hogy ne pusztán csak Szlovéniához csatolják a Vendvidéket. Ezért Klekl megpróbálta a magyar kormány befolyását is latba vetni, hogy ezt érje el Párizsban. Ivan Camplin visszaemlékezései szerint Klekl különösen érzékenyen kezelte a Vendvidéket és bár egyetértett a szlovén egységgel, de hangsúlyozta élete végéig a Vendvidék sajátosságait a többi szlovéntól, ezért is akart valamilyen politikai különállást is adni. Megjegyzendő, hogy Camplin nem osztotta ezt az elképzelést és Jugoszláviában ő is azon volt, hogy felváltassa a vend nyelvet a szlovén irodalmi nyelvvel. Ez az elképzelés már elkésett és meglehetős naivitást tartalmazott, bár Kleklnek jó kapcsolatai voltak Anton Korošec szlovén politikussal is, aki nem zárta ki a muramenti autonómia lehetőségét. A Belatincon történt kudarc miatt Berinkey Dénes kormánya a szlovén ügyet függőben hagyta, mert láthatóan nem akarta tudomásul venni, hogy a szlovénok már teljesen el akarnak szakadni. Február 12-én Budapestre újabb ülést hívtak össze, ezen Kleklék már meg sem jelentek, mert úgy vélték ismét csak el akarják tőlük távolítani a szlovéniai honfitársaikat. Meg kell említeni, hogy Szlovenszka krajina mint entitás, nem volt túlzottan támogatott a többi pap részéről. A jugoszláv szimpátia erősödni látszott, ezért amikor Mikes János püspök látogatást akart tenni a Vendvidéken, de tartva az inzultálások miatt Kleklék lebeszélték őt erről. A Magyarországhoz való hűség propagálására október 20-ra demonstrációt szerveztek, amelyen a vendvidéki evangélikusok, reformátusok és zsidók is megjelentek, de a katolikusok végig távolmaradtak. ### Az elszakítási törekvések élénkülése 1919 elejétől azonban már egyre jobban szorgalmazták a Vendvidék katonai elfoglalását, és február 18-án Slavič már memorandumot készített Párizsban, amelyben követelte a terület átadását. Az érdeklődés ekkortól már fokozódott a térség iránt, ami csökkentette az autonómia elérésnek lehetőségét. Márciusban Belgrádban ismertették a magyarországi és vendvidéki helyzetet, és ekkor széles körű agitáció vette kezdetét. A röplapokat nem irodalmi szlovén nyelven, hanem vendül írták, s már nem antiszemita hangnemben és a magyarok ellen szóló kijelentései sem volt olyan durvák. Ezzel próbálták az emberek rokonszenvét megnyerni, s ebben ismertették a Jugoszláviában várható előnyöket és azt, hogy a magyar államnak tetemes mértékű eladósodottsága van, s óriási méretű háborús jóvátételt kell fizetniük. A legnagyobb visszhangot mégis az váltotta ki, hogy a röplapok földreformot ígértek. <table> <tbody> <tr class="odd"> <td class="idezet3-nyito"><p>„</p></td> <td class="idezet3-tartalom"><p>Muravidéki szlovének!<a href="#fn1" class="footnote-ref" id="fnref1" role="doc-noteref">¹</a><br /> A magyarok és németek, akik ezt a szörnyű háborút kezdeték, most porban hevernek. Ezt a harcot leginkább a magyar Tisza szította, és a háború idején a magyarok hajtották végre a legnagyobb szörnyűségeket. Ahol csak megfordultak, ott raboltak, gyújtogattak és gyilkoltak. Mindezekért milliárdos kártérítést kell fizetniük...<br /> Mivel azonban a magyarok egyedül nem lesznek képesek ezt törleszteni, megpróbálják megnyerni azokat a nemzeteket is, amelyeket eddig rabigában tartottak, hogy egyesüljenek Magyarországgal...<br /> A magyarok utolsó reménye muravidéki szlovének, ti vagytok, hogy találjanak valakit, aki segít majd nekik kifizetni a háborús adósságot és kártérítés!...<br /> Ne higgyetek ezeknek a fizetett csalóknak, fogjatok össze, ahogy megtették ezt a magyarok által elnyomott más népek, és testvéreitekkel karöltve a független, demokratikus jugoszláv államban egyesüljetek. Higgyetek a magasztos és egyesült nemzet kormányának, higgyetek Sándor trónörökösünk szavának, miszerint az összes földet a szegényeknek fogják kiosztani... A muravidéki szlovéneknek saját járásuk lesz. Ebben a járásban már nem a magyarok és az őket kiszolgálók lesznek papok, urak és tanítók, hanem saját nemzetünk fiai.<br /> A jugoszláv államban minden vallás, a katolikus, az evangélikus, az ortodox és az iszlám azonos jogokat kap és egyenrangú lesz. Úgyszintén egyenrangú lesz a három nyelv, a szlovén, a horvát és a szerb. Ne tévesszenek meg benneteket a magyar bérencek ígéretei...</p></td> <td class="idezet3-csuko"><p>”</p></td> </tr> <tr class="even"> <td colspan="3" class="idezet3-forras"><p>– Belgrád, 1919. március 11. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Kormánya</p></td> </tr> </tbody> </table> <aside id="footnotes" class="footnotes footnotes-end-of-document" role="doc-endnotes"> <hr /> <ol> <li id="fn1">A vend megszólítás: Prekmürski Slovenci!<a href="#fnref1" class="footnote-back" role="doc-backlink">↩︎</a></li> </ol> </aside> Nem ismeretes, miként fordították le, mert bizonyos, hogy nem szlovén, hanem szerb kézből került ki, minthogy egyértelműen szerb álláspontokat képvisel. Szlovénia területének és lakosságának nagy részét a Monarchia uralta, s a harcok kizárólag az Olaszországhoz tartozó szlovén területeken folytak, ezért Szerbia közvetlenül nem tudta volna a szlovéneket a Monarchia ellen fordítani, így folyamodott a propaganda ezen formájához. A leglényegesebb dolog azonban, hogy az addigi gyengébb érdeklődés most fokozottabbá vált Szlovenszka krajina, azaz a Vendvidék felé. Az érdektelenséghez hozzájárultak egyes magyar részről torzított statisztikai adatok a lakosság etnikai összetételét illetően. A szlovén delegáció szerint a Vendvidék átengedésével Magyarország jóvátehetné a „a szlovén állam VIII–IX. században történt elmagyarosítását.” A Vendvidékre támasztott követelés 1919. február 18-án nyerte el végleges formáját, ami kizárta a Mikola-féle állításokat, hogy a terület lakossága magyar lenne, hanem szlovén nyelvet beszélő, effektíven is szlovén nemzetiségű és tudatú népcsoport, azon szlovének leszármazottai, akiknek Zalavár központtal államuk volt Pannóniában a magyar bejövetel előtt. Viszont Mikolához hasonlóan ők is hamis állításokat igyekeztek igazolni, miszerint, hogy a 100 ezer lakos színszlovén, nincs köztük egy magyar sem, valójában azonban a Vendvidéken 22 ezer magyar ember is élt, elsősorban Alsólendván. Érveltek azzal is, hogy az emberek az 1918-ban bevonuló horvátokat „felszabadítókként fogadták”, ami természetesen szintén nem volt igaz. Fontos szempontként szerepelt, hogy Szlovenszka krajina köti össze a Nagykanizsától délnyugatra fekvő színhorvát lakosságot a Mura balpartjával, ezzel összefüggő „szláv tömböt” alkotnak. Március végén a Károlyi Mihályt követő szociáldemokrata kormány koalícióra lépett a kommunistákkal és létrehozták a Magyar Tanácsköztársaságot. A világon az oroszországi események miatt tombolt a kommunista-ellenes hisztéria és a „vörös terjeszkedés” miatti félelem, ezért az új állam nyomban szembetalálta magát Csehszlovákiával, Romániával, a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal és Franciaországgal is. A belgrádi vezetés, hogy „megmentse” a szlovéneket a kommunista-uralomtól, aktívan kezdett dolgozni a Vendvidék megszerzésén. A szerb Jovan Cvijić, aki korábban még elképzelhetetlennek tartotta a Vendvidék elcsatolását, most határozott követelést terjesztett elő a térség mihamarabbi birtokbavételére. A terv ekkor még az volt, hogy Alsólendvát nem csatolják el, de a Szentgotthárd melletti szlovén falvakat – melyek jelenleg is Magyarország részei – igen. Májusra Belgrádban már olyan választ kaptak Párizsból, hogy a Vendvidék elcsatolását már nyugodtan várhatják. ### A kommunista uralom és a Mura Köztársaság A kommunista hatalomátvétel miatt veszélybe kerültek az evangélikus és katolikus egyházak is, emiatt Szlovenszka krajinában az addig szembenálló felekezetek most összefogtak. A Muraközben szerb és horvát reguláris csapatok álltak készen, hogy fegyverrel vegyék be a Vendvidéket. A terület a világháború okozta károk miatt irányíthatatlan volt, lényegében önállósult, mert a helyi polgári szervek már a központi vezetéstől függetlenül irányították a járásokat. Gazdaságilag annyira rossz volt a helyzet, hogy megnőtt a csempészet, ami 1920 után is folytatódott. A tanácsköztársaság alatt Obál Béla továbbra is nemzetiségi biztos maradt, mivel sok tapasztalata volt a szlovén ügyekben. Ő és a Vendvidéki direktórium próbálták megszilárdítani a tanácshatalmat a területen, azonban Szlovenszka krajinában heves paraszt- és katonamozgalmak indultak már 1918-ban, amelyeket a kommunista-ellenesség csak fokozott, mert a kommunisták korábbi ígéreteiket, így a földosztást nem váltották be. A mozgalmak vezetői segítséget kértek a muraközi szerb-horvát csapatoktól is, de azok nem reagáltak, mert gyanakvással tekintettek a mozgalmakra. A direktóriumi tagok közül Tkálecz Vilmos illegális kereskedelembe fogott a határon át. Mivel ténykedését nem tűrte el sokáig a kommunista hatóság, megpróbálta magát úgy kimenteni a bajból, hogy pártot váltott a nemzeti oldalhoz és a vidék függetlenségéért kezdett dolgozni. Kapcsolatot keresett Kleklel is, de az feltehetően nem támogatta. Megnyerte viszont magának az Alsólendván mozgolódó magyar katonákat és kijelentette, hogy Kun Béla „helytelen nemzetiségi politikája” miatt fordult szembe a Tanácsköztársasággal, ennek megfelelően a vendek számára önállóságot akar kivívni. 1919. május 29-én proklamálta a Vendvidéki Köztársaságot, amelynek nem volt nagy visszhangja a lakosság körében és Tkálecz sem kezelte komolyan a dolgot, ehelyett ezzel a hátában távozásra készült Ausztriába. Június 6-ra a köztársaság összeomlott. Összességében semmi köze nem volt ennek a tiszavirág-életű államnak sem a szlovenszka krajinai autonómia mozgalmakhoz, sem a kommunista-ellenes szervezkedésekhez. Szlovéniában hosszú ideig hőst láttak Tkáleczban, jelenleg is párhuzamot vonnak ő és Klekl között. Magyarországon egyesek szintén hőst látnak benne, de épp fordítva, mint aki szembeszállt a kommunista elnyomókkal és meg akarta akadályozni a szerb uralmat. ### Szlovenszka krajina Jugoszláviában 1919\. június 12–június 13. során a szerb-horvát hadsereg gyorsan elfoglalta a Muramentét. Az új magyar-jugoszláv határ ettől fogva Felsőszölnök–Permise–Orfalu vonalán állt. A megszállás jogi betetőzésére majdnem egy évvel később került sor, a trianoni béke aláírásával. A magyar fél azonban végig reménykedett, hogy a Vendvidék ügyében 1920 végére módosítják a határozatot. Közben kísérletet tettek a fegyveres revízióra, így a Zala vármegyei magyar erők Alsólendvát támadták meg 1919. november 29-én, de a jugoszlávok hamar visszaszorították a támadókat. Kercát szintén birtokba akarta venni egy jugoszláv kontingens, de az ottani határőrség parancsnoka elkergette őket. Battyándon a helyi lakosság megtámadta a rendőrlaktanyát. A magyar fél november 13-án elfogadta a trianoni béke Vendvidékkel kapcsolatos határozatát, és Gašpar Lipovšek muraszombati polgári megbízottat kérte a lakosság informálására. Lipovšek ünnepélyesen be is jelentette november 17-én, hogy „a Muravidék véglegesen szabad és Jugoszlávia része lett.” Klekl néhány évig honfitársai részéről igen sok szemrehányást kapott, hogy miért nem alakította Szlovenszka krajinát Jugoszlávia autonóm részéről. Az is neheztelést váltott ki, hogy Szentgotthárd és vidéke helyett a nagytöbbségű alsólendvai vidéket (ahol nem egy település volt színmagyar) csatolták el. Klekl nemcsak emiatt bánta, hogy végül is nem hajtotta végre a megszervezést. Egész életében a magyar liberalizmus ellen képviselt kemény álláspontot, mert úgy látta, hogy az veszélyezteti a katolikus vallás fennmaradását. A vend nyelvet is azért igyekezett erősíteni, hogy vele erősítse a katolikus hitet. Kleklnek Jugoszláviában már a szerb liberalizmussal is szembe kellett nézni, amely az 1930-as években olyan törvényeket fogadtatott el a belgrádi parlamentben, amely a katolikus vallás és felfogás rovására lett volna. Klekl a következő években képviselő volt Belgrádban és folytatta harcát a liberalizmus és az egyre inkább teret nyerő baloldali (szocialista, bolsevik és kommunista) nézetek ellen. Így került szembe Miško Kranjeccal, korábbi pártfogójával, aki miután baloldali lett arra törekedett, hogy a vend nyelvet az élet minden területéről eltávolítsa. A megszerzett új terület neve ezentúl Muravidék vagy Murántúl, szlovénül Prekmurje lett. A nevet eleinte pejoratívnak találta a vidék lakossága és Kleklék is, ezért ők jobban szerették volna a Murska krajina/Mörszka krajina meghonosítását, idővel mégis elfogadottá vált. Az új államot hamar elfogadta a szlovén lakosság, annak ellenére, hogy elég megkérdőjelezhető, sőt egyenesen jogtalan lépéseket tett velük szemben a jugoszláv vezetés. Elsőként megszüntették az elemi iskolákban a vend nyelvű oktatást és betiltották a vend használatát a tan- és közintézményekben. A párizsi békekonferencián az amerikai és brit küldöttek tisztában voltak azzal, hogy jelentős számú magyar kisebbség került a határon túlra. Wilson elnök ezért dekrétumaiban elérte azt, hogy ahol egy kisebbségnek az aránya 20% fölötti, ott biztosítani kell a kulturális autonómia jogokat és az anyanyelvi oktatást. Hogy ennek a Muravidéken ne kelljen eleget tenni, az 1920-as években Muraszombat és Lendva környékére szlovén családokat telepítettek a tengermellékről és Olaszországból, „hivatalosan” olyan céllal, hogy segítsék a murai családokat az irodalmi szlovén nyelv elsajátításában, de ténylegesen a cél az volt, hogy a magyarok kisebbségbe kerüljenek. Magyarországon 1920 után újra felélesztették a „vend nem szlovén” elméletet. Ezúttal is Mikola Sándor működött közre a mára már nyilvánvalóan történelmietlen és hamis kelta-vend azonosság elméletével. Mikola később már tagadta azt, hogy létezne a vend nép. Szerinte a vendek valójában „szláv magyarok”. Ennek propagandája a megmaradt Vendvidéken magyar és vend nyelvű folyóiratokban, valamint a Levente-egyesületeken keresztül folyt, amelyekbe szlovén családok gyermekeit szervezték be. Szentgotthárd környékének iskoláiból Felsőszölnökre, a Trianon után felállított Hármashatár-kőhöz évente ellátogattak a gyerekek, ahol hazafias magyar dalokat énekeltek és megemlékeztek az elcsatolásról. 1941-ben Magyarország részt vett Jugoszlávia megtámadásában és négy évre visszafoglalta a Muravidéket. Ekkor Mikoláék „felvilágosító”'' programokba kezdtek szerte mindenütt, hogy a lakosság ismerje el és vallja szláv magyarságát és azonosuljon a magyarokkal. Az első világháború után letelepített szlovének kiűzését is megkezdték a magyar hatóságok. A terület nem kapott autonómiát, hivatkozva arra, hogy lakosság valójában magyar. Az emberek eleinte még elfogadták a magyar visszacsatolást és „üdvözölték”, viszont 1943 után már itt is ellenállás kezdett szerveződni, miután a magyar hadsereg egyre keményebb eszközöket vetett be a titkosan működő agitátorok és szervezkedők ellen, s a Muravidék lakossága gyors ütemben hangolódott a magyarok ellen. 1944-ben ismét felelevenítették annak tervét, hogy a szentgotthárdi szlovéneket népszavazás útján Jugoszláviához kössék, de ebből a magyar fél hatékony ellenlépései és a kezdeményezők hirtelen sugallatra támadt, komolytalan lépései miatt sor nem került. 1945 után viszont súlyos következménye lett ennek, mert a Vendvidék a kommunista Magyarország részeként a vasfüggöny árnyékába kerülve elszigetelődött, gazdasága tönkrement, és a lakosság még ma is ennek következményeként asszimilálódik. ## Szlovenszka krajina eszméje Jugoszlávia 1991-es szétesése után a Muravidék a független Szlovénia része lett. A 90-es évek közepétől új teret nyert a terület és a murai szlovének történetének kutatása. Egyes muraszombati politikai körök, valamint Feri Lainšček író hangoztatják ennek a területnek az autonómitását. Nem pártolják, sőt egyenesen elvetik a magyar kezdeményezésű „vend nem szlovén” elméletet, viszont a pannon identitású „szlovénség” fogalmát használják. Hivatkoznak a muravidéki egyedi kultúrára, a muravidékiek nyelvére, Küzmics Miklós és Küzmics István, Küzmics Miklós evangéliumaira, amelyek ennek a nyelvnek a sztenderdjét vetették meg, s oktatták évszázadokon át az iskolákban. További hivatkozásaik még, hogy a lakosság legerőteljesebben szülőföldjéhez kötődik. Dokumentumok igazolják, hogy a kitelepedett szlovének halálukig mély honvágyat éreztek és kevesen maradtak idegenben. Csupán a megélhetési gondok késztették őket arra, hogy elvándoroljanak és napszámot vállaljanak más vidékeken, vagy országokban. ## Források, külső hivatkozások

Bern óvárosa

Bern óvárosa a svájci főváros 1983 óta világörökségi védelmet élvező történelmi városrésze, Óváros (Altstadt) vagy Belváros (Innere Stadt) néven I. kerülete, amely az Aare folyó patkó alakú kanyarulata által közrezárt platón terül el. 12. századi alapítású, középkori hangulatú, városképében a 15–16. század építészetét őrző, festői fekvésű városmagjával Bern az ország egyik legpatinásabb települése. Legjelentősebb műemlékei a 12. századi Óratorony, a 15–16. századi Münster-székesegyház, valamint a 15. századi Városháza. ## Történelme Bern környéke a római korban elszórtan lakott volt, a kora középkor évszázadaira azonban elnéptelenedett az előbb alemann, longobárd, 532-től frank, 888-tól burgundiai, majd 1032-től német-római fennhatóság alatt álló terület. V. Bertold zähringeni herceg 1191-ben emeltette Nydegg várát (Nydeggburg) a mai óváros keleti végében, az Aare kanyarulatában. Hagyományosan ettől az évtől számítják a város alapítását. A dinamikusan növekvő Bern 1232-ben szabad birodalmi város lett, s mindjobban fejlődő mezőgazdasági árutermelése és fémművessége, legfőképpen pedig kereskedelmi élete révén egyre jelentősebb és nagyobb város lett. 1353-ban csatlakozott a kantonok szövetségéhez, s az 1528-as vallási vita kivételével évszázadokon át békében fejlődött, amelyet csak a városvezetők túlkapásai elleni felkelések zavartak meg 1653-ban, 1723-ban és 1749-ben. 1798-ban I. Napóleon elfoglalta és annektálta a várost. 1830-ban a francia fennhatóság megszűnt, s 1848. november 28-án Bern a konföderáció fővárosa lett. ## A városszerkezet A Nydegg várának szomszédságában dinamikusan fejlődő Bern az elkövetkező néhány évtizedben a folyókanyartól övezett platón gyorsan terjeszkedett nyugati irányban, egészen az Óratoronyig. A fejlődés és a nyugati irányú terjeszkedés újult erővel folytatódott II. Péter savoyai gróf protektorátusa alatt (1255–1265), s a város immár egészen a Ketrec-toronyig húzódott. Nydegg várát még a 13. században lerombolták, s a helyén felépült alsóvárost az Alsóvárosi kapuhíd kötötte össze a túlparttal. Végső kiterjedését a 14. századra érte el a mai városközpont, azaz eddigre népesült be a Kristóf-toronyig húzódó terület. A rákövetkező évszázadokban a városközpontnak csak az építészeti képe változott. 1405-ben súlyos tűzvész pusztította el a várost, ezt követően a házak java része homokkőből újraépült és ekkor alakították ki a Bernre oly jellemző, a házsorok aljában húzódó, mintegy 6 kilométeres árkádsort is. A 16. században készült el számos, allegorikus figurákkal díszített köztéri szökőkút, s ekkora épültek fel olyan, a városképet erősen meghatározó épületek, mint a Városháza vagy a Münster-székesegyház. A 17. század során további patríciusházak épültek, a 18. században pedig felújították az egész városrészt, és ekkor épült fel a Szentlélek-templom is. Miután 1848-ban Bern lett a főváros, hatalmas középületek nőttek ki a földből az óvárosban, mint például a szövetségi parlament épülete, a főpályaudvar, a Történeti Múzeum vagy a Városi Színház. Bern városának az előző bekezdésben leírt fejlődése, 12–14. századi, fokozatos nyugati irányú terjeszkedése nyomon követhető napjaink városszerkezetében is. Egyfelől az óvárost három kiteresedett út szeli át észak–déli irányban, az egykori nyugati városfalak helyén: a Kornhausplatz és a Casinoplatz, majd a Waisenhausplatz és a Bärenplatz együttese, legnyugatabbra pedig a Bollwerk. Az ezekre merőleges, a földnyelvvel párhuzamos, az egykori városkapukon átfutó központi út képezi a város fő ütőerét, melynek neve szakaszonként változik: az Óratoronyig Nydegg-, Gerechtigkeit- és Kramgasse, a Ketrec-toronyig Marktgasse, az egykori Kristóf-toronyig pedig Spitalgasse. Ezzel párhuzamosan több kisebb utca fut kelet–nyugati irányban, s valamennyi egy pontba tart: Nydegg várának egykori helyén, az óváros keleti csücskében lévő Nydegggasséban fut össze. A Belváros öt körzetre oszlik, ezek nyugatról kelet felé, a legrégebbiektől az újabbakig: Weissesquartier (Fehér-), Schwarzesquartier (Fekete-), Grünesquartier (Zöld-), Gelbesquartier (Sárga-) és Rotesquartier (Vörösnegyed). ## Nevezetes épületek és helyszínek A berni óváros utcái az egykori városfalak helyén elterülő tereket és a fő útvonalat kivéve szűk, zárt, macskakövekkel kirakott, helyenként művészi kivitelű kutakkal díszített közterek. A lakóházak nagy többsége az 1405-ös tűzvész után épült, így a 15–16. századi építészetre jellemző jegyeket visel magán. A két-három emeletes, változatos színűre festett épületek aljában boltívekkel lehatárolt, az utcaszintről két-három fokos lépcsővel elérhető árkádsor fut, ebben ma üzletek sora látható. Minden házhoz tartozik pince is, amelynek az árkádsor utca felőli, nyitott oldalán található meredek lejáratát síkban megdöntött fa- vagy vasajtó zárja le. ### Tornyok, kapuk és hidak Bernt védelmi szempontból az Aare kanyarulata biztosította három oldalról, s csak nyugat felől kellett gondoskodni védművek kiépítéséről. A városszerkezet fentebb vázolt három fejlődési szakaszát követve a városfal és a városkapu is mind nyugatabbra tolódott. Az első két városfal helyét ma is jelzik kaputornyaik, az Óratorony és a Ketrec-torony, míg a harmadik városfal és tornya, a Kristóf-torony egyaránt elpusztult. Óratorony • A mai Óratorony (Zeitglockenturm, berni német nyelvjárásban Zytgloggeturm) a 12. század végén épült, és Bern első városfalának nyugati kapuja volt egészen 1256-ig, amikor a Ketrec-torony vette át a helyét. Ezután női börtönné alakították át, majd miután 1405-ben a város többi részével együtt leégett, újjáépítették. Ekkor helyeztek el tornyában egy óraszerkezetet és egy harangot, aminek köszönhetően elnyerte ma ismert nevét, s évszázadokon keresztül órájához igazították a város többi időmérő eszközét. Vélhetően ugyancsak a 15. század első felében került asztronómiai óra a torony keleti oldalára, amely ma ismert, végső formáját 1530-ban nyerte el Casper Brunner keze munkája nyomán, ugyanakkor, amikor a belső óraszerkezetet is felújította és az óránként megszólaló, medvefigurákat felvonultató órajátékot is kialakította. 1771-ben felújították. Ketrec-torony • Az Óratoronytól nyugatra, a Marktgasse végén állt a növekvő Bern 1256-ban felépült, második nyugati városkapuja a mai Ketrec-torony (Käfigturm) helyén. Funkcióját egészen a 14. századig töltötte be Gloggner-kapu (Gloggnerstor) néven. 1640-ben összeomlott, s 1644-re épült fel Joseph Plepp tervei alapján a ma ismert, 49 méter magas Ketrec-torony, s egészen 1897-ig börtönként funkcionált (innen az elnevezés). 1691-re készült el óraszerkezete. A torony északi átjáróját 1823-ban, a délit 1903-ban nyitották meg. A Ketrec-torony 1999 óta kiállítóhelyiségként funkcionál. Hollandi-torony • A közelben, a Waisenhausplatz keleti oldalán emelkedő mai Hollandi-torony (Holländerturm) vélhetően a 13. században épült a harmadik városfal egyik tornyaként, amelynek jelentősége a Kristóf-torony megépülésével lecsökkenhetett. 1530 után már voltaképpen jelentősen átalakított toronyház volt, a 17. században felső emeletén a németalföldi szolgálatból visszatért berni katonatisztek dohányzószalonja kapott helyet. Erre utal korabeli elnevezése is, a Dohányzó-torony (Raucherturm), melyet csak 1896-ban váltott fel a mai név. Kristóf-torony • A Kristóf-torony (Christoffelturm) a mai Szentlélek-templom közelében állt 1865-ös lerombolásáig. 1346-ban épült fel Felsővárosi kapu (Obertor) néven a harmadik, legnyugatibb városfal kapujaként, amelyet az 1460-as és az 1570-es években is megerősítettek. A 15. század közepétől Szent Kristóf szobra díszítette a tornyot (innen későbbi elnevezése). A harmadik városfal másik jelentős védműve volt a Dittlinger-torony (Dittlingerturm), amely a 16. századtól politikai foglyok, majd a 17. századtól anabaptisták börtöneként funkcionált. Ez utóbbit hasonlóképpen lebontották, 1825-ben. Az Alsóvárosi toronyhíd és a Kikötő-kapu • Keleti irányban, az Aare-kanyarulat túloldalára 1256-tól vezetett át az a fahíd, amelyet az 1460. évi áradás elsodort. Helyén 1461–1490 között építették fel Bern ma is álló legrégibb hídját, az 52 méter hosszú Alsóvárosi toronyhidat (Untertorbrücke). A város felőli hídfőnél áll a Kikötő-kapu (Ländtetor), amely a legkorábbi berni épület, Nydegg várának egyetlen fennmaradt részeként ismert. A közeli Nydegg híd (Nydeggbrücke) 1844-es megnyitása után az Alsóvárosi toronyhíd jelentősége lecsökkent. A Nydegg híd keleti hídfőjénél található a 16. században kialakított Medveverem (Bärengraben), amelyben néhány medve – Bern címerállata – éli mindennapjait a turisták kíváncsi tekintete előtt. ### Templomok Francia-templom • Az óváros egyik legrégibb szakrális építészeti emléke a Francia-templom (Französische Kirche), amely eredetileg az 1269-ben Bernben megjelent dominikánus szerzetesek kolostortemplomaként épült fel a 13. század utolsó évtizedeiben. A története első szakaszában Prédikátor-templom (Predigerkirche) néven ismert templomot Szent Péter és Pál oltalmába ajánlották. A reformáció elérkeztével, 1527-ben a dominikánusok elhagyták a várost, s 1534-ben az épületet részben gabonaraktárrá alakították át, a kolostor pedig kórház, majd a 17. században árvaház lett. 1623-tól francia nyelvű istentiszteleteket tartottak a templomban, s 1685-től a Franciaországból menekült hugenották egyik legfontosabb temploma lett. Az épület nyugati oldala 1753-ban új, barokk homlokzatot kapott. A 20. század elején a kolostor megmaradt részeit lebontották, s csak a templom maradt fenn. Münster • Az óváros legjelentősebb temploma a Münster, a svájci késő gótika szép példája, különösen kórusablakai és figurális díszítései érdemelnek figyelmet. E helyen 1256 óta kápolna állt, amelyet azonban a rohamosan gyarapodó lélekszámú város a 14. század végére kinőtt. A polgárság kezdeményezésére 1421-ben indult meg a Szent Vince oltalmába ajánlott templom építése, méghozzá a kápolna körkörös kibővítésével. A rákövetkező negyedszázadban, 1446-ig az ulmi Matthäus Ensinger irányította a főhajó építését. Ezt követően több mester dolgozott a templomon, vezetésük alatt 1517-ig lassan elkészültek a hosszházak, a mellékhajók, a sekrestye, a mellékkápolnák, a nyugati kapuzat és a kórusboltozat. Időközben 1460 és 1483 között Erhard Küng vezetésével az épületszobrászati munkák java része is elkészült. 1485-ben az új berni templom Rómától megkapta a székesegyház címet. A nyolcszög alaprajzú torony építése 1521-ben, 61 méteres magasságnál félbeszakadt, s a végül 100,6 méter magas torony felső részét és a sisakot végül csak több évszázados késéssel, 1889–1893 között fejezték be August Beyer tervei alapján. 1528 után a református Bern legfőbb temploma lett. A székesegyház legdíszesebb eleme a nyugati főkapuzat 234 emberalakot felvonultató, az utolsó ítéletet ábrázoló, festett szoborcsoportja. Az eredeti kórusablakok 1441–1455 között készültek. A kilenc harang legrégebbike a 13–14. század fordulójáról való ezüstharang, az 1611-ben öntött legnagyobb pedig egyúttal Svájc legnagyobb harangja is. A székesegyház berendezésének legrégibb részei az 1522–1525-ben Jacob Rüss és Heini Seewagen által készített stallum, valamint a misecsengők. A templom jelenlegi orgonája az eredeti, 1848-as hangszer 1930-ban átépített változata. A Münster déli oldalán terül el az Aare-kanyarulatra kilátást nyújtó, a korábbi temető helyén a 18. században kialakított parkosított, támfalas terasz, a Münsterplattform (helyi nevén Pläfä). Nydegg-templom • A 13. században lerombolt Nydegg vára helyén 1341–1346-ban épült fel a huszártornyos Nydegg-templom (Nydeggkirche), ehhez később még egy tornyot emeltek, s 1504-re hajóját is kibővítették. A reformációval, 1529-től fa- és gabonaraktárnak használták, majd 1566–1721 között a Münster alá rendelt istenházaként működött. 1863-ban és 1953-ban az épületet kibővítették, ez utóbbi alkalommal kerültek a reliefes bronzkapuk a templomra. Szentlélek-templom • Az óváros nyugati végében álló, barokk Szentlélek-templom (Heiliggeistkirche) 1726–1729 között épült fel Niklaus Schiltknecht tervei alapján a korábbi Kórházi templom (Spitalkirche) helyén. Svájc legszebb barokk református templomai között tartják számon. Az óváros további jelentős temploma a római katolikus Szent Péter és Pál-templom (Sankt-Peter-und-Paul-Kirche, 1864, romantikus) ### Középületek, paloták Városháza • A gazdag kereskedővárosi múltat idézi a város egyik legpatinásabb középülete, a Városháza (Rathaus), amely nevében őrzi eredeti funkcióját, ma Bern kanton politikai központja, itt tartja a kanton nagytanácsa évi öt rendes gyűlését. Maga az épület, a város történetében a harmadik közigazgatási központ 1406–1415 között épült késő gótikus stílusban, a rottweili Heinrich von Gegenbach és Hans Hetzel munkájaként. 1868-ban neogótikus szellemben átalakították, de ennek a beavatkozásnak a nyomait az 1940–1942 közötti felújítás eltüntette. A városháza szomszédságában áll az Antonita-ház (Antonierhaus), amely a betegápoló antonita szerzetesek rendházaként épült 1444-ben. 1492–1505 között felépült templomuk is (Antonierkirche), amely a 18. század végétől műhelyként, postakocsi-állomásként, múzeumként, majd tűzoltóállomásként funkcionált. Erlach-palota • Az óvárosi nemesi-polgári családok palotáinak egyik legszebb példája az Erlach-palota (Erlacherhof), amelynek története a 14. századig nyúlik vissza. Két régebbi ház összenyitásával ekkor alakult ki a mai palota elődje, amelyhez a 15. század közepén egy harmadik polgárházat is hozzáépítettek. Az ekkor még a Bubenberg család által lakott palota (Bubenberghaus, Bubenberghofstatt) a 18. század közepén a városbíró (Schultheiß) Hieronymus von Erlach tulajdonába került, aki utasítást adott az épület Albrecht Stürler tervei alapján történő, franciás szellemiségű átalakítására (1746–1752). A 19. század elején francia konzulátus működött az épület falai között, 1832-ben a városvezetés, 1848-ban a szövetségi parlament felsőházának irodája költözött az épületbe, végül 1857-től napjainkig a városi önkormányzat egyes hivatalai működnek benne. Gabonaház • A Gabonaház (Kornhaus) Abraham és Hans Jakob Dünzx tervei alapján épült 1711–1715 között gabonaraktárnak. Az épület alatt rendkívül kiterjedt pincerendszert építettek ki, amelyet bortárolásra használtak. 1895-ben az épületet Adolf Tièche tervei alapján átalakították, a földszinti részen egy postahivatal, az emeleteken a Kereskedelmi Múzeum (Gewerbemuseum) kapott helyet. 1896–1898 között Friedrich Schneider tervei alapján étteremmé alakították át a pincerendszert, amelynek falain Rudolf Münger irodalmi ihletésű freskói kaptak helyet. Ez lett a 20. században rendkívül népszerűvé váló, a helyi nyelvjárásban Chübu néven emlegetett Kornhauskeller étterem. Napjainkban kulturális szervezetek irodái, kiállítóhelyiségek és előadótermek töltik be az épületet. Szomszédságában áll a Városi Színház (Stadttheater) 1903-ban megnyitott neoklasszicista épülete, amely Bern dráma-, opera- és balettszínháza is egyben. A Gabonaházzal szemben nyíló Rathausgasséban található a város 1769-ben épült régi vágóhídja (Altes Schlachthaus). Äussere Stand Tanácsa • Az Äussere Stand Tanácsa (Rathaus des Äusseren Standes) 1728–1730 között épült, s itt kezdte meg működését 1731-ben a városvezetéssel elégedetlen berni patrícius- és polgárifjak szervezete, az Äussere Stand. Az ifjak parlamentje – címerük egy sétáló majmot ábrázolt – afféle „város a városban” szervezetként működött egészen 1798-as feloszlásáig. Ezt követően volt a szenátus (Helvetischen Senat, 1799), a szövetségi parlament (Tagsatzung, 1804–1847), a kantonok tanácsa (Ständerat, 1848–1858) és a berni esküdtbíróság (Bernische Schwurgericht, 1850–1900) székhelye. 1903–1934 között az Alpesi Múzeum (Alpine Museum) rendezkedett be falai között. 1874-ben az épületben alakult meg az Egyetemes Postaegyesület. Az épület a 20. században javarészt étterméről volt nevezetes, de különféle szervezetek gyűléseinek is otthont ad. Szövetségi Parlament • A Szövetségi Parlament (Bundeshaus) építése 1894-ben kezdődött Hans Wilhelm Auer tervei alapján, s 1900-ban fejeződött be, de csak 1902-ben adták át rendeltetésének. Az épületben székel a Szövetségi Tanács (Bundesrat), vagyis a tulajdonképpeni kormányzat, valamint a parlament, a szövetségi gyűlés (Bundesversammlung). A korábbi parlament a mostani épület tulajdonképpeni nyugati szárnya, amely Friedrich Studer tervei alapján épült 1852–1857 között, és amelyet először 1884–1892 között bővítettek, végül a századfordulóra elkészült a ma ismert épület. A neoreneszánsz stílusban épült parlamentnek építészeti szempontból figyelemre méltó hatalmas kupolája, északi főhomlokzata és gazdagon díszített lépcsőháza. A szövetségi parlament székháza mellett magasodik az 1867–1869 között elkészült impozáns épület, amely 1903-ig koncert- és báltermeknek, valamint egy könyvtárnak adott otthont, 1906 óta pedig a Berner Kantonalbank székháza (Kantonalbankgebäude). A parlament keleti szomszédságában áll az eredetileg a szövetségi fővárosba érkező diplomaták, politikusok, uralkodók elszállásolására 1865-ben megnyitott Bellevue Palace hotel. Einstein-ház • 1903–1905 között a városban élt az ifjú Albert Einstein, egykori lakhelyén – ahol feltehetőleg általános relativitáselméletét is kidolgozta –, a Kramgasse 49. alatti Einstein-házban (Einsteinhaus) emlékmúzeumot rendeztek be. ### Díszkutak A dombra települt Bern életében nem elsősorban esztétikai funkciót töltöttek be a kutak, hanem a városlakók elsőrendű víznyerő helyéül szolgáltak, ezekből származott a mindennapi élethez, a háztartáshoz szükséges vízmennyiség. A kutak egy részét a város történetének korai szakaszában ásták, de az utcaképhez is hozzájáruló, díszes külsejüket csak a 16. század közepén nyerték el. Főként Hans Gieng szobrászmester tevékenysége nyomán ekkor készültek el a díszes medencék, valamint a központi helyzetű oszlopok tetején álló allegorikus szoboralakok. A vezetékes víz 19. századi, majd az autóforgalom 20. századi megjelenésével e kutak többsége feleslegessé vált, egyúttal a közlekedést is zavarta, így nagyrészüket eltávolították. Napjainkban tizenhat köztéri díszkút ismert, ezek legjelentősebbjei: - Zähringer-kút (Zähringerbrunnen, 1535-ben készült, Hans Hiltbrand műve, a Kramgassén áll); - Zászlós-kút (Vennerbrunnen, 1542, Hans Gieng, Rathausplatz); - Vadász-kút (Schützenbrunnen, 1543, Hans Gieng, Marktgasse); - Igazság-kút (Gerechtigkeitsbrunnen, 1543, Hans Gieng, Gerechtigkeitsgasse); - Sámson-kút (Simsonbrunnen, 1544, Hans Gieng, Kramgasse); - Mózes-kút (Mosesbrunnen, 1544, Niklaus Sprüngli, Münsterplatz); - Fullajtár-kút (Läuferbrunnen, 1545, Hans Gieng, Läuferplatz); - Ryffli-kút (Ryfflibrunnen, 1545, Hans Gieng, Aarbergergasse); - Anna Seiler-kút (Anna-Seiler-Brunnen, 1546, Hans Gieng, Marktgasse); - Sípos-kút (Pfeifferbrunnen, 1546, Hans Gieng, Spitalgasse); - Gyermekfaló-kút (Kindlifresserbrunnen, 1546, Hans Gieng, Kornhausplatz).

Pompeii

Pompeii ókori római romváros Nápoly közelében, Campania olasz régióban. Eredeti etruszk neve Pompei, népszerűsítő irodalomban és útikalauzokban Pompeji, a közelében elterülő mai olasz város neve Pompei. A város a Vezúv lábánál, lávatalapzaton épült. Valószínűleg az oszkok alapították. Gazdasági és politikai fejlődését jelentősen befolyásolták a Nápolyi-öbölben megtelepült görögök. A görög művészet hatása néhány templom, helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon is felismerhető. Rövid ideig az etruszkok is birtokolták, majd a szamniszok. Pompeii részt vett a campaniai városok Róma elleni szövetségében, ennek következtében Kr. e. 89-ben Sulla csapatai megtámadták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállni, a város Kr. e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven római kolónia lett. A Vezúv kitörése pusztította el 79-ben. Hatalmas vulkáni hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, és teljesen eltemette. Pompeii első megtalálása teljesen véletlenszerű volt. A 16. században a Sarno-folyó szabályozási munkálatai során bukkantak rá az első falmaradványokra. 1748. április 6-án kezdték meg hivatalosan az ásatásokat Roque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is. A rövidesen híressé vált lelőhely kiemelt szerephez jutott az újkori európai kultúra fejlődésében. Napjainkban Olaszország egyik kiemelt turisztikai célpontja, a világörökség része. ## Fekvése Pompeii romjainak a koordinátái . A Vezúvtól mintegy kilenc kilométerre délkeletre, a Sarno-folyó torkolatától északra fekszik a modern Pompei mellett. A város feltárt területe 662 684 m2. ## Története ### A kezdetektől Róma fennhatóságáig (Kr. e. 6. század – Kr. e. 80) A várost oszkok alapították a Kr. e. 6. században egy lávafennsíkon, amely a Vezúv egyik régebbi kitörése során keletkezett. Jól védhető, stratégiai fekvése kedvezett a város gazdasági és politikai fejlődésének. A későbbiekben a Dél-Itáliát gyarmatosító görögök fennhatósága alá került, akik kiterjesztették uralmukat a Nápolyi-öböl vidékére is, hatalmas erődöket és kikötőket építve. A település rövid időre az etruszkok uralma alá is került Kr. e. 525–474 között, de miután Cumaenál legyőzték őket, ismét a görögöké lett a város. E két népnek a terület birtoklásáért folytatott harcának a színre lépő harmadik, a szamnisz-civilizáció vetett véget. Nekik sikerült a többi campaniai város mellett Pompeiit is meghódítaniuk; lakott részét újjáépítették és kibővítették. A régészeti ásatások számos szamnisz építményt, valamint feltételezhetően ugyanahhoz az időszakhoz tartozó különböző szobor- és falfestménymaradványokat hoztak napvilágra. Pompeii részt vett a campaniai városok Róma elleni szövetségében, ennek következtében Kr. e. 89-ben Sulla csapatai megostromolták. Noha szövetségesei segítettek az ostromnak ellenállni, a város Kr. e. 80-ban behódolt Rómának. Ezt követően Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven római kolónia lett. A város fontos állomás volt azon az útvonalon, amelyen a tenger felől érkező árukat Róma és Dél-Itália felé továbbították (Via Appia). ### A birodalom részeként (Kr. e. 80 – Kr. u. 62) Kr. e. 80-ban, miután Lucius Cornelius Sulla elfoglalta, a város a Római Köztársaság része lett. Ebben és az ezt követő időszakban a város nagyszabású infrastrukturális fejlesztéseken esett át, amelyek legtöbbje Augustus császár uralkodásának idejére tehető. Ekkor épült fel az amfiteátrum, a palaisztra a központi úszómedencével, ugyancsak ekkor készült 25 városi kút, négy városi fürdő, valamint a várost vízzel ellátó vezetékrendszer. A számos fennmaradt freskó alapján betekintés nyerhető a lakosság mindennapjaiba. A pompeii művészeti korszakok hozzásegítettek a kor művészeti életének megértéséhez, amelyet az erotika, a fallikus kultusz jellemeztek. A nagyszámú lelet legértékesebb darabjait ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik. Pompeii mindennapjai rendkívül mozgalmasak voltak, ezt a legkisebb, legjelentéktelenebb leletek is bizonyítják. Példa erre a Sirico háza bejáratánál talált felirat „Salve, lucru”, ennek jelentése Üdvözlet, pénz, amely humorosan jelzi, hogy az épület tulajdonosai kereskedők voltak. Más házakon is találhatók az egykori tulajdonos mesterségére utaló nyomok. A boros korsókon talán a világ első marketinges szójátéka olvasható: Vesuvinum, amely a Vesuvius (Vezúv) és a vinum (bor) latin szavak kombinációja. A Via dell’Abbondanza épületein korabeli latin nyelvű graffitók is láthatók. A városnak virágkorában kb. lakosa volt. Pompeii és környéke a rómaiak egyik kedvenc üdülőhelye volt, erről tanúskodnak a környező településeken feltárt villák is. ### 62–79 között Pompeii és a környező települések lakói hozzászoktak a gyakori földrengésekhez, amelyek nem keltettek pánikot. Ezt ifjabb Plinius írásaiból tudjuk. 62\. február 5-én erős földrengés rázta meg a vidéket, súlyos károkat okozva a kikötőben és a városban. A délutáni órákban bekövetkezett rengés az utólagos becslések szerint, a Richter-skála szerint 5-ös és 6-os közötti erősségű lehetett. A lakosság éppen Augustus császár ünneplésére készült, ugyanakkor a város patrónusának ünnepe is erre a napra esett. A földrengést általános pánikhangulat követte, amit csak tetőztek az olajlámpák által okozott tüzek. A közeli Herculaneum és Nuceria városait szintén érintette a földrengés pusztító ereje, amelynek következtében számos templom, lakóház, híd, valamint út elpusztult. A feltételezések szerint szinte a város összes épülete megrongálódott. A földmozgást követő napokban a városban anarchia dúlt, általános jelenséggé vált a rablás, fosztogatás, a lakosokat pedig éhínség gyötörte. Ezután végeztek ugyan újjáépítési munkálatokat, de a földrengés által okozott teljes kárt nem sikerült felszámolni. Nem létezik adat arról, hogy ebben az időszakban hány ember hagyta el a várost és költözött a birodalom más vidékeire. A lassú újjáépítési folyamatot a további kisebb földrengésekkel magyarázzák, amelyek a Vezúv 79-es kitöréséig egyre gyakrabban jelentkeztek. Akiknek nem volt idejük elmenekülni a városból azok elsősorban összedőlt házukban haltak, vagy a másodjára belélegzett lávakőportól okozott légszomj okozatával fulladtak meg. ### A Vezúv kitörése 79\. augusztus 24-én a Vezúv kalderáját évezredekig elzáró lávadugó váratlanul, iszonyú erővel dobódott ki Campania derült egére. A tűzhányó kilométernyi magasságba lövellte a kőtörmeléket, és fülsiketítő égzengés kíséretében felrobbant a hegy csúcsa. Az eget elsötétítette a vulkáni hamuból képződött sötét felhő, amely azután három napig gomolygott a katasztrófa színhelye fölött. Pompeiit 7–8 méter vastag hamuréteg fedte be, s a borsószemnyitől a mogyorónagyságig terjedő kövek szüntelenül hulló zápora temette el. A kitörés dátuma eddig is kérdéses volt, mert egyetlen forrásunk volt rá Plinius, miközben ősszel érő gyümölcsök, és használatban lévő parázstartók kerültek elő a vulkáni hamu alól. Egy 2018-ban előkerült graffiti alapján a kitörés október 24-én történhetett. Ezen a napon rossz ómenként pont Vulcanalia volt, Vulcanus ünnepe. A kitörésről ifjabb Plinius (akinek nagybátyja, idősebb Plinius a misenumi flotta parancsnoka volt a kitörés pillanatában és aki a mentési munkálatok során vesztette életét) részletesen beszámolt Tacitus római történetíróhoz írt levelében, így ez a legjobban dokumentált kitörés az ókorból. A rómaiak tudták ugyan, hogy a Vezúv vulkán, de kialudtnak vélték. Mint ahogyan az Plinius leveléből is kitűnik, Misenum lakosai látták ugyan a kitörés során feltörő felhőt, de nem tudták beazonosítani, melyik hegyből származik. Ez is azt mutatja, hogy a Vezúv nem ártalmas vulkánként élt a köztudatban. A 2. században élt Cassius Dio is leírja – utólagos beszámolók nyomán – a kitörés történetét, s noha írásába bevisz némi fantasztikumot is, krónikája mégis valószerűnek tűnik. Innen tudjuk, hogy a kitörés idején Pompeii lakossága a pincékbe húzódott a kőzápor elől. A befelé lejtősre épített római tetők tölcsérként ömlesztették a lapillit a házak udvarába. A hatalmas súly alatt a tetőzet hamar beomlott, ha addig egyáltalán ellenállt a gyakori földrengéseknek. Az utcákat magas lapilli- és hamuréteg borította, ami lehetetlenné tette az ajtók és kapuk kinyitását, így aki pincébe menekült, kijönni többé már nem tudott. A lapilliből és vulkáni hamuból álló réteg, aminek szintje néhány ház falán látható, elég forró volt ahhoz, hogy megolvassza a falfestményeket védő viaszréteget. A lakosság nagy része a Vezúvval ellentétes irányba, a Sarno-folyó felé menekült, ahol utolérte őket a vég (számos csontvázat és jelentős értéket találtak az itt végzett ásatások során). Pompeii végzetét, Herculaneummal ellentétben nem a láva okozta, hanem a vulkánból kivetett hamu és lapilli, amik vastag rétegben rakódtak le a városban, teljesen betemetve azt. ## Az ásatások története Az első leletekre 1592-ben bukkant rá Domenico Fontana, nápolyi mérnök, aki a Sarno-folyó csatornázási munkálatait vezette. Ekkor kerültek a felszínre az első márványtáblák, érmék, amelyek iránt akkoriban nem volt nagy tudományos érdeklődés. A területet, amelyet a 79-es kitörés után gyéren laktak, a helybéliek La Cività (azaz A város) név alatt emlegették, mindez arra utal, hogy a lakosság emlékében megörződött a tudat, hogy azon a helyen hajdan város állt. D’Elboeuf herceg, miután felkeltette figyelmét a leletek híre, nagyobb birtokot vásárolt ezen a területen és terv nélküli ásatásokba kezdett, amelyek során három márványszobrot talált, ezek később a drezdai nők név alatt váltak ismertté. A szobrokat Savoyai Jenő osztrák herceg vásárolta meg, majd a II. Frigyes Ágost szász választófejedelem tulajdonába kerültek, és ő udvarába, Drezdába szállíttatta őket (innen az elnevezésük). A szobrok iránt nagy érdeklődést mutatott a fejedelem lánya, Mária Amália, aki miután nápolyi királyné lett, rávette férjét az ásatások folytatására. Az ásatásokat hivatalosan 1748 áprilisában kezdték meg Rocque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is, illetve segédkezett d’Elboeuf herceg ásatásainál is. Az ásatások kezdetben sikertelenül haladtak, csak néhány, kevésbé jelentős lelet került a felszínre. Ennek következtében Alcubierre visszatért a herculaneumi ásatáshoz. A munkálatokat négy év szünet után ismét elindították, ezúttal a Herculaneumi Akadémia felügyelete alatt. Elsősorban szobrokat, ékszereket és freskókat kerestek, amelyeket az erre a célra Porticiben felépített múzeumban helyeztek el. 1763-ban egy táblát találtak, Respublica Pompeianorum felirattal. Ekkor sikerült a várost véglegesen beazonosítani. Ugyancsak 1763 óta a feltárások helyszíne látogathatóvá vált a nagyközönség számára. Az első nagyobb kiásott épületek a nagy színház, Ízisz temploma, a Herculaneumi kapu és a Diomédész-villa voltak. III\. Károly, majd IV. Ferdinánd nápolyi király a kiásott leletek nagy részét Európa többi uralkodójának ajándékozták. Először Johann Joachim Winckelmann ásatásvezető tiltakozott a királyi udvar e gyakorlata ellen. Az európai arisztokráciában ekkor nagy divat volt az Antichità di Ercolano (Herculaneum antikvitása) nevű képes album, a különféle régészeti kincsek egyfajta leltára. Ezekben a könyvekben számos, később elveszett vagy elpusztult emléket is dokumentáltak. Winckelmann munkásságának köszönhetően megnőtt a leletek iránti érdeklődés, és a rómait is sikerült az európai kultúra részeként elfogadtatnia. Ebben az időszakban olyan hírességek látogattak el Pompeiibe, mint Johann Wolfgang von Goethe és Wolfgang Amadeus Mozart. Az feltárás folytatását nagyban segítette a Nápolyi Királyság francia megszállása 1806 és 1815 között. A francia mérnökök tervszerűen megszervezték az ásatást, amin mintegy hétszáz munkás dolgozott. Felszínre hozták a fórum nagy részét, a Via Mercurio, valamint a Via del Foro épületeit. A franciák távozásáig azonban nem sikerült a teljes városfalat kiásni. A franciák utáni időszakban az ásatáshoz sosem volt elég pénz, a munka lassan haladt. Ebben az időszakban találták meg a faun házát, a tragikus költő házát és a Dioszkurosz-templomot. A munkálatok új korszaka 1863-ban kezdődött, amikor Giuseppe Fiorellit bízták meg az ásatás vezetésével. A munkálatok technikájának fejlődésével hatékonyabbá vált Pompeii feltárása. Fiorellinek köszönhetők a híres lenyomatok: gipszet fecskendezett be az egykori élőlények alakját megőrző üregekbe, majd miután az megkötött, lebontotta róluk a megkeményedett hamuréteget. Fiorelli osztotta fel a várost negyedekre és épülettömbökre (insulae), és ő számozta meg a bejáratokat is. Ekkor jelent meg időszakosan a Giornale degli Scavi című kiadvány, amely az ásatások helyzetéről tájékoztatta a közönséget. A felszínre hozott épületek többségét Fiorelli utóda, Michele Ruggiero restaurálta. Ekkor ásták ki teljesen a nyugati városrészt. 1889-ben Friedrich von Duhn régész és Louis Jacobi műépítész találta meg a város alatti rétegekben a Kr. e. 6. századi dór templom maradványait. 1907 és 1911 között találtak a város falain kívül két szamnisz-kori nekropoliszt (Kr. e. 5. század). A Via dell’Abbondanzát teljes hosszában 1911 és 1924 között ásták ki Vittorio Spinazola felügyelete alatt. Spinazola újjáépíttette az útra néző épületek homlokzatát és tetejét, ami tudományos körökben heves vitát váltott ki. Az értékes freskók és mozaikok megvédésére kis cseréptetőket építettek, figyelmen kívül hagyva a helyiségek belső magasságát, illetve az esetleges emeleteket. Ekkor szervezték meg a romok kivilágítását és a belső udvarok beültetését is. A második világháború során a szövetségesek egyik felderítő repülőgépének személyzete állítólag náci hadosztályt észlelt Pompeii romjai között. A szövetséges parancsnok elrendelte a romváros bombázását, s ennek során romba dőltek a város több mint kétezer éves épületei. A helybéliek elbeszélése szerint a bombák az akkor éppen működésben levő Vezúvot is elérték. Szerintük ez okozta a tűzhányó legutóbbi nagy kitörését, 1944-ben. Csak utólag derült ki, hogy a kiküldött felderítő tévedett. Az 1920-as évek óta Amedeo Maiuri vezette az ásatásokat, közel 40 éven keresztül. Munkássága idején tárták fel az utolsó épületeket és a városfalakat. A leletek megóvását azonban erősen elhanyagolták, ami a későbbi régészeti vezetőknek nagy gondot okozott. Az 1980-as földrengés erősen megrongálta Pompeii épületeit, de gyorsan helyreállították őket. Ebben a periódusban került a felszínre a Nocerai-kapu. Mostanra a város közel kétharmadát már kiásták. Az intenzív, nagy felületű feltárásokat leállították, a régészek inkább rekonstruálják és dokumentálják a már feltárt épületeket. A legértékesebb leleteket a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban, illetve a helyszínen kialakított bemutatóhelyen őrzik. 2023 márciusában a feltáratlan egyharmadra birkanyájat telepítettek, hogy a romokat megóvják a növényzet okozta eróziótól. ## A város infrastruktúrája ### Utcák, kapuk, városfalak Az első beépített terület (a fórum és környéke) a ma látható város délnyugati részén alakult ki, nagyjából rácsos utcaszerkezettel. A későbbi főutcák innen indultak ki. Ez arra enged következtetni, hogy a város bővítését tudatosan tervezték és alakították. Pompeiit öt főutca (decumanus) szeli át: - a Nocera Inferiore - kelet-nyugati irányban a Porta Marina és a fórum között a Via Marina, valamint a fórum és a Sarnói-kapu között a Via dell’ Abbondanza. Ezzel párhuzamosan a város északi részében a Nolai-kapu irányában a Via di Nola - észak-dél irányba a fórumtól indul a Via del Foro, amely a Via di Mercurióban folytatódik. Ezzel párhuzamos a város keleti részében a Via Stabiana és a Via di Nocera, amely a Nocerai-kapuba torkollik. A város fő kapuja a Porta Marina volt, amely a város nyugati falai mentén található, a kikötő felé vezető úton. Szintén a nyugati oldalon található a Herculaneumi-kapu. A déli városfalak mentén található a Stabiai-kapu, valamint a Nocerai-kapu, a nyugati oldalon a Sarnói-kapu, valamint a Nolai-kapu. A város északi oldalán csak a Vezúvi-kapu található. Noha a város utcahálózata szabályosra volt tervezve, figyelembe véve az észak-dél irányú főtengelyt, mégis észrevehető, hogy a mellékutcák egy-egy főutca elhelyezkedését követték: így például a város északnyugati részében az utcák a Via di Mercurióval, míg a délnyugati városrészben a Via Stabianával párhuzamosak. Az óváros megépítése után először északi irányban terjeszkedett a város, majd később keleti irányban, két ütemben. Feltehetően a legutolsó városbővítés azután következett be, hogy Hannibal seregei Kr. e. 215-ben elpusztították Nuceriát, amelynek lakói Pompeiibe költöztek át. A várost védő első falakat a Kr. e. 6. században építették. Ezeket a Kr. e. 5. század során elbontották, és helyettük jóval masszívabb, dupla falat építettek. Az ásatások során felfedezték, hogy létezett egy korábbi fal is, amely a fórumot és környékét védte, s ezt valószínűleg egy második védelmi vonalnak szánták. A várost védő falak végső formájukat a római fennhatóság alatt nyerték el. Ekkor épültek meg a Sarnói- és a Nocerai-kapu, valamint a fal 12 bástyája. A városban nem voltak zsákutcák, ami megkönnyítette a falak elérését fenyegetettség idején. Az utcákat, amelyeket nagy kőlapokkal burkoltak, elsősorban teherhordó állatok és szekerek használták, a járókelők számára járdákat alakítottak ki a főutcák mindkét oldalán. Ugyancsak a járókelők számára, az utca egyik feléről a másikra való átkelés könnyítése érdekében nagy kődarabokat fektettek le keresztben az úttesten. Ez hasznos volt, elsősorban esős időben, amikor a csapadékvíz az utcákon folyt le. Az utcák neve újabb keletű, de valószínűleg egyes utcanevek már az ókorban is megvoltak (pl. a Via del Foro): - A Via dell'Abbondanza (Bőség útja) a város főutcája, amely a fórumtól a Sarnói-kapuig tart. Nevét az utcán található kút után kapta, amely a bőséget jelképezi teli kosarat tartó nőalakkal. A 600 m hosszú út mentén volt a város kereskedelmi központja, a legtöbb kézműves manufaktúra, kis üzlet, kocsma. Az utcára néző épületeket restaurálták: újraépítették az épületek cseréptetőit, az ajtókat is helyreállították. - A Via Stabiana a város észak–déli irányú főutcája merőleges a Via dell'Abbondanzára. Az utca burkolatában látható mély szekérnyomok arra engednek következtetni, hogy egykoron a város legforgalmasabb utcája volt. - A Via dei Sepolcri (azaz a Sírok útja), a Herculaneumi kaputól kiinduló út mentén találhatók Pompeii legismertebb és legépebben fennmaradt sírkamrái. - A Porta Marina a város leghíresebb kapuja. Nevét onnan kapta, hogy a tengerpart felé vezető út kiindulópontja volt. Ugyanakkor Porta Neptunia néven is ismert, minthogy a közelében található Neptunus kis temploma. Egy két részre osztott boltív alkotja: egyiket a járókelők, míg a másikat az állatok és szekerek használták. - A Porta di Nola (Nolai-kapu) nagyrészt tufából épült, kivéve a külső oldalát, amely mészkőből áll. Ugyancsak mészkőből épült a kaput védő két előbástya is, ezeket falakkal kötötték össze a tulajdonképpeni kapuval. Támadás esetén, amennyiben az ellenségnek sikerült a védőbástyákon túljutnia, ezen a szűk utcán a városvédőknek még egy lehetőségük adatott a visszaverésükre. A kapu két oldalán lépcsők vezetnek fel a városfalakra. A kaput Minerva fejszobra díszíti. - A Porta di Stabia (Stabiai-kapu) a város legrégebbi kapuja. A kapunak a Nolai-kapuhoz hasonló védelmi rendszere volt. - A Porta Vesuvius (Vezúvi-kapu) – a város egyik legfontosabb kapuja volt a Via Stabiana északi végében. A 62-es földrengésben súlyosan megrongálódott, a Vezúv 79-es kitörése idején még újjáépítés alatt volt. A kapu mellett található a Castellum Aquae, egy víztartály, ennek segítségével az akvadukton keresztül érkező vizet a városban szétosztották. ### Vízellátás, csatornázás A város lakói számára a szükséges vízmennyiség biztosítása volt az egyik legnagyobb feladat. Csak a Sarno-folyó, illetve a Vezúv forrásaiból tudták biztosítani a vizet, amit föld alatti ciszternákban gyűjtöttek össze. Kutak ásása nehézkes volt, nagyon mélyre kellett fúrni (pl. a Herculaneumi-kapu melletti kút 35m mély volt). A városban található kutak elsősorban útkereszteződéseknél épültek. A Kr. e. 1. században megépítették a várost ellátó vízvezetéket is. Ez a vezeték a Vezúv keleti oldaláról induló Serino-vezeték egyik leágazása volt. A pompeii vezeték a városig nagyrészt föld alatt haladt és a várost a legmagasabb pontjánál érte el, a Vezúvi-kapunál. Itt egy elosztóépületet (Castellum Aquae) építettek, ahonnan három vezetéken keresztül juttatták el a vizet a város különböző részeibe. Az elosztó vezetékek ólomból készültek és legnagyobb átmérőjük 30 cm volt. Az első vezeték a közterek vízellátását biztosította, a második a termákét, míg a harmadik a magánházakét. Az utóbbi kettőt vízhiány esetén le lehetett zárni. A vizet egy nyomótartályrendszeren keresztül tudták továbbítani (ezekből ezidáig 13 darab ismert), amelyek általában 6 m magasan helyezkedtek el, és a vezetékekhez hasonlóan, ólomból készültek. Legfontosabb szerepük a víznyomás megtartása volt. A magas víznyomás és a vezetékek anyaga miatt gyakoriak voltak a csőtörések, amit a gyakori javítási nyomok bizonyítanak. A vízellátás komplex rendszerével ellentétben a város csatornázási rendszere egyáltalán nem volt kiépítve. Mivel a város lejtős vidékre települt, a szennyvizet és a csapadékvizet az utcára engedték, ahol az gravitációsan elfolyt. ## Közigazgatás Pompeii városában három igazgatási szerv működött: - a népgyűlés vagy populus - a tízek tanácsa vagy ordo decurionum - négyek tanácsa: két duumviri iure dicundo és két aedilis A populus – amelyet a város szabad férfi lakosai alkottak – választotta meg a magistratusokat és a papokat, illetve jóváhagyta a tízek tanácsának határozatait. Ez utóbbi ellenőrizte a város életének minden szektorát. Tagjai jó hírnévnek örvendő, jó mesterséget űző, gazdag városlakók lehettek. A négyek tanácsának tagjait évente újraválasztották és elsősorban jogalkotási és bíráskodási szerepük volt, ugyanakkor ők felügyelték a város pénzügyeit is. A különböző tisztséget betöltő magistratusok nem kaptak tiszteletdíjat. - A fórum 32 m széles és 142 m hosszú, négyszög alakú tér, amelyet három oldalról árkádok határoltak. A város politikai és vallási központja volt. A szamniszok idejében az árkádokat két sor, nucerai kőből épített dór oszlopsor tartotta. A mai (egysoros) kialakítását a római időkben nyerte el. A tér nyugati oldalán található a suggestum, amelyről a szónokok beszéltek a néphez. A déli árkádsor előtt több talapzat is látható, amelyeken a város egykori hírességeinek szobra állt. A fórum északi oldalát Jupiter temploma zárja, mindkét oldalán egy-egy diadalívvel. - A közigazgatási hivatalok épülete a fórum déli oldalán helyezkedik el. Itt voltak a városi hivatalnokok és bírák irodái. A 62-es földrengés lerombolta, de hamar újjáépítették az eredeti terveknek megfelelően. - A gyűlésterem a fórum délkeleti oldalán található. Valószínűleg ebben az épületben tartották meg a városi választásokat. A választók észak felől közelíthették meg öt bejáraton keresztül az épületet, majd a nyugati oldalon távozhattak, szintén öt kijáraton át a Via dell'Abbondanza irányában. Az épület déli oldalán egy tribün található, ahonnan a megbízott városvezetők figyelhették a szavazás lefolyását. A belső falakat és a padlót eredetileg márványburkolat díszítette. - A bazilika a legjelentősebb épületek egyike Pompeiiben. A város egykori bíróságának adott otthont, illetve gazdasági életének központja volt. Az épület görög építészeti vonásokat mutat, feltehetően Kr. e. 120-ban építették az oszkok. Belsője háromhajós kialakítású, öt bejárattal. - Nero diadalíve, a fórum felől tekintve, Jupiter templomának bal oldalán található. - Caligula diadalíve Jupiter templomának jobb oldalán található, az északi falak felé vezető főút mentén. - A háromszögletű fórum (Forum Triangolare) Pompeii déli oldalán található. A bejáratát jón oszlopok díszítik. A fórumot 95 dór oszlop fogja közre, kivéve a déli oldalon, ahol a nagyszerű kilátásnak állták volna útját. A város „szórakoztató negyedének” részét képezi, mely magába foglalja Ízisz és Jupiter Meilichius templomát illetve a színházakat. ## Lakóházak ### Lakások a római kor előtti Pompeiiben A város házainak nagy része egyszerű insulákba szerveződött, gyakran zárt műhellyel vagy bolttal. Pompeii hírnevét azonban a felső társadalmi réteg luxusházainak köszönhette. E palotaszerű létesítményeknek a nagy része már a szamniszok idejében felépült, megelőzve a rómaiak nagyobb építkezéseit. Egyes épületek, mint például a faun háza, mintegy 3000 négyzetméter alapterületűek, sőt emeletesek is voltak, ily módon méretükben ezek a házak a görögök hellenisztikus palotáival is megmérkőzhettek. A kor házainak ismertetőjele volt, hogy a kisebb lakhelyekben is arra törekedtek, hogy egy perisztüliont vagy legalább egy előcsarnokot emeljenek a bejárathoz. Az épületek építési módja felettébb szigorú volt. Arra törekedtek, hogy az átriumra nyíló szobák ajtóit szimmetrikusan, egymástól egyforma távolságra helyezzék el. A sok ajtó a ház tulajdonosának gazdagságát szimbolizálta. Ezért számos kisebb épületben gyakran álajtókat festettek a falakra. Az építészeti elemek és bizonyos festési technikák elsősorban a ház belső díszítését szolgálták. A festés mellett a falakat gyakran díszítették stukkókkal. A nagy épületektől eltérően az egyszerű házak esetében csak kis fejlődés észlelhető. Ezek közül sokat sorházak formájában létesítettek. A kis, nyílt udvarok elengedhetetlen elemei voltak bármely lakóháznak. A belső udvar csupán kevés zöldség és gyümölcs termesztésére, valamint pár állat – baromfi, esetleg egy-egy disznó vagy juh – tartására szolgált. Az egyszerű házak leletei a mai napig az érdeklődés hiánya és a korábbi felületes ásatások miatt hiányosak. A fentebb említett építészeti megoldások összességét az első pompeii stílusként tartja számon a művészettörténet. ### Lakások a köztársaságkori Pompeiiben Miután a római veteránok és családjuk Pompeiiben letelepedtek, a városban jelentős átalakulások mentek végbe. Hogy mindezt mennyire támasztják alá a feltárt régészeti emlékek, az a város kutatásának gyakran tárgyalt kérdése. Az új telepesek érkezésével párhuzamosan észlelhető a faldíszítés egy új formájának megjelenése, ami a második pompeii stílusnak felel meg: a freskók viasszal történő bevonása. Az első stílus stukkózásait nagy felületű freskók helyettesítik. Ugyanakkor a cél megmaradt: építészetileg és művészileg díszített, fényűző, tagolt házak építése. Az építkezések során három különböző falszerkezetet használtak: az épület első részén oszlopos csarnok, az épület közepén félmagas, nehéz támfalak álltak, az épület végében lévő falakat pedig nagy nyílások vagy kiterjedt freskók díszítették. Fontos stíluseszköznek számított az optikai csalódással való játék, ennek szerepe csupán az volt, hogy az első stílusban készült épületekből örökölt méreteket megőrizzék. Délnyugati és nyugati irányban a városfalak lebontása következtében, a közelben lakók szebb kilátásnak örvendhettek, ugyanakkor a meredek fekvés lehetővé tette a teraszházak felhúzását. A tenger felől általában előcsarnok, valamint nagy, ablakos szobák épültek, amelyek pazar rálátást biztosítottak a Nápolyi-öbölre. A városban nehezebb volt összetettebb épületeket építeni, mert ehhez több, egymás melletti parcellát kellett megvásárolni. Ha ez megtörtént, az új telken nagyrészt új lakószobákat és perisztülionokat építettek. A leghatásosabb példa a folyton növekvő épületekre a labirintus háza: déli oldalán volt az átrium, a kert közepében és a bejárattól északra újonnan felhúzott lakóhelyiségek. Ennek az elrendezésnek az volt a célja, hogy a vendégek áthaladjanak az egész épületen, így csodálva meg annak gazdagságát és szépségét. ### Lakások a császárkori Pompeiiben Annak ellenére, hogy a császári időkben nem épült egyetlen jelentősebb palota sem, vannak kisebb házak, melyek e korszak építészeti vonásait mutatják. Ezeken megfigyelhető a tulajdonosok törekvése arra, hogy a régi építészeti és díszítési elemek mellett az új, modern elemekre térjenek át, emiatt gyakran keverednek a stíluselemek. Egy felismerhető újítás a korai császárkorban az átrium felértékelődése. Ez utóbbit nem alakították át teljesen, inkább csak a bejárati részt. Elsősorban a padlókat és az esővíztartályokat újították fel, és az udvarok, kertek közepén vízijátékokat építettek. Ezek úgy voltak elhelyezve, hogy a látogatónak szembetűnjenek. Mögöttük gyakran egy márványasztal (egyszerűbb házaknál festett faasztal) állt, amelynek pontos célja még nem tisztázott – lehetséges, hogy különböző értéktárgyakat – esetleg áldozatot – mutattak be rajtuk. A falfestés esetében is megfigyelhető egy újítás. A harmadik pompeii stílus erősen különbözik az első kettőtől. Alapjában véve minden szimmetrikus volt. A képelemek egyszínűekké váltak. A falakon gyakran tájakat, szentélyeket vagy mitológiai jeleneteket ábrázoltak. Különösen kedveltek voltak a dionüszoszi témák és az erotikus ábrázolások. A kertek beültetésénél is megfigyelhető a szimmetriára való törekvés. Újabb kutatások bebizonyították, hogy mindenekelőtt virágokat és bokrokat ültettek. A gyümölcsfákkal történő beültetés is előre megadott mintát követett. A fákat sűrűn ültették, valószínűleg az árnyék biztosítása végett. A kerteket kívülről kellett szemlélni, elérni csak a házakon keresztül lehetett őket. A sok kis szobor és herma elsősorban vallási célokat szolgált. Ezen építészeti és művészeti elemek együttesen a negyedik pompeii stílus ismertetőjelei. A festőművészet tetszetős, gyakran törékeny, és főként erotikus- vagy mitológiai jeleneteket mutat. Az alakokat az aktuális divat szerint ábrázolták, ebből feltételezhető, hogy a háztulajdonosok közvetett módon saját magukat jeleníttették meg. - A faun háza nevét az épület udvarán talált bronzszoborról kapta, amely egy táncoló faunt ábrázol. Egyike a legjelentősebb magánházaknak mind belsőépítészeti, mind építészeti szempontból. Valószínűleg Publius Sulla, a diktátor unokaöccse számára épült, akinek feladata a település megszervezése, illetve az őslakosok és rómaiak közötti megbékélés megvalósítása volt. A faun szobra mellett a házban egy gyönyörű mozaik is található, amely Nagy Sándor hadjáratainak jeleneteit mutatja be. A ház a szamniszok idején épült, abban a periódusban, amikor a görög kultúra nagy hatással volt a vidék építészetére. A ház bejáratát a „Have” felirat díszíti, jelentése „Isten hozott”. A bejárat mellett két fülkében a Lares háziszentélyei voltak. A padlót, valamint a belső udvar medencéjét színes márványborítás díszítette. - Venus Marina házát a második világháborúban súlyos bombatámadás érte, ennek során az eredeti díszítések nagy része elpusztult. A ház jellegzetessége egy óriási falfestmény, amely buja kertet ábrázol, gazdag változatos növény- és állatvilággal. A festmény közepén Venus istennő látható, amint egy rózsaszín kagylóhéjban fekszik két kerub által közrefogva. - Octavius Quario házának tulajdonosát a bejárat mellett megtalált pecsétgyűrű alapján sikerült meghatározni. A Kr. e. 2. században épült, a későbbiekben csak igen kevés átalakításon átesett épület helyiségeinek nagy része a központi átriumba nyílik. Az épülethez kert is tartozik, amely a tulajdonos vagyonának egyik kifejezője volt. A kertet két T-alakban elhelyezett medence díszíti, amelyeket a Nílus allegorikus szobrai díszítenek. - Akhilleusz larariumának háza nevét az itt található falfestmény után kapta, amely a trójai háború utolsó eseményeit ábrázolja: Akhilleusz és Hektór csatája, Hektór halála és holttestének visszaküldése apjának, Priamosz királynak. (A Lararium jelentése házitemplom). - Ceius házának tulajdonosára egy, a ház oldalára felfestett kampányüzenet utal. A ház egyszerű kialakítású: a belső udvarra lakóhelyiségek néznek, valamint egy hátsó kert. Az épület emelete építés alatt volt a vulkánkitörés idején. A belső díszítések a harmadik pompeii korszak jellegzetességeit viselik magukon: geometriai formákat ábrázoló padlómozaikok. A kert végében levő falat egy óriási, vadászjelenetet ábrázoló festmény díszíti. - A vaddisznó háza nevét a kertjének hátsó falán található festmény után kapta, amely vadászjelenetet ábrázol. Tipikus épület, központi átriummal, gazdag belső díszítésekkel, amelyek a negyedik korszak stílusjegyeit viselik. Tulajdonosa valószínűleg gazdag patricius lehetett. - A Vettiusok házának tulajdonosait az épület oldalára festett kampányüzenetek, valamint ugyancsak az itt talált pecsétgyűrű alapján azonosították (Aulus Vettius Resistutus és Aulus Vettius Conviva). A házat az 1. században felújították. Rögtön a bejárat mellett szépen kidolgozott falfestmények láthatók, ezek központi figurája Priapus, a termékenység istene. A bejárattól jobbra egy kis háziszentély található. A konyhában megmaradtak az edények, valamint a sütőrácsok is. A kertet egykoron szobrok és kutak díszítették. A központi szoba pompeii vörös színben pompázik, frízének alapmotívumai játékos kerubok. A ház a negyedik pompeii korszak építészetének egyik reprezentatív példája. - A hatalmas Pansa-ház a szamniszok idejéből származik. Utolsó tulajdonosa több kisebb lakosztályra osztotta külön bejáratokkal. A belső dekorációiból semmi sem maradt fent, viszont látható a hatalmas oszlopcsarnok, amely a központi medencét vette körbe. - Sallust háza egyike a legkiemelkedőbb nemesi épületeknek a szamniszok idejéből. Közepén hatalmas udvar áll medencével a csapadékvíz összegyűjtésére. A perisztüliont hat márványoszlop fogja közre. Az oldalsó lakószobákban freskók láthatók: a legszebb Akteónt ábrázolja, amint meglepi Artemiszt fürdés közben. - A geometrikus mozaikok háza több mint 60 szobából áll, két korábbi ház egybeépítése során keletkezett. Nevét a szinte tökéletes épségben fennmaradt padlómozaiknak köszönheti, amely fekete és fehér berakású komplex mértani alakzatokat ábrázol. - A kis kút háza nevét a belső udvarán található mozaikokkal díszített kútról kapta. Az egykori nimfaion falát tengerpartot és vidéki villákat ábrázoló freskó díszíti. - A tragikus költő háza nevét egy itt talált mozaikról kapta, amely egy színészoktatót ábrázol. Az épület falait díszítő freskók mitológiai jeleneteket ábrázolnak. Pompeii utolsó éveinek egyik legjellemzőbb középosztálybeli háza. A bejárat két oldalán üzletek találhatók, amelyek a vestibulummal állnak kapcsolatban. Ez bizonyítja, hogy az épület tulajdonosa kereskedő volt. A bejáratot egy láncra vert kutya mozaikja díszíti a cave canem (vigyázz, kutya) felirattal. A belső udvar közepén egy márványmedence található, az épület hátsó részében pedig egy kis szentély. - Az orvos házának homlokzata spártai egyszerűségű, hatalmas mészkődarabokból épül fel. Ez az épület az egyik iskolapéldája a Kr. e. 4–3. század építkezéseinek, amikor elsősorban a mészkövet használták építőanyagnak. A későbbi változtatások nem befolyásolták a ház primitív szerkezetét. Az ásastások során orvosi eszközök kerültek itt elő, amiből arra következtettek a régészek, hogy ősi klinikaként működött ez az épület. - A pékség egy régebbi ház átalakításából jött létre. Nyugati része lakóházként működött, amelyet négy hatalmas oszlop tartott. A keleti felét pékséggé alakították át: a malom, a kemence és a gabonatárolók is láthatók, valamint a kőmalmot hajtó állatok istállója is. Az épület homlokzatán kis üzlethelyiség volt kialakítva. - Az arany Kupidók háza nevét az itt talált Cupidót ábrázoló aranylemezek után kapta, amelyek az egyik szobát díszítették. A ház tulajdonosa valószínűleg Poppaeus Habitus volt, Poppaea Sabina, Nero római császár második feleségének rokona. A Kr. e. 3. században épült házat többször átalakították. Falait a harmadik pompeii korszak stílusjegyeit viselő falfestmények díszítik. Kertjét márványszobrok és domborművek díszítik. Az épületben kis háziszentélyek találhatók Anubisz, Ízisz és Szerápisz tiszteletére. - Caecilius Jucundus házának tulajdonosát egy itt talált dombormű alapján sikerült beazonosítani. Caeciliu Jucundus bankár volt, amit az itt talált 154 viasztábla (pénzügyi kimutatás) bizonyít. A ház szentélyének festményei a 62-es földrengést és annak következményeit ábrázolják. - A citerajátékos háza kb. 2700 m2-en fekszik, egyike a legnagyobb épületeknek Pompeiiben. Nevét a perisztülionában talált bronz Apollón-szoborról kapta, amely az istent citera-játékosként ábrázolja. A falakon talált graffitók alapján valószínűleg a Popidii család szolgái számára épült. Az épülethez pékség és kocsma is csatlakozott. - Menandrosz háza a Kr. e. 3. században épült. A régészeti leletek alapján valószínűleg Poppaea Sabina, Nero második feleségének rokonsága birtokolta. Az épület a negyedik pompeii korszak stílusjegyeit viseli magán, gyönyörű falfestményekkel, amelyek a trójai háború jeleneteit örökítik meg, valamint Hippodamea esküvőjének humoros jeleneteit. A perisztülion egyik beugróját Menandrosz görög komédiaköltőt ábrázoló festmény díszíti. - Julius Polybius háza a Kr. e. 2. században épült és az első pompeii stílus jegyeit viseli. A ház főbb látnivalói a Dirké szenvedéseit bemutató falfestmény, a bronzból készült Apolló-szobor, valamint a Lares-szentély, ez közvetlenül a bejárat után található. - Az Európa-hajó házához hatalmas konyhakert tartozott. A termést 28 nagy terrakotta edényben raktározták, ezek ma is láthatók. A ház nevét egy falfestményről kapta, amely egy Európa nevű hajót ábrázol (a hajó megnevezése a görög mitológia Európéjára vonatkozik). - Héraklész kertjének háza egy központi udvarból állt, amit hálószobák vettek körbe. Innen folyosó vezet át a hatalmas hátsó kertbe, amelyben a paleobotanikai vizsgálatoknak köszönhetően megállapították, hogy gyógynövényeket és illatnövényeket termesztettek. Emiatt gyakran az illatszerkészítő házaként is emlegetik. Nevét a kertben talált Héraklész-szobor után kapta, aki valószínűleg a ház népének patrónusa volt. - Apolló háza nevét a bejáratot díszítő Apolló-szobor után kapta, amely napjainkban a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban látható. A kertet díszítő mozaikok a trójai háború jeleneteit ábrázolják: Odüsszeusz felismeri Akhilleuszt Lükomédész király lányai között. A ház belsejét díszítő festmények Apolló mítoszának jeleneteit ábrázolják. - Meleagrosz házának neve a bejárattól balra található falfestményből származik, amely a görög költőt ábrázolja. A lakóhelyiségeket korinthoszi oszlopok díszítik, amelyek Pompeiiben ritkaságnak számítanak. A belső udvar körüli szobákban megmaradtak padlót borító mozaikok is. - Kasztór és Polüdeukész háza Pompeii legnagyobb és legfényűzőbb háza volt. Belső udvarát korinthoszi tufaoszlopok övezik, amelyek egyben a tetőt is tartják. Belső dekorációját képező freskóinak nagy részét, amelyek a negyedik pompeii korszakban keletkeztek, elszállították a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumba. A perisztülion freskói viszont helyben maradtak. Nevét a bejárat melletti falfestmény után kapta, amely Kasztórt és Polüdeukészt ábrázolja. - A nagy kút háza nevét a belső udvarán található mozaikokkal díszített kútról kapta. A díszítések keleti, főleg egyiptomi stílusjegyeket mutatnak. A víz egy tengeri istennőt ábrázoló szobor szájából csorgott. A kút két oldalát színházi maszkok díszítik, medencéjének közepén egy kerubot ábrázoló szobor áll, aki vállán egy delfint hordoz. A mozaikok elsősorban madarakat, arabeszkeket és komplex geometriai elemeket ábrázolnak. - A Vasmacska (vagy Horgony) háza nevét a bejáratnál mozaikban ábrázolt vasmacska/horgonyról kapta, amely a béke és a biztonság jelképét jelenti, amit a lakóinak kínált az otthon. Az udvar felé kétszintes épület felső szintje egy széles terasz köré áll, amelyhez három nagy befogadó helyiség tartozik. Ezek a szobák mozaikokkal díszített padlóval rendelkeznek, amelyek előkészítő rajzai még egy esetben is megmaradnak; az alsó szintet egy kert veszi körül, amely körül egy fedett portót vezet oszlopokkal. Az 1826–29 között feltárt lakás dekoratív elemei 2015-ben helyreállítási beavatkozáson mentek keresztül, majd 2018. december 21-től látogatható. ## Villák A római villa az ókori Rómában gazdasági és lakóépület, esetleg épületcsoport, a városoktól független majorság (villa rustica), esetleg városi mintára épült vidéki ház (villa urbana). Leírásukat Vitruvius és ifjabb Plinius munkáiból ismerjük. A villa rustica minden bizonnyal a capannából, azaz a parasztházból fejlődött ki. A campaniai partok mentén kialakult a villák sajátos típusa, a villa maritima, amely lakóhelyiségei mellett hatalmas halgazdaságokkal rendelkezett. Sztrabón írásaiból tudjuk, hogy Augustus császár uralkodása idején annyi hasonló római villa volt a campaniai partok mentén, hogy az egész egy hatalmas, összefüggő városnak tűnt. - A Misztériumok villája Kr. e. 2. században épült, majd az 1. század során újjáépítették. Egyike a több mint 100 római villának, amelyeket a Vezúv környékén feltártak. A Herculaneumi-kaputól nem messze található a Via dei Sepolcri mentén. Lakóhelyiségeit a második pompeii korszak stílusjegyeit viselő falfestmények díszítik. Az egyik legérdekesebb freskó egy misztériumjátékot (rituálét) ábrázol, amely során egy fiatal nőt beavatnak a házasság misztériumába (innen származik az épület elnevezése is). Ugyanakkor számos harmadik pompeii korszakbeli falfestmény is található, ezek főleg egyiptomi motívumokat ábrázolnak. - A Diomédesz villa valószínűleg Arrius Diomedes háza volt, akinek sírja a monumentális bejárat előtt található. A perisztülionot a lakóhelyiségek, fürdők, valamint a szolgák lakóhelyiségei övezik. A villa pincéjében 18 tetemre bukkantak, többek közt gyerekekére és nőkére, akik valószínűleg a füst áldozatai lettek. ## Gazdaság Annak ellenére, hogy Pompeii az ókor gazdaságtörténetének egyik legfontosabb forrása, a leletek kiértékelése ebben a vonatkozásban nem mindig egyszerű. A tudományban sokat vitatott kérdés, hogy Pompeii termelő- vagy inkább fogyasztóváros volt-e. A jelenlegi ismeretek alapján vegyes formáról beszélhetünk. ### Élelmiszerellátás A város élelmiszerellátását, úgy tűnik, legalábbis részben a környék beszállítói végezték, mint például Villae Rusticae vagy Boscoreale. Ezek az üzemek bizonyos termékek előállítására szakosodtak. Így például Boscorealéban a talajba leeresztett agyaghordókat, egy szőlőprést és egy földalatti tartályt találtak, amely 10 000 liter bort tudott tárolni. A bortermelés a Kr. e. 1. században a vidék egyik legfontosabb gazdasági ágának számított. Az Eumachius és Holconius családokról is köztudott, hogy a városon kívül bortermelő birtokaik voltak, melyekből jelentős hasznuk származott. A campaniai bort exportálták: nem utolsósorban Róma ellátásának jelentős része is a Vezúv vidékéről származott. A Sarno torkolatánál kiépített kikötőből érkeztek a városba a különféle termékek. Elsősorban a hal is, amelyből a korban széles körben fogyasztott garum nevezetű mártást itt nagyobb termelő létesítményekben állították elő napon történő rohasztás. A városban nagyobb állatállomány tartása nem volt lehetséges. Kisebb számban tarthattak állatokat a házakon belül, de erre nehéz lenne bizonyítékot találni. A gyümölcs- és zöldségtermesztés a házakhoz tartozó kertekben jól megfigyelhető. Haszonkertek létezése sok helyen 79-ből is kimutatható. Nem valószínű azonban, hogy ezek a város teljes ellátását biztosították volna. A gyümölcs- és zöldségellátással ellentétben nyerstésztaáruk és pékáruk esetében saját ellátásról beszélhetünk. A városon kivüli villákban főleg kézimalmokat találtak, viszont ilyenek a városból alig kerültek elő. Feltűnő, hogy a városban csak kevés nagy pékműhelyt tártak fel, és érdekes módon egyesek mellett nem volt malom sem. A városban elsősorban kisebb pékségek működtek, amelyek kis malmoknak adtak helyet, illetve nagyobb mennyiségű gabona tárolására voltak alkalmasak. Lehetséges, hogy ezek a kisebb pékségek nagyobbak fiókjai voltak, amelyek rendszerint három vagy talán még több malommal is rendelkeztek. - Vetutius Placidus thermopóliuma egyike a 89 feltárt intézménynek, melyben meleg ételt és italt szolgáltak fel (egyfajta ókori falatozó). A városlakók körében elterjedt szokás volt az ebéd házon kívüli elfogyasztása. Számos munkás annyit dolgozott, hogy jóformán egész nap távol volt az otthonától, ezért nem étkezhetett otthon, így ezeken a helyeken ettek. Fizetni sokszor akkor fizettek, amikor már megkapták munkáltatójuktól a bérüket. A thermopoliumok általában két helyiségből álltak: az elsőben, amely az utcára nézett, tárolták és szolgálták fel az ételt, míg a hátsó helyiségben a vendégek leülhettek és elfogyaszthatták ebédjüket. Vetutius Placidus thermopoliumát kis beugrók voltak, melyben Larest, Merkúrt és Dionüszoszt tisztelték. 2020\. december 26-án jelentették be, hogy sikerült Pompeiiben egy eredeti állapotában megőrződött thermopoliumot is feltárni a V. régészeti lelőhelyen, az északkeleti városrészben. A freskókkal díszített, meleg ételt és italt kínáló pult mögött találtak közel 2000 éves ételekre utaló nyomokat is. Találtak egy bronz tálat, kerámia edényeket, borosflaskákat és amfórát is. A meleg ételek felszolgálása a pultba mélyített terrakotta tégelyből történt. A pult elejét élénk színű freskók díszítették, egyesek olyan állatokat ábrázoltak, amelyek az értékesített étel alkotórészei voltak, például egy csirke és két fejjel lefelé lógó kacsa. - A Macellum, avagy fedett piac a császárok korában épült. Bejáratát a fórum felől márványoszlopok díszítették. A téren kívül az üzletek az északi oldalon álltak, míg kisebb üzletek a déli oldalon. A fedetlen részen szintén kisebb üzletek voltak, illetve egy kút. Az épület végében egy fülkében a császári család szobrai álltak. A fülke bal oldalán egy csatorna található, amely az egykori halpiac számára biztosította a vizet. - a Mensa Ponderaria a római piac azon része volt, ahol a mértékegységeket ellenőrizték. - A Horrea egy négyszögletű, téglaoszlopokra támaszkodó épület egykoron gabonatároló volt. Ma a régészeti leleteket tárolják benne. ### Kézművesség Az iparban használt nyers- és építőanyagokat valószínűleg importálták. A téglák vagy agyagáruk előállításához agyagkitermelő-gödrök voltak szükségesek. Az Eumachius és a Holconius családokról tudható, hogy ilyeneket üzemeltettek. Lucius Eumachius téglaégetőjéből Boscorealéból is szállítottak a városba téglákat. A feltevés, miszerint Pompeii a gyapjúipar helyi központja lett volna, ma már nem teljesen elfogadott. Az eddig talált gyapjúelőállítási leletek (munkafelületek, folyadékok forrósítására szolgáló üstök, színezésnél használt tálak és vályúk) nem elegendő bizonyítékok arra, hogy helyi felhasználásnál többet bizonyítsanak. Az otthoni szövőszékekkel történő további feldolgozást csak egy házban talált mintegy 50 szövőszék-nehezék bizonyítja. Ez kevés a nagyobb volumenű termeléshez. Graffitóknak köszönhetően olyan szakmák jelenléte is bizonyított, mint kelmetisztítóké és -festőké (fullones), -színezőké (tinctores) és -nemezelőké (coactiliarii). Ezeknek a foglalkozásoknak a tárgyi bizonyítékait azonban a régi ásatási módszerek hiányosságai miatt ma már nehezen lehet kimutatni a város feltárt részein. Ugyanez mondható el más gazdasági ágakról is, így például a cserzőiparról (tímárság) vagy a fémfeldolgozásról. Ma már nem elfogadott az az elmélet, hogy Capua lett volna a fémfeldolgozás regionális központja. Pompeiiben is találtak fémfeldolgozó műhelyeket, amelyek nemcsak a napi szükségletek kielégítésre voltak alkalmasak, hanem távolabbra is szállíthattak termékeket. Bizonyítható olyan műhely létezése, amelyben kisebb méretű és életnagyságú szobrokat készítettek. További kézműves- és szolgáltatóműhelyek létezésére is van bizonyíték: egy festőműhely, egy illatszer- és egy mécseskészítőműhely is ismert a városban. Számos nyilvános épület és nagyszámú magánház adott helyet boltsoroknak. A boltok bérleti díjából valószínűleg a város és a háztulajdonosok egyaránt részesültek. Jó példa erre a Szerelmesek háza, ahol nagy területet magában foglaló épület három oldalán tavernák voltak. A borkimérések egy része összeköttetésben állt lakóépülettel. A rabszolgák vagy szabadosok szerződést kötöttek az üzemeltetővel, és itt dolgoztak. Más boltok nem voltak közvetlen kapcsolatban lakóházzal, de közös tetejük volt. Itt a boltok üzemeltetői együtt élhettek a családjukkal. Gyakori volt, hogy a földszinten voltak a műhelyek és boltok kialakítva, míg az emeleten a lakórészek. - Az Eumachia épülete volt a kelmefestők és kelmekereskedők központja. Eumachia papnő építtette Concordia Augusta (Livia császárnő másik neve) tiszteletére. Az épület bejárata a fórumra nyílt. Az épület belső udvarát a császárnő szobra díszíti. A papnő szobra, amely szintén az udvart díszítette ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban látható. - Stephanus ványolója kétszintes épület, amelynek földszintjént volt berendezve a műhely, az emeletén pedig a lakóhelyiségek és a kelmék szárítására alkalmas helyiség. Az épület végében egy sor medence található, ezeket mosásra használták, amit akkor víz és szóda keverekével végeztek, mert a szappant még nem ismerték. ### Prostitúció A városban számos épületben találtak erotikus, szexuális tartalommal bíró, vagy a (mai értelemben) prostitúcióval kapcsolatos ábrázolásokat és falfirkákat. Az ilyen épületeket régebben egyszerűen bordélyháznak tekintették. Mivel ezek az ábrázolások igen általánosak és gyakran inkább művészi megnyilvánulásnak tekinthetők (például erotikus falfestmények), ma már nem elfogadottak ezek a túlzó elméletek, s ma már csak egyetlen ház azonosítható bordélyként (lupanar) teljes bizonyossággal. Ugyanakkor a prostitúció nem csak a lupanarokban zajlott. Az akkori római közerkölcsre kifejezetten jellemző volt, hogy bárhol és bármikor találhattak maguknak kéjnőket a férfiak, számos nő, ha pl. pénz szűkében volt egy rövidke időre is akár nyújtott fizetség fejében szexuális szolgáltatást. Az alkalmi vagy hivatásos prostituáltak saját lakásukba, illetve bérelt szobákba is vihették kuncsaftjaikat. Ezen kívül a tavernákban számos pincérnő gyakorolta ezt a mesterséget, így vendégszobákat is használtak e célból. Magánházakban is bizonyítható a prostituáltak jelenléte falfirkák által, akiknek a szállásuk a felső, ma már nem létező emeleteken volt. Ezeknek a falfirkáknak köszönhetően, amelyekből több száz maradt fenn, sok prostituált neve is ismert, akik főleg a birodalom keleti részéről származtak és többnyire rabszolgák voltak. A díjak 1-2 sestertiustól a jóval nagyobb összegekig változtak. A legalacsonyabb „munkadíj” nem volt nagyobb, mint egy kenyér vagy egy liter bor ára. ## Vallás A városban számos templom és szentély található, amelyekben elsősorban az Appennini-félszigeten élő kultúrák (szamniszok, görögök, rómaiak) isteneit tisztelték. Emellett a birodalom terjeszkedésével párhuzamosan kibővülő kulturális és kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően keleti, főleg egyiptomi istenek számára is épültek templomok. A pompeii lakosok személyes vallásosságában nagy szerepet játszott a házioltár, amit elsősorban az otthont oltalmazó családi istenségek (Lares és Penates) tiszteletére emeltek. - Aszklépiosz temploma a Via Stabiana mentén található. Homlokzata egyszerű, akárcsak belső kialakítása. Az udvar közepén álló oltárt nucerai tufából faragták, mögötte négy korinthoszi oszlop választja el a szentélytől, ahol az imádott isten szobrát tartották. Korábban Jupiter templomának tartották, viszont az itt talált szobrok alapján valószínűbb, hogy Aszklépiosz számára épült a Kr. e. 3-2. században. - Ízisz temploma egy udvar közepén épült fel. Központi részét korinthoszi oszlopok tartják. Valószínűleg a Kr. e. 2. században épült majd a 62-es földrengést követően újjáépítették. Az templom két oldalfülkéjében Anubisz és Harpokrátesz szobra állt, míg a központi beugróban valószínűleg Íziszé. A templom díszítései a negyedik pompeii korszak stílusjegyeit viselik. - A Lares-szentély egyike a legértékesebb épületekenek a fórumon. A tér hosszanti irányába nyílik. Az épület előtt nyolc bazaltkő található vaskampókkal, amelyek segítségével márványlapokat lehetett lefogatni. Valószínűleg egykori oszlopok alapját képezték, amelyek a 62-ben bekövetkezett kitörés során elpusztultak. A belső udvaron az egykori oltár alapköve látható. - Jupiter temploma a fórum északi részét zárja le. A Kr. e. 2. században épült, a szamniszok uralkodása idején. A templomban Iunónak, Minervának és Iuppiternek áldoztak. Vestibulumát tizenkét korinthoszi oszlop díszítette. A templombelső padlóját márványmozaik díszítette. Jupiter itt talált, márványból készült fejszobrát, ma a nápolyi Nemzeti Régészeti Múzeumban őrzik. - Vénusz temploma a Porta Marinától jobbra található. A város egykori patrónája templomát a 62-es földrengés megrongálta, majd a 79-es kitörés során véglegesen elpusztult. - Apolló temploma a Kr. e. 3. században épült. Fedelét, a szentélyt közrefogva, 48 korinthoszi oszlop tartotta. Apollón mellett Hermészt illetve Artemiszt is tisztelték benne. - Fortuna Augusta temploma a Kr. e. 3. században épült Marcus Tullius megbízásából a császári család dicsőítésére. A templomot márvány lépcsősoron lehet megközelíteni. Vestibulumát hat korinthoszi oszlop díszíti. A templom végében két fülke található, egyikben Augustus császár szobra állt. - Vespasianus temploma, amelyet a császár dicsőítésére építettek a fórum keleti oldalán található Eumachia épülete és Lares szentélye között. A márványoltár domborművei az áldozatbemutatást ábrázolják. A templom hátsó részének egyik fülkéjében levő szobor szintén az áldozatbemutatás kultuszát ábrázolja. - a Dór templom az egyik legrégebbi templom volt a városban, amelyet a 62-es földrengés puszításai után nem állítottak helyre. Nevét a belső udvart körülvevő dór oszlopsorról kapta. Valószínűleg Athéné és Héraklész tiszteletére építették, ezt bizonyítja a közelben megtalált oszk felirat is. ## Halotti kultusz Római szokás szerint, ahogy azt a tizenkét táblás törvény is előírja, tilos volt a halottakat a településen belül eltemetni, jóllehet, hamvasztották őket. Ennek megfelelően Pompeiiben is a főútvonalak mentén és a városkapuk közelében találhatók a nekropoliszok, amelyeken minden városba érkezőnek át kellett haladnia. A legnagyobb ilyen temetők a Nocerai – és mindenekelőtt a Herculaneumi – kapuk előtt voltak. Minél jelentősebb személyiség volt az elhunyt, annál közelebb épült a síremléke a város falaihoz. A városi tanács a város előtti mintegy 30 méteres területet a sírok számára tartotta fenn. Különösen kedveltek voltak a Herculaneumi-kapu előtti temetkezési helyek. Az építmények itt nagyon szorosan álltak egymás mellett. A síremlékek nemcsak az emlékezés és a halotti kultusz helye volt, hanem politikai és szociális propagandáknak is helyet adtak. Annak érdekében, hogy új síremlékeket építsenek, gyakran régebbieket semmisítettek meg, így régi építményeket ritkán találni. Természetesen ellenpéldák is akadnak: az egyik megtalált, nagy, kocka alakú síremlék, Marcus Porcius, a frissen alapított colonia első tiszteletbeli polgára számára épült. Ezt a sírt a temetés után még több mint száz évig ápolták, habár utódai egyike sem ismert. Emellé a régi sír mellé, a császárkor idején, két újat építettek, Aulus Veius és a Venus-papnő, Mamia sírját. Mindkettő egy félkör alakú pad formájában épült, amelyek a tenger felé néztek és elidőzésre, olvasásra csalogatták az itt járókat. A már említett sírok mögött a kétemeletes Istacidus-síremlék található. A Nocerai-kapu előtt az Eumachusok egy különösen nagy síremléket emeltettek, amelyet az idők során inkább széltében növeltek, mint magasságában. Az épület a családtagok számára több generáción keresztül mauzóleumként szolgált. Augustus császár uralkodása után ez a síremléképítő-versengés véget ér. A sírok egységes építészeti modellt követtek, általában alacsonyabb falak és saroktornyocskák határolták őket. Középen egy talapzatot helyeztek el az urnáknak. A legfontosabb építészeti elem a síroltár lett, amelyet fényűző módon, márványból formáltak. Itt helyezték el a feliratot, amely az elhunyt érdemeit és jámborságát dicsérte. Míg a köztársaságkorban és Augustus császár uralkodása alatt elsősorban a város előkelő polgárainak építettek luxus-síremlékeket, később a felszabadított rabszolgáknak is emeltek ilyet. ## Közfürdők (termák) A nyilvános fürdők egy-egy palaisztrával, sportolásra szolgáló belső udvarral együtt épültek, azonban ezen udvarok jelentősége a itáliai területeken viszonylag kisebb volt a görög világhoz képest. Ahhoz, hogy a pompeii termák különlegessége érthető legyen, tudni kell, hogy a vízellátás Pompeiiben évszázadokon keresztül nagy problémát jelentett. Az első nyilvános termák létrejöttét egy modern vízvezetékrendszer kiépítése tette lehetővé. A közfürdők fontosságáról Pompeiiben három, a legforgalmasabb helyen épült terma tanúskodik. Az építészetük a római normák fejlődésének megfigyelése révén megismerhető: a szamniszok korából ismert a stabiai terma, a római colonia első éveiből a fórumtermák, és Pompeii utolsó éveiből a központi termák – ezek a vulkánkitörés idején még nem voltak készen. ## Sport és szórakozás Pompeiiben, mint minden római városban, a közfürdők mellett számos más intézmény szolgálta a polgárok szórakoztatását és pihenését. A településen a legfőbb „szórakoztató negyed” a háromszögletű fórum mellett alakult ki, a város déli oldalán. Itt találjuk a nagy- és kis színházat, valamint a szamnisz palaisztrát. Az amfiteátrum és a nagy palaisztra a város keleti végében található. - A nagy színház a Kr. e. 2. században épült egy természetes lejtőn, amely kedvezett a cavea (széksorok) kialakításának. A patkó alakú cavea három részre volt tagolva: az alsó rész (ima cavea), amelyet márvánnyal borítottak, a városvezetőség számára volt fenntartva; a felső széksorok valamint a páholyok később épültek a város polgárai számára. Augustus császár idejében a színház kb. 5000 személyes volt. A színpadot a 62-es földrengés után újjáépítették, ugyanekkor kapta márványborítását és díszítéseit. A leggyakrabban Terentius és Plautus műveit játszották, valamint az Atellanaet (népszerű oszk nyelvű humoros színdarab). - A kis színházat elsősorban zenei darabok és költői felolvasások céljára használták. Kr. e. 80 körül épült. Az itt talált feliratok szerint a színháznak teteje is volt, ami fantasztikus akusztikát kölcsönzött az épületnek. Az alsó széksorokat (ima cavea) griffekkel díszített párkány választotta el a felsőbb széksoroktól (media cavea). - A színházak quadriporticusa egykoron a két színházat összekötő hatalmas előcsarnok volt. Már Vitruvius De architectura művében leírja, hogy az egymás melletti görög színházaknak közös előterük volt, ahol szünetben a különböző előadásokat megtekintő polgárok találkozhattak. Ugyanakkor a közönség ide menekülhetett az eső elől is. Az itt talált gladiátorleletek alapján azt feltételezik, hogy a város utolsó éveiben fegyverarzenálként szolgált. - Az amfiteátrum 70-ben épült, és egyike a legjobban megőrzött római amfiteátrumoknak. Körülbelül néző befogadására volt képes. Az auditóriumot három részre osztották, akárcsak a színházak esetében: az első sorokban (ima cavea) a város legtehetősebb polgárai ülhettek. Tűző nap esetén a nézőteret hatalmas ponyva, a velarium fedte be. Az épületet gladiátorviadalokra használták. A résztvevők a főtengely két végében található kapukon keresztül juthattak a küzdőtérre. Bevált szokás volt, hogy míg az egyik kapun a gladiátorok a harctérre léptek, addig a másikon keresztül távolították el a halottakat. 59-ben heves verekedés tört ki Pompeii és Nuceria „szurkolói” között, ami miatt a játékok rendezését tíz évre felfüggesztették. A verekedés kitörésének oka talán az volt, hogy Pompeii lakossága nem nézte jó szemmel Nuceria római kolóniává való avatását, aminek következtében területeket csatoltak el Pompeiitől. - A nagy palaisztra hatalmas, négyszögletű építmény volt, közepén medencével. Elsősorban a császári propaganda által támogatott fiatalság számára volt gyakorlótér, főként sportversenyeket tartottak itt, de ugyanezen a helyen képezték ki a város fiatal katonáit. - A szamniszi palaisztra jóval kisebb volt az előzőnél. A Kr. e. 2. században épült Ízisz temploma mögött. Az oszkok uralkodása idején kisebb sportvetélkedőket szerveztek Pompeii fiatalsága számára, később gyűlések rendezésére használták. ## Az ásatások dokumentálása A kutatásokat jelentősen nehezíti, hogy a Fiorelliék ideje előtti dokumentáció elégtelenül lett összeállítva, rendszertelen volt, és nagy részben csak rajzokat tartalmazott. Gondot jelent az is, hogy a korábbi dokumentációk manapság csak nagyon nehezen elérhető forrásmunkákban találhatók meg. Az 1760-as évektől nemcsak freskókat, hanem teljes falakat léptékhűen és nagyon gondosan dokumentáltak. Sajnos ezek a munkákat, így például a Diomédész-villát ábrázoló metszeteket soha sem publikálták. A 19. század húszas éveitől kezdve a síremlékek dokumentálásával is foglalkozni kezdtek. Mivel mára sok sírlelet (főként falfestmény) hamisítványnak bizonyult vagy teljesen elveszett, ezek a pontos dokumentációk nagyon fontos források a mai tudomány számára. A városnak egy 1806-ból származó, 1 : 48 léptékű, befejezett parafamodellje, amely többek között az összes festőművészeti leletet, faldíszítést is szemlélteti, ma felbecsülhetetlen értékű. Az írott régészeti dokumentáció alkalmazása és az első rendszeres közlemények kiadása, a Giornale degli Scavi di Pompei (1868–1879) révén a dokumentálás tudományos jelleget öltött. Fiorelli alatt az új módszert, a fényképezést is bevezették a síremlékek dokumentálására. A régi térképek még napjainkban is fontos segédeszközök a régészek számára, amikor azóta elpusztult leleteket, vagy hamisítványokat próbálnak azonosítani. Már Francesco La Vega is rajzolt egy térképet, amely a város teljes felületének ábrázolásánál ugyan hibás, de a részleteket pontosan visszaadja. Ugyanez érvényes Francesco Piranesi várostérképére is, amely hosszú ideig az egyetlen volt, amelyet meg lehetett vásárolni. 1785 és 1793 között három különböző kiadásban adták ki. Az 1820-as években létrehozott, földrajzilag pontos térképeket nem publikálták. Ehhez a várost 1:3000 léptékben ábrázoló térképhez részletes leírás is készült. 1885-ben Giacomo Tascone, Fiorelli indítványozására, megalkotott egy új, pontos, 1:1000 léptékű térképet. Ez utóbbi a mai napig az új térképek zömének alapját képezi. Légifényképezéssel készült egy további 1:1000 léptékű térkép, a Corpus Topographicum Pompeianum, amely mostanáig csak részben volt elérhető a nyilvánosság számára. ## Hatása a művészetekre ### Építészet Az építészetben Pompeii csak ritkán szolgált példaképül. Egyetlen nagy kivétel a Friedrich von Gartner által épített Pompejanum Aschaffenburgban: ez a Dioszkuroszok házából merített ihletet. A pompeii építmények egyes darabjait más épületekbe is beépítették, mint például az elpusztított párizsi Palais de Prince Napoléonba. Az építészetben jóval gyakrabban utánozták a belső térkialkítást és diszítéseket. Előkelő palotákban pompeii szoba létesítése egészen a 19. század közepéig divatban volt. A londoni Kristálypalotában létesített Pompeii Udvar (Pompeian Court) inkább egy eszményi építmény, mintsem a pompeii építészet újraalkotása. ### Képzőművészet A képzőművészeti megjelenítést nehezítette a Bourbon-ház uralkodásának idején életben volt korlátozás, amely nem engedélyezte a leletek festészeti, grafikai ábrázolását. Emellett szabályozva volt a látogatók száma is. Természetesen kivételek is léteznek: Pietro Fabris a brit nagykövet, William Hamilton úti beszámolójához rajzokat készített a romvárosról. Giovanni Battista Piranesi halála előtt 1778-ban a városról rajzolt térképét és skicceit, fia Francesco hozta nyilvánosságra, 1804-ben. A 18. század vége felé Louis Jean Desprez és Philipp Hackert indítványozására színes leporellók készültek kisebb sorozatokban az ásatások látogatói számára. François Mazoi több éven keresztül dolgozott Pompeii monumentális leírásán, amely mindenekelőtt az építészeti elemeket vette figyelembe és amelyet 1838-ig négy kötetben adtak ki. A 19. század második felében megjelentek a piacon az első képsorozatok – így például a Brogi és Alinari kiadóktól. Az idő haladtával az ábrázolásmód egyre inkább megváltozott az egyes leletek festői ábrázolásától a dokumentációig és az ókori életmód részbeni újraalkotásáig. Ezek közül kiemelkedő példa a tizenegy kötetes Pompeii, Pitture e Mosaici és a német projekt, Házak Pompeiiben, amely a város frissen kiásott részeit részletesen ábrázolta. A festőművészetben Pompeii mint téma, kevés kivételtől eltekintve, csak a 19. században tűnt fel. Különösen nagy hatása volt az orosz Karl Pavlovics Brjullov Pompeii utolsó napja című festményének (1827–1833), amelyet nagy sikerrel több városban is kiállítottak. A kép családdrámaként jött létre, nemcsak az intenzív ábrázolásának köszönhetően hat, hanem a régészeti leletek részletes és pontos bemutatása által is. A kép hatása annyira nagy volt, hogy laterna magicának is ihletet nyújtott. A kép Edward George Bulwer-Lytton regényét is megihlette. Későbbi festők, mint Théodore Chassériau, történeti jelenetek színfalaként használták Pompeiit. Az elterjedő fénykép mind művészi, mind dokumentációs szempontból jelentős volt Pompeii számára. ### Film Az új médium, a film nem sokkal megszületése után már Pompeii témájához fordult. Legelőször 1898-ban forgattak Pompeiiben, amikor a fórumon egy táncelőadást filmeztek ( Neapolitan Dance at the Ancient Forum of Pompeii). Egy további felvétel 1900-ban készült, amikor Robert W. Paul Pompeii végzetének első verzióját filmesítette meg (The Last Days of Pompeii). További forgatások következtek, gyakran a Bulwer-Lytton regényének mintájára (1906, 1908, 1913, 1935-ben Ernest B. Schoedsack trükkspecialista rendezésében, valamint 1950-ben és 1962-ben Merian C. Cooper vezetésével). Különösen népszerűek voltak Mario Bonnar, Sergio Leone és Steve Reeves, Christine Kaufmann és Fernando Rey filmjei 1959-ből, valamint az amerikai ABC adó rövid filmsorozata Peter R. Hunt rendezésében, 1954-ből. Ez utóbbi a Bulwer-Lytton-regény részletes újraalkotása figyelemreméltó szereposztással. Más alkalmakkor Pompeii csupán egy ismert díszletként szolgált kedvelt cselekményekhez, ez esetben sem hozzá, sem az irodalmi mintához nem kapcsolódott az illető film – így például a Joe D’Amato műhelyéből kikerült Warrior Queen (1987), illetve néhány vígjáték. A lengyel rendező, Roman Polański tervezte Pompeii végzetének forgatását Robert Harris regénye alapján. A pszichedelikus rockzene és az ókori háttér különös találkozása valósult meg 1971-ben, amikor a Pink Floyd rockegyüttes Pompeii romjai között készített koncertfilmet („ Live at Pompeii” címmel). ## Jelentősége, jelene és jövője A ma 66 hektárt felölelő, felásott terület a világ legnagyobb ismert összefüggő romvárosa. Állagának megőrzése napjainkban a régészek számára látszólag megoldhatatlan problémákat vet fel. Számos épülete rossz, összeomláshoz közeli állapotban van. A romok megmentése csak nemzetközi együttműködés révén lehetséges. Az olasz állam is reagált a helyzetre, és Pompeii igazgatásának nagy önállóságot és anyagi autonómiát biztosított. 1997-ben Pompeii az UNESCO világörökség listájára is felkerült. A régészek, kutatók, restaurátorok legfontosabb feladata a város romlását megelőzni és a várost a romokat látogató nyilvánosságtól megóvni. Sok erőfeszítés ellenére ez utóbbi probléma még megoldásra vár, így nagy része a közönség elől el van zárva. Évente több mint kétmillióan látogatják meg a várost, a környéken a turizmus jelentős gazdasági tényezőnek számít.

Midwayi csata

A midwayi csata a második világháború egyik döntő ütközete volt 1942 júniusában a Csendes-óceánon a Midway-atoll térségében. 1942 tavaszára Japán megszállta a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Holland Kelet-Indiát, valamint Új-Guinea északi felét, Új-Britanniát és a Salamon-szigeteket. Már a Csendes-óceán keleti és déli vizeit, Ausztrália északi partjait is veszélyeztette, amelyek védelméről gondoskodni kellett. Jamamoto Iszoroku stratégiai terve az Amerikai Egyesült Államok repülőgép-hordozóinak megsemmisítését tűzte ki célul, mivel ezeket tartotta a csendes-óceáni japán terjeszkedésre legveszélyesebb fegyvereknek. Ezt húzta alá az 1942. április 18-án Doolittle ezredes vezette bombatámadás Tokió ellen. Mivel a japán főparancsnok a Hawaii-szigetekre telepített amerikai repülőcsoportosítást immár túl erősnek ítélte ahhoz, hogy Pearl Harbort ismét megtámadhassák, a Midway-atollon települő légi támaszpontot választotta célpontnak. Az amerikaiak azonban időközben megfejtették a japánok biztonságosnak hitt 97-es típusú rejtjelező készülékét, az Enigmáéhoz hasonló rejtjelező géppel kódolt jelek túlnyomó részét, az MI hadművelet célját, ugyanakkor a japánok, gyengén működő hírszerzésük miatt, lényegében semmit nem tudtak az amerikaiak felkészültségéről és helyzetéről. A japánok feltételezték, hogy az amerikaiak pontosan úgy fognak cselekedni, ahogy azt ők eltervezték. Túlzott önbizalmuk miatt erősen felülbecsülték saját teljesítőképességüket, ugyanakkor jelentősen alulértékelték az amerikaiak küzdőképességét, harci elszántságát. Erőiket megosztották, ami később végzetesnek bizonyult, valamint Nagumo tengernagy nem tanúsított kellő rugalmasságot a krízishelyzetekben. A hadihajóknak a partraszállás segítésére kellett volna koncentrálniuk, miközben a bombázóknak az ellenséges repülőgép-hordozókat kellett volna támadniuk. A csata során a japánok elveszítették négy repülőgép-hordozójukat a hadműveleti terv kidolgozatlansága és a rossz döntések miatt. A háború menete a Csendes-óceánon megfordult: Japán innentől kezdve néhány területtől – mint Burma – eltekintve védekezésre, megszálló csapatainak ellátására kényszerült, míg az Egyesült Államok és szövetségesei megkezdték a megszállt területek felszabadítását. A midwayi siker lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a csendes-óceáni helyzet kedvező alakulásával az erőit ténylegesen is Németország felé fordítsa, mely hadszíntér elsőbbséget kapott az 1942 január közepi első washingtoni konferencián meghatározottak szerint. Japán elveszítette haditengerészeti repülőgépeinek, hadihajóinak, képzett legénységének jelentős részét, amit későbbi tengeri ütközeteire nézve nem sikerült pótolnia. Ezen túlmenően nem tudott lépést tartani az észak-amerikaiak egyre növekvő anyagi, gyártásütemi és technikai fölényével sem. ## Előzmények 1942 tavaszára Japán megszerezte a Fülöp-szigeteket, Szingapúrt, Holland Kelet-Indiát, valamint a Csendes-óceán keleti és déli vizeit. 1942 januárjában elkezdték az új hódítások védelmének tervezését. A hadsereg és a flotta stratégiai nézeteltérései azonban három hónapig akadályozták a haditervek kimunkálását. Áprilisra a lemondással fenyegetőző Jamamoto Iszoroku, a Japán Birodalmi Haditengerészet főparancsnoka saját stratégiai elképzelését fogadtatta el, és visszavonatta a konkurens, más műveleteket előnyben részesítő elképzeléseket. Jamamoto stratégiai terve az Egyesült Államok repülőgép-hordozóinak megsemmisítését tűzte ki célul, mivel azokat tartotta a csendes-óceáni japán hatalomra a legveszélyesebb fegyvereknek. Ezt aláhúzta az 1942. április 18-án, James Doolittle ezredes által végrehajtott bombatámadás Tokió ellen. Az amerikai hordozók vonakodtak egy esetleg mindent eldöntő csatába bocsátkozni a japán flottával, amelynek a Csendes-óceánon összpontosított ereje akkor még nagyobb volt a Pearl Harborban nagy veszteségeket szenvedett amerikai erőkénél. Jamamoto azzal érvelt, hogy ha ismét megtámadnák Pearl Harbort, a flottatámaszpont védelmében harcba kényszerítenék és ezzel elpusztíthatnák a hordozókat, mert Japán tengeren még fölénnyel rendelkezett. Jamamoto azonban belátta, hogy a Hawaii-szigetekre telepített jelentős amerikai légierő veszélyeztetheti a japán flottát, ezért Pearl Harbor helyett Midwayt választotta célpontnak. Úgy ítélte meg, hogy az amerikai haditengerészet kiemelkedő fontosságúnak tartja Midwayt Hawaii védelme szempontjából, és hajlandó is lesz érte mindent bevetve küzdeni. Ebben igaza volt, Midwayt valóban fontosnak tartotta az amerikai haditengerészet. Ezt az is bizonyítja, hogy az ütközet után tengeralattjáró-bázist létesítettek rajta, ami által a korábban Pearl Harborból operáló tengeralattjárók műveleti területe majdnem kilométerrel megnövekedett, Midway repülőterei pedig a Wake-sziget elleni stratégiai bombázótámadások kiindulópontja lett. ## A japán haditerv A rendkívül bonyolult, MI névre keresztelt haditervet Kurosima Kameto sorhajókapitány, Jamamoto hadműveleti főnöke dolgozta ki, akit a haditengerészet berkeiben „a hadműveletek istene” megnevezéssel illettek. Jamamoto úgy gondolta, hogy a megelőző hat hónap sorozatos vereségei demoralizálták az amerikai flottát, és emiatt nehéz feladat Pearl Harbortól távol sorsdöntő ütközetre bírni az amerikaiakat. Bonyolult haditerv készült, amely szétszórta a támadóerőket, hogy az amerikai felderítés ne észlelhesse a japán haderő nagyságát, különösen a felvonuló hadihajók számát. Először Nagumo hordozóinak ki kellett iktatniuk a Midway-atollra telepített repülőgépeket és a légibázist. Másnap a légitámadásoknak a partvédő erődítéseket kellett lerombolni. Harmadnap került volna sorra a partraszállás Kure szigetén, amit hidroplán-kiszolgáló bázissá rendeztek volna be. A negyedik napon szállt volna partra Midwayen az 5000 főt számláló tengerészgyalogos kontingens. A Pearl Harborból és a Csendes-óceán más részeiről odasiető amerikai flotta érkezését június 7-re várták. Támadásukat a Nagumo ereje mögött több száz kilométerrel haladó csatahajók, cirkálók és egyéb felszíni erők feladata lett volna megsemmisíteni, miután a hordozók légierője fellazítja a védelmet egy felszíni összecsapáshoz. A terv ezen része megfelelt bármely más, nagyobb haditengerészeti potenciállal rendelkező hatalom korabeli doktrínájának. Nagumo mobil csapásmérő erejét, a Kidó Butai 1-et ezért csak két csatahajóval és három cirkálóval erősítették meg, míg az első flotta maradéka Jamamoto parancsnoksága alatt kb. négyszáz kilométerrel lemaradva követte. Kondó Nobutake altengernagy 2. flottája egy másik irányból közelített, és Jamamoto egységével együtt összesen két könnyű hordozóval, két hidroplán-anyahajóval, öt csatahajóval, hat cirkálóval és egyéb kisebb egységekkel rendelkezett. A 2. flotta volt az a csalétek, amire az amerikai flotta Pearl Harbor biztonságából kimozdulva megpróbált volna csapást mérni. Egy negyedik irányból Tanaka Raizó ellentengernagy vezetésével a Midway szigetén partra szálló tengerészgyalogságot szállító hajók közeledtek 18 romboló, egy könnyűcirkáló és két hidroplán-anyahajó kíséretében, az ötödik irányból pedig Kurita Takeo altengernagy négy nehézcirkálót és két rombolót számláló, a partraszállást fedélzeti ágyútűzzel támogatni hivatott ereje szelte a habokat. Tanaka és Kurita egységei a 2. flotta részét képezték. Nyugaton, Pearl Harbor és Midway között a 6. flotta Tengeralattjáró Előőrse zárta volna rá a csapdát a Midwaybe siető amerikai erőkre 11 tengeralattjárójával. ## Amerikai válaszlépések A japán tervekben Midwayt „AF” kóddal látták el. Az amerikaiak megfejtették a japánok biztonságosnak hitt Type 97, az Enigmáéhoz hasonló géppel kódolt jeleinek túlnyomó részét, így a japán haditengerészet által aktuálisan használt, JN-25-nek keresztelt kódolást is. Ebből, valamint a Magic, Sigint és Ultra jelentésekből megtudták, hogy május 10-én támadás várható az egyik támaszpontjuk ellen, de csak sejtették, hogy az „AF” Midwayt jelenti. Ezért cselhez folyamodtak: Midway nyílt rádióüzenetben egy meghibásodott desztillálóra panaszkodott. Nemsokára el is fogtak egy japán üzenetet, ami szerint az „AF”-nek vízellátási gondjai vannak. Ennek tudatában Chester Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni flotta főparancsnoka ki tudta alakítani saját haditervét. Átlátta, hogy a japánok négy külön hajórajjal vonulnak fel, és ez erősen korlátozza a csoportok együttműködését, valamint jelentősen meggyengíti a hajók fedélzeti légelhárítását is. Mivel az amerikai hordozók nagyobbak voltak, az erőviszonyokat Nimitz nagyjából kiegyenlítettnek ítélte meg. A repülőgép-hordozókat két csoportra osztotta Midway közelében. A 16. különleges egységet (a USS Hornet és a USS Enterprise repülőgép-hordozó, hat cirkáló, kilenc romboló) Raymond Spruance ellentengernagy vezette, a 17. különleges egységet pedig (a USS Yorktown repülőgép-hordozó, két cirkáló és öt romboló) Frank Fletcher ellentengernagy alá rendelték. Ehhez azonban először harcképes állapotba kellett hozni a Yorktownt, ami a korall-tengeri csatában komolyan megsérült. Az előzetes becslések szerint a hajót hónapokig kellett volna javítani a Seattle közelében fekvő Puget-öböl javítóműhelyében. A Midwaynél tervezett összecsapáshoz azonban Nimitznek mindenképpen szüksége volt egy harmadik hordozóra, így nagy javításra nem volt idő. Mivel felvonói működtek és a fedélzet nagyjából használható maradt, a Pearl Harbor szárazdokkjában mindössze 72 órás feszített ütemű javítást engedélyeztek, és utána a hajót, Nimitz kívánságának megfelelően, két-három hétre bevetésre alkalmasnak nyilvánították. A fedélzeten tátongó lyukakat befoltozták, a belső váz darabjait eltávolították és új szerkezeti egységekkel helyettesítették. A javítást a kifutás után a vízen is folytatták úgy, hogy a Yorktown fedélzetére vette a USS Vestal javítóhajó legénységét. A USS Saratogáról több századnyi repülőgépet vezényeltek át, ezek személyzete azonban nem kapott lehetőséget a gyakorlatozásra. ## Csata ### Felvonulás A japán flotta hordozócsoportja, a Kidó Butai 1. (az Akagi, a Hirjú, a Kaga és a Szórjú repülőgép-hordozó) május 26-án hagyta el Kuréban lévő támaszpontját a kísérőhajókkal. Két másik hordozójuk, a Zuikaku és a Sókaku a korall-tengeri csata után még nem állt készen a hadműveletek folytatására. Jamamoto terve, a Május-hadművelet szerint a rendkívül bonyolult, ám észrevétlenséget biztosító, több csoportra osztott felvonulás után először repülőgépeknek kellett volna Midway repülőtereit bombázniuk, hogy kikapcsolják az ellenséges légierőt. Ezután a gyalogság a flotta tűztámogatásával szállt volna partra. A Jamamoto által vezetett tartaléknak a Midway és az Aleut-szigetek között félúton kellett elhelyezkednie. Május 26-án a K hadművelet részeként az I-121 tengeralattjáró megérkezett a French Frigate-korallzátony közelébe. Feladata szerint az I-122-vel és az I-123-mal közösen fel kellett volna töltenie a Kwajalein-atollról május 30-án felszálló hidroplánokat. A hidroplánok Pearl Harbor fölé repültek volna felderíteni, hogy ott horgonyoz-e az amerikai flotta. Ha ezt megteszik, felfedezhették volna, hogy az ellenséges flotta nincs a kikötőben, mert május 30-án reggel kilenc órakor már az utolsóként távozó Yorktown is kihajózott. De French Frigate pontját egy amerikai hidroplán-anyahajó őrizte, és emiatt a K hadműveletet Eidzsi Goto altengernagy előbb későbbre halasztotta, majd Goto főnöke, a 11. légi hadsereg parancsnoka Cukahara Nisizó altengernagy lefújta. Nagumóval a döntést a rádiócsend miatt nem közölték, így a tengernagy továbbra is abban a hitben volt, hogy a felderítés megtörtént, de nem szolgált semmi olyan újdonsággal, amit figyelembe kellene vennie. Május 29-ével kezdődően a Nagumo csapásmérő ereje mögött kb. ezer kilométerrel hátrébb jövő, 34 hajóból álló magasabb egység rádiósai azt tapasztalták, hogy az Aleut-szigetek és Hawaii-szigetek térségében az amerikai rádióforgalmazás erősen megnövekedett. A rádióhívások legtöbbje repülőgépekről és tengeralattjárókról jött. A Wake-szigetről jelentés érkezett, hogy Midwayről felszállt repülőgépek tevékenykednek fölötte. A rádiólehallgatás által elfogott 180 üzenet közül 72 „sürgős” volt, ami gyanúsan magas arány. Jamamoto tengernagy a Jamato fedélzetén úgy érezte, hogy Nagumónak tudnia kellene erről. Csakhogy az általa nagyon nagyra tartott hadműveleti főnök, Kurosima óva intett Nagumo figyelmeztetésétől, mivel azzal megtörték volna a rádiócsendet, ezenkívül feltételezte, hogy Nagumo flottája szintén vette a tokiói rádiójelentéseket. Nagumóék antennái ezt a hosszúhullámú rádióadást valójában nem tudták fogni, így a tájékoztatás nem érte el őket. A K művelet miatti késlekedés következtében az I-121, az I-122 és az I-123 nem ért oda időben a Hawaii-szigetektől nyugatra eső vonalra. Késett a Hawaii-tól északnyugat felé létesítendő kordonba kijelölt hét tengeralattjáró is, mert a felkészülés a tervezettnél hosszabb időt vett igénybe. Az utóbbiak június 1-je helyett csak június 3-án érkeztek meg, így június 2-ra az amerikai Task Force 16. és 17. elfoglalhatta kijelölt helyét Midwaytől 400 kilométerre északkeletre. Jamamoto megint hajlamos lett volna értesíteni Nagumót a késésről, de Kurosima ismét a rádiócsend szükségességét hangsúlyozta, és lebeszélte róla. A laza láncba szervezett tengeralattjárók egy kivételével bele sem tudtak szólni az ütközet lefolyásába. Tanabe Jahacsi korvettkapitány I-168-as jelű tengeralattjárója Midway szigete előtt várakozott. Aprólékos megfigyeléseit továbbította Tokiónak. Napi 90–100 repülőgép érkezését és indulását figyelte meg, amelyek közül sok bombázó volt. Éjszaka fénypontokat látott a szigeten, ami azt sejttette, hogy bizonyos munkálatok még éjszaka sem szünetelnek. ### 1942. június 3. 1942\. június 3-án kora reggel a Hoszogaja Bosiró tengernagy által vezetett erők az AL-művelet keretében megtámadták az Aleut-szigeteket, a Dzsunjó és a Rjúdzsó hordozó repülőgépei Dutch Harbort bombázták. Korábban ezt elterelő hadműveletként értékelte a történelemtudomány, viszont újabb keletű kutatások szerint az AL-műveletnek egy időben kellett volna lezajlania a Midway elleni támadással, azonban Nagumo flottája egy nappal meghosszabbította a felkészülésre szánt időt. Hajnali 4 óra 15 perckor Midwayről felszálltak a PBY Catalina hidroplánok, hogy a várt japán flotta érkezését felderítsék. A szigetektől 750 km-re délnyugatra reggel 9 órakor J. P. O. Lyle főhadnagy két kis aknaszedő naszádot pillantott meg, amelyek lőni kezdtek rá, ezért jelentést tett a japán hajókról. A nyugati irányban felderítést végző Jack Reid hadnagy gépe 9 óra 25 perckor rálelt a Dzsincu könnyűcirkáló vezette szállítóhajó csoportra, és jelentést tett, hogy megtalálta „a főerőt”. A bővebb jelentést követelő Midway utasítására 11 óráig maradt a japán hajók közelében, és 11 hajó jelenlétét jelentette 1100 km távolságban, amelyek kelet felé tartottak. Reid 11 órás jelentése nagyobb erőről tanúskodott, mint a két másik hidroplánról befutó három másik észlelés, ezért 12:30-kor 9 darab B–17-es szállt fel Walter C. Sweeney alezredes parancsnoksága alatt Midwayről ebbe az irányba. Délután négykor felfedezték a Dzsincu szállítóhajóit Midwaytől 1060 km-re nyugatra. A heves légelhárítótűz ellenére ledobták bombáikat. Találatokat jelentettek, de valójában semmiféle sérülést nem okozott a támadás. A japán flotta számára azonban intő jelként kellett volna szolgálnia, hogy felkészülten várják, és már ezer kilométer távolságból támadják őket. Fletcher tengernagy a Yorktown fedélzetén nem értette, miért jelenti Reid a főerő érkezését délnyugati irányból, amikor Nimitz eligazítása szerint a japán hordozók északnyugat felől kellett, hogy támadjanak és addig minden részletében helyesen jelezte előre a japán lépéseket. Május 31-én rajtaütést hajtottak végre Diego-Suareznél Madagaszkáron, június 1-jén rajtaütöttek Sydney kikötőjén, és június 3-án megtámadták Dutch Harbort. Nimitz nem sokkal később rádióüzenetben figyelmeztetett rá, hogy ez még nem az ellenség főereje, hanem a partraszállást végrehajtani hivatott tengerészgyalogos kontingenst szállító hajók oszlopa. Ezért a Task Force 16. és 17. a helyén maradt, és továbbra is Point Luck körül cirkálva várt. 21:30-ra sikerült előkészíteni négy frissen Midwayre érkezett Catalina hidroplánt, amelyeket torpedóval szereltek fel. A rendkívül lassú hidroplánok június 3-áról 4-ére virradó éjjel egy óra húsz perckor találták meg a Dzsincu csoportját. Hárman egyenként rárepültek a hajókra és kioldották a torpedóikat; negyedik társuk eltévedt, és később hiába találta meg a célt, a rárepülést a légelhárító tűzben nem lehetett megkockáztatni az alig 160 km/h-s sebességgel repülő hidroplánnal. A Catalinák két találatot jelentettek, de valójában csak az Akebono Maru tanker kapott egy találatot az orrán, amelyben 13 ember meghalt, 11 megsebesült. A hajó képes volt folytatni az utat, és az oszlopból sem kellett kiválnia. Ez volt az ütközet során az első és egyben utolsó amerikai torpedó, ami célba talált és felrobbant. A támadásról rádión hírt kapó Jamamoto törzse meglepődött. Számításuk szerint Midway csak azután szerez tudomást a japán hajókról, hogy június 4-én reggel Nagumo légitámadást indít a reptér ellen, ahol a földön tartózkodó gépeket megsemmisítik. Újból felmerült a kérdés, hogy nem kellene-e Nagumót értesíteni a történtekről, de mivel az amerikaiak nem a repülőgép-hordozókat fedezték fel, ezért úgy döntöttek, hogy a rádiótilalom megszegésével lelepleznék azok közeledését. ### 1942. június 4. #### Légitámadás Midway szigete ellen Június 4-én reggel a 16. és 17. különleges egység 320 km-re északkeletre, Nagumo Csúicsi japán tengernagy flottája pedig kb. 400 km-re nyugatra volt Midwaytől. Hajnali 4 óra 30 perckor felszállt 36 Aicsi D3A zuhanóbombázó, 36 Nakadzsima B5N torpedóbombázó és 36 Mitsubishi A6M Zéró vadász Midway repülőtereinek támadására. A támadást a vakbélgyulladással frissen műtött, tapasztalt Fucsida Micuo helyett a torpedóvető pilóta, Tomonaga Dzsóicsi százados vezette. Rettenetes megfázása és láza ellenére az Akagi hídján tartózkodott a Pearl Harbor-i győzelem másik kovácsa, a szintén tapasztalt Genda Minoru fregattkapitány, Nagumo hadműveleti tisztje. Genda javaslatait Nagumo hajlamos volt mindenre vonatkozóan elfogadni, ezért a cinikus kommentárok a csapásmérő erőt „Genda flottája”-ként emlegették. Ugyanekkor vadászok szálltak fel a japán flotta légterének védelmére és nyolc felderítőt indítottak a távolabbi vizek és a légtér megfigyelésére. A Tone cirkálónak meghibásodott a gőzkatapultja, és a két felderítőjét, a Tone-1-est és a Tone-4-est csak reggel 5 órakor, fél órás késéssel tudta elindítani. 5 óra 34 perckor a Howard Ady százados vezette PBY Catalina típusú felderítő felfedezte a japán hajókat. Húsz percnyi körülmanőverezéssel tisztázta a hajók irányát és sebességét. 5 óra 40 perckor William Chase százados Catalinája fedélzetén megpillantotta a Midway megtámadására indult japán repülőgépeket. A két észlelés elég volt, hogy 6 óra 7 perckor Fletcher tengernagy utasítást adjon Spruance-nek, hogy hordozói forduljanak délnyugat felé, a Yorktown pedig követni fogja. Fletcher már 6:00-kor elrendelte Spruance két hordozójának a támadás megkezdését, azonmód, mihelyt elérhető közelségbe tudnak kerülni, miközben a Yorktownt egyelőre tartalékban akarta tartani egy esetleges japán támadás elhárítására. Midway szigetén a fél hatos észlelés után az összes repülőgép járó motorokkal várta, hogy a japán gépek a radar hatósugarába érjenek. A terv szerint egyetlen gép sem maradhatott a földön a támadás idején, nehogy harcképtelen állapotban semmisítsék meg. 5 óra 53 perckor a radar kb. 160 kilométer távolságban megtalálta az ellenséget, így megkezdték a felszállást. Hat Grumman TBF-1 Avenger torpedóbombázó, 11 Vought SB2U-3 Vindicator zuhanóbombázó, 16 Douglas SBD Dauntless zuhanóbombázó, 4 torpedókkal felszerelt B–26 Marauder és 15 B–17 Flying Fortress indult el Midwayről, hogy elkerülje a japán gépek támadását. Hat órakor sietve levegőbe emeltek összesen 26 Grumman F4F Wildcat és Brewster F2A Buffalo típusú elavult vadászt, amelyek észak felé indultak, és 45 kilométerre a szigetektől körözni kezdtek. Midway radarja 6 óra 10 perckor kb. 70 km-es távolságban mutatta a közeledő japán repülőgépeket. 6 óra 20 perckor az amerikai vadászgépek Floyd B. Parks őrnagy vezetésével váratlanul rájuk csapva megtámadták őket. A meglepetés elmúltával Szuganami Maszaharu fregatthadnagy, a Szórjú vadászai parancsnokának gyakorlott pilótái és sokkal gyorsabb Zérói 16 támadót lelőttek, nyolc gépen sérüléseket okoztak, így mindössze kettő maradt bevethető állapotban az ütközet után. 6 óra 31 perckor a Midway-szigetek légelhárítása tüzet nyitott a támadó repülőgépekre. A Hirjú és a Kaga pilótái a Sand-szigetre, az Akagi és a Szórjú pilótái a Keleti-szigetre összpontosítottak. Szétbombázták az üzemanyagtartályokat, a hidroplánok hangárját, a flotta kórházát, az ejtőernyőraktárt, a keleti-szigeti parancsnoki harcálláspontot, az erőművet, az étkezdét és a kantint, valamint az üzemanyag-vezetékeket. Meghalt 11 ember és megsebesült 18 fő. A japán csapásmérő gépek körülbelül harmadának megsemmisítését jelentették, ezzel szemben mindössze 11 gép nem tért vissza a japán hordozókra. A támadás nem érte el célját, a repülőterek annak ellenére, hogy súlyos károkat szenvedtek, működőképesek maradtak és az amerikai repülőgépek többsége is sértetlen maradt. Újabb csapást kellett volna mérni rájuk, hogy ne veszélyeztethessék a partraszállási műveletet. Tomonaga százados tudta, hogy a legfontosabbat nem sikerült megsemmisíteni: Midway légierejét elmenekítették előlük. 7 órakor leadta a rádióüzenetet a Kidó Butainak: „Szükség van egy második támadásra.” #### Midway légierejének ellentámadása 7 óra 10-kor megérkezett a Midwayről felbocsátott hat Avenger és négy B–26 Marauder. A terv szerint találkozniuk kellett volna a tengerészgyalogság csapásmérő gépeivel és a vadászokkal, majd együtt támadták volna a japán flottát. A vadászokat azonban már jóval előbb elérte a végzet, amikor a Midway felé közeledő japán támadókötelékek ellen vezényelték őket, Langdon K. Fieberling százados pedig nem várva másokra, észak felé indult. Az Avengerek a Hirjút, a Marauderek az Akagit próbálták megtorpedózni, de összesen 30 légtérvédő japán vadászgép zúdult a nyakukba. A tíz amerikai gépből hetet lelőttek, az egyik B–26-os kis híján az Akagi fedélzetére zuhant, alig vétve el a hidat, ahol Nagumo és teljes törzse tartózkodott. A Midwayre visszatérő egy Avenger és két B-26-os (utóbbiak közül az egyik leszállás közben összetört) használhatatlan állapotba került. Nagumo gyanította, hogy ellenséges hadihajók lehetnek a közelben. Repülőgépei felét, amiket torpedókkal és páncéltörő bombákkal láttak el, hogy ki tudjanak védeni egy esetleges tengeri támadást, visszatartotta. Ellenséges hajókról nem kapott híreket, viszont Midwayről légitámadások érték a flottát, és Tomonaga százados egy második támadás megindításának szükségességét jelezte. A gépeket 7 óra 15 perckor elkezdték átfegyverezni gyújtóbombára és földi célpontok ellen való hagyományos bombákra egy második támadás céljából. Eközben azonban 7 óra 28 perckor a nyolc felderítő egyike, a Tone-4-es jelentette, hogy tíz amerikai hadihajóból álló csoport halad párhuzamosan a japán flottával, kb. 380 km-re északkeletre. A jelentés nem részletezte a formáció összetételét, Kuszaka pedig úgy gondolta, hogy ha csak cirkálókról és rombolókról van szó, akkor felbukkanásuk ellenére mégis indítani kell a második hullámot Midway ellen. A helyzet értékelése után Nagumo a fegyverzet cseréjét 7:45-kor leállította, és a hajótípusok azonosítására utasította a Tone-4-est. Ekkor azonban újabb légitámadás alá került a flotta. 7 óra 55 perckor megérkezett a Midwayről felszállt gépek második hulláma, a tengerészgyalogság 16 darab SBD–2 Dauntless zuhanóbombázója Lofton R. Henderson őrnagy vezetése alatt. Henderson százada olyan gyakorlatlan volt, hogy az őrnagy a zuhanóbombázást meg sem kísérelte, hanem csak enyhe ereszkedésben átrepült a flotta fölött, miközben a bombákat kioldották. E nonkonformitásával ugyan elképesztette Fucsida fregattkapitányt, azonban azzal járt, hogy a Dauntlessek könnyű célpontot nyújtottak a légelhárításnak és a vadászoknak, s a gépek felét, közte a parancsnokot lelőtték. A megtámadott Hirjút előbb négy bomba fogta közre, majd egy másik bomba közvetlenül a bal oldala mellett robbant. A kötelék három utolsó gépe a Kaga tatját célozta meg bombáival, de szintén nem találtak. A Midwayre visszatérő nyolc Dauntlessből csak hat maradt felszállásra képes. 7 óra 55 perckor a Nautilus tengeralattjáró cirkálásra kijelölt területének északi határán William Brockman kapitány megpillantotta a japán hajókat és feléjük indult. A légtérvédő vadászok azonban észrevették és hamarosan bombák és mélységi bombák zuhogtak a Nautilusra, ezért alá kellett merülnie. Sweeney alezredes a tengerészgyalogság 15 db B–17-esével kb. 8 óra 15-kor kezdte meg a támadást a Hirjú és a Szorjú ellen. Már fél nyolckor megtalálták a japán flottát, de a fő célpontnak számító hordozókat 8 óra 10 percig nem sikerült megpillantani. A B-17-es repülő erődöket a japán vadászgépek nagyban respektálták tűzerejük miatt, s mivel azok kb. 6000 méteren repülve hajtották végre a bombázást, a fedélzeti légelhárítás sem tudta őket hatásosan támadni. A B-17-esek legénysége egymás után jelentette a találatokat, volt aki nyolcat is számolt, de a valóságban egyet sem értek el. 8 óra 17-kor 4 km magasságban a légtérvédő Zerók észrevették a tengerészgyalogság 11 Vindicator zuhanóbombázóját, a Benjamin Norris őrnagy vezette támadók azonban szerencséjükre el tudtak bújni egy felhőrétegben. Az erős japán vadászjelenlét miatt Norris nem erőltette a fő célpontnak számító hordozók megtalálását, hanem megadta a hazafelé vezető irányt, majd 600 méteren kibukkanva a felhőrétegből támadást intézett a Haruna csatahajó ellen. 8 óra 29-kor két bomba robbant a Haruna közelében, de Takama Tamocu kapitány minden támadást ki tudott kerülni. Két SBDU-t a japánok a támadás közben lelőttek, másik kettő pedig vízre szállt Midway elérése előtt. A Midway felől érkező támadások aláhúzták annak fontosságát, hogy a szigetek reptereit használhatatlanná kell tenni. Ugyanakkor az összehangolatlan, részben gyengén kivitelezett támadásokat a japán légelhárítás és légtérvédő vadászok két saját gép elvesztése mellett könnyedén visszaverték. Összesen 17 amerikai repülőt semmisítettek meg, és sérüléseket okoztak még többnek. A Midway-szigeteken állomásozó légierő nagyrészt bevethetetlen állapotban került ki az összecsapásból, vadászgépei pusztulásával pedig csak légelhárító ágyúinak védelmére hagyatkozhatott egy újabb japán támadás ellen. #### Az amerikai flotta manőverei A 16. és 17. különleges egység fedélzetén csak a Catalina hidroplánok rádióadásait lehetett venni, Midwayét nem. Spruance utolsó, hat órás értesülése szerint két japán hordozót észleltek hozzávetőleg délnyugati irányban, de a másik kettőről nem érkezett híradás, így azok akár másfelé is járhattak. A tengernagy kockázatos döntést hozott. Eredeti elképzelése szerint csak 9 órakor indította volna a gépeket, de Miles Browning sorhajókapitány, Spruance törzsfőnöke agresszív fellépéssel kiharcolta az elképzelhető legkorábbi indítást. Spruance helybenhagyta a döntést. Hét óra öt perckor elkezdték a felszállást a Hornet és az Enterprise csapásmérő gépei. A Horneten minden rendben ment, öt perccel 8 óra előtt az utolsó gép is a levegőbe emelkedett, de az Enterprise-ról csak a légtérvédő vadászok és a zuhanóbombázók szálltak fel. Spruance parancsa szerint a teljes gépállománynak egyszerre kellett csapást mérnie, de ilyen parancsra korábban nem számított az ellátószemélyzet, ezért a torpedóvetők egy része ekkor még nem volt felfegyverezve. A munka meglehetősen sokáig elhúzódott, és 7:28-kor a radarjelek megmutatták, és nemsokára meg is pillantották a Tone-4-es jelű japán felderítő hidroplánt, így a flotta pozíciója lelepleződött. Ez új helyzetet teremtett, a késlekedés egyre kockázatosabbnak tűnt. A levegőben köröző gépek, vagyis a Hornet 15 torpedóvetője és 35 zuhanóbombázója, és 10 fedezetet adó vadászgépe, plusz az Enterprise 33 zuhanóbombázója nem várt tovább, hanem 7:45-kor a hordozókról jövő fényutasításnak engedelmeskedve útnak indult. Csatlakozott hozzájuk az ezekben a percekben felszálló vadászszázad az Enterprise-ról, majd 8:06-kor felszállt az Enterprise 15 torpedóvetője is és a már elindult társak után eredt. A két „hiányzó” japán hordozóról továbbra sem érkezett jelentés, de Fletcher nem akarta és nem merte csapásmérő erejét továbbra is visszatartani. 8:38-kor órakor a Yorktown is elindította a gépeit, ezzel a hordozók védelmét ellátó vadászgépeken kívül teljes rendelkezésre álló erőt bevetették a japán hajók ellen. #### Nagumo dilemmája A Tone 4-es felderítő, Amarin Hirosi 7:58-kor azt jelentette, hogy az amerikai flotta irányát délkeletről délre változtatta (ekkor álltak szélirányba a hordozók a repülőgépek indításához). A támadások és a bizonytalanság miatt felbőszült Nagumo újra utasította, hogy azonosítsa a hajótípusokat. 8:09-kor azt a rádióüzenetet kapta, hogy a csoport öt cirkálóból és öt rombolóból áll. Ennek hallatán Nagumo erősen izgatott törzse megkönnyebbült. 8:20-kor azonban a pilóta „mintha anyahajót látott volna” csatlakozni a csoporthoz. Ez megváltoztatta a helyzetet, a sziget másodlagossá vált, legfontosabb a hordozó megsemmisítése lett. A földi célpontra szánt fegyverzet helyett ismét torpedókat kezdtek felszerelni. 8:30-kor a Tone-4-es újabb két cirkálót fedezett fel kb. 30 km-rel nyugatabbra, ami egy második csoportosulás létét sejtette. Fél kilenc előtt pár perccel a támadást megúszó Nautilus felmerült és két torpedót lőtt ki a Kirisima csatahajóra. Az egyik torpedó meghibásodott, a másik mellément. Az Arasi romboló másfél órán át támadta mélységi bombákkal a tengeralattjáró feltételezett tartózkodási helyét. A Nautilus hol alámerülve, hol periszkópmélységre emelkedve próbálta kikerülni a támadásokat. Jamagucsi Tamon ellentengernagy, a Hirjú és a Szórjú csoportjának irányításával megbízott parancsnok alternatív stratégiát szorgalmazott. A repülőgép-hordozókra alapuló hadviselés során elsőrendű fontosságú volt az ellenség előtt csapást mérni. Jamagucsi ezen elv miatt azonnal támadni akart a tartalékban tartott 18 torpedóvetővel, amihez azonban nem állt rendelkezésre vadászfedezet. A légtérvédő vadászok tartályai a harcok során kiürültek, és felváltásukra Sindo százados, a harci őrjárat parancsnoka elkezdte igénybe venni a második hullámba kijelölt vadászokat. A Midwayről visszatérő Szuganami százados vadászai Tomonaga gépeivel együtt változatlanul a flotta fölött köröztek, mert a támadások miatt nem volt lehetőségük leszállni. Jamagucsi a még rendelkezésre álló vadászgépeket a védekezés helyett támadásra használta volna fel, de ez ellentétes volt a japán doktrínával, ami koncentrált légicsapás kivitelezését írta elő, ezért Kuszaka Rjúnoszuke ellentengernagy, Nagumo törzsfőnöke mereven ellenezte a tervet. Számára a sikertelen amerikai légitámadások pontosan azt hangsúlyozták, hogy nem szabad részletekben és összehangolatlanul támadni, különösen nem vadászgépfedezet hiányában. Ezenkívül mire Jamagucsi torpedóvetői és vadászai felszálltak volna, Tomonaga és Szuganami kötelékei kifogytak volna az üzemanyagból, és kénytelenek lettek volna vízre leszállni. Genda rendkívül aggódott a körülbelül 200 Midwayről visszatérő pilóta és azok gépei miatt, amelyek elvesztése nem érte volna meg a gyors, ám vélhetően túl gyenge támadást az amerikai hordozók ellen. Nagumo ezért a támadás elhalasztása mellett döntött, amíg csatasorba tudja állítani összes repülőgépét. A hordozók szélirányba álltak, és Nagumo parancsára a zászlók 8:37-kor megadták a jelet Tomonaga gépeinek a leszállásra. Kadano Hiroharu százados bombázója félkeréken billent le, és a pilóta a lábszárán kapott sebétől elájult, miután sikerült lefékeznie. Tanaka altiszt fejlövéssel tért vissza, és bombázógépén csak másodpercekkel a Kagára való leérkezés előtt jutott eszébe kiengedni a futóművet. Összesen 11 pilóta egyáltalán nem tért vissza. A gépek a leszállást 9 óra után fejezték be. 9:17-kor a Kidó Butai, az 1. csapásmérő hordozóegység északkeletre, az amerikai flotta felé fordult. Egy perccel később egy romboló álcázófüstöt kezdett eregetni, majd a Tone cirkáló is ugyanezt tette. A Csikuma nehézcirkáló 16 torpedóvető közeledését jelezte. #### A Task Force 16. és 17. kötelékeinek akciója Az amerikai légitámadást gyengén hangolták össze, egyik repülőgépcsoport sem tudta, mi a többiek szándéka. A Hornet Stanhope C. Ring fregattkapitány vezette 35 zuhanóbombázója (a VB-8 és a VS-8 jelű század) nem tudta felvenni a kapcsolatot útközben a John C. Waldron korvettkapitány vezette VT-8 jelű torpedóvetőkkel. Ring 263°-os irányban kereste az ellenséget a helyes 240°-os irány helyett, és egyáltalán nem találták meg a célpontokat. Kísérte viszont őket a Samuel D. Mitchell korvettkapitány vezette VF-8 jelű vadászszázad tíz Wildcatje. Egészen Kuréig, a Midwaytől 100 km-re nyugatra fekvő korallszigetig repültek a japánokat keresve. A VF-8 összes vadászát elvesztették az üzemanyag kifogyása miatt, a VB-8 és a VS-8 bombázóinak java pedig Midwayen volt kénytelen leszállni. A tőlük Waldron vezetésével elszakadó és a helyes irányba forduló VT-8 15 TBD Devastator torpedóvetője 300 méter magasságban repült a japán flotta felé. Egy darabig nagyjából azonos irányban repültek a VT-6 14, Eugene E. Lindsey korvettkapitány parancsnoksága alatt álló Devastatorjával. Utóbbiakat kellett volna kísérje a VF-6 vadászegysége James S. Gray sorhajóhadnagy vezérletével. Gray kezdetben mindkét csoportot egyaránt védeni akarta, de a közöttük fokozatosan növő távolság miatt fel kellett adnia a kísérletet, és végül a VT-8-cal maradt, mert azok tizenöten voltak és neki pontosan ennyi torpedóvetőt kellett kísérnie. Nem tudta, hogy a gondjára bízott VT-6-ból egy torpedóvető meghibásodás miatt nem tudott felszállni. Waldron 9 órakor egy magányos japán hidroplánt látva a fedélzeti interkomban figyelmeztette egységét, hogy felfedezték őket. Gray vadászgépei nem sokkal ezután vesztették el őket szem elől egy felhőben. A VT-8 9 óra 20 perckor támadta meg a japán flottát. A három megpillantott hordozó közül a középső Kagát célozták meg, mert az mintha közelebb lett volna. De a japán vadászok várták az érkezésüket, és kivétel nélkül lelőtték őket. A század egyedüli túlélője George H. Gay zászlós volt, aki mellől minden gépet lelőttek, mielőtt torpedót indíthatott volna. Gray vadászai hiába várták a megbeszélt rádiójelet („Gyere le, Jim!”), melyre a torpedóvetők védelmére kellett volna sietniük, mert az általuk kísért VT-8 mit sem tudott erről a jelről. Alighogy a japánok kiadták a tüzet szüntess parancsot, 9:38-kor feltűnt a VT-6. Lindsey lassú torpedóvetői húsz percig keringtek a vadul manőverező hajók körül megfelelő pozíciót keresve, ahonnan kioldhatnák a torpedóikat, miközben a japán légelhárítás és a vadászok egymás után lőtték le őket. A „Gyere le, Jim!” rádiójelet vagy sosem használták, vagy Grayék nem vették, mindenesetre teljesen magukra hagyva küzdöttek. 9:58-kor végre sikerült úgy rárepülniük, hogy az a találat esélyével kecsegtetett. A négy megmaradt TBD kioldotta a torpedókat a Kagára, de Okada sorhajókapitány éles fordulattal kikerülte őket, és egyikük sem ért el találatot. Ezekben a percekben dolgavégezetlenül hazaindult a VF-6 is. Gray hiába kereste rádión C. Wade McClusky korvettkapitányt, az Enterprise zuhanóbombázóinak parancsnokát, az nem felelt, és a tétlen várakozás közben kifogyott az üzemanyagból. Szem előtt tartva, hogy a vadászok legfőbb dolga a saját flotta fedezése, Gray hazaindult. 10 órakor Lance Edward Massey a VT-3 jelű (Torpedo Squadron Three) torpedóvető parancsnoka három füstoszlopot látott TBD Devastator gépéből a láthatáron, mire jobbra fordult és emelkedett. Az egész úton őt követő VB-3 és VF-3 zuhanóbombázói és vadászai követték. 10:05-kor ők is meglátták a hajók sodrát. 10:15-kor a VB-3 parancsnoka, Maxwell F. Leslie korvettkapitány emelkedés közben elvesztette szem elől az 500 méter magasan repülő torpedóvetőket, de hallotta, hogy Massey rádión segítséget kér a John Smith Thach korvettkapitány vezette vadászoktól. A 13 TBD megjelenése magára vonta a vadászlázban égő Zérók nagy többségének figyelmét, és még több mint húsz kilométerre lehettek, mikor lőni kezdték őket. A VF-3 maga is japán vadászok támadása alá került és nem tudott hatékonyan segíteni Massey kötelékén. Mindössze öten indítottak torpedót a végső rárepülésen a Hirjúra, és csak két gép menekült meg, a Wilhelm Esders és Harry Corl pilóták vezette TBD-k, akik Massey jobb és bal szárnyán repültek. Egyetlen torpedó sem talált. A japánoknak 93 repülőgépet sikerült felszerelniük. Az ellenséges torpedóvető-támadás elhárítása után a hordozók szélirányba fordultak. 10:20-kor Nagumo elrendelte a repülőgépeknek a felszállást, amint elkészültek. Az Akagin már végeztek az előkészületekkel, ezért elkezdték a Zérók indítását. Közvetlenül az első felszállása után a figyelők zuhanóbombázókat pillantottak meg a hordozók fölött. Északkeletről és délnyugatról három csoportban 55, az Enterprise-ról és a Yorktownról felbocsátott SBD–2 Dauntless és SBD–3 Dauntless zuhanóbombázó támadta meg a japán hordozókat. Maxwell Leslie és a VB-3 a Szórjút támadta meg. 13 gépének mindössze kilenc bombája volt, mert négy pilóta, közte a századparancsnokkal, hibás kapcsolás miatt az élesre állítás közben akaratlanul kioldotta a bombáját a tenger fölött. Leslie ennek ellenére tovább vezette századát, mert az az ő irányításához szokott. Kilenc gép követte a Szórjúra való zuhanását, és három találatot értek el a repülőgépekkel teli fedélzeten. A század négy másik bombázója egy rombolót és egy csatahajót igyekezett eltalálni, miután látta, hogy a kiszemelt hordozót már eltalálták. A VB-3-mal egyidőben érkezett a helyszínre a Yorktown két bombázószázada, a VB-6 és a VS-6. Késve jöttek, mert téves helyen keresték a japán hajókat. Alig maradt üzemanyaguk, ami miatt a kötelék több gépét elvesztették, McClusky mégsem fordult haza. Megpillantották az Arasit, ami a Nautilus utáni sikertelen hajszát követően éppen úton volt, hogy csatlakozzon a flottához. Az Arasi irányát követve a kitartó McClusky rálelt a keresett japán hajókra. McClusky habozás nélkül rácsapott a Kagára, és kb. huszonöt gép követte példáját. Richard H. Best fregatthadnagy, akinek pár gépe McCluskyt követte, öt gépével új célpontot nézett ki magának, ami az Akagi lett. A repülőgépek indítása miatt nem manőverező és a veszélyt későn felismerő hordozók védtelenül álltak. Az Akagit egy közvetlen bombatalálat érte, a Kagát pedig négy vagy öt. 10:25-kor három hordozó állt lángokban, ami akcióképtelenné tette a japán repülőgépek számára használható fedélzet legnagyobb részét. Kilenc bombatalálat után Japán már elveszítette a csatát, mivel ezek a bombák összezsúfolt repülők, robbanóanyagok, üzemanyagtartályok és torpedók közé csapódtak, ezáltal harcképtelenné téve az anyahajókat. #### A japán flotta veszteségei A Kaga találatot kapott a hátsó emelődaru mellett, és égtek a hálótermek. Egy másik bomba közvetlenül a híd előtt talált el egy tartálykocsit, amelynek közelében állt Okada Dzsiszaku sorhajókapitány, a Kaga kapitánya is. A tartálykocsiból kirobbanó égő üzemanyag elöntötte a parancsnoki hidat, és megölte az ott tartózkodó tiszteket. Az elülső felvonónál és a hajó közepe táján becsapódó bombák átütötték a fedélzetet, és a felső hangárban robbantak. A feltankolt, és lőszerrel, robbanóanyagokkal ellátott repülőgépek további tüzeket és robbanásokat okoztak. Eltépték a repülőbenzin-utántöltő csöveit, tönkretették az elülső és hátsó tűzoltórendszereket, eltépték az elektromos vezetékeket, és ezzel megakadályozták a szén-dioxidos oltórendszer használatát. A lángolva ömlő repülőbenzin a hajó minden zugát átjárta, így a Kagán kitörő tüzet nem lehetett megfékezni. A kilogrammnyi torpedó, bomba és egyéb robbanóanyag detonációja teljesen feltépte a hajó oldalát a hangárok mentén. A Szórjú hasonlóan járt, a három bombatalálat közül egy az alsó hangárfedélzeten, kettő a felsőn detonált, és nagyon gyorsan lángba borította az egész hajót. Egymás után robbantak föl a repülőgépek üzemanyagtartályai és a felfüggesztett bombák. 10:40 perckor a gépterem megbénult, a hajó megállt. A tűz elérte a torpedóraktárt, és a robbanás majdnem kettészakította a hajót. 10:45-kor Janagimoto Rjúszaku sorhajókapitány, a Szórjú súlyosan megsérült parancsnoka elrendelte a hajó elhagyását, és az életben maradottakat az Iszokaze és a Hamakaze romboló kezdte kimenteni. Az 1103 fős legénységből 711-en meghaltak, köztük Janagimoto kapitány is, aki a hajón akart meghalni. „Éljen soká a császár!” kiáltásokkal biztatta a vízben úszó matrózokat a jelzőállásból, amíg el nem tűnt a füstben. Az Akagi rádióantennáját az első bomba eltörte, majd a hajó orrának bal szélétől mintegy öt méterre robbant föl, akkora vízoszlopot lövellve, hogy az kétszer olyan magasra szállt, mint a híd. Egy másik bomba a repülőfedélzetet a híddal szemben átütve szétrombolta az elülső liftet, és a hangárfedélzeten robbant. Itt is másodlagos robbanások mentek végbe a felhalmozott bombák, torpedók, lőszer és az üzemanyag kigyulladása miatt. A harmadik bomba a tatot alig elkerülve a vízben robbant, lenyeste a hajó farát és tönkretette a hajógépeket, valamint kiakasztotta a kormánylapátot. Fucsida az égő roncs láttán zokogni kezdett. Aoki Taidzsiró sorhajókapitány 10:29-kor elrendelte a lőszerkamrák elárasztását. Az elülső raktárakat elárasztották, de a hátsóknál a szelepek meghibásodása miatt ez nem volt lehetséges. A hajó fő vízpumpái sem működtek, ami nagyban gátolta a tűzoltást. 10:32-kor megpróbálták a szén-dioxidos oltórendszert üzembe helyezni, de az vagy nem működött, vagy nem bizonyult elégnek a tűzvész megfékezéséhez. 10:40-kor észlelték, hogy a kormánylapát 30°-os szögben balra beragadt, és csökkenő sebességgel körben haladnak. Miura fregattkapitány, a navigátor utasította a gépházat, hogy álljon le, de a gépészek fele elmenekült a szellőztetőn át beömlő füst elől, a jobb oldali gépteremben pedig mindenki megfulladt. Miura 10:42-kor kieresztette a gőzt és megállította a hajót. Nem sokkal később a tűz áttört a fedélzeten, átterjedt a híd alatt álló egyik Zéróra, attól pedig a híd is kigyulladt. A sűrű füsttől a hídon nem lehetett látni. 10:46-kor az iránytű mellett kővé dermedten álló, sokkot kapott Nagumo Aoki és Kuszaka hosszas könyörgésére végre hajlandónak mutatkozott áthelyezni zászlaját a flotta vezetésére teljesen alkalmatlanná váló Akagiról a Nagara könnyűcirkálóra. Ezt addig azzal utasította el, hogy „Még nem érkezett el az ideje”, holott már csak szemaforokkal és jelzőzászlókkal tudott utasításokat küldeni, minden más kommunikációs lehetőség megszűnt. Az ablakon keresztül kötélen mászva távoztak az égő hídról. A már forrósodó horgonyfedélzeten átvágva érték el a Novaki romboló motorcsónakját, amivel a Nagarához indultak, amit 11:30-kor értek el. Ezalatt Abe Hiroaki ellentengernagy, a Tone cirkáló parancsnoka, a Kidó Butai rangban következő tisztje átvette a flotta irányítását, és üzenetet küldött Jamamotónak a hordozók pusztulásáról. Tájékoztatta továbbá arról, hogy a flotta ideiglenesen észak felé vonul vissza, és a Hirjú gépeinek bevetését tervezik az ellenséggel szemben. Abe ezzel egy időben parancsot adott Jamagucsi ellentengernagynak, az 1. hordozócsoport parancsnokának, hogy a Hirjú támadja meg az ellenséges hordozókat. #### Az amerikai flotta elleni támadás Jamagucsi megkapta a lehetőséget, hogy támadjon, és nem várta meg, amíg a torpedóvetőket is előkészítik. Utasította a Hirjú ekkor már készen álló 18 zuhanóbombázóját, hogy szálljanak fel. Ezeket a gépeket Kobajasi Micsio százados, a Pearl Harborban is harcolt veterán vezette. Kíséretnek azonban Jamagucsi mindössze hat vadászgépet tudott adni. 10:50-kor Jamagucsi rövid beszédben fordult a pilótákhoz. Utalt a helyzet kritikus voltára, ezért maximális erőfeszítést és kíméletlenséget kért, illetve a meggondolatlan cselekedetek kerülését, mivel Japán sorsa hidegvérüktől és jártasságuktól függ. 10:54-kor elkezdődött a felszállás, és négy perc alatt minden gép a levegőbe emelkedett. A Csikuma-4-es és 5-ös jelű felderítője kapta a feladatot, hogy szemmel tartsa az amerikai flottát, míg a csapásmérő gépek megérkeznek. Sigemacu Jaszuhiro százados vadászkísérete, Jamagucsi figyelmeztető szavai ellenére, hazafelé tartó SBD-ket támadott meg útközben, és ezzel ideiglenesen védtelenül hagyta a bombázókat. A légtér tele volt a visszatérő amerikai gépekkel. Kobajasi százados besorolt az egyik kötelék mögé, és egyszerűen hazáig követte őket. Kb. 45 km-re a céltól megpillantotta az amerikai hordozókat. Mielőtt azonban támadhatott volna, 12 óra után pár perccel tucatnyi vadászgép támadt felülről kötelékére. Az amerikai flotta észrevette a közeledő támadókat, a Yorktown félbeszakította Maxwell Leslie és kísérőinek leszállását, és védelmi előkészületeket tett. A légelhárító ütegek tüzet nyitottak, az üzemanyagtömlőkből kiszivattyúzták a repülőbenzint és szén-dioxiddal nyomták tele őket. A japán pilóták mintegy felét még azelőtt lelőtték, hogy ledobhatták volna bombájukat. Összesen heten tudták kioldani bombáikat, ennek ellenére az Aicsik három közvetlen találatot értek el a Yorktownon, és másik két bomba a hordozó közvetlen közelében robbant a vízben. Az első találat a felépítmény mögött, a repülőfedélzetet érte. A robbanás húsz méter magasra lövellte a vizet, és a bombaszilánkok lekaszálták a 3. és 4. üteg gépágyúkezelőinek legtöbbjét. A fedélzetet átszakító robbanás felgyújtott három repülőgépet az alatta levő hangárban, de a tűzoltórendszer kinyitásával eloltották a lángokat. A második bomba átütötte a repülőfedélzetet, a hangárfedélzetet, majd az alsó fedélzetet is, és végül a hajó gyomrában, a füstaknában robbant. A kazánhelyiségekben, a radarszobában, a tiszti konyhán és a tiszti étkezdében füst gomolygott és tűz ütött ki. A heves tűz sok helyen meggyújtotta a hajó festését is. A harmadik bomba áthatolt az elülső lift talapzatán, és 15 méter mélyen, a rongyraktárban robbant. A raktár kigyulladt, és robbanással fenyegette a mellette raktározott üzemanyagot és az 5 hüvelykes lövedékek raktárát. Clarence Aldrich fregattkapitány, a Yorktown kárelhárító tisztje elárasztatta a lövedékraktárt, az üzemanyagtartályt szén-dioxiddal töltette meg. A tűzoltóbrigádok megfékezték a tüzeket, a javítóbrigádok pedig gerendák és acéllemezek felhasználásával húsz perc alatt használhatóvá tették a fedélzetet. Ezután a füsttől fulladozó fűtők újra begyújtották az épen maradt 1-es kazánt. A többi kazán beüzemeléséhez azonban tartalékra kellett venni a tüzet, ezért a Yorktown ideiglenesen elektromos áram és meghajtás nélkül maradt. Fletcher tengernagynak nem volt ideje a feszült helyzetben várakozni, ezért 12:30-kor motorcsónakért küldetett, majd 13:13-kor elhagyta a hajót, és áthelyezte parancsnokságát az Astoria nehézcirkálóra. 12:45-kor a japán flotta értesítést kapott a támadásból hazafelé tartó öt zuhanóbombázó és egy vadászgép pilótáinak egyikétől, hogy az ellenség egyik hordozóját eltalálták és ég. A visszatérők között sem Kobajasi, sem Sigemacu nem volt ott. 12:50-kor a Szórjúról kora reggel indított felderítőgép, amelynek rádiója meghibásodott, ledobta jelentését a Hirjúra, miszerint 11:30-kor összesen három amerikai hordozót látott. Jamagucsi ellentengernagynak azzal kellett számot vetnie, hogy az imént megbombázott hordozón kívül még mindig két másikkal áll szemben. 13:00-kor Aruga Kószaku sorhajókapitány jelentést küldött egy fogságba esett amerikai pilóta vallomása alapján, hogy a szóban forgó három hordozó az Enterprise, a Hornet és a Yorktown, melyeket hat cirkáló és tíz romboló kísér. A Hirjúnak ekkor már alig maradt bevethető repülőgépe. A még rendelkezésre álló Nakadzsima B5N torpedóbombázókat kétszer ötgépes rajba osztották. Az egyiket Tomonaga, a másikat helyettese és navigátora, Hasimoto Tosio fregattkapitány vezetésére bízták, akik általában együtt szoktak repülni, de ekkor már csak ők ketten maradtak a hadiakadémiát végzett repülőtisztek közül. A fedezésükre kirendelt hat vadászgép parancsnoka Mori Sigeru fregattkapitány volt. A csoport 13:31-kor szállt fel. Tomonaga bal oldali üzemanyagtartálya azóta is sérült volt, mióta visszatért Midwayről, mert a szerelők nem értek rá javításokkal foglalkozni. Tomonagát sem a gépcserére, sem a fedélzeten maradásra nem lehetett rábeszélni, holott tudta, hogy egy tartállyal nem érhet vissza. Amikor Jamagucsi indulás előtt kezet rázott vele, azzal búcsúztatta: „Örömmel követem Önt”. A japán gépek 14:30-kor pillantották meg az amerikai hajókat, de a Yorktown radarja már 14:10-kor jelezte az ellenséges repülőgépek érkezését északnyugat felől. Mivel a Yorktown további három kazánját 13:40-kor sikerült begyújtani és a hajó tíz perc múlva elindult, majd húszcsomós sebességre gyorsult, lehetővé vált a repülőgépeinek indítása. Nyolc vadászt sikerült felküldeni, amelyek ismét a magasból csaptak le, és Tomonaga rajának egyik gépét azonnal lelőtték. Mori vadászai feltartóztatták őket annyi időre, hogy a torpedóvetők átjuthattak. 14:40-kor lőni kezdte őket a légelhárítás. A torpedóvetők kétfelé váltak, hogy két irányból egyszerre támadhassák a hordozót, amit egy második, sértetlen hordozónak hittek. Elliott Buckmaster sorhajókapitány jól manőverezett, de a hajó 19 csomós sebessége kevésnek bizonyult, csak az első két torpedót tudta elkerülni. 14:52-kor két torpedótalálat érte, a Yorktownon megszűnt az áramszolgáltatás, és a hajó 26°-os szögben a jobb oldalára dőlt. Tomonaga mind az öt gépe odaveszett, de Hasimoto rajának összes gépe és három vadász sikeresen visszatért a Hirjúra. A Yorktownon kialudtak a tüzek, a kazánokat elöntötte a víz és ismét leálltak a hajógépek, a szükséggenerátor vezetékei pedig tönkrementek. Áram híján Aldrich nem tudta működtetni a szivattyúkat, így nem tudta csökkenteni a dőlést sem. Ezért 15:00-kor Buckmaster kapitány elrendelte a kiürítést, nehogy a legénység a felboruló hajó fedélzete alatt rekedjen. Az Astoria nehézcirkáló szedte össze a vízbe ugráló matrózokat. Az Astoria távozása után 18:00-kor a Hughes rombolót rendelték a hordozó mellé éjszakára, hogy az esetleges támadásoktól megvédje. A vontatás lehetősége nem merült fel, mert tartani lehetett a felborulástól és attól, hogy a japánok a Yorktown pozícióját ismerve újabb támadást fognak indítani harccsoportja ellen. #### A Hirjú végzete Fletcher ellentengernagy két hidroplánt küldetett Midwayre az Astoriáról, hogy azokkal végeztessenek felderítést és találják meg a negyedik japán hordozót, amelynek hollétéről ekkor nem tudott semmit. Az 5. felderítő század egyik gépe már 14:37-kor jelentette az észak felé haladó flotta helyzetét, de az üzenet dekódolása alatt megkezdődött a torpedótámadás. Az áram kimaradása miatt később a rádiók is használhatatlanná váltak, így végül fényjelzésekkel közölték a Task Force 16 hajóival az információt. Spruance ellentengernagyhoz 15:00 után ért el a hír. A Horneten és az Enterprise-on ekkor sem torpedóvető, sem vadászgép nem állt rendelkezésre. A Horneten Stanhope C. Ringnek mindössze 20 zuhanóbombázója volt harcképes, az Enterprise-on pedig 10 saját SBD mellett a VB-3 század 14 SBD-je, amelyeknek a Yorktown helyett végül az Enterprise-ra kellett leszállniuk. 15:27-kor előkerült a VB-8 század, amelyet már régen eltűntnek nyilvánítottak. Robert Ruffin Johnson korvettkapitány három gépet veszítve Midwayen landolt, majd feltankolás és újrafegyverzés után, parancsának ellenszegülve nem kereste meg újra a japán flottát, hanem a Hornet jelét követve 11 gépét hazanavigálta. 15:27-kor megkezdték a leszállást és gyorsan utántöltötték őket. 15:42-ig az Enterprise a levegőbe emelte 25 gépét, amelyek W. Earl Gallaher fregatthadnagy vezetése alatt a Hornetre várva körözni kezdtek. 16:04-kor felszállt a Hornet első hangárfedélzetének 16 SBD-je, majd az üresen maradt leszállópályán gyorsan landolt három vadász és két SBD, mindannyian meghibásodás miatt. Eközben Marc Mitscher ellentengernagy, a Hornet kapitánya elfelejtette, hogy további 15 SBD várakozik a második hangárfedélzeten, és nyugat felé fordította a kormányt. Hét perc múlva közölték vele a tényállást, erre ő ismét szélnek fordította a Hornetet, majd lefújta az indítást, mondván, hogy most már túl késő lenne. Így viszont nemcsak Ring fregattkapitány, de mindkét századparancsnoka, azok helyettesei és a rajparancsnokok is a hajón rekedtek. 16:24-kor megállapították, hogy Edgar E. Stebbins, a VS-8 műszaki tisztje a rangidős odafent, ezért az ő vezetése alá rendelték a Hornet egységét, és Gallaher 24-re fogyó egységével együtt elindulhattak. Összesen három gép fordult vissza küldetését megszakítva. Hasimoto visszaérkezése után két biztos torpedótalálatról tett jelentést egy Enterprise osztályú, sértetlen hordozón. A két elsüllyesztett amerikai hordozóról szóló jelentés azt a hitet keltette Jamagucsiban, hogy az esélyek kiegyenlítődtek, mivel már csak egy-egy hordozó áll szemben egymással. Ez jelentősen javított a hangulaton, s másodtisztjének, Kanoe fregattkapitánynak reményt adott, hogy az ütközet még megnyerhető. A Hirjún az első két támadás után már csak négy bevetésre alkalmas zuhanóbombázó és öt torpedóbombázó maradt. Vadászfedezetre már egyáltalán nem maradt gép, mert a maradék hat Zérónak a flottát kellett védenie. 16 órakor Jamagucsi utasítást adott a fáradt személyzetnek, hogy Hasimoto vezetésével készítsék elő a gépeket egy harmadik támadáshoz. 16:30-kor Kaku Tomeo ellentengernagy, a Hirjú kapitánya előtt sorakoztak fel a pilóták, akik olyan fáradtnak látszottak, hogy Kaku előbb élénkítőszert hozatott a gyengélkedőről, majd Jamagucsi másfél órára elhalasztotta az akciót, és pihenni küldte az embereket. Így ugyan értékes időt veszítenek, de szürkületkor végrehajtott támadásban több esélyük lesz az amerikai védelemmel szemben. Mialatt a japán légi személyzet és a szerelők többsége pihent, Gallaher 16:45-kor megpillantotta a japán flottát. 16:58-kor rajokba rendeződve nagy sebességgel zuhanni kezdtek. Gallaher rádión közölte, hogy az Enterprise gépei a hordozót támadják, a Yorktown csoport pedig a legközelebbi csatahajót, a Harunát. A légtérfedezetet adó hat, vagy tucatnyi Zéró energikusan támadta őket. A Hirjú elkésve reagált a veszélyre, felgyorsított és balra fordult, ezért az első bombák mind a tat mögé zuhantak. Ezt látva azonban a később zuhanók korrigáltak, és három közvetlen találatot értek el az elülső felszállófedélzeten és egyet az elülső felvonó közelében. A Hirjú kigyulladt, és képtelenné vált repülőgépeket indítani és fogadni. A robbanásoktól a hangárokban tűz tombolt, emiatt a fedélzet elülső része beomlott, a felvonó darabjai pedig a parancsnoki hídon betörték az összes üveget. Bár a hajó súlyosan megsérült, volt remény a megmentésére, mert a hajócsavarok még működtek. A hajó harminc csomóval haladt, a lámpák kialvásakor pedig a gépészek átkapcsoltak a tartalék generátorra. Kanoe fregattkapitány elrendelte a raktárak elárasztását, a havária brigádok pedig az egyetlen működő tűzoltócsapról elkezdték oltani a lángokat. A kerozin táplálta tűz azonban megállíthatatlanul terjedt, és 21:23-kor a hajtóművek leálltak. Innentől már csak a hazavontatásban lehetett reménykedni. A levegőben ezalatt először George Blakey őrnagy hat B-17-ese bombázta a Hirjút és az egyik rombolót. A csoport Hawaii-ról szállt fel, és leszállás nélkül a japánok ellen vezényelték őket. Velük egy időben, 17:30-kor Sweeney alezredes hat B-17-ese is újabb támadást intézett, végül pedig megérkezett Stebbins a Hornet zuhanóbombázóival, és megtámadták a Csikumát. Ezek egyike sem okozott károkat. #### A késő délutáni hadműveleti döntések 12:20-kor, másfél órával azután, hogy Abe tengernagytól értesült a Kidó Butai három hordozójának balsorsáról, Jamamoto átalakította a haditervet. A szállítóhajókat ideiglenesen visszavonta, a tengeralattjárókat nyugatabbra vezényelte. Kakuta Kakudzsi ellentengernagy utasítást kapott, hogy a Rjúdzsó és Dzsunjó könnyűhordozóinak kötelékével hagyja ott az Aleut-szigeteket, és haladjon dél felé. Kondó altengernagy flottáját sürgősen Midway felé küldte. Négy könnyűhordozót és jelentős mennyiségű csatahajót készült összevonni Midway környékén. A legközelebb járó Kondó érkezését június 5-én, a hajnal előtti órákra várták. Kurosima sorhajókapitány attól tartott, hogy az amerikaiak minden próbálkozást meg fognak hiúsítani, mert Midway repülőterei továbbra is használható állapotban voltak. Rábeszélte Jamamotót, hogy a négy leggyorsabb nehézcirkáló, a Kumano, a Szuzuja, a Mikuma és a Mogami váljon ki Kondó kötelékéből, száguldjanak Kurita Takeo altengernagy vezetése alatt előre, és a már jó ideje Midway előtt várakozó I-168-as tengeralattjáróval együtt éjszaka bombázzák Midwayt. 16:15-kor Fletcher törzsének úgy tűnt, hogy a Yorktown mégsem fordul át, a dőlés mintha megállt volna, de a vontatást a sötétség beálltáig nem merték megkockáztatni. Ehhez további embereket kellett volna a fedélzetére tenni, akik életveszélybe kerülhettek volna, mert a japánok ismerték a hordozó helyét. Spruance tájékoztatta Fletchert a hordozókról indított második támadásról, és megkérdezte, hogy vannak-e további parancsai számára. Fletcher, akinek már ekkor nem állt rendelkezésére hordozó, azt válaszolta, hogy egyetért Spruance intézkedéseivel, nincsenek további parancsai, és a Task Force 17 alkalmazkodni fog haladásában a Task Force 16 mozgásához. Ezzel Fletcher előzékenyen átengedte Spruance-nek a flottacsoport irányítását. A zuhanóbombázók csak sötétedés után értek vissza a késő délutáni bevetésről. Spruance, hogy a megteendő távolságot csökkentse számukra, egész délután nyugati irányba haladt, és az előírásokat megszegve kivilágította a hordozókat, hogy a bombázók könnyebben visszatalálhassanak. Miután a gépek rendben leszálltak, a flottát megfordította, és kelet felé indultak, hogy elkerüljék az éjszakai közelharcot a megmaradt japán felszíni erőkkel. Egyes vélemények szerint az éjszakai harc – a japán éjszakai harci taktika és a túlerőben levő csapásmérő hajóik miatt – a japán hajóhad javára is eldőlhetett volna. Spruance döntését, hogy lemondott a visszavonuló japán flotta üldözéséről és megsemmisítésétől, sok kritika érte a háború alatt és után. Jamamoto sürgette Nagumót, hogy tegyen jelentést az ütközet menetéről. Az üzenetet 17:30-kor kapta meg, amelyben közölték vele, hogy már a Hirjú is lángokban áll a bombatalálatok miatt. Nagumo a Nagara cirkáló fedélzetén ekkor még azt tervezte, hogy visszavonul nyugat felé, de éjszaka irányt fog váltani és meglepi az amerikaiakat. A hordozók azonban használhatatlanok lettek volna, mert a repülőgépek éjszakai startolása és leszállása túl sok veszéllyel járt volna. 18:30-kor a Csikuma azt az üzenetet továbbította, hogy a felderítője 17:13-kor az égő és megdőlt ellenséges hordozótól kb. 50 km-re keletre négy ellenséges hordozót, 6 cirkálót és 15 rombolót látott nyugat felé közeledni. Ez szétfoszlatta azokat a reményeket, hogy az amerikai flottát súlyos károk érték. Az információ azonban téves volt. A Csikuma felderítőjének második, az elsőt helyesbítő jelentését hozzáadták az első adataihoz, és így született a négy sértetlen amerikai hordozó jelenlétéről beszámoló üzenet. Nagumo stábja nem merte vállalni az ütközetet, 19:05-kor északnyugat felé fordultak. 19:15-kor Jamamoto a harci kedv felszítása érdekében minden egység parancsnokát tájékoztatta a korábban elhatározott műveleteiről. Leszögezte, hogy az ellenség „gyakorlatilag megsemmisült és kelet felé vonul vissza”, és hogy Midwaytől északnyugatra, az északi szélesség 32° 08' keleti hosszúság 175° 45'-nél vonja össze a flottákat. Nagumo elrendelte két hátrahagyott hordozója megtorpedózását, és folytatta a visszavonulást. A Szórjút 19:13-kor, a Kagát 19:25-kor süllyesztették el. Aoki kapitány engedélyt kért, hogy elsüllyeszthesse az Akagit, de ezt Jamamoto megtiltotta, mivel a hajó hazavontatásában reménykedett. 23:40-kor Kondó tengernagy rádión azt jelentette, hogy számításai szerint június 5-én 3:00-kor érkezik meg az elrendelt helyre, majd kelet felé fog kutatni, remélve, hogy sikerül az amerikaiakkal éjjeli harcba bocsátkoznia. Éjfélkor ismét jelentkezett, és ismertette a részletes felvonulási tervet. Jamamoto azonban már nem volt olyan lelkes, mint pár órával korábban. Nagyon kevés idő maradt volna az éjjeli összecsapásra, ha sikerül egyáltalán megtalálniuk az amerikai flottát. Reggel pedig ismét a nagy hordozóké lett volna a döntő szó, amelyekről már tudta, hogy a Kidó Butainak egy sem maradt belőlük. Kurita altengernagy négy nehézcirkálója ráadásul késésben volt. Éjjel 2:00-kor Midwayt kellett volna lőniük, de legkésőbb hajnalra értek volna csak oda. Jamamoto 00:15-kor lefújta az éjjeli támadás tervét, és Kondót, Nagumót valamint Kuritát a Midwaytől 560 km-re északnyugatra fekvő találkozópontra rendelte. ### 1942. június 5. Egyedül Tanabe fregattkapitány tengeralattjáróját felejtették el értesíteni arról, hogy a Midway elleni támadást lefújták. Az I-168 ezért valamivel 1:20 után tüzet nyitott a szigetre. Midway ütegeinek felriasztott kezelőszemélyzete viszonozta a tüzet, majd a tengeralattjáró az egyenlőtlen küzdelmet megszakítva alámerült. Kurita négy cirkálója alig 100 km-re volt Midwaytől, amikor megkapták az új utasítást, hogy forduljanak északnyugat felé. A USS Tambor tengeralattjáró parancsnoka, John W. Murphy korvettkapitány 2:15-kor kb. 160–170 km-re Midwaytől keletre pillantotta meg a távolodó hajókat. A sötétben nem tudta azonosítani őket, mert túl távol volt tőlük, és nem szándékozott közelebb menni, noha ez lett volna a feladata. Ehelyett követni kezdte őket, és helyzetüket jelentette a Csendes-óceáni Tengeralattjáró Parancsnokságnak (CONSUBPAC). 2:55-kor Jamamoto végleg lefújta a Midway elleni hadműveletet. Watanabe fregattkapitány kérlelni próbálta, de Jamamoto kijelentette, hogy „túl nagy lenne az ára”. Az új haditerv az amerikai flotta nyugatra csalogatása lett. Jamamoto azt várta, hogy ha követik, akkor a japán kézen levő Wake-sziget támaszpontjairól kapott légi támogatás segítségével elpusztíthatja az ellenséget. 3:00-kor az élen haladó Kumano észrevette a Tambort és vörös jelzőlámpát villantott, ami előre veszélyt jelzett és balra 45°-os fordulatot parancsolt. A Mogami navigátora, Jamaucsi Maszaki a sötétben belerohant az előtte helytelenül 90°-os szögben elforduló Mikumába, miközben fordulózva akarták a várható torpedótámadást elkerülni. A valóságban a Tambor egyetlen torpedót sem lőtt ki, mivel nem tudta, milyen hajókat követ, sőt, olyan sietve próbált eltűnni, hogy a kapcsolatot is elvesztette a japán hajókkal, így nem vette észre az ütközést. A Mikuma hátsó olajtartálya felrepedt és üzemanyagot folyatott az óceánba, de a sérülése nem volt súlyos. A Mogami orra viszont erősen behorpadt. A két sérült mellett otthagyták kísérőnek az Arasió és az Aszasió rombolókat, a Szuzuja és a Kumano pedig továbbindult. A Tambor csak 4:12-kor, a hajnali derengésben azonosította a hajókat, a japán cirkálókat. A Tambor információja nagy késéssel ért el Spruance-ig Robert English tengernagyon, a CONSUBPAC parancsnokán és Nimitzen keresztül. A precíz Spruance-t nagyon dühítette a pontatlan tájékoztatás, mivel a megtalált hajók irányáról, osztályáról, nemzetiségéről nem kapott információt, de még arról sem, hogy egyáltalán hadihajók-e. Nem tudta kizárni, hogy a japánok Midway szigete ellen inváziót indítanak, ezért 4:20-kor délnyugat felé fordult egységeivel, és úgy helyezkedett, hogy hatásosan léphessen fel a sziget megvédésére. A Tambor figyelmeztetését Midwayen is fogták. 4:30-kor Flight 92 kódnév alatt Blakey őrnagy vezetésével 12 B-17-es szállt fel a szigetről, hogy a Tambor információi alapján akkor még fenyegetőnek ígérkező invázióval szembeszálljanak. A kora hajnali időpontban azonban Brooke Allen alezredes gépei a párás, ködös időben nem láttak japán hajókat, és 6:00-tól a Kure-atoll fölött köröztek további utasításokat várva. 6:30-kor egy Catalina hidroplán jelentette, hogy „két olajcsíkot húzó csatahajó” halad nyugat felé, Midwaytől 200 km-re. Midwayen ekkor megkönnyebbültek a szigetet védő tengerészgyalogosok, mert ez már a visszavonulás jele volt. Jamamoto 4:50-kor parancsot adott az Akagi elsüllyesztésre is. A másik sérült hordozót, a már mozdulatlan Hirjút éjjel 23:58-kor óriási robbanás rázta meg. Mivel a már lelohadó tűz újraéledt, a személyzetet evakuálni kezdték és a hajót sorsára hagyták. Jamagucsi ellentengernagy és Kaku kapitány a japán tengerészeti szokásokkal összhangban a hajón maradást választotta, ezzel – mint minden hasonló alkalommal – a japán tengerészet értékes, képzett tisztjeit vesztette el. 5:10-kor a Makigumo romboló több torpedót lőtt a sodródó roncsba, amelynek teljes elsüllyedése még órákig tartott. Reggel a Kidó Butai 1 kötelékében eddig kisegítő szerepet játszó, kiöregedett Hósó repülőgép-hordozóról felderítőgépeket indítottak a helyzet felmérésére. A B4Y készítette az utolsó felvételeket a Hirjúról, és túlélőket pillantottak meg a fedélzeten, akik a felderítőgépnek jeleztek. Megmentésükre kirendelték a Tanikaze rombolót, amely azonban nem ért oda 9:12 előtt, amikor a Hirjú végül elsüllyedt. Hét órakor Marshall A. Tyler százados hat TBD Dauntless zuhanóbombázója és Richard E. Flemming százados hat SB2U Vindicator zuhanóbombázója felszállt Midwayről. 7:45-kor vették észre az olajcsíkot az óceánban, és húsz perc múlva megközelítették a légvédelmi gránátokat lövő két japán cirkálót és két rombolót. 8:08-kor kezdték meg a rárepülést Tyler gépei, de nem értek el találatot. Ezután Fleming húzott át a cirkálók felett a nap irányából, hogy ósdi gépeivel és gyakorlatlan pilótáival a siklórepülésben végrehajtott bombázás közben kevésbé legyen kitéve a légelhárításnak, de ők sem tudtak kárt okozni. Fleming gépe a rárepülés közben kigyulladt, és a bombák lehajítása után egyenesen rázuhant a Mikuma nyolchüvelykes lövegének tornyára. A becsapódás tüzet okozott, ami átterjedt a jobb oldali gépház szellőzőberendezésére. A füsttől a gépészek megfulladtak, és a Mikuma nem tudta tartani a 12 csomós sebességet. 8:30-kor a Flight 92 is megtalálta a japán hajókat, és két hullámban megbombázta. Majdnem találatokat és két lehetséges találatot jelentettek, de valójában ismét semmit sem találtak el. 8 óra körül Spruance tudomást szerzett arról, hogy a midwayi felderítők a párás, felhős égboltról megláttak két csatahajót, három nehézcirkálót és egy lángokban álló hordozót, amelyek lassan, 12 csomós sebességgel haladtak északnyugat felé. A japánok egy Midwaytől kb. 360 km-re levő időjárási front irányában haladva távolodtak a szigettől. Spruance nyugat felé fordította hajóit, és 25 csomós sebességgel üldözőbe vette a japán hajókat.11 órakor nyugat-északnyugatra módosította az irányt. 14:00-kor egy csoportnyi B-17-es repült el a Task Force 16 fölött. Spruance kapcsolatba akart lépni velük, de a B-17-esek nem reagáltak, Midwaynek jelentették az amerikai flotta helyzetét. 14:20-kor Nimitztől jelentés érkezett a nyolc órás információk némileg kiegészített változatáról, de új harcérintkezést nem sikerült teremteni a japán hajókkal. A reggeli, nem túl friss információk alapján készített becslés szerint a japán hajók ekkor kb. 350 km-es távolságban lehettek, ezért az Enterprise 32 zuhanóbombázót indított fedélzetéről egy-egy 500 fontos bombával és sok üzemanyaggal felszerelve. A Hornet 15:12-kor további 26 bombázót indított. A felhőzet egyre vastagabb, a látótávolság egyre kisebb lett. A gépek kb. 400 km-nyit repültek északnyugati irányban, romló időjárási viszonyok között, de az összevont japán magasabb egységet nem találták meg. A Hornet csoportja a visszaúton egy Katori osztályú könnyűcirkálót vélt megpillantani, és 18:04-kor támadásba lendült ellene. Ez valójában a Tanikaze romboló volt, amit a Hirjú fedélzetén rekedt legénység megmentésére küldtek ki, és most onnan visszatérve igyekezett csatlakozni Nagumo többi hajójához. A romboló teljes gőzzel manőverezve légelhárító tűzzel válaszolt, így a zuhanóbombázók nem értek el találatot. 18:15-kor és 18:25-kor két hullámban összesen 17 darab B-17-es is bombázta a hajót, de eltalálniuk nekik sem sikerült. A visszaúton elveszítettek két B-17-est, amelyeknek kifogyott az üzemanyaga. 18:30-kor az Enterprise gépei szintén megbombázták a Tanikazét, de a romboló mindent sikeresen elkerült. A japán flotta nyomának elvesztése miatt Spruance éjjelre 15 csomóra csökkentette a sebességet, és nyugat-északnyugati irányban tartotta a kormányt. Így remélte, hogy június 6-án reggel még elég közel lesz abban az esetben is, ha a japánok nyugat felé tűntek el, mert Japánba igyekeztek, és akkor is, ha délnyugatra fordultak, hogy a tengerészgyalogság szállítóhajóival találkozzanak. ### 1942. június 6. 03:40-kor az 1. légi hadsereg a következő kódolt üzenetet küldte Jamamotónak: „Egy Yorktown osztályú ellenséges hordozó súlyos sérülést szenvedett, balra dől, és az északi szélesség 30° 30’, nyugati hosszúság 176° 10’ koordinátáknál sodródik”. Később a helyszínt új üzenetben pontosították. Az információt a Csikuma cirkálóról felszállt 4-es számú felderítő szolgáltatta még június 5-én délután. Komacu Teruhisza ellentengernagy, a 6. flotta parancsnoka Kwajaleinről utasítást adott legközelebbi tengeralattjárójának, az I-168-nak, hogy a lehető leggyorsabban támadja meg a hordozót. Hajnalban a Yorktown még mindig úszott, és az elmúlt napok eseményei után lehetőség nyílt a mentésre. Buckmaster sorhajókapitány maga vezényelte a mentőbrigádot és elsőként kapaszkodott a repülőfedélzetre, ahol halottak hevertek szanaszét. A munkabrigádok tisztelegtek a harcban elesettek előtt, és a tengerészima után elkezdték levágni a sérült szerelvényeket. Kidobálták a repülőgépek roncsait és a bomba-, valamint a torpedókészleteket, hogy könnyítsenek a hajón. A Hammann romboló a Yorktown mellé állt, és fedélzetéről működtették a hordozható szivattyúkat, valamint adták az elektromos energiát. 5:10-kor az Enterprise 18 felderítőt küldött ki nyugat felé. 6:45-kor két jelentés érkezett a Wake-sziget felé menekülő japán cirkálók helyzetéről. A Hornet 26 zuhanóbombázót és nyolc vadászgépet indított, amelyek 9:30-kor pillantották meg a Mogami csoportját. 9:50-kor Stanhope Ring kiadta az utasítást a támadásra. Mindkét cirkálót és az egyik rombolót is eltalálták. 10:45-kor az Enterprise is indított 31 zuhanóbombázót, három torpedóvetőt és tizenkét vadászgépet Wallace C. Short Jr. sorhajóhadnagy vezetésével (aki az ütközet kezdetén a Yorktown VS-6 századának parancsnoka volt). 12:30-kor találtak rá a céljukra, miután fél órát egy nemlétező csatahajó kergetésével töltöttek el. Jamamoto a Mogami és a Mikuma elleni támadásokból rájött, hogy az amerikai flotta megváltoztatta célpontját. Déltájban Kondo tengernagyot a Zuiho könnyűhordozóval, hat cirkálóval és nyolc rombolóval a Mogami csoportjához küldte, hogy éjszakai ütközet csapdájába csalja az ellenséget. 14:45-kor ismét a Hornet gépei támadtak, amikor a Mikumát éppen elhagyni készült a legénység. A mellette álló és a tengerészeket menteni igyekvő rombolóval együtt bombázták meg. Összességében az Arasió és az Aszasio egy-egy bombatalálatot kapott, a Mogami hatot. A Mikuma öt találat után kigyulladt és torpedói felrobbantak. Szakijszma kapitány a hidat érő találattól meghalt. A hajó 650 ember halálát okozva elsüllyedt. 240 tengerészt a másik három japán hajó megmentett, és az immár súlyosan sérült Mogamival együtt befutott a japán kikötőkbe. 13:00-kor a Yorktown dőlése már 2°-ot csökkent, a Hammannról pedig ebéd érkezett. Távolabb még öt romboló cirkált fel-alá, tengeralattjárók után kutatva. 24 órányi keresés után délután az I-168 megtalálta a Yorktownt, és ekkor már nyolc órája azon dolgozott, hogy lőtávolba lopakodjon. Négy torpedót lőtt ki rá. Az első torpedó nem talált, kettő elment a hordozó mellett haladó Hammann romboló alatt, és a Yorktown oldalfalán robbant, míg a negyedik kettétörte a Hammann gerincét. A romboló kevesebb mint négy perc alatt elsüllyedt. A Yorktown azonban június 7-én hajnali öt óráig a felszínen maradt, és csak akkor fordult az oldalára, majd elsüllyedt. A Gwin, a Hughes és a Monaghan rombolók öt órán keresztül dobáltak mélységi bombákat az I-168-ra, de sikertelenül. 18:30-kor fel kellett merülnie a felszínre friss levegőért és az akkumulátorok feltöltése érdekében. 18:45-kor a rombolók a láthatáron füstöt pillantottak meg, ami a felszínre emelkedett I-168 dízelmotorjából jött, ahogy megpróbált minél gyorsabban eltávolodni. Újra üldözőbe vették, és 19:05-kor tüzet nyitottak rá. A gránátrobbanások közepette a tengeralattjáró alámerült, és a rombolókat lerázva elmenekült. Tizenkét nappal később hajtóműsérüléssel futott be a szaszebói javítóműhelybe. Tanabe korvettkapitány szerint a hajójának akkumulátorai a többórás mélységi bombázás során annyira megsérültek, hogy hazaútja során már nem tudott lemerülni. A délután folyamán a cirkálók elleni támadásból utolsónak visszatérő B-17-es csoport azt jelentette, hogy megbombáztak és „pillanatokon belül” elsüllyesztettek egy ellenséges cirkálót. De aztán kiderült, hogy az valójában a USS Grayling tengeralattjáró volt, ami valóban nagyon gyorsan lemerült azt látva, hogy saját honfitársai próbálják elsüllyeszteni. 19:00 után Spruance már több mint 600 km-re távolodott el Midwaytől nyugatra. Nem állt szándékában japán csapdába szaladni, sem pedig a Wake-sziget légierőjével megmérkőzni, így megszakította az üldözést, és visszafordult kelet felé. Az ütközet véget ért. John Murphyt, a Tambor kapitányát Pearl Harborba való befutása után az ellenséggel szemben tanúsított határozatlan fellépés miatt leváltották és partra tették. ## Értékelések, kritikák - Hadtörténészek szerint a túlerőben lévő japán flotta a túl bonyolult haditervnek köszönhette a kudarcát, valamint annak, hogy az egész terv arra volt felépítve, hogy az amerikaiak pontosan az ő elvárásaiknak megfelelően fognak cselekedni. - Jamamoto túlságosan megosztotta haderejét. Hazardírozott és vesztett. Rossz taktikát választott és hagyta, hogy ennek folyományaként rossz tervek szülessenek. - Nagumo a krízishelyzetekben nem cselekedett kellő rugalmassággal. A hadihajóknak a partraszállás segítésére kellett volna koncentrálniuk, miközben a bombázóknak az ellenséges anyahajókat kellett volna támadniuk. - A japánok túlzott önbizalmuk miatt saját teljesítőképességüket erősen felülbecsülték, míg az amerikaiak küzdőképességét, harci elszántságát jelentősen alulértékelték. - A japánok valamennyi terve az amerikaiak tudomására jutott. Ennek következtében a támadóerők megosztott felvonulása éppen ellenükre fordult. Nagumo harccsoportja helyett más csoportok rendelkeztek jelentős mennyiségű felderítő hidroplánindítási képességgel, holott erre a frontvonalba küldött Kidó Butai 1-nél lett volna szükség. Úgyszintén ott lett volna szükség minél koncentráltabb légelhárításra, de a távolból felzárkózó csoportok ebben sem tudtak segítségére lenni. - A japánok, hírszerzésük hiányossága miatt, semmit nem tudtak az amerikaiak felkészültségéről, helyzetéről. Téves értesülések és azoknak hibás értékelése miatt úgy gondolták, hogy az ütközetet megelőzően az amerikai flotta hordozói a Csendes-óceán déli részében találhatók. Ez azért is meglepő, mert hogyan akartak döntő csapást mérni az amerikaiakra, ha azok nem is tartózkodtak a térségben? - A japánok nem rendelkeztek megfelelő radarral, így nappal csupán optikai eszközeikre, éjjel pedig jelzőfényekre és keresőlámpákra voltak kénytelenek hagyatkozni. - „A felületes tervezés, a vezérkar gyenge munkája és az alsóbb vezetés szokatlanul magas hibaszázaléka megfertőzte az egész japán haderőt.” - Miles Browning a TBD torpedóbombázókat „végzetesen alkalmatlannak” minősítette, s megállapította, hogy ráadásul túl lassú és alacsony rombolóerejű Mark XIII típusú torpedókkal voltak felszerelve. - A japán hordozók technikai kárelhárító rendszere csődöt mondott az ütközet folyamán, ezért haváriacsapataik képtelenek voltak ellenőrzés alatt tartani a pusztító tüzeket. Az ütközet után levont következtetések és újonnan meghonosított elővigyázatossági intézkedések ellenére a téma továbbra is a japán flotta gyengesége maradt a háború folyamán. - Az amerikai flotta elavult repülőgépparkkal vágott bele az ütközetbe. A Brewster Buffalo vadászok szinte esélytelenek voltak a japán Zérókkal szemben. Spruance és Browning még az F4F-3 Wildcat típusú vadászokat is erősen alulteljesítőnek értékelte a Zérókhoz képest. Az amerikaiak kevés kiképzett és gyakorlott pilótájukat sok esetben alkalmatlan gépek fedélzetén küldték a halál torkába. Nimitz jelentésében a hadsereg Curtiss P-40F Warhawk vadászainak a haditengerészethez való átirányítását kérte Ernest J. King tengernagy haditengerészeti vezérkari főnöktől, illetve az Vought F4U-1 Corsair hadrendbe állítását elsődleges fontosságúnak nevezte a vadászgéppark lecserélése érdekében. - A B-17-esek nagy magasságból végrehajtott szőnyegbombázási koncepciója működésképtelennek bizonyult a csata és a későbbiek folyamán, mivel valójában soha semmit nem találtak el, azzal ellentétben, ami a jelentéseikben szerepelt. Küldetéseik kizárólag a saját erőt apasztották. - Az amerikai haditengerészet torpedói csapnivaló hatásfokkal robbantak föl. A teljes torpedóállomány lecserélésre szorult. - Fletcher a Midway és a korall-tengeri csata után új felismerésként jelentette Nimitznek, hogy a hordozóknak párokban kell tevékenykedniük és külön hordozóhoz tartozó, de együttműködő repülőcsoportokkal indítaniuk a támadást, az úgynevezett hullámokban végrehajtott légitámadás helyett. Japán oldalon ennek felismerése már korábban megtörtént, és megszervezése begyakorlottan ment. - Az amerikai flotta légi felderítése is esetleges maradt, mivel a doktrína szerint ilyen feladatra csak végszükség esetén volt szabad bombázókat elkülöníteni, nehogy a csapásmérő képesség szenvedjen hiányt. Meg nem talált célok esetén azonban a csapásmérő képesség teljesen hiábavaló. Az amerikai cirkálók nem voltak képesek olyan nagy hatótávolságú felderítőgépek indítására, mint amilyet a Csikuma, vagy a Tone tudott indítani. - A megnövekedett területi kiterjeszkedés nagyobb mennyiségű üzemanyagot igényelt, ami nem állt a japánok rendelkezésére, hiába foglalták el az olajmezőket. ## Következmények A japán haderő győzelme esetén legalább további egy évre meghosszabbították volna jelenlétüket a térségben. Mivel a négy legfontosabb anyahajójuk elsüllyedt, elvesztették a kezdeményezés lehetőségét. Ehhez még hozzájárultak a Korall-tengeren elszenvedett veszteségek is. A háború menete a Csendes-óceánon megfordult: Japán innentől kezdve védekezni kényszerült, míg az Egyesült Államok támadott. A szövetségeseket támadásra biztatták az események, és augusztusban megindítottak egy ellentámadást a Guadalcanal szigetének elfoglalására, ahonnan egyenes út vezetett a Fülöp-szigeteken keresztül Tokióig. Az ütközet értékes tapasztalatokhoz juttatta az amerikaiakat a repülőgép-hordozók bevetésével kapcsolatban. A midwayi siker lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy a csendes-óceáni helyzet kedvező alakulásával erőit Németország ellen is fordítsa. Japán elveszítette repülőgépeinek, hajóinak, képzett legénységének jelentős részét, és ezt a későbbiekben nem sikerült pótolnia. Ezen túlmenően a háború további részében már nem tudott lépést tartani az amerikaiak egyre növekvő anyagi és technikai fölényével. ## Feldolgozásai - The Battle of Midway 1942-ben bemutatott amerikai rövid dokumentumfilm. Rendezte John Ford, főszereplői Johnny Governali, Donald Crisp, Henry Fonda és Jane Darwell. - A Midway-i csata (Midway) 1976-ban bemutatott amerikai film. Rendezte Jack Smight, főszereplői Charlton Heston és Henry Fonda. - A National Geographic Channel a Tábornokok a harcmezőn sorozat keretében 2009-ben dolgozta fel a midwayi csatát (Generals at war: Midway). Rendezte Robert Hartel és Leesa Rumley. - Midway (Midway) 2019-ben bemutatott amerikai film. Rendezte Roland Emmerich, főszereplői Ed Skrein, Patrick Wilson, Luke Evans, Aaron Eckhart, Nick Jonas, Mandy Moore, Dennis Quaid, Aszano Tadanobu és Woody Harrelson.

Ruházatfiziológia

A ruházatfiziológia tudománya a ruházat és az emberi életfunkciók összefüggéseinek kutatásával foglalkozik. A ruházatfiziológiai kutatások célja az, hogy olyan ruházat tervezését tegyék lehetővé, amely az ember mindenkori tevékenységének legmegfelelőbb mikroklímát tudja biztosítani és ezzel a tevékenységhez optimális viselési körülményeket teremt. Jóllehet mindezt számos tényező befolyásolja, a szorosan vett ruházatfiziológia témaköre elsősorban a ruházat hatása az emberi test hő- és nedvességháztartására, valamint a bőrre gyakorolt mechanikai hatásokra (puhaság, tapadás, a bőrt irritáló esetleges érdesség) korlátozódik, mégpedig nem csak a nap közben, hanem az alvás közben viselt ruházat esetében is, hiszen a megfelelő mikroklíma a nyugodt és pihentető alvás egyik előfeltétele is. A ruházatnak ugyanis határozott funkciója van, és a viselési körülmények alapvetően meghatározzák, mikor milyen ruházat viselése optimális. Azon kívül, hogy szépnek, praktikusnak, kényelmesnek, egészségesnek, jól és könnyen tisztán tarthatónak kell lennie, a ruházatnak fontos élettani szerepe is van, és az ebből eredő követelményeknek is eleget kell tennie. A ruházat viselésének élettani hatásai bonyolult fizikai folyamatokra vezethetők vissza, ezekkel foglalkozik a ruházatfiziológia. ## Történeti áttekintés A ruházatnak az emberi testre gyakorolt hatását már az ókorban megfigyelték. Az i. e. 5. században élt Hippokratész A levegőről, a vizekről és a helyekről c. munkájában egyebek között a ma ruházatfiziológiának nevezett problémakörrel, ezen belül elsősorban az izzadás jelenségével foglalkozott. Kortársa, Empedoklész pedig a bőrlégzésre adott ma is érvényes magyarázatot. A 17. században Páduában élt Sanctorius a verejték kiválasztást és ennek a viselt ruházattal való összefüggését tanulmányozta. A 18. században angol, francia és német tudósok már kísérleti eredményekről számoltak be olyan kérdések kapcsán, amelyeket ma a ruházatfiziológia tárgykörébe sorolnak. A ma ruházatfiziológiának nevezett tudományágat azonban a 20. század 30-as éveiben alapozták meg valójában, amikor már nem csak orvosok, hanem fizikusok és textilipari szakemberek is bekapcsolódtak a problémakör elemzésébe. A második világháborút követően, a felgyorsult műszaki fejlődés hatására azután módszeresen, tudományos alapon kezdődtek meg a célirányos ruházatfiziológiai kutatások. Fontosságukat az űrutazások, valamint a munka- és sporttevékenységek teljesítményének növelésére irányuló törekvések nagy mértékben alátámasztották. Ma már neves kutatóintézetek foglalkoznak ezekkel a témákkal, korszerű mérési módszereket fejlesztettek ki az egyes ruházatfiziológiai tényezők pontos mérésére. Mindezek eredményei jelentős hatást gyakorolnak a textil- és a ruhaipar gyártmányfejlesztési tevékenységére is, hiszen ezeket a tulajdonságokat a helyes nyersanyagválasztás, az alkalmazott kelmeszerkezet és a konfekcionáláskor kialakított forma jelentős mértékben befolyásolja. ## Viselési kényelem A viselési kényelem az a mérték, ahogyan a ruházat támogatja – vagy legalábbis a lehető legkisebb mértékben gátolja – a test funkcióit. Ide tartozik a mozgásszabadság biztosítása, a formai kialakítás célszerűsége, az, hogy a ruházat a bőrön kellemes érzetet keltsen (pl. ne karcoljon, sima tapintású legyen), de a legfontosabb a testhőmérséklet szabályozása. Egy ruházati rendszer (ami a testet borító összes ruhadarab együttesét jelenti) akkor minősíthető jónak, ha ilyen vonatkozásban jól működik – ellenkező esetben akadályozhatja a teljesítőképesség kifejtését. ## Test–klíma–ruházat A ruházat egészének legfontosabb élettani funkciója az, hogy segítsen az emberi test hőmérsékletét viszonylag állandó értéken tartani. Ez az állandóság elsősorban a törzsben és a fejben nagyon fontos (kb. 37 °C), a napi ingadozások nem léphetik túl a 0,7–1,5 °C-ot. Ehhez az szükséges, hogy a hőtermelés és a hőleadás egyensúlyban legyen. A hőtermelés azonban erősen függ az ember mindenkori munkavégzésétől (a dolgozó izmokban a hőmérséklet meghaladhatja a 40 °C-ot is), a hőleadás pedig a környezeti hatásoktól. A testfelület és a ruházat külső rétege között mikroklíma alakul ki, sajátos hő- és nedvességviszonyokkal, amit a ruházat szerkezete, anyaga jelentősen befolyásol. Ezzel nagy mértékben meghatározza az ember közérzetét. Az ember a ruhájában akkor érzi magát kényelmesen, ha a bőrfelületnél 30–35 °C levegőhőmérséklet és 80% alatti relatív légnedvesség uralkodik. Erőkifejtés közben az emberi test hőt termel, aminek egy részét a hőmérséklet-állandóság érdekében le kell adnia. Felöltözött embernél ez egyrészt a légzéssel, másrészt a bőrről a ruházaton át a környezetbe történő hőáramlással történik. Kilélegzéskor a környezeti levegőt melegítjük fel és nedvesítjük, ezért a lélegzéssel folyó hőleadás függ a lélegzés gyakoriságától (ez viszont a munkavégzés nehézségétől), valamint a környező levegő állapotától (hőmérsékletétől, nedvességtartalmától és áramlási sebességétől). A ruházaton át történő hőközlésnek két módja van: - a „száraz” hőközlés, azaz a hőáramlással (konvekcióval), hővezetéssel és hősugárzással a környezetnek leadott meleg (ez elsősorban a testfelület nagyságától és a ruházaton belül és azon kívül uralkodó hőmérséklet különbségétől függ), valamint - az izzadság elpárologtatásával leadott hő, ami viszont függ attól, hogy az izzadságot a ruházat mennyire engedi át és az a ruházat felületéről (ismét csak a környezet állapotától függően) milyen gyorsan tud elpárologni. Mindezekből az következik, hogy a felöltözött test hőháztartásában elsősorban a ruházat hőszigetelő képessége, nedvességáteresztő képessége és a ruházattal borított testfelület nagysága játszik szerepet. ## A ruházat hőszigetelő képessége A hővezetéssel eltávozó hő mennyisége a belső és külső hőmérséklet különbségével, a párolgással távozó hő mennyisége pedig a ruházat alatti mikroklímában uralkodó gőznyomás és a környezet gőznyomása közötti különbséggel arányos. De ha a ruházat jó hőszigetelő, akkor a hővezetéssel távozó hőmennyiség még azonos hőmérséklet-különbség esetén is kisebb, mint egy rossz hőszigetelésű ruházat esetében, és hasonlóképpen befolyásolja a párolgásos hőveszteséget a ruházat nedvesség áteresztő képessége is. Ha ugyanis az izzadság nem juthat át a ruházaton, nem is tud elpárologni (mint például egyszerű műanyag fóliából készült esőkabát viselésekor), és ez kellemetlen közérzetet eredményez. A nyugvó levegő igen jó hőszigetelő. A ruházatot alkotó rétegek hőszigetelő képessége az anyagtól és annak szerkezetétől függ. Több réteg ruha viselésekor a rétegek között mindig van több-kevesebb bezárt levegő, ami fokozza a hőszigetelést. Ezért előnyös ebből a szempontból a többrétegű öltözködés. Télen például a fehérnemű alkotja a belső réteget, erre kerül a felsőruha, majd a nagykabát. Maga a felsőruha is állhat több rétegből, egy zakónak például van belső bélése, közbélése, külső szövete, esetleg még mellény vagy pulóver is kiegészíti. A többrétegű öltözködésnek így nagyon jó a hőszigetelő képessége, de ha túl sok réteget kell magunkra venni, az már kényelmetlen lehet. Ezért az a jó, ha az egymásra kerülő ruhadarabok önmagukban is jó hőszigetelők, azaz ha azonos hőszigetelő képességet kevesebb réteggel tudunk elérni. Ebből a szempontból különös figyelmet érdemel a testre közvetlenül simuló fehérnemű, amely még a testmeleg levegőréteget zárja magába. Egy jó meleg fehérnemű esetleg többet ér, mint egy kívül hordott vastag pulóver. A ruházat hőszigetelő képességének kifejezésére mérőszámot dolgoztak ki, ennek mértékegysége a „clo”; 1 clo = 0,155 m2K/W. A teljesen meztelen testre vonatkozó adat: 0 clo, egy T-ing hőszigetelő képessége 0,1 clo, egy hosszú ujjú pulóveré 0,3 clo, egy teljes öltönyé 1 clo. A hőszigetelő képességben nagy különbségek vannak, attól függően, hogy milyen szerkezetű és milyen anyagból van a ruhadarab. Jellemző például, hogy a közismerten jó hőszigetelő képességű gyapjúból mintegy 2,6-szor akkora hőszigetelő képességű kötött kelmét lehet készíteni, mint pamutból. ## A ruházat nedvességáteresztő képessége Míg a hőszigetelő képesség szempontjából az a jó, ha a ruházat minél zártabb szerkezetű, minél kevésbé engedi áramlani a levegőt a rétegek között, addig a nedvesség áteresztés azt kívánja, hogy a ruházat rétegei között a nedvesség vagy a pára ki tudjon áramlani a felszínre. Az izzadság kiáramlása a hajszálcsövesség elvén lehetséges. Ehhez az kell, hogy a bőrön képződött nedvességet az alsóruházat anyagát képező szálacskák a bennük lévő természetes üregek, valamint az egymás alatti szálak között kialakuló kis rések révén kivezessék egy külsőbb felületre. Ez a hatás egyrészt maguktól a szálaktól, azok szerkezetétől függ, nevezetesen attól, hogy vannak-e keresztmetszetükben üregek, másrészt a textilréteg szerkezetétől, vagyis attól, hogy kialakulnak-e a szálak között rések, és ezek milyen méretűek. Amikor az ember erősen megizzad (például erős fizikai munka végzésekor, intenzív sportolás közben, vagy hőforrás közelében végzett tevékenység mellett), fontos, hogy az óránként akár 1 liternyi mennyiséget is kitevő izzadság gyorsan eltávozzék a bőrfelület közeléből. Ehhez olyan ruházat a legjobb, amelynek kelméje már eleve két rétegből áll: a belső réteg készüljön olyan anyagból, amely önmagában nem nedvesedik át (pl. poliészterből, polipropilénből), de jól átereszti a nedvességet, a külső réteg pedig legyen erősen nedvszívó (pl. pamut vagy viszkóz), amely ezt a nedvességet magában tudja tartani, ill. ahonnan az el is párologhat. Fontos követelmény e termékekkel szemben, hogy a két réteg között a nedvesség áramlása igen jól biztosítva legyen, és hogy ez a ruha jól simuljon a testfelületre. A kötött kelmék erre különösen alkalmasak és kifejezetten ilyen célra speciális kelmetípusokat fejlesztettek ki. Ezt a fajta öltözéket az ember nem érzi nedvesnek, akármennyire megizzad is benne, hiszen a belső, bőrrel érintkező réteg maga nem nedvesedik át. Az izzadság elpárolgását megakadályozó (pl. műanyag fóliából készült) ruhadarabokat felhasználják sportolók izzasztására, akiknek rövid időn belül kell a súlyukat (pontosabban: tömegüket) átmenetileg csökkenteni (ökölvívók, birkózók, súlyemelők stb.). Az erős izzadságleadás akár több kilogrammnyi tömegveszteséget is előidézhet. ## A ruházat szellőző képessége A viselési kényelmet fokozza, ha a ruházat belsejében levő levegő cserélődhet. A szellőzőképes ruházatból így a meleg és nedves levegő közvetlenül kijuthat a környezetbe, nem is kell áthatolnia a ruha rétegein. Ha teljesen víz- és légzáró ruházat borítja a testet (pl. egy műanyag fóliából készült esőkabát), akkor a hőegyensúly csakis ezen a módon tartható fenn. A ruha szellőző képességét elsősorban formai kialakításával, az alkalmazott konfekcionálási módszerekkel lehet biztosítani (pl. megfelelő helyeken nyílások kialakításával, a bőségméretek helyes megválasztásával stb.) – nem beszélve itt a speciális védőruházatok egészen sajátos megoldásairól. Az utóbbi időkben egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert az ún. „lélegzőképes” membránok, amelyek olyan apró, mikroszkopikus méretű nyílásokkal rendelkező szerkezetek, hogy a levegőt átengedik ugyan, de a vízmolekulák nem férnek át ezeken a nyílásokon. Ilyen membránok (pl. a Gore-Tex és az ehhez hasonló anyagok) bélésként való használatával olyan vízhatlan ruhadarabokat lehet készíteni, amelyek nem gátolják a levegő átáramlását, viszont a külső nedvesség behatolása ellen védenek. ## Viselési kényelem és bőrérzékenység Azt, hogy egy közvetlenül a bőrrel érintkező ruhadarab milyen hatással van a bőrre, elsősorban a nyersanyag, a textília konstrukciója és a gyártásánál alkalmazott kikészítési műveletek határozzák meg. Ezektől függ, hogy a kelme mennyire lesz sima vagy esetleg érdes, puha vagy kemény fogású, tapad-e a bőrre vagy sem. Ma már fejlett műszeres mérési módszerek állnak rendelkezésre ezeknek a paramétereknek a számszerűsítésére is. Ugyancsak ide tartozik, hogy egyes anyagok arra érzékeny embereknél allergiás tüneteket (kiütéseket, bőrelváltozást, légúti bántalmakat stb.) váltanak ki. Megfigyeltek például gyapjúra, nyúlszőrre, selyemre való túlérzékenységet, vagy vannak, akik egyes szintetikus szálasanyagokra érzékenyek. Az allergiás tüneteket azonban nem is mindig maga a szálasanyag, hanem a textíliák gyártásában vagy a színezésükhöz, kikészítésükhöz, mosásukhoz használt vegyszerek valamelyike okozza. Ugyancsak okozói lehetnek allergiás tüneteknek azok a mikroorganizmusok (gombák, baktériumok stb.), amelyek a textilanyagokban megtelepedhetnek. (Ez utóbbi ellen ma már egyre hatásosabb eljárásokat dolgoznak ki.) Azt, hogy bizonyos allergiás tüneteket az adott személyen pontosan mi idézi elő, többnyire csak részletes orvosi vizsgálattal lehet megállapítani, a védekezést, gyógykezelést pedig csak ennek ismeretében lehet megoldani – ha lehet egyáltalán. ## Mérési módszerek és eszközök ### A hő- és nedvességháztartás mérése A ruházatfiziológiai kísérleteket klímakamrában elhelyezett, fűtött próbababákon végzik. A fűtés a különböző szimulált körülményeknek megfelelően testrészenként szabályozható és a klímakamrában is a vizsgált körülményeknek megfelelő hőmérséklet, légnedvesség és légáramlás állítható be. A baba beépített motorjaival mozgatható is, mintha járna, így a mozgás közben beálló változások is megfigyelhetők. A babán ill. a ráadott öltözéken elhelyezett érzékelők által szolgáltatott adatokat számítógépen rögzítik és értékelik. A vizsgálatokhoz készítettek egy ún. bőrmodellt is. Mivel a próbababa nem izzad, az izzadsággal kapcsolatos vizsgálatokat ezen végzik el. Ez egy elektromos fűtéssel ellátott, apró lyukakkal készült fémlemez, amihez vizet vezetnek (ez helyettesíti az izzadságot) és amit a vizsgált textilanyaggal borítanak be. Hőmérsékletét a bőr hőmérsékletének megfelelően állítják be. Az így előkészített szerkezetet klímakamrában helyezik el, ahol a vizsgálati körülményeknek megfelelő hőmérsékletet, légnedvességet és légmozgást állítanak elő. Ily módon mérni tudják a ruhaanyag hőszigetelését, vízgőzáteresztő képességét, lélegzőképességét, az izzadságszállítást, a száradási időt stb. Mindezek fontos adatokat szolgáltatnak a vizsgált anyag ruházatfiziológiai értékeléséhez. ### A viselési kényelemmel összefüggő egyéb vizsgálatok Tapadás Vizsgálható a ruhadarabnak az izzadt (nedves) testre tapadása ill. annak mértéke. Ennél egy porózus, szinterezett (elektrosztatikus porszórással érdesített) üveglap helyettesíti a bőrt, amelyet állandóan nedvesítenek (mintha „izzadna”) és egy készülék segítségével húzogatják rajta a vizsgálandó textilanyagot. Az ehhez szükséges erőkifejtést mérik, ami tehát utal arra, mennyire tapad a kelme az „izzadt bőrfelülethez”. A mért értékhez egy mérőszámot, ún. tapadási indexet rendelnek. A ruhadarab és a test érintkezési pontjai Megfelelő érzékelőkkel és egy képfeldolgozó rendszer segítségével a próbababán megszámlálják, hány helyen érintkezik a ruhadarab a bőrfelülettel. Ez összefüggésben van azzal is, hogy a kelme belső felülete mennyire bolyhos. Az érintkezési pontok számát az ún. felületérintkezési indexszel adják meg. A kelme hajlékonysága Ez a textiliparban már régóta rendszeresen vizsgált tulajdonság – amelynek mérésére nemzetközileg szabványosított módszerek állnak rendelkezésre – választ ad arra, hogy viselés közben mennyire érződik merevnek, keménynek a ruhadarab, mennyire kell arra számítani, hogy ez kellemetlen viselési érzetet kelt. Természetesen az a jó, ha a kelme minél lágyabb, minél hajlékonyabb. Nedvszívó és nedvességtovábbító képesség A közvetlenül a bőrön viselt ruházat igen fontos tulajdonsága a nedvszívó képessége ill. az, hogy mennyire és milyen gyorsan képes a nedvességet felszívni a bőrről és a külső rétegek felé továbbítani. A nedvességtovábbítás sebességét mérik és ebből egy mérőszámot, az ún. nedvességszállítási indexet alkotnak. Az ergonómiai kényelem vizsgálata A ruhadarab viselési kényelméhez nagyban hozzájárul, hogy annak mérete (ún. nagysága) megfelel-e az adott testméreteknek. Az ember a méreteihez képest túl szűk vagy túl bő ruhában nem érzi jól magát (azaz a ruhadarab „ergonómiailag kényelmetlen”) és az ilyen ruha emellett esztétikailag sem előnyös. Különösen munka- és védőruhák, egyes sportruhák esetében (ahol a viselési kényelem minden tekintetben nagyon fontos szempont) ennek vizsgálatát is elvégzik, sőt nemcsak a ruhadarab új korában, hanem mosás(ok) után is, hiszen van olyan textilanyag, amely mosás hatására változtatja a méretét (összemegy vagy kitágul), vagy amelynek varratai (pl. helytelen varrócérna-választás esetén) ráncosodnak és az adott helyen összehúzzák az anyagot. ### Minősítés Az európai gyakorlat szerint a mérési eredményekből mutatószámokat alakítanak ki és ezek összesítésével 1-től 6-ig terjedő „osztályzatot” adnak a vizsgált ruhadarabnak (ahol az 1-es számít a legjobbnak, a 6-os a leggyengébbnek). Ez lehetőséget ad a hasonló termékek összehasonlító értékelésére. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy ruhadarab viselési kényelmét kétharmad részben a hő- és nedvességháztartással összefüggő adatok, egyharmad részben pedig az egyéb viselési tényezők befolyásolják. ### Próbaviselés A vizsgálatokat sok esetben próbaviselés egészíti ki. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálandó ruhadarabot kiadják személyeknek, akik azt a vizsgálat céljainak megfelelő körülmények között és ideig viselik és beszámolnak személyes tapasztalataikról. Ezek a szubjektív értékelések fontos adalékokkal szolgálnak a műszeres mérések eredményeihez. ## Külső kapcsolatok - Különböző ruhadarabok hőszigetelő képessége - Adatok az emberi test hőtermelésére különböző tevékenységeknél - A Hohenstein Institutes ruházatfiziológiával foglalkozó honlapja (német nyelven) - Népszerűen a ruházatfiziológiáról - Példák speciális sportruházatokra: magyar nyelven, angol nyelven [Textilipar](Kategória:Textilipar "wikilink") [Ruházat](Kategória:Ruházat "wikilink") [Élettan](Kategória:Élettan "wikilink")

Triceratops

A Triceratops (jelentése 'háromszarvú arc', az ógörög τρι- / tri 'három', κέρας / kérasz 'szarv' és ωψ / -opsz 'arc' szavak összetételéből) a növényevő ceratopsida dinoszauruszok egyik neme, amely a késő kréta kor maastrichti korszaka idején, körülbelül 68–66 millió évvel ezelőtt élt Észak-Amerika területén. A kréta–tercier kihalási esemény előtt élt utolsó dinoszaurusznemek egyike volt. A nagy nyakfodorral és három szarvval rendelkező, négy lábon mozgó, a modern orrszarvúéhoz hasonló testű Triceratops az egyik legkönnyebben felismerhető dinoszaurusz. Habár élőhelyén olyan ragadozókkal osztozott, mint a félelmetes Tyrannosaurus, nem tisztázott, hogy e két állat harcolt-e egymással olyan módon, ahogy az a múzeumi kiállításokon és dinoszauruszokat ábrázoló képeken látható. Eddig még nem fedeztek fel teljes Triceratops csontvázat, de az állat jól dokumentált a számos részleges fosszília révén, melyeket a nem felfedezése, 1887 óta találtak. A nyakfodor és a három feltűnő arcszarv funkciója sok vitát váltott ki. A hagyományos elképzelés szerint a ragadozókkal szembeni védekezés eszközei voltak, az újabb elméletek azonban azt állítják, hogy inkább az udvarlás során és a dominancia kimutatásában játszottak szerepet, a modern rénszarvasok, havasi kecskék és óriásbogarak agancsaihoz vagy szarvaihoz hasonlóan. A Triceratops az egyik legjobban ismert ceratopsida, bár a nem csoporton belüli pontos elhelyezkedése vita tárgya az őslénykutatók között. Két faját, a T. horridust és a T. prorsust tekintik érvényesnek, azonban több másikat is elneveztek. Egy újabb keletű vizsgálat szerint a régóta ismert ceratopsida, a Torosaurus talán a Triceratops felnőtt formáját képviseli. ## Anatómia A Triceratops becsült hossza 7,9–9,0 méter, magassága 2,9–3 méter, a tömege pedig 6,1–12,0 tonna. A legegyedibb jellemzője a nagy méretű koponya, ami a szárazföldi állatok között a legnagyobbak közé tartozik. Elérhette a 2,5 méteres hosszúságot is, vagyis majdnem az állat hosszának egyharmadát. Az orrán, az orrlyukai mögött egy szarvat viselt, a szemei felett pedig még egy párat, melyek nagyjából 1 méteresre nőttek meg. A koponya hátsó részéhez egy aránylag rövid, csont nyakfodor tartozott. A legtöbb ceratopsida dinoszaurusznál ezen a testrészen nagy nyílások (fenestrae-k) helyezkedtek el, a Triceratopsé azonban tömör volt. A Triceratops bőre a többi dinoszauruszéhoz viszonyítva szokatlan. Egy még leíratlan példány bőrlenyomatai megmutatták, hogy némelyik fajt a jóval kezdetlegesebb ceratopsiáéhoz, a Psittacosauruséhoz hasonló sörteszerű struktúrák boríthatták. A Triceratops fajok robusztus testtel, erős, három patában végződő hátsó és rövid, négy patában végződő mellső lábakkal rendelkeztek. Bár nyilvánvalóan négy lábon jártak, a testhelyzetük hosszú időn át vita tárgya volt. Az őslénykutatók eredetileg úgy gondolták, hogy a mellső lábak terpeszben álltak a mellkas alatt, hogy jobban meg tudják tartani a fej súlyát. Ez a testhelyzet látható Charles R. Knight és Rudolph F. Zallinger festményein is. A ceratopsia dinoszauruszoktól származó nyomfosszíliák és az újabb keletű (fizikai és digitális) csontváz-rekonstrukciók azonban megmutatták, hogy a Triceratops a terpesztett és a teljesen felegyenesedett közti átmeneti helyzetben, a könyökeit kissé kifelé tartva, nagyjából felegyenesedve (a modern orrszarvúkhoz hasonlóan) állt a szokványos mozgás során. Ez a következtetés nem zárja ki, hogy terpesztett helyzetet vett fel az összetűzések vagy a táplálkozás közben. A Triceratops mellső és hátsó lábai más négy lábon járó dinoszauruszokhoz, például a thyreophorákhoz és a sauropodákhoz mérten elég kezdetleges felépítésűek maradtak. E két csoportban a négy lábon járó nemek mellső lábai rendszerint úgy állnak, hogy az ujjak járás közben előrefelé mutatnak. Azonban a Triceratopsnál, a többi ceratopsiához és a rokonságukba tartozó ornithopodákhoz hasonlóan a járó állat ujjainak többsége kissé kifelé fordul – e kezdetleges tulajdonság a két lábon járó formáknál, például a theropodáknál is megmaradt. A Triceratops súlyát a mellső lábak esetében csak az első három ujj tartotta, míg a negyedik és az ötödik ujj elcsökevényesedett, és e kettőn nem volt sem karom, sem pata. ## Osztályozás A Triceratops a nagy méretű észak-amerikai ceratopsia dinoszauruszok csoportja, a Ceratopsidae család legismertebb tagja. A Triceratops ceratopsiák közti pontos elhelyezkedése éveken át vitatott volt. A zavart a rövid, tömör (a centrosaurinákéhoz hasonló) nyakfodor és a hosszú (a ceratopsinákra jellemző) szemöldökszarvak okozták. A szarvas dinoszauruszokról szóló első áttekintésben R. S. Lull azt feltételezte, hogy két, a Monoclonius és a Centrosaurus, illetve a Ceratops és a Torosaurus által képviselt fejlődési vonal vezetett el a Triceratopshoz, melyek közül az utóbbi csoport mai értelmezése tette ezt a nemet centrosaurinává. A későbbi áttekintések támogatták ezt a nézetet, hivatalosan hosszú nyakfodrúként írva le a Chasmosaurinae alcsaládot, és rövid nyakfodrúként jellemezve a Centrosaurinae alcsaládot (belevéve a Triceratopsot is). 1949-ben C. M. Sternberg volt az első, aki megkérdőjelezte ezt az elképzelést, mivel úgy vélte, hogy a Triceratops a koponya és szarv jellegzetességei alapján közelebbi rokonságban állt az Arrhinoceratopsszal és a Chasmosaurusszal, azaz a chasmosaurinákkal (későbbi nevükön ceratopsinákkal). John Ostrom és később David Norman azonban figyelmen kívül hagyták a véleményét, és a Triceratopsot a Centrosaurinae alcsaládban helyezték el. A további felfedezések és elemzések megerősítették Sternberg nézetét a Triceratops helyzetével kapcsolatban, T. M. Lehman pedig 1990-ben újradefiniálta mindkét alcsaládot, és ezt az állatot, különböző morfológiai jellemzői alapján, chasmosaurinaként (ceratopsinaként) sorolta be. A Triceratops, egyetlen jellemzőjétől, a rövid nyakfodortól eltekintve jól illik a ceratopsinák közé. A Peter Dodson által végzett későbbi kutatás egy 1990-es kladisztikai elemzés, valamint egy 1993-as RFTA (Resistant-Fit Theta-Rho Analysis, a koponyák alakjának hasonlóságát szisztematikusan lemérő morfometriai technika) tanulmány felhasználásával megerősítette, hogy a Triceratops a Ceratopsinae alcsaládba tartozik. A filogenetikus rendszertanban a nemet referencia pontként használják a Dinosauria csoport definiálásához; dinoszauruszoknak nevezik a Triceratops és a Neornithes alosztály (azaz a modern madarak) legújabb közös ősét, és annak valamennyi leszármazottját. Továbbá madármedencéjű (Ornithischia) dinoszauruszoknak nevezik az összes olyan dinoszauruszt, amelynek újabb keletű közös őse van a Triceratopsszal, mint a modern madarakkal. ## Felfedezés és azonosítás Az elsőként elnevezett Triceratops példány egy pár szemöldök szarvval ellátott koponyatetőből állt, melyre a coloradói Denver közelében találtak rá 1887 tavaszán. A fosszíliát elküldték Othniel Charles Marsh-nak, aki azt hitte, hogy egy pliocén korszakbeli formációból származik, és, hogy a lelet egy nagy méretű, szokatlan bölényhez tartozik, melynek a Bison alticornis nevet adta. A következő évben jött rá, hogy léteztek szarvas dinoszauruszok, amit a töredékes maradványok alapján ismert Ceratopsról szóló publikáció is igazol, de még ezután is úgy gondolta, hogy a B. alticornis egy pliocén korszakbeli emlős volt. A harmadik és jóval teljesebb koponya megtalálása után azonban megváltozott a véleménye. A John Bell Hatcher által 1888-ban, a Lance-formációból, Wyomingból begyűjtött egyedről először a Ceratops újabb példányaként készült leírás. A felismerés után azonban Marsh megváltoztatta a véleményét, és a lelet számára létrehozta a Triceratops nevet, elfogadva, hogy a Bison alticornis a Ceratops egy másik faja (melyet később a Triceratopshoz kapcsolt). Az állat koponyájának robusztus felépítése sok példány fosszilizációját biztosította, lehetővé téve a különböző fajok és egyedek tanulmányozását. A Triceratops maradványait ezután az Egyesült Államok Montana és Dél-Dakota államaiban, valamint a kanadai Saskatchewan és Alberta tartományokban is megtalálták. ### Fajok A Triceratops leírása utáni első évtizedben különböző koponyák kerültek elő, melyek között voltak kisebbek és nagyobbak is az eredeti, Marsh által T. horridusnak nevezett Triceratopsénál. A név a latin horridus 'durva', 'ráncos', 'borzasztó' szóból származik, és a később idős egyedként azonosított típuspéldányhoz tartozó csontok durva felületére utal. Ez a változatosság nem meglepő, mivel a különböző korú és ivarú Triceratopsok koponyái háromdimenziós tárgyak, melyek különböző mértékű és irányú nyomásnak voltak kitéve a fosszilizálódás során. A felfedezők a leletek alapján különféle fajokat hoztak létre (lásd lentebb) és többféle filogenetikai mintát dolgoztak ki arra vonatkozóan, hogy ezek hogyan kötődnek egymáshoz. Lull, amikor először próbálta értelmezni a fajokat, két csoportot talált, de azt nem fogalmazta meg, hogy mi a különbség a kettő között: az egyikbe a T. horridus, a T. prorsus, és a T. brevicornus; a másikba pedig a T. elatus és a T. calicornis tartozik. Két faj (a T. serratus és a T. flabellatus) nem tartozik egyik csoportba sem. 1933-ban, és az összes ismert ceratopsiáról szóló 1907-es, mérföldkőnek számító Hatcher-Marsh-Lull-féle monográfia áttekintésében megtartotta a két csoportot és a két különálló fajt, egy harmadik, a T. obtusus és a T. hatcheri által képviselt, nagyon kis orrszarv jellemezte fejlődési vonallal együtt. A T. horridus–T. prorsus–T. brevicornus jelenleg a legkonzervatívabbnak számító fejlődési vonal, növekvő koponyával és csökkenő orrszarv mérettel, a T. elatus–T. calicornis fejlődési vonalat pedig a kis orrszarv mellett nagy szemöldökszarv jellemzi. C. M. Sternberg módosította az elméletet a T. eurycephalus hozzáadásával, és kijelentette, hogy ez a faj kapcsolatot képez a második és a harmadik fejlődési vonal között, melyek közelebb állnak egymáshoz, mint a T. horridus által képviselt vonalhoz. Az 1980-as és az 1990-es évek nagyobb tanulmányai ezt a mintát követték. jobbra\|bélyegkép\|A Triceratops horridus koponyája a Müncheni Palaeontológiai Múzeumban bélyeg\|Triceratops koponyák a frankfurti Senckenberg Naturmuseumban Idővel azonban az az elmélet, ami szerint a különböző koponyák egyedi változatosságot képviselnek egy (vagy két) fajon belül, egyre népszerűbbé vált. 1986-ban John Ostrom és Peter Wellnhofer megjelentetett egy cikket, amiben azt állították, hogy csak egyetlen faj létezett, a Triceratops horridus. Magyarázatuk részét képezte, hogy a nagy méretű állatoknak egy területen általában csak egy vagy két faja volt (modern példa erre az afrikai elefánt és a zsiráf). Felfedezésüket Lehman kiegészítette a Lull-Sternberg-féle fejlődési vonalak és a nemi kétalakúság kombinációjával, kijelentve, hogy a T. horridus–T. prorsus–T. brevicornus fejlődési vonal nőstényekből, a T. calicornus–T. elatus fejlődési vonal hímekből, a T. obtusus–T. hatcheri fejlődési vonal pedig beteg, idős hímekből állt. Indoklása szerint a hímek magasabb testtel, egyenesebb szarvakkal és hosszabb koponyával, a nőstények pedig kisebb koponyával és rövidebb, előre hajló szarvakkal rendelkeztek. Ezeket a megállapításokat néhány évvel később Catherine Forster megkérdőjelezte, mikor alaposabban újraelemezte a Triceratops leletanyagot, és kijelentette, hogy a maradványok két fajra oszthatók fel, a T. horridusra és a T. prorsusra, viszont a T. (jelenleg Nedoceratops) hatcheri koponyája eléggé eltért ahhoz, hogy önálló nembe sorolják be. Úgy találta, hogy a T. horridus és néhány másik faj összetartozott, a T. prorsus és a T. brevicornus pedig különállt, és mivel az első csoportban sokkal több példány volt, arra a következtetésre jutott, hogy a két csoport két fajt képez. Lehetséges még az a magyarázat is, hogy egyetlen olyan fajról van szó, amelyre jellemző a nemi kétalakúság. 2009-ben John Scannella új dimenzióval bővítette ezt a lehetőséget, átsorolva a régóta különálló ceratopsidanemnek tekintett Torosaurust a Triceratops felnőtt formájává. A fosszilis bizonyíték arra utalt, hogy a Torosaurus egyedi jellegzetességei a Triceratops példányaihoz, talán egy adott ivarú és idősödő egyedekhez tartoztak (lásd lentebb). #### Érvényes fajok - T. horridus (Marsh, 1889) (eredetileg Ceratops) (típusfaj) - T. prorsus (Marsh, 1890) #### Kétséges fajok Az alábbi fajok nomen dubiumnak (kétséges névnek) számítanak, és olyan maradványokon alapulnak, amik túl rossz állapotúak vagy hiányosak egy meglevő Triceratops faj kiválasztásához. - T. albertensis (C. M. Sternberg, 1949) - T. alticornis (Marsh, 1887 (eredetileg Bison)) - T. eurycephalus (Schlaikjer, 1935) - T. galeus (Marsh, 1889) - T. ingens (Lull, 1915) - T. maximus (Brown, 1933) - T. sulcatus (Marsh, 1890) #### Téves nevek - T. brevicornus (Hatcher, 1905) (=T. prorsus) - T. calicornus (Marsh, 1898) (=T. horridus) - T. elatus (Marsh, 1891) (=T. horridus) - T. flabellatus (Marsh, 1889) (=T. horridus) - T. hatcheri (Lull, 1905) (=Nedoceratops hatcheri) - T. mortuarius (Cope, 1874) (nomen dubium; eredetileg Polyonax; =Polyonax mortuarius) - T. obtusus (Marsh, 1898) (=T. horridus) - T. serratus (Marsh, 1890) (=T. horridus) - T. sylvestris (Cope, 1872) (nomen dubium; eredetileg Agathaumas sylvestris) ### Torosaurus A Torosaurus ceratopsidanemet elsőként egy pár koponya alapján azonosították 1891-ben, két évvel a Triceratops felfedezése után. A Torosaurus és a Triceratops hasonlít egymásra a földtörténeti kor, az elterjedés, az anatómia és a fizikai méret tekintetében, emellett pedig felismerték, hogy a két nem közeli rokonságban áll egymással. Megkülönböztető jellemzője a meghosszabbodott koponya és a nyakfodron levő két lyuk vagy nyílás. A montanai Hell Creek-formációban a dinoszauruszok egyedfejlődését (növekedését és egész életen át tartó fejlődését) tanulmányozó őslénykutatók bizonyítékot találtak arra, hogy a két állat valójában egyetlen nemhez tartozik. John Scannella a Gerinces Őslénytani Társaság (Society for Vertebrate Paleontology) ülésének alkalmából (2009. szeptember 25-én) megjelent cikkében a Torosaurust a Triceratops különösen fejlett, és feltehetően egyetlen ivarhoz tartozó egyedeként sorolta be. Jack Horner, aki Scannella mentora a Montanai Egyetemen (University of Montana), megjegyezte, hogy a ceratopsia koponyák metaplasztikus csontot tartalmaztak. A metaplasztikus csont az idő múlásával képes meghosszabbodva (kiterjedve) vagy megrövidülve (felszívódva) új alakokat felvenni. A Triceratopshoz besorolt koponyáknál jelentős változások figyelhetők meg, Horner szerint „míg a fiataloknál a szarv hátrafelé irányul, addig a felnőtteknél előrefelé”. A majdnem kifejlett Triceratops példányok koponyáinak körülbelül 50%-a esetében két vékony terület fedezhető fel a nyakfodor azon részein, ahol a Torosaurus koponyákon a lyukak találhatók, ami arra utal, hogy a nyílások a felnőtt Triceratopsoknál a hosszabbra növő nyakfodor tömegének csökkentése érdekében alakultak ki. ### Evolúciós eredet A Triceratops eredete a megtalálását követően sok éven át nagyon bizonytalan maradt. Henry Fairfield Osborn 1922-ben az újonnan felfedezett Protoceratopsban látta az állat ősét, de évtizedekkel azelőtt elhunyt, mielőtt a további leletek napvilágra kerültek volna. Több, mint fél évszázaddal később azonban több, a Triceratops őseivel rokonságban álló dinoszaurusz maradványa is felbukkant. Az 1990-es évek második felében megtalált Zuniceratops a legkorábbi ismert, szemöldökszarvakkal rendelkező ceratopsia, a 2005-ös Yinlong pedig az első jura időszaki ceratopsiaként vált ismertté. Ezek az új felfedezések fontosak a szarvas dinoszauruszok eredetének felvázolásában, és arra utalnak, hogy a csoport a jura időszaki Ázsiából származik, illetve, hogy az igazi szarvas dinoszauruszok a késő kréta kor kezdetén, Észak-Amerikában jelentek meg. Ahogy a Triceratops egyre inkább a hosszú nyakfodrú Ceratopsinae alcsalád tagjának tűnik, annál valószínűbb, hogy az őse az 5 millió évvel korábban élt Chasmosaurusra hasonlított. ## Ősbiológia Bár a Triceratopsot gyakran ábrázolják csordában élő állatként, jelenleg kevés bizonyíték létezik arra vonatkozóan, hogy csoportokban élt. Miközben több más szarvas dinoszaurusszal kapcsolatban két, több száz vagy több ezer egyed maradványait őrző csontmeder vált ismertté, eddig csak egyetlen, főként a Triceratopshoz kapcsolódó csontmedret dokumentáltak: egy délkelet-montanai lelőhelyről három fiatal példány fosszíliája került elő. Fontos lehet, hogy csak kifejletlen állatok maradványait találták meg. Sok éven át csak magányos Triceratops leletek bukkantak fel. Ezek a maradványok viszont nagyon gyakoriak; például Bruce Erickson, a Minnesotai Tudományos Múzeum (Science Museum of Minnesota) őslénykutatója 200, a montanai Hell Creek-formációból származó T. prorsus példányról számolt be. Ehhez hasonlóan Barnum Brown 500 koponyáról adott hírt. Mivel a fogai, szarvtöredékei, nyakfodor darabjai és más koponyarészei gyakori fosszíliák a Lance-formáció késő maastrichti korszakhoz tartozó, 68–66 millió éves kőzeteiben, a Triceratopsot az időszak domináns növényevői között, illetve leginkább domináns növényevőjeként tartják számon. 1986-ban Robert T. Bakker úgy becsülte, hogy a nagy, kréta időszak végén élt dinoszaurusz fauna 5/6-od részét tették ki. A többi állattól eltérően a Triceratops koponya fosszíliái jóval gyakoribbak a koponya alatti csontváz részeinél, ami arra utal, hogy a koponya szokatlanul alkalmas volt a fosszilizálódásra. A Triceratops a kréta–tercier kihalási esemény előtti egyik legutolsó ceratopsianem volt. A rokonságába tartozó Nedoceratops és Torosaurus, valamint a távolabbi rokonságába tartozó apró Leptoceratops mellette éltek, a kövületeik azonban jóval ritkábban kerülnek elő. ### Fogazat és étrend A Triceratops növényevőként élt, és mivel a feje alacsonyan helyezkedett el, elsődleges tápláléka valószínűleg az aljnövényzet volt, azonban a szarvai, a csőre és a tömege segítségével képes lehetett a magasabb növényeket is kidönteni. Az állcsontja egy mély, keskeny csőrben végződött, ami talán alkalmasabb volt a megragadásra és a tépésre, mint a rágásra. A Triceratops fogai mindkét oldalon 36–40 oszlopot tartalmazó készletekben helyezkedtek el, az állat méretétől függően oszloponként 3–5 darab foggal. Így ez a dinoszaurusz összesen 432–800 foggal rendelkezett, melyekből egyszerre csupán maroknyi volt használatban (a fogak cseréje folyamatosan történt, és egy teljes életen át tartott). A fogak célja a függőleges, illetve közel függőleges irányú mozgással történő darabolás volt. A Triceratops nagy mérete és magas fogszáma alapján nagy mennyiségű rostos növényi anyagot, egyesek szerint pálmákat és cikászokat, míg mások szerint síkságokon növő harasztokat fogyasztott. ### A szarvak és a nyakfodor feladatai Sok elképzelés született a Triceratops fejdíszeinek céljait illetően. A két fő elmélet a harcban való használat, illetve a jelzés és udvarlás területére összpontosul, a kettő közül pedig jelenleg az utóbbi tűnik legvalószínűbb elsődleges célnak. A 20. század elején az amerikai őslénykutató, R. S. Lull kijelentette, hogy a ceratopsia dinoszauruszok nyakfodra izomtapadási pontként szolgált az állkapocs izmok számára, elősegítve a megnagyobbodásukat és a megerősödésüket. Ezt az elképzelést egyes későbbi szerzők éveken át támogatták, de a későbbi tanulmányok nem találtak bizonyítékot a nyakfodor csontok nagy izomtapadási pontjaira vonatkozóan. A Triceratopsról sokáig azt gondolták, hogy valószínűleg a szarvai és a nyakfodra segítségével harcolt az olyan ragadozókkal, mint a Tyrannosaurus, de az ötletet 1917-ben C. H. Sternberg, majd 70 évvel később Robert Bakker is vitatni kezdte. Egy Triceratops szemöldökszarván és squamosális csontján talált, részben begyógyult Tyrannosaurus fognyomok bizonyítékkal szolgálnak a két állat összecsapásaira; a megharapott szarv még el is tört, majd tovább növekedett. Az hogy melyik állat volt a támadó, nem állapítható meg. A Tyrannosaurusról ismert, hogy táplálkozott a Triceratopsszal. Az erre utaló bizonyítékok között található egy fognyomokat viselő Triceratops medencecsont és egy keresztcsont is. A BBC 2005-ös, The Truth About Killer Dinosaurs (Az igazság a gyilkos dinoszauruszokról) című dokumentumfilmjében látható egy teszt a Triceratops nagy ragadozókkal, például a Tyrannosaurusszal szembeni védekezési lehetőségeivel kapcsolatban. Annak ellenőrzéséhez, hogy a Triceratops egy ma élő orrszarvúhoz hasonlóan megtámadhatott-e más dinoszauruszokat, egy Triceratops koponya modellt készítettek, amit 24 km/h-s sebességgel nekivezettek egy darab mesterséges Tyrannosaurus bőrnek. A szemöldökszarvak áthatoltak a bőrön, az orrszarv és a csőr azonban nem, a koponya eleje pedig összetört. A következtetés alapján a Triceratops számára ezen a módon lehetetlen lett volna az önvédelem, ehelyett valószínűbb, hogy inkább állva várta a ragadozó támadását, és mikor az a közelébe ért, a szarvai segítségével próbálta megsebesíteni az állatot. A vizsgálati módszer azonban hibás volt. A koponyát egy acélkeretre rögzítették, ezért nem volt lehetősége a rugalmas gerinc és a test izmai által biztosított elmozdulásra vagy hátrahúzódásra. A Triceratops képtelen lett volna ilyen rugalmatlan módon futni és nekiütközni valaminek. A ragadozókkal való harc mellett a Triceratopsokat gyakran mutatják be egymással szemben, (a szarvasfélék agancsaihoz hasonlóan) összeakasztott szarvakkal vívott küzdelem közben. Bár a tanulmányok valószínűként mutatják be ezt a tevékenységet, kérdéses, hogy, ha a ma élő szarvas állatokra nem jellemző, akkor vajon tényleg tettek-e ilyesmit. Habár a Triceratops (és egyéb ceratopsida) koponyákon talált mélyedéseket, lyukakat, horzsolásokat és más sérüléseket gyakran a szarvak harc közben okozott sebeknek tulajdonítják, egy 2006-os tanulmány nem talált bizonyítékot arra, hogy ezeket az elváltozásokat szarvakkal történt szúrás okozta (például sem fertőzésnek, sem gyógyulásnak nincs jele). Ehelyett a szerzők nem kóros csontfelszívódást vagy ismeretlen csontbetegséget állapítottak meg magyarázatként. Egy 2009-es tanulmány azonban összehasonlította a koponyán levő horzsolások előfordulási arányát a Triceratops és a Centrosaurus esetében, és megállapította, hogy azok a Triceratopsnál egybevágnak a harchoz használt szarvakkal és a védekezéshez alkalmazkodott nyakfodorral, továbbá, hogy a Centrosaurus esetében az alacsonyabb sérülési arány azt jelezheti, hogy a koponyadísz inkább vizuális, mint fizikai célt szolgált, illetve, hogy a harc során az állatok a test más részeire összpontosítottak. A kutatók azt is megállapították, hogy a vizsgált példányokon talált sérülések túlságosan helyhez kötöttek ahhoz, hogy csontsérülések eredményei legyenek. A nagy nyakfodor segíthetett a testfelület hőszabályzás érdekében történő megnövelésében, ahogyan azt a ma élő elefántok fülei is teszik. Ehhez hasonló elmélet született a Stegosaurus lemezeivel kapcsolatban is, de mindez önmagában nem elegendő a Ceratopsidae család tagjainál látható bizarr és túlzott elváltozások megmagyarázására. Ez a megfigyelés nagy mértékben arra utal, hogy e testrészek elsődleges célja a jelzés lehetett. Az elmélet, ami szerint a nyakfodor a párzás során történő pózolásra szolgált, 1961-ből, L. S. Davitasvilitől származik. Ez az elképzelés idővel egyre elfogadottabbá vált. A bizonyíték, ami alapján a látható jelzés fontos volt az udvarlás vagy más társas viselkedés során, abból a tényből következik, hogy a szarvas dinoszauruszok arcdíszei feltűnően különböztek, így az egyes fajok nagy mértékben eltértek egymástól. A ma élő, szarvakkal és arcdíszekkel rendelkező állatok ilyen módon használják hasonló függelékeiket. Egy újabb keletű, a legkisebb Triceratops koponyáról szóló tanulmány megállapította, hogy a lelet egy fiatal példányhoz tartozott, a nyakfodor és a szarvak pedig a fejlődés nemi érettséget megelőző, igen korai stádiumában vannak, ezért valószínűleg fontosak lehettek a vizuális kommunikációban és általában a faj felismerésének elősegítésében. A nagy szemek és a megrövidült függelékek az „aranyos” állatbébik „védjegyei”, ami arra is utalhat, hogy a felnőtt Triceratops gondoskodott az utódairól. ## Popkulturális hatás A Triceratops egyedi megjelenése ahhoz vezetett, hogy az állat egyre gyakrabban tűnt fel a játék- és dokumentumfilmekben, illetve a videójátékokban. A Jurassic Park című filmben egy beteg, az emberek ápolására szoruló példány látható. A film második és harmadik részében jóval aktívabb egyedek bukkannak fel. A Triceratops több nagyobb dokumentumfilmben is szerepel: ilyen a Dinoszauruszok, a Föld urai (Walking with Dinosaurs, 1999), Dinoszauruszok, az ősvilág urai (When Dinosaurs Roamed America, 2001), The Truth About Killer Dinosaurs (2005) és az Ősvilági kaland (Prehistoric Park, 2006), melyben egy egyed a Theo nevet kapja. Háromszarvú néven szerepel az Őslények országa (The Land Before Time, 1988) című animációs filmben és folytatásaiban, a Harry and His Bucket Full of Dinosaurs (2005) című gyermekkönyv- és rajzfilmsorozatban pedig „Trike” néven tűnik fel. Főként a gyermekeknek szóló dinoszaurusz könyvek visszatérő témája a Triceratops és a T. rex közötti leszámolás. Ez annak tudható be, hogy e két dinoszauruszt gyakran gondolják, illetve ábrázolják természetes ellenségekként. Ehhez hasonló emlékezetes, de korszerűtlen párviadal látható az 1966-ban készült Egymillió évvel időszámításunk előtt (One Million Years B.C.) című filmben szereplő Ceratosaurus és T. rex között is. A Triceratops több videójátékban is megtalálható, például olyan, a Jurassic Park filmek alapján készült játékokban, mint az 1997-es Jurassic Park: Chaos Island. Emellett feltűnik a Dino Crisis 2-ben, valamint a Turok sorozatban, a 2003-as Jurassic Park: Operation Genesisben és a Zoo Tycoon 2 Dino Danger Pack kiegészítésében. Látható a Rareware által készített játékokban, például a Diddy Kong Racingben és a Starfox Adventuresben is. Képregényekben is szerepet kapott, a Transformers képregényekben Slag (Salak) néven tűnik fel a dinobotok csapatában. Később bekerült a rajzfilmsorozatba és az arról készült mozifilmbe is. Számos egyéb Triceratops Transformer is létezik, legutóbb például a Transformers: Animated rajzfilmben tűnt fel egy, noha a nevét Snarl-ra (Acsargó) változtatták. A Triceratops (a faj meghatározása nélkül) az egyesült államokbeli Dél-Dakota hivatalos állami fosszíliája, továbbá Wyoming hivatalos állami dinoszaurusza. Az Eric Walter Elst belga csillagász által 1988. február 17-én felfedezett kisbolygó a 9937 Triceratops nevet viseli. ## Fordítás

Ikarus 280T

Az Ikarus 280T az Ikarus 280-as autóbusz alapján készített trolibusztípus. A karosszériákat az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár gyártotta, elektromos berendezéseit különféle cégek tervezték. Kezdetben még a selejtezett ZiU-trolik elektronikáját használták fel, végül a legtöbb új troli a Ganz Villamossági Művekben (GVM) kifejlesztett berendezéssel készült. Az első példány 1976-ban még ZiU–5-ösök berendezéseivel jelent meg Budapest utcáin. Ezt 1978-ig további 77 darab követte; közülük három különbözött a többitől, kísérleti megfontolásokból például önjáró üzemet is teszteltek. Magyarországon Szeged és Debrecen is beszerzett Ikarus trolikat. Szegedre került négy, korábban vásárokon járt bemutató darab és különféle prototípusok, majd hat darab Obus elektronikás sorozattroli is. Debrecen egy prototípust szerzett be; ezt további négy, szintén Obus elektronikás jármű követte. A típus iránt külföldről is érdeklődtek: a prototípus járművek több nyugati országban jártak próbakörökön, többek között Franciaországban, Ausztriában és Svájcban, sőt, a tengeren túl is bemutatkoztak: az egyik járművet Mexikóban és az Egyesült Államok néhány városában tesztelték. A legnagyobb vásárló azonban Bulgária lett, a fővárosba (Szófia) 1985 és 1989 között 151 GVM-berendezésű trolit exportált az Ikarus, ezen felül további négy pedig Vraca városába került. Ezzel egy időben az NDK 150 trolit rendelt az egyik GVM-troli lipcsei bemutató útja után, de politikai változások miatt végül csak 55-öt szállítottak le. Ezek négy városban álltak forgalomba, az utolsót 2000-ben selejtezték – egyes GVM-trolik később Tallinnba, Temesvárra kerültek. Az Ikarus legnagyobb vásárlója, a Szovjetunió magyar trolikat nem vásárolt, de néhány prototípus Moszkvában futott próbaköröket. Ezek alapján fejlesztették ki saját, autóbuszokból átépített trolibuszaikat, amelyeket SZVARZ-Ikarus néven állítottak forgalomba. Autóbuszokból átépített trolik Lengyelországban és Észak-Koreában is futottak, ezeket mind helyben gyártották Ikarus karosszériákkal. ## Magyarország ### Budapest A Budapesti Közlekedési Vállalat (BKV) az új csuklós trolibuszok gyártásával az Ikarust bízta meg, mivel akkor még ez a technika kiforratlan volt. A megegyezés szerint az ezzel párhuzamosan selejtezésre kerülő ZiU–5 típusú trolik motorját és hajtásláncát építették be a szabványos Ikarus 280 buszok járműszekrényébe. Az első trolit Ikarus 280.T1 szériajellel 1975-ben szállították le és 1976. január 2-án vették állományba 100-as pályaszámmal. A prototípus jármű 1990 év végéig közlekedett, majd egy a garázsban történt kisebb baleset után megőrzési célból leállították. A helytelen tárolás miatt azonban állapota leromlott, ezért 2000-ben szétvágták. A prototípus trolibusz sikere után 1976-ban (101-155) és 1978-ban (156-178 pályaszámok) vásárolt belőlük a BKV, a szóló változattal ellentétben erre azért nyílt lehetőség, mert a Szovjetunió ekkor még nem tudott csuklós járműveket gyártani. Az új trolik a 280.91 szériajelet és a 101–178 pályaszámot kapták, amelyek kocsiszekrényét az Ikarus leszállította a BKV-nak, ahol a selejtezett ZiU–5-ösök alkatrészeit beszerelték. Néhány darab kísérleti megfontolásból különbözött a többiektől: a 101-es kísérleti örvényáramféket, a 102-es erősáramú védőkapcsolást, a 104-es akkumulátoros segédhajtást kapott, a 120-ast részben önjáróvá tették egy Lada motorral, a 155-ös pedig Volkswagen segédhajtással üzemelt. Utóbbi jármű az Ikarus tulajdonában volt 1989-ig. Az alkatrészeket általában utas nélküli tesztüzemekkel próbálták ki, amelyeket később kiszereltek. A trolik először a 75-ös vonalon jártak, majd az újonnan létesített 80-as és 81-es vonalakon is megjelentek, illetve a ZiU-kkal vegyesen közlekedtek a 79-es vonalon. Az 1980-as évek végén elkezdték a selejtezésüket az újonnan érkező GVM-trolik érkezésével egy időben, az utolsó darabot 1995-ben vonták ki a forgalomból. 1981-ben kísérleti prototípusként készült el a két motoros, egyedi hajtásrendszerű 300-as pályaszámú troli, melyet az Ikarus, a BKV és a VKI (Villamosipari Kutatóintézet) közösen épített. Az egyik motort később kiszerelték. A trolival a hidraulikus hajtásrendszert tesztelték, mellyel a sokszor hibás szaggatós berendezéseket szerették volna lecserélni. A próbák végül sikertelenek voltak, a troli további sorsa ismeretlen. Egy Ikarus prototípus troli még készült 1987-ben, ezt 199-es pályaszámon vette állományba a BKV 1990-ben. A jármű a 972-es ZiU–9V típusú troli (később ZiU–9B-vé átépített, egyedi példány) berendezéseivel közlekedett. Az új konstrukció eredményeképpen a troli villamosféke erősebb lett, ám néha megnőtt a késedelmi ideje (később fékezett), vagy blokkolásig fékezte a hajtott kerekeket, ezáltal erősen balesetveszélyessé vált. 1996-ban átépítették GVM-berendezéssel és a 283-as pályaszámot kapta, így 2014-ig forgalomban volt. Ekkor ennek a trolinak az alkatrészeit használták fel a 156-os pályaszámú nosztalgiatroli megépítésekor. 1987-ben hét, 1988–1989 között pedig 76 darab GVM-troli került Budapestre Ikarus 280.94 szériajellel, amik szinte teljesen megegyeztek a keletnémet 280.93-as járművekkel. Öt darab harmonikaajtóval, míg a többi bolygóajtókkal érkezett, de az öt harmonikaajtós trolit is 2001 és 2003 között átalakították bolygóajtóssá. A trolikba 196 kW-os TK 110 K jelű motor került, nevüket pedig a villamosegységeket gyártó Ganz Villamossági Művekről (rövidítve GVM) kapták, pályaszámuk 200–282. A motorok feszültségét szabályzó egyenáramú GTO szaggatós technológiával készültek, melynek fejlettsége akkor úttörőnek számított a villamosgépiparban. A budapesti trolikban ezt a funkciót cseh gyártmányú tirisztorok látták el. A járművek másik úttörő tulajdonsága a visszatápláló villamosfék, amely fékezéskor generátorként viselkedve villamosenergiát képes visszatáplálni a felsővezetékbe. Az új trolikat a sofőrök eleinte nehezen szokták meg, mert a korábbi típushoz képest az ellentétes oldalon volt a fékpedál. 1997. március 16-án az Örs vezér terén a műszaki pihenőre félreálló 263-as pályaszámú trolibuszt egy fiatalembernek sikerült beindítania, majd a 14. számú ház előtt egy autóval összeütközött, végül pedig a panelháznak csapódott. Az összetört kocsit később megjavították, majd újra forgalomba állt. Az első GVM-troli selejtezése 2014. március 31-én történt meg, ekkor hat darabot állítottak le. 2015. február 15-én a 205-ös pályaszámú kocsit Eberswalde vette meg, ahol nosztalgiacélok miatt felújítják. 2016. december 22-én az ukrajnai Bila Cerkva négy trolit megvásárolt a BKV-tól, ezeket eredeti piros festésükkel küldték ki. Budapesten 2022 decemberében már csak 26 darab GVM-troli volt állományban. 2023. január 31-én végleg leállításra került 5 darab trolibusz, az elsőként legyártott 200-as troli egyéb állományba került, nagy eséllyel nosztalgiajármű lesz. Februárban három trolibusz leállítása és egyéb állományba helyezése történt, márciusban négy trolibusz került végleg leállításra. 2024 januárjában már csak 10 darab GVM-troli volt állományban. ### Debrecen A típus debreceni története 1989 végén kezdődött, amikor a BKV-tól kölcsönkapott 213-as pályaszámú GVM-trolit tesztelték, ami három hónapig utasokat is szállított a városban eredeti BKV festésében. A tesztüzem után Debrecen az egyik T6-os prototípust szerezte meg, ami eredetileg İzmir városának készült, majd budapesti próbafutásai után Ankarába került. 1982-ben visszavitték Budapestre, ahol a szaggatós berendezések fejlesztéséhez tesztelték a Ganz gyárban, végül 1991 márciusában került Debrecenbe. Itt egy balesetes ZiU–9-es troli elektromos berendezéseivel szerelték fel, majd 400-as pályaszámmal vették állományba. Egyedisége és nehézkes javítása miatt 2000-ben selejtezték. A kedvező tapasztalatok miatt azonban 1991 őszén további négy darab Ikarus troli állt üzembe a Debreceni Közlekedési Vállalat színeiben, amelyekbe szintén ZiU–9 alkatrészek kerültek. Kettőt Budapesten, kettőt pedig a Debrecenben szereltek össze, a trolik a 401–404 pályaszámokat kapták. 2007-ig a debreceni buszok és trolik kék-fehér fényezést kaptak, a 404-es troli kivételével, ami korábbi piros festését megtartotta. Ezt a járművet 2016-ban selejtezték, majd 2017 márciusában szétvágták. Ekkor a másik három még forgalomban volt. 2019 őszén rossz állapota miatt a 403-as járművet is selejtezték és feldarabolták. 2021 tavaszán a 401-es járművet is selejtezték, de viszont 2021 őszén ismét működőképessé varázsolták. Ezt járművet 2022-ben adták el gyüjtőnek (áramszedő és elektromos berendezés nélkül). ### Szeged Szeged első Ikarus trolibuszait 1982-ben szerezte be, ekkor két kísérleti darab került az alföldi városba: a Kiepe-elektronikás T4-es és a Ganz-elektronikás T6-os. Másfél évvel később a Hitachi-elektronikás T7-est, 1987-ben pedig az egyik BBC-elektronikás T3-ast is megvették. A T4-es 1978-ban készült, ebbe Kiepe-berendezést szereltek. Ellenállás-vezérlése egyedi volt, elektropneumatikus kontaktorvezérléssel rendelkezett. Szegedre 1982-ben került, majd 1984-ben vették állományba T4-281 pályaszámmal és 1992-ig volt forgalomban. Az első T6-os prototípus 1980-ban épült bolygóajtókkal, részben önjáró funkcióval. A próbafutások után megjelent a BNV-n, majd Lipcsében is. Ez után Weimarban forgalomba is állították 1980 szeptembere és novembere között, majd kiállították Plovdivban, illetve további próbaúton vett részt Szófiában. 1982-ben került Szegedre T6-281-es pályaszámmal, 1990-ben villámcsapás érte, amelytől tönkre mentek az elektromos berendezései, de hivatalosan csak 1996-ban selejtezték. 2011-ben Szeged környékén megtalálták a jármű roncsait, és 2014-ben a Közlekedési Emléktár Alapítvány megvásárolta. A T3-as 1980-ban Linzben, majd Grenoble-ban járt próbaúton, utána 1986-ig az Ikarusban kísérleteztek vele. Szegedre üresen került, ahol 1987-ben állt forgalomba GVM-berendezéssel. Pályaszáma T6-282 volt. 1999-ben selejtezték, de csak 2002-ben vágták szét. A T7-es prototípus egy 1977-es szekrényre épült, de csak 1980-ra készült el. Japán Hitachi-berendezéssel építették meg, Volkswagen segédmotorral, így önjáró üzemre is képes volt. 1985-ben került Szegedre, ahol a T7-281-es pályaszámot kapta. 1994-től nem közlekedett, de csak 1998-ban selejtezték, majd egy évvel később elbontották. 1991-től 1993-ig az Obus Kft. berendezéseivel hat darab trolit vásárolt a Szegedi Közlekedési Társaság, ezeket Budapesten előszerelték, a végső összeszerelést pedig Szegeden végezték. A járművekbe ZiU–9-es elektromos berendezések voltak beépítve, a légsűrítő viszont lengyel gyártmányú volt. A trolikat 500–505 pályaszámmal vették állományba. 2001-ben az 502-es pályaszámú trolit átalakították Ganz aszinkron motoros hajtásúvá, illetve a német Eberswalde városából két darabot használtan vásároltak, ezek az 506-os és 507-es pályaszámokat kapták. A trolikat 2004-ben kezdték el selejtezni, helyükre használt Mercedes és Škoda 15Tr trolikat vásároltak. Az 505-ös pályaszámú trolibuszt 2009-ben felújították, és azóta nosztalgiajárműként közlekedik. Az utóbbi években menetrend szerinti forgalomban csak alkalmanként közlekedő 502-est 2018. október 19-én – a hatósági vizsgájának lejártával – végleg leállította az SZKT, ezzel törölte az utolsó Ikarus-troliját is az állományból. A troli ezután a Közlekedési Múzeum gyűjteményébe került és 2019. május 29-én szállították Szegedről Budapestre. 2023-ban visszatért a típus Szegedre: négy BKV-tól bérelt jármű érkezett, és állt forgalomba az év utolsó napján a járműhiány átmeneti orvoslása érdekében. ## Külföld ### Bulgária Az Ikarus GVM-elektronikával először 1985-től 1989-ig gyártott sorozattrolit Bulgáriának Ikarus 280.92 szériajellel, ezek Szófiában álltak forgalomba. A trolik egy részének homlok- és hátfalát a 2000-es években lecserélték. Az egykori 151 darabos flottának a nagy részét már selejtezték, 2017 januárjában még 60 körüli állományi Ikarus trolibuszuk van, amelyek leginkább csak csúcsidőszakban közlekednek. 2021-re már csak 31 darab volt állományban, egy részük már üzemképtelen volt. 2021 október 26-án 12 darab Ikarus trolira lehetett licitálni ócskavasáron való eladás céljából. 1991-ben négy darab 280.92-es trolit Vraca városa is vásárolt, ezek közül kettőt 2016-ban selejteztek, a másik kettőt pedig 2021-ben. Szófiában három Ikarus 280-as autóbuszba Škoda 9Tr-berendezést építettek, ezeket 401-403 pályaszámokon vették állományba és 2004-ben selejtezték őket. ### Észak-Korea Phenjanban is közlekedett Ikarus troli, de az ország elszigeteltsége miatt ezekről nem áll rendelkezésre elég forrás. Új trolikat az Ikarus nem adott el Észak-Koreának, a trolibuszok közül kettő ránézésére két darab Ikarus 260-as autóbuszból van összeillesztve, a harmadik pedig egy Ikarus 280-as busz átalakítva. ### Észtország Észtország Ikarus trolibuszait használtan vásárolta a német Hoyerswerda-ból 1995-ben és 1996-ban, a hat darab jármű 426–431 pályaszámmal Tallinnban állt forgalomba. Az utolsó trolit 2004-ben kivonták a forgalomból. ### Lengyelország Lengyelország nem vásárolt eredeti Ikarus trolit, az országban közlekedő példányok autóbuszokból lettek átalakítva. Az első darabot a Kapena gyár 1987-ben Słupsk-ban készítette egy hétéves Ikarus 280.26-os buszból, amely 1988 elején állt forgalomba. A városban 1999-ben megszűnt a trolibusz-közlekedés. 1988-tól 1993-ig Gdynia kilenc darab 280.26-os buszt alakított át trolibusszá. 1991-ben további három trolibuszt szerelt össze a Kapena Lublin számára. A lengyel trolibuszok a 280E jelzést kapták, közülük már egyik sem közlekedik. ### NDK AZ NDK-ban a trolibuszállomány jelentősen leromlott az 1970-es években, a régi Škoda trolik elavultak, továbbá nem rendelkeztek csuklós buszokkal. Az első GVM-troli 1980-ban mutatkozott be a Lipcsei Őszi Vásáron, majd Weimarban. Sikeres próbafutások és átalakított elektronikus berendezések után 150 trolit rendeltek a németek, harmonikaajtós változatban 1985-ben és bolygóajtós változatban 1989-ben. A trolik Potsdamban (5 darab), Weimarban (15 darab), Eberswalde-ban (18 darab) és Hoyerswerda-ban (12 darab) közlekedtek. Öt troli Suhlba is került, de ezek nem álltak forgalomba, és hamar átkerültek Weimarba. Végül csak 55 darab GVM-troli érkezett meg az NDK-ba, mert Németország újraegyesítése után a trolikat elkezdték selejtezni, illetve néhányat Temesvár, Cseljabinszk, Tallinn és két példányt Szeged vásárolt meg. Eberswalde 2015-ben Budapestről megvásárolta a 205-ös pályaszámú GVM-trolit, ezt felújították és nosztalgiajárműként tartják. ### Románia Romániában csak Temesváron jártak Ikarus 280-as trolik, ezeket használtan vásárolták 1995 és 1999 között a német Weimarból és Eberswalde-ból. A járműveket 2008 körül selejtezték. ### Szovjetunió és Oroszország 1987-ben az Ikarus 2 prototípust készített: ezek Moszkvába kerültek, 0010 és 0011 pályaszámon. A 0010-es a Ganz bemutató járműveként volt kinn, rövid időn belül visszatért Budapestre, ahol állapota leromlott. A 0011-es a budapesti 199-essel egy időben készült, elektromos berendezéseik megegyeztek. Ez a jármű sem közlekedett sokáig, selejtezése után pedig szétvágták, és a moszkvai saját gyártású troliknak lett a mintadarabja. Az 1997-ben gyártott újabb prototípust 1999-ben Moszkvában vették állományba 0049-es pályaszámmal. A troli tervezője az Obus volt, az előszerelést az Ikarus, a végső szerelést pedig a TMZ (Tusinszkij Masinosztroityelnij Zavod – Tusinói Gégyár) végezte. Az oroszok elsődleges célja az volt, hogy trolikat gyártsanak, de a gyár csődjével ebből a tervből végül nem lett semmi. 1993-ban Cseljabinszk az NDK-ból öt, majd 1998-ig további tíz használt GVM-trolit vásárolt, illetve alkatrésznek négy működésképtelen darabot. A trolibuszok 3850–3864 pályaszámmal álltak forgalomba. Napjainkban már egyik sem közlekedik, 2009-ig mindet selejtezték. 1988-tól 1991-ig a moszkvai SZVARZ (Szokolnyicseszkij Vagonoremontnij Zavod – Szokolnyiki Járműjavító Üzem) gyárban az MTRZ-vel (Moszkovszkij Trollejbusznoremontnij Zavod – Moszkvai Trolibuszjavító Üzem) együttműködve csuklós Ikarus autóbuszokat alakítottak át trolibusszá – az Ikarus gyár Moszkvában tesztelt Ikarus 280.91D típusjelű (a „D” betű a Dinamó aggregátot jelölte) prototípus trolibusza alapján. A módszerrel 58 jármű készült ZiU–9-es berendezéssel, ezek közül öt darabnál 18 méteres Ikarus 283 típusú busz volt a donor. Az ezredfordulóra 18 kocsi maradt, ebből 17 lett selejtezve 2002 és 2004 között, míg a 0034-es kocsit felújították, és nosztalgiatroliként közlekedik. Több város megvásárolta a selejtezett moszkvai kocsikat, Tverbe három, Vologdába öt, a grúz Rusztaviba pedig hét trolibusz került ily módon. A karbantartás elégtelensége miatt állapotuk hamar leromlott, így selejtezésük is hamar megtörtént: napjainkban már egyik sem közlekedik. ### Ukrajna 2016 decemberében az ukrajnai Bila Cerkva négy leselejtezett budapesti GVM-trolit vásárolt a BKV-tól, melyekkel a kiöregedett trolibuszflottájukat szerették volna ideiglenesen megújítani. Az egyiket csak donornak használták, a másik három kisebb szünetekkel még forgalomban van. ## További prototípus trolik Az 1978-ban elkészült Ikarus 280.T3 prototípus BBC (Brown-Boweri & Cie AG) elektronikával, szaggatóval és örvényáramfékkel készült. A járműszekrényeket az Ikarus gyártotta, a villamos berendezéseket Genfben szerelték be. A trolikba még Volkswagen segédhajtást is építettek, emellett rugós áramszedő-lehúzóval is fel voltak szerelve. Az egyik trolit először Genfben, majd Budapesten is kipróbálták. 1981-ben Mexikóvárosban, 1982-ben San Franciscóban és Seattle-ben tesztelték. A próbafutások után visszakerült az Ikarushoz, további sorsa ismeretlen. Az Ikarus 280.T5 Škoda-berendezéssel épült volna a csehszlovák piacra, de végül a tervet a magas költségek miatt nem valósították meg. ## Összefoglaló táblázat ## Képgaléria

Kohlhaas Mihály

A Kohlhaas Mihály (eredeti címén Michael Kohlhaas) Heinrich von Kleist történelmi tárgyú kisregénye. Egyes részletei megjelentek az író által kiadott Phöbus című irodalmi folyóirat 1808. júniusi számában, a teljes művet először 1810-ben adták ki. A kisregényből több mint húsz színpadi feldolgozás, továbbá film és opera is született. A mű hőséről Kohlhaas-szindrómának neveztek el egy pszichiátriai tünetegyüttest. A kortárs Goethe viszolyogva olvasta a kisregényt: „érett értelem számára lehetetlen ilyen motívumok erőszakosságába élvezettel elmerülni” – írta; Thomas Mann viszont a német irodalom legerőteljesebb elbeszélésének nevezte a lócsiszár történetét, Babits Mihály szerint pedig a mű „az igazságkereső ember örök érvényű tragédiája”. ## A mű háttere A kisregény alapja Peter Hafftiz Microchronologicum című, 1595-ben keletkezett művében található; Kleist közvetlen forrása Christian Schöttgen és Georg Christoph Kreysig 1731-ben megjelent történeti munkája volt. A cselekményt Kleist oly módon alakította át, hogy az alaptörténeten túlmenően az ideális világ és a valóság szembenállását is bemutatja. Kohlhaas olyan ellentéteknek van kiszolgáltatva, amelyek részben ma is fennállnak: - ideális világ és valóság, - szabadság és elnyomás, - jogállam és abszolutisztikus hercegség, - bűncselekmény és önbíráskodás, - alacsonyabb társadalmi osztályok és befolyásos felső réteg, - az állam társadalmi feladatai és a hivatalnokok visszaélései. Ernst Bloch szerint a főhős „a rigorózus polgári erkölcs Don Quijotéja“. ### A történelmi Kohlhaas Hans Kohlhase a 16. században élt Brandenburg tartományban, a Spree menti Cöllnben. A városi feljegyzések tanúsága szerint derék és jómódú polgár volt. Kereskedőként 1532. október 1-jén a lipcsei vásárra utazott. Útban Günther von Zaschwitz földbirtokos lefoglalta Kohlhase két lovát, zálogul a Drezda felé átutazás díjának fejében. Kohlhase jogi úton keresett elégtételt, de hiába, ezért 1534-ben hadjáratot hirdetett: Wittenbergben házakat gyújtott fel, és kifosztotta a zinnai kolostort. Martin Luther figyelmeztető levele sem tudta jobb belátásra téríteni, és további bűncselekményeket követett el. Többek között 1540 februárjában egy híd mellett megtámadta II. Joachim brandenburgi választófejedelmet is; a hídról elnevezett település (Kohlhasenbrück) ma Berlin egyik városnegyede. A választófejedelem ezek után személyes ellenségének tekintette Kohlhasét, és szabad elvonulás ígéretével Berlinbe hívta tárgyalásra. Itt azonban az ígéret ellenére elfogták, 1540. március 22-én elítélték, és május 22-én nyilvánosan kerékbe törték. ### Politikai háttér 1800 körül a külpolitikai kudarcok (vereségek a napóleoni hadjáratokban) illetve a tisztázatlan belpolitikai viszonyok (a német fejedelmek eltérő magatartása Napóleonnal szemben) növekvő elégedetlenséget okoztak Poroszországban. Kleist egyértelműen Franciaország ellen foglalt állást, ugyanakkor reformpárti volt. Jogi és politikai elképzeléseit és véleményét Kohlhaas személyén keresztül fejezte ki azért, hogy ne keveredjen gyanúba politikai izgatás miatt. ## Cselekmény A brandenburgi lócsiszár Kohlhaas Mihályt rögtön a mű első mondatában úgy ismerjük meg, mint „aki a maga korában a legderekabb és legszörnyűbb emberek közé tartozott.” Kohlhaas egy fiatal ménessel Szászország felé indul, amikor a tronkai Vencel várnagya megállítja azzal az indokkal, hogy nincs passzusa. A várnagy zálogként visszatart két lovat azzal, hogy majd ha Drezdában kiváltja a passzust, hazafelé utazása során visszakapja őket. Kohlhaas Drezdában megtudja, hogy a passzus megkövetelése tiszta önkényeskedés volt, ezért visszatérve a várba, el akarja vinni a lovait. Odaérve azt tapasztalja, hogy a mezei munkára befogott lovai állapota nagyon leromlott, és hogy Herse nevű szolgájával, aki ez ellen szót emelt, csúnyán elbántak. Kohlhaas panaszt terjeszt a szászországi választófejedelem elé, amelyben a tronkai Vencel úrfi megbüntetését, a lovaknak előző állapotukba való visszaállítását, és a szolga ápolási költségeinek megtérítését kéri. Négy-öt hónap múltával megtudja, hogy a panaszt a drezdai törvényszéken elsüllyesztették, Vencel úrfi két rokonának, a választófejedelem udvartartásához tartozó Hinz és Kunz úr befolyására. Ennek ellenére Kohlhaas továbbra is jogi úton próbál igazságot szerezni az ismerős városkapitány, Geusau Henrik támogatásával. Amikor ez a próbálkozása is kudarcot vall, felesége, Lisbeth asszony önként felajánlja, hogy maga viszi el a kérvényt a brandenburgi választófejedelemnek. Lisbeth azonban a fejedelmet körülvevő őrség „nyers buzgalma folytán” megsebesül és meghal. Kohlhaas most kezdi felismerni, hogy a jog, amelyet áthat a nepotizmus, az önkény és a felső hatalom korrupciója, nem általános érvényű. Így a maga módján, a törvénnyel nyíltan szembefordulva próbál meg igazságot szerezni magának: jogi ügyekben jártas lócsiszárból gátlástalan gyújtogatóvá és gyilkossá válik. Hét szolgájával megtámadja a tronkai Vencel úrfi várát, és megöli a várnagyot, a sáfárt és a vár népét, köztük a gyermekeket és asszonyokat is, a holttesteket pedig „Herse ujjongása közben” kidobatja az ablakon, magát Vencel úrfit azonban nem találja meg a várban. Miután Kohlhaas azt a hírt kapja, hogy Vencel egy apácakolostorban rejtőzik, kiadja az első „kohlhaasi parancsot”, amelyben „felszólította az országot, hogy Vencel tronkai várúrfinak, akivel ő jogos háborúságban áll, semmiféle támogatást ne nyújtson.” Csapatával, amely közben kibővült néhány tronkenburgi szolgával, akik elégedetlenek voltak a várúrfival, az erlabrunni kolostorhoz lovagol, mert úgy véli, hogy Vencel ott rejtőzik nagynénjénél, az apátnőnél. A kolostornál kiderül, hogy Vencel úrfi ismét odébbállt, ezúttal Wittenbergbe. Időközben harminc főre gyarapodott csapatával Kohlhaas Wittenbergbe siet, és kibocsátja második és harmadik parancsát az úrfi kiadatására. Mivel a város nem szolgáltatja ki az úrfit, Kohlhaas háromszor is felgyújtatja a várost. A támadások nyomán pánikba esett városlakók kiadnák a várúrfit Kohlhaasnak, de nem találják meg. Ezért cselből kiküldenek egy csapat katonát, hogy azt a látszatot keltsék, hogy az úrfi már elhagyta a várost. Kohlhaas elhiszi a cselt és követi a csapatot Lipcsébe. Ezt a várost is felgyújtja és beveszi magát Lützen várába, amelyet a következő parancsában „ideiglenes világuralmunk székhelye” névvel illetett, saját magát meg „Mihály arkangyal helytartójának” nevezte. Egy esőnek köszönhetően a tűz csak kevés kárt tett Lipcse városában. A megfélemlített városi tanács nyilatkozatokat adott ki, hogy Vencel úrfi nincs a városban, majd elterjesztették azt a hírt, hogy Vencel úrfi Drezdában van rokonainál. Miközben Drezdában újabb lépéseket készítenek elő Kohlhaas ellen, egy titkos találkozóra kerül sor Kohlhaas és Luther Márton között, aki közbenjárást ígér a szászországi választófejedelemnél Kohlhaas szabad elvonulása és perének újratárgyalása érdekében. Ebben bízva Kohlhaas elhagyja csapatát és Drezdába megy az úrfi elleni perre. Egy ideig úgy tűnik, hogy Kohlhaasnak igazságot szolgáltatnak, de nem engedik visszatérni otthonába, és szállását akarata ellenére őrzik. A lócsiszár ezt az ígéret megszegésének tekinti, és a továbbiakban nem tartja magát az egyezséghez. Közben Kohlhaas csapatának egyik tagja, Nagelschmidt, Kohlhaas nevében újra csapatot toboroz, és levelet ír vezérének. Mivel Kohlhaas már nem bízik az amnesztiában, válaszul a felkelés folytatására utasítja Nagelschmidtet, de a valódi terve az, hogy Nagelschmidt segítségével Kelet-Indiába szökik. Ezt természetesen senki nem hiszi el neki, így az elfogott levél alapján elítélik. Az ismerős városkapitány közbenjárására Berlinből kérik Kohlhaas kiadatását, mivel porosz alattvalóként nem ítélkezhetnek fölötte Szászországban. A kiadatás megakadályozására a szász udvar a német-római császártól kér segítséget, így a legfelsőbb hatalom is figyelemmel kíséri az esetet. A tárgyalás a lehető legszabályosabban zajlik, és a várúrfit arra ítélik, hogy a Kohlhaas lovait visszahízlalja és visszaszolgáltassa. Ezzel párhuzamosan a másik perben Kohlhaast halálra ítélik a tartomány békéjének megsértése miatt. A kisregény utolsó negyedében az eddig realisztikus elbeszéléshez egy meseszerű mellékszál kapcsolódik: Kohlhaas még régebben egy cédulát kapott egy jövendőmondó cigányasszonytól a szász választófejedelem jelenlétében, amelyre három dolog volt írva: a ház utolsó fejedelmének a neve, az évszázad, amikor el fogja veszíteni birodalmát és annak a neve, aki azt fegyveres hatalommal elragadja. A cigányasszony szavahihetőségét több hihetetlen esemény támasztja alá. Az ítélethirdetés előtt a választófejedelem felismeri Kohlhaasban a cédula birtokosát, és mindent megpróbál, hogy megszerezze az írást. Kohlhaas azonban nem hajlandó a cédula árán megvásárolni az életét, és felakasztása előtt a fejedelem jelenlétében lenyeli az írást, így állva bosszút még halálában is. A fejedelem „ájultan, görcsök között esett a földre.” ## Különböző jogfelfogások A műben állandó ellentét van a különböző jogfelfogások, különösen a középkori és a felvilágosodás korabeli között. Maga Kohlhaas gondolatmenetében és cselekvési módjában mintha a felvilágosodás filozófusai, például Thomas Hobbes közelében mozogna. Önbíráskodását úgy is fel lehet fogni, mint a társadalmi szerződés felmondását és a visszatérést a természetes állapothoz: miután az állam nem teljesíti azt a kötelességét, hogy igazságot szolgáltasson, Kohlhaas maga veszi a kezébe a törvénykezést, így a társadalmon kívülre helyezi magát. Lutherrel való vitájában Kohlhaas ezt mondja: „Kitaszítottnak nevezem azt, akitől megtagadták a törvényes védelmet! [...] aki ezt megvonja tőlem, az kitaszít engem a sivatag vadjai közé és [...] a husángot adja a kezembe, mely majd megvédelmez.” Kohlhaas azzal, hogy a nem működő közösségi bosszúállás helyett – Hamlethez és Akhilleuszhoz hasonlóan – az egyéni bosszúálláshoz folyamodik, hőssé és egyúttal szörnyeteggé válik. Hobbes filozófiája igazolja Kohlhaas törvényszegéseit is, amelyeket az igazság keresése közben követ el. Amikor Lutherrel vitatkozik, Kohlhaas azzal a hobbesi érvvel igazolja magát, hogy az igazságszolgáltatási rendszer kudarca kényszerítette őt az erőszakra. Kohlhaas cselekedetei azonban nem állnak arányban az elszenvedett igazságtalansággal; gyilkosságainak és a gyújtogatásoknak több ártatlan is áldozatául esik. Törvényszegéseiben nem csak igazságérzete, hanem más tényezők is közrejátszanak, például a sértett büszkeség vagy egyszerű bosszúvágy (különösen megölt felesége miatt: „még egyszer lerogyott feleségének immár elárvult ágya elé, s azután hozzáfogott a megtorláshoz”.) Azt is meg kell említeni, hogy Kohlhaas még nem merítette ki az összes jogi lehetőséget azelőtt, hogy az önbíráskodás mellett döntött volna – a brandenburgi választófejedelem még kézhez sem kapta Kohlhaas kérvényét. Kohlhaas felvilágosodáskori gondolatai bizonyos mértékben anakronisztikusak: ő a történet szerint „a tizenhatodik század dereka táján élt”, vagyis jócskán a felvilágosodás előtt. Kleist nyilvánvalóan saját korának elképzeléseit vetítette vissza a történelmi alakra. ## Kritikák A kortárs Goethe elítélően nyilatkozott a műről, mivel szerinte vannak olyan témák, amelyek annyira csúnyák vagy annyira riasztóak, hogy az irodalomnak nem lenne szabad foglalkoznia velük. Esztétikai szempontból elismerte a mű értékeit, ugyanakkor „alapvető hipochondriának” minősítette azt, hogy az író egy ennyire egyedi esetből általános érvényű modellt alkosson. (Thomas Mann felháborodva utasította el ezt a Goethe-féle minősítést.) A szintén kortárs Ludwig Tieck azonban úgy vélte, hogy a Kohlhaas Mihály „kétségtelenül a szerző legfigyelemreméltóbb műve”, és „kevés író tudja annyira mélyen megrázni a szívünket, mint Kleist.” 1851-ben már Ferdinand Gustav Kühne Kleist mestermunkájának aposztrofálta a kisregényt, amely „annál inkább megrémítette a kortársakat, minél inkább felismerték és csodálták benne a géniuszt”. A mai irodalomtörténet Kleist mesterműveként és egyik legismertebb műveként kanonizálta a kisregényt. ## Feldolgozások Úgy tartják, hogy Kleist eredetileg drámának szánta Kohlhaas témáját a benne rejlő színházi lehetőségek miatt. A történetet már a 19. században több ízben is színpadra állították, A 20. században többek között James Saunders (1972), Sütő András (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1973), Stefan Schütz (1977), Yaak Karsunke (1979), Elizabeth Plessen (1982), Tasnádi István (Közellenség, 1999) írtak színpadi művet Kleist kisregénye alapján. A prózairodalomban E. L. Doctorow alkotta újjá a történetet: Ragtime című regényében Kohlhaas Mihályból Cohlhouse Walker Jr. fekete zongorista lesz, a lovakat egy új Ford T-modell helyettesíti, és a 19-20. század fordulójának Amerikájában játszódó történetben Booker T. Washington szerepel Luther Márton helyett. A magyar irodalomban Hajnóczy Péter A fűtő című novellája (1973) alapul Kleist kisregényén. A témát filmen Max Haufler (1937), Wolf Vollmar (1967), Volker Schlöndorff (Michael Kohlhaas – der Rebell, 1969), John Badham (The Jack Bull, 1999), Arnaud des Pallières (Michael Kohlhaas, 2013), illetve tévéjáték formájában Zsurzs Éva (Egy lócsiszár virágvasárnapja, 1985) rendezte meg. ## Magyarul - Michael Kohlhaas. Történeti elbeszélés; jegyz. Vajda Gyula; Lampel, Bp., 1900 (Német könyvtár) - Kohlhaas Mihály; ford. Mikes Lajos; Lampel, Bp., 1912 (Magyar könyvtár) - Kohlhaas Mihály; ford. Kőhalmi Béla; Bécsi Magyar Kiadó, Wien, 1922 (Regényfüzér) - Kohlhaas Mihály; ford. Baksa Kelemen; Bécsi Magyar Kiadó, Wien, 1922 (Regényfüzér) - Kohlhaas Mihály. Regény; ford. Kardos László; Révai, Bp., 1949 (Révai könyvtár) - Kohlhaas Mihály / Homburg hercege; ford. Kardos László, Tandori Dezső; Európa, Bp., 2003 (Európa diákkönyvtár) ## Idézetek - A kisregényből származó idézetek Kardos László fordításában szerepelnek, a Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979-es kiadású Eljegyzés Santo Domingón című kötetéből: ## Fordítás

LT vz. 38

Az LT–38 vagy LT vz. 38 (Lehký Tank vzor 38, „38-as könnyű harckocsi modell”) 1938-as csehszlovák tervezésű könnyű harckocsi, melyet legnagyobb számban Németország használt a második világháború alatt. Német alkalmazásban a hivatalos neve a Panzerkampfwagen 38(t) (Pz.Kpfw. 38(t)) volt, de általában Panzer 38(t) néven azonosították. Egyéb jelölései a TNH, a TNHPS, az LTP és az LTH gyári azonosítók. A német hadrendben az Sd.Kfz. 140 speciális azonosítószámot kapta. A (t) betű a német „tschechisch” (cseh) szó rövidítése. A gyártás 1942-es leállításáig több mint 1400 darabot gyártottak a harckocsiból. Az alváz gyártását azonban folytatták a Marder III (1942–1944) és a Jagdpanzer 38(t) Hetzer (1944–1945) páncélvadászok, illetve más torony nélküli rohamlövegek és légvédelmi páncélosok számára. A Panzer 38(t) páncélost a németek a világháború első felében, kiemelkedően a Lengyelország elleni hadjárat, a franciaországi hadjárat és a Szovjetunió elleni támadás során vetették be. A háború további részében más országok hadseregében még megtalálható volt, köztük a szlovák, a román, a bolgár haderő és a Magyar Királyi Honvédség kötelékében is. ## Története A csehszlovák ČKD (Českomoravská Kolben Daněk) 1935-ben döntött a Škoda Művekkel közösen gyártott LT–35 könnyű harckocsi utódjának kifejlesztéséről. A hazai alkalmazás mellett a harckocsi exportjára is számítottak. A ČKD-nál tervezett jármű futóművének nagy futógörgői külsőre a Christie-féle felfüggesztésre emlékeztettek, valójában azonban hagyományos laprugós futóművet alkalmaztak. A korban újdonságnak számított az oldalanként négy, páronként egy laprugóköteggel ellátott futógörgő sor. Szegecselt páncélzata 17–25 mm-es. Harckocsiágyújának javadalmazása 90 darab, a géppuskáké 2700 darab lőszer volt. Üzemanyagtartályába 220 liter benzin fért, amellyel 250 km-es hatótávolságot ért el. A harckocsi mindjárt a megjelenése után jelentős exportsikert aratott. Irán 50 darabot, Peru és Svájc 24–24 darabot rendelt belőle. Lettország ugyancsak rendelt néhány példányt. Nagy-Britanniában is tesztelték a járművet, de a megvásárlását elvetették. A csehszlovák hadsereg 1938. július 1-jén 150 darabot rendelt a TNHPS jelű változatból, de az ország német megszállása miatt már nem került sor a hadrendbe állítására. A német hadvezetés azonban a német fejlesztésű harckocsikkal való összehasonlítás alapján jó konstrukciónak ítélte a T-38-ast, és gyártásának folytatása mellett döntött, az addig legyártott 80 példányt a Wehrmacht átvette. A Wehrmachtban először L.T.M. 38 (Leichte Tank Muster 38) típusjelzéssel rendszeresítették (ez a csehszlovák típusjel lefordításából eredt), de 1940. január 16-án Panzerkampfwagen 38(t)-re változtatták a nevét. Szolgálatba állításakor fölényben volt a könnyű harckocsikkal szemben. A Wehrmachton kívül a Németországgal szövetséges országok is alkalmazták. Szlovákia 69, Románia 50, Bulgária 10 darabot vásárolt belőle. Magyarország 1942-ben 108 darabbal szerelte fel az 1. páncélos hadosztályát. A Panzer 38(t) fő előnyei más harckocsikkal szemben nagy megbízhatósága és mozgékonysága volt. A személyzet véleménye szerint a jármű hajtó- és futómű elemei, mint a motor, a sebességváltó, a kormánymű, a felfüggesztés, a kerekek és a lánctalpak nagyszerűen össze voltak hangolva egymással. Emellett a páncélost egyszerű volt karbantartani és javítani. Német felügyelet alatt 1942-ig gyártották a Panzer 38(t)-t, ez idő alatt több, mint 1400 példány készült el. Kisméretű tornya alkalmatlan volt a nagyobb űrméretű páncéltörő ágyúk beépítésére, amelyek képesek lettek volna az újonnan megjelenő szovjet T–34 és KV–1 nehéz páncélosok leküzdésére, így gyártását leállították. A PzKpfw 38(t) több önjáró löveg, páncélvadász és egyéb speciális járműnek is alapjául szolgált. Közülük az egyik legsikeresebb a Jagdpanzer 38(t) Hetzer páncélvadász volt. ### Svéd gyártás Mivel a Svédországnak szánt 90 darab PzKpfw 38(t) Ausf. S harckocsit lefoglalták a németek (ezeknek 1940 márciusáig kellett volna célba érniük), tárgyalások kezdődtek a Böhmisch-Mährische-Maschinenfabrikkal a tervrajzok és a gyártási licenc megvételéről, melynek következtében 1940 végén megállapodás jött létre, amelybe beletartozott a továbbfejlesztett TNHP-S is. A szegecseléssel készített páncélzat nagy hátránynak bizonyult, de a tervrajzok módosítása hegesztett páncélzatra egy évnyi késedelmet okozott volna a gyártásban, így nem hajtottak végre módosítást azon a 116 darab m/41 harckocsin, amit a Scania-Vabistól rendeltek 1941 júniusában. A szállítások 1942 decemberében kezdődtek, és 1943 augusztusában értek véget, nem kevesebb, mint három évvel később az eredeti tervhez képest. Ekkorra már a típus teljesen elavultnak számított, de túl nagy volt az igény egy 10 tonnás harckocsi iránt, így az 1942-es év közepén újabb megrendelést adtak a típusra. A Scania-Vabis teljes kapacitása foglalt volt, így a következő 122 darab járművet 80 darab strv m/40 harckocsival kellett pótolni. A második sorozat homlokpáncélzatát 50 mm vastagságúra növelték, így a jármű összsúlya 11 tonnára növekedett. Emiatt a 145 lóerős Scania-Vabis typ 1664 motort egy erősebb, 160 lóerős Scania-Vabis typ 603-ra cserélték. A motor nagyobb mérete miatt a páncéltestet 65 mm-rel meg kellett hosszabbítani, így a második és a harmadik futógörgő közötti hézag nagyobb lett. Ennek köszönhetően az üzemanyagtartályokat 190 literesről 230 literesre növelhették. A gyártás 1944 márciusi leállásáig 104 darabot adtak át, az utolsó 18 alvázból már a sav m/43 rohamlöveget alakították ki. Emellett további 18 darab sav m/43-ast építettek. Az 1950-es évek végéig összesen 220 darab SI és SII került átalakításra páncélozott szállítójárművé, a leszerelt tornyokat pedig légibázisok védelméhez használták fel. ## Leírás ### Páncéltest Az LT vz. 38 kialakítása hagyományosnak mondható, páncéllemezei egyenesek, különféle vastagságúak. A torony oldalain és hátulján használtak hajlított páncéllemezeket. A lemezeket szegecsekkel egy acélelemekből összehegesztett kerethez erősítették. A páncéllemezek vastagsága és minősége helyzetüktől függően változott. A vezető előtti panel, a homlokpáncél és a torony eleje volt a legvastagabb (25, majd később 50 mm). A torony többi része, a megfigyelő kupola, az oldalsó és a hátsó lemezek vastagsága 15 mm (később leginkább 30 mm) volt. A 20°-nál nagyobb dőlésszögű lemezek 12 mm vastagok, a zsanérral felszerelt motorháztető 10 mm. A torony tetőlemezei, kupolája és homlokpáncélja, valamint alsó lemezei és a kerekek fedőlemezei mind 8 mm vastagok voltak. A harckocsiteknő belül egy 5 mm vastag tűzfallal (2 mm acél, 2 mm azbeszt és 1 mm alumínium) került felosztásra. Egyik fele a küzdőtér, míg másik fele a motortér volt. A tűzfalon két szögletes ajtót alakítottak ki, hogy a személyzet belülről hozzáférhessen a motor fontosabb elemeihez. A vezető a küzdőtér elejében a jobb oldalon ült, tőle balra kapott helyet a homlokpáncélzatba épített 7,92 mm-es géppuskát kezelő géppuskás. A vezető egy 203×82 mm-es kémlelőnyíláson keresztül látott ki a harckocsiból, amit egy megfigyelőnyílással ellátott páncélozott zsaluval fedhettek le. Harc közben ezt a zsalut lezárták, a vezető pedig egy episzkópon keresztül látott ki a járműből. A vezető a jármű jobb oldalán is egy ugyanolyan episzkóppal rendelkezett. Mint más, az 1930-as években kifejlesztett harckocsinál, az LT vz. 38-nál is a géppuskás egy személyben rádiókezelő is volt. A rádió a géppuskás bal oldalára került beépítésre. A rádiókezelő egy kisebb, 130×60 mm-es nyílással rendelkezett, amelyen kívül zárható zsalu, belül pedig 50 mm vastag golyóálló üveg volt. Német hadrendben kisebb módosításokat hajtottak végre a járművön, többek között a vezető állítható ülést kapott. ### Torony A kétfős tornyot középen helyezték el, benne kapott helyet a harckocsi főfegyverzete, a 37 mm-es Škoda A7 ágyú és a hozzá való 90 darab lövedék. A harckocsiágyú jobb oldalán található az egyik 7,92 mm-es ZB vz. 37 géppuska. A toronygéppuskát külön mozgatható gömbfoglalatba szerelték. Emellett azonban a parancsnok/lövegkezelő összekapcsolhatta a géppuskát a főlöveggel, és így párhuzamosított géppuskaként használhatta azt. Eredetileg a harckocsinak háromfőnyi személyzete volt, így a torony egyetlen utasa, a parancsnok feladata volt az ágyú és a géppuska töltése, célzása és tüzelése, emellett folyamatosan parancsokkal látta el a személyzet többi tagját. Német hadrendben a kezelőszemélyzetet kiegészítették egy lövegkezelővel, aki a toronyban kapott helyet a parancsnok mellett. Mivel helyet kellett neki biztosítani, a járműben tárolható ágyúlövedékek számát 18 darabra csökkentették. Ezt követően az újonnan gyártott Panzer 38(t)-asok már ennek megfelelően készültek el, illetve a meglévőket is mind átalakították. A parancsnoknak így már csak céloznia és tüzelnie kellett az ágyúval. A torony tetején lévő kupola foglalta magában a megfigyelésre szolgáló főbb eszközöket. Falain négy rövid periszkóp került beépítésre (elöl, hátul és a két oldalon), így óvták a parancsnok szemeit a közvetlen találattól. A parancsnok ezen kívül egy teljesen körbeforgatható panorámaperiszkóppal is rendelkezett, ami a kupola előtt kapott helyet. A periszkóp feje magasabb volt, mint a kupola teteje. 2,6-szoros nagyítással, 20°-os látószöggel bírt. ### Hajtó- és futómű A harckocsit egy svéd gyártmányú hathengeres Scania-Vabis type 1664 soros benzinmotor hajtotta, amit a Praga licenc alapján gyártott, Praga TNHPS néven. Az üzemanyagkészletet két tartályban hordozták, amelyek egyenként 110 liter befogadására voltak képesek. A tartályokat a motorház aljába szerelték, ahol acél válaszfallal voltak körülvéve, így csökkentve a találatok esélyét. Ha mégis találat érte volna a tartályok valamelyikét, a robbanás akkor is a páncéltesten kívül történt volna meg. A járműben használt Praga-Wilson sebességváltó angol eredetű, amelynek csehszlovák licencváltozata már továbbfejlesztett volt. A váltó öt sebességfokozattal rendelkezett. A futómű oldalanként az elöl elhelyezkedő láncmeghajtó kerékből, a két pár futógörgőből, a két visszafutó-lánctámasztó görgőből, a visszafordító-láncfeszítő kerékből és a lánctalpból épült föl. A futógörgők tömör gumiabronccsal rendelkeztek. A futógörgőket páronként szerelték fel a forgózsámolyokra, a forgózsámolyok pedig a harckocsiteknő oldalára kerültek fel. A felfüggesztést félelliptikus laprugók biztosították. A lánckerék felső részét a két visszafutó-lánctámasztó görgő képezte, amelyek szintúgy gumiabronccsal rendelkeztek, a páncéltestre pedig féltengelyekkel rögzítették fel. A lánctalpak oldalanként 94 darab láncszemből álltak. A láncszemek 293 mm szélesek és 104 mm hosszúak voltak. ### Fegyverzet A fő fegyverzet egy Škoda A7 (ÚV vz. 38) ágyú volt. A németek KwK 38(t) típusjellel rendszeresítették. A lövedékét 762 m/s sebességgel lőtte ki. Kiegészítő fegyverzetként két darab Zbrojovka Brno ZB vz. 37 típusú nehézgéppuska került a járműbe. Mindegyik fegyverhez 2,6-szoros nagyítású irányzék tartozott, amely 25°-os látótartománnyal rendelkezett. Végszükség esetén a fegyvereket nyílt irányzékkal is használhatták, ekkor viszont a foglalaton lévő páncélozott fedelet fel kellett nyitni. A német kézikönyvek szerint tartalékfegyverként minden járműben elhelyeztek egy MP 38 vagy MP 40 típusú géppisztolyt, és hozzá nyolc darab tölténytárat. A homlokgéppuskát a homlokpáncélzat közepén helyezték el, a vezető és a rádiókezelő között. Ezt a géppuskát a rádiókezelő használta, de a vezető is tüzelhetett a fegyverrel. Ebben az esetben a géppuskát középső helyzetben rögzítették, a vezető pedig a jármű kormányzásával irányozta a fegyvert, tüzelni pedig egy bowden segítségével tudott. A másik géppuskát és a főlöveget a teljesen körbeforgatható toronyban helyezték el. A két fegyvert egy rúddal kapcsolták össze, így irányzásuk és tüzelésük egy időben történhetett, kezelésüket a parancsnok/lövegkezelő végezte. Ha szétkapcsolták a két fegyvert, a géppuska kezelése a töltőkezelőre maradt. A harckocsiban az ágyúhoz tartozó lőszert tizenöt fémdobozban tárolták, amelyek egyenként hat darab ágyúgránátot tartalmaztak, a géppuskákhoz összesen kilenc doboz lőszer tartozott, dobozonként 300 darab tölténnyel, amelyeket hevederbe töltve helyeztek a dobozba. A lőszerkészlet egyharmada páncéltörő lőszer volt. ### Páncélzat A lövegpajzs 25 mm vastag, dőlésszöge 84° volt. A páncélzat többi részének vastagsága a következőképpen alakult: ## Története ### Németország Németország a harmincas évektől szisztematikusan építette fel harckocsizó egységeit, a háború előtt pedig rendelkezett az alapvető harckocsitípusokkal: a Pz.Kpfw. I és Pz.Kpfw. II könnyű, a Pz.Kpfw. III és Pz.Kpfw. IV közepes tankokkal. Csehszlovákia 1939 márciusi megszállásával arzenáljuk 244 darab LT vz. 35 és 150 darab félig kész LT vz. 38 harckocsival bővült, amelyek még az év vége előtt bevethető állapotba hozhatók voltak. Bár egyik típus sem illett a német koncepcióba, erős fegyverzetük és kiváló teljesítményük miatt a Wehrmacht minden további nélkül rendszeresítette őket. Mindkét csehszlovák típus fegyverzete egyenrangú volt a Pz.Kpfw III 3,7 cm-es ágyújával, ezen felül sokkal mozgékonyabbak és olcsóbbak voltak. A német szakértők tartottak a Škoda tank komplex pneumatikus kormányrendszerétől, így annak gyártását felfüggesztették, viszont az alaposan kipróbált Praga tank megnyerte tetszésüket. Az 1939. szeptember 1-jén indított Lengyelország elleni hadjárat idejére a BMM már legyártott 78 darab L.T.M. 38-ast. Többségüket a 3. könnyűhadosztály (Leichte Division) 67. páncéloszászlóaljába (Panzer Abteilung) osztották, amelynek parancsnoka Adolf-Friedrich Kuntzen tábornok volt. A zászlóalj három századnyi könnyű harckocsival rendelkezett, amelyek egyenként négy szakaszból álltak. Minden század első szakasza öt Pz.Kpfw. II Ausf. D könnyű harckocsival, a másik három pedig öt L.T.M. 38 harckocsival volt felszerelve. Az egység összesen 57 darab cseh páncélossal (ebből kettő parancsnoki változat) kezdte meg a hadjáratot. Az 1939. augusztus 26-i mozgósítást követően a hadosztály lánctalpas járműveit Faun L900 teherautókkal vontatták a lerakodási helyre (a hadosztály 38 darab páncélgépkocsija saját erőből érte el helyét). Röviddel a harcok megkezdése után a hadosztály áttörte a lengyel védelmet Częstochowa közelében, majd kelet felé tört előre. Szeptember 6-án veszítette el első L.T.M. 38 harckocsiját, amit egy 37 mm-es páncéltörő ágyú lövedéke talált el. A 67. páncéloszászlóalj a modlini erőd ostroma után fejezte be a hadjáratot. A teljes lengyelországi hadjárat alatt a 67. páncéloszászlóalj összesen hét L.T.M. 38 páncélost vesztett, de ezeket később helyrehozták. A típus jól bizonyított, rossz minőségű utakon is könnyen tudott haladni, mechanikai meghibásodásokra ritkán volt példa. Páncélzata ellenállt a gyalogsági puskalövéseknek, de a 37 mm-es páncéltörő lövedékek és még olykor a kis távolságból kilőtt 20 mm-es lövedékek is végzetesek voltak. A Pz.Kpfw. 38(t) harckocsik leghíresebb hadjárata az 1940 májusi franciaországi, belgiumi és luxemburgi invázió volt. Május 10. hajnalán Németország nyugati határán készen állt a 7. páncéloshadosztály (Panzer Division) (Rommel tábornok) és annak 25. páncélosezrede (Panzer Regiment) és 66. páncéloszászlóalja, összesen 91 darab Pz.Kpfw. 38(t) és 8 darab Pz.Bef. 38(t) harckocsival; a 8. páncéloshadosztály (Kuntzen tábornok) és annak 10. páncélosezrede és 67. páncéloszászlóalja 116 darab Pz.Kpfw. 38(t) és 15 darab Pz.Bef. 38(t) harckocsival. A 7. páncéloshadosztály és az 5. páncéloshadosztály a XV. hadtest (Hoth tábornok) alá tartozott, ami a 4. hadsereg (von Kluge) részét képezte. A 8. páncéloshadosztály és a 6. páncéloshadosztály (főleg Pz.Kpfw. 35(t) harckocsikkal felszerelve) alkotta a XLI. hadtestet (Reinhardt tábornok), amely a 12. hadsereg (List tábornok) parancsnoksága alá tartozott. Mindkét hadsereg az A Hadseregcsoporthoz (Heeresgruppe A) tartozott (von Runstedt). Feladatuk behatolni Franciaországba északról, megkerülve a Maginot-vonalat. A hadjárat megkezdése után Rommel 7. páncéloshadosztálya könnyedén áthatolt Belgiumon, majd május 14-re átkelt a Maas folyón Namur és Dinant között. Ermeton-sur-Biert és Flavion körzetében találkoztak a francia 1. páncéloshadosztállyal, amely a 9. francia hadsereg visszavonulását fedezte. Bár a francia hadosztály rendelkezett 70 darab B1 bis nehéz harckocsival, a németek mindössze három nap alatt teljesen szétverték őket, köszönhetően Rommel tábornok briliáns vezetésének. Május 16-án éjjel a 7. páncéloshadosztály átkelt a francia határon, miközben az 1. páncéloshadosztály maradékát üldözte. A következő két napban megütköztek az 1. francia könnyű hadosztállyal a Sambre folyónál, ahol elpusztították a francia Somua S35 közepes harckocsik, a Hotchkiss H35 könnyű harckocsik és az AMD páncélautók felét. A német seregek megállíthatatlanul törtek nyugat felé. Miután átkeltek Cambrainál a régi csatamezőn, a hadosztály május 20-án elérte Arrast, ahol a Brit Expedíciós Erők 4. és 7. páncélosezredének 74 Matilda közepes harckocsijával csaptak össze. Kemény küzdelmek után a britek visszavonulni kényszerültek, 46 roncsot hagyva a csatamezőn. A 7. páncéloshadosztály 89 katonát és hat Pz.Kpfw. 38(t) harckocsit veszített. Bal szárnyát a 25. páncélosezred megtámadta és elpusztította a 3. francia könnyűhadosztályt. Az ezt követő előrenyomulás során a 25. ezred hídfőállást hozott létre a Somme folyó déli partján. Ezután megpróbált tovább nyomulni a hídfőtől, de az összes Pz.Kpfw. IV közepes harckocsijuk a sárba ragadt, míg a Pz.Kpfw. 38(t) harckocsiknak a sár nem jelentett akadályt. Négy nappal később Rommel páncélosai elérték a Szajnát és elvágták a francia IX. hadtest visszavonulási útját. Június 12-én Rommel elfogadta a francia parancsnok kapitulációját. A 7. páncéloshadosztály június 18-án vívta utolsó csatáját a brit csapatok ellen, akik Cherbourg-ból evakuálták erőiket. A 7. és 8. páncéloshadosztály összesen 54 Pz.Kpfw. 38(t) harckocsit vesztett a franciaországi hadjárat alatt, melyből hat kivételével mindet helyreállították. A következő év tavaszán, mikor a Wehrmacht már közel hatszáz darab Pz.Kpfw. 38(t) típusú harckocsival rendelkezett, a 8. páncéloshadosztály részt vett a következő villámhadjáratban, Jugoszlávia ellen. 10. páncélosezrede Pz.Kpfw. II és Pz.Kpfw. IV harckocsikkal is rendelkezett, de páncéloserejének gerincét a 118 darab Pz.Kpfw. 38(t), és 7 darab Pz.Bef. 38(t) típusú páncélos jelentette. 1941. április 6. reggelén a 8. páncéloshadosztály (Brandenberger tábornok), a 2. hadsereg LVI. gépesített hadtestének részeként (von Vietinghoff tábornok) Magyarországról Horvátországon át Belgrádba vonult. A fővárost április 13-án érte el. A gyenge jugoszláv hadsereg nem jelentett komoly fenyegetést a német erők számára. Sokkal nagyobb gondot okoztak azonban a rossz minőségű utak és a dombos vidék. A hadosztály harckocsijai tovább haladtak déli irányban egészen az Adriai-tenger partjáig, amit április 18-án értek el. Ezután a nagyjából 660 kilométeres út után csak a Pz.Kpfw. 38(t) harckocsik maradtak üzemképesek. A német gyártmányú Pz.Kpfw. II és Pz.Kpfw. IV típusok hátramaradtak leégett kuplung, elszakadt lánctalp, eltört rugó és más egyéb mechanikai problémák miatt. A Szovjetunió elleni német támadás idején a németeknek minden bevethető harckocsijukra szükségük volt, ami akkor körülbelül 4000 darab különféle típusú páncélost jelentett. A Szovjetunió nyugati határán háromszor annyi szovjet páncélos sorakozott, és még legalább ugyanannyi a hátországi területeken. A Wehrmacht harckocsi állományának jelentős részét a Pz.Kpfw. 38(t) típus képezte – 660 darab a páncéloshadosztályok állományában és további száz darab tartalékban, a kiképzőegységeknél vagy átvétel alatt. A hadjárat 1941. június 22-én vette kezdetét a teljes szovjet határ mentén. Az északi hadseregcsoport és annak 4. harckocsi csoportja (Hoepner tábornok), a 8. páncéloshadosztály éppen Jugoszláviából tért vissza, támadását pedig Kelet-Poroszországból indította a LVI. harckocsi hadtest (von Manstein) részeként. Lettországon, Litvánián és Észtországon keresztül tört előre Leningrád felé, méghozzá villámgyorsan, közben szembekerült a Vörös Hadsereg 3. és később az 1. gépesített hadtestének több száz harckocsijával, amelyek rosszul koordinált ellentámadásai nem tudták megállítani a németeket. A legerősebb német csoport, a középső hadseregcsoport parancsnoksága alá tartozott a 3. harckocsi csoport (Hoth tábornok) és annak négy páncéloshadosztálya. Fő fegyverzetük a Pz.Kpfw. 38(t) harckocsi volt. Az 1941-es Szovjetunió elleni hadjárat bebizonyította, hogy a könnyű harckocsik már nem tudnak komolyabb szerepet játszani támadó hadműveletekben, főleg a szovjetek által nagy mennyiségben bevetett kitűnő T–34 közepes harckocsik ellen. A frontról ezután fokozatosan kivonták, gyártását minimális szintre csökkentették. Az orosz sztyeppén kitűnt mobilitásával, de fegyverzete és páncélzata – bár megnövelték – gyengének bizonyult. A Pz.Kpfw. 38(t) harckocsik havi vesztesége 1941 júliusa és decembere között 62–175 darab, a teljes veszteség pedig 773 darab volt. A kiváló karbantartási munkák és a BMM megnövelt gyártási száma, amely 50–75 jármű volt havonta, nem volt elegendő a veszteségek pótlására. Az 1942-es év kezdetén az egységek már csak 381 bevethető Pz.Kpfw. 38(t) harckocsival rendelkeztek. Ekkor már tervezték a típus kivonását a frontról, habár még sokkal később is élvonalbeli harckocsiként használták. A Wehrmacht rengeteg harckocsit veszített, ennek ellenére mégis sokat átalakított vagy átadott szövetségeseinek, 1944. október 1-jén még mindig 299 Pz.Kpfw. 38(t) páncélossal rendelkezett. Az utolsó, 1945 márciusi bejegyzés szerint még legalább 150 példány szolgált szétszórva a hadseregben. Ekkor már ütőképes erőt nem képviseltek, de részt vettek a legutolsó elkeseredett harcokban is. Az elavulttá vált típus alvázát különféle feladatkörökben tovább használták. A Panzer 38(t) alvázán létrehozott járművek közül a legjelentősebb az Sd.Kfz. 138 Marder III páncélvadász, az Sd.Kfz. 138/1 Grille önjáró tarack, a Flakpanzer 38(t) légvédelmi páncélos és a Jagdpanzer 38(t) Hetzer páncélvadász típusok voltak. Kisebb mennyiséget felhasználtak még felderítő, kiképző és biztosító feladatokat ellátó járművek létrehozásához. 1941 után felderítő és partizánelhárító járműként használták. A Vörös Hadsereg néhány zsákmányolt példányt szovjet gyártmányú DTM géppuskával szerelt fel és helyezett hadrendbe. A megbízható futómű és alváz hasznosnak bizonyult a háborúban. A Barbarossa hadművelet kezdetén a németek szembetalálkoztak a T–34 harckocsikkal, amelyek sokkal jobbak voltak a német típusoknál, a 3,7 cm-es PaK 36 páncéltörő ágyúkkal nem tudták átütni a T–34 páncélzatát. Megoldásként a németek a szovjetektől zsákmányolt 76,2 mm-es tábori ágyúkat helyeztek a Panzer 38(t) alvázára, ezzel létrehozva a Marder III páncélvadászt, amit köztes megoldásnak szántak, míg ki nem fejlesztenek egy megfelelő harckocsitípust. Kezdetben a Marder III nem volt több, mint a Panzer 38(t) alvázára, a torony helyére szerelt szovjet 76 mm-es 1936 mintájú hadosztályágyú (F–22), amelynek töltényűrjét német lőszerhez módosították. Ennek a kialakításnak köszönhetően a harcjármű személyzete a motorházon kapott helyet. A háború folyamán a Marder III páncélvadászt továbbfejlesztették, később létrehozták a Hetzer nevű páncélvadászt is, amelynek páncélvédettsége már nagyobb volt a Marderénél, alvázát és lánctalpait kiszélesítették, bár futóműve az eredeti maradt. Mikor Németország már keleten és nyugaton is harcolt, a Hetzer számított az egyik legáltalánosabb harci alkalmazásban lévő harcjárműnek. A Hetzer gyártása a háború után is folyt Csehszlovákiában. Svájc 158 darabot vásárolt a típusból. A svájci Hetzerek egészen az 1960-as évekig szolgáltak. Az átépített Panzer 38(t) tornyai közül 351 darabot különféle erődítményekre építették. Ennek a mennyiségnek közel a fele, 150 Dél-Európában, míg 78 a keleti fronton, 75 Norvégiában, 25 Olaszországban, 20 Dániában és 9 az Atlanti falban kapott helyet. A tornyok gyenge fegyverzete és páncélzata a háború kései szakaszában már elégtelennek bizonyult a harckocsik elleni harchoz, bár a gyalogság ellen még kielégítő tűzerőt biztosítottak. ### Bolgár Királyság Bulgária 1941. március 1-jén csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, viszont a háború alatt többé-kevésbé semleges maradt. Mivel Bulgária megengedte Németország számára, hogy katonákat állomásoztasson országában és használhassa vasútvonalát, így Németország időnként fegyvert juttatott a bolgároknak. Ezáltal jutott a bolgár hadsereg 36 darab Pz.Kpfw. 35(t) és 65 darab francia Renault R35 könnyű harckocsihoz, melyből az utóbbi már csak kiképzésre volt alkalmas. Az újrafegyverkezési programja folyamán, 1943. május 20-án a bolgár hadsereg Bécsből kapott tíz darab Pz.Kpfw. 38(t) harckocsit, különféle alváltozatban. A már elavultnak számító típusért igen nagy összeget, birodalmi márkát kellett fizetniük. 1943–44-ben a bolgár hadsereg beszerzett közel száz darab Pz.Kpfw. IV közepes harckocsit, ezután felállítottak egy harckocsizó dandárt, azon belül pedig három zászlóaljat, amelyből minden harmadik század könnyű harckocsikkal volt felszerelve (a 3. és a 6. Pz.Kpfw 35(t), a 9. Pz.Kpfw 38(t) típussal). 1944. szeptember 8-án Bulgária átállt a szovjetek oldalára. Ekkor ez az elitnek számító dandár, amely a főváros közelében állomásozott, már készen állt a harcra. A németekkel való harcok során a bolgárok nagy számú Panzer IV-est veszítettek, viszont a tíz Pz.Kpfw. 38(t) mindegyike túlélte a háborút. Ebből három rosszabb állapotút kiselejteztek, a maradék hét a csehszlovák alkatrész utánpótlásnak köszönhetően egészen az ötvenes évek elejéig hadrendben maradt, amikor helyükbe szovjet eredetű eszközöket kezdtek rendszeresíteni. ### Magyar Királyság A Magyar Királyság 1941-ben a németek oldalán megtámadta a Szovjetuniót. A keleti frontra küldött gyorshadtest nagyrészt Toldi könnyű harckocsikkal, Ansaldo kisharckocsikkal és Csaba páncélgépkocsikkal volt felszerelve. A heves harcok során ezek az egységek elveszítették járműállományuk mintegy 80 százalékát, így 1941 novemberében vissza kellett őket vonni a frontról. Ebben az időben, 1941 októberében a Honvéd vezérkar befejezte páncélos egységeinek újraszervezését. Gépesített dandárjait két páncéloshadosztályba szervezte, de ezek nem rendelkeztek kellő mennyiségű páncélozott harcjárművel. A Wehrmacht 108 Pz.Kpfw. 38(t) könnyű harckocsit adott át az 1. páncéloshadosztály számára, melyek a legújabb gyártmányok voltak. Magyar jelzésük a T–38 lett. Az első 16 darab Ausf. F 1941. november 4-én került átszállításra Bécsből Wünsdorfba, ahol megkezdték a kezelőszemélyzet (38 tiszt és 120 legénységi állományú harckocsizó) nyolc hétig tartó kiképzését. Ezután a harckocsikat az immáron kiképzett személyzetükkel együtt Esztergomba szállították át, ahol az 1. páncéloshadosztályt alakították meg. Az utolsó 24 darab harckocsi már Ausf. G típusú volt, ezeket Wünsdorfba küldték további személyi állomány kiképzéséhez. A fennmaradó 68 darab Ausf. G egyaránt volt a szabványos és a parancsnoki változat, ezeket Bécsből egyenesen Esztergomba küldték, 12 darabot 1942. január 15-én, 31 darabot január 27-én és az utolsó 25 darabot február 11-én. 1942. november 11-én a magyar hadsereg további három (2 Ausf. C, 1 Ausf. D) harckocsit kapott, ekkor már az 1. páncéloshadosztály a keleti fronton harcolt. Az 1. páncéloshadosztályt 1942 nyarán küldték a Szovjetunióba a VII. hadtest (Jány Gusztáv) részeként. Ekkor 89 darab T–38 könnyű harckocsival, 22 darab Pz.Kpfw. IV Ausf. F közepes harckocsival és további 54 darab magyar eredetű páncélossal rendelkeztek. A hadosztály első ízben, 1942. június 18-án csapott össze a szovjet csapatokkal Uriv térségében. Szeptemberre a hadosztály már annyira meggyengült, hogy vissza kellett vonni a frontról és tartalékba kellett helyezni. A Magyar 2. hadsereg megmaradt része a Don-kanyarban állomásozott. A sztálingrádi szovjet ellentámadás alatt, amely 1943. január 12-én vette kezdetét, a magyar 1. páncéloshadosztály teljesen megsemmisült néhány nap leforgása alatt. A T–38-as könnyű harckocsik 3,7 cm-es ágyújukkal nem vehették fel eredményesen a harcot a számbeli és technikai fölényben lévő T–34-es harckocsikkal, legfőképpen amikor a kemény fagyok korlátozták mozgékonyságukat. A sztálingrádi offenzíva után az 1. páncéloshadosztály járműállományából mindössze három Toldi harckocsi és három Nimród légvédelmi páncélos tért vissza Magyarországra. 1943–45 között 22 darab T–38 szolgált a kiképzőegységeknél. Egyes járművek részt vehettek a magyarországi harcokban, de kiemelkedő sikereket minden bizonnyal nem értek el velük. ### Peru 1935-ben perui küldöttség érkezett Európába, ahol látogatást tett több nagyobb harckocsigyártónál, de végül a csehszlovák LTL típusra kötött szerződést. Peru 24 darabot vásárolt belőle, majd két századba rendezte a harcjárműveket. Ez a kis páncélos erő gépesített gyalogsággal és gépvontatású tüzérséggel volt kiegészítve. A perui doktrínára nagy hatással volt az akkor Peruban tartózkodó francia katonai misszió, így hasonlóan a franciákhoz, ők is a gyalogsági rohamok támogatására kívánták felhasználni páncélosaikat. A perui harckocsi zászlóalj fontos szerepet játszott az 1941-es perui–ecuadori háborúban. A peruiak helyzetét javította, hogy az ecuadori hadsereg nem rendelkezett modern páncéltörő ágyúkkal, tüzérségük pedig lóvontatású volt. Az LTL harckocsik kitűnően teljesítettek az 1941-es háborúban és utána is több, mint ötven évig maradtak első vonalbeli típusok. ### Román Királyság 1940\. november 23-án a Román Királyság csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, így a megnövekedett német befolyás miatt oldalukon lerohanták a Szovjetuniót. A román hadsereg fegyverzete már elavultnak számított, így 1942 után a németek beleegyeztek modern hadieszközök átadásába a románoknak. Az újrafegyverkezési program alatt ötven darab Pz.Kpfw. 38(t) Ausf. A, B és C típusú harckocsikat kaptak. A románok a magyarokhoz hasonlóan T–38 jelölés alatt rendszeresítették a páncélosokat. Személyzetüket a német 23. Panzer Division képezte ki. 1943. május 7-re a románok létrehoztak egy páncélos zászlóaljat, amelybe három század tartozott, egyenként 15 harckocsival, a maradék öt harckocsi tartalékban maradt. Az 51. és 52. századokat július 28-án átszállították Kubány térségébe, hogy támogatást nyújtsanak a román lovas alakulatoknak. A harckocsik első ízben szeptember 22-én kerültek bevetésre, amikor a 19. hadosztállyal visszavertek egy szovjet támadást. A csata folyamán hét páncélost veszítettek. Öt nappal később a megmaradt járműveket a Krímbe vonták vissza. Az 53. század novemberben 12 páncélossal támogatta a hegyi alakulatokat; járműveik felét elvesztették. 1943–44 telén létrehozták az 54. századot a zászlóalj maradékának nyolc harckocsijával. 1943. november 11. és december 12. között kimenekítettek 15 tankot az 51. és 52. századokból. Április elején az 53. és 54. század tizenegy T–38 páncélosa nézett szembe 150 darab támadó szovjet harckocsival. A reménytelen védekező harcok során mindegyik páncélos odaveszett. A megmaradt húsz T-38 harckocsit a 2. páncélos ezred tartalék egységébe vonták Bukarest térségébe. 1944. augusztus 23-án az előretörő szovjet erők nyomására a románok átálltak a Szovjetunió oldalára. Ezt követően a románok felvették a harcot a német és a velük szövetséges erőkkel. A T-38 harckocsik részt vettek a hadműveletekben. A román T–38 tankok utolsó bevetésére Csehszlovákiában került sor, ahol a románok a szovjetekkel vállvetve harcoltak. Az újraszervezett 2. páncélos ezred 1945. február elején indult bevetésre különféle típusú páncélosokkal felszerelve. A 2. zászlóalj 3. százada kilenc T–38 harckocsival, két régi Škoda R–2-vel és öt TACAM R–2 páncélvadásszal volt felszerelve. Az ezred 1945. március 26-án indította támadását a Garam folyón keresztül a szovjet 141. lövészhadosztály támogatásával. A kemény harcok és a korosodó járművek nagy veszteségeket okoztak. Öt nap múlva a Vág folyón történő átkelés során a maradék három T–38 is megsemmisült. Így már egyetlen ilyen típusú harckocsi sem vett részt a későbbi ausztriai és morvaországi hadműveletekben. Az ezred 1945. május 9-én fejezte be a harcot Znojmónál. ### Svédország A svédek által gyártott m/41 SI harckocsik mindegyikét a strängnäsi P 3 páncélos ezredhez sorolták. Ez volt az egyetlen alakulat, ahol a futógörgőket is, a páncéltesthez hasonlóan terepmintásra festették, annak ellenére, hogy hivatalosan a tábori szürke szín volt elrendelve. Később a legtöbb m/41-est a skövdei P 4 ezredbe, egy kisebb mennyiséget a hässleholmi P 2 ezredbe vezényelték át, a tartalék viszont a P 3 ezrednél maradt. Az összes harckocsit az 1950-es évekre kivonták a hadrendből, alvázukból pedig páncélozott szállítójárműveket fejlesztettek ki. ### Szlovákia A Turócszentmártonban állomásozó páncélos ezred első tíz járműjét 1941. február 22-én kapta meg. Első bevetésükre 1941. június 24-én került sor, amikor Szlovákia belépett a háborúba Németország oldalán. A szlovák gépesített dandár legnagyobb ütközetére 1941. július 22-én került sor Ukrajnában. A támadás folyamán a dandár ötven harckocsit (LT vz. 35, LT vz. 38, LT vz. 40) vetett be. Az erős szovjet tüzérség több harckocsit is megsemmisített. Augusztus közepén a páncélos ezred visszatért Turócszentmártonba, hogy megjavítsa járműveit. A német parancsnokság igyekezett nyomást gyakorolni szlovák szövetségesére, hogy küldje vissza páncélosait a keleti frontra, de az ezred parancsnoka jelezte, hogy elavultak már a harcjárművek, ezért a szlovákok erre történő hivatkozással vissza tudták utasítani a német követelést. A háború alatt a szlovákok 74 darab LT vz. 38 harckocsit és 21 darab kisebb LT vz. 40 harckocsit kaptak. ## Változatok - TNHP – Kezdeti export változat Irán számára (1935-ben rendeltek 50 darabot) - LTP – Export változat Peru számára - LTH – Export változat Svájcnak (24 darab fegyverzet nélkül) - LTL – Export változat Litvániának (21 darabot rendeltek) - Panzerkampfwagen 38(t) Ausf. A-D – Németország által gyártott TNH változat - Panzerbefehlswagen 38(t) Ausf. E-G – Megnövelt páncélzatú változat - Panzerbefehlswagen 38(t) Ausf. S – Az 1940 februárjában Svédország által rendelt 90 darab jármű, melyet a németek lefoglaltak - Stridsvagn m/41 S(eries)I – Svédország által licenc alapján gyártott TNH változat. 116 darabot gyártottak - Stridsvagn m/41 S(eries)II – Strv m/41 vastagabb páncélzattal és erősebb motorral. 104 darabot gyártottak ### Az alvázon alapuló egyéb tervezetek - Sd.Kfz. 138 Marder III – 7,5 cm PaK 40 löveggel felfegyverzett német páncélvadász - Sd.Kfz. 139 Marder III – 7,62 cm PaK 36(r) löveggel felfegyverzett német páncélvadász - Sd.Kfz. 138/1 Grille – 15 cm-es löveggel felfegyverzett német önjáró löveg - Sd.Kfz. 140 Flakpanzer 38(t) – 20 mm-es gépágyúval felfegyverzett német önjáró löveg - Sd.Kfz. 140/1 Aufklärungspanzer 38(t) – 20 mm-es gépágyúval felfegyverzett német felderítő páncélos, tornyát az Sd.Kfz. 222 típusú páncélautóról szerelték át (70 darab készült) - Sd.Kfz. 140/1 Aufklärungspanzer 38(t) – 7,5 cm-es KwK37 L/24 ágyúval felfegyverzett német páncélos, melyből mindössze kettő darab készült - Jagdpanzer 38(t) – 7,5 cm-es L/48 űrmérethosszúságú ágyúval felszerelt német páncélvadász - G–13 – Svájci jelölés a Csehszlovákia által háború után gyártott Jagdpanzer 38(t) páncélvadászokra - Nahkampfkanone 1 – Svájci gyártmányú páncélvadász, hasonló a német Marder III-hoz, mindössze egy darab készült belőle - Pansarbandvagn 301 – Stridsvagn m/41 (SI és SII) páncélosok alvázán kialakított svéd páncélozott szállító jármű. 220 darabot gyártottak. - Stormartillerivagn m/43 – Stridsvagn m/41 SII alvázon kialakított svéd rohamlöveg. 36 darabot gyártottak. ## Műszaki adatok ### TNHP–S #### Fegyverzet és páncélzat - Főfegyverzet: 37,2 mm-es Škoda A7 L/47,8 űrmérethosszú ágyú 90 darab lövedékkel - Másodlagos fegyverzet: 2 darab 7,92 mm-es ZB vz. 37 géppuska 2700 darab lövedékkel - Páncélzat: 10–25 mm #### Geometriai méretek és tömegadatok - Súly: 9700 kg - Hosszúság: 4,55 m - Szélesség: 2,13 m - Magasság: 2,31 m #### Hajtómű - Típusa: Praga EPA hathengeres vízhűtéses soros benzinmotor - Teljesítmény: 110,3 kW (148 LE) - Teljesítmény/tömegarány: 11,5 kW/t - Sebességváltó: öt előre- és egy hátrameneti fokozat #### Teljesítmény - Maximális sebesség műúton: 42 km/h - Maximális hatótávolság: 200 km - Gázlóképesség: 0,9 m - Mászóképesség: 60% - Lépcsőmászó képesség: 0,8 m - Árokáthidaló képesség: 1,9 m ### Panzer 38(t) Aus. A-C #### Fegyverzet és páncélzat - Főfegyverzet: 37,2 mm-es Škoda A7 L/47,8 űrmérethosszú ágyú 90 darab lövedékkel - Másodlagos fegyverzet: 2 darab 7,92 mm-es ZB vz. 37 géppuska 2700 darab lövedékkel - Páncélzat: 15–25 mm #### Geometriai méretek és tömegadatok - Súly: 9500 kg - Hosszúság: 4,61 m - Szélesség: 2,14 m - Magasság: 2,40 m #### Hajtómű - Típusa: Praga EPA Model I hathengeres folyadékhűtéses soros benzinmotor - Furat: 110 mm - Teljesítmény: 91,9 kW (123,3 LE) - Teljesítmény/tömegarány: 10 kW/t - Sebességváltó: öt előre- és egy hátrameneti fokozat #### Teljesítmény - Maximális sebesség műúton: 56 km/h - Maximális hatótávolság: 200 km ## Galéria ## Fordítás

AFC Ajax

Az AFC Ajax (Amsterdamsche Football Club Ajax) a holland labdarúgás leghíresebb és legnépszerűbb egyesülete. A klubot 1900. március 18-án alapították. A holland labdarúgóklubok közül az Ajax nyerte el eddig a legtöbb bajnoki címet, és a nemzetközi porondon is ők a legsikeresebbek. A századfordulón – amikor Pierre de Coubertin báró kezdeményezésére felújították az olimpiai játékok hagyományát – szerte a világon fellendült a sportélet, sportegyesületek alakultak, és szinte magától értetődő volt ezeket a klubokat a görög mitológia egyes szereplőiről elnevezni. Így történt ez az amszterdami klub esetében is, amely az Ajax nevet Homérosz Iliaszának főhőséről, „nagy Aiasz”-ról kapta. Az IFFHS listája szerint az AFC Ajax a 20. század hetedik legjobb csapata volt, és az egyike Európa azon eddigi hat klubjának (a Real Madrid, az AC Milan, a Liverpool FC, a Bayern München és az FC Barcelona mellett), akik viselhetik a Bajnokok Ligája által alapított többszörös győztes jelvényt. Ezt azok a csapatok kapják, akik legalább öt alkalommal, vagy háromszor egymás után megnyerték a kupát. Az Ajax az utóbbi eredménye révén kapta meg ezt a jelvényt. Ezenkívül a klubnak sikerült az úgynevezett európai tripla megnyerése is, mivel az 1971–72-es szezonban megnyerték a bajnokcsapatok Európa-kupáját, a nemzeti bajnokságot és a kupát. Rajtuk kívül ez csak a Celtic FC-nek, a PSV Eindhovennek, az FC Barcelonának, a Manchester Unitednek, az Internazionalénak és a Bayern München-nek sikerült. Az FC Barcelona, a Bayern München, a Juventus, a Chelsea és a Manchester United mellett eddig csak az Ajaxnak sikerült elnyernie az Európai Labdarúgó-szövetség három legnagyobb kupáját (a BEK / BL, az UEFA-kupa / EL és a KEK), így csak ez a hat csapat kapta meg az úgynevezett UEFA-emléktáblát. 2016-ban és 2017-ben is Európa legjobb utánpótlás-nevelő klubjának választotta a Sporttudományok Nemzetközi Központja. A csapatban az idők során olyan híres és ismert labdarúgók szerepeltek, mint Rinus Michels, Sjaak Swart, Johan Cruijff, Johan Neeskens, Marco van Basten, Jesper Olsen, Brian és Michael Laudrup, Ronald Koeman, Søren Lerby, Frank Rijkaard, Ronald és Frank de Boer, Dennis Bergkamp, Edwin van der Sar, Clarence Seedorf, Jari Litmanen, Patrick Kluivert, Danny Blind, Edgar Davids, Marc Overmars, Nwankwo Kanu, Zlatan Ibrahimović, Maarten Stekelenburg, Rafael van der Vaart, Wesley Sneijder, Luis Suárez stb. A klub történetének legkiemelkedőbb edzői Jack Reynolds, Vic Buckingham, Rinus Michels, Kovács István, Johan Cruijff és Louis van Gaal voltak. Az Ajax stadionja, az UEFA által ötcsillagosra értékelt Johan Cruijff Arena, jelenleg Hollandia legnagyobb stadionja. ## Története ### Előzmények (az 1890-es évek) 1900\. március 18-án Floris Stempel és barátai – köztük Carel Reeser és Han Dade – hivatalosan megalapítottak egy „teljesen új” labdarúgóklubot, amelyet az Iliaszban szereplő görög hős, „nagy” Aiasz után Aiasznak, hollandul Ajaxnak neveztek el. Ez valójában nem volt egy teljesen új egyesület, mivel a gyakorlatban már korábban is létezett egy előd klub. Megalapításának ötlete Stempeltől származott, aki 1894 eleje (egyes állítások szerint 1893 vége) óta egy kisebb klub elnöke volt. Ennek bizonyítéka az a levél volt, amelyet ő küldött Carel Reesernek 1894. május 15-én. Ebben meghatározta a klub nevét és annak hivatalos színeit is, amely piros-fehér kombináció lett. A „Footh Ball Club Ajax” legrégebbi tagsági kártyáját 1894. június 3-án bocsátották ki. A klub nevében található helyesírási hibát 1900 után ugyan kijavították, ám a már hibásan kinyomtatott tagsági kártyákat még ezt követően is használták. A csapat első és akkori egyetlen bőrlabdája Han Dade tulajdonában volt, mérkőzéseit pedig az Amszterdam déli részén található bérelt pályán, a Willemsparkban játszotta. Hollandiában az 1890-es években sorra alapították a labdarúgó klubokat, ezért a kaotikus állapotok elkerülése érdekében létrehozták az Amszterdami Labdarúgó-szövetséget (AVB), amely rendkívül szigorú követelményeket állított fel. Mivel ennek az Ajax őse nem tudott megfelelni, az egyesület 1896-ban gyakorlatilag megszűnt. ### A kezdetek és a Jack Kirwan-korszak (1900–1915) Négy évvel később, Stempel erőfeszítésének köszönhetően, már sikerült létrehozni a mai Ajaxot. 1900-ban, a hivatalos megalapításkor Stempel a klub első elnöke, Dade és Reeser pedig az elnökség tagja lett. A „második” megalakulás után az Ajax átköltözött Buiksloterhamba, amely ma Amszterdam északi, külvárosi részén található. Az új tagok regisztrációs díja 50 cent volt, és évente 25 cent tagsági díjat kellett fizetniük. Ezek a díjak feltűnően magasak voltak, így a csapat egyike volt az exkluzív labdarúgó kluboknak Amszterdamban. A játékosok többsége – akárcsak az alapítók – diákok, valamint közép- és felsőosztálybeli fiatalok voltak. Az elnökség komolyan vette a feladatát, és bírságot osztott ki az elfogadott szabályok megszegőinek. A tagoknak a mérkőzésről való távolmaradás esetén 10 centet, a mérkőzés befejezése előtt való távozásért 25 centet, káromkodásért vagy verekedésért 10 centet, játék alatti érdektelenségért és a klubfelszerelés viselésének elmulasztása esetén 5 centet kellett fizetniük. Az Ajax legrégebbi csapatképe 1900-ban készült, melyen a kapus Cor Kist – labdával a kezében – gyapjúkalapot viselt. A ma ismert legrégebbi összeállítás tagjai a következő játékosok voltak: Az első csapatmez teljesen fekete volt, egy évvel később azonban visszatértek az 1890-es évek közepén használt piros-fehér mezhez. Kis idővel a megalakulás után, a csapat feliratkozott az első hivatalos AVB bajnoki részvételre. A klub a legalacsonyabb szinten, a második osztályban csatlakozott a küzdelmekbe. Az első hivatalos AVB bajnoki mérkőzésüket 1900. szeptember 29-én játszották idegenben, a DOSB ellen. A találkozót az Ajax nyerte 2:1 arányban. A csapat végül a második helyen végzett a négycsapatos labdarúgó-bajnokságban. Az első évad kereskedelmi sikert is hozott. Az Ajax történetének első pénzügyi vezetői (és egyben játékosai), Hertel és Geissler, büszkén jelentették be a szezon végi nyereséget, amely négy gulden és 32 cent volt. Ez fedezte a következő szezonban a csapat első Amszterdamon kívüli utazását is. Ezt a mérkőzését 1901. április 8-án játszotta Haarlemben, egy Oranje nevű klub ellen. A mérkőzést az Ajax nyerte meg 4:2-re. A jól szervezett klub hamar ismertté vált hazai szinten, és egyre több nézőt vonzott. Híres volt a saját, fából készült öltözője is. Pályája azonban nehezen volt megközelíthető, ezért 1901-ben a kedvezőbb helyen lévő Laanwegbe költözött át. Az Ajax 1902-ben indult először a holland labdarúgó-bajnokságban. A harmadik osztály nyugati csoportjából még ebben szezonban sikerült kiharcolnia a feljutást a másodosztályba. A klub úgy döntött, hogy nem hagyja el a AVB bajnokságot sem, így egyszerre mindkét ligában szerepelt. Az első legrangosabb trófeája az aranykereszt elnyerése volt 1906-ban, az Amszterdam város által megrendezett tornán. A csapat ugyan már ezt megelőzően, 1903-ban és 1904-ben is bejutott a döntőbe, ott azonban csak 1906-ban sikerült nyernie, amikor az AFC csapatát 4:3 arányban legyőzte. Az Ajax 1902-ben már kapott érmet a bajnokság legjobb gólkülönbségéért, de az első, története során megnyert rangos díjnak az aranykereszt megnyeréséért szerzett érem tekinthető. A következő cél a holland élvonalba való feljutás volt. Megkezdődött a hazai találkozók népszerűsítése annak érdekében, hogy minél nagyobb tömegek látogassák a mérkőzéseket, és a klub 1907-ben a könnyen megközelíthető Watergraafsmeerbe költözött át. 1908 júliusában a Holland nevű klub beolvadt az Ajaxba, és az egyesület felvette a ma is használatos „Amsterdamsche Football Club Ajax” (röviden AFC Ajax) elnevezést. Az első nemzetközi mérkőzésre 1908. december 26-án került sor a brüsszeli Royal Daring Club Molenbeek (később egyesült az RWD Molenbeekkel) ellenében, amelyet az otthon játszó Ajax nyert meg 3:0 arányban. A második aranykeresztet 1909 májusában nyerték el, amikor a döntőben a Blauw Wit csapatát verték. Az élvonalba feljutás érdekében a klub 1910 nyarán szerződtette az ír John Kirwant, aki az Ajax első kinevezett edzője volt. 1911-re elkészült az új, 10 ezer fő befogadására alkalmas hazai stadion is, a Middenweg 86. szám alatt. Az Ajax még 1911-ben megnyerte a másodosztályt, miközben márciusban a csapat sztárja, Gé Fortgens lett az első Ajax-játékos, aki bemutatkozhatott a holland labdarúgó-válogatottban. 1911. május 21-én a rájátszásban a csapat végre kivívta az élvonalban szereplés jogát. Stempel ennek már nem lehetett tanúja, mert 1910 januárjában lemondott, hogy a Karib-térségben munkát vállaljon. Hajója azonban elsüllyedt a La Manche csatornánál, ő pedig életét vesztette. Az élvonalban való bemutatkozás jól sikerült, sikerült elkerülni a kiesést. Az Ajax a nyolcadik helyen végzett a tízcsapatos bajnokságban. Hamarosan sor került a klub első külföldi szereplésére is. Az Osztrák–Magyar Monarchiába látogató Ajax előbb Budapesten az MTK ellen lépett pályára, ahol 5:1-es vereséget szenvedett, majd a Bécsben megrendezett Wiener SC elleni találkozón ugyancsak a házigazdák diadalmaskodtak, 2:0 arányban. A csapat ezt követően nehéz időket élt meg, és 1914. május 17-én először (és eddig utoljára) kiesett az élvonalból. Ez az esemény a klub első komoly válságához vezetett, és június 20-án a teljes vezetés – Willem Egeman elnök kivételével – lemondott. ### A Jack Reynolds-korszak (1915–1949) A csapat hamarosan kiharcolta az élvonalbeli szereplés jogát, és 1918-ban – története során először – megnyerte a bajnokságot. 1919-ben a második cím rögtön követte az elsőt, és ebben a szezonban a csapat veretlenül zárta a bajnokságot. A sikerekben jelentős szerepe volt a Kirwant váltó Jack Reynoldsnak. Az angol edző kisebb megszakításokkal körülbelül 25 szezont töltött el a klubnál, amelynek következtében a fenti korszak joggal köthető az ő nevéhez. Tevékenységét először 1925-ben szakította meg, amikor három évre a városi rivális FC Blauw-Wit Amsterdamhoz szerződött, majd a második világháború során öt évet töltött német hadifogságban. Mielőtt Jack Reynolds átvette a csapat irányítását, az Ajax csak egy átlagos holland klub volt. Az angol edző munkásságának azonban jelentős szerepe volt abban, hogy a fenti időszakban az Ajax a holland labdarúgás egyik legsikeresebb egyesülete lett. Irányításával a csapat nyolc alkalommal nyerte meg a holland bajnoki címet és egyszer a holland nemzeti kupát. Módszereit tekintve Reynolds egy „szigorú iskolai tanár”-hoz hasonlított. E felfogása nagy hatást gyakorolt a klub szorgalmas csatárára, későbbi sikeredzőjére, Rinus Michelsre, aki a második világháború utáni első szezonban mutatkozott be a csapat színeiben. Reynolds jelentősen megelőzte a korát, és az ő jól meghatározott filozófiája alapozta meg az Ajax professzionális szemléletét. Ennek lényege a támadásban, az ügyességben, a gyorsaságban és a széleken használt játékosokban rejlett. Ennek a játékstílusnak a bevezetése és alkalmazása miatt az Ajax szó sokak szemében a támadáson alapuló labdarúgás szinonimájává vált. Reynolds szemlélete még jóval halála után is éreztette hatását a klub életében. A második világháború előtti Ajax – és a holland labdarúgó-válogatott – leghíresebb játékosa Wim Anderiesen volt. Anderiesen 1925-től 1940-ig volt a csapat tagja középpályásként, és 46 mérkőzésen szerepelt a válogatott színeiben, amellyel felállította a háború előtti időszak rekordját, és jelentős szerepe volt abban, hogy az Ajax hírneve egyre nőtt. Ennek ellenére az SK Rapid Wien ellen felálló, túlzott önbizalommal pályára lépő csapat nem tudta igazolni a róla kialakult pozitív képet, és nagy arányú, 16:2-es vereséget szenvedett. Ez az eredmény a klub történetének eddigi legmegrázóbb veresége. Az Ajax második világháború alatti történetéről Simon Kuper írt könyvet. A mű, amely az Ajax, De Joden, Nederland (Ajax, a zsidók, Hollandia) címen jelent meg, a fentiek mellett tárgyalja az egyesület zsidósággal való kapcsolatát is, mivel az Ajaxot már ebben az időszakban is sokan csak „zsidó klubként” emlegették. ### A professzionális labdarúgás bevezetése és a visszaesés időszaka (1950–1965) 1950 nyarán – amikor az Ajax a fennállásának 50. évfordulóját ünnepelte – mélyreható változások történtek a klub életében. Ebben az évben a csapat kulcsjátékosa, Cor van der Hart szerződést kötött a francia Lille OSC-vel, ahol már fizetésért játszott. A következő távozó az Ajax akkori csapatkapitánya, Joop Stoffelen volt. Ő ugyancsak egy francia klubhoz, a Racing Paris-hoz szerződött. Példájukat számos holland játékos követte, és rövid időn belül szinte a teljes holland labdarúgó-válogatott külföldön játszott, anyagi javadalmazás ellenében. Ez komoly dilemma elé állította a holland labdarúgó-szövetséget, és évekig tartó vitákhoz vezetett, amely az 1954–1955-ös szezonban érte el a csúcspontját, amikor a holland labdarúgásban meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak. A professzionális labdarúgást támogató egyesületek külön szövetséget hoztak létre (NBVB), amelyhez az Ajax egyelőre nem csatlakozott. 1954\. július 15-én viharos taggyűlésre került sor a klub történetében, melynek során a labdarúgók fizetésével kapcsolatos kérdésekről tárgyaltak (a klubtól a holland labdarúgó-szövetség követelt hivatalos állásfoglalást). Az elnökségi tagok egyhangúlag a labdarúgók számára való fizetés bevezetése ellen foglaltak állást, ezt azonban a tagság döntő többsége felülbírálta, mivel ebben látták a megoldást arra, hogy az Ajax a hazai és a nemzetközi labdarúgásban is élcsapat maradhasson. A helyzet novemberre stabilizálódott, amikor a Holland Labdarúgó-szövetség (KNVB) és a professzionális labdarúgást támogató egyesületek szövetsége (NBVB) megegyezett egy egységes bajnokság létrehozásáról, egyben a két szervezet által szeptemberben elindított két különböző bajnokság egyesítéséről. A megegyezés következtében a holland labdarúgás fél-professzionális lett. Az átszervezéseknek köszönhetően az 1956–1957-es szezonban létrehozták a ma is ismert, professzionális holland labdarúgó-bajnokságot (Eredivisie), amelynek első bajnoka az Ajax lett. Ekkor kezdte a pályafutását a klub egyik legendás játékosa, Jesaia Swart (ismertebb nevén Sjaak Swart) is. A „Sjakie” becenevű labdarúgót, aki jobbszélsőként szerepelt a csapatban, sokan csak „Mr. Ajaxként” emlegették. 1956 és 1973 között Swart összesen 603 hivatalos mérkőzésen vett részt a csapat színeiben, ami klubrekordot jelentett, és ezeken a találkozókon 228 gólt lőtt. Az európai labdarúgás professzionalizálódása következtében az 1955–56-os szezonban megrendezték az első bajnokcsapatok Európa-kupáját. Ebben a kupában az Ajax először az 1957–1958-as szezonban szerepelt. A bemutatkozó mérkőzésre 1957. november 20-án került sor a keletnémet SC Wismut Karl Marx Stadt ellenében, és csapat végül 4:1-es összesítéssel továbbjutott. A következő ellenfél, a magyar Vasas SC magabiztos, 6:2 arányú győzelme azonban az Ajax kiesését jelentette. Annak ellenére, hogy a csapat elérte az első szerény nemzetközi sikerét és az 1961–1962-es szezonban megnyerte az Intertotó-kupa első kiírását a rivális Feyenoord ellen, az 1960-as évek első fele meglehetősen sikertelen volt. A holland labdarúgó-bajnokságban, az 1962–1963-as szezonban, az Ajax már csak ezüstérmes volt, majd az ötödik helyig esett vissza. Egy évvel később még majdnem ki is esett az élvonalból, a részt vevő tizenhat csapat közül a 13. helyen fejezte be a bajnokságot, ráadásul a holland labdarúgókupából az amatőr RCH ellenében esett ki. A rossz hangulatot fokozta a Feyenoordtól elszenvedett 9:4 arányú vereség is. Ebben szezonban azonban már feltűnt a színen a klub két, későbbi legendás alakja. 1964. október 24-én debütált a csapatban az akkor 17 éves, későbbi háromszoros aranylabdás Johan Cruijff, az angol Vic Buckingham 1965 januárjában történő lemondása után pedig az Ajax egykori játékosa, Rinus Michels lett a vezetőedző. ### A Rinus Michels-korszak (1965–1971) és az aranycsapat (1970–1973) Michels vezetése alatt megkezdődött az „aranycsapat” építése, és az Ajax az 1965–1966-os szezonban ismét megszerezte a bajnoki címet. 1966. december 7-én került sor az Ajax rajongói által csak „ködös játszmának” nevezett, Liverpool FC elleni mérkőzésre. Az összecsapásra a bajnokcsapatok Európa-kupájának második fordulójában került sor az Amszterdami Olimpiai Stadionban, néző előtt. Az erős köd ellenére Sbardella olasz játékvezető úgy döntött, hogy a mérkőzést le kell játszani. Ez a fiatal, saját nevelésű játékosokkal felálló Ajax fölényes, 5:1-es győzelmét hozta. Bár a következő körben a Dukla Praha ellenében a csapat kiesett, a jelentős fejlődés szemmel látható volt, és a mutatott játék az „aranycsapat” kialakulásának egyik előjele volt. Az 1960-as évek második felében számos tehetséges játékos mutatkozott be az Ajaxban. Johan Cruijff támadóként, Piet Keizer balszélsőként, Barry Hulshoff, Ruud Krol és Wim Suurbier védőként, valamint Gerrie Mühren középpályásként lett a csapat tagja. A bajnoki címet a következő két szezonban is sikerült megvédeni, Michels pedig következő célként a bajnokcsapatok Európa-kupájának megnyerését tűzte ki. A csapat először 1969 májusában jutott be a bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjébe, aminek a helyszíne a madridi Santiago Bernabéu Stadion volt. Az előcsatározások során az Ajax az FC Nürnberg, a Fenerbahçe SK, valamint az 1960-as években remeklő SL Benfica és Spartak Trnava csapatait ejtette ki. A döntőben az olasz AC Milan volt az ellenfél, és a csapatot több ezer amszterdami szurkoló kísérte el Madridba. Ezen a mérkőzésen azonban az olasz csapat taktikája bizonyult eredményesebbnek: Piereno Prati három gólt lőtt, Angelo Sormani egyet, míg az Ajax szépítő találatát Velibor Vasović szerezte. A csalódottságot az is növelte, hogy a következő szezonban induló, örök rivális Feyenoord sikeresen vette az akadályokat, és megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját. Rinus Michels munkája az 1970-es évek elejére érett be. Az Ajax új, minden eddiginél félelmetesebb taktikával lepte meg a világot: megszületett a „totális futball”. Míg a többi csapat a biztonságos védekezésre és a gyors ellentámadásokra épített, addig az Ajax már a gólokban gazdag, látványos támadójátékot és az egész pályás letámadást helyezte előtérbe. Az új stílus sok futásra, fegyelmezett csapatmunkára és gyors, pontos, egyérintős átadásokra épült. Az Ajax az 1970–1971-es bajnokcsapatok Európa-kupája-sorozatban jutott be ismét a döntőbe, amit 1971. június 2-án Londonban, a Wembley Stadionban rendeztek. A csapaton nagy volt a nyomás, mivel addig a rivális Feyenoord volt az egyetlen holland csapat, amely megnyerte ezt a tornát. A PAE Panathinaikósz AÓ elleni mérkőzést végül Dick van Dijk és Arie Haan góljaival 2:0 arányban az Ajax nyerte, amivel megszerezte a trófeát. A győzelem után Rinus Michels az FC Barcelona csapatához távozott, utódja pedig a magyar Kovács István lett. Az új edzővel a csapat két holland bajnoki címet, egy holland labdarúgókupát, két bajnokcsapatok Európa-kupáját, egy UEFA-szuperkupát és egy Interkontinentális kupát nyert. Az 1971–1972-es szezon volt a legsikeresebb a klub történetében, mivel ekkor öt címet is sikerült elnyernie (bajnok és többszörös kupagyőztes lett), 1972. április 15-én pedig a nagy rivális Feyenoord csapatára is jelentős, 5–1 arányú vereséget mért Rotterdamban. Ezt követően, a Feyenoord stadionjában megnyerte a második, egymást követő bajnokcsapatok Európa-kupáját. Az Internazionale elleni döntőt Johan Cruijff két gólja döntötte el. A mérkőzésen a következő játékosok szerepeltek: Ebben az időszakban a Vitesse Arnhem elleni mérkőzésen az Ajax elkönyvelte a valaha elért eddigi legnagyobb, 12–1 arányú professzionális bajnoki győzelmét. Egy évvel később megnyerte a harmadik, egymást követő bajnokcsapatok Európa-kupáját. Döntőbeli ellenfelük a Juventus volt, amelyet 1–0 arányban győztek le. Az 1972-ben létrehozott UEFA-szuperkupát ugyancsak megnyerte az Ajax, a kupagyőztesek Európa-kupáját elnyerő Rangers ellenében. A sikerek tovább folytatódtak, és 1972-ben az az ekkor még csak félig hivatalos Interkontinentális kupát is elhódították, amelyen a bajnokcsapatok Európa-kupája és a dél-amerikai Libertadores-kupa győztese mérkőzött meg egymással. Bár az 1971-es kiírást a holland csapat a dél-amerikai klubok rossz hírneve, durva játékstílusa miatt lemondta, 1972-ben már részt vett a kupában. Ellenfele az argentin Independiente volt, amelyet összesítésben 4–1 arányban győzött le. A sikereknek végül a csapat tehetséges játékosainak tehetősebb klubokhoz történő elvándorlása vetett véget (elsőként, 1973-ban, Johan Cruijff távozott az Barcelonához). Az Ajax első komoly sikerkorszaka így a kulcsjátékosok távozása miatt zárult le. ### A visszaesés és a viszonylagos sikertelenség időszaka (1974–1985) Az Ajax ugyan 1973-ban nyert még egy UEFA-szuperkupát az AC Milannal szemben, de a holland labdarúgó-bajnokságban már csak a harmadik helyet tudta megszerezni. 1975-ben és 1976-ban ugyancsak bronzérmes lett a csapat. A nemzetközi kupákban való részvételt az eredménytelenség jellemezte. A hangulat meglehetősen pesszimista volt, és hamarosan az Ajax stadionjában is megjelentek az ebben az időszakban feltűnő huligánok. Hamarosan új sztárok jelentek meg a csapatban – úgymint a jobbszélső Tscheu-La Ling és a balszélső Simon Tahamata –, az eredmények pedig némileg javultak. Az Ajax 1977-ben, 1979-ben és 1980-ban is bajnoki címet nyert, de a nemzetközi kupákban a csapat nem tudta visszaszerezni a korábbi hírnevét, és a sikertelenség miatt a szurkolók ma is csak „sötét éveknek” nevezik az 1974 és 1986 közötti időszakot. Ebben az időben a legjobb eredményt az 1979–1980-as szezonban érte el a klub, amikor a bajnokcsapatok Európa-kupájában eljutott az elődöntőig. Időközben a sportág fejlődésének és az átigazolásoknak köszönhetően a klubok egyre nemzetközibb jelleget öltöttek. Az Ajax ekkor a tehetségek kutatását Dániára, a számára egyik legolcsóbb labdarúgó nemzetre összpontosította. Frank Arnesen és Søren Lerby 1975-ben, Henning Jensen pedig 1979-ben kötött szerződést a klubbal, őket pedig a balszélső Jesper Olsen követte 1981-ben. Főleg a saját nevelésű fiataloknak köszönhetően az 1980-as évek elején több kiemelkedően tehetséges játékos is debütált a csapatban. Ilyen volt a védő Sonny Silooy, a középpályás Gerald Vanenburg, Frank Rijkaard, a jobbszélső John van 't Schip és a támadó Wim Kieft. Az Ajax fedezte fel a 16 éves Marco van Bastent is. 1981-ben Johan Cruijff visszatért a csapathoz, és csapatkapitányként két bajnoki címet, valamint két holland labdarúgókupát nyert a csapattal. Bár a rajongók leginkább az újabb nemzetközi sikerekre vágytak, az 1982 és 1986 közötti időszak további kudarcokat hozott: az Ajax ötször egymás után kiesett az európai kupák első fordulójában. Az igazgatótanács az 1982–1983-as szezon után úgy döntött, hogy a sérülékenynek és költségesnek tartott Cruijff megtartása nem esik egybe a klub érdekeivel. A sztárjátékos távozása következtében feldühödött szurkolók miatt Ton Harmsen elnök a rohamrendőrség segítségét vette igénybe, hogy biztonságban elhagyhassa a stadiont. A sértett Cruijff válaszul egyéves szerződést írt alá a nagy rivális Feyenoord csapatával, és a rotterdami klub ezt követően az 1983–84-es szezonban, tíz év után először, újra elnyerte a bajnoki címet. Bár az Ajax jelentős sikereket nem ért el a nemzetközi kupákban, a luxemburgi Red Boys elleni mérkőzés mégis történelmi sikert hozott. 1984. október 3-án az Ajax elérte az európai kupák eddigi legnagyobb arányú győzelmét. Az UEFA-kupa első fordulójában az amatőr luxemburgi kiscsapat volt az az amszterdami klub ellenfele. Az első idegenbeli mérkőzés végeredménye mindössze 0–0 lett, ami rendkívül feldühítette a csapatot elkísérő szurkolókat. Az amszterdami mérkőzésen az Ajax végül 14–0 arányban győzte le az ellenfelét a De Meer Stadionban. A sztárok közül Marco van Basten öt, míg Ronald Koeman három góllal járult hozzá a sikerhez. ### Cruijff újbóli visszatérése (1986–1988) 1985 júliusában Johan Cruijff – általános meglepetésre – edzőként tért vissza az Ajaxhoz, és az összes fiatal játékosnak esélyt adott a bizonyításra. Vezetésével a csapat ugyan visszaesett a hazai bajnokságban, de a nemzetközi kupákban újra sikereket ért el. Az 1986-os szezontól a PSV Eindhoven egymás után négy bajnoki címet nyert meg, Cruijff azonban az első szezonban megnyerte a holland labdarúgókupát, és a csapat az 1986–1987-es szezonban jogosult lett a kupagyőztesek Európa-kupájában való indulásra. Az Ajax be is jutott a döntőbe, ahol Marco van Basten fejesgólja döntötte el a keletnémet Lokomotive Leipzig elleni, 1–0 arányban megnyert mérkőzést. Az AC Milan ezt követően szerződést kínált fel az Ajax csapatkapitányának, van Basten pedig Johan Cruijff sajnálatára elfogadta az olasz klub ajánlatát. Búcsúmérkőzésén két gólt szerzett a holland labdarúgókupa 1986–1987-es döntőjében, amelyen az Ajax megszerezte 11. kupagyőzelmét. A kupagyőztesek Európa-kupájának következő, 1987–1988-as szezonja jól indult, és az Ajax számos csapaton túljutott, miközben gólt sem kapott. Van Basten távozása azonban megbontotta a csapat egységét, és hamarosan Sonny Silooy és Frank Rijkaard is eligazolt a klubtól. Utóbbi esetén jelentős szerepet játszott az edzővel való feszült kapcsolata is. 1988. január 4-én az új játékosok költségvetése miatt kialakult, egyre súlyosbodó konfliktus miatt végül maga Johan Cruijff is távozott. Lemondása után a Barry Hulshoff–Spitz Kohn–Bobby Haarms hármas vette át a csapat irányítását, amely ismét bejutott a kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjébe. A Strasbourgban megrendezett, KV Mechelen elleni összecsapást – amelyen a csapat már a 10. perc után emberhátrányban játszott – az Ajax a mezőnyfölénye ellenére 1–0 arányban elvesztette. A győzelem mellett a belga csapat egy évvel később megszerezte Johnny Bosmant is. Ezzel az Ajax elveszítette az utolsó komolyabb játékosát, és a tehetséges labdarúgók elvándorlása teljes volt. Mindeközben Marco van Basten és Frank Rijkaard jelentős szerepet játszott abban, hogy a holland labdarúgó-válogatott megnyerte az 1988-as labdarúgó-Európa-bajnokságot. ### A csőd szélén (1988–1991) A sztárok távozása után nehéz helyzetbe került a klub. Az új igazolásokból egyedül a svéd csatár Stefan Pettersson vált be, és az egyesület anyagi helyzete is megromlott. A csapat vezetőedzője, a német Kurt Linder, a szurkolók bánatára bevezette a védekezőbb jellegű 4–4–2-es rendszert. Ennek megfelelően a szélsők – John van 't Schip, Bryan Roy és Rob Witschge – a kispadra kerültek. A szezon nagyon rosszul kezdődött, és az Ajax az első hét bajnoki mérkőzéséből négyet is elvesztett, olyan közepes erősségű klubokkal szemben, mint a Fortuna Sittard, a PEC Zwolle vagy az RKC Waalwijk. Linder végül hat hét után távozni kényszerült a klubtól. Ton Harmsen, az egyesület akkori elnöke, nem tudta lecsillapítani a szurkolókat, és lemondott. Az elnökség döntései a csőd szélére sodorták az egyesületet, ráadásul a Költségvetési Nyomozók Osztálya (FIOD) szabálytalanságokat mutatott ki az átigazolásokkal kapcsolatban, így a klub néhány alkalmazottját is letartóztatták. Időközben Spitz Kohn edző vezetése alatt a csapat teljesítménye látványosan feljavult, és a szezon végén az Ajax a második helyet szerezte meg a bajnokságban. Az elnöki pozíciót Jaap van Praag fia, Michael van Praag vette át, az új edző pedig Leo Beenhakker lett. A változásokat azonban újabb visszaesés követte, amit az Austria Wien elleni UEFA-kupa mérkőzésen bekövetkező kiesés tetőzött be. Az első fordulóban az Ajax idegenben 1–0 arányú vereséget szenvedett az osztrák csapattól. A visszavágón, a hosszabbítás során 1–1-re módosult az állás, ami az Austria továbbjutását jelentette volna. Ekkor a csalódott F-Side huligánjai lebontották a kerítés egy részét, és annak darabjait bedobálták a pályára, és a bécsi csapat kapusának, Franz Wohlfarth-nak a nyakát eltalálta egy vasrúd. Az Ajaxot az UEFA a pénzbírság és az adminisztratív 3–0 arányú „vereség” mellett egy szezonra eltiltotta az európai kupákban való szerepléstől. Emellett a csapat a következő három hazai európai mérkőzését legalább 200 kilométerre kellett játszania Amszterdamtól, ami további anyagi nehézségeket okozott a klubnak. A sors iróniájaként a főleg fiatalokból – Ronald de Boer, Frank de Boer, Richard Witschge, Bryan Roy, Marciano Vink és Dennis Bergkamp – álló Ajax megnyerte 23. bajnoki címét, de a szankciók miatt nem indulhatott a bajnokcsapatok Európa-kupájában. Időközben a szurkolók kedvence, Stefan Pettersson, súlyos sérülést szenvedett, és hat hónapig nem játszhatott a csapatban. Nagy csalódást okozott Leo Beenhakker is, aki az 1990–1991-es szezonban a Real Madridhoz szerződött. ### A Van Gaal-korszak és a Bosman-szabály negatív hatásai (1991–2001) 1991-ben, Leo Beenhakker távozása után a csapat irányítását Louis van Gaal vette át, aki néhány évvel azelőtt már dolgozott edzőként a klubnál (Hulshoff és Kohn társaságában). Bemutatkozásakor a következőket mondta magáról: „Egyenes, korrekt és igazságos vagyok. Ez néha kíméletlenségnek tűnhet.” Ezzel a hozzáállással azonnal számos ellenséget szerzett magának, stílusa miatt sokan Rinus Michels-hez hasonlították. A csapat rendkívül gyengén kezdte a szezont, és sokan Johan Cruijff visszatérését követelték. Van Gaal erőfeszítéseit azonban hamarosan siker koronázta, és az Ajax bejutott az 1991–1992-es UEFA-kupa döntőjébe. Itt egy izgalmas oda-visszavágós mérkőzésen, idegenben lőtt több góllal legyőzte a Torino FC csapatát (az eredmény 2–2 és 0–0 lett), amivel megszerezte története első UEFA-kupa győzelmét. Ez egyben azt is jelentette, hogy az Ajaxnak a története során sikerült megszereznie az összes elérhető európai kupát. Különösen Dennis Bergkamp, Aron Winter és Wim Jonk teljesítménye emelkedett ki a csapatból. Bergkamp ebben az időszakban az 1990–1991-es, az 1991–1992-es és az 1992–1993-as szezonban is megszerezte a holland bajnokság gólkirályi címét, valamint 1991-ben és 1992-ben is az év labdarúgója lett Hollandiában. Dennis Bergkamp és Wim Jonk azonban hamarosan eligazolt az Internazionale csapatához. Őket számos játékos követte, és van Gaalnak új csapatot kellett építenie. Az edző szerencséjére a saját nevelésű játékosok között számos kiemelkedő képességű labdarúgó volt, ennek ellenére, az újjáépítés során, a csapat viszonylag hamar kiesett az európai küzdelmekből. Emellett a hazai élvonalban – az utolsó bajnoki cím óta – kétszer a második, egy alkalommal pedig a harmadik helyet szerezte meg. Ennek ellenére az 1992–1993-as holland labdarúgókupában magabiztosan, látványos játékkal lett kupagyőztes. A küzdelmek során a rivális Feyenoordot 5–0, a döntőben pedig az SC Heerenveent 6–2 arányban sikerült legyőznie. A bizakodó hangulatot jelezte az is, hogy 80 ezer fő csatlakozott a hivatalos szurkolói klubhoz. Az Ajax soraiban ekkor olyan labdarúgók szerepeltek, mint Edgar Davids, Frank és Ronald de Boer, Edwin van der Sar, Marc Overmars, valamint Jari Litmanen, aki az Ajaxban a korszak egyik legjelentősebb játékosává vált. Hozzájuk hamarosan csatlakozott Patrick Kluivert és Clarence Seedorf is. A bajnoki címet végül az 1993–1994-es szezonban sikerült visszahódítani. A csapathoz csatlakozott Finidi George és Nwankwo Kanu, emellett erősítést jelentett Frank Rijkaard visszatérése is, aki az Ajaxban kívánta befejezni a karrierjét. Az 1994–1995-ös UEFA-bajnokok ligája küzdelmei során a csapat veretlenül jutott a döntőbe, ahol ellenfele az olasz AC Milan volt. A Bécsben megrendezett mérkőzésen a 18 éves Patrick Kluivert 87. percben szerzett góljával az Ajax nyert, megszerezve ezzel a negyedik győzelmét a kupában. A holland labdarúgó-bajnokságot ugyancsak veretlenül nyerte a csapat. A külföldi klubok ismét megpróbálták leigazolni az Ajax legjobb játékosait, de ezúttal sikerült együtt tartani a sikercsapatot. Megvédték a bajnoki címet, és ismét megnyerték az Interkontinentális kupát, ezúttal a brazil Grêmio ellenében. Emellett a csapat az UEFA-szuperkupában 4–0 arányú győzelmet aratott a Real Zaragoza felett. A bécsi bajnokok ligája döntőjében a következő játékosok szerepeltek: Az 1995–1996-os szezonban az Ajax rendkívül meggyőző játékot mutatott a bajnokok ligájában. A sikerek ellenére azonban felerősödtek a játékosok közötti ellentétek, és a csapat büntetőkkel elvesztette az olasz Juventus elleni döntőt. Ezt követően ismét elkezdődött a játékosok elvándorlása, de számos kulcsjátékos a maradás mellett döntött. A távozók között volt Sonny Silooy, Michael Reiziger, Edgar Davids, Finidi George és Nwankwo Kanu. 1996. április 28-án, az utolsó fordulóban sikerült bebiztosítani a 26. bajnoki címet. Ezen a mérkőzésen búcsúzott el a csapat a De Meer Stadiontól is, amelyben a klub a legnagyobb sikereit elérte. Új otthona az Amsterdam ArenA lett. A megbomlott csapategység rányomta a bélyegét a játékra, bár az Ajax még mindig viszonylag jól szerepelt. Az 1996–1997-es UEFA-bajnokok ligája során az elődöntőben a csapat ellenfele ismét a Juventus volt. Az olasz csapat ezúttal magabiztosan, 6–2-es összesítéssel jutott tovább. A bajnokságban még látványosabb volt a visszaesés, mivel az Ajax csak a negyedik helyet szerezte meg. A holland kupában sem sikerült sikereket elérni, és a szurkolók jelentős része idegennek érezte az új stadiont. Emellett tovább rontotta a hangulatot Louis van Gaal és Patrick Kluivert 1997-ben bekövetkező távozása is. A hanyatlás legjelentősebb oka a Bosman-szabály bevezetése volt 1995-ben, amelynek értelmében a lejárt szerződésű labdarúgók szabadon igazolhatóak lettek. Ennek következtében négy év alatt húsz játékos hagyta el az Ajaxot, amely nem tudott akkora fizetést felajánlani, mint a módosabb klubok. Van Gaal helyére a dán Morten Olsent nevezték ki, aki az első szezonjában megnyerte a holland labdarúgó-bajnokságot és a holland labdarúgókupát is. A kupadöntőben az Ajax a rivális PSV Eindhovent győzte le 5–0 arányban. A csapatból különösen a grúz származású Sota Arveladze emelkedett ki, aki a bajnokságban 37 gólt ért el. A sikerek azonban nem folytatódtak. Danny Blind bejelentette a visszavonulási, Jari Litmanen pedig a távozási szándékát. Hamarosan a De Boer fivérek következtek, akik az FC Barcelona csapatához akartak igazolni. A kialakuló vita során kijelentették, hogy nem tudnak Olsennel együttműködni. A dán edző a körülmények áldozataként 1998. december 12-én lemondott, Frank és Ronald pedig sikeresen csatlakozott a katalán klubhoz. Az edzői posztot a holland Jan Wouters vette át. Ebben a szezonban a csapat végül hatodik lett a bajnokságban, a bajnokok ligájában pedig a csoportja utolsó helyén végzett. A szurkolók bosszúságát az sem tudta enyhíteni, hogy az Ajax 6–0 arányban legyőzte a rivális Feyenoordot, és a holland kupát Jesper Grønkjær két találatával megnyerte a Fortuna Sittard ellenében. Az utóbbi összecsapásra mindössze 5000 néző volt kíváncsi. Május 26-án búcsúztatták el a szurkolók Blindet és Litmanent, és a szomorúságot tovább fokozta Edwin van der Sar hamarosan bekövetkező távozása. A következő szezon is csalódást hozott. Az Ajax csak az 5. helyen végzett a bajnokságban, az UEFA-kupában pedig a 3. fordulóban a spanyol RCD Mallorca csapata ejtette ki, összesítésben 3–0 arányban. Wouters távozása után a csapat vezetését átmenetileg Hans Westerhof vette át. 2000-ben Co Adriaanse lett az Ajax új edzője, aki van Gaalhoz hasonlóan visszatért a támadó jellegű futballhoz és a fiatal játékosok alkalmazásához. Az ő irányításával 85 gólt rúgott a csapat és a harmadik helyet érte el a bajnokságban. Ebben az időszakban érkezett az Ajaxhoz Tomáš Galásek, André Bergdølmo, Bogdan Lobonț és Petri Pasanen. ### A Ronald Koeman-korszak (2001–2005) 2001-ben, Adriaanse távozása után, az edzői teendőket Ronald Koeman vette át. A bemutatkozó szezonja rendkívül jól sikerült, mivel az Ajax megnyerte a holland bajnokságot, a holland labdarúgókupát és a holland labdarúgó-szuperkupát is. A klubhoz olyan később ismertté vált labdarúgók érkeztek, mint Zlatan Ibrahimović, Mido, Maxwell és Steven Pienaar. A 2002–03-as szezonban Ronald Koeman elvezette a csapatot a Bajnokok Ligája negyeddöntőjébe, ahol az AC Milan a visszavágón csak az utolsó pillanatban tudta belőni a győztes, egyben a továbbjutást jelentő gólt. Ebben a szezonban a bajnoki címet nem sikerült elhódítani a csapatnak, mivel a PSV Eindhoven 1 ponttal megelőzte az Ajaxot. 2002-ben visszatért a csapathoz a finn Jari Litmanen, aki 22 mérkőzésen 7 gólt szerzett. A következő szezonban azonban sérülése miatt csak kilenc mérkőzésen lépett pályára. 2003-ban John Jaakke vette át az elnöki teendőket Michael van Praagtól. A 2003–2004-es idényben az Ajax újra elnyerte a bajnoki címet. Ebben a szezonban számos új igazolás érkezett a klubhoz. Közülük a jelentősebbek Wesley Sonck, Zdeněk Grygera és Julien Escudé voltak. A Bajnokok Ligájában viszont csoportutolsóként végzett a csapat. A 2004–2005-ös szezonban az Ajax – ismét a PSV mögött – a második helyen végzett. A szezon előtt érkezett a klubhoz a 2004-es Európa-bajnokság legeredményesebb görög játékosa, Angelos Charisteas. A Bajnokok Ligájában az Ajax ismét kiesett a csoportkörben, de mivel a harmadik helyen végzett, az UEFA-kupában folytathatta a szereplést. Első ellenfele a francia Auxerre volt. Az első, hazai mérkőzést a csapat még 1–0 arányban megnyerte, de a visszavágón az Auxerre diadalmaskodott 3–1-re, így az Ajax kiesett a további küzdelmekből. Ezt követően, február 25-én Ronald Koeman lemondott. A szezon további felében Ruud Kroll és Tonny Bruins Slot irányította az Ajaxot. ### Öt szezon alatt öt edző (2005–2010) A 2005–2006-os szezon előtti nyáron Danny Blind vette át az Ajax irányítását, aki felhagyott a „totális futballal”, és átállt a 4–4–2-es felállásra. A szezon előtt a jelentősebb játékosok közül távozott Rafael van der Vaart, majd később követte őt Nigel de Jong is. A téli átigazolási időszakban viszont az SC Heerenveentől sikerült leigazolni Klaas-Jan Huntelaart, aki a szezon gólkirálya lett 33 találattal. Ennek ellenére a bajnokságban gyengén szerepelt a csapat, mivel az alapszakaszban csak a negyedik helyen végzett. A rájátszásban azonban a Feyenoord és az FC Groningen legyőzésével megszerezte a jogot a bajnokok ligájában való részvételre. A holland labdarúgókupa döntőjében a csapat 2–1-re legyőzte a PSV-t, így kupagyőztes lett. A Bajnokok Ligájában az Ajax a nyolcaddöntőig jutott, ahol végül az olasz Internazionale 3–2-es összesítéssel jutott tovább a holland csapat ellenében. 2006 májusában menesztették Blindet, utódja Henk ten Cate lett, aki korábban az FC Barcelona másodedzője volt. A 2006–2007-es szezonban ten Cate fiatalokkal pótolta az előző nyáron eligazolt játékosokat. Emellett visszahozta a csapatba Edgar Davids-ot, és többek között leigazolta Jaap Stamot is. A bajnokságban az Ajax végül csak a rosszabb gólkülönbsége miatt csúszott le a bajnoki címről a rivális PSV mögött. Május 6-án a csapatnak sikerült büntetőkkel legyőznie az AZ Alkmaart, és így ismét megnyerte a holland labdarúgókupát, augusztus 11-én pedig a holland labdarúgó-szuperkupa döntőjében legyőzte a PSV Eindhovent. A csapat a bajnokok ligája csoportkörébe nem jutott be, és az UEFA-kupából a legjobb 32 között esett ki a Werder Bremen ellenében. A következő szezon kezdete előtt az Ajax vezetősége eladta a két legnagyobb tehetségnek számító játékosát: Ryan Babel 17 millió euróért a Liverpool FC-be, Wesley Sneijder pedig 27 millió €-ért a Real Madrid CF-be távozott. Ebben az időszakban érkezett a csapatba az uruguayi Luis Suárez. Októberben Henk ten Cate helyét Adrie Koster vette át. A bajnokságban az Ajax – ismét a PSV mögött – a második helyen végzett, Huntelaar 34 góllal pedig újra megszerezte a gólkirályi címet. A rájátszásban az Ajaxot megelőzte a Twente, így a következő szezonban a csapat ismét csak az UEFA-kupában indulhatott. Az UEFA-kupa sem hozott sok szerencsét, mivel már első körben kiestek a Dinamo Zagreb ellenében. Adrie Koster még a szezon során távozott, és helyére a holland labdarúgó-válogatott addigi szövetségi kapitánya, Marco van Basten érkezett. 2008 februárjában az Ajax addigi elnöke, John Jaakke lemondott, a helyére Uri Coronel lépett. A 2008–2009-es szezon előtt Van Basten jelentős összegeket költött új játékosokra. A szerb Miralem Sulejmaniért 16,25 millió eurót fizettek, amellyel megdöntötték a holland élvonal addigi legnagyobb átigazolási rekordját. Van Basten döntése értelmében Huntelaar lett a csapatkapitány, ez azonban nem tartott sokáig, mert 2009 januárjában a játékos eligazolt a Real Madridhoz, 27 millió €-ért. A döntés miatt a holland lapok erősen bírálták az Ajaxot, a Volkskrant például egy „kereskedelmi társasághoz” hasonlította a klubot. Ebben az idényben az Ajax a harmadik helyen végzett, és jogosult lett az Európa-ligában való indulásra. Mivel ez a szezon is sikertelenül zárult, májusban Marco van Basten – a rossz eredményekre hivatkozva – lemondott. Még ugyanebben a hónapban Martin Jolt nevezték ki az új edzőnek. A 2009–2010-es szezon előtt a klub leigazolta Marko Pantelić-et. A Bundesligában gólerős támadó ingyen érkezett a Hertha Berlin csapatától, mivel a nyáron lejárt a szerződése a németeknél. Annak ellenére, hogy az Ajax veretlenül szerepelt a bajnokság második felében, a szezont csak a második helyen zárta az FC Twente mögött. A gólkirályi címet Luis Suárez szerezte meg 35 góllal, így ő lett az addig legtöbb gólt szerző idegenlégiós a csapatban. Ezzel megdöntötte a szerb Mateja Kežman rekordját is, aki addig vezette az „Eredivisie egy szezonon belül legtöbb gólt szerző idegenlégiósa” listáját. Az Európa-ligában a csapat a csoportkör után azonnal kiesett, májusban viszont sikerült megnyerni a holland kupát, a Feyenoord legyőzésével. A nyáron megrendezett dél-afrikai labdarúgó-világbajnokságon az Ajax kilenc játékosa vett részt: a holland válogatottban Stekelenburg, Van der Wiel és De Zeeuw, az uruguayi csapatban Suárez és Lodeiro, a dán csapatban Rommedahl és Eriksen, a kameruni csapatban Enoh, a szerb válogatottban pedig Pantelić. ### A Frank de Boer-korszak. Egymás után 4 bajnoki cím (2010-2016) A 2010–2011-es szezont is Martin Jol irányítása alatt kezdte a klub, pedig a nyáron még úgy volt, hogy az edző átigazol az angol Fulhamhoz, de végül maradt, és a kulcsjátékosok sem hagyták el a klubot. Sőt, leigazolták a két évvel azelőtti gólkirályt, El Hamdaouit. Júliusban a holland labdarúgó-szuperkupa döntőjében az Ajax kikapott a Twentétől. Végül öt év után újra sikerült feljutniuk a Bajnokok Ligája főtáblájára. November 20-án a PSV elleni rangadón Luis Suárez egy dulakodás során megharapta Bakkalt, a PSV középpályását. Az Ajax kettő, a holland labdarúgó-szövetség viszont hét mérkőzésre tiltotta el a játékost. A rossz eredményekre hivatkozva decemberben Martin Jol lemondott, s a helyét Frank de Boer vette át. Edzőként nagyon jól indított. Első mérkőzése a BL-csoportkörének utolsó fordulójában volt az AC Milan otthonában, ahol az Ajax azelőtt még sosem győzött a hazaiak ellen, ezt a mérkőzést viszont 2–0 arányban megnyerte a csapat. A siker ellenére az Ajax csak a harmadik helyen végzett a csoportjában. 2011. január 3-án Frank de Boer két és fél éves szerződést írt alá a klubbal. Télen Luis Suárez távozott a klubtól. Az FC Liverpoolhoz igazolt 26,5 millió euróért. Az Európa-ligában a nyolcaddöntőig jutott a csapat, ahonnan azonban a Szpartak Moszkva jutott tovább. Ezt követően „belháború” tört ki a klubon belül. Johan Cruijff azt szerette volna, hogy a csapat volt nagy játékosai vegyék át a csapat irányítását. Az akció eredményeként a teljes igazgatótanács lemondott. A csapatnak nem sikerült a címvédés a holland kupában, mivel a döntőt hosszabbítás után elvesztette az FC Twente ellen. Egy héttel később azonban, a bajnokság utolsó fordulójában legyőzték a Twentét az Arenában és ezzel sikerült megnyerniük történetük 30. bajnoki címét, vagyis a „harmadik csillagot”. A 2011–2012-es szezon kezdete előtt az Amsterdam ArenA-ban két búcsúmérkőzésre került sor. Mindkettővel az Ajax korábbi sztárkapusát, a 40 évesen visszavonult Edwin van der Sart búcsúztatták el a profi labdarúgástól. Még nyáron a csapat első számú kapusa, Stekelenburg eligazolt az AS Roma-hoz, viszont leigazolták az előző szezonban „Év játékosának” választott Theo Janssent a Twente csapatától. A klubon belüli „belháború” tovább folytatódott. Az akciónak több következménye is lett: egyrészt menesztették a felügyelő bizottság négy tagját, másrészt Johan Cruijffot is távozásra szólították fel. 2011-ben az Ajax a holland kupában csak a nyolcaddöntőig jutott, ahol az AZ Alkmaar csapata győzte le őket egy újrajátszott mérkőzésen. A BL-ben a csoportkör során kiestek, mivel rosszabb gólkülönbséggel zártak, mint az előttük végző Olympique Lyon. Az EL-ben pedig a legjobb 32 között estek ki, a Manchester United ellenében. Az első mérkőzést Amszterdamban az angol csapat nyerte 2–0-ra. Ugyan a visszavágón az Ajax 2–1-re győzött, de ez nem volt elég a továbbjutáshoz, viszont ők lettek az első holland csapat, amelynek sikerült győznie az Old Traffordon. Ennek ellenére sikerrel fejeződött be az idény, mivel 1996 óta újra sikerült a bajnoki címvédés. Az ősszel mutatott játék alapján nem sokan gondolták volna ezt, de tavasszal olyan jól játszottak, hogy egy 14 mérkőzéses győzelmi sorozattal fejezték be az idényt és ez is sokat hozzátett a 31. bajnoki cím elnyeréséhez. Ennek köszönhetően augusztus 5-én pályára léptek a 2012-es Holland Szuperkupa döntőjében, ami az Amsterdam Arenaban lett megrendezve. Viszont ez nem sikerült jól a csapatnak mivel a kupagyőztes PSV Eindhoven csapata 2:4-re legyőzte őket. A 2012–2013-as szezon előtti nyár nem sikerült nagyon fényesen az Ajax számára, mivel eligazolt két kulcsjátékosuk is. A tavalyi szezon legjobbjának választott Vertonghen és a védelem másik kiemelkedő játékosa Vurnon Anita is. Több új játékos is érkezett, rutinosak és fiatalok is. Köztük a finn védő Moisander, a középpályás Poulsen és a svéd támadó Tobias Sana is. 2007 után visszatért az Ajax-hoz Ryan Babel is. A bajnokság nem indult olyan rosszul. Veretlenségük a 11. fordulóban szakadt meg, amikor a Vitesse csapata hazai pályán győzte le őket. Így 24 veretlen bajnoki mérkőzés után ismét kikaptak. A BL-ben nem voltak túl szerencsések mivel az ún. "halálcsoportba" kerültek a Real Madrid, Borussia Dortmund és a Manchester City társaságában. Miután a 3. fordulóban hazai pályán 3:1-re legyőzték a Manchester City-t, egy rossz sorozatot szakítottak meg. 32 év után ismét le tudtak győzni otthon egy angol klubcsapatot. A csoportot végül a 3. helyen zárták és tavasszal az EL-ban folytatták. Viszont ahogy tavaly, úgy idén is kiestek az EL tizenhatos döntőjében, a Steaua Bukarest által. Hazai pályán még 2:0-ra győzött az Ajax, idegenben viszont ugyanennyire kaptak ki és büntetőkkel a románok jutottak tovább. A hazai kupában idén az elődöntőig jutottak, ahol az AZ Alkmaar csapata győzte le őket. Annak ellenére, hogy a szezon nagy részében a PSV és a Twente vezette a bajnokságot, május 5-én a Willem Tilburg hazai legyőzésével ismét sikerült megnyerniük a bajnokságot. Ez volt az Ajax 32. bajnoki címe amivel együtt megvédték tavalyi és tavaly előtti sikerüket is. Július 27-én pedig az AZ Alkmaar legyőzésével 2007 után ismét megnyerték a Holland Szuperkupát. Már augusztus első hetében elkezdődött a 2013–2014-es szezon. Egy 3:0-s győzelemmel kezdtek, viszont már a második fordulóban az AZ Alkmaar ellen elvesztették a veretlenségüket. Ahogy lenni szokott, a nyáron több fontos játékos is eligazolt a csapattól. 2 nappal az átigazolási időszak lejárta előtt bejelentették, hogy a dán középpályás Christian Eriksen és a belga védő Toby Alderweireld is eligazolnak. A nyáron több fiatal játékos is érkezett és augusztus végén leigazolták a Heracles Almelo holland középpályását, Lerin Duartet is. A BL sorsolásnál most sem volt szerencséje a csapatnak. Ahogy az utóbbi 3 évben, most is az ún. "halálcsoportba" került az Ajax. Idén az FC Barcelona, AC Milan és a Celtic Glasgow lettek az ellenfelek. Az FC Barcelonával eddig még soha nem játszottak tétmérkőzést. Első mérkőzésüket a hazai Barcelona simán nyerte 4:0-ra, viszont az 5. fordulóban levő visszavágón az Ajax otthon 2:1-re legyőzte az esélyesebb spanyolokat. Idén sem jutottak tovább a csoportból, mivel csupán a harmadik helyen végeztek. Így tavasszal az EL-ben folytatták. Viszont ott sem volt szerencséjük idén sem. Már a 16-os döntőben, az osztrák Red Bull Salzburg csapatával szemben estek ki kettős vereséggel. A bajnokság őszi szezonjában jól szerepeltek és 10 év után ismét az első helyen mentek téli szünetre. A tavaszi szezonban is jól teljesítettek és veretlenül zárták ismét. Ezzel pedig megtartották első helyüket és – a csapat történetében először – megszerezték 4. bajnoki címüket egymás után. Ez eddig csupán a PSV Eindhoven-nek sikerült, így most már a PSV mellett az Ajax is ezen rekord tartója. A csapat edzője, Frank de Boer az idei sikerrel pedig az egyetlen edző eddig az Eredivisieben akinek sikerült megnyernie 4 bajnoki címet egymás után egy azon csapattal. A kupában egészen a döntőig meneteltek, ott viszont hatalmas meglepetésre kikaptak a PEC Zwolle-től 5:1 arányban. A következő két szezon viszont elég gyengére sikerült a csapatnak Frank de Boer vezetése alatt, semmit sem sikerült nyerniük. A 2014–2015-ös szezonban bár ugyanannyi pontot szereztek mint amennyivel megnyerték az előző szezont, most viszont hatalmas lemaradással csupán a második helyet szerezték meg a PSV Eindhoven mögött. A kupában is csupán a 4. körig jutottak el és a BL-ben pedig ismét nem sikerült továbbjutniuk a csoportból. A 2015–2016-os szezonban nagyon szoros volt a bajnokság és csupán azért nem sikerült megnyerniük a bajnoki címet mivel az utolsó fordulóban pontot vesztettek egy olyan találkozón ami könnyű győzelemnek látszott. Így most a Feyenoord mögött ismét csak ezüstéremig jutottak. A kupában még gyengébben szerepeltek mint az előző szezonban, a nemzetközi porondon pedig csak az EL csoportkörébe jutottak be ahol aztán ki is estek. Ezen két szezon hatására Frank de Boer elhagyta a csapatot közös megegyezéssel. ### Közelmúlt és a jelen (2016–) 2016 júliusában ismét edzőcsere történt. Frank de Boer edző lemondott és helyére a holland Peter Bosz-t nevezték ki. A nyáron nem sikerült nagyon az erősítés mivel több kulcsjátékos el is igazolt. A BL-től már a selejtezőkben búcsúztak de bejutottak az EL-csoportkörébe. A bajnokságot ősszel hátrányban zárták és már a kupából is kiestek. A bajnokság tavaszi fele jól sikerült, de végül így is csak ezüstérmesek lettek. Az EL-ban a vártnál sokkal jobban teljesített a csapat. Veretlenül lettek csoportelsők és főleg a tökéletes hazai mérkőzéseknek köszönhetően végül 21 év után ismét bekerültek egy nemzetközi kupa döntőjébe, de ott végül kikaptak a Manchester United csapatától. Peter Bosz is távozott a csapattól 2017 nyarán. Az Ajax irányítását Marcel Keizer vette át. Nyáron nem érkezett erősítés a csapatba. Ennek is köszönhető, hogy története talán eddigi leggyengébb szezonját produkálta az Ajax a nemzetközi kupákban. Először a BL, majd az EL selejtezőiben is megbuktak és győzelem nélkül estek ki. Decemberben kiestek a holland kupából is és ennek ürügyén menesztették Keizert, a hátralevő néhány mérkőzésen átmenetileg Michael Reiziger lett az edző. Januárban kinevezték Erik ten Hag-ot edzőnek. Ő sem tudott csodát csinálni és a 31. fordulóban egy PSV Eindhoventól elszenvedett sima vereség után eldőlt, hogy ebben a szezonban is csak ezüstérmet nyernek. Ez lett egymás után a 4. olyan szezonja a csapatnak amikor semmilyen sikert nem tudtak elkönyvelni. Ilyen utoljára 54 évvel ezelőtt fordult elő, az 1961/62-es és a 1964/65-ös szezonok között. Négy év sikeretelenség után végül eljött a 2018-19-es szezon, egy olyan szezon amit már vártak a csapat szurkolói. 2018 nyarán a csapat sportigazgatója, Marc Overmars nehezen de egyben tartotta a csapatot és még hozott néhány rutinos játékost is erősítésnek akik nagyon jól beváltak. Leigazolta a szerb Dušan Tadićot és visszahozta Daley Blindet. Ősszel a bajnokságban 2 mérkőzést leszámítva mindet megnyerték. A BL-t a 2. selejtezőkörben kezdték és veretlenül bejutottak a csoportkörbe, amit szintén veretlenül zártak és továbbjuottak. A bajnokságban tavaszi szezonja gyengébben sikerült mint az őszi, de így is megszerezték a 34. bajnoki címüket. A BL-ben olyan csapatokat ejtettek ki mint a Real Madrid vagy a Juventus és egészen az elődöntőig jutottak el. Ott viszont a Tottenham kiejtette őket úgy, hogy még a visszavágó utolsó perceiben is az Ajax állt továbbjutásra. A holland kupát szintén megnyerték, így 17 év után sikerült duplázniuk. ## Utánpótlás-nevelés az Ajaxnál A klub kiemelt feladatának tekinti a tehetséges, kreatív, motivált fiatalok felkutatását. Ezt a tevékenységet öt főállású és harminc társadalmi munkában dolgozó játékosmegfigyelő végzi, akik főleg Amszterdam körzetében figyelik a gyerekeket, de Hollandia más területeiről, sőt Európa más országaiból és Afrikából is ajánlanak tehetségeket. Évente egy-két alkalommal nyílt napot is szerveznek a 7–10 éves korosztályok számára. Fontos céljuk, hogy a gyermekeknek legalább 7 éves koruktól 18 éves korukig tanítsák a labdarúgást. A kiválasztásnál vizsgálják a meglévő technikát, az alapképzettséget, a játékintelligenciát, az eltökéltséget és a motivációt. Érdekesség, hogy már ebből a korosztályból is posztra választják a játékosokat, és ezen csak akkor változtatnak, ha mindenképpen indokolt. Az egyéni képzést már a kezdetektől elkezdik, és igyekeznek az Ajax játékrendszerébe (1–4–3–3 rendszer, szélsőjáték, a „pressing” tudatos alkalmazása, a csapatrészek együttmozgása, a pálya optimális kitöltése stb.) bevezetni őket. Külön figyelmet fordítanak a kapusképzésre, a kapus bevonására a csapat védekező mezőnymunkájába. Minden korosztályos csapatnak vezetőedzője van, aki egy évig irányítja a munkát, majd a feljebb lépő korosztályt új edző veszi át. A csapatedzéseken kívül egyéni foglalkozásokat is tartanak. Ezenkívül külön futó és erőnlétfejlesztő edzésekre is sor kerül. Az AFC Ajax évente mintegy 60–80 millió euróból gazdálkodik, ebből mintegy 2–2,5 millió jut az utánpótlásra. Ennek tükrében nem meglepő, hogy az utóbbi évtizedekben az Ajax a világ egyik legkiemelkedőbb utánpótlás-nevelő klubjává vált. A kinevelt játékosokat igyekeznek bevonni a felnőtt csapat munkájába, de az is gyakran előfordul, hogy a kiemelkedő képességű játékosokat komoly összegekért eladják, ami viszont kihat a csapat olykor „döcögősebb” teljesítményére. Ahogy már korábban is, 2021 októberéban is a CIES (Sporttanulmányok Nemzetközi Központja) kiadott egy rangsort melyen Európa legjobb labdarúgó akadémiái szerepelnek. Nem nagy meglepetésre, az Ajax akadémiája lett a legjobb Európában. Az alapján állították össze a rangsort, hogy melyik csapatnak mennyi sajátnevelésű játékosa játszik ebben az időben az európai bajnokságokban. A CIES-nek az számított sajátnevelésű játékosnak, aki 15 és 21 év között legalább 3 éven keresztül egy klubban játszott. ## "Egy darab az Ajaxból", avagy óriási gesztus a szurkolók felé A koronavírus-járvány miatti döntések alapján a 2020/21-es szezonban akárcsak Hollandiában, úgy Európában sem lehettek jelen a szurkolók a mérkőzéseken. Hollandiában a szezon elején szeptemberben, az első 3 fordulóban még korlátozott számmal részt vehettek a szurkolók, aztán megtiltották a mérkőzéseken való részvételeket. Ezek után április végén volt egy úgynevezett tesztelés a 30. fordulóban, amikor hazai nézők kis része újra ellátogathatott egy mérkőzésre. Tehát abban a szezonban minden csapat csupán 4 mérkőzést játszott le az alapszakaszban egy kevés néző előtt. Már a szezon előtt ismét nagyon sok Ajax-szurkoló kiváltotta a szokásos éves bérletet de nem tudták kihasználni. Miután az Ajax megnyerte abban a szezonban a bajnokságot és begyűjtöte a 35. bajnoki trófeát, a csapat vezetői úgy döntöttek, hogy ezt a trófeát megosztják a szurkolókkal. Ezzel szerették volna megköszönni a szurkolóknak, hogy még ebben a helyzetben is egész végig buzdították a csapatot. Ennek a kezdeményezésnek azt a nevet adták, hogy "Egy darab az Ajaxból". Ezt videóüzenetben az Ajax vezérigazgatója, a korábbi világhírű kapus, Edwin van der Sar közölte a szurkolókkal. Az ezüstből készült bajnoki tálat beolvasztották és több mint 42 ezer kis csillagot (egészen pontosan 42 390 darabot) készítettek belőle. A csillagok 3,45 gramm súlyúak lettek és minden csillagba 0,06 gramm került a bajnoki tálból. A csillagokat pedig szétosztották a bérletesek között. Így mindenki kapott egy kis darabot az Ajax bajnoki sikeréből. Természetesen megosztották minden nagyobb internetes oldalon, az újságok is említést tettek róla és nagyon sokan hatalmas gesztusként, nemes cselekedetként értékelték ezt a csapattól az egész világon. Végül, hogy maradjon emlék is a bajnoki címből a Holland labdarúgó-szövetség (KNVB) elküldte a bajnoki tál másolatát az Ajax csapatának amit kitettek a többi közé. ## Testvércsapatok Mint általában minden jelentősebb európai klubnak, így az Ajaxnak is vannak és voltak úgynevezett „testvércsapatai”. Íme az összes jelenlegi és volt testvércsapatok: Jelenlegiek: - Almere City FC (2005 – jelenleg) - Peking Guoan (2007 – jelenleg) - FC Barcelona (2007 – jelenleg) - Cruzeiro (2007 – jelenleg) - Palmeiras (2010 – jelenleg) - AS Trenčín (2012 – jelenleg) - Guangzhou R&F (2017 – jelenleg) Korábbiak: - Ajax Cape Town FC (1999 – 2020) - FC Volendam (2007–2010) - Ashanti Gold SC (1999–2003) - Germinal Beerschot (1999–2003) - Ajax Orlando (2003–2007) ## A klub zsidósághoz való viszonya Az Ajax a hivatalos vélemény szerint, amelyet az utóbbi 20–30 évben a mindenkori vezetőség képvisel, egyáltalán nem kötődik a zsidósághoz. Ennek ellenére vannak olyan szurkolók (az úgynevezett „Ajax zsidók”), akik Dávid-csillagot tetováltatnak magukra, vagy a nyakukon viselik ezt a jelképet és a mérkőzések során izraeli zászlót lobogtatnak. Az Ajax szurkolóinak többsége „zsidónak” nevezi magát anélkül, hogy a zsidóság sorsa foglalkoztatná. Az Ajax mérkőzésein sok ezer szurkoló gyakran egyszerre harsogja a „Joden” szót, ami holland nyelven zsidókat jelent. Az ellenfél szurkolói erre sokszor antiszemita kórusokkal és jelekkel válaszolnak. Ezek gyakran a holokausztra való, kegyeletsértő kifejezéseket és utalásokat is tartalmaznak. Az Ajax vezetősége több alkalommal kérte a szurkolóit, ne nevezzék magukat „zsidóknak”, mivel a zsidó származású szurkolókat kellemetlenül érinti az ellenfél antiszemita reakciója. Amikor 1995-ben az Ajax Budapesten a Ferencváros ellen játszott, csak azzal a feltétellel kísérhették a csapatot szurkolók, hogy kerülik zsidó elnevezezés használatát. Ezt be is tartották. A második világháború előtt Amszterdamban a lakosság 10%-a zsidó származású volt. Dél-Amszterdamban laktak a jobb módú zsidók és az ő csapatuk a Blauw Wit volt. A belvárosban és Kelet-Amszterdamban lakó kevésbé jómódú zsidók az Ajaxnak szurkoltak. Ahogy az ellenfél szurkolói az Ajax stadionja, a De Meer felé közeledtek, elhaladtak a weesperstraati zsidó piac mellett és az út további részén is sok zsidó tulajdonossal rendelkező üzlet mellett haladtak el. Sokan úgy is mondták, „megyünk a zsidókhoz”. Akkoriban az Ajax szurkolók között, már csak a stadion elhelyezkedéséből adódóan is, sok zsidó volt. Ma már a zsidó szurkolók aránya elenyésző, hiszen egész Hollandiában csak mintegy zsidó él. Hollandiában számos csapatnak, azok szurkolóinak és játékosainak régóta igen karakteres gúnyneve alakult ki. Például az Ajax szurkolók „geuze” neve zsidókra utal, a PSV Eindhoven szurkolóié „boeren” (parasztok), az FC Twente játékosai és szurkolói „tukker”-ek (a Twente tájegység gúnyneve), a De Graafschaposok a „superboer”-ok (szuperparasztok). Az Ajaxnak az eddigi története során kevés zsidó játékosa volt. Az anyagi támogatók között viszont mindig voltak és vannak is zsidók. Az utóbbi években a legismertebb Rob Cohen, az 1995-ben Bajnokok Ligáját nyert Ajax csatárának, Ronald de Boernak az apósa. Továbbá a legendás elnök, Jaap van Praag is zsidó volt és így fia, a későbbi elnök Michael van Praag is annak tekinthető apja után. Az utóbbi években az Ajaxban rendszeresen vannak muszlim játékosok. Arról azonban még nem lehetett hallani, hogy zavarná őket, hogy a szurkolók „lezsidózzák” őket. A csapat néhány zsidó játékosa: - Eddy Hamel (1922–1930) – amerikai labdarúgó, jobbszélső volt a csapatnál; 1943-ban hunyt el az auschwitzi koncentrációs táborban. - Johnny Roeg (1934–1936) – holland labdarúgó, két szezonon keresztül az amszterdamiak támadója. - Sjaak Swart, „Mr. Ajax” (1956–1973) – holland futballista, aki 461 szereplésével a legtöbbet pályára lépő játékos az Ajax színeiben. - Bennie Muller (1958–1970) – holland labdarúgó, 426 mérkőzésen volt az Ajax középpályása. - Daniël de Ridder (2004–2005) – holland labdarúgó, a 2003–2004-es bajnokcsapat tagja. ## Az egyesület nevei és címerei ### Nevek A klub eddigi fennállása során használt nevek: ### Címerek A klub megalakulásakor, 1900-ban, az első címerben még csak egy Ajax játékos képe volt látható piros fehér csíkos mezben. Ezt egészen 1911-ig használta a klub. Ekkor változtattak rajta egy kicsit. A címer ugyanaz maradt, viszont a címerben levő játékos mezét megváltoztatták a csapat azóta is használt mezére, a betűk pedig vastagabbak lettek. Később, 1928. szeptember 20-án változtattak újra a logón, ekkor került rá az ókori görög hős, Aiasz arcképe. Ezt a címert 62 éven keresztül, egészen 1990-ig használták. Az ekkor megalkotott új címeren a körvonal piros lett, a görög harcos arcképét pedig 11 vonalból alakították ki. Ez a 11 vonal a pályára lépő játékosok számát szimbolizálja. 1998-ban a betűk és a körvonal stílusán némileg módosítottak. 2005 elején egy nagyobb szurkolói csoport kampányt indított az 1991 előtt használt címer visszaállításáért. Májusban a klub bejelentette, hogy nem változtatnak a logón. ## Mezek Az 1900-ban használt, első csapatmez teljesen fekete volt, a játékosok egy piros övvel kötötték át a derekukat. 1901 márciusában azonban már a klub első hivatalos szerelését viselték a játékosok, amely az 1890-es évek közepén használthoz volt hasonló. A mez függőleges piros-fehér csíkozású, a nadrág pedig sötét színű (fekete, barna, szürke) volt. A csapat élvonalba való feljutásakor, 1911-ben az Ajaxnak meg kellett változtatnia a szerelését, mivel az első osztályban szereplő Sparta Rotterdamnak ugyanolyan meze volt, és a holland labdarúgó-szövetség rendelete alapján az élvonalhoz később csatlakozó klubnak kellett átalakítania a felszerelését. Így alakult ki 1911 nyarán az Ajax jelenlegi meze. Alapszíne fehér, középen egy széles, függőleges piros sáv fut át a mellkason és háton. A nadrág színe pedig fehér. ## A „visszavonultatott” mezek ### A 14-es mez Mivel a 2007–2008-as szezonban senki sem viselte a csapatban a 14-es számú mezt, az Ajax vezetősége úgy döntött, hogy örökre visszavonultatja ezt a számot, amivel a csapat legnagyobb legendája, Johan Cruijff előtt kívántak tisztelegni. A hírt 2007. április 25-én, Cruijff 60. születésnapján jelentették be. Cruijff hálás volt, de azt szerette volna, hogy minden szezonban a csapat legjobb játékosa kapja a 14-es a számot. Cruijff mezének visszavonultatásáig még számos játékos viselte a 14-es számú mezt: ### A 34-es mez Abdelhak Nouri már 7 éves kora óta az Ajax akadémiájának játékosa volt, szupertehetségnek tartották. A 2016-17-es szezonban, 19 évesen debütált az elsőcsapatban egy kupamérkőzésen. Első szezonjában már 15 tétmérkőzésen lépett pályára, a 34-es mezszámot viselte. A szezon után, 2017 nyarán egy felkészülési mérkőzésen a német Werder Bremen ellen összeesett a pályán, szívrohamot kapott. Állapotát végül stabilizálták a kórházban, viszont súlyos agykárosodást szenvedett. Végül kiderült, hogy a pályára berohanó orvosok rosszul látták el feladatukat. A csapat hosszú ideig pereskedett Nouri családjával, végül 2022 januárjában sikerült megállapodniuk. Az Ajax a játékos tiszteletére ezek után visszavonultatta a Nouri által viselt 34-es mezszámot. ## Az egyesület szponzorai Az első sportszergyártó cég, amely elvállalta a csapat mezeinek gyártását, a Le Coq Sportif volt. Az 1973–1974-es szezontól szállították a csapatmezeket. Azóta már több márka is szerepelt a mezeken: Puma, Kappa, Umbro, Adidas A csapat első mezszponzora a TDK volt. Ennek a japán vállalatnak a felirata az 1982–1983-as szezontól szerepelt a csapatmezen. Utána 17 évig az ABN AMRO nevű holland bank lett a csapat szponzora. Ebben az időben az Ajax-nak volt a világon az egyetlen olyan meze amelyen a szponzornév függőlegesen volt megírva. Az AEGON biztosító a 2008–2009-es szezonban kötött hétéves szerződést az Ajax-al, és összesen 85,5 millió euróval (évente 10 millió + prémium) támogatta a klubot. A jelenlegi főszponzoruk a ZIGGO és a jelenleg használt sportmárka pedig az Adidas. 2015 januárjától Hollandia legnagyobb kábeltársasága, a Ziggo lett a csapat új főszponzora amely évi 8,5 millió euróval és bizonyos feltételektől függő prémiummal támogatja a csapatot. A Ziggo csupán az elsőcsapat és a Jong Ajax szponzora lett. Az utánpótláscsapatok és a női csapat szponzoraként ismét visszatért az ABN AMRO. Az Adidas név a 2000–2001-es szezontól szerepel a mezen, és a szerződés 2025-ig szól. A 2013-2014-es szezonban az Ajax nyerte meg az "Év Futballmeze" díjat. A győzelmet az akkori rózsa és fekete színű idegenbeli mezük vívta ki. ## Sikerek Az AFC Ajax a következő sikereket érte el eddig: ### Legnagyobb sikerek #### Nemzeti - 36x Holland Bajnok 1918, 1919, 1931, 1932, 1934, 1937, 1939, 1947, 1957, 1960, 1966, 1967, 1968, 1970, 1972, 1973, 1977, 1979, 1980, 1982, 1983, 1985, 1990, 1994, 1995, 1996, 1998, 2002, 2004, 2011, 2012, 2013, 2014, 2019, 2021, 2022 - 20x Holland Kupagyőztes 1917, 1943, 1961, 1967, 1970, 1971, 1972, 1979, 1983, 1986, 1987, 1993, 1998, 1999, 2002, 2006, 2007, 2010, 2019, 2021 - 9x Holland Szuperkupa győztes 1993, 1994, 1995, 2002, 2005, 2006, 2007, 2013, 2019 #### Nemzetközi - 4x BEK/BL győztes: 1971, 1972, 1973, 1995 - 1x KEK győztes: 1987 - 1x UEFA-kupa győztes: 1992 - 3x UEFA-szuperkupa győztes: 1972, 1973, 1995 - 2x Interkontinentális kupa győztes: 1972, 1995 - 1x UEFA Intertotó-kupa győztes: 1962 ### Kisebb tornagyőzelmek ## Részletes eredmények ### Élvonalbeli bajnoki szereplések #### A holland élvonal nyugati csoportjában A holland élvonalban játszó csapatok kezdetben egy nyugati és egy keleti csoportra voltak osztva, majd 1913-ban megalakult a déli, 1916-ban pedig az északi csoport is. A csoportok győztesei rájátszásban vettek részt a bajnoki cím elnyerése érdekében. Az AFC Ajax az 1898 és 1950 közötti időszakban a nyugati csoportban szerepelt, és a következő eredményeket érte el: Megjegyzés 1: A fenti eredmények nem bajnoki címet, ezüst- vagy bronzérmet, hanem a csoportban elért eredményt jelentik, ezért e helyezéseket jelölik arany, ezüst vagy bronz színek. A kiesést piros szín jelzi. Megjegyzés 2: Az 1944–45-ös szezonban a bajnokság elmaradt. \* Az élvonal nyugati csoportját további két csoportra osztották (A és B). Az Ajax az A csoportban szerepelt. Mindkét csoportgyőztes részt vett a bajnoki címért folytatott rájátszásban. Ez a felosztás csak két szezonon keresztül volt érvényben. Utána ismét csak egy csoport volt. \*\* Az élvonal nyugati csoportját további két csoportra osztották (I és II). Az Ajax az I-es csoportban szerepelt. Mindkét csoportgyőztes részt vett a bajnoki címért folytatott rájátszásban. \*\*\* Az élvonal nyugati csoportját további két csoportra osztották (I és II). Az Ajax az II-es csoportban szerepelt. Mindkét csoportgyőztes részt vett a bajnoki címért folytatott rájátszásban. #### A holland élvonal A és B csoportjában 1950-ben jelentős változásokra került sor. Az 1950–51-es szezonban az élvonal létszámát lecsökkentették, és annak küzdelmeiben öt (A, B, C, D és E), a következő három idényben pedig már csak négy (A, B, C és D) csoport vett részt. A csoportok győztesei ugyancsak rájátszásban vettek részt a bajnoki cím elnyerése érdekében. A korszakalkotó változás 1954-ben történt, amikor létrejött a professzionális labdarúgás Hollandiában. Megjegyzés: A fenti eredmények nem bajnoki címet, ezüst- vagy bronzérmet, hanem a csoportban elért eredményt jelentik, így e helyezéseket nem arany, ezüst vagy bronz színek jelzik. \* Az élvonal öt csoportra lett osztva, az Ajax a B csoportban szerepelt. A csoportgyőztesek részt vettek a bajnoki címért folytatott rájátszásban. \*\* Az élvonal négy csoportra lett osztva, az Ajax a B csoportban szerepelt. A csoportgyőztesek részt vettek a bajnoki címért folytatott rájátszásban. \*\*\* Az élvonal négy csoportra lett osztva, az Ajax az A csoportban szerepelt. A csoportgyőztesek részt vettek a bajnoki címért folytatott rájátszásban. #### A bajnoki címért folytatott rájátszásban A bajnoki címért folytatott rájátszásban az AFC Ajax a következő eredményeket érte el: #### A holland élvonalban 1954-től Az 1954–55-ös szezonban létrejött a professzionális labdarúgás Hollandiában. Az első idényben négy, a másodikban már csak két csoport szerepelt. Az 1954–55-ös szezonban a csoportgyőztesek, az 1955–56-osban a második helyezett csapatok is részt vettek a rájátszásban, mivel ekkor már csak két csoport létezett. Az 1956–57-es idény újabb korszakot nyitott meg, mivel létrejött a ma ismert holland első osztály, az Eredivisie. Ebben az időszakban az AFC Ajax eddig 28, összességében pedig 36 bajnoki címet nyert, amivel a holland bajnokság csúcstartója. 1954 óta a csapat a következő eredményeket érte el: - Ez a 3. hely nem bronzérmet jelent. A bajnokságot négy csoportban játszották, és a csoportgyőztesek rájátszásban vettek részt a bajnoki cím elnyeréséért. Az Ajax a D csoport 3. helyén végzett, így nem került be a rájátszásba. \* A bajnokságot két csoportban játszották. A csoportgyőztesek és a második helyezett csapatok rájátszásban vettek részt a bajnoki cím elnyeréséért. Az Ajax az A csoport 4. helyén végzett, így nem került be a rájátszásba. \*\* A 2019/20-as szezont 26 forduló után leállították koronavírus járvány miatt és be sem fejezték. Nem hirdettek sem bajnokot és nem esett ki egy csapat sem. Törölték a szezont. A holland élvonal örökranglistája (a 2022-23-as szezon után) ### Szereplések a holland labdarúgókupában A holland labdarúgókupa jelentős múltra tekint vissza, az első döntőt még a 19. században, 1899-ben rendezték. Az azóta eltelt időszakban az AFC Ajax 19 alkalommal nyerte el ezt a trófeát, amivel jelenleg is csúcstartó. A csapat a következő eredményeket érte el: Kupadöntők 1899-től 1970-ig Megjegyzés: A fenti időszakról nem áll rendelkezésre részletes statisztika, így a táblázat csak a döntőben elért eredményeket tartalmazza. A kupa húsz alkalommal elmaradt, vagy nem fejezték be. Az 1970 után elért eredmények A holland labdarúgókupa örökranglistája (2023-as döntő után) ### Szereplések a holland labdarúgó-szuperkupában A holland labdarúgó-szuperkupa első döntőjét 1949. június 25-én rendezték meg, a következő összecsapásra azonban csak 1991-ben került sor. Az AFC Ajax eddig 9 alkalommal nyerte el ezt a trófeát, amivel jelenleg a második legeredményesebb holland klub. Eddig összesen 18 döntőn vett részt az Ajax és ebben is a második helyen állnak jelenleg. A csapat a következő eredményeket érte el: Örökranglista (2023-as döntő után) ### Nemzetközi szereplések #### Bajnokcsapatok Európa-kupája és UEFA-bajnokok ligája A kupasorozat az 1955–56-os szezonban kezdődött, és az 1991–92-es kiírásig bajnokcsapatok Európa-kupája néven futott. Az 1992–93-as szezonban a sorozat nevét Bajnokok Ligájára változtatták. Ezt kupát az AFC Ajax négy alkalommal nyerte meg (1970–71, 1971–72, 1972–73, 1994–95), és ezzel a hatodik helyen áll jelenleg az örökranglistán. - BAJNOKCSAPATOK EURÓPA-KUPÁJA - BAJNOKOK LIGÁJA Örökranglista (2023-as döntő után) #### Vásárvárosok kupája, UEFA-kupa és Európa-liga A mai Európa-liga elődjének, a Vásárvárosok kupájának első szezonja 1955-ben kezdődött és 1958-ig tartott. Ez a kupa 1971-ben megszűnt, és szerepét az UEFA-kupa vette át, amelyet a 2009–10-es szezon óta – új szervezésben – Európa-liga néven rendeznek meg. Az AFC Ajax egy alkalommal, az 1991–92-es szezonban nyerte meg a kupát. Örökranglista (2023-as döntő után) #### Kupagyőztesek Európa-kupája A kupagyőztesek Európa-kupája az 1960–1961-es szezonban indult el, és az UEFA az 1998–1999-es szezon végén megszüntette. A kupában az európai bajnokságok kupagyőztesei indultak el. Az Ajax öt alkalommal indult el a tornán, és az 1986–1987-es szezonban megnyerte a német Lokomotive Liepzig elleni döntőt. Örökranglista #### Interkontinentális kupa Az interkontinentális kupát 1960-tól rendezik meg. Az európai bajnokok ligája és a dél-amerikai Libertadores kupa győztes csapatai küzdenek meg érte. 1979-ig két mérkőzésen (oda-visszavágó) dőlt el a kupa sorsa. Ezt követően már csak egy mérkőzésből állt a döntő, amit a Tokiói Nemzeti Stadionban játszották le. A kupát 2004-ben a FIFA-klubvilágbajnokság váltotta fel. Az Ajax két döntőben szerepelt (mindkettőt megnyerte), pedig négy döntőre volt jogosult, ám kettőn a dél-amerikai csapatok durva játéka miatt nem vett részt. - Az 1970–71-es és 1972–73-as kiírásban nem a BEK-győztes Ajax játszott a döntőben, mivel nem akarták kockáztatni a játékosaik épségét a dél-amerikai csapatok durvasága miatt. Az Ajax helyett az ezüstérmesek, a Panathinaikosz, illetve a Juventus lépett pályára. Örökranglista\*\* (2022-es döntő után) - - A listán csak az európai labdarúgócsapatok szerepelnek. #### Európai Szuperkupa Az UEFA-szuperkupa Anton Witkamp, a holland De Telegraaf újság riportere és későbbi sportszerkesztője javaslatára jött létre 1972-ben, a BL- és a KEK-győztesek összecsapására. A KEK megszűnése után az UEFA-kupa, majd az Európa-liga vette át a helyét. 1998-ig oda-visszavágós volt a döntő rendszere, utána már csak egy mérkőzésen dőlt el a kupagyőzelem Monacóban. Az első két döntőt az AFC Ajax csapata nyerte meg, bár az első döntő még nem volt teljesen hivatalos. Örökranglista (2023-as döntő után) #### Intertotó-kupa Az Intertotó-kupát az 1961–62-es szezonban rendezték meg először, és első győztese az AFC Ajax volt. A nyaranta megrendezett labdarúgótornán olyan európai csapatok vettek részt, akiknek nem volt joguk indulni sem a Bajnokok ligájában, sem az UEFA-kupában. A torna 2008-ban szűnt meg. ## Játékoskeret ### A jelenlegi – 2023/2024-es – keret Utolsó változtatás: 2023. október 05. Az RKC Waalwijk elleni, 2023. szeptember 30-án megszakított bajnoki mérkőzést december 6-án fogják befejezni, a mérkőzés adatai sincsenek még a táblázatban feltüntetve. RÖVIDÍTÉSEK K = kapus KH = középhátvéd / JH = jobbhátvéd / BH = balhátvéd VKP = védekező középpályás / TKP = támadó középpályás SZT = szélső támadó / KCS = középcsatár Az EGYÉB oszlopba a Holland-szuperkupa és a bajnoki play-off tartozik A SZEZONOK oszlopban azt tüntetjük fel, hogy melyik játékos hány szezonban lépett már pályára a csapatban ### Kölcsönszerződéses játékosok A 2023. szeptember 05-i állapot szerint: ### Utolsó két évben (2022 és 2023) érkező és távozó játékosok 2023\. szeptember 01-i állapot: A lista időrendi sorrendben van elhelyezve, mindig a legfrissebb van legelöl. A táblázatban található összegek bónuszmentesek és euróban vannak megadva. - Mannsverk vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 2,5 milliós bónusszal növekedhet - Mikautadze vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3 milliós bónusszal növekedhet - Ávila vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 1,9 milliós bónusszal növekedhet - Šutalo vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3 milliós bónusszal növekedhet - Akpom vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 2 milliós bónusszal növekedhet - Gaaei vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 1 milliós bónusszal növekedhet - Ramaj vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 4 milliós bónusszal növekedhet - Borges vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 5 milliós bónusszal növekedhet - Rulli vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 2 milliós bónusszal növekedhet - Sánchez vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 500 ezres bónusszal növekedhet - Brobbey vételi ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3 milliós bónusszal növekedhet - - Kudus eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3 milliós bónusszal növekedhet - - Daramy eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 5,5 milliós bónusszal növekedhet - - Álvarez eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3 milliós bónusszal növekedhet - - Timber eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 5 milliós bónusszal növekedhet - - Antony eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 5 milliós bónusszal növekedhet - - Schuurs eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 2,3 milliós bónusszal növekedhet - - Martínez eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 10 milliós bónusszal növekedhet - - Haller eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 3,5 milliós bónusszal növekedhet - - Gravenberch eladási ára bizonyos feltételek teljesítése után még 5,5 milliós bónusszal növekedhet ## Az Ajax további csapatai ### Jong Ajax A Jong Ajax (vagy Ajax 2) az Ajax második csapata. Ezt a csapatot olyan professzinális labdarúgók alkotják, akik nem férnek be a felnőtt csapatba, vagy mert még túl fiatalok (de már túl öregek ahhoz, hogy az Ajax A1-ben játsszanak), vagy mert nincsenek jó formában. Az eddigi legkiemelkedőbb eredményüket a Holland-kupa 2001/2002-es szezonjában érték el, amikor a Jan Olde Riekerink vezette csapat bejutott az elődöntőbe, de ott az FC Utrecht felnőtt csapata büntetőkkel legyőzte őket. A 2012-2013-as szezon után olyan változást hoztak a holland fociban aminek a következménye az lett, hogy néhány elsőosztályú csapat (a 2017-18-as szezonban 4-en: AFC Ajax, PSV Eindhoven, AZ Alkmaar és FC Utrecht) fiatalcsapatai felkerültek a másodosztályba, más néven az Eerste divisie-be. Viszont több szabály is vonatkozik ezen Jong-csapatokra. Az egyik legfontosabb: - Bármilyen jó helyen is végez a csapat, nem léphet fel az Eredivisie-be. A játékosokkal kapcsolatban pedig a két legfőbb szabály: - Aki az adott fordulóban pályára lép az elsőcsapat mérkőzésén, azon a hétvégén a fiatalcsapatot már nem erősítheti. Ez fordítva is igaz. - Aki pedig a szezonban már legalább 15 mérkőzésen kezdőként pályára lépett az elsőcsapatnál, az a játékos a szezon folyamán már a fiatalcsapatban többet nem léphet pályára. Kivéve ha sérülés miatt legalább 5 egymás utáni mérkőzésen nem játszott, akkor engedélyt kérhetnek egy újabb Jong-mérkőzésre. A Jong Ajaxból sok olyan saját nevelésű játékos került be az első csapatba, akik később világsztárokká vagy nemzetközileg is ismert labdarúgókká váltak. Közülük a legjelentősebbek: Sjaak Swart, Johan Cruijff, Johan Neeskens, Frank Rijkaard, Dennis Bergkamp, Frank de Boer, Ronald de Boer, Edgar Davids, Clarence Seedorf, Patrick Kluivert, Michael Reiziger, Rafael van der Vaart, Wesley Sneijder, Maarten Stekelenburg, Gregory van der Wiel,.... A csapat jelenlegi edzője, Dave Vos (2023 – ). #### Eredmények az Eerste Divisie-ben Íme a Jong Ajax eddigi eredményei a holland másodosztályban, ahol általában 20 csapat szerepel. ### Ajax A1 Az Ajax A1 (más néven Ajax U19), az AFC Ajax harmadik számú labdarúgócsapata, amelyben olyan labdarúgók játszanak, akik még túl fiatalok ahhoz, hogy bekerüljenek a Jong Ajaxba. Volt már azonban arra is példa, hogy az A1-ből azonnal a felnőtt csapat tagja lett a játékos. Hazai mérkőzéseiket a De Toekomstban játsszák. A csapat a 2011–2012-es szezonban részt vett a „The NextGen Series” (az ún. „Fiatal csapatok bajnokok ligája”) első kiírásában, mivel az előző szezonban megnyerték az U19-es holland bajnokságot. Részt vettek a tornán és egészen a döntőig meneteltek, ahol az Inter Milan fiataljaitól büntetőkkel kaptak ki. Nagyon sok tehetséges labdarúgó került ki már ebből a csapatból. Eredmények a nemzetközi kupasorozatokban: #### NextGen Series #### UEFA Youth League ### Az Ajax női csapata Az AFC Ajax női csapatát 2012 május 18-án alapították. Jelenleg a női Eredivisie-ben szerepelnek. A holland női klublabdarúgás egyik legjobb csapata az Ajax. Az utóbbi szezonokban mindig küzdöttek a bajnoki címért, egyszer sem sikerült megnyerniük de mindig dobogón végeztek. Három szezonon keresztül a BeNe League-ben is szerepeltek. Ez a legjobb belga és holland női csapatok közös ligája volt. Ezt a ligát 2012-ben alapították de a 2014-15-ös szezon után megszüntették. Ebben a közös ligában az Ajax 2 bronzérmet ért el. Azóta újra a holland ligában szerepelnek. Az első szezonban egy ezüstéremmel indítottak, csupán a rosszabb gólkülönbség miatt maradtak le a bajnoki címről. Első bajnoki címüket végül a 2016-17-es szezonban sikerült megnyerniük. Első trófeájuk amit megnyertek az a 2014-es Holland női-labdarúgókupa elnyerése volt. Azóta már 2x nyerték meg a bajnokságot és 6x a holland kupát. A csapat a De Toekomst-ban játssza hazai mérkőzéseit. Sok női válogatott játékos játszik a csapatban. #### Eredmények a BeNe League-ben Íme az Ajax női csapatának eddigi eredményei a 2012-ben indult belga–holland közös ligában. Ez a liga csupán 3 szezonon keresztül tartott és utána megszűnt. Mindkét ország ismét külön bajnokságot indított. #### Eredmények a női Eredivisie-ben A BeNe League megszünte után mindkét országban ismét külön bajnokságok indultak a női labdarúgásban. #### Eredmények a kupában Az Ajax női csapatának első legsikeresebb eredménye a 2013/14-es szezonban volt, amikor megnyerték a Holland Kupát. #### Eredivisie Cup Az Eredivisie Cup egy külön sorozat amit a Holland labdarúgó szövetség hozott létre a női Eredivisie-ben játszó csapatoknak. A 2019/20-as szezonban indították és fokozatosan frissítettek a rendszerén. Az első két szezonban még 8-8 csapat indult ezen kupában, A 21/22-es szezontól pedig már csak 4 csapat vesz részt rajta. ## Az Ajax néhány kiemelkedő játékosa Íme néhány a csapat eddigi nagyon sok kiváló játékosa közül. A félkövérrel írt játékosok ma is a csapat tagjai.: A magyar labdarúgók közül az 1973–1974-es idényben Varga Zoltán, az 1989–1990-esben Fischer Pál játszott a klubban. Utóbbi holland bajnoknak mondhatja magát. ## Díjazott Ajax-játékosok Európában ### Aranylabda - Az 1972–1973-as szezon második felében Johan Cruijff már az FC Barcelonában játszott. ### Aranycipő A csapat alábbi játékosainak sikerült elnyernie ezt a díjat, vagy legalább a dobogóra feljutni. A dőlt betűkkel írt játékosok pedig – annak ellenére, hogy nem ők nyerték a díjat – az adott szezonban a legtöbb gólt szerezték Európában. - A 2005–2006-os és a 2007-2008-as szezonban is Huntelaar lőtte a legtöbb gólt Európában, de a pontozás alapján nem ő nyerte a díjat. - - A 2009–2010-es szezonban Luis Suárez lőtte a legtöbb gólt Európában, de a pontozási szabályok értelmében az Aranycipőt nem ő nyerte el. ### Golden Boy díj A 2003-ban indult díjat minden évben az Európában játszó legjobb 21 éven aluli profi labdarúgó kapja. Mostanáig 2 Ajax-játékosnak sikerült elnyernie a díjat. Az első díjat azonnal a középpályás Rafael van der Vaart nyerte meg. A díj történetében pedig első védőjátékosként Matthijs de Ligt nyert 2018-ban. ## Statisztikák ### Csapat statisztikái #### Az Eredivisie-ben eltöltött szezonok - Hollandiában az 1995–1996-os szezon volt az első amikor 3 pontot számoltak a győzelemért, előtte csak 2 pontot ért egy győzelem. - - A 2019–2020-as szezon koronavírus járvány miatt megszakadt a 26. forduló után és már nem is folytatták. Nem hirdettek hivatalos végeredményt. Az Ajax csapata csak 25 mérkőzést játszott ebben a szezonban mivel volt egy elmaradt mérkőzése amit már nem játszottak le. ### Játékosok statisztikái #### Az Ajax gólkirályai az élvonalban Az Eredivisieben – a 2021–2022-es szezont is beleértve – az Ajax csapatából eddig 22 alkalommal került ki a legtöbb gólt lövő játékos, így az amszterdamiak vezetik az örökranglistát. A második helyen a PSV Eindhoven csapata áll, ahonnan eddig 19 alkalommal nyerte el játékos a gólkirályi címet. Az Eredivisie-ben legtöbbször egymás után Marco van Basten és Ruud Geels lettek gólkirályok. Mindketten 4-4 alkalommal lettek gólkirályok és mindketten az AFC Ajax játékosaként. ## Létesítmények ### Az eddigi stadionok #### A „fastadion” Az Ajax első stadionját 1911-ben adták át, és befogadására volt alkalmas. Az egyszerűen „Stadionnak” elnevezett aréna a Middenweg 86. szám alatt volt található, és mivel fából készült, ma gyakran csak „fastadionként” utalnak rá. Helyén később egy bevásárlóközpontot építettek. #### De Meer 1934-ben az Ajax átköltözött Amszterdam keleti felébe, ahol megépült a Dan Roodenburg építész által tervezett De Meer stadion, amely a korábbi pályától 2 mérföldnyire volt található. Építése körülbelül 300 ezer guldenbe került. Ezt a klub önerőből fizette ki és ehhez a játékosok is hozzájárultak. A befogadó stadiont december 9-én adták át. Az első mérkőzésen az Ajax a Stade Francais-t győzte le 5:1-re. Ennek ellenére az Ajax a legtöbb nemzetközi mérkőzését nem itt, hanem az Olimpiai Stadionban játszotta le. A csapat egészen 1996-ig használta a De Meert. Ezt követően a stadiont lebontották, és a területet a városi tanács eladta. Jelenleg egy park (Park de Meer) és egy kisebb lakótelep van a volt stadion területén, ahol több dolog is emlékeztet a csapatra. A parkban tizenkét híd és hat utca található. A hidakat az 1970-es évek legendái után (Cruijff, Swart, Neeskens, Mühren, Blankenburg és mások), az utcákat pedig a csapat legnagyobb diadalainak otthont adó stadionok után (Delle Alpi, Bernabéu, Anfield, Wembley, Colombés, Ernst Happel) nevezték el. ### Johan Cruijff ArenA 1996-ra a város délkeleti részén felépült az Ajax új otthona, egy 5 csillagos UEFA stadion, az Amsterdam ArenA. 22 éven át viselte ezt a nevet a stadion. Viszont 2018. április 25-én – a már elhunyt Johan Cruijff születésnapján – hivatalosan is megkapta új nevét a stadion, a Johan Cruijff ArenA nevet. Ezen kívül még egy ötcsillagos stadion van Hollandiában, a Feyenoord otthona, a De Kuip. Az építkezést 1993-ban kezdték a holland Rob Schuurman vezetésével. A stadiont Amszterdam városa építtette, a beruházási költség volt. A stadion befogadóképessége a labdarúgó mérkőzéseken pontosan , de más célra is használják, például sok koncertet is rendeznek benne, és ilyenkor körülbelül fér be. A stadion belső parkolójában 500, a külső parkolóban pedig körülbelül személygépkocsi számára alakítottak ki helyet. A nyitó mérkőzés 1996. augusztus 14-én volt az AC Milan ellen, amelyet a vendég olasz csapat nyerte 3–0-ra, és a stadion első gólját is az olaszok játékosa, Dejan Szavicsevics szerezte. Két évvel a stadion átadása után, az 1997–1998-as szezonban itt rendezték meg a bajnokok ligája döntőjét, amelyet előtt a Real Madrid nyert meg. A 2000-ben Hollandia és Belgium által megrendezett Európa-bajnokságnak is ez volt az egyik legfontosabb stadionja, amelyben öt mérkőzést rendeztek meg, többek között az Olaszország–Hollandia elődöntőt is. Rinus Michels 2005-ben bekövetkezett halála után a szurkolók azt kérték, hogy a stadiont nevezzék el az Ajax egykori játékosáról és legendás edzőjéről, de a kérést elutasították. Ezt követően a szurkolók sokáig egy hatalmas, „Rinus Michels Stadion” feliratú zászlót lengettek a hazai mérkőzéseken. Az ArenA volt az első olyan stadion Európában, amelyik behúzható tetővel rendelkezett. A tetőt 10 perc alatt lehet becsukni, illetve kinyitni. A stadion zárható teteje miatt a pálya füve nem kapott elég természetes fényt, ami miatt romlott a pálya minősége. Ezért a 2008–2009-es szezonban egy speciális világítási rendszert építettek be, ami segített a problémán. A stadionban a csapat 100 éves évfordulója alkalmából Ajax-múzeumot nyitottak. Az ArenA példáját követve több európai labdarúgóklub is ilyen tetővel rendelkező stadiont építtetett magának. Az 1997–2007 közötti időszakban az Ajax labdarúgócsapatán kívül még az Amsterdam Admirals nevű amerikaifutball-csapat is használta a pályát. ### Az edzőközpont A sportkomplexum, a De Toekomst (magyarul: a jövő) a klub egyik legfontosabb egysége. Ez az otthona az Ajax európai díjnyertes ifjúsági akadémiájának. Itt zajlik a csapat világhírű utánpótlás-nevelése, az Ajax 14 ifjúsági csapatának, négy amatőr csapatának és a Jong Ajaxnak a felkészítése. A 2009–2010-es évad óta a felnőtt csapat is majdnem minden alkalommal a sportkomplexumban edz, de ezt a helyet használja edzésekre a Lucky Ajax is (ebben a csapatban az Ajax volt nagyjai edzenek és játszanak). A De Toekomst a főváros Amsterdam-Zuidoost nevű kerületében, az Amsterdam ArenA-tól körülbelül 7–800 méterre található, és területén öt labdarúgópálya van. A parkolóból egy többemeletes épületen keresztül lehet bejutni a pályákra. Ezt a 4000 négyzetméternyi területű épületet nevezik „klubháznak”. Itt vannak a kondíciótermek, a tantermek, a konferenciatermek, az irodák, az öltözök, egy színvonalas étterem, egy luxus kávézó és egy kantin. A kantin egyben találkozóhely is, itt várakoznak az edzők az edzés előtt, gyakran itt tárgyalnak az ügynökök, és itt találkoznak volt játékosok is. 2009. június 13-án a komplexum fő pályájának tribünjét a 75 évesen elhunyt Bobby Haarms holland labdarúgóról nevezték el. ## Induló Az Ajax hivatalos indulója az Ajax marsch, melynek szövegét D. Knegt, zenéjét E. Painparé szerezte. Az Ajax marsch szövege: - Az Ajax marsch eredeti és új verziója mp3 formátumban ## Riválisok, szurkolók A három legnagyobb holland klub egyikeként az Ajax az évek során számos rangadót játszott már le a két rivális ellen az Eredivisie-ben. Az amszterdamiak legnagyobb riválisai a bajnokságban az eindhoveni PSV és a rotterdami Feyenoord csapata. A csapat legnagyobb szurkolói csoportja pedig F-Side-nak nevezi magát. ### Ajax – Feyenoord 1921\. október 9-e egy új korszakot nyitott meg a klub életében, mivel ez volt az első alkalom, hogy az Ajax a rotterdami Feyenoord ellen lépett pályára. Ezzel egy azóta is tartó rivalizálás vette kezdetét. A mérkőzést hivatalosan ugyan az Ajax nyerte 3:2-re, azonban a Feyenoord panaszt nyújtott be Boas játékvezető ellen, mert szerintük az Ajax harmadik gólja érvénytelen volt. Véleményük szerint a labda nem haladt át a gólvonalon. A beadvány nyomán a holland labdarúgó-szövetség úgy döntött, hogy érvénytelennek nyilvánítja az Ajax győzelmét jelentő harmadik találatot. Az Ajax vezetése hónapokig tiltakozott az ítélet ellen, azonban a döntés megváltoztatása érdekében tett erőfeszítések nem vezettek eredményre. A következő összecsapásra még ugyanebben a szezonban sor került, amelyen az Ajax nyert 2:0 arányban. Ennek ellenére az idény a rotterdami csapat számára alakult kedvezőbben, mivel a Feyenoord a második helyen végzett a bajnokságban, egy ponttal megelőzve az immár rivális Ajaxot. Az 1922-ben kezdődő rivalizálás hullámai azóta sem csillapodtak. Az Ajax és a Feyenoord közötti rivalizálás miatt ez a legismertebb és legjobban várt összecsapás az Eredivisie minden szezonjában. A két csapatot minden esetben telt ház fogadja a mérkőzéseiken. Az eddigi legtöbb nézőt hozó összecsapás 1966. január 9-én volt Rotterdamban, amikor látogatott ki a Feyenoord–Ajax 1:1-re végződő mérkőzésre. Az eddigi legnagyobb különbségű végeredmény 1983. szeptember 18-án született: a hazai pályán játszó Ajax 8–2-re győzte le a Feyenoordot. Ahogy a spanyol-bajnokságban a Real Madrid és a Barcelona közötti összecsapás külön nevet kapott (El Clásico), az Eredivisie-ben az Ajax és a Feyenoord közötti mérkőzéseknek is hasonló nevet adtak: „De Klassieker” (A klasszikus). A két klub közötti hatalmas rivalizálás főleg az 1970-es években bontakozott ki. Ebben az időben ők voltak a legjobbak Hollandiában, és ők képviselték a legsikeresebben a holland labdarúgást a nemzetközi tornákon is. Mindkét klub megnyerte a bajnokcsapatok Európa-kupáját is. A két egyesület – az elegáns labdarúgást képviselő Ajax és az erős harci szellemmel bíró Feyenoord – közötti „verseny” a futballpályán túl a szurkolók között is kiéleződött. Egy idő után már a stadionon belül és kívül is egyaránt összecsapások voltak a két csapat szurkolói között. A mélypont 1997-ben következett be, amikor egy Ajax-szurkolót, Carlo Picornie-t halálra vertek Beverwijk városa mellett. Az ez utáni, 1997–1998-as szezonbeli mindkét „Klasszikust” zárt kapuk mögött kellett lejátszani. A szurkolói összecsapások ennek ellenére sem maradtak el. 2009 februárjában a két város polgármestere és a holland labdarúgó-szövetség megegyezett abban, hogy öt éven keresztül a „Klasszikus”-okat az idegenbeli csapat szurkolói nem látogathatják. A döntést az 5 év letelte után meghosszabbították és még 2023-ban sem lehetnek vendég nézők a találkozókon. Európában 2020 tavaszán elterjedt a koronavírus-járvány, ezért sok bajnokságban nem fejezték be a szezont. Hollandiában a 2020/21-es szezont jóval később kezdték el a tervezettnél, ezért elég zsúfolt is lett a program, így sok találkozót amiket ősszel szoktak megrendezni a téli szünet után tudtak lejátszani, így a De Klassieker első mérkőzését is a szezonban. Ennek köszönhetően 2020-ban nem rendezték meg a De Klassieker-t Hollandiában, így 1956 óta ez volt az első naptári év amikor nem találkozott egymással az Ajax és a Feyenoord. Szintén a járvány miatt 2020 októberétől minden mérkőzést zárt kapuk mögött rendeztek meg Hollandiában, így a 2021 januárjában lejátszott De Klassieker-t is. 1956 óta ez volt az első tétmérkőzés az Ajax és a Feyenoord között amelyen nem lehettek nézők. 2008 nyarán a World Soccer Magazine összeállította a világ 50 leghíresebb összecsapását. A lista szerint pedig a világ ötödik leghíresebb összecsapásának ítélték meg a „Klasszikust”. ### Ajax – PSV Az amszterdamiak másik nagy riválisa Hollandia második legsikeresebb labdarúgó klubja, a PSV Eindhoven. A két csapat közti rivalizálás már hosszú ideje létezik. Kettejük első Eredivisie-beli mérkőzése 1956. december 9-én volt Eindhovenben, amit az Ajax nyert 3:2-re. A két csapat közötti rangadók sorozata főleg az 1970-es évek közepétől indult be, mert ettől kezdve emelkedett a Feyenoord fölé a PSV. Míg az öreg Ajax-szurkolók még mindig a Feyenoordot tartják az ősi riválisnak, addig a fiatalabbak már a PSV csapatát tartják első számú ellenfélnek. Tény, hogy Hollandiában már jó ideje majdnem mindenki ezt a párharcot tartja a „legelsőnek”, de a mérkőzéssel járó feszültséget és az örök rivalizálást tekintve még nem éri be az Ajax–Feyenoord összecsapást, és még a szurkolók között sincs akkora ellentét. ### F-Side Az F-Side a csapat legnagyobb és legkeményebb szurkolói csoportja, „kemény magja”. A csoport az 1970-es évek közepén alakult, amikor az Angliából indult futballhuliganizmus elérte Hollandiát is. Azok a szurkolók alapították, akik az Ajax akkori stadionjában, a De Meerben mindig az F szektorban csoportosultak. A csoportra a mai napig a mérkőzések alatti éneklés jellemző, de leginkább a rendbontásokról, valamint a mérkőzések előtti és utáni zavargásokról ismertek. Ősi riválisuk a Feyenoord szurkolói csapatának kemény magja, az SCF Hooligans. Ellenséges még a viszonyuk a North Side (ADO Den Haag) és a Bunnikside (FC Utrecht) nevű szurkolói csoportokkal is. Az eddigi egyik legsúlyosabb rendbontás az 1989. szeptember 27-én történt „Staafincident” volt. Az Ajax az osztrák FK Austria Wien csapata ellen játszott az 1989–90-es UEFA-kupa első fordulójának visszavágóján a De Meerben. Ekkor az F-Side tagjai egy vasrudat dobtak a pályára, amely eltalálta az osztrák kapust, Franz Wohlfahrtot. A csapatot azonnal kizárták az UEFA-kupából, és egy évre minden európai kupaküzdelemből kitiltották őket. ## Edzők A csapat eddigi edzői: - Jack Kirwan (1910–1915) - Jack Reynolds (1915–1925) - Harold Rose (1925–1926) - Stanley Castle (1926–1928) - Jack Reynolds (1928–1940) - Jan Distelbrink (1940) (átmenetileg) - Halpern Vilmos (1940–1941) - Wim Volkers és Arie de Witt (1941–1942) - Dolf van Kol (1942–1945) - Jack Reynolds (1945–1947) - Robert Smith (1947–1948) - Walter Crook (1948–1950) - Jack Reynolds (1950) (átmenetileg) - Robert Thomson (1950–1953) - Karel Kaufman (1953) (átmenetileg) - Willy Stejskal (1953) (átmenetileg) - Walter Crook (1953–1954) - Karl Humenberger (1954–1959) - Vic Buckingham (1959–1961) - Keith Spurgeon (1961–1962) - Joseph Gruber (1962–1963) - Jack Rowley (1963–1964) - Vic Buckingham (1964–1965) - Rinus Michels (1965–1971) - Kovács István (1971–1973) - George Knobel (1973–1974) - Bobby Haarms (1974) (átmenetileg) - Hans Kraay (1974–1975) - Jan van Daal (1975) (átmenetileg) - Rinus Michels (1975–1976) - Tomislav Ivić (1976–1978) - Cor Brom (1978–1979) - Leo Beenhakker (1979–1981) - Aad de Mos (1981) (átmenetileg) - Kurt Linder (1981–1982) - Aad de Mos (1982–1985) - Tonny Bruins Slot (1985) (átmenetileg) - Johan Cruijff (1985–1988) - Spitz Kohn Barry Hulshoff és Bob Haarms (1988) (átmenetileg) - Kurt Linder (1988)\* - Spitz Kohn és Louis van Gaal (1988–1989) (átmenetileg) - Leo Beenhakker (1989–1991) - Louis van Gaal (1991–1997) - Morten Olsen (1997–1999) - Jan Wouters (1999–2000) - Hans Westerhof (2000) (átmenetileg) - Co Adriaanse (2000–2001) - Ronald Koeman (2001–2005) - Ruud Krol és Tonny Bruins Slot (2005) (átmenetileg) - Danny Blind (2005–2006)\* - Henk ten Cate (2006–2007)\* - Adrie Koster (2007–2008) (átmenetileg) - Marco van Basten (2008–2009) - John van 't Schip (2009) (átmenetileg) - Martin Jol (2009–2010) - Frank de Boer (2010–2016) - Peter Bosz (2016–2017) - Marcel Keizer (2017) - Michael Reiziger (2017) (átmenetileg) - Erik ten Hag (2018–2022) - Alfred Schreuder (2022–2023) - John Heitinga (2023) - Maurice Steijn (2023-) - Az AFC Ajax honlapja néhány helyen pontatlan. Például Kurt Linder szerződését már 1988. november 20-án felbontották. Danny Blind 2005-ben lett a csapat edzője, nem 2004-ben. Henk ten Cate szerződését 2007. október 8-án felbontották, tehát 2008-ig nem lehetett a csapatnál. Ez a megjegyzések (Bijzonderheden) részből is kiderül, amelyből ki lettek emelve az átmenetileg kinevezett edzők is. ## A csapat elnökei Az Ajax csapatának az eddigi története során összesen 15 elnöke volt (Holst kétszer):

Szent Korona-tan

A Szent Korona-tan (változó formákban is használva: Szentkorona-tan, szentkorona-eszme, szentkoronatan) az a középkorban kialakult magyar hagyomány, amely az addig még nem létező államelméletet pótolva, a Szent Korona „testének” elképzelésében hozta létre a király személyétől független magyar államiság fogalmát, amelynek része, „tagja” volt – maga az uralkodó mellett – egyrészt a Magyar Királyság területe, másrészt pedig az uralkodó osztály. Ez az eszmerendszer hosszú időn keresztül Magyarország történelmi, íratlan alkotmányának alapját képezte, erre épült a magyar állam eszméje. A korona elvont fogalmának kialakulása után, azon kezdetben Nyugat-Európában és Magyarországon egyaránt az uralkodót értették, majd a feudális nagyurak megerősödésével a korona fogalma kiterjedt rájuk is, a korabeli organikus szemlélet szerint a „korona tagjává” váltak. A világi és egyházi főurak hatalma időnként odáig terjedt, hogy a korona fogalmát függetleníteni tudták az uralkodótól, mintegy szembeállították vele. Az erősebb uralkodók viszont a koronának a szűkebben vett, csak a királyra vonatkozó értelmezését tudták erősíteni. A 14. században tovább szélesedett a Szent Korona értelmezése, és annak fogalmába belekerültek a bárók mellett általában a nemesek, a köznemesség is. Ezt a felfogást a 16. században Werbőczy István a Tripartitumban rögzítette három évszázadra. Aztán az 1848-as jobbágyfelszabadítás eredményeképpen elméletileg minden magyar állampolgár a „Szent Korona tagjává” vált. Az első világháború után a Szent Korona tana segített ébren tartani a területi revízió reményét, ezért mind a legitimista erők, mind a szabad királyválasztás Horthy Miklós kormányzó köré tömörülő hívei gyakran hivatkoztak rá. A második világháború után a szentkorona-tan szinte kizárólag az emigrációban élt tovább. A magyar királyi korona 1978-as visszaadása után Magyarországon újra megélénkült a téma iránti érdeklődés, és – különösen a rendszerváltás után – új, misztikus elméletek is fejlődésnek indultak. Ezeknek az egymástól is sokban különböző elképzeléseknek a közös vonása, hogy a Szent Korona tanát egyedülálló magyar jelenségnek tartják, ami az ősi magyar társadalomban gyökerezik, és a Szent István által Szűz Máriának felajánlott magyar korona révén jogot biztosít a magyarságnak a Kárpát-medence birtoklására. ## Kialakulása, története A királyi koronához fűződő jogi elképzelések kialakulása az időszámításunk utáni első ezredforduló idején Nyugat-Európa több országában is megindult. Az uralkodók beiktatásának legfontosabb mozzanata a koronázás lett, és az uralkodói jelképek közül a korona vált a legfontosabbá. Angliában már 1176-ban úgy rendelkezett a király, hogy a bírák kényszerítsék ki az ő jogainak érvényesítését, amik egyben a korona jogai is. Hamarosan úgy tekintettek a koronára, mint aminek saját jogai vannak, amiket a király is köteles betartani. Franciaországban egy 1190-ből származó oklevélben kimondták, hogy Amiens városa nem idegeníthető el a koronától. Magyarországon is nagyon korán, már 1027-ben, az Intelmekben a királyi hatalom jelképeként említi I. István magyar király a koronát. Az égi és a földi korona összekapcsolásával fia kötelességévé teszi a katolikus hit megtartását. A földi koronán az Intelmek szerzője a királyi hatalmat érti, mindazt, ami a királyi tisztséghez, az egyház által megszentelt uralkodói hivatáshoz tartozik. A királyi hatalom Magyarországon az államalapítás idején és azt követően – a később kialakult romantikus-demokratikus elképzelésekkel szemben – igen keménykezű volt. Vajk/István, mint ismeretes, tűzzel-vassal érvényesítette hatalmát. Freisingi Ottó püspök 1147-ből való beszámolójából tudjuk, hogy a magyar király szigorú egyeduralkodó. Ha valaki az ispánok rendjéből megsérti, vagy ennek csak a hírébe keveredik, az udvarból kiküldött bármilyen alacsonyrendű szolga elfoghatja, megkínozhatja, nem fog ellenállást tanúsítani. A fejedelem nem kér véleményt, a vádlottnak nincs alkalma a védekezésre. Ez gyakorlatilag egybeesik a Dzsingisz nagykán későbbi nagy törvénykönyvében rögzített mongol gyakorlattal. Később azonban az egyház hatalmának erősödése nyomán az egyházi vezetők, majd a felemelkedő vagyonos nagyurak, a világi arisztokrácia már korlátozni tudta a király hatalmát, aminek legfontosabb példája az Aranybulla. Az uralkodói hatalom korlátozásával párhuzamosan figyelhető meg a királyi korona mint jelkép és a király személyének elválasztása. 1225-ben, III. Honoriusz pápa II. András magyar királyhoz intézett levelében arra inti a magyar királyt, hogy őrizze meg „koronája tisztességét”, utalva a király koronázási esküjére, amit az ország jogainak és a korona tisztességének megőrzésére tett. A pápa egyébként azért szólt bele – a kor szokásaiba beleillő módon – Magyarország belügyeibe, mert ekkoriban, az Aranybulla kikényszerítése idején, a magyar központi királyi hatalom meggyengült, és az uralkodó számos birtok eladományozására kényszerült, sőt arra is meg kellett esküdnie, hogy ezeket az adományokat nem vonja vissza. A pápa ez alól az eskü alól is feloldotta a királyt. András fia, IV. Béla magyar király a pápai álláspontra is hivatkozva kezdte meg birtokrestaurációs politikáját. 1238-ban a Nagyszombatnak adott kiváltságlevélben úgy rendelkezett, hogy a város és annak lakói „különlegesen a koronához tartozzanak”, és adományozással vagy más módon se kerülhessenek más joghatósága alá. A sacra corona kifejezés először 1256-ban jelent meg IV. Béla egyik oklevelében, az esztergomi Szent Adalbert-főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevélben „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti”. A 13. századi magyar oklevelek aztán egyre gyakrabban említik „szentnek” a magyar koronát. (A német királyi koronát egy dicsőítő vers már 1028-ban szentnek nevezte.) Ekkorra elterjedt az a felfogás, amit Könyves Kálmán kezdeményezésére Hartvik püspök fogalmazott meg a róla elnevezett legendában, miszerint a pápa angyali sugallatra adta a koronát Szent Istvánnak. A király személyétől fokozatosan elváló koronafogalom egyben mind erősebben első királyunk személyéhez is kezdett kötődni, és szent jelképpé magasztosodott. Mivel a király mellett a nagyurak is az „uruszág” tagjai voltak, a korona is a király és a főnemesek közös államhatalmát kezdte jelenteni. A Szent Korona az Árpád-kor végére olyan szimbólummá vált, amely a maga tárgyi valóságában kifejezte az akkor politikai nemzet, azaz a hatalmat birtokló társadalmi csoportok egységét. Ebbe beletartoztak az uralkodón kívül – sőt a gyakorlati erőviszonyok alapján sokszor az uralkodót megelőzően – a királyt jelölő főurak, valamint a fegyveres szabadok, akik elméletileg a koronázás során megválasztották, megszavazták, legalábbis közfelkiáltással megerősítették a királyt. Az egyház hatalmát az esztergomi érsek képviselte, aki kizárólagos joggal rendelkezett a koronázás végrehajtására. A 14. században a korona már nemzetközi szerződésbe is belekerült. 1381-ben a turini békében a Velencei Köztársaság évi 7000 aranyforint fizetésére kötelezte magát I. Lajos „felséges királynak, utódainak a királyságban és a koronában, magának a királyságot képviselő koronának és a korona helyett megjelenőknek”, emellett Velence lemondott Dalmáciáról, amely régóta „a magyar királysághoz és koronához tartozik”. A bonyolult és érdekes megfogalmazás annak a terméke, hogy még hiányzott az állam fogalma a nemzetközi jogból, és nehéz volt biztosítani azt, hogy Velence kötelezettségvállalása ne csak az akkori magyar uralkodó, hanem a mindenkori magyar állam javára érvényesüljön. Zsigmond idején további jelentős lépés történt; a korona a király személyével szemben is önálló jogi fogalommá vált. A magyar főurak ligája 1401-ben elfogta a királyt, és maguk kezdték gyakorolni a királyi jogokat „a Szent Korona joghatóságának felhatalmazásából”. Pecsétet is készíttettek a „Magyarország Szent Koronájának pecsétje” körirattal (latin nyelven), az addigi királyi kancellár, Kanizsai János pedig a „Magyarország Szent Koronájának kancellárja” címet vette fel. Ez a rövid időszak egyértelművé tette, hogy a magyar korona fogalma már nem csak az uralkodót takarja, hanem a főurakat, az akkoriban használatossá vált normann eredetű kifejezéssel „bárókat” is magába foglalja. A 15. századra az uralkodó személye egyre inkább háttérbe szorult a jelképes tartalommal rendelkező korona-fogalom, azaz maga az állam mögött. Az ország lakóit kezdték „Magyarország Szent Koronája alattvalóinak” nevezni. Háborúk során, területi veszteség esetén úgy tekintették, hogy a szóban forgó országrész elidegenedett a Szent Koronától, az elveszett területek visszaszerzését úgy tekintették, mint ami visszakerült a Szent Korona tulajdonába. A királyi kincstárból a korona kincstára lett, az örökös nélkül elhaltak és a hűtlenek vagyona a koronára szállt vissza. A formálódó magyar szentkorona-tan nagy hatással volt a hasonló helyzetben lévő környező országok államelméletére is. Csehországban IV. Károly német-római császár 1347-ben készíttetett egy koronát, amit az államalapító I. Vencel cseh fejedelemre visszautalva Szent Vencel-i koronának (Svatováclavská koruna) neveztek el, és a magyar „szentistváni” koronáéhoz nagyon hasonló szerepet kapott, valamint hasonló legendák is fűződnek hozzá. A szent korona eszméje tehát Csehországban is – legalábbis akkoriban – egy konkrét tárgyhoz kötődött. Csehszlovákia szétválása után, 1992-ben pedig olyan cseh alkotmányt fogadtak el, amely a Corona Regni Bohemiae iránti hűségre hívja fel állampolgárait. Lengyelországban, 1383 januárjában „Nagy-Lengyelország nemesei és lakosai”, akik akkor még Nagy Lajos Mária lányával akarták betöltetni a lengyel trónt, kikötötték, hogy a korona elfogadása esetén Lengyelországban kell maradnia, és a lengyel korona nem tartozhat Magyarország koronájához – tehát csak perszonálunióról, nem pedig az államok egyesítéséről lehetett volna szó. ### A korona mint emberi test Már a régi görögök (Platón, Arisztotelész), majd a rómaiak is hasonlították az emberi közösségeket az egyes ember testéhez. Titus Livius római történetíró szerint Menenius Agrippa, a patríciusok szónoka emberi testhez hasonlította a római államot, amelynek egyaránt részei a patríciusok és a plebejusok. Marcus Tullius Cicero is organizmusnak fogta fel az államot (totum corpus reipublicae). Az antik felfogást az államról, mint élő szervezetről a keresztény teológia átvitte az egyházra is, vallási, misztikus értelemben: az egyház Krisztus misztikus teste (corpus mysticum Christi). Pál apostol nyomán Aquinói Szent Tamás is leszögezte, hogy „az összes emberek, akik egy közülethez tartoznak, testnek tekintetnek, és az egész közület embernek”. Ez az organikus szemlélet Magyarországon is ismert volt. A magyar organikus szemlélet egyházi gyökereit jól mutatja III. Honoriusz pápa 1219-es tilalma arra, hogy az esztergomi érsek a kalocsai érsek tartományában a palliumot viselje és a keresztet maga előtt vitesse, és egyben arra inti a két érseket, hogy hagyjanak fel a viszálykodással, „mert ebből egész Magyarországon botrány keletkezik általatok, kik annak fő tagjai vagytok”. Frangepán Márton, amikor Hunyadi Jánosnak 1447-ben hűséget fogadott, ígéretet tett arra, hogy Magyarországnak és a Szent Koronának híven szolgál majd, „mint az országnak hű tagja”. V. László magyar király pedig Brankovics György rác despotát mondja az ország hű tagjának. A 15. század közepén már minden nemest, valamint a szabad királyi városokat is az ország tagjának tekintettek. De nem csak személyeket, illetve a városok polgárságát kollektíven, hanem a Szent Korona alá vetett összes területet is az ország tagjának nevezték. Az ország organikus szemléletét a koronával a források szerint először a latin-olasz kultúrkörhöz tartozó Raguzai Köztársaságban kapcsolták össze. Raguza Nagy Lajos óta a magyar koronához tartozott, és ez az állapot nagyon is jól megfelelt a Velencei Köztársaság, a balkáni szláv lakosság és a terjeszkedő Oszmán Birodalom között manőverező városállam érdekeinek. Számos dokumentum maradt fenn, amelyekben a raguzaiak lelkesen biztosították a magyar uralkodókat a Magyarország és magyar korona iránti hűségükről – annak reményében, hogy a magyar állam segítséget nyújt majd nekik a törökökkel és más ellenfeleikkel szemben. A raguzai tanács 1413-ban arra utasította követét, hogy adja elő a magyar királynak: „...Felséged nem hagyhat bennünket elidegeníteni. Kötelezve is van minket megvédeni, mint a korona tagját”. 1502-ben a követet arra utasítják, menjen el a királynéhoz és kérje meg: „tartsa mindig kegyeiben ezt az ő igen hű városát, mint a szent koronának méltó és tiszteletre érdemes tagját”. A Szent Korona eszméjének és az organikus országfogalomnak a szerves, tudományos igényű összekapcsolását azonban Werbőczy István végezte el a Hármaskönyvben. ### Werbőczy Hármaskönyve Werbőczy jogtudósi munkásságában a fennálló szokásjogból indult ki, és a koronaeszme kérdésében is a történeti fejlődést tartotta szem előtt. A királyi kancellárián folytatott munkássága okán jól ismerte nem csak az akkori uralkodó, II. Ulászló magyar király, hanem régebbi, legalább Mátyás király korából származó oklevelekből is a kancelláriának a koronaeszmére és az organikus szemléletre vonatkozó nézeteit és a használatos szakkifejezéseket. Werbőczy Hármaskönyvének I. részében, a 3. és 4. címben egyesíti a koronaeszmét és az organikus szemléletet, kiegészítve a hatalom átruházásának gondolatával. Werbőczy az elméletét Thuróczy krónikájára alapozta, aki viszont Kézai Simontól vette azt át az ősi egyenlőség, az una eademque libertas, másképpen una et eadem libertas fogalmát, de azt a saját elképzelései szerint fogalmazta át. Kézainál még arról volt szó, hogy az ősi társadalom nem ismerte a nemes és a nem-nemes közötti különbséget. Mindenki egyformán tagja a közösségnek, és amely maga választja elöljáróit, és akit megválasztott, attól a megbízatást vissza is vonhatja. Werbőczy, aki a köznemesi érdekeket képviselte a főurakkal szemben, ebből csak a nemesek közötti egyenlőségre helyezte a hangsúlyt, ezt a gondolatot vette át. Az ősi szabadság elképzelése, ami már a rómaiaknál szerepelt aurea libertas néven, természetesen a honfoglalás kori és azelőtti magyarság esetében sem létezett a valóságban, csakúgy, ahogy Nyugaton vagy más vidékeken sem. (A magyaroknak már akkor is voltak szolgáik, rabszolgáik, mégpedig túlnyomórészt magyar népi eredetűek.) Az ősi egyenlőség megszűnését a történetírók nyomán Werbőczy is az egyházi gondolat laicizálásával, a bűnbeeséssel magyarázza. Itt azonban a bűnt nem az isteni törvény, hanem a nemzeti közösség ellen követték el azok, akik azután büntetésül szolgaságra vettettek. A lakosság nemességen kívüli döntő többsége nem került bele a Szent Korona tagjainak sorába, mert a régi magyaroknál ugyan mindenki egyenlő volt, de azokat, akik a hadba vonulás alól kivonták magukat, örökös szolgasággal büntették. Az ő utódaik a jobbágyok. A nemesek és nemtelenek elválásának folyamata Werbőczy szerint Géza fejedelem idején zárult le. A magyarok Istvánt „önként királyukká választották és megkoronázták”, azaz a közösség a nemesítés és a birtokadományozás jogát „a maga akaratából az ország szent koronájának joghatóságára és következésképpen” a királyra ruházta az uralkodással együtt. Magyarországon minden földtulajdonra vonatkozó jog gyökere a Szent Korona. A nemesek és az uralkodó között kölcsönösségi viszony van, mert a királyt a nemesek választják, a nemeseket pedig a király kreálja. A királyválasztás során a nemesek a nemesítés és birtokadományozás jogát az ország Szent Koronájának joghatóságára, azaz a koronázással a királyra ruházzák. „Az ilyen nemeseket az említett... összeköttetésnél fogva a Szent Korona tagjainak tartjuk, akik a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki más hatalmának nincsenek alávetve.” A Hármaskönyv elsősorban a 16. század köznemességének politikai érdekeit helyezte előtérbe, és egészen 1848-ig rendkívül népszerű volt a köreikben. A szentkorona-eszméről benne foglaltak széles körben elterjedtek. Szokássá vált, hogy a nemesi okleveleken szereplő címerek tetejére illesztett nyílt, leveles nemesi koronát királyi koronának mondják, azt szimbolizálva, hogy a nemesség a Szent Korona része. A 15. század közepétől már a királyi címeren – ami egyben az ország címere is – szintén szerepel a korona, kezdetben leveles, nyílt korona, majd II. Mátyás magyar király pecsétjén már a Szent Korona. Utódai ismét képzeletbeli koronákat szerepeltettek a címeren, de Mária Terézia korától véglegessé vált a Szent Korona általában hű másának a szerepeltetése. A szabad királyi városok vonatkozásában a rendek továbbfejlesztették a szentkorona-eszmét, és megtették ezeket is a Szent Korona birtokaiból annak tagjává, igaz, a nemesekkel ellentétben a polgárok nem egyénileg, hanem a városi közösség tagjaként váltak a Szent Korona részévé. Werbőczy nyomán 1613-ban Révay Péter Commentarius De Sacra Regni Hungariae Corona, vagyis A Magyar Királyság Szent Koronájának magyarázata című könyvében, valamint egy másikban, A magyar államról és a magyar Szent Koronáról címűben részletesen kifejtette, és a törvények törvényének nevezte a Szent Korona-tant. A Werbőczy utáni századok is megőrizték a Szent Korona-tannak a középkorban kifejlődött elemeit. A korona – bár a bécsi udvar központosítási törekvései miatti ingadozásokkal – az állam jelképe maradt, aminek mindenki hűséggel tartozott. A Szent Korona nevében folytak a nemzetközi tárgyalások a területi kérdésekről, a terület csökkenése a korona sérelme volt. A meghódított, visszahódított országokat, területeket, az Erdélyhez csatolt részeket, sőt magát Erdélyt is a Szent Korona fűzte Magyarországhoz és ezt az adott területek lakói, vezető rétegei is készséggel elismerték. Megjelent a korona pénzügyi szerepe is: a király közjogi méltósága alapján befolyó jövedelmei a Szent Koronát illették. ### Nemzeti függetlenségi törekvések, reformkor és polgárosodás 1790-ben, II. József erőszakos reformtörekvéseinek bukása után a koronát Bécsből Budára szállították. A korona hazatérése a rendi-függetlenségi gondolat diadalmenetévé vált, újra fellángoltak a Szent Korona iránti érzelmek, akkor, amikor Európa más országaiban a korona, a koronázás már sokat vesztett jelentőségéből. A mozgalom élére a köznemesség állt, Werbőczy tanai újra a figyelem középpontjába kerültek. A francia forradalom eseményei azonban gyorsan lehűtötték a nemesség lelkesedését. II. Lipót kompromisszumot ért el az 1791. évi törvény 12. cikke formájában, amely szerint „a törvények megalkotásának, eltörlésének és magyarázatának joga a törvényesen megkoronázott fejedelmet és az országgyűlésen törvényesen egybegyűlt országos karokat és rendeket közösen illeti, s rajtuk kívül senki sem gyakorolhatja.” A későbbiek során ez a törvénycikk vált a szentkorona-tan törvényhozási alapjává. A király és a nemesek egysége a szent koronában egy sajátságos arisztokratikus demokráciát alkotott, ami úgy adott valamit a magyar nemesi-nemzeti törekvéseknek, hogy egyben gátat is vetett a francia forradalom hatásának. Az 1805-ös országgyűlésen maga I. Ferenc magyar király hivatkozott a szentkorona-tanra, elégedettségét fejezve ki a nemesség által meghozott áldozatok miatt. Nem felelt meg viszont a szentkorona-tan azoknak a nagy politikusainknak, akik a politikai egyenlőségért szálltak síkra, akik meg akarták szüntetni a jobbágyságot. Gazdaságilag is akadályozta ez az eszme a tőkés fejlődés kibontakozását, mivel a korona – azaz a gyakorlatban a király – végső soron a tulajdonosa volt minden magyarországi földnek. Széchenyi István írta a Stádium eredeti változatában: „S én azon nagy becsületért, hogy a Szent Koronának tagja vagy Szent István köpönyegjének egy darabja vagyok – ami de facto... nem igaz –, tulajdonos viszont nem vagyok, hanem csak haszonélvező...” 1848 őszén a jobbágy származású Táncsics Mihály cikksorozatot írt lapjában, a Munkások Újságjában kifejtette, hogy a pragmatica sanctio „iszonyú átokként nyomja el hazánk boldogságát. Éppen így vagyunk a koronával is.” Azt javasolja, hogy a korona „tétessék a Nemzeti Múzeumba mint régiség”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eredményeképpen aztán jobbágyság is megszűnt, illetve tagjai „felemelkedtek” és a „Szent Korona tagjává” váltak. A szabadságharc leverése után Deák Ferenc az alkotmányosságért vívott harcában igyekezett megszabadulni a szentkorona-tan használatától, és azt az állam fogalmával helyettesítette, a koronát csak a konkrét királyi hatalom jelképének tekintette. Rámutatott: a pragmatica sanctióban „nem a királyi hatalom jelvénye a korona, hanem rajta az állam, vagyis Magyarország mint állam” értendő. A 19. század végére az erősödő magyar nacionalizmus a szentkorona-tan vonatkozásában is megjelent. Concha Győző A magyar faj hegemóniája című művében (Kolozsvár, 1890) amellett érvel, hogy a magyar „népfaj” az országban együtt élő népek közül egyedül képes a vezetésre, uralkodásra, és – az „Ausztriához fűződő gyümölcsöző szövetségi viszonyban” – a szentkorona-eszmére építkezve Európa e térségében meg tudja valósítani az emberiség nagy céljait. Azonban a nemzeti érzések erősödése, a kölcsönös nemzeti sérelmek az ország lakosságának többségét kitevő nemzetiségek körében véget vetettek annak, hogy a horvátok vagy más nemzetiségek a „szent korona tagjaként” hajlandók legyenek folytatni az együttélést. Concha máshol egyébként arra is rámutatott, hogy a magyar szentkorona-tanhoz hasonló, de máig élő jogi vonatkozásokat is tartalmazó koncepció épült ki a brit korona körül. A korona az angol jog szerint olyan jogi személyiségű örökíthető hivatal (corporation sole), amely a végrehajtó hatalom jogi megtestesülését képviseli. A koronák mint tárgyak (mint az angol vagy a skót koronaékszerek) a „Korona” tulajdonát képezik, és nem az uralkodóét. A „Korona” egy absztrakt metonimikus képzet, amely a kormány létezésének jogi alapját biztosítja. ### Timon Ákos és kortársai munkássága A Rákosi Jenő köréhez tartozó Timon Ákos 1885–1925 közötti egyetemi tanársága idején a magyar jogtörténet írásának és tanulmányozásának vezető szereplője volt. A Magyar alkotmány- és jogtörténet (Budapest, 1903) című munkájában a magyar nép által az őshazából magával hozott erőteljesebb közszellemen, közjogi érzéken alapuló a szentkorona-tannal indokolja, hogy a 13. századtól Magyarországon megszűnt a személyes jellegű királyi hatalom, és létrejött a rendiség, mégpedig a külföldi eredetű hűbériség eszméivel vívott küzdelemben. 1848-ban kiteljesedett az a rendszer, ami kizárja az osztályellentéteket a magyar társadalom egészséges organizmusán belül: A kor jogászai ugyanakkor már elismerték, hogy a korona „csak” jelkép, és tudatosan vállalták a szentkorona-eszme politikai jelentőségét: A szentkorona-tan szerepet kapott a magyar állami szuverenitásnak az összmonarchiai törekvésekkel szembeni védelmében is. Friedrich Tezner és Gustav Turba osztrák jogtörténészek tagadták a magyar állami szuverenitást, szerintük a magyar király fogalma beleolvadt az összbirodalmi császár intézményébe. Ezzel szemben Wlassics Gyula Alkotmányjogunk védelme Tezner és Turba ellen című munkájában a szentkorona-eszmével érvel, arra hivatkozva, hogy Magyarországon a főhatalom nem kizárólag a magyar királyé, hanem a király személyét is magába foglaló magyar törvényhozásé. Ferdinandy Gejza professzor azzal érvelt a szentkorona-tan mellett, hogy „ma már a szent korona tisztelete és ehhez való ragaszkodás úgy szólván az egyetlen történeti alapon fejlődött érzelmi kapocs, mely a társországokat mint politikai nemzetet Magyarországhoz fűzi. Ily körülmények között nemcsak az Ausztriához való viszonyban a magyar állam szuverenitásának, hanem a Horvát-Szlavonországhoz való viszonyban az állam oszthatatlan egységének is szolgálatot teszünk, ha továbbra is ragaszkodunk a magyar közjogban a szent koronához fűződő közjogi felfogáshoz”. ### A két világháború között Trianon után a Szent Korona eszmevilága természetesen nagy erőt jelentett a nemzeti érzés és a revízió reménységének ébrentartásában, de nehézséget okozott a legitimisták és Horthy Miklós hívei közötti küzdelem. Előbbiek a szentkorona-tanra hivatkozva akarták visszahívni IV. Károlyt, utóbbiak ugyanabból a szabad királyválasztásra hivatkoztak. A politikai harc nem szűnt meg Horthy győzelme után sem, a legitimisták megalakították a Szent Korona Szövetséget. Az 1930. évi XXXIV. tc 1. §-a kimondta, hogy „a bírói hatalmat az állami bírságok a magyar szent korona nevében gyakorolják”. 1931-ben új, nagy vita bontakozott ki a szentkorona-tan témakörében, amit Eckhart Ferencnek a Hóman Bálint által szerkesztett, A magyar történetírás új útjai című reprezentatív kötetben megjelent tanulmánya váltott ki. Eckhart elmarasztalta és sovinizmussal vádolta Timon Ákost, mint akinek a munkásságában a századfordulón a tudományos elemzést a szentkorona-eszme egyedülállóan magyar jellegéről szóló hazafias frázisok váltották fel. Eckhart ebben a munkájában mutatott rá először a magyar jogfejlődéssel párhuzamos jelenségekre a környező országokban, például a cseh korona hasonló szerepére, amit addig Magyarországon nem ismertek, vagy nem vettek róla tudomást. Eckhart felvetései természetesen nagy vihart váltottak ki, a legszentebb nemzeti célok megsértésével vádolták őt. A Szent Korona Szövetség ülésén ifjabb Ugron Gábor követelte, hogy vonják meg tőle a tanítás jogát. Klebelsberg Kuno azonban diplomatikusan megvédte őt. Melléálltak más neves tudósok is, mint Domanovszky Sándor és Mályusz Elemér. Eckhart ezután folytatta a szentkorona-tan kutatására irányuló munkáját, és 1941-ben 350 oldalas monográfiát jelentetett meg a témában, amelyben azonban már nem szerepeltek 1931-es cikkének legprovokatívabb megállapításai. Ebben, az A szentkorona-eszme története című művében is megerősítette azonban azt, hogy a Szent Korona-tan lényegében megegyezik az európai keresztény monarchiák hasonló jellegű jogelméleteivel, amelyek szerint a korona által szimbolizált hatalom nem a király egyszemélyi hatalmát, hanem a néppel vagy nemzettel megosztott uralmat jelenti. A Horthy-korszak utolsó éveinek területi revíziói új tápot adtak a Szent Korona országainak újraegyesítésére irányuló reményeknek, hiszen több fontos terület visszatért a Szent Korona „testébe”. Később Szálasi Ferenc is megpróbált tőkét kovácsolni az eszméből, a koronára tette le nemzetvezetői esküjét, majd magával vitte Nyugatra. ## A Szent Korona-tan alaptézisei A Szent Korona-tan alapja a Szent Istvánnak tulajdonított Szent Koronához fűzött, abból eredeztetett, a 11. századtól misztikus, a 14–15. század során kibontakozott közjogi szuverenitás-fogalom. A Hartvik-legenda szerint 1038. augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján államalapító király, Szent István király Fehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a korona képében Szűz Máriának ajánlotta fel. A misztikus magyarázat alapján ezzel egy szerződést hozott létre az Ég és Föld között, amely a Kárpát-medencét Szűz Mária birodalmává tette, úgy, hogy ezen a földi hatalmak ne változtathassanak. Magyarország tehát Mária országa, a Regnum Marianum, ahol a hatalmat Szűz Mária gyakorolja, a Szent Korona pedig az ő szuverenitását testesíti meg. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon a szuverenitás nem lehet kizárólagosan sem egy abszolút uralkodóé, sem pedig a(z akár az Istent is tagadó) népé. A Szent Korona szuverenitás-elméletére épül a többi tétel is, amelyek együtt alkotják a Regnum Marianum misztikus fogalmának közjogi tartalmát az elmélet hívei szerint: 1\. Magyarország örökké szabad Az államhatalom (a törvényhozás és a kormányzás) teljessége a Szent Koronát illeti. A Szent Korona eszme, mint Történelmi Alkotmány és az abból fakadó jogrendszer biztosítja a magyarság, valamint a Szent Korona értékrendjét elfogadó államalkotó nemzetek által alkotott Apostoli Magyar Királyság örök szabadságát, önrendelkezési jogát, amit senkinek nincsen joga feladni, sem csorbítani. (Hungaria semper libera) 2\. A Szent Korona jogi személy, a magyar nemzetet (Corpus Hungaricum) jogi személyként kézzel foghatóan megtestesítő szimbólum. Felette áll a hatalmat gyakorló Főtől (király, fejedelem, kormányzó, elnök) és a tagoktól. A Szent Koronában egyesülnek a megosztott politikai hatalom részesei. A Szent Korona tagjai (Membrum Sacrae Regni Coronae) – 1848-ig a szabad birtokosok, 1848-tól a szavazati joggal rendelkező választópolgárok – alkotják a Szent Korona testét (Totum Corpus Sacrae Coronae). A Szent Korona tagjai a Fővel együtt alkották meg a Szent Korona egész testét. Mivel e kettő csak a Szent Koronában van együtt a Szent Korona az egyetlen szuverén. Sem a fő, sem a tagok önmagukban nem rendelkeznek a szuverenitással. A hatalom teljessége csak a Szent Korona egész testét, a főt és a tagokat együtt illeti. (totum corpus Sacrea regni Coronae totum Corpus Regni) 3\. Egységes és ugyanazon szabadság A Szent Korona minden tagját egy és ugyanazon szabadság illeti meg, a kötelezettségek és a jogok összhangján keresztül. (Una et eadem libertas) 4\. Szabadon választott király Az államfő személyének a kiválasztásának a joga a magyar nemzetet illeti meg. A vezérek a Vérszerződésben – amely a magyar alkotmányosság kezdete – megegyeztek abban, hogy mindig Álmos vezér férfi ági leszármazottai közül választanak nagyfejedelmet, később királyt. Cserében ők és a leszármazottaik, azaz a nemzet a nagyfejedelmi, később királyi tanácsból, még később az országgyűlésből soha ki nem maradhatnak. Az Árpád ház férfi ágának a kihalásával a korlátozás megszűnt, így a szabad királyválasztás joga még sokkal jelentősebb. A Szent Korona Főjének a választási módját utoljára az 1937. évi XIX. törvény szabályozta. (Rex electus, Regina electa) 5\. A főkegyúri jog. (Ius supremi patronatus) 6\. A koronázás a hatalom átruházás legitim útja, a legitim hatalom gyakorlás egyik alapja. A koronázásnak nagyon szigorú szabályai vannak, amelyeket nehéz mindet betartani, könnyen lehetne obstruálni, ezért ezektől a szabályoktól vis maior esetén el lehet térni. Például csak a Szent Koronával történő koronázás érvényes. Kivéve, ha a Szent Korona nem áll rendelkezésre, mert mondjuk éppen külföldön van idegen hatalom birtokában. Ez esetben más korona is érvényesen használható a koronázáshoz csak ekkor miután a Szent Korona újra rendelkezésre áll a koronázást meg kell ismételni a Szent Koronával is. Az államfő természetesen nem csak király lehet, hanem fejedelem, kormányzó, elnök stb. is, és akkor nincsen koronázás. A Fő konkrét titulusa, az államforma a Szent Korona szabályait és azok érvényességét nem befolyásolják. 7\. Minden jog és tulajdon forrása a Szent Korona A nemzet fennmaradásához szükséges természeti kincsek a Szent Korona tulajdonában vannak és csak a Szent Korona tagjai szerezhetnek felettük birtokjogot, a Szent Korona minden birtokjog gyökere. (Sacra Corona radix omnium possessionum) 8\. A Szent Koronának, jövedelmei és saját vagyona van. 9\. A Szent Koronáé az ország területe. A Szent Korona országai alkotják az ország testét, ezek organikus részei a koronának. 10\. A Szent Korona érvényessége Mindennek az egyetemes magyar nemzetet megtestesítő Szent Korona tagok érdekében, biztonságuk és jogaik szavatolására kell történnie. Minden jogszabálynak, továbbá a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom intézkedéseinek is meg kell felelniük a Szent Korona eszmének. (Sub specie Sacra Coronae) 11\. Törvénysértés jogot nem alapít Nem lehet érvényesen törvényt hozni, ha az ország függetlensége korlátozott, katonai megszállás, vagy ezzel azonosan értelmezhető külső, idegen hatalom nyomása alatt áll. Ha az ország önrendelkezési joga sérül, provizórikus (ideiglenes) helyzet áll elő. Ilyenkor a meghozott "szabályokból" csak a normális polgári életet biztosító intézkedések betartása lehet indokolt. Ideiglenes helyzetben az alkotmányos helyzet helyreállítására kell, hogy irányuljon a fő törekvés. Ha a provizórikus helyzet megszűnt, az ország függetlensége helyre állt, a törvényesség feltételei adottak, akkor a provizórikus időszakban hozott „szabályokat, törvényeket”, ha azokra még szükség van, felül kell vizsgálni, és újból törvényesen is el kell fogadni. (Nemo plus iuris in alium transferre potest quam ipse habet.) 12\. Az ellenállás joga és kötelessége A Szent Korona minden tagjának joga és kötelessége, hogy ellenálljon és ellentmondjon minden olyan törekvéssel szemben, amely jogainak gyakorlását csökkenti, és kötelezettségei teljesítésének feltételeit korlátozza, vagy gátolja, a magyar nemzet alkotmányát sérti, korlátozza, a nemzet érdekével ellentétes. Ezzel nem követ el jogsértést. (Ius resistendi et contradicendi) A Szent Korona-tan alapján álló (virtuális) magyar alkotmányt a második világháború után a szovjet megszállás idején a megszállókkal együttműködő magyar országgyűlés Sztálin nyomására helyezte hatályon kívül 1946. február 1-jén az 1946. évi I. törvénnyel. A Szent Korona-tan hívei szerint azóta folyamatosan jogon kívüli állapot uralkodik Magyarországon, így a jelenlegi jogi helyzetre a Szent Korona tan alapján a fentebb felsorolt 1. 10. 11. és a 12. pontok az irányadóak. ### A Szent Korona országai Az Árpád-korban a Szent Korona fokozatosan kialakuló állami szimbólum-jellege nem csak a szűkebben vett Magyarországra, hanem a magyar uralkodók által meghódított – azaz a koronájuk fennhatósága alá vetett – más országokra, területekre is kiterjedt. Szent László idején Horvátország, Könyves Kálmán hódítása révén Dalmácia csatlakozott Magyarországhoz, és vált így a „Szent Korona részévé”. Utána váltakozó sikerű hódítások, öröklések révén a Kárpátokon túl északi, keleti tartományokat (Galícia, Moldva), illetve időszakonként a Balkán irányában sikeres terjeszkedés eredményeképpen déli bánságokat csatoltak a Szent Korona országaihoz. Amint egy ország, terület csatlakozott a koronához, annak uralkodó körei – értelemszerűen közülük is azok, akik elfogadták Magyarország királyának fennhatóságát – automatikusan a Szent Korona „részévé” váltak, így a horvát bán, a dalmát püspökök és a szabad városok. Az etnikai magyarsághoz tartozás ebben az időben egyáltalán nem volt kritérium. A Szent Korona országainak ereje a hivatalban lévő nemesség és a tőlük is szabad, önkormányzattal rendelkező köznemesség egységében, a magyar, a horvát, a szlavón és a dalmát nemesség egységében rejlett. (A csatlakozó területek főúri családjai gyakran, néhány generáció alatt, etnikailag is magyarrá váltak, mint például a Zrínyi család, vagy a Frangepán család.) Nem lettek viszont a Szent Korona részei azok a hódítások vagy öröklések, amelyek révén egy-egy magyar uralkodó más állam királyává vált, mint az Anjouk idején Nápoly és Lengyelország. (Ezért nem mosta soha „Magyarország partjait három tenger”.) Nem játszottak szerepet ebből a szempontból a magyar uralkodók által viselt olyan más feudális címek, mint az András által felvett „Jeruzsálem királya” cím – ezeket nem tekintették elméletileg sem a Szent Koronához tartozónak. Ugyancsak kívül álltak ezen a körön Magyarország későbbi uralkodóinak a más országokban viselt uralkodói címei, mint Zsigmond, majd a Jagellók vagy a Habsburgok számos egyéb címe. Erdély a török hódoltság után természetszerűleg visszatért a Szent Korona alá a közértelmezésben. Ezt ismerte el 1570-ben a speyeri szerződésben János Zsigmond fejedelem, amikor maga felett állónak ismerte el Miksa magyar királyt. 1779-ben Mária Terézia „Magyarország Szent Koronájához kapcsolt különálló testnek” minősítette Fiumét, így a város kikerült az ugyancsak a Szent Korona tagjaként nyilvántartott Horvátország alól. A középkor során, egészen a nacionalizmus 19. századi kialakulásáig, megerősödéséig a magyar koronához tartozó országrészek nemessége, vezető rétege magától értetődően tartotta magát a magyar politikai nemzet, a magyar állam, azaz a Szent Korona részének, ugyanakkor természetesen tisztában volt a nyelvi, etnikai különbözőségekkel is. Ezt jó mutatja a nyelvhasználat: a korabeli, Magyarországon alkalmazott német nyelvben „Hungarus”nak hívták a magyar állampolgárt, és ettől megkülönböztették az etnikai magyarokat, a „die Magyaren”, akik mellett sok más nép is beletartozott a „Hungarus” fogalmába. Megvolt ez a különbségtétel a horvát (ugarski-mađarski), a szlovák (uhorsky'/mad'arsky'), a cseh (uhersky'/mad'arsky'), a román (ungar-maghiar) nyelvekben is, de nem jelent meg például szlovénül, (csak madžarski) mivel a szlovén lakosságú területek, a mai Szlovénia túlnyomó része, soha nem tartoztak a Magyar Királysághoz. Horvátország nemessége különösen következetesen képviselte azt az álláspontot a középkor során, hogy Horvátország a Szent Korona része – de azon belül ők egyenlő jogokat élveznek a magyar etnikummal. Emellett sokáig kitartottak még akkor is, amikor a 19. században ott is felébredtek a nemzeti érzelmek. Fiume Magyarországhoz csatolásakor úgy vélekedtek, hogy a város „Horvátország útján” tartozik Magyarország Szent Koronájához. 1844-ben a horvát rendek többek között azzal érveltek a magyar nyelv államnyelvként való bevezetése ellen, hogy az ártalmas a Szent Korona jogainak helyreállítására Dalmácia, Bosznia és az összeomló Oszmán Birodalom más területeinek visszacsatolása tekintetében is, hiszen az ottani lakosság kedvét elveszi a visszatéréstől. A magyar rendek a Habsburgokkal szemben is felhasználták a Szent Korona országaira való hivatkozást. 1802-ben és 1807-ben is tiltakoztak az ellen, hogy Galíciát vámhatár válassza el Magyarországtól, arra hivatkozva, hogy ez a terület a középkor óta magyar koronához tartozik, a magyar királyok a „Halics és Ladomér királya” címet is viselték. ## A millenniumi Szent Korona-emléktörvény A államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából a Magyar Köztársaság Országgyűlése megalkotta a 2000. évi I. törvényt Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról. Az emléktörvény fontosabb rendelkezései: - A Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban. - Az államalapítás ezeréves évfordulója alkalmából Magyarország méltó helyére emeli a Szent Koronát, és a nemzet múzeumából a nemzetet képviselő Országgyűlés oltalma alá helyezi. - 4\. § (1) A Szent Koronának és a hozzá tartozó jelvényeknek a védelmére és megóvására, valamint a velük kapcsolatos intézkedések megtételére az Országgyűlés Szent Korona Testületet (a továbbiakban: Testület) hoz létre. - 5\. § (1) A Testület tagja a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. A Testület elnöke a köztársasági elnök. Ezeken túlmenően a törvény meghatározza a koronázási jelvényeket, szabályozza a testület feladatait, lehetővé teszi a koronázási jelvények tudományos vizsgálatát, és hiteles másolatok készítését. ### A Szent Korona-tan és a mai alkotmány Magyarország alkotmánya, a 2011. április 25-én elfogadott Alaptörvény preambulumában – az úgynevezett Nemzeti Hitvallásban – kimondja: ## A Szent Korona-tan kritikái Gellért Oszkár 1918-ban IV. Károly magyar király lemondásakor a Nyugatban "Búcsú a szent koronától" címmel osztotta meg gondolatait a koronázás szerinte közjogi jelentőség-nélküliségével kapcsolatban. Pokol Béla jogtudós az 1990-es alkotmányozási folyamat résztvevőjeként a Szentkorona-eszme túlzott hangsúlyozásának veszélyére hívta fel a figyelmet – hiszen szerinte nyilvánvalóan a magyarság mindenkori gazdasági társadalmi-helyzete az önállósági törekvések és legitimizáció kulcsa -, emellett a nemzeti identitásban játszott szerepe miatt javasolta megemlítését egy újabb alkotmány preambulumában. ### Mai viták A Szent Korona és a Szent Korona-tan a korona 1978-as hazatérése után újra nagyobb érdeklődést váltott ki a közvéleményben és tudományos körökben egyaránt. A korábbi főáramlati tudományos nézetek, azaz az új elméletek hívei által „akadémikus álláspontnak” titulált elmélet mellett megjelent számos más elképzelés, a tisztán szellemtörténeti megközelítéstől egészen a szélsőségesen misztikus, ezoterikus elméletekig. 1998 első félévében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán szemináriumot tartottak „Szent Korona és Szentkorona-tan” címmel, amelyek fő előadásai az Apostoli Szentszék Könyvkiadója jóvoltából nyomtatásban is megjelentek. Ez a kötet jól reprezentálja a témával kapcsolatban a rendszerváltás után kialakult főbb gondolati áramlatokat. Zlinszky János itt közölt tanulmányában azt emeli ki, hogy a Szent Korona Szent István személyéhez kötése, a korona tényleges létrejöttétől függetlenül, politikai szükséglet volt. Mind az uralkodók számára fontos volt legitimációjukhoz, mind pedig a nép számára, mivel István uralkodásának négy évtizede, különösen az azt követő vészterhes időkből nézve, stabil és nyugodt kormányzás időszakának tűnt. Már I. András magyar király – akinek pedig István az apját megvakíttatta, őt magát pedig az utódlásból kizárta – a Szent Királyra hivatkozva tudta hatalmát megerősíteni. Molnár Tamás (író, képzőművész, 1955) tanulmányában a szakralitás és a transzcendencia hanyatlásával, a liberalizmus sajnálatos térnyerésével foglalkozik a Szent Korona kapcsán. Pap Gábor a misztikus és ezoterikus korona-elméletek egyik legismertebb képviselője írásában szenvedélyesen ostorozza a koronával kapcsolatos úgynevezett „akadémikus álláspontokat”. Közvetlen összefüggésbe hozza a Szent Koronát bizonyos szibériai sámánkoronákkal. Szerinte a koronázás helyszíneként számontartott Fehérvár nem a mai Székesfehérvár volt, hanem a misztikus pilisi háromszögön belül helyezkedett el. A korona tetején lévő kereszthez az antenna, a csüngőkhöz a földelés analógiáját párosítja. Vass Csaba elméletében azt fejti ki, hogy a szakrális valóságban személyként lehet meghatározni a Szent Koronát, szentként lehet tisztelni és működtetni. 2012 márciusában nagy visszhangot váltott ki, hogy egy Budapestre látogató szibériai sámán engedélyt kapott arra, hogy szakrális táncot lejtsen az Országház kupolatermében kiállított, a magyar keresztény királyságot jelképező Szent Korona körül. A tan misztikus áramlatai keresztény, zsidó és muszlim szempontból bálványimádásnak is tekinthetők, mivel olyan tulajdonságokkal, erővel és jogokkal ruháznak fel egy tárgyat, amelyek az egyistenhívő vallásokban csakis Istent illetik meg.

Makó

Makó (románul Macău, jiddisül מאַקאָוו) város Csongrád-Csanád vármegyében a Maros jobb partján, a román határ közelében, a nevét viselő járás központja. Első írásos említése 1247-ből maradt fenn, amikor a település helyén folyami átkelő jött létre. A török hódoltság alatt többször elpusztították, de mindig újratelepült. Szerepe a karlócai béke után nőtt meg, 1730-tól Csanád vármegye székhelye lett. 1890-ben népessége alapján a történelmi Magyarország 12. legnagyobb városa volt. Bár fő megélhetési forrása a kezdetek óta a mezőgazdaság, szellemisége is igen jelentős; kulturális élete a 20. század elején volt a leggazdagabb, amikor a városban élt és tevékenykedett József Attila, Juhász Gyula és Móra Ferenc is. Az 1950-es megyerendezéskor elveszítette megyeszékhelyi státuszát, ráadásul a Magyar Népköztársaság első éveiben Jugoszlávia közelsége miatt semmilyen fejlesztést nem hajtottak végre a településen. A rendszerváltás után a város fokozatosan vált egyre élhetőbbé, vonzóbbá a befektetők és a turisták számára. Makó főként a makói hagyma révén ismert, ami hungarikum, de turisztikai vonzerejét növeli, hogy Virágos Magyarország fődíjazottja volt 2022-ben. Legfőbb vendégcsalogató eleme azonban a termálvíz, amelyet a fúrások 1956-ban juttattak felszínre. A Termál- és Gyógyfürdőt az évtizedek alatt folyamatosan bővítették, 2012 januárja óta pedig teljesen új épületegyüttessel, wellness-, gyógy- és élményelemekkel várja az idelátogatókat. A gyógyvíz jótékony hatásait a Marosból származó gyógyiszap egészíti ki. ## Elnevezései A Makó szó eredetileg név volt, jelentése türk nyelven: dicsőséges. Makónak két horvát neve létezik. A csikériaiak Makovo-nak, a bácsbokodiak Makovának nevezték. Románul Macǎu, jiddisül pedig מאַקאָוו a település neve. ## Fekvése Makó Magyarország Dél-Alföld régiójában, Csongrád-Csanád vármegyében, a Maros jobb partján fekszik, Szegedtől 32 kilométerre keletre, a Makói kistérségben, aminek közigazgatási központja. A várostól észak felé 30 kilométert haladva Hódmezővásárhelyre érkezünk, keletre 20 kilométerre található a nagylaki határátkelő, de a településhez legközelebb a kiszombori határátkelő helyezkedik el, körülbelül 5 kilométerre. A román és a szerb határ közelsége miatt igen fontos közlekedési csomópont, Magyarország egyik délkeleti kapuja. Az itt található „fekete föld” páratlan adottságokat nyújt a hagymatermesztésre, a makói vöröshagyma a Maros folyami hordalékának, a réti agyag és a vályoggal fedett löszhát keverékének köszönheti szilárdságát és kivételes minőségét. A város tengerszint feletti magassága 81–82 m, ezzel Makó Magyarország legmélyebben fekvő városa. A marosi ártéri erdő, illetve annak élővilága a Körös–Maros Nemzeti Park részét képezi természeti értékei miatt. Makó Magyarország egyik legmelegebb éghajlatú területén fekszik, ezért nyarai forrók és szárazak, környéke (Szegeddel együtt) az ország legnapfényesebb része, évi 2100 órányi napfénnyel, az évi középhőmérséklet 10,9 Celsius-fok. Az évi csapadék átlaga 100 év mérései alapján 585 milliméter. Az ún. Makó-árokban, Makó és Óföldeák alatt húzódik Európa leggazdagabb gázmezője, amelynek gázmennyisége az 1500 milliárd köbmétert is meghaladhatja. ## Közlekedése A város már a középkorban is fontos vásártartó hely volt, köszönhetően közlekedési csomópont jellegének: a szegedi, a hódmezővásárhelyi és az aradi utak találkozásánál jött létre. Közúton a legfontosabb út az E68-as nemzetközi út, aminek magyarországi (Szeged–Nagylak) szakasza a 43-as főút. Ez a város teljes hosszán végighúzódik, tulajdonképpen kettészeli azt. A főút korábban nemzetközi jelentőségű volt, több problémát is okozva az itt élőknek: az utat kifejezetten a veszélyes anyagok szállítására építették ki, ráadásul a közeli határok miatt számolni kell a csempészettel és az illegális bevándorlással. A legsúlyosabb probléma azonban az intenzív kamionforgalom volt, ami Románia és Bulgária uniós csatlakozása óta (2007. január 1.) megháromszorozódott, a zajterhelés pedig a megengedett határérték, 55 decibel kétszerese lett. A főutat tehermentesítő M43-as autópálya Szeged és Makó közötti 31,6 kilométeres szakaszának, valamint a Makót elkerülő 7 kilométeres, a sztrádát a 43-as főúttal összekötő szakasz építése 2008 júliusában kezdődött és 2011. április 20-án adták át a forgalomnak. A sztrádával a várost a 430-as főút kapcsolja össze, ugyanez egyben Makó belvárosának északkeleti útjaként is szolgál. A 43-as főúton Makóhoz legközelebb eső települések Kiszombor és Apátfalva, de a városnak közvetlen közúti kapcsolata van Maroslelével (4414), Földeákkal (4415), Királyhegyessel (4424), Tótkomlóssal (4432), Köveggyel (4434) és Csanádalbertivel (4426) is; Rákos városrészt Apátfalvával a 4425-ös út köti össze. Makóról ezen kívül a városhoz tartozó külterületeket is közúton (4412, 4422, 4423) lehet legegyszerűbben elérni. A településen hat körforgalom található a 43-as főút mentén; ezek azonkívül, hogy igen hatékonyan képesek szervezni a forgalmat, városképi jelentőségű zöldfelületeket is biztosítanak, illeszkedve a Virágos Makó programba. Makó vasúti közlekedése a 130-as számú Szolnok–Szentes–Hódmezővásárhely–Makó, illetve a Békéscsaba–Kétegyháza–Mezőhegyes–Újszeged-vasútvonalon (121-es) történik. A Makó-Hódmezővásárhely vasútvonal üzemel, de a személyszállítás 2009. december 12. óta szünetel a pályaszakaszon. A 121-es vonalon vegyesen 6341-es iker motorkocsik és a jellegzetes mellékvonali motorkocsik Bzmot-ok közlekednek, általában két vagy három mellékkocsival. A vasút árufuvarozása elenyésző, főleg gabonát és cirkot szállítanak, naponta 1 pár tolató tehervonattal. A helyközi közlekedésben, sajnos, a vasút helyett a környezetszennyezőbb és drágább autóbuszközlekedés dominál. A városban található autóbusz-pályaudvarról a kistérség összes településére indulnak buszjáratok. Szegedre, a megyeszékhelyre napszaktól függően negyedóránként, félóránként, illetve óránként. Ritkább időközökkel, de van autóbusz-összeköttetés a város és a hozzá tartozó külterületek között is. A város helyi közlekedésében elenyésző szerepet kapnak az autóbuszok. A Volánbusz mindössze egyetlen helyi járatot üzemeltet, amely menetrendi száma 5 (5B jelzéssel egy betétjárat közlekedik). Ezenkívül három iskolabusz is üzemel a városban, de azt csak a tanulók és a pedagógusok használhatják. Ezek az autóbusz-állomástól az önkormányzati általános iskola tagintézményei között közlekednek. A helyi járatok ritka közlekedése miatt a makói helyi járatos autóbuszbérlet felhasználható a város belterületén a helyközi autóbuszokon való utazásra is. A városon belül a kerékpárközlekedés dominál. Makón 22,5 kilométernyi kerékpárút létezik, amelyek legújabb szakaszát 2012-ben adták át. ## Története ### A kezdetektől a török uralomig Makó és környékének története igen messzire nyúlik vissza. A rézkorból állattenyésztéssel kapcsolatos leletek maradtak fenn. Környékén másfél tucatnyi kurgánt találtak. A régészeti szakirodalomban Makói-csoport néven ismert rézkori lelet öt edényt tartalmaz. Későbbről főleg szarmata emlékek találhatók, igen nagy számban. A Makói járás környékén több mint 180 nyilvántartott régészeti lelőhely van, a legjelentősebbek Kiszombor környékéről, főként a honfoglalás korából csatok, ékszerek és lószerszámok kerültek elő. Makó és környéke véglegesen magyar uralom alá 895-ben, az Alföld megszerzése idején került. Kristó Gyula véleménye szerint a Maros-Körös köze, a Tisza, az Al-Duna és a történelmi Erdély által határolt területen a későbbi Ajtony nemzetség elődje telepedett le. Makó helyén az ezredforduló tájékán már jól szervezett uradalom létezett, Marosvár központtal. Ajtony, a terület ura, bár bizánci papokat hívatott és Vidinben névlegesen megkeresztelkedett, pogány volt. Az Erdély sóbányáiból és a vízi kereskedelemből származó jövedelmeket magának tartotta meg, államának gazdasági alapját az állatállomány képezte, amelynek egy része már istállózott volt. Összeütközésbe került I. István királlyal, aki csak az alkalomra várt, hogy leszámolhasson kiskirálykodó ellenfelével. Ez akkor jött el, amikor a Bizánci Birodalom belső zavargások miatt meggyengült, és képtelen volt szövetségesének segítséget nyújtani. A nagyőszi csatában, valószínűleg 1027-ben Csanád vezér segítségével az államalapító király diadalmaskodott, maga Ajtony halálát lelte. Az ütközet után a területen létrehozták Csanád vármegyét és vele együtt a Csanádi püspökséget. Az első ispán Csanád, az első püspök pedig Szent Gellért lett. Később a Csanád nemzetség leszármazottai közül kerültek ki a város földbirtokos családjai: a Telegdiek, a Makófalviak, a Tömpösiek. Makó első említése 1247-ből, Vlnuk alakban maradt fönn. Ez a történészek véleménye szerint révet, folyami átkelőt jelölt, de mint tulajdonnév, nyolcszáz év után Szegeden, mint Vőneki családnév fennmaradt. A település hosszan húzódott a Maros jobb partján, egy része bizonyára átesett a folyó másik oldalára is. 1256-ban már Alvelnök (Oluelnuk) és Felvelnök (Feluelnuk) néven említik a két részt. 1299-ből maradt fenn az az oklevél, ami már megjelöli a település új nevét: Felvelnök, amelyet új néven Makófalvának hívnak (Felvelnuk que moderno vocabulo Makofalua vocaretur). A „falva” utótag a 15. század végén, 16. század elején tűnt el végleg, ekkorra a település vámot szedett és piacot tartott. Jogilag falu maradt, de mezővárosi szerepkört töltött be, közvetlen vidéke gazdasági centruma lett. Lakosai kiemelkedtek a jobbágyi sorból, engedményeket kaptak a földesuruktól. 1332-ben Makó már plébániával rendelkezett, a 14. század közepére a későbbi Hódmezővásárhelyhez hasonló méretű településsé fejlődött. A század végére a külön officiális által irányított Kisfalud, Makófalva és Szentlőrinc szerkezetileg egy településsé szerveződött. Bulcsúháza, Kisfalud, Malomszög, Szentlászló, Szentmargita, Waffalaka és Vásárhelymakó többsége beleolvadt Makófalvába; ezzel nyolc kisebb falu egyesült, és a településhalmazt az egységesedés következtében a 16. század elejétől fogva Makónak kezdték nevezni; a század közepére népessége már 1500–2000 lakost számlált. A Makófalvi és Tegledi földesúri családok egyaránt folyamatosan birtokolták évszázadokon át. ### A török hódoltság kora A mohácsi vészt követő pusztítás kezdetben elkerülte a várost. Makó 1528 novemberében már olyan méretű volt, hogy János király és kísérete egy egész hetet, sőt még annál is hosszabb időt töltött itt. Az uralkodó Tápénál találkozott Mehmed béggel a szegvári csata után. 1551-ben a várost megtámadták az oszmán csapatok Nagylak urának, Kámber bég vezetésével. Gárdonyi Tamás bíró irányítása alatt Makó lakói és környék hajdúsága győzelmet arattak. Később a település szabadságát drága ajándékkal váltották meg. Első ízben, 1552-ben Ahmed beglerbég török hordái égették fel a várost, de ez a támadás nem akadályozta meg a település gyarapodását, lélekszám-növekedését. A kettős adóztatás elől a városba menekültek a környező falvak jobbágyai, növelve a lakosság lélekszámát. Ismét jelentős számú település szűnt meg, vagy olvadt bele Makóba, annak részévé válva (Örs, Lándor, Horró, Baromlak, Szemegyháza, Köztelek, Igás, Velnök, Barát, Bial, Módosibugalló). Ezután a város a vidék református központja, esperesi székhelye lett, egyike a „hódoltság fővárosainak”. Szervezett keretek között teológusokat képeztek a városban, az alföldi marhakereskedelemben a negyedik legtöbb állatot vásárra vivő településsé vált. Szolimán temesvári basa csapatai 1596-ban fölégették a paplakot, a templomot, megsemmisült a levéltár és a pecsét is. A város ekkor teljesen kihalt, később a hajdúk használták ellenállási fészeknek, de velük együtt az utolsó épületet, a romos templomot is a földdel tették egyenlővé. A támadások után a város 1603-ig üresen állt, ekkor még csak rövid ideig. 1608-ban Báthory Gábor védelmébe vette Makót: biztosította mezővárosi státuszát, és khász várossá nyilvánította. Ezzel a döntéssel csak évente egyszeri adófizetésre volt kötelezve szultáni birtokként. A fellendülést hamar félbe törte a Makó család kihalása, amely így nem tudta tovább oltalmazni szülőhelyét. A várost különböző földesuraknak adományozták, akik csak a haszonforrást látták benne, és igen magas terheket róttak ki lakóira. A sanyargatásnak a pozsonyi kamara által 1676-ban kiadott rendelet vetett véget. A makói jobbágyok királyi szabadosok lettek, akiknek nem kellett teljesíteniük a földesúri szolgáltatásokat, csak a kamarának fizettek évente egy összegben 100 tallért. Makó „kincstári mezőváros” címet kapott. Ez idő tájt 600 fő volt a lakosok száma. A legsúlyosabb csapás 1686-ban érte a várost: a szegedi vesztes csatáról visszavonuló tatár csapatok Devlet Giráj kalga vezetésével kegyetlen módon legyilkolták lakosait, a házakat fölgyújtották. Akkor, amikor az ország legnagyobb területe felszabadult a török uralom alól és fejlődni kezdett, Makó megszűnt létezni, és 13 évig nem is történt kísérlet a visszatelepítésére. ### A Habsburg abszolutizmus alatt Makó tehát lakatlanul került vissza a Magyar Királysághoz, de nem sokáig maradt az. Az 1699-es pozsonyi oklevél adómentességet és közmunkamentességet ígért mindenkinek, aki visszatelepül (az oklevél kiadásának napján ünnepli Makó a város napját). Innentől fogva egy teljesen új Makó története kezdődik, a város gyorsan fejlődött, lakossága (aminek háromnegyede a pusztítás előtt is makói volt) nagy iramban nőtt. Új településrészekkel, orosz és zsidó negyeddel is bővült. A város II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában nem vállalt jelentős szerepet, de a fejedelem megvédte a fosztogató csapatoktól. 1730-ban Csanád vármegye székhelyévé vált. A 18. században felépült a megyeháza, a Szent István-plébániatemplom, a református ótemplom, a görögkatolikus templom és a Kálvária-kápolna. `MAKÓ: "Magyar mező város Csanád Várm. földes Ura a’ Csanádi Püspökség, lakosai katolikusok, és reformátusok, fekszik Maros vizében közel, Szegedhez 2 mértföldnyire, só háza is vagyon, határja hasonló Tornyához, vagy Földeákéhoz, javai külömbfélék." ` `(Vályi András: Magyar országnak leírása 2. kötet, Buda, 1796–1799)` Mária Terézia intézkedései rendkívül kedvezőtlenül érintették Makót. A várost és a hozzá tartozó pusztákat örök joggal Csanád egyházmegye püspökeinek adományozta; a lakók királyi szabadosokból püspöki jobbágyok lettek. A befizetendő pénzadó mértéke is folyamatosan növekedett. Az urbárium bevezetésével a makóiak az általuk eddig ismeretlen dézsmára és robotra lettek kötelezve. Bár a püspököknek a szerbeket kellett volna távol tartania, kötelességükkel mit sem törődtek, így azok folyamatosan veszélyt jelentettek. Krisztovics Imre püspök teljesen maga ellen hangolta a város népességét: a legelőkből akart kihasítani területet, amelyen robotra akarta kötelezni a makóiakat. Ezzel kirobbantotta az úrbéri per (1778–1859) néven hírhedtté vált konfliktust, amely nyolcvan évig tartott. Végül a viszálykodást peres úton zárták le, némi területet átengedve az akkori püspöknek, de robotmunkát nem vállalva. A török időkből megmaradt szőlőművelés mellett a vízi-, gőz- és szélmalmok üzemelése is jelentős szakmává lépett elő, ezekből összesen 39 működött a városban az 1780-as években. A város bíráskodási jogot kapott közösségi, gazdasági és háztartási ügyekben. Büntetésképpen pénzbírságot, testi fenyítést, vagy cigányok általi kihajítást írhatott elő. Betyárok befogadása esetén a házától meg kellett fosztani annak tulajdonosát. ### A reformkortól a dualizmusig A város képviselői mindvégig a haladás mellett tették le a voksukat: elfogadták az örökváltság javaslatát, a 12 pontot, valamint kijelentették, hogy „Vérrel is készek áldozni a szabadságért”. A szabadságharc kezdetekor a szerb hadsereg az ország teljes területét elfoglalta a Maros vonaláig, így Makó stratégiailag fontos város lett. A városban maga Kossuth Lajos is tartózkodott, aki népfelkelést hirdetett. A városnak a harcok első szakasza alatt menekültek áradatát kellett befogadnia, később tevékenyen is részt vett abban. Dobsa Lajos megkezdte a szabadcsapatok szervezését, az egyházak templomainak harangjából ágyút öntöttek. A város rendezett tanácsúvá vált. A makói csapatok (megközelítőleg 428 férfi) súlyos csapásokat mértek az ellenségre a környező falvak (Deszk, Kiszombor) melletti csatákban, de a forradalom bukását az alföldi mezőváros sem kerülhette el. Az orosz csapatok túlerőben voltak, a magyarok Szőregnél a csatát elvesztették, és később letették a fegyvert az osztrák csapatok előtt, kilenc nappal a világosi fegyverletétel előtt. A szabadságharc után a hivatalnokokat börtönbe, az egyházi tisztviselőket kolostorba kényszerítették, a harcokban részt vevő férfiakat az osztrák seregbe sorozták be. A kiegyezés után felpezsdült az élet: Szeged után Makó volt a vidék első városa, ahol aszfaltoztak és artézi kutakat fúrtak, a városban villanytelep létesült. Eltörölve az osztrák-magyar vámvonalat, a gazdasági teljesítmény, ami főként mezőgazdasági cikkekből állt, megsokszorozódott. 1890-ben Makó népessége elérte a főt, az ország 12. legnagyobb városa volt lakosság alapján, megelőzve többek között Pécset, Kassát, Miskolcot és Brassót is. 1883-ban a két évvel korábban megalakult Arad–Csanádi Vasút révén begördült az első vonat a település állomására. A Marosra vasúti és közúti hidakat építettek. A város rendezett tanácsú lett. Felépült a faszínház és a mozi, elkészült a gimnázium impozáns épülete és az internátus, helyi újságok láttak napvilágot. A város kulturális-gazdasági fellendülésének csúcspontját a honfoglalás millenniumának idején érte el. ### A 20. század első fele A 20. század első évtizedében kiéleződtek társadalmi, politikai és gazdasági ellentétek – a városban a plebejus eszmék legelszántabb aktivistái a pár holdnyi bérelt földön dolgozó hagymakertészek voltak. Az értelmiség haladó szellemű része kiállt a szegényebb néprétegek érdekei mellett. Az Országos Köztársasági Párt 1913. április 14-én Makón megrendezett nagygyűlését a rendőrség feloszlatta. Makó lakossága az első világháború idején 37 ezer fő volt, ebből 8500 katona vett részt a világháborúban, főként az olasz fronton Doberdónál, és Oroszországban Galíciában. Makó lakosságának kétharmada mezőgazdasági munkát végzett, a rekviráláskor követelt hagyma előteremtése az ő feladatuk volt. A szükséges mennyiségnek azonban csak egytizede került beszolgáltatásra. Családonként kevesebb mint 40 dkg kenyérből gazdálkodtak az emberek naponta. Az olasz frontról a makói katonák 1918. október 31-én tértek haza, már az őszirózsás forradalom eszméit magukban és jelvényeit ruhájukon hordva. 1300 makói lett a világégés hősi halottja. A francia és szerb csapatok folyamatosan nyomultak előre, 1918. november 29-én már Kiszomborról, a Maros túloldaláról néztek farkasszemet a makói katonákkal. 1919. január 30-án fegyveres harc robbant ki a városban a polgári leányiskola épülete előtt a felfegyverzett tömeg és a csendőrség között. A zavargásokban hat civil és egy csendőr vesztette életét. Az Oroszországból hazatérő hadifoglyok – akik aktívan rész is vettek a kommunista forradalomban – voltak a fő megszervezői a katona-, paraszt- és munkástanácsoknak. Makó tanácsának vezetője Zombori Lajos lett, a tanácsválasztásokkor 12 ezren voksoltak. Felállították a forradalmi ítélőszéket, a vörösterror makói képviselőjét. Az új rendszer pozitív hatása volt, hogy kötelező egészségügyi vizsgálatokat, vasárnap munkaszünetet rendeltek el, és engedélyezték a piacot. A főként munkásokból álló Vörös Hadseregbe Makón 189 embert toboroztak. A földeket és a téglagyárt államosították, csakúgy mint a két makói nyomdát. A proletárdiktatúra kikiáltása után néhány héttel Románia általános támadást indított a tanácskormány ellen, ezért a Makóra kirendelt politikai megbízott minden eddiginél nagyobb áldozatokkal járó beszolgáltatást követelt. A városban elszabadultak az indulatok, a felháborodott tömeg meggyilkolta a pesti megbízottat. Válaszul április 27-én vörös terrorkülönítmény érkezett a városba, és több mint 50 túszt hurcolt el magával. Návay Lajost, Csanád vármegye alispánját, a Képviselőház elnökét testvérével együtt brutálisan meggyilkolták. Ugyanezen a napon vonultak be a városba a szerb, francia és román csapatok. A megszálló csapatok 1920. március 29-ig maradtak Makón. A nem sokkal később érvénybe lépett trianoni békeszerződés súlyos törést hozott Makó számára: a várost elvágták hagyományos erdélyi és bánsági piacaitól, csökkent a bevetett földek száma, 3000 ember vált munkanélkülivé. Az elcsatolt területekről érkező menekültekkel a lakosság száma 1920-ban érte el csúcspontját, főt. Az 1920-as évek végére a gazdasági világválság miatt a mezőgazdasági termékek ára csökkent, az 1930-as aszály következtében óriási lett a munkanélküliség, és a kormány támogatásának hiánya miatt (a gabonatermelőkön igyekeztek segíteni, a hagymásokat figyelmen kívül hagyták) gazdasági káosz lett úrrá. A harmincas évek közepére stabilizálódott a helyzet, megnőtt a hagymások súlya a városban, és az értelmiségiek aránya is növekedett. A közélet minden téren felpezsdült: országosan elismert tanárok dolgoztak a gimnáziumban, régészeti ásatások folytak Móra Ferenc, a „tiszteletbeli makai” vezetésével, művésztelep jött létre, nyaranta 150 színházi előadást tartottak az 1936-ban épült Hagymaházban, Klebelsberg Kuno irányításával több új iskola létesült. Az írástudatlanok száma 5% alá csökkent. A Nemzeti Parasztpárt 1939-ben itt alakult meg Erdei Ferenc vezetésével, 1937-ben pedig a Márciusi Front bontott zászlót ugyanitt. Justh Gyula országgyűlési képviselőként támogatta a város fejlődését. A második világháború során az ukrán front csapatai érték el először a várost Malinovszkij tábornok vezetésével. A magyar–német csapatokat, a csekély számú honvédet és a könnyű fegyverzetű határvadászokat 1944. szeptember 26-án szorították ki a városból. A mai Magyarország területén lévő települések közül az elsők között esett el, nem sokkal Csanádpalota után, ami az első, Vörös Hadsereg által elfoglalt település volt. A harcok még két hétig tartottak a város körül, de Makót már nem tudták visszafoglalni a katonák. A városon átgázoló csapatok felrobbantották a Maros-hidat, és a városban átvette az irányítást a SZEB. Makónak több mint 500 hősi halottja lett a harcok során, és közel 1200 zsidó lakost gyilkoltak meg. ### 1945-től a rendszerváltásig Makó a háború után nehezen tudott talpra állni. A menekültek visszatérése otthonukba elindította a város lakosságának fokozatos csökkenését, és a rendszerváltásra már több mint 7000 fővel lett szerényebb a népesség. Az elvándorlás lélekszámát tekintve Csongrád után a második helyet foglalta el az országban, Budapestet nem számítva itt volt a legnagyobb az egykék számaránya, korszerkezetileg lakossága az egész országban a legelöregedettebb lett. Makó a párizsi békeszerződések megkötésével ismét az ország peremére került. Az 1950-es megyerendezés során március 16-án Csanád vármegyét felosztották Békés megye és Csongrád megye között, ezáltal Makó 220 év után elvesztette megyeszékhelyi rangját, az egykori megye 140 ezres lakossága után vonzáskörzete 70 ezer főre csökkent, amelynek formális keretet a makói járás biztosított. A második világháború után Makó periférikus helyzete tovább súlyosbodott, az országos gazdasági- és területfejlesztési politika kirekesztette, részben a jugoszláv határ közelsége miatt, majd később, 1956 után az egyéni gazdálkodás túlsúlya miatt. Határon túli kapcsolatrendszerrel az 1970-es évekig szinte nem is rendelkezett. 1952-re termelőszövetkezeti várossá alakították át a települést, a lakosok önerőből négy mgtsz-t hoztak létre (Lenin, Kossuth, József Attila, Úttörő). Az egykori vasútjavító helyén kialakították a Mezőgazdasági Gépgyárat, a város legnagyobb ipari üzemét. Jugoszlávia közelsége miatt a várost a Rákosi-rendszer éveiben nem fejlesztették, Josip Broz Tito támadásától tartva. Az 1956-os forradalom itt október 26-án kezdődött, amikor a József Attila Gimnázium lelkes tanulóinak tüntetése után a helyiek ledöntötték a szovjet emlékművet. Munkástanácsok és forradalmi bizottságok alakultak, a város irányítását átvette a Nemzeti Bizottság. Makó rendőrkapitánya, Fazekas Lajos a szabadságért küzdő diákok, munkások oldalára állt, a rendőrség előtt fegyvertelenül fogadta a tüntetőket, és jóváhagyta, hogy a rendőrök és a nemzetőrök együtt óvják a nyugalmat. Jórészt neki köszönhető, hogy semmilyen atrocitás nem történt a településen a forradalom során. November 9-én öt szovjet tank jelezte a szabadság végét. A Nemzeti Bizottságot november 21-én számolták föl, vezetőjét karhatalmisták Szegedre vitték. Az 1960-as évek közepétől lassú fejlődésnek indult a város, elkezdődtek a járda- és útépítések, valamint a csatornázás. Még a szabadságharc évében megtörténtek az első termálkútfúrások, és ennek eredményeképpen 1963-ban megnyílt az akkor még tisztasági közfürdő a Járási Tanács udvarán. Ez jelenleg Makó legjelentősebb kitörési pontja. Az 1970-es tavaszi árvíz után az ország irányítása elérkezettnek látta az időt, hogy nagyobb volumenű beruházásokba kezdjen Makón. Gyökeresen átalakult a városkép, a tömeges lakásépítések nyomán ugrásszerűen növekedett a panellakások száma, új lakótelepek alakultak ki. Rendelőintézet, könyvtár, múzeum és zöldségkutató állomás épült, bővültek az iskolák és a kórház. Nőtt a közüzemi vízhálózatba és a vezetékes gázellátásba bekapcsolt lakások száma is. A központi iparfejlesztési elképzeléseknek megfelelően betelepültek könnyűipari, bútorgyártó, élelmiszer-feldolgozó üzemek. A TAURUS, a FÉG és a MEDICOR műveknek létesült leányvállalata – többségük a rendszerváltás után kivonult a városból. Önállóan működött a ZÖLDÉRT, a HÓDIKÖT, valamint a redőny-, kenyér-, tégla- és kolbászgyár. A nagyobb ipari szövetkezetek a bőr-, házi-, textil-, valamint a vas- és fémiparban tevékenykedtek. 1978-ban megnyílt Makó első nagyáruháza, a Skála-csoportba tartozó Maros Áruház. Ebben az évben nyílt meg az autóbusz-pályaudvar is, amelyet 2010-ben építettek át. ### A mai Makó A rendszerváltás után a szocialista időszak alatt jelen volt cégek felszámolták üzemeiket, ismét jelentős tényezővé téve ezzel a munkanélküliséget. 1989-ben Makón 7600-an dolgoztak az iparban, 1994-ben ez a szám 2500-ra csökkent, robbanás azonban nem következett be, a gyárakból elbocsátott emberek többnyire kényszervállalkozóként a mezőgazdaságban találtak magunknak megélhetést. Az ipar és a vállalkozások fellendítése érdekében 1998-ban Makót és térségét vállalkozási övezetté nyilvánította az állam, jelentős adó- és pénzügyi kedvezményeket nyújtva 2007 végéig. Az ez utáni időszakban a legfontosabb gazdasági beruházások színterévé az Ipari Park vált, ami a város északkeleti részén helyezkedik el. Makó 2009-ben Befektetőbarát település címet, és különdíjat nyert. Az 1998-ban átadott Hagymaház nyitotta meg a 2000-es években épült új közintézmények sorát (Erdei János Sportcsarnok, autóbusz-pályaudvar, Közhivatalok Háza, az újvárosi bölcsőde Búza utcai épülete, az új gyógyfürdő és wellnessközpont, Pulitzer József Kollégium, Kálvin téri új iskolaépület), amelyek közül az első hat a világhírű organikus építész, Makovecz Imre tervei alapján készült. Az új építészeti értékek következetes megteremtésért és a régiek megóvásáért a város 2010-ben Hild János-díjat kapott. A telekommunikációval való ellátottság és a aszfaltborítású utak kiépítettsége ugrásszerűen megnőtt az 1990-es években. A szilárd burkolattal ellátott, portalanított felületű utak aránya 2008-ban 96% volt, hiányosságok főként a Honvéd városrészben tapasztalhatóak még. Járási központként 50 000 embert lát el szociálisan. Ezen a szerepén túl, az ország délkeleti kapujaként európai uniós és nemzetközi kapcsolatok közvetítőjeként érvényesül. A város fő kitörési pontja az idegenforgalom lehet, melyben a hangsúlyt a kulturális programok és a termálfürdő alkotják. A Virágos Magyarország 2022-es fődíja és a 2023-as európai ezüstérem a folyamatos fejlődés eredménye: a rendszerváltáskor még a legkevesebb zöldterülettel rendelkező magyar városok között volt. A siker nagyban köszönhető a Virágos Makó programnak, amely a lakosság nagy részét ösztönözte a környezetszépítésben való aktív részvételre. 2006\. július 20-án a város külterületén követték el az egész országot megrázó Pénzes Henrietta-gyilkosságot. 2007-ben az Idősbarát Önkormányzat díját nyerte el az államtól, ezenkívül az Európa Oklevél birtokosa, amelyet az Európai Unió adományozott neki „elismerve Makó város önkormányzatának erőfeszítéseit, amelyet az európai eszmék népszerűsítéséért igen dicséretre méltó módon tett”. Makó 2007-ben a második helyet szerezte meg az Év települése versenyen, négyszáz szavazattal lemaradva Sárospatak mögött. ## Főbb közigazgatástörténeti adatok 1886-tól ### Polgármesterei Lásd: Makó polgármestereinek listája ## Népesség ### Demográfia és lélekszámváltozás A város népességének alakulása: A város lakói közül 354 fő él a külterületeken. A város össznépességéhez viszonyítva ez a szám megyei viszonylatban is csekély. A természetes szaporodás abszolút értéke a lakónépességhez viszonyítva 1990 és 2001 között ‒2262 fő volt, mely fajlagosan Csongrád megye városai között Szeged után a második legkedvezőtlenebb. A 2001-es népszámlálás adatai szerint Makó lakosai közül 16% volt gyermekkorú (0–14 éves), 61% aktív korú (15–59 éves), 23% pedig időskorú (60 év felettiek). Az etnikai megoszlás a következőképpen alakult a 2001-es népszámlálás szerint: a város lakosságának 95,5% vallotta magát magyarnak, 0,8% cigánynak, 0,3% németnek, 0,3% románnak, 0,2% szlováknak, 0,1% pedig szerbnek. Makón 2010-ben cigány és román kisebbségi önkormányzat alakult. A 2011-es népszámlálás során a lakosok 89,4%-a magyarnak, 1,6% cigánynak, 0,4% németnek, 0,9% románnak, 0,2% szerbnek mondta magát (10,6% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). 2022-ben a lakosság 88,4%-a vallotta magát magyarnak, 1,1% cigánynak, 0,7% románnak, 0,4% németnek, 0,1-0,1% szlováknak, örménynek és szerbnek, 2,6% egyéb, nem hazai nemzetiségűnek (11,5% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). ### Vallási összetétel Makó felekezeti megoszlása 2001-ben: 34,8% vallotta magát római katolikusnak, 23,4% reformátusnak, 3,7% görögkatolikusnak, 0,7% evangélikusnak. 1,1% más egyházhoz vagy felekezethez tartozónak, míg 25,7%-uk nem tartozott egyházhoz, felekezethez. 10,5%-nak ismeretlen volt a világnézete, vagy nem válaszolt a népszámláláson. 2011-ben a vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 25,4%, református 15,6%, evangélikus 0,5%, görögkatolikus 2,9%, felekezeten kívüli 31,6% (22,3% nem nyilatkozott). 2022-ben vallásuk szerint 18,1% volt római katolikus, 10,5% református, 2,1% görög katolikus, 0,4% evangélikus, 0,2% ortodox, 0,1% izraelita, 1% egyéb keresztény, 0,7% egyéb katolikus, 23,3% felekezeten kívüli (43,4% nem válaszolt). ## Városrészek Makón a hagyomány és a történelmi sajátosságok eredményeképpen 25-nél is több városrész van, amelyek mérete igen változó. A 2008-as városfejlesztési stratégia () hét városrészt határoz meg, a rendezési körzetek, az építészeti stílusok elterjedése, a beépítések jellege és a fizikai fejlődés alapján. Ezek közül hat „valódi” városrész, a hetedik az ipari hasznosítású területeket jelöli. Hivatalosan létezik egy nyolcadik városrész is, ami a városhoz tartozó külterületeket jelöli. ## Látnivalók A város rengeteg sokszínű idegenforgalmi látványossággal várja az idelátogatókat. A természeti értékek közül a Marosi ártér, a gyógyiszap és a termálvíz a legjelentősebb, a vendégek a helyi fürdőben élvezhetik jótékony hatásukat. Építészeti értékei között vannak klasszicista, barokk, eklektikus épületek, de a modern építészet is képviselteti magát Makovecz Imre és Csernyus Lőrinc épületeivel. A városban elhelyezett emléktáblák képet adnak a Makóra látogatónak a település múltjáról, jeles személyiségeiről. Gasztronómiai szempontból a makói vöröshagyma nemzetközileg is elismert és keresett termék, az ehhez kapcsolódó termékek (hagymapálinka, hagymás kenyér) szintén növelik a város ismertségét. ## Kultúra és oktatás ### Rendezvények A város számos programot kínál vendégeinek és lakóinak egyaránt, arra törekedve, hogy minden korosztály megtalálja a kedvére valót. #### Gitárfesztivál A Makói Nemzetközi Gitárfesztivál a város egyik legfiatalabb programja, először 2007-ben rendezték meg. Az eseményen magyar és külföldi művészek és tanítványaik lépnek fel, a többnapos rendezvény színtere a Korona szálló és a Hagymaház. A gitárfesztivál fővédnöke Buzás Péter, a város polgármestere. #### Grillfesztivál Az eseményt a makói kandallógyár szervezi 2002 óta. Az első alkalom még reklám volt a cég grillsütői számára, mostanra kulináris vetélkedővé nőtte ki magát. A programon résztvevőket koncertek is szórakoztatják. A rendezvényt több ezren keresik fel minden évben, amelyeken a muzsikát főként a mulatós zene képviselői, valamint a helyi énekesek és együttesek biztosítják. Emellett vándortársulatok színpadi produkciói és különféle sportprogramok is kapcsolódnak a fesztiválhoz. #### Gyöngyfüzér Gála A város önkormányzata által 2001-ben indított rendezvénysorozat tehetséges gyermekeket mutatja be; a Gyöngyfüzér Gála a Komplex Művészeti Szemle legjobb produkcióinak antológiája. A háromtagú zsűri feladata a gyermekek elbírálásán kívül az őket benevező oktatási intézmények közötti sorrend felállítása is. 2007-ben 400 gyermek szerepelt a művészeti szemlén. #### Hagymabál A város legrangosabb bálját 1999 óta rendezik meg a Hagymaházban. Az esemény már csak nevében kötődik a hagymatermesztéshez; a rendezvény polgári eleganciát sugall, a díszletek hagyományosan a velencei karnevált idézik. A mulatság 2007 óta önköltséges; szervezője a kezdetek óta a Hagymáért Alapítvány. #### Hagymakarnevál A város össznépi farsangi mulatsága, amire bárki benevezhet. A jó hangulatú eseményen Makó apraja-nagyja együtt búcsúztatja a telet. A program 1996-ban indult útjára. A rendezvény egyben jelmezverseny. A maskarákon kívül zenés-táncos produkciók versengése is helyet kap, szintén komoly díjazással. #### Honvéd Emléknap és Találkozó A hagyományosan szeptemberben megrendezett esemény 1993 óta része a város kulturális életének. Az emléknap fővédnöke a mindenkori honvédelmi miniszter. A rendezvényen tudományos üléseket, hadtörténeti kiállításokat, és harci jármű bemutatót tekinthetnek meg az érdeklődők; ezen a napon tartják a második világháborúban elesettek emlékünnepségét, ahol a történelmi egyházak képviselői imádkoznak az elesettek és a hozzátartozóik lelki üdvéért. #### Makó Expo A gazdasági seregszemle először 2001-ben volt, a Marosmenti Vállalkozók Szövetsége alapította. A rendezvényhez minden második évben a település önkormányzata anyagilag is hozzájárul. Azóta többnyire folyamatosan bővült a kiállítók és résztvevők száma, ami 60 és 52 között mozog. A testvérvárosok is részt vesznek az eseményen, csakúgy mint a helyi ipar képviselői. #### Makói Grafikai Művésztelep A képzőművészeti alkotótábor 1977-ben alakult. Fő profilja az ofszetlitográfia. A hagyományt 1992-ben alapították újjá. Az évente három hétig tartó program igen különleges, hiszen kizárólag határon túli magyar művészeket hívnak meg – ezzel egyedülálló az országban. A résztvevők két művüket hagyják meg a városnak, amely a helyi gyűjteménybe kerül. Ez az esemény elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia millenniumi pályázatának arany oklevelét. #### Makói Muzsika Az első Makói Muzsikát 2005-ben rendezték meg. A több hétvégén át tartó zenei programokra jelképes összegért lehet jegyet venni. Komoly- és könnyűzene egyaránt helyet kap a színpadon, csakúgy mint musicalek széles sora. A szabadtéri esemény egy-egy előadását több mint 3000-en látták. A programot az önkormányzat kettős céllal indította útjára: kikapcsolódást teremtsen a kistérség lakóinak, ugyanakkor növelje a város rangját és hírnevét az ideérkező vendégek és művészek révén. Az Operettfesztivál sikere után megnövekedett az igény más műfajokra is a helyiek körében, a városvezetés így elindította a Makói Muzsika rendezvénysorozatot. Az önkormányzat közel 10 millió forint értékben finanszírozza a rendezvényt, így a jegyár csak jelképes. #### Makói Nemzetközi Hagymafesztivál A három napos fesztivál a város és a térség legjelentősebb rendezvénye, országosan is ismert és jegyzett program, az elsőt 1991-ben tartották. Az évek alatt a Hagymafesztivál nagy változásokon ment keresztül: a szakmai programok kiegészültek kulturális programokkal, koncertekkel és gasztronómiai vetélkedőkkel. Minden évben Makó testvérvárosai is bemutatkoznak a helyieknek, de a határokon átnyúló együttműködések résztvevői is képviseltetik magukat. A fesztivál kísérőrendezvényei közé tartoznak a tenisz-, úszó-, lovas- és lövészversenyek, a labdarúgótornák és más sportesemények. A Makói Nemzetközi Hagymafesztivál fővédnöke Illés Zoltán, a vidékfejlesztési minisztérium környezetügyért felelős államtitkára. #### Operettfesztivál A város operettkedvelőinek ötletére jött létre ez a program 2001-ben. A Hagymaház szabadtéri színpadán megrendezett eseményre a város lakóin kívül egyre több vendég érkezik a térségből és a megyéből. ### Múzeumok és kiállítóhelyek A városban található a 2005-ben az „Év Múzeuma” címmel elismert József Attila Múzeum, amelynek gyűjtőterülete a makói kistérségre terjed ki. Kiállításai, többek között, bemutatják Makó 700 éves történetét, a város híres szülötteinek munkásságát. Az épületben festmények és szobrok is megtekinthetők, udvarában skanzen található. Itt hagymás ház, asztalos- és kovácsműhely, cigányputri és kotárka várja a látogatókat. Intézményileg a múzeumhoz tartozik, de önálló épület az Espersit-ház, amely irodalmi kiállítóhely. Bemutatja Espersit János, Juhász Gyula, József Attila, Móra Ferenc és Rudnay Gyula makói éveit, a város színházi és politikai életét, valamint a helyi sajtó történetét. A Sportmúzeum, amely a Pénzügyi palotában működik a város sportolóinak állít emléket gazdag gyűjteményével. A látogatók megtekinthetik a Makói Panoptikumot a Korona Szállóban, ami a település 1900-as évekbeli piacterét mutatja be bábuk, eredeti használati tárgyak, archív képek és makettek segítségével. Ugyanitt lehetőség van Maros-völgyi ételrecepteket olvasni digitális formában. A Szikszai György–Szirbik Miklós-emlékház a Református ótemplom mellett található, a belvárosi egyházközösség üzemelteti. A tárlat 250 év anyakönyveit, bibliáit, és a felekezethez kötődő egyéb tárgyakat mutat be. Az egykori makói prédikátorok portréját is itt állították ki. ### Művészeti csoportok #### Maros Táncegyüttes A magyar néptánc hagyományát őrző civil szervezet újjáalapítása óta már 31 év telt el. A több mint 170 tagot számláló táncegyüttesben megtalálhatók óvodáskorú és nyugdíjas táncosok is. A Marost fellépésein az azonos nevű zenekara kíséri, rangos hazai és külföldi eseményeken való megjelenésüket elismeréssel fogadják a kritikusok és a nézők egyaránt. Az együttes több egykori tagja már az Magyar Állami Népi Együttesben táncol, és arra is volt már példa, hogy külföldi fesztiválon jelentős pénzösszeggel honorálják a Maros Táncegyüttes szereplését. #### Zenekarok, együttesek Makón a zenei oktatás nagy hagyományának köszönhetően számos zenekar működik. Az önkormányzati fenntartású zeneiskolában – ami ma a Makói Általános Iskola része – jelenleg két vonós (Tücsök Zenekar, Ifjúsági Vonószenekar), két fúvós (a 2006-ban létrejött Makói Általános Iskola Fúvószenekara és a 2013-ban alakult Maros-parti Deák Big Band) és két szimfonikus (Makói Szimfonikus Zenekar, Bartók Gyermek Szimfonikus Zenekar) működik. A zenekarok eleinte helyi rendezvényeken játszottak, a fúvószenekarok karácsonyi koncertje példátlan népszerűségnek örvend a városban. Mostanra egész Európát bejárták, a csoportok több nemzetközi fesztiválon szerepeltek eredményesen, a Bartók Ifjúsági Fúvószenekar a VI. Saxoniade Nemzetközi Fúvószenekari Fesztiválon kategóriájának győztese lett. Az alapítványi fenntartású Makói Magán Zeneiskola növendékeiből is szerveződött egy ifjúsági fúvószenekar. A könnyűzenét többek között a szimfonikus rockzenét játszó Overdream együttes, és az 1998-ban alakult, avantgarde metalt játszó Thy Catafalque képviseli, amely külföldi kiadóknál jelenteti meg albumait. Jelenleg inaktív a korábban tizenkét évig együtt zenélő, szintén avantgarde metal Gire, amelynek lemezét a 2007-es év hazai metal albumává választották (Hungarian Metal Awards). Mindkét zenekar tagja Kátai Tamás, akinek 2006-ban megjelent egy szólóalbuma az olasz Ars Benevola Mater kiadásában. További zenekarok: Shiva, Steel, Evil's Tears, Athame, Merculistarya, Stainless, Apographa, MetalstorM Sudden Idea. 2020- ban a Thy Catafalque egykori gitárosa Juhász János megalapította a makói székhelyű Damnation death metal zenekart, mely az erdélyi Pest recods támogatásával kiadott egy Ep-t 2021-ben, jelenleg a hamarosan kiadásra kerülő nagylemezen dolgoznak. Feloszlott formációk: Chasing Rainbows, The Garde, Primator, Ivanhoe, Sea, Gort, Homelock, Snobbird. #### Balett 1998 óta működik a városban alapfokú balettoktatás, jelenleg Makói Általános Iskola keretein belül. A balett-tanszak Magyarország legjobb iskolai balettcsoportjának bizonyult 2008-ban a háromévente megrendezésre kerülő klasszikusbalett-versenyen, a művészeti csoportból több növendék is kikerült, akik a budapesti balettintézetben, vagy a pécsi táncművészeti főiskolán tanultak tovább. A művészeti ággal foglalkozó diákok száma 70 és 90 fő között mozog. A 2011-es, a Táncpedagógusok Országos Szövetsége által kiírt hazai fesztiválon a továbbképzős balettosok ismét megszerezték az első helyet. #### Mazsorett A Makói Majorette Egyesület 1995-ben alakult meg, öt csoportjában, több mint 70 fő tanulja a mazsorettet 5-től 20 éves korig. Az alapképzésen felül a fiataloknak modern táncot is oktatnak. Az egyesület többször szerepelt már külföldi rendezvényeken is. 2010-ben Makón rendezték a Magyar Országos Mazsorett Bajnokságot, 19 egyesület és 560 versenyző részvételével. #### Kórusok A város gyermekei a Kicsinyek Kórusában vagy a Bartók Kórusban énekelhetnek, mindkét művészeti csoport a Makói Általános Iskolához tartozik szervezetileg. A kórusok által elnyert díjak közé tartozik Csongrád megye Arany Minősítése Diplomával az Éneklő ifjúság megyei hangversenyen, a Bartók kórus 2007-ben az Év kórusa címet nyerte el. A felnőtteket a Makó Városi Vegyeskar képviseli, amely 1988. október 15-én jött létre, és 40 fővel működik. A kórus a városi rendezvényeken való részvétel mellett külföldön is koncertezik. ### Oktatás A városban az oktatást három óvoda, a 2007 szeptemberében közös irányítás alá vont három önkormányzati általános iskola, két egyházi általános iskola, egy megyei fenntartású és egyházi gimnázium, a Makói Oktatási Központ részeként két szakközépiskola, illetve egy, sajátos nevelési igényű diákokra szakosodott intézmény biztosítja. A művészeti oktatást a diákok egy állami és egy alapítványi fenntartású iskolában vehetik igénybe. A városban 2008-ban 4127 iskoláskorú gyermek élt, óvodába pedig a 2007-es adatok szerint 755 gyermek jár. - Belvárosi Óvoda - Újvárosi Óvoda - Bárka Református Óvoda - Makói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola - Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnázium, Szent Gellért Diákotthon - Szikszai György Református Általános Iskola - József Attila Gimnázium - Návay Lajos Kereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola - Galamb József Szakképző Iskola - Juhász Gyula Református Gimnázium és Szakképző Iskola - Pápay Endre Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Diákotthon és Gyermekotthon ## Sport Makó sportélete igen gazdag. A sportesemények megrendezésére a Makovecz Imre által tervezett Erdei János Sportcsarnok ad lehetőséget. A város a házigazda szerepében is gyakran tűnik fel: Makón olyan nagy kaliberű sporteseményeket rendeztek már, mint az Aerobik Magyar Kupa Döntő és Hungarian Open, a Torna Diákolimpia Országos Döntő, vagy a Magyar Köztársaság Nemzeti Strandkézilabda Bajnokság délkelet-magyarországi döntője. A város 2006-ban és 2005-ben ezüstérmes lett kategóriájában a Kihívás Napján. 2005-ben a településen 22 sportegyesület működött. Kiemelkedő eredményeket a város Év sportolója, Makó Város Sportjáért, illetve Fair Play-díj kitüntetésekkel honorál. Az egyik legnagyobb hagyománnyal bíró sportág a labdarúgás. A város focicsapata, a Makó FC jelenleg az NB III Alföld csoportjában szerepel. Eredményei alapján egészen 2011-ig Csongrád megye legjobb labdarúgócsapata volt, 2008-ban pedig bejutott a Magyar Kupa legjobb 16 csapata közé. A 2008/2009-es szezont az NBII-es bajnokságban a harmadik helyen zárta; a magyar labdarúgó-bajnokság másodosztályában megszerzett bronzérem egyúttal a klub eddigi történetének legnagyobb sikere is. Az utánpótlásról a Spartacus Labdarúgó Sportegyesület és a Maros-menti Utánpótlás Futball Club gondoskodik. Utóbbi 300 gyermeket edz és versenyeztet, 2010-ben pedig bejelentették a sportegyesület labdarúgó-akadémiává fejlesztését. Számos helyi, vagy kistérségi versenyt rendeznek, mint például a Maros Kupa, Téli Kupa vagy a Hagyma Kupa. A sakkcsapatok kiemelkedően erősek Makón. A Makói Spartacus Vasas Sportegyesület egyes számú csoportja az NB I-ben, míg második csoportja az NB II Tóth László csoportban versenyzik. Az 1989. október 23-án bejegyzett Makói Budo Klub öt szakosztálya 160 tagot számlál. Az egyesület legeredményesebb sportolói között van Makó Evelyn, kadett kick box világbajnok, Herczeg Máté, országos első jiu-jitsus és Kiss Csaba, az eszközös japán harcművészetek mestere, a nemzetközi dan kollégium vizsgabizottsági tagja. A város férfi kézilabdacsapata 1992 óta áll fenn a mai formájában; a megyei első osztályból egészen az NBI/B Kelet bajnokságáig menetelt. Jelenleg az NBII-ben versenyez a csapat; a bajnokságot sorozatban kétszer is megnyerték, az elégtelen anyagi támogatás miatt azonban a klub nem tudta vállalni a magasabb osztályban való indulást. A Marosmenti Női Kézilabda Egyesület (MNKSE) a 2011/2012-es idényt a NB II Délkelet negyedik helyén zárta. A kézilabdacsapatok szurkolói 2009 márciusában létrehoztak egy sportegyesületet Onion City Makó néven, és négy másik hasonló kvalitású csapattal együtt a Csongrád megyei bajnokságban szerepel. Említést érdemelnek az úszószakosztályok eredményei is, a Makói Úszó Klub utánpótlás növendékei sikeresen szerepelnek országos és világbajnokságokon. ## Gazdaság A város és térségének gazdasága hagyományosan mezőgazdasági jellegű, köszönhetően a jó termőtalajnak. A nemzetközi hírnevű vöröshagyma és fokhagymatermesztés mellett jelentős makói termény a petrezselyem, a fűszerpaprika, a búza, a napraforgó, az árpa, a zab, a kukorica és az olajrepce. A városban egy mezőgazdasági termelőszövetkezet működik, amely 114 főt foglalkoztat. Az ipari fejlesztések a 20. század második felében kezdődtek. A város ipari hasznosítású területei a település legkeletibb részén fekszenek, a vasútvonaltól a román határ fele. Makó az Ipari Park címet hivatalosan 1998-ban nyerte el, ami a város északkeleti részén, a Makó-Hódmezővásárhely vasúti szárnyvonal, a Rákos felé vezető 4432. sz. és a Királyhegyes felé vezető 4424. sz. mellékutak által körülhatárolt területen fekszik; területe 62,3 ha. Itt található egy vállalkozásokat segítő inkubátorház is. A parkba főleg teherfuvarozással, logisztikával, raktározással foglalkozó cégek települtek be. Itt működik a ContiTech Fluid Automotive Hungária üzeme is, ami 1546 embert alkalmaz – ezzel az egész járás legnagyobb munkaadója. A feldolgozóipart Makón a gumiipar, a textilipar, a bútoripar, a gépgyártás, az élelmiszer-feldolgozás és az alkatrész-összeszerelés képviseli. 2005-ben 1750 vállalkozás működött a településen, amelyek túlnyomó többsége mikro- és kisvállalkozás volt. A működő vállalkozások 77%-a a szolgáltató szektorban működik. Ebből a kereskedelem 27%-ot, az ingatlan és a gazdasági szolgáltatás 24%-ot tesz ki. A vendéglátóhelyek száma 2006-ban 146 volt. A munkanélküliség az országos értéknél valamivel rosszabb, 2014 májusában a munkavállalási korú népesség 8,27 százaléka volt nyilvántartott álláskereső. ## Híres makóiak ## Testvérvárosok Makó az alábbi városokkal van testvérvárosi kapcsolatban: - Ada, Szerbia - Atça, Törökország - Csíkszereda, Románia - Jasło, Lengyelország - Kirjat Jam, Izrael - Löbau, Németország - Martinsicuro, Olaszország - Radomsko, Lengyelország - Hszinjang, Kína - Zselíz, Szlovákia - Nagyszentmiklós, Románia ## Érdekességek - A városnak semmi köze sincs az elterjedt mondáshoz: Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, ugyanis e mondás Makó vezér nevét őrzi. - Makó és testvérvárosa, Löbau közösen forgalmazza az Öröm sör nevű italt, ami a testvérvárosi kapcsolatokat szimbolizálja és erősíti. A sör címkéjén a két város címere is helyt kap. - A város a végállomása a Budapest – Makó Kis Kunsági Futamnak. A rallyversenyt először 2006-ban rendezték meg a Budapest–Bamako-rali előfutamaként. A versenyzők a célba a Makói Nemzetközi Hagymafesztivál időtartama alatt érkeztek meg. - A Makó szó eredetileg pogány eredetű utónév, jelentése türk nyelven: dicsőséges. - A város első, és ezidáig egyetlen Guinness-rekordját 2006. szeptember 6-a és 8-a között állították be, öt helybéli asszony egy 255 méter hosszú fokhagymafüzért kötött; a füzér jelenleg az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban található.

A párducbőrös lovag

Ebben a szócikkben a grúz nevek magyaros átírásban szerepelnek. A Párducbőrös (grúzul: ვეფხისტყაოსანი, Vephisztkaoszani, nemzetközi átírással: Vepkhist'q'aosani, kiejtve [vɛphxist’q’ɑosɑni]) Grúzia nemzeti verses eposza, a grúz aranykor meghatározó műve. A grúzok nemzeti költője, Sota Rusztaveli írta 1189 és 1207 között, Tamar királynő (1160 k.–1213) uralkodása idején. A művet a középkori Grúzia gondolatvilága, költői és filozófiai művészete megkoronázásának, a grúz irodalom csúcsának tekintik. Évszázadok óta kiemelkedő helyet foglal el a grúzok szívében: sokuk képes emlékezetből idézni a mű összes versszakát, a 20. század elejéig pedig egy példánya minden menyasszony hozományának része volt. A mai napig tükrözi a grúz világlátást: etikája, esztétikája és filozófiája még ma is erősen jelen van a grúzok viselkedésében, értékrendjében és világfelfogásában. Mind formáját, mind műfaját tekintve összetett mű. Műfaját úgy írják le, mint eposz, lovagi romantika, epikus romantika, lírai epikus költemény. A magyarul Tariel a párducbőrös lovag, illetve A tigrisbőrös lovag címmel megjelent művet 2013-ban az UNESCO a világemlékezet részévé nyilvánította. ## Keletkezése ### A szerző A műről és szerzőjéről 13–14. századi adatok nem állnak rendelkezésre. A 15–18. századi grúz írások egyhangúlag Rusztvelinek (რუსთველი), avagy gyakoribb – a 18. század óta elterjedt – alakban Sota Rusztavelinek (რუსთაველი) tulajdonítják. A szerző kilétére, valamint a mű egyéb történeti-irodalmi kérdéseire maga a vers ad választ, annak is a prológusa és az epilógusa (elő- és utóhangja). A prológusban a szerző fölfedi kilétét, és kétszer is megnevezi magát: Én, Rusztaveli, szív-sebemmel, testvérévé lettem egykor [Weöres 7. versszak 3. sor] Én, Rusztaveli, művész voltam, míg formáltam énekem [Weöres 8. versszak 1. sor] Az epilógusban szintén kétszer fordul elő a neve: Vajjon én, a meszh Rusztaveli, rímeimmel végigjárom? [Weöres 1667. versszak 4. sora] és Tarielt könnyek között magasztaltam én, Rusztaveli. [Weöres 1671. versszak 4. sora] A prológusban a szerző neve mindkét helyen első személyű, míg az epilógusban mindkét helyen – a magyar fordítással ellentétben – harmadik személyű. Erre alapozva feltételezik, hogy a mű epilógusát nem Rusztaveli, hanem egy utódja írta. A Sota nevű költő feltehetően a Grúzia déli, Meszhéti tartományában fekvő Rusztavi településről származott (ami nem azonos a mai kelet-grúziai Alsó-Kartli régió székhelyével, Rusztavi várossal), onnan került Tamar királynő szolgálatába; valószínűleg kincstárnokként. Úgyszintén valószínűsítik, hogy több hadjáratban is részt vett. ### Keletkezésének ideje és helye A mű keletkezésének idejét hagyományosan a 12. század végére, a 13. század elejére teszik. Ez a nézet – amely a legtöbb kutató által leginkább elfogadott – magában a műben található adatokon alapul. Mindjárt a mű prológusában található egy fogódzó: a szerző a grúz Tamar királynőnek (oroszosan: Tamara) ajánlja magát, aki 1184 és 1213 között uralkodott Dicsérjük Tamara úrnőt, véres könnyet ontva érte! [Weöres 4. versszak 1. sor] a seregek úrnőjének balgán nyujtom életem: [Weöres 8. versszak 2. sor] Ez az időtartam leszűkíthető két évtizedre az alapján, hogy mind a prológus, mind az epilógus többször említi Tamar királynőt és férjét, Dávidot (Dávid Szoszlanit) – minden esetben élő uralkodókként. Minthogy Tamar és Dávid Szoszlani 1189-ben kötött házasságot, Dávid király pedig 1207-ben meghalt, így a mű keletkezési ideje 1189 és 1207 közé helyezhető el. Egyes rusztvelológusok úgy vélik, hogy Rusztaveli a királynő halála (1213) után fejezte be a művét, netán már a mongol betörések idején, az 1230-as évek végén. Ez utóbbi feltételezés értelmében a mű befejezése Rusztaveli halála (1216) utáni időre esik, ami azt jelentené, hogy a művet nem ő fejezte be. Akárhogy is, a mű keletkezése Tamar királynő uralkodásának idejéhez kötődik. Ezt az időszakot a grúz aranykornak tartják, amikor a világ második keresztény államában (326) – a Nyugatot évszázadokkal megelőzve – reneszánsz szellem uralkodott. Fejlődtek a tudományok, és a világi irodalom a legkiemelkedőbb vallási szövegekhez hasonló szintre emelkedett. Ekkor épültek Grúzia legnagyobb templomai és kolostorai. Grúzia, a történelme során ebben az időben érte el a legnagyobb földrajzi kiterjedését, visszaverte az inváziókat, és protektorátusává tett számos környező muszlim és keresztény fejedelemséget. Tamar alatt virágzott a gazdaság, és a grúz karavánok elérték az Ajjúbidák Egyiptomát, a Kijevi Ruszt és Bizáncot. Ezért aztán az utóbb szentté avatott, de a Nyugat által is tisztelt Nagy Tamart a költők nemcsak a szépségéért ünnepelték, hanem bölcsességéért és diplomáciai képességeiért is. ### Cselekményének forrása Egy iráni regét leltem kartvel mesék özönében [Weöres 9. versszak 1. sor] – állítja a szerző a prológusban. Máig nem született egyértelmű válasz arra, hogy \* melyik perzsa regét lelhette Rusztaveli, vagy \* melyik perzsa mű ihlette, vagy \* a szerző saját maga alkotta eredeti történet-e? Minthogy ezt a perzsa regét azóta sem találták meg, a kutatók az utóbbi két kérdésre is keresik a választ. Ihletadó műként több feltételezés is született, a Sáhnámétól más perzsa eposzokon át a Rámájanáig, A francia Jean-Pierre Mahé a 7. századig visszanyúló, arab, majd perzsa, türk és indiai területeken is elterjedt Lejla és Madzsnun – a perzsa Nizámi (1141–1209) lejegyezte, Keleten példaértékűvé vált Rómeó és Júlia – szerelmi történetét feltételezi ihletadóként. Szargisz Kakabadze pedig azt a feltételezését publikálta miszerint a Párducbőrös Csahruhadze perzsa nyelvű testvér-prózájának átültetése. Noha a Párducbőrös számos szereplője is perzsa nevet visel, ez nem szükségszerűen jelenti azt, hogy Rusztaveli perzsa forrást használt volna föl, mert az ilyen névadás abban az időben divat volt. Davit Csubinasvili volt az első, aki bizonyította, hogy Rusztaveli nem keleti íróktól kölcsönözte a Párducbőrös cselekményét, és a műve Tamar királynő dicsőítésére irányult. Alekszandre Hahanasvili továbbment: Rusztaveli verseit összehasonlítva azokkal a – Hevszureti hegyi lakosai körében még a 20. század elején is hallható volt – grúz népdalokkal és a nép ajkán keringő történetekkel, amelyeknek a hős Tariel a főszereplője, arra jutott, hogy ezek mind a fő cselekményükben, mind részleteikben feltétlen hasonlóságot mutatnak. Vagyis ez a 12. századi költemény a grúz népköltészeten alapul, ahogy a Faust és a Hamlet is a középkori néphagyományokhoz nyúlik vissza. Szerinte Rusztaveli a népi legenda segítségével ábrázolta ezt a jelentős történelmi korszakot. Másfelől Tamar életének összehasonlítása az eposzban leírt eseményekkel okot ad arra a feltételezésre, hogy a főszereplő maga Tamar királynő, Nesztán-Daredzsán neve alá bújtatva. Hahanasvili azt is feltételezi, hogy Tariel maga a költő, és művét a Nesztánként leírt Tamar királynő iránti plátói szerelme inspirálta. A cselekmény távoli vidékekre – Arábiába, Indiába, Kínába – helyezése, valamint a perzsa rege arra szolgál, hogy elterelje az olvasó figyelmét a költő személyes indítékáról; nevezetesen: a királynő dicsőítéséről és titkolt szerelmének – aminek nincs gyógyírja sohasem – kinyilvánításáról. Ha a történet Grúziától távol játszódik is, a mű allegóriáiban egyértelműen felismerhető arról, hogy a bor kultúrája mindenütt jelen van, és a királynőről (Tamar-Nesztánról), akit apja még életében örökösének jelölt ki. A legtöbb 20. századi kutató egyetemlegesen elismeri a Párducbőrös történetének eredetiségét. Ezt azon kutatók véleménye is alátámasztja, akik a Rusztaveli-korabeli Grúzia történelmi valóságát látják a vers történetében. A legtöbb rusztvelológus hasonlóságokat mutat ki Tinatin és Nesztán-Daredzsán leírt történetei, és a valóságos Tamarnak, az apja, III György grúz király általi megkoronázása, valamint a második férjéül maga választotta alán királyfival, Dávid Szoszlanival való kézfogója között. Széles körben elfogadott az az álláspont is, hogy Rusztaveli a perzsa történettel a világirodalomban, különösen a középkorban – úgy Európában, mint Grúziában – széles körben elterjedt módszert, a szándékos leplezést és elvonatkoztatást alkalmazta. Alekszandre Baramidze szerint a történet elvonatkoztatásának szükségességét a Párducbőrösben tükröződő kézenfekvő történelmi asszociációk és a versben vallott nézetek radikalizmusa indokolta. ## Szövege, kéziratai A műnek a keletkezése idejéből, de még a 14–15. századból sem lelhető föl egyetlen teljes kézirata vagy másolata sem. A régi kéziratok hiánya egyrészt Grúziának a 13. század első felében kezdődött mongol megszállására, másrészt könyvégetésekre vezethető vissza. A mű eredeti formájában nem maradt fönn, az évszázadok során kézről-kézre, szájról-szájra hagyományozódott. Emiatt a szövege bizonyos változásokon ment keresztül: csorbult, torzult, kiegészült költői ambíciókkal is rendelkező másolók nyomán. A toldozott-foldozott szövegek a kutatók körében végeérhetetlen viták tárgyát képezik mind a tartalom egészét, mind a mű egyes szövegrészeinek eredetét, értelmezését illetően. ### Kéziratok A viták kiapadhatatlan forrását jelenti a fennmaradt – töredékekkel együtt – több mint 160 kézirat. A legkorábbi töredékek 14., 15. és 16. századi feliratok, köztük a Vanisz Kvabebi barlangkolostor híres felirata: két versszak (1300, 1301) Nesztánnak a kadzsok / táltosok börtönéből Tarielhez írott leveléből. A följegyzett legrégebbi teljes kéziratok a 15–16. században készültek, amelyek közül számos mára már nem lelhető föl. Az első datált példány Mamuka Tavakalasvili 1646-ból származó, 39 miniatúrával illusztrált másolata. (H-599 jelzetű a Grúz Nemzeti Kéziratközpontban.) Tavakalasvili miniatúrái a hagyományos grúz művészet hatását mutatják. A Párducbőrös illusztrációi mellett látható a megrendelő: II. Levan Dadiani, a mű szerzője: Rusztaveli és a másoló Mamuka Tavakalasvili saját képe is. Rusztavelit bajusszal ábrázolta, de utóbb valaki tintával szakállt is rajzolt a költőnek. Tavakalasvili nagyon képzett művész, kalligráfiáját hangsúlyos díszítés jellemzi. A kutatók megjegyzik, hogy a miniatúra-művész Rusztaveli költeményének illusztrációin a 17. századi Nyugat-Grúziát ábrázolta. Tavakalasvili miniatúráiból: Az 1660-as évekre tehető, és az egyik legrégebbi a Ioszeb Tbileli tbiliszi metropolita által másolt példány, ami az első tulajdonosa, Zaza Cicisvili után a Zaza Párducbőrös elnevezést kapta. A Q-1082 jelzetű kézirat 1870-ben még 212 lapot számlált, ami azóta 22-vel csökkent. Elképzelhető, hogy ezeken a hiányzó oldalakon illusztrációk voltak, és azok kerültek ki a kéziratból. A 17. század második felében készült az ismeretlen művész által 18 teljes oldalas és 3 szövegközi perzsa stílusú miniatúrával illusztrált Tarhan-Mouravi Párducbőrös. A hányattatott sorsú kéziratot a szorult anyagi helyzetbe került Dadianiktól Elene Tarhan-Mouravi vette meg. Az elején hiányos (a 142. versszakkal kezdődő) kézirat jelenleg az Oxfordi Egyetem Bodleian Könyvtárában található. Szintén a Bodleian Library tulajdonát képezi egy 1690–1699 körül készült, 50 egész oldalas illusztrációt tartalmazó példány is. A kalligráfia és díszítés terén az egyik legkiválóbbat Begtabeg Avtandil Martirozasvili másolta 1680-ban (Begtabeg-másolat). Ennek minden oldalán, oldalanként különböző aranyozott díszítés keretezi a szöveget. A Grúz Nemzeti Kéziratközpont őrzi a Párducbőrös Szulhan-Szaba Orbeliani szerzetes (1658–1725) nevéhez kötött kéziratot és az S-5006 jelzetű, 87 perzsa stílusban készült miniatúrával bővelkedő 18. századi másolatot, az ún. Cereteli (Ceretliszeuli) Párducbőröst. A Cereteli Párducbőrös miniatúráiból: ### Betoldások, kiegészítések A Párducbőrös teljes szövegének egyes versszakait és néhány énekét nem Rusztaveli írta. A hagyományos nyomtatott kiadások a vers ezen részeit általában nem tartalmazzák, bár a mű középkori kéziratai megőrizték őket. A mű folytatói többnyire saját versszakokat szúrtak be, és a vers végéhez új énekeket fűztek, így egészítették ki a történetet. Ilyen a hatavok (kínaiak) története, a hvárezmiek története és a hősök halálának története. Az első arról szól, hogyan támadta meg Indiát a hatav hadsereg, és hogyan mentették meg Tariel és társai a védtelen országot. A hatav történet után a hvárezmiek története következik, ami a hódító hatav hadsereg történetét, a csatát, valamint az Avtandillal és Pridonnal szemben elszenvedett vereségüket meséli el. Ezt a két történetet követi a hősök halálának története, amely Tariel és Avtandil halálát, valamint Pridonnak az elvesztésük fölötti gyászát beszéli el. Az epilógus, de legalábbis egyes versszakai szintén a Párducbőrös történetének folytatóihoz tartoznak. A Párducbőrös folytatásaiban a teljes fejezetek mellett külön strófák is szerepelnek a vers főszövegében. Így néha ugyanannak a versszaknak két változata jött létre. Például az első ének Roszteván, arab királyt leíró (a magyar fordításokban az első) versszakának létezik más szövegváltozata is. A prológusban is megtalálhatók később hozzáadott versszakok, ami ezáltal akár 46 versszakra is terjedhet. Ezeket a versszakokat és a kiegészítéseket a középkorban a vers szerves részének tekintették, azonban – mint kiderült – grúz irodalmi körökben jól tudták, hogy ezek utólagos kiegészítések és betoldások. I. Teimuraz közvetlenül megnevezi az egyik ilyen kiegészítőt: Nanucsa. Teimuraz megvetéssel tekint Nanucsára és kigúnyolja, de mint kiderült, az utólagos kiegészítés, betoldás (interpoláció) népszerű volt az akkori társadalomban. Mamuka Tavakalasvili, a 17. század első felének költője ugyanezt a Nanucsát édes szavak szólójának nevezi, és a 12. századi grúz klasszikusok mellé helyezi. Ma már ismeretes, hogy Nanucsa mellett a Párducbőrös néhány további költő – Ioszeb Tbileli, Giorgi Tumanisvili és mások – különböző időpontokban keletkezett saját kiegészítéseit is tartalmazza. Kaihoszro Csolokasvili, egy 17. századi grúz költő, a Párducbőrös történetének egyik folytatója. Az ő műve az Omainiani (ომაინიანი), a Párducbőrös folytatásának folytatása, ami Omain, a Tariel fia, Szaridan és Avtandil lánya házasságából született új hős történetét meséli el. ## Felépítése és cselekménye ### Címe A grúz címe (ვეფხისტყაოსანი [vephisztkaoszani]) szó szerint azt jelenti:vephi bőrű. Bizonytalanság mutatkozik abban, hogy a vephi alatt milyen állat értendő: tigris, vagy párduc avagy leopárd. A modern grúz nyelv szerint tigris lenne. Azonban a kutatók körében inkább a párduc az elfogadottabb. A párducbőr népszerű motívum a perzsa epikus irodalomban, különösen Firdauszí: Sáhnáme, Királyok Könyve című műve nyomán, amit egyes kutatók Rusztaveli egyik lehetséges forrásának tartanak, és amire mindenképpen asszociálhatott a 12–13. századi grúz olvasó. A fordításokban mindhárom állat megjelenik: a tigris is, a párduc is, a leopárd is. A magyarban az előbbi kettő, az utóbbi pl. az oroszban Balmontnál (Витязь в барсовой шкуре). A grúz címben nem szerepel a lovag, az magából a műből származik, ami a fordításokban hol lovag, hol vitéz, hol egyszerűen csak ember. ### Felépítése A Párducbőrös három részre tagolható, úgymint prológus (előhang), a fő történet és epilógus (utóhang). A fő történet két, szorosan összefonódó történetből áll: az elsőben Avtandil a párducbőrös lovagot, Tarielt keresi, míg a második Nesztán-Daredzsán, Tariel kedvesének kereséséről szól. #### Prológus és epilógus Noha vitatott, hogy a mű prológusa és epilógusa Rusztavelitől származik-e, némi információt nyújt a vers történeti-irodalmi kérdéseiről, valamint magának a szerzőnek a költészetről és a szerelemről vallott nézeteiről. Vitatott eredetisége ellenére mind a prológus, mind az epilógus bizonyos hagyományos elvekre épül, a szövege kompozíciós szempontból összhangban áll a mű fő részével, és következetes a mű egészén át. A prológus elején a szerző dicséri a mindenhatót, és hozzá fohászkodik (1. és 2. versszak). Miután Istenhez fordult, a világ királyait dicséri (3–5. versszak). Nem tudja, hogyan dicsérje az oroszlánt (3. versszak), ami metaforikusan Tamar királynő férjére, Dávid Szoszlanira utal, akit az epilógusban már a saját nevén említ: Dávid (1668. versszak) A negyedik versszak kifejezetten Tamar királynőről szól: Dicsérjük Tamara úrnőt, véres könnyet ontva érte! [Weöres 4. versszak 1. sor] Isten és a Grúz Királyság uralkodóinak dicsérete után a prológusban a szerző magáról beszél. A 6. és 7. versszakban már megemlíti a mű főszereplőjének, Tarielnek a nevét, a 7. és 8. versszakban pedig saját magát kétszer is, Rusztaveliként. Mindezek után a költészetről és a szerelemről vallott felfogását fejti ki (12–14. versszak): meghatározza azok lényegét, természetét és célját. Ezt követően a költészet sajátosságairól szól, három kategóriába sorolva azokat (15., 16. és 17. versszak). Rusztaveli kimondatlanul is az elsőbe tartozik. A második kategóriába olyanokat helyez el, akik nem tudnak erős érzelmi hatást gyakorolni az olvasóra. Őket egy tapasztalatlan fiatal vadászhoz hasonlítja, aki még nem ejtett nagy vadat. A harmadik kategóriába azokat teszi, akiknek a művei szórakoztatásra, az idő múlatására szolgálnak – nem tagadva el a könnyű műfajú versek létjogosultságát. A prológusban a költészet témájához közvetlenül, logikusan, intellektuálisan kapcsolódik a szerelem témája. A továbbiakban határozottan megkülönbözteti az igaz szerelmet és a testi vágyat, a paráznaságot. A szerelemnek is három fajtáját különbözteti meg. Az első emelkedett, isteni esemény. A második a világi, földi, testi szerelem, emberi érzés (ami szigorúan elkülönül a paráznaságtól). A rajongás harmadik fajtáját, a testi vágyat, megszállottságot teljesen kizárja a szerelem fogalmából, és nyíltan elutasítja: Megvetem a szív-nélküli vágy baromi szégyenét. [Weöres 23. versszak 4. sor] Kifejti, hogy művében világi, emberi érzésekről, igaz szerelemről ír, és megadja a jó kedves jellemzőit. A költő a kurta epilógusban elmondja, hogy a versben elhangzott történet véget ért, szereplői bevégezték e világi életüket. Ebben ismét Grúzia uralkodóit, Tamar királynőt és Dávid Szoszlanit dicséri. Az utolsó versszak megemlíti az akkori kor jelentősebb műveit azok szerzőivel, köztük Rusztavelit a Tariellel. Ahogy az epilógus első versszakában, úgy az utolsóban is a Rusztaveli név – a prológussal és magyar fordítással ellentétben – az eredetiben harmadik személyben szerepel. Ez az egyik oka annak, hogy a prológus szerzőjének sem Rusztavelit tekintik. #### A fő rész ##### Szereplők ##### Helyszínek A költő a mű cselekményét Grúziától földrajzilag távol helyezte: Arábiába (Dél-Arábiáról lehet szó), Indiába, (K)Hataetibe, azaz Kínába, a rejtélyes Mulgazanzárba és Gulansáróba, valamint a kad(z)sok (táltosok/démonok) kitalált országába. Noha Rusztaveli valószínűsíthetően több hadjáratban is részt vett, ezeken a helyszíneken minden bizonnyal nem fordult meg. Viszont a korabeli Grúzia allegorikus ábrázolásai felismerhetők. Például utal a borkultúrára és egy női királyra, aki apja örököse lett.A jelzések homályosak, és nem határozzák meg egyértelműen az adott helyszíneket. Ezek a távoli vidékek mégis Grúziát idézik föl. Úgy tűnik, hogy a helyszínek megválasztása elsősorban lakóik nemzeti jellegzetességeire utal: az arabokat racionálisabbnak mutatják be (Roszteván király és Avtandil), kommunikációs és cselekvési képességeik lehetővé teszik a zsákutcákból való kitörést, elmozdulást a holtpontokról. Ezzel szemben az indiaiak érzelmesebbnek és impulzívabbnak tűnnek, akaratlanul is tragédiákat okoznak (Tariel és Nesztán). Ez az ellentét megmutatkozik például a két házasságtörésben is: Avtandil abban a reményben adja meg magát Fatmannak, hogy mihamarabb megtudja: hol keresse Nesztánt; ezzel szemben Tarielt Aszmat iránt egyedül a vágya vezérli. Voltak akik Gulansárót, a Tengerparti ország fővárosát Velencéhez hasonlították. Gulansárót Mulgazanzárból Avtandil – abban az időben, hajóval, és nyilván Afrika megkerülésével (hiszen még nem létezett a Szuezi-csatorna) – 10 hónap alatt érte el. Összehasonlításul: 300 évvel később Vasco da Gamma 8 hónap alatt jutott el Lisszabonból a kenyai Mombasába. Ez a Tengerparti Ország mintegy tíz hónapi járó, [Vikár, XXIX.ének 5. versszak 1.sor] Tengerparti országunknak tíz hó alatt érsz végére, [Weöres 1067. versszak 1.sor] ##### Cselekmény A fő rész cselekményét két viszonylag egyszerű, szorosan összekapcsolódó történet képezi, amit epizódok gazdagítanak, végrendeletek, levelek, párbeszédek, leírások, aforizmák stb. színesítenek. Viták tárgyát képezi, hogy melyik a mű elsődleges témája: a szerelem-e vagy a testvériség, barátság, avagy ezek egyenrangú értéket képviselnek. A két történet két szerelmespárról szól: az arab Tinatin királylányról, királynőről és Avtandil hadvezérről, valamint Nesztán Daredzsán indiai királylányról és Tarielről, a párducbőrös lovagról. Mindkét pár csak a férfi fél különleges hőstettei után házasodhat össze. Avtandilnak meg kell találnia Tarielt, Tarielnek pedig meg kell találnia és ki kell szabadítania Nesztán Daredzsánt. A cselekmény fokozatosan fejlődik ki, bonyolódik, mígnem barátjuk, Nuradin-Pridon, Mulgazanzár uralkodójának segítségével a hősök tetteit végül siker koronázza. Az első történet Arábiában kezdődik. Roszteván király – fiú utódja nem lévén – a lányát, Tinatint emeli trónra, és a kezét a szpaszpet Avtandilnak ígéri. Tinatin és Avtandil kölcsönösen szeretik egymást. Egy vadászat alkalmával a király és Avtandil meglát egy párducbőrbe öltözött síró idegent, Tarielt. A király találkozni szeretne vele, és szolgákat küld érte, akiket Tariel megöl és eltűnik. Roszteván hiába keresteti. Tinatin Avtandilt kéri föl a titokzatos idegen fölkutatására. Közel három év keresés után végre egy barlangban meg is találja a párducbőrös idegent, aki elmeséli neki történetét: Szerelmét, Nesztánt az apja, Parszadán egy hvárezmi herceghez akarta feleségül adni, akit – megakadályozandó a nem kívánt házasságot, Nesztán kérésére – Táriel megölt. Nesztánt példátlan módon megbüntették: megfosztották szolgáitól, és föltették egy hajóra, ami csak sodródott a tengeren. Tariel a keresésére indult, és ennek során találkozott Nuradin-Phridonnal, Mulgazanzar uralkodójával, aki elmondta neki, hogy Nesztán él, de fogolyként egy távoli hajón. Tariel kétségbeesésében egy barlangba vonult vissza, és Aszmattal, Nesztán szolgájával élt. Tariel tragikus szerelmi történetének hallatán a meghatott Avtandil fölkínálja testvériségét, barátságát, és megígéri Tarielnek, hogy segít megtalálni a szerelmét, Nesztán-Daredzsánt. Avtandil hazatér Arábiába, Táriel történetét elmeséli Tinatinnak, és Rosztevan király akarata ellenére visszatér újdonsült barátjához. A második történetben Avtandil elválik Tarieltől, Pridon királyságába megy, de semmi újabbat nem tud meg Nesztán felől. Folytatva a küldetését, Avtandil megérkezik Gulansáróba, a Tengeri Királyság fővárosába. Ott találkozik Fatmannal, Uszen főkereskedő feleségével. Fatman beleszeret Avtandilba, aki – érezve, hogy tud Nesztán hollétéről – hagyja magát elcsábítani. Kiderül, hogy Nesztán a kadzsok foságába került. Avtandil visszatér Pridonhoz és Tarielhez. A három hű barát úgy dönt, hogy Nesztán kiszabadítására háromszáz fős sereggel a kadzsok országába vonul. Miután sikerült kiszabadítani Nesztánt, mindannyian Arábiába mennek, ahol Roszteván király megbocsátja Avtandilnak az engedetlenségét, a király parancsának megszegését. Együtt ülik meg Avtandil lakodalmát Tinatinnal, majd Indiába indulnak, ahol Tariel is feleségül veszi a szerelmét, Nesztánt. Pridon is visszatér a hazájába, és a három barát boldogságban, jólétben és nagylelkűen uralkodik a saját országában. ## Stílusa, alkalmazott művészi eszközök ### Nyelve A mű nyelve átmenetet képez a – főleg liturgikus irodalmi szövegekből ismert – régi-, és a ma is használatos új grúz nyelv között. A régi és az új grúzra jellemző tulajdonságokat egyaránt hordoz. A Párducbőrös nyelve eltér mind az akkori pre-modern, mind az egyházi grúz nyelvtől; közelebb áll az emberek beszélt nyelvéhez. E különbség miatt hagyományosan párducbőrös grúznak is nevezik. Kartvelológusok szerint a Párducbőrös fontos dokumentum a grúz világi beszéd tanulmányozásához. A Párducbőrös nyelvére különösen jellemző, hogy ugyanazon szó régi és új formái egyaránt megtalálhatók egymás mellett, csakúgy, mint a keleti és a nyugati dialektus. A párducbőrös grúzra – a régi grúz nyelvvel ellentétben – a szintaktikai újdonságra és az egyszerűségre való törekvés jellemző. Ezen újítások ellenére Rusztaveli nyelve megtartja a régi szabályokat, versében régi és új formák egyaránt megtalálhatók. Ugyanakkor szabadon használja a grúz nyelvet: gyakran alkot új szavakat, neologizmusokat, és gyakran alakít át főneveket igékké. A szokatlan szavak használatát bizonyos esetekben az indokolja, hogy a vers jobban illeszkedjen a ritmushoz és a rímhez, bár a költő gyakran anélkül használ szokatlan szavakat, hogy a szöveg szükségessé tenné azt. A kutatók megjegyzik, hogy Rusztaveli nyelve annyira közel áll az emberek beszédéhez, hogy könnyen érthető, és nem igényel különösebb magyarázatot. Vannak azonban ritka kivételek, amikor egyes szavak vagy kifejezések értelme bizonytalan, és ezekben még a szakemberek sem tudnak egyetértésre jutni. ### Belső felépítése Az elbeszélés dinamikus, és kevés benne az ismétlés. A feszültség egyre nő, és a drámai helyzetek természetesen és logikusan követik egymást. A néhány visszaemlékezés (analepszis) nem akasztja meg a narratív szál folytonosságát. A versben a monológok száma hetvenre tehető, ehhez adódik körülbelül tizenöt levél, amik főként líraiak: a szereplők ott írják le érzéseiket, nem mérlegelik a döntéseiket. Noha ezek a monológok nem viszik előbbre a cselekményt, de ritmust adnak neki. Ezért a költő gyakran a háttérbe húzódik, és a szereplők maguk válnak elbeszélőkké, hogy közvetlenül fejezhessék ki magukat. Ezáltal a vers olyan dramaturgiát kap, olyan lírai és élő alakot ölt, amely lehetővé tette a nyilvános felolvasását vagy a mozgalmas színházi előadásokat. ### Stiláris eszközök A költő a stiláris eszközök széles skálájával él, és azokat változatosan alkalmazza. Ezek tárházát a természetleírások mellett aforizmák sokaságával egészíti ki. #### Jelzők A költő nem fukarkodik a jelzőkkel, rengeteg – akár eredeti – jelző található a műben. Például az I. ének első versszaka, amely az arab királyt írja le, szinte teljes egészében jelzőkből áll: Vikár Béla fordításában: Roszteván arab király volt, Isten kegyelméből való, Délceg, nagylelkű a néphez, kit hatalmas hadával ó, Igazságos, szelíd, dús, a kormányt bölcsen birtokoló, Hős a harcban, győzhetetlen, barátjáért élő-haló. Weöres Sándor fordításában: Roszteván arab király volt, jósors vitte diadalra, nemes, nyájas, népét-óvó, szárnya seregek hatalma, bölcs és higgadt az elméje, igazságos az uralma, a tanácsban ékes-szóló, harcban gáncs-nélküli dalja. #### Hasonlatok A költő úgyszintén számtalan hasonlattal is él. Gyakoriak az olyan eredeti, szemléletes, valósághű hasonlatai, amelyek az adott nemzetiségű, hétköznapi emberek életét ábrázolják. Egyes hasonlatait az expresszivitás jellemzi. Rusztaveli hasonlatai gyakran túlzó jellegűek, bár a mű minden túlzó hasonlatának van valós alapja, és soha nem utal fantasztikus ábrázolásokra, csupán hatni kíván. Művelt, Nap- és Holddal rokon, ciprustermetű dalia, Még szakálla sincs, – tudása, értelme az eget víja;... [Vikár I. ének 9. versszak 2–3. sor] menny fáklyáihoz hasonló, karcsu-törzsű, mint a pálma, sok-élű kristályhoz illő finom arca ragyogása,... [Weöres 40. versszak 2–3. sor] vagy Tetszik neki a fiú, mint rózsatő fülemilének, [Vikár I. ének 51. versszak 3. sor] mint csalogány a rózsára, kedvvel pillant neveltjére, [Weöres 82. versszak 3. sor] #### Metaforák Metaforákban olyannyira bővelkedik a mű, hogy a vers költői nyelvének stílusát gyakran metaforikusnak tekintik. A műben a metafora a gondolat kifejezésének a legfontosabb művészi eszköze. Rusztaveli néhány metaforikus formáját – amiket a versben a leggyakrabban megismétel – különböző összefüggésekben, különböző jelentéssel használja. Ilyenek például: rózsa, nárcisz, nap, hold, gyöngy, kristály stb. A rózsa hol az emberi arcnak csak egy részét, hol az egész arcot fejezi ki. De az alábbi sorban idézett rózsa például gyöngyfogú személyt jelent: Közepett a rózsa, szebb még mint aranyja s gyöngyfüzére. [Vikár XI. ének 18. versszak 4. sor] Látsz a rózsán rubint, gyöngyöt, akár két iker-fiút. [Weöres 480. versszak 4. sor] A kutatók szerint Rusztaveli metaforái segítik a megfelelő képzet kialakítását, és nem szorítják háttérbe a szöveg tartalmát – ellentétben néhány keleti költővel, akik öncélúan alkalmaznak metaforákat. #### Ismétlések A műben leíró (epikus) és elbeszélő (narratív) ismétlések egyaránt előfordulnak. Narratív ismétlések ritkán, míg epikusak gyakrabban. Az elbeszélő ismétlés egy példája a 993–999. versszak (Vikárnál: XVII. ének 23–29. versszak), amelyekben az egyik főszereplő, Avtandil röviden elmeséli Nuradin-Pridonnak Tariel történetét. Ezt a történetet az olvasó, mire idáig eljut, már részletesen ismeri, és a történet szerint már Pridon is. Bár a cselekmény szempontjából itt nélkülözhető lenne, a költő mégis megismétli (emlékezteti az olvasót), ezzel is hangsúlyozva annak fontosságát. A műben különböző epikus ismétlések találhatók. Vannak indíték-gondolati (motívum-intellektuális) és szóbeli-kifejezésmódbeli (verbális-frazeológiai) ismétlések. Indíték-gondolati ismétlés esetén néha az egyik versszak tartalma megismétlődik egy másik versszakban is. Azokat a versszakokat, amelyekben korábbi versszak tartalma köszön vissza, a kutatók egy része hamisnak, későbbi időben keletkezett kiegészítéseknek tekinti. Nikoloz Mari megjegyezte, hogy az epikus verbális-frazeológiai ismétlések Sota Rusztaveli egyik kedvenc művészi eszköze. Ennek alátámasztására néhány példát is idéz, köztük a vers prológusából a 27. versszak 3. sorát: შორით ბნედა, შორით კვდომა, შორით დაგვა, შორით ალვა sorit bneda, sorit kvdoma, sorit dagva, sorit alva, Több tucat olyan ismétlés található a műben, amelyik valamely szóhoz kapcsolódik. A szavak ismétlése ellenére ezeket nem a szószaporítás (tautológia) jellemzi. Az ismétlés különleges fajtája, amikor a szó különböző formákban többször is megismétlődik. A műben használt ismétlések egyik fajtája a rokonértelmű szavak csoportja. Az ismétlésnek ezen formáit a Párducbőrösben Csicsinadze fedezte föl. Pavle Ingorokva azt állítja, hogy ez a sajátos ismétlés ritkán fordul elő a költészet világában, és ezek afféle verbális alliterációk. #### Alliterációk A vokális ismétlés mindkét fajtája jellemző a műben, úgy az alliteráció, mint az asszonánc, bár gyakoribb az alliteráció. #### Természetleírások A természeti képek viszonylag ritkák a műben. Rusztaveli szinte sehol sem festi le a természetet önmagáért, elszakítva a történettől. Természetleírásai közvetlenül kapcsolódnak a szereplőkhöz, az érzéseikhez és hangulatukhoz: a természet mintegy együttérez a mű szereplőivel, a szomorúságukkal, és ha ők örülnek, velük örül. Ezt a megoldást a későbbi, 19. századi klasszikus grúz irodalom előszeretettel alkalmazta az emberek belső világának leírására. #### Aforizmák A Párducbőrös az azt dinamizáló aforizmákban gazdag alkotás; olyannyira hogy ezeket külön kötetben is kiadták. Ezek egyik leggyakrabban előforduló témája az öröm, boldogság és a bánat, szomorúság kettőse. Alekszandre Baramidze véleménye szerint Sota Rusztavelinek, mint aforisztikus költőnek nincs párja a világirodalomban. Rusztaveli aforizmái inspirálóak és oktató jellegűek. A grúz emberek között széles körben elterjedtek, szállóigévé váltak. Figyelemre méltó, hogy az emberek némi népi bölcsességet is tulajdonítottak Rusztavelinek. Rusztaveli a bölcs gondolatokat rövid aforizmákon keresztül, általában egyetlen versszakban fogalmazza meg. A versszak első három sorában kidolgozza a gondolatot, a nézőpontot, amit a negyedik sorban – mintegy csattanóként – egy általánosabb érvényű, befejező aforizma követ. Az első három sor gyakran aforisztikus, így akár az egész versszak maga egy aforizma. Azonban ebben az esetben is mindig az utolsó, negyedik sor a meghatározó jelentőségű. Például: Vikár Béla fordításában [XVIII. ének, 55. versszak]: Míg ezeket mondja vala, sír, szeméből könyeső fut; Szól szivéhez: »Légy türelmes, olyan mint egy bölcsességkút. Türelmünk ha nincs: mi által, hogy győzzük le a kemény bút? A ki rosszat tűrni nem tud, Istentől örömhöz nem jut.« Ugyanez a versszak Weöres Sándor fordításában [XXIX. ének, 726. versszak]: Feljajdul, testét dobálja, képén gyöngyök áradása, szivéhez szól: „Türelem a bölcsességnek ősforrása, ha nem tűrök, mit tehetek? ó, sors megpróbáltatása! Állhatatosság segít csak, égi kegyelem várása. ### Formai eszközök #### Versforma A vers formája sairi, az ún. Rusztaveli négysoros, a 16 szótagos sorok közepén sormetszéssel (cezúrával). Rusztaveli ennek a versformának fölülmúlhatatlan mestere. Ő az egyetlen költő a világon, aki ilyen nagyszabású epikus művet alkotott teljes egészében ezen az elven. A sairi (grúzul: შაირი) két formája létezik: magali (magas vagy rövid) sairi és dabali (alacsony vagy hosszú) sairi. A szimmetrikus magali sairiban (magas sairi) a sorok négy, négy szótagos részre oszlanak, a második után cezúrával: xxxx \| xxxx ǁ xxxx \| xxxx Az aszimmetrikus dabali sairiban (alacsony sairi) is négy szegmensre oszlik a sor, de ezek öt- és három szótagosak: xxxxx \| xxx ǁ xxxxx \| xxx. Rusztaveli a sairi mindkét formáját használta, akár ritmust váltva egy soron belül is. Például az I. ének 11. (42.) versszakában (félkövérrel a magas magali sairi): Számukat tekintve a költeményben több az alacsony (dabali) sairi, mint a magas (magali). Az alacsony és magas sairik alkalmazására nem határozható meg egyértelmű szabály, bár bizonyos tendenciák érzékelhetők. Például Salva Glonti szerint a magas sairik vidámabb történéseket ábrázolnak, míg az alacsony sairik többnyire szomorú képeket. #### Rím A sorok rímképlete: A A A A, azaz bokorrím, amiknek a monotonitását a vers ritmusváltásai oldják, jambikus hímrímek (éles, bukó) és trocheus nőrímek (tompa, ereszkedő) váltakozásával. Elmondható, hogy a hím- és nőrímek alkalmazásában is kimutatható egyfajta tendencia: események elbeszélésekor, a fordulatos, pergő részeknél gyakoribb a lüktetőbb hímrím, míg a leírásokban, az elmélkedő részeknél a lassúbb nőrím. Rusztavelinél a rím általában olyannyira pontos, hogy nemcsak a magánhangzók, hanem a mássalhangzók is megegyeznek. A magas sairik esetében nem ritka a perzsa költészetben megtalálható ún. madzsama rím, amikor is homonimákkal játszva egy egész szó szerepel a rímben. Például az I. ének 2. (33.) versszakában. ## A szerző világlátása ### A korabeli grúz társadalom normái A mű a maga teljességében leképezi a korszak grúz társadalmát, az úgynevezett patronkmoba intézményét. Ennek a társadalmi hierarchiának az alján a szolga (kma) állt. Ezt a társadalmi berendezkedést a költő elítélte. A patronkmoba, a szuverenitás-vazallusság rendszere kettős felelősségre épül, ahol meghatározó az ún. feudális lépcső. A mű fő- és ideális hősei – Tariel és Avtandil – a hűséges és tiszteletteljes kma (კმა) megtestesítői, vazallusok, akik pártfogójuk önzetlen szolgái, művelt és derék, megfontolt udvaroncok, bátor és önzetlen lovagok (მოკმე mokme). A költő idealizálja a vazallusnak a király – a legfőbb patrónus – iránti odaadását és kötelességeit. A király közvetlen vazallusainak, az udvaroncoknak és más nemeseknek is megvannak a maguk vazallus-nemesei (például Tarielnek Aszmat, Avtandilnak Sermadin). Így a versben ábrázolt közösségeket átszövik a szuverén-vazallus kapcsolatok. Rusztaveli lelkes szószólója a humanista monarchia intézményének, amely a szuverén-vazallus kapcsolatokon és a dinasztikus legitimizmuson alapszik. A vers egyik központi motívuma a lovagiasság, a katonai vitézség és a bátorság kultusza. A költő által idealizált hőslovag odaadó és önzetlen a barátságban és a társadalomban egyaránt. A barátság és a bajtársiasság a lovagi jogállam alapja; a szolidaritás és az önfeláldozás Rusztaveli dédelgetett ideálja. A lovagok érdektelenül és önzetlenül védik meg a kereskedőket a kalózoktól és rablóktól, a nők iránt a legnagyobb tisztelettel viseltetnek, pártfogolják és segítik a rászorulókat, az özvegyeket és árvákat. A műben nagy értéket képvisel a nagylelkűség. Így szól Roszteván aforizmatikus tanácsa a frissen megkoronázott lányának, Tinatinnak: Nagylelkűség a királyban: éden ciprusfája, szent az. Nagy lélekkel mindenkit, még álnokot is hozzád hajtasz; Tarts jól egy világot; dús vagy, dús lenni ha nem óhajtasz. Tied, amit széjjelosztasz; amit nem, mind kárba ment az! [Vikár I. ének 19. versszak] Aloé díszítsen édent, okosság a vezetőket: bőkezűség, nagylelkűség leigáz gonosztevőket; enni kell, de kuporgatott fölösleg csak nyűggé nőhet. Amit adsz: fut vissza hozzád; amit nem adsz: elfut tőled. [Weöres 50.versszak] A költő egységes irgalmasságot hirdet, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt: Fényét ím a nap virágra, hinti épúgy szerény fűre: Te se fogd kegyelmed szűkre, se dicső-, se alrendűre; [Vikár I. ének 18. versszak 1–2. sor] Száraz fűre és rózsára egyformán száll a Nap fénye: folyvást adakozva gondolj a gazdagra és szegényre, [Weöres 49.versszak 1–2. sor] A nők iránti csodálat és a nemek közötti egyenlőség is fölbukkan a műben: Oroszlánnak sarja is az [égi], hím-e vagy nő, egyre mén ki. [Vikár I. ének 8. versszak 4. sor] Mindegy, hím- vagy nő-oroszlán: mind felséges sarjadék. [Weöres 39.versszak 4. sor] Ez nem is meglepő egy olyan országban, amelyben nem ritkán nőket hatalommal társítottak, és két nőt is kiemelt tisztelet övez: Szent Ninot aki a 4. században térítette kereszténységre Grúziát, és Szűz Máriát, akinek az oltalmába helyezték az országot. Ez a nőkultusz áll a hátterében annak, hogy a költő határozottan elítéli a kényszerházasságot, és a házastárs szabad megválasztása mellett áll ki, Nesztán pedig egy nemes nő mintaképe, aki az értelmet a szenvedély fölé helyezi. Az önző érzésektől mentes szerelmet megéneklő költő szenvedélyesen elítéli a szívtelenséget és a féktelen testi vágyakat. Figyelemre méltó, hogy a patronkmoba-kapcsolatok formái Rusztaveli szerelmeiben is benne rejlenek. A szeretett nő a maga helyzetében a legfőbb patrónus-szuverén, míg a szerelmes lovag a leghűségesebb vazallus-szolga (kma). A művet áthatja a hazaszeretet, a hazafiság. A költő azt vallja, hogy az államot erős és autokratikus központi hatalomnak kell vezetnie, ugyanakkor a szuverén uralkodóknak igazságosan és körültekintően kell kormányozniuk. ### Vallási vonatkozások A Párducbőrös helyenként pogány mű benyomását kelti. A versbe valóban nincs beillesztve ima, és nem jelennek meg utalások sem Jézusra, sem Szűz Máriára, sem a Szentháromságra; csak egyetlen Pál-levél szerepel a műben, bár számos utalás van az evangéliumokra és az Ószövetségre (az Édenkert tízszer fordul elő, és utalások találhatók az Eufráteszre, Gibeonra és Lévire). Ennek ellenére a mű erkölcsi kerete keresztény, egyértelmű kettősséggel a jó isten és a zord, kiábrándító világ között. Ez a kereszténység azonban nem fanatikus. Rusztaveli többször hivatkozik a Koránra, jelezve, hogy a karakterek többsége muszlim. Noha az iszlámra, Mohamed prófétára, Mekkára és a Koránra vonatkozó utalások nem különösebben jóindulatúak, nem sérti az iszlámot, és bizonyos ismereteket mutatnak erről a vallásról. Az iszlámot a kereszténység allegóriájaként használja, mivel a vers által népszerűsített értékek többsége keresztény eredetű. Megemlíti a tizenkét (Weöresnél négy) apostolt, és azt, hogy ők miként terjesztik a jóindulat és a szeretet filozófiáját. Olvastad, hogy megszólták a szeretet apostolait; Hogyan mondták, olvasgatták, emlegették szép tanait: »A szeretet fölmagasztal« valamennyi erre tanít. Nem hiszed Te – hogy hinné más, aki semmihöz se konyit? [Vikár XXI. ének 4. versszak] Ismered: a szeretetről négy apostol hogyan írt: mint hirdetik, magasztalják! Élj tanításuk szerint. — A szerelem égbe-ragad — e himnuszt énekli mind; ha ezekre nem tekintesz: rád a néped mint tekint? [Weöres 791.versszak] ## Fogadtatása, kritikája A Párducbőröst – a mindenkori nagy jelentősége ellenére – a középkorban elsősorban a grúz papság bírálta. Sőt – egyes kutatók úgy vélik, hogy – üldözték, és a kéziratos könyveket gyakran elégették. Szerintük ennek az volt a valódi oka, hogy Rusztaveli humanista szemlélete és életerővel átitatott költészete ingerelte, irritálta a konzervatív társadalmat, és gyakorta felháborodást váltott ki. Viktor Nozadze szerint a papság a művet azért kritizálta, mert VI. Vahtang az első grúz nyomdában, saját költségén, egy világi művet nyomtatott ki – a Párducbőröst, ami a papság köreiben dühöt váltott ki. A kutató ugyanakkor úgy véli, hogy a Párducbőrös csak egy szűk szerzetesi kör ellenzésével találkozott. A 15–18. századi grúz papság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vers perzsa, és nem ismeri el a Szentháromságot, az oszthatatlan egységet, vagyis keresztényellenes mű. Nem határolható be, mikor kezdődött Rusztaveli és művének üldözése Grúziában. Van egy hagyományos nézet, miszerint Rusztavelit még életében kitaszították a hazájából, azonban ez a változat nem megalapozott, és tudományosan nem bizonyított. Alekszandre Baramidze úgy véli, hogy a Párducbőrös üldözésének Grúzia mongol uralma után kellett kezdődnie, amikor a grúzok fokozatosan új eszmerendszert kezdtek kialakítani. VI\. Vahtang megpróbálta megvédeni a Párducbőröst. A vers tartalmát allegorikus-misztikus szemszögből magyarázta, de magyarázata (ahogy a király nevezi: fordítás) nem működött; éppen ellenkezőleg, elmélyítette a Párducbőrös hívei és ellenzői közötti ellentétet. VI. Vahtang magyarázatát Timote Gabasvili (1703–1764) érsek elítélte. Létezik egy olyan vélemény, miszerint a 18. század második felében megpróbálták megsemmisíteni a VI. Vahtang által kiadott Párducbőrös példányait. Platon Ioszeliani (1810 –1875) szerint Timote Gabasvili I. Anton katolikosz-pátriárka (Teimuraz Bagrationi, 1720 –1788) álláspontjára helyezkedett, aki számos, Vahtang nyomdájában nyomtatott könyvet juttatott a Párducbőrös sorsára és dobott a Kura folyóba. Zakaria Csicsinadze ugyanezt ismétli meg 1909-ben. Több kutató hitelesnek tartja ezeket az információkat, bár olyan vélemény is létezik, hogy ezek csupán vádak Anton katolikosz ellen. Gaioz Imedasvili megjegyzi, hogy a Párducbőrös üldözése csak egyfajta kreatív kritika volt Grúziában, és ennek a kritikának a fizikai megnyilvánulásai nem igazoltak. Viktor Nozadze szerint arra sincs bizonyíték, hogy Anton katolikosz és Timote Gabasvili érsek elítélte volna a Párducbőröst annak keresztényellenes vagy eretnek jellege miatt, ugyanakkor nem tagadja, hogy a papság szűk körei elítélték Rusztaveli művét, de úgy véli, hogy nem őket kell hibáztatni ezért. Igaz, hogy a Párducbőrös üldözése és kritikája főként a papsághoz köthető, de a papság köreiben számos védelmezője is akad, köztük olyanok is, akik saját kezűleg másolták a vers teljes szövegét. Ilyen volt Szulhan-Szaba Orbeliani szerzetes vagy Ioszeb Tbileli metropolita. Az 1888-as Kartvelisvili kiadás szövegét összeállító bizottság munkájában is részt vett egy püspök is. ## Jelentősége, hatása A Párducbőrösnek a középkorban és később is nagy szerepe volt a grúz nemzet, különösen a grúz irodalom identitásában; továbbra is a grúzok egyik kedvenc könyve maradt. A mű nagy jelentősége abban is megmutatkozik, hogy gyakran a grúzok második Bibliájaként emlegették. (Lásd még a cselekmény helyszíneinél a Mulgazanzárhoz fűzött megjegyzést.) A Párducbőrös évszázadokon át a grúz menyasszonyok hozományának része volt, és az esküvői ünnepségen Rusztaveli-verseket énekeltek. Sok grúz, nemcsak egyes énekeit, hanem az egész verset is fejből tudta. A háborúk alatt a harcoló grúzokat gyakran lelkesítették Rusztaveli aforizmákkal. A Kartlisz Csovbera (Kartli Krónika – ქართლის ცხოვრება) elbeszél egy olyan történetet, amely szerint 1699-ben egy kis grúz sereg – miután a parancsnok a Párducbőrös egy aforizmájával buzdította harcosait – legyőzte a perzsák nagy seregét. (A grúzok legendásan bátran és rendíthetetlen hősiességgel tudnak harcolni. Idősebb Alexandre Dumas-nak így jellemezte őket egy orosz: Látni kell a grúzokat harcolni. Akkor nem hétköznapi emberek, hanem titánok, akik képesek az eget is megtámadni!) A Párducbőrös jelentősége megmutatkozik mind a középkori, mind az újkori, mind a modern grúz irodalomban is. A 15–18. századi grúz költők Rusztaveli művéből merítettek ihletet. E korszak grúz költészetében a Párducbőröst ideális műnek, a költészet viszonyítási alappontjának tekintették. A költők a verseikben gyakran bocsánatot kértek Rusztavelitől, amiért a Párducbőrös után másféle verseket mertek írni. A Párducbőrös jelentősége különösen megnőtt a 16. században, amikor Grúzia perzsa befolyás alatt állt, és Perzsia a perzsa nyelv és irodalom elterjesztésére törekedett Grúziában. Új, perzsa stílusú áramlatok jelentek meg a grúz költészetben, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek. Számos perzsa művet fordítottak grúzra. Ebben az időszakban I. Teimuraz király a perzsa nyelv és irodalom egyik támogatója volt. Ilyen körülmények között a Párducbőrös a nemzeti irodalom védelmezőinek fő eszközévé vált: Rusztaveli művét szembeállították a perzsa költészettel, és ezzel igyekeztek megmutatni a grúz irodalom magasabbrendűségét az idegennel szemben. Másrészről, a perzsa uralom alatt a Párducbőrös, mint a hősiesség példájának a jelentősége is megnőtt: a szabadságukat vesztett grúzok számára a Párducbőrös bátorítást adott a hősiességre és az értelmes életre. A Párducbőrös a 19–20. században sem veszítette el jelentőségét. Épp ellenkezőleg: ebben az időszakban nőtt meg az oktatási jelentősége. Az orosz fennhatóság alatt a Párducbőrös volt a nemzeti felszabadító mozgalom egyik emlékműve, ami a grúz nemzet magas kulturális szintjét, a szabadsághoz és a nemzeti függetlenséghez való jogát volt hivatott igazolni. A Párducbőrös hatása a modern grúz irodalomban is érezhető. Közülük Ilia Csavcsavadze (1837–1907), Akaki Cereteli (1840–1915), Vazsa-Psavela (1861–1915), Nikoloz Baratasvili (1818–1845) és Rafiel Erisztavi (1821–1900) számos verse magyarul is olvasható Vikár Béla fordításában, Rab Zsuzsa tolmácsolásában pedig Baratasvili és Erisztavi mellett további 30 grúz költő versei is, valamint ízelítő a pogánykorig visszanyúló grúz népköltészetből. A Párducbőröst világszínvonalú irodalmi műnek tekintik. Jelentősége miatt a világ számos nyelvére lefordították, és 2013 óta a világemlékezet része. ## Feldolgozások Zichy Mihálytól (Vikár Béla átal) tudjuk, hogy az 1870-es évek végén Grúziában színpadra vitték a Párducbőröst: Baratoff hercegnő felkért, hogy az egyedüli egy, unícum, régi gruzin regéből, a »párduczbőr«, élőképeket állítsak fel valami jótékony célra [...] fel is állítottam a színházban tíz élőképet, úgyszólván próba nélkül. A mű megfilmesítésére nem került sor, bár filmváltozatait 1911 óta próbálták elkészíteni. Van egy forgatókönyvünk a „Párducbőrösre”, és nagyon kívánatos, hogy azt egy német cég állítsa színpadra (amely a Nibelungot rendezte). Világszerte fontos lesz, és bármennyibe is kerül, a megrendezése azonnal megtérül és rengeteg jövedelmet hoz ... Van egy német fordítás is. – írta Salva Dadiani felesége egy ismerősének. A Párducbőrös első forgatókönyve 1911-ben készült. Egy francia filmes cég felajánlotta Salva Dadianinak, hogy írja meg a forgatókönyvet. Dadiani meg is írta, ami tetszett a cégnek. Dadianinak segítenie is kellett volna a rendezőt, és konzultálnia kellett volna vele, de ez a kezdeményezés az első világháború miatt meghiúsult. A Párducbőrös megfilmesítésének gondolata az 1920-as évek közepén merült föl ismét. Az ötlet ezúttal Salva Eliava-tól, a Grúz SzSzK Államtanácsának elnökétől származott. El is küldték Germane Gogitidzét Németországba, hogy találkozzon Fritz Langgal, a Nibelung-ének 1924-ben készült kétrészes némafilm-változatának rendezőjével. Maga Gogitidze szkeptikus volt a mű megfilmesítésének gondolatával kapcsolatban. Gogitidze röviden összefoglalta Langnak, miről szól a mű. A rendező beleegyezett a film elkészítésébe, de a becsült költségek hatalmas összegre rúgtak, amit Gogitidze – aki nem hitt ebben az elképzelésben, amint később az emlékirataiban leírta – szándékosan még el is túlzott. 1935-1937-ben a Rusztaveli Jubileumi Bizottság pályázatot hirdetett a legjobb forgatókönyvre. Próbaképpen Kadzseti (ქაჯეთი) címmel Kote Mikaberidze a saját forgatókönyve alapján forgatott is egy rövidfilmet Nesztán-Daredzsán kiszabadításáról. A rövidfilm gyenge-közepesre sikerült, ami után a grúz rendezők nem tértek vissza a mű megfilmesítésének gondolatához. Ha nem is a Párducbőrös megfilmesítése, de az arra való utalások vissza-visszatérő fontos eleme az örmény származású Szergej Paradzsanov (Szargisz Paradzsanian) 1984-ben készült, A szurámi vár legendája című (a mi, Déva várát építő Kőműves Kelemenünk grúz párja) filmjében. A cár mögött egy párducbőrt látunk, amely utalás a grúzok nemzeti eposzára, Sota Rusztaveli A párducbőrbe bújt lovag című művére. A párduc motívuma többször visszatér a film folyamán, hol állatbőr, hol kitömött állat formájában. ... a rendező fontosnak tartotta, hogy beemelje a filmbe a grúz kultúra szellemi örökségét hordozó alapvető nyelvemléket, ... A jelenetben a kis bábuk mellett kitömött párducok, illetve párducbőrök ... ismét Rusztaveli A párducbőrbe bújt lovag című nemzeti eposzát idézik meg. ... A kis bábukon keresztül Zuráb a grúz történelem és kultúra központi alakjaival ismerkedik meg.... A rendező elképzelhetetlen érzékenységgel szövi bele filmjébe a grúz történelem és kultúra elemeit. Többek között Sota Rusztaveli A párducbőrös lovag című művét, például azzal, hogy a muszlim kereskedő városnak Paradzsanov a Gulansáró nevet adja – amely, ... Rusztaveli művében szereplő elképzelt város neve... Alekszi Macsavariani zeneszerző 1973-ban kétfelvonásos balettként adaptálta az eposzt (egyik legjelentősebb műve). A zenemű első előadására 1982-ben Moszkvában került sor a szerző vezényletével, a balett bemutatójára 1985-ben, a leningrádi Kirov színházban Oleg Vinogradov koreográfiájával és a szerző fiának, Vahtang Macsavarianinak a vezényletével. ## Nyomtatott kiadások, fordítások ### Nyomtatott kiadások grúzul A mű csak grúz nyelven több mint ötven, közel száz kiadást számlál. Először 1712-ben nyomtatták ki VI. Vahtang szerkesztésében és kommentárjával. Ez lett a király által 1709-ben létrehozott első grúz nyomdában készült, a grúz ábécé betűivel nyomtatott első világi könyv. Ez ma Vahtang kiadás néven ismert. A Vahtang kiadás szövege egyes kéziratokhoz képest rövidebb. Vahtang főleg a vers utolsó fejezeteit távolította el a szövegből, amiket a korábbi másolók, értelmezők kiegészítésének tartott. Korábban a kutatók egy része a Vahtang kiadást kritikai kiadásnak tartotta, míg egy másik részük néhány – mára már elveszett – régi kézirat változatlan szövegének. A nyelvész, néprajzkutató Akaki Sanidze (1887–1987) rusztvelológus utóbb bebizonyította, hogy Vahtang kritikával kezelte a művet, ezért a versnek csak azt a részét tette közzé, amelyet egyértelműen Sota Rusztaveli szövegének tartott. A Vahtang kiadásból (Grúzia Nemzeti Parlamenti Könyvtára): A Párducbőröst másodszor 1841-ben, Szentpéterváron nyomtatták ki Marie-Félicité Brosset, Zakaria Palavandisvili és Davit Csubinasvili szerkesztésében. Ez a kiadás Brosset kiadás néven ismert. A Vahtang- és a Brosset kiadás képezik a Párducbőrös rövid kiadásainak alapját. A későbbi kiadások – néhány kivételtől eltekintve – főként ezekre támaszkodnak. 1888-ban Giorgi Kartvelisvili jelentette meg a Párducbőrös díszkiadását Zichy Mihály illusztrációival (Kartvelisvili-kiadás). A műnek ez az első tudományos igényű kiadása. A könyv kiadását Kartvelisvili finanszírozta, és az összes példányt a Grúzok írástudását elősegítő társaságnak adományozta. Ebből készült a mű első magyar fordítása, Zichy Mihály képeivel illusztrálva – ahogy a második magyar fordítás is az ő képeivel jelent meg. Grúzia Nemzeti Parlament Könyvtára megadja a könyv bibliográfiai adatait,<ref group="*">: „Kiadó: G.D. Kartvelisvili, I. Martiroszianci Nyomdája, Tbiliszi, 1888. – Kötött, 359 számozott lap, 26 lap képmelléklet, (34 x 26) – Képek: Mihai Zichy művész; Képek cinkográfiája – V[ictor] Angerer (Bécs); Színes illusztráció-kromolitográfia – Breze (Szentpétervár); Keretek, iniciálék és a záródíszek – Grigol Tatisvili, szerkesztő – Leman (Szentpétervár). A festmény Grúzia régiségeiből származik. A kiadvány felelőse: Ivane Macsabeli. Függelék [utószó]: „A kiadótól”. Zöld borító.[fekete, kék is készült] Arannyal domborított dísz keretezi a borító első kötéstábláját, melynek közepén Sota Rusztaveli aranyozott portréja van; fehér hártyapapírral fedett színes előlap.” </ref> ismertetőjében pedig – egyebek mellett – ez áll: A Párducbőrös 1888. évi Kartvelisvili kiadása az egyik legfontosabb a többi fontos kiadás között. 1880-ban Ilia Csavcsavadze vezetésével és 13 taggal egy bizottságot hoztak létre, amely meghatározta a Párducbőrös szövegét. Ők javasolták az illusztrációk elkészítésére Zichy Mihályt. Zichyt ez a megbízás érdekelte, és meg akart ismerkedni a vers tartalmával. Iona Meunargia fordította le a verset Miurei, valamint Bertha és Arthur Suttner segítségével. Mihai Zichy ingyen festette a képeket a könyvhöz, 27 illusztrációt készített, ebből egy színes. ... A könyv címe Grigol Tatisvili, az első grúz metsző-xilográfus munkája, aki régi grúz kéziratokat és vártemplomi díszítéseket használt a betűk és a díszítések készítéséhez. A vers hosszú változata a 20. században többször is megjelent; először 1937-ben, a Párducbőrös 750. évfordulója alkalmából, amit néhány kisebb kiigazítás után publikáltak. A jubileumi kiadás rajzait Lado Gudiasvili (1896–1980), Tamar Abakelia, Irakli Toidze és Szergo Kobuladze (1909–1978) készítette. Szergo Kobuladze ebben az időszakban készült munkáit a Párducbőrös egyik legjobb illusztrációjának tartják. Lado Gudiasvili munkásságában jelentős helyet foglalnak el a könyvillusztrációi, így a Párducbőrösé is. A mű miniatűr változatát 1943-ban adták ki Berlinben grúz hazafiak (Zurab Kapanadze?). A Párducbőrösnek ezt a világi bibliának nevezett kiadását a grúz katonák a zsebükben hordták a második világháború idején. A miniatűr kiadást mindössze két illusztráció díszíti – Tamar királynő és Sota Rusztaveli portréja. 2011-ben megjelent a Párducbőrös új kiadása, amit Davit Macsavariani illusztrációi díszítenek. A 31 kép klasszikus, hagyományos formában készült, így közelítve Zichy Mihály munkásságához. ### Fordítások A Párducbőröst több mint 50 nyelvre fordították le, amik 300-nál is több kiadásban jelentek meg. A fordítás egyes nyelveken részleges, de a többségük teljes. Több fordítás prózai. Az első ismert fordítás 1802-ből való; Jevgenyij Bolhovityinov készítette el az első ének szó szerinti orosz fordítását. 1828-ban Marie-Félicité Brosset Franciaországban tette ismertté a művet az első részleges francia prózai fordítással. A 19. században teljes fordítás jelent meg: lengyelül (Kazimierz Łapczyński, 1863), németül (Arthur Leist, 1889 – ld. Vikár fordítást) és oroszul (Konsztantyin Balmont, 1895 – ld. Vikár fordítást). A teljes művet a 20. században még négyen fordították oroszra: az ukrán Pantelejmon Petrenko (1938, Konsztantyin Csicsinadze közreműködésével), Giorgi Cagareli (1937), Salva Nucubidze (1941 – ld. Weöres fordítást) és Nyikolaj Zabolockij (1957). I. Z. Fedjucsek az 5 orosz fordítás közül Balmont, Petrenko és Zabolockij fordításait elemezve azt állapította meg, hogy Zabolockij fordítása a legolvashatóbb és a legjobb, ugyanakkor Grúziában Pantelejmon Petrenko fordítása a legnépszerűbb, mert az ő fordítását tekintik az eredetihez legközelebb állónak. 2015-ben a mű egy alapos bevezető tanulmánnyal ellátott, legteljesebb, kétnyelvű – grúzul és Arcsil Halvasi fordításában oroszul – kritikai kiadása jelent meg. Figyelemre méltó, hogy ez az orosz hosszú kiadásoknál megszokott 1673 versszaknál is többet, 2230-at tartalmaz, és további, a szövegből kihagyott 96-ot, valamint olyan énekeket is, amik a magyar fordításokban nem olvashatók. Az orosz költők közül Jevgenyij Jevtusenko is fordított belőle. 1912-ben, 3 évvel a készítője, Marjory Scott Wardrop halála után jelent meg az első angol prózai fordítás, ami a kutatók szerint a leginkább megközelíti az eredeti tartalmát. Említésre méltó Lyn Coffin 2015-ben megjelent angol költői fordítása, amely ötvözi a mű irodalmi értékeit a tudományos pontossággal. Nemcsak a vers tartalmát adja vissza hűen, hanem az eposz sairi költői szerkezetét is megőrzi. A Párducbőröst Grúziában a további kartvél – láz, szván és mingrél – nyelvekre is lefordították. Két 20. századi lengyel fordítás készült. 1960-ban jelent meg Igor Sikiryckié Zabolockij orosz fordításából – annak is az 1950-es, fiataloknak szóló kiadása alapján –, 1976-ben pedig Jerzy Zagórskié (1907–1984) a – Rusztaveli születésének 800. évfordulója alkalmából a Grúz Tudományos Akadémia által 1966-ban kiadott – Vahtang-féle grúzból. ### Magyar fordítások és a Zichy-illusztrációk Rusztaveli eposzával 1912-ben találkozhattak először a magyar olvasók. Vikár Béla saját fordításában tette közzé a Párducbőrös lovag első két énekét a Budapesti Szemle 152. kötetében. Itt részletesen leírja a fordítás keletkezésének történetét is, ami kivonatosan a következő. Az eposzra Zichy Mihály hívta föl a figyelmét 1889-ben, amikor Vikár látogatást tett nála Lachtán. 1909-ben (a Kalevala kiadásának évében) kezdte tanulmányozni a grúz nyelvet, mert a megjelent orosz fordításnak [a Balmont-féle, 1895-ben megjelent fordításról lehet szó] nem vehettem semmi hasznát. Ez t. i. nem Rusztaveli műve, hanem az állítólagos fordítónak saját költőietlen férczelménye. Valóságos szentségtörés magának a műfordításnak fogalma és Rusztaveli emléke ellen. De az Arthur Leist készítette német fordítással sem volt elégedett, mert ez sem alakilag, sem tartalmilag nem követi elég híven az eredetit. Inkább szabad fordításnak mondható. Már a czime sem felel meg az eredetinek; mert abban nem tigrisről, hanem párduczról van szó. Ezen a ponton hivatkozik Csubinov grúz-orosz szótárára is: «Veplichvis Tkaosani» szó szerint : a párduczbőrös (ember). Az általa tanulmányozott kortárs grúz nyelvtan sem bizonyult elegendőnek, mert a mai gruz nyelv, melyet az említett grammatika főkép tárgyal, meglehetősen elüt attól, melylyel a XII. évszázadban működött Rusztaveli él. Végül úgy döntött: Rusztaveli szülőföldjéről rendelek magam mellé segítőt. Ez sikerült is. Az illető (Ciklari György) egy fiatal író, a ki maga is több európai nyelvben jártas, és akivel a grúz újtestamentum, majd népköltési hagyományok után magát Rusztavelit olvasták együtt. Ezt követően készítette el az eposnak, a mely összesen 46 [47] kisebb-nagyobb énekre terjed, teljes szóhű fordítását. Vikár Béla teljes fordítását Tariel a párdusbőrös lovag címmel 1917-ben az Athenaeum adta ki. Vikár a fordítását – ami prológust és epilógust nem tartalmaz – a Zichy Mihály illusztrálta 1888-as grúz Kartvelisvili kiadás alapján készítette, és ugyanazzal a 26 fekete-fehér Zichy-illusztrációval jelent meg (az első, színes kép kivételével), mint az eredeti. Ennek előszavában részben azt ismétli meg, amit 1912-ben a Budapesti Szemlében írt. Vikár fordítását elsőként, még 1917-ben Simonyi Zsigmond méltatta, míg 1919-ben Babits bevallottan olvasatlanul ítélkezett fölötte. Ezekben a megnyilvánulásokban két stílusirányzat, régies-népies és újító, tágabban pedig Kelet és Nyugat ütközik össze. Ami az egyik szemében a fordítás erénye, ugyanazért a másik kipellengérezi. Babits fölindultságában odáig ment, hogy Zichy Mihályt az orosz udvar piktora titulussal illette. Halála előtt, 1945 júniusában Vikár Béla a Magyar Népművelési Minisztériumnak írt egy levelet, amelyben kérte, hogy másodszor is adják ki Rusztaveli eposzát. Megtörtént. De immár nem az ő fordításában. Az 1954-ben az Új Magyar Könyvkiadónál A tigrisbőrös lovag címmel megjelent Weöres Sándor fordítás – ugyancsak a Zichy illusztrációkkal – teljesen kiszorította Vikár Tarieljét. Weöres az addigra már 4 orosz közül a Nucubidze-féle tigrisbőrös (Витязь в тигровой шкуре) fordítás magyar nyersfordítását ültette át versbe. Ez 64 éneket, valamint prológust és epilógust is tartalmaz, összesen 1671 számozott versszakkal, amiből 31 az előhang, 5 az utóhang. A 64 énekből 62 a maga 1568 versszakával nagyjából a Vikár-fordítás 47 éneke részben más tagolásban, részben egyes énekekbe betoldott egy vagy több további versszakkal. A két utolsó ének 67 versszaka először vált olvashatóvá magyarul. A könyv a végén magyarázó név- és szójegyzéket tartalmaz, és egy ismertetőt Sota Rusztaveliről, a korszakról, magáról a műről, és végül röviden a két magyar fordításról. A Zichy Mihályról szóló összefoglaló pedig azzal magyarázza a Zichy illusztrációk párducbőrös ábrázolását, hogy a rajzokat eredetileg egy 10 élőképből álló színpadi jelenet számára készítette. – nem említve a több évszázad alatt keletkezett kéziratok miniatúráit. A mindkét magyar fordításban megtalálható, eredetileg a mű 1888. évi grúz kiadásához készült Zichy-illusztrációk történetét Vikár Béla adja elő az 1912-ben megjelent fordítás-mutatványa bevezetőjében. Eszerint Zichynek a 70-es évek utóján készült 10 színpadi élőképét határtalan lelkesedéssel fogadta a grúz közönség. Ez érlelhette meg a georgiai művészet- és irodalom-barátok között a Párduczbőrös lovagnak Zichy által való illustrálása eszméjét. Néhány évvel később, 1881-ben, amikor Zichy – III. Sándor cárral együtt – ismét Tifliszben járt, egy küldöttség kérte ki a cártól a híres művészét az ő híres költeményük illusztrálására. A cár nem emelt kifogást, Zichy pedig kijelentette, hogy a legnagyobb örömmel tesz eleget a nemes georgiai nép óhajának. Hónapokat töltött a czár engedelmével Georgiában. Oroszra fordították neki az epos tartalmát s buzgón támogatták őt tanulmányaiban, melyeket véghetetlen szorgalommal a helyszínén folytatott.'' Zichy illusztrációinak modelljei grúz történelmi családok (Cereteli, Dadiani, Gurieli, Servasidze) tagjai és a korabeli értelmiség személyiségei közül kerültek ki. - Rusztaveli – Mamia Gurieli költő - Tamar királynő – Nino Cereteli – Davit Szimon Cereteli lánya, Bidzina Csolokasvili felesége - Tariel – Giorgi Servasidze – Abházia hercege, költő - Nesztán és Davar – Keto Cereteli Dadiani - Tinatin – Matrona Kvariani-Kutateladze - Roszteván király – Kaihoszro Kadzsaia - Parszadán király – Dzsambakur Gurieli - Pridon – Dzsaba Gurieli - Aszmat – Konsztantine Dzsaparidze lánya Kato, Tifo Nakasidze felesége - Fatman – Mariam Mirianasvili-Tumanisvili Noha Zichy csak 14 képre kapott megbízást, 34 rajzot készített, amelyek közül a kiadói bizottság 27-et választott ki. Az illusztrációk eredetije utóbb több külföldi kiállításon – és állítólag 1912-13 körül Budapesten is – láthatók voltak. Zichy a Rusztaveli-illusztrációit a grúz népnek adományozta, elutasítva minden fizetséget. Ezeket a Salva Amiranasvili nevét viselő Grúz Állami Művészeti Múzeum őrzi. Zichy Mihály 34 illusztrációjából a nyomtatásban – az 1888-as grúz Kartvelisvili és a két magyar kiadásban – megjelent 1+26

Vosztok–1

A Vosztok–1 (oroszul: Восток–1 – magyarul: kelet) a Vosztok-program és egyben a történelem első olyan űrrepülése volt, amely során egy űrhajós jutott el a világűrbe. Az első embert szállító űrhajó 1961. április 12-én startolt a bajkonuri űrrepülőtérről, Tyura-Tamból. A világ első űrhajósa – az űrhajó egyetlen utasa – Jurij Gagarin volt, ő lett az első ember a történelemben, aki elhagyta a Föld légkörét. A repülés számos elsőséget, rekordot állított fel: az első repülés Föld körüli pályán, emberrel a fedélzeten, a súlytalanság első tartós megtapasztalása, az első rádióbeszélgetés az űrből stb. A repülés mindössze egyetlen Föld körüli keringésből állt, a feljegyzések szerint 108 percig tartott. Az űrhajó egy 65°-os pályahajlású, 327×191 kilométeres ellipszispályán repült, és a Föld egy rögzített pontjához képest nem, csak az űrbeli viszonyítási ponthoz képest tett meg egy teljes keringést (a földfelszínen kb. 400 km-rel nyugatabbra volt a leszállási pont, mint a felszállási, tehát ebben a viszonyítási rendszerben nem volt meg a teljes kör, ám a világűrből nézve igen, mivel a felszínhez képest kb. 350°-ot tett meg, amihez még hozzáadódik a felszínnek a repülés másfél óra alatti kb. 22°-os elfordulása, amely együttesen már több, mint 360°). A leszállás a Szaratovi terület Engelsz nevű kisvárosa mellett történt meg. Az űrhajós és az űrhajó külön értek földet, mivel a Vosztokba nem építettek be sima leszállást biztosító rendszert, így a leszállás legvégső fázisában Gagarin katapultált és saját ejtőernyőn tette meg az utat. A repülést teljes titoktartás előzte meg, majd bizonyos részletekkel (elsősorban a leszállással kapcsolatos adatokkal) kapcsolatban is fennmaradt azok elhallgatása. Később Gagarint világ körüli útra küldték, a világ számos országában ünneplő tömeg fogadta, a szovjetek ezáltal aratták le a kiemelkedő technikai teljesítmény nyújtotta dicsőséget. ## Leírása Az űrhajó adatai: - Teljes hossz: 4,3 méter - Legnagyobb átmérő: 2,5 m - A leszállómodul átmérője: 2,3 m - Szabad térfogat a leszállómodulban: 1,6 m3 ## Személyzet Tartalék \(1\) Zárójelben a sikeres űrrepülések száma személyenként, beleértve ezt a missziót is. ## Előzmények ### Embert az űrbe A Szputnyik–1 1957. október 4-i felbocsátása elindította az űrversenyt is, a világ akkori két szuperhatalma az űrteljesítmények területén (is) egymás megelőzésére törekedett. Ebben a versenyben a különböző műholdak felbocsátása után a következő logikus lépés az ember világűrbe lépése volt. A Szovjetunióban a nyilvánosság teljes kizárásával folytak az erőfeszítések mind a műholdak, űrszondák indítására, mind pedig az emberes program elindítására (ugyanekkor az USA-ban a nyilvánosság előtt indult el a Mercury-program, az első ember űrbe juttatását célul kitűző NASA projekt). Az ember világűrbe juttatására irányuló program (egy embert szállító űrhajó előállításának programja) beindítását 1958. november 1-jén döntötte el az SZKP Központi Bizottsága egy titkos határozattal. Ez a létrehozandó űrhajó a Szergej Koroljov vezette OKB–1 tervezőirodában 1958. január 1-jén munkába vett terveken alapult. A „konkurens” amerikai űrprogramot, a Mercury-programot másfél hónap késéssel, 1958. december 17-én jelentette be Keith Glennan, a NASA igazgatója. Az embert szállító űrhajó kifejlesztése három fő lépcsőben zajlott le. Először a Szovjet Tudományos Akadémián és az OKB–1-ben elméleti kutatások zajlottak, amelyek eredménye az űrhajóval szemben támasztott követelményrendszer volt, illetve az alkalmazandó forma és anyagok kiválasztása. A második fejlesztési lépcsőben elindult egy katonai műholddal közös platform, egy ember szállítására is alkalmas űreszköz megvalósítása, amelynek keretében megszületett a Vosztok 1K típusú űrhajó (később ezzel az altípussal kizárólag automata üzemmódú kísérleti repüléseket végeztek, előzetesen igazolandó a típus alkalmasságát). Az SZKP 1959. május 22-i döntése után pedig elkezdődött a harmadik fázis, a Vosztok 3K altípus, a később emberekkel is repülő, végleges űrhajóváltozat fejlesztése. A fejlesztési folyamat végén két fő részegységből álló űreszköz született. Az űrhajó fő része a gömb alakú kabin volt (oroszul: Шарик sárik), amelyben az űrhajós utazhatott, és amelyet az életfenntartó rendszerekkel, műszerekkel valamint a visszatérés kulcsának számító hőpajzzsal szereltek fel. Ezt az egységet egészítette ki a műszaki egység – egy hengeres test –, amely a visszatéréshez szükséges fékezőhajtóművet és annak hajtóanyagát, az akkumulátorokat és az űrben az űrhajó saját tömegközéppontja körüli elfordulást lehetővé tevő (pozicionáló) hajtóművet és annak hajtóanyagát vitte magával. A Vosztok 3K az űrben nem tudta keringési pályáját megváltoztatni, mert nem volt ehhez szükséges teljesítményű hajtóműve. ### Legénységválogatás A szovjet űrprogram 1959 nyarán jutott el oda, hogy az emberrel végrehajtott repülés „tárgyát”, magát a repülést majdan végrehajtó űrhajóst (vagy űrhajósokat) megkeressék. A Szergej Koroljov által összeállított követelményrendszer alapján a Szovjet Légierő pilótái közül kerestek 25–30 év közötti, 170–175 cm testmagassággal rendelkező, 70–72 kg-os testsúlyú, kiváló egészségi és mentális állapotban levő pilótákat. Több mint 3000 pilóta részvételével, több fordulóban zajlott le a pszichológiai és fizikai teszteket egyaránt tartalmazó válogatás 1959 nyarán, amelyek végén 20 jelölt léphetett tovább a további válogatási fordulóba. A végleges szelekciót a moszkvai Központi Repülő Tudományos Kutató Kórházban végezték 1959. október 3-i kezdettel, amelyben újabb pszichológiai és fizikai próbáknak (forgószékes vizsgálatoknak, alacsony nyomású kamrának, centrifuga tesztnek) vetették alá a kutatók a pilótákat. 1960. január 11-én Konsztantyin Versinyin marsall megalapította a Frunze Katonai Akadémián az Űrhajós Kiképző Központot, a 20 fős jelöltcsoport további próbái itt folytatódtak a költözés után, amelyek során előbb 12, aztán 8, majd 6 fősre szűkült a jelöltek mezőnye. A lezajlott válogatás során 6 jelölt maradt fenn a rostán. A végső hat fő kiválasztása 1960. május 30-án történt meg. Egy hónappal később a jelöltek az újonnan létrehozott Csillagvárosba költöztek át, ahol a kiképzésük 1960. június 29-én megkezdődhetett. Később, a kiképzés ideje alatt egy baleset okozta haláleset és egy másik baleset okozta sérülés miatt még két helyen változott a jelöltlista, amely végül a következőképpen állt össze: Jurij Gagarin, Valerij Bikovszkij, Adrian Nyikolajev, Pavel Popovics, German Sztyepanovics Tyitov, Grigorij Nyeljubov. Közülük kerülhetett ki később a világ első űrhajósa. A szovjet kormány (és elsősorban Hruscsov) kifejezett kívánsága az volt, hogy az első űrhajós 100%-ban „orosz” legyen, vagyis nem csak mindkét szülőjének, hanem a nagyszüleinek is orosznak kellett lennie. Ennek a kívánságnak nem felelt meg Popovics, aki ukrán volt, Nyikolajev (csuvas) és Bikovszkij, aki félig ukrán volt. Engedélyezték azonban számukra, hogy a későbbi űrrepülések részesei legyenek, hogy ezzel a „népek barátságát” demonstrálják a Szovjetunión belül. Kezdetben úgy tűnt, hogy Alekszej Leonov lesz az első űrhajós, mert a feltételeknek maradéktalanul megfelelt. De Leonov kissé nagyobb testalkatú volt a többieknél, ezért Koroljov mást keresett. Ekkor már csak ketten voltak a lehetséges űrhajósok listáján, Gagarin és Tyitov, bár ott volt még Vlagyimir Komarov is, aki csak kissé volt testesebb náluk. Ekkor újabb politikai feltétel szűrte a jelölteket: a leendő űrhajósnak munkás- vagy parasztcsaládból kell származnia. Ebben Gagariné volt az előny, mert falun született és mindkét szülője paraszt volt. Tyitov is falun született, de apja falusi tanító volt, vagyis „értelmiségi”, Komarov pedig szintén értelmiségi családból származott, akik ráadásul városban éltek (ő maga pedig mérnök volt). A történelmi jelentőségű kiválasztásra egészen a kiképzés végéig kellett várni. A kiválasztásért felelős irányítók – Szergej Koroljov, a teljes űrprogram irányítója, és Nyikolaj Kamanyin, a személyzeti ügyek felelőse – csak a repülés előtt egy héttel választották ki, és 1961. április 8-án nevezték meg az Állami Bizottság előtt jelöltjüket. Döntésük szerint a világ első űrrepülését Jurij Gagarin hajthatta végre, tartalékaként German Tyitov állt készen, Tyitov tartaléka pedig Grigorij Nyeljubov lett. A kiválasztott Gagarin nem a legjobb volt a tesztekben, ám minden tesztben a legjobbak között volt, a teljesítménye inkább volt egyenletesen magas, mintsem kiemelkedő. Emellett a pillanatnyi fizikai és pszichikai kondíció is Gagarin mellett szólt, így esett a választás rá, Tyitovval szemben. ### Ember nélküli kísérleti repülések Az első, a fedélzeten embert szállító repülést megelőzően összesen hét automatikus üzemmódban végrehajtott repüléssel igazolták a szovjetek az űrhajó működőképességét. Ezek a repülések a Vosztok űrhajó fejlesztésének fázisai voltak egyben. Elsőként a Vosztok–1P űrhajó altípus repült Szputnyik–4 küldetéskód alatt, az űrhajó viselkedésének első vizsgálatára. A teszt csak részsikert okozott, mivel a visszatéréskor fékezés helyett még megemelte a hibás automatika a pályát, így légkörbe lépésére csak évekkel később került sor, amikor természetes fékeződés folytán tért vissza az űrhajó. A kissé továbbfejlesztett űrhajóval, a Vosztok–1K-val ezután négy tesztrepülés következett. Az első startbalesetbe torkollt, fél perccel a start után felrobbant a rakéta és az űrhajó, megölve a fedélzeten felküldött két kutyát, Csajkát és Liszicskát. A második próba 1960. augusztus 19-én a Vosztok-program első sikeres repülése lett. Az űrhajó Vosztok–1K altípusa Bjelka és Sztrelka kutyával, egerekkel, rovarokkal a fedélzetén közel egy napos repülést végzett. A két kutya élve tért vissza (igaz, egyiküknél a repülés negyedik keringésében egészségügyi problémákat észleltek, ezen tapasztalat alapján az orvosok a leendő emberes repülést rögtön három keringésben maximálták), így ők lettek az első élőlények, amelyek megjárták a világűrt. A következő űrhajó, a Szputnyik–6 útja ismét sikertelenül végződött, habár maga a repülés meghozta a sikert, a visszatérés egy hiba miatt nem az előre meghatározott területre (a Szovjetunió területére) történt volna, ezért a beépített önmegsemmisítővel az irányítás felrobbantotta a kabint, elpusztítva az utasokat, Pcsjolka és Muska kutyát. A legutolsó Vosztok–1K repülés egyértelmű kudarc volt, a rakéta nem tudta pályára állítani az űrkabint, viszont a mentőrendszer tökéletesen tette a dolgát, így Kometa és Sutka kutya túlélte a repülést. 1961\. március 9-én a szovjetek áttértek a Vosztok–3K altípusú űrhajóra, a végleges, ember szállítására szánt eszközre. Ezen a napon startolt a Szputnyik–9, fedélzetén Csernuska kutyával és egy műszerekkel felszerelt életnagyságú bábuval, valamint egerekkel és tengerimalacokkal. Az egyetlen Föld körüli keringésből álló repülés teljes sikert hozott. A második Vosztok–3K tesztrepülésre alig több mint két héttel később, 1961. március 25-én került sor. A Szputnyik–10 úgyszintén egyetlen Föld körüli fordulatot tett Zvjozdocska kutyával és egy mérőbábuval, és úgyszintén teljes sikert hozott a repülés. A két siker alapján megvolt az alap az éles, emberes küldetésre. ### Rádiókövetés Az űrhajóssal való kapcsolattartáshoz rádiókövetésre is szükség volt. Ellentétben azonban az amerikai gyakorlattal, akik a világ minden pontján levő katonai támaszpontjaik és a világóceánokon cirkáló hadihajóikra alapozták a rádiókövetést, a szovjetek kizárólag az országuk területén levő rádióállomásokon keresztül tartották a kapcsolatot az űrhajóval. A rádiókapcsolatot URH (UHF) és RH (HF) sávokon át tartották fenn, mindkét típust más-más állomásokon keresztül. - URH állomások: - Tyura-Tam (Zarja–1) - Kolpasevo (Zarja–2) - Jelizovo (Zarja–3) - RH állomások: - Moszkva (Veszna) - Alma-Ata (Veszna) - Novoszibirszk (Veszna) - Habarovszk (Veszna) ## A repülés ### Startelőkészületek A repülés formális előkészítése 1961. március 28-án kezdődött, amikor az űrprogramért felelős szovjet állami bizottság összeült, és a Szputnyik–10-ről szóló jelentés mellett egy – szigorúan titkos – hivatalos javaslatot készítettek az SZKP felé az emberes repülés engedélyezésére. Magán a javaslatot kidolgozó ülésen egy sor, a repüléssel kapcsolatos egyéb döntést is meghoztak, illetve az illetékesek a kellő tájékoztatáshoz jutottak. Ilyen információ volt például, hogy arra az esetre, ha a fékezőrendszer hibája miatt az űrhajó a tervezett egy keringést követően nem tudna visszatérni, úgy az űrhajós elegendő ellátmánnyal rendelkezik a következő hét napra, amely idő alatt természetesen is lefékeződik a légkörben az űrhajó, és magától visszatér. Ilyen volt az a döntés is, hogy mikor hozza nyilvánosságra a TASZSZ hírügynökség a repülés tényét. Eszerint a sikeres felszállást követően, de jóval a leszállást megelőzően javasolták a bejelentést megtenni, mivel egyrészt így elhárulhatott minden olyan esetleges vád, hogy az űrhajós katonai céllal kémkedik, illetve egy esetleges nem várt helyen történő leszállás esetén a mentés könnyebben szervezhető más országok bevonásával. Ezen az ülésen dőlt el a program nyilvánosságnak szánt neve is. Az addig használt Korabl-Szputnyik név helyett az addig szigorúan titkos Vosztok nevet javasolták „publikálni” az első emberes repüléshez, azon egyszerű oknál fogva, mert a Korabl-Szputnyik 6 elnevezés nem passzolt egy történelmi repüléshez. A lehetséges startdátum közelebbi meghatározása is ekkor történt meg, a bizottság április 10–20. közé tette a repülés lehetséges időpontját. A párt Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1961. április 3-i határozatában hivatalosan is elfogadta a javaslatot, és engedélyt adott egy embert szállító űrhajó felbocsátására. A hatfős szovjet űrhajóscsoport 1961. április 5-én érkezett Tyura-Tamba, hogy a repülésre szánt űrhajó példányokkal is megismerkedjenek (ezt a tesztet már csak Gagarin és Tyitov végezte el). Három nap múlva, április 8-án került sor a döntésre, amelyben a hatok közül Koroljov és Kamanyin megnevezte a repülést végrehajtó űrhajósjelöltet és tartalékát. A döntés alapján a repülésre Jurij Gagarint, tartalékaként German Tyitovot jelölték (harmadik tartalékként Grigorij Nyeljubovot). A pilótákkal másnap közölte Kamanyin a jelölésüket. A döntés a startdátum további szűkítését is tartalmazta: az első repülésre április 11–12. közötti időpontban kellett sort keríteni. A rakétát 1961. április 11-én szállították ki az indítóállásba (a szovjet rakétaépítési elvek szerint a rakétát és az űrhajót vízszintes helyzetben szerelték össze, és egy speciális vonattal, síneken szállították az indítóállásba, majd ott állították függőleges helyzetbe, hogy aztán megkezdődhessen a hajtóanyaggal való feltöltés és az űreszköz felkészítése). Ekkor jelölték ki a startidőpontot is: a Vosztok–1 felbocsátására 1961. április 12-én – helyi idő szerint – 9:07-kor kellett sort keríteni. A reggeli startidőpontot úgy határozták meg, hogy a repülés végén, a fékezés előtt az űrhajó orientációs rendszerének szenzorai számára a legjobb megvilágítási feltételek álljanak a rendelkezésére, hogy a fékezés időpontjában – valahol Afrika felett – a rendszert nehogy megzavarja valami, amitől a fékezés rosszul sikerülhet. Az űrhajósok az utolsó kiképzési napon rövid eligazításon vettek részt, majd kilátogattak az indítóállásba, ahol kötetlen beszélgetést folytattak az ottani személyzettel. Ezt követően megkezdődött a közvetlen repülésre való felkészülés, az űrhajósjelöltek testére szenzorok kerültek és megkezdődött az életfunkcióik orvosi monitorozása. Gagarin és Tyitov 21:30-kor feküdt le (még az ágyukban is beépített szenzorok figyelték, mennyire nyugodtan alszanak). ### Start bélyegkép\|jobbra\|250px\|Gagarin a startot megelőzően Koroljovval és Moszkalenkoval A Vosztok–1 startprocedúrája 6 órával a tervezett felszállás előtt – helyi idő szerint – 1961. április 12-én, hajnali 3:00-kor kezdődött. A bajkonuri 1-es számú indítóállásban (és Szovjetunió-szerte a rádió-követőállomásokon) megkezdődött a rakéta és az űrhajó utolsó felkészítése, amelynek befejeztét 6:00-ra jelentették. Közben az űrhajósokat 5:30-kor ébresztették, majd egy rövid reggeli után következett a beöltözés (Tyitov egészen az indítóállásig teljes értékű tartaléknak számított, teljesen beöltözött, és az utolsó pillanatban is készen kellett állnia, hogy beugorjon Gagarin helyére, ha társával bármi történt volna). A repülésre a Szokol űrruha első példányait használták. Ezt követően egy busz szállította a két beöltözött űrhajóst és számos kísérőjüket az indítóállásba. (Az űrhajós legendárium szerint útközben meg kellett állni, mert Gagarinnak vizelnie kellett. Szintén ugyanezen legendárium szerint az első szovjet űrhajós ezzel hagyományt teremtett, minden őt követő szovjet/orosz űrhajó utasai megállnak egy szertartásos „könnyítésre”.) Gagarin ezek után beszállt az űrhajóba (a hivatalos feljegyzések szerint beszállás előtt patetikus beszéddel búcsúzott az indítóállás személyzetétől és az őt az űrhajóhoz kísérőktől, ám ez inkább csak a propaganda része volt, mintsem tény, hisz például a beszédet rögzítő hangfelvételről kiderült, hogy napokkal korábban, Moszkvában készült). Lévén a repülés teljesen automatikus, Gagarinnak nem volt túl sok dolga a repülés előkészületeiben, lényegében unatkozott a felszállásig. A startra végül helyi idő szerint 9:06:59,7-kor (UTC 6:06:59,7) került sor. Eseménysor (rádióforgalmazások): - 9:07:00 Start Zarja–1 (Koroljov): Fokozatindítás, segédhajtómű... főhajtómű... FELSZÁLLÁS! Jó utat kívánunk. Minden rendben működik. Kedr (Gagarin): Gyerünk! Alig lehet zajt hallani a kabinban, minden jól halad. Jól vagyok, a hangulatom vidám, minden rendben. Zarja–1: Jó utat kívánunk. Minden rendben működik? Kedr: Köszönöm, viszontlátásra. A közeli találkozásig drága barátaim. Viszontlátásra, a közeli találkozásig A start pillanatát Gagarin csak Koroljov rádiózásából és a megnövekedett rázkódásból érzékelte. A szovjetek nem alkalmaztak visszaszámlálást az első űrrepüléseiknél, az az USA-ban dolgozó német rakétamérnök-csoport találmánya volt. - 9:08:10 Első státuszriport Zarja–1: Idő 70 (a repülésből eltelt idő 70 másodperc). Kedr: Értettem, 70. Jól érzem magam, folytatom a repülést, növekszik a gyorsulás, minden rendben van. - 9:09:19 Első fokozat leválás Kedr: Zarja–1, itt Kedr. Az első fokozat befejezte a működését. A gyorsulás és a vibráció enyhült. A repülés rendben folytatódik. Vétel. Jól hallak benneteket. A leválást éreztem. A második fokozat működik. A repülés 119. másodpercében a rakéta 4 külső hajtóműve levált az üzemanyag kifogytával. - 9:10:00 Orrkúp leválás Zarja–1: A kúp levált, minden rendben. Hogy érzed magad? Kedr: Áramvonalazóidom ledobva. Látom a Földet. A g-erő valamelyest növekedett, jól vagyok, a hangulatom is jó. Zarja–1 Jó. Tökéletes. Minden jól halad. Zarja–1 Felhőket figyelek meg. Látom a Földet... Gyönyörű. Milyen gyönyörű... hogy hallotok? - 9:12:58 Második fokozat leválás Kedr: A második fokozat leválása megtörtént. Zarja–1: Minden a várakozások szerint működik. Utolsó fázis. A start után közel hat perccel fogyott ki az R-7-es központi fokozatának üzemanyaga, a fokozat hajtása leállt, mindössze négy kis helyzetszabályzó rakétafúvóka működött pár másodpercig, amelyek a rakéta pályán tartását biztosították a meghajtás kiesésének idejére. Majd levált a fő fokozat és a végfokozat gyorsította tovább az űrhajót. A meghajtáskiesés 10–15 másodperce alatt Gagarin először érzékelte a súlytalanságot. - 9:18:28 A harmadik fokozat leválása, az űrhajó pályára állása. Bár a híradások évtizedeken át állították, hogy Gagarin Föld körüli pályára állása mindenben tökéletes volt, ám ez nem volt igaz. A '90-es évek végén megjelent pályaadatok alapján kiderült, hogy a Vosztok–1 pályájának 327 kilométer magasságban levő földtávolpontja közel 100 kilométerrel haladta meg a tervezett 230 kilométeres értéket. Ez rögtön biztonsági problémákat vetett fel. A magasabb pálya hosszabb időtartamra jelentett stabil keringést, azaz a biztonsági tartalékként szereplő „B-terv” (miszerint, ha probléma adódik a visszatéréskori fékezéssel, legfeljebb a természetes lassulás miatt 5–7 nap múlva magától tér vissza az űrhajó) nem működött volna. A túlgyorsítás következtében ténylegesen létrejött pályáról baj esetén 2–4 hét elteltével térhetett volna vissza az űrhajó, Gagarinnak a létfenntartó készletek idő előtti kifogyása miatti halálát valószínűsítve. A másik probléma a visszatérési pont máshová helyeződése volt, a tényleges pálya leszállópontja máshová került, váratlan feladatot róva a kutató-mentő szolgálatokra. Gagarin jól viselte a felbocsátást és kitűnően érezte magát a súlytalanság állapotában. ### Keringés Ember először látta bolygónkat az űrből. Az űrhajós kétoldalú rádiókapcsolatot tartott fenn a földi irányítóközponttal. Feladata volt az űrhajó rendszereinek folyamatos figyelése, saját életfunkcióinak ellenőrzése, jegyzetek készítése, sőt még egy étkezés is. Maga a repülés teljesen automatizált volt, mert előre nem lehetett tudni, hogy az űrhajós képes lesz-e dolgozni a súlytalanság állapotában. Szinte semmilyen probléma nem történt, kivéve azt, hogy a ceruza, amivel Gagarin a hajónaplót írta, az ülés alá került, és onnan nem tudta kivenni. Koroljov javaslatára az űrrepülés tényét a felbocsátás után nyilvánosságra hozták (a korábbi és a későbbi szokás az volt, hogy a repülést csak a leszállás után jelentették be). Ennek oka az volt, hogy így külföldön is észlelhették az űrhajó rádiós kommunikációját, megerősítve ezzel az űrrepülés megtörténtét, míg fordított esetben ezt nehéz lett volna bizonyítani. (ez logikailag cáfolja azt a feltételezést, hogy ezt megelőzően is járt volna ember az űrben, mivel azt ugyanilyen okból a fellövés után bejelentették volna – ha pedig titokban akarták volna tartani, akkor Gagarin esetén is így tettek volna). Elsőként az amerikai hírszerzés szerzett tudomást a repülésről. Egy alaszkai elektronikai felderítő állomás húsz perccel a start után fogta először a Vosztok–1 rádiójeleit. Később sikerült megerősíteniük azt is, hogy ember ül a rádióforrást jelentő objektumban: egy szívverés szinuszritmusát tudták azonosítani, mivel a rádiójelek egyik csatornáján a telemetria orvosi sávját sikerült befogniuk. A szovjet irányítás úgy tervezte meg a Vosztok–1 pályáját, hogy az zömmel a tengerek, óceánok felett húzódjon végig. Az egyetlen keringés során Gagarin mindössze kilenc ország felett repült el. A tervezésnél azért lett cél a minél kevesebb szárazföld érintése, mert a szovjet vezetés nagyon fontosnak tartotta hangsúlyozni a repülés békés jellegét, és a tervezők számára világossá tették, hogy messze el kell kerülni az Egyesült Államokat és a Nyugat országait, nehogy a Szputnyik–1-hez hasonló hisztéria törjön ki, és a nyugati újságírók ismét haditettnek állítsák be a repülést. Eseménysor (rádióforgalmazások): - 9:21 Az első üzenet a HF sávon Kedr (Gagarin): A lámpák világítanak a leszállási kijelzőn. Közérzetem jó, a hangulatom is jó. Műszerállások: nyomás 1; páratartalom 65; hőmérséklet 20; nyomás a fülkében 1; első automata 155; második automata 155; a fékezőrakétákban levő nyomás 320 atmoszféra. A habarovszki rádióállomásról azonban nem érkezett válasz, a kétoldalú kommunikáció nem járt sikerrel. - 9:25 A Vosztok–1 elhagyja a Kamcsatka-félszigetet, a repülés a Csendes-óceán feletti szakaszba lépett. Egyben Gagarin utolsó URH (UHF) adása Kedr: Hívom Zarja–3-at. Hallotok engem? Kedr: Hallotok engem, Hallotok engem? Nem hallom Vesznát, (Habarovszk – rövidhullámú követőállomás) nem hallom Vesznát. Zarja–3 (Karpenko): Értettem. Mi kielégítően hallunk Téged. Kedr: A repülés jól halad. Minden jól alakul. Tudtok valamit mondani nekem? Gagarin érdeklődése a pályaparaméterekre vonatkozott. Az űrhajóban ugyanis nem volt olyan rendszer, amelyből az űrhajós megtudhatta volna, hogy az elért pályája az előre tervezettek szerint alakul-e, ezt csak a földi irányítás tudta megállapítani és közölni vele. Kedr: A repülés rendben zajlik. A súlytalanság normális érzés. Jól vagyok. Az összes műszer, az egész rendszer jól működik. Tudtok mondani valamit nekem? Zarja–3: Jól hallak. A műszerek jól működnek, jól érzed magad. Kedr: Tökéletesen hallak. Tudtok mondani valamit a repülésről? Tudtok valamit mondani nekem? Zarja–3: Nem kaptunk instrukciókat a 20-astól (Koroljov). A repülés rendben halad előre. Kedr: Értettem, nincs instrukció a 20-astól. Akkor mondd be a Ti repülési adataitokat! És üdvözlöm a szőkét (Alekszej Leonovot) Zarja–3: Milyen a vétel? Kedr: Jól hallak Téged. És Te? Zarja–3: Hogy érzed magad? Kedr: Kitűnően érzem magam, tökéletesen, tökéletesen, tökéletesen. Mondjatok valamit a repülésről! Zarja–3: Ismételd kérlek, nem hallom jól. Kedr: Jól érzem magam, nagyon jól, nagyon jól. Kedr: Kérlek jelentsétek a repülési adatokat! Zarja–3: Hallasz minket? Ezzel Gagarin kiért az URH követőállomás hatóköréből, és a továbbiakban csak az RH sávon tudott kapcsolatot tartani az irányítással. Az utolsó rádióbeszélgetés azonban kisebb feszültséget gerjesztett benne, hogy az irányítástól nem kapott adatokat a repülésére, az elért pályájára vonatkozóan. Az ugyanis csak a repülés 25. perce körül vált biztossá, hogy megfelelő pályán van-e az űrhajó. Ennek a visszatérésnél volt jelentősége, ha valami nem a tervek szerint alakult – mint ahogy valójában nem is úgy alakult –, a fékezőmanővert meg kellett változtatni, valamint rossz esetben (a fékező hajtóművek meghibásodása esetén) nem tudott volna visszatérni az űrhajós, vagy túl hamar kellett volna visszatérnie a földgolyó egy ismeretlen pontján. Az irányító személyzet nem kapott engedélyt a repülés legfőbb irányítóitól (Koroljovtól és Kamanyintól), hogy pontos adatokat közöljenek Gagarinnal – vagy maguk sem voltak birtokában ezeknek –, így azok kétségek között is hagyták az űrhajóst, aki emiatt feszült lett. - 9:29 Az URH kapcsolat vége, az űrhajó elhagyja a Kamcsatka-félszigetet. Az URH adás megszakadása után csak az RH adás állt rendelkezésre, ám az nagyon gyenge minőségűnek bizonyult, csak akkor vált használhatóvá, amikor a Vosztok–1 később elérte a pálya földtávolpontját, messze a Csendes-óceán felett. - 9:37 A Vosztok–1 belép az árnyékos féltekére a Hawaii-szigetektől északnyugatra. Gagarin elmulasztotta a helyi naplementét, csak akkor eszmélt rá, hogy belépett a sötét féltekére, amikor az ablakon át már nem látott semmit, csak sötétséget. Ekkor feljegyzéseket írt a repülési naplójába (ami egy jegyzetblokkból és egy zsinórral hozzá rögzített ceruzából állt). Aztán egy kísérlet következett: Gagarin evett néhány falatot az előkészített ételből. Előzetesen voltak olyan felvetések, mely szerint a súlytalanságban képtelenség lesz enni, a kísérlet rácáfolt erre, Gagarin gond nélkül evett és ivott. A tapasztalatait fel szerette volna jegyezni, de nem találta a ceruzáját. Amikor hozzákezdett az étkezéshez, hagyta, hogy a jegyzetblokkja és a ceruza lebegjen a kabinban, de aztán a zsinór valahogy elengedte a ceruzát, ami elveszett a kabinban. Ekkor úgy döntött, a vele levő hangrögzítőre mondja fel tapasztalatait, ám ez is akadályba ütközött, a diktafon magnószalagja addigra betelt (a kis eszköz hangimpulzusra kapcsolt be, de a mikrofonja túl érzékenyre sikerült, és a kabin apróbb hangjai, mint a ventilátorok zaja, beindították), ráadásul értéktelen információval. Gagarin úgy döntött, visszatekercseli a szalagot egy kicsit és rámondja a diktafonra a tapasztalatait. - 9:46 A fékezőmanőverre való felkészülés. Habarovszk egy rövid üzenetet küldött Gagarinnak, inkább csak egy kódot – „KK” – mintsem részletes parancsot. Ennek értelmében Gagarinnak vissza kellett jeleznie, ha látta, hogy a távirányítással küldött parancs betöltődött az automatikus leszállító rendszerbe (a repülés mindvégig távirányítással zajlott, az irányítóközpont aktiválta a parancsokat, Gagarin csak felügyelte a rendszereket). Gagarin két perccel később jelentette a művelet sikeres megtörténtét. - 9:48 A Vosztok–1 a nyugati hosszúság 170° mentén szelte át az egyenlítőt és átlépett a déli féltekére. Gagarin jelenti a helyzetét. Kedr: Hallotok? Leadom az előírás szerinti státuszriportot: 9 óra 48 perc (moszkvai idő szerint), a repülés rendben halad. A Szpuszk-1 (az automata leszállító rendszer) normálisan működik. A leszállásjelző műszer kijelzője él. Kabinnyomás 1; páratartalom 65; nyomás a fülkében 1,2; kézi 150, első automata 155; második automata 155, fékezőrakéta tartálynyomás 320 atmoszféra. Jól vagyok. - 9:49 Az első sikeres RH üzenetváltás a Csendes-óceán felett Kedr: A földi irányítás nem hall. Még árnyékban repülök. Veszna (Habarovszk állomás – Kaduskin kapcsolattartó): Vétel. - 9:50 Elkezdődik az orientációs manőver, a napszenzorok a megfelelő pozícióba tájolták az űrhajót a fékezéshez Kedr: A napra tájolt orientációs rendszer működik A Vosztok űrhajó fenekén helyezkedtek el a fékezőrakéták, ehhez az űrhajót át kellett fordítani, hogy a rakéták a haladási irány felé fejthessék ki hatásukat. A manővert automatikus rendszer vezérelte, amelynek fő eleme egy napszenzor volt, amely az űrhajó Naphoz képesti relatív helyzetét mérve pontos irányba fordította a kabint. (A rendszernek volt még egy tartalék manuális-vizuális rendszere is, amellyel Gagarin egy beépített távcsővel kézzel tudta volna irányba fordítani a kabint.) Gagarin tehát üzenetében az elsődleges rendszer működőképességét – egyben az egyszerűbb, automatikus leszállási módot – igazolta vissza. - 9:53 Kamanyin parancsot adott, hogy végre közöljék Gagarinnal, megfelelő pályán repül. Veszna: A 33-as (Kamanyin) parancsára a műszerállások alapján közlöm: a repülés rendben halad, a tervezett pályán. A repülés rendben megy, a tervezett pályán. Kedr: Vettem. A repülés rendben halad. ... kis szünet ... Kitűnő hangulatban vagyok. Folytatom a repülést. Amerika felett vagyok. Gagarin tehát végre értesülhetett róla, hogy minden rendben van a repülésével. Ezzel szemben a pályája korántsem terv szerint alakult, Kamanyin intézkedése inkább Gagarin megnyugtatására irányult, lényegében becsapták az űrhajóst, mivel a kezdeti gyorsításnál a Vosztok–1-et kissé túlgyorsította a rakéta és magasabbra került a pályája, így a fékezőrakéta hibája esetén Gagarinnak nem volt esélye a túlélésre. - 10:00 A TASZSZ hírügynökség nyilvánosságra hozta a hírt a világ közvéleménye számára, hogy az első ember jár éppen a világűrben. „A Szovjetunió a mai napon fellőtte a világ első embert szállító űrhajóját, a Vosztokot egy egy fordulatos Föld körüli útra. Az első űrpilóta Jurij Alekszejevics Gagarin őrnagy, szovjet állampolgár. Kétoldalú rádiókapcsolatot teremtettünk és tartunk fenn Gagarinnal.” A szovjet hírügynökség csak akkor jelentette be a világnak a hírt, amikor a Vosztok–1 már rendben pályára állt, és biztos volt a siker. Eredetileg három verziót készítettek a bejelentéshez: egyet, amely a győzelemről, a dicsőségről szólt, egy másikat, amelyet arra az esetre készítettek elő, ha az űrhajó nem állt volna sikeresen pályára és a tajgában vagy az óceánban ért volna földet és amelyben felkérik más országok kormányait, hogy nyújtsanak segítséget az űrhajós felkutatásában, végül a harmadikat a kudarc, a világ első űrhajósának halála esetére írták meg. - 10:02 A moszkvai rádió is bemondta a hírt. - 10:09 A Vosztok–1 kilép az árnyékból és átlép a nappali féltekére. A földrajzi helyet tekintve a Magellán-szorost elhagyva, az Atlanti-óceán déli része felett bukkant ki az űrhajó a sötétből. - 10:11 Az utolsó rádiókapcsolat a habarovszki rádióállomással. - 10:18 A rádiókapcsolatot átvette a moszkvai rádióállomás. Veszna: Gagarin őrnagy, a repülés rendben halad. Gagarin ugyan nem válaszolt az üzenetre, ám hallotta az üzenetet. A repülés során először alkalmazták az űrhajós katonai rangjelzését, amely ráadásul új volt: Gagarint hivatalosan pár órával a repülés előtt léptették elő főhadnagyból őrnaggyá. ### Leszállás Mivel a Vosztok nem rendelkezett manőverező hajtóművel, ezért a pályáját sem tudta változtatni, így a visszatérése a Föld felé ún. ballisztikus pályán történt. Az űrhajót arra is felkészítették, és az űrhajónak olyan keringési pályát terveztek, hogy ha a fékezőrakéta (aminek nem volt tartaléka) meghibásodik, az űrhajó körülbelül 5–7 nap alatt lefékeződött volna, és visszatér a légkörbe. Gagarinnak elegendő ellátmánya volt erre az időszakra is. A visszatérés a felszállás utáni 39. percben a magasságszabályzó automatika bekapcsolásával kezdődött. A 71. percben bekapcsolt a fékezőrakéta, majd a légköri fékezés emésztette fel az űrhajó mozgási energiájának nagy részét, végül a végső 5–7 km-es távot az űrkabin és utasa külön-külön ejtőernyővel tette meg. A légköri fékezés során a tekintélyes, 8–10 g-s lassulást kellett Gagarinnak elviselnie. Eseménysor (rádióforgalmazások): - 10:25:04 Fékező manőver. A fékező manőver a rádió követőállomások hatókörén kívül következett be, Gagarinnak nem volt rádiókapcsolata, csak a fedélzeti hangrögzítőre mondta rá a megfigyeléseit. A TDU–1 fékezőrakéta 44 másodpercig működött, a Vosztok–1 letért a Föld körüli pályáról és belesüllyedt a légkör sűrűbb rétegeibe. A Vosztok–1 Afrika nyugati partjainál Kongó partjai fölött lépett be a légkörbe. - 10:26:42 A visszatérő kabin és a műszaki egység leválasztásának elméleti ideje. Nem sokkal a fékezőrakéta leállását követően a visszatérő kabinnak le kellett válnia a műszaki egységről, ám a szeparáció nem történt meg teljesen. A korabeli krónikák mindenben tökéletes repülésről írtak, így elhallgatták a visszatéréskor történt hibát. Gagarin azonban már a repülés után elmondta, hogy az űrhajó két egysége nem vált szét megfelelően, bár a két egység fizikailag szétkapcsolódott, de valamely kapcsolóelem, vagy kábel egymáshoz kötötte őket, és az ébredő légerők pörgésbe vitték az űrhajót. : „...Amint a TDU (a fékezőrakéta) leállt, egy éles rántást éreztem. Az űrhajó igen nagy sebességgel pörögni kezdett a tengelye körül. A Föld átcikázott a VZOR (az ablak) előtt fentről le és jobbról balra. A pörgés sebessége elérte a másodpercenkénti 30 fokot, de nem többet... Minden pörgött. Az egyik pillanatban Afrikát láttam – mivel éppen Afrika felett jártam –, a másikban a horizontot, a harmadikban az eget...” Az illetékesek sokáig tartották magukat a tökéletes repülés teóriájához és Gagarin megtévesztett időérzékével magyarázták az így nyilvánosságra került perceket, miszerint a leválasztást hosszabbnak érezte, mint az valójában volt és ezt hihette szétválasztási hibának. Később elismerték a hibát, elfogadva Gagarin feltételezését, miszerint valamilyen vezeték tartotta összekapcsolva a két űrhajórészt, amely csak sokára szakadt el, vagy égett át a súrlódástól. Azonban még későbbi analízisek a hiba okának és a leszállás kritikus részének egy újabb forgatókönyvét dolgozták ki. Eszerint a fékezőrakéta egyik hajtóanyag-szelepe már a fékezőmanőver kezdetén meghibásodott és azon keresztül szökni kezdett a gáz, ezért a hajtómű kicsit a tervezett idő előtt leállt (ezzel a tervezett 136 m/s helyett csak 132 m/s lassulás következett be), ám az idő előtti leállás megzavarta a rendszert, és az nem aktiválta a hajtómű-leállítási parancsot, valamint később a szétválasztási parancsot sem. A nyitva maradt üzemanyagrendszerből a hajtóanyagtartály túlnyomását biztosító gáz, valamint az oxidálóanyag tovább szökött, amely gyors pörgésbe vitte az űrhajót. Később – vélhetően egy vészhelyzeti biztonsági parancsnak köszönhetően – megtörtént a szétválás, mintegy 10 perccel a tervezett időpont után. - 10:36 A visszatérő kabin és a műszaki egység leválasztásának tényleges ideje. A Vosztok–1 leszállóegységének és műszaki egységének szétválása Egyiptom felett történt meg, és nagyjából az eseménnyel egy időben megkezdődött a repülés utolsó fázisa, a légkör áttörése. A kabin a légkörbe érve tüzes golyóként száguldva fékeződött. Gagarin később a következőképpen írta le az élményt: : „Hirtelen nagy bíbor lángok tűntek fel a szemem sarkában. Ugyanilyen bíbor fényt figyeltem meg a jobb oldali kisablakon. Éreztem, ahogy beleng az űrhajó, és a hőpajzs borítása égni kezd. Nem tudom mi okozhatta azokat a pattogó hangokat: lehet, hogy maga a szerkezet okozta, vagy a hőálló borítás miatt is lehetett, de pattogó hangot hallottam. A frekvencia 1 pattanás volt percenként. Általánosságban azt is éreztem, hogy a hőmérséklet felszökik... Aztán következett a lassulási erő fokozatos növekedése. A műhorizont egyfolytában kilengett minden tengely körül. Ahogy a túlterhelés elérte a csúcspontját, megláttam a Napot. A sugarai a kabinajtó kisablakán és a jobb oldali kisablakon szűrődtek be. A visszaverődő sugarakból azt is meg tudtam becsülni, ahogy a kabin forgott. Mire a túlterhelés elérte a csúcspontját, a kabin lengése 15 fokra csökkent. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a túlterhelés elérte a 10 g-t is. Akkor volt egy 2–3 másodperces időszak, amikor a műszerfal elhomályosodott. A látásom kezdett szürkülni. Megfeszítettem az izmaimat. Ez használt, minden visszakerült a rendes kerékvágásba.” - 10:55: Leszállás. A légköri fékezést követően Gagarin a terveknek megfelelően 7 km-es magasságban katapultált a kabinból, és külön ejtőernyővel ereszkedett tovább, majd landolt a Volga folyó egyik kanyarulatnál levő Szmelovka falu melletti szántásban, Szaratov városától délnyugatra. Összesen 108 percet repülve egy Föld körüli keringést tett meg. Elsőként egy, a földeken dolgozó parasztasszonnyal és lányával találkozott a világűrből visszatérő űrpilóta, akik kissé megrettentek tőle. Majd egy traktoros rohant el Szmelovkába értesíteni a hatóságokat a földet érés tényéről. Nemsokára a kutató-mentő szolgálatok is a helyszínre értek, és elvitték Gagarint, előbb Engelsz városába, ahonnan telefonon jelentette a feladat teljesítését Konsztantyin Versinyin marsallnak, a légierő parancsnokának, valamint egy gratuláló táviratot vett át, amelyet Hruscsov küldött a számára. Később Kujbisev érintésével tértek vissza Tyura-Tamba. ## Az esemény fogadtatása ### Fogadtatás a világban Moszkvában hatalmas állami fogadást rendeztek a világ első űrhajósának tiszteletére, Gagarin hivatalosan jelentett az SZKP vezetőinek, majd a Kremlben a többi űrhajóssal együtt fogadták. A világsajtó ugyancsak ünnepelte Gagarint, a repülést azonban a szovjet kormányhoz fűződő kapcsolat alapján sokféleképpen ítélték meg. A világ nyugati fele elismerte a Vosztok–1 repülésének jelentőségét, ám a sajtó egyöntetűen militarista felhangokkal rontotta az esemény hangulatát. Az Egyesült Államok kormánya hivatalos táviratban gratulált a teljesítményhez, azonban a sajtóban megjelent értékelések nyíltan vereségként fogták fel (a Szputnyik–1 után másodszor) a szovjet teljesítményt. Egyes lapok a nukleáris fegyverkezési versennyel vontak párhuzamot (tekintettel arra, hogy ugyanazt a rakétatechnikát használták az atomfenyegetést jelentő harci eszközökhöz és az űrrepüléshez is), mások egyértelműen a kommunizmus erejét fitogtató propagandaként állították be a repülést. A politikai válság elkerülésére, a szovjet technikai teljesítmény ellensúlyozására John F. Kennedy elnök sajtófogadást tartott, amin többek között azt mondta: „Időbe telik, mire utolérjük a Szovjetuniót”, majd nem sokkal később bejelentette az Apollo-programot a Hold elérésére. Anglia egyik vezető lapja, a The Economist abbéli aggályát fejezte ki, hogy az űrtechnika meglepetésszerű, űrből indított nukleáris támadásokra adhat lehetőséget, míg a másik táborból való indiai sajtó Dzsaváharlál Nehru véleményét adta közre, miszerint a szovjetek „nagyszerű győzelmet arattak a természet erői felett”. A nyugatnémet Die Welt az amerikai bizonyítványt magyarázta, miszerint az USA rendelkezett a forrásokkal, amelyek először juttathattak volna embert az űrbe, de a szovjetek a céltudatosságukkal győztek, a függetlenek táborából származó svéd Svenska Dagbladet azért korholta a „szabad országokat”, mert megosztják és szétforgácsolják az erőforrásaikat. ### Magyar fogadtatás A magyar sajtó szuperlatívuszokban, a kommunizmus győzelmeként ecsetelte a világ első űrhajósának repülését. A Népszabadság az ünnepi alkalmakra tartogatott piros színnel szedett első oldallal és egész oldalas vezércikkel, az Esti Hírlap különkiadással ünnepelt, Kádár János, az MSZMP első titkára ünnepi nyilatkozatot adott ki az esemény tiszteletére. ## Világjáró körutak Gagarin röviddel a repülését követően több országot és kontinenst érintő látogatás-sorozatra indult, hogy a Szovjetunió általa népszerűsítse a kommunizmus tudományos-technikai eredményeit. Látogatásai nem álltak össze hagyományos körúttá, többször csak egyetlen országot látogatott meg. Első útja Bulgáriába vitte őt, 41 nappal repülése után. Második útja már egy több kontinenst átölelő utazás volt, amelynek során ellátogatott Csehszlovákiába, Finnországba, Angliába, Izlandra, Kubába, Brazíliába, Kanadába és Magyarországra. Harmadik útja során Ázsia országaiba utazott, többek között Indiába, Indonéziába, Burmába, Srí Lankára és Afganisztánba. Negyedik körútja pedig Afrikába vezetett: Egyiptomban, Libériában járt. Útja során szinte kivétel nélkül kitüntetéseket kapott és tömegek fogadták, üdvözölték. ### A világturné magyarországi állomása Gagarin a világ országaiba vezető turnéjának tizedik állomásaként látogatott Magyarországra 1961. augusztus 19. és 21. között. Az akkori MSZMP vezetés a kommunista rendszer melletti propagandaeseménynek szánta a világ első űrhajósának meghívását, és a három napos eseménysorozat óriási sajtópublicitás mellett zajló, hatalmas tömegeket megmozgató eseménnyé vált (a program szervezői tudatosan választották a nemzeti ünnepet és munkaszüneti napot a látogatásra, hogy minél nagyobb tömegek találkozhassanak az űrhajóssal). Ez volt az első olyan látogatás a világkörüli út során, ahová az űrhajóst elkísérte a felesége és az egyik kislánya is. Gagarin gépe 1961. augusztus 19-én reggel érkezett a budapesti Ferihegyi repülőtérre, és a látogatás az első állomáson, a fővárosban kezdődött. Gagarint nyitott kocsin hordozták körbe Budapest főbb útvonalain, ahol budapestiek integető, üdvözlő sorfala fogadta. Ahogy a látogatás későbbi állomásain, úgy már itt, az első állomáson is valóságos „Gagarin-láz” tört ki. Előbb hivatalos fogadáson köszöntötték a Parlamentben, majd ember előtt mondott beszédet egy nagygyűlésen. Augusztus 20-án vidéki városokat látogatott végig Gagarin és az őt kísérő pártfunkcionáriusok hada. Sztálinvárosba, Pécsre és Komlóra vezetett a delegáció útja, ahol mindenütt óriási ünneplő tömeg és lelkes fogadtatás várta a vendéget. A látogatás harmadik, egyben utolsó napján még Sárbogárdon és Dombóváron állt meg Gagarin, majd hazautazott. Gagarin látogatása során mindenütt megnyerte az embereket, vidám, egyszerű, sztárallűröktől teljesen mentes, közvetlen viselkedésével valóságos sztár lett. ## Világrekord Gagarin repülését a FAI (Fédération Aéronautique Internationale) világrekordként jegyezte be. A rekord máig fennáll a „Magassági rekord/Egyszemélyes űrhajó/Férfi” kategóriában. Azonban a világrekord bejegyzésének körülményei vitatottak, a Vosztok-csapat lényegében csalással jutott a világrekordhoz. A FAI 1960. szeptemberi barcelonai ülésén dolgozták ki az űrrepülési rekordok hitelesítési kritériumait, amelyek szerint az űrhajós teljesítménye akkor hitelesíthető, ha 100 km feletti magasságra emelkedik, legalább egy Föld körüli fordulatot megtesz és ugyanabban az űrhajóban kell startolnia és földet érnie. Azonban Gagarin nem az űrhajóban ért földet, hanem külön, a saját ejtőernyőjén, így nem teljesítette a rekord egyik kritériumát. Ehelyett a szovjet illetékes inkább nem a kritériumokat egyértelműen rögzítő, hanem általánosságban fogalmazó – lényegében ködösítő – hitelesítő nyilatkozatot adott ki a teljesítményről. „Alulírott Ivan Boriszenko, a Cskalov Központi Repülőklub sportbiztosa tanúsítom, hogy moszkvai idő szerint 10 óra 55 perckor a szaratovi területen, Szmelovka falu közelében földet ért a Vosztok űrhajó. A leszállás koordinátái: északi szélesség 51°16', keleti hosszúság 45°59'. Aláírás: Ivan Boriszenko.” A sajtó azonban már a korabeli tudósításaiban „elszólta magát”, a Komszomolszkaja Pravda a leszállás szemtanúit idézve egyértelműen felfedte az igazságot a körülményeket illetően. Ráadásul a szovjetek a felszállás helyét is tévesen adták meg, a nyugatabbra levő Bajkonurt tüntették fel Tyura-Tam helyett, hogy az űrrepülőterük helyét titokban tartsák. Ennek ellenére a FAI bejegyezte a rekordokat. Végül a szovjet illetékesek csak 1971-ben ismerték el a valós körülményeket (érdekes módon azonban a FAI akkor sem vette el a rekordot Gagarintól). ## Emlékek A Vosztok–1 repülésnek a leszállóhely emlékparkká alakításával állított emléket a Szovjetunió. Az első emberes űrrepülést egy 25 méter magas emlékmű szimbolizálja: egy stilizált ezüst színű rakéta tör a magasba egy hosszú lángcsóva hátán egy fehér kő talapzatból, mintegy valamiféle kilövőállásból, amely előtt Gagarin három méter magas, fehér, űrruhás szobra áll, egyik kezét üdvözlésre emelve, a másikban pedig az űrruha sisakját tartva. A repülés másik fő emlékhelye a Moszkva melletti Koroljovban található, ahol az RKK Enyergija múzeumában a Vosztok–1 űrhajó visszatérő egységét állították ki. A kézzel fogható emlékek mellett egyfajta szellemi emlékmű is született, egy film képében. 2011-ben, a repülés 50. évfordulójára Christopher Riley dokumentumfilmes, az Európai Űrügynökség űrhajósával, Paolo Nespolival együttműködésben elkészített egy filmet, First Orbit címmel. Nespoli egy keringést rögzített kamerával a Nemzetközi Űrállomásról azon a pályaíven, amelyen egykor Gagarin repült, ezzel bemutatva a nézőknek, vajon mit láthatott az űrhajós az első űrrepülés alkalmával, narrációképpen pedig a repülés eredeti hanganyagát vágták a képek alá. ## Összeesküvés-elméletek ### „Nem Gagarin volt az első” Egyes vélekedések szerint több ember is megelőzte Gagarint az űrben, ám ők szerencsétlenül jártak, így Gagarin csak abban volt első, hogy életben is maradt az űrrepülés után. Elsőként Pjotr Dolgovot jelölték meg, mint a világ első űrhajósát, aki 1960. október 11-én hajtott végre űrrepülést – amelyet török, japán, svéd, angol és olasz rádió követőállomások erősítettek meg –, ám a visszatérés során problémák adódtak, és az űrhajós belehalt a tervezett 8 g lassulás helyett dupla akkora erőhatásba. Dolgov alezredes valós személy volt, de halála később, 1962. november 1-jén következett be, amikor egy extrém magasságú ejtőernyősugrásnál az űrruhája kihermetizálódott, ő maga pedig holtan ért le a földre. Az űrlegendák szerint két hónappal az állítólagos Dolgov-baleset után egy újabb űrhajós, Gennagyij Zavadovszkij őrnagy indult a világűrbe titokban, ám a repülés végén a fékezőrakéták rossz irányba fejtettek ki erőt, a leszállás helyett tovább emelve az űrhajó pályáján, amely elviselhetetlenül hosszúra nyújtotta a repülési időt. A kabin 2 hét múltán tért vissza a Földre, de a levegő négy nap után elfogyott, az állítólagos űrhajóst halálra ítélve. Zavadovszkij is valós személy, pilóta volt, különleges magassági teszteken vett részt. Az összeesküvés-elméletek hívői 1961. február 4-re is tesznek egy sikertelen szovjet próbálkozást az ember világűrbe juttatására. Eszerint Gennagyij Mihajlov őrnagy vett részt egy űrrepülésen, ám az űrhajós szívrohamot kapott a repülés során, és mire az űrhajót lehozta az irányítás, az utasa már halott volt. Majd alig két héttel a Mihajlov-incidens után újabb két űrhajós „halt meg”: 1961. február 17-én egy Lunyik szondában egy férfi és egy női űrhajós (egyes források szerint házaspár) indult egy, a Holdat megkerülő küldetésre, ám Föld körüli pályán ragadtak, ahol február 24-ig tartották velük a rádiókapcsolatot, amely akkor titokzatos módon megszakadt, és a páros sorsa onnantól kezdve ismeretlen. ### „Gagarin nem járt az űrben” Más vélekedések szerint Gagarin nem is járt az űrben. A legszélesebb körben elterjedt, legjelentősebb elmélet szerint 1961. április 7-én (vagy április 10-én) Vlagyimir Iljusin (Szergej Iljusin repülőgép-tervező fia) jutott fel elsőként a világűrbe. A hír szerint Iljusint azonban nem lehetett bemutatni mint a világ első űrhajósát, mivel a visszatéréskor súlyosan megsérült (egy másik változat szerint egy hiba folytán Kínában ért földet, ahol egy évig fogságban tartották). Ezért a szovjetek Gagarinnal egy színjátékot játszottak el, amelynek során az űrhajós beszállt a Vosztokba, majd amikor az őt búcsúztató munkások visszahúzódtak a munkahelyeikre, egy titkos hátsó ajtón elhagyta az indítótornyot, a rakéta nélküle startolt el, végül a leszállási körzetben egy beöltözött ejtőernyőst dobtak le, akit a KGB dokumentáltan kimenthetett. Aztán a világnak bemutatták Gagarint. Az egész elmélet egy külföldi újságíró által április 7-én Nyugaton nyilvánosságra hozott pletykán, Iljusin egy korábbi autóbalesetből származó súlyos sérülésén és azon a megfigyelésen alapult, hogy Gagarin felszállás előtti fotóiról hiányzik a sisakon levő CCCP felirat, míg a leszállás után már ott díszeleg a helyén.). Lényegében az összes elmélet feltételezéseken, hallomásokon és pletykákon alapult, így könnyen cáfolhatók, bár hivatalosan a szovjet/orosz illetékesek sosem fáradtak azzal, hogy figyelemre méltassák őket.

Bode Múzeum

A Bode Múzeum (), amit 1904-ben Kaiser-Friedrich-Museum (Frigyes Császár Múzeum) néven nyitottak meg, a berlini Múzeum-sziget épületegyütteséhez tartozik és azzal együtt 1999-ben került fel a Világörökség listájára. Létrehozását a dinasztikus hagyományoknak megfelelően III. Frigyes német császár kezdeményezte még trónörökös korában. Művészi koncepcióját mai névadója, Wilhelm von Bode, a kor nagy művészettörténésze alapozta meg. A múzeum fő gyűjteményei a középkori európai szobrok kiállítása, a bizánci művészet gyűjteménye és az érmekollekció. Mindhárom tematikus gyűjtemény nemzetközileg is kiemelkedő jelentőségű. Emellett itt található a berlini Gemäldegalerie egy sor, a régi mesterektől származó festménye is, amelyek tematikájukban és művészetileg az itt kiállított tárgyakhoz kapcsolódnak. Összesen hatvanhat termében kisebb-nagyobb (elefántcsont, márvány, fa) szobor, több mint 150 festmény, érme látható. A Bode Múzeum is súlyos károkat szenvedett a második világháború során. Az NDK idején történt helyreállítás sok kívánnivalót hagyott maga után. A német újraegyesítés után nyílt csak lehetőség alapos felújításra és a kiállítási koncepció teljes újragondolására az egész Múzeum-szigetre vonatkozó közös terv keretében. A Bode Múzeum 2006 októberében nyílt meg újra, nagy sikert aratva a szakértők és a nagyközönség körében egyaránt. ## Története Frigyes Vilmost, a német birodalmi császár trónörökösét, a későbbi III. Frigyes német császárt, felmenőihez hasonlóan foglalkoztatta a gondolat, hogy egy további múzeumot építsen Berlinben a birodalmi főváros fényének növelése, valamint saját emlékének megörökítése érdekében. A múzeumra vonatkozó elképzelés 1871-ben született meg az akkor már tíz éve trónörökös Frigyes Vilmos környezetében. Wilhelm von Bode (csak később, 1914-ben kapott nemességet) tette meg a konkrét javaslatokat egy szobor- és festménygyűjtemény létrehozására a korábbi brandenburgi választófejedelem műkincs-gyűjteményére alapozva. Ernst von Ihne udvari építész dolgozta ki az épület terveit és irányította az építkezést 1897 és 1904 között. A múzeumot 1904. október 18-án, az időközben, már 1888-ban elhunyt, mindössze 99 napot uralkodott III. Frigyes születésnapján nyitották meg. A múzeum épülete és gyűjteményei a második világháborúban súlyos károkat szenvedtek, de a helyreállítás nem vált lehetetlenné. 1945 után a Museum am Kupfergraben nevet kapta, majd 1956-ban alapítójáról és első igazgatójáról kapta mai nevét. Itt helyezték el a Múzeum-sziget többi, még jobban tönkrement épülete megmenekült értékeinek egy részét is, így az Egyiptomi Múzeum anyagát a papiruszgyűjteménnyel a szinte teljesen elpusztult Neues Museumból, az őstörténeti múzeumot, egy festménygalériát, egy szoborválogatást és a híres érmegyűjteményt. A múzeum működése fokozatosan állt helyre. Az első gyűjtemények az 1950-es, 1960-as években nyíltak meg. A belső terek renoválását 1987-re, Berlin város 750 éves jubileumára fejezték be. A német újraegyesítés után számos problémát azonosítottak a korábbi felújítással kapcsolatban, ezért a kilencvenes évek végén elhatározták, hogy a százéves épületet újabb, szakszerű renoválásnak vetik alá. 2000 augusztusában a múzeumot bezárták. A 2006. október 19-ei megnyitás óta a múzeum gyűjteményei, – szervezeti egységek szerint: a Szoborgyűjtemény és a Bizánci Művészet Múzeuma, a Numizmatikai Gyűjtemény és a Gemäldegalerie – Régi Mesterek Festményei – újra teljes fényükben láthatók. A modern múzeumi felfogásnak megfelelően ma az egyes termekben a korábbinál kevesebb műtárgy látható, elhelyezésük szellősebb. ## Épülete A neobarokk, közelebbről a német, úgynevezett Vilmos-barokk stílusú épület a Múzeum-sziget északnyugati csúcsára, egy m2-es szabálytalan háromszög alakú területre került. Az építésznek azonban sikerült elérnie, hogy az épület itt is tökéletes szimmetriát sugározzon. A ház központi része a félkör alapú, kupolával fedett bejárati csarnok, amelyhez hidak vezetnek a Spree két ágán keresztül. A további épületszárnyak közvetlenül a folyóból emelkednek ki. Az épület külsejét kréta-kori homokkő borítja. Az attikát a művészetek és a művészetükről híres városok allegóriái, August Vogel és Wilhelm Widemann szobrászok alkotásai díszítik. A két folyóparti szárnyat összekötő épületrészek révén összesen öt belső udvar alakult ki. A bejárat után az épület fő tengelyében nagyszabású, két emelet magasságú terek sorakoznak egymás után. Az első a nagy kupolacsarnok a széles ívű lépcsőfeljáratokkal, középpontjában Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem lovasszobrával (Andreas Schlüter szobrának galvanoplasztikus másolata). Utána következik a Kamecke-csarnok, azokkal a szobrokkal, amelyek valaha a Schlüter által épített, később elpusztult Kamecke-villa tetejét díszítették a Dorotheenstraßén. A következő tér a bazilika az olasz reneszánsz stílusában, ahol az oldalkápolnákban színes, fényezett terrakottából készült vallásos szobrok állnak (Luca della Robbia műve, valamint egy szobor a firenzei feltámadási oltárról). Ezt a tengelyt a kis kupolacsarnok zárja egy rokokó lépcsőházzal és Nagy Frigyes valamint öt tábornokának szobrával. A pompás építészeti tereknek ez a sora a maga korában igen alkalmas volt udvari rendezvények és a nagypolgári mecénások összejöveteleinek céljaira is. A tulajdonképpeni kiállítótermekben Bode a kor szokásainak megfelelően sűrűn helyezte el a szobrokat, festményeket és iparművészeti tárgyakat. Az épület bonyolult alaprajza miatt a termekből sokfelé nyílik ajtó, ami kissé megnehezíti a tájékozódást. A belsőépítészeti elemeket – ajtók, márványpadlózat, kályhák, kazettás mennyezetek, oltárok – Olaszországban vásárolta, kimondottan a múzeum céljaira. Koncepciója arra épült, hogy az egymást követő termek különböző korszakokat mutassanak be. A második világháború után, az NDK idején a múzeum épületét számos kompromisszummal ugyan, de nagyrészt helyre tudták állítani. A német újraegyesítés után, 2000-2006 között lezajlott nagy felújítás során már kialakították a Múzeum-sziget épületeit majdan összekötő, részben földalatti régészeti sétány kapcsolódási pontját is az épületben, a kis kupolacsarnok lépcsőháza alatti modern térben, ahol szarkofágokat állítottak ki. ## Gyűjteményei ### Szoborgyűjtemény A 2000 óta a bizánci gyűjteménnyel egy szervezeti egységbe tartozó, a középkortól a 18. század végéig terjedő időszakból származó szobrokat bemutató gyűjtemény Németország egyik legnagyobb ilyen kollekciója. Alapját a korábbi porosz állami műkincstár, a Brandenburgisch-Preußische Kunstkammern adja. 1883-ban Wilhelm von Bode különítette el a keresztény művészet szobrait az antikvitás anyagától, ami később a Pergamon Múzeumba került. Bode jelentős mértékben bővítette is a gyűjteményt az 1897-ben alapított pártfogó egyesület, a Kaiser Friedrich-Museums-Verein segítségével, amely még ma is működik. A szobrok, domborművek a háború és a német megosztottság okozta évtizedes szétszórtság után találkoztak újra itt, eredeti otthonukban. A gyűjteményben a német nyelvű országokból, valamint Franciaországból, Hollandiából, Spanyolországból és Olaszországból származó művek szerepelnek. Az itáliai szobrászat különösen jelentős alkotásokkal képviselteti magát. Az olyan középkori remekektől, mint Martinus presbiter Madonnája és Giovanni Pisano Szomorú ember elnevezésű műve, a korai reneszánsz mesterműveiig, Luca della Robbia terrakottáiig, Donatello Pazzi Madonnájáig, Desiderio da Settignano, Francesco Laurana és Mino da Fiesole portré-mellszobraiig terjednek a kiemelt látnivalók. A szoborgyűjtemény másik prominens része a késő gótikus német szobrászat kiemelkedő alkotásaiból nyújt áttekintést Hans Multscher, Tilman Riemenschneider, Hans Brüggemannn, Nicolaus Gerhaert van Leyden és Hans Leinberger alkotásai révén. Alabástromból, buxusfélék fájából és elefántcsontból készült kisplasztikák képviselik a német reneszánsz és barokk korszakait. A harmincéves háború idejéből származó monumentális, fából készült lovagszobrok is rendkívüli benyomást keltenek. Martin Zürn e korból származó szobrán szokatlan módon Szent Sebestyén is lovagi díszben jelenik meg. Gazdag anyag látható a múzeumban az épületekhez készült szobrokból is. A gröningeni templomból származó galéria a németországi romanika kitűnő példája. Andreas Schlüter szobrai és a korabeli Wilhelmplatz számára készült katonaszobrok reprezentálják a 17. és 18. századi berlini szobrászatot. A rokokót és a németországi, valamint francia korai és későbbi klasszicizmust Ignaz Günther, Joseph Anton Feuchtmayer, Edme Bouchardon és Jean-Antoine Houdon munkái képviselik. Az olasz szobrászat főleg a reneszánsz korának különböző itáliai iskoláiból származó művekkel van jelen a múzeumban, köztük Lodovico Gonzaga műveivel. Kiemelkedő Jacopo Sansovino Madonna-kompozíciója és a köréje csoportosított 15. századi Madonna-domborművek agyagból, stukkóból és papírmaséból. #### Kunstkammer Würth A modern állami támogatás példájaként a múzeum gyűjteményét három évig kiegészíti a Kunstkammer Würth harminc darabja. Reinhold Würth gyáros, műgyűjtő és mecénás gyűjteménye főleg olyan 17. és 18. századi művészek elefántcsont szobrait tartalmazza, mint Leonhard Kern, Zacharias Hegewald, Joachim Henne, Adam Lenckhardt, Paul Egell vagy Christoph Daniel Schenck. Szerepel emellett a kiállításon egy értékes 17. századi borostyán oltár, valamint egy Dianát szarvason ábrázoló, részben aranyozott ezüstszobor. ### A bizánci gyűjtemény A Németországban egyedülálló bizánci gyűjtemény alapját Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem kincstára adta, melynek anyagát 1875-ig a berlini Kunstkammerben őrizték. A bizánci művészet alkotásai Rómából, Itália más részeiről, Konstantinápolyból, Kis-Ázsiából, a Közel-Keletről, Egyiptomból, Görögországból, Oroszországból kerültek német gyűjteményekbe, és származási területeik szerint is képviselik a bizánci művészet különböző vonulatait. A gyűjtemény egyik fő részét alkotják az antik elefántcsont-faragványok. Az egyik leghíresebb darab az i. sz. 400 körül keletkezett „Nagy berlini tégely”. Ezt az ostyatartót egy sor figuratív elem díszíti, köztük Krisztust az apostolokkal és Ábrahám áldozatát bemutató fríz. A késői antikvitás kopt művészetét bemutató rész a világ legnevesebb ilyen gyűjteményei közé tartozik. A főleg Egyiptomból származó kincsek nagyrészt temetkezési mellékletek, szobrok és sírkövek, de vannak köztük fafaragványok, textilek, hagyományos festmények és kerámiák is. A szerves anyagból készült tárgyak fennmaradását az egyiptomi sivatagi éghajlat tette lehetővé. Az ebből a korból származó mindennapi használati tárgyak és vallási ereklyék képet adnak a korabeli életről és a liturgiáról egyaránt. A kelet-római és bizánci szobrok gyűjteménye méretében a második a világon az isztambuli Archeológiai Múzeum mögött. Az ikonok gyűjteménye a 6. és 7. századi fafestményekre koncentrál. Emellett jelentős válogatás mutatja be az orosz ikonfestészetet is a 14. századi novgorodi iskolától egészen a 19. századi moszkvai ikonokig. ### Az érmegyűjtemény (Münzkabinett) A Berlini Állami Múzeumok szervezetébe tartozó és a Bode Múzeumban elhelyezett Münzkabinett numizmatikai állománya mintegy eredeti tárgyból és gipszmásolatból áll. Legkorábbi darabjai az i. e. 7. századból származnak, de a 21. századi érméket és medálokat is gyűjtik. A maga nemében legnagyobb ilyen kollekció Németországban. Világméretekben is a legtekintélyesebbek közé tartozik a British Museum, a párizsi Bibliothèque nationale de France, a Bécsi Szépművészeti Múzeum és a szentpétervári Ermitázs gyűjteményei mellett. Nemzetközi hírét nem csak a kollekció méreteinek, hanem az anyag rendezettségének és a teljes sorozatok sokaságának is köszönheti. #### Története A brandenburgi választófejedelmek már 1535 és 1571 között megkezdték az érmék gyűjtését. Az első fennmaradt leltár 1649-ből körülbelül , túlnyomórészt antik érmét tartalmaz. Az állomány első tudományos igényű feldolgozásait 1685 és 1705 között Lorenz Berger végezte, majd 1804 és 1810 között Domenico Sestini. Az 1745., az 1757. és az 1806. évi háborúkban a gyűjteményt többször át kellett helyezni, ami jelentős veszteségeket okozott. Már a 18. században felmerült a gondolat, hogy lehetővé kellene tenni a gyűjtemény nyilvános bemutatását. Végül 1830-ban adták át a Királyi Múzeumnak, és az Altes Museumban helyezték el, ahol újra elvégezték az anyag tudományos vizsgálatát. 1868-ban a gyűjtemény megkapta az önálló múzeum rangját a Királyi Múzeumokon belül, és jelentős forrásokat is biztosítottak számára további vásárlások céljára. 1904-ben került a Münzkabinett anyaga az újonnan épült Bode Múzeumba, ahol egy csaknem hatvan méter hosszú trezort alakítottak ki számára, amelyben történelmi-kronológiai szempontok szerint osztályozva lehetett elhelyezni az érméket. A második világháborút a gyűjtemény a Pergamon Múzeum pincéjében vészelte át, ahonnan a szovjet hadsereg a Szovjetunióba vitte. 1958-ban adták vissza a gyűjteményt az NDK-nak, érdemleges veszteségek nélkül. Már 1959 januárjától be lehetett mutatni az anyagot az érdeklődőknek Berlinben, de a gyűjtemény méltó bemutatása négy teremben csak 2006-tól, a Bode Múzeum felújításának befejezésétől vált lehetővé. Természetesen itt is csak a legreprezentatívabb darabok láthatók az állandó kiállításon. #### Az éremgyűjtemény A Münzkabinett antik kollekciója mintegy görög és római érmét tartalmaz, köztük különösen értékes és ritka darabokat is, mint a Demareteion Gelon szirakuzai királynak a karthágóiakon aratott győzelme alkalmából, vagy a Szalamiszi csata után készült egyedi athéni Dekadrachmon. A középkori anyag, a bizáncit is beleértve, mintegy érmét számlál. A későbbi érmékből található a múzeumban, valamint mintegy keleti és ázsiai veret. A medálok gyűjteménye darabból áll. Ezen kívül a múzeumban őriznek mintegy érmét osztatlan kincsleletek formájában, bankjegyet és értékpapírt, természeti népek kezdetleges pénzeszközeit, szükségpénzeket, zsetonokat, hamisítványokat, pecséteket és pénzverdei eszközöket. A Münzkabinett mint szervezeti egység anyagának egy része, mintegy különösen értékes és témájában odaillő darab állandó jelleggel a Pergamon Múzeumban van kiállítva. Hasonlóképpen az Altes Museumban és a Neues Museumban is láthatók témájukban az ottani gyűjteményekhez kapcsolódó érméi. ### A régi mesterek festményei Eredetileg a Kaiser-Friedrich-Museum adott otthont a porosz állami festménygyűjteménynek is. Ennek sorsa azonban később elvált a múzeumétól, terjedelme miatt ugyanis a gyűjtemény már a második világháború előtt a Múzeum-sziget más intézményeibe (a mai Pergamon Múzeum helyén álló Német Múzeum egyik szárnyába) került át. A háború alatt súlyos károkat szenvedett, majd pedig nagy része az akkori Nyugat-Németországba került. Az azóta újra sokat gyarapodott gyűjtemény Gemäldegalerie néven 1998-ban a berlini Kulturforum Berlin modern épületében kapott helyet, de a Bode Múzeumba kerültek vissza az állományából az itteni fő gyűjteményekhez kapcsolódó festmények. A gyűjtemény egy szerény darabjának tárgya magyar vonatkozású: Franz Anton Maulbertsch a Magyar szentek apoteózisa című képe. #### A Tiepolo-kabinett A múzeumnak már megnyitásakor, 1904-ben különleges attrakciója volt a Tiepolo-Kabinett, egy viszonylag kisméretű, rózsaszín és fehér, késő barokk stílusban díszített falú terem, ahol Giovanni Battista Tiepolo 22 freskóját helyezték el. A művész 1759-ben készítette a képeket grisaille technikával az észak-itáliai Nervesa városában álló Palazzo Volpato Panigai számára. Wilhelm von Bode 1899-ben vásárolta meg és szállította Berlinbe azokat. A második világháborút óvóhelyen vészelték át az alkotások, maga a terem teljesen megsemmisült. A háború után e művek sorsáról sokáig nem tudtak, de aztán rájuk találtak, és a legutolsó helyreállítás során újra visszakapták méltó helyüket a múzeumban. A helyreállítást egyetlen, a múzeum 1904-es katalógusából származó fekete-fehér fotó segítette. ## Fordítás [A berlini Múzeum-sziget múzeumai](Kategória:A_berlini_Múzeum-sziget_múzeumai "wikilink") [Numizmatika](Kategória:Numizmatika "wikilink") [Bizánci művészet](Kategória:Bizánci_művészet "wikilink") [Kiemelt cikkek](Kategória:Kiemelt_cikkek "wikilink") [Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei](Kategória:Az_év_szócikke_2010_verseny_jelöltjei "wikilink")

Albán ortodox egyház

Az albán ortodox egyház () egyike a tizenöt autokefál (önálló) ortodox egyháznak. 1922-ben alapították, de csak 1937-ben ismerte el a konstantinápolyi pátriárka az albán egyház autokefalitását. Az egyház a második világháború és az Enver Hoxha vezette kommunista diktatúra alatt szenvedte el a legnagyobb csapásokat. Ez volt az ország és egyúttal az egyház történetének egyik legsötétebb korszaka. A rezsim odáig ment el, hogy 1967-ben Albániát ateista államnak nyilvánította, és bezáratták a templomokat. A kommunizmus bukása után, 1991-ben újjászervezték az egyházat, és 250 templomot renováltak. A 2010-es évekre 909 plébánia alakult meg, és a hívők száma ekkorra már 500–700 ezer fő volt. Az egyház számára fontos az új papok képzése, ezért létrehozták számukra a Krisztus Feltámadása Teológiai Akadémiát. Az akadémia befejeztével sokan külföldön folytatják tanulmányaikat. Ezenkívül több iskolának is fenntartója, ahol a diákokat számítástechnikára, számítógépes számvitelre és más szakmákra oktatják. Vannak kétnyelvű iskolái is. Az albán ortodox egyház négy egyházmegyére, a Tirana–durrësi szent érsekségre, a Berati szent püspökségre, a Gjirokastrai szent püspökségre és a Korçai szent püspökségre oszlik. ## Története ### Az egyházalapítás előtt A kereszténység az 1. században Pál apostollal érkezett a területre, aki Illyricum provinciában prédikált. A legenda szerint még Dyrrachiumot (ma Durrës) is meglátogatta. A Római Birodalom idején Albánia területe politikailag és egyházjogilag Rómához tartozott. 395-ben, amikor kettévált a birodalom, politikailag Konstantinápoly fennhatósága alá került, míg egyházjogilag továbbra is Rómához, egészen 731-ig. 731-ben a konstantinápolyi ortodox egyházhoz került Albánia területe, majd az 1018-ban megalakult Ohridi érsekség része lett. A 11. században a római katolikus egyház ezen a területen kívánt terjeszkedni, és sok új hívőjük is akadt a következő századokban. Amikor a 15. században Albánia területe az Oszmán Birodalom része lett, az ortodoxok a birodalom által elismert Ohridi érsekség fennhatósága alá kerültek. Ezután az albánok egy része fokozatosan muszlimmá vált. Ezekben az évszázadokban az albán területeken élő ortodoxok két egyház alá tartoztak. A Drin folyótól délre eső területeken a konstantinápolyi ortodox egyház fennhatósága érvényesült, amelynek a görög volt a hivatalos nyelve, míg a folyótól északra fekvő területek a szerb ortodox egyház közigazgatása alá tartoztak, amelynek a szerb volt a hivatalos nyelve. A 17. században hívek kb. 1%-a csatlakozott Rómához. Ez az albán bizánci katolikus egyház néven ismert keleti katolikus egyház. A 18–19. században többen megkísérelték a Bibliát albán nyelvre lefordítani. Az egyik ismert fordítási próbálkozás ebből az időszakból feltehetően Voskopojai Gregoriosz szerzetes nevéhez fűződik, aki később Diracs (ma Durrës) metropolitája lett. Az Újszövetség evangéliumaiból fordított le töredékeket, a saját maga által kidolgozott elbasani ábécé felhasználásával. A 19. században, Gregoriosz Argirokasztritész (), Évia püspöke kiadta az Újszövetség fordítását albán nyelven görög betűkkel. Későbbi fordítások Kostandin Kristoforidhi görög ábécét használó, geg (1869), illetve toszk nyelvjárású (1879) bibliái. ### Az egyház megalapítása Fan Noli amerikai-albán politikus és egyházi személyiség 1907-ben hírét vette, hogy a massachusettsi Hudsonban egy ortodox pópa megtagadta a temetési szertartást egy, a nemzeti mozgalomban részt vett ortodox albántól. Noli ezután megbeszéléseket folytatott az orosz ortodox egyház észak-amerikai érsekével, Platonnal. Az érsek támogatta Nolit, sőt 1908. március 8-án pappá szentelte a New York-i Szent Miklós-katedrálisban. Alig két héttel később, 1908. március 22-én, Noli büszkén celebrálta a bostoni Knights of Honor Hallban az albán nyelvű liturgiát. 1911-es európai körútján több helyen (Odessza, Bukarest, Szófia) tartott albán nyelvű istentiszteletet. 1919. július 27-én Nolit püspökké nevezték ki, ezzel az amerikai albán ortodox egyház önálló egyházmegye lett. 1922\. szeptember 12-én az albán kormány által támogatott berati kongresszuson az addig a konstantinápolyi ortodox egyházhoz tartozó albán ortodox egyházközségek kinyilvánították autokefalitásukat. Az egyház vezetőjének egy délszláv püspököt kértek fel, de ez az elképzelés végül nem valósult meg. Végül Fan Noli a tirana–durrësi, Kristofor Kisi a berati, Jerótheosz exarcha pedig a korçai püspöki címet nyerte el; a gjirokastrai püspök személyében nem jutottak megegyezésre, így a szent szinódus nem alakulhatott meg. Nem sokkal később az egyház alapokmányát a kormány is elfogadta. Az albán ortodox egyház elismerése többszöri egyeztetés ellenére sem jött létre, így 1929. február 12-én a szerb ortodox egyház által küldött két püspökkel és Zog király által kinevezett három püspökkel létrehozták a Szent Szinódust. Az egyház vezetője, archimandritája Visarion Xhuvani, korábbi tiranai püspök lett. Az új ortodox egyházat és annak vezetését a konstantinápolyi pátriárka nem ismerte el, aminek következtében szakadás következett be: két ortodox felekezet lett Albániában, egy Konstantinápoly-párti és egy Konstantinápoly-ellenes. A szakadás 1937. április 12-én ért véget, amikor közel egyévnyi tárgyalás után a konstantinápolyi pátriárka elismerte az albán egyház autokefalitását. 1937 februárjában ugyanis az albán kormány menesztette Xhuvanit, és Kristofor Kisit nevezte ki prímássá, aki jó kapcsolatokat ápolt a pátriárkával. Ezután Athénban és Isztambulban is tárgyalt a két egyház képviselője, míg végül megállapodtak egymással. A gondok azonban ezután sem szűntek meg, ugyanis az ortodox albánok mellett szerbek, vlachok és görögök is éltek Albániában, ám az ő képviseletük nem volt megoldva az egyházban. Másodszor az ortodoxok Albánia lakosságának csak 23%-át adták ekkor, és ez társadalmi feszültséget jelentett. ### A második világháború alatt Az 1939-es olasz megszállás után az ortodox egyházat az italo-albán bizánci katolikus egyházzal kívánták egyesíteni. Ez azonban az ortodox egyház ellenállása miatt az 1943-as olasz kapitulációig nem sikerült. Ezután a rövid német megszállás alatt az egyház szempontjából semmi változás nem történt. ### A kommunizmus alatt Az 1944-es kommunista hatalomátvétel után üldözni kezdték az egyházakat. Kristofor Kisi tiranai érseket 1948. december 25-én leváltották tisztségéből, majd 1949-ben bebörtönözték. Helyére Pais Vodica került, aki korábban Korça püspöke volt. 1950\. február 5–10. között új zsinatot tartottak Tiranában, ahol új kartát fogadtak el a résztvevők, amely az 1929-es alapszabály javított változata volt. Ekkor Kristofor Kisi házi őrizetbe került, majd 1956. június 29-én holtan találták. A hivatalos iratok szerint szívrohamban halt meg. 1966 márciusában Pais Vodica is meghalt. Helyére áprilisban Damian Kokoneshi került. Az 1950-es és 1960-as években tovább folytatódott a vallásüldözés. Hívőket és papokat börtönöztek be, illetve végeztek ki. Sokan ezért Amerikába disszidáltak. Ott két csoportra tagolódtak. Az első csoport vezetője Fan Noli lett (később Stefan Lasko kapta meg ezt a tisztséget), aki továbbra is tartotta a kapcsolatot az anyaegyházzal. A másik csoport vezetője Marko Lipa lefkai püspök volt, aki az Ökumenikus Patriarchátusnak volt alárendelve. Amikor 1965 márciusában Noli meghalt, a két csoportot egyesíteni akarták, de a tárgyalások nem jártak eredménnyel. 1967\. november 22-én rendeletet hoztak az ortodox templomok bezárásáról. Az egyházi épületeket lerombolták vagy másra használták. Az országot ateista állammá nyilvánították, és az összes egyház teljes vagyonát elkobozták. A papságra komoly megpróbáltatások vártak. Volt, akit börtönbe zártak, volt, akit száműztek, és volt, akit kivégeztek. Damian érseket letartóztatták, és 1973-ban a börtönben halt meg egyes források szerint. Mások szerint nem börtönözték be, hanem 1973. október 18-án pogradeci otthonában halt meg. ### Az egyház újjászervezése A kommunizmus 1990-es bukása után az egyház újraindulása nehézségekbe ütközött, mivel már nem voltak az országban élő főpapok. 1991 januárjában I. Dimitriosz konstantinápolyi pátriárka a Klérusok és Laikusok Tanácsának közgyűlésén patriarchális metropolitának nevezte ki Anasztásziosz Janulátosz (, ) androusai püspököt, az Athéni Egyetem professzorát. Az új metropolitának az volt a feladata, hogy kapcsolatot teremtsen az egyház és az ország hatóságai között. A kormány kifogásolta az új egyházi vezetőt, és több hónapig nem engedték be az országba. Végül 1991. július 17-én Tiranába mégis megérkezett a metropolita. Látva a pusztítást, zsinatot hívott össze 1991. augusztus 1–2. között. Itt új képviselőket választottak ideiglenesen a szinódusba. 1992\. június 24-re I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka zsinatot hívott össze, ahol Anasztászioszt egyhangúlag Tirana és egész Albánia érsekének tették meg. Ekkor választották meg Berat, Vlora és Kanina metropolitájának Ignatiosz Triantiszt, Korça metropolitájának Hrisztodoulosz Mousztakaszt és Gjirokastra metropolitájának Alexandrosz Kalpakidiszt. Az albán kormány ismét tiltakozott a három püspök miatt. Sali Berisha elnök is kifejezte nemtetszését, amikor a konstantinápolyi egyház küldöttei 1992. július 4-én viziten voltak nála. A küldöttek, Evangelos pergei és Meliton philadelpheiai püspök, illetve a protopresbiter Elias Katre is albán származásúak voltak. Az elnök beleegyezett Anasztásziosz kinevezésébe, de a többi püspökét továbbra sem fogadta el. Anasztásziosz érsek 1992. július 12-én elküldte „Nagy Levelét” a Phanarinak, majd augusztus 2-án beiktatták hivatalába. Egyes albán körök nem törődtek bele abba, hogy ő lett az egyház feje, ezért 1994 októberében az albán elnök népszavazást írt ki, arról, hogy egyházi vezetők csak albán állampolgárok lehetnek, és vagy Albániában születtek vagy 20 éve ott élnek. A népszavazásra november 6-án került sor, de Berisha elképzelése megbukott. 1996-ban új püspököket szenteltek fel Isztambulban, amit az albán kormány ismét elutasított, sőt ezeket a papokat nem engedték be az országba. 1997 novembere és 1998 júliusa között a helyzet rendezése okán a Szent Szinódus zsinatot rendezett, ahol megszavazták, hogy az érsek és Ignatiosz a helyén marad, viszont a másik két püspököt lemondatták. Kosmas Kirio lett az apollóniai metropolita, Joan Pelushi pedig a korçai metropolita. 1999-ben 110 magas iskolázottságú papot szenteltek fel. 2000-ben elhunyt Kosmas metropolita, akinek a helyét hat évig nem töltötték be, ekkor 2006. november 11-én a Szent Szinódus három új püspököt választott, így az albán püspökök száma hatra nőtt. 2008\. november 24-én az ortodox egyház és a Miniszterek Tanácsa megállapodást írt alá, hogy ezt követően az albán alkotmány javításakor egyeztetnek az egyházzal. A megállapodást jóváhagyta az albán parlament, és később hivatalosan bejegyezték a bíróságon. A 2010-es évekre 909 plébánia alakult meg. A hívők száma ekkor 500–700 ezer fő volt. 2012\. január 19-én a Szent Szinódus újabb két püspökkel bővült. Nathaneil Stergiout Amantia püspökévé, míg Asti Bakallbashit Bylis püspökévé választották meg. ## Az egyház tevékenységei ### Egyházi oktatás 1991-ben a régi papok közül csak 22 maradt életben, ők alkották az új klérust. 2012-ben már 146 pap szolgál, akik mind albán állampolgárok. Az új papok a Krisztus feltámadása Teológiai Akadémiát végezték el. Az akadémián a katekizmust és más egyházi feladatokat tanítják meg a jövendőbeli papoknak. Sokan közülük külföldön folytatják tanulmányaikat. 1998 szeptemberében nyitotta meg kapuit a gjirokastrai Szent Kereszt Egyházi Gimnázium, amelyben kollégium is található, 2007 szeptemberében pedig a második egyházi gimnáziumot is felavatták. Ez az intézmény Durrës-Sukhtben található, és a neve is ugyanaz, mint az elsőnek: Szent Kereszt Egyházi Gimnázium. ### Oktatás Az egyház 1992 óta egy teológiai akadémiát és két egyházi középiskolát nyitott. 2000 óta Tiranában működik a Szeretet Lelke Szakképzési Intézet, ahol hat különböző területen szerezhetnek a tanulók ismereteket: Team Manager, számítógépes számvitel, számítástechnika, orvosi laboratóriumi specialista, bizánci ikonográfiák és műemlékek helyreállítása és megőrzése. 2009-től az intézet neve Logosz. Hasonló intézet a 2002-ben nyílt gjirokastrai Emmaus Centerben, ahol négy területen oktatják a diákokat: számítógépes számvitel, üzleti adminisztráció, turizmus és számítástechnika. 2005-ben nyitották meg a Pál Apostol Szakiskolát Mesopotam faluban, ahol négy szakképzési területen oktatják a diákokat: számítástechnika, elektromos vezeték, hidraulikus berendezések és hűtőberendezések (klímaberendezések). Három általános illetve középiskolát (1–9.) alapítottak: a Protagonists Albán-Amerikai Iskolát Tiranában (2001-ben kezdődött az oktatás), a Szeretet Lelke Albán-Görög Iskolát, Durrësben (2005-ben kezdődött a tanítás) és Gjirokastrában (2008-ban kezdődött az oktatás). Az egyház 17 óvodát alapított Albánia különböző városaiban, ahol 800 kisgyermeket tudnak elhelyezni, és ahol elsőbbséget élveznek a hátrányos helyzetűek. A durrësi Szent Vlash-kolostorban árvaházat működtet az egyház. Az állami iskolákat és óvodákat is anyagi és technikai támogatásban részesítik. ### Egyházi épületek újjáépítése Az Érsekség Technikai Hivatalát 1992-ben alapították, feladata az egyházi épületek újjáépítése. Azóta 150 templomot építettek fel különböző méretekben, 70 templomot, kolostort és kulturális emlékművet restauráltak és 160 templomot felújítottak. Számos felújított és felépített épületet nem csak egyházi célra hasznosítanak, hanem óvodának, egészségügyi központnak, műhelynek, népkonyhának is használnak. Ezekkel együtt közel 450 építési projekt van az országban. Olyan építészeti tanfolyamokat szerveznek, ahol egyházi építészetet tanítanak a fiataloknak. ### Média Az ortodox egyháznak saját, modern nyomdagépével állítják elő az egyház havi lapját, a „Ngjallja”-t (Feltámadás), a „Gëzohu” (Örvendezz) című gyermekmagazint, az ortodox ifjúság magazinját, a „Kambanat”-ot (Harangok), valamint különféle liturgikus, lelki és szellemi könyveket. 2009-ben a „Kërkim” (Keresés/Kutatás) folyóiratban a teológia, a tudomány, a kultúra területén történtekről és az aktuális eseményekről számolnak be. 2000 óta időszakosan jelenik meg Korçában a „Tempulli” (Templom) kulturális magazin, míg a Gjirokastrában az „Enoria Jone” (Közösségünk) című közlöny. A durrësi teológiai akadémián tanulók számára adják ki „Fjala” (A Szó) című újságot. Újságok mellett „Ngjallja” néven rádióállomás is működik Albániában, amely 24 órán keresztül sugároz ismeretterjesztő, vallási, zenei, oktatási műsorokat. ### Egészségügy Az emberek testi és lelki állapotának helyreállítása érdekében az egyház is fontos munkát végez más területeken, például az egészségügyben. Az első ortodox klinika, a Szent Lukács Klinika megnyitása 1994-ben volt, de 1999-ben bezárt, és helyébe az Angyali Üdvözlet Ortodox Diagnosztikai Központ lépett, amely korszerű diagnosztikai berendezésekkel van felszerelve. A központban az ország legjobb orvosai dolgoznak, akik havonta 6000 beteget látnak el, vallási kötődéstől függetlenül. Hasonló klinikák találhatók Kavaja, Korça, Gjirokastra és Lushnja városokban és Jergucat faluban is. A falvakban mobil fogászati klinika látja el a betegeket. A Szeretet Szolgálata (Diaconia Agapes) Ortodox Segélyszervezetet azért jött létre, mert a kommunizmus bukása után a falusi orvosok beköltöztek a városokba. A segélyszervezetet a németországi evangélikus egyház pénzügyi támogatásban részesíti. Ez a segélyszervezet nővéreknek és szülésznőknek biztosít képzést. ### Humanitárius akciók Az albán ortodox egyház politikai és társadalmi válságok idején (1992, 1994, 1997) aktívan kivette részét a humanitárius akciókban, ahol több ezer tonna gyógyszert, élelmiszert, ruhát osztottak szét a rászorulók között, például 1997-ben 800 tonna élelmiszert és ruhát. Az elmaradott hegyvidéki régiókban fejlesztették az infrastruktúrát (csatorna, vezetékes víz, útépítés), új egészségügyi központokat, óvodákat, iskolákat, árvaházat, idősek otthonát alapítottak. Börtönökben is építettek templomokat, ahol az elítéltek istentiszteleten vehetnek részt. Az 1999-es koszovói konfliktus idején több tízezer koszovói menekült át Albániába. Az ortodox egyház más vallási szervezetekkel és adományozókkal két menekülttábort hozott létre, ahol élelmiszert és ruhákat osztottak szét. A táborokat 2001-ben zárták be. Az egyház természeti és ipari katasztrófák idején is segítséget nyújt. 2002-ben Lezha, Berta és Gjirokastra városok, 2010-ben pedig Shkodra lakóit segítették. 2008-ban egy gërdeci gyárban történt robbanás során 27 ember vesztette életét. Az egyház ekkor gyűjtésbe fogott, és a gyászoló családoknak eljuttatta az adományokat. A robbanásban megsérült helyi óvodát is felújították. A Szeretet Társasága Jótékonysági Konyhák Tirana, Korça, Berat és Gjirokastra rászorulóit segítik étellel. Az ilyen akciókkal nem csak az élelmet szeretné átadni az egyház, de a szeretet érzését is. Ezek a konyhák Tiranában heti három napon, Korçában heti négy napon, Beratban heti két napon, Gjirokastrában heti egy napon osztanak ételt. ### Kulturális támogatások A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal azért jött létre, hogy óvja az ortodox épületeket, amelyek a nemzeti kulturális örökség részét képezik. Az egyház feje, Anasztásziosz érsek 8 millió eurót ajánlott fel erre a célra. Az egyház kórusokat is szervez, amelyek DVD- és CD-kiadásait is támogatja. Az egyház számára fontosak az ikonok, ezért az ezekkel foglalkozó művészeket is segítik anyagilag. Kulturális programok rendezését, kódexek, dokumentumfilmek készítését is támogatja az ortodox egyház. Az 1998-ban alakult „Ngjallja” (Feltámadás) rádióállomás az FM 88,5 Mhz-en kulturális és vallási műsorokat sugároz. ### Környezetvédelmi program Az ortodox egyház a környezetvédelmet is támogatja. 2001 márciusában programot indítottak el, amelynek keretében a Szakképzési Intézetben posztgraduális formában képezték a hallgatókat erdészeti, környezetvédelmi mérnöki, biológiai szakokon. Egy tanfolyam 1000 óra volt, és neves albán és görög tudósok oktattak. Ezt a programot 2003-ban fejezték be. Az egyház nem csak programokat támogat, de törekszik az ifjúság környezettudatos nevelésére is. A Feltámadás című újságban például megjelenítenek környezetvédelmi témákat is. ### Ökumenikus tevékenységek Az albán ortodox egyház egyenrangú félként vesz részt az ortodox egyházak rendezvényein, továbbá tagja az Európai Egyházak Konferenciájának, amelynek elnöke 2003 decembere óta Anasztásziosz érsek. Az Egyházak Világi Tanácsának 1994 óta tagja az ortodox egyház, amelybe 2006-ban a nyolc elnök közé beválasztották Anasztásziosz érseket, aki ugyanebben az évben a Vallások a békéért nemzetközi szervezet tiszteletbeli elnöke is lett. ## Jog Az egyház vezetője az érsek és a Szent Szinódus. Alattuk található a Klérusok és a Laikusok Tanácsa, amely gazdasági és adminisztrációs feladatokat lát el. Az alapszabályzat az 1950-es dokumentumon alapszik, de 1993-ban módosították, hogy a kor szellemének megfeleljen. ## Egyházszervezet Az egyház újjászervezése 1992. június 24-éig húzódott, ekkor választották meg az egyház fő székébe, a Tirana-Durrësi ortodox főegyházmegye első érsekének Anasztásziosz Janulátoszt. Az albán ortodox egyházszervezet 1998. július 18-án megalakult szent szinódusát eleinte négy egyházmegye alkotta: a tirana-durrësi érsekség, valamint a berati, a gjirokastrai és a korçai metropóliák. 2006. november 3–4-én a szinódus két további taggal bővült, sor került az apollóniai és a krujai címzetes püspökségek megalapítására és vezetőik megválasztására. 2012. január 19-én a szinódus nyolctagúra bővült, ezt követően az amantiai és a bülliszi címzetes püspökségek vezetői is részt vettek a döntési folyamatokban. 2016. március 11–12-én az apollóniai címzetes püspökség helyét átvette az apollónia-fieri metropólia, valamint megalakították az elbasani metropóliát. Az albán ortodox egyház szinódusát 2018-ban az alábbi táblázatban foglalt egyházmegyék és főpapok alkották. Észak-Amerikában két külön albán ortodox joghatóság van. Az amerikai albán ortodox érsekség, amely egy külön etnikai egyházmegye az amerikai ortodox egyházon belül. Bostonban 13 plébániája van, és Nikon püspök a vezető. Az amerikai albán ortodox egyházmegyének Chicagóban és Dél-Bostonban vannak plébániái. ## Demográfia Az ortodox hívők száma a 2011-es népszámlálás alapján (6,75%). Ez jelentős visszaesés a korábban mért adatokhoz képest (1930: 21,0%; 1942: 20,6%), ugyanakkor a cenzus során tapasztalt adatfelvételi visszásságok miatt az albán ortodox egyház vezetői kétségbe vonták az eredmények megbízhatóságát. Saját adataik szerint 2013-ban az országban 460 ortodox egyházközség volt található, és a lakosság 24%-a az albán ortodox egyházhoz tartozott. A legpesszimistább forrás szerint Albániában 300 ezer, Észak-Amerikában 20 ezer tagja volt az egyháznak. McGuckin szerint félmillió, más forrás szerint 700 ezer tagja volt ekkor az egyháznak. Az országban van egy hiedelem, ami szerint az ortodoxok szimpatizálnak a szintén ortodox görögökkel, akik el akarják foglalni hazájukat, ezért az albán nacionalisták az állam ellenségeiként tekintenek ortodox nemzettársaikra. Albánia egyes részein a görög szót pejoratív értelemben használják az ortodox albánokra. ## Fordítás

Budapest trolibuszvonal-hálózata

Budapest trolibuszvonal-hálózata a magyar főváros trolibuszvonalainak összessége. Az első trolibuszjárat 1933. december 16-án indult el Óbudán, a Vörösvári út és az Óbudai temető között 7-es jelzéssel. A viszonylatot üzemeltető BSZKRT három trolibuszt bérelt, majd vásárolt a vonalra, kettőt a Ganztól, a harmadikat pedig a MÁVAG-tól. Az 1936-ban T-re keresztelt viszonylat közel 11 éven át közlekedett a hosszú útvonalon, utoljára 1944. szeptember 21-én. A pesti hálózat első, Király utcai vonalát 1949. december 21-én nyitották meg. A trolibuszjárat Sztálin születésének 70. évfordulóján indult, jelzése is a szovjet vezető iránti tiszteletből fakad, bár valójában nem ezen a napon, és egy évvel korábban született, azonban a hatalomra jutását követően ezt a dátumot tekintették hivatalosnak, ezért indították el 70-es számmal a viszonylatot. Ezt követően az 1950-es években szinte minden évben indultak új járatok, amivel párhuzamosan egyre több új járművet is vásárolt a hálózat üzemeltetője, a Fővárosi Villamosvasút: a szovjet trolik mellett már 1952-ben megjelentek a magyar gyártmányúak is, az Ikarus jóvoltából. 1962-ben önálló telephelyet kaptak a trolibuszok a Zách utca–Salgótarjáni út–Pongrác út által határolt területen (Kőbányai garázs). Az 1960-as években döntés született az addig kiépült trolibuszhálózat 1980 előtti felszámolásáról, azonban ezt a ’70-es években a környezetvédelem és az olajválság miatt felülvizsgálták és a trolibuszhálózat megtartásáról, illetve annak további fejlesztéséről határoztak. Ennek következtében az FVV 1968-ban létrejött jogutódja, a BKV új járműveket (ZiU–9, Ikarus 280T) szerzett be, új viszonylatokat létesített (74, 77, 80, 81, 82, 83), és fejlesztette a Pongrác úti telephelyet is. Az 1980-as és ’90-es években (egy-egy Ikarus 260T és 411T kivételével) már csak ZiU–9-es, Ikarus 280T és Ikarus 435T típusú trolibuszok közlekedtek a főváros utcáin. A 2000-es években újabb kocsik érkeztek a BKV-hoz (Ikarus 412T, Ganz–Solaris Trollino 12B), majd 2011-ben a cég használt járműveket vásárolt a németországi Eberswaldéból (MAN NGE152), a maradék szovjet gyártmányú trolik leváltása érdekében. 2013-ban vezették be először a részleges önjáró üzemmódot menetrend szerinti viszonylaton, a 79-es Dózsa György út–Kárpát utca szakaszán. 2015-ben és 2019-ben ismét új járműveket vásárolt a BKV, ezek Škoda–Solaris Trollino 12 és Trollino 18 típusúak. Napjainkban a vonalhálózat 12 alap- és 3 betétjáratból áll, amit a Budapesti Közlekedési Központ megrendelésére a Budapesti Közlekedési Zrt. üzemeltet. A járműveket a Trolibusz Divízió (ismertebb nevén Kőbányai garázs) adja ki. ## Története ### A fővárosi trolibusz megindulása #### Az óbudai 7-es viszonylat (1933–1944) Az 1920-as évektől a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaságot (BSZKRT) szerződés kötelezte öt villamosvonal megépítésére, ezek egyikét az óbudai Vörösvári út és a zsidó temető között tervezték. A magas költségek és a várható alacsony utasforgalom miatt halogatni kényszerült a projektet, így 1927-ben átmeneti megoldásként az omnibusz-közlekedést a SZAÜ autóbuszaival váltotta fel – elindult a 7-es busz. A buszközlekedés ellenére a főváros továbbra is szorgalmazta a BSZKRT-nál a szerződés szerinti villamosvonal megvalósítását, amihez 1929. április 4-én vonalbejárást tartottak a leendő villamosvonal helyén. A kivitelezési tervekkel kapcsolatban az Államépítészeti Hivatalnak több kifogása is támadt, végül az átdolgozott terveket 1930 júniusában küldte meg a BSZKRT, azzal a kiegészítéssel, hogy opcionálisan „sín nélküli autóbusz” is indulhatna helyette, fele akkora költségvetésből (a villamosberuházás ára pengő lett volna). 1930 augusztusában Folkusházy Lajos budapesti alpolgármester Az Est című napilapnak megerősítette, hogy a BSZKRT az első trolibuszvonalat Óbudán kivitelezné. 1931 februárjában megkezdődtek a járműbeszerzéssel kapcsolatban a tárgyalások, hazai gyártó híján brit vállalatokkal. A Farkasvölgyi-féle Villamossági és Műszaki Rt. közvetítésével négy gyártó trolibuszait hozták volna tesztüzemre Budapestre, közülük három (a Ransomes, Sims and Jefferies; a Clough Smith és a Richard Garrett and Sons) megvételre ajánlotta egy-egy járművét, a magyarországi gyártás megkezdéséhez a műszaki rajzokat is átadta volna. Mindazonáltal csak negyedik fél, a Guy Motors nyújtott be – az előzetes javaslatának jelentős módosításával – tárgyalható ajánlatot, így októberre már három trolibusz leszállítását vállalta, viszont a magas bérleti díj és vételár mellett évente legalább húsz jármű legyártását szorgalmazta, a vételár huszadát pedig jutalékként az anyacég számára kötelesek lettek volna megfizetni. 1932 elején határozta el a BSZKRT a hazai gyártóktól történő beszerzést, erre először a Ganz, majd később az Állami Gépgyár (MÁVAG) jelentkezett. 1933\. március 17-én a BSZKRT igazgatósága elfogadta a trolibusz terveit, majd augusztus 18-án Fabinyi Tihamér kereskedelemügyi minisztertől megkapta a vállalat az építési engedélyt is. A hosszú vonal munkálatait csak ősszel kezdhették meg, mivel az Államépítészeti Hivatal továbbra is ellenezte a felsővezeték-tartó oszlopok miatti útszűkítést, továbbá az alacsonyan kifeszítendő felsővezeték-rendszert (ezt a villamosokhoz hasonlóan magasságban húzták fel, míg a Hivatal a -es magasságot javasolta). November 3-án lezajlott a hatósági bejárás, először közlekedett próbajárat a vonalon. A tesztek során felmerült kisebb problémák miatt a 7-es troli felavatására csak azok kiküszöbölése után, december 16-án szombaton délelőtt került sor, rövid ünnepség keretében. Külön kiemelendő, hogy a járművek karbantartására és tárolására önálló részleget alakítottak ki az Óbuda villamoskocsiszínben, ami azért is fontos, mert az autóbuszoknak korábban – járművenként 20 km rezsimenettel – a Szent Domonkos utcai garázsból kellett kiállniuk. A nyomvonal mentén nem alakítottak ki váltót, szakaszszigetelést, a két végállomáson pedig egyszerű hurokban fordultak a trolik. A felsővezeték egyenfeszültsége a maival ellentétben 550V volt, a 600V csak 1945 után terjedt el. Félévnyi próbaüzemet követően a társaság megvásárolta az addig csak bérelt Ganz és MÁVAG-gyártmányú, „koporsó” néven gúnyolt trolibuszokat. 1936. február 21-én a viszonylat jelzése T-re módosult. 1937-ben a trolibusz utast szállított. 1941-ben a járműveket jobb oldali közlekedésre alkalmassá alakították át, ez idő alatt pótlóbuszok közlekedtek a vonalon. Az óbudai troli végét egy 1944. szeptember 21-én bekövetkezett légitámadás jelentette, amelyben jelentős károkat szenvedett a vonal szerves része. Ekkor ismét autóbuszüzemet vezettek be, ami egészen karácsonyig működött, végül ez is megszűnt. #### Tervek hálózat létesítésére (1930-as évek) Az óbudai vonal terveivel párhuzamosan Bíró István vállalkozó azzal a szándékkal kereste meg a BSZKRT-ot, hogy Budapestről Pesthidegkúton keresztül Nagykovácsira, illetve Máriaremetén át Solymárra kíván trolibuszjáratokat létesíteni, azonban a tervet a társaság rögtön elvetette, ugyanis ellentmondott volna a korábbi, integráció felé tett lépésekkel, ha ismét magánvállalkozás kezébe került volna a hálózat bármelyik szeglete, és a fővároson kívüli szolgáltatás pénzügyileg sem volt vonzó a cégnek. Megemlítendő ugyanakkor, hogy több 1931-ben megjelent cikk szerint Bíró Kecskeméten is trolibuszüzemet kívánt létrehozni, ám törékvései ott is kudarcot vallottak. Egészen 1933 nyaráig vizsgálták a fővárosi kísérleti vonal helyszínét, ám a zuglói Telepes és Öv utcai nyomvonal, az Új köztemetőtől Rákoshegyig, esetleg Rákosligetig, távlati tervekben tovább Vecsés és Szemeretelep felé bővíthető viszonylatok, valamint a fogaskerekű Széchenyi-hegyi végállomása és az Erzsébet-kilátó közötti útszakaszra megálmodott trolibusz terveit a magas kivitelezési költségek miatt elvetették. Megbukott a Magyarság című napilapban megemlített Törökvész úti viszonylat ötlete is, végül az eredetileg tervezett Bécsi úti vonalra esett a választás. Az 1935-ben elkészült üzemköltségi összehasonlító elemzés kijelentette, hogy évi utasszám alatt autóbusz, és egymillió között trolibusz, egymillió felett pedig villamos létesítése a leggazdaságosabb. A budai oldalon a hegyvidéki útvonalak többsége villamosközlekedésre alkalmatlan volt, azonban az ezeken az útvonalakon közlekedő autóbuszok motorja és sebességváltója gyorsabban használódott el, így elsősorban itt kívántak trolibuszt létesíteni – annak ellenére is, hogy bizonyos vonalakon nem volt meg a kívánt utasszám. Már 1938-ban elkészült egy kilenc viszonylat létesítéséről szóló terv is, azonban a második világháború egy évvel későbbi kitörése miatt a kivitelezésekre nem került sor. Az akkori tervezet az alábbi útvonalakkal számolt: ### A pesti trolibuszhálózat kialakulása #### Az első hálózatfejlesztési koncepció (1945–1962) A fővárosi közlekedés 1944. december 25-én Budapest ostroma miatt teljesen leállt, majd egészen 1945 februárjáig szünetelt. A világháború jelentős pusztítást eredményezett, ezalatt a BSZKRT járműállományának jelentős része elpusztult, az infrastruktúra is nagyban károsodott. A villamosok és a HÉV-vonalak után júliusban megindultak az első autóbuszvonalak is, 1945 augusztusában már a trolibuszforgalom helyreállítását is szorgalmazta Millok Sándor, a BSZKRT igazgatóságának elnöke: Rövidesen napvilágot láttak az első tervek is, 27 km vonalhosszon öt viszonylat indításával számoltak. A beszerezni kívánt, 45 darabosra tervezett flotta tárolását az akkor még csak építés alatt álló Kelenföldi autóbuszgarázsban oldották volna meg. 1946-ban az alábbi útvonalakon kívántak trolibuszt létesíteni: A következő években gyakori téma volt a harmincas években is felmerült, majd újonnan tervbe vett rózsadombi viszonylat kérdése. Egy 1946. szeptemberi újságcikkben fellelhető, hogy a BSZKRT javaslatot nyújtott be a Keleti Károly utca és a Vérhalom tér közötti vonalszakaszon trolibuszüzem kiépítésére. A tervezetet a Fővárosi Közmunkák Tanácsa városképi gondokra hivatkozva a november 8-án tartott ülésen elutasította, miszerint a vonali infrastruktúra rombolóhatású lenne a villanegyedben. Mindezek ellenére egy évvel később is napirendi téma volt a rózsadombi 11-es és 29-es busz kiváltása, ugyanúgy sikertelenül. A Világ című napilap 1947. május 29-ei számában megjelent hírek szerint trolibusz indítását tervezték a Soroksári út – Hungária körút – Váci út útvonalon, és a józsefvárosi Baross utcában is (későbbi 74-es), egy 1948. júniusi számuk szerint pedig a BSZKRT a Pálffy (ma Bem József) tértől az azóta elbontott Kossuth hídon át a bíróságokig (Markó utca környéke) tervezett trolibuszt bevezetni. 1948 második felében már a hegyvidéki autóbuszjáratok helyett a belvárosi szűk utcákban közlekedő villamosok kiváltására fókuszáltak, ebből kifolyólag a budai vonalak tervét elvetették. A háború miatt meghiúsult pesti rakparti villamosvonal tervét újra elővették, ám már trolibuszként akarták megvalósítani a Boráros tér és a Margit híd között, majd tovább a későbbi Árpád hídig hosszabbítva. Az év végére hirtelenjében felgyorsultak az események, októberben a magyar-szovjet kereskedelmi szerződés értelmében ötven MTB–82 típusú szovjet trolibuszt rendelt a BSZKRT. A Közlekedésfejlesztési Bizottság az 1949. május 11-ei ülésén véglegesítette az első pesti trolibusz útvonalát (Erzsébet királyné útja – Király utca – Nagymező utca – Kossuth Lajos tér), a párhuzamosan közlekedő 10-es villamos kiváltásának érdekében. Döntés született a Damjanich villamoskocsiszín trolibuszgarázzsá átépítéséről, a karbantartóbázis kialakításáról (Pálffy telep), illetve a felsővezeték típusáról is, ami a Szovjetunióban használt merev rendszerűvel ellentétben a svájci Kummler-Matter lengővezeték lett. A leendő járművezetők öthetes oktatása 1949 nyarán kezdődött el a Városliget – Lövölde tér vonalszakaszon az egykori óbudai járműveken – a lejárt üzemeltetési engedélyek megújítását követően. A november 7-re tervezett átadás technikai nehézségek és időjárási problémák miatt elmaradt, a következő ideológiailag fontos dátum Sztálin generalisszimusz születésének 70. évfordulója volt 1949. december 21-én (akkoriban a születési dátumaként 1879. december 21. volt köztudott), ennek tiszteletére indulhatott el ezen a napon a közlekedés a 70-esre keresztelt viszonylaton az elsőkörben lehívott huszonhat szovjet trolibusszal. A hálózatfejlesztés az átadást követően másfél évvel kezdődött meg, először a Kossuth Lajos tér és a Jászai Mari tér között épült ki új vonalszakasz, azonban a 70-es meghosszabbítása helyett új járat indítása mellett döntöttek 71-es számjelzéssel. A következő években a villamosközlekedés kiváltásával létrejött a Podmaniczky és az Izabella utcai vonalcsalád (72, 73, 76), aminek járatai a Nyugati és/vagy a Keleti pályaudvar irányába közlekedtek. 1953-ban az M2-es metróvonal építésével párhuzamosan elvetették az első ötéves tervben előirányzott, legfőképp metróra ráhordó járatok létesítését, közülük mindössze csak egy valósult meg: még ez év szeptemberében megindultak az építési munkálatok a józsefvárosi Baross utcában, hogy az év végén megindulhasson a forgalom a 74-es viszonylaton (a kezdetekben még autóbuszok beállításával). Az új fejlesztési terv az újonnan létesítendő trolibuszvonalakat városrészek gyűrűs összekötése végett és a meglévő villamosvonalak tehermentesítésének érdekében kívánta létrehozni. Ennek jegyében 1953 végén határozat született a Hungária körúti 75-ös viszonylat megépítéséről is, ezt 1954 szilveszterén adták át. Bár látványosan fejlődött a trolihálózat, mégis több vonal csak terv szintjén maradt: a pesti üzem korai sikerét követően, 1950 elején napvilágot látott a csepeli Nefelejcs utcát a Gubacsi hídon át, Pesterzsébet, Kispest és Kőbánya érintésével az akkor még építés alatt álló Népstadionnal összekötő, később csak 78-asként hivatkozott 28 kilométer hosszú járat ötlete, aminek kivitelezését Budapest Főváros Tanácsa 1954-ben jóvá is hagyta. A második ötéves terv legnagyobb közlekedési beruházásaként 1956-ban kezdték volna meg az építését, azonban a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium álláspontja 1955 tavaszán megváltozott, Bebrits Lajos miniszter 1955. május 3-án kelt levelében a projekt felülvizsgálatát kezdeményezte a magas költségek miatt. A minisztérium szóvá tette, hogy indokolatlan és gazdaságilag csak nehezen megtérülő lenne ezen a nyomvonalon trolibuszjárat kiépítése, és hogy helyette érdemesebb lenne villamostarifájú autóbuszjárat bevezetése vagy tarifarendezéssel megoldani a 19-es (Csepel – Pesterzsébet) és a későbbiekben kőbányai meghosszabbítással kiváltandó 13-as busz (Ceglédi út – Mázsa tér) üzemeltetését. Az 1953-as javaslati csomagokban szerepelt továbbá még az M2-es metróvonal első szakaszának építéséhez kapcsolódóan a Baross utcai vonal Vigadó térig (földalattiig) hosszabbítása, továbbá a Népszínház utcai villamosokat felváltandó 79-es és a Március 15. tér – Rákóczi út – Bosnyák tér útvonalra tervezett 80-as viszonylatok létesítése is, amik mellett az Orczy tér – Keleti pályaudvar – Nyugati pályaudvar – Kossuth Lajos utca és a Népstadion – Dózsa György út – Újpest útvonalon is újabb járatokat kívántak indítani. Az 1954-es tervek között fellelhető a Baross utcai 74-es józsefvárosi meghosszabbításának ötlete a Vajda Péter utcán és a Könyves Kálmán körúton át a Népligetig. Az 1956-os forradalom jelentős károkat okozott a hálózatban, közülük a Baross utcai 74-es és 77-es infrastruktúrája sérült meg legjobban. 1957 márciusára (a 71-es végleg megszüntetett önálló szakaszát leszámítva) helyreállították troliközlekedést. A szűk Szinyei Merse és Bethlen Gábor utcában a sorozatos közúti balesetekre hivatkozva a villamosközlekedést nem indították újra, helyette trolibusz építése mellett döntöttek. A villamosokat 1957 februárjában (az 1955–56 között Váci út – Alpár utca útvonalon üzemelt 78-as meghosszabbításaként) indított 79-es, májusban pedig a meghosszabbított 78-as (egykori 70A) váltotta fel. 1957 októberében a 72-es viszonylat betétjáratot kapott a Nyugati pályaudvartól a MÁV kórházig, a korábban felszabadult 71-es számmal. Az évtized végén felmerült a leromlott állapotú fogaskerekű kiváltása is trolibusszal, továbbá az üzem kiterjesztése Rózsadomb, Zugliget és Budakeszi felé. #### A felszámolási tervezet (1963–1973) Az 1950-es és 1960-as években világszerte elterjedt az a szemlélet, miszerint a városi kötöttpályás közlekedési eszközök közül csak a földalatti és elővárosi vasutaknak van létjogosultsága, a kisebb forgalmú útvonalakon pedig – mint a leghatékonyabb és leggazdaságosabb közlekedési eszköz – az autóbuszok üzemeltetése a célszerű. Ennek hatása Magyarországon csak később, az 1960-as évek közepén jelentkezett, amikor ismét megindult az M2-es metró építése: habár a villamoshálózat teljes felszámolását nem tervezték, a trolibusz jövője már 1963-ban bizonytalanná vált. A Fővárosi Mérnöki Tervező Iroda (FŐMTI) ebben az évben elkészült tanulmánya szakmailag bebizonyította, hogy a korábbihoz képest gazdaságtalanabbá vált a trolibuszüzem, mivel az eddig előnyként feltüntetett nagyfokú gyorsulásra már képesek voltak az autóbuszok is, de a környezetvédelmi szempontokat nem vették figyelembe ebben az időszakban. Komoly probléma volt az is, hogy csuklós trolibuszok szállítását a troligyártással foglalkozó Szovjetunió és Csehszlovákia csak hosszú határidővel vállalta volna el. Az 1965-ös fővárosi közlekedésfejlesztési koncepció 100–100 szóló és csuklós autóbusz beszerzésével számolt 1966-ig a trolibuszvonalak felváltásának érdekében. Az FVV 1966-ban elkészült „Trolibuszviszonylatok járműszükségletének felülvizsgálata a III. 5 éves tervben” tanulmányában a közlekedési cég a hálózat 1970 utáni leépítését irányozta elő, azonban a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottság Közlekedési Igazgatóságának 1967. február 10-én kelt levelében szakmai kifogásai támadtak a gazdasági számítások hiányában felülvizsgált járműszükséglettel kapcsolatban például a 72-es, a 75-ös vagy a 79-es vonal esetében. Ennek hatására az FVV elkészítette „A trolibuszüzem fenntartásának, illetve helyettesítésének komplex közlekedéspolitikai vizsgálata” című teljesen kidolgozott, ütemezett javaslati csomagját. A vizsgálatot 1967. május 30-án kezdték meg az összes érintett szakosztály bevonásával: a Közgazdasági Főosztálynak a trolibusz és az autóbusz költségeit kellett összehasonlítania, a Forgalmi Főosztálynak feladata a kocsielosztási terv kidolgozása volt (járműkiadás, járműtípus), a Műszaki Üzemeltetési Osztálynak a járműállapotot kellett felmérnie, míg a Műszaki Fejlesztési Osztálynak jutottak az üzemi sajátosságok, a távlati tervek és a lakossági és várospolitikai érdekek figyelembevételével kidolgozandó fejlesztési tervek. A vizsgálat befejeztével megállapították, hogy a trolibusz által biztosított kapacitást autóbusszal vagy villamossal lehetne kiváltani, a legproblémásabb helyzetűnek a 75-öst titulálták, ugyanis itt a vonal mindenképp legalább csuklós járművek vagy villamos közlekedtetését követelte. A Forgalmi Főosztály három változatot dolgozott ki a trolibuszüzem felváltására: 1. Az első tervezet szerint a belvárosi 70-es, 71-es, 73-as, 76-os és 78-as változatlanul közlekedtek volna a továbbiakban az épp beszerzés alatt álló ZiU–5 típusú trolibuszokkal, míg a 72-es, 75-ös és 79-es járatra csuklós trolikat szereztek volna be. A tervezet már számolt a Nyugati pályaudvarra érkező vasútvonalakat átívelő Hungária körúti felüljáró megépítésével, így a 75-ös járat Árpád hídhoz terelését javasolta. Ezzel hosszabb távon megmaradt volna a trolibuszüzem, annyi kivétellel, hogy a Baross utcai 74-est autóbusz váltotta volna fel. 2. A második tervezet annyiban tért el, hogy eszerint csak a belvárosi vonalak maradtak volna meg, a 72-es, a 74-es és a 79-es helyett autóbusz, míg a 75-ös helyett – annak kiépültével – villamost indítottak volna. A 75-ös megszűnése miatt a Kőbányai garázshoz új garázsmeneti útvonalat alakítottak volna ki a Százados út – Kerepesi út – Verseny utca – Dózsa György út – Garay utca nyomvonalon. 3. A harmadik változat a másodiktól annyiban különbözik, hogy a belvárosi vonalakat csak a ZiU–5-ös trolik esedékes selejtezéséig üzemeltették volna, illetve hogy a 75-ös helyére tervezett villamos kiépítéséig autóbusz közlekedett volna helyette. A történet 1968. szeptember 25-én, a BKV és a Közlekedési Osztály által benyújtott „A budapesti trolibuszközlekedés problémái és javaslat azok megoldására” című tanulmányával folytatódott, ami szerint a Baross utcai 74-es helyett 1969-ben, a Hungária körúti 75-ösön pedig 1970-ben vezették volna be az autóbuszüzemet. A többi viszonylat (70, 71, 72, 73, 76, 78, 79) felszámolása a tervek szerint 1980-ig bezárólag történt volna meg. A megszüntetésekkel párhuzamosan az összes vonalon a villamosviteldíj (1 forint) helyett autóbusz-tarifát (1,50 forint) vezettek volna be, és a Pongrác úti troligarázst autóbusz-telephellyé építették volna át. 1971-ben ismertté vált, hogy az Urickij Gépgyár a ZiU–10-es típusú csuklós trolibuszát fejleszti, ennek hatására a BKV 1972 szeptemberében egyeztetett a Közlekedési Főigazgatósággal a csuklós Ikarus 60T-k 60 darabból álló csuklós szovjet trolikkal történő felváltásáról. A tervek szerint az első két prototípus – egy hagyományos elektromechanikus vezérlésű és egy tirisztoros – 1973-ban, a maradék 58 pedig 1975-ig érkezett volna meg, azonban a ZiU még a hazai piacot sem tudta kiszolgálni, így csak 1976–77-re tudták volna leszállítani a budapesti járműveket. Hiába vált nyilvánvalóvá a hálózat megtartásának szándéka, ennek ellenére a 74-es vonalat a Kálvin téri aluljáró és metróállomás építésével egyidejűleg 1973 decemberében mégis felszámolták, pótlására 9Y jelzéssel indítottak buszjáratot. #### A második hálózatfejlesztési koncepció (1974–1983) 1974 szeptemberében a BKV és a Közlekedési Főosztály ülésén – a környezetvédelem és az 1973-as olajválság miatt – felülvizsgálták a felszámolásról szóló javaslatot, és a megszüntetés helyett a trolibuszközlekedés fenntartása és újabb vonalak megnyitása mellett döntöttek. Az ekkor felmerült javaslatcsomag szerint a villamosok közül az újlipótvárosi 15-öst, az óbudai, a budaörsi és a nagytétényi viszonylatokat váltották volna ki, ezek mellett a Belvárosban (15-ös busz), a Margit-szigeten (26-os busz) és a budai hegyvidéken az autóbuszok (11, 22, 91) helyett indítottak volna trolikat. A későbbiekben a dél-budai vonalcsoport tervét elvetették, viszont új vonalak kerültek napirendre: 1976-ban felmerült az újpesti hálózat ötlete, ami az akkori 20-as, 30-as, 47–47A, 96–96A buszjáratokat, illetve a 8-as és a 10-es villamost váltotta volna ki, de ez is csak terv maradt végül. A trolibuszhálózat második fejlődéséhez köthető az egykori zugligeti 58-as villamos megszűnése is, ami – mint meg nem valósult beruházás, – később jelentős visszhangot váltott ki: már az 1974-es javaslatcsomagba is bekerült, de végül csak két évvel később terjesztették elő a megépítését az 1978–80 közötti időszakra, ennek köszönhetően pedig a BKV hagyta a Széll Kálmán tér (majd végül csak Budagyöngye) és Zugliget között ingázó villamosjáratot leépülni. 1977 legelejére a villamospálya állapota már annyira leromlott, hogy a villamos a két héttel későbbi megszűnéséig megosztott útvonalon járt – a Szarvas Gábor utcánál átszállással. 1977. január 17-én villamospótlót indítottak helyette 58V jelzéssel, és bár a trolivonal megindulását 1982-re elhalasztották, a buszjáratot már 1980-ban véglegesítették, és a 158-as jelzést kapta. A tervek szerint a vonalon ZiU–9 típusú trolik közlekedtek volna, tárolásukat a Szépilona kocsiszínben oldották volna meg. Feltehetőleg az egyik ilyen kocsi a 972-es ZiU–9V volt, ami társaihoz képest nagyobb teljesítményű (110 helyett 150 kW-os) motort kapott, ráadásul a BKV a hegyvidéki vonalakra is ilyen trolikat kívánt beszerezni. Mindazonáltal a 972-es sose közlekedett a térségben, ellenben a 801-es kocsival, ami 1977 februárjában ólomakkumulátorok segítségével – utasok nélkül – megtette a Szépilona kocsiszín és Szépjuhászné állomás közötti távot a Budakeszi úton. A rengeteg terv mellett megindult a második hálózatbővítés is: mint kiderült, a Kacsóh Pongrác úti felüljárón sem forgalmi, sem műszaki akadálya nem volt trolibusz létesítésének, így bevették a tervezetbe a Csáktornya park és a Károly körút közlekedő 74-es autóbusz leváltását is, amit 1977 áprilisában végre is hajtottak. Még ugyanebben az időben a 72-es trolibusz útvonalának Állatkerti körútra terelésével megszüntették a 25-ös villamospótlót. A legjelentősebb változás Zuglóban mutatkozott meg, amikor 1978 végén megkezdődött a négy vonalból (77, 80, 81, 82) álló hálózat kiépítése, ami követte azt az elgondolást is, miszerint lakótelepek belső forgalmát javasolt trolibuszokkal kiszolgálni. 1979-ben megindult a 19-es buszt (Baross tér – Csertő utca) felváltó 80-as troli, és a 131-es és 133-as lakótelepi körjáratokat pótló 81-es viszonylat. 1980-ban újabb két vonallal gazdagodott Zugló, ekkor indult el a 82-es járat az Örs vezér tere és a Róna (akkor Lumumba) utca között, ami ezzel párhuzamosan a Füredi utcai 64-es villamos megszűnését okozta, illetve a 75-ös busz kiváltására létrejött a 77-es viszonylat is. Ezzel kialakult a mai zuglói trolihálózat nagy része, amit a 2000-es évek elejéig kisebb bővítések (74A Mexikói úti végállomása, 82-es Uzsoki Utcai Kórházig vezető szakasza) követtek. Zugló mellett a belsőbb területeken is fejlesztették a trolibusz-közlekedést: az 1974-es javaslatok közül végül csak egyet valósítottak meg, amikor is 1978-ban a 15-ös villamost – pontosabban a helyette ekkor már hónapokon át közlekedő pótlóbuszt – a 79-es troli váltotta ki. 1981-ben a 72-est és a 73-ast az Arany János utca metróállomásig hosszabbították, 1983 óta pedig ismét közlekedik a Baross utcai trolibusz, de 74-es helyett 83-asként. Az ezt követő időszakra is tervezték trolibuszvonalak létesítését, például a zuglói hálózat kiterjesztését a 31-es busz integrálásával, vagy akár a 89-es teljes vonalára, illetve a 33-as busz Baross tér és Dráva utca közötti szakaszára tervezett viszonylat képében, azonban hiába álltak rendelkezésre ez utóbbi kettőnek a kiviteli tervei, anyaghiány miatt már nem tudták megvalósítani. #### Hálózatfejlesztés a 21. században Budapesten az 1980-as évek óta nem bővült jelentős mértékben a hálózat, új vonalszakasznak csak a 82-es 2002-es meghosszabbítása, illetve a 2014-es Baross téri végállomás-áthelyezések nevezhetőek. Ezzel szemben – egy rövid szakaszt leszámítva – az 1-es villamos meghosszabbításával párhuzamosan eltűntek a Hungária körútról a menetrend szerinti trolijáratok. A BKV 1998-ban, elsőként a buszjáratokon bevezetett BKV Plusz szolgáltatását a trolik közül mindössze csak három járat kapta meg: 1999-ben a 82-esen, 2001-ben a 72-esen, majd egy évre rá a 70-esen vezették be, ami annyit jelentett, hogy a követési idő helyett minden indulást külön feltüntettek a menetrendben és ezek pontosságát is garantálták, továbbá az elektromos jegykezelőkkel és belső kijelzőkkel felszerelt járműveket naponta többször is kitakarították, illetve dekoratívabb megállótáblákat helyeztek ki a nyomvonalon. A 2008-as paraméterkönyv februárban kiszivárgott tervezete összességében közfelháborodást váltott ki az utazóközönség és a kerületi önkormányzatok részéről az előirányzott járatritkítások kapcsán. A korai tervek között szerepelt, azonban végül elvetésre került a 73-as viszonylat 72-essel és 76-os járattal történő kiváltása, illetve a 79-es vonalon a teljes körű autóbuszüzem bevezetése és a Hősök terét követően Angyalföld belső részén keresztül Gyöngyösi utcáig történő hosszabbítása is. A 2008 májusára elkészült végleges változat az elődjeihez képest már csak kismértékű ritkítást hirdetett meg, ütemes menetrendi kínálattal és egyéb hálózati fejlesztésekkel. Az egyeztetések folyamán elfogadást nyert a 75-ös és a 79-es újlipótvárosi végállomásának felcserélésére tett javaslat, miután a 75-ös jelentős sűrítése mellett döntött a közlekedési társaság. A fejlesztés további részeként a 80-as trolibusz Örs vezér teréig hosszabbításával a zuglói utasok színvonalasabb szolgáltatást kaptak a Csertő utcai átszálláskényszer megszüntetésével munkanapokon esténként és hétvégente. 2013-ban az önjáró Ganz–Solaris troliknak köszönhetően lehetőség nyílt a 79-es trolibusz költséghatékony meghosszabbítására a Vizafogó lakótelep térségében, majd a 2015 után forgalomba állított Solaris–Škoda járművekkel tovább bővülhetett a hálózat: 2017-ben a 72-es Arany János utca és Szentkirályi utca közötti szakaszán kísérleti jelleggel szintén akkumulátoros üzemben közlekedtek a trolik. A Kossuth Lajos téri metróállomás 2018. augusztusi lezárása idején a BKV szintén trolibuszokkal bonyolította le a Deák Ferenc tértől közlekedő M2A metrópótló hétvégi forgalmát. 2018 novemberétől a szombati és a munkaszüneti napokon City jelzéssel trolibuszjárat közlekedett a Fővám tér és a Lehel tér között a 15-ös és a 115-ös busz sűrítése céljából, azonban a forgalmi tapasztalatokra és az utasvisszajelzésekre hivatkozva 2020 májusában megszüntették. 2020 szeptemberétől a 82-es trolibusz hétvégente az akkumulátoros üzem segítségével a Mexikói úti metróállomásig járt, azonban 2022 márciusától (kibővítve a rendszert a munkanapi időszakra is) azt új útvonalon érik el – ugyanekkor a viszonylat az Uzsoki Utcai Kórházig 82A jelzéssel betétjáratot is kapott. 2020 novemberétől az M3-as metróvonal középső szakaszának lezárása miatt módosult a környező felszíni vonalhálózat, emiatt a 72-es és 73-as troli minden nap a Deák Ferenc térig, a 72-es innen tovább az Orczy térig jár, a 79-es troli pedig a Kárpát utca helyett (szintén önjáró üzemmódban) egészen a Dagály utcai lakótelepig meghosszabbítva közlekedik. A 72-es, 73-as és 79-es trolik „M” kiegészítő jelzést kaptak a rekonstrukció idejére a viszonylatszámuk mellé, utalva alternatív metrópótló jellegükre. 2022 áprilisában a 73M viszonylat útvonala a Nyugati pályaudvarig rövidült, ekkor visszakapta régi jelzését is. 2022. szeptember 19-én a 83-as járatot a Diószeghy Sámuel utca – Elnök utca nyomvonalon önjáró üzemmódban Népligetig közlekedő 83M viszonylat váltotta fel. Ezen az útvonalon felsővezeték kiépítését tervezik, a szükséges engedélyeket ITM Vasúti Hatósági Főosztálya még 2020 elején fogadta el. 2023 márciusában – két állomás kivételével – befejeződött az M3-as metróvonal középső szakaszának felújítása, így a 72M, 79M és 83M viszonylatok visszakapták korábbi jelzésüket, valamint – a 73-as rövidítését is ideértve – a metrópótlás során bevezetett útvonaluk is állandósult. ##### Hálózatfejlesztési ötletek a 21. században 2011 januárjában médiafigyelmet kapott, hogy egy befektetőcsoport magántőkéből megépítené a budai trolihálózatot, többek között a Normafa, Svábhegy, Zugliget és Törökvész térségében, de még a Margit-szigetre is, ám végül nem valósult meg. A Budapesti Közlekedési Központ 2012-ben megjelent tanulmánya több ponton is vizsgálta a trolibusz-közlekedés fejlesztését, ami négy vonal meghosszabbítását indítványozta: a tanulmány szerint a 74-es és a 83-as troli a Deák Ferenc térig hosszabbodna (ez utóbbi Kőbánya alsó vasútállomásig is), a 77-es troli a Puskás Ferenc Stadion helyett a Thököly úton át a Keleti pályaudvarig közlekedne. Negyedikként (és egyetlen megvalósult tervként) a 82-es troli északi irányú bővítését tervezték. ## Járműpark ### Jelenlegi járművek Budapesten napjainkban hét trolibusztípus járművei közlekednek, közülük öt szóló, kettő csuklós járműtípus. A járműpark négyötödét a Solaris Trollinók teszik ki, a maradék Ikarus-gyártmány. A jelenlegi legrégebbi fővárosi trolibusztípus az Ikarus 280T, a kocsik még 1987–1989 között álltak forgalomba, azóta darabszámuk jelentősen lecsökkent, kivonásuk folyamatban van évek óta. 1994 óta pár év kihagyással már futott a fővárosban, de csak 2003-ban vásárolta meg az Ikarus gyár 411T típusú alacsony padlós prototípus trolibuszát a BKV. A 2000-es évektől kezdődően a járműpark már csak akadálymentes járművekkel gyarapodott, először az Ikarus 412T-kkel, majd a Ganz–Solaris Trollinókkal. 2014-re elkészültek a cég két Ikarus 412-es autóbuszából épített Ikarus 412GT típusú trolijai is. A járműállomány 2015-ben a Solaris–Škoda Trollinók harmadik generációs szóló és csuklós típusával bővült, 2019 őszén pedig a típus negyedik generációs első példányai is forgalomba álltak. A flotta utolsó példányai 2023 júniusában álltak forgalomba. Utolsó frissítés időpontja: 2024. február 29. #### Ikarus–GVM 280.94T 1987 és 1989 között a BKV 83 darab GVM-trolit vásárolt, amelyekkel a kiöregedett ZiU–9-es és 100-as sorozatú (Ikarus) trolikat kívánták leváltani. Az első hét trolibusz (200–206) még harmonikaajtós kivitellel, a többi (207–282) bolygóajtókkal érkezett (2003 óta az összes bolygóajtós). A későbbiekben további egy jármű csatlakozott a flottához: az 1980-as évek végén elkészült 199-es troli is GVM-elektronikát kapott és 283-asra számozták át. A kocsi 2014-ig vett részt a menetrend szerinti közlekedésben, ekkor nosztalgiajárművé (156) alakították át. A budapesti GVM-ek selejtezése több évtizedes szolgálat után, először 2014-ben kezdődött meg, 2023 áprilisában a 84 darabos állományból már csak 10 szolgál a fővárosi utcákon. A forgalomból kivont kocsik közül négy az ukrajnai Bila Cerkvába került, egyet pedig Eberswalde vásárolt meg, ahol nosztalgiajárműnek építették át. #### Ikarus 411T 1994-ben készült el az első alacsony padlós magyar trolibusztípus, az Ikarus 411T. 1997-ig a budapesti viszonylatokon szolgált, itt kapta meg a 400-as pályaszámot, majd ezt követően Romániában és Szegeden közlekedett. 2001 februárjától ismét a budapesti flottát gyarapítja, 2003 elején pedig a BKV felvásárolta az Ikarustól a gyár késedelmes szállításai miatt felgyűlt kötbérből, és a többi budapesti trolihoz hasonlóan piros–piszkosfehér arculatot kapott. 2019-ben visszakapta eredeti narancssárga-zöld fényezését. #### Ikarus 412T és 412GT 2001-ben a BKV pályázatot indított tizenöt alacsony padlós trolibusz vásárlására, aminek nyertese az Ikarus 412T típusú trolibusz lett. A fővárosi flottát 2002 májusában és júliusában állították forgalomba 700–714 pályaszámokon. Már a kezdetekben is váztörés jelentkezett több kocsin, emiatt az érintett járműveken garanciális javítást hajtottak végre. A 412T-khez külsőleg hasonlító 412GT-k két selejtezett 412-es autóbusz alapján készültek el 2014-ben: a kocsik két, szintén forgalomból kivont 280T típusú trolibusz villamos-berendezését kapták meg, és önjáró üzemmódra is képesek. 2016-ban kerültek az állományba és álltak forgalomba 720-as és 721-es pályaszámon. A járművek üzemkészsége rendkívül alacsony, pár hónap után huzamosabb ideig egyáltalán nem üzemelnek. 2023-ban a 720-as kocsit oktatójárművé sorolták át. #### Ganz–Solaris Trollino 12 2004\. január 14-én közbeszerzési eljárást írt ki a BKV Rt. 30, és opcionálisan további 15 darab alacsony padlós, aszinkronos hajtású szóló trolibusz beszerzésének céljából. Négy ajánlat érkezett a tenderre, a győztes – az Ikarusbus, a Szegedi Közlekedési Kft. és a Skoda ajánlatát elvetve – a Solaris és a Ganz–Transelektro koprodukciója lett. A kocsiszekrények a lengyel Solaris-gyárban készültek el, az elektromos-berendezéseket Magyarországon a Ganz–Transelektro szerelte be. Az első hat kocsit (601–606) Ganz–Solaris Trollino 12B típusjelzéssel 2005 tavaszán vette állományba a BKV. 2006-ban a Ganz–Transelektro csődbe ment, így a helyette létrejött Ganz-Skoda Rt. már csak tíz kocsit (607–616) készített el, ezek Ganz–Škoda–Solaris Trollino 12B típusjelölést kaptak és 2007 nyarán álltak forgalomba. A 2016-ban megindult felújítási sorozat keretében a kocsik arculatát a harmadik generációs Solaris–Škodákhoz igazították. 2023 júniusában a 610-es pályaszámú egy tűzeset során kiégett, majd selejtezték. #### Solaris–Škoda Trollino 12 és 18 2013 júniusában a „Budapesti villamos- és trolibusz járműfejlesztés I. ütem” elnevezésű projekt részeként a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) 14 darab szóló és 10 darab csuklós, önjáró üzemmódra is képes, és teljes hosszában alacsony padlós járműre írt ki közbeszerzési eljárást. Az eljárás eredménytelenül zárult le, így 2013 decemberében új tendert írtak ki. A nyertes végül a Solaris–Škoda koprodukciója lett, a főváros pedig az opcionálisan lehívható többletjárművek közül további tizenkettőt vásárolt, így összesen 20 szóló (8000–8019) és 16 csuklós (9000–9015), harmadik generációs Trollino 12 és 18 típusú trolibuszok érkeztek a fővárosba 2015 második felében. Tűzpiros színük miatt a kocsik a „Ferrari” becenevet kapták. 2017. február 13. és 17. között a BKV leállította mind a 36 trolit a vezérlőszoftver meghibásodása miatt, ugyanis több troli ajtajai a járművezető beavatkozása nélkül – akár menet közben is – kinyíltak. Ekkor a BKV a kiesett járműparkot autóbuszokkal pótolta. 2019 szeptemberében forgalomba álltak az első negyedik generációs kocsik, a teljes flotta a 8100–8109 (szóló), illetve a 9100–9110 (csuklós) pályaszámokat viseli. 2020 júliusában 9111-es kocsiszámmal, majd 2021 októberében 9112-es és 9113-as számmal újabb járművek érkeztek, amiket a BKK a korábban beszerzett járművek késedelme kapcsán felgyülemlett kötbérből vásárolt meg. A városvezetés 2022-ben további tizenkét szóló és harminchat csuklós járművet rendelt meg, forgalomba állításuk folyamatban van. ### Egykori járművek #### Az óbudai trolibuszok Az óbudai 7-es vonalra összesen három trolibuszt szereztek be: kettőt (T470 és T471) a Ganz, a harmadikat (T472) pedig a MÁVAG gyártotta. A Ganz-trolik a brit A.E.C. autógyártó cég licence alapján épültek, a MÁVAG típusú pedig svájci Brown Boveri (BBC) villamos-berendezést, önműködő teleszkópos ajtókat és fűtést is kapott. A trolikat 1941 őszén jobb oldali közlekedéshez alkalmassá alakították, majd az óbudai viszonylat 1944-es megszűnése után trolibuszközlekedés hiányában félreállították a kocsikat. 1949 májusától (még a 70-es troli átadása előtt) a Városligetben oktatójárműként közlekedtek. 1953-tól menetrend szerinti forgalomban is részt vettek, ekkor valószínűleg bordó festést kaptak (a T471-es biztosan). 1955 januárjában a T470-est, majd decemberben a T471-est és a T480-ast is selejtezték, ezt követően szürke fényezéssel végállomási tartózkodóként funkcionáltak, végül 1959-ig mindhármat elbontották. #### MTB–82 Az MTB–82 típusú trolibuszok 1949-ben álltak forgalomba a pesti trolihálózat első járműveiként. Első körben 26 darab érkezett belőlük, amelyekből 25 újonnan gyártott volt, a 26. pedig az 1949-es BNV-n volt kiállítva. A járművek a T100–T125 kocsiszámokat kapták. A trolibusztípus problémái már a kezdetekben megjelentek: a szervókormány hiánya miatt nehéz volt vezetni; szűk ajtók, kemény rugózás és kényelmetlen ülések jellemezték a típust. Ennek ellenére 1950-ben újabb kettő (T126–T127), majd 1952-ben további 25 (T128–T152) érkezett belőlük. Ez utóbbi széria a Moszkvai Repülőgépgyár helyett már az Urickij-gyárban készült, ott ahol a későbbi ZiU-trolik is. Az 1956-os forradalomban két jármű (T139 és T140) jelentős károkat szenvedett, ezeket 1957-ben törölték az állományból. Kísérleti jelleggel 1958-ban a 71-es vonalon bevezették az ülőkalauzi rendszert, emiatt öt járművet átalakítottak, ezeket kívülről a szélesebb ajtajaikról és az első ajtó melletti kisebb ablakról lehetett felismerni. A megmaradt kocsikat 1964 és 1967 között selejtezte az FVV: először 13-at, majd 18-at, ezt követően 14-et, végül pedig az utolsó 6-ot is kivonta a forgalomból – ezek a 79-es vonalon szolgáltak végnapjaikban. #### Ikarus 60T Miután a Szovjetunió 1952 után nem vállalta a trolibuszok gyártását Magyarország számára, az FVV hazai partner után nézett: az eredmény egy 157 példányból álló flotta vásárlása lett az Ikarus gyár 60-as autóbuszának troliváltozatából. A járművek villamos-berendezésének tervezetét a Ganz (1953-tól Klement Gottwald) Villamossági Gyár készítette el az MTB–82-es kocsik alapján. Az első troli (T200) még szovjet motorral és menetkapcsolóval, a következő hét (T201–T207) pedig már magyar motorral, de még mindig szovjet menetkapcsolóval készült. A többi 149 trolibuszba (T208–T356) már teljes mértékben magyar alkatrészek kerültek. A szóló kocsik selejtezése 1967 és 1975 között, a ZiU–5-ös trolik állományba vételével párhuzamosan történt meg. 1960-ban a szállítási kapacitás növelése érdekében az FVV 34 pótkocsit szerzett be a FAÜ-től, amik mellé 1963-ig további 25 pótkocsit gyártott a székesfehérvári Általános Mechanikai Gépgyár (ÁMG). A pótkocsis vontatáshoz 58 (azaz a pótkocsikhoz képest eggyel kevesebb) trolin megerősítették a alváz- és a vonószerkezetet, továbbá a távvezetés átvezérléséhez gyengeáramú csatlást és légfékvezetéket szereltek fel. Az első 55 pótkocsi még TP000–TP054 pályaszámmal állt forgalomba, ezek 1962-ben 900–954 pályaszámot kaptak, a maradék négyet (955–958) már eleve a 900-as csoportba sorolták be. A járművek a jellemzően a 75-ös viszonylaton, alkalmanként pedig a 79-es trolin szolgáltak 1968-ig, ekkor a pótkocsis üzem megszüntetése miatt az összeset leselejtezték. Az 1961-es BNV-n bemutatták az első csuklós magyar trolit (400), a négytengelyű Ikarus 60T-t. A háromtengelyes csuklós 60T trolik gyártása 1962 és 1964 között zajlott, ezek 401–453 pályaszámon álltak forgalomba Budapesten. Érdekesség, hogy eredetileg a járművek több, különböző arculatot kaptak: eredetileg a 70-es és 78-as viszonylatokra a mályva-krémszínűek, a 73-asra a mályva-kék, a 74-esre pedig a zöldek kerültek, viszont a fényezési hibák különböző javítását az FVV nem tudta vállalni, így az 1960-as évek közepén visszatértek a bordó-vajszín arculathoz. A pótkocsis trolik kivonásával a járműveket a belvárosi vonalakról (70, 73, 78) a 75-ösre helyezték át. A csuklós 60T-ket az Ikarus 280T típusú trolik első szériájának beszerzésével törölte a BKV az állományából. #### ZiU–5 1965-ben ismét sikerült megegyezni a Szovjetunióval trolibuszvásárlás kapcsán, így 1966 és 1969 között 100 darab ZiU–5D típusú trolibusz érkezett az FVV-hez, majd a jogutód BKV-hoz. A járművek 500–599-es pályaszámokkal álltak forgalomba, elsőként a 76-os viszonylaton. Újdonság volt a budapesti troliüzemben az automatikus menetkapcsoló és sűrített levegős szervókormány megjelenése, ez utóbbi szuszogó hangja miatt a típust Szuszinak becézték. Hátrányt jelentettek a kisméretű ajtók (lassú utascsere) és a vezetőfülke kialakítása, ugyanis jobbra nem lehetett kilátni. Ez utóbbi orvoslására az első ajtó szűkítésével kialakították a vezetőfülke jobb oldali ablakát, viszont ez még tovább lassította az utascserét. Érdekesség, hogy a ZiU–5-ös trolikra beosztott sofőrök (a kocsik műszaki problémáik miatt) magasabb fizetést kaptak a más típuson szolgáló társaiknál. A magyar fővárosban rövid ideig szolgáltak: selejtezésük már 1975-ben megkezdődött és 1982-ig be is fejeződött. A legtöbb troli villamos-berendezése az Ikarus 280T-k első szériájába és a prototípus Ikarus 260T-be került beépítésre. Az utolsó példányok már csak a 72-es vonalon szolgáltak. Az egyetlen megmaradt budapesti kocsit, az 573-ast a szentendrei Városi Tömegközlekedési Múzeumban állították ki. #### Ikarus–ZiU 260T Hazai gyártó hiányában és a külső országokból történő behozatalt elkerülve a BKV saját fejlesztésű szóló trolibusz építésébe kezdett az egyik 1975-ben leselejtezett ZiU–5D típusú trolibusz elektromos-berendezésével és motorjával, illetve az Ikarus által pár évvel korábban bemutatott 260-as típus tervei alapján. A narancssárgára fényezett 600-as pályaszámú jármű már 1975 februárjától szállított utasokat, először a 70-es vonalon, azonban állományba ténylegesen csak egy évvel később került. Megjelenése már egészen más kategóriát képviselt: a korábbi szólótípusoktól eltérően jobb rugózással és fordulékonysággal rendelkezett, nagyméretű ablakokkal lett felszerelve (panorámaablakos), tág utastere kényelmesebb és gyorsabb utasáramlást is eredményezett. Mindezek ellenére a prototípust nem követte sorozatgyártás, mivel a Szovjetunió a ZiU–9B típusú trolijait a házi Ikarusok árának kevesebb, mint a feléért kínálta, így a BKV inkább a szovjet trolik vásárlását támogatta. A hatszázas 1995 nyaráig közlekedett menetrend szerinti forgalomban, ezt követően félreállították, végül 2007-ben felújították és néha-néha feltűnik nosztalgiajárműként Budapest utcáin. #### ZiU–9 1974-ben, miután a Fővárosi Tanács elvetette a budapesti trolibusz-közlekedés felszámolását, jelentős méretű járműpark-csere vette kezdetét: 1975 és 1984 között 173 darab (800–972) érkezett a magyar fővárosba a ZiU–5-ösök korszerűsített változatából, a ZiU–9-esekből. Beszerzésüket az tette lehetővé, hogy a BKV–Ikarus kooperációban létrejött 260T trolinál másfélszer olcsóbban tudott trolibuszokat előállítani az Urickij gyár, így kedvezőbb ajánlatnak bizonyultak a szovjet trolik. A különböző évjáratú járművek között eltérő tulajdonságok is megfigyelhetőek voltak (pl. lámpatest-csere, vezetőállás), azonban az 1980-as években a BKV egységesítette a kocsik arculatát, így megszűnt a kocsik közötti eltérés. Az utolsó troli, a 972-es pályaszámú ZiU–9V társainál erősebb motorral volt felszerelve. Ezt a BKV 1984-ben azért szerezte be, mert ekkor még tervezték a budai trolibuszhálózat megépítését, és ezeken a vonalakon nagyobb teljesítményű járműveket kívánt üzemeltetni. Később a trolit társaihoz hasonlóan ZiU–9B típusúvá építették át. A legnagyobb példányszámú budapesti trolibusztípus selejtezése igen hamar megkezdődött: az 1980-as években 25, a ’90-es években további 77, majd 2012 szilveszteréig az összes eltűnt az utcákról. Érdekesség, hogy bár 173-at vásárolt a típusból a BKV, mégis eggyel több szolgált Budapesten: 1997-ben javításra került Szegedre a 887-es troli, azonban annak rossz állapota miatt az SZKT selejtezésre kijelölt 9–138-as kocsijába építették át a BKV-s alkatrészeket (pl. főáramkörű szervó) és ezt küldték vissza Budapestre 887-es kocsiszámmal. A szovjet trolikból hármat őriztek meg: a 927-es nosztalgiajárműként, a 929-es és a 938-as pedig belszolgálati járműként funkcionál a járműállományban. #### Ikarus–ZiU 280T Az Ikarus 280-as autóbusztípus troliváltozatának története ugyanúgy kezdődött mint a 260.T1 trolibuszé: még 1975-ben elkészült az első példány Ikarus–BKV–ZiU 280.T1 típusjelzéssel, majd miután befejezte a próbafutásait, 1976 legelején a BKV 100-as pályaszámmal vette állományba. A 260.T1-es trolihoz hasonlóan elődeihez képest jobb rugózást, nagyobb ablakokat és tágas utasteret kapott. A 600-as (260.T1) trolival ellentétben a 280-as trolikból sorozat is készült, ugyanis a KGST-tagországok közül semelyik sem tudott csuklós trolibuszt előállítani (a ZiU–9-es csuklós változatát, a ZiU–10-et csak 1986-tól gyártották sorozatban), így a BKV első ízben 55-öt (101–155), majd két évvel később, 1978-ban 23-at (156–178) készített el az Ikarusszal közösen Ikarus–BKV–ZiU 280.91T néven. A kocsiszekrényeket az Ikarus gyártotta, ezt követően pedig a BKV házilag építette be a járművekbe a fokozatosan selejtezésre került ZiU–5-ösök villamos-berendezését. Öt kocsi (101, 102, 104, 122, 155) kísérleti járműként is szolgált, többek között segédhajtással történő önjárást teszteltek egyes trolikon. A 100-as trolik selejtezése 1986 és 1995 között történt meg, ezeket az Ikarus–GVM trolik váltották fel. Az 1980-as évek végén a BKV Kísérleti Üzem egyedi Ikarus 280-as trolit épített a 972-es ZiU–9V elektromos-berendezésével (vagy azzal megegyezővel) Ikarus–Obus 280.91T néven. Társaihoz képest villamosféke erősebb lett, viszont alkalmanként megnőtt a késedelmi ideje (később fékezett), néha pedig blokkolásig fékezte a hajtott kerekeket, emiatt erősen balesetveszélyessé vált. 1996-ban GVM-berendezést kapott és 283-asra számozták át. 2014-ig forgalomban volt, ekkor nosztalgiajárműnek lett kijelölve, és az egykori 156-os troli berendezéseit építették bele. #### Ikarus 284T Az Ikarus 284-es tolócsuklós autóbusz háromfázisú aszinkronmotoros troliváltozatából mindössze egy darab készült, azonban egykor ez is gyarapította a BKV flottáját. A kocsiba a finn Strömberg gyártott tirisztoros invertert (más néven váltóirányítót). Mivel a motorját a kocsi hátuljában helyezték el (farmotoros), és a többi 200-as trolihoz képest alacsonyabb padlószinttel rendelkezett, emiatt csak három ajtót kapott. 1990 után pirosra festették, magyar gyártmányú áramszedőt kapott és 198-as pályaszámon állt forgalomba. Utasforgalomban rövid ideig vett részt, a 80-as viszonylaton szolgált. A kocsit végül 1998-ban leselejtezték és szétvágták. #### Ikarus 435T 1994 és 1996 között a BKV 15 darab Ikarus 435.81 típusú trolibuszt vásárolt a 100-as széria kiváltása érdekében. A járművek 300–314-es pályaszámmal álltak forgalomba, elsőként a 75-ös, 77-es, 80-as, 81-es és 82-es vonalon. A buszváltozattal (Ikarus 435) ellentétben a motort a B tengelynél helyezték el, így a jármű húzócsuklós lett. A kocsikba a német Kiepe cég háromfázisú aszinkronos technológiája került beépítésre az Obus Kft. közreműködésével az addig megszokott Ganz elektronika helyett. Eredetileg 149 kW-os motorral szerelték fel a járműveket, azonban alacsony teljesítményük miatt 200 kW-osra cserélték ezeket. A trolikat 2003 és 2015 között modernizálták: új kijelzővezérlőt (Vultron) és mikroprocesszoros vezérlést kaptak, továbbá vázjavításon és utastér-átalakításon estek át. Azoknak a típusjelzése, amelyek központi CAN-buszos (RS-485) diagnosztikai rendszert kaptak (301–304, 306, 314), Ikarus 435.81M-re, míg az RS-485-től eltérő rendszerrel felszerelteké (300, 305, 307–312) Ikarus 435.81F-re módosult. A 313-as és 314-es kocsi felújítása több éven át tartott, azonban míg a 314-est átalakították, addig a 313-as újbóli működésképessé tétele az alkatrészek hiányában költségesnek bizonyult, így ezt a járművet 2014-ben (a felújítás befejezése nélkül) selejtezték. Az utolsó járművek 2023. március 10-én teljesítettek szolgálatot. #### MAN NGE152 A BKV első használt trolijait 2011-ben vásárolta meg a cég a németországi Eberswaldeből. A trolibuszok a MAN leányvállalatának, az ÖAF Gräf&Stift névjegye alatt készültek 1993–94-ben. A honosítás folyamán többek között BKV-flottaszínt, új kijelzőket, megújult műszerfalat és elektronikát, illetve nagyobb elhúzható ablakokat kaptak. A BKV Zrt. a trolikat 2012–13-ban vette állományba 350–364 pályaszámon, vásárlásuk célja az elöregedett ZiU–9-es kocsik leváltása volt. Ez utóbbi 2013 legelején le is zajlott, azonban az addigra forgalomba állított hat MAN-trolival a BKV nem tudta biztosítani a szükséges járműkiadást, így az ekkor bevezetett járatritkítás felháborodást váltott ki. 2017 szeptemberéig a cég öt kocsit leállított, legtöbbnél váztörésre hivatkozva. A 2016-ban megkezdett ráncfelvarrás kereteiben több kocsi is Solaris–Škodákhoz hasonló fényezést kapott. Az utolsó példányok 2023. március 10-én fejezték be fővárosi pályafutásukat. ### Járműtesztek #### Ganz–Solaris Trollino 18 A római trolihálózatra szánt 30 darab, 2004-ben gyártott Ganz–Solaris Trollino 18 típusú trolibuszok próbafutáson is részt vettek a budapesti hálózaton. A kocsik sikeresen szerepeltek, ugyanis a BKV 2004-ben kiírt tenderét a Ganz-Transelektro és a Solaris koprodukciója nyerte, ami következtében a tesztjármű (12 méteres) szóló változatából 16 érkezett Budapestre. 2015 óta a Škoda közreműködésével készült Trollino 18-asokból 66 darab fut a magyar fővárosban. #### Neoplan N6121 A Neoplan N6121 típusú alacsony padlós duóbusz engedélyét Svájcban már 2005-ben, mindössze hároméves szolgálat után bevonták két korábbi tűzeset miatt, ezt követően pedig a lausanne-i közlekedési cég eladásra kínálta a 26 darab Neoplan-troliját. 2007 júliusában a 816-os pályaszámú jármű egy hónapos tesztüzemre érkezett Budapestre, ami végül vásárlás nélkül zárult le. A jármű utasforgalmi időszakban a 80–81-es vonalon közlekedett. #### SZKT–ARC Tr 187/TV.EU 2010\. szeptember 27. és október 3. között a Szegedi Közlekedési Társaság (SZKT) 2009–10-ben házilag gyártott, alacsony padlós, T-660-as pályaszámú csuklós trolibusza tesztüzemre érkezett a magyar fővárosba. Az egyhetes teszt során a troli a 80A viszonylaton szállított utasokat, azonban a sikeres teszt ellenére a BKV Zrt. nem tartott igényt a típusra. ## Trolibuszvonalak ### Elsőajtós felszállás Az elsőajtós felszállást a budapesti trolivonalak közül elsőként a 73-as és 79-es viszonylaton vezették be, 2013. március 23-án. Fél évvel később a 72-es, a 74A, a 77-es és a 82-es viszonylatra is kiterjesztették a rendszert. 2016 júniusában a 70-es, 74-es, 76-os és 78-as vonalakon is életbe lépett, viszont ezeken csak hétvégén és ünnepnapokon. 2017-ben és 2018-ban a Szabadság híd lezárása idején, illetve 2017 augusztusa és októbere között a 72-esen csak hétköznapokon volt érvényben a rendszer. 2019 augusztusától a 72-es troli hétvégente, majd 2020 novemberétől (2023-ig 72M jelzéssel) minden nap ismét az Orczy térig közlekedik, az elsőajtós felszállás minden nap Zugló vasútállomás és Báthory utca / Bajcsy-Zsilinszky út között van érvényben. A Covid19-pandémia okán 2020. március 16. és június 14. között, illetve 2021. március 29. és május 9. között a járművezetők egészségének védelme érdekében az elsőajtós felszállást felfüggesztették, emellett a trolibuszok elejét kordonnal zárták le, az első felszállósáv és a kordon közötti részre az utasok nem léphettek be. A 83-as trolibuszra 2021. december 4-étől, a 75-ös viszonylatra 2022. január 15-étől, majd 2022. február 12-étől a 72M (2023 óta ismét 72-es) viszonylat józsefvárosi szakaszán hétvégente és ünnepnapokon szintén csak az első ajtón lehet felszállni. A 2022. március 16-án indított 82A betétjáraton a kezdetektől érvényben van a rendszer. 2022 júniusától hétvégente és ünnepnapokon az összes trolibuszjáratra csak az első ajtón lehet felszállni. 2023. május 27-étől a hétvégi időszakokban a 72-es trolibusz belső szakaszán is elsőajtós felszállás van érvényben. Várhatóan 2024 tavaszától a trolibuszokra munkanapokon este 20 óra után kizárólag az első ajtón lehet majd felszállni, ennek első ütemében a 70-es, 74-es és 78-as vonalon vezették be a rendszert január 19-én. ## Járműtelepek 1933-ban az óbudai 7-es viszonylat átadásakor a trolibuszvonal számára külön járműtelepet nem létesítettek, helyette az Óbuda villamoskocsiszín egy részét kiürítették a trolik számára és itt végezték el azok karbantartását és tárolását. A második világháborúban az akkor már T-nek nevezett járat útvonalán a felsővezetékek jelentős károkat szenvedtek, ezért a helyreállítás helyett az óbudai trolibusz felszámolása mellett döntöttek. 1949-ben a pesti 70-es trolibuszvonal megnyitásakor az FVVV (későbbi nevén FVV) a Damjanich utcai forgalmi telepet a trolibuszüzemnek adta át. 1953-tól a trolibuszok nagyjavítását a Pállfy telepen (a Margit híd budai hídfőjének környékén) végezték. Felsővezeték híján a trolikat a hálózat és a főműhely között vontatni kellett. A Damjanich utcai telephely szűkös kapacitása miatt 1955. augusztus 18-án a Baross kocsiszínben egy 41 kocsi tárolására alkalmas garázst alakítottak ki, ami a törzshálózattól függetlenül működő Baross utcai viszonylatokat (74, 77) látta el, majd miután 1968-ban a Baross téri felüljáró építésével megszűnt az összeköttetése a Damjanich teleppel, a trolikat a 74-es 1973. évi megszűnéséig véglegesen itt tárolták. A Baross kocsiszínbe történt átcsoportosítással csak kis mértékben enyhült a helyzet a Damjanich utcában (1957-ben 206 trolit tároltak itt; ez a 2024-es állomány közel másfélszeresét jelenti), így 1958-ban döntés született egy trolibuszgarázs létesítéséről a kőbányai Pongrácteleptől északra fekvő Auguszta-telep helyén, a Zách utca–Salgótarjáni út–Pongrác út által határolt területen. A méretű alapterületen elterülő Pongrác, mai nevén Kőbányai garázst 1962-ben nyitották meg, teljes átadására (C épület és raktár) 1964-ben került sor. Az új troligarázs megnyitásával a járműpark egy részét ide helyezték át, ezzel végleg megszűnt a Damjanich telepen a zsúfoltság. A Kőbányai garázs az 1970-es és 1980-as években rekonstrukción esett át, ekkor korszerűsítették a fűtésrendszert, a tároló terület térvilágítását és a karbantartás gépi berendezéseit, illetve szociális helységet alakítottak ki a C épületnél. Ezzel együtt az új garázs egyre inkább átvette a Pálffy telep szerepét, ami emiatt az 1990-es évek legelején véglegesen bezárt. 1997-ben a Damjanich telepet felszámolták, így a trolibuszhálózat teljes tevékenységi körét a Kőbányai garázs vette át. A Belvárosi (korábbi nevén Récsei) garázs bezárása óta – 2000-től – autóbuszokat is tárolnak itt. Ezek ellátásához egy mobil gázolajkutat és egy speciális füstgázelszívó berendezést is létesítettek a telephelyen. ## Érdekességek - A 81-es az egyetlen egyirányú trolibuszvonal a hálózat történetében. - A BKV 1995-től az ónos eső idején felsővezetékre ráfagyott jég feltörésére egy különleges járművet alkalmazott: a korábbi BU 88–41-es rendszámú Ikarus 260 típusú autóbusz áramszedőt és 295-ös pályaszámot kapott. A jármű dízelmotorral közlekedett – természetesen belszolgálati járműként utasok nélkül – és fagyállót permetezett a felsővezetékre, hogy a GVM-trolik is tudjanak a téli időjárás idején közlekedni. 2022-ben és 2023-ban szintén korábbi 260-as autóbuszból (BPO–124, BPI-284, NWZ-774) alakították ki a troliüzem új törtetőjárműveit. - A 79-es vonalon vezették be először a menetrend szerinti önjáró üzemet 2013 júniusában a Visegrádi utca és a Kárpát utca közötti szakaszon, itt 2020 októberéig közlekedtek a járművek. A 2024. januári állapot szerint az alábbi megállóhelyek között szükséges – felsővezeték hiányában – akkumulátor segítségével közlekednie a trolibuszoknak: 72: Arany János utca – Kálvin tér, 73: Nyugati pályaudvar (Podmaniczky utca) – Ferdinánd híd (Izabella utca), 79: Dráva utca – Dagály utcai lakótelep, 82: Erzsébet királyné útja / Róna utca – Kassai tér; 83: Kálvária tér – Népliget. - 2013\. december 14–15-én, a fővárosi trolibuszközlekedés 80. évfordulója alkalmából a Vörösvári út és az Óbudai temető között ünnepi menetet indított a BKK: a 359-es pályaszámú trolibusz mindkét nap 10 és 15 óra között közlekedett, önjáró üzemmódban. A troli csak a két végállomáson állt meg. 2018-ban, a 85. évfordulón a 9000-es pályaszámú Škoda–Solaris Trollino 12-es troli közlekedett az összes köztes megállót kiszolgálva, N7-es jelzéssel. - 2014-ben a karácsonyi fényvillamos sikerei után a BKV egy LED-világítással feldíszített ZiU–9-es trolibuszt is indított fénytroli néven az év utolsó heteiben. 2015. december 5. és 19. között a 9000-es pályaszámú Solaris troli „Mikulástroli” néven és egyedi arculattal járta a budapesti utcákat; a trolin a BKV és a Mikulásgyár együttműködésében ajándékgyűjtési kampány is volt. Ugyanez a jármű „Fénytroli” néven fényfüzérekkel díszítve járt december 20. és 2016. január 6. között a 74B viszonylaton. A 2016 óta minden évben közlekedik a Mikulástroli a főváros különböző trolibuszvonalain, 2018 óta már forgalmasabb belsőbb csomópontok (Blaha Lujza tér, Deák Ferenc tér) érintésével is. 2019-ben újra közlekedett a Fénytroli, majd 2020-ban a csuklós mellett egy szóló Solaris is díszkivilágítást kapott. - 2018-ban elkészült a BKV Zrt. a korábbi Ikarus 263-as buszának T5000-es pályaszámú trolivá alakításával, amit kizárólag járművezetők oktatásához használnak, így utasforgalomban nem fog részt venni. Bár szerepelt az Ikarus 263T típus az egykori autóbuszgyár prospektusaiban, mégsem került gyártásba. - Különféle események (pl. évfordulók) alkalmával a BKV Zrt. nyílt napot is szokott tartani a kőbányai telephelyen, ahol többek között járműbemutató és – jogosítvány meglétéhez kötött – tesztvezetés is megtalálható a programok között.

Gerincvelő

A gerincvelő (latinul medulla spinalis, görögül μύελος – müelosz) a gerincesek központi idegrendszerének része, amely a csigolyák alkotta gerinccsatornában helyezkedik el, és közvetlen folytatása az agynak. A gerincvelő az első és második ágyékcsigolya közötti szintig található, nem terjed ki a teljes gerinccsatornára. Férfiakban körülbelül 45 centiméter hosszú, míg nőkben kb. 43 cm. Fő feladatai a különböző érző ingerületek továbbítása a környezetből és a test belsejéből az agy felé (mint például tapintás, a hő érzékelése, a fájdalom érzékelése) és fordítva, az agy „parancsainak” továbbítása a periféria felé (ezek elsősorban motoros parancsok). Ezenkívül autonóm tevékenységekre is képes, mint például a reflexív. Az agy és a gerincvelő együtt alkotják a központi idegrendszert. A csontos gerinc (csigolyaoszlop; columna vertebralis) magába foglalja és védi a gerinccsatornánál rövidebb gerincvelőt. ## Az emberi gerincvelő Az emberi gerincvelő a központi idegrendszer (systema nervosum centrale) része, kisujjnyi vastagságú, funkcionálisan szelvényezett szerv, amely a koponya öreglyukától (foramen magnum) az első vagy második ágyékcsigolyáig húzódik, ahol elvékonyodva, kúpszerűen végződik (conus terminalis). A közepén egy szűk központi csatorna (canalis centralis) fut végig, amely agy-gerincvelői folyadékot (liquor cerebrospinalis) tartalmaz, és a negyedik agykamrával közlekedik. Alsó kúp alakú végéből (conus medullaris/terminalis) vékony szál (filum terminale) húzódik a gerinccsatornában (canalis vertebralis), amely azonban már nem tartalmaz idegsejteket (neuronokat), felül éles határ nélkül megy át a nyúltvelőbe (medulla oblongata). A nyaki és az ágyéki szakaszon megvastagodik (intumescentia cervicalis et lumbalis), mivel ezek a szakaszok idegzik be a felső és az alsó végtagokat is, emiatt több idegsejtet és rostot tartalmaznak. Elülső felszínén mély középhasadék (fissura mediana anterior), míg hátul csupán egy sekély árok (sulcus medianus posterior) található, melyek a gerincvelő közepén futnak végig két szimmetrikus félre osztva azt. Emellett mindkét oldalon elülső- és hátsó-oldalsó barázdák (sulcus ventrolateralis et dorsolateralis) futnak, innen indulnak, illetve ide érkeznek az elülső és hátsó gyökerek szálcsái (fila radicularia). Az elülső és hàtulsó gyökér a csigolyaközti lyukban (foramen intervertebrale) egyesül egy gerincvelői ideggé (nervus spinalis), majd innen kilépve hagyják el a gerinccsatornát, majd elágaznak egy elülső és egy hátulsó ágra. Ezek látják el mozgató (motoros) és érző beidegzéssel a test nagy részét. (Az Agyidegek által ellátott területek az adott szócikkben szerepelnek.) ### Szegmentumai Összesen 31 gerincvelői szelvény (segmentum spinale) van általában. A gerincvelőn nincsenek az egyes szelvények között bevágások, melyek jeleznék a határt, ellenben a ki-és belépő idegrostok kötegekbe rendeződnek, melyek a gerincvelői idegek (nervus spinalis) elülső és hátulsó gyökereit adják (radix ventralis et radix dorsalis nervi spinalis). Ennek megfelelően szelvénynek (szegmentumnak) nevezzük a gerincvelő azon szakaszát, amelynek ki-és belépő rostjai a két oldalon 1-1 gerincvelői ideg gyökereit képezik. A szelvényeket aszerint számozzuk, hogy a belőlük eredő idegek mely csigolyák között lépnek ki. A szelvény sorszáma megfelel annak a csigolyának, ami alatt az idegük kilép, kivéve a nyaki szakaszon, ahol a csigolya feletti ideget tekintjük a neki megfelelőnek. Így, bár csak 7 nyakcsigolyánk van, mégis 8 nyaki szelvény található, hiszen a koponya nyakszirtcsontja (os occipitale) és az első nyakcsigolya (atlas) között is lép ki 1-1 gerincvelői ideg. Mellkasi szegmentumból 12, ágyékiból 5, keresztcsontiból szintén 5 van, és a legelső farkcsigolyához is tartozik egy idegpár. Ez utóbbi a keresztcsont alján található nyíláson (hiatus sacralis) hagyja el a gerinccsatornát. Mivel a gerincvelő rövidebb, mint a gerinccsatorna, az alsóbb szelvények gyökereinek le kell szállniuk a gerinccsatorna alsó szakaszába, hogy a nekik megfelelő csigolyák között léphessenek ki. Ezen gyökerek alkotják a végfonállal a „lófarkat” (cauda equina). ### Burkai A gerincvelőt az agyvelőhöz hasonlóan a kemény agyhártya (dura mater) és a lágy agyhártya (pia mater) borítja be. A dura maternek két rétegét különböztetjük meg a gerinccsatornában: a külső magát a gerinccsatornát béleli, míg a belső a gerincvelőt és a belőle kilépő idegek gyökereit borítja, és a csigolyaközti lyukaknál rögzül. A két réteg közötti résben (cavum epidurale) egy vénás fonat (plexus venosus vertebralis internus) van, zsírszövetbe ágyazottan, ez vezeti el a gerincvelő vénás vérét. A kemény agyhártya a második keresztcsonti csigolyáig húzódik, és mint egy zsák (durazsák), borítja be a gerincvelőt. (A gerincvelő azonban a L1–L2 szintjében véget ér, így igazából innen már csak a lófarok rostkötegét tartalmazza.) A lágy agyhártya is két rétegből áll. A dura mater alatt a pókhálóhártya (arachnoidea) található, ez a lágy agyhártya külső lemeze. A belső szorosan hozzásimul a gerincvelőhöz, ez a pia mater. A kettő közötti tér a pókhálóhártya alatti tér/rés (cavum subarachnoidale), ezt agy-gerincvelői folyadék (liquor cerebrospinalis) tölti ki. ### Átmetszete A gerincvelő közepén keskeny csatorna, a canalis centralis fut, melyet ependymasejtek bélelnek. E körül található az idegsejtek testeit (perikaryonjait) tartalmazó szürkeállomány (substantia grisea), amit kívülről a fehérállomány (substantia alba) vesz körül. Ebben az idegsejtek axonjai futnak, létrehozva a gerincvelő le- és felszálló pályáit. Fehér színét az axonokat borító velőshüvely adja. A szürkeállomány alakja keresztmetszetben lepkére emlékezetet, megkülönböztetünk rajta egy hátulsó szarvat (cornu posterius), egy oldalsó szarvat (cornu laterale), amely azonban csak a gerincvelő mellkasi szakaszán figyelhető meg, illetve egy elülső szarvat (cornu anterius). Ezeket csak átmetszetben hívjuk szarvaknak, a gerincvelő makroszkópos leírásánál oszlopoknak nevezzük őket (columna posterior, columna lateralis és columna anterior). A fehérállomány kötegekbe rendeződik, mindkét oldalon három található: egy hátulsó (funiculus posterior), egy oldalsó (funiculus lateralis) és egy elülső (funiculus anterior). A hátsó köteg a hátsó középbarázdától a hátsó szarvig, az oldalsó, a hátsó és az elülső szarv között, az elülső köteg pedig az elülső oldalbarázdától a középső elülső hasadékig tart. Minél hosszabb egy adott rost, annál felületesebben helyezkedik el a kötegekben. A hátsónál a hátsó középbarázda folytatásába eső sövény (septum medianum posterior) felé néző rostok tekinthetők felszínesnek, a mélyebbek tőle mindinkább oldalra, a hátsó szarv felé helyezkednek el. Az elülső és oldalsó kötegeknél már a tényleges külső felszínhez közeliek a leghosszabbak (vagyis az alsóbb szelvények fel- és leszálló rostjai). A fehérállomány mennyisége lefelé, a végkúp irányába csökken, hiszen lefelé haladva egyre több rost éri el a rendeltetési helyét. ### A gerincvelői idegek Minden szelvényből 1–1 gerincvelői ideg (nervus spinalis) lép ki kétoldalt, melyek a csigolyák között található nyílásokon (foramen intervertebrale) hagyják el a gerinccsatornát (canalis vertebralis). Ezek részben mozgató (motoros), részben érző (sensoros) rostokat tartalmaznak. A motorosak a gerincvelőből a periféria felé, az érzőek fordítva, a perifériáról a gerincvelő felé vezetik az ingerületet. Az elülső szarvban található, az akaratlagos vázizomzatot beidegző (somatomotoros) neuronok axonjai az elülső középhasadéktól oldalra található sekélyebb barázdánál (sulcus lateralis anterior) hagyják el a gerincvelőt (fila radicularia ventralia), majd összerendeződve a gerincvelői ideg (nervus spinalis) elülső gyökerét adják. Ez aztán egyesül a periféria felől a gerincvelő felé haladó hátsó gyökérrel, amely a hátsó középbarázdától oldalra található barázdánál (sulcus lateralis posterior) lép be a gerincvelőbe. Az érző rostok neuronjai azonban nem a gerincvelőben találhatóak, hanem a csigolyák közti nyílásokban, a hátsó gyökerek megvastagodásaként jelentkező gerincvelői dúcokban (ganglion spinale). Ezek bipoláris (pseudounipolaris) idegsejtek, kettéágazó axonnal. A dúcban tehát nem történik átkapcsolás, az érző ingerület a periféria felől megszakítás nélkül a gerincvelőbe jut, ahol synapsison keresztül átadódik egy ott található idegsejtnek. A nervus spinalisok kilépve a foramen intervertebralén maguk is kettéágazódnak elülső és hátsó ágakra (ramus ventralis et ramus dorsalis nervi spinalis). A hátulsó ágaknak rendszerint nincs megkülönböztető neve, kivéve a nyakszirt alatti ideget (nervus suboccipitalis) (C1-es szegmentum), a nagyobbik nyakszirti ideget (nervus occipitalis major) (C2), a harmadik nyakszirti ideget (nervus occipitalis tertius) (C3), a fartájék felső- (nervi clunii superiores) (L1–L3) és középső (nervi clunii medii) (S1–S3) érző ágait. Az elülső ágak a nyaki szakaszon két fonatot alkotnak: a nyaki fonatot (plexus cervicalis) és a karfonatot (plexus brachialis). A mellkasi szakaszon az elülső ágak a borda közti idegeket (nervi intercostales) adják, az ágyéki szakaszon az ágyéki fonatot (plexus lumbalis), az keresztcsontin a keresztcsonti fonatot (plexus sacralis) alkotják. A határ nem éles, például az ágyéki fonathoz még az utolsó mellkasi szegmentum is hozzájárul. Az oldalsó szarvban helyezkednek el a vegetatív motoneuronok. Ezek axonjai az elülső szarv izmokat beidegző (somatomotoros) rostjaihoz csatlakoznak, az elülső gyökérben (radix ventralis) futnak. A gerincvelői ideg kettéágazódása után az elülső ágban haladnak (ez a mellkasi szakaszon, ahol oldalsó szarv is van, a bordaközi idegek), majd azt elhagyva, mint fehér összekötő ág (ramus communicans albus) (a myelinhüvelytől fehér) a (szimpatikus dúclánc) legközelebbi autonóm idegdúcába mennek. Itt átkapcsolnak, és mint szürke összekötő ág (ramus communicans griseus) (myelinhüvely nélküli rostokat tartalmaz) visszatérnek a borda közti idegbe, és motorosan beidegzik az erek simaizmait és a bőrmirigyeket. A 6. mellkasi szelvénytől kezdve azonban egy részük átkapcsolás nélkül átmegy a szimpatikus dúclánc dúcain, majd összeszedődik nagy zsigeri idegekbe (nervus splanchnicus thoracicus major és minor). Ezek végső soron a főverőér előtti nagy szimpatikus autonóm idegdúcba (ganglion coeliacum) mennek, és itt kapcsolódnak át. Az idegdúcot elhagyó következő (postganglionaris) rostok idegzik be szimpatikusan a hasüregi zsigereket. Az érző neuronok mind a testből származó (somato-), mind a zsigerekből kiinduló érzéseket felvevők (viscerosensoros) neuronok a hátsó szarvban találhatók. ### Rexed-féle lemezek 1952-ben Bror Rexed (1914–2002) svéd idegkutató leírta a gerincvelő szürkeállományának szerveződését. Tíz lemezt (laminae I.–X.) különböztetett meg, azok sejtes felépítése alapján. A Rexed-féle beosztás összeegyeztethető a korábbi, klasszikus leírással: - I.–VI.: Ezek a hátulsó szarvon találhatóak. - Lamina I.: Megfelel a széli zónának, ez a hátsó szarv leghátsó része. Elsősorban fájdalom- és hőérzést vezető rostok végződnek benne. - Lamina II.: Ez a kocsonyás állománynak (Rolando-féle állomány) felel meg, melyben glia- és apró idegsejtek helyezkednek el. Kocsonyaszerű jellegét annak köszönheti, hogy a benne előforduló rostok, amelyek főleg a bőrből származnak, igen kis száma rendelkezik csak velőshüvellyel. - Lamina III.–IV.: Ez a hátsó szarv saját szürke magja. A neuronok mérete igen változatos. A magban végződő rostok vastag velőshüvellyel rendelkeznek, a bőr mechanoreceptoraitól hoznak érző információt. - Lamina V.–VI.: A hátsó szarv töve. - VII.–X.: Az elülső szarv, és a központi csatornát körülvevő terület. - Lamina VII: Ez az átmeneti zóna, amely nagyjából az elülső és a hátulsó szarv közötti területet foglalja magában, leszámítva a központi csatorna (canalis centralis) körüli részt, noha egy kis részen benyúlik az elülső szarvba is. Az itt található idegsejtek zöme kapcsoló neuron, Idegsejt\|axonjaik részben a gerincvelő különböző szelvényeit kapcsolják össze, illetve az adott szelvény különböző részeit. Az oldalsó szarv is ehhez a réteghez tartozik. - Lamina VIII.: Ez a lemez az elülső szarv medialis részén található. Neuronjai elsősorban a gerincvelő két oldala között létesítenek kapcsolatot, a fehérállomány fissura mediana anterior és a canalis centralis közötti összekötő részén keresztül(commissura alba). A magcsoport neve: Lenhossék-féle commissuralis mag. - Lamina IX.: A cornu anterius elülső részén található, főleg mozgató idegsejteket (motoneuron) tartalmaz. Ezek axonjai a gerincvelőt mint fila radicularia ventralia; anteriora hagyják el, majd összerendeződve létrehozzák az elülső gyökeret, és megszakítás nélkül idegeznek be izmokat. - Lamina X.: Ez a canalis centralist körülvevő szürkeállománynak felel meg (substantia grisea centralis). ## A fehérállomány kötegei és pályái A gerincvelő fehérállományát az egyértelmű leírhatóság érdekében feloszthatjuk elülső, oldalsó és hátsó fehér oszlopokra, pontosabban kötegekre: funiculus anterior, funiculus lateralis és funiculus posterior. Az elülső köteg mindkét oldalon az elülső középhasadéktól (fissura mediana anteriortól) a gerincvelői idegek elülső gyökérszálainak eredési vonaláig tart; az oldalsó köteg a gerincvelői idegek elülső gyökérszálainak eredési és hátsó gyökérszálainak belépési vonala között van; a hátsó köteget a hátsó gyökérszálak belépési vonala és a hátsó középbarázda sulcus medinus posterior között fekszik. Mint a központi idegrendszer más területein, a gerincvelőben is a fehérállományt idegrostok, neuroglia sejtek és vérerek alkotják. Körülveszi a szürkeállományt, fehér színét a velőhüvelyes idegrostok magas aránya adja. ### Az idegpályák elrendeződése A rendszerezett leírás érdekében az (tractus) felszálló, leszálló és szelvények közötti (intersegmentalis) pályákra osztjuk fel. A szelvények közötti pályák néhány gerincvelői szelvényt áthidaló rostok, összeköttetést teremtenek a különböző szelvények szintjén elhelyezkedő neuronok között, és különösen fontos szerepük van a szelvények közötti gerincvelői reflexek működésében. ## A gerincvelő felszálló pályái A gerincvelőbe való belépést követően a különböző funkciójú és méretű érző idegrostok szétválasztódnak, és a fehérállományban idegrost kötegekbe vagy pályákba (tractus) szedődnek össze. Bizonyos idegrostok a gerincvelő különböző szelvényeit kötik össze, míg mások a gerincvelőből magasabb központokhoz szállnak fel, így összekötik a gerincvelőt az aggyal. A felszálló idegrostok kötegeit nevezzük felszálló pályáknak. A felszálló pályák afferens információkat közvetítenek, amelyek részben tudatosulhatnak, részben nem. Az információkat két fő csoportba sorolhatjuk: 1. exteroceptív információk, amelyek a testen kívülről ingerekből származnak, mint a fájdalom-, hő- és tapintásérzés, és 2. proprioceptív információk, amelyek a testből erednek, mint például az izmokból és az ízületekből. ### Általános anatómiai szerveződés A perifériás idegvégződésekből származó információkat az idegrendszeren keresztül összekapcsolódó neuronok láncolatai vezetik. A legegyszerűbb formájában egy felszálló pályán az ingerület útja a tudatosulásig három neuronon keresztül vezet. Az első neuron az elsőrendű neuron, amelynek idegsejt teste a gerincvelői ideg hátsó gyöki érző idegdúcában van. Egy perifériás nyúlványa összeköti egy érző idegvégződéssel, míg egy másik nyúlványa a hátsó gyökéren át belép a gerincvelőbe, és ott synapsist képez egy másodrendű neuronon. A másodrendű neuronból kiinduló axon átkereszteződik (áthalad az ellenkező oldalra), és fölszáll a központi idegrendszer valamely magasabb szintjére, ahol synapsist képez a harmadrendű neuronnal. A harmadrendű neuron perikaryonja általában egy kéreg alatti szürke magban, a talamuszban van, az ebből kiinduló rost az agykéreg egy érző régiójához fut. Ez a három neuronos lánc a legáltalánosabb elrendeződés, de bizonyos efferens pályák több vagy kevesebb neuronból állnak. A felszálló pályák sok neuronja elágazódik, és ingerületet visz a hálózatos rendszerhez formatio reticularis, amely aktiválja az agykérget, és ezzel fenntartja az éber állapotot. Az átkereszteződés minden érzőpályára jellemző, ezért az egyik oldali testfélből jövő érzéseket az ellenkező oldali agyfélteke dolgozza fel. ### A felszálló pályák funkciói A fájdalomérzés és a hőmérsékletérzés a gerincvelőtől a talamuszhoz futó oldalsó pálya (tractus spinothalamicus lateralis) közvetítésével száll fel; az általános (nyers) felszíni tapintás és nyomás érzés pályája a gerincvelőtől a talamuszhoz futó oldalsó elülső pálya (tractus spinothalamicus anterior). A diszkriminatív tapintással – vagyis azon képességgel, hogy pontosan lokalizálni tudjuk testünkön a megérintett területet, valamint felismerjük azt, hogy egyszerre két pontot érintünk, még ha azok közel is vannak egymáshoz (két pont megkülönböztetése) – kapcsolatos érzetek a hátsó kötegben szállnak fel. Ugyancsak a hátsó kötegben vezetődnek a felsőbb központok felé az izmokból és az ízületekből származó, a test különböző részeinek mozgásaira és helyzetére vonatkozó információk. Ezeken túlmenően a vibrációs érzések is a hátsó kötegben szállnak fel. Az izmokból, az ízületekből, a bőrből és a bőralatti szövetekből kiinduló nem tudatosuló információk a kisagyat az elülső (tractus spinocerebellaris anterior) és hátsó (posterior) és a tractus cuneocerebellaris közvetítésével érik el. A gerincvelőtől a hálózatos állományhoz vezető (tractus spinoreticularis) az izmokból, az ízületekből és a bőrből származó érző ingerületeket továbbít a formatio reticularishoz. #### A fájdalom érzékelése A fájdalom érzékelése egy komplex jelenség, amelyet befolyásol az egyén érzelmi állapota és korábbi tapasztalatai. #### Az elkülönítő (diszkriminációs) tapintás, vibrációs érzés, és tudatos izom- és ízületérzés A felsorolt érzésféleségek a fehérállomány hátsó kötegeiben vezetődnek. A nyúlt velőben és a talamuszban átkapcsolódva a pályarendszer harmadrendű neuronjainak rostjai az agykéreg hátsó központi tekervényében végződnek. A test ellenoldali fele fordítva van reprezentálva a kérgi mezőn, a kéz és a száj területei helyezkednek el a tekervény alsó részén. #### A kisagyhoz vezető izom- és ízületérzési pályák A gerincvelőbe belépő érző rostok a gerincvelő szürkeállományának a pályarendszerhez tartozó neuronjain végződnek. Az ezekből kiinduló másodrendű neuronok az oldalsó kötegben szállnak fel elülső és hátsó gerincvelő-kisagyi pályaként (tractus spinocerebellaris anterior és posterior) a kisagykéreghez, amelyben végződnek. A spinocerebellaris pályák rostjai izom- és ízületi információkat szállítanak az izmokban és inakban lévő érző idegvégződésekből (izomorsók és ínorsók), a törzs és az alsó végtagok ízületeinek receptoraiból. Ezeket az információkat, amelyek az izmok és az inak feszülésére, valamint az izmok és az ízületek mozgásaira vonatkoznak, a kisagy a végtagmozgások koordinációjára és a testtartás megőrzésére használja fel. #### Zsigeri érzőpályák A mellkas üregében és a hasüregben elhelyezkedő zsigerekből származó érzések a hátsó gyökéren keresztül lépnek be a gerincvelőbe. Az elsőrendű, hátsó gyöki érző idegdúcokban található neuronok perifériás nyúlványa idegi ingerületeket kap a zsigerek fájdalom- és feszülésérzékelő receptorok végződéseiből. A centrális nyúlvány a gerincvelőben szinapszist képez a másodrendű neuronokon a szürkeállományban. A másodrendű neuron axonja feltehetően csatlakozik a talamuszhoz vezető (spinothalamicus) pályákhoz, és ezekkel felszállva végződik a harmadrendű neuronokon a talamuszban. A harmadrendű neuron axonja valószínűleg az agykéreg gyrus postcentralisában végződik. A zsigeri fájdalom okai közé tartozik: az elégtelen helyi vérellátás (ischemia), a kémiai károsodások, a simaizmok görcsös összehúzódása és az üreges zsigerek túlzott kitágulása. A gerincvelőbe lépő zsigeri afferens rostok közül sok elágazik és reflexműködésekben vesz részt. ## A gerincvelő leszálló pályái A gerincvelő szürkeállományának elülső oszlopában elhelyezkedő motoros sejtek axonokat küldenek a vázizomzat beidegzésére a gerincvelő elülső gyökerén keresztül. Ezeket a mozgató neuronokat alsó motoros neuronoknak nevezik, és az utolsó, közös útvonalat képezik az izmok felé. Az alsó motoros neuronok állandó jelleggel kapják azokat az ingerületeket, amelyek a nyúlt velőből, a hídból, a középagyból és az agykéregből szállnak le, valamint azokat is, amelyek a gerincvelői idegek hátsó gyökerének érző rostjain keresztül lépnek be. Azon idegrostok csoportjai, amelyek a fehérállományon keresztül a különböző felsőbb központoktól szállnak le, egymástól elkülönült kötegekbe rendeződve képezik a leszálló pályákat. A supraspinalis neuronokat és pályáikat nevezik felső motoros neuronoknak, amelyek számos különböző útvonalon keresztül tudják befolyásolni a motoros aktivitást. ### Általános anatómiai szerveződés Az agykéregből és más magasabb központokból származó, az izomműködést kontrolláló információk vezetése az idegrendszerben neuronok láncolatán keresztül történik. Az agykéregből induló leszálló útvonal gyakran három neuronból áll. Az elsőrendű neuron sejtteste az agykéregben van. Axonja leszállva synapsist alkot a másodrendű neuronon, amely egy közbeiktatott (internuntialis) neuron és a gerincvelő szürkeállományának elülső oszlopában helyezkedik el. A másodrendű neuron axonja rövid, és synapsist képez a harmadrendű neuronon, azaz az alsó motoros neuronon a szürkeállomány elülső oszlopában . A harmadrendű neuron axonja beidegzi a vázizmot a gerincvelő elülső gyökerén keresztül. Egyes esetekben az elsőrendű neuron axonja közvetlenül a harmadrendű neuronon végződik. ### A leszálló pályák funkciói A mozgató kéregrészből a gerincvelőhöz vezető (tractus corticospinalis; pyramispálya) az akaratlagos fő mozgatópálya: az egyedi, ügyességet igénylő, különösen a végtagok distalis részén lezajló mozgások pályája. A hálózatos állománytól a gerincvelőhöz futó pálya tractus reticulospinalis izgathatja vagy gátolhatja a gerincvelő szürkeállományának elülső oszlopában lévő motoros neuronokat, ezzel fokozhatja vagy gátolhatja az akaratlagos mozgást, vagy a reflexek aktivitását. A látási információkat is feldolgozó középagyi tektumtól a gerincvelőhöz futó pálya tractus tectospinalis a látási információkhoz kapcsolódó testtartási reflexekkel függ össze. A vörös magtól a gerincvelőhöz húzódó pálya tractus rubrospinalis a motoros neuronokra hat, serkenti a hajlító (flexor) izmok aktivitását és gátolja a feszítő (extensor) izmokét. Az egyensúlyi ideg magjaitól a gerincvelőhöz futó pálya (tractus vestibulospinalis) a motoros neuronokra hatva serkenti a feszítő izmok aktivitását és gátolja a flexor izmokét, szerepe van a testtartásnak az egyensúlyi helyzethez kapcsolódó fenntartásában. A leszálló autonóm rostok hatása a zsigerek működésének kontrolljával kapcsolatos. #### A piramispálya (tractus corticospinalis) A pályát az agykéreg ötödik rétegében található nagy piramidális sejtek axonjai képezik. A rostoknak mintegy kétharmada származik az agykéreg elsődleges elülső központi tekervény és másodlagos mozgató központjából (az előbbi előtti kéregmezők), egyharmada pedig a hátsó központi tekervényből ered (utóbbi rostok az érzési ingerületek idegrendszerbe való bemenetét befolyásolják. A testrészek kérgi vetületét a testnek egy torzított rajzával szokás ábrázolni, amelyen a különböző részek nagysága arányos azzal a kérgi területtel, amely az adott testrész kontrolljáért felelős. Az arcot kontrolláló terület alul található, míg az alsó végtagot kontrolláló kérgi terület fent. A rostok áthaladnak a kéreg alatti szürke magvak közötti fehérállományon (capsula interna), a középagyon, a hídon, a nyúltvelőn; utóbbi alsó végénél a középsíkon átkereszteződnek (decussatio pyramidum), ezután a gerincvelő fehérállományának oldalsó kötegében futnak le, és a gerincvelői szelvényekben a szürkeállomány elülső oszlopában végződnek. A rostok többsége köztes neuronokkal képez synapsist, csak a legvastagabb corticospinalis rostok végződnek közvetlenül a motoros neuronokon. ### A fehérállomány pályarendszereinek vázlatos összefoglalása A fehérállomány pályarendszerei: 1. Felszálló pályarendszer - a gerincvelőt köti össze az aggyal, érző pályarendszer, az ingerületet a test felületéről és a belső szervekből hozza. 2. Leszálló pályarendszer - az agyból hozza a feleletet (mozgás) vagy a parancsot és a különböző szervek felé halad. A fehérállományt felosztjuk: 1. Hátulsó szakasz - érzőpályák haladnak felfelé 2. Oldalsó szakasz - mozgatópályák haladnak lefelé 3. Elülső szakasz - mozgatópályák haladnak lefelé, és itt egy érzőpálya is halad felfelé, ez a kisagy érzőpályája Mozgatópályák: 1. Piramispálya - az agyból érkezik az oldalsó kötegen úgy, hogy a nyúlt velőben átkereszteződik 2. Extrapiramidalis pályarendszer - az elülső kötegen halad lefelé, nem kereszteződik át. ### Vérellátása A gerincvelő elülső felszínén, az elülső középhasadék (fissura mediana anterior) mentén fut lefele a páratlan elülső gerincvelői verőér (arteria spinalis anterior), míg hátul, kétoldalt 1–1 hátsó gerincvelői verőér (arteria spinalis posterior) halad, a hátsó-oldalsó barázdától (sulcus lateralis posterior) kicsit oldalra. Mindhárom ér a két gerincmenti verőér (arteria vertebralis) koponyán belüli ágai, melyek az öreglukat (foramen magnum) elhagyva húzódnak lefele a gerincvelőn. A három eret körkörösen kisebb ív alakú ágak kapcsolják össze egymással (ramus arcuatus).(ábra angol nyelven) A vérellátás biztonsága érdekében több ágon keresztül is kapj vért, a három horizontális lefutású artériát folyamatosan tápláló ágak is erősítik, ezek a csigolyaközti lyukakon (foramen intervertebrale) lépnek be a gerinccsatornába, mint gerincvelői ágak (rami spinales). A nyaki szakaszon ezek szintén a két gerincmenti verőér (arteria vertebralis) ágai, melyeket még az előtt adnak, hogy ők maguk is belépnének. A mellkasi szakaszon a bordaközi artériák (arteriae intercostales), az ágyéki szakaszon az (arteriae lumbales), míg a keresztcsonti szakaszon a két oldalsó keresztcsonti verőér (arteria sacralis lateralis) adja a gerincvelői ágakat. A gerincvelő vénás vérét (akárcsak a csigolyákét és a gerincvelő burkainak vérét) a pókhálóhártya alatti térben (cavum subarachnoideale) található belső vénás fonat (plexus venosus vertebralis internus) szedi össze, majd a csigolyák közötti nyílásokon elvezeti a külső vénás fonatba (plexus venosus vertebralis externus). Innen a vénák iránya megegyezik a belépő artériákéval, azaz a mellkasi szakaszon a bordaközi vénák (venae intercostales), az ágyékin az ágyéki vénák (venae lumbales), a keresztcsontin az oldalsó keresztcsonti gyűjtőerek (venae sacrales laterales) felé vezetődik el a vér. Utóbbiak kivételével a vénák a jobb oldalon a vena azygosba, a bal oldalon a vena hemiazygosba ömlenek.

Szent Jakab-katedrális (Santiago de Compostela)

A spanyolországi Galicia tartományban található Szent Jakab-katedrálist Santiago de Compostelában építették idősebb Szent Jakab apostol feltételezett sírja fölé. A compostelai székesegyház Spanyolország legnagyobb román kori temploma, méretében és díszítésében is a legjelentősebb zarándoktemplomok közé tartozik. A Legenda aurea szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galiciába vitték és ott temették el. Ezután a sír helye feledésbe merült, majd a 9. század elején csodás körülmények között újból előkerült egy már használaton kívüli római kori temető területén. Az ókori emlékmű, amit Szent Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett. Harmadszorra épült fel a ma is látható templom. A II. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn, egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épület lehetett. A 9. század végén III. Alfonz elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kisméretű építmény helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban. A 11. század utolsó harmadában a zarándokok számának növekedésével egy időben VI. Alfonz egy új templom építését határozta el. Ez a jelenlegi templom, építését 1075-ben kezdték meg és 1130 körül fejezték be. A latin kereszt alaprajzú, háromhajós építmény félköríves apszisát szentélykörüljáró övezi, amelyből sugarasan öt kápolna nyílik. Az épület a Pórtico de la Gloriától a Megváltó-kápolnáig kilencvenhét méter hosszú, a kereszthajó hatvanöt méter széles. Elképzelhető, hogy a templom legelső építésze, Bernardo francia területről érkezett; úgy tűnik neki köszönhető a székesegyház ambiciózus terve is, amelyre erős hatást gyakorolt a délnyugat-franciaországi iskola. A munkálatok második szakaszát, ami 1095-től 1140-ig tartott, egy másik nagy formátumú művészegyéniség, bizonyos Esteban mester irányította. Irányítása alatt elkészült a templom szentélyrésze, majd a letisztult vonalú, tökéletes arányú, monumentális kereszthajó. A kereszthajó két végén található bejáratok, az északi „paradicsom kapuja” vagy ismertebb nevén Azabacheria-kapu, a déli Platerias-kapu, valamint a nyugati homlokzatnál később elkészült Pórtico de la Gloria szoros ikonográfiai kapcsolatban álltak egymással, az emberiség történetét jelenítették meg középkori felfogásban. Az épületet 1117-ben egy, a püspök elleni felkelésben a városi lakosság felgyújtotta, és helyreállítása csak 1130 körül ért véget. 1117 után a kapuk megmaradt domborműveit a Platerias-kapun egyesítették. 1168-ban II. Ferdinánd király úgy döntött, hogy befejezi a templomot, és a munkálatok irányítását egy bizonyos Mateo mesterre bízta. Az ő irányítása alatt emelték a három utolsó boltszakaszt, a nyugati homlokzat alatti kriptát, a nyugati homlokzatot és a híres Pórtico de la Gloriát, ami a spanyol román kori szobrászat csúcspontjának tekinthető. A 16. században kezdték el a székesegyház felújítását, ami egészen a 18. század közepéig tartott. A reneszánsz, majd később a barokk stílusú módosítások megváltoztatták az épületkomplexum egyes részeit, azonban anélkül, hogy elvesztette volna eredeti középkori jellegét. Az átalakítások közül a legnagyobb volumenű a kolostor III. Alonso de Fonseca érsekhez köthető újjáépítése volt. A 17. század második negyedében a kedvező gazdasági helyzet lehetővé tette újabb jelentős átalakítások elvégzését az épületegyüttesen. Ezek egyformán érintették a székesegyház külsejét és belső terét is. Míg a belső térben továbbra is a középkori épületelemek dominálnak, addig az épület külseje a munkálatok során teljesen átalakult. Ekkor épült a székesegyház ma is látható főhomlokzata, az Obradoiro-homlokzat. A 18. század második felében átépítették az akkorra már romos állapotba került Azabacheria-kaput, amin keverednek a barokk és neoklasszicista elemek. A 19. század nagy részében a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt nem került sor jelentős átalakításra. 1879-ben a széles látókörű, művelt Antonio López Ferreiro kanonok, történész és régész a főoltár alatt a szentély félköríves részénél feltárta a Szent Jakabnak tulajdonított síremléket. A maradványokat egy díszes ládában helyezték el és kialakították a sír jelenlegi formáját. A 20. század második felében az 1960-as és 70-es években Quiroga Palacios bíboros idejében tervszerű ásatásokat folytattak, ekkor tárták fel a római korból származó romokat és a temetőket. Az épület Santiago de Compostela óvárosának részeként 1985-ben felkerült az UNESCO Világörökségi Listájára. ## Háttér A Legenda aurea szerint az i. sz. 44-ben lefejezett idősebb Jakab apostol holttestét a tanítványai egy hajóra tették, Galiciába vitték, és ott temették el egy márványkoporsóban. Ezután a sír helye feledésbe merült, mert a mórok megszállva tartották majdnem az egész félszigetet. Később, a hagyomány szerint 813-ban egy Pelagias nevű remetének megjelent egy angyal és közölte vele az apostol sírjának helyét. A helyi püspök, ahogy meghallotta a hírt, ásatni kezdett a megjelölt helyen és megtalálta a sírt egy már használaton kívüli késő római kori temető területén. Az ókori emlékmű, amit idősebb Jakab apostol sírjaként azonosítottak, hamarosan zarándokhellyé vált, és rövid idő alatt a kereszténység három fő zarándokhelyének egyike lett. Bár a felfedezésről szóló hír nagy feltűnést keltett - hiszen Jézus egyik tanítványa volt Jakab -, csak az ezredforduló környékén vált teljesen szabaddá az odavezető út. A szárazföldön vívott háborúk és a part mellett fosztogató kalózok ellenére is számos hívő érkezett a városba. Ezek után is még majdnem egy évszázadig eltartott, mire kialakult a Franciaországon keresztül odavezető négy nagy zarándok útvonal, melyet Szent Jakab-útnak neveztek el, vagy egyszerűen csak El Caminonak (Camino de Santiago). A fennmaradt dokumentumokban már 844-ben említést tesznek a síremlékről, és ekkor már egy Benedek-rendi kolostor is létezett a környéken. 860-ra Santiago ünnepét, Szent Jakab napját (július 25.) felvették a metzi katedrális martirológiájába, ami azért nagy jelentőségű, mert számos egyházi ember érkezett tanulni Metzbe a birodalom különböző részeiből és Angliából. Hamarosan külföldről is egyre nagyobb számban érkeztek zarándokok, ezzel egy időben fejlődésnek indultak az útvonalak mellett álló települések. Egy 893-ból származó dokumentum az egyik útvonal mellett épült kórház számára kiutalt készleteket említ, 951-ben Godescalc püspök kétszáz szerzetes kíséretében érkezett Franciaországból Santiagóba. A zarándoklat Jeruzsálemhez hasonlóan itt is összefonódott az arabok elleni keresztes hadjárat, a reconquista gondolatával. Kialakításában fontos szerepet játszottak a Cluny fennhatósága alatt álló szerzetesek is. A utak melletti templomok jelentős része is Cluny fennhatósága alá tartozott, bár maga az apátság nem egy zarándokút mellett épült. A spanyol területeken lévő templomok lazább kapcsolatban álltak a Burgundiában található apátsággal, de Cluny így is komoly befolyással bírt, és támogatta a zarándoklatot és főleg a mórok elleni keresztes hadjáratot. Cluny szoros kapcsolatokat ápolt a spanyol területek arisztokráciájával, egyik legfőbb támogatójuk VI. Alfonz volt, aki Hugh apát unokahúgát vette feleségül. A szervezésből a többi szerzetesrend is kivette a részét, köztük például az Ágoston-rendiek, ezenkívül komoly munkát végeztek a különböző testvériségek és gazdag előkelők, akik komoly adományokkal járultak hozzá az építkezésekhez. A középkorban egész Európát behálózták a zarándokútvonalak. Általában olyan területeken vezetnek, amelyeknek kiemelkedő jelentősége volt a mindennapi életben is, például Róma, a pápai székhely Szent Péter sírjával, vagy Jeruzsálem a Szentföldön. Általában ókori, római eredetűek voltak, és az út menti városok túlnyomó többsége már a római provinciákban is fontos szerepet töltöttek be. Ezek voltak egyben a kapcsolattartás eszközei is, mellettük templomok, kolostorok és vendégházak épültek. A zarándokok a hosszú út során más szentek ereklyéit is felkeresték, ennek köszönhető számos kolostor felvirágzása is. A művészettörténeti kutatás hangsúlyosan ír a Compostelába vezető utakról, hiszen már a 12. század második harmadában leírták. Ma a székesegyházban őrzik a Kallixtusz-kódexet, amelyet a zarándokok számára fontos tanácsokkal, és az útközbeni látnivalókkal és a hozzájuk kapcsolódó legendákkal egészítették ki. ## Előzmények ### Az első templom A ma is látható épület a harmadik ugyanezen a helyen, így nehéz pontos képet alkotni arról, milyen korábbi formái léteztek. A II. Alfonz uralkodása alatt épült első templomról csak nagyon kevés adat maradt fenn. A korabeli források egy kisméretű, egyszerű szerkezetű épületre utalnak, amelynek egyetlen említésre méltó díszítőeleme a bejárat fölötti faragott szemöldökfa lehetett. Az építkezés előtt a domboldal egy részét feltöltötték, így alkalmazkodtak a kedvezőtlen terepviszonyokhoz. A régészeti ásatások során feltárták a főbejárat alapját és rekonstruálni tudták az épület alaprajzát, egy négyszöget, keleti végében a síremlékkel. Nyugati végében feltételezhetően egy előcsarnokot építettek. Egyes források szerint mellette egy keresztelőkápolna is állt, de arról megoszlanak a vélemények, hogy ez a kápolna egy különálló építmény volt-e, vagy a templom része. ### A temető Az ásatások során egy nagy kiterjedésű, a 9. század elejétől a székesegyház építésének második szakaszáig, (a 12. század első feléig) használt temetőt tártak fel, ami az első templom fala körüli területeken helyezkedett el. Ennek egy része alatt egy még korábbi, a 4. és a 7. század között használt másik temető terült el. A későbbi temető sírjai jelentős változatosságot mutatnak, ami összhangban állt az eltemetett személy társadalomban elfoglalt helyével és a három évszázad során változó temetkezési szokásokkal. A legtöbb sírhely alacsony kőfalból áll, lapos kövekből álló borítással. Ez a típus a későbbi sírokra jellemző, feltételezhetően közembereket temettek beléjük, köztük valószínűleg zarándokokat is. A másik, régebbi sírokra jellemző temetkezési mód a helyben a talajból egy darabban kivájt sírhely. Ezek egy részét feliratos kőlappal takarták le, és ide általában a templomhoz kapcsolható személyeket, főleg egyházi embereket temettek. A legelőkelőbbek sírhelyeit a templom falában alakították ki, közülük a legfontosabb személy Teudermius, Iria Flavia püspöke volt, aki fontos szerepet játszott az apostol sírjának megtalálásában. Fennmaradt koporsófedele a székesegyház múzeumában látható. Az ásatások során számos szarkofágot is feltártak, azonban ezek azonosítása nem lehetséges, mivel gyakran előfordult, hogy egy szarkofágot idővel újra felhasználtak. ### A második templom A 9. század végén, III. Alfonz idejében a zarándokok száma növekedésnek indult, ezért az uralkodó fontosnak tartotta, hogy szorosabbra fűzze a kapcsolatokat az apostol sírja és az asztúriai uralkodóház között. Elrendelte, hogy a nagyapja idejében épült kis épület helyén egy bonyolultabb alaprajzú, nagyobb templomot emeljenek, a feltételezések szerint mozarab stílusban. III. Alfonz bazilikájának a portugáliai Lourosa ma is álló temploma lehetett a minta. A második épület lényegesen nagyobb területet foglalt el a domboldalon, mint elődje, és egy része a korábbi templom törmelékeire épült. Falai terméskőből készültek, kivéve a falkiszögeléseket és az ablakkereteket, ahol gránitot használtak. A faragott kövek egy része a korábbi épületből származott. Alaprajza háromhajós volt, a síremlék körül négyszögletes apszissal. Nyugati végében állt a főhomlokzat egy előcsarnokkal. Ez ez előcsarnok egy négyszögletes alaprajzú, a templomhajókkal megegyező szélességű árkádos épületrész lehetett. A templomot északi oldalról keresztelőkápolna egészítette ki, benne egy Keresztelő Szent Jánosnak ajánlott oltárral. Az apostol sírjához több bejáraton keresztül lehetett eljutni. Két kisebb bejárat nyílt az északi falon a keresztelőkápolna két oldalán, és egy a déli oldalon. A főbejárat, amelyet gránitlépcsőkön keresztül lehetett megközelíteni a nyugati falban, a főhomlokzatban nyílt. A források nem utalnak semmilyen kőboltozásra, így a templomot feltételezhetően faszerkezetű tetővel fedték le. A lejtős terep okozta nehézségeket kétféle módon küzdhették le. Az egyik feltételezés szerint az épület három szinten helyezkedett el, az előcsarnok alacsonyabban állt, mint a templomhajók, és a legmagasabb szinten alakították ki a szentélyrészt. A másik elmélet szerint az előcsarnoktól a szentélyig a padlószint folyamatosan emelkedett. Díszítőelemei közül nagyon kevés maradt fenn, köztük a II. Alfonz korabeli első templom újrahasznosított szemöldökfája és néhány késő antik márványoszlop, amelyek III. Alfonz egyik hadjárata során hadizsákmányként kerültek Andalúziából Galíciába. Ezeket a főhajót a mellékhajóktól elválasztó oszlopsorokba építették be. A falakat feltételezhetően festményekkel is díszítették. A források szerint másik, jelentős díszítőelem lehetett egy oszlopokkal és tetővel ellátott szónoki emelvény, amely egyes vélemények szerint kívül helyezkedett el a keresztelőkápolna és a nyugati homlokzat között, más kutatók szerint az épület belsejében. A templomot ezután valószínűleg kétszer is átépítették egyre fényűzőbb formában, majd 997 után kijavították az Al-Manszúr abbászida kalifa betörése okozta károkat. ### A kultuszhoz kapcsolódó többi épület A templom közelében több, a kultuszhoz kapcsolódó épületet is emeltek. Ezek közül az egyik egy kolostor volt, ahol az adminisztrációt végző szerzetesek laktak. Az épület teljesen elpusztult, elhelyezkedésére is csak a nevében található „ante altaria”, az „oltár előtt” kifejezésből lehet következtetni. A másik, a 10. század elején alapított majd a 13. században jelentősen átalakított Santa Maria Corticela-templom, ami fennmaradt, és a mai székesegyház részévé vált. A szentélytől északi irányban helyezkedik el. Ahogy a hely jelentősége egyre nőtt, a sír közelében kezdett kialakulni a későbbi város magja. Az építkezésekhez római kori épületelemeket is felhasználtak. A templomtól feltételezhetően déli irányban felépült a püspöki palota, és a püspökséghez tartozó egyházi emberek számára is több épületet emeltek. A fejlődő várost később egy komoly védműrendszerrel látták el, amelynek maradványait a mai templom alatt folytatott ásatások során tárták fel. ## A harmadik templom A 11. század utolsó harmadában, a zarándokok számának növekedésével egy időben, VI. Alfonz egy új templom építését határozta el. A jelenleg is látható épület kialakításakor francia mintákat követtek, építését 1075-ben kezdték, és 1130 körül fejezték be. Előzményei közé tartoznak a toulouse-i Saint-Sernin-bazilika, a poitiers-i Saint Hilaire-, a limoges-i Saint Martial- és a Saint-Benoit-sur-Loire-apátság. VI. Alfonz a clunyi apátsághoz és a Burgundiai Hercegséghez fűződő szoros kapcsolatai miatt nyitott volt a Galicián kívül eső területekről érkező kulturális hatásokra. Úgy vélte, a clunyi apátság szerzetesei imáinak köszönheti, hogy nem vesztette életét a dinasztikus harcokban. Az építkezés 137 éve a feliratokból és a korabeli forrásokból részletesen nyomon követhető. A compostelai székesegyház Spanyolország legnagyobb román kori temploma méretében és díszítésében is a legjelentősebb zarándoktemplomok közé tartozik. A latin kereszt alaprajzú, háromhajós építmény félköríves apszisát szentélykörüljáró övezi, amelyből sugarasan öt kápolna nyílik. Háromhajós hosszházához hasonlóan a keresztházat is három hajóra tagolták. A középhajókat dongaboltozattal, az oldalhajókat keresztboltozattal fedték le. Az épület a Pórtico de la Gloriától a Megváltó-kápolnáig kilencvenhét méter hosszú, a kereszthajó hatvanöt méter széles. A négyezetnél, a főhajó és a kereszthajó találkozásánál kezdődik a templom szentélyrésze. Ez három egyenes boltszakaszból áll, oszlopkötegekkel, valamint egy sokszögű apszisból, szabadon álló oszlopokkal, amelyeket jelenleg barokk díszítőelemek borítanak. A szentély megemelt része pontosan azon a területen helyezkedik el, ahol Pelagio remete 813-ban a sírt megtalálta. A szentélyhez öt kápolnája közül a középső nem félkörívesen, hanem szögletesen záródik. A szentélykörüljárót és a kápolnakoszorút a 9. századi Benedek-rendi kolostor helyére építették, az épület lebontásáról 1077-ben kötöttek a szerzetesekkel megállapodást. A kereszthajó két szárának keleti falából két-két kápolna emelkedik ki. A szentély középpontjában áll a főoltár, alatta helyezkedik el a kripta, ahol az apostol ereklyéi találhatók. A négyezetnél vaskos oszlopkötegek tartják a nyolcszögletű, gótikus kupoladobot, rajta a kupolával. A magas, viszonylag keskeny toronyszerű kupolát is beleszámítva az épületnek kilenc tornya volt, kettő-kettő a homlokzatokon és még két kisebb torony a kereszthajónál. Monumentális mérete ellenére a tartópillérek viszonylag vékonyak és magasak, és két formában váltakoznak. Az egyik formánál a pillérmag alaprajza négyzet, a másiknál a sarkai lekerekítettek. A lekerekített pillérek kerek talplemezeken állnak, a szögletesek alatt a talplemezek négyzet alakúak. Ez a váltakozó támrendszer megóvja az épületet a monotóniától. A vízszintes osztópárkányok hangsúlyosak, a pilléreket összefüggő plasztikus tagozatok zárják le. Ezek a párkányok a főhajó féloszlopait is részekre tagolják. A pillérekhez mind a négy oldalon egy-egy féloszlop csatlakozik. A féloszlopok közül három a mellékhajók hevederívét, illetve az árkádok alátétíveit hordozza, míg a negyedik felér a boltozat vállvonaláig. A mellékhajók és a szentélykörüljáró felett végigfutó karzat a templomszerkezet legkiemelkedőbb újdonsága, kialakítására a zarándokok növekvő száma miatt volt szükség. A középhajók nincsenek megvilágítva, az épület csak az oldalhajók, valamint a négyezeti torony ablakain keresztül kap természetes fényt. Csak a szentélynek van saját ablakkoszorúja. A 14. század végétől a 15. század elejéig épült nyolcszögletű kupola a főhajó és a kereszthajó találkozásánál 32 méter magasan kezdődik. Felületét Kasztília és León, valamint Lope de Mendoza érsek címerével és harsonát fújó angyalokkal díszítették. ### Az építkezés első szakasza A székesegyház alapkövét valószínűleg közösen helyezte el Diego Pelágez püspök és VI. Alfonz király 1075-ben. Erre az is utal, hogy a szentély középső kápolnájának két fejezetén együtt jelennek meg. Az építkezést sorozatos problémák hátráltatták, eleinte nem volt megfelelő a pénzügyi fedezet, majd 1088-ban felségárulás vádjával letartóztatták Pelágez püspököt. Ezen kívül Diego Gelmírezt, aki a zavaros időkben többször is betöltötte az egyházmegye adminisztrátorának tisztségét, csak 1100-ban szentelték püspökké. Aymeri Picaud francia zarándok Codex Calixtinusának 1140-ben készült feljegyzéseiben megemlíti a templom építőit. Az első az idősebb Bernardo volt, majd később egy bizonyos Esteban mester, aki 1101 és 1127 között irányította a munkálatokat, majd Pamplonába ment, hogy megépítse az ottani katedrálist. Talán az ő fia volt az őt követő fiatalabb Bernardo. Elképzelhető, hogy a templom két legelső építésze Bernardo és munkatársa, Roberto a Pireneusokon túlról, francia területről érkezett, de az is lehetséges, hogy az utóbbi Bernardo Gutiérezzel, a 12. század elején az építkezést szorgalmazó Diego Gelmírez püspök kincstárnokával azonosítható, és aki egy vízvezeték munkálataiban is részt vett. Ha Bernardo mester francia volt, akkor valószínűleg normann származású lehetett, és úgy tűnik, neki köszönhető a székesegyház ambiciózus terve, amelyre erős hatást gyakorolt a délnyugat-franciaországi iskola. Az ő irányításával épült a szentélykörüljáró oszlopokkal tagolt elválasztó árkádok nélküli keresztboltozatos része. A Megváltó-kápolna volt a székesegyház alapító kápolnája, ahol az építkezést kezdték. Két oszlopfője közül az egyiken az uralkodó jelenik meg, a másikon a püspök. Hátsó falában két kisméretű abszidiola között egy félköríves ablak nyílt, azonban ezt befalazták, és helyére egy retablót (többrészes oltárképet) állítottak fel. Az oldalfalon egy hosszabb szöveg emlékeztet a szentélyrész 1105-ben történt felszentelésére. A kápolna mellett kétoldalt építették fel a kör alaprajzú, Szent Péternek és Szent János evangélistának ajánlott kápolnákat. A kőfaragó munkákat – ide tartozik a szobrászati díszítés is – szintén Bernardo mester vezetésével végezték. A korabeli források szerint az építészek ötven kőfaragót és kőművest irányítottak, közülük fennmaradt a neve egy bizonyos Lelkiismeretes Róbertnek. A szentélykörüljáróból nyíló kápolnák bejáratánál nagyméretű féloszlopokat építettek a falba, az oszlopok közötti terekben kisebb jelentőségű bejáratok (Szent út kapu, Szent Pelagius kapu), valamint ablakok nyílnak. Az oszlopfejezetek antik, korinthoszi oszlopfőket utánoznak, az oszlopfőkön egymás felé forduló sasokat, oroszlánokat, galambokat, sziréneket és embereket ábrázoltak. Az alakok sokszor aránytalanok, elnagyoltak. Az oszlopok fedőlemezét, az abakuszokat növénymotívumokkal, tekercsekkel díszítették, vagy üresen hagyták. 1088-ban Diego Peláez püspököt felségárulásért letartóztatták, a vád szerint Hódító Vilmoshoz fordult, hogy avatkozzon be a királyság zavaros belügyeibe. Ennek következtében a munkálatok lelassultak vagy teljesen le is álltak, ami az építkezés első fázisának végét jelentette. ## Második építési szakasz Diego Gelmírezt 1095-ben nevezte ki a compostelai egyházmegye élére Burgundiai Rajmund, Galicia grófja. Ekkor kezdődött az építkezés második, intenzív szakasza, ami az 1100-ban püspökké szentelt Gelmírez 1140-ben bekövetkezett haláláig tartott. A munkálatokat egy nagy formátumú művészegyéniség, bizonyos Esteban mester irányította. Tanulmányait egy római romokban bővelkedő területen működő műhelyben folytathatta, innen származhatott erőteljes kötődése az ókori világ iránt. Irányítása alatt elkészült a templom szentélyrésze, amit az eredeti tervekhez képest magasabbra emelt. Ez jelentős változás volt a korábbi elképzelésekhez képest, mivel kihatott a teljes épület magasságára és arányaira is. A szentélyrész kápolnáit 1105-ben szentelték fel. Ezután szintén Esteban mester irányítása alatt gyorsan felépült a letisztult vonalú, tökéletes arányú monumentális kereszthajó. Az oszlopfőket a műhelyének tagjai faragták, nagyobb részüket növénymotívumokkal borították, néhány azonban figurális díszítésű és történeteket mutat be. Az épületet 1117-ben egy, a püspök elleni felkelésben a városi lakosság felgyújtotta, és helyreállítása csak 1130 körül ért véget. Esteban mester 1127-ben Pamplonába ment, hogy felépítse az ottani katedrálist. Ezek után a főhajó építése sokkal tovább tartott, 1168-ban, amikor Mateo mester és műhelyének tagjai elkezdtek dolgozni az épületen, az utolsó három boltszakasz még hiányzott. Az addig elkészült oszlopfők különböző műhelyek munkái voltak, és a bejárat felé közeledve egyre bonyolultabb kialakításúvá váltak. A korábbiakon csak ember- és állatfejek jelennek meg, a későbbieken már teljes emberi alakok is. ### A kereszthajó kapui A kereszthajó két végén található bejáratok, az északi "paradicsom kapuja" vagy ismertebb nevén Azabacheria-kapu (neve az agátkő faragókra utal, azabache spanyolul agátkövet jelent), a déli Platerias-kapu (Ezüstművesek kapuja) valamint a nyugati homlokzatnál később elkészült Pórtico de la Gloria (Dicsőség-kapu) szoros ikonográfiai kapcsolatban álltak egymással, az emberiség történetét jelenítették meg középkori felfogásban. Az Azabacheria-kaput a 18. században lerombolták, de szobrainak egy része fennmaradt. A kereszthajó két bejárata azonos szerkezetű volt, és követték az épületrész belső beosztását. Díszítésén languedoci kőfaragók dolgoztak, az álló Krisztus alakján, Ádám teremtésének jelenetén és Dávid királyon tűnnek fel azok a jellegzetességek, amelyek a toulouse-i plasztika korai hatására utalnak. Az 1117-ben kirobbant felkelés során a kapuk súlyos károkat szenvedtek, megmaradt darabjaikat a déli, Platerias-kapun egyesítették. A rajta másodlagosan felhasznált domborműrészletek eltérő stilisztikai jellegzetességeket mutatnak. A "paradicsom kapuján" a legtöbb szobrot Esteban mester faragta, és a Platerias-kapu figuráinak egy része is az ő munkája. Alakjaira hullámos haj, a széles ajkak, az enyhén kidülledő szemek és a széles arccsontok jellemzőek. A stilizált, szoros ruhaábrázolásokon átsejlenek a gondosan kifaragott anatómiai részletek, a ruhák U alakú ráncaiban a mester szignójával. A kapukon két másik szobrász is dolgozott, akikre bár hatott Esteban mester erős személyisége, mégis eltérő elképzelések alapján dolgoztak. Egyikük, aki a leóni Szent Izidor-templom Bárány-kapuján dolgozott, nagy vonalakban követte Esteban mester elképzeléseit, de alkotásai kevésbé kifejezőek. Az alakok ruházata kúpszerű, cső alakú ráncokkal. A másik művész, egy népszerű elbeszélő szobrász, aki az „Elárulás mestere” néven ismert, korábban szintén a leóni katedrálison dolgozott, a Megbocsátás kapuján. Alakjaira szoros, hengerszerű ruházat, nagyfokú térbeliség, mozgás és kifejezőképesség jellemző, az arcokra a beesett szem, a felfelé álló bajusz. Úgy tűnik, szándékosan alkotott Esteban mestertől különböző stílusban. Később Esteban mester és a „Bárány-kapu mestere” elhagyta Santiagót, ő azonban tovább dolgozott a kapukon. #### A "paradicsom kapuja" Az Azabacheria-kapu 1100 körül készülhetett el, lerombolása után a megmaradt darabjai vagy a katedrális múzeumába kerültek, vagy beépítették a Platerias-kapu különböző részeibe. A megmaradt, múzeumba került darabok: egy apostolszobor töredéke, a hónapokat ábrázoló szobrok közül Február (ismeretlen szobrász alkotásai), Ádám és Éva a paradicsomban („Elárulás mestere”), egy nő szőlőfürttel, és az ajtót szegélyező oszloptörzsek (Esteban mester). Az oszloptörzseken felismerhetők a római és kora keresztény szarkofágok hatása, így ezek a mester klasszikus műveltségének bizonyítékai. Platerias-kapura került szobrok: Trónon ülő Krisztus, Máté evangélista („Bárány-kapu mestere”), Ádám teremtése, Éva teremtése, Gyermekét szoptató anya, az állatöv jegyeiből a Nyilas és a Halak (ismeretlen szobrász alkotásai), Kiűzetés a paradicsomból, Izsák feláldozása („Elárulás mestere”), Dávid király, Dicsőséges Krisztus, Vadállatok, Nő oroszlánkölyökkel (Esteban mester). #### A Platerias-kapu A keleti kapu, a szemöldökfa egy felirata szerint, 1103-ra került a helyére. Az 1117 után ide helyezett szobrok miatt az eltérő lapokból összeállított orommezők egyenetlen hatást keltenek. A koncepció kialakításáért Esteban mester volt a felelős, és néhány szobor is az ő alkotása. A jobb oldali timpanonban a töredékes állapotban fennmaradt Királyok imádása látható, alkotója az „Elárulás mestere” volt. A királyokat vezető angyalt Esteban mester faragta. A timpanon alsó részén a Vak meggyógyítását („Elárulás mestere”) ábrázolták és a passió egyes jeleneteit mutatták be, Krisztus elfogatását (erről a szoborcsoportról kapta nevét az „Elárulás mestere”), a töviskoronázást és Krisztus ostorozását. Utóbbi jelenetek egy ismeretlen, archaikus stílusban dolgozó szobrász alkotásai. A bal oldali timpanon nagy részét, amelynek darabjai még jobban eltérnek egymástól, Krisztus megkísértése foglalja el. Két szemben álló csoport között Krisztus türelmesen várakozó alakja jelenik meg. Az egyik csoport az őt kísérő angyalokból áll, a másik szárnyas démonokból és egyéb szörnyalakokból. A démonokat, a szörnyeket és az egyik angyalt Esteban mester faragta, a többit ismeretlen szobrász készítette. A timpanonok fölött elhelyezett domborművek két csoportra oszthatók. Az egyik csoport apostolokból és szentekből áll, a másik csoport a fríz közepén Jézus színeváltozását jeleníti meg Mózessel és Ábrahámmal. Krisztus mellett jobboldalt Szent Jakab és testvére, Szent János, baloldalt Szent Péter szobrai kaptak helyet. A szobrokat 1115 körül feltételezhetően Esteban mester készítette, de Szent János és Szent Péter alakja azóta megsemmisült. A bejáratok két oldalán oszlopokat állítottak fel, rajtuk ornamentális díszítéssel vagy angyalok, apostolok és szentek alakjaival. Az oszlopfők egy részén növénymotívumok láthatók, két oszlopfő azonban figurális díszítésű, Krisztus elfogatásával és egy harsonát fújó angyallal. A kapu támpillérekig kibővített bélletében elhelyezett domborművek közül figyelemre méltó a hangszeren játszó Dávid király alakja és Ádám teremtése (mindkettő Esteban mester alkotása), ahogy Isten kezét Ádám szívére helyezi, hogy saját képére életre keltse. A szélső oszlop mellett, a nyugati támfalon, trónon ülő Krisztus látható (a „Bárány-kapu mestere”). A genezis-jelenetek, köztük a hárfán játszó Dávid király alakja ahhoz a klasszicizáló reliefstílushoz tartoznak, amelynek hosszú tradícióját a toulouse-i szentélykörüljáró faragványai alapították meg. Velük szemben a keleti támfalon Éva teremtése, trónon ülő Krisztus és Izsák feláldozása kapott helyet (a „Bárány-kapu mestere”). ### A Platerias-homlokzat Az 1117-es tűzvész komoly károkat okozott a homlokzaton is. Az egyik szobor, ami ezután került jelenlegi helyére, a fríz közepén álló Krisztus-szobor. Az elegáns, magas színvonalú francia hatásokat mutató alkotás 1200 körül készülhetett. A homlokzat második szintjének kialakítása a teljes templom 1211-es felszentelésére való felkészülés egyik része volt. A hármas archivoltokat növénymotívumokkal díszítették, a tartóoszlopokat geometrikus mintákkal borították. Ennek a szintnek a kialakítása Mateo mester műhelyéhez köthető. A 14. század elején megkezdték a templom katonai megerősítését. A Platerias-homlokzat két sarkában álló kis román kori tornyokat lebontották. A jobb oldalon ma is látható óratorony zömök alsó szintjét (amit akkor Szentháromság-toronynak neveztek), Rodrigo de Padrón (1307–1316) és Berenguel de Landoira (1317–1330) érsekek idejében építették. Utóbbi a homlokzat másik sarkában is egy hasonló tornyot emeltetett, ezt azonban a reneszánsz kolostor építésekor lebontották. Az óratorony falába hat szobrot helyeztek el, keleti oldalába Szent Péter, Szent János, Szent Pál és Szent Jakab, a nyugatiba Keresztelő Szent János és Szent Fülöp ábrázolásait. ## Mateo mester 1168-ban II. Ferdinánd király úgy döntött, hogy befejezi a templomot, és a munkálatok irányítását egy bizonyos Mateo mesterre bízta. Előéletéről nem maradtak fenn dokumentumok, az általános vélekedés szerint compostelai származású volt. A katedrális közelében eltöltött hosszú idő komoly hatást gyakorolt művészetére, a templomon dolgozó műhelyben figyelhettek fel tehetségére. Szoros kapcsolatban állhatott a „Nedves ruhák mesterével” és a műhely más művészeivel is, akiknek munkáit később a nyugati homlokzat alatti kripta építésekor felhasználta. Úgy tűnik, hogy távolabbi területeken található művészi alkotásokat is ismert, így feltételezhető, hogy sokat utazott, valószínűleg egyházi emberek társaságában. Munkásságára hatott a burgundiai, az itáliai, a mudejár és az iszlám művészet. Amikor átvette a munkálatok irányítását, a főhajó még nem volt teljesen kész. Az ő irányítása alatt emelték a három utolsó boltszakaszt, a nyugati homlokzat alatti kriptát, a nyugati homlokzatot és a híres Pórtico de la Gloriát. Tiszteletben tartotta elődei munkáját, így a főhajó teljesen egységes képet mutat. Az utolsó három boltszakasz oszlopfőit műhelyének tagjai faragták, növényi motívumok és a chiaroscuro-hatás elérése miatt gömbök és apró lyukak jelennek meg rajtuk. A levelek közül emberek, sárkányok, oroszlánok, szörnyek és farkasok bukkannak fel. ### A kripta A lejtős terület okozta problémák kiküszöbölésére a nyugati homlokzat alatt egy kriptát alakítottak ki, ami a Pórtico de la Gloria előcsarnokának alapjává vált. Egy külön templomnak tekintették, és ifjabb Jakab apostolnak szentelték fel. A kriptát számos zarándok kereste fel, és eredetileg királyi temetkezőhelynek is szánhatták. Középen egy széles oszlopköteg több részre tagolja a teret, és egyben ez a mennyezet keresztboltozatainak kiindulópontja is. A kripta hátsó részénél egyfajta szentélykörüljárót alakítottak ki a hátsó falnál egy, a Megváltó-kápolna elhelyezkedéséhez hasonló négyszögletes kápolnával. ### A Pórtico de la Gloria Mateo mester rendkívüli műve a Pórtico de la Gloria, a spanyol román kori szobrászat csúcspontja. Az építészeti munkálatokkal együtt majdnem ötven évig készült. A művész 1168-tól magas járandóságot kapott II. Ferdinánd királytól, azonban ebből az összegből a munkálatok költségét is finanszíroznia kellett. Ez a királyi dokumentum világosan jelzi az alkotó magas társadalmi státuszát. A kapu szemöldökfáján az 1188-as évszám szerepel, noha ekkor még nem teljesen készült el; erre utal az is, hogy Mateo mestert többször is említik a következő évekből származó forrásokban. Annak ellenére, hogy a mester neve és a dátumok ismertek, mégsem teljesen világos, hogy pontosan milyen szerepet játszott a kapu építésében. Lehetett a szobrászok vezetője és a főépítész is. Az biztosra vehető, hogy nem bíztak volna rá egy ekkora jelentőségű munkát, ha nem lett volna szobrászi gyakorlattal is rendelkező hírneves és tapasztalt kőfaragó. Mateo és műhelye művészi hátteréről a főhomlokzat alatti kripta egyszerűbben faragott oszlopfői és gyámkövei adhatnak felvilágosítást. Ezeken az oszlopfőkön burgundiai hatás ismerhető fel, ezenkívül kapcsolatba hozhatók az ávilai San Vincente és a Burgos közelében épült Santo Domingo de Silos-templommal is. Feltételezhető, hogy Mateo műhelyének legalább egy tagja az utóbbi templomon dolgozott. Mateo szobraira a lágy arcvonások és a derűs arckifejezés jellemző. Az alakok szakállát és haját vastag fürtökben jelenítette meg. A ruhaanyagokat szinte csak jelezte rajtuk, így lehetővé vált a test vonalainak realisztikusabb ábrázolása, ami különösen a középső oszlopon látható Szent Jakab szobrán szembetűnő. Műhelyének tagjai közül egy nem azonosítható szobrász alakjai eltérőek a többitől, a formákból eltűnik a lágyság, és az arcok is sokkal kifejezéstelenebbek. Egy másik, jelentős művészi színvonalon dolgozó szobrász (aki a kapura több kisméretű fejet is faragott) készítette a jobb oldalon látható apostolok szobrát. Ezek a karcsú, magas alakok gondosan kidolgozott ruházatukkal tűnnek ki a többi szobor közül. A kapu stílusjegyei átmenetet képeznek a román kori művészet és a gótika között. Míg az oszlopokon látható kiegészítő, nem figurális díszítések, valamint az archivoltokon megjelenő kárhozottak nagymértékű hasonlóságot mutatnak korábbi, 12. századi alkotásokkal, addig az oszlopokon látható alakok naturalizmusa és életteli ábrázolása nem marad el az egykorú az Île-de-France területén készült ábrázolások művészi színvonalától. Ez nem a két terület közötti direkt kapcsolatra utal, sokkal inkább egy közös, egyetemes érdeklődést fejez ki a figurák életszerű megjelenítése iránt. A háromrészes kapu közvetlenül a templom fő- és mellékhajóiba nyílik. Egy előcsarnokban helyezkedik el, a csarnok jelenlegi külső fala a 18. században kialakított Obradorio-homlokzat. A csarnokot bordás keresztboltozatokkal fedték le, a bordákat növénymotívumokkal borították. Szokatlan módon az oszlopok lábazatára kitalált vagy létező vadállatokat faragtak. A vadállatokra többféle elmélet született, az oroszlánt megszelídítő alakot azonosították már Ádámmal és Herkulessel is. A kapu hátoldalán a középső oszlop tövében egy térdelő alak, pergamentekerccsel a kezében, a hagyomány szerint a mesterrel azonosítható. Csak a középső kapu fölött alakítottak ki timpanont, közepén, a főhelyen a kapu legfontosabb alakjával a trónon ülő Krisztus életnagyságnál nagyobb szobrával. Koronás feje mellett két tömjént tartó angyal jelenik meg, egyik válláról lecsúszó köpenye miatt láthatóvá válnak sebei. Mellette a négy evangélista (Máté, Lukács, Márk és János) szobra áll, a passió kellékeit (az oszlop, a kereszt, a töviskorona, a szögek, az ostor, a lándzsa és a szivacs) tartó angyalokkal és két sorban megjelenő üdvözültekkel. A kapuosztó oszlopon lévő domborművön Jessze fáját, fölötte a templom védőszentjét, Szent Jakabot ábrázolták. A szent bal kezében pergamentekercset tart, rajta a „misit me dominus” („az Úr küldött engem”) felirattal. Feje fölött az oszlopfőn Krisztus megkísértését ábrázolták. A keretező archivoltokban huszonnégy aggastyán beszélgetés közben hangszereit hangolja. Ábrázolásukra nagy hangsúlyt helyeztek, mert a korai kereszténységtől a húros hangszerek húrjaikban Krisztust jelképezték. A bal oldali bejárat az Ótestamentumot jelképezi, Jeremiás, Dániel, Ézsaiás prófétákkal és Mózessel. Az ajtó felett az egyik félköríven királyok, pátriárkák és a kiválasztott nép más vezetői jelennek meg. Középen Ádám, Éva és Krisztus látható a pokol tornácán. A jobb oldali bejárat az Újtestamentumot szimbolizálja Péter, Pál, ifjabb Jakab és János apostolokkal. A bal szegmensben szörnyek gyötrik az elkárhozottakat, jobbra az üdvözülteket angyalok viszik az égbe. A kapu teljesen 1211-ben, a templom felszentelésének évében készült el. Körülbelül két évtizeddel megelőzte a chartres-i székesegyház északi kereszthajójának szobrait, a mosolygó Dániel próféta alakja pedig a 13. században Reimsben és Bambergben készült hasonló szobrok előfutárának tekinthető. Hatása Galíciában és a környező területeken a 13. század jelentős részében érezhető volt, majd a kibontakozó új művészi stílus hatására fokozatosan ódivatúvá vált. ### A kórus A műhely a Pórtico de la Gloria után készült szobrai már alacsonyabb művészi színvonalat képviselnek. Egyes tagjai részt vettek a templom gránitból faragott kórusának elkészítésében is, amely valószínűleg az 1211-es felszentelésre készült el. A feltételezések szerint 1200 körül kezdhettek el dolgozni rajta. Valószínűleg a santiagói templom volt az első spanyol területen, ahol kórust állítottak fel, és innen terjedt el az ország többi részében. A kórus egyik bejárata pont szemben állt a Pórtico de la Gloriával. A 17. század elején lebontották, azonban számos darabját a katedrális különböző részeibe építették be, így lehetővé vált eredeti formájának többé-kevésbé pontos rekonstruálása. A fennmaradt töredékekből egy részét újjáépítették, és a katedrális múzeumában állították ki. Úgy tűnik, hogy négy boltszakaszt elfoglalva a négyezettől nyugati irányban helyezkedett el. Egyik végére egy szónoki emelvényt építettek, ahonnan a szent szövegeket olvasták fel. Külső oldalának északi végében tizenhat prófétát, vele szemben a déli oldalon a tizenkét apostolt és a négy evangélistát jelenítették meg. Ezekből az ülő figurákból huszonnégyet a kórus lebontása után szinte azonnal a Puerta Santa (Szent kapu) két oldalába építettek be, ahol ma is láthatók. A kedvezőtlen időjárási viszonyok miatt festett díszítésük lekopott, és a faragott élek is tompábbá váltak. Így is nyilvánvaló, hogy nincs nyoma annak a zseniális faragástechnikának, ami a Pórtico de la Gloria legtöbb alakjára jellemző. A figurák túlnyomó többsége az ülő Szent Jakab testtartását követi, és szoros hasonlóságot mutat a Noyan katedrálisában látható késő 12. századi ülő figurák csoportjával. A többi figura a katedrális múzeumába került vagy szétszóródott. A harminchat ülés fölötti tetőrész rajtuk lunettákkal viszont egyértelműen a spanyol romanika hatását mutatja, különösen ahhoz a baldachinhoz hasonlít, amit csak kevéssel korábban készítettek Zamorában, a Santa Maria Magdaléna-templomban egy ismeretlen nemesasszony sírjára. Egy kálvária szoborcsoport eredetileg a kőkórus tetején állt. Stílusjegyei arra mutatnak, hogy valamikor a 14. században készült egy közelebbről nem meghatározható kasztíliai szobrászműhelyben. A szoborcsoportot 1997-ben restaurálták. ### A Pórtico de la Gloria külső homlokzata A Pórtico de la Gloria külső homlokzatát mára az Obradorio-homlokzattal helyettesítették, azonban José de Vega y Verdugo kanonok 1657-ben készült rajzáról ismert pontos formája. Összesen három szintből állt, alsó szintje a kripta külső fala volt. Három függőleges részre oszlott, ami megfelelt a templom fő- és mellékhajóinak. A kripta fölötti szinten három bejárat nyílt, ezek a mai barokk homlokzat bejáratainak feleltek meg. A középső, nyolc méter átmérőjű bejáratot hármas, faragott díszítéssel ellátott archivolt szegélyezte. A bejáratok fölött rózsaablakok nyíltak, ezekből néhány töredék ma a katedrális múzeumában látható. A homlokzaton elhelyezett szobrok közül Dávid és Salamon figuráját beépítették az Obradoiro-homlokzatba, míg a többi szobor a múzeumba vagy magángyűjteményekbe került. A legfelső szintet vakárkádokkal díszítették, középen egy rózsaablakkal. ### Az uralkodócsalád síremlékei A bazilikát 1211-ben IX. Alfonz jelenlétében szentelték fel. Ez nem a művészi aktivitás végét jelentette, hanem egy új szakasz kezdetét, ami átívelt a középkor utolsó évszázadain. A templom építését támogató uralkodócsalád rövidesen temetkezőhelynek kezdte használni az épületet. Az első személy, akit ide temettek, az 1107-ben elhunyt Burgundiai Rajmund volt. Temetésén megjelent II. Kallixtusz pápa is, aki szoros kapcsolatokat ápolt Santiagóval. 1149-ben ide temették Berenguela királynét, VII. Alfonz feleségét, majd 1188-ban Mateo mester megbízóját, II. Ferdinándot Kasztília és León királyát. IX. Alfonz elsőszülött fia 1214-ben halt meg, az uralkodó 1230-ban. Az első díszített sírfedelet, amire az elhunyt fekvő alakját faragták 1210-ben készítették II. Ferdinánd sírjára. Magas művészi színvonalat elérő alkotások közül való, az uralkodót álomba merülve ábrázolja. Az egyéni arcvonásokat viselő alak ruházatának faragása a Pórtico de la Gloria egyes szobraira emlékeztet. Készítésének dátuma összefügghetett a templom 1211-es felszentelésével, az előkészületek egy része lehetett, amikor az uralkodó feltételezhetően utasítást adott apja sírjának rendbetételére. IX. Alfonz fiának képmása nélkülözi az egyéni vonásokat, Burgundiai Rajmund szobra stilisztikailag közel áll II. Ferdinánd ábrázolásához, viszont nem éri el annak színvonalát. IX. Alfonz sírja későbbi stílusjegyeket mutat. Berenguela királyné síremléke a 13. század harmadik negyedében készült, rajta az elhunyt képmása merev, ruhájának ábrázolása négyszögletes. A királyi családhoz kötődő legkésőbbi síremlék Joan de Castro királyné, Igazságos Péter felesége számára készült. A szarkofágon a halott szobra mellett megjelenik Kasztília és León, valamint a Castro család címere is. A kápolnában kapott sírhelyet Traba grófja, Don Pedro Foliaz is, aki VII. Alfonz király bizalmasa volt. Az eredeti szarkofágot egy 1926-ban készült historizáló képmás borítja. A sírokat 1535-ben az újjáépülő kolostor egyik termébe vitték, ahol ma is láthatók. 1641-ben ezt a helyiséget a Relikviák kápolnájává alakították át. ## A 13. századtól a 15. század végéig A 13. században a zarándokok száma robbanásszerű növekedésnek indult. A gótika korában a munkálatok legaktívabb ösztönzője Juan Arias érsek volt, aki Pedro Bonethnek adott megbízásokat. A mester 1250 után párhuzamosan dolgozott a katedrális keleti oldalán, a kolostoron és Diego Gelmírez palotájának kibővítésén. A kolostort még Gelmírez püspök idejében kezdték el építeni, és a 13. század közepére fejezték be, Arias érsek hathatós támogatásával. Az ásatások során egy részét sikerült feltárni és számos töredékét napvilágra hozni. Ezek vizsgálata után megállapítható, hogy formája és díszítése követte Mateo mester és műhelye által kialakított sémákat. Díszítésének egy elemét a clavijói csatát ábrázoló vagy más néven a Száz hölgy néven is ismert timpanont a reneszánsz kolostor építésekor a Platerias-kapu belső oldalába építették be. ### A temetkezési kápolnák Amikor a román kori templom elkészült, a compostelai előkelők az apsziskápolnák között üresen maradt területeken kisméretű, szabálytalan alaprajzú temetkezési kápolnákat alapítottak. Ezek közül a legkorábbi a 13. század közepén épült Pedro Vidál és családja számára. A Corticela-templom bejárata előtt álló Szent Miklós-kápolna és a katedrális apszisa között helyezkedik el, bejáratába belefoglalták a templom korábbi Szűz Mária kapuját. A család síremlékeit három arcosolium alatt állították fel. A szarkofágok előlapját, épületelemeket valamint liturgikus tárgyakat tartó angyalokat ábrázoló, újra felhasznált domborművekkel borították. A kápolnát a 16. században átalakították. A Fehér Miasszonyunk vagy más néven az Espana család kápolnája a 14. század legvégén, vagy a 15. század elején épült a székesegyház alapító kápolnája és a szomszédos Szent János kápolna közé. Ez utóbbi román kori szerkezete belenyúlik a kápolna egyik oldalába, szabálytalanná téve alaprajzát. A csúcsíves ikerfülkékben álló egyszerű szarkofágok tetejére rövid feliratokat és a család címerét faragták. Az északi kereszthajó száránál áll Lope de Mendoza érsek nagyméretű temetkezési kápolnája. Az 1451-ben emelt kápolnát 1770-ben átalakították, így eredeti díszítéséből csak nagyon kevés maradt meg, egyes részei a katedrális múzeumába kerültek. Előcsarnokában a Madonna a gyermekkel burgundiai hatást mutató alabástromszobrát helyezték el. Az előcsarnokban kapott helyet Alonso Lopez de Valladolid, Ourense püspökének, Lope de Mendoza rokonának a síremléke. A szarkofágon fekvő, bronzból öntött, pásztorbotját tartó szobrára a részletek pontos kidolgozása jellemző. Ezzel szemben az 1477-ben eltemetett compostelai kanonok Martin Lopez bíboros síremlékére archaizáló, formái szögletes kialakításúak. ## A 16. század A 16. században kezdték el székesegyház felújítását, ami egészen a 18. század közepéig tartott. A reneszánsz, majd később barokk stílusú módosítások megváltoztatták az épületkomplexum egyes részeit, azonban anélkül, hogy elvesztette volna eredeti középkori jellegét. A 16. században elvégzett munka inkább az épületegyüttes külső képére volt hatással. Ezek közül a legnagyobb volumenű a kolostor III. Alonso de Fonseca érsekhez köthető újjáépítése volt. A széles látókörű, művelt érsek, a város egyetemének megalapítója bőkezű műpártoló volt. A korábban már neki dolgozó salamancai születésű Juan de Alvát bízta meg a munkák irányításával. Az építész már 1510-ben elkészítette az új kolostor terveit, azonban többféle hátráltató tényező miatt az építkezés csak 1521-ben kezdődött meg. A kolostor gránitból faragott díszítését a Juan de Alavával már korábban is együttműködő flandriai Arnao mester készítette. A kolostor építését a katedrális felé eső oldalán kezdték meg. Először a sekrestyéből átalakított királyi temetkezőkápolnán dolgoztak 1535-ig, amit egy darabig káptalanteremnek is használtak, majd 1641-ben ez lett a Relikviák kápolnája. Később kezdték el, de már 1529-ben elkészült a ma kincstárként funkcionáló helyiség, majd elkészült a Gomez Ballo kanonok által alapított Hajnal-kápolna is. Ezeket a helyiségeket bonyolult mintázatú keresztboltozatos tetővel fedték le, a gyámköveket és a záróköveket domborművekkel borították. A Relikviák kápolna áttört kupolája a burgosi katedrális kupolájának egyszerűsített változata. Belső udvarára minden oldalról öt árkád nyílik, közülük a középső három félköríves, a két szélső csúcsíves. A kerengő kialakításakor Alava mester ötvözte a gótikus épületelemeket a 16. század elején kibontakozó platareszk stílus jegyeivel, különös figyelmet fordítva az árkádok közötti és a kerengő tetején körbefutó díszítésre. Alava mestert 1538-ban Rodrigo de Gil Hantanon váltotta fel, aki Alava a kolostor belsejére és a kerengőre vonatkozó terveit változatlanul hagyva folytatta a munkát, így ennek köszönhetően az épület belső része teljesen egységes képet mutat. A külső homlokzatokat azonban saját elképzelései szerint készítette el, ami a legszembetűnőbb a Platerias térre eső oldalon ahol a kincstár épült. A reneszánsz homlokzat tompítja a kolostor egyházi jellegét, és kissé palotaszerű kialakításával jobban beleillik a városképbe. A kincstár domborműves medalionokkal díszített, piramisszerűen lezárt tornya éles ellentétben áll a homlokzattal. A kolostor Fonseca útra néző homlokzata egyszerűbb kialakítású. Gil de Hantanon ezután terveket készített az épület Obradoiro tér felé néző homlokzatához, majd 1566-ban elhagyta Santiagót. A kolostornak ezt az utolsó homlokzatát a santanderi születésű Juan de Herrera (aki csak névrokona volt az Escorial építészének) irányításával építették meg. Herrera lényeges változtatásokat eszközölt elődje tervén. A homlokzat a széles erkéllyel és a sarkában álló alacsony toronnyal teljesen 1614-ben készült el, az erkélyablakok díszítését pedig csak 1751-ben fejezték be. ### Reneszánsz kápolnák és síremlékek A Hit kápolnáját Arnao mester tervei alapján építették, Diego de Castilla benne felállított síremléke a galíciai reneszánsz egyik figyelemre méltó alkotása. Az emlékmű fölötti timpanonban A feltámadt Krisztust ábrázolták. Az elhunyt fekvő alakja részletesen kidolgozott, arcvonásai egyénítettek, nem rejtik el korát és gyengeségét. Ruhájának ráncai természetesnek hatnak. Fölötte két angyal egy babérkoszorút tart. Don Juan de Melgajero kórusvezető síremléke a másik jelentős reneszánsz alkotás. A szarkofágon fekvő szobor a Diego de Castilla emlékművén látható szobor stílusában készült, viszont faragása alacsonyabb művészi színvonalú. Feltételezhetően nem Arnao mester alkotása, hanem műhelyének valamelyik tagja készítette. A Megváltó-kápolna retablója III. Alfonso de Fonseca megbízásából készült, aki egy Alava mestertől rendelt Megváltó-szobrot adományozott a kápolnának. A retabló szerkezete követi a kolostorkapuk szerkezetét, bár arányait kissé szabadabban kezelték, és gazdagabban díszítették. A főhelyre, középre került a Megváltó szobra, a mellette látható szentek és angyalok Arnao mester alkotásai. A Mandragón, vagy Szent Kereszt vagy más néven a Pieta-kápolnát Juan de Mandragon kanonok alapította 1521-ben. Hátsó falánál 1526-ban a sevillai Miguel Perrin alkotása, egy terrakottából készült, Krisztus siratását ábrázoló retabló kapott helyet. A mozgalmas jeleneten látható alakok térbeliek, mozdulataik kifejezőek, arcvonásaik egyénítettek. Felismerhetők rajta a korábbi, gótikus stílus jellegzetes elemei, valamint burgundiai és az itáliai quattrocento hatása. A Szentlélek-kápolna és az apszis között elhelyezkedő Szent Kereszt-kápolnát 1523-ban Juan de Alava tervei alapján elkezdték átalakítani. A retablót Conielis he Holanda, a 16. század első harmadának vezető galíciai szobrásza készítette. 1528-ban kezdték el Antonio Rodriguez Agustin kanonok gazdag platareszk díszítéssel borított síremlékét. ### Juan Bautista Celma munkássága Az aragóniai születésű kőfaragó, szobrász, bronzöntő és festő Celma a 16. század utolsó harmadának és a 17. század elejének egyik legjelentősebb spanyol művésze volt. 1578-tól ő készítette el a katedrális manierista stílusú, erős itáliai hatást mutató szószékeit. A székesegyházban számos Celma által készített síremlék található. A késő reneszánsz stílusjegyeket viselő fekvő alakokat a legjobb minőségű gránitból faragta. A Szent András-kápolnában egymás fölött kapott helyet Juan Martinez Ternero és Pedro Garcia kanonokok síremléke. Ez utóbbi képmása idealizált. Juan Vidal emlékműve az Azabacheria homlokzat közelébe került. Az elhunytak arca kifejező és erőteljesen egyénített, arcvonásaikból következtetni lehet személyiségükre. Celma festményei közül egy, a Királyok imádását ábrázoló kép a székesegyház múzeumába került. Falfestményei közül egy freskóciklus részeként fennmaradt Szent Pál megtérését és Szent Pétert ábrázoló falkép lehet az ő műve. ## A barokk Galíciában a 17. század második negyedében olyan társadalmi és gazdasági helyzet alakult ki, ami megvédte a tartományt az ország más területeire jellemző hanyatlástól. Az egyházi birtokok megfelelően jövedelmeztek, és a befolyó összegből lehetővé vált számos kolostor és templom építése, valamint jelentős átalakítások a már meglévő épületeken. A barokk stílusú átalakítások egyformán érintették a székesegyház külsejét és belső terét is. Amíg a belső térben továbbra is a középkori épületelemek dominálnak, addig az épület külseje a munkálatok során teljesen átalakult. Az átalakításokat az uralkodó is támogatta, és részt vállalt a költségek finanszírozásában is. Egy 1643-ból származó királyi oklevélben IV. Fülöp járandóságot állapított meg az épület renoválására és a templom keleti oldalának rendbetételére. Az előkészületeket 1643-ban kezdték meg, de évekig nem történt komolyabb előrelépés. A helyzet 1649-ben változott meg, amikor José de Vega y Verdugo kanonokot, Alba Real hercegét nevezték ki a székesegyház munkálatainak élére. A sokat utazott, széles látókörű, humanista beállítottságú kanonok elhatározta, hogy méltó köntösbe öltözteti a templomot. Gyakorlatilag ő honosította meg a barokk stílust Galíciában. 1657 és 1666 között elvégeztette az épület részletes állapotfelvételét, majd nagyszabású építési programot kezdeményezett. A felmérés ötven oldalból állt, tizenegy színes tintával készült rajzot tartalmazott az oltárról, a tabernákulumról, az Obradoiro, valamint a Quintana terekre néző homlokzatokról. ### A szentély átalakításának első fázisa 1657-ben Vega y Verdugo megbízta a madridi Pedro de la Torrét, hogy készítsen átfogó terveket a szentély átalakításához. A munkálatokat személyesen Verdugo felügyelte a salamancai José Pedro de Toro építész és Domingo Antonio de Andrade segítségével. Utóbbi később egyre nagyobb szerepet kapott az irányításban, majd amikor Vega y Verdugo 1672-ben elhagyta Santiagót, átvette a szerepét. A leglátványosabb újdonság az apostol oltára fölé emelt baldachin volt. A mélyen a térbe nyúló építmény Bernini a vatikáni Szent Péter-bazilikában felállított baldachinjával próbált versenyezni. A két mű között lényeges eltérés, hogy ennek tetejét nem oszlopok, hanem négy pár angyal tartja. A fennmaradt dokumentumokban említett, számos művész részére kifizetett bérek alapján rekonstruálni lehet a munkálatok egyes fázisait. 1661-ben a katalán mérnök Onafre Santiagóba látogatott, hogy ellenőrizze a már elkészült elemek teherbírását. A baldachin alsó szintje gyakorlatilag egy tartószerkezetekből álló mérnöki munka, ahol a szerkezeti elemeket később gazdag díszítéssel takarták el. A román kori oszlopok és pillérek köré aranyozott salamoni oszlopokat állítottak fel. Ezeket Bernardo Cabrera készítette, aki az első ilyen típusú oszlopok készítője volt Santiagóban és egyben Spanyolországban (Relikviák kápolnája, retabló), egy időben a Bernini által épített vatikáni Szent Péter-bazilikában látható baldachin oszlopaival. ### A második fázis 1672-től Noha Vega y Verdugo kanonok felvirágoztatta a város kultúráját, nem volt könnyű a helyzete a városban, és 1672-ben távoznia kellett. A granadai egyházmegye elöljárójává nevezték ki, így elhagyta Santiagót. Többé nem is tért vissza, 1692-ben halt meg Madridban. Az általa alapított műhely azonban tovább működött tanítványa és közeli munkatársa, Domingo Antonio de Andrade irányítása alatt, akinek sikerült valóra váltani Verdugo elképzeléseit. A baldachin építésének második szakaszára valószínűleg hatott a Ferdinánd király szentté avatásának alkalmára (1671) Sevillában készült fából faragott emlékmű. Felételezhetően egy róla készült rajz eljutott Santiagóba. A háromszintes piramisra emlékeztető baldachinon könnyíteni kellett, különben a tartóelemek nem bírták volna el a súlyát. Ezért a tetején, ahol lehetett, üres helyeket hagytak, ezenkívül színpadias mozdulatokat tévő alakokkal díszítették, ami fölfelé és lefelé mozgó tömegek hatását kelti. A baldachin alatt egy gazdagon díszített fülkében helyezték el a szentély híres Szent Jakab kőszobrát. Ez a szobrot is a templom 1211-es felszentelésére faragták, ugyanabban a műhelyben, ahol a királyi sírszobrok készültek. Testtartása a Pórtico de la Gloria középső oszlopán látható Szent Jakab-szobor utánzata. A barokk korban átalakították, zarándokruhába öltöztették. Egy feliratot tart a kezében, rajta az „Itt fekszik Szent Jakabnak, Spanyolország patrónusának teste”. A szobor a szentélykörüljáróból nyíló két bejáraton keresztül közelíthető meg. A baldachin tetejét négy pár angyal tartja a magasban, a felső szint piramisformája Szent Jakab apoteózisát jelképezi. Felül a királyi címer mellett a négy fő erény jelenik meg, Pedro de la Valle alkotásai. A clavijai csatában megjelenő Szent Jakab lovasszobrát Mateo de Prado készítette, és az apostol Spanyolországot védelmező erejét szimbolizálja. A legfelső szinten az angyalokkal körbevett frigyláda és egy csillag látható. A Szent Jakab szobrát tartalmazó fülkét aranyozott ezüst borítással látták el. A költségeket a mexikói születésű Antonio de Monroy érsek fizette, aki 1685-ben érkezett Santiagóba. A szobor mellett kétoldalt koronát viselő angyalok és Szent Jakab két tanítványának, Teodornak és Atanáziusznak a domborműves ábrázolásai láthatók. Fölöttük középen angyalok és felhők között az Atyaisten jelenik meg áldásra emelt kézzel. Szent Jakab szobra előtt egy szintén aranyozott ezüstből készített, szobrokkal díszített és domborművekkel borított szentségtartót helyeztek el, Francisco Pecul és Manuel de Prado y Marino alkotását. A középső dombormű az utolsó vacsorát jeleníti meg, a szobrok a Szentháromságot, a négy evangélistát, Szent Pétert, Szent Pált, négy egyházatyát (Szent Jeromost, Szent Ambrust, Szent Ágostont és Nagy Szent Gergelyt) ábrázolják. A munkában részt vett a salamancai Juan de Figueroa is, aki 1700 és 1705 között dolgozott rajta. ### Az orgonák Az orgonákat Monray érsek megbízásából, Andrade tervei alapján, Miguel de Roman készítette 1705 és 1709 között. A magasban lévő orgonák a szentély közelében két boltszakaszt foglalnak el. A sípokon kívüli szabad felületeket domborművekkel borították és bearanyozták. A díszítések lebegő vagy harsonát fújó angyalokat, kerubokat és geometrikus mintákat ábrázolnak. A bal oldali orgona tetején a mórölő Szent Jakab jelenik meg lóháton, a másik orgonán Szűz Máriát ábrázolták, ahogy megjelent az apostol előtt. ### Az oszlopos Szűzanya kápolnája 1696-ban Andrade megbízást kapott, hogy építse meg a székesegyház sekrestyéjét. Elkészítette a terveket, és a munka is jól haladt, azonban 1711-ben az építész magas kora és megrendült egészségi állapota miatt kénytelen volt lemondani tisztségéről, és még ugyanabban az évben meg is halt. Utóda saját kérésére Fernando de Casas y Nova a helyi születésű építész lett, aki korábban a tanítványa volt. 1713-ban Monroy érsek úgy döntött, hogy a helyiséget az Oszlopos Szűzanya kápolnájává alakíttatja át, egyben ide kívánt temetkezni is, ami alapjaiban változtatta meg a korábbi terveket. A kápolna végleges formája négyzet alaprajzú, mennyezeténél a négy sarka fésűskagyló alakú, rajtuk Szent Jakab jelképével és domborművekkel teljesen beborított nyolcszög alakú bordás kupolával. A kápolna a kupola alsó részén lévő lunettákba vágott ablakokon keresztül kap fényt. A kupolát beborító domborművek növényi motívumokból, fésűskagylókból és címerekből állnak össze. A falakat többszínű márvánnyal díszítették. A műpártoló érsek Antonio de Monroy síremléke egy egyszerű fekete kőlapon áll, rajta az elhunytat dicsőítő felirattal. Fölötte egy félköríves fülkében az érseknek az Oszlopos Madonna előtt térdelő, imádkozó alakja jelenik meg. A kápolna retablója színes berakásokkal díszített fehér márványból készült. Alsó részén, három fülkében, középen a keresztre feszített Krisztus, balra Keresztelő Szent János, jobbra Szent Sebestyén korábban készült, kisméretű alabástromszobra kapott helyet. A fölöttük lévő másik három fülkében középen az Oszlopos Madonna jelenik meg, a fülke előtt térdelő Szent Jakabbal. Balra Szent Domonkos, jobbra Aquinói Szent Tamás szobrát helyezték el. A fülkék fölött látható virágfüzérekből, angyalfejekből és volutákból álló díszítésen felismerhetőek a szentély baldachinjának stílusjegyei. A retabló tetején a santiagói Juan Antonio Garcia Bouzas 1722-ben készült, az Oszlopos Madonna megjelenik Szent Jakab előtt című festménye került a falra. ### Az Obradoiro-homlokzat Az andalúziai építész Ginés Martinez korábban két olyan változtatást eszközölt a főhomlokzaton, ami komolyan hozzájárult végleges formájának kialakulásához. Először megépítette a főbejárathoz vezető kettős lépcsősort, majd támfalat épített a Fehér Miasszonyunk kápolnája fölé, hogy ezzel megerősítse a jobb oldalon álló, összedőléssel fenyegető harangtornyot. 1669-ben Vega y Verdugo kívánságára a támfalat egy balusztráddal díszítették. 1687-ben a bal oldali tornyot a jobb oldalival megegyező magasságúra egészítették ki. 1720 és 1732 között Fernando de Casas tervei alapján a tornyokat egy piramis alakú, platareszk díszítésű volutákkal körbevett toronysisakkal zárták le. A székesegyház új homlokzatának kialakításával Fernando de Casas y Novoát bízták meg, a tényleges munka 1738-ban kezdődött. Ekkorra a Mateo mester és műhelye által készített nyugati homlokzat már erősen romos állapotba került. Ahhoz, hogy a főhomlokzat egységes legyen, nem volt értelme kisebb átalakításokat végezni rajta, hanem célszerűbb volt az egészet átépíteni. A homlokzatnak egymástól különböző követelményeknek kellett megfelelnie, egyszerre kellett elrejtenie és egyben megvédenie a Pórtico de la Gloriát, tekintettel kellett lennie a város urbanisztikai szerkezetére és magába kellett olvasztania a már korábban elkészült lépcsőt. A homlokzat három egymástól jó elkülöníthető részből áll, a két harangozó toronyból és a középső homlokzatból, ami a főhajó és a mellékhajók elrendezését követve függőlegesen szintén három részre tagolódik. A bal oldali torony elé a másikhoz hasonlóan egy támfalat emeltek, hogy megőrizzék a homlokzat szimmetriáját. A támfalak fölé a tornyokon egy-egy fülkét alakítottak ki Szent Jakab szülei, Zebedeus és Mária Salomé szobrai számára. A fülkéket többszörös kerettel, volutákkal és gyümölcsmotívumokkal emelték ki. A támfalak tetején Szent Zsuzsanna, Szent János, Ifjabb Szent Jakab és Szent Borbála szobra látható. A homlokzat középső részét szabadon álló oszlopok osztják fel három függőleges sávra, amelyek a félköríves ablakokkal diadalívre emlékeztetnek. A háromtengelyes, kétszintes homlokzatot nagyméretű ablakok törik át. Az alsó szinten lévő három bejárat a Pórtico de la Gloria megfelelő részére nyílik. A felső szint ablakait gránitból faragott keret tartja a helyén. A középső részt többszintes oromzat koronázza meg, a tornyok alsó szintjein vakoromzatok biztosítják a kapcsolatot a környező épületek függőleges elemeivel. Az ablakok fölött piramis alakú, az ég felé törő fülkék, szobrok (Szent Jakab és tanítványai), voluták, oszlopok és geometrikus díszítőelemek bonyolult együttese zárja le a székesegyház homlokzatát. A homlokzatot 1750-ben fejezték be. Tervezője még láthatta majdnem kész állapotát, de teljes befejezését már nem érte meg, 1749. november 25-én meghalt. ### A katedrális keleti oldala Már a 16. században döntés született arról, hogy a katedrális keleti végében lévő kaotikus Quintana térnél területrendezést végeznek. Az átépítést Francisco González de Aranjo elképzelései alapján kezdték meg 1611-ben. A teret egy lépcsővel két részre osztották, ahogy az ma is látható. Az épület külsejét is megváltoztatták, 1658 és 1670 között Jose Pena del Toro irányítása alatt újjáépítették a Quintana-kaput, a négyezeti kupolát és a harangtornyot. Az egyenes falat, ami függönyként takarja el a katedrális keleti oldalát, Vega e Verdugo utasítására építették. A falba belefoglalták a Szent kaput, tetejére magas, vékony tornyokkal díszített balusztrádot emeltek, hogy ezzel is kihangsúlyozzák. Ezután a szentély és a szentélykörüljáró tetejére is ilyen balusztrádok kerültek. Az átalakítást a kupolával fejezték be, ahol a nyolcszögletű kupola köré egy a balusztrádokhoz hasonló díszítésű héjat emeltek. A kupolára egy karcsú lanterna, Andrade alkotása került. A Szent kaput a Mateo mester és műhelye által faragott kőkórus huszonnégy szobrával díszítették. A falat teljesen 1694-ben fejezték be, amikor a kapu fölé egy árkádot nyitottak a falba, mellette két fülkével, ahol középen Szent Jakab, mellette tanítványainak szobrát állították fel. Miután a főoltár baldachinja 1676-ban elkészült, Andrade egy óratorony építését javasolta a Platerias és a Quintana tér találkozásánál álló középkori őrtorony tetejére. A torony eredeti szerkezetéhez nem nyúlt hozzá, csak magasabbra emelte. Díszítésének sajátos motívuma a lefelé forduló voluta, ami a barokk építészetben még az egyedi formák iránt érdeklődő Spanyolországban is rendkívül ritka. Keleti oldalára a szentélyt eltakaró falhoz hasonlót építettek, tetején a már hagyományosnak számító balusztráddal. A mai második szinten a középkori torony tetején helyezték el a lefelé forduló, volutákkal díszített órákat, ezenkívül a torony sarkaiban csak díszítő funkciót ellátó fülkéket alakítottak ki. A torony gazdagon díszített harmadik szintje nyolcszög alaprajzú. Alapjának négy sarkában ismét megjelennek a díszítőfülkék, de már sokkal kisebb méretben. A tartóoszlopokat gyümölcsmotívumokkal borították, az oszlopfőket emberfej alakúra faragták. A harmadik szint fölött alakították ki a torony kisméretű kupoláját, tetején a volutákon álló lanternával, amivel együtt a torony teljes magassága eléri a 72 métert. A keleti oldali fal kialakításával a Király kapu csak egy, a falban nyíló átjárón keresztül közelíthető meg. Ez egy egyszerű, sima falú, dongaboltozattal borított folyosó. A keleti falból nyíló bejáratot nagyméretű féloszlopok és gyümölcsfüzérek domborműves ábrázolásai szegélyezik. Az ajtó fölött a királyi címer jelenik meg, szintén egy gyümölcsfüzérrel keretezve. A bejárattól balra a falat egy szakasszal meghosszabbították, még egy féloszlopot építettek bele, és összekötötték az óratorony aljában álló fallal, így elérték, hogy a katedrális keleti oldala egységes legyen. ### Simon Rodriguez munkássága Andrade mellett tanult a galíciai barokk művészet egy másik kiemelkedő alakja, Simon Rodriguez is. Művészetére jellemző a kőlapok és kőkorongok intarziaszerű felhasználása, a 18. századi galíciai barokk művészet egyik formája. Bár Rodriguez volt a katedrális főépítésze, építészként keveset tett hozzá az épületegyütteshez, inkább az aprólékosabb díszítőelemeken dolgozott. A Platerias téren ő építette a román kori kapuhoz vezető lépcsőt, az ő munkája a kincstár lépcsőjénél kialakított fésűskagyló alakú mennyezet is, a templomon belül pedig a Pórtico de la Gloria alatti kripta bejárata köthető hozzá. A bejárat fölötti timpanon kőlapok és voluták együtteséből áll, tetején egy akantuszlevelek közül kiemelkedő, kagylót tartó angyallal. A kapu elkészítésekor több korból származó darabot is felhasznált, például a timpanon fölött beépített kereszt a templom 1211-es felszentelésére készült. Ez a hibridmegoldás erősen jellemző volt művészetére. Másik jelentős alkotása a Szent János-kápolna retablója volt. A kisméretű kápolna hátsó falát lebontották, és egy négyszög alaprajzú, lanternával befedett helyiséggel egészítették ki. A kápolnát a lanternában vágott ablakokkal világították meg. A retabló leginkább egy ötvösmunkához hasonlít, a két szélén álló oszlopot szinte teljesen beborítják a gyümölcsfüzéreket, szalagokat ábrázoló domborművek. A két oszlop, kiegészítve a fölöttük lévő timpanon félkörívével egy diadalívet alkot. Középen egy fülkében Szent János 15. században készült szobra kapott helyet. A fülke keretét szintén díszített oszlopok alkotják, az oszloppárok közötti helyen a szent életét bemutató domborművek láthatók. Később az 1752-ben elhunyt Simon Rodriguezt is ebben a kápolnában temették el. ### A barokk stílusú átalakítások utolsó szakasza A kolostor Obradorio tér felé eső oldalánál a könyvtárat, a káptalantermet és a levéltárat egy 1751-es tűzvész után újjá kellett építeni. A terveket Lucas Ferro Cocaneiro, Fernando Casas tanítványa és utóda készítette. A könyvtár mennyezetét Arias Valera Szent Jakab életét bemutató, 1756-ban készült freskóival, valamint aranyozott stukkóval borították. A káptalanterem díszítése ettől teljesen eltérő. Az egyik falba színes márvánnyal kiemelt fülkében José Gambinó a zarándok Szent Jakabot ábrázoló szobrát helyezték el. A mennyezeten itt is aranyozott stukkó látható, a díszítőelemek között többször is megjelenik Szent Jakab két szimbóluma, a fésűskagyló és a kard. A levéltár két helyiségből áll, ezekre a visszafogott díszítés jellemző. A mennyezeten nem vakolták be a gránitköveket, geometrikus díszítésüket vagy a közvetlenül a gránitba faragták, vagy domborműként rögzítették rá. ## A neoklasszicizmustól napjainkig 1757-ben döntés született arról, hogy átépítik az Azabacheria-kaput, ami akkorra már olyan romos állapotba került, hogy veszélyt jelentett a templomba látogatókra. Ezenkívül a francia útvonalon érkező zarándokok az épületnek ezt a részét látták meg elsőnek, így a város elöljárói úgy határoztak, hogy a középkori bejáratot „korszerűbbre” cserélik. A tervezést Lucas Ferro Caaveiróra bízták, a munkálatokat Bartolomé Rajoy érsek patronálta. 1762-re elkészült a kapu első és második szintje, és ekkor kezdték el a harmadik, a kaput lezáró szint tervezését is. A székesegyház levéltárában őrzött tervek nem nyerték el a megbízók tetszését. A problémát feltehetően az okozta, hogy az új neoklasszicista stílusjegyeket nehezen tudták összeegyeztetni az épületegyüttes barokk elemeivel, főleg az Obradoiro-homlokzattal. Ezért 1765-ben úgy döntöttek, hogy egy konzultációra Madridból Santiagóba hívják Ventura Rodriguezt, a királyi főépítészt. Ő a madridi Szent Ferdinánd Akadémia egyik tagját, a galíciai születésű Domingo Lois Monteagudót javasolta a főépítészi posztra. Ezután, a céhek komoly ellenállása mellett ugyan, de 1770-ben Lois befejezte a homlokzatot. A végső változatban a kapu alsó két szintjén is keverednek a stíluselemek, főleg a második szinten, ahol timpanonokat alakítottak ki és királyi képmásokat ábrázoló medalionokat helyeztek el. A harmadik szint teljesen az új tervek alapján készült. Középső részén a lezáró timpanont mórok emelik a magasba, tetején a zarándok Szent Jakab és két uralkodó, III. Alfonz és II. Ordoño szobrával. 1770-ben Rajoy érsek hathatós támogatásával átalakították Lope de Mendoza 15. században épült temetkezési kápolnáját, és Domingo Lois tervei alapján megépítették a ma is látható Communio-kápolnát. Az addigi szabálytalan alaprajzú kápolna helyére egy teljesen szabályos, kör alakú, kisméretű sekrestyékkel körbevett kápolnát emeltek. Oldalfalait nyolc hatalmas féloszlop tagolja, a közöttük lévő falfelületekben fülkéket alakítottak ki oltárok, szobrok és Lope de Mendoza, valamint Antonio de Monroy 1900-ban készült síremlékeinek. A kápolnát félgömb alakú kupolával fedték le, tetején egy kör alakú ablakkal, amitől a helyiség különleges megvilágítást kap. A 18. század végén Sebastian de Malvar érsek úgy döntött, hogy újjáépítteti a Szent kaput. Az elkészült tervek szerint az átalakítások érintették volna a román kori szentélyrészt és a hozzá csatlakozó kápolnákat is. A tervezést Miguel Ferro Caaveiróra bízták, akinek a spanyol neoklasszicizmus egyik vezető építésze, Melchor de Prado y Marino segített a tervek megrajzolásában. A püspök 1795-ben bekövetkezett halála miatt azonban ezekből a tervekből semmi sem valósult meg. A 19. század nagy részében a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt nem került sor jelentős átalakításra. A zarándokok száma is csökkent, és csak a század vége felé kezdett el újra emelkedni. 1879-ben a széles látókörű, művelt Antonio Lopez Ferreiro kanonok, történész és régész a főoltár alatt a szentély félköríves részénél feltárta a Szent Jakabnak tulajdonított síremléket. A maradványokat díszes ládában helyezték el, és kialakították a sír jelenlegi formáját. A 20. század második felében, az 1960-as és 70-es években, Quiroga Palacios bíboros idejében tervszerű ásatásokat folytattak, ekkor tárták fel a római korból származó romokat és a temetőket. ## A tető A katedrális teteje a megszokottól eltérően nem csak arra szolgált, hogy megóvja az épület belső terét a rossz időjárástól. A kezdetektől fogva rituális szerepet is betöltött, és egészen a barokk stílusú átalakításokig a templom védelmi rendszerének fontos eleme volt. A zarándokok a tetőn felállított 14. vagy 15. században öntött bronzkereszt, az úgynevezett „Rongyok keresztje” előtt elégették addig viselt zarándokruhájukat, ami egyfajta belső megújulást szimbolizált. Ezenkívül a tető pihenőhelyül is szolgált a zarándokok számára a belső karzaton végzett virrasztás után. Eredetileg az egész épületet, az apsziskápolnákkal együtt, gránitból faragott tető fedte, ezt a 18. században zsindelyre cserélték. ## A Corticela-templom Az épület eredetileg a Szent Jakab ereklyéit megtaláló Pelagius remetének ajánlott oratórium volt. Ennek helyén III. Alfonz egy Szűz Máriának szentelt templom építését rendelte el, amit a Benedek-rendi szerzeteseknek adott át. Ezt az épületet később belefoglalták a román kori katedrálisba, és jelenleg a Szent Miklós-kápolnán keresztül lehet megközelíteni. A preromán stílusban épült templomot a 13. században átalakították, de megőrizték eredeti szerkezetét. A főhajó egy szinttel magasabb a mellékhajóknál, megvilágítását a gádorfalba vágott ablakok segítségével oldották meg. A bejárat a királyok imádását ábrázoló szobordíszei is a 13. században készültek, feltehetően Mateo mester műhelyében. A kettős félkörívek nagy részét növénymotívumokkal borították, bal oldali végükben két király és lovaik ábrázolásával. A harmadik király a timpanon bal oldalán térdel, és koronáját levéve ajándékot nyújt át az ülő Máriának, aki a kezében tartja a Gyermeket. Mária jobb oldalán az elgondolkodó Szent József egy botra támaszkodik. A templom jobb oldali falánál az 1342-ben elhunyt Gonzalo de Eans bíboros síremlékét állították fel, egy másik ismeretlen nő síremléke a 14. század közepén készült. ## A katedrális múzeuma A katedrális múzeumát 1930-ban alapították. A gyűjtemény egy részét az épületkomplexum már létező helyiségeiben állították ki, másik része direkt erre a célra készült termekbe került. A múzeum legfontosabb kiállított tárgyai: - Az első terem: Mindennapi használati tárgyak, köztük például edények az 1–5. századból, egy, a korai középkorból származó vizigót oszlopfő, egy faragott oszloptörzs, a III. Alfonz által épített második templomból megmaradt oszlopfő-töredékek és márványtáblák, a temetőből származó sírkőlapok. - A második terem: Az alapító kápolna idősebb Bernard mesternek tulajdonított oszlopfőinek (1075–1088) gipszöntvényei, domborművek a mára átalakított "paradicsom kapujáról" (Esteban mester és műhelye), faragott márvány oszloptörzsek, Ádám és Éva szobra, egy, a február hónapot szimbolizáló szobor, és egy Dicsőséges Krisztus szobor (ismeretlen mester alkotásai). - A harmadik terem: Maradványok az építkezés utolsó szakaszából (1165–1211), az eredeti nyugati homlokzat rózsaablakának töredékei és a középső ajtó díszítésének maradványai, Vega y Verdugo idejéből származó, az eredeti homlokzatról készült rajz másolata. A harmadik teremből nyíló Bucheria nevű helyiségben állították ki Mateo mester és műhelye által készített kőkórus helyreállított részét. - A szoborterem: A 13. és a 16. század között készült szobrok, egy késői romanika korából származó timpanontöredék, Szent Jakab koronás ülő figurája, egy gránitból faragott Angyali üdvözlet, ami vagy valamelyik kápolnából, vagy a középkori, azóta lebontott kolostorból származik. - A fafaragások terme: Tárgyak a 16–18. századból, egy Szent Jakab élettörténetét bemutató retabló darabjai, Juan Bautista de Celma táblaképe a Jézus feltámadása. - A numizmatikai terem: Pénzérmék különböző korokból és helyekről; közös bennük, hogy kivétel nélkül a katedrálishoz vagy a zarándoklathoz köthetők. - A könyvtár és a káptalanterem: A könyvtárban az értékes köteteken kívül Szent Jakab élettörténetét bemutató freskóciklus és az 1851-ben készült botafumeiro, Jose Losada munkája. A káptalanteremben a falakon 16. századi flamand gobelinek. - A felső szinten található öt, az Obradorio térre néző erkélyes teremben, a katedrális gobelingyűjteményének másik része, Rubens és tanítványa, Van Thulden rajzai (Achilles életét bemutató jelenetek, Brüsszel, 1528), valamint Goya kartonjai alapján. Egy másik, falusi jeleneteket ábrázoló 18. századi, flamand tervek alapján Madridban készült gobelinsorozat. - A kolostor egy részét is a múzeumhoz csatolták, ezekben a termekben sírkőlapokat és retablókat állítottak ki. ### A kincstár A kincstár a reneszánsz kolostor egyik keresztboltozattal lefedett, Szent Ferdinándnak szentelt négyszög alaprajzú helyiségében található, falait Pedro Noble 1563-ban készült freskóival díszítették. A kiállított nemesfémből készült tárgyak közül a legfontosabbak: II. Ordono keresztje egy Rajna-vidéki műhelyből (11. század), egy kereszt alakú ereklyetartó (12. század), egy ifjabb Szent Jakab apostol relikviáját tartalmazó, emberfej alakú ereklyetartó (Rodrigo de Eáns, 1332), egy Szent Jakabot zarándokként megjelenítő szobor (14. század) és Lope de Mendoza gyűjteménye. A később készült tárgyak közül figyelemre méltó egy szentségtartó (Antonio de Arfe, 16. század), egy kehely (Juan Psse, 17. század), egy 18. századi szentségtartó (Juan de Figueroa) egy Ávilai Szent Terézt ábrázoló szobor (Francisco Pecul, 1804) és Múzquiz érsek kelyhe. ## A püspöki palota A palotát legkorábban említő forrás 912-ből származik, de már valamikor a 830 és 880 közötti időszakban is létezett, a templomtól déli irányban helyezkedett el a mai Platerias tér területén. Az 1117-es zavargások során komoly károkat szenvedett, ezért Diego Gelmírez püspök úgy határozott, hogy a város növekvő fontosságához méltó teljesen új épületet emeltet a főhajótól északi irányban. A palotában királyokat, hercegeket és Európa számos pontjáról érkező előkelő zarándokokat láttak vendégül. Legkorábbi része egy háromszintes épületszárny volt egy toronnyal, ami most az Obradorio-homlokzat északi tornya. A palotának ebből a részéből három ajtó vezet a templomba. Megerősített, azóta átépített tetejéről egy híd a katedrális felső szintjére vezetett. Az azóta eltelt majdnem kilenc évszázad alatt többször átépítették és bővítették, a legjelentősebb bővítésre a 13. század közepén került sor. A munkálatokat Juan Arias érsek megbízása alapján Pedro Boneth mester irányította, aki 1250-től párhuzamosan dolgozott a palotán, a Pórtico de la Gloria előcsarnokán és a templom melletti kolostoron. Az ekkor készült új épületszárny szintén három szintes, legfontosabb részei, a vendégek fogadására használt helyiségek egy vonalban helyezkednek el az székesegyház Obradorio térre néző homlokzatával. A földszinten alakították ki a fegyvertermet, egy nagyméretű várótermet és egy fogadótermet, amelyeket bordás keresztboltozattal fedtek le. A felső szinten található a szertartások terme és a díszvacsorák terme, ez utóbbi a kialakított tér monumentalitása és kifinomult díszítése miatt az egész palota legszebb helyisége. Építésekor ötvözték a szomszédos Pórtico de la Gloria akkor már hagyományosnak számító stílusjegyeit a gótikus stílus új vívmányaival. Öt keresztboltozattal fedték le, gyámköveit növényi és figurális ábrázolásokkal borították. A jelenetek szoros kapcsolatban állnak a terem funkciójával, lakomákat és a rajtuk részt vevő uralkodókat és nemeseket, valamint zenészeket és trubadúrokat ábrázolnak. Ezek a jelenetek történelmi eseményekhez is köthetők, IX. Alfonz esküvőjéhez Berenguela királynéval, vagy III. Ferdinánd és felesége zarándoklatához. A palotában még számos más helyiséget is építettek, köztük egy nagyméretű konyhát, majd a 14. században Maurique érsek szobáit. A reneszánsz homlokzat III. Alonso de Fonseca érsek megrendelésére készült.

Visual kei

A visual kei (ヴィジュアル系; vidzsuaru kei; Hepburn: vijuaru kei^?) kifejezetten japán zenészekre jellemző irányzat. Jellemzője a kirívó öltözködés, a hagyományostól eltérő, szokatlan frizura és az erős smink. Ezeket az előadókat gyakran látják el az androgün jelzővel. Egyes források szerint a visual kei önálló zenei stílus, de legalábbis a japán rock egy alműfaja, más kritikusok úgy vélik, a látványvilág, a szubkultúra részévé vált visual kei divat ugyanannyira fontos, mint a zene. Yoshiki, a nyugaton ismert glam rockhoz hasonlított visual kei megalapítójának tartott X Japan együttes vezetője úgy véli, ez nem egy zenei műfaj, hanem sokkal inkább szellemiség: „szerintem egyfajta szabadság, az önkifejezésé, az önleírásé.” Zeneileg a visual kei nem egységes, számos műfajban játszanak az előadók, a rock, hard rock, heavy metal, punk és hasonló „kemény” műfajokon túl a popzene, az elektronikus zene, a techno vagy a new wave is jelen lehet a hangzásban. Az előadók többsége férfi, míg a rajongók többsége nő; utóbbiak a koncerteken egységes, szinkronizált kar- és fejmozdulatokkal (furi) fejezik ki a rajongásukat. A visual kei az 1980-as években, az underground zenei színtéren született meg, olyan együttesek voltak az első képviselői között, mint az X Japan, a Dead End, a Buck-Tick, a D’erlanger, a Luna Sea, a Color; a '90-es években alakult L’Arc-en-Ciel, Malice Mizer vagy Mucc. Az 1990-es évek közepéig a visual kei népszerűsége egyre nőtt Japánban, a lemezeladások rekordokat döntögettek, majd a '90-es évek végén a mozgalom hanyatlani kezdett. A 2000-es években a visual kei új generációja nevelkedett ki, akik már nem rendelkeztek egyértelmű zenei irányzattal és sokkal hangsúlyosabbá váltak a külső jegyek, a stílus divataspektusa. Ekkor kezdett el a visual kei népszerűvé válni külföldön, részben az animebetétdaloknak, részben az internetnek köszönhetően. Az ismertebb előadók közé tartozik ebből a korszakból a Dir en grey, a The Gazette, az Alice Nine, a D’espairsRay, a Girugamesh, a Versailles, az An Cafe vagy a szóló előadóként sikeressé vált Miyavi. A legnagyobb rajongótábora a műfajnak az Egyesült Államokban, Németországban, Lengyelországban, Oroszországban, Franciaországban és Brazíliában van, de népszerűnek mondható Finnországban, Chilében és Svédországban is. 2007 óta Magyarországon is számos visual kei-előadó adott koncertet. Az újabb visual kei együtteseket számos kritika éri, mi szerint kiveszett belőlük elődeik szellemisége, egymás külsejét és hangzását másolják és teljesen egyformává válnak; a régebbi zenészek és a mozgalom ismerői ezért aggódnak a stílus jövője miatt. ## Etimológiája A szó jelentése „vizuális stílus”. A nyugaton ismert glam rockhoz hasonlított japán zenei mozgalom egyik alapítójaként az X Japan együttest tartják számon, a név feltehetően az együttes „Psychedelic Violence Crime of Visual Shock” (A vizuális sokk pszichedelikus erőszak(os) bűntette) szlogenjéből származik, mely a Blue Blood című, 1989-ben megjelent lemezük borítóján is olvasható. 2011-ben Yoshiki, az együttes alapítója az X Japan korai időszakáról azt nyilatkozta: „mikor létrehoztuk az együttest, a gond az volt, hogy nem tartoztunk sehova. Nagyon kemény zenét játszottunk, kilónyi smink volt rajtunk, és őrült ruhákat viseltünk. Nem is tartozhattunk sehová. [...] Csináltuk, amit jónak láttunk, és ebből egyszer csak visual kei lett.” Mindazonáltal Yoshiki úgy véli, a visual kei nem egy zenei műfaj, hanem sokkal inkább szellemiség: „szerintem egyfajta szabadság, az önkifejezésé, az önleírásé.” A visual kei kifejezés megalkotását magát Hosiko Szeiicsinek (星子誠一), a Shoxx magazin alapító szerkesztőjének tulajdonítják, aki 1990-ben hozta létre a műfajjal foglalkozó magazint. A JRock Newsnak adott interjújában azonban Hosiko úgy nyilatkozott, hogy a kifejezést tulajdonképpen az X Japan gitárosa, hide alkotta meg, de legalábbis erősen inspirálta. Abban az időben az okesó kei (お化粧系; Hepburn: okeshō kei^?, ’sminkelt stílus’) kifejezést használták az ilyen együttesekre, de Hosiko úgy vélte, ez túlzottan közönséges kifejezés, nincs mögötte tartalom. Emiatt az újságírókat rendre megkérte, hogy ne használják, hanem helyette a visual-shock kei kifejezést alkalmazzák. Ez aztán visual-kei majd V-kei formára rövidült. Hosiko szerint a visual kei jól megkülönböztethetően japán zenei műfaj, melyhez a zene és a vizuális aspektusok is egyaránt hozzátartoznak. ## Eredete és jellegzetességei Egyes kutatók szerint a nyugati glam rock mellett a visual kei látványvilágának inspirációi közé tartozik a sódzso manga is, mely kifejezetten nőknek készített manga. Ezt a kapcsolatot egyes előadók is megerősítik, mint például Mana, a Malice Mizer, majd a Moi dix Mois gitárosa, aki saját elmondása szerint háromdimenziós sódzso mangát szeretne előadni a színpadon. A.R. Johnson szerint a visual kei művészek esztétikai megjelenése, külseje is passzol a sódzso mangák által népszerűsített bisónen, azaz „szép fiatal férfi” imidzséhez; Gacktot például tipikusan bisónen megjelenésű férfinak tartják. A visual kei előadók mintegy megtestesülései a sódzso mangát olvasó női közönség férfiideáljának. Ehhez hozzátartozik a szintén erre a mangaműfajra jellemző homoerotikus viselkedés, amikor az előadók a színpadon, fényképeken szándékosan szexuálisan provokatív módon viselkednek egymással. A rajongók igényeinek kielégítésére (fanservice (ファンサービス; fan szabiszu; Hepburn: fan sabisu^?)) előadott homoerotika ellenére azonban a statisztikák szerint a visual kei előadók nagy része heteroszexuális. A visual kei jellemzője a kirívó öltözködés, a hagyományostól eltérő, szokatlan frizura és az erős smink. Ezeket az előadókat gyakran látják el az androgün jelzővel. Egyes források szerint a visual kei önálló zenei stílus, de legalábbis a japán rock egy alműfaja, saját hangzással, más kritikusok szerint a látványvilág, a szubkultúra részévé vált visual kei divat ugyanannyira fontos, mint a zene. Josephine Yun szerint a stílus kifejezetten japán, és az ősi időkre nyúlik vissza, amikor számos férfi viselt női ruházatot, például a kabuki színházakban. A visual kei művészek gyakran öltöznek női ruhába a színpadon, és sokukat „összetévesztik a nőkkel, mikor valójában férfiak”. Úgy véli, hogy a stílus „költői és effeminált”. Zeneileg a visual kei nem egységes, számos műfajban játszanak az előadók, a rock, hard rock, heavy metal, punk és hasonló „kemény” műfajokon túl a popzene, az elektronikus zene, a techno vagy a new wave is jelen lehet a hangzásban. Josephine Yun szerint akár a dzsessz is szóba jöhet. Az öltözékeket is számos stílus inspirálta, a hagyományos japán öltözékeken túl akár a szado-mazo öltözékek, a gót stílus, csipkeruhák, bőrruhák, de a különféle régi divatirányzatok, mint a viktoriánus ruhák, a rokokó és barokk stílusú ruhák is előfordulnak az egyes előadók ruhatárában. A kirívó, gyakran nőiesnek ítélt megjelenés és polgárpukkasztó zene mellett azonban a visual kei-előadók sokszor társadalmi és politikai jellegű dalokat is kiadnak, illetve a zenészek egy része politikailag is aktív. A Glay gitárosa, Takuro háborúellenes cikkeket jelentetett meg, a Luna Sea gitárosa, Sugizo közismert háborúellenes és környezetvédelmi aktivista, aki nézeteit dalaiban is kifejezi, a The Gazette Taion (体温^?) című dala egy megtörtént esetről, egy középiskolás diák megkínzásáról és megöléséről szól. A Dir en grey Different Sense című dala részben a 2011-es tóhokui földrengés és cunamit dolgozza fel. A visual kei előadók többsége férfi, vannak azonban női előadók is; a rajongók nagy része pedig nő. A női rajongók (japánul bangjaru (バンギャル; Hepburn: bangyaru^?), a „banda” és a „lány” angol szavak összevonásából) egységes rajongói viselkedést mutatnak a koncerteken, vannak egységes mozdulatok (furi), mint például a teszenszu (手扇子; Hepburn: tesensu^?) („karlegyező”) a gjakudai (逆ダイ; Hepburn: gyakudai^?) („kifordított vetődés”; a kezeket magasba emelik, ütemre háromszor, mintha levegőt markolnának, majd előre dőlnek kinyújtott karral), a hedoban (ヘドバン^?) („fejrázás, headbang”) vagy a szaku (咲く; Hepburn: saku^?) (szó szerint „kivirágzik”; fej fölé kinyújtott, széttárt karok szétnyitott ujjakkal, mint egy virág). Egyes rajongók szívesen cosplayelik a kedvenc előadóikat különféle rendezvényeken, vagy a koncerteken is. ## Története ### 1980–1992: A kezdetek A visual kei az 1980-as években, az underground zenei színtéren született meg, olyan együttesek voltak az első képviselői között, mint az X Japan, a Dead End, a Buck-Tick, a D’erlanger vagy a Color. A mozgalom a japán rock egy új formáját indította útjára, melyre a nyugati hard rock, glam rock és glam metal volt befolyással, olyan előadókkal, mint a Kiss, David Bowie, a Twisted Sister, a Hanoi Rocks vagy a Mötley Crüe; emellett a punk rock és a gothic rock is hatással volt rá. Megan Pfeifle a The George Mason Reviewban két generációra osztotta a visual keit, az első generációt pedig három átmeneti korszakra, melyből az első csupán alig több mint tíz évig tartott. Az 1980-as évek végétől az 1990-es évek közepéig a visual kei népszerűsége egyre nőtt Japánban, a lemezeladások rekordokat döntögettek. A Dead End 1986-ban megjelent független kiadós Dead Line című lemeze példányban fogyott, 1987-es nagykiadós Ghost of Romance című albuma pedig a 14. lett az Oricon albumlistáján. Ugyanebben az évben a Buck-Tick Sexual XXXXX! című lemezével szintén nagy kiadónál debütált. A Dead End még az amerikai Metal Blade Recordsnál is kiadott két albumot. 1988-ban és 1989-ben a Buck-Ticknek és az X Japannak sikerült mainstream népszerűségre szert tenniük. A Buck-Tick Just One More Kiss című kislemeze 6. lett az Oricon listáján, a Seventh Heaven (1988) és a Taboo (1989) című nagylemezeik pedig a 3. illetve 1. helyen végeztek. Ők voltak az első rockegyüttes, akik koncertet adtak a Tokyo Dome-ban. Az X Japan első, függetlenként megjelent, Vanishing Vision című lemeze 19. lett a slágerlistán 1988-ban, ezzel az első indie együttes lettek, akiknek sikerült az albumlistára felkerülni. Első nagykiadós albumuk, a Blue Blood (1989) hatodik lett és azóta mintegy példányban fogyott. Az X Japan volt az egyik első japán előadó, akik úgy értek el mainstream sikereket, hogy közben független kiadónál voltak. Ők voltak az első modern rockegyüttes Japán történelmében, akik országos televízióban szerepeltek és az első hazai együttes, akik háromszor egymás után töltötték meg a Tokyo Dome-ot. 1990-ben elnyerték a Japan Gold Disc Award legjobb új előadójának járó díjat. 1991-ben megjelent Jealousy című stúdióalbumuk több mint egymillió példányban fogyott. 1992-ben az Atlantic Recordshoz szerződtek amerikai debütálás reményében, azonban végül ez nem történt meg. Két, 1986-ban alapított kiadó is nagy szerepet játszott a visual kei népszerűsítésében. Az Extasy Recordsot az X Japan vezetője, Yoshiki hozta létre, és olyan együtteseket szerződtetett, mint a Zi:Kill, a Tokyo Yankees vagy a Ladies Room. Két olyan együttes is a kiadónál kezdte a pályafutását, melyek több millió lemezt adtak el később: a Luna Sea és a Glay. A másik kiadót, az oszakai Free-Willt a Color együttes énekese, Dynamite Tommy alapította, és több, közepesen sikeres együttest is szerződtetett, mint a By-Sexual vagy a Kamaitacsi. A Free-Will ma is működik, míg az Extasy Records Yoshikivel Amerikába települt át, majd lassanként eltűnt a színtérről. ### 1993–2000: Terjeszkedés és hanyatlás Pfeifle szerint a visual kei második átmeneti korszaka 1993-ban kezdődött, olyan együttesekkel, mint a L’Arc-en-Ciel, Glay (akik bár 1988-ban alakultak, első lemezük 1994-ben jelent meg) és a Malice Mizer. Bekerültek a köztudatba, bár a L’Arc-en-Ciel és a Glay kivételével a legtöbb együttes nem ért el komoly kereskedelmi sikereket. Utóbbiak a sikereiket követően, illetve azzal párhuzamosan, drasztikusan megváltoztatták a külsejüket is, és már nem számítanak visual keinek. 1995-ben robbanásszerűen megnőtt a műfaj iránti kereslet, mely mintegy négy évig tartott. A harmadik átmeneti időszak olyan együttesekkel kezdődött, mint a La’cryma Christi, a Penicillin, illetve a Rouage, akik mérsékelt sikereket értek el. Ebben az időszakban a négy legnagyobbnak a Malice Mizert, a La’cryma Christit, a Shaznát és a Fanatic Crisist tartották. 1998-ban a Pierrot megjelentette első nagykiadós kislemezét, a következő évben pedig a Dir en grey három kislemeze jelent meg Yoshiki segítségével. A '90-es évek végén ezt a két együttest „a két nagy” néven emlegették. Az 1990-es évek elején a visual kei színtér nagojai szelete nagyobb hangsúlyt fektetett a zenére mint a megjelenésre, ebből alakult ki az úgynevezett Nagoja kei. Az 1989-ben alakult Silver-Rose és az 1991-ben alakult Kurojume volt az underground színtér két legismertebb együttese, akiket a Laputa együttessel (1993) együtt a „korai nagoja kei stílus alapítóiként” tartanak számon. Az 1990-es években számos alstílus jött létre a visual keien belül, mint például az eroguro kei (olyan együttesekkel, mint a Cali Gari), az angura kei (underground stílus; japán kimonót vagy egyenruhákat viselnek; például a Kagrra, együttes), valamint az ódzsi kei vagy kodona kei („herceg stílus” vagy „kisfiús stílus”, például a Plastic Tree). Az 1990-es évek végén a visual kei mainstream népszerűsége hanyatlani kezdett; a Luna Sea előbb pihenőre ment, majd 2000-ben feloszlott, az X Japan 1997-ben tartotta utolsó koncertjét, nem sokkal rá pedig meghalt a gitárosuk, hide. 1999-ben a Malice Mizer dobosa, Kami meghalt, nem sokkal azt követően, hogy az énekes, Gackt kilépett, aki az egyik legsikeresebb szóló visual kei művész lett. A L’Arc-en-Ciel pedig nyilvánosan elhatárolódott a mozgalomtól (bár 2012-ben nemzetközileg visual kei együttesként reklámozták őket). 1998-ban hide halálát követően Steve McClure a Billboard magazinban azt írta, „véget ért egy korszak”: „Az X volt a visual kei együttesek első generációja, [...] A következő generációk úgy érezhetik, ennyi, most nálunk a labda.” Más együtteseknek nem sikerült megfelelniük a pénzügyi elvárásoknak, ezért a legtöbb nagy kiadó felhagyott a visual keijel, újra underground stílussá vált, melyet a hagyományos társadalomhoz nem igazodó, rebellis generációval azonosítanak. ### 2001–2009: Neo-visual kei A 2000-es években a visual kei új generációja nevelkedett ki, akik a műfajra specializálódott live house koncerttermekben léptek fel és olyan kiadók menedzselték őket, mint a PS Company (Free-Will) vagy a Maverick DC Group. Az első és második generációs visual kei művészek között a különbség egyrészt a zenében rejlik: a második generáció már nem rendelkezett teljesen egyértelmű zenei stílussal, a metáltól a popon át sok minden beleférhetett, de a fő irányvonal továbbra is a keményebb stílusoké maradt. Másrészt sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a divat, valamint a nemek közti különbségek elmosása. Bár a japán zenei színtérre nem volt jelentős kereskedelmi hatással, ez az irányzat lett népszerű külföldön. Az ismertebb előadók közé tartozik a Dir en grey, a The Gazette, az Alice Nine, a D’espairsRay, a Girugamesh, vagy szóló előadóként a „finger-slapping” stílusáról ismert Miyavi, akik mindannyian turnéztak külföldön. Korábbi veteránok új együtteseket hoztak létre ebben az időszakban, például a Malice Mizer gitárosa, Mana a Moi dix Moist, vagy a Pierrot három tagja az Angelót. 2007-ben a visual kei új erőre kapott, amikor a Luna Sea összeállt egy koncert erejéig, majd az X Japan új kislemezt adott ki és világ körüli turnéra indult. A visual kei újra bekerült a köztudatba, a 2004 környékén létrejött együtteseket ekkor kezdték el neo-visual kei (ネオ・ヴィジュアル系^?) néven emlegetni. Ebben az időszakban jelent meg az oszare kei (オサレ系; Hepburn: osare kei^?) alstílus, mely a vidám pop-rock zenei világáról és feltűnő, színes öltözékeiről híres. Ilyen együttesek például a Baroque, a Kra, a Charlotte és az An Cafe. Bár néhány együttesnek, például a The Gazette-nek sikerült olyan stadionokban fellépnie, mint a Tokyo Dome (igaz, nem töltötték meg), a legtöbb előadó kisebb kapacitású helyeken tudott csak fellépni. A Luna Sea lett az első visual kei előadó, aki külföldön lépett fel, még 1999-ben Tajvanon adtak koncertet, csupán 2002-ben kezdtek a műfaj előadói az Egyesült Államokban, majd 2004-től Európában fellépni. Az első lehetőségeket olyan, Japán-tematikájú fesztiválok adták, mint az A-Kon. Az első néhány évben például a Dir en greynek nagy sikere volt. 2007-ben a Los Angelesben megrendezett Jrock Revolution fesztiválon visual kei együttesek is felléptek. 2008-ban Miyavi világ körüli turnéra indult, Japánon kívül 13 országban lépett fel. Japán előadó korábban nem turnézott még ekkora sikerrel világszerte, a koncertek közül több telt házas volt. 2009-ben Budapesten is fellépett, azóta többször is koncertezett Magyarországon. Az első visual kei fellépő Magyarországon egyébként a Gram Maria volt 2007-ben. 2009-ben a Makuhari Messe-ben tartott V-Rock Festivalt a „világ legnagyobb visual kei zenei fesztiváljaként” reklámozták, mintegy 50 „vizuális művésszel”, azonban ezek között nyugati fellépők is akadtak, például Marilyn Manson. 2011-ben a fesztivált ismét megrendezték, ezúttal a Saitama Super Arena stadionban. ### 2009–: Újraegyesülések, fesztiválok A Dead End 2009-ben újraegyesült, a 2007-ben feloszlott La’cryma Christi 2010-ben újra összeállt egy turné erejéig. Kijorharu bejelentette a Kurojume és a Sads együttesek újraalakulását, a Luna Sea is újra összeállt és világ körüli turnéra indult. 2014-ben az X Japan fellépett a Madison Square Gardenben, New Yorkban. A 25. évfordulójuk alkalmából a Luna Sea 2015-ben két napos fesztivált tartott Lunatic Fest néven, mintegy néző előtt. Három színpadon 12 előadó lépett fel, többek között az X Japan, a Dead End, a Dir en grey, a Siam Shade és a Tokyo Yankees az első nap, majd másnap az Aion, a Buck-Tick, a D’erlanger, a Glay és a Mucc. 2016-ban Visual Japan Summit néven három napos fesztivált rendeztek a Makuhari Messe-ben, olyan előadókkal, mint az X Japan, a Luna Sea, a Glay, valamint hide with Spread Beaver. A CDJapan webáruház eladási adatai alapján a 2010-es évek második felének nemzetközileg legnépszerűbb visual kei előadói közé tartozott a The Gazette, Kamijo, a Nocturnal Bloodlust, a Versailles, a Jupiter, a Mejibray, a lynch., a Matenrou Opera, Miyavi, a D, a Diaura, a Dadaroma, az Initial’L, az A9, a Buck-Tick, Yoshiki, Hyde, a Luna Sea, a Mucc, Hizaki és Gackt. ## Alstílusok A visual kei története folyamán számos egyedi alstílus jött létre. A klasszikus visual keit, mely az 1990-es években hódított, kote-kei (コテ系^?)-nek hívják. Ez a stílus színes, kirívó öltözékeket, hajstílusokat takar, és olyan együttesek képviselték, mint a korai Dir en grey, a Phantasmagoria vagy a Dué le Quartz. A kote-kei alá tartozik a tanbi kei (耽美系^?), az „esztétikus stílus”, szinte neoklasszikus illetve reneszánsz inspirációkkal, gótikus, drámai elemekkel. Ide sorolható például a Malice Mizer vagy a Versailles. Az eroguro kei (エログロ系^?) az erotikát és a groteszket ötvözi, horrorba illő színpadi jelenetekkel, bizarr sminkkel és öltözékkel Legismertebb képviselője a Cali Gari együttes. Az angura kei (アングラ系^?) hagyományos japán öltözéket (kimonó) és japán hangszereket használ fel, például a Kirjú (己龍; Hepburn: Kiryū^?) vagy a Kagrra, együttesek tartoznak ide. A Nagoja kei (名古屋系; Hepburn: Nagoya kei^?) Nagoja városából indult útjára. A képviselői általában keményebb, sötétebb zenét játszanak az átlagos visual kei-együtteseknél és sokkal kisebb hangsúlyt fektetnek a sminkre és a kosztümökre. Ilyen együttes például a lynch., a Kurojume vagy a Laputa. Az osare kei vagy oszare kei (お洒落系 vagy オサレ系; Hepburn: oshare/osare^?) szó szerint azt jelenti, „divatos stílus”. Képviselői színes, vidám, olykor kavaii öltözéket és frizurát viselnek, a zene is jobbára felemelő, pozitív hangulatú rock, bár a popos vagy akár elektronikus hangzások keverése sem ritka. Jellemzően a Baroque, a Kra, a Charlotte és az An Cafe együtteseket szokták ide sorolni, többek között. Az ódzsi kei (王子系; Hepburn: ōji kei^?) vagy kodona kei („herceg stílus” vagy „kisfiús stílus”) képviselője például a Plastic Tree. A felsoroltakon túl is léteznek még kisebb irányzatok a visual keien belül. ## Kritikája Az újabb visual kei együtteseket számos kritika éri, mi szerint kiveszett belőlük elődeik szellemisége, egymás külsejét és hangzását másolják és teljesen egyformává válnak. Már 1998-ban Neil Strauss is megjegyezte, hogy az „X utáni” együttesek számára a smink és a minél polgárpukkasztóbb megjelenés jóval fontosabbá vált, mint maga a zenélés. Számos zenész fejezte ki elégedetlenségét a visual kei állapotát tekintve; 2008-ban Kirito (Pierrot, Angelo) úgy vélte, „a vizuális jelleg az, amivel az együttes megkülönbözteti magát másoktól, legalábbis tíz éve még így volt. Most már inkább arról van szó, hogy az emberek azért öltözködnek bizonyos módon, mert visual kei akarnak lenni, vagy visual keinek akarnak látszani. Azért csinálják, hogy úgy nézzenek ki, mint mások, ahelyett, hogy azért csinálnák, hogy mások legyenek. Ez nyilvánvalóan teljesen más, mint mikor mi kezdtük tíz éve.” Sugizo (Luna Sea) 2010-ben úgy nyilatkozott, „nem tudnak jó hangzást kialakítani, a zene inkább csak amolyan hobbi a számukra. Nem érzem a lelket a zenében.” Bár maga is az újabb generációhoz tartozik, a Dir en grey basszusgitárosa, Toshiya 2010-ben azt mondta, „hogy őszinte legyek, mikor elkezdtük, és a színpadon baromira ki voltunk sminkelve, meg minden, sok együttes csinálta ugyanezt Japánban és az emberek menőnek tartották. Ez már nincs így, haha.” Hozzátette: „A zene is egyedi volt, az olyan bandák, mint az X Japan. Akkoriban nem volt két együttes, aminek ugyanolyan hangzása lett volna; manapság mindenki ugyanolyannak hangzik.” Kenzi (Kamaitacsi, The Dead Pop Stars, Anti Feminism) 2009-ben úgy gondolta, hogy régen az együttesek különbözni akartak egymástól, ma pedig van egy együttes és mindenki őket másolja. A Free-Will kiadó alapítója, Tommy szerint „nem hiszem, hogy a mi visual kei fajtánk létezik még.” A Time Out Tokyo magazin szerint „az a mozgalom, mely eredetileg arra volt büszke, hogy teljesen más, most olyanokat vonz, akik visual keinek akarnak kinézni. Az igazi eredetiség (legalábbis zenei szempontból) úgy tűnik, kihalófélben van.” 2018-ban Hosiko Szeiicsi azt mondta, aggódik a visual kei jövője miatt. ## Népszerűsége és hatása ### Japánban A visual kei stílussal illetve szubkultúrával Japánban számos zenei illetve divatmagazin foglalkozott, foglalkozik, például az Arena 37 °C, a Cure, a Fool’s Mate (1977–2012), a Shoxx (1990–2016), a Shock Wave vagy a Rock and Read. A stílus alapító együttesei, például az X Japan, a Luna Sea vagy a Glay országosan ismert nevek, több millió eladott lemezzel. A Glay például mintegy 51 millió kiadványt értékesített pályafutása során, az X Japan 30 milliót, a Luna Sea pedig több mint tízmilliót. Ezek az együttesek képesek nagy kapacitású stadionokat is megtölteni, az X Japan például 2010-ben a jokohamai Nissan Stadionban, Japán legnagyobb stadionjában lépett fel, a két koncerten összesen több mint rajongó vett részt. A legtöbb visual kei-együttes azonban nem tölt meg ilyen méretű koncerttermeket Japánban, a stílus jobbára underground módon működik. A közepesen ismert együttesek úgynevezett one man, azaz egyedül vitt koncertjei kivételével a kisebb együttesek nagyon kevés, 30–40 fő előtt adnak koncerteket kis termekben, klubokban, live house-okban más előadókkal osztozva a színpadon és a műsoridőn; a 30–40 fős közönséggel a koncert ilyenkor már sikeresnek minősül. A legtöbb együttes koncertjein akár ennél kisebb közönség is akad, tíznél kevesebb nézővel. A 100 főt vonzó indie együttesek már nagyon sikeresnek számítanak. A nagykiadóhoz szerződő együttesek népszerűsége valamivel nagyobb, ők már megtöltenek 1300–1500 fős termeket is, és a lemezeladásaik is jobbak. A visual kei a mai napig is stigmatizált a japán populáris kultúrában, annak ellenére, hogy egyes előadóknak sikerül a lemezeladási listák élvonalába kerülniük. Más műfajok előadói is gyakran gúnyolódnak egy zenésszel, ha kiderül róla, hogy visual kei-együttesben játszik. Számos olyan együttes van Japánban, akik visual keiként kezdik, majd amikor elérnek egy bizonyos fokú népszerűséget, levetkőzik a stílus jellegzetes jegyeit, mert azok a mainstream népszerűség útjában állnak. A kisebb együttesek nem tudnak megélni a zenélésből, azonban a műfajjal járó stílusjegyek (például piercing, extrém frizura) miatt nem tudnak hagyományos munkákat vállalni, így sokan bárokban, izakajákban vagy host klubokban dolgoznak. Az adott együttest az internet (például YouTube) segítségével felfedező külföldi rajongók sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy az együttes Japánban mekkora koncerttermet képes megtölteni; az együttesek pedig gyakran nem tudnak róla, hogy vannak külföldi rajongóik. ### Japánon kívül Japánon kívül a visual kei népszerűsége, illetve ismertsége a 2000-es években megnőtt, leginkább az internetnek, illetve az animebetétdaloknak köszönhetően, bár Megan Pfeifle felmérése szerint a rajongóknak csupán 20%-a került kapcsolatba a visual keijel animéken keresztül. 28% az interneten bukkant rá, 23% pedig az ismeretségi körében lévő visual kei-rajongók miatt kezdett el érdeklődni a stílus iránt. Németországban olyan magazinok foglalkoznak a témával, mint a Peach (2011-ben megszűnt) és a Koneko; kifejezetten ilyen együttesekkel foglalkozó európai lemezkiadó is alakult Gan-Shin néven. A legnagyobb rajongótábora a műfajnak az Egyesült Államokban, Németországban, Lengyelországban, Oroszországban, Franciaországban és Brazíliában van, de népszerűnek mondható Finnországban, Chilében és Svédországban is. Magyarországon a nyomtatott Mondo magazin, és a Sound of Japan weboldal foglalkozik részletesebben a visual keijel. Az első európai turnéra a Blood együttes indult 2004-ben. 2006-ban már 76 koncertet adtak visual kei-együttesek a kontinensen, Amerikában ennek csak a felét. 2007-ben rekord számú, 23 együttes adott koncertet Európában, 2009-ben pedig már 160 fellépést tudhatott magáénak a kontinens. A 2000-es évek végén Kelet-Európa is bekapcsolódott az áramlatba, ami feltehetően az internethasználat ugrásszerű növekedésének tulajdonítható a régióban. Ázsiában a Luna Sea volt az első együttes, amelyik koncertet adott, 1999-ben. Tajvan, Thaiföld, Dél-Korea, Kína és Hongkong népszerű állomásokká váltak a visual kei turnékon, bár Európában és Amerikában jóval több fellépésük van az együtteseknek. Észak-Amerikában a DuelJewel együttes adta az első koncertet 2002-ben, az A-Kon rendezvény keretében, majd amerikai turnéra indult. Számos visual kei-együttes turnézott úgy Amerikában, hogy helybéli együttes előzenekaraként léptek fel. 2006-ban a Dir en grey fellépett a South by Southwest fesztiválon, 2007-ben pedig 16 állomásos turnét tartottak az Egyesült Államokban. 2008-ban több mint 100 visual kei-koncert valósult meg az országban. 2010-ben számos előadó turnézott Amerikában, köztük Miyavi, a Vamps vagy épp az újra összeállt X Japan. Dél-Amerikában szintén a Blood együttes nyitott, 2005-ben egy mexikói koncerttel. 2009-ben öt előadó összesen 14 koncertet adott a kontinensen. Ebből a nemzetközi szubkultúrából nőtt ki például a Cinema Bizarre német együttes, akik azonban nem merik visual keinek titulálni magukat, mivel etnikailag nem japánok, ezért inkább glam rockként jellemzik a zenéjüket. Mind a japánok, mind a nyugati rajongók jellegzetesen japán stílusnak tartják a visual keit, Megan Pfeifle kutatásai szerint a rajongók nem nézik jó szemmel az olyan külföldi együtteseket, akik visual keinek titulálják magukat. A Chemical Pictures együttes amerikai basszusgitárosa, Jimi például rengeteg negatív megjegyzést kapott a nyugati rajongóktól, akik „csúnyának” nevezték és úgy vélték, nincs keresnivalója egy japán együttesben. A szubkultúra lacaniánus pszichoanalízise azt mutatja, hogy a külföldi, jobbára női rajongókat elbűvöli az énekes hangja (ezt a hatást felnagyítja, hogy nem értik, amit énekel), ezen felül pedig a szavakkal ki nem fejezhető és be nem teljesíthető vágy az, ami a nemzetközi rajongókat ezekhez az együttesekhez vonzza. A fanfiction, valamint a zenészek homoerotikus színpadi viselkedése, az úgynevezett fanservice, melyet a manga szubkultúrából vettek át, szintén a lacaniánus vágyhoz kapcsolódik; a női rajongók nem magára a zenészre vágynak, hanem a zenész vágyára, amely tulajdonképpen a vágy tanulási folyamatának részét képezi. ### Terjedésének akadályai A nyugati világban való érvényesülését a műfajnak több aspektus is akadályozza, például a nyelvi korlátok, hiszen a visual kei együttesek többsége japánul énekel, valamint az androgün, sokszor nőies megjelenés és női színpadi ruhák miatt is nehéz elfogadtatni a műfajt külföldön, annak ellenére, hogy nyugaton is léteznek hasonlóan extrém külsejű, „vizuális művészek”, például Marilyn Manson, a Tokio Hotel vagy Lady Gaga. További nehézséget jelent a külföldi rajongók számára, hogy nehéz hozzájutni a megkedvelt együttesek lemezeihez, illetve ajándéktárgyaihoz, mivel az ezzel foglalkozó webshopok szállítási költségei igen magasak. Emiatt a legtöbben illegális letöltéssel szerzik meg a kedvenc dalaikat. A streaming szolgáltatások megjelenése valamelyest enyhített ezen a problémán, egyre több visual kei előadó elérhető például a Spotifyon, bár az egyes együttesek kanával vagy kandzsival írt neve miatt nem mindig könnyű beazonosítani őket a platformon. ## Fordítás

Ankara

Ankara (régiesen Angora) 1923 óta Törökország fővárosa, második legnagyobb városa Isztambul után, valamint az ország egyik legnagyobb egyetemi városa. Népessége 5 445 026 fő (2017), tengerszint feletti magassága átlagosan 938 m. A város egyben Ankara tartomány székhelye is. Itt székel a parlament és itt, a város Yenişehir negyedében vannak a fontosabb minisztériumok, nagykövetségek is. Ankarában nyugszik monumentális mauzóleumában, az Anıtkabirban Mustafa Kemal Atatürk, a köztársaság alapítója. Ankara egészen a köztársaság alapításáig jelentéktelen kisváros volt, azután kezdett rohamosan fejlődni, hogy Atatürk 1923-ban fővárossá tette, mivel a hegyek közt sokkal jobban védhető helyen fekszik, mint Isztambul. A Közép-anatóliai régió fontos gazdasági és kereskedelmi csomópontja. ## Elnevezése A mai Ankara helyén az első olyan települést, melynek nevét is ismerjük, i. e. 1200-ban a hettiták alapították Ankuvasz (Ankuwaš) néven. A frígek Ancyrának nevezték, a klasszikus és hellenisztikus korszakokban pedig Áŋkyra (Ἄγκυρα, horgony) volt a neve. A bizánciak Unguriyének nevezték el, ami az angórakecske tenyésztésének hatására fokozatosan Angorára változott. 1923-tól, a köztársaság kikiáltásától az ország fővárosa, a török parlament és a külföldi nagykövetségek székhelye. Az Ankara nevet 1930 óta viseli. ## Földrajza Ankara az Eurázsiai-hegységrendszerhez tartozó, magashegységekből álló úgynevezett İzmir-Ankara-Erzincan szutúra mentén helyezkedik el, ezért a vidéken gyakoriak a földrengések. A város maga egy medencében fekszik, meredek és sziklás dombra épült, 152,5 méterrel az Engeri Su, a Sakarya (Sangarius) folyó mellékfolyójának bal partján elhelyezkedő síkság fölött, 850-900 méterrel a tengerszint felett. A város északi szélesség 39°52'30", keleti hosszúság 32°52' mentén helyezkedik el (39.875, 32.8333). Éghajlata kontinentális, hideg, csapadékos téllel és forró, száraz nyárral; egyaránt hat rá a közép-anatóliai időjárás és a fekete-tengeri. Eső leginkább tavasszal és ősszel hullik, egyébként az ország egyik legszárazabb vidéke. Az eddigi legmagasabb hőmérsékletet (41,2 °C) 2000. július 30-án regisztrálták. Az eddigi legalacsonyabb hőmérsékletet (-32,9 °C) 1942. január 16-án mérték. ## Története ### A kezdetek A régió története a bronzkorban kezdődött a Hatti civilizáció megjelenésével, akik juhtenyésztéssel foglalkoztak. Őket az i. e. második évezredében a hettiták követték, akik Akuwash néven alapítottak itt kisebb települést. A jelenlegi város területén az első jelentősnek számító település az i. e. 10. századra, a phrüg időszakra datálható. Ennek ásatási területe az Augustus-templom és az úgynevezett Római templom, valamint a Cankiri-kapu közti területre terjed ki. Legendák szövegei utalnak arra, hogy ez a hely a phrüg Midász király székhelye lehetett. A phrügök ennek a településnek az Anküra nevet adták, ami „hajóelsüllyedést” jelent. A település közelében tumuluszt létesítettek, jelezvén azt, hogy Ankara már i. e. 750–500 táján jelentős települési központnak számított. (A phrügök fővárosa azonban a Yassikhöyük határában fekvő Gordion volt, amely a Polatlı kerület határán innen helyezkedik el.) A lelőhely közvetlen környékén mintegy száz – még meglévő – tumulusz található, és ezek a phrügök i. e. 8. századi kultúrájának és civilizációjának bizonyítékai. ### Hellenisztikus időszak A phrügöket i. e. 695 környékén a kimmerek igázták le, területüket előbb Lüdia kebelezte be, majd i. e. 547-ben a Perzsa Birodalom része lett. A városban a I. Dareiosz (i.e. 522–486) perzsa király által létesített „Királyi Út”, vagyis a kereskedelmi utaknak ezen pontján egy kis kereskedőközpont létesült. Nagy Sándor i. e. 334–333 telét Gordionban töltötte, és tavasszal bevette Ankarát is, ahol ez év őszéig a perzsa seregek visszatértét várta. Halála után, amikor hadvezérei felosztották birodalmát, Ankara és a környező területek előbb I. Antigonosz Monophthalmosz, majd i. e. 301-től I. Szeleukosz Nikatór király kezébe kerültek, és a Szeleukida Birodalom részét képezték. A Szeleukidák nem sokkal ezután a galata kelták népvándorlási hullámai következtében veszítették el, akik három nagy hullámban, (i. e. 278–77) Európából Anatóliába vándoroltak, és a Halüsz (ma Kızılırmak, azaz „Vörös folyó”) mentén, annak kanyarulatában helyezték el a Tektoszagen törzs vezérségét, Ankürát megtéve székvárosuknak. Cnaeus Manlius Vulso római hadvezér i. e. 189-ben vonult a városhoz, ahol legyőzte a keltákat, a várost ezután nem hagyta el mindaddig, míg a terület a kelták uralma alól a pergamoni királysághoz nem került. ### A Római és Bizánci Birodalom idejében I. e. 133-ban a pergamoni állam területeit a Római Birodalom kebelezte be, az i. e. 1. században sokat háborúzva Pontosz királyaival Galatiáért. Egy meglehetősen nyugtalan és zűrzavaros periódus befejezéseként, i. e. 25-ben Augustus császár Galatiát ismét római fennhatóság alá vonta, ettől kezdve Anküra, latinosan Ancyra Galatia provincia székhelye lett. Nevét, amelyet Augustus adományozott, Szebaszteiára változtatták, a császár egyúttal egy neki szentelt templomot is alapított itt, amelynek falain elhelyezték önéletírásának, a Res Gestae Divi Augustinak egyik, legépebben fennmaradó példányát. Az európai birodalmat a kelettel összekötő kereskedelmi út birodalomhatáron fekvő településeként Anküra-Szebaszteia a római korban felvirágzott, sőt katonai bázissá is vált. A város virágkorát az i. sz. 2. században élte. Caracalla császár a 3. század elején a városfalakat felújíttatta, a falakon belül fürdőt is építtetett. Ebben a korszakban Ankara volt Kis-Ázsia keleti kapuja. A kereszténység elterjedésekor Ankara jelentős egyházi centrummá vált, 314-ben és 358-ban két alkalommal is fontos konzíliumnak adott otthont, amelyet követően megkapta a püspöki méltóságot jelző kulcsokat. Iulianus császár 362-ben kis időt töltött itt, ezt követően a városnak új, városi jogokat adományozott. A római birodalom 395-ben történt felosztása révén Anküra a Keletrómai Birodalomhoz került. Logisztikai és katonai szempontból rendkívül fontos városnak számított még a bizánci korszakban is. Bár a 6. század után többször is arab seregek kezére került, a Bizánci Birodalom része maradt a 11. század végéig. ### A szeldzsuk hódítás A szeldzsuk Alp Arszlán hadvezérnek a bizánci birodalom felett aratott 1071. évi győzelmét (manzikerti csata) követően Anatólia nagy részéhez hasonlóan Anküra városa is szeldzsuk fennhatóság alá került 1073-tól. Alá ad-Dín Kejkubad (1219–1237) szeldzsuk szultán uralkodása idején, amely az Ikónium (Konya) központú anatóliai szeldzsuk uralom fénykora volt, Ankara mint régióközpont fontos építési tevékenység színhelye volt. Mint egész Anatólia területét, a mongolok Ankarát is elfoglalták és fennhatóságuk alá vonták. A mongolokat legyőző II. Gijász ad-Dín Kajhuszró szultán Ankarában jól megerősített citadellát létesített, amely napjainkban is látható. Ennek ellenére a Kis-Ázsia területén uralkodó szeldzsuk birodalom hanyatlása következtében 1243 év elejétől végérvényesen mongol fennhatóság alá került, 1304-ben Ankara is beolvadt a mongol birodalomba. Ettől kezdve Ankara „Áhí-hercegség” néven, mint provinciaközpont a mongolok kezén maradt. ### Az oszmán fennhatóság 1356-tól a várost az oszmánok uralták, I. Murád 1362–63-ban Ankarát fejedelmi székhellyé tette. Az Anatóliát meghódító Timur Lenk hadjárata következtében 1402-ben Ankara lett a színhelye a Cubuk-fennsíkon a Tamerlán és I. Bajazid szultán közti csatának, amelyben Tamerlán legyőzte Bajazidot, aki fogságban halt meg. Tamerlán Anatóliából való visszahúzódása után 1403-ban Ankara újra oszmán uralom alá került, ahol a megerősödő birodalom szerves részévé, az azonos nevű provincia központjává vált. (Ankyra neve az iszlám periódusban többször változott, váltakozva hívták Engürünek és Angorának is.) A 17. században Ankara az egyik színtere lett a parasztok vezette, birodalom-ellenes Dzselali-felkelésnek, amely során a város egy része leégett. Az oszmán birodalmi korszak vége felé a többi városhoz hasonlóan Ankara is nyugalomban élt, azonban ebben az időben a város egy terméke révén ismét a kereskedelem látómezejébe került. Ez volt az angóra-fonal, a belőle készülő anyag a moher. Ezek jelentőségének növekedése, valamint a bőráruk kereskedelme révén a város és környéke újabb felemelkedést élt át. ### A köztársasági Ankara Az Oszmán Birodalom bukása után, a függetlenségi háború következményeként a város még egyszer visszanyerte fontos helyzetét, mert az első világháború után a szultáni államot a békeszerződések értelmében görög, francia, angol és olasz fennhatóság alá helyezték. Mustafa Kemal Atatürk, a török nacionalista mozgalom vezetője 1919-ben felszabadító mozgalma székhelyéül Ankarát választotta. Miután a függetlenségi háborút megnyerték – és az Oszmán Birodalom felbomlott –, Törökországot 1923. október 29-én köztársasággá kiáltották ki. A szabadságharc befejezését követően, 1923. október 13-án a város a Török Köztársaság fővárosának rangjára emelkedett. Miután Ankara főváros lett, a várost két részre osztották, a régi városrészre, melynek neve ma Ulus, és az új városrészre, melynek neve Yenişehir, és amely a Kızılay negyed köré épült. Itt széles utcákat, szállodákat, színházakat, bevásárlóközpontokat és parkokat talál a látogató. A kormányzati épületek és a nagykövetségek is az új városrészben találhatók. ## Önkormányzat és közigazgatás Ankarának független nagyvárosi önkormányzata (büyükşehir belediyesi) van, 15 kerület tartozik hozzá (melyek megegyeznek Ankara tartomány ide eső körzeteivel): Akyurt, Altındağ, Ayaş, Bala, Çankaya, Çubuk, Elmadağ, Etimesgut, Gölbaşı, Kalecik, Kazan, Keçiören, Mamak, Sincan és Yenimahalle. Mindegyik kerület saját polgármesterrel (belediye başkanı) rendelkezik. A város főpolgármestere 1994 óta Melih Gökçek. A főpolgármesteri hivatal épületei a város Yenimahalle kerületének több pontján helyezkednek el. ## Demográfiai adatok Ankara lakossága a 2000-es adatok szerint 3 597 662 fő volt, a városba ebben az évben 90 ezerrel többen települtek, mint amennyien elköltöztek. A 2007-es népszámlálási adatok szerint Ankarában él a török lakosság 6,3%-a. 2007-ben hétezer külföldi élt a városban. A népsűrűség ekkor 163 fő/km2 volt. A lakosság 53%-a született Ankarában, a további 47%-ból legtöbben Çorum, Yozgat és Çankiri tartományokban születtek. 2018-as adatok alapján az agglomerációnak 5,5 millió fő lakosa volt. ### Népességének változása ## Városkép Amikor Ankara 1923-ban fővárosi rangra emelkedett, Atatürk külföldi építészeket kért fel a várostervezésre, akiket a német Hermann Jansen professzor, Berlin főépítésze vezetett. Jansen németesen egyszerű, szigorú struktúrájú és formavilágú tervet készített az új főváros számára, ami szöges ellentétben állt a város oszmán stílusú építészetével. Az állami épületeken Walter Gropius híres Bauhaus iskolájának 1923 és 1935 közötti stílushatása tükröződik. Az 1950-es években a várostervezés hektikussá vált, Jansen tervei szerint ugyanis 12 négyzetméternyi zöld terület jutott volna minden egyes lakosra, azonban az egyre növekvő város ezekre a területekre is építkezni kezdett. Jansen eredeti tervei szerint a város lakossága nem haladta volna meg a 300 000 főt, ezt azonban Ankara hamar felülmúlta. Az 1960-as években az egyre növekvő lakosság miatt a város elkezdett terjeszkedni olyan területekre, amelyek nem ideális lakóterületek, a hegyekkel körülvett részen ugyanis megreked a levegő, emiatt nő a szennyezettség is. Ankara vezetése igyekszik kiküszöbölni a problémákat, parkok és zöld területek létesítésével elérték, hogy 2008-ra az egy főre jutó zöld terület nagysága elérte a 14,96 m2-t, ami felülmúlja Jansen eredeti terveit is. A város építészeti stílusát Jansen terve, a külföldi építészek és az Első Nemzeti Építészeti Mozgalom török építészete határozta meg, utóbbi oszmán hagyományokat kívánt új formába önteni, amely főként a homlokzatok kőfaragványaiban és csempedíszítéseiben nyilvánult meg. Az ankarai egyetemeken tanító külföldi építészek ezzel szemben egyszerű, funkcionális, díszítetlen, hatalmas ablakokkal rendelkező modern épületeket terveztek. Jansen 1923-as terve alapján két hatalmas sugárút – a Gazi és az İstasyon – épült, melyek egy T alakú kereszteződésben találkoznak, itt Atatürk szobra jelképezi a város középpontját. A Gazi sugárút adja a város észak-déli tengelyét, míg az İstasyon sugárút a vasútállomást köti össze a Gazi sugárúttal kelet felé haladva. Az İstasyon sugárút két oldalán áll a kormányzati épületek többsége. Az új városrészek kiépítésekor gondosan ügyeltek a több száz éves oszmán kori épületeknek otthont adó régi Ankara megőrzésére. Az 1940-es évektől az 1960-as évekig a Második Nemzeti Építészeti Mozgalom képviselői folytatták az első mozgalom által kezdett építészeti hagyományokat, valamivel kevesebb díszítettséggel és modernebb formavilággal. A korszak legmonumentálisabb építménye Anıtkabir, Atatürk nyughelye. Az 1980-as és 90-es években a külföldi irányvonalakat követve a városban számos neoklasszicista, arabeszk és expresszionista épületet emeltek. A városban az 1950-es évek óta óriási problémát jelentenek az úgynevezett gecekondu („egy éjszaka alatt épült”), illegális, többnyire sietősen és építészeti szempontból kifogásolható módon felhúzott lakóépületek, amelyek felett az első évtizedekben a hatóságok szemet hunytak. Ezek az épületek ma csaknem a lakosság felének adnak otthont. Az egyes kerületi önkormányzatok néhol a magántőke bevonásával igyekeznek átformálni és korszerűsíteni a gecekondu-lakótelepeket. A városképhez hozzátartoznak a mecsetek is, Ankarában több nagy mecset található. A Kocatepe-mecset a 20. század végén épült, klasszikus oszmán stílusban, melynek jellegzetessége a négy minaret. A mecset méretéből és elhelyezkedéséből adódóan Ankara központjából bárhonnan jól látható. A Haci Bayram–mecset: az Ulus negyedben található, közvetlenül Augustus temploma mellett; a 15. század elején épült szeldzsuk török stílusban. A 16. században Szinán tervei alapján helyreállították, a 18. században pedig Kütahyából származó csempével díszítették. A mecsetet Haci Bayramról, egy szúfi rend alapítójáról nevezték el, akinek sírja a mecset mellett található. Nevezetes még a 13. században, szeldzsuk stílusban épült Aslanhane-mecset és a 12. századi Alaaddín-mecset, melyek a citadella közelében találhatóak. ## Turizmus Ankara nem tartozik a hagyományos értelemben vett turistacélpontok közé, az ide érkező belföldi és külföldi turisták száma lényegesen kevesebb, mint például a török riviérán vagy Isztambulban. Ehhez a város fekvése és adminisztratív fővárosi funkciója is hozzájárul. 2001-ben a hivatalos szervek adatai szerint 208 ezer külföldi és 500 ezer török állampolgár érkezett az Esenboğa nemzetközi repülőtérre. A városba érkezők közül mindössze 8977-en jelentkeztek turisztikai információs pultoknál. ### Kulturális turizmus Ankarában a kulturális turizmus főként a múzeumokra koncentrálódik, az itteni történeti és régészeti múzeumokban rengeteg értékes, ősi anatóliai leletet állítottak ki. Ezen kívül a régi városrészben számos történelmi műemlék található, úgy mint az ősi római, bizánci és oszmán török stílusú épületek és a keskeny, kanyargós utcák. A nevezetességek közül kiemelkedik Augustus császár temploma, melynek falán található a híres Monumentum Ancyranum. Itt emelkedik az ankarai vár, aminek elődjét valószínűleg az i. e. 2. században emelték, később a rómaiak újjáépítették, a bizánciak pedig a belső várrészt építették hozzá. A valaha húsz bástyás várból kevés maradt fent az utókor számára. A régi városrész ékkövei a 15. századi hamamok (törökfürdők) és a római fürdők. Ugyancsak sok, a 13. és 19. század között épült mecset található a városban, ilyen például a 15. század elején épült Hacı Bayram mecset. A 20. században épült dzsámik közül a legnagyobb a Kocatepe-mecset. A főváros egyik legnagyobb látnivalója Anıtkabir, mely az Anittepe városrészben egy dombon található, és mely Mustafa Kemal Atatürk, a Török Köztársaság alapítója, első elnöke és legnagyobb reformere mauzóleuma. 1953-ban fejezték be, stílusában modern és ókori elemek keverednek. A szomszédos múzeumban megtalálhatóak Atatürk emlékei: levelei, személyes tárgyai, fényképei, valamint az államelnök viaszszobra is. A mauzóleum minden nap nyitva tart, a múzeum hétfő kivételével minden nap. 2005 májusában adták át az Estergon Kalesi-t, ami az esztergomi vár és bazilika rekonstrukciója a török fővárosban, és kulturális központként funkcionál. A város legmagasabb pontján áll az Atakule-torony, melynek tetején egy forgó étterem található. ### További turisztikai célpontok Ankara, mivel otthont ad a minisztériumoknak és a kormányzati adminisztrációnak, a konferenciaturizmus egyik célpontja. A városban számos szálloda és konferenciaközpont található. A téli sportok kedvelői 18 km-re Ankarától találják az Elmadağ Síközpontot, amely 1500–1850 méteres magasságban fekszik. A síközpont január és március között tart nyitva, a hó 30–60 centiméteres, a pálya könnyű és közepes nehézségi fokozatú. A környező hegyek és patakos völgyek a túrázók kedvelt célpontjai. A városhoz közel fekvő folyóvizeknél és tavaknál népszerű a horgászat. Ankara környékén számos, bizánckori barlang található, melyekben számos korabeli barlanglakást és egy keresztény templomot is megtekinthetnek a látogatók. A város környékén, a Soğuksu Nemzet Parkban számos növény és állatfaj, köztük több keselyűfajta is él. ## Kulturális élet A török főváros kulturális élete igen sokszínű. Atatürk egyik célja volt, hogy az új főváros mindenben az európai gondolkodásmódot tükrözze, és a művészeteket igen kedvelő államférfi nagy hangsúlyt fektetett a köztársaság kulturális életének élénkítésére is. A köztársaság első éveiben megalakultak az állami színházak és operaházak, valamint a balett-társulat; a színészeket, rendezőket, dramaturgokat, jelmeztervezőket állami konzervatóriumokban képzik. A városban tíznél több állami és számtalan kisebb magánszínház található. 1993 óta minden évben megrendezik a Nemzetközi Ankarai Színházfesztivált, csak a Covid19-pandémia idején nem voltak előadások. Élénk a zenei élet is, itt székel az Elnöki Szimfonikus Zenekar, itt található az elismert zenei konzervatóriumok többsége. A komolyzene neves képviselői (mint például a nemzetközileg is ismert Fazıl Say zeneszerző) mellett a főváros – a zenei élet központjával, Isztambullal vetélkedve – egyre több, ismert könnyűzenei előadót is ad az országnak, mint például a maNga rockegyüttes, Nil Karaibrahimgil popénekesnő vagy Özlem Tekin rockénekesnő. Ankarának élénk az underground zenei élete; a fiatalok kedvelt szórakozóhelyei a Sakarya úton találhatóak. A fesztiválok is népszerű események, ilyen például az Ankarai Nemzetközi Filmfesztivál vagy a Sevda Cenap Nemzetközi Művészeti és Zenei Fesztivál. ### Pihenés Ankara, akárcsak a legtöbb nagyváros, számos rekreációs lehetőséget nyújt. A város több, szépen gondozott, nagy kiterjedésű parkkal rendelkezik. Az egyik legnagyobb a Mavi Göl Parkı vagyis a Kéktó-park, kétmillió négyzetméteren terül el, melyből maga a tó hatszázezer négyzetméter. A parkban sportpályák, piknikező terület, lovaglópálya és számos teaház áll a pihenni vágyók rendelkezésére. Hasonló méretekkel rendelkezik a Harikalar Diyarı Parkı, ahol több sportkomplexum is helyet kapott. A 640 ezer négyzetméteres Altınpark rekreációs központot egy 1985-ös pályázat megnyerésével kezdték el építeni, a park 85%-a zöld terület. A 15% beépített területen többek között konferenciaközpont, kiállítóközpont, nyári iskola, számos étterem és szórakozóhely is helyet kapott. Kisebb területű, de hasonló létesítmény a Göksu park, a Mogan park, a Seğmenler park és a Dikmen-völgy. 1975-ben a város vezetősége hatvannégyezer négyzetméteren botanikuskertet hozott létre, ahol több ritka növény is található. ### Múzeumok Ankarában több múzeum is található, ezek közül a legnagyobb az Anatóliai Civilizációk Múzeuma. A régészeti kiállításoknak otthont adó múzeum mellett etnográfiai, művészeti és történelmi témájú múzeumokat láthat a látogató, ilyen például az első török parlamentnek otthont adó épületben helyet kapott, a török függetlenségi háború emlékét őrző Kurtuluş Savaşı Müzesi. Az államalapító Mustafa Kemal Atatürk monumentális síremléke, Anıtkabir is funkcionál múzeumként. ### Könyvtárak Ankarában található Törökország három leggazdagabb könyvtára, a Milli Kütüphane (Nemzeti Könyvtár), a Türk Tarih Kurumu Kütüphanesi (Török Történelmi Társaság Könyvtára), és a Bilkent Egyetem könyvtára, amely egyben az ország legnagyobb egyetemi könyvtára is. A Nemzeti Könyvtár a népszerű Bahçelievler körzetében nyílt meg 1948-ban, 39 ezer négyzetméteren. A könyvtárban több mint két és fél millió kötet található. A török parlament könyvtárát 1920-ban hozták létre, itt főként török és külföldi újságokat és folyóiratokat archiválnak. ## Oktatás Ankara igazi egyetemváros, összesen tizenkét felsőoktatási intézménnyel rendelkezik, ezek közül négy egyeteme és két katonai akadémiája állami tulajdonú, hat pedig magánegyetem. Ankara egyetemeit rendszerint a legjobbak között tartják számon, egy 2001-ben végzett kutatás szerint az Ankara Egyetem, a Közel-keleti Műszaki Egyetem, a Hacettepe Egyetem és a Gazi Egyetem az ország tíz legjobb egyeteme közé tartozik. Az állami egyetemek közül az Ankarai Egyetem (Ankara Üniversitesi) a legrégebbi, melynek jogi karát még Atatürk alapította 1925-ben, maga az egyetem 1946-ban jött létre. Az ország egyik legjobb műszaki egyetemeként tartják számon a Közel-keleti Műszaki Egyetemet (Orta Doğu Teknik Üniversitesi, ODTÜ). Törökország legnagyobb presztízsű magánegyetemei közé tartozik a Bilkent Egyetem, melyet 2007-ben az amerikai Newsweek hetilap a világ 500 legjobb egyeteme közé sorolt. Állami egyetemek - Ankarai Egyetem (Ankara Üniversitesi) - Gazi Egyetem (Gazi Üniversitesi) - Hacettepe Egyetem (Hacettepe Üniversitesi) - Közel-keleti Műszaki Egyetem (Orta Doğu Teknik Üniversitesi; ODTÜ) Magánegyetemek - Atılım Egyetem (Atılım Ünivesitesi) - Fővárosi Egyetem (Başkent Üniversitesi) - Bilkent Egyetem (Bilkent Üniversitesi) - Çankaya Egyetem (Çankaya Üniversitesi) - TOBB Közgazdaságtudományi és Műszaki Egyetem (TOBB Ekonomi ve Teknoloji Üniversitesi) - Ufuk Egyetem (Ufuk Üniersitesi) Katonai Akadémiák - Gülhane Katonai Orvosi Akadémia (Gülhane Askeri Tıp Akademisi) - Kara Harp Akadémia (Kara Harp Okulu) ## Gazdaság Ankara fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont. A környező mezőgazdasági területek fontos piaci központja. Mielőtt még fővárossá kiáltották ki, híres volt a hosszú szőrű kecskékről és a gyapjaikról (angóra gyapjú), macskáiról, fehér nyulairól; a város környékén termesztett körtéről és mézről, valamint a terület muskotály szőlőjéről; utóbbinak köszönhetően a bortermelés is jelentős. Fejlett az élelmiszeripara (liszt, tészta, cukor, étolaj, tejtermékek, húsipar), a textilipara, és az építőipari alapanyag- és gépgyártása. A 2007-es adatok szerint Ankara gazdasága a bruttó nemzeti termék 9%-át, az állami adóbevételek 12%-át adja. 2006-ban 3,5 milliárd amerikai dolláros exportot bonyolított, ami az ország exportjának 4,2%-a; 14,2 milliárd dolláros importforgalma pedig az országosnak a 10,3%-a. Főként acélból készült termékeket, gépeket, gépjármű-alkatrészeket, bútorokat, ruházati cikkeket, szervetlen kémiai anyagokat, drágaköveket és gabonaféléket exportáltak. Ankara lakosságának háromnegyede az állami szektorban dolgozik. A munkanélküliség aránya 12,1%. ### Vásárlás Ankarában egyaránt megtalálhatóak a régi bazárok, piacok és a modern, új plázák, bevásárlóközpontok. Népszerű a régi városrészben, Ulusban található Çıkrıkçılar Yokuşu (Szövők Utcája), ahol kézi szövésű textileket, szőnyegeket, kilimeket, illetve bőrárukat lehet vásárolni. A Bakırcılar Çarşısı (Rézművesek Piaca) réztárgyakon kívül számos más kézműves terméket (csipkét, szőnyeget, ékszereket, antik tárgyakat) kínál. A várhoz vezető utcákban zöldség- és gyümölcsárusok kínálnak friss terményeket. A modern bevásárlóközpontok nagyrészt a Kızılay negyedben és a Tunalı Hilmi sugárúton kaptak helyet, ilyen pláza például az Armada, melynek Ankara régi nevének megfelelően egy horgony a szimbóluma; illetve a Karum bevásárlóközpont. A külvárosi részeken is találhatóak hatalmas méretű bevásárlóközpontok, főként az autópályák mentén: az Isztambulba vezető autópálya mellett épült fel a régió legnagyobb ilyen kereskedelmi épülete, az Ankamall. ## Infrastruktúra ### Közlekedés A tömegközlekedést az EGO (Elektrik Gaz Otobüs) működteti a városban, amely egyaránt felel az autóbusz-hálózatért és a városi vasúthálózatért. Ankarának négy metróvonala és egy könyyűmetróvonala van, az Ankaray. A negyedik metróvonalat 2017-ben adták át. A rendszer évente körülbelül 100 millió utast szállít. Az autóbusz-hálózatot az 1930-as évek elején kezdték el kiépíteni, 1935-ben a Szovjetuniótól vásároltak 100 darab ZIS márkájú autóbuszt, ezekkel indult meg az ankarai tömegközlekedés. Az 1950-es években már 28 vonalon közlekedtek a járművek, ám így is csak a lakosság 65%-át tudták ellátni. 1984-ben a járműparkot Magyarországtól vásárolt Ikarus autóbuszokkal egészítették ki, ekkor már 144 vonalat üzemeltetett az EGO. 1992-ben az ODTÜ egyetem kutatóival közösen az EGO kifejlesztett egy földgázzal működő rendszert, és harminc ilyen, a környezetre kevésbé káros autóbuszt helyeztek forgalomba. 1995-ben kétemeletes buszokat vásárolt az önkormányzat. 1999-ben összesen 264 Mercedes típusú busszal frissítették fel az autóparkot. 2007-ben 50 darab dízel és 400 darab földgázzal működő autóbuszt állítottak forgalomba. 2007-ben az EGO autóbusz-parkja 1640 járművel rendelkezett, 300 vonalon átlagosan 8650 járat közlekedett. 2001-ben a metró-, Ankaray- és autóbusz-jegyeket egységesítették, így egy típusú jeggyel lehet igénybe venni mindhárom rendszert. Az ankarai autóbusz-pályaudvar (Ankara Şehirlerarası Terminal İşletmesi, AŞTİ) az országos hálózat egyik fontos csomópontja. A városba vonattal is el lehet jutni, az Ankara Garı a fő vasútállomás. Ankarának jelentős a légi forgalma, a 2007-ben csaknem 5 millió utast fogadó Esenboğa nemzetközi repülőtér a város északi részén található. Vasúton az Isztambul–Ankara nagysebességű vasútvonalon lehet eljutni Isztambulba. ### Közművek Ankara már az ókorban is fontos városnak számított, a rómaiak építettek itt vízvezetékrendszert. A várost átszelő „római csatorna” még a köztársaság első éveiben is biztosította a vízellátást a város számára. Az 1890-es években Abidin pasa váli a környékbeli források vizét is a városba vezette és francia mérnökök által tervezett kutakat építtetett. A köztársaság kikiáltása után az új főváros népessége rohamosan növekedni kezdett, így 1925-ben megkezdődött a vízrendszer kibővítése és modernizálása. Nem messze a várostól földalatti tározót építettek, ahonnan 600 mm átmérőjű csöveken vezették a vizet a városba. A környékbeli vízforrásokhoz szivattyúkat telepítettek. 1931-ben rendelettel hozták létre az Egészségügyi Minisztériumnak jelentő Ankarai Városi Ivóvíz-bizottságot (Ankara Şehri İçme Suyu Komisyonu), melynek feladata a város ivóvíz-ellátásának felügyelete volt. Bár több száz kilométernyi vízvezetéket fektettek le, új tárolókat építettek és új források vizét irányították a városba, az elképesztő gyorsasággal növekvő lakosság ellátását mégsem tudták teljesen megoldani, az 1940-es és '50-es években a város súlyos vízhiánnyal küszködött. Az ankarai önkormányzat ezért 1949-ben létrehozta az Ankarai Vízigazgatóságot (Ankara Su İdaresi; ASU). Az ASU főként földalatti vízforrások felhasználásával egészítette ki a vízrendszert. Az 1960-as években újabb felszíni víztározók épültek. 1986-ban, isztambuli példára jött létre a nagyvárosi önkormányzathoz tartozó Ankara Su ve Kanalizasyon İdaresi (ASKİ). A városban 2007-ig összesen 2515 kilométernyi vízcsövet fektettek le. Ankara áramellátásáról a Başkent Elektrik Dağıtım társaság gondoskodik, melyet a tartományban elsőként privatizáltak. A céget a Sabancı Holding és az osztrák Österreichische Elektrizitatswirtschafts-Aktiengesellschaft vásárolta meg 1 milliárd 225 millió dollárért. ### Egészségügy Ankarában több kórház is található, egy részük állami, más részük pedig magántulajdonban van, egy pedig katonai kórház. Mind az állami, mind a magánkórházak között találunk egyetemi klinikákat. Az általános vélemények szerint az állami kórházak rosszul felszereltek, kevésbé higiénikusak és emberbarátiak, mint a magánkórházak, mégis ezek a kórházak (különösen az egyetemi klinikák) rendelkeznek a legjobb orvosokkal. A külföldi szervezetek a turisták számára a magánkórházak igénybevételét ajánlják. ## Sport Akárcsak egész Törökországban, Ankarában is a labdarúgás a legnépszerűbb sportág. A városnak négy elsőosztályú labdarúgó-csapata van: a Gençlerbirliği SK, a Büyükşehir Belediye Ankaraspor, az Ankaragücü és a Hacettepespor. Az egyik legnagyobb labdarúgó-stadion az Ankara 19 Mayıs Stadion, amelynek befogadóképessége 20 600 fő. A városnak két professzionális kosárlabda-csapata van, a Türk Telekom Ankara és a CASA TED Ankara Kolejliler. Népszerű még a műkorcsolya és a jégkorong; e sportok kedvelői az Ankara Buz Pateni Sarayı jégpályát használhatják. A pálya 1150 nézőt képes befogadni. A fiatalok körében népszerű a gördeszkázás, a gördeszkások fő találkozóhelye a parlament épülete melletti park. 1936 óta minden év december 27-én megrendezik a Nagy Atatürk Futóversenyt. ## Testvérvárosok Ankarának 40 testvérvárosa van: ## Panoráma

Levelezési sakk

A levelezési sakk (vagy távsakk) a sakkjáték egy speciális formája, amelyben a játszó felek egymástól távol vannak, és a lépéseket valamilyen közvetítő eszköz segítségével továbbítják ellenfelüknek. Ez hosszú időn át az egyszerű postai levél, később főként a speciális postai lépésközlő levelezőlap volt, de játszottak távsakkot telefonon keresztül, táviratok, telexek, faxok váltásával, vagy rádión történő közvetítés révén is. Ma már a legelterjedtebb az interneten keresztül történő távsakkozás, amelyen a lépések megküldése vagy elektronikus levél (e-mail) útján, vagy szerverkapcsolat segítségével történik. Egyre bővül az okostelefonos alkalmazás (mobilapp) segítségével történő távsakkozási forma. A levelezési sakkozásnak külön önálló nemzetközi szervezete van. Az ICCF (International Correspondence Chess Federation) az 1928-ban alapított első nemzetközi levelezési sakkszövetség (Internationaler Fernschachbund, IFSB) jogutódja, amely független a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE)-től. Az ICCF önállóan szervez levelezési sakkolimpiát, egyéni és csapat világ- és Európa-bajnokságokat, valamint különböző meghívásos és témaversenyeket. A 2019-ben befejeződött 30. levelezési sakkvilágbajnokságon az 1. helyet, és ezzel a levelezési sakkvilágbajnoki címet az orosz Andrej Kohemaszov szerezte meg. A nőknél a 2020-ban befejeződött 12. női levelezési sakkvilágbajnokságon harmadszor egymás után az orosz Irina Perevertkina szerezte meg a világbajnoki címet. Az első levelezési sakkolimpiát, amely 1949–1952 között zajlott, Magyarország válogatottja nyerte, a 2017-ben befejeződött (2012-ben kezdődött) 18. olimpia győztese Németország volt. ## Története Az első levelezési sakkjátszma, amiről fennmaradt írásos említés, I. Niképhorosz bizánci császár és Hárún ar-Rasíd bagdadi kalifa között zajlott a 9. században. Közvetett utalások alapján feltételezhető, hogy levelezés útján sakkozott I. (Könyves) Henrik angol király és VI. (Kövér) Lajos francia király a 12. században. 1650-ben a velencei és a horvát kereskedők levelek útján továbbították sakklépéseiket az egymás elleni játszmájukban, amelyről Thomas Hyde angol orientalista, a sakk első történetírója tesz említést A keleti szórakoztató játékokról című, 1689-ben és 1694-ben megjelent művében. A 18. században Nagy Frigyes porosz király és Voltaire közel 50 évig tartó levelezése során több sakkjátszmát is váltottak. Leveleiket a királyi postaszolgálat továbbította Berlin és Párizs között. Az első olyan levelezési játszmákat, amelyeknek a leírása is fennmaradt, Friedrich Wilhelm von Mauvillon (1774–1851) Hágában állomásozó holland katonatiszt játszotta egy Brédában élő barátjával, akinek a neve nem maradt fenn. Mauvillon a „3 postai játszmát” az 1827-ben megjelent sakk-könyvében ismertette. 1823-ban a párizsi sakk-klub levelező mérkőzést játszott a londoni sakk-klubbal. A mérkőzésről nem maradt fenn információ. Az egyik legkorábban feljegyzett postai sakkjáték az amszterdami és a rotterdami sakk-klub között zajlott 1824-ben. A mérkőzést az amszterdamiak nyerték, miután mindkét játszmát megnyerték. A 19. század húszas éveitől egyre több levelezési sakkeseményről maradt fenn írásos emlék. A London Chess Club és az Edinburgh Chess Club 1824–1828 között váltott levelezési játszmákat. A megállapodásuk szerint a mérkőzés három olyan játszmáig tart, amelyben valamelyik fél győzelmet arat; a döntetlenek nem számítanak, és ha egy játszma döntetlenül ér véget, akkor azonnal újat kezdenek. A mérkőzést Edinburgh nyerte 2–1-re, és két játszma döntetlenül végződött. 1825-ben Manchester városa nyerte a levelezés útján váltott játszmát Liverpool ellen, 1828-ban a madrasi sakk-klub a haidarabádi klub ellen mindkét játszmáját megnyerve győzött. Az 1830-as években Párizs volt a sakkozás fellegvára, a sakkélet a kávéházakban folyt, ezek közül is kiemelkedett a Café de la Régence. A kávéházban megalakult Párizsi Sakk-klub sorra hívta ki a kontinens nagyvárosainak sakkozóit levelezés útján történő mérkőzésre. 1834–1836 között több játszmát váltottak a London Chess Clubbal. A játszmák érdekessége, hogy a franciák az angolok 1. e4 lépésére e6-tal válaszoltak, és innen ered a megnyitás francia védelem elnevezése. Más országokban is egyre több játszmát váltottak távoli ellenfelek, elsősorban sakk-klubok között. Olaszországban 1836-ból származik az első feljegyzett levelezési játszma, amit Giuseppe Gasbarri of Florence publikált. Az Amerikai Egyesült Államokban a legkorábban fennmaradt levelezési sakkemlék az 1839-es Washington DC Chess Club és a New York Chess Club közötti mérkőzés. Az első feljegyzett magyar levelezési („távizeneti”) sakkmérkőzésre 1843–1845 között került sor a párizsi sakkélet központjának számító Café de la Régence és a magyar sakkozás fellegváraként számon tartott Wurm kávéház sakkozói között. A mérkőzés előzménye, hogy Aaron Alexandre francia sakkmester, az 1837-ben Párizsban megjelent sakkenciklopédia szerzője 1842. évi európai körútja során Pestre is ellátogatott, és több játszmát váltott a magyar mesterekkel. Játékuk olyan hatással volt rá, hogy tárgyalást kezdett a francia és a magyar kávéház törzsjátékosai közötti levelezési mérkőzés megvívására. A magyarok csak némi habozás után vállalták a játékot, mert tétként nagyjából egy állami hivatalnok egyévi fizetésének megfelelő 500 forintot kellett letenniük a párizsiak 1250 frankja ellenében. A hivatalosan két győzelemig tartó, háromjátszmás mérkőzésen nagy nemzetközi meglepetést keltve a magyarok mindhárom játszmában nyertek. A Szén József, Grimm Vince, Löwenthal János Jakab alkotta pesti csapatot lépésjavaslatokkal ellátó tanácskozó bizottság megbeszélésein gyakran részt vett Erkel Ferenc is. Ezen a mérkőzésen dolgozták ki a magyar sakkozók a magyar védelemnek, később budapesti megnyitásnak nevezett eljárást. Az 1850-es évektől kezdve több újság is elkezdte támogatni a levelezési sakkot, és versenyeket szerveztek. Az 1880-as évektől kezdve a La Stratégie, valamint a Le Monde Illustré című francia sakkfolyóiratok rendszeresen rendeztek – a sakktörténelemben először – egyéni levelezési versenyeket. Az első ilyen versenyen a magyar dr. Mayer György az első helyet szerezte meg. 1895-ben játszották az első olyan távsakkmérkőzést, amelynél a lépéseket a távírókábelen keresztül továbbították a londoni British Chess Club és a New Yorkban levő Manhattan Chess Club játékosai között. 1897-ben ugyanezen a kábelen keresztül játszott a brit alsóház és az amerikai képviselőház csapata, az eredmény döntetlen lett. 1870-ben alakult az első kizárólag levelezési sakkhoz kötődő sakk-klub, a londoni Caissa Correspondence Chess Club. 1896-ban alakult a Pillsbury National Correspondence Chess Association (PNCCA), az első nemzeti levelezési szervezet, egy évvel később létrehozták az amerikai sakkligát (The Correspondence Chess League of America). Az első nemzeti levelezési sakkszövetség, a British Correspondence Chess Association 1906-ban alakult meg. 1893–1897 között rendezte meg a Budapesti Sakkszemle (az akkori időszak sakkfolyóirata) 19 résztvevővel az első magyar levelezési sakkversenyt, amelyen két, akkor még csak ígéretes fiatal versenyző Maróczy Géza és Charousek Rezső végzett az első helyen. A harmadik helyet Exner Győző szerezte meg. 1902-ben játszották az első rádión keresztüli távsakkjátszmát két hajó között, amely az Atlanti-óceánon 160 mérföldre tartózkodott egymástól. 1928-ban alakult meg Németországban az Internationaler Fernschach Bund (IFSB), amely a mai Nemzetközi Levelezési Sakkszövetségnek, az ICCF-nek a jogelődje. Az első európai levelezési sakkolimpiát 1935–1937 között rendezték meg 17 európai ország részvételével, amelyet Magyarország válogatottja nyert meg. A csapat tagjai Balogh János, Nagy Géza, Barcza Gedeon, Szigeti Miklós, Boros Sándor és Szűcs Árpád voltak. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) 1949-ben hozta létre levelezési sakkszervezetét, az International Correspondence Chess Associationt (ICCA). 1951-ben alakult meg 65 tagországgal, több mint egyéni taggal a levelezési sakkozás ma is működő nemzetközi szervezete, a Nemzetközi Levelezési Sakkszövetség (ICCF), amely 1953-ban adományozta először a nemzetközi levelezési nagymester és a nemzetközi levelezési mester címeket. Az első levelezési sakkolimpiát (csapatvilágbajnokságot), amely 1949–1952 között zajlott, Magyarország válogatottja nyerte. A csapat tagjai: Balogh János, Barcza Gedeon, Szigeti Miklós, Szűcs Árpád, Gonda József, Elekes Dezső voltak. 1950-ben kezdődött 78 résztvevővel az első egyéni levelezési sakkvilágbajnokság, amely 1953-ban fejeződött be, és az ausztrál Cecil Purdy nyerte meg. Az első női levelezési sakkvilágbajnokságot 1968–1972 között rendezték meg, amelyet a szovjet Olga Rubcova nyert meg, aki korábban – 1956–1958 között – a klasszikus, tábla melletti sakkozásban is világbajnok volt. Ő a sakk történetében az egyetlen, aki mindkét világbajnoki címet megszerezte. 1994-ben Lisa Powell alapította meg az International Email Chess Clubot (IECC). 2003-tól, a 18. levelezési sakkvilágbajnoki döntőtől kezdődően a lépéseket e-mailben küldték egymásnak a versenyzők, 2008-tól, a 23. döntőtől kezdődően a játszmákat egy szerveren keresztül játsszák. Egyre több levelezési versenyt rendeznek szerverek igénybevételével, az alacsonyabb szintű levelezési sakkversenyek között azonban még megtalálhatók a hagyományos postai úton történő lépéstovábbítást alkalmazó versenyek is. Ez utóbbiaknál a nevezéskor a versenyzők választhatnak a szerveres vagy a hagyományos lépésküldés között. Ezek a versenyek az előre meghirdetett létszám betelése után indulnak. E két forma mellett továbbra is megmaradtak az e-mailben rendezett versenyek is. Magyarországon a levelezési sakk irányítása és a versenyek szervezésével kapcsolatos ügyek végzése a Magyar Sakkszövetség keretén belül működő Sakktörténeti és Levelezési Bizottság keretén belül valósul meg. ## A lépéstovábbítás formái A lépésközlés eszköze alapján egyenes összefüggés látható a távközlés fejlődésével: - Küldönccel, futárral – ez volt a legkorábbi módja a lépések közlésének. - Postai úton – a középkorban a postakocsi szolgálatok megindítását követően. További fejlődést jelentett, és a levelezési sakkozás elterjedését jelentősen segítette, amikor 1840-ben Sir Rowland Hill megalkotta és bevezette az első postabélyeget. - Távirati úton – a távíró feltalálását követően a lépések gyorsabb továbbítása vált lehetővé. Ez a küldési módszer nem szorította háttérbe a hagyományos postai levelezőlapon történő lépésküldést. - Telefonon – a telefon, és különösen a távbeszélő központok feltalálását követően néhány játszmára telefonon keresztül is sor került. - Rádió útján – a rádió feltalálását követően újabb távközlési csatorna nyílt meg az információ továbbítására. Alkalmazása kevésbé terjedt el, mivel a rádióberendezés nem állt olyan mértékben rendelkezésre, hogy azt nagy tömegek használni tudják. - Telefaxon – a telefax-készülék feltalálása után alkalmazásával a gyors információtovábbítás vált lehetővé. Az e-mailen történő lépésközlés elődjének tekinthető. - E-mail útján – A számítógépek tömeges elterjedését követően bevezetett, ma is használatos lépéstovábbító eszköz az elektronikus levelezés, amely gyors, ugyanakkor egyértelműen bizonyítható a lépések elküldésének és megérkezésének ideje. A hagyományos postai levelezést olcsósága (ingyenessége) miatt jelentős mértékben kiszorította. Az e-mail útján történő levelezési sakknak saját önálló szervezete az International E-mail Chess Club (IECC). - Mobiltelefonon keresztül – Az okostelefonok megjelenésével, és a rájuk készített alkalmazások (applikációk) révén nagyon népszerű a mobiltelefonos távsakkozás. A lépéseket SMS segítségével továbbítják egy központi szerverre. - Webszerveren keresztül – Az informatika rohamos fejlődésének eredményeként, a nagy tárolási kapacitású, gyors szerverek és a nagy sávszélességű átviteli csatornák lehetővé tették, hogy minden játszmát online módon szervereken keresztül játszanak. A játékosok a világ bármely pontján lehetnek, az ellenfél lépését azonnal láthatják. Ez ma a levelezési sakkozás legkorszerűbb eszköze. Az e-mail útján történő lépéstovábbítás során problémát jelentettek a vírusok, valamint a nem megérkezett lépések. A web-alapú szerverek ezeket a problémákat kiküszöbölik, ezért jelenleg a legnépszerűbb és legelterjedtebb levelezési sakkozási forma. A levelezési sakkszerverek adatbázis-alapúak, és egy webes felületen keresztül biztosítanak hozzáférést az adatbázishoz. ## Játszmajegyzés a levelezési sakkban A nemzetközi levelezési sakkban, megelőzendő azt, hogy a figurák különböző országokban alkalmazott jelölései félreértést okozzanak, mind a sorokat, mind az oszlopokat számmal jelölik, és így minden mező két számjegyből áll. Az első számjegy az oszlopot, a második számjegy a sort jelzi. Világos oldaláról nézve a bal alsó sarok a 11-es mező, a jobb alsó sarok a 81-es mező, míg sötét oldalán a két bástya alaphelyzetben a 18-as és a 88-as mezőkön áll. A lépés megadása úgy történik, hogy meg kell adni annak a mezőnek számát, amelyről lép egy figuránk, és annak a mezőnek a számát, amelyre lép a figura. Például a hagyományos jelölés szerinti 1. e2–e4 kezdőlépésünk a levelezési sakkban 1. 5254. A lépés megadásakor nem kell külön jelölni sem a sakkadás, sem az ütés, sem a mattadás tényét. A sáncolás jelölése a király helyváltoztatásának közlésével történik, azaz világos rövidsánca (0–0) esetén 5171, hosszúsánca (0–0–0) esetén 5131; míg sötét rövid oldalra történő sáncolását az 5878, a hosszú oldalra történő sáncolását az 5838 számkóddal jelöljük. Figuraátváltozás esetén, amikor a gyalog az utolsó sorra ért, akkor a felvett tiszt jelzésére a négy számjegy egy ötödikkel egészül ki. Ez a szám: 1 – vezér esetén, 2 – bástya esetén, 3 – futó esetén, 4 – huszár esetén. Például ha az f7-en álló gyaloggal belépünk a 8. sorra (f7–f8 lépés) és bástyát veszünk fel (hagyományos jelölésnél: f7–f8=B), ennek jelzése a levelezési sakkban: 67682. ## Gondolkodási idő ### Postai lépésközlésnél A hagyományosnak nevezhető, postai úton történő lépésközlés esetén a gondolkodási idő általában 10 lépésenként 30 nap, a megtakarított napok továbbvihetők a következő 10 lépés gondolkodási idejéhez. A postai szállítási idő nem számít bele egyik fél gondolkodási idejébe sem. A lépésközlő lapon ezért meg kell adni az ellenfél lépésének postára adásának idejét, a lap megérkezésének idejét, valamint a lépés elküldésének idejét. Ha lépésünk elküldését követően 14 napig (az átlagos postai szállítási időn felül) nem kapunk választ, akkor lépésünket meg kell ismételni. Ha egy lépésre 10 napnál hosszabb gondolkodási időt kívánunk igénybe venni, azt közölni kell ellenfelünkkel, megelőzve ezzel, hogy a lépését megismételje. Szabálytalan lépés vagy üres lépésközlő lap elküldése esetén a vétkes félnek 5 nap büntetés jár. Naptári évenként összesen 45 nap „szabadság” vehető ki bármilyen részletekben. Az ez irányú igényünket a versenybírónak és minden ellenfelünknek egyidejűleg kell bejelenteni. A szabadság ideje alatt azon játszmákban, amelyekben mi vagyunk lépésen, a gondolkodási időnk nem változik. ### Webszerver útján A webszerver alapú lépésközlés esetén a játékosok a webszerverre rögzítik lépésüket, amely automatikusan egy e-mailt küld az ellenfélnek arról, hogy léptek a játszmájában. A webszerver ugyancsak automatikusan e-mailt küld a lépésen levő játékosnak abban az esetben, ha egy játszmában 14 napja nem válaszolt. A webszerveren keresztül történő játékban általában 10 lépésenként 50 nap áll rendelkezésre. A megtakarított napok továbbvihetők a következő 10 lépés gondolkodási idejéhez. A gondolkodási időt a szerver attól a perctől kezdi számolni, amikor a lépés továbbításra került. Ez azt jelenti, hogy a postai úton történő gondolkodási idő számításától eltérően (ahol ez naptári napokban történik), itt 24 órás időszakokat számol automatikusan a szerver a lépés megérkezésének idejétől számítva. Itt is 45 nap szabadság áll rendelkezésre minden játékosnak évente. ## A levelezési versenyek típusai A Nemzetközi Levelezési Sakkszövetség (ICCF) folyamatosan szervez versenyeket különböző kategóriákban az egészen kezdőktől a nagymesteri címmel rendelkezőkig. ### Játék kíváncsi érdeklődők számára Az ICCF-azonosítóval nem rendelkező érdeklődők számára biztosít kipróbálási lehetőséget az ICCF FM jelű versenye, amelyben egy másik játékos ellen két játszmára kerül sor a webszerver igénybevételével. A kipróbálás ingyenes, de egy játékos legfeljebb négy játszmát játszhat. 10 lépésre 50 nap gondolkodási idő áll rendelkezésre, ha válasz nem érkezik, akkor a lépés megismétlését 20 nap után kell megtenni. ### Verseny kezdők számára A teljesen kezdő, értékszámmal nem rendelkezők, valamint az alacsony (1600 alatti) Élő-pontszámmal rendelkezők számára indítják folyamatosan az ICCF Aspirers versenyeket. Hét játékos nevezésének összegyűlése esetén indul az adott verseny. A gondolkodási idő 50 nap 10 lépésre, a lépés megismétlése 20 nap után szükséges. Ezen a versenyen már lehet Élő-pontszámot szerezni. ### Nyílt versenyek Az ICCF Open Class versenyeket három erősségi fokozatban rendezik. Mindhárom versenytípusban indul webszerveren keresztüli játék, valamint hagyományos postai úton történő lépésközlés révén zajló verseny. World Individual Open Class verseny A teljesen kezdők, valamint az 1900 alatti Élő-pontszámmal rendelkezők számára. A versenyek folyamatosan indulnak, ahogyan hét játékos összegyűl. A webszerveren 10 lépésre 50 nap, postai levelezés esetén 10 lépésre 30 nap gondolkodási idő áll rendelkezésre. World Individual Higher Class verseny Azok számára, akiknek az Élő-pontszáma 1900 és 2099 közé esik. Az ennél alacsonyabb Élő-pontszámmal rendelkezők közül az is elindulhat ezen a versenyen, aki egy Open Class versenyen az első helyen végzett. Egy Open Class verseny megnyerése egy Higher Class versenyen való indulásra jogosít fel. A nemzeti szövetségek igazolása alapján elindulhatnak még azok is, akiknek nincs ICCF által adott Élő-pontszámuk, de a hagyományos sakkban 1900 és 2099 közötti Élő-pontszámmal rendelkeznek. A versenyek folyamatosan indulnak, ahogyan hét játékos összegyűl. A webszerveren 10 lépésre 50 nap, postai levelezés esetén 10 lépésre 30 nap gondolkodási idő áll rendelkezésre. World Individual Master Class verseny Azok számára, akiknek az Élő-pontszáma 2100 fölötti. Az ennél alacsonyabb Élő-pontszámmal rendelkezők közül az is elindulhat ezen a versenyen, aki egy Higher Class versenyen az első helyen végzett. Egy Higher Class verseny megnyerése egy Master Class versenyen való indulásra jogosít fel. A nemzeti szövetségek igazolása alapján elindulhatnak még azok is, akiknek nincs ICCF által adott Élő-pontszámuk, de a hagyományos sakkban 2100 fölötti Élő-pontszámmal rendelkeznek. A versenyek folyamatosan indulnak, amikor a webszerveres játék esetén 11, a postai úton történő játék esetén hét játékos összegyűl. A webszerveren 10 lépésre 50 nap, postai levelezés esetén 10 lépésre 30 nap gondolkodási idő áll rendelkezésre. ### Címszerző versenyek Levelezési nemzetközi mester címért Ezeken azok indulhatnak el, akik az ICCF által szervezett levelezési versenyeken legalább 29 játszmát figyelembe véve 2300 vagy afölötti Élő-pontot szereztek. Elindulhatnak azok is, akik ennél kevesebb (de 12–29 közötti) játszmájuk van, és abban 2350 vagy afölötti értékszámot szereztek. Nevezhetnek azok is, akik a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) ranglistáján legalább 2350 Élő-pontszámmal rendelkeznek, továbbá azok, akik a nemzeti szövetségük által szervezett országos levelezési sakkbajnokságon az 1–3. helyen végeztek. Egy versenyző hathavonta indulhat nemzetközi címszerző levelezési versenyen, amennyiben a feltételeknek megfelel. A versenyek folyamatosan indulnak, amint 13 játékos nevezése összegyűl. 10 lépésre 50 nap a gondolkodási idő. Levelezési nemzetközi nagymester címért Ezeken azok indulhatnak el, akik az ICCF által szervezett levelezési versenyeken legalább 29 játszmát figyelembe véve 2450 vagy afölötti Élő-pontot szereztek. Elindulhatnak azok is, akik ennél kevesebb (de 12–29 közötti) játszmájuk van, és abban 2500 vagy afölötti értékszámot szereztek. Nevezhetnek azok is, akik a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) ranglistáján legalább 2500 Élő-pontszámmal rendelkeznek. Egy versenyző hathavonta indulhat nemzetközi címszerző levelezési versenyen, amennyiben a feltételeknek megfelel. A versenyek folyamatosan indulnak, amint 13 játékos nevezése összegyűl. 10 lépésre 50 nap a gondolkodási idő. ### Világkupa-versenysorozatok A nevezés erre a nemzeti szövetségen keresztül lehetséges. A verseny három szakaszból áll: az előversenyek első két helyezettje jut az elődöntőbe, majd az elődöntők első helyezettjei alkotják a döntő mezőnyét. A versenyen már pénzdíjazás van. 2015-ben erre a célra 6000 euró állt rendelkezésre. Az előversenyek és az elődöntők első helyezettjei ebből 25 euróban részesülnek. A döntő első négy helyezettje részesül díjazásban: az első helyezett 1000, a második 600, a harmadik 300, a negyedik 100 euró összegben. Holtverseny esetén a díjak összeadódnak, és úgy kerülnek elosztásra. A versenyek folyamatosan indulnak, amint az előversenyen 7–11, az elődöntőben 9–13, a döntőben 9–15 versenyző összegyűl. A döntő első és második helyezettje jogot szerez a levelezési sakkvilágbajnokság világbajnokjelöltek versenyén való indulásra. Az első helyezett levelezési nemzetközi mester címet kap, és a következő világkupa versenyen azonnal a döntőben indulhat. A döntő minden résztvevője a következő világkupa-versenysorozaton közvetlenül az elődöntőben indulhat. A döntő 3. és 4. helyezettje, valamint azok, akik legalább 60%-os eredményt értek el, közvetlenül a világbajnokjelöltek versenyének elődöntőjében indulhatnak. Akik legalább 50%-ot értek el a döntőben, azok ingyenesen, nevezési díj nélkül indulhatnak a világbajnokjelöltek versenyének előversenyén. A gondolkodási idő a világkupa előversenyén lépésenként 3 nap, 30 naponkénti időkontrollal. A világkupaversenyek hagyományos postai úton, valamint szervereken egymással párhuzamosan zajlanak. A 2014–2016 között zajlott gyémántjubileumi 19. hagyományos postai úton folyó versenyt (ICCF Diamond Jubilee Postal World Cup XIX) a német Thomas Herfurth nyerte, míg a szerveren zajló, 2015-ben kezdődött verseny 2017. júniusban még zajlik, a még befejezetlen játszmáktól függően, de ott is német győzelem születik. #### Veterán világkupa A 60 éven felüli versenyzők számára rendezik a veterán világkupa versenysorozatát, amelynek felépítése és szabályai megegyeznek a levelezési világkupa három szintjével és szabályaival. 2014. szeptemberben a 7. veterán világkupaverseny kezdődött el. 2017-ben megkezdődtek a 8. veterán világkupa nyolc elődöntő csoportjában a mérkőzések, és 2016. január óta zajlik 62 csoportban a 9. veterán világkupa selejtezője. #### Junior világkupa 2008-ban indult az első junior világkupa versenysorozata, amelynek 2010-ben kezdődött döntője 2012-ben fejeződött be. A 2. junior világkupát a német Cristoph Tiemann nyerte 2014-ben. ### Világbajnokság Az ICCF által szervezett levelezési sakkvilágbajnokság versenysorozata az előversenyekből, az elődöntőkből és a döntőből áll. Az előversenyekre a nemzeti szövetségeken keresztül lehet nevezni, illetve kvalifikáció szerezhető a zónaversenyeken, valamint kontinensbajnokságokon. A világkupán, valamint az előző világbajnokság versenysorozatában elért bizonyos helyezések vagy százalékos eredmény alapján közvetlenül az elődöntőben vagy a döntőben való részvételre lehet jogosultságot szerezni. A korábbi levelezési világbajnokok azonnal a döntőben indulhatnak. A levelezési sakk világbajnokjelöltjeinek versenysorozatán indulhatnak azok is, akik a hagyományos (tábla melletti) sakkban legalább 2600-as vagy ennél magasabb Élő-pontszámmal rendelkeznek. ### Kontinensversenyek Európai levelezési sakkbajnokság A levelezési sakk Európa-bajnoksága selejtezőkből, előversenyekből, elődöntőkből és döntőből áll. Postai úton történő lépéstovábbítás és webszerveres játék közül lehet választani. A selejtezőkben hét, az előversenyeken 11, az elődöntőkben 13, a döntőben 15 versenyző játszik. Észak-Amerika és a Csendes-óceáni térség levelezési sakkbajnoksága Az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Hongkong, Japán, Kanada és Új-Zéland versenyzői számára kiírt verseny. Open, Higher és Master csoportokban folyik a küzdelem. Az egyes csoportokban való részvétel feltételei megegyeznek az ICCF azonos elnevezésű csoportjaiban való indulás feltételeivel, de csak az adott országokból jelentkezhetnek versenyzők. ### Tematikus versenyek A különböző megnyitási változatokban való elmélyülés céljából az ICCF rendszeresen indít tematikus versenyeket. A levelezési sakk hosszabb gondolkodási ideje által biztosított nagyobb elmélyülés, a változatok részletesebb kidolgozása korábban is, és a mai versenysakkban is jelentős újításokkal gazdagítja a megnyitáselméletet. Ezért nagy jelentőségűek és népszerűek az ICCF tematikus versenyei. 2015\. júliusban az alábbi megnyitási változatokra volt verseny kiírva: - Dőry-védelem (ECO E10): 1. d4 Hf6 2. c4 e6 3. Hf3 He4 - Háromhuszáros játék, Canal-változat (ECO C56): 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fc4 Hf6 4. d4 exd4 5. 0–0 Hxe4 6. Be1 d5 7. Hc3 - Szicíliai védelem felgyorsított Breyer-változat (ECO B39): 1. e4 c5 2. Hf3 Hc6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 g6 5. c4 Fg7 6. Fe3 Hf6 7. Hc3 Hg4 8. Vxg4 Hxd4 - Szicíliai védelem, angol támadás (ECO B90): 1. e4 c5 2. Hf3 d6 3. d4 cxd4 4. Hxd4 Hf6 5. Hc3 a6 6. Fe3 - Orosz védelem (ECO C42): 1. e4 e5 2. Hf3 Hf6 - Királyindiai védelem (ECO E97): 1. d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 Fg7 4. e4 d6 5. Hf3 O-O 6. Fe2 e5 7. O–O Hc6 8. d5 He7 - Grünfeld-védelem (ECO D80): 1. d4 Hf6 2. c4 g6 3. Hc3 d5 - From-csel (ECO A02): 1. f4 e5 2. fxe5 d6 3. exd6 Fxd6 4. Hf3 - Spanyol megnyitás, csereváltozat (ECO C68): 1. e4 e5 2. Hf3 Hc6 3. Fb5 a6 4. Fxc6 ### Bajnokok ligája Négyfős csapatok számára kiírt verseny, amelyet kétévenként indítanak. A versenyzőknek nem feltétlenül szükséges egy országot képviselniük, de egyidejűleg csak egy csapatban játszhatnak. A csapatokat a csapattagok átlag-Élő-pontszáma szerint három szintbe sorolják. Az A szint 2300 pont alatt, a B szint 2300–2500 pont között, a C szint 2500 pont fölött. Az egyes szintet megnyerő csapatok egy alkalommal egy szinttel magasabban indulhatnak el. A gondolkodási idő 10 lépésre 40 nap. ## Levelezési sakkolimpiák ### Nyílt verseny A levelezési sakkolimpiákat hatfős nemzeti válogatott csapatok részére 1949 óta rendezik meg. Az olimpiai versenysorozat a 12. olimpia (1998) óta elődöntőből és döntőből áll. Magyarország válogatottja nyerte az első levelezési sakkolimpiát, ezt követően még két alkalommal ezüstérmet szerzett. <table> <thead> <tr class="header"> <th><p>Év</p></th> <th><p>Esemény</p></th> <th><p>Arany</p></th> <th><p>Ezüst</p></th> <th><p>Bronz</p></th> <th><p>Magyar helyezés</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td><p>1949–1952</p></td> <td><p>1. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>' 25</p></td> <td><p>20</p></td> <td><p>19,5</p></td> <td style="text-align:center;"><p>1.</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1952–1955</p></td> <td><p>2. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>27,5</p></td> <td><p>27,5</p></td> <td><p>27</p></td> <td style="text-align:center;"><p>5.</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>1958–1961</p></td> <td><p>3. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>35,5</p></td> <td><p>' 32,5</p></td> <td><p>32</p></td> <td style="text-align:center;"><p>2.</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1962–1964</p></td> <td><p>4. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>36</p></td> <td><p>28,5</p></td> <td><p>27,5</p></td> <td style="text-align:center;"><p>5.</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>1965–1968</p></td> <td><p>5. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>36</p></td> <td><p>28,5</p></td> <td><p>27,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1968–1972</p></td> <td><p>6. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>38</p></td> <td><p>28,5</p></td> <td><p>25,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>1972–1976</p></td> <td><p>7. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>35,5</p></td> <td><p>30</p></td> <td><p>29,5</p></td> <td style="text-align:center;"><p>6.</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1977–1982</p></td> <td><p>8. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>46,5</p></td> <td><p>'''' 44</p></td> <td><p>41,5</p></td> <td style="text-align:center;"><p>2.</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>1982–1987</p></td> <td><p>9. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>33</p></td> <td><p>30</p></td> <td><p>27</p></td> <td style="text-align:center;"><p>7.</p></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1987–1995</p></td> <td><p>10. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>34</p></td> <td><p>33,5</p></td> <td><p>33,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>1992–1999</p></td> <td><p>11. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>45,5 (20)</p></td> <td><p>45,5 (18)</p></td> <td><p>40</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>1998–2004</p></td> <td><p>12. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>47,5</p></td> <td><p>42,5 (19)</p></td> <td><p>42,5 (16)</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>2004–2008</p></td> <td><p>13. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>38</p></td> <td><p>34,5</p></td> <td><p>32</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>2002–2006</p></td> <td><p>14. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>45,5</p></td> <td><p>39,5</p></td> <td><p>36</p></td> <td style="text-align:center;"><p>8.</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>2006–2009</p></td> <td><p>15. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>48</p></td> <td><p>47</p></td> <td><p>46,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>2009–2013</p></td> <td><p>16. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>33,5</p></td> <td><p>28,5</p></td> <td><p>26,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>2010–2014</p></td> <td><p>17. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>44,5</p></td> <td><p>43,5</p></td> <td><p>39,5</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>2012–2016</p></td> <td><p>18. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>41,5</p></td> <td><p>41</p></td> <td><p>39</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>2016-2021</p></td> <td><p>19. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>27</p></td> <td><p>261⁄2</p></td> <td><p>261⁄2<br /> 261⁄2</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="even"> <td><p>2016–2019</p></td> <td><p>20. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>39,5 (18)</p></td> <td><p>39,5 (16)</p></td> <td><p>39</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> <tr class="odd"> <td><p>2020-2023</p></td> <td><p>21. levelezési sakkolimpia</p></td> <td><p>38</p></td> <td><p>37</p></td> <td><p>37</p></td> <td style="text-align:center;"></td> </tr> </tbody> </table> ### Női sakkolimpia A nők részvételével zajló levelezési sakkolimpiákat 1974 óta rendezik meg. Az első hat sakkolimpia hagyományos postai levelezés útján zajlott, a 7. olimpiától kezdődően a versenyek a szervereken folynak. Magyarország az első négy olimpián jutott be a döntőbe, az 1986–1992 között játszott 3. olimpián a magyar válogatott bronzérmet szerzett. ## Férfi sakkvilágbajnokságok A dátumok a világbajnoki döntő időtartamát mutatják. A 33. férfi levelezési sakkvilágbajnoki döntő 2022. november 20-án indult. ## Női világbajnokok ## ICCF világkupa ## Veterán világkupa ## ICCF Hall of Fame 2016-tól kezdődően az éves ICCF-kongresszuson évente nevezik meg azokat a levelezési sakk népszerűsítéséért sokat tett játékosokat és szervezőket, akiket az ICCF Hall of Fame (Hírességek Csarnoka) tagjai közé választanak. 2016-ban első ízben ezt a címet a német Hans-Werner von Massow, aki 1959–1987 között a szervezet elnöki tisztét is ellátta, valamint a finn Esko Nuutilainen kapta meg. ## Segítség igénybevétele a levelezési sakkban A levelezési sakk lefektetett szabályai szerint a játszó feleken kívül külső személy bevonása a sakkjátszmák elemzésébe tilos volt. A sakk-könyvek, -folyóiratok, játszmagyűjtemények használata azonban kezdettől fogva engedélyezett volt. Ezek száma a 19. században és a 20. század elején is olyan minimális, vagy annyira földrajzi elhelyezkedéstől függően volt elérhető, hogy jelentősen nem befolyásolta a játszmák menetét. Voltak megszállott sakkrajongók, akik igyekeztek begyűjteni a világ minden táján megjelenő megnyitáselméleti műveket, tornakönyveket és sakkfolyóiratokat. Ilyen volt például a Becker-gyűjtemény Bécsben, amelyet Max Euwe is hosszasan tanulmányozott az Aljechin elleni – később megnyert – világbajnoki mérkőzése előtt. Ilyen mértékben számíthat a megnyitáselméleti változatok széles ismerete és ezek alkalmazási példái a versenyjátszmákban. Természetesen ez akkor még csak keveseknek állt rendelkezésére, és csupán csekély mértékben befolyásolta a levelezési sakkban elért eredményeket. ### A számítógépek alkalmazása A szabályok eltérőek a különböző levelezési szervezeteknél: míg a játszmagyűjteményeket és a megnyitáselméleti műveket tartalmazó adatbázisok használata általánosan engedélyezett, az amerikai szövetség és más országok szövetségei a levelezésisakk-szabályzatukban tiltják azt, hogy a lépés kiválasztásához sakkmotorral rendelkező gépeket vegyenek igénybe. Minden tiltás ellenére azonban nem lehet kizárni azt, hogy egyes versenyzők igénybe vegyék a számítógépeket és különösen a ma már igen erős sakkprogramokat. Talán ennek felismerése vezette a Nemzetközi Levelezési Sakkszövetséget (ICCF) arra, hogy a nemzetközi szabályzatban nincs tiltva tételesen a sakkprogramok használata. A levelezési sakk a nagyon erős és viszonylag olcsón bárki számára hozzáférhető sakkprogramok korában már valóban nem az, ami régen volt. A kutatások eredményei azt mutatják, hogy ez azonban nem jelenti a levelezési sakkozás végét. A levelezési sakkozás eltolódik az úgynevezett „advanced sakk” irányába, ahol megengedett a lépések megtétele előtt a számítógéppel való „konzultáció”. A kutatások kimutatták, hogy ezekben a játékokban a számítógép erőssége (számítási gyorsasága és a használt adatbázisának mérete) ugyan fontos szempont, de csak másodlagos. Egy egyébként is erősebb sakkjátékos egy valamivel gyengébb számítógép támogatása mellett is legyőzi a gyengébb játékost, hiába használ az erősebb gépet. A játékerőben valóban csökken a különbség a kezdő sakkozók és a mesterek között, ha számítógépes segítséggel játszanak, azonban a gépek pontos számítása mindig egy adott állásra vonatkozik, míg a sakkozó stratégiákban gondolkodik, és a stratégiai cél eléréséhez legtöbbször nem az adott hadállásban a gép pontszámítása szerinti legmagasabbra értékelt lépés vezet eredményre. Ezért szükséges a gép által javasolt lépésekhez az emberi elme, amely kiválasztja a lehetőségek közül azt a legjobb lépést, amely illeszkedik a stratégiájába. Nem feltétlenül a program által felkínált lépés a legjobb a játszma hosszabb távú lefolyását tekintve. Ha valaki vakon követi a gép által javasolt lépéseket, az katasztrófához vezethet. A jó játékos képes kiválasztani a felajánlott lépések közül azt, amelyik az adott szituációban valóban a leginkább támogatja őt célja elérésében. „Bármilyen sakkprogrammal lehet és érdemes is elemeztetni, tanulni, de soha nem szabad kritika nélkül elhinni a gép által játszott-elemzett változatokat! Semmilyen számítógép nem helyettesítheti az önálló gondolatokat és a valódi sakktudást. Viszont jól kiegészítheti a gyengébb emberi számolókészséget, szembesíthet az elfogult értékelésekkel és pontosságra szoktat.” ## A levelezési sakk jövője A kutatások azt bizonyították, hogy nagyságrendekkel csökken az olyan számítógépek játékereje, amelyeket megfosztanak a megnyitási és játszmagyűjteményüktől. Ennek figyelembe vételével alakította ki a Nemzetközi Sakkszövetség (ICCF) a jövőképét, amelyet Erich Ruch ICCF-elnök a 2011-ben kiadott Gyémántkönyvben'' (Diamond Book) fogalmazott meg, megosztva vízióját, hogy szerinte milyen lesz a levelezési sakk 2025-ben: eszerint előtérbe kerül a Fischer random sakk (amelyben már most is szervez versenyeket az ICCF), valamint annak egy új változata, amelyben nemcsak az alapsoron álló figurák helye lesz sorsolással meghatározva, hanem az összes báb elfoglalt helye is. A levelezési versenyek a sakknak ezen változatai lévén élik túl a számítógépek megjelenése okozta válságot. ## Érdekességek - A 19. században Joseph Blackburne neves angol sakkozót kémkedés vádjával letartóztatták, mert az általa levélben küldött sakklépést kódolt üzenetnek gondolták. - 1943-ban a neves amerikai színészt, Humphrey Bogartot felkereste az FBI, és megtiltotta, hogy tengerentúli versenyzőkkel levelezési sakkjátszmát folytasson. Ugyanis felbontották a levelezését, és a sakkjelzéseket Európába küldött titkos kódoknak tekintették. - 1988-ban Stan Vaughan egyszerre 1124 levelezési sakkjátszmát játszott, amellyel megdöntötte Robert Wyller 1001 játszmás rekordját, amelyet 1948-ban állított fel. - 1985-ben Nick Down, korábbi junior brit levelezési bajnok a brit női levelezési bajnokságba Miss Leigh Strange néven nevezett be. A csalás napvilágra kerülése után minden levelezési sakkversenyzéstől örök időkre eltiltották. - 1949-ben a Szovjetunió levelezési bajnoksága résztvevővel indult. - 1999-ben 95 éves korában halt meg Walter Muir, a neves amerikai levelezési sakkozó, aki 75 éven keresztül játszott, és ő volt az első amerikai, aki az ICCF által szervezett versenyen szovjet versenyzőt győzött le. - 2017 júniusában 110 éves korában hunyt el Sárosy Zoltán nemzetközi levelezési mester, aki 95 éves korában azért vett egy számítógépet, hogy a lassú postai úton játszott levelezési sakk helyett a gyorsabb online módon folytathassa a játszmákat. 108 éves korában még aktív versenyző volt.

Argentin válság (1998–2003)

Az argentin válság kifejezés alatt az Argentínában 1998 és 2002 között kialakult általános gazdasági válságot és a pénzügyi rendszer teljes összeomlását kell érteni, melynek hatásai mély nyomokat hagytak az országban és kihatottak a későbbi történelmére is. Az itt leszűrhető tapasztalatok ellenére az ezt követő válságok, de az argentinhoz kísértetiesen hasonló görög gazdasági válság is azt mutatja, hogy a világ nem tanult sokat az argentin gazdaságtörténelemből, holott régóta tudott dolog, hogy rendkívül kockázatos gazdaságilag igen egyenlőtlen teljesítőképességű országok valutáinak egymás közti átváltási arányait rögzíteni, vagy átvenni egy másik ország fizetőeszközét (illetve létrehozni belőlük egy valutaközösséget). A másik leszűrhető tapasztalat, hogy az a kormányzati politika, mely az államadósság felhalmozását nem tudja kordában tartani, az olyan terheket ró a társadalomra, amely akár kisebb krízishelyzetek miatti instabilitás eredményeként a különböző társadalmi rétegeihez tartozó emberek teljes elutasításával nézhet szembe. A nemzetközi pénzpiacok a túlzott államadósságot az állami kötvényeket sújtó kockázati felár drasztikus megemelésével büntetik (ami Argentína esetében a hitelforrások kiszáradását jelentette és államcsődhöz vezetett), egyben az ország fizetőeszközét spekulációs támadásoknak szolgáltatják ki. Az argentin válságnak két csúcspontja volt: az 1998–1999. évi erőteljes gazdasági visszaesés (recesszió) és a pénzügyi rendszer 2001–2002. évi összeomlása, amely Fernando de la Rúa elnök lemondásához és az ország nagymértékű politikai egyensúlyvesztéséhez vezetett. A válság idején Argentína bruttó hazai terméke 21%-kal csökkent. Ennek szociális következményei rettenetesek voltak: a válság mélypontján (2002 közepén) a szegénységi arány 57%-ra növekedett, ugyanekkor a munkanélküliség elérte a 23%-ot. 2002-től kezdve az argentin gazdaság kezdett kilábalni a nehézségekből, 2003-tól kezdve már jelentős pozitívumot mutatott, például a gazdasági növekedés 2004-ben 8,8%-os volt. ## A válság előtörténete és okai Argentína a 20. század első felében még a Föld gazdagabb országai közé tartozott. Az egy főre jutó jövedelem 1913-ban az európai nagyhatalmak szintjén állt. Az 1930-as években világgazdasági nagyhatalom, egy főre jutó GDP-je Franciaországéval vetekedett. A második világháborúban semleges Argentína a háború befejezésekor kifejezetten gazdag ország volt, hiszen például devizatartalékai meghaladták az 1,2 milliárd amerikai dollárt. Juan Domingo Perón elnök gazdaságpolitikája azonban felélte a tartalékokat, és több elnöki ciklusa után 1955-ben eltávolították a hatalomból. Ezt követően az ország mind politikai, mind gazdasági értelemben labilis fázisokon ment keresztül. Gyakori kormányváltások, megvalósíthatatlan, sokszor teljesen különböző gazdaságpolitikai elképzelések és befejezetlen beruházások jellemezték ezt az időszakot. Ennek következményei miatt az argentinok számos gazdasági nehézséggel néztek szembe, melyeket kormányaik általában rövidtávú stabilizáló programokban próbáltak kiigazítani. Ezek az intézkedések azonban hosszú távon felpuhultak és eltévesztették eredeti céljukat. Összességében a kormányzati beavatkozások a helyzetet többnyire tovább rontották és növekvő szociális kiadásokat eredményeztek, az egyre magasabb infláció további gerjesztése mellett. Ezek a hatások végeredményként oda vezettek, hogy lassan az országnak a harmadik világ szintjére történő lesüllyedéséről lehetett beszélni. Az évszázad végének gazdasági válságához jelentősen hozzájárult e korszak számos gazdaságpolitikai és belpolitikai hibája. Argentínában Isabel Perón elnököt 1976. március 24-én egy katonai puccs elmozdította hivatalából. Az ezt követő katonai diktatúra az úgynevezett átmenet (spanyolul:Proceso de Reorganización Nacional Nemzeti Újjáépítés Folyamata) évei 1976–1981 között Jorge Videla tábornok vezénylete mellett történt. Ő és katonai kormányzata a három számjegyű infláció megfékezését és a súlyos költségvetési deficit leszorítását nem tudta elérni. Az általuk meghozott megszorító intézkedések során befagyasztották a béreket és utat engedtek a külföldi tőke és áruimport előtt. A külföld felé nyitás azt eredményezte, hogy a beáramló olcsóbb áruk miatt tönkrement az argentin ipar nagy része. További végzetes gazdasági lépés volt a Falkland-szigeteki háború és annak megvívásához felvett hitel. A háború elvesztése után 1983-ban a demokrácia ugyan megszilárdult és a politikai instabilitást is átvészelte az ország, de 1982-re a katonai hunta kormányzásának végén az államadósság már elérte a 44 milliárd dollárt. A gazdasági labilitás, a magas infláció és az ennek eredményeként életre hívott megszorító takarékossági programok azonban tovább éltek, mint például az Austral Terv (Argentína korábbi pénzneme az austral volt), amely egészen 1991-ig folytatódott. Ekkor az ország pénzügyi stabilitásának megszilárdítása érdekében a kormányzat feladta a pénzügyi szuverenitás politikáját, és a pesót 1:1 arányban az amerikai dollárhoz kötötte. Ezzel a döntéssel az inflációt egy ideig meg tudták fékezni. Alig néhány év elteltével azonban megmutatkoztak a stabilizáló pénzügyi programnak a negatív hatásai is: az argentin termékek a világpiacon megdrágultak, és ez az ország versenyképességének romlásához vezetett, végeredményként e két tényező a külkereskedelmi egyenleget negatívvá tette, és jelentősen hozzájárult a külső eladósodás növekedéséhez. Bár a média Carlos Menem volt elnökben, Fernando de la Rúa és Domingo Cavallo gazdasági miniszter személyében, már korán „rátalált” a felelősökre, mégis a kialakuló válság létrejöttében több, összetettebb tényező hatása jelentkezett. Itt említhető meg a magas eladósodási ráta, a pesónak az amerikai dollárral szembeni túlértékeltsége, a környező dél-amerikai országok válságainak hatásai, a pénzügyi rendszerrel szembeni bizalom hiánya és a gazdaság privatizációja. ### Magas eladósodási ráta Már korábban, az 1976 és 1983 között az úgynevezett Nemzeti Újjáépítés Folyamatában, a katonai diktatúra idején Argentína adóssága megnövekedett a negatív kereskedelmi mérleg, a spekuláció és a tőke kivonások miatt. Ezért Argentína az államadósságát csak rövid ideig tudta stabilan tartani. Menem elnöksége alatt ez az eladósodás – a csaknem mindig negatív kereskedelmi mérleg miatt – tovább növekedett, míg végül a GDP 55%-át kitevő nagyságrendet érte el. Egyedül 1996–99 között 36%-kal nőtt az államadósság. ### A pesónak az amerikai dollárral szembeni túlértékeltsége 1991-ben az ország pénzneme az austral volt. Az australt felváltó peso árfolyamát az akkori gazdasági miniszter, Domingo Cavallo hozzákötötte a dollárhoz. A rögzített átváltási árfolyam az austral esetében dolláronként , illetve a peso esetében 1:1 volt. Ez az intézkedés előbb az infláció megfékezésében sikerre vezetett. Még a hiperinfláció idején, 1989-ben egyik hónapról a másikra, az infláció háromjegyű értékeket mutatott. Az eredmény ellenére azért az évek közti inflációs index egy, illetve kétjegyű érték szintjén továbbra is megmaradt. Ez egyébként oda vezetett, hogy az argentin termékek a világpiacon megdrágultak, lévén, hogy a pesóban számított árak ugyanazok voltak dollárban is. Továbbá azért is, mert a béreket dollár értékű pesóban adva túlértékelt lett a munkaerő, és ezzel párhuzamosan az ország gazdasági teljesítőképessége gyengébb lett. Mindez az 1990-es évek második felében behozatali többlethez (a bérnövekedések révén nagyobb vásárlóerő állt hirtelenjében rendelkezésre a belpiacon), negatív külkereskedelmi mérleghez vezetett, melyet az 1:1 paritás kényszere folytán ki kellett egyenlíteni (jegybanki intervenció: peso vásárlása dollárért), mégpedig újabb adósságok felhalmozásával. Mai kritikák szerint Argentínában – még 1998 előtt – a merev 1:1 paritást fel kellett volna váltania egy rugalmas cserearánynak, a fizetőeszköz lebegtetésének, így a válság talán nem járt volna olyan brutális következményekkel. A merev cserearány negatív hatását csak fokozta az 1990-es évek végére megerősödött dollár. ### A környező dél-amerikai országok válságainak hatásai 1995-ben Mexikó az úgynevezett Tequila-válság nyomán leértékelte pénznemét, ugyanígy 1998-ban Brazília is. Következményként ezen országok termékeinek ára a világpiacon jelentősen csökkent. Ez végzetes volt az argentin gazdaság számára, amely az exportversenyben velük szemben alulmaradt. Az argentin vállalkozások és az országban ténykedő nemzetközi konszernek a termelésüket áttelepítették Brazíliába az ottani olcsóbb munkaerő miatt, ami így tovább növelte a hazai munkanélküliséget. ### A pénzügyi rendszerrel szembeni bizalom hiánya Az argentin gazdasági politika gyakori irányváltásai az ország népében bizalmatlanságot ébresztett. A banki ügyfelek bizalmát mérő mutató 1998–2001 között 20%-ot veszített értékéből. Ez végeredményét tekintve pánikhoz (tömeges dollárvásárlás és a tőke külföldre menekítése) vezetett. Az argentin nemzetgazdaság iránti nemzetközi bizalom is látványosan csökkent. A országkockázati felár , amely az ország államkötvényeinek az Amerikai Egyesült Államok standard kamatlábához való viszonyát adja meg és a rating-ügynökségek besorolásától függ, 2000-től kezdődően állandóan növekedett, és 2001. október 10-étől kezdve 1916 ponton volt, azaz 19,16%-os többletkamatot jelentett, a világszerte mért legmagasabb értéket. Ennek nyomán Argentína előtt a külföldi tőkepiacok bezárták kapuikat, az állampapírjaikra nem volt kereslet, így a pénzpiacokon az ország nem kapott forrást, és ezzel a Nemzetközi Valutaalaptól függő helyzetbe került. Sőt 2002-ben ez a felár 6000 pont fölé nőtt, és csak 2005-ben enyhült a helyzet. ### A gazdaság privatizációja Ennek egy nagyobb hulláma az 1990-es évek elején – melynek folyamán az állami vállalatok egy részét értékük alatt adták el – oda vezetett, hogy az argentin gazdaság jelentős része külföldtől vált függővé. Ez az országot kiszolgáltatta a spekulációnak és a külföldi befektetők tőkekivonásainak. Ez az elhibázott privatizáció 2001 végén nagymértékben hozzájárult a bankválsághoz, mivel a gazdaság e részére már jelentős befolyással nem bírt a kormányzat. ## A válság története A korábbi időszakokban még a térség legvirágzóbb reménységének nevezett ország az 1990-es évek végére zsákutcába került. Az argentin államadósság ekkor meghaladta a 155 milliárd amerikai dollárt. A 2000-es évek elejére a politikai és a gazdasági rendszer csődöt mondott, és Argentína ekkor megtapasztalta, hogy az emberek különböző társadalmi rétegeihez tartozók egybehangzóan kinyilvánították akaratukat, hogy mindenkinek távoznia kell (que se vayan todos) a hatalomból és a közéletből. Az ország adósságállománya és az ezzel járó terhek elviselhetetlenné váltak, és a kiábrándultság oda vezetett, hogy a politikusok nem léphettek ki az utcára az emberek közé anélkül, hogy atrocitások ne érték volna őket. ### Az 1998/99-es visszaesés és a 2000-es stagnálás 1997 és 1998-ban a szomszédos Brazília is válságba került, ami a brazil fizetőeszköz drasztikus, az eredeti értéknek mintegy felére való leértékelésével járt együtt. Ennek kihatásai Argentínára hamar megmutatkoztak. Egyrészt mindkét ország a Dél-amerikai Közös Piac (Mercosur) tagja, továbbá Brazília Argentínának a legfontosabb gazdasági partnere, így Brazília válságának Argentína külkereskedelmére nagyon erős negatív hatása volt. Másrészt Brazília fizetőeszköze leértékelésével döntő előnyökhöz jutott Argentína kárára a gazdasági versenyben. Következésképp a Brazíliából származó import növekedni kezdett. A brazil termékek egyre nagyobb hányada kiszorította az argentin termékeket a világpiacról, és az argentin üzemek közül sok áttelepítette a termelését Brazíliába. Ez a helyzet tovább csökkentette a külföldi tőke beruházási kedvét, mert az egész régióra rosszabbodtak a prognózisok. E körülmények 1999-ben 4%-os recesszióhoz vezettek. 2000-ben a gazdaság még mindig nem tudott kilábalni a válságból, sőt tovább stagnált egy milliárdokban mérhető, az Nemzetközi Valutaalaptól és privát bankoktól kapott hitelkeret (a blindaje = a páncélzat nevet kapta ez) ellenére. A stagnálás hatására megnövekedett a munkanélküliség, amely egyre több tiltakozáshoz és tüntetésekhez vezetett. Ezek szervezőinek centralizációjával hamarosan létrejöttek különféle szerveződések. Tagjaik piqueteros-nak nevezték magukat, akik 2001 után fontos politikai és hatalmi tényezővé váltak. Ugyancsak a recesszió hatásaként megnövekedett a részmunkaidőben foglalkoztatottak, valamint a feketegazdaságban foglalkoztatottak száma. A médiában nagy feltűnést keltettek az úgynevezett cartonerosok, akik a szemétben kerestek újrafeldolgozásra alkalmas anyagokat, többnyire hullámpapírt és más papírhulladékot, majd ezeket megpróbálták értékesíteni. Némely városban, mint például Córdobában a cartonerosok részvételével szövetkezeteket alapítottak, ők így városi megbízással végezték munkájukat, nem feketén és nem legalábbis részben maffiaszerűen szervezett munkaként. A stagnálás fázisának különleges jelensége volt az, hogy egyes tartományokban bevezették az adósságjegyet. Ezt azután az állam is bevezette (az állami adósságjegyek neve LECOP volt). Ezen az úton kapták meg az állami alkalmazottak és hivatalnokok a bérüknek sokszor több mint a felét. Ezek úgy néztek ki, mint a bankjegyek és pénzként szolgáltak, ott ahol elfogadták őket, amit a legtöbb üzlet (ha gyakran egy bizonyos felár ellenében is, de) megtett. A válság csúcspontján, 2001–2002-ben Argentína pénzeszközeinek forgalmában jelentős hányadot képzett e pénzhelyettesítők körforgása. Ebben az időszakban részint a szabad (kamatmentes) gazdaság ideológiáját követő szerveződések jöttek létre. Ezekben, mint egy gyűrűben, körbejártak a javak, többnyire azonban élelmiszer és szolgáltatás cserélődött így azzal a céllal, hogy ez kiegyenlítse a bérek csökkenését. Ezek a csere-gyűrűk 2001-től kezdve tömegjelenséggé váltak, minden városnak csaknem mindegyik negyede rendelkezett ekkor saját csere-gyűrűvel. A Red Argentina de Trueque (az ezeket magába foglaló szövetség) 2001-ben kibocsátotta a saját fizetőeszközét, a Crédiót, melyet akár még ingatlanok vásárlására is használhattak. ### 2001 januártól novemberig: A leértékelési híresztelések, a Cavallo-korszak A gazdaság stagnálása és az állandósult külkereskedelmi mérleghiány miatt egyre hangosabbá váltak a peso leértékelését követelő hangok. Erre a kormányzat határozott nemmel válaszolt, mivel komolyan féltek attól, hogy spekulációs támadások érik a pesót, és esetleg kivonják a mozgótőkét az országból. Utólag sok kritikus megállapította, hogy egy rendezett és tervezett leértékeléssel a válságot jelentősen lehetett volna enyhíteni. Több elődjét követve ekkor Domingo Cavallo lett a gazdasági miniszter, akinek volt terve az 1:1 peso-dollár cserearányból adódó helyzet rendezésére. E szerint a pesót mind a dollárhoz, mind az (akkoriban viszonyítva lényegesen olcsóbb) euróhoz kívánta kötni egy bonyolult mechanizmussal. Az egyetlen valutához való kötöttséget tervei szerint egy valutakosárhoz való kötöttségnek kellett volna felváltania. Előbb ezt csak a külkereskedelem területén vezették be, az 1:1 cserearány fenntartása az egyéb pénzügyi tranzakciókban biztosított maradt. Ez gyakorlatilag a pesónak 5–8%-os leértékelését jelentette. Ennek az új mechanizmusnak az értelmében a peso értéke az euró értékének feléből és a dollár értékének feléből állt össze. Ez példaként a következőt jelentette: - ha 1 euró 0,83 USA dollárt ér, akkor a peso 0,5×0,83+0,5×1=0,915 dollárt ér, - ha 1 euró 1,08 USA dollárt ér, akkor a peso 0,5×1,08+0,5×1=1,04 dollárt ér. Ezt az új cserearányt abban az esetben alkalmazták volna minden pénzügyi tranzakcióban, ha az euró-dollár aránya 1:1 (vagyis ekkor 1 euró=1 dollár=1 peso). Ez azonban csak akkor vezetett volna valódi előnyökhöz, ha az euró – amely ebben az időben olcsó volt a dollárhoz képest – előbb elérte volna az 1:1 arányt és azután ismét olcsóbbá vált volna. Ma már köztudott, hogy az euró elérte ezt az arányt, és azután még tovább erősödött a dollárral szemben. A fenti képlet szerinti új cserearány-számítás emiatt további hátrányokkal járt volna az argentin gazdaság számára, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Argentína külkereskedelmének döntő hányada a dollárt használó országok és nem az eurót használó országok felé irányul. A Cavallo-terv kritikusai emiatt azt javasolták: vegyék be a brazil reált is a valutakosárba, mivel az ország külkereskedelmének legnagyobb részét a brazil reláció képezi. 2001 közepe táján úgy látszott, hogy a gazdaság nagyobb károsodás nélkül tudhat majd kilábalni a válságából, a gazdasági növekedés egy kismértékű, de pozitív értéket mutatott. Meglehet, hogy a további lesüllyedésnek a 2001. szeptember 11-ét követő, a világ minden gazdaságára kiterjedő recesszió lehetett a kiváltója, mivel ez a tőzsdei befektetők bizalmát világszerte eltüntette, ami különösen a gazdasági válsággal küszködő államokkal, így az Argentínával szembeni bizalomra is igaz volt. ### 2001. novembertől 2002. áprilisig: menekülő tőke, majd káosz és leértékelés Amikor Cavallo 2001. november végén közölte, hogy az IMF által kitűzött költségvetési célokat lehetetlen elérni, az IMF válaszreakcióként nem utalta át Argentínának a beígért 1,25 milliárd dollárnyi lehívható keretet. Ennek az ijesztő hírnek az lett a következménye, hogy az államba vetett bizalom drámai mértékben csökkent, ami a tőke gyors menekülését okozta, mély válságba taszítva a bankrendszert. A tökéletes káoszt elkerülendő, Cavallo december elején bevezette az úgynevezett corallitót. Ez az intézkedés a bankszámlákról felvehető pénzmennyiséget heti 250 pesóban maximálta. Ennek hátterében az a meggondolás állt, hogy így kell a peso dollárba való átváltását fékezni, mert különben a bankrendszer, megfelelő tőke hiányában (alacsony likviditással és valutatartalékkal rendelkeztek a bankok), sem a számláit, sem a takarékban lekötött pénzeket nem lett volna képes kifizetni. A corallito azonban csak még tovább mélyítette a bizalmi válságot mind bel-, mind külföldön, kihívta a középosztály haragját. Jelentős része számára korábban természetes volt, hogy télen (május, június) Floridába utazzanak. Most pedig hirtelen lesüllyedtek a szegények közé, és december 20-án és 21-én – karácsonyt közvetlenül megelőzően – válaszként kitört a népharag. Teljes joggal, hiszen miközben egy évtized alatt Argentína lépésről lépésre haladt a pénzügyi válság felé, a korrupt és hivatalosan is kiugróan magas jövedelemhez jutó politikai elit gazdagodott, majd jó értesülései birtokában még idejében külföldre is menekítette a pénzét. Előbb egy december 13-i általános sztrájk volt, végül december 19-én és 20-án masszív, részint erőszakos tüntetések (cacerolazo), melyek összesen 28 halálos áldozatot követeltek. Ezek a tiltakozások Domingo Cavallo, majd néhány nappal később Fernando de la Rúa lemondásához vezettek. Átmenetileg a peronista Adolfo Rodrígez Saá vette át az elnöki hivatalt, aki azelőtt San Luis tartomány kormányzója volt. Hivatali ideje csak öt napig tartott. 2001. december 30-án lemondott, részben mert néhány tartományi kormányzó nem támogatta a gazdaságpolitikáját. Ez többek között magába kívánta foglalni az állam radikális racionalizálását és egy új második pénzeszköznek, az úgynevezett argentinónak a létrehozását (melynek cserearánya a dollárral szemben szabadon változhatott volna). Lemondásának másik oka a nép növekvő elégedetlensége, ami további nagy tüntetésekben nyilvánult meg. Saá elnökségének legfontosabb eseménye az ország fizetőképtelenségének (államcsőd) bejelentése volt az ország hitelezői felé, e döntést a későbbi elnökök is fenntartották. Az argentin alkotmánynak megfelelően az elnöki hatalmat átmenetileg a parlament elnöke, Eduardo Camaño gyakorolta, majd Eduardo Duhaldét iktatták be elnökként 2002. január 1-jén. Környezetének gazdasági szakemberei egyértelműen a peso leértékelése mellett döntöttek. Előbb országszerte több napra bezáratták a bankokat azzal a céllal, hogy meggátolják a pánikszerű dollárvásárlást. A leértékelés mértékét 28%-ban rögzítették (1,4 peso = 1 dollár), ez a „hivatalos” cserearány mégis csak a külkereskedelemre vonatkozott. A belkereskedelemben a peso árfolyamát lebegtették (a dollár cserearányát felszabadították). A leértékelés hatása kiábrándító volt. A „szabad cserearány” a dollárral szemben a masszív, pániktól vezérelt bevásárlások miatt néhány napon belül két peso fölé emelkedett. Ez a „hivatalos” cserearány beszüntetésére ösztökélte a kormányt, melynek következményei további pánikszerű dollárvásárlásokat generáltak, és ennek nyomására a peso még tovább gyengült. Ennek szorításában, mindenekelőtt amiatt, mert a peso leértékelésének a bankok számára végzetes következményi voltak, igen kemény intézkedéseket határoztak el, amely hamarosan a Corralón nevet kapta. Ez abban állt, hogy minden bankszámlát egy adott értékhatáron felül át kellett alakítani kötött kamatozású állampapírokká, melyek összege 2010-ig nem volt felvehető. A Menem elnöksége alatt bevezetett dollárszámlák helyzete különösen problematikusnak bizonyult, hiszen ezek értéke többszörösére ugrott. Emiatt úgy döntöttek, hogy a dollárszámlákon szereplő 1 dollárt 1,40 peso értéken való pesoszámlákként kezelik, és a számlaértéket csak több hónap alatt (sőt magas összegek esetében több év alatt) adják ki a tulajdonosának. Más volt a cserearány a dolláradósságokra, ezeket 1:1 arányon lehetett előbb visszafizetni. Ez az úgynevezett aszimmetrikus pesósítás hosszú ideig munkát adott az argentin bíróságoknak, majd ennek következményeként végül egy új kötvény-programot vezettek be, az úgynevezett Plan BODEN-t, és így a dolláradósságokra is kiterjesztették az 1:1,4 arányt, megnövelve azt egy inflációs indexszel, a CER-el. Meg kell jegyezni, hogy a Corralónnal érintett bankszámlákat a javuló konjunkturális helyzet miatt idő előtt 2003-tól kezdődően visszafizették tulajdonosaiknak. Mindezek az intézkedések további bizalomvesztést okoztak, úgyhogy 1 dollár 2002 áprilisában 3,50 pesót ért. A jegybank mégis oly sok pesót vásárolt, hogy e mesterséges kereslet a dollár értékét hamarosan 2,80 peso alá vitte. ### Gazdasági bizonytalanság (2002. április-augusztus) A nép megnyugtatásának céljával szociális segélyt vezettek be a szegény családok megsegítésére a Világbank támogatásával. Előbb 100, később 150 peso összeggel munkanélküli családfők számára (az úgynevezett Plan Jefes y Jefas de Hogar), ami azonban tekintettel az inflációra mégis inkább csak egy szimbolikus összeg volt. Viszont megoldotta a családok alapvető szükségleteinek kielégítését, és csökkentette a nyomást a fekete munkaerőpiacokon. A dollár pesóban mért értéke tovább ingadozott, az év közepére elérte a 4 pesót, ami körül a jegybank masszív védekező intézkedéseinek köszönhetően stagnálni kezdett. A bankok helyzete további bizonytalanságot idézett elő. Végül sikerült keresztülvinni a Plan Bonex II, vagy más néven Plan BODEN intézkedéseket, amely a dollárszámlákat átkonvertálta 5–10 éves futamidős (Boden) fix kamatozású értékpapíroknak a széles skálájába. A corralón ekkor azt érte el, hogy a gazdaság több szektora, így például az ingatlanpiac és a gépkocsik piaca szinte teljesen leállt. Így 2002 első hónapjaiban bekövetkezett egy 12% körüli recesszió. ### A válság lecsengése, bizonytalan fellendülés (2002. augusztus – 2003. július) Az év közepe után megjelentek a lábadozás első jelei a gazdaságban. A dollár értéke 3,60 és 3,70 peso közötti sávban maradt, ami a vállalkozói tervekben valamivel több biztonságot hozott. 2002 végén határozott gazdasági fejlődés állt be, világosan megmutatkoztak a leértékelés pozitív oldalai (versenyképes világpiaci árak). 2003 elején a Corralito, a Corralón, az időközben az adósságjegyek bázisán keletkező pénzhelyettesítők (például a LECOP) ideje befejeződött (ezek eltüntetésével), ami beindította a fogyasztást. Duhalde elnök mégis új választásokat hirdetett ki, hogy így adjon az állami intézményeknek legitimitást. 2003 májusában Néstor Kirchner, a Peronista Párt balszárnyához tartozó politikus nyerte meg az elnökválasztást, miután vetélytársa, Carlos Menem a második fordulóban már nem tudta kihívni őt. Kirchner imázsa a „cselekvő ember imázsa” lett, de ennek ellenére megtartotta elődje gazdaságpolitikai irányvonalát. A gazdasági növekedés állandó maradt, és 2003 januárjában elérte a 8,9%-ot. ### További fejlődés 2003 vége és 2004 elejétől kezdődően mindig újra relatív energiahiány lépett fel. Oka a viszonylag erős gazdasági fejlődési ütemben, az igen magas nyersolajárakban és az energia infrastruktúrájában hiányzó beruházásokban keresendő. A válságot követő idők további konfliktusainak forrása a hosszú ideje megoldatlan, nem állami kibocsátású kötvények kérdése volt. Az argentin állam hiteladósságainak nagy része magánbefektetők követelései voltak. Minthogy Argentína a 2002-évi leértékelés után kemény takarékossági program nélkül nem lehetett volna abban a helyzetben, hogy a magánbefektetők felé fennálló teljesítendő fizetési kötelezettségeit betartsa, ezért kidolgoztak egy adósság-átütemezési tervet (canje). A multilaterális hitelezőivel (mint Világbank, Nemzetközi Valutaalap stb.) szembeni kötelezettségeinek Argentína rendszeresen, teljes mértékben eleget tett (jóllehet nem mindig határidőre teljesített). 2004-ben többször is benyújtottak a hitelezők képviseleteinek javaslatokat, melyek előirányoztak előbb egy 75%-os, később csak 65%-os hitelállomány csökkentést. Ezek különösen a külföldi hitelezők körében ütköztek általános elutasításra, akik előbb minimum a hitelezett összeg 55%-át vissza kívánták kapni. Ez megrontotta Argentína és az IMF viszonyát is. Az országnak – többszöri diplomáciai támadások árán – mégis sikerült végül a legtöbb hitelezői kört meggyőzni, a végén csak a német, de főképp az olasz hitelezők álltak ez ellen. Az adósság átütemezése folyamatának eredetileg 2004 novemberében kellett volna elindulnia, de ez, több halasztás után, csak 2005. január 12-én történt meg. Ez már csak 50%-os hitelállomány csökkentést irányzott elő, melyet három újabb államkötvény bevezetésével értek el, melyek között a hitelezők bizonyos megszorításokkal választhattak. A feltételekkel ellentétesen Argentína nem ismerte el a hiteleknek 2002 óta felhalmozott kamatterheit, így az értékpapírok kárvallott tulajdonosait a hivatalosan megadottnál magasabb veszteségek érték. A három kötvénytípus: - Bono Par kötvény alaptőke csökkentése nélkül - Bono Cuasi Par kötvény 30%-os alaptőke csökkentéssel - Bono de Descuento kötvény 70%-os alaptőke csökkentéssel Valamennyiükben közös az, hogy a hitelezők jogi pozícióit lényegesen rontották. Ezek közt szerepel, hogy ellentétben az előző kötvénypapírokkal, a külföldi bíróságok illetékessége kizárt azokban a jogvitákban, melyek abból keletkezhetnek, ha Argentína megint csak nem teljesíti adósi kötelezettségeit, ami annyit jelent, hogy az argentínai jogrendszeren belül lehet csak Argentínával szembeni keresettel élni. Jegyezték a Bono Par, valamint a Bono Cuasi Par kötvényeket, melyek 15 milliárd dollárban (Par) illetve 23,4 milliárd dollárban (Cuasi Par) voltak korlátozva. Az ennél magasabb kontingenseket jegyző befektetők a Bono de Descuento-ban részesülhettek. Míg a Bono Par csak alacsony kamatokat és igen hosszú futamidőt kínált, a Bono de Descuento rendelkezett a legmagasabb kamatlábbal, de egyben a legrövidebb futamidővel. Továbbra is a kötvények egy része az infláció indexéhez kötött, csakhogy már nem dollárban, hanem pesóban számított indexről kell beszélni. Az akkori gazdasági miniszter, Roberto Lavagna többször hangsúlyozta azt, hogy ez az utolsó és egyben egyetlen ajánlat, melyet Argentína a hitelezőinek felkínál. Első hitelezői csoportként az argentin hitelezők fogadták el az ajánlatokat, akik közül egy nagy hányad az AFPJ argentin biztosító nyugdíj-biztosítási értékpapírjaival rendelkezett. 2005 februárjában a tárgyalásokat befejezettnek nyilvánították. 2005. február végén lejárt az átütemezés időintervalluma. Az adósság átütemezés ajánlatának lejárta után még mindig voltak egyes hangok a hitelezők csoportjaiból és az IMF-ből, melyek a tárgyban egy újabb ajánlatot követeltek. Az argentin kormány azonban többször is hangsúlyozta, hogy ezeknek a követeléseknek nem tesz eleget. ### Kibontakozás Argentínában a növekedés 2003 közepétől állandóan magas szintű maradt. E gazdasági növekedés mindenekelőtt a pénz leértékelésének köszönhető. Export és importtámogatások segítették az ipar fejlődését. 2004-től az importból származó kereskedelem ismét erős emelkedést mutatott, így az ország gazdasági helyzete normalizálódott. Minden gazdasági növekedés ellenére azonban továbbra is nagy szociális és gazdasági hiányosságok vannak. Állandóan csökkent a munkanélküliség (2006 negyedik negyedében 8,7%) és a szegénységi ráta (26,9% 2006 második felében), de még mindig igen magas volt. Kirchner elnök megkísérelte a fejlődés gátjainak egy részét képező, neofeudális struktúrák korszakának maradványait az ország gazdaságában és politikájában felszámolni. Komoly gondot jelentett továbbra is az egyes tartományok közötti jelentős különbség, így például a szegénységi ráta 2006-ban Ushuaiában 5%, míg Resistenciában 56% volt. Megoldatlanok voltak még Argentína, a Nemzetközi Valutalap és a magánbefektetők közötti viták, bár a kérdésben a 2005 februári adósság-átütemezést követően inkább az optimista szemléletmód érvényesült, és Argentína a G8-államok nagyobb részétől, köztük Németországtól is támogatást kapott. Mindezek ellenére még mindig maradtak olyan hitelező csoportok, úgynevezett keselyű-alapok, amelyek elvártak egy megismételt adósság-átütemezési ajánlatot. A munkanélküliség ellen egymás közötti rövidtávú megegyezésekkel 2005-ben megküzdött Kirchner kormánya és a kereskedelmi szektor. A helyi Statisztikai Hivatal becsléseit messze meghaladó volt a gazdasági növekedés 2005-ben és a megelőző években. 2006-ban is magas, 8,5%-os gazdasági növekedést sikerült elérni. A következő évekre vonatkozó várakozások általában a gazdasági növekedés további fennmaradásával számoltak. Héctor Valle, az argentin Kutatási és Fejlesztési Alapítvány, a Fide igazgatója 6 és 9% közötti növekedésre számított. A gazdasági minisztérium becslése óvatosabb volt: 4%-ra számított. Salvador Treber közgazdász szakértő a gazdaság központi problémájának az energiaszektort tartja, szerinte e szektor kérdéseinek megoldásától függ a gazdasági fejlődés. Ennek megoldásában fontos lépés volt az, hogy 2011 őszére felépült a nagy teljesítményű Atucha II atomerőmű. ## A válság társadalmi hatásai Az argentin válság a népesség életszínvonalának általános romlásával járt, ez azonban a gazdaság gyors kilábalása miatt csak néhány évig tartott. A számok azt mutatják, hogy a háztartások havi átlagjövedelmének alakulása amerikai dollárban számítva 1993-ban 1137,9 USD, 1998-ban 1183,6 USD, a válság mélypontján, 2003-ban 892,0 USD és 2006-ban már 1842,6 USD volt. ### A vásárlóerő visszaesése, a középosztály összezsugorodása A 2002 év eleji pénzleértékelés legközvetlenebb kihatással a peso vásárlóerejére volt. 2002-ben az infláció indexe elérte a 41%-ot (a fogyasztói árindex spanyol rövidítése: IPC). Mivel ezt a bérek növekedése nem, vagy csak igen korlátozott mértékben követte, ezért a reálbérek színvonala 23,2%-kal süllyedt. A következő években az inflációs index továbbra is magas volt (évenkénti összehasonlításban 6 és 16% közötti), mégis a konjunkturális fellendülés elég erős bérnövekedést tett lehetővé ahhoz, hogy a reálbér 2005-ben ismét elérje a 2000-évi színvonalat. A fizetőeszköz vásárlóerejében megjelenő veszteség különösen a középső társadalmi rétegeket sújtotta. Ezek korábban, az 1990-es években, viszonylag magas életszínvonalat értek el. Most egy részük a szegénységkvóta alá került (nevük spanyolul nuevos pobres = „új szegények”). A felső rétegek vesztesége nem volt ilyen magas, mivel ők vagyonukat eleve dollárban tartották, és a bérüket is gyakran dollárban kapták meg. ### A szegénység és az alultápláltság növekedése A pénz vásárlóerejének csökkenése együtt járt a szegénységi kvóta megnövekedésével, mely az 1990-es évek közepén 25,9%-ról a legmagasabb szintre, 57,5%-ra, 1998-ban jutott el. 2002 közepére a népesség 27,5%-ának nem volt elegendő jövedelme ahhoz, hogy az alapvető élelmezési cikkek iránti szükségletét fedezze (a helyi Statisztikai Hivatal, az INDEC adatközlése). Ennek a népességhányadnak az argentin a neve tasa de indigencia (a nyomor hányada). Ez bár nem jelenti azt, hogy a népességnek ekkora része éhezett, mivel a megfelelő élelmiszereket tartalmazó árukosár nem az abszolút minimum kalóriaszükségletet fedi le, hanem azt az átlagos fogyasztást képviselő árukosarat jelenti, amely 1986-ban a népességnek a legszegényebb alsó ötöde feletti egyötöde fogyasztási színvonalának felel meg. Ehhez jön még számos segélyprogram az államtól és nem kormányzati segélyszervezetektől. Mégis különösen a gyermekek esetében egyes tartományokban megnövekedett az alultápláltság, a legsúlyosabban ez Tucumán tartományt érintette, itt 2002-ben az öt évnél fiatalabb gyermekeknek több mint 20%-a nem érte el a megkívánt minimális testsúlyt. A válság mélypontja után a szegénységi hányad lassan, de folyamatosan csökkent, 2006 második felében 26,9%-ra, a nyomorban élők hányada ekkor 8,7% volt. ### A szociális mutatók nem javultak Míg számos mutató az 1990-es években jelentősen javult, addig a válságot követő években vagy azonos szinten maradtak vagy romlottak, mint például a gyermekhalandóság esetében, amely a teljes válságidőszakban (1998–2002) bár enyhén csökkent (ezer élve születésre számítottan 19,1-ről 16,8-ra), mégis a 2001 és 2002 évek összehasonlításában vagy maradt, vagy valamelyest emelkedett. ### Az összeomlás és a második gazdaság új expanziója Argentínában – különösen az 1970-es években – erős volt a második gazdaság, amely tovább erősödött az 1980-as években, de különösen az 1990-es évek vége felé, amikor a munkanélküliségi ráta először lett kétjegyű. A média mindenekelőtt nagy figyelmet szentelt a cartonerosoknak – hullámpapír és más újrahasznosítható hulladékanyagok gyűjtőinek –, emellett azonban számos házaló és mindenféle, be nem jelentett szolgáltató volt, akiknek a neve changueros (napszámosként fordítható). Továbbra is a kiskereskedelemben (például különféle kioszkok) foglalkoztatottaknak nagy hányada feketén dolgozott. A corallito következtében, amely a forgalomban lévő készpénz tömegét a tőke kivonásától való félelmében korlátozta, a második gazdaság 2001 végére igen súlyos helyzetbe került, ami a kirobbanó tiltakozásokhoz hozzájárult. Ez a szektor teljesen, egzisztenciálisan függ az elegendő készpénz jelenlététől, mert az egyetlen lehetséges fizetési mód a bankjegy használata. Mégis – a készpénzhiány ellenére is – 2002 elejétől bővült a második gazdaság, mert ekkor a válság (és mellékhatásaként a munkanélküliség emelkedése) sok új munkanélkülit kényszerített feketemunkára. A társadalmi szintű tragédiát enyhítendő, Eduardo Dualde bevezette a Plan Jefes y Jefas de Hogart. Ez minimális mértékű szociális támogatás a munkanélküli családfők számára előbb 100, később 150 peso segélyösszeggel. Erre a segélyre senki másnak nem volt joga, csak az (egy meghatározott határidőn belül) bejegyzett személynek. Miután 2003-tól a munkapiac helyzete enyhült, újra több munkahely jött létre az első gazdaságban, így a második gazdaság jelentősége mérséklődött. Azonban még 2007 januárjában is a munkavállalók 40%-a nem volt bejegyezve. ### A javak gyűrűszerű cseréje (Red Global de Trueque) Ezek a gyűrűk már az 1990-es években – az emelkedő munkanélküliséggel párhuzamosan – nagy számban alakultak meg. Nem csak javak, hanem főként szolgáltatások cseréjére. Az őket tömörítő szervezet, a Red Global de Trueque (RGT) által kibocsátott „bankjegy”, a créditos másodlagos fizetőeszközzé (készpénz-helyettesítővé) vált a peso mellett. Viszont a créditos kibocsátása – amit a Nemzetközi Valutaalap erősen bírált – nem volt megfelelően ellenőrzött, így a robbanásszerű, bővített megjelenésük az RGT-t újra és újra a créditos leértékelésére kényszerítette. Így amint kezdett kilábalni a gazdaság a krízisből 2003 körül, ez a fizetőeszköz egyre kevesebb és egyre jelentéktelenebb lett. ### A piquetero mozgalom terjedése 1996-tól a növekvő munkanélküliséggel egyre gyakoribbá lett az utak blokád (blokádok = piquetes) alá vétele. Ezeket előbb szervezetlen munkanélküliek csinálták, később ezek szervezett csoportjai, a piqueterók. E tevékenységek 1998-tól kezdődően megsokasodtak és a közlekedés komoly problémájává nőtték ki magukat, mindenekelőtt Buenos Airesben, a fővárosban. Egyidejűleg különféle pártok – közöttük is elsősorban baloldali és szociáldemokrata pártok, mint például a Partido Obrero – hatoltak be e mozgalomba, és megalapították a saját piqueteros-aikat. Együttes erővel és aktivitásuk növelésével elérték céljaik némelyikét, például a planes trabajar néven ismert, munkát biztosító intézkedéseket. 2004–ben Luis D’Elia, az egyik legismertebb piquetero aktivista szövetséget kötött Néstor Kirchner elnök kormányával, és így elért néhány kedvezményt. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a mozgalom veszített mind az agresszivitásából, mind a jelentőségéből. Ez annak ellenére igaz, hogy a piqueteros nagy része (de különösen a Raúl Castell vezette Movimiento de Jubilados y Desocupados) Kirchner ellenzéke maradt. ### Újabb menekülés a vidékről, nő a lakáshiány Ez a válságnak egy rövid ideig tartó súlyos következménye volt, de az 1990-es években csökkenő tendenciát mutatott. Az akkor főként a határszéli tartományok lakossága vándorolt – a második gazdaságban feketemunkát és megélhetést keresve, hogy enyhítse az éhezést (ami heti átlagban hét gyermek éhhalálához vezetett) – a nagyvárosok peremén lévő engedély nélkül felépített településekre, slumokra. Ez azonban csak időlegesen vezetett a slum-lakosság növekedéséhez, mert egyidejűleg már az 1990-es években az építési és urbanizációs programok egy sora valósult meg (például a Programa de Mejoramiento de Barrios, a jó fekvésű nyomornegyedek urbanizálására). A gazdaság 2003. évi lábadozásával e programokat nagyon kiszélesítették, ami egyes tartományokban vélhetően a slumok népének erős csökkenését hozta, bár ehhez nincs pontos statisztikai adat. Pont a különösen erősen érintett Buenos Aires tartományban, amely a fővárosnak a peremrégióit is magába öleli, stagnálnak a benépesültség értékei, mert hiányzik a koordinált szociális építési politika, így mintegy 1,1 millió nyomornegyedekben élő lakosa van Gran (Nagy-) Buenos Airesnek. ## A nemzetgazdaságot érő hatások A nemzetgazdaságra mind rövid-, mind hosszú távon hatással volt az argentin válság. E hatások recesszióban sűrűsödtek, és magukkal hozták a gazdaság struktúrájának átalakítását. ### Az import csökkenése és az export fellendülése A peso 2002. évi gyors leértékelése e fizetőeszköz másokkal szembeni alulértékeltségéhez vezetett. Hatására drámaian esett az argentin termékek és szolgáltatások ára, ami nagy lökést adott az exportnak, de ezzel párhuzamosan az importált javak megdrágultak az országban. Ez igen erős importcsökkenésre vezetett, különösen a pesónak a 2002–2004 évek során beállt legerősebb alulértékeltségi fázisában, melyben a külkereskedelmi mérleg többlete felnövekedett 16,7 milliárd dollárra. Emiatt számos korábban importált terméket megint Argentínában állítottak elő, és az import kiváltásnak egy újabb hulláma jelent meg, amely azonban nem államilag támogatott volt, mint 1930 és 1976 között, hanem ez a piac spontán válasza a peso alulértékeltségére. Ezzel párhuzamosan nagyon fellendült az export (ezt a külföldi fizetőeszközök viszonylagos túlértékeltsége eredményezte), mert így az argentin termékek olcsóbbá lettek a külföld számára. Mindez pozitív külkereskedelmi mérlegekhez vezetett a következő évek során is. Csak 2005-től emelkedett újra az import, ekkorra a peso alulértékeltsége egyre kisebbé lett azáltal, hogy az időszakban emelkedett az infláció, míg a cserearány változatlan maradt. A külkereskedelmi mérleg azonban 2007-ig továbbra is pozitív maradt. ### Infláció A peso leértékelése újabb inflációt generált. Bár az egyes értékek mélyen az 1988–90-es válság ideje alatt maradtak, 2004-től a peso vásárlóerejének csökkenése állandósult, a stabil cserearány ellenére is. Okai az ismert árak – költségek – bérek spiráljában keresendők. Az árak növekedése a szakszervezeteket erős béremelések követelésére ösztönözte. Mivel ennek nyomán a termékek előállítási költségei, így az árai is megnövekedtek, a helyzet mindig csak időlegesen stabilizálódott (a 2003. évi infláció 3,7%, a 2004. évi 6,1% volt). 2005-ben ismét növekedett az infláció, elérte a 12,3%-ot. E negatív hatásokat a kormányzat egy meghatározott termékkörben az árak központi ellenőrzésével próbálta megfékezni. Ebben azonban csak időleges sikerei voltak. Az infláció indexe 2007-ben is kétjegyű volt, és a trend felfelé mutatott – körülbelül 16%-ot jeleztek a becslések. Számos gazdasági szakértő kétségbe vonta a 2007-re megadott hivatalos inflációs indexet, mivel az INDEC munkatársai kiszivárogtatták, hogy a kormány többször beavatkozott a fogyasztási index számításába. E leleplezés nyomán sokan azt sejtették, hogy populista okokból titokban meg kellett változtatni a kiértékelés módszereit, azért, hogy a számokat „megszépítsék”. ### Energiahiány Ilyen szakaszok a 2004-et követő években – különösen a téli időszakokban – voltak rendszeresek. Oka a gazdasági expanzió, így különösen az ipar fejlődése és az ezzel járó energiaszükséglet megnövekedése, amely nem járt együtt az új energiaforrások bevonását célzó beruházásokkal. 2004 tele az országban mindenhol hidegebbnek bizonyult az átlagosnál, így ekkor különösen erős volt az energiahiány, amit országszerte energiakrízisnek tartottak. Ennek oka a messze az átlagon felüli földgáz- és áramfelhasználás a fűtésben, mindenekelőtt a lakásokéban. Rövid távú intézkedésként a kormány az egyik oldalon az ipar számára tiltotta ezeket az energia-felhasználási formákat. A másik oldalon a kormány a háztartásokat is megterhelte egy többletárral, de csak arra az áramfelhasználásra vonatkozóan, mellyel az előző év azonos hónapjában mért fogyasztást túllépték. Néhány tartomány megpróbálkozott a téli időszámítás bevezetésével is, de a dolog sikertelensége az intézkedések visszavonására vezetett, alig néhány héttel az energia-válság befejeződése után. 2005–2006 között bár megint volt átmeneti energiahiány, de ezúttal a téli hőmérsékleti adatok átlagosak, vagy magasabbak voltak, így ezek kihatása nem volt olyan drasztikus. 2007 telének májusában a mért hőmérsékleti értékek az átlagosnál sokkal alacsonyabbak voltak, ezért megint beállt egy energiahiányos időszak, melyre a kormány megint az ipari felhasználás korlátozásával reagált. Ugyanígy a különösen kritikus napokon tiltotta a benzinkutakon a földgáz eladását tehergépkocsik számára. Rövidtávú megoldásként Kirchner elnök 2007 júniusában megegyezett a gazdag földgázkinccsel rendelkező Bolíviával, hogy fokozzák a beruházásokat, új kutakat fúrnak. Hosszú távon azt remélték, hogy az Atucha II atomerőmű és a Paraná folyón épülő Yacyretá-Apipé vízerőmű – a világ legnagyobbjainak egyike – építési munkái 2008-ban befejeződnek. Az atomerőmű építése 2011 őszére befejeződött, a vízerőműé már korábban (ez ma a nyolcadik a világ legnagyobb erőműveinek listáján). Több hőerőmű építését is tervezik. A szélenergia felhasználásának bővülése elég lassú, holott szél az országban, de különösen annak déli részén bőségesen állna rendelkezésre. Van ugyan néhány nagy projekt Chubut tartomány északi részén és a pampától délre. A szélenergia e csekély felhasználásának oka az, hogy a szélerőműveket nem az országon belül állítják elő, így a beruházás a számos egyedi rész importálása miatt nagyon drága. ## Fordítás

Baszk nyelv

A baszk nyelv (saját néven euskara, illetve a különböző dialektusokban euskera, eskuara, üskara) a spanyol–francia határ nyugati végében – a nyugati Pireneusokban fekvő spanyolországi autonóm Baszkföldön és Franciaország délnyugati sarkában – beszélt, ismeretlen eredetű toldalékoló nyelv. Az egybehangzó tárgyi kutatások túlnyomó része szerint egyetlen jelenleg élő nyelvvel sem áll rokonságban. Így az egész kontinens egyedüli izolált nyelve, míg Európa valamennyi más nyelve besorolható az indoeurópai, az uráli, az altaji vagy az afroázsiai nyelvcsalád valamelyikébe. A világon összesen körülbelül -en beszélnek baszkul. Baszkföldön (Euskal Herria), a spanyol-francia határvidék Atlanti-parti részén körülbelül 700 ezren, ebből 500 ezren Spanyolországban, a többiek Franciaországban. A világon máshol – mindenekelőtt Európában és Amerikában – is jelentős, megközelítőleg százezres kisebbség beszéli. A nép és a nyelv elnevezése a latin Vasco, Vascones \> spanyol vasco szóból származik, minden bizonnyal a francia basque közvetítésével. A népnév etimológiailag valószínűleg az eusk- szótővel áll összefüggésben. A baszkok önelnevezése euskaldunak, azaz „baszkul beszélők”, amely a nyelv nevéből (euskara) származik. ## Bevezetés A baszk nyelvben az a különleges, hogy Nyugat-Európa egyetlen nem indoeurópai nyelve, és az egész kontinens egyedüli izolált nyelve. A Pireneusok vidékén már évezredek óta helytáll és megtartja egyediségét különböző indoeurópai nyelvekkel, mint például a keltával, a latinnal és az újlatin nyelvekkel szemben. Bizonyosan voltak ezen a hatalmas területen különböző előindoeurópai nyelvek, melyek részben rokonságban voltak a mai baszk nyelv előfutárával. Azonban már az ibér és délluzitán nyelvek mutatják, hogy magán az Ibériai-félszigeten belül más előindoeurópai nyelvek is voltak, amik nyilvánvalóan semmilyen rokonságot nem mutatnak a baszkkal. A nyelv egyik korai formájának az aquitániai számíthat, amely mindössze 500 személy- és istennéven keresztül maradt fenn, amiket latin sírfeliratok és avató- vagy szentelő kövek (például adott istenségnek, szentnek ajánlott templom vagy építmény) feliratai örökítettek meg. Mind a nevek, mind a kevés azonosítható morfológiai alak rokonságot mutatnak a mai baszk nyelvvel (például az aquitániai nesca „vízi nimfa”, a baszk neska „leány”; az aquitaniai cison „ember, férfi”, a baszk gizon „ember, férfi”; az -en(n) aquitániai és baszk szóvégződés a birtokos eset jelölésére). ## Etnolingvisztikai adatok ### Beszélőinek száma, nyelvi státusza A baszknak ma körülbelül 700 ezer beszélője él, mindenekelőtt északkelet-Spanyolországban és délnyugat-Franciaországban. Baszkföldön kívülről nincsenek megbízható adatok, de Európa többi területén és Amerikában nagyjából 100 ezren vannak azok, akik vagy beszélik, de legalábbis értik a nyelvet. Így az összes beszélő (beleértve az emigrációban élőket) száma 700 ezer fő körül mozog (az Encyclopædia Britannica 1998-as kiadásában nagyobb számokat közöl, az Ethnologue 1991-es számlálásokon alapuló statisztikája pedig beszélőről számol be. Az 1994-es népszámlálás körülbelül 618 ezer baszk anyanyelvűt említ. Az EUSTAT – az Európai Unió statisztikai évkönyve – az 1999-es évben -re teszi a nyelv spanyol földön élő beszélőinek számát, ami a francia területeket illeti, az Instituto Cultural Vasco 56 ezer (15 év feletti) főt számlált össze 1997-ben.) Majdnem minden baszkul beszélő ember kétnyelvű, beszéli a mindenkori állam hivatalos nyelvét is. A spanyol Baszkföldön (Guipúzcoa, Bizkaia és Álava, valamint Navarra tartományokban) a baszk nyelv 1978 óta hivatalos regionális nyelvnek számít. A francia nyelvpolitika nem ismeri el területén a kisebbségi nyelvek létét, s így aztán ezek a baszk, breton, katalán, okcitán, korzikai, elzászi nyelvek semmiféle hivatalos státusszal nem rendelkeznek, ezért hivatalos statisztikai felmérések sem léteznek. Egyes baszk egyesületek szerint jóval többen – akár kétmillióan is – beszélik a nyelvet, de ezekben az esetekben nem tesznek különbséget az aktív és passzív felhasználók (olyan személyek, akik bár bizonyos mértékig megértik a baszkot, de nem beszélik megfelelő szinten) között. Ma Spanyolországban körülbelül 4,5 millió ember visel baszk családnevet. ### Földrajzi elterjedés A nyelvterület ma egy ötven kilométer széles parti sávot foglal magába a spanyolországi Bilbaótól a franciaországi Bayonne-ig, mérete megközelítőleg 10 000 km2. Spanyolország közigazgatási beosztása szerint ez a földrajzi egység País Vasco (baszkul: Euskal Autonomia Erkidegoa), Baszkföld autonóm közösség három tartománya, Vizcaya (baszkul: Bizkaia), Guipúzcoa (baszkul: Gipuzkoa) és Álava (baszkul: Araba), illetve az autonóm közösség (spanyolul: comunidad autónoma) és tartomány (spanyolul: provincia) közigazgatási szintet egyszerre jelentő Felső-Navarra (baszkul: Nafarroa Garaia) területére, valamint Franciaországban Pyrénées-Atlantiques megye (franciául: département) nyugati részén az egykori Labourd (baszkul: Lapurdi), Basse-Navarre (baszkul: Nafarroa Beherea) és Soule (baszkul: Zuberoa) tartományok területére esik. A baszkok a két ország területére eső hét tartományt nyelvi, történelmi és kulturális egységnek tekintik, és együttesen Euskal Herria („Baszk Haza, Baszkföld”) névvel illetik, megkülönböztetve az Euskadi elnevezéstől, amelyet a fent említett spanyolországi autonóm közösségre vonatkoztatnak. Baszkföldön kívül számottevő kisebbség beszéli a nyelvet Madridban, Európa egyéb területein, az Amerikai Egyesült Államokban, Latin-Amerika országaiban, Ausztráliában és a Fülöp-szigeteken. ### Dialektusok és az egységes nyelv (euskara batua) A nyelvtudomány a baszk nyelv hét fő dialektusát különbözteti meg: - Spanyolországban: bizkaiai, guipúzcoai, álavai (mára kihalt) és navarrai; - Franciaországban: lapurdi, alsó-navarrai és souletin. Ezeket a dialektusokat még legalább 25 aldialektusra lehet felosztani. A dialektusok földrajzilag a néhai provinciák szerint tagolódnak. A köztük lévő különbségek nem nagyok, a szomszédos változatok kölcsönösen megérthetőek. A dialektusok között, a Bizkaiában beszélt (nyugati) változat (főleg eltérő igealakjaival) különbözik leginkább a többitől. A nyelvjárások három külön nyelvre (spanyolországi baszk, navarro-labourdin és souletin) való felosztása az utóbbi lényeges eltéréseinek dacára sem felel meg a tudományos irodalom által elfogadottnak. A központi guipúzcoai nyelvjárás és a korábbi egységesítési kísérletek alapján hozta létre és szabályozza 1968 óta a Baszk Akadémia Koldo Mitxelena (Luis Michelena) vezetésével a baszk sztenderd nyelvváltozatát, az euskara batuát (egyesített baszk). Az autonóm területeken ma ezt oktatják kisgyermekkortól az egyetemig. 1980 óta az összes baszk publikációnak (körülbelül 5000 db) több mint 80%-a ebben a nyelvváltozatban jelent meg, az euskara batua lassan elkezdett beszélt irodalmi nyelvvé válni. ## A baszk nyelv története ### Fejlődése időszámításunk kezdete óta A baszk nyelvet időszámításunk kezdetekor bizonyítottan a Pireneusoktól északra és délre, valamint Észak-Spanyolország nagy részén beszélték. A római uralom után a nyelvterület tovább növekedett délnyugat felé, egészen a Rioja Alta tartományig. A keleti baszk nyelvjárásokat a feltörekvő újlatin nyelvek korán kiszorították. A középkorban a vidéki, íratlan baszk nyelv csak nehezen tudott érvényesülni az újabb keletű újlatin írott és kultúrnyelvekkel (pl. aragóniai és okcitán) szemben. A 10. századtól kezdve a baszkot délen kiszorította a folyamatosan teret hódító spanyol nyelv, ma azonban mégis nagyjából ugyanazzal a földrajzi elterjedéssel bír, mint a 16. században, jóllehet az utóbbi két évszázadban az ipari területek magvában és a baszkföld peremén is keményen kellett küzdenie a továbbéléséért, amit a szociolingvisztikai felmérések jól mutatnak. ### Írásos emlékek Sokáig a legrégibb baszk nyelvemléknek azokat a 10. századból származó mondattöredékeket tartották, amelyek a Glosas Emilianensesként ismert szövegben fordulnak elő. 2006 júniusában, az Iruña-Veleia régészeti lelőhely vezető régésze, Eliseo Gil azt állította, hogy egy 270 vésett sort tartalmazó, 3. századból való epigráf készletet találtak baszk írással. Néhány szó és szószerkezet figyelemre méltó módon igen egyszerű volt a modern baszk nyelvhez viszonyítva, és így a leleteket a baszk nyelv legkorábbi írásos bizonyítékaként ünnepelték. Miután egy független vizsgálóbizottság 2008-ban megállapította, hogy az állítólagos bizonyíték hamis, valamennyi lelet valódiságát erősen megkérdőjelezték. Széles körben felmerült a régészeti csalás gyanúja. Gil azonban ragaszkodott állításaihoz, de közvetlenül nem utasította el a független vizsgálók következtetéseit sem. 2009-ben bíróság elé állították emiatt. Az egyik legkirívóbb hiba a bizonyítandó csalásban, hogy ellentmond a Krisztus feltámadásáról vallott keresztény tanoknak, mert egy leleten, mely Krisztus megfeszítését ábrázolja a kereszten, a R.I.P. véset szerepel („Requiescat in pace” rövidítése = Nyugodjék békében). Latin vésett írások, többnyire a mai dél-francia területeken, megőriztek néhány egyértelműen baszk személy- vagy istennevet (leherenno deo, 'az első isten'). 1000-től kezdve baszk tulajdonnevek, de ugyanígy kifejezési formák és rövid mondatok is megmaradtak. Az első baszk nyelvű könyvet 1545-ben nyomtatták (Linguae Vasconum Primitiae) Ezt Jean (d’) Etxepare (Echepare) alsó-navarrai plébános írta, és egy sor népies költeményt tartalmaz. Ez a könyv a kezdete egy folyamatos, de különösen gazdagnak nem mondható irodalmi emlékanyagnak, melyben főként vallásos témák szerepelnek. A „baszk újraébredés” vagy „reneszánsz mozgalom” (Euskal pizkundea, 1887–1936) vállalkozott az első konkrét lépésekre az egységes írott nyelv irányában, a központi guipúzcoai nyelvjárásra alapozva. ### Polgárháború és a Franco-korszak A baszk az 1935–1936-os spanyol polgárháború alatt rövid ideig regionálisan hivatalos nyelvként funkcionált Baszkföld spanyol területein. A nem sokkal később kezdődő Franco-korszakban (1939–1975) a baszk használatát az összes nyilvános területen betiltották, ami azokban az években a beszélők számának jelentős csökkenéséhez vezetett. A megszorításokon először 1965-ben lazítottak, ezáltal létrejöhettek baszk oktatási nyelvű iskolák (ikastolak), és felnőtteknek is szervezhettek nyelvkurzusokat. Ezen intézetek hamarosan a teljes Baszkföldön elterjedtek, ezzel is sürgetve egy egységes, írott baszk nyelv megteremtését. Ez vezetett végül oda, hogy ma már a spanyol autonóm területeken az óvodától az egyetemig minden szinten oktatják. ### Egységesítés, regionális hivatalos nyelv Az euskara batua meghonosítását döntően elősegítette, hogy Koldo Mitxelena (másként Luis Michelena) 1968-ban elkezdte a helyesírás alapjainak lefektetését, ám a folyamat máig sem záródott le teljesen. Spanyolország 1975 óta tartó demokratizálása és különösen az ennek keretében megalkotott 1978-as alkotmány – mely a baszknak Bizkaia, Guipúzcoa, Álava provinciákban valamint Navarra provincia egyes részein a spanyol mellett hivatalos státuszt biztosít – a helyi tévé, rádió és a sajtó is használja, ami kedvező feltételeket teremt a nyelv stabilizálásának és további spanyolországi fejlődésének. A baszkok erős etnikai és nyelvi tudata, tudatos nyelvpolitikai lépéseik biztosan lényegesen hozzá fognak járulni rendkívüli nyelvüknek hosszú távú fennmaradásához, bár kevesebb mint egymillióan beszélik. ## A baszk kapcsolatai más nyelvekkel A baszk rokonságának bizonyítása más nyelvekkel már csak a következő okokból is nehéz: - Jelentősebb írott dokumentumok csak a 15., illetve 16. századtól állnak rendelkezésre, így a nyelv régebbi változatai csak nehezen rekonstruálhatók. Mindenesetre itt segítségre lehet a régi baszk helynévtan (toponímia). - Más óibér nyelvek csak hézagosan ismertek. Emiatt nem lehet eldönteni, hogy a csekély számú baszk–óibér szóegyezés talán a szókölcsönzés, vagy a szoros nyelvi kapcsolat eredménye-e. Komoly kutatók között a legelterjedtebb hipotézis, hogy a baszk nyelvnek nincsenek nyelvi rokonai, azaz elszigetelt nyelv. Ennek ellenére volt és van számos kísérlet arra, hogy a baszk nyelvet más nyelvekkel hozzák rokoni kapcsolatba. Nyilvánvalóan igen érdekes kérdés az, miképp lehetséges egy izolált nyelvi sziget az indoeurópai nyelvek közé beékelődve. R. P. G. Rijk (1992) lapidáris egyszerűséggel írja le az eddigi eredményeket: „A sok-sok tinta ellenére, melyet a genetikai rokonság bizonygatására használtak fel az elmúlt évszázadban, a kérdés még mindig tisztázatlan.” ### Rokonság Az ibér hipotézis Már Wilhelm von Humboldt és később Hugo Schuchardt is felállították a 19. században a baszk és az ibér nyelvek rokonságának hipotézisét. Az ibér (nem tévesztendő össze a keltibérrel, amely egy kelta, s így indoeurópai nyelv) egy nem indoeurópai nyelv az elő- és korai római kori Spanyolországban (i. e. 6.–1. század), amely előbb szórványosan görög, később nagy terjedelemben egy saját – föníciai és görög befolyást mutató – ibér írásban maradt ránk számos feliraton és pénzérmén Spanyolországban, a Baleár-szigeteken és Dél-Franciaországban. Jóllehet, M. G. Morenonak 1922–24 között sikerült az ibér szótagírást megfejtenie, de az ibér szövegek alig voltak érthetőek. Ezek megértésében a baszk nyelv mindeddig semmilyen módon nem volt segítségre – az eredeti elvárásokkal szemben –, ami már magában is valószínűtlenné teszi a közelebbi rokonságot e két nyelv között. Ennek ellenére néhány kutató továbbra is a baszk-ibér hipotézist képviseli, míg a többség ezt elutasítja. Néhány ibér-baszk szóegyezés (pl. a baszk bizkar, „sziklafal”, argi, „világos”, ilun, „sötét”, iri, „város” szavaknál) megmagyarázható az óbaszk és az ibér nyelvek szoros kapcsolatával is. Afrikai rokonság Mások hasonlóságokat vélnek felfedezni a baszk és egyes afrikai nyelvek között. Nevezettek a berber (az afroázsiai nyelvek egyik alcsoportja), a nílusi-szaharai szonghai nyelvek, valamint a mande nyelvek csoportja, ami a niger-kongói nyelvek közé tartozik. E hipotézisek egyike sem tudott érvényre jutni, ezek nyelvtipológiai szempontból nagyon megkérdőjelezhetőek. A kaukázusi hipotézis Az előző hipotézist hamar kiszorította a baszk-kaukázusi hipotézis, amely a baszkot a kaukázusi nyelvekkel vagy azok egy csoportjával hozta kapcsolatba. Kaukázusi nyelvek alatt olyan ősi nyelveket értünk, melyek sem az indoeurópai, sem a török, sem a sémi nyelvek közé nem sorolhatóak. Georgij Andrejevics Klimov, a kaukázusi nyelvek kutatója, a kaukázusi hipotézisek különféle szerzőivel szemben kritikával élt, és végül a teljes elutasításig jutott el (Klimov 1994). Klimov a baszk és a kaukázusi nyelvek rokonságát illető elutasításának fő érvei: - Nem vették figyelembe a kaukázusi nyelvek (amelyek legalább három nyelvcsaládra tagolhatók) különböző genetikai egységeit. - A baszkot szükség szerint a kereken 40 modern kaukázusi nyelv valamelyikével hasonlítják össze rekonstruált kaukázusi előnyelvek helyett. - Hangmegfelelések a baszk nyelv és a kaukázusi nyelvek között ritkán jönnek létre a kaukázusi hipotézisen belül. - Az érvelést erősen átitatja a nyelvtipológia, így nincs nyelvészeti értelemben genetikai bizonyító ereje. - Szemantikus anakronizmusokat vonnak be a bizonyításba (pl. felhasználják az összehasonlításban a vas feldolgozásának szavait, jóllehet legalább 5000 év választja el a baszk és a kaukázusi nyelveket egymástól, és akkoriban még nem volt vasfeldolgozás). - indoeurópai jövevényszavakat vonnak be az összehasonlításba. Klimov végkövetkeztetése: „Kizárólag azok a nyelvkutatók vagy újságírók tartják fenn a baszk-kaukázusi tézist, akik a baszk és a kaukázusi nyelvek tényeivel nem ismerkedtek meg.” (Klimov, 1994). A dene-kaukázusi hipotézis A legújabb kísérletek arra irányulnak, hogy a baszk nyelvet besorolják egy feltételezett európai–ázsiai–észak-amerikai makronyelvcsaládba, az ún. Dené-kaukázusi nyelvcsaládba. Ez a feltevés lényegében Szergej Anatoljevics Sztarosztyintól (1984) származik. A baszk besorolása többek közt V. Csirikba (1985) javaslata volt. Az ő tézisük szerint a baszk az észak-kaukázusi, a sino-tibeti és az észak-amerikai na-dené-nyelvek rokonok. A dene-kaukázusi hipotézist ma még csak kevés kutató támogatja, így a baszk nyelv ide sorolása eddig teljesen homályban maradt. Vaszkón hipotézis Egy új és nagyon vitatott hipotézis szerint a vaszkón nyelv előfutára volt a baszknak (Hamel–Vennemann 2002). Az onomasztika (főnévkutatás) és a hidronímia (vízrajzi nevek kutatása) szerint ez a nyelv nagy területeken terjedt el Nyugat- és Észak-Európában, és benne még ma is sok előindoeurópai helynév és folyónév fordul elő. E tézis így szól: sok folyó és helynév szótöve megegyezik a baszk „víz”, „folyó”, „vízfolyás”, „völgy” és más jelentésű szavakkal. Csaknem valamennyi, a területet ismerő kutató elutasította ezt az alig igazolható kezdeményezést. Eredmény: a baszk elszigetelt nyelv. Le kell szögezni, hogy a mai napig nem sikerült bebizonyítani a baszk nyelv rokonságát egyetlen ma ismert nyelvvel vagy nyelvcsaláddal sem. A tudomány jelenlegi állása szerint a baszk tehát izolált nyelv. ### Kölcsönhatások a szomszédos nyelvekkel #### Fonológia (hangtani hatások) Két szomszédos újlatin nyelv, a spanyol és még inkább az okcitán nyelv gascogne-i dialektusa (gascon) a latin szókezdő f-et h-ra redukálja, s ez a mai spanyol irodalmi nyelvben néma. Ezt a jelenséget hagyományosan a baszk nyelv befolyására vezetik vissza, azonban ez a kérdés meglehetősen vitatott. Összehasonlításképpen a spanyol Fuenterrabía helynév baszk megfelelője Hondarribia. - latin filia, spanyol hija, gascon hilha, francia fille („leány”) - latin farina, spanyol harina, gascon haría, francia farine („liszt”) - latin flore, spanyol flor, gascon hlor, francia fleur („virág”) - latin frigidus, spanyol frío, gascon hred, francia froid („hideg”) - latin calefacere, spanyol (összetételekben:) calefac-, gascon cauhar, francia chauffer („fűteni”) További feltételezett hatás a kétfajta pergőhang megléte a baszk és a spanyol nyelvekben (ami szintén vitatott: a szakemberek egy része szerint ez már az Ibériai-félszigetre hozott latinban így volt, valószínűleg dél-itáliai hatásra), valamint az ún. protetikus magánhangzó az eredetileg r-rel kezdődő szó előtt: latin rota, spanyol rueda, baszk errota, gascon arroda, francia roue („kerék”). Az egész Gascogne egykori baszk nyelvterületnek számít, és korábban állítólag Spanyolországban is nagyobb volt a baszk nyelv területe a mainál, ami helynevekben mutatkozik meg: pl. Val d’Aran (Aran-völgy, a baszk aran, „völgy” szóból). ### Szókincsbeli hatások A baszk nemcsak a morfológiájában, hanem szókincsében is szembetűnő önállóságot őrzött meg a legkevesebb 2500 éve tartó, a környező indoeurópai nyelvek felől érkező nyomás ellenére. Mégis számos jövevényszava van a latinból és mindenekelőtt az újlatin nyelvekből. Néhány példa: - errege \< latin rege(m) (sp. rey), „király”; - gorputz \< latin corpus, „test”; - unibertsitate \< latin universitas, „egyetem”; - denbora \< latin tempora, „idő”, \> - errota \< latin rota (sp. rueda), „kerék”; - lege \< latin lege(m) (sp. ley), „törvény”; - eliza \< latin ecclesia (sp. iglesia), „templom, egyház”; - liburu \< vulgáris latin libru(m) \< latin liber (sp. libro), „könyv”; - dorre \< spanyol torre, „torony”; - bake \< latin pace(m), (sp. paz), „béke”; - gaztelu \< latin castellu(m) (sp. castillo), „vár (kastély)”; - katu \< latin cattu(s) (sp. gato), „macska”. Egy további jövevényszóréteg a kelta nyelvekből származik, mint: - adar \< kelta adarc, „kürt” (ez bizonytalan); - hartz \< kelta art, „medve”. Bár a baszk nyelvben számos lehetőség van származtatással új szavak képzésére, a modern technológiák szavainak bősége jövevényszóként került be a baszkba az angolból és az újlatin nyelvekből. Ezzel ellentétben csak igen kevés baszk szó lett jövevényszava a környező újlatin nyelveknek, mindenesetre a baszk család- és helynevek Spanyolországban és Latin-Amerikában egyaránt elterjedtek (pl. Bolívar, Echeverría és Guevara). Noha a szomszéd újlatin nyelvek befolyása a baszk nyelvre (különösen a szókészletre, de bizonyos fokig a fonológiára és a nyelvtanra is) sokkal erősebben érvényesült, a baszk is visszahatott ezekre a nyelvekre. Ez különösen a gasconra és az aragóniai nyelvre igaz, de valamivel kisebb mértékben a spanyol nyelvre is. Az aragóniai és a gascon dialektusok esetében ez kölcsönös szubsztrátum útján majd az ezt követő nyelvcsere révén az aquitaniai nyelvből vagy a baszkból a latin nyelvek irányában, a nyelv valamennyi rétegét érintve (beleértve a Pireneusok környéke helységneveit is) valósult meg. Noha számos, állítólag baszk eredetű szó kering a spanyol nyelvben (például anchoa, „szardella”, bizarro, „bizarr”, perro, „kutya” stb.), a legtöbbjük valójában újlatin átvétel vagy hangfestő szó, nem pedig baszk hatás. Egy potenciális jövevényszó jelölt az ezker, amely régóta az iberoromán nyelvekben a „bal(oldal)”-t jelenti (spanyol izquierdo, portugál esquerdo, katalán esquerre stb.). A szókezdő /r-/ hiánya a gasconban lehet a baszk befolyás következménye, de ez még nem bizonyított. ## A baszk nyelv nyelvi struktúrája Morfológiai típusára nézve a baszk – a szomszédos újlatin, illetve indoeurópai nyelvektől – eltérően toldalékoló (agglutináló) nyelv, akárcsak az uráli vagy a török nyelvek; nincs benne nyelvtani nem, rendkívül formagazdag és komplikált igerendszere van egytől négy személyig ragozott igealakra (több személyű ragozás). A főnévragozás a szócsoport (szintagma) végére kerülő ragokkal valósul meg, ahogy a magyarban. ### Hangtan A magánhangzók rendszerében három nyíltsági fok lelhető fel, a hosszúság megkülönböztetése nem ismert. A batua magánhangzórendszere egyszerű: /, , , , /., A mássalhangzókat a következő táblázat mutatja be. A hangok a Nemzetközi fonetikai ábécé (IPA) jelöléseivel vannak megadva, mellettük zárójelben a baszk helyesírási alak szerepel, ha az az IPA-jeltől eltér. A zárójelben lévő hangok ritkán használatosak, így /f/ csak jövevényszavakban, `pedig csak különös kontextusokban fordul elő (pl. becenevek), a majdnem mindig az /n/ hangkörnyezettől függő variánsaként írható le. Bár a /h/-t – az újlatin nyelvek hatására – sokan nem ejtik, elméletileg itt egy baszk hangról van szó.` ### Az írás rendszere A baszkot a latin ábécé betűivel írják, melyhez még hozzájön az ñ és néha a ç és az ü betű. Nem használják a Cc, Qq, Vv, Ww, Yy betűket, csak idegen szavakban; ennek ellenére, az alkalmazott baszk ábécé, amelyet a Baszk Akadémia (Euskaltzaindia) vezetett be, tartalmazza ezeket a betűket is. Az így véglegesített baszk ábécé az alábbi: Aa Bb Cc Dd Ee Ff Gg Hh Ii Jj Kk Ll Mm Nn Ññ Oo Pp Qq Rr Ss Tt Uu Vv Ww Xx Yy Zz. A betűk többségét ugyanúgy ejtjük, mint a magyarban. A magyar olvasattól eltérő betűk és betűkapcsolatok megközelítő kiejtése az alábbi: - dd – magyar gy; csak hangutánzó, hangfestő szavakban, becenevekben fordul elő; - h – nyelvjárástól függően, magyar h, vagy néma; - j – nyelvjárástól függően lehet magyar j~gy, vagy ch (mint a technika szóban), ahogyan a spanyolban; - ts, tx – magyar cs; - tt – magyar ty; csak hangutánzó, hangfestő szavakban, becenevekben fordul elő; - tz – magyar c; - x – magyar s (az s-sel jelölt hangnál kicsit hátrébb képzett); - z – magyar sz. Egyes fonémákat digráfok (dd, ll, rr, ts, tt, tx, tz) jelölnek. Minden betű és digráf egy-egy önálló fonémát képvisel. A fő kivételt képezi az l vagy n betűket megelőző i, mely a legtöbb dialektusban palatizálja a hangzásukat /ʎ/-re és /ɲ/-re változtatva, akkor is, ha ezek nem írottak. Így például az Ikurriña írható Ikurrinaként is (hangzása azonos marad), míg az Ainhoa név megköveteli a néma h-t, így jelezve az n palatizálásának elmaradását. A h az újlatin nyelvek hatására a legtöbb nyelvterületi egységben néma, de északkeleten sok helyen ejtik. Ez a fő oka a betű létének a baszk ábécében. Ennek elfogadása éles viták tárgya volt a nyelv egységesítésekor, mivel a legelterjedtebb dialektust beszélőknek meg kellett tanulniuk, hová kell kitenniük a néma h-kat. Sabino Arana (1865–1903) helyesírási útmutatójában, ll és rr helyett sorrendben ĺ és ŕ szerepel. A tipikus baszk írásmód néha feliratokban jelenik meg. Ez a kő- és fametszők munkáiból származik, és a vastag serif jellemzi. ### A főnevek alaktana #### A baszk nyelv ergatív Ergativitása annyit jelent, hogy a tárgyas igék mellett fellép egy külön eset, az ergativus, amely a cselekvés végrehajtójára, alanyára utal. (A mellette abszolút esetben álló főnév ilyenkor a mondat tárgya.) Ezzel szemben a tárgyatlan ige alanyának esete az absolutivus. Az ergativust a baszk nyelvben az -(e)k rag jelöli. Az absolutivusnak nincs ragja, ez a főnevek alapformája. A magyarral és az ismertebb nyelvekkel ellentétben tehát a baszk nem alanyt és tárgyat különböztet meg a mondatban, hanem az „aktív”, illetve „passzív szereplőt”. - Jon dator, „János jön” (tárgyatlan, Jon absolutivusban áll itt); - Jonek ardoa dakar, „János bort (ardo) hoz” (tárgyas, Jon ergativusban áll, ardo mint tárgy absolutivusban); - Oinak zerbitzatzen du eskua, „A láb (oina) szolgálja a kezet (eskua)”; - eta eskuak oina, „és a kéz a lábat”. #### Transznumerális, egyes és többes szám A főnévnek alapformája egyszerre egyes számú és többes számú, azaz nem tesz különbséget számban (transznumerális). Abszolutívuszban (lásd fenn) ezek a formák vannak: A transznumerális alapformát néha „határozatlannak” is nevezik. Ez nem speciális határozatlan forma, hanem sokkal inkább egy, a nyelvtani számtól elvonatkoztató forma. Így a „határozott” a nem transznumerális formák nem egészen pontos neve, annak ellenére, hogy nagyon elterjedt. Néhány nyelvtudós ezért inkább az individualizált jelzőt használja. A mintamondat: Garfield katua da. 'Garfield egy macska.' világosan mutatja, hogy itt nem határozott alakról van szó. #### Esetek képzése A baszk az eseteket ragok segítségével fejezi ki, ugyanúgy mint a magyar. Ha főnévi szerkezetben egy dolgot, fogalmat több főnév és melléknév együttese fejezi ki, akkor a rag a baszkban is az utolsó főnévhez járul. Ugyanolyan gazdaságos nyelv tehát, mint a magyar. Tiszta formában a tulajdonneveknél és a transznumerális formáknál maradtak fenn a baszk ragok. Egyes számban a ragokat egy -a(-) jel köti a tőhöz, a többes számnál többnyire kiesik a ragot bevezető -r-. A baszk nyelv sem ismer nyelvtani nemet. A következő táblázat áttekintést ad a nem rendhagyó főnévragozásról. Becslés szerint egy főnév (melynek két szintű nyelvi rekurziója van) esettel rendelkezhet. Az esetek és a nekik megfelelő ragok: A mássalhangzóra végződő főneveknél a ragozás csak kevéssé különböző: a ragot bevezető -r kiesik a transznumerális formáknál, néhány ragot az -e- kötőhang köti a főnévhez. A separativus ragja -l-re, ill. -n-re végződő szavakban -go: Irungo udaletxea, „az iruni városháza” (Irunból való torony); Babelgo dorre, „Bábel tornya” (hasonlóan). Itt az eset melléknév képzését szolgálja. #### Személyes névmások #### Főnévi szerkezetek A ragot többtagú jelzős szerkezetnél csak az utolsó szó kapja, ahogy a magyarban. Az ezt megelőzők változatlanul maradnak. A határozók és jelzők (a magyarral ellentétben) a főnevet követik. A bat („egy”) egyszerre számnév és határozatlan névelő, s a jelzős szerkezet végén áll. ### Számnevek A baszk nyelv húszas számrendszert alkalmaz: pl. 40 = 2×20, 60 = 3×20, 80 = 4×20, 90 = 4×20+10. A húsz többszöröseit követő maradékok hasonlóak a francia és a bretoni nyelvekben. ### Az igék ragozása Míg a sok eset ellenére a főnevek ragozása áttekinthető, addig az igéké egyenesen hírhedt a rendkívül gazdag és komplikált formák miatt. Koldo Michelena így jellemzi a baszk igék ragozását: „egyesek szerint a kollektív szellem tökéletes műve, amely csupán azért nem került be a világ hét csodája közé, mert nem anyagszerű; mások szerint viszont éppen bonyolultsága miatt nehézkes és használhatatlan eszköz”. A 18. század nyelvészei nem kevesebb mint alakját számlálták meg egy és ugyanazon igének. Ennek okai a következők: a baszk ragozott formák nemcsak a cselekvő személyét jelölik, hanem ezt kiegészítőleg az ige tárgyához, a részeshatározójához, sőt sokszor a megszólított személyhez is igazodnak. Morvay Károly, a baszk nyelv magyar kutatóinak egyike arra utal e kérdésben, hogy az igealakok főleg a személyes névmásokból építkeznek, s ez némileg megkönnyíti a nyelvtanulók dolgát. Álljon itt az ukan birtoklást jelölő ige jelen idejének néhány alakja: Azonnal látható, hogy mekkora formagazdagságra vezet az igeragozás hármas jelzőrendszere. Egy valóban áttekinthető ábrának háromdimenziósnak kellene lennie. #### Egyszerű igeragozás A baszk nyelvtan megkülönböztet egy ún. egyszerű (vagy szintetikus) igeragozást, melynél a formákat az igetőből közvetlenül képezi (mint a magyar „szereti”) és egy összetett (vagy analitikus) igeragozást segédigékkel (mint valaha a magyar régmúlt „szeretett vala”). Az ún. egyszerű igeragozást csak a leggyakoribb igék kis csoportjában találjuk meg. Ilyenek az izan, „lenni”; ukan, a birtoklás igéje; egon, „lenni”; etorri, „jönni”; joan, (adott cél felé) „menni”; ibili, „megkerülni”; eduki, „birtokolni, tartani”; jakin, „tudni” és esan, „mondani”. Az irodalmi baszk nyelvben még további igék kapnak egyszerű ragozást, például az ekarri, „hozni”, erabili, „használni”, eraman, „hordani”, etzan, „feküdni”, iraun, „tartani” (időben). A korábbi nyelvi fázisokban az egyszerűen ragozott igék nagyobb számban voltak jelen. A 16. századi írásos emlékekben mintegy ötven ilyen ige van. Ma ezek az emelt stílusú közlés eszközei. Minden más igének összetett a ragozása. Az egyszerű igeragozásnak ma már csak két ideje van, a jelen idő és a múlt idő. Van benne felszólító mód is. Például az ekarri, „hozni ”ige alannyal, tárggyal, illetve részeshatározóval történő ragozását szemlélteti az alábbi táblázat: A gyakran használt segédige, az ukan (ugyanaz a szerepe, mint az angolban a have, a németben a haben, a spanyolban az haber segédigéknek) az „azt” tárggyal (E/3) és változó részeshatározóval áll a következő táblázatban: Példaként a diguzue jelentése: „nektek van a mi számunkra”. A megfelelő tárgy a többes szám 3. személyben azoknál az alakoknál, melyek a „kinek?” kérdésre adnak választ, a -zki- közvetlenül az első szótag után (di-) történő betoldásával jön létre; például dizkiot, „nekem vannak azok az ő számára”, de: diot, „nekem van az az ő számára”. Mint látjuk, ebben a sémában nincsenek visszaható alakok. A baszk nyelvben a visszaható ragozást körülírással képzik. #### Összetett igeragozás Az összetett igeragozás képzésekor az ige egyik alapformáját veszik valamely segédige (izan, ukan, edin vagy ezan) valamely szintetikus alakjával. Alapformán magát az igetövet, a befejezett melléknévi igenevet (participium perfectum),,a jövő idejű melléknévi igenevet (participium futurum) és a határozói igenevet értjük. Tárgyas igéknél az ukan és ezan, míg tárgyatlanoknál izan és edin a segédigék. (Az összetett igeragozás részletes tárgyalását lásd a felsorolt irodalomjegyzékben.) ## A baszk nyelv kutatói Az első jelentős baszk nyelvtant Manuel Larramendi írta spanyol nyelven: El imposible vencido (A legyőzött lehetetlen) címmel 1729-ben, továbbá Louis-Lucien Bonaparte kutatási eredményei franciául jelentek meg 1877-ben. 1866-ban jelent meg Ribáry Ferenc munkája a Nyelvtudományi Közleményekben, Budapesten, ő az első ismert magyar kutatója a nyelvnek. Majd 1877-ben jelent meg a Baszk nyelvtana Párizsban, francia fordításban, ezt követően 140 évvel később jelent meg Morvay Károly baszk nyelvtana, amelyre ez a szócikk többször hivatkozik. A 20. századból a nyelvet kutatók közül a legismertebbek betűrendben: Resurrección Ma de Azkue, Julio Caro Baroja, José Miguel de Barandiaran, René Lafon, Pierre Lafitte, Antonio Tovar, Koldo Mitxelena (Luis Michelena), Frederico Krutwig, Jacques Allières, Txillardegi (José Luis Álvarez Emperanza). Néhány jelenlegi, kiemelkedő kutatót is meg lehet említeni: Miren Azkarate, Patxi Goenaga, Xabier Kintana, Henrike Knörr, Ibon Sarasola. ## Nyelvi példa ## A baszk nyelv nemzetközi napja Hivatalosan december 3. a baszk nyelv nemzetközi napja (Euskaraen Nazioarteko Eguna) melynek célja, hogy a nyelv fennmaradhasson, és minél többen beszélhessék ezt az ősi nyelvet. Ilyenkor a baszk közösségek különböző rendezvényekkel hívják fel a nemzetközi közvélemény figyelmét a nyelvükre és kultúrájukra. ## Fordítás ## Forrásjegyzék ### Szótárak - Elena Martinez Rubio: Wörterbuch Deutsch-Baskisch/Baskisch-Deutsch. Elkar. Donostia. 2006. Von Buske Verlag in Deutschland vertrieben.. - Manuel Agud, A. Tovar: Diccionario etimológico vasco. Gipuzkaoko Foru Aldundia, Donostia-San Sebastián 1989, 1990, 1991. (befejezetlen) - Helmut Kühnel: Wörterbuch des Baskischen. Reichert, Wiesbaden 1999. (baszk–német és német–baszk szótár táblázatokkal, a szóképző utótagokkal és az igealakok tanával.) - Martin Löpelmann: Etymologisches Wörterbuch der baskischen Sprache. Dialekte von Labourd, Nieder-Navarra und La Soule. 2 Bde. de Gruyter, Berlin 1968. - Luis Michelena (Koldo Mitxelena): Diccionario General Vasco/ Orotariko Euskal Hiztegia. 16 Bde. Real academia de la lengua vasca, Bilbao 1987ff. ### Tankönyvek és nyelvtan - Morvay Károly: Rövid baszk nyelvtan – Euskal gramatika llaburra – DUK, L’Harmattan Kiadó, 2007. . - Resurrección María de Azkue: Morfología vasca. La Gran enciclopedia vasca, Bilbao, 1969. - Christiane Bendel: Baskische Grammatik. Buske Verlag, Hamburg, 2006. - J. I. Hualde, J. Ortiz de Urbina: A Grammar of Basque. Mouton Grammar Library. Bd 26. de Gruyter, Berlin, 2003. - Alan R. King: The Basque Language. A Practical Introduction. University of Nevada Press, Reno, 1994. - Pierre Lafitte: Grammaire basque – navarro-labourdin littéraire. Elkarlanean, Donostia/Bayonne 1962, 2001. ### Nyelvtörténet - Joxe Azurmendi: "Die Bedeutung der Sprache in Renaissance und Reformation und die Entstehung der baskischen Literatur im religiösen und politischen Konfliktgebiet zwischen Spanien und Frankreich" In: Wolfgang W. Moelleken (Herausgeber), Peter J. Weber (Herausgeber): Neue Forschungsarbeiten zur Kontaktlinguistik, Bonn: Dümmler, 1997. - Michel Morvan: Les origines linguistiques du basque. Bordeaux 1996. - J. B. Orpustan: La langue basque au Moyen-Age. Baïgorri 1999. - Robert Lawrence Trask: The History of Basque. Routledge, London – New York 1997. - Eguzki Urteaga: La langue basque dans tous ses états – sociolinguistique du Pays Basque. Harmattan, Párizs, 2006. - Elisabeth Hamel, Theo Vennemann: Vaskonisch war die Ursprache des Kontinents. in: Spektrum der Wissenschaft. Deutsche Ausgabe des Scientific American. Spektrumverlag, Heidelberg 2002,5, S.32. ### Nyelvrokonság - J. D. Bengtson: The Comparison of Basque and North Caucasian. in: Mother Tongue. Journal of the Association for the Study of Language in Prehistory. Gloucester MA 1999. - Georgij A. Klimov: Einführung in die kaukasische Sprachwissenschaft. Buske, Hamburg 1994. - Michel Morvan: Les origines linguistiques du basque. Presses universitaires, Bordeaux 1996. - R. W. Thornton: Basque Parallels to Greenberg’s Eurasiatic. in: Mother Tongue. Journal of the Association for the Study of Language in Prehistory. Gloucester MA 2002. - R. L. Trask: Basque and Dene-Caucasian. in: Mother Tongue. Journal of the Association for the Study of Language in Prehistory. Gloucester MA 1995. ### Egyéb szakirodalom - Michel Aurnague: Les structures de l’espace linguistique – regards croisés sur quelques constructions spatiales du basque et du français. Peeters, Louvain u. a. 2004. . - Jean-Baptiste Coyos: Politique linguistique – langue basque. Elkar, Baiona u. a. 2004. . - Txomin Peillen: Les emprunts de la langue basque à l’occitan de Gascogne – étude du dialecte souletin de l’euskara. Univ. Nacional de Educación a Distancia, Madrid 1998.

Fekete kolostor

A Fekete kolostor Kuncz Aladár emlékirata, amelyben az első világháború alatti, öt évig tartó franciaországi internálását írja le. Noha már a fogság idején is készített feljegyzéseket, amelyekből a Nyugat 1920-ban közölt válogatást, a teljes mű – amelyet hol emlékiratnak, hol regénynek kategorizál a szakirodalom – csak az író halála évében, 1931-ben jelent meg. A mű elsőrangú kritikákat kapott, többek között Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár tollából, és rövidesen angol, francia, olasz és török nyelven is kiadták. A fogság eseményeinek leírásába portrék, esszék, anekdoták és novellának beillő részek keverednek. A számos szereplőt felvonultató művet általában a tárgyilagos, egyszerű, szikár hangvétel jellemzi, ugyanakkor találhatók benne szimbolikus értelmű, misztikába hajló látomásos jelenetek is. A pacifista beállítottságú könyv egyben az író lelki átalakulásának története is: a korábban az egyéniséget hirdető irodalmi széplélek az internálás alatt a szenvedés teremtette közösségben találta meg az értéket. ## Keletkezése 1914 nyarán a szerző, akkor huszonnyolc éves középiskolai tanár, a francia kultúra rajongója, nyári vakációját töltötte Franciaországban. Az első világháború kitörésekor már nem tudott hazautazni, mert az ellenséges Osztrák–Magyar Monarchia polgáraként internálták. Augusztus 14-től október 2-ig a dél-franciaországi Périgueux-ben egy garázsépületben tartották fogva kétszázötven társával együtt, majd a Noirmoutier-sziget erődjében helyezték el őket, 1916. július elejéig. Ezt követően a Yeu-sziget (Île d’Yeu) kazamatáiba szállították a foglyokat, ahonnan Kuncz 1919. áprilisban szabadult ki. Kuncz a fogságban írt jegyzeteiből már 1920-ban közölt egy válogatást a Nyugat hasábjain, de a téma teljes feldolgozása hosszabb ideig váratott magára. A visszaemlékezésből néhány részlet az 1920-as években megjelent: Karácsonyest Noirmoutier-ban (1925), Páriák lázadása (1926), Felköszöntő az igaz Énre (1927), Haláltánc Île d’Yeu-n (1929). Közben az író számos beszélgetésben, kávéházi anekdotázásban idézte fel fogsága napjait. Végül munkatársai, Lakatos Imre és Áprily Lajos biztatására kezdett neki a mű megírásának, amelyet 1931 kora tavaszán fejezett be. A társasági életből visszavonultan, lázas ütemben alkotott, fájdalommal újraélve a leírtakat. Mintául Dosztojevszkij börtönnaplója, a Feljegyzések a holtak házából szolgált. A kiadó, az Erdélyi Szépmíves Céh tartva az olvasók közönyétől, nem fogadta szívesen a kéziratot, de Áprily Lajos közbenjárására hamarosan megjelentette Bánffy Miklós előszavával. Ekkor az író már súlyos beteg volt, de Babits Mihály és Móricz Zsigmond kritikáit még kefelevonatban olvasta, aláírta az első külföldi szerződéseket, és a könyvvel kapcsolatos levelekre halála napjáig válaszolt. ## Műfaja Noha a mű alcíme szerint (Feljegyzések a francia internáltságból) az emlékiratok közé helyezi el magát, írója egyik levelében fogsági regényként hivatkozott rá. A kortárs kritikusok közül Babits és Kosztolányi külön kihangsúlyozzák ezt a műfaji kettősséget: míg előbbi tökéletes emlékiratnak, önvallomásnak, ugyanakkor a „legmélyebb értelemben vett regényirodalomhoz” csatlakozónak tartja, utóbbi elismeri ugyan, hogy „egyesek hadinaplónak fogják nevezni ezt a könyvet, mások emlékiratnak,” de ő maga költészet, alkotás, regény nevekkel illeti. A szintén kortárs (és az internálásban társ) Németh Andor szerint a „regényszerű” írásművet egyaránt jellemzi a krónikás lelkiismeretessége és az inspiráció. A „hivatalos” irodalomtörténeti kánonba már regényként vonult be, de Jancsó Elemér illetve Pomogáts Béla, aki több munkájában foglalkozott Kuncz Aladárral és művével, emlékirat jellegét hangsúlyozzák, rámutatva arra, hogy a Fekete kolostor a Bethlen Miklós, Kemény János és Bethlen Kata által képviselt erdélyi memoárirodalom hagyományait folytatja. Láng Gusztáv azt is megjegyzi, hogy „stílusát tekintve a Fekete kolostor nemcsak az emlékirat racionális, franciás ágát képviseli irodalmunkban, hanem az ágostoni értelemben vett vallomás, a Confessio egyik modern folytatója; nem egy élet dokumentumhitelű tényeit, hanem azok metafizikai érvényű tanulságait akarja felmutatni.” Sajátos álláspontot foglalnak el a francia Armand Robin és Jean-Léon Mueller, akik a témoignage (tanúságtétel) szót használják, illetve a román Nicolae Balotă, aki szerint a Fekete kolostor „egy társadalom regényes kismonográfiája.” A regénykénti meghatározás felé billentik a mérleget Lőrinczi László helyszíni kutatásai, aki szerint a könyvbeli események közül egyesek a valóságban nem pontosan az író által leírt módon vagy egyáltalán nem történtek meg: például a Kuncz által a 11. fejezetben leírt szökés valószínűleg csak tervezgetés maradt. ## Tartalma A regényben az első fejezet a szabad élet utolsó napjait írja le, a második a rövid ideig tartó périgueux-i tartózkodást, a 3–15. fejezet a Noirmoutier-ban töltött közel két évet, a 16–24. fejezet a Yeu-szigeten töltött három évet, a 25. fejezet pedig a szabadulásról és hazatérésről szól. Az első kötet többé-kevésbé kronologikus jellegű, míg a második inkább tematikus elrendezésű. Az események leírásába ékelődnek a fogolytársak portréi, illetve az író eszmefuttatásai és saját magáról írott vallomásai, valamint a korábbi élet emlékei. A kritikusok és az elemzők külön kiemelik az első fogságban töltött szenteste leírását (6. fejezet), az amerikai kerékpáros lánnyal való találkozást (9. fejezet); az író apja halálának hírül vételét (13. fejezet), a szökési kísérletet (14. fejezet), a „fekete barát” megjelenését (17. fejezet), Herz doktor születésnapját (18. fejezet) illetve halálát (24. fejezet), valamint az író szilveszteri látomását az „igazi én”-ről (12. fejezet). ## Szereplői A fogság a legkülönbözőbb embereket hozta azonos helyre és helyzetbe, különböző nemzetiségűeket és foglalkozásúakat, így a regénynek rengeteg szereplője van. Kunczot „mindenki érdekli, mindenkihez barátsággal és kíváncsisággal közeledik,” és pár vonással is jellemző képet tudott festeni alakjairól. A szereplők sokaságából kiemelkedik a foglyok őrzésére kirendelt Guillaume őrmester alakja – az úgynevezett Guillaume-epizódot számos kritikus és elemző kiemeli. Ez a „nagyon derék ember” egyike volt a számos franciának, akik emberszámba vették az internáltakat, „még fényképfelvételt is csináltatott magáról, amint a vár egyik boltíve alatt ölelkezve áll a német diákokkal s a két német tanárral. Később az életével fizetett meg ezért a képért” (4. fejezet): büntetésből a frontra küldték, ahol anélkül halt meg, hogy akár egyszer is elsütötte volna puskáját. Az ő emlékének ajánlotta az író a 6. fejezetet: „Guillaume sergeant emlékének, aki sohasem tudott volna ölni.” Szintén hangsúlyos szerepet kap a műben Herz doktor. Az osztrák tanárban a fogság alatt fokozatosan jönnek felszínre rejtett női tulajdonságai, míg végül halála előtt bevallja: „Ami boldogság érhetett, azt itt a fogságban kaptam meg...” Schöpflin Aladár kiemeli „az író lelki megtisztultságával magyarázható tapintatát, amellyel ezt az alakot minden bántó mellékíz nélkül, emberi valóságában tudja közölni.” Félelmetes jelenetek teszik emlékezetessé Bistrán Demetert, akinek „erőtartaléka az őrültség”, és prófétának képzeli magát. A 4. fejezetben képzeletbeli óriási kalapácsával lép fel a háború ellen: „– Hallgassátok meg átkomat – ordította magyarul. – Ezerszeres átok és halál a vérontókra! Pusztuljanak el mind. Itt van a kezemben a kalapács! Most lesújtok s akkor...” A foglyok által befogadott kutya temetésekor (10. fejezet) pedig a kollektív gyászt testesíti meg: „Az őrült Bistrán némán, a messzeségbe nézve, virrasztott az elnyúlt állat fölött. Nem is embernek látszott. Szakállal benőtt, félelmetes arcán titokzatos, földi dolgok fölé emelkedő mosoly játszadozott. Időtlen, élő fajtákba beoszthatatlan lény volt, mintha e nyolcszáz éves kolostor lelke penészből, porból, elfojtott jajokból és szenvedésekből testet öltött volna benne.” ## Eszmevilága A kortárs kritikusok és az utókor irodalomtörténészei egyaránt rámutatnak a művet átható pacifizmusra, ugyanakkor kiemelik, hogy a francia militarizmus és bürokrácia elítélése Kuncznál nem jelenti a francia kultúrával vagy a francia néppel való szembefordulást. Az író attitűdje a megértésé: „Sohase tör pálcát senki fölött, sem népek, sem egyének fölött. Még rabtartóit se gyűlöli.” Dosztojevszkijhez hasonlóan rabtársait realisztikusan, ugyanakkor rokonszenvvel és részvéttel ábrázolja. A fogság során az író lelki átalakuláson ment át: a korábban az egyéniséget hirdető irodalmi széplélek az internálás alatt a szenvedés-teremtette közösségben találta meg az értéket; más megközelítésben a könyv a szenvedés általi megigazulást írja le. Nagy Imola érdekes párhuzamba állítja a Fekete kolostort egy másik erdélyi író, Liviu Rebreanu regényével: az Akasztottak erdeje szintén azt mutatja be, hogy a háború előtti értékek miképpen válnak semmivé az erőszak hatására, és milyen belső válságot okoz az ismert világ eltűnése; e két regényben a háború elsősorban az emberi lélekben zajlik és nem a csatatéren. Láng Gusztáv szerint a regény a kisebbségi élet modellje is, és azt feltételezi, hogy Kuncz hazatérése Erdélybe 1920-ban a „fogság szülte humanizmussal” hozható kapcsolatba. ## Stilisztikai jellegzetességei A mű legfőbb jellegzetessége a tárgyilagos, egyszerű, szikár hangvétel, „minden osztentáció, retorika és szentimentalizmus nélkül,” amellyel a szerző „elkerülte a riport, az áradozó líraiság, a pátosz és a könnyed cinizmus csapdáit...” és „nem tévedt a naturalizmus vagy a romantika pózába.” Egyik első kritikusa, Kosztolányi Dezső a stílusnak ezt a jellemzőjét rokonszenves szerénységként értékeli. Ugyanakkor a leíró részek közé szimbolikus elemek ékelődnek: például a fény a szabadság, az élet, a hit, a háború előtti létezés szimbólumaként jelenik meg, a foglyok által befogadott kóbor kutya az ő kiszolgáltatottságuk, keserves sorsuk jelképe, a képzeletbeli „fekete barát” pedig a szolidaritásé. Láng Gusztáv kiemeli a szimbólumok látomásos, misztikába hajló jellegét is. Az emlékirat és a regény műfaji kombinációjának megfelelően az író változatos eszközökkel él: az események leírásába portrék, esszék, anekdoták keverednek, de találkozunk novellának is mondható részekkel is: ilyen például a 6. fejezetben a karácsonyi vacsora vagy a 9. fejezetben az amerikai lánnyal való találkozások epizódja. ## Fogadtatása és utóélete A Fekete kolostort rögtön az első kritikusai (Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Schöpflin Aladár, Török Sophie, Bálint György) remekműnek tartották, és a nagyközönség körében is sikert aratott. Elképzelhető, hogy a könyv ismertségében szerepet játszott az írónak a könyv megjelenése után bekövetkezett halála is. 1931-ben Kuncz Aladárnak ítélték az Erdélyi Helikon Kemény János-díját. A művet az Erdélyi Szépmíves Céh után kiadta az Athenaeum is, és viszonylag rövid időn belül megjelent angol (1934) és francia fordítása (1937). Utóbb kiadták olasz (1939), török (1949), román (1971) és spanyol (2012) nyelven is. Az 1930-as években a Fekete kolostor még mindig népszerű olvasmány volt, majd az írót és művét az 1940-es évek Magyarországán hallgatás övezte. 1956-ban a Magyar Nemzet-ben glossza jelent meg Miért hallgatunk Kuncz Aladárról? címmel, de a legközelebbi magyar kiadás csak 1960-ban került az olvasók kezébe Bóka László bevezetőjével, ezt követte az 1965-ös romániai kiadás Jancsó Elemér gondozásában. Az 1960-as kiadást cenzúrázták, és azóta minden kiadás így jelent meg, a rendszerváltás utániak is. 2014-ben a Kriterion Könyvkiadó az Országos Széchényi Könyvtárral közösen kiadta a cenzurázatlan változatot. Az 1960-as évektől kezdve számos tanulmány foglalkozott Kuncz Aladár e művével. Romániában a magyar nyelv és irodalom érettségi tételei között szerepel. 1975-ben jelent meg Lőrinczi László irodalomtörténeti riportja Utazás a Fekete kolostorhoz címmel, amelyben a regény helyszínein végzett kutatásait írja le: megvizsgálta, hogy a francia hivatalos dokumentumok, a korabeli francia sajtó, illetve a fogolytársak és helybéliek emlékezete mennyiben támasztja alá vagy cáfolja a Kuncz Aladár által leírtakat. Kuncz Aladár születésének századik évfordulójára tévéfilm készült a műből A fekete kolostor címmel, Mihályfi Imre rendezésében. 1999-ben egy francia–magyar egyesület és Noirmoutier önkormányzatának kezdeményezésére új francia kiadás jelent meg. 2001. októberben avatták fel az író Kő Pál alkotta emléktábláját a noirmoutier-i vár falán. Yeu szigetén az erőd bejáratánál található ismertetőben röviden említik a monarchiabeli fogvatartottakat; az 52-es kazamatában a 21. század elején pétanque-klub működött. ## Kiadásai - Cluj-Kolozsvár: Erdélyi Szépmíves Céh. 1931 - Kolozsvár–Budapest: Erdélyi Szépmíves Céh–Athenaeum. [1931] - Black Monastery. Ford. Ralph Murray. London: Chatto-Windus. 1934 - Black Monastery. Ford. Ralph Murray. New York: Harcourt&Brace. 1934 - Le monastère noir. Ford. L. Gara, M. Pierpont. Paris: Gallimard. 1937 - Monastero nero. Ford. Filippo Faber. Milano: Treves. 1939 - Kara Manastır. Ankara: Millî Egitim. 1949 - Kara Manastır. Ford. Necmi Seren. [Istanbul]: Maarif. 1956 - Budapest: Szépirodalmi. 1960 - Bukarest: Irodalmi. 1965 - Mănăstirea neagră. Ford. Corneliu Codarcea, Nicolae Crişan. București: Kriterion. 1971 - Kolozsvár: Dacia. 1973 - Budapest: Szépirodalmi. 1975. - Bratislava–Budapest: Madách–Szépirodalmi. 1975. - Budapest: Szépirodalmi. 1986. - Bratislava–Budapest: Madách–Szépirodalmi. 1986. - Budapest: Ferenczy. 1995. 963825839X - Budapest: Magyar Könyvklub. 1995. - Bukarest: Kriterion. 1996. - Le monastère noir. Ford. L. Gara, M. Pierpont. Beauvoir-sur-Mer: L'Étrave. 1999. - Budapest: Új Palatinus Könyvesház Kft. 2006. - Budapest: Fapadoskonyv.hu. 2010. - Déva: Corvin. 2010. - Monasterio negro. Ford. Éva Cserháti, Antonio Manuel Fuentes Gaviño. Oviedo: KRK. 2012. - Kolozsvár-Budapest: Kriterion Könyvkiadó, Országos Széchényi Könyvtár, 2014 - Budapest: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó. 2018

Kőszeg

Kőszeg (, , , történelmi szlovák neve: Kysak) város Vas vármegye nyugati szélén, az osztrák határ közelében. A Kőszegi járás központja. Városrésze: Kőszegfalva. Gazdag múltja révén sokszor jelentős szerepet töltött be Magyarország és Ausztria történelmében. Vas vármegyében egyedüliként már 1328-ban királyi városi címet kapott, amelyet 1648-ban szabad királyi városi ranggal erősítettek meg. 1532-ben Jurisics Miklós várkapitány megvédte városát a török elleni támadástól, ezáltal megakadályozva Nyugat-Magyarország és Bécs elfoglalását. A város sikeres helytállása először a hírnevet, majd a gazdaság felvirágzást hozta el. Mivel ezt követően a háborúk már elkerülték, mára országunk műemlékekben egyik leggazdagabb városa lett. A történelmi városközpont felújításáért 1978-ban Hild János-díjat kapott, majd 2004-ben a Magyar Televízió nézőinek szavazata alapján az „Az év települése” címet érdemelte ki. 2009-ben „Magyarország legjobban fejlődő ökoturisztikai desztinációja” címet érte el a Kőszegi-hegység településein működő Írottkő Natúrparkért Egyesület. A Kőszegi Tájvédelmi Körzet központja, számos látnivalót kínálva a természet szerelmeseinek. A városban három kultúra keveredik: a magyar, a német és a horvát. A németek javarészt a 200 évig tartó osztrák fennhatóság alatt települtek be, míg a horvátok még azt megelőzően, a török támadásait követően. A nemzetközi kapcsolatokat a testvérvárosok, a Douzelage szervezet és a színes városi programok jelentik. Kőszegen egyetem is működik. A szőlészetet és borászatot a rómaiak honosították meg, erről már 1279-ből említést tesz egy fennmaradt forrás, illetve tanúskodik róla az 1740-től vezetett „Szőlő jövésnek könyve” is. Természeti szépségei mellett a város területén mérték Magyarország legnagyobb hóvastagságát (151 cm) és a legtöbb csapadékot (1510 mm) is. A városhoz kötődő híres emberek elsői között említendő Ottlik Géza író, az Iskola a határon című könyv szerzője és Chernel István ornitológus, a síelés megszállottja, valamint Lóránt Gyula futballista, az Aranycsapat egyik tagja. ## Fekvése Kőszeg Magyarországon, a Nyugat-Dunántúlon, a Nyugat-Dunántúl turisztikai régióban, Vas vármegye nyugati szélén, az osztrák határ mentén fekszik, Bécstől 110 km-re délre, Budapesttől 260 km-re nyugatra, Graztól 130 km-re északkeletre, Szombathelytől 18 km-re északra, Felsőpulyától 15 km-re délre. A Kőszegi kistérség és a Kőszegi Tájvédelmi Körzet központja, városrésze: Kőszegfalva. Hazánk schengeni egyezményhez való 2007-es csatlakozásával megszűnt határvárosi szerepe, kapcsolatai könnyebbé váltak a vonzáskörzetének számító egykori Kőszegi járás területével. ### Földrajz Kőszeg az Alpok keleti nyúlványai között, a Kőszegi-hegység lábánál fekszik, amely a határon túl a Borostyánkői-hegységben folytatódik. A település a Gyöngyös-patak völgyében helyezkedik el. Az alapkőzetet az átkristályosodott kőzetek közül a mészfillit és a zöldpala alkotja. Jó vízzáró képességüknek köszönhetően sok a forrás, a gyors lefutású patak. ### Éghajlat A klímája szubalpin, mérsékelten hűvös-nedves éghajlatú, de a magasabban fekvő területeken hűvös-nedves. A tél havas, de nem zord, a nyár hűvös és csapadékos. A napsütés évi összege 1800 óra körül mozog. Az évi középhőmérséklet 8,5 °C körüli, a tenyészidőszaké 15,0 °C. Április 25. és október 14. között mintegy 172 napon (fagymentes időszak) keresztül a napi középhőmérséklet meghaladja a 10 °C-ot. A táj csapadékban rendkívül gazdag. A feljegyzések alapján az országban a legnagyobb sok éves átlagos csapadékösszeget 807 mm-rel itt mérték. 1937-ben a Stájer-házaknál már hazai rekordként jegyzik a valaha mért legmagasabb éves csapadékot: 1510 mm-t. (a 73 éven át fennálló rekordot 2010-ben döntötte meg Miskolc-Jávorkút.) A nyári félév csapadékátlaga 450–470 mm. A hegység magasabb pontjain 60 nap körüli, a mélyebben fekvő területeken 50 nap a hótakarós időszak hossza. Az átlagos hóvastagság 50 cm körüli, azonban szintén a Stájer-házaknál mérték országban az eddigi legnagyobb hóvastagságot: 151 cm-t, 1947. február 19-én. ### Flóra A Kőszegi-hegység a Ceticum flórajárásába és a Noricum flóravidékhez tartozik. A hegység magasabban fekvő részein természetes fenyőerdő van, főleg luc- és erdeifenyő. A legelterjedtebb erdőtársulás a gyertyános–kocsánytalan tölgyesek, a bükk és a mészkerülő gyertyános–tölgyesek. Bőven található itt erdei ciklámen is, de az Alsóréten találjuk a fehér sáfrány egyetlen magyarországi állományát. A déli lejtők híresek a szelídgesztenyésekről. A város kiterjedt területének 60%-át erdők, 16%-át szántók, 4–4%-át gyepek és gyümölcsösök, 1%-ban szőlők alkotják. A szőlőültetvények a Soproni Borvidéken belül alkotnak külön Kőszeg és Környéke Hegyközséget. Az erdők a Kőszegi-hegységben védelem alatt állnak, az egyes fajokat mégis a környezet változása okozta pusztulás fenyegeti. ### Fauna Az állatvilágra a Noricum faunakörzet kelet-alpesi és hegyvidéki jellege jellemző. A talajlakókat a százlábúak és az ikerszelvényesek jellemzik, míg a felszínen a futóbogarak, szarvasbogarak élnek, de találunk kullancsokat is. A források és patakok környékén fordul elő a foltos szalamandra. A napsütötte réteken, erdei tisztásokon gyakori a fürge gyík. A területen élő madarak közül említést érdemel a kabasólyom, a búbos banka az nagy őrgébics, ritka vendég a fekete gólya. A madárállomány megfigyelésében jelentős érdeme volt Bechtold Istvánnak. Az emlősök közül nagy számban fordul elő az erdei egér, pocok és cickány, szarvasfélék. Gyakori a mókus, ritkább a nagy pele, muflon, zerge, a sün és a denevérek. Ragadozók közül sok a róka, a borz, a nyuszt, a nyest, a menyét. 265px\|balra\|bélyegkép\|Kőszeg látképe légi fotón (2016) 265px\|balra\|bélyegkép\|A vár - levegőből fényképezve (Kőszeg) 265px\|balra\|bélyegkép\|A vár - magasból fotózva (Kőszeg) ## Története A Kőszegfalvi-réteken Farkas Csilla 2000. évi optikai kábelfektetés alkalmából végzett leletmentése több régészeti kultúrának, köztük Nyugat-Magyarország első földműves kultúrájának, a középső-újkőkorszaki vonaldíszes kultúrának a megtelepedését igazolta. 2009-ben a lukácsházi árvízcsúcs csökkentő tározó (ma Abért-tó) építését megelőző feltárások során Basticz Zoltán és Eke István vezetésével, ugyancsak a Kőszegfalvi-réteken, a rézkori Balaton-Lasinja kultúra településrészletét tárták fel. A római kor idejére a Kőszegfalván és a városkörnyéken feltárt villagazdaságok, valamint a délkeleti határban húzódó borostyánút utalnak. ### Középkor A környék már a magyar történelem korai évszázadaiban is jelentős hely volt hadászatilag a fekvése miatt. A Kőszeg nevet a város egy Árpád-kori várról kapta, melynek romjai még ma is láthatóak az Óház kilátónál. 1248-ban említik először ezen a néven egy oklevélben, mely arról tanúskodik, hogy a tatárjárás után IV. Béla király az osztrák hercegtől visszafoglalta a felsővárat. Magát a várost Kőszegi Henrik és fia, Iván építtette. 1289-ben összetűzésbe kerültek I. Albert osztrák herceggel, aki elfoglalta a várost, 1291-ben azonban III. András király visszaszerezte és visszaadta a Kőszegi családnak. 1327-ben Károly Róbert elvette a várost tőlük, és 1328-ban királyi városi címet, önkormányzati és vásártartási jogot adott neki. Később az itt élők még a helyi és a környékbeli borok külföldi eladására is engedélyt kaptak, majd 1336-ban erődépítési munkálatokra kötelezte a polgárokat. Ekkor épült fel a 13. századtól álló földesúri vár és a város szoros összefüggő kettős védelmi rendszere. A 160–180 cm széles városfal kiépítése a 14. századtól indult és a 15. században is folytatódott. Bár Károly Róbert megígérte, hogy Kőszeg örökre királyi város marad, ennek ellenére Luxemburgi Zsigmond 1392-ben mégis örökjogon Garai Miklós nádornak adományozta a várhoz tartozó uradalommal együtt. Az új birtokos megerősítette a város kiváltságait és jelentős építkezésekbe kezdett; ekkor épült a Szent Jakab-templom. 1445-ben III. Frigyes német-római császár foglalta el a várost V. László nevében, de magának. A császár adta Kőszegnek a ma is használatos címerét 1446-ban. Innen egészen 1647-ig Habsburg fennhatóság alatt, Alsó-Ausztria részeként állt a város, leszámítva egy pár éves időszakot, amikor Mátyás király visszafoglalta, de halála után újra a Habsburgokhoz került. 1526-ban, a mohácsi vész után a soproniakhoz hasonlóan a kőszegi zsidókat is törökbarátsággal vádolták meg, és kiűzték a városból. A zsidó lakosság a Batthyány-birtokon levő Rohoncra (ma Rechnitz, Ausztria) menekült, és onnan csak 1840-ben térhettek vissza. ### Török ostrom Lásd még: a Kőszeg ostroma cikket Kőszeg történelmének legnevesebb eseménye az 1532-ben lezajlott ostrom. Jurisics Miklós várkapitány vezetésével a viszonylag kis számú várvédő visszaverte a Bécs ellen vonuló, többszörös túlerőben lévő török sereget. Az ostrom előzménye, hogy 1529-ben a Bécs felé vonuló I. Szulejmán szultán seregei feldúlták a város környékét, elpusztítva a szomszédos Borsmonostor cisztercita apátságát is. I. Ferdinánd elrendelte, hogy a város úrbéri tartozását a falak erősítésére fordítsák, továbbá 1530-ban Jurisics Miklóst és Joseph Lamberg krajnai főkapitányt Isztambulba küldte. 1532. augusztus elején érte el a várost Ibrahim nagyvezír előhada, és ötnapi felvonulást követően augusztus 10-én kezdetét vette az ostrom. A Szulejmán szultán által vezetett, az akkori világ legerősebb főnyi török seregéből 60– – ebből janicsár – fordult a vár és a város ellen. Jurisics néhány száz katonájával és 700 idemenekült jobbággyal húsz napig védte a várat, aminek falai között még 1800 asszony és 2300 gyermek is volt. A török 19-szer intézett támadást, miközben a falakat is aláaknázta, és egyszer 10 öl hosszban fel is robbantotta. Az oszmán sereg a várárkokat várfal magasságig három irányban feltöltve támadta, ami ellen gyújtogatással védekeztek. A sikertelen ostromot követően augusztus 30-án, a vár elfoglalása nélkül, de annak jelképes átadásával, megkésve vonultak Bécs felé, így ott már az egyesült keresztény zsoldoshadsereg várta az ütközetet. A kőszegi védőket segítette a védmű erőssége, a hősies helytállás és a hetekig tartó esőzések is. A szultán a Király-völgy és a Kálvária-hegy közötti dombról követte az eseményeket. Ez azóta a Szultán-domb elnevezést viseli. Az ostrom emlékére Kőszegen nem csak délben, hanem délelőtt 11 órakor is meghúzzák a harangokat. A hagyomány szerint Ibrahim pasa sátrának helyét a Petőfi téren, a mai sporttelepen álló Szent Lénárd-kápolna jelöli. A következő évben a császár a harcban megsebesült Jurisicsot báróvá emelte, majd a várat 1537-ben örökbirtokul adományozta neki, 1538-ban pedig az öt alsó-ausztriai terület kapitánya lett. A csata emlékére 2007-től a Félhold-Telihold rendezvények elevenítik fel a hőstetteket. ### Újkor Az ostrom után a város adómentességet és kiváltságokat kapott I. Ferdinánd császártól. A várat újjáépítették, ekkor nyerte el mai formáját. Az elkövetkezendő két évszázadban a város virágzásnak indult, köszönhetően annak is, hogy a Bécs és az Adriai-tenger közti útvonal egyik kereskedelmi állomása lett. A korszak egyik érdeme a város reneszánsz épületei, mint például a Sgraffitós ház. 1648-ban a város visszakerült Magyarországhoz. III. Ferdinánd kegyelméből 1648. november 6-ától immár véglegesen szabad királyi város lett, amely címet 1871-ig megtartotta, de jelentősége egyre csökkent, nehéz anyagi helyzetbe is került. Minden évben november 6-án a Király Nap ünnepsége emlékeztet az évfordulóra. 1680-ban az ellenreformáció hatásaként jezsuita kollégium és gimnázium épült a városban. 1695-ben a vár és az uradalom Esterházy Pál nádor birtokába került, majd a család 1931-ig birtokolta a kőszegi várat. A Rákóczi-szabadságharcban sokat szenvedett a város a hadi helyzet változásától, majd 1711 után a hadi utak végleg elkerülték és megszűnt az erődítményváros jelleg, valamint a 18. század derekán megkezdődött a várárok feltöltése, a városfalak bontása. A város életében döntő jelentőségű volt, hogy 1724-ben nemesi bíróságot, úgynevezett kerületi táblát helyeztek ide, ezen kívül Debrecenben, Eperjesen, Nagyszombatban és Zágrábban működött hasonló. A 18. században alapították a Kelcz Adelffy-féle árvaházat, amely később általános iskola volt (1989-ig), ma üresen áll a Várkör és az alapító nevét viselő utca sarkán. Az első telepesek megérkezésével, 1713. május 9-én megalapították Kőszegfalvát. 1743-ban átadták a jezsuita patikát a mai Jurisics téren álló, 1980. október 1-jén megnyitott Arany Egyszarvú Patikamúzeum elődjét. 1746-ban elkészült Francz Bálint városábrázolása a városfalak áttörése és a tornyok lebontása előtt, amely ma is hiteles forrásmunka a város felújításához és kutatásához. 1774-ben adakozásból épült a Sziget utcában álló egykori szegényház, copf stílusú tornyával. 1795-ben megnyílt a híres Bálház vendéglő, amely a város arisztokrata, köznemesi és polgári családjainak találkozóhelye volt, és többek között 1846-ban itt adott koncertet Liszt Ferenc is, ezt a ház falán emléktábla is megörökítette. 1809. május 30-án, Bécs elfoglalását követően Napóleon seregének egy Beauharnais tábornok vezette egysége bevonult a városba. ### A 19. század második felében 1848–49-es szabadságharcban a város inkább Habsburg-hű volt, mégis szabad királyi autonómiáját elveszítve 1860-ig a soproni katonai, majd polgári kerület fennhatósága alá került. Az osztrák főparancsnokság 1856-ban katonai nevelőintézetet nyitott itt, amiből 1874-re kinőtte magát a nyolc magyarországi altisztképző intézet egyike. 1922-ben felvette a Hunyadi Mátyás nevet, a Mátyás tiszteletére emelt szobor ma a Várkörön lévő parkban áll. Növendéke volt Ottlik Géza író és Boross Péter volt miniszterelnök. 1945-ben megszűnt az iskola, helyén 1957 óta a Dr. Nagy László Gyógypedagógiai Intézet működik, amit 1992-ben felújítottak. 1869-ben megalakult az Önkéntes Tűzoltóegylet, a mai városi tűzoltóság elődje. A kiegyezést követően a protekcionista várospolitika részeként kedvezményes telkekkel, adó- és építőanyag kedvezménnyel segítették új intézmények idetelepítését. Számos új, jelentős intézményt alapítottak ebben az időszakban. 1868-ban elkészült a Domonkos-rendi tanítónővérek kőszegi iskolája, ma a Domonkos-rendi nővérek Árpád-házi Szent Margit Általános Iskolája a Várkör 34. alatt. Ugyanebben az évben megnyílt az Elisabethinum, a vármegye egyik első óvodája (Várkör 18.), melyet azóta lebontottak és a helyén üzletet, lakóházat emeltek. A Honvédlaktanyát 1872-ben adják át, ezt 1960-tól lakóházként találjuk a Rákóczi utca 78. sz. alatt. 1894. a Dreiszker-féle szanatórium megnyitásának éve, ma idősek otthona működik benne a Kálvária utcában. Az Evangélikus Leánylíceum és Internátust 1899-ben avatták fel, jelenleg itt található az Evangélikus Szakközépiskola az Árpád tér 1. alatt. 1908-ban indult a tanítás a Bencés Főgimnáziumban, ma Jurisich Miklós Gimnázium néven folytatva a hagyományokat (Hunyadi utca 10.). 1880-ban lebontották a Városháza utcában lévő Alsó kaput, amelynek a helyén a kőszegi ostrom 400. évfordulójára – 1932-re – felépült a Jurisics teret máig uraló Hősök tornya. Kőszeg és Vidéke néven 1881-től indult útjára magyar nyelvű helyi újság, melyet ma már havi lapként terjesztenek. A német nyelvű Günser Anzeiger már 1874-től kiadásra került, melyet 1882-ben a Günser Zeitung is követett. ### Az első világháborút követően A város az első világháború után, amikor a kőszegi járás nagy részét Ausztriához csatolták, elvesztette vonzáskörzetének javát, és az ország peremére szorult. 1926-ban megalakították az Állami Tanítóképzőt, amely a Berzsenyi Dániel Főiskola, a mai Soproni Egyetem (volt: Nyugat-magyarországi Egyetem) szombathelyi karának előzménye. A második világháború idején rövid időre a Kőszegi-hegységben létesített, Bakay Kornél által 2002-ben feltárt bunkerban rendezkedett be Szálasi Ferenc. A Kálvária utcában lévő jégpincében helyezték el a Szent Koronát 1945. március 18–27. között. A III. Ukrán Front 1945. március 29-én vonult be a városba, pusztítást nem okozva. A második világháború alatt több ezer munkaszolgálatost (nem csak zsidókat) zártak itt átmeneti táborba a volt téglagyárban. Sokukat továbbhajtották ausztriai koncentrációs táborokba, másokat helyben, az akkori téglagyár barakkjában végeztek ki. Ezzel a kőszegi zsidókat gyakorlatilag kiirtották. 1989-re elkészült a téglagyár mellett létrehozott parkban az emlékmű. ### 1945-től napjainkig A Jurisics vár kulturális célú hasznosítása 1954-től van napirenden. 1963. augusztus 31-én nagyszabású ünnepségsorozat keretében adták át a felújított épületegyüttest. 1966-ban síugrósánc létesült a Kenyér-hegyen, és ma is a Kőszegi Síugró Szakosztály használja. A télisportok fejlesztésében 1972-ben a Chernel István sípálya átadása következett. A határátkelőhely új épületét 1968-ban adták át, amelyet 2007-ben a schengeni egyezményhez való csatlakozással bezártak, ma üresen áll. Ugyanebben az évben kezdődtek a kőszegi szüret rendezvényei, először kétévente, majd évente, ami nemzetközi résztvevőkkel szüreti karnevállá fejlődött. A IV. ötéves terv időszakában, 1971-ben kezdődött a tömeges lakásépítés. Az északi városrészben lévő barakkok helyett a déli városrészben négy ütemben lakótelep létesült. Az új városrészt ma Újvárosra, korábban (1975-től) Kiss János altábornagy lakótelepre keresztelték, és emlékére mellszobrot avattak 1983-ban. 1978-ban a település Hild János emlékérmét kapott „a városméretű műemlékvédelem terén...” elért másfél évtizedes eredményekért. Átadták a Csónakázótavat és az ott kialakított közparkot. 1979-re készült el a Fő téren álló Hotel Írottkő épülete. 1982-ben elkészült a Verbita Missziós ház épületéből átalakított 187 személyes Park Szálló, ami a rendszerváltástól ismét eredeti funkcióját tölti be. 1992-ben újra városi bíróság kezdte meg működését a településen. 1993–97 között létesült a Kőszeg–Szombathely regionális csatornarendszer, amelyhez 13 település csatlakozott, a városi tisztítóművet ezt követően bezárták. A millecentenárium évében, 1996-ban készült el az Óház kilátó. 2006-ban elkészült a Fő tér és szűkebb környezetének felújítása. 2004-ben a Magyar Televízió Főtér című műsora által „Az év települése” címet nyerte el a város. 2009-ben a Kethelyi úton felavatták a Munkácsy-díjas Tornay Endre András alkotását az 1956-os forradalom emlékére. A határ felé vezető út menti helyválasztás egyben jelképezi a hazánkból elmenekültek és az őket befogadó osztrák állam iránti hálát is. A város 2017. július 17-én gyorsforgalmiút-kapcsolatot kapott Ausztria felől az S31-es gyorsforgalmi út Rőtfalváig való meghosszabbításával, amelyhez tartozóan az új határátlépő út is elkészült - a korábbi határátkelőt és Rőtfalvát elkerülve - 2020. november 26.-án. ## Közélete ### Polgármesterei - 1990–1994: Básthy Tamás (nem ismert) - 1994–1998: Básthy Tamás (KDNP-FKgP-MDF-KVIT) - 1998–2002: Básthy Tamás (Fidesz-MDF-MKDSZ) - 2002–2006: Kuntner Ferenc (független) - 2006–2010: Huber László (Fidesz-KDNP) - 2010–2014: Huber László (Fidesz-KDNP) - 2014–2019: Huber László György (Fidesz-KDNP) - 2019-től: Básthy Béla (Fidesz-KDNP) ## Közlekedés ### Közút Közúton délről, Szombathely felől a 87-es főúton, Budapest felől Győr, Kapuvár, Fertőszentmiklós érintésével; Bécs felől az A3 autópályán és S31 autóúton; Felsőpulya irányából a B61 úton, illetve Felsőőr és Rohonc felől Bozsok érintésével érhetünk a városba. A környék kisebb települései közül Lövővel (Sopronhorpácson és Zsirán át) a 8627-es út, Nemescsón át Acsáddal a 8636-os, Kőszegszerdahellyel pedig a 8719-es út köti össze. Kerékpáron a Fertő-tó felől osztrák oldalon kerékpárutakon; az Őrség felől Ják–Vas-hegy–Bucsu–Bozsok–Cák útvonalon. Bük felől Csepreg érintésével közúton kerekezve, illetve Ólmod érintésével kerékpáros úton. ### Vasút A várost elkerülték a jelentősebb vasútvonalak, habár 1847-ben tervek is születettek a Bécsújhely–Sopron–Kőszeg–Szombathely–Zalaszentgrót–Nagykanizsa–Fiume vasút létesítésére. 1883. augusztus 1-jén nyitották meg a 17,1 km hosszú Szombathely–Kőszeg szárnyvonalat, melyet a Kőszeg–Szombathelyi Helyiérdekű Vasút-társaság épített. 1908. november 5-én adták át a forgalomnak az 56,5 km hosszú Sopron–Kőszeg-vasútvonalat, mely a Felsőpulyai járás településeit is elérhetővé tette a város számára. 1913. november 8-án nyitották meg a Sárvár–Répcevis–Felsőlászló-vasútvonalat, amely révén Csepreg, Bük, Sárvár felé közvetlen kapcsolat létesült. A trianoni békeszerződés következtében azonban a vasútvonalakat a határok többször is metszették. Sopron–Rőtfalva felé 1951. október 6-án állt le a személyforgalom, 1960. szeptember 1-jével a teherforgalom. Jelenleg ütemes menetrend szerinti forgalom zajlik Szombathely irányában. A vasútvonal 1883-as átadásakor épült Kőszeg vasútállomás mai főépületének elődje, amelyet az 1930-as években bővítettek emelettel, manzárdtetősre. A vasútvonalak 100 éves évfordulóin emléktáblákat avattak az állomáson. A vasútvonalat 2011. október 1-jétől a GYSEV vette át. ### Közösségi közlekedés A város közúti közösségi közlekedését autóbuszokkal biztosítják. Elővárosi buszközlekedés működik Kőszeg és Szombathely között, érintve az útvonalába eső összes helyi járatú megállót is. 2019 óta a buszközlekedés szolgáltatója a Volánbusz. A helyközi járatok a térség nagyobb városai így Sopron, Tatabánya, Zalaegerszeg, Lenti, Kapuvár, Sárvár, Bük és Csepreg, továbbá Bécs (Wien) és Felsőpulya (Oberpullendorf), illetve a Kőszegi járás kisebb települései felé is eljutnak. A buszpályaudvar a belváros mellett, a Liszt Ferenc utcában található. Az új közös állomás 2022 nyarán készült el. Ennek lényege, hogy a buszpályaudvar és a vasút közös helyen legyen. A városi forgalmat két elektromos midibusszal tervezik megoldani. ### Légi közlekedés A város 100 kilométeres körzetében több jelentős nemzetközi repülőtér is található, melyeken keresztül a fontosabb úticélok elérhetők: Bécs, Graz, Pozsony. ## Gazdaság Kőszegen nagy múltja van a szőlőtermesztésnek, már egy 1279-es oklevélben említik. A középkorban mező- és erdőgazdálkodás mellett a kereskedő város céhes kézműipara volt a jellemző. Kőszeg gazdagságát emelte, hogy I. Ferdinánd az 1532-es ostromot követően húsz évre szóló vám- és harmincad mentességet adott a városnak, aminek révén nagy haszon keletkezett a nyugatra irányuló élőállat tranzitkereskedelemből. Az 1746-os városi jegyzőkönyv szerint „...az bornál a Nemes Városnak nincsen egyéb hasznos gazdálkodása”, tehát a 18. századi céhes ipar és kereskedelem sem tudta túlszárnyalni a borgazdálkodás jövedelmét. 1781–1848 között a polgárjogot szerzett kézművesek között a posztókészítők (152 fő), a csizmadiák (111), a szabók (94), a vargák (59), a mészárosok (29), a takácsok (27), az asztalosok (26), a pékek és a kovácsok (23–23), a tímárok (22), a csapók (17), a kalapkészítők és a szűcsök (15–15), az ácsok, a német szabók és a nyereggyártók (14–14), a bognárok és a fésűkészítők (13–13), a gombkötők (12), a kőművesek, a lakatosok, a szappanfőzők és az üvegesek (11–11), valamint az esztergályosok, a fazekasok és az órások (10–10) voltak. Mindemellett ma már különlegesnek számító szakmákat is találunk, például keményítő- és hajporkészítő, harangöntő stb. A 18. század végén a közeli és olcsóbb osztrák áruk konkurenciáját kezdték panaszolni, majd a napóleoni háborúk idején érkező megrendelések újra fellendítették a kézművesek forgalmát. 1818-ban a posztógyártás volt a város legnépesebb szakmája, 98 mesterrel és 30 legénnyel. 1845. április 27-én megalakult a Kőszegi Posztó- és Gyapjúszövetgyár Egyesület, majd 1863-ban tönkrement. 1842-ben kőszéntermelésre alakult a városban részvénytársaság, két évvel később a Takarékpénztárat is felállították. A helyi ipar az 1850-es évektől életbe lépett iparszabadság ellenére továbbra is céhekbe tömörült kézművesekre alapozódott, akik viszont a jelentőségükből sokat veszítettek. Az 1868-ban készült kimutatás szerint két gőzmalom – egyik a majdani Bútorszövetgyár területén – és egy Takarékpénztár működött. 1876-ban alapították a kisebb jelentőségű Kőszegi Általános Takarékpénztárat. A feljegyzések szerint 1864-ben kétszer verte el a jég a szőlőket, így adót sem tudtak fizetni, viszont az 1868-as évjárat már kiemelkedő volt. Wölfel Vilmos összefogásával intenzív gyümölcstermesztés kezdődött az 1880-as években, értékesítési céllal. 1895-ben megindította termelését a 8000 hl termelőképességű Kőszegi Sörfőzde Rt., a mai Lékai utca elején. A 19. század fordulóján a filoxérajárvány tönkretette a több száz éves szőlő- és bortermesztő hagyományokat. Az 1920-as évekre már egész hegyoldalak maradtak ültetvény nélkül: Szabó-hegy, Günser-dűlő, Meszes-völgy. Ugyanebben az időben új textilgyárak jöttek létre: 1898-ban a Nemezgyár, ami ma is működik a város északi részén (Nemezgyári út), 1902-ben a Csipkegyár, amelyből később alakult a Posztógyár Kőszeg, ami végleg 2005-ben szűnt meg. 1920 után a kőszegi járás településeinek elvesztésével a város gazdasága nehéz helyzetbe került. Az ipartestület kezdeményezésére 1920 augusztusában Anyagbeszerző és Értékesítő Szövetkezetet alapítottak az iparosok támogatására. 1924-ben egyesült a két takarékpénztár Kőszegi Takarékpénztár néven. A városi üzemek államosítását követően a LATEX Posztó- és Nemezgyára és a Bútorszövetgyár működött helyben, majd Ruhaipari Szövetkezet létesült. 1986-ban megkezdte működését a felújított téglagyár. 1985. április 17-én megkezdődött a 16 hektáros szőlőtelepítés a Napos tetőn. Az 1980-as és 90-es éveket az osztrák bevásárlóturizmus jellemezte, mára ebből csak a szolgáltatások igénybevétele maradt. 1991. október 1-jén kezdte meg a Kromberg–Schubert Kft. – a város ma is legnagyobb foglalkoztatója – villamos autófelszerelések gyártását. A város két ipari parkkal rendelkezik: a Kőszegi Ipari Park a város déli területein 2006-tól és az Alpok Ipari Park 2008-tól a Soproni út mellett. 2010. október 15. és 2011. július 1. között épült fel a Pogányi út és Rákóczi út találkozásánál a Tesco hipermarket. Különlegessége a volt Posztógyár épületét bemutató falszakasz rekonstrukciója, illetve a mögötte kialakított Textil Történeti Múzeum. ## Demográfiai adatok Kőszeg város népessége az elmúlt évszázadok alatt elkerülte a jelentős változásokat, és kiegyensúlyozott fejlődés szerint kisebb ingadozásokkal lassan növekedett. Ez részben a középkorból öröklött szabad királyi városi címből, ugyanakkor az 1867 után bekövetkezett iparosodásból való kimaradás, majd a város határmenti elzártságából fakadt. A rendszerváltást követően átmenetileg csökkent a város népessége, majd a bevándorlásnak köszönhetően növekedésnek indult, és 2008-ban újra meghaladta a főt. A város nemzetiségi megoszlása 2001-ben: 3,2 % német, 1,6% horvát, valamint 11 fő román, 10 fő cigány. A város Vas megye harmadik legnépesebb települése. A 2011-es népszámlálás során a lakosok 82,7%-a magyarnak, 5,2% németnek, 0,4% cigánynak, 2,3% horvátnak mondta magát (17% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt a végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 49,9%, református 2,3%, evangélikus 7,1%, görögkatolikus 0,1%, felekezet nélküli 7,9% (31,8% nem nyilatkozott). ## Városrendezés Kőszeg városrendezésének kezdete a tűzvészekhez kapcsolódó építési előírásokhoz köthető. Jelentős pusztítást okozó tűzvészek voltak 1440-ben, 1619-ben, 1710-ben, 1720-ban és 1778-ban. A tűz elleni védekezések legjelentősebbike az volt, hogy 1833 és 1841 között a házakat szalma és fazsindely helyett cseréppel fedték be. A városszerkezetet a vár és a városfal által közrezárt terület egyre sűrűsödő beépítése jellemezte, majd a 18. századtól megkezdődött a funkciójukat vesztett őrtornyok és városfalak bontása, áttörése. A várost az árvizek sem kerülték el. Az 1884. évi árvíz után megkezdték a Gyöngyös patak szabályozását, mederkiegyenlítést végeztek, a partot pedig kőburkolattal látták el. Jelentősebb árvizek voltak még 1916-ban, 1947-ben, 1965-ben és 2004-ben, de még 2009-ben is elárasztotta a város utcáit a hegyről lezúduló víz. 1961-ben elfogadták a város II. világháború utáni első általános rendezési tervét, majd a következőt 1971-ben, Márkus Dóra tervei alapján. Az utóbbi rendezési terv tartalmazta a Kethelyi út környezetében lévő barakkok lebontását és az Újvárosi lakótelep felépítését. A legjelentősebb és mai napig ható rendezési tervet 1984-ben készítette Rosivall Ágnes. Ekkor került kijelölésre a 87-es főút új, várost elkerülő nyomvonala és oldották fel az építési tilalmat a Kórház utca környezetében, a zártkertekben. A városfejlesztés újabb állomása 1996-ban Godavszky Beáta, majd 2000-ben ismét Rosivall Ágnes terve volt. Mindkettő terv a kertvárosias lakóterületek intenzív fejlesztését szolgálta elsősorban a hegyvidéki területeken, illetve a mai ipari parkok magját jelölte ki gazdasági területnek. A Rosivall-féle rendezési terv elképzelései a 2002-es, 2006-os és 2009-es módosításával együtt a mai napig hatályos. A legutóbbi módosítások a város növekvő népességének megfelelően újabb lakóterületeket jelöltek ki, átmenetet képezve a város és a Kőszegi-hegység között, megjelent egy új körút a vasútállomás és a lakótelep között, növekedett a gazdasági területek száma. Felmerült a Felsőpulyára menő vasút helyreállításának gondolata, illetve a város határáig kiépülő S31-es gyorsforgalmi út bevezetése és összekapcsolása az M87-es autóúttal. ## Oktatás, kultúra, sport ### Oktatás A városban négy, a Kőszeg Város és Vonzáskörzete Többcélú Kistérségi Társulás fenntartásában lévő óvoda (Felsővárosi Óvoda, Központi Óvoda, Újvárosi Óvoda, Kőszegfalvi Óvoda), valamint két általános iskola (Bersek József Általános Iskola, Béri Balog Ádám Általános Iskola) működik. Egyházi fenntartású az Árpád-házi Szent Margit Katolikus Általános Iskola (amely 2006-ban megnyitotta óvodáját, 2013-ban gimnáziumát és kollégiumát) A Budáker Gusztáv Zeneiskola a város és fiókintézmények révén az egész Kőszegi kistérség zenei oktatását biztosítja. A Vas Megyei Önkormányzat fenntartásában lévő Dr. Nagy László Gyógypedagógiai Intézmény és Kollégium az egykori altisztképző intézet helyén jött létre, melynek diákja volt Ottlik Géza és Boross Péter miniszter is. Az intézet ma a hátrányosabb helyzetű diákok felzárkóztatását segíti. 1993-ban kezdte meg működését az SOS Gyermekfalu is, itt a gyermekek igazi családban való felnövéséhez nevelőszülők nyújtanak segítséget. Két középiskola működik a városban. Az Evangélikus Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Informatikai Szakképző Iskola és Kollégium az Árpád téren, és a Jurisich Miklós Gimnázium a Hunyadi utcában. A gimnáziumot 1948-ig a bencések működtették. A képzés minősége alapján a környező vármegyékből is fogad tanulókat. A felsőfokú oktatást korábban az itt működött Állami Tanítóképző jelentette, amely a Berzsenyi Dániel Főiskola, a mai Nyugat-magyarországi Egyetem szombathelyi karának előzménye. Ma ugyanezen egyetemnek a kihelyezett Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézete végez oktatási feladatokat a Chernel utcában. ### Kulturális intézmények, programok A számtalan idegenforgalmi látnivaló mellett egyéb kulturális intézmények is várják az érdeklődőket. A Chernel Kálmán Városi Könyvtár a Várkör 35–37. alatt könyvvel, 4400 bekötött folyóirattal, 5500 hangzóanyaggal és filmgyűjteménnyel kínál szórakozást. A Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház otthona a számos művészeti csoportnak, foglalkozásnak, szakkörnek és nyugdíjas klubnak. A belső várudvar és a Lovagterem a zenés és színházi előadások tere, kiemelkedik ezek közül is a nyári várszínházi programsorozat. Augusztus elején szokták megrendezni az Ostromnapok nevű, többnapos rendezvénysorozatot. ### Sport A városban szerteágazó sportágakkal találkozhatunk, lehetőséget biztosítva a versenysportokra és kikapcsolódásra. A Kőszegi Sportegyesület központja a Lóránt Gyula olimpikon labdarúgóról elnevezett sporttelep. Itt a labdarúgás mellett helyet kaptak a teniszpályák is. A Kenyér-hegy oldalán van a télen-nyáron működő síugrósánc, ezt Magyarország egyetlen síugró szakosztálya használja. A sportegyesületnek ökölvívó szakosztálya is van, amely hosszú ideig Nemes Emil vezetésével működött. A kerékpározókat a Csónakázótó mellett székelő Kerékpáros Egyesület fogja össze. A Dr. Nagy László Gyógypedagógia Intézet területén van a 2000-ben átadott fedett uszoda, 25 m-es feszített vizű medencével. ### Gyermekfilmfesztiválok, filmforgatások Az 1970-es években a Magyar Televízió kulturális területének minden jelentős műfaja kivívta saját megmérettetésének hazai fórumát és alig néhány év eltéréssel, egymás után nyitották meg kapuikat a különböző televíziós seregszemlék. Kőszeg kapta a gyermekműsorok és gyermekfilmek kategóriájának megmérettetését. Az eseményre két évente került sor, így 1979-ben, 1981-ben, 1983-ban, 1985-ben, 1987-ben, 1989-ben. Díjat kapott többek között A világ legrosszabb gyereke című film (1987), avagy a Sebaj Tóbiás gyurmafilm is. A város számos filmforgatáshoz biztosított helyszínt. Ilyen volt a Bán Róbert rendezte A nagyenyedi két fűzfa Kézdy György főszereplésével 1979-ből vagy az 1983-as Tizenhat város tizenhat leánya, majd az 1985-ben Bacsó Péter rendezte Hány az óra, Vekker úr?, vagy a 2000-ben nemzetközi produkcióban készült A királynő titkos ügynökei című filmnek Matt LeBlanc szereplésével. 2010 májusában pedig reklámfilm forgatásra került sor a Jurisics téren. 2013 szeptemberében Rudolf Péter rendezésével itt forgatták a Kossuthkifli című hat részes tévésorozat néhány jelenetét. ## Látnivalók A város műemlékei szerencsére átvészelték a háborúkat. A város idegenforgalma a rendszerváltás után élénkült meg igazán, ma Vas vármegye egyik legkedveltebb turisztikai célpontja. A szűkebb értelemben vett Kőszeg-hegyalja az Írottkő Natúrpark része. A műemléki jegyzék alapján a városban 326 épület, építmény van országos egyedi védelem alatt. Mindemellett a belváros és az azt övező zóna műemléki területként védi az örökségük fennmaradását. A legfőbb látnivalók az óvárosban helyezkednek el, melyet a Várkör vonala zár körül, ez egyben a régi városfal külső vonala is. Több egykori erődítés ma már csak a helyüket jelölő utcák nevében maradt fenn: Tüskevár utca, Sánc utca, Sáncárok utca. A város szépségében azonban a Kőszegi-hegység magaslatairól, valamint Horvátzsidány felől megérkezve, a Guba-hegyről is gyönyörködhetünk. ### Jézus szíve templom A város plébániatemploma, ma a Fő tér meghatározó épülete. 1892 és 1894 között épült neogótikus stílusban, Ludwig Schöne bécsi építész tervei alapján. Helyén korábban a főtéri Korona szálló állt. ### Jurisics tér A város egykori központja és vásártere volt, ma közigazgatási központ. Egykor itt volt a város plébániatemploma, pellengére, fontosabb üzletei, sőt a kezdetekben még a temető is, de ma is itt van a város kútja. A téren áll a Levéltár, az Arany Egyszarvú Patikamúzeum, a plébánia, a városháza, a Szent Imre-templom és a Szent Jakab-templom. Nyugati oldalának házai már a 14. században álltak. A keleti házsor mai alakját a 17. században, a földszintes házak átépítésével felépült díszes épületekkel nyerte el. A helyreállítások során rekonstruálták az ún. „dalmát kapukat”, azaz az egykori elárusítóhelyek bejáratát és kínálóját. A tér mai arculatát a Hősök kapuja uralja. 1880-ig itt álló városkaput rossz állapota és keskeny átjárója miatt lebontották, helyette 1932-ben felépült a ma látható épület. Alatta található az 1532-es ostrom emlékműve is. Mellette áll a Tábornokház, ma Városi Múzeum. A tér egykor egyenes volt, a sorozatos feltöltések és a Mária szobor körül kialakított virágágyások, azután az elmúlt évtizedekben végrehajtott burkolások azonban mára lépcsőssé tették. A tér a 2011-ben megkezdett és 2012. január 12-én befejezett felújítását követően visszanyerte eredeti jellegét, eltüntetve a középen ékeskedő szigetszerű dombot. ### Városháza Az ország legrégebbi, ma is városházaként működő épülete, a Jurisics tér egyik ékessége. Eredetileg is városi hivatalnak épült, és már a 14. században állt, ennek tanúbizonysága a boltíves egykori földszinti tanácsterem és a feltárt lőrések. Egyenes záródású magas attikafalak építésére a sorozatos tűzvészek – ezek közül is az egyik legpusztítóbb, az 1720-as – késztették a várost. 1712-ben az épület megújításával kerültek a homlokzatára a ma is látható címerek: Magyarország, a város és a Jurisics család címere. ### Szent Imre-templom A Jurisics teret északról lezáró templom, amit 1615–1618 között építettek a magyar evangélikusok. 1673-ban a katolikusok vették birtokba, majd a város plébániatemploma lett, ameddig az új plébániatemplom – a Jézus szíve templom – el nem készült. Ma a helyi horvát közösség használja, újította fel. ### Szent Jakab-templom A város egyik legrégebbi épülete, 1246-ban már említik. 1403–1407 között ifj. Garai Miklós nádor bővítette ki. A vallási konfliktusok nem kímélték az épületet, a 17. században elpusztult több berendezési tárgy és festmény. A jezsuiták 1693-ban megkapták és barokk stílusban kiegészítették. Az 1937-es restaurálás során 15. századi freskókat tártak fel. A templom őrzi Jurisics Miklós gyermekei, Anna és Ádám sírját. ### Jurisics vár Az egykoron vizesárokkal körülvett épület két részből áll: a belső és külső várból. A vár a 13. században keletkezhetett földesúri vár kiépítésével. A történelem során biztosította Kőszeg és környékének védelmét, a változó hatalmi viszonyok megtartását és védte a kereskedelmi utakat. Legjelentősebb szerepét az 1532-es, törökök elleni harcban nyújtotta, amikor is bevehetetlen erődként feltartóztatta a Bécs ellen vonuló seregeket. 1931-ig az Eszterházyak kezében volt, majd állami tulajdonba került. 1963-ban felújították és megkapta a mai múzeumi és művelődési funkciót, 1982-től otthona a nyári Várszínház programjainak. A várszínháznak fellépője volt többek között Bánffy György, Molnár Piroska A Nemzet Színésze, Hollósi Frigyes, Epres Attila, Oszter Sándor, Pogány Judit, Ujlaki Dénes. Rendezett itt Szigeti Miklós, Romhányi László, 1988-tól Mérő Béla, Jordán Tamás, majd az utóbbi években Znamenák István és Kelemen József is. 2011-től kezdődően felújították és 2013. július 2-ától ismételten látogatható. A felújítást követően látogatható a Fegyvertár korhű fegyverekkel és páncélokkal, kínzóeszközökkel. A földesúri asztal és konyha betekintést nyújt a XII-XVI. századi főzési és étkezési szokásaiba, illetve a látogatóknak korhű jelmezek állnak rendelkezésükre. A Lovagteremben a vár történetét bemutató filmek láthatók, illetve egy csúcstechnológiás 3D-s film a magyar történelemről. A Vár folyosóin Somogyi Győző történelmi katonai viseleteket és fegyverzetet bemutató kiállítása látható, illetve számtalan időszakos kiállítás várja a látogatókat. Látogatható továbbá a vár nyugati tornya, a kiállítások mellett vár-bazár, büfé és fűszernövénykert is várja a látogatókat. Gyerekek és vállalkozó kedvű felnőttek számára elérhető VÁRMUSTRA játékot kínálnak. ### Óház A Kőszeg mellett emelkedő Óház tetőn a Héder nembeli Kőszegiek talán még a 12. században egy hatalmas, téglalap alaprajzú kőtornyot emeltek. A torony bejárata nem a földszinten, hanem az első emeleten nyílt, amit lépcsőn lehetett megközelíteni. A tatárjárás után megépített kőszegi városi vár – napjainkban Jurisics vár – lett az Alsóvár, míg az Óház tetőn álló a Felsővár. ### Zsinagóga A Várkör 38. alatt található a ma még üres, romos állapotú, de felújítás alatt álló épület. A feljegyzések szerint 1856-ban adták át Schey Fülöp (1798–1881) kőszegi mecénás jóvoltából, akinek még számos jelentős városi intézményt is köszönhet a város. Felújítás a 2020-ban elkezdődött és a munkák befejezése 2021 második felére várható. ### Evangélikus templom A Gyöngyös utca 29. számú ház udvarán áll az evangélikus templom, ami a Várkör 46. szám felől közelíthető meg. Késő barokk stílusban épült 1783-ban, a türelmi rendelet kihirdetését követően. A templom téglalap alaprajzú, egyszerű nyeregtetős, vakolt díszes épület. Előcsarnokait 1840 körül építették. Különálló tornya csak 1930-ban készült, egy majdani új, ám soha el nem készült templom részeként. Óraszerkezetet a felújításával együtt kapott, 2009-ben. ### Református templom Csete György építész alkotása a 1996. augusztus 19-én felszentelt organikus stílusú templom, amely a Táncsics utca és a Kiss János utca találkozásának közelében áll. Chernel kert, Arborétum 1980-ban megalakult a Kőszegi Tájvédelmi Körzet, amelynek központja a Chernel-kert Arborétum és Bechtold István természetvédelmi látogatóközpont. A Chernel István Madárvédelmi Mintatelep és Emlékmúzeum a Hunyadi utca végén fogadja a természet iránt érdeklődőket. ### Múzeumok A város számos gyűjteménye várja a történelem iránt érdeklődőket. A Jurisics tér 11. számú házban látható az Arany Egyszarvú Patikamúzeum. Az épület eredetileg is patikának épült a 18. században, éke a jezsuita bútorzat és díszes helyisége. Van még egy gyógyszerészeti kiállítás a városban, a Rákóczi út 3. szám alatt. Ebben az épületben működött egykor a Küttel család Fekete Szerecseny patikája, ma az ódon berendezések között üzlethelyiség, az emeleten pedig orvostörténeti könyvtár van. A Kőszegi vár ad otthont a Jurisics Miklós Vármúzeumnak. A kiállítás darabjai közül kiemelendőek a helytörténettel kapcsolatos emlékek, de ott találjuk a Szőlő Jövésnek Könyvét és Francz Bálint 1746-os, a várost ábrázoló festményét is. A külső vár területén van a Főnix-ház benne működik a Szamos Marcipán Mesegaléria. A Városi Múzeum a Tábornokházban látogatható. Itt kapott helyet a város céhes múltját és szakmáit – többek között mézeskalácskészítő, könyvkötő, szíjgyártó – felvonultató tárlat. Innen lehet felmenni a Hősök Tornya kilátó loggiájára és gyönyörködni a belváros panorámájában. A Rajnis utca 3. szám alatt működik a Postamúzeum, bemutatva a kőszegi postatörténelem emlékeit. Időszakos kiállításokat az Öregtoronyban – ismertebb nevén a Zwingerben – tartanak. Az egykori saroktorony a 14. században épült, majd funkcióját elvesztve ismét a helyi közösséget szolgálja. A borászattal kapcsolatos kiállítás a Várkör 54. alatt, a helyi tradicionális poncichter borozó felett látogatható. ### Bechtold István természetvédelmi látogatóközpont A Bechtold István természetvédelmi látogatóközpont Kőszeg egyik legújabb látnivalója és nevezetessége. Földbe süllyesztett, terméskővel kirakott, kerek épülete a város nyugati peremén, az Aradi vértanúk parkjában, a Chernel-kert Arborétum közelében áll. A környék élővilágát bemutató kiállítás mellett parkjában növénylabirintus, állatvilágot bemutató interaktív játékok és a szomszédos Chernel kert madárvédelmi mintatelepe várja a látogatókat. ### A Kőszegi-hegység A Kőszegi-hegység természetes szépségei mellett jelentős építészeti emlékekkel is büszkélkedhet. Itt halad el az Országos Kéktúra útvonala az Írott-kő felé. A Jurisics térről jól látható a Kálvária templom, amely barokk stílusban épült 1734-ben, majd a Remetelak egy évvel később. A stációk 1763-ban épültek, 1890-ben Ludwig Schöne tervei szerint átalakították őket. A templombelső 1947-ben kiégett. A templom mögötti erdőben magasodik Ausztria felé nézve a trianoni kereszt. Az egyik hegycsúcson van az Árpád-kori vár romjaira épült Óház-kilátó, ami a Fő térről is látható. Először 1896-ban emeltek itt kilátót, ez 1917-ben egy szélviharban összeomlott, majd 1996-ban épült az új, ma is látogatható épület. Messze a várostól, az erdőben áll a Stájerházak épületegyüttese. A 18. században épült lakóház és harangláb a városi erdészetet szolgálta, ma erdei iskola van itt. A Királyvölgyből nyíló Gesztenyefa utcában van az 500 éves gesztenyefa törzskorongja, mely mutatja egykori méretét. A királyvölgyi tanösvény sokat veszített egykori szépségéből, azonban az Óház kilátó felé menő út új tanösvénye vonzó kialakítású. Alpannonia néven egységes jelzésű túraútvonal található Semmering és Kőszegi-hegység között, kiegészítve a hazai túraútvonal jelzéseket. A Kálvária aljában van a város Csónakázótava, a pihenésre vágyók kirándulóhelye, mellette áll a Kerékpáros centrum épülete. A 2010. október 12-én átadott Kőszeg–Lukácsháza-víztározó új színfoltja lehet a város turizmusának. Kőszeg számos forrással is büszkélkedhet, legismertebb a Hétforrás és a szénsavas kút a Temető utca – Hermina utca sarkán. ### Évente megrendezett ünnepségek A város gazdag múltjából merítve számos programot kínál vendégeinek és lakóinak egyaránt, arra törekedve, hogy minden korosztály megtalálja a kedvére valót. A város rendezvényei az évszaktól függetlenül széles választékot biztosítanak, ezek közül csak a legjelentősebbeket említve: #### Concordia bál Kőszegen a bálok bálja az 1859-ben alakult Kőszegi Énekkórus rendezvénye volt egykoron, amelyet minden évben farsang utolsó szombatján rendeztek meg. Ma a város legnagyobb pompával megrendezett városi bálja. Hagyományos helyszíne a középkori vár egésze, ahol két szinten két zenekar szórakoztatja vendégeket, és a vendégfogadásról jelmezes udvaroncok gondoskodnak. #### Farsang farka Húshagyó kedden tartják a városban a széles tömegeket megmozgató egész napos vigasságot. Ez a nap a bolondozásé, az üzletekben, vendéglátóhelyeken – s bárhol, ahol erre lehetőség van – jelmezben dolgoznak az alkalmazottak, ezzel is hozzájárulva a jó hangulathoz. Rendeznek farsangtemetést koporsóval a Fő téren, s van bolond esküvő is, akiket a farsangi pap ad össze. A nap folyamán megválasztják a legmókásabb munkahelyet, jelmezversenyt szerveznek, valamint az utcabálon folyik a mulatság, ezt este tűzijáték színesíti. #### Szent György nap A tájegység múltjában és jelenében is kiemelkedő szerepe van a szőlő- és bortermelésnek. A „Szőlő jövésnek könyve” emlékünnepség keretében minden évben Szent György napján hajtást vágnak a várost övező szőlőkből és bemutatják a polgármesternek. A vesszőket aztán ünnepséggel egybekötött borkóstolás mellett bejegyzik a Szőlő Jövésnek Könyvébe. Amióta az eredeti könyv betelt, és a Vaihingen an der Enz testvérvárostól kapott új könyvbe rajzolás a hajtásokat, a testvértelepülés szőlőinek hajtását is feljegyzik. Mindemellett kézműves vásár és zenés műsor ad módot szórakozásra. #### Madarak és fák napja Az ifjúság számára kínál tartalmas programot, amelynek célja a természet szeretetének és megismerésének biztosítása. 1902 óta, minden évben április 22-én tartják, az elsőt Chernel István szervezte. A program keretében kerül sor a középiskolások erdei ballagására. #### Várszínház A Kőszegi Várszínház 1982-ben alakult. A kezdeti években magyar szerzők magyar történelmi drámáinak bemutatását tűzte ki célul a szakmai vezetés. 1988-tól – a közönség igényeihez igazodva – a könnyedebb, szórakoztatóbb vígjátékokat részesítik előnyben, melyek nagyobb sikerre számíthatnak a szabadtéri előadások alkalmával. A szórakoztatás mellett természetesen megőrzik az előadások jó szakmai színvonalát is. 1996-tól nem csupán prózai előadásokat lehet találni a színház programjában, hanem opera, operett, komolyzenei hangversenyek, utcaszínházi produkciók, táncbemutatók és folklórprogramok is színesítik a palettát. A saját produkciók szereplői között olyan neves színészeket találunk, mint Parti Nóra, Benedek Miklós, Molnár Piroska, Epres Attila, Hollósi Frigyes, Pogány Judit. #### Félhold és telihold ostromnapok A város legifjabb programja az 1532-es törökök elleni csata évfordulóján, augusztusban kínál többnapos látnivalót. Az események fénypontja a várostrom felidézése és újrajátszása jelentős számú önkéntes segítségével, korhű kosztümben. A Kőszegi vár árkában a tábori életbe kaphat bárki bepillantást, míg a Fő téren a zenés kísérő programok zajlanak, vásári forgatag mellett. A sportok közül a túrázás mellett a paintball szerelmesei mérhetik össze tudásokat a Várárok Kupa keretében. #### História futás A város legnagyobb tömegsport rendezvénye az 1983 óta évente megrendezésre kerülő História futás, amivel az 1532-es hősökre emlékeznek. A futóversenyt különböző távokkal tartják meg: az 1532 m-es tömegversenyen bárki indulhat, a fiatalabb korosztály (óvodástól a középiskolásig) korcsoportos versenyeken mérheti össze erejét, míg a 10 km-es versenyen a profi versenyzők mellett az amatőr sportolók versenyezhetnek. #### Kőszegi Szüret és Nemzetközi Fúvószenekari Találkozó Kőszeg legnagyobb ünnepe a Kőszegi Szüret, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó Nemzetközi Fúvószenekari Találkozó. A háromnapos programsorozat fő eseménye a minden év szeptember utolsó szombatján megtartott szüreti karnevál. Ekkor jelmezekben felvonul a város apraja-nagyja, az iskolák, a civil szervezetek, a testvérvárosok delegációi, fúvószenekarok és a vállalkozó kedvűek. A felvonulás köré épül a további két nap programja, mely pénteken este fúvósszerenáddal indul és vasárnap könnyű zenei programmal és tűzijátékkal zárul. Szombaton délelőtt zenés felvonulással fogadják a városba érkező zenekarokat. Délben minden jelentősebb vendéglőben fúvószene szól. A felvonulást követően a város több pontján van mód népzenét és néptáncot, modern táncot és fúvószenét nézni és hallgatni. Az események központja a Jurisics téren lévő vásárban és a Károly Róbert téren felállított rendezvénysátorban van. Vasárnap az itt lévő vendégzenekarok és népszerű hazai sztárok koncertjeivel zárul a háromnapos fesztivál. #### Natúrpark ízei, Orsolya-napi vásár A Kőszegi vár ad otthont a Kőszegi-hegység területén működő Írottkő Natúrpark ízeit és terméseit felvonultató kétnapos őszi rendezvénynek. Az idelátogatók megkóstolhatják a forralt bort, a gesztenyéből készülő ételeket, a mézeskalácsot és a kütrőskalácsot, a helyi borokat, a különféle mézeket, miközben a Kőszegi kistérség együttesei és művészeti csoportjai lépnek fel a belső várudvarban. ## Híres emberek - Arató András (1945–) villamosmérnök, „Hide the pain Harold” - Balikó Zoltán (1917-2005) magyar evangélikus lelkész, esperes. Itt született. - Bartha László (1908–1998) Kossuth-díjas festőművész, grafikus. 1968-tól haláláig Kőszegen élt és alkotott. - Bechtold István ornitológus (1927–1991), a Kőszegi-hegység madárvilágának kutatója, solymász. Rajzolatait őrzik a Szőlő jövésnek könyve bejegyzései. Karikatúráival a város polgárainak állított görbe tükröt. - Berdál Valéria operaénekesnő (1933–2003) - Itt született Bersek József honvéd ezredes, jószágkormányzó (1807–1865). - Chernel István ornitológus (1865–1922) és a síelés megszállottja, aki a természetben végzett megfigyelései mellett 1891-ben Norvégiában megismerkedett a sízéssel, majd a témában írt könyvével lerakta a sportág hazai alapjait. - Chernel Kálmán helytörténész (1822–1891), fő műve a Kőszeg sz. kir. város jelene és multja című könyv, róla nevezték el a város könyvtárát. - Csekonics József (1757–1824) tábornok, a magyar lótenyésztés történetének nagy alakja, a magyar állami ménestelepek megalapítója; Kőszegen született, itt töltötte gimnáziumi éveit. - Faludi Ferenc jezsuita szerzetes, író, költő, műfordító (1704–1779), a városban tanult, majd három évig tanított is. - Fászl István ornitológus (1838–1900), bencés tanár, legjelentősebb munkája a Fertő madárvilágának a leírása. - Festetics Imre genetikus (1762–1847), aki 1819-ben Brünnben tette közzé közleményét a természet genetikai törvényszerűségeiről, megelőzve Gregor Mendel tanulmányait. - Freh Alfonz Sándor (1832–1918) bencés tanár, botanikus, entomológus - Gráf Zsuzsanna (1959–) ének-zene- és zongoratanár, karvezető, az Angelica Leánykar Liszt Ferenc-díjas karvezetője - Gottfried Lehmann (1664–1701), porosz katonatiszt, a bécsújhelyi börtönparancsnoka, II. Rákóczi Ferenc szökésének kulcsembere volt, s ezért az életével fizetett. 1705-ben a kurucok temették újra a kőszegi temetőben, ma egy utca is viseli a nevét az északi városrészben. - Hadik András huszártábornok (1710–1790), a magyar huszárok élén Berlin megsarcolója, később Bukovina kormányzója, a bécsi Udvari Haditanács elnöke. - Jurisics Miklós várkapitány (1490–1544), az 1532-es kőszegi ostrom során maréknyi csapatával megvédte a várost. Tettéért báró címet kapott, majd később öt alsó-ausztriai terület kapitánya lett. - Kárpáti Sándor (1872–1939), zeneszerző, zenepedagógus - Kelemen Zoltán síugró magyar bajnok (1955–), az Eurosport szakkommentátora. - Kereki Zoltán (1953–) labdarúgó, edző - D. Keveházi László evangélikus lelkész (1928–), egyháztörténész. - Kincses Pál reformátor (16. század–17. század), protestáns lelkész - Kiss János (altábornagy) (1883–1944), a kőszegi katonai alreáliskola tanára, a nyilas hatalomátvételt követően a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának katonai vezetője, árulás révén elfogták és Budapesten kivégezték. - Kőszeghy Károly operaénekes (1820–1891) - Kőszegi Judit (1944–) grafikus, karikaturista, könyvillusztrátor Szignója : judi (Kőszegen született) - Kratochvil Károly magyar katonatiszt (1869–1946), részt vett az első világháborúban, később a Székely Hadosztály vezetője volt. - Kristóf Ágota (1935–2011), 1956-ban emigrált Svájcba, francia nyelven publikáló, világhírű magyar írónő - Küttel Dezső szakgyógyszerész (1917–1991) - Lakatos Ferenc (1939–) újságíró, karikaturista - Lenk Ignác kőszegi születésű cs. kir. altábornagy, földrajztudós (1766–1842) - Lóránt Gyula válogatott labdarúgó Kőszeg, (1923–1981), az Aranycsapat tagja, olimpiai bajnok 1952-ben - Mecséry Dániel (1759–1823) altábornagy - Miske Kálmán (1860–1943) régész, múzeumigazgató - Németh Imre magyar újságíró, író, politikus, országgyűlési képviselő - Németh-Csóka Mihály (1927- ) orvos, bikémikus, az MTA doktora, a magyar klinikiai laborszakasszisztens-képzés egyik megteremtője. - Niczky Kristóf (1725–1787), az egykori kőszegi bencés gimnázium diákja, a Szent-István-rend lovagja, tárnokmester, országbíró, királyi személynök. Emlékét a volt iskola felén tábla őrzi. - Nyiry István (1887. október 8. – 1945. március 8.) magyar gépészmérnök, országgyűlési képviselő (itt halt meg) - Ottlik Géza író (1912–1990), az Iskola a határon című mű írója (1959) - Palotai József (1806–1867), piarista szerzetes, a Magyar Tudományos Akadémia tagja - Pertorini Rezső (1927–1980), neurológus szakorvos, pszichiáter - Rájnis József (1741–1812) tanár, a magyar jakobinus mozgalom tagja - Ritter-Rédei János (1846-1911) evangélikus néptanító, karnagy - Saxlehner András (1815–1889), a Hunyadi János keserűvíztelep alapítója - Schey Frigyes (1815–1881) Kőszegen született és iskolát is itt végző, de később Bécsben élő bankár, kereskedő, mecénás, alapító. A támogatásával kezdte meg a működését a Wiener Stadttheater, aminek elnöke is lett, a Wiener Musikvereins, a Künstlerhaus Wien, és anyagilag támogatta az Osztrák–magyar északi-sarki expedíciót. - Schey Fülöp (1798–1881) Kőszeg bankár, kereskedő, a kőszegi szegények és a város legnagyobb mecénása. Ő alapította a városi kórházat, az Elisabethinumot (Kisdedóvó), az Albrechtinumot (Szegényház) és építtette a zsinagógát. - Schneller Vilmos (1821–1893) evangélikus lelkész - Sipeki Tibor 1947 színész, itt született. - Szabadváry Ferenc (1923–2006) Széchenyi-díjas kémikus, MTA-tag - Szabó Imre honvédtiszt (1820–1865), hadügyi államtitkár - Széchy Mária (Murányi Vénusz), 1676. október 15-től 1679. július 18-án bekövetkezett haláláig a városban élt. A Szent Jakab-templomban, a jezsuiták egykori templomában helyezték örök nyugalomra. - Takács Miklós erdész, szociáldemokrata politikus - Torkos László (1839 – 1939) író, költő, műfordító, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja - Üxküll-Gyllenband Miklós gróf (1877–1944), német katonatiszt, Claus Schenk von Stauffenberg rokonaként részt vett a merénylet kísérletben, majd a Hitlerrel szembeni ellenállás mártírja lett. - Varga Ádám (1989–) színművész - Waisbecker Antal (1835–1916), orvos, botanikus ## Testvérvárosai Kőszeg testvérvárosai: - Vaihingen an der Enz, Németország, 1989 - Mödling, Ausztria, 1989 - Zengg, Horvátország, 1999-től partnervárosi kapcsolat, majd 2010. augusztus 29-től testvérváros, Jurisics Miklós születési helye. - Szenc, Szlovákia, 2014. június 26-án írták alá a testvérvárosi megállapodást. Partnervárosi kapcsolatok: - Nyitragerencsér, Szlovákia, 1999 - Fiume Veneto, Olaszország, 2000 ## Douzelage A douzelage (douze=tizenkettő) gondolata 1989-ben született, amikor Granville (Franciaország) és Sherborne (Nagy-Britannia) testvérvárosok lettek. 1991-ben európai város írta alá a testvérvárosi nyilatkozatot. Ahogy az Európai Unió bővült, úgy bővült a Douzelage (kiejtve: duzlázs) is egy-egy várossal. Kőszeg 2004-ben csatlakozott az Európai Kisvárosok Szövetségéhez, és együttműködik a fiatalok csereprogramokban való aktív részvételével.

Ruhaipar

A ruhaipar – más elnevezésekkel konfekcióipar vagy textilruházati ipar – a ruházati termékek nagyüzemi, általában tömeggyártásban, de legalábbis nagy sorozatokban történő előállítását jelenti. Történelmileg a kézműipari módszerekkel készített férfi-, női és gyermekruhákat előállító szabóságokból, kis varrodákból nőtt ki, az ezekben alkalmazott technológiai eljárások fokozatos gépesítésének hatása alatt és annak eredményeként, amit a városiasodással megjelenő új piaci igények gerjesztettek. A ruhaipar mint iparág fogalma tehát azokat a kisebb-nagyobb gyárakat, üzemeket foglalja magában, amelyek ruházati és más, konfekcionálást igénylő textiltermékek tömeg- illetve sorozatgyártásával foglalkoznak. Ma ezek a termelőegységek néhány tíztől több ezerig terjedő létszámban foglalkoztatnak munkavállalókat. Mindamellett máig fennmaradtak az egyedi megrendelésre készített ruhákat előállító és ruhajavítással foglalkozó magánvállalkozók, egy vagy egy-két emberrel dolgozó kis szabóságok. Az összefoglaló statisztika a textilipart és a ruhaipart általában együtt kezeli „textil- és ruhaipar” elnevezéssel, a nem szakértő közönség pedig a két ágazatot egynek gondolja és amikor a „textilipar” kifejezést hallja, ebbe beleérti a ruhaipart is. Valójában két különálló, bár egymással szoros kapcsolatban álló szakágazatról van szó. A textilipar, amellett, hogy feldolgozásra alkalmas anyagokat (kelméket, a kellékanyagok egy részét, például varrócérnát, bélésanyagokat stb.) szállít a ruhaiparnak, sok más terület beszállítója is (például különféle műszaki és egészségügyi, gyógyászati textíliákat gyárt), a ruhaipar pedig a textilanyagokból a készruházati termékeket (alsó- és felsőruházati cikkeket, sapkákat, szabott kesztyűket stb.), továbbá ezeken kívül a háztartásokban használt egyéb, szabás-varrást igénylő textiltermékeket (asztal- és ágyneműk, törülközők és más törlőkendők, függönyök, terítők, bútorhuzatok stb.) állítja elő. Ez indokolja a két ágazat külön tárgyalását. ## Történet ### A ruhaipar kialakulása A gyári méretekben történő ruhakészítés a 19. század második felétől kezdődően alakult ki. Azt megelőzően a szabók önálló műhelyeikben, egyedileg készítették megrendelőik méretére a ruhadarabokat. Csak a valóban jól használható varrógép feltalálása (Barthélémy Thimonnier, 1830) indította be azt a folyamatot, amely végül a 20. század elejére az iparszerű tömeggyártás bevezetéséhez vezetett. A nem konkrét személy megrendelésére gyártott „konfekcióruha” megjelenése az 1830-as évekre nyúlik vissza, amikor 1831 körül az amerikai George Opdyke üzemében készruhákat állított elő, és azokat egy New Orleans-i áruházban hozta forgalomba. Igazi fejlődést ezen a téren a varrógép fokozatos tökéletesítése hozott (Elias Howe, 1846; Isaac Merritt Singer, 1851; Allen Benjamin Wilson, 1850 és mások). A készruhagyártás fejlődésének igen nagy lökést adott az amerikai polgárháború (1861–1865). Kitörésekor még házilag készült egyenruhákat hordtak a katonák, amelyeket a kormány által előírt formában kellett elkészít(tet)ni. Ahogy azonban a háború egyre nagyobb méreteket öltött, vállalkozók gyárakat kezdtek építeni, ahol rövid átfutási idő alatt, hatékonyan állíthatták elő az egyre nagyobb mennyiségben szükséges ruházatokat. A bevonuló katonákról vett méretek azt mutatták, hogy a ruhákat bizonyos szabályszerűségeket mutató nagyságcsoportokba lehet besorolni, amelyekhez egységes mérettáblázatokat lehetett készíteni. Ezeket használták fel azután a háború befejeztével is, amikor polgári férfiruhák készítésére álltak át. A női ruhák esetében – miután ezek sokkal nagyobb mértékben állnak a divatváltozások és az egyéni ízlések hatása alatt – a tömeggyártás csak sokkal később, az 1920-as évektől terjedt el. Ebben – a ruhagyártáshoz használt gépek körében végbement nagyarányú fejlődés mellett – nagy szerepe volt a reklámipar fejlődésének, az áruházláncok, katalógusáruházak kialakulásának. Ez a folyamat hozta magával a testméreteken alapuló egységes méretszabványok (konfekció) megalkotását is, amit első ízben 1939–1940-ben 15 ezer amerikai nő méreteinek felmérésével állítottak össze és 1941-ben publikáltak. ### A ruhaipar a 20. században A ruhaipar kialakulása tehát az észak-amerikai kontinensen kezdődött, de a ruházati cikkek nagyüzemi sorozatgyártása a 20. század közepére már Európában, továbbá Ausztráliában, Japánban, Dél-Afrikában is meghonosodott. Ez a folyamat az 1960-as években teljesedett ki, amikor is a legtöbb nyugat- és kelet-európai országban, Észak- és Dél-Amerikában és több más országban is a lakossági igények többségét már ilyen ruhákkal elégítették ki. Megkezdődött a nagyüzemi ruhaipar által gyártott termékek széles körű exportja is, amiből egyre inkább ázsiai országok vették ki a részüket, az ottani igen alacsony bérszínvonal, következésképp az onnan származó áruk olcsósága folytán. A század végére Kína, India, Pakisztán, Banglades lett a ruházati cikkek fő exportőre, annak ellenére, hogy termékeik minősége messze elmaradt az európai és észak-amerikai áruk megszokott színvonalától. Amint azonban ezekben az országokban megjelentek a nyugat-európai és észak-amerikai cégek, mint befektetők, és gyártásukat vagy annak egy jelentős részét áttelepítették ezekbe az úgynevezett „alacsony bérű” országokba, magukkal hozva korszerű gépparkjukat és termelési, termelésszervezési módszereiket, amiket a helyiek is elsajátítottak, a termékminőség fokozatosan javult, és mára már a minőségi színvonal tekintetében nem egy esetben versenyképesek a fejlett ipari országokban előállított termékekkel. Mint negatívumot kell azonban megemlíteni, hogy nem egy ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai országban, amelyek jelentős részt képviselnek a ruhaipari exportban, nagyon rosszak a munkakörülmények, a munkavállalók kiszolgáltatott helyzetben, esetenként éhbérért kénytelenek dolgozni, sok helyen gyakorlat a gyermekmunka alkalmazása, e tényezők is forrásai az alacsony árszínvonalnak. A nagyüzemi ruhagyártás terjedése egységesítette az öltözködést. A 19. században máshogy öltözött egy parasztember és egy tisztviselő, máshogy egy kínai hivatalnok és egy angol középosztálybeli gentleman. Az egységes ruhatípus megjelenése viszont visszahatott a sorozatnagyságokra és így az árak csökkenésére is. ## A ruhaipar helyzete a 21. század elején A ruhaipari tömeggyártás színvonalának nagyarányú fejlődése a 20. és 21. században mindenekelőtt a gyártóberendezések terén végrehajtott fejlesztéseknek köszönhető. A számítógépes szabászati előkészítés (például szabásminták, felfektetési rajzok, műszaki leírások készítése, részben teljesen automatizálva), a számítógépekkel vezérelt szabász- és varrógépek, az automatizált varró munkahelyek, a korszerű ruhaipari kikészítőgépek (például vasalógépek, gőzölő berendezések), a csomagolástechnikai fejlesztések, a termelés nagyfokú automatizálása, a termelésszervezés információtechnikai eszközökön alapuló megoldásai mind meghonosodtak a ruházati cikkek tömeggyártásában, és igen jelentősen megnövelték a termelékenységet és a minőségi színvonalat, valamint hozzájárultak a divatváltozások megkövetelte gyors termékváltásokhoz is. A 20. század első felében még a mechanikus futószalag mentén történő gyártás hódított, a 2000-es években már sokkal korszerűbb, számítógépes gyártásszervezési rendszereket használnak. A fejlesztés fő irányai a ruhaiparban: - annak a követelménynek a teljesítése, hogy minél jobban alkalmazkodni kell – a gazdaságosság fenntartása mellett – a gyors divatváltozásokhoz és ennek megfelelően az egy-egy modellből készítendő sorozatok mind jobban csökkenő darabszámához (korábban megszokott volt a több ezer vagy akár tízezer darabos sorozatok gyártása, ez általában néhány száz darabra szűkül); - a gyártás-előkészítés, a szabászati előkészítő munkák (szabásminta-tervezés, felfektetési rajzok készítése, automata szabászgépek programjának összeállítása stb.) minél pontosabb számítógépes megoldása; - az egy darabra eső átfutási idő csökkentése, aminek érdekében a lehető legnagyobb mértékben csökkenteni kell a szükséges kézi munkát. Ehhez különböző segédkészülékekkel kell támogatni a varrómunkás tevékenységét (pl. hajtogató, adagoló stb. készülékek alkalmazása a varrógépen), minél jobban automatizálni kell az egyes varrási feladatokat (pl. automatikusan működő gépsorokkal). Itt érdemes megjegyezni, hogy önmagában a gépek további gyorsítása (a korszerű gyorsvarrógépek már így is percenként több ezer öltés készítésére alkalmasak) nem célravezető, mert a varrási műveletben maga a gépi öltésképzés viszonylag csekély időt igényel a kézzel végzett munka (a varrandó anyag behelyezése, igazítása, eltávolítása stb.) mellett; - az anyagforgalom minél tökéletesebb megszervezése az egymást követő műveletek között, hogy az átfutási idő minél rövidebb és a munkahelyek elhelyezkedése minél áttekinthetőbb legyen; - a gépeken végzett munka körülményeinek folyamatos javítása az egészségügyi, energiatakarékossági és ergonómiai szempontok figyelembe vételével, ide értve a melegüzemi tevékenységeket is (vasalás, gőzölés); - a nagyüzemi gyártási körülmények között annak lehetővé tétele, hogy egyedi megrendelések alapján egy-egy gyártásban levő modell egy vagy néhány darabját a vevő tényleges méretei szerint módosítva készítsék el. Ez utóbbira az ad lehetőséget, hogy előrehaladt kísérletek vannak a méretfelvétel videókamerás megoldására és ennek alapján a szabásminta számítógép segítségével történő előállítására. A konfekciógép-gyártás terén – a gyártási folyamatban előforduló minden berendezésre vonatkozóan – rendkívül gyors fejlesztési tevékenység tapasztalható a fenti szempontoknak megfelelően, amit az informatikai rendszerek (pl. a termelésirányítás és a logisztikai feladatok számítógéppel támogatott megoldásai) nagy mértékben segítenek. Az EURATEX 2012-ben nyilvánosságra hozott adati szerint a 27 tagú Európai Unió ruhaiparában vállalkozás működik, amelyek összesen 1,78 millió embert foglalkoztatnak. Ezeknek a vállalkozásoknak a többsége a kis- és középvállalkozások kategóriájába tartozik, átlagos létszámuk 14 fő/vállalkozás. A ruhadarabok esetében is nagyon fontos, hogy gyártásuk ne legyen környezetszennyező és ne tartalmazzanak az egészségre ártalmas anyagokat. Ezért az igényes gyártók ilyen szempontból megvizsgáltatják és tanúsíttatják termékeiket az erre hivatott OEKO-TEX szervezet valamelyik akkreditált laboratóriumával, és az igényes kereskedők és fogyasztók általában előnyben is részesítik azokat a termékeket, amelyek ezzel a tanúsítvánnyal rendelkeznek. Sajnos nem minden előállító él ezzel a lehetőséggel, amit a természet- és környezetvédelmi szervezetek (például a Greenpeace) gyakran kifogásolnak is. ## A ruhaipar Magyarországon ### A kezdetektől a 20. század végéig A magyarországi nagyipari ruhaipar a második világháború után alakult ki. Ezt megelőzően a ruházati termékek előállítása csak kisipari tevékenység keretében folyt. 1938-ban az 1–3 emberrel dolgozó mintegy szabó kisiparos mellett az akkor létezett 66 konfekcióüzemben mindössze -an dolgoztak, és ezek termékei meglehetősen alacsony színvonalúak voltak. (Ebből ered a „konfekcióruha” kifejezés korábban meglehetősen lebecsülő értelmezése.) 1950-től a szabó kisiparosok, segédek jelentős részét beléptették az akkor alakított szövetkezetekbe, ezek nyitó termelőeszközei a tagok által bevitt eszközök voltak. Később a szövetkezetek jelentős része is átállt a tömegtermelésre és ez megnyitotta az utat a szakképzetlen munkaerők alkalmazása előtt is. A szabó kisipari szövetkezetek mellett az ún. háziipari szövetkezetek tevékenységének is jelentős részét tette ki a hagyományos ruhaipari tevékenység. Az új ruhagyárak létrehozása a munkahelyteremtésnek is fontos eszköze volt. Az 1980-as években 127 nagyvállalat állított elő férfi-, női és gyermekruhákat, embert foglalkoztatva. Az állami ruhaipari vállalatok a termelés 52%-át, mellettük a tanácsok (az akkori helyi államigazgatási szervek) felügyelete alá tartozó vállalatok a termelés 9%-át, a szövetkezetek pedig 39%-át adták. Az állami vállalatoknál átlagosan 2300, a tanácsi és szövetkezeti vállalatok átlagosan körülbelül 400 főt foglalkoztattak. A divatkoordinációt a Magyar Divat Intézet (MDI) látta el. A rendszerváltás során végbement politikai és gazdasági változások teljesen megváltoztatták a hazai ruhaipar struktúráját. A nagyon jelentős mértékben belföldi és szovjet piacra dolgozó ruhagyárak igen rövid idő alatt tönkrementek, aminek részben a Szovjetunióba irányuló export leállítása, részben a hazai piacra beözönlő távol-keleti áruk rendkívüli olcsósága volt az oka. Az 1970-es években lezajlott úgynevezett textilipari rekonstrukció folytán, ami a ruhaiparban is jelentős beruházásokat, gépi és infrastrukturális fejlesztéseket tett lehetővé, a vállalatok eladósodásával járt, aminek terheit a piacvesztés következtében nem tudták elviselni és egymás után mentek tönkre. Már korábban is jellemző volt az, hogy a ruhagyárak és ruházati ipari szövetkezetek nyugat-európai megrendelők számára nagy mennyiségben végeztek bérmunkát, amihez minden alapanyagot, kelléket, technológiai dokumentációt, sok esetben a speciális gépek egy részét is a megrendelő bocsátotta a cégek rendelkezésére, így azok csak az élőmunkát adták hozzá a termelés során. Ez igen alacsony jövedelmezőséget eredményezett. ### A 21. század elejei helyzet A nagyvállalatok tönkremenetelét követő privatizáció során a ruhaipar kisebb vállalkozásokra bomlott szét, amelyek egy része életképes volt, más része hamar csődöt mondott. Nagymértékben rontotta a helyzetet a textilipar leépülése. Ennek folytán a ruhaipar hazai alap- és kellékanyagokkal való ellátása lehetetlenné vált, a felhasznált anyagok legnagyobb részét importból kellett és kell beszerezni. Szakértői becslések szerint 2012-ben a textil- és a ruházati iparban együttesen mintegy vállalkozás működött. Ezek a cégek összesen fő körüli munkavállalót foglalkoztattak, ezek közül körülbelül húszezren dolgoztak a ruhaiparban és nyolcezerhatszázan a textiliparban. A komolyabb konfekcióüzemekre leginkább jellemző 20–49 közötti létszámmal dolgozó vállalkozások száma 280, az 50–249 fő közöttieké 185. A működő ruhaipari vállalatok részben vagy teljesen magyar magántulajdonban vannak, részben magyar és külföldi cégek vegyesvállalataként működnek. A sikeres cégek zöme bérmunkát végez külföldi megrendelők számára, nagyon kevés cégnek van saját tervezésű kollekciója, noha az országban igen jó nevű, sokszor külföldön is elismert divattervezők vannak, akik közül azonban csak nagyon keveset foglalkoztatnak a hazai ruhaipari vállalkozások. Többüknek saját vállalkozása és szalonja van. Már korábban is gyakorlat volt, és ez változatlanul fennáll, hogy egyes büntetésvégrehajtási intézményekben a fogvatartottak számára ruhaipari üzemet létesítettek, akik ott ágyneműket és más egyszerűbb termékeket készítettek. A rendőrség számára egyenruhákat is gyártatnak ilyen intézményekben. A ruhaipar legnagyobb versenytársa a hazai piacon a főleg ázsiai országokból származó importáru és emellett a főleg Nyugat-Európából érkező használtruha-kereskedelem. Mindkét esetben elsősorban a hazai viszonylag magas termelői árak és az importáruk jóval olcsóbb árszintje okozza a gondokat, mindenekelőtt a főleg mindennapi használatra szánt termékek esetében. Azok a hazai vállalkozások, amelyek képesek magas esztétikai és műszaki színvonalú, divatos termékek előállítására, még így is prosperálnak, a csak nagyon egyszerű „tömegáruk” gyártására berendezkedett cégek azonban sajnos nem vagy alig bírják a versenyt és leginkább piaci árusok számára dolgoznak. Más ruhaipari vállalatok, amelyek termékválasztékukat a munka-, de főleg védőruhák, vagy speciális sportruházati cikkek irányában fejlesztik, sokkal jobb helyzetben vannak, nem egy közülük kifejezetten sikeres. ### Fejlődési lehetőségek A hazai ruhaipar továbbfejlesztésének útját a versenyképesség fokozása érdekében a szakemberek a következőkben látják: - a gépi technika megújítása - rugalmas gyártórendszerek meghonosítása - a teljes terméklánc mentén (a termelésirányítástól a kiskereskedelemig) az üzleti folyamatok innovációja a modern kommunikációs eszközök széles körű alkalmazásával - a korszerű munkaszervezési módszerek minél szélesebb körű elterjesztése A termékfejlesztés tekintetében szorgalmazni kell: - a saját tervezésű kollekciók létrehozását - a divatmarketing hatékonyabb működését - a világpiacon megjelenő új anyagok adta új lehetőségek kihasználását - a hagyományos termékek mellett korszerű funkcionális ruházatok fejlesztését A funkcionális ruházati termékek között a munka- és védőruhák gyártásában a hazai ruhaipar máris jelentős eredményeket ért el. Az erre specializálódott vállalkozások termékei itthon és külföldi piacokon is jól beválnak. ### Szakmai képzés helyzete Bár a textil- és ruhaipari szakemberképzés az 1990-es évektől kezdve igen erősen leépült, ez elsősorban a textilipart érinti rendkívül hátrányosan, a ruhaiparban a helyzet kevésbé rossz: működik a felsőfokú képzés (műszaki és tervezői területen az Óbudai Egyetem, divattervezői és művészeti területen a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) és számos szakképző iskola és szakközépiskola foglalkozik a ruhagyártás számára olyan szakemberek képzésével, akik tanulmányaik befejeztével a modelltervezés, a gyártás-előkészítés és a gyártás (szabás, varrás, vasalás stb.) feladatainak ellátására alkalmasak. Ezenkívül számos tanfolyamon is folyik a szabás és varrás alapfokú oktatása. A Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület is szervez EDUTEX felnőttképzési programja keretében külföldi oktatók és betanítók bevonásával olyan továbbképzéseket, amelyek a működő konfekcióüzemek munkaszervezésének hatékonyságát, a varrómunkások munkamódszereit hivatottak javítani.

Giuseppe Signori

Giuseppe „Beppe” Signori (Alzano Lombardo, 1968. február 17. –) olasz labdarúgó. Pályafutása során hazájában szerepelt a Leffe, a Piacenza, a Trento, a Foggia, a Lazio, a Sampdoria és a Bologna csapatában. Rövid légióskodása alatt egy szezon erejéig megfordult a görög Iraklíszban, profi pályafutását Magyarországon, az NB I-es Sopronban fejezte be, ahol ugyancsak egy idényt töltött el. Háromszoros olasz gólkirály, 1993-ban, 1994-ben és 1996-ban (utóbbit Igor Prottival megosztva) nyerte el az olasz labdarúgó-bajnokság legjobb góllövőjének járó címet. 1992 és 1995 között tagja volt az olasz válogatottnak, mellyel világbajnoki ezüstérmet szerzett 1994-ben. Híres volt arról, hogy kisebb cipőt használt, mint a mérete, ami így szorította a lábát. Állítása szerint ezzel fejlesztette a labdaérzékét és a pontosabb labdakezelését. Nevezetes volt a jellegzetes büntetőrúgásairól is: egyszerűen csak a labda mögé állt, és nekifutás nélkül lőtt kapura. Jelenleg a RAI Radio1 olasz tévétársaság szakkommentátora a Serie A mérkőzéseken. Emellett 2008-ban csatlakozott a Ternana Calcio csapatához, ahol a csapat szakmai tanácsadói posztját tölti be. ## Pályafutása ### Első lépések 1968\. február 17-én született az Észak-olaszországi Alzano Lombardo nevű kisvárosban. A legtöbb fiú kortársához hasonlóan Giuseppe is szerette a labdarúgást mind játszani, mind nézni. 13 évesen az Internazionale ifjúsági játékosa lett, azonban az Inter ifjúsági edzői túl alacsony termetűnek és kis testsúlyúnak tartották ahhoz, hogy később profi játékos váljon belőle a klubnál, így 1984-ben, három év után távozott az egyesülettől. 17 évesen mégis labdarúgó lett, igaz, csak az olasz ötödosztályban (akkori nevén: Interregionale) szereplő AlbinoLeffe játékosaként. Élete első felnőtt bajnoki mérkőzését is itt teljesítette. A klubnál jó benyomást keltett, mivel első szezonjában (1984–1985) nyolc bajnoki mérkőzésen öt gólt szerzett, amivel hozzájárult a Leffe feljutásához a negyedosztálynak számító Serie C2-be. Akkoriban derült fény arra, hogy Beppe milyen gyors, és milyen jó rúgótechnikával rendelkező ballábas játékos. E képességei miatt az edzője balszélsőként játszatta, feladata a széleken való elfutás után történő minél pontosabb beadás volt a támadás végén. Azonban ő még mindig jobban szeretett támadóként szerepelni a mérkőzéseken. A második idényében 30 mérkőzésen három alkalommal tudott betalálni az ellenfelek kapujába, emellett sok gólpasszal segítette csapatát. Ígéretes teljesítményét látván sok csapat érdeklődést mutatott iránta, végül a harmadosztályú (Serie C1) Piacenza Calcio vásárolta meg a tehetséges fiatal játékost. ### Profi pályafutása kezdete, kölcsönben a Trentónál Az olasz harmadik liga azonban túl erősnek számított a kamaszkorú Signori számára, így nem tudta megmutatni igazi játéktudását. A szezon alatt mindössze 14 bajnoki találkozón lépett pályára, melyeknek nagy részén csereként jutott lehetőséghez, és csak egy gólt szerzett. A harmadosztályú bajnoki címet nyerő csapat nem tartott igényt a játékára a Serie B-ben. A következő bajnoki idényben a Piacenza kölcsönadta a szintén Serie C1-es Trentónak, ahol esélyt kapott arra, hogy a felnőtt csapat állandó tagja legyen, ekképpen optimálisan fejlődhessen. Giuseppe élt is a felkínált lehetőséggel, nagyszerűen játszott, és az 1987–1988-as bajnokságban a liga legjobb balszélsői között tartották számon. Abban az évben a Trento színeiben 31 mérkőzésen játszott és három gólt ért el. Az 1988–1989-es szezonban a Piacenza hívására visszatért a csapatba a kölcsönszerződés lejártával. Az új lehetőség, valamint a kölcsönadás hatására magabiztosabb és érettebb lett, rendszeresen szerepet kapott az első csapat keretében. Mialatt Beppe a Trentónál volt, a Piacenza feljutott a Serie B-be. A másodosztályban még mindig az egyik legígéretesebb balszélsőnek tartották. A szezon során 32 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, melyeken öt alkalommal volt eredményes. Határozottan jó teljesítményével az ország egész területéről több játékos-megfigyelőnek is felkeltette a figyelmét. ### Foggia A fiatal labdarúgó szerződtetése végül az ugyancsak másodosztályú US Foggia csapatának sikerült. A Serie B legtöbb jobbhátvédjének gondot okozott az emberfogás Signorival szemben. Azonban a Foggia szakvezetője, Zdeněk Zeman ragaszkodott a 4–3–3-as taktikai felálláshoz. A vezetőedző a felkészülési időszakban, a szezon előtti edzéseken felismerte azt, hogy kár Signori tehetségét és jó formáját elpazarolni arra, hogy szélsőt játsszon. Zeman észrevette azt, amit más edzők nem: látta, hogy nagyszerű gólérzékenységgel rendelkezik, és a legjobb teljesítményre csatárként képes. Az új posztján első idényében sikeres évet zárt, 14 góljának köszönhetően a Foggia szurkolói az új hősüket találták meg a személyében. Ez még csak a kezdet volt, Giuseppe az 1990–1991-es szezonban 11 találatig jutott a másodosztályban, amellyel hozzásegítette csapatát az első osztályú tagság kiharcolásához. Hét idény után az ötödik ligából egészen a Serie A-ig jutott. Az előző évhez hasonlóan ezúttal is 11 gólt szerzett csapatában, ez alkalommal viszont már a legmagasabb osztályban tette meg mindezt. A 32 bajnokin elért 11 gól kiváló teljesítménynek számított az első Serie A szezonjában, csapata a 11. helyen végzett a táblázaton. A Foggiában Roberto Rambaudival és Francesco „Ciccio” Baianóval alkották a kiváló támadó triót. Giuseppe szerepelt a bal oldalon, Baiano középen, míg Rambaudi a jobb szélen játszott. A Foggiában mutatott teljesítménye alapján lehetősége nyílt arra, hogy hazája nemzeti csapatát is képviselhesse. Röviddel azután, hogy az olasz labdarúgó-válogatott nem jutott ki az 1992-es Európa-bajnokságra a sikertelenül megvívott selejtezőket követően, Arrigo Sacchit nevezték ki szövetségi kapitánynak. Az új szakvezető meghívót küldött többek között Signorinak is. Ennél fogva első válogatottságát 1992 májusában a Foggia játékosaként érte el (amit még további három követett a klub színeiben, a többin az SS Lazio labdarúgójaként szerepelt). Ezen időszak alatt olyannyira jól szerepelt a klubjában és a válogatottban is, hogy több nagycsapat is szerette volna szerződtetni. A Lazio újonnan kinevezett elnöke, Sergio Cragnotti bejelentette, hogy Zdeněk Zeman lesz a klub új vezetőedzője az 1992–1993-as szezontól. Zeman az előző csapatától, a Foggiától leigazolta néhány egykori játékosát, köztük Signorit, valamint Chamotót és Rambaudit is. ### A legsikeresebb időszak A Lazio csapatában eltöltött első idénye egy szóval jellemezhető: sikeres. Imponáló bemutatkozó szezont produkált, 32 bajnokin 26 gólt jegyzett, amivel megszerezte a gólkirályi címet. A Stadio Olimpico közönségének szimpátiáját ezzel hamar sikerült kivívnia, a Foggia után itt is a szurkolók kedvencévé vált. Az olasz kupában hasonlóan eredményes tudott lenni, hat mérkőzésen hatszor talált be az ellenfelek kapujába, így a bajnokság mellett a kupa legjobb góllövője is ő lett. A következő idénye részben hiányos volt a sérülések miatt, ennek ellenére 23 gólt szerzett. Ha mindehhez hozzávesszük azt a tényt is, hogy mindössze 24 bajnoki találkozón játszott, akkor a teljesítménye még lenyűgözőbbnek mondható. A gondok ellenére, regnáló gólkirályként, 1994-ben sikerült megvédenie címét. Az előző bajnokságban kiharcolt UEFA-kupa indulás ellenére csak egy mérkőzésen tudott szerepelni a sorozatban a sérülései okán, míg az olasz kupában három alkalommal játszott, gólt nem lőtt. A harmadik Laziós idényében végzett a csapattal a legjobb helyen a bajnokságban: ezüstérmes lett a klub a Juventus mögött. A Serie A-ban 27 mérkőzésen 17 gólt szerzett, a Coppa Italiában öt találkozón négyszer talált az aktuális ellenfelek hálójába. Ekkorra már a Lazio legnagyobb sztárjai között emlegették, amit az is alátámasztott, hogy a csapatkapitányi karszalagot is ő viselte. Az 1995–1996-os szezonban ismét elhódította az olasz bajnokság gólkirályi címét (24 gól 31 bajnokin), ezúttal azonban Igor Prottival megosztva. 1995 nyarán olyan hírek láttak napvilágot, hogy távozik az AC Parma csapatához, ám a szurkolók követelték a vezetőségtől, hogy ne kössék meg a szerződést. Végül az átigazolás nem történt meg. Az 1996–1997-es bajnokságban 31 mérkőzésen szerepelt 15 találatot elérve. Egykori csapata, a Piacenza ellen mesterhármast szerzett, a Lazio azon a mérkőzésen 3–1-re nyert. Az idény után Cragnotti edzőt akart cserélni, mivel csak a negyedik helyen végzett a klub. Egy rövid ideig Dino Zoff töltötte be a vezetőedzői posztot Zeman távozását követően, de az elnök ezt nem tartotta végleges megoldásnak. A választás végül Sven-Göran Erikssonra esett, aki előtte a Sampdoria csapatát irányította. Az edzőváltás rossz hatással volt Signori pályafutására, mivel Eriksson hozta magával kedvenc játékosait: Roberto Mancinit a Sampdoriától, és visszaigazolta Alen Bokšićot a Juventustól. Hirtelen csak negyedik számú csatárnak számított Mancini, Casiraghi és Bokšić mögött. Eriksson próbálta a Signori-Mancini-Casiraghi hármast játszatni elöl, de nem tudtak jól együttműködni. Mancinivel nagyon hasonló játékstílust képviseltek, és amikor az edzőnek választania kellett kettejük közül, természetesen a személyes kedvencének számító Mancini mellett döntött. A Rapid Wien elleni UEFA-kupa mérkőzésen Giuseppének elege lett a kialakult helyzetből. Eriksson elküldte bemelegíteni, mivel csereként pályára szerette volna küldeni. A cserére várakozva Mancini megkapta a második sárga lapját (így kiállították), akinek a helyére be szerette volna küldeni. Taktikai okok miatt azonban Pavel Nedvědet cserélték be helyette. Az eset után felháborodva hagyta el a Stadio Olimpicót, és néhány hét elteltével a Sampdoria kölcsönjátékosa lett. ### A Sampdoriában A Sampdoriában eltöltött időszaka nem volt sikeresnek mondható, sérülések hátráltatták, mindemellett még rossz formában is játszott. Az utolsó két mérkőzésén a Bologna és a Bari ellen mindössze 22 percet játszott (utóbbin kettőt). A kezdetekben az összes bajnokin kezdő volt, amelyen pályára lépett. Négy mérkőzésnek kellett eltelnie, mire megszerezte első gólját új csapatában: a Parma ellen 5–2-re megnyert mérkőzésen kétszer is az ellenfél kapujába talált. A következő fordulóban a Lecce elleni góljával 3–1-es győzelemhez segítette hozzá klubját. Már úgy tűnt, hogy lassan formába jön. Azonban további gólokat már nem szerzett a szezonban (a mérlege 17 találkozón 3 gól), és az idény végén távozott a Samptól. ### A Bolognai évek Az eltelt pár évének sikertelensége miatt a klubváltás mellett döntött, vissza akarta nyerni régi formáját, amit csak egy új csapatban tudott elképzelni. 1998 nyarán jó barátja, Roberto Baggio a Bolognából az Internazinalébe igazolt. Baggio megüresedett posztjára a klubnak szüksége volt egy játékosra. A választás végül Signorira esett, aki alá is írta a szerződését a bolognai székhelyű csapattal. A Bolognába igazolásával úgy tűnt, hogy ismét a régi formájába lendül, és a pályafutása rendeződött. Az első siker nem is maradt el, az Intertotó-kupa 1998-as kiírását megnyerte a csapattal. A győzelem egyben indulási jogot jelentett az 1998–1999-es UEFA-kupában. A klub hihetetlen menetelésbe kezdett, bejutottak az elődöntőbe, ahol idegenben lőtt góllal estek ki az Olympique Marseille ellen. A két európai kupasorozatban együttesen 12 mérkőzésen szerepelt, és hat góllal segítette csapatát. A bajnokságban is jó teljesítményt nyújtott, 18 találkozón 15-ször volt eredményes. Egy mérkőzéstől eltekintve az összes pályára lépése alkalmával a kezdőcsapatban kapott helyet. A svéd Kennet Anderssonnal veszélyes támadósort alkottak. A magas Andersson sok gólját Giuseppe készítette elő a ballábas beadásaival. 1999–2000-ben az előző idényhez hasonlóan ismét 15 találatot ért el a bajnokságban (ezúttal 31 mérkőzésen), melyek közül csupán egyet lőtt büntetőből. A 9. fordulóban meglepetésre 3–0-ra legyőzték az Intert, többek között az ő góljával. Eredményes volt az AS Roma ellen is, melyet csapata 1–0-ra nyert meg. Az utolsó előtti, 33. fordulóban egykori csapata, a Lazio ellen kétszer is gólt szerzett, hazai pályán mégis 3–2-es vereséget szenvedtek. Az UEFA-kupában is szerzett egy gólt, a Galatasaray elleni párharcban a 16 közé jutásért rendezett találkozó első mérkőzésén a 68. percben szerezte meg a vezetést, a végeredmény 1–1 lett. A szezon végén megújította a szerződését a Bolognával, ami ezt követően 2003-ig volt érvényben. Az új szezonban ismét sérülések hátráltatták a játékban, és annak a bajnokságnak a 2000-es naptári évében mindössze három gólt szerzett emiatt. Azonban karácsony után nagyszerű formában játszott, és az idény végére 23 találkozó alatt 16 gólig jutott. Az egész szezont figyelembe véve négyszer szerzett két gólt egy mérkőzésen, a Hellas Verona ellen pedig mesterhármast ért el, de csapata ennek ellenére 5–4-re kikapott. A 2001–2002-es bajnokság újfent csalódást keltő volt, a sérülései miatt csak 14 mérkőzésen tudott pályára lépni, és csupán három gólt szerzett. A következő év már szerencsésebb volt, még annak ellenére is, hogy ezúttal sem kerülte el a sérülés. 24 Serie A mérkőzésen szerepelt, és 12 góljából ötöt lőtt tizenegyesből. Az Intertotó-kupában 1998-at követően ismét bejutottak a döntőbe, ám ott a Fulham ellen összesítésben 5–3-as vereséget szenvedtek, Signori két gólt ért el a 2–2-es végeredménnyel záruló odavágón, de ez sem bizonyult elégnek a párharc megnyeréséhez. A szezon alatt kisebb nézeteltérése alakult ki Francesco Guidolin vezetőedzővel. Beppe nem került be a csapatba néhány mérkőzésen, noha már játékra alkalmas egészségi állapotban volt. A kialakult feszült helyzetről az újságok is beszámoltak, ezalatt a szurkolók nem adtak igazat Guidolinnak, és Signori megtartását támogatták. A nyáron eleinte nem kapott új szerződési ajánlatot a klubtól, viszont a hírek szerint a Chelsea, a Lazio, a AC Siena, valamint Szaúd-arábiai és katari csapatok is érdeklődtek iránta. A Bologna szurkolói az utcákra vonulva tüntettek csapatkapitányuk mellett, hogy a vezetőség változtassa meg az álláspontját az ügyben. Végül Guidolin távozott a bajnokság kezdete előtt, helyette azt a Carlo Mazzonet nevezték ki, aki Giuseppe érkezésekor is betöltötte a posztot. A 2003–2004-es szezon első felében állandó sérülései miatt csak két gólt szerzett. A bajnokság végére 23 mérkőzésen hatra növelte találatai számát. Legutolsó gólját a Lazio ellen érte el a 24. fordulóban, amellyel 2–1-es győzelemhez segítette csapatát. Később kiderült, hogy sok szempontból ez volt az utolsó gólja: a Bologna színeiben nem jegyzett több találatot, mivel az idény végén eligazolt onnan, ráadásul nem egy másik olasz csapatba, így ez volt egyben a legutolsó Serie A-s találata is. Az olasz bajnokságban 344 mérkőzésen 188 gólt szerzett az első osztályban, amivel a Serie A hetedik legeredményesebb góllövője. A szezon végén azt nyilatkozta, hogy már nem bírja a Serie A fizikai megterhelését (amit az állandó sérülései is alátámasztottak), ezért egy kevésbé nívós bajnokságban szeretne játszani. Végül a görög Iraklísz csapatához igazolt. ### Légióskodásának kezdete, az Iraklíszban Kései légióskodásának első állomása a görög Iraklísz volt. A csapatban nem nyújtott jó teljesítményt, mindössze öt mérkőzésen lépett pályára, gólt pedig nem is szerzett. Az idény végén a távozás mellett döntött. ### Pályafutása végén a Sopronban Az Iraklísz után az FC Sopronba igazolt, noha korábban feltűntek olyan hírek is, hogy a Debreceni VSC csapatába szerződik, mivel szeretett volna az UEFA-bajnokok ligájában játszani, ám a DVSC-nek nem sikerült bejutnia a főtáblára, így az üzlet nem valósult meg. Végül úgy döntött, hogy a 2005–2006-os idényben Magyarországon próbál szerencsét az FC Sopronban. Érkezésekor a következőt nyilatkozta: „Az az elsődleges célom, hogy előbbre jussunk a bajnoki tabellán, másodsorban szeretnék segíteni a fiatal játékosoknak, hogy legalább olyan karriert érjenek el, mint amilyent én elértem.” Leigazolása után a Vasas ellen lépett pályára először, a 67. percben lecserélték. Első góljára nem kellett sokat várni, ám azt nem a bajnokságban, hanem a Zalaegerszegi TE elleni 5–1-re megnyert Magyar kupa találkozón szerezte. A mérkőzés 61. percében cserélték be, majd tíz perc elteltével egy 17 méteres szabadrúgásából a jobb alsó sarokba csavarta a labdát. A 83. percben még egy gólt lőtt, kialakítva az 5–1-es vendéggyőzelmet. Góljai mellett két gólpasszal is hozzájárult a sikerhez. A találkozót követően Sebők Vilmos a következőt mondta róla: „Nem olyan gyors, mint régen, de a bal lábával még mindig azt csinál, amit akar.” Az NB I-ben a harmadik mérkőzésén szerezte meg első találatát a Pécsi MFC elleni 3–1-es siker alkalmával. A ZTE elleni Magyar kupa nyolcaddöntő visszavágóján is játszott, ekkor 25 perc lehetőséget kapott, gólt ez alkalommal azonban nem szerzett. A bajnokságban viszont a Debrecentől elszenvedett 3–1-es vereség alkalmával ő szerezte csapata egyetlen találatát. Legutolsó gólját a Budapest Honvéd elleni 3–0-s győzelemkor szerezte, ami egyben a hivatásos pályafutása utolsó találata volt. Utoljára a Vasas elleni bajnokin lépett pályára 2006. április 21-én, ahol megsérült, és már a 12. percben le kellett cserélni. A sérülések Magyarországon sem kerülték el, noha csak rövid időt töltött az NB I-ben. A szezon végére már tisztán látszott, hogy nem az a játékos, aki egykor volt, így hivatalosan is bejelentette visszavonulását. ### A válogatottban A válogatottban 1992. május 31-én mutatkozott be a Portugália elleni mérkőzésen, melyet a United States Cup keretében rendeztek meg. Ugyanezen a tornán megszerezte első gólját a válogatottban: az írek ellen a 17. percben szerezte meg a vezetést. Az 1994-es világbajnokság selejtezőin állandó kerettagnak számított. Ebben az időszakban hol szélsőként, hol csatárként játszott a nemzeti együttesben. Három gólt szerzett a torna kvalifikációs szakasza során, mellyel segített csapatának kijutni az 1994-es vb-re. A tornát megelőző felkészülési mérkőzések során egymás után három találkozón is eredményes volt: sorrendben Finnország, Svájc és Costa Rica ellen talált be (utóbbi egyben a legutolsó válogatott gólja volt). A svájciak elleni találatának érdekessége, hogy az volt Olaszország történetének 100. gólja a Svájc ellen rendezett mérkőzéseken. Az 1993–1994-es szezonja után az újságírók arról cikkeztek, hogy az elkövetkező világbajnokságon Signorinak meglehet a nagy nemzetközi áttörése. Olaszország első mérkőzésén Roberto Baggióval együtt alkotta a támadósort, a 84. percben lecserélték, csapata pedig 1–0-s vereséget szenvedett az írektől. A második csoportmérkőzést megelőzően Viviana, Signori barátnője (később felesége) tudatta vele, hogy állapotos. A Norvégia elleni találkozó pályafutása egyik legjobb mérkőzése volt, a jó hír ismeretében nagy lelkesedéssel játszott. A 69. percben egy nagyszerű bal oldali szabadrúgását követően Dino Baggio fejesgólt szerzett, Giuseppe gólpasszal járult hozzá az olaszok 1–0-s győzelméhez. A Mexikó elleni mérkőzést az előzőhöz hasonlóan végigjátszotta. A Nigéria elleni nyolcaddöntőben kezdő volt, de a 65. percben lecserélték, helyére Gianfranco Zola állt, akit a 76. percben kiállítottak, az Azúrkékek a hosszabbítást követően Roberto Baggio két góljának köszönhetően 2–1-re nyertek. A spanyolok elleni negyeddöntőben ismét kulcsszerepet játszott csapata továbbjutásában. A félidőben csereként beállva a 87. percben előkészítette Roberto Baggio gólját. Az elődöntőben a megsérülő Roberto Baggio helyett lépett pályára a 71. percben. A mérkőzést előtt Signori megtagadta, hogy szélsőt játsszon, és közölte Arrigo Sacchival, hogy csatárként akar szerepelni. Ennek a vitának az eredményeként kimaradt a világbajnoki-döntőt játszó csapatból, noha a Bulgária elleni 2–1-re megnyert elődöntőben még pályára lépett a 71. percben. A szakemberek általános véleménye az volt az esetről, hogy visszalépésnek tartotta a középpályás posztot, mivel az elmúlt két szezonban 56 Serie A bajnokin 49 gólt szerzett csatárként. Később azt nyilatkozta, hogy megbánta a döntését, hogy nem játszott szélsőt, amint azt Sacchi mondta. A köztük feszülő ellentétek a továbbiakban is megmaradtak, és a világbajnokságot követően mindössze hat találkozón viselhette a nemzeti mezt. A vb után szerepelt még két Eb-selejtezőn, egy Törökország elleni barátságos mérkőzésen, valamint a Svájci labdarúgó-szövetség fennállásának 100. évfordulójára rendezett centenáriumi tornán. Az utolsó mérkőzését a Szlovénia elleni 1996-os Európa-bajnoki selejtezőn játszotta 1995. november 6-án. 1992 és 1995 között 28 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, melyeken hét alkalommal volt eredményes. ## Sikerei, díjai ### Klubcsapatokkal - Leffe: - Olasz ötödosztály bajnoka: 1985 - Piacenza: - Olasz harmadosztály bajnoka: 1987 - Foggia: - Olasz másodosztály bajnoka: 1991 - Lazio: - Olasz bajnoki ezüstérmes: 1995 - Olaszkupa-győztes: 1998 - Bologna: - Intertotó-kupa-győztes: 1998 ### Válogatottal - Világbajnoki ezüstérmes: 1994 ### Egyéni - Olasz gólkirály: 1993, 1994, 1996 - Olaszkupa gólkirálya: 1993, 1998 ## Pályafutása statisztikái (A statisztikák 2006. április 21-e szerintiek.) (A statisztikák 1995. szeptember 6-a szerintiek.) ## Mérkőzései a válogatottban ## Magánélete Felesége Viviana Natale, akivel 1997. június 28-án házasodtak össze. Az esküvőt Rómában tartották, melyen részt vett többek között két egykori csapattársa, Giovanni Stroppa és Roberto Rambaudi is, valamint a Lazio akkori elnöke, Dino Zoff. Két gyermeke van, mindkettő lány. Az idősebb Denise, aki 1995. február 6-án született. A fiatalabbik neve Greta, aki már a házasság után jött a világra, 1999. március 18-án.

Szarvasfélék

A szarvasfélék vagy szarvasok (Cervidae) az emlősök (Mammalia) osztályába és a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe tartozó család. A családba ötvenöt recens faj tartozik, ezekből egy, a Schomburgk-szarvas (Rucervus schomburgki) kihalt a túlvadászás miatt. Az elfogadott fajok mellett bizonytalan helyzetűek, illetve a recens nemekben fosszilis fajok is vannak. Ebben az emlőscsaládban korábban négyalcsaládot tartottak számon, azonban az újabb DNS-vizsgálatok, melyek a mitokondriális citokróm-b gént voltak hivatottak feltérképezni, azt mutatták, hogy a szarvasféléken belül, csak két alcsalád van. A muntyákszarvasformákat (Muntiacinae) behelyezték a szarvasformák (Cervinae) közé, míg a magányos víziőz (Hydropotes inermis) az őzformák (Capreolinae) alcsaládjába került; azonban mivel alaktanilag eléggé eltér új alcsaládjának többi tagjától, egyes rendszerezők még mindig a hagyományos alcsaládjába sorolják be. A legkorábbra tehető szarvaskövületet az európai oligocén rétegben találták meg. A későbbi ősszarvasok nagyobb testűek voltak és agancsuk is fejlettebb volt. Ilyen faj a késő pleisztocén korból származó leletekben megtalált Eucladoceros és az óriásszarvas (Megaloceros giganteus), amely agancsának fesztávolsága elérte a 3,65 métert. A szarvasfélék nagy területen terjedtek el. A család fajai megtalálhatók minden kontinensen az Antarktisz és Ausztrália kivételével; az utóbbira betelepítettek néhány fajt. Észak-Afrikában manapság csak egy faj él, ez a gímszarvas, amelynek utolsó példányai az Atlasz-hegységbe szorultak vissza. A szarvasfélék a párosujjú patások második legnagyobb családja. A víziőz kivételével mindegyik fajnak van agancsa. A víziőz és a Muntiacini-fajok felső szemfoga meghosszabbodott. Az állandó szarvú antilopokkal ellentétben a szarvasfélék agancsa minden évben elhull, és a következő évben újra kinő. Bár a pézsmaszarvasfélék (Moschidae) családjának a nevében a „szarvas” szó is szerepel, ezek nem tartoznak ide. A pézsmaszarvasfélék konvergens evolúciót mutatnak a muntyákszarvasformákkal, de leginkább a víziőzzel, mivel azok felső szemfogai is meghosszabbodtak, agancsuk pedig nincsen. ## Elnevezés A szarvasfélék hímjét bikának, a nőstényt tehénnek, a szaporulatot ünő- vagy bikaborjúnak nevezzük, a második éves nőivarú egyed neve ünő. Kivétel az őz és a víziőz, amelyek hímje a bak, nősténye a suta és fiatal egyedei a bakgida és sutagida. ## Előfordulásuk A család fajainak élőhelyei nagyon eltérőek: a tundrától a trópusi esőerdőkig. Bár a szarvasféléket sokszor az erdőkkel társítjuk, sok faj az erdők és füves puszták közötti átmeneti területen él. A legtöbb nagy testű faj a mérsékelt övi lombhullató erdőkben, a magashegyi vegyes fenyvesekben, a trópusi időszakosan száraz erdőkben vagy a füves pusztákon él. Mivel lerágják a fiatal fák kérgét és így elpusztítják a sarjadékot, gyakran utat nyitnak az aljnövényzetnek (füvek, lágy szárú növények). Néha belekóstolnak a kultúrnövényekbe is. Ahhoz, hogy egy adott helyen egészséges állomány alakuljon ki, erdőkre vagy legalább cserjesekre van szükség. A sűrű erdőket kedvelik, a nyílt térségeket kerülik az olyan kisebb fajok, mint a nyársasszarvasok és törpeszarvasok Közép- és Dél-Amerikában, valamint az ázsiai muntyákszarvasformák, éppen a névadó indiai muntyákszarvas kivételével. Némely fajok egy-egy konkrét élőhelyre specializálódtak, és csak ezeken fordulnak elő, így egyes szarvasfélék csak a hegyvidéken, mások a sztyeppén, mocsárban vagy a mocsár és a sivatag közti élőhelyeken élnek. Néhány faj a sarkvidék közelébe húzódott: ilyen a rénszarvas, amely az arktikus tundrán és tajgán él, valamint a jávorszarvas, amely a tajgán és környékén található meg. Az andesi villásszarvasok azt az ökológiai fülkét töltik be, amit az Óvilágban a kecskeformák; borjaik a többi szarvasborjútól eltérően inkább kecskegidaszerűen játszanak. A legtöbb észak-amerikai szarvasfaj a kanadai Sziklás-hegység és a Columbia-hegység között, vagyis a kanadai Alberta tartomány és Brit Columbia között él. Itt megtalálható mind az öt észak-amerikai szarvasfaj: a jávorszarvas, a vapiti, a rénszarvas, a fehérfarkú szarvas és az öszvérszarvas. A térségben több természetvédelmi területet is kialakítottak. Brit Columbiában: - Mount Revelstoke Nemzeti Park - kanadai Glacier Nemzeti Park - Yoho Nemzeti Park - Kootenay Nemzeti Park Alberta és Montana államban: - Banff Nemzeti Park - Jasper Nemzeti Park - Glacier Nemzeti Park A hegyvidéki élőhelyek nagyon változatosak lehetnek: vannak közöttük nedves vegyes fenyvesek és lombhullató erdők, száraz havasalji tűnyalábos fenyőerdők és borókások. A hegyek közé bevágódó folyóvölgyek mozaikszerűvé teszik az élőhelyeket, változatossá a szarvasfélék növényi táplálékát. A legszűkebb a ritka erdei karibu (a rénszarvas egyik alfaja) élőhelye: ez csak a legmagasabb hegyek tundráin, a hótakaró közelében található meg. A hegyekben a vapiti és az öszvérszarvas a legelterjedtebb. Ezek életmódja kissé nomád, ugyanis rendszeresen vándorolnak a magas hegyekből a hegylábi erdőkbe és vissza. A vapitik egyes csordái állandóan a hegylábakon és a folyóvölgyekben laknak, megosztva élőhelyüket a fehérfarkú szarvassal. Mivel a kanadai Sziklás-hegység lábainál az erdőirtások hatására a lombhullató erdők lassan átveszik a fenyőerdők helyét, a fehérfarkú szarvasok élettere manapság megnőtt. A fehérfarkú szarvasok Calgarytól és Edmontontól északra, a prériken is megtalálhatók, de ott a jávorszarvassal élnek együtt. (Amerika Nagy Prérijén a vapitik, amerikai bölények és villásszarvú antilopok csordái élnek.) Eurázsiában található a legtöbb szarvasfaj, ezek közül a legtöbb az ázsiai kontinensen él. Európában sokkal kevesebb a növény– és állatfaj, de gímszarvasok, európai őzek és európai dámvadak rengeteg parkban és rezervátumban élnek. Ezeket a fajokat már régóta európainak tekintik, bár megtalálhatók Anatóliában, a Kaukázusban és Északnyugat-Irán területein is. Az európai dámvad már a legutóbbi jégkorszak idején megtalálható volt Európa nagy részén, de aztán visszaszorult az Anatóliai-félszigetre. A mai európai dámvadak az ember által betelepített állatok leszármazottai; ezeket először a Földközi-tenger térségébe telepítették, aztán Európa többi részébe. Először vadasparkokba telepítették őket, de aztán néhány állat elszabadult és létrejött a vadállomány. Az európai szarvasfélék korábban megosztották lombhullató erdeiket a tarpánnal, az őstulokkal és az európai bölénnyel; a tarpánt és az őstulkot az ember kiirtotta. Európában jó szarvasmegfigyelő helyek a Skót-felföld, az osztrák Alpok, valamit Ausztria és Magyarország, illetve Csehország határvidékének mocsaras területei. Kitűnő európai rezervátumok a spanyolországi Doñana Nemzeti Park, a hollandiai De Hoge Veluwe Nemzeti Park, a belgiumi Ardennek és a fehéroroszországi Belavezsszkaja Puscsa Nemzeti Park. Spanyolországban, Kelet-Európában és a Kaukázusban még vannak olyan érintetlen erdők, ahol tömegesen élnek szarvasfélék. Ezeken a helyeken más, korábban Európában elterjedt, de manapság ritka állatok is találhatók, mint például az európai bölény, az eurázsiai hiúz, az ibériai hiúz, a szürke farkas és a barna medve. Ázsiában a legtöbb nagy testű szarvasféle a mérsékelt övi vegyes lombhullató erdőkben, a hegyvidéki fenyvesekben és a tajgában él, főleg Észak-Korea, Mandzsúria (Északkelet-Kína) és az Usszuri-völgy (Oroszország) határvidékén – e helyeken nőnek a világ legnagyobb lombhullató erdei és fenyvesei. Itt megtalálható a szibériai őz, a szikaszarvas, a vapiti és a jávorszarvas. E térség legészakibb területeit a szibériai tundra rénszarvas (Rangifer tarandus sibiricus) uralja. A szikaszarvast, a fehérajkú szarvast, a közép-ázsiai gímszarvasokat és a vapitit a Han-dinasztia idején a kínaiak, a török népek, a tunguz népek, a mongolok és a koreaiak tenyésztették. Akárcsak a számik Finnországban és Skandináviában, úgy a tunguzok, mongolok és türkök is Dél-Szibériában, Észak-Mongóliában és az Usszuri térségében félig szelídített ázsiai rénszarvas csordákat tartottak. A trópusi Ázsiában a legtöbb nagy testű szarvas Dél-Ázsiában, India északi részén levő Hindusztáni-alföldön és Nepál Terai régiójában él. Ezeken a termékeny helyeken időszakosan nedves és száraz lombhullató erdők, száraz és nedves szavannák vannak; ott élnek a pettyes szarvasok, a disznószarvasok, a mocsári szarvasok, az indiai számbárszarvasok és az indiai muntyákszarvasok. A legelő fajok nagy csordákban élnek, így a ritka mocsári szarvas és a nagyon elterjedt pettyes szarvas is. A számbárszarvas is élhet nagy csordákban, de inkább a magányt kedveli, vagy néha kisebb csordákba verődik; legnagyobb csordái Srí Lanka szigetén alakultak ki. A disznószarvas kimondottan magányos, az indiai muntyákszarvasnál ritkább állat. India és Nepál nemzeti parkjai közül a szarvasfélék közismert élőhelyei: - Kanha Nemzeti Park, - Dudhwa Nemzeti Park, - Chitwan Nemzeti Park. Srí Lankán a legtöbb számbárszarvas és pettyes szarvas: - a Wilpattu Nemzeti Parkban és - a Yala Nemzeti Parkban él. Thaiföldön a Chao Phraya folyó völgyében a mezőgazdaság térhódítása előtt a trópusi lombhullató erdők és nedves szavannák disznószarvasoknak, az azóta kihalt Schomburgk-szarvasoknak, líraszarvasoknak, indiai számbárszarvasoknak és indiai muntyákszarvasoknak adtak otthont. Thaiföldön a disznószarvas és a líraszarvas ritka, viszont sok számbárszarvas és indiai muntyákszarvas él védett parkokban, ilyen a Khao Yai Nemzeti Park is. Sok dél-ázsiai vagy délkelet-ázsiai szarvasfaj megosztja élőhelyét más nagy testű, növényevő állattal: - ázsiai elefánt, - több ázsiai orrszarvú faj, - számos antilop: - nilgau antilop, - négyszarvú antilop, - indiai antilop és - indiai gazella; - vad tulokformák (Bovinae): - vad vízibivaly, - gaur, - banteng és - kouprey. A növényevők főleg azért élhetnek együtt, mert mindegyik más részét fogyasztja ugyanannak a növénynek, vagy más-más növénycsoporttal táplálkozik, de azért a versengés is valószínű. A 19. században hat szarvasfajt: - európai dámvad, - gímszarvas, - számbárszarvas, - disznószarvas, - sörényes szarvas és - pettyes szarvas betelepítettek Ausztráliába is. A gímszarvast az angol és skót állományokból 1851-ben telepítették be Új-Zélandra. Az 1960-as évektől megszelídítették őket, és mostanra közönséges háziállatnak számítanak a szigetországban. A gímszarvason kívül még hét fajt telepítettek Új-Zélandra, de ezek kevésbé lettek sikeresek. ## Megjelenésük A ma élő szarvasfélék mérete a 8–10 kilogrammos északi törpeszarvastól a 200–700 kilogrammos jávorszarvasig változik. Testük általában karcsú, gerincük egyenes és hosszú. Erős lábukkal jól futnak az erdős talajon, kitűnően ugranak és úsznak. Kérődzők, négy részből álló összetett gyomorral. A nyelőcső után a bendő (rumen) található, majd a recésgyomor (reticulum) következik. A harmadik rész a leveles vagy százrétű gyomor (omasus), az oltógyomor (abomasus). Ezzel a rendszerrel a füveket, a leveleket és kérgeket is meg tudják emészteni. Fogazatuk jól alkalmazkodott a növényevéshez; mint a többi kérődzőnek, a szarvasféléknek sincsenek felső metszőfogai, helyükön a szájpadlás kemény nyúlványa található. Egyes fajok, mint a Rùm-szigeti gímszarvas vagy a rénszarvas, az állati eredetű táplálékot is megeszik, ha hozzájutnak. A víziőz, a bóbitás szarvas és a muntyákszarvasok felső szemfogai meghosszabbodtak, míg más fajoknál a felső szemfog gyakran hiányzik. Őrlőfogaikon félkör alakú a fogzománc, ami igen változatos növények fogyasztását teszi lehetővé. A szarvasfélék fogképlete: Majdnem az összes faj szeme előtt szagmirigy van; az állat területének határát ezzel az erős szagú feromonnal jelöli meg. Sok faj bikája szélesre széttárja mirigyeit, amikor mérges vagy izgatott. Mindegyik szarvasfélének epehólyag nélküli mája van. Szemükben egy tapetum lucidum nevű fényvisszaverő réteg segíti éjjeli látásukat. ### Agancsuk A víziőz kivételével az összes szarvasféle bikájának fején agancs ül. Ritkán a nősténynek is nőhet csökevényes agancsa, de kifejlett agancsa csak a rénszarvas nőstényének van. Az agancsokat minden évben levetik, és helyette újat növesztenek. Az agancs az úgynevezett rózsatőből nő ki. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja. A szarvasbőgés kezdete előtt a háncs alatt az agancs megcsontosodik, majd a szarvas ledörzsöli róla a háncsot. A párzási időszak után az agancs és a rózsatő között puha, porcos szövet képződik, ami elősegíti az agancs leválását. A vadászok gyakran úgy követik a szarvasok mozgását, hogy megfigyelik „dörzsölő helyeiket”, ugyanis a bikák úgy jelölik meg területük határait, hogy a fákhoz dörzsölik szagmirigyeiket. A párzási időszakban a bikák agancsukat egymásnak feszítve küzdenek meg. A kihívó először körüljárja ellenfelét, aztán meggörbíti lábait, lehajtja fejét és támad. Minden fajnak sajátos, rá jellemző alakú agancsa van – így például a fehérfarkú szarvas agancsán egy felfelé álló főágból ágazik ki több kisebb, szétálló ágacska, a dámszarvas és a jávorszarvas agancsa viszont lapátos. Az öszvérszarvas legközelebbi rokona a fehérfarkú szarvas, de az öszvérszarvas agancsa közvetlenül a tő fölött kettéágazik, a majd ez a két ág ismét kettéágazik. Ezért a két faj agancsa különböző, bár ugyanabban a nemben vannak. Sok faj fiatal bikáinak sőt, egyes fajok – így a nyársasszarvasok és a törpeszarvasok – felnőtt egyedeinek agancsa csak egyágú, egyenes képződmény. Sok valódi szarvasnak nagyméretű, lenyűgöző fő agancsága nő több kisebb mellékággal; ezt a formát a vadászok és a gyűjtők igen nagyra értékelik. Az őzformák között is van négy olyan faj, amelyeknek agancsa igen keresett és népszerű. Ezek: - jávorszarvas, - rénszarvas, - fehérfarkú szarvas, - öszvérszarvas. A fehérfarkú szarvas legcsodálatosabb agancsai a Nagy-síkság (Great Plains) texasi részéről és a Nagy-tavak mellékén, a Tó-vidéken (Lakes Section) kerültek elő. Az aranyérmes öszvérszarvas bikákat a Sziklás-hegységben, az USA délnyugati részén és Észak-Mexikóban lövik. A legszebb agancsú jávorszarvasok és rénszarvasok Szibériában, Kanadában és Alaszkában élnek. Ha egy vapiti vagy gímszarvas agancsa 14 pontos, azt „császárinak” nevezik, ha 12 pontos, akkor „királyi”. Néha egyes gímszarvas bikáknak nem nő agancsa; ezek teste nagyobbra nő, mint az agancsosoké. ### Szokatlan megjelenésű példányok Tarkának mondjuk a barnafehér mintás szőrzetű szarvast, ha ezt a rendellenességet nem élősködő vagy betegség okozta. Néha teljesen fehér szarvasok is születnek. A különleges színezet mellett a szarvasfélék további rendellenességei: domború homlok, túl hajlott gerinc, hosszú farok, rövid lábak, rendezetlen fogazat. A fehér szarvasok legnagyobb csordája New York állam Seneca megyéjében él. Az Egykori Seneca Katonai Raktár Természetvédelmi Területre (Conservation Area of the former Seneca Army Depo) fehér színű fehérfarkú szarvasok kezdtek beköltözni. Az USA katonasága átadta a területet a fura színű bevándorlóknak, a rendes színű példányok számát tervezett kilövésekkel tartják kordában. A fehér szarvasok szokatlan színét egy recesszív gén okozza. ## Táplálkozásuk A szarvasfélék válogatós állatok. Általában az aljnövényzettel, főleg bokrok leveleivel táplálkoznak. Gyomruk a többi kérődzőénél kisebb, nem specializálódott, ezért nagyobb tápértékű növényeket kell enniük. Mivel nagyjából olyan sokat esznek, mint a juhok és a szarvasmarhák, a szarvasfélék kiválasztják a legzsengébb hajtásokat, a fiatal leveleket, füveket, ágacskákat, gyümölcsöket, gombákat és zuzmókat. ## Szaporodásuk A tehenek, suták általában egy vagy két, nagyon ritkán három borjat ellenek. A vemhesség tíz hónapig tart. A legtöbb faj újszülött borja fehéren pettyezett; ahogy nő, a pettyek eltűnnek. Az újszülött élete első húsz percében megtanul járni. Az anyaállat addig nyalogatja borját, amíg az szagtalanná válik, így a ragadozók nehezebben találnak rá. A tehén (suta) sokszor elmegy táplálkozni, ami nem tetszik a borjúnak, és követni próbálja anyját. Néha a tehén (suta) lábával óvatosan a földre nyomja kicsinyét, hogy maradásra kényszerítse. A borjú egy hétig ül a fűben rejtőzve, amíg elég erős nem lesz ahhoz, hogy követhesse anyját. A két állat egy évig együtt marad, ezután elválnak. A bikák általában nem látják többé anyjukat, a nőstények viszont visszatérnek borjaikkal, és kis csordákba állnak össze. ## Fejlődésük A szarvasok kifejlődése körülbelül harmincmillió évvel ezelőtt kezdődött. Ezidáig nem került elő jelentős ősszarvas maradvány, csak töredékes csontvázak és agancsok, de amelyek akár szarvasokra hasonlító, más ősállatok testrészei is lehetnek. Valerius Geist szerint a szarvasok kifejlődése több szakaszból áll. A legelső szakaszt egy paleogén időszaki mindenevő, az úgynevezett Protoceras képviseli; ez a kevésbé ismert állat szarvasszerű volt, agancsai nem voltak, viszont csontos képződményeket hordott a fején; körülbelül egy méter marmagasságú lehetett. A neogén földtörténeti időszakban megjelent Syndyoceras egyaránt mutatott szarvas-, zsiráf- és antilopjellemzőket is. A harmincöt millió éves észak-amerikai Syndyoceras-kövületek koponyáin csontkinövések vannak, melyek azonban nem agancsszerűek. Az oligocén vége felé, a kora Pecora alrendágból származó, ma már fosszilis Gelocidae családból fejlődtek ki az első „kardfogú szarvasok”. A kora miocén korszakban, Eurázsia területén megjelentek a muntyákszarvasok, a család első képviselői, melyek igazi agancsot viseltek. 1994-ben a vietnámi Annamite-hegységben rábukkantak egy óriás muntyákszarvasra, a vietnámi muntyákszarvasra (Muntiacus vuquangensis). Ugyanezt az állatfajt felfedezték Laoszban és Kambodzsában is. A korai muntyákszarvasok méretben igen változatosak voltak; testméretük a nyúlméretűtől a dámszarvas nagyságúig terjedt. Agancsuk mellett, melyeket védekezésre használtak, meghosszabbodott szemfogaik is voltak, melyeket a fajon belüli küzdelmekben használták fel. A későbbi fajok még nagyobb testűek voltak, és nagyobb aganccsal rendelkeztek; ezeknél, legalábbis egyeseknél a hosszú szemfogak már hiányoztak. Eléggé gyorsan meghódították a többi kontinenst is. A legkorábbi szarvasszerű kövület (egy, a mai muntyákszarvashoz hasonló, Heteroproxnak nevezett állat maradványa) az európai oligocén rétegekből került elő. A későbbi ősszarvasok nagyobbra nőttek és agancsuk is fejlettebb volt. Hamar átvándoroltak Ázsiába, majd Észak-Amerikába is, sőt egy időben Észak-Afrika nagy részét is ezek uralták – itt a berber gímszarvas kivételével már kihaltak. Egyes fajok agancsa igen hatalmasra, bármelyik mai fajénál nagyobbra nőtt. Jellemzően ilyen volt az Eucladoceros és az óriásszarvas, amely agancsának fesztávolsága 3,5–4 méter volt. A legősibb agancsot vedlő faj, a Dicrocerus volt. Ez az állat, körülbelül 30-15 millió évvel ezelőtt élhetett; maradványait Európában találták meg. Egy másik távoli rokon az eocén kori Archaeomeryx, melyet szintén a szarvasfélék ősének tekintenek. ## Rendszerezésük A családba két alcsalád tartozik: ### Az őzformák (Capreolinae) alcsaládja Az alábbi lista a következő kutatók munkáin alapul: Randi, Mucci, Claro-Hergueta, Bonnet és Douzery (2001); Pitraa, Fickela, Meijaard, Groves (2004); Ludt, Schroeder, Rottmann és Kuehn (2004); Hernandez-Fernandez és Vrba (2005); Groves (2006); Ruiz-Garcia, M., Randi, E., Martinez-Aguero, M. és Alvarez D. (2007); Duarte, J.M.B., Gonzalez, S. és Maldonado, J.E. (2008). Eddig ez a legmodernebb rendszerezése a szarvasfélék eme ágának, de ez nem azt jelenti, hogy végleges is, mivel még vannak bizonytalan rendszertani besorolású fajok, illetve alfajok. A biológusok még abban sem értenek egyet, hogy valójában melyik őzforma melyikkel rokon vagy, hogy valójában hány állatfaj is tartozik ide. Az alcsaládba az alábbi két nemzetség és tíz emlősnem tartozik: - Capreolini - Alces Gray, 1821 – egy élő faj - őzek (Capreolus) Gray, 1821 – két élő faj és két fosszilis faj - Hydropotes Swinhoe, 1870 – egy élő faj - Rangiferini - Rangifer Smith, 1827 – egy élő faj - villásszarvasok (Hippocamelus) Leuckart, 1816 – két élő faj és két fosszilis faj - nyársasszarvasok (Mazama) Rafinesque, 1817 – tíz élő faj - Blastocerus Wagner, 1844 – egy élő faj és két fosszilis faj - Ozotoceros Ameghino, 1891 – egy élő faj - törpeszarvasok (Pudu) Gray, 1852 – két élő faj - Odocoileus Rafinesque, 1832 – két élő faj és öt fosszilis faj ### A szarvasformák (Cervinae) alcsaládja Az alábbi lista a következő kutatók munkáin alapul: Randi, Mucci, Claro-Hergueta, Bonnet és Douzery (2001); Pitraa, Fickela, Meijaard, Groves (2004); Ludt, Schroeder, Rottmann és Kuehn (2004); Hernandez-Fernandez és Vrba (2005); Groves (2006); Ruiz-Garcia, M., Randi, E., Martinez-Aguero, M. és Alvarez D. (2007); Duarte, J.M.B., Gonzalez, S. és Maldonado, J.E. (2008); Groves és Grubb (2011). Eddig ez a legmodernebb rendszerezése a szarvasfélék eme ágának, de ez nem azt jelenti, hogy végleges is, mivel még vannak bizonytalan rendszertani besorolású fajok, illetve alfajok. A biológusok még abban sem értenek egyet, hogy valójában melyik szarvasfaj melyikkel rokon, vagy, hogy valójában hány szarvasfaj létezik-e. Az alcsaládba az alábbi két nemzetség és kilenc-tíz élő szarvasnem tartozik: - Muntiacini - Elaphodus Milne-Edwards, 1872 – egy faj - muntyákszarvas (Muntiacus) Rafinesque, 1815 – tizenkét élő faj és három fosszilis faj - Cervini - dámszarvasok (Dama) Frisch, 1775 – két élő faj és két fosszilis faj - Axis C. H. Smith, 1827 – egy élő faj és két fosszilis faj - mocsári szarvasok (Rucervus) Hodgson, 1838 – az újabb rendszerezés szerint egy élő faj és egy kihalt faj; a líraszarvas (Panolia eldii vagy Rucervus eldii) még vitatott - Panolia – egy élő faj - Elaphurus H. Milne-Edwards, 1872 – egy élő faj és négy fosszilis faj - disznószarvasok (Hyelaphus) – négy élő faj - számbárszarvasok (Rusa) C. H. Smith, 1827 – négy élő faj - Cervus Linnaeus, 1758 – négy elfogadott élő faj; az élő fajok mellett még négy fosszilis faj is van ## Fosszilis szarvasfélék A család fosszilis nemei a fosszilis szarvasfélék című szócikkben láthatók. ## Hibrid szarvasfélék Charles Darwin 1859-ben A fajok eredete című könyvében a következőt írta: „Habár én nem ismerek termékeny hibrid állatokat, nekem az a gyanúm, hogy a Cervulus vaginalis és reevesii hibridek [...] teljesen ivarérettek.” Manapság ezt a két muntyákszarvas változatot két külön fajba sorolják. A Cervulus vaginalis a mai indiai muntyákszarvasnak (Muntiacus muntjak) a dél-kínai alfaja, a dél-kínai muntyákszarvas (Muntiacus muntjak vaginalis); míg a Cervulus reevesii a kínai muntyákszarvas (Muntiacus reevesi), amely nem alfaj, hanem önálló faj. A szarvasfarmokon szarvas hibrideket hoznak létre, hogy növeljék az árucikk változatosságát és mennyiségét. Az észak-amerikai vapitinek és az óvilági gímszarvasnak fogságban termékeny hibridjeik vannak; emiatt korábban azonos fajnak tekintették a két állatot. A természetben a hibrid utódok képtelenek megvédeni magukat ragadozóikkal szemben, ezért a vadonban hibrid állatok nem léteznek. A legújabb DNS-vizsgálatok, viselkedés-tanulmányozás, testfelépítés és agancsjellemzők szerint a korábban egységesnek tartott gímszarvas fajt három csoportra osztották: gímszarvasra, vapitira és közép-ázsiai gímszarvasra (az utóbbi csoportnak a helyzete még nem tisztázott). A hibrid állatok harminc százalékkal nagyobb agancsokat növelnek, mint a szülőállatok. Egy európai gímszarvas állományba vapitikat helyeztek, hogy növeljék az agancstermelés minőségét, de az elvárás nem mindig vált be. Új-Zélandon, ahol a szarvasfélék betelepített állatok, és nincsenek természetes ragadozóik, a vadonban is létrejöttek gímszarvas–vapiti keverék állományok, sőt gímszarvas–szikaszarvas hibrid állományok is. Új-Zélandon a gímszarvast a Dávid-szarvassal is keresztezték, hogy olyan szarvasokat nyerjenek, amelyek tavasszal ellenek. Az első ilyen hibrideket mesterséges úton hozták létre, az embriókat gímszarvas tehenekbe ültették. Ezek a keverékek csak fogságban maradnak életben, távol a ragadozóktól. Kanadában úgy vélik, hogy a gímszarvas és hibridjeinek tenyésztése veszélyezteti az őslakos vapitit, míg Nagy-Britanniában a szikaszarvas veszélyezteti a gímszarvast. A szika–gímszarvas keverékek Nagy-Britanniában először úgy jöttek létre, hogy a szikaszarvas bikák újabb területeket foglaltak el a gímszarvasoktól, és mivel itt még nem voltak szika tehenek, a bikák kénytelenek voltak gímszarvas tehenekkel párosodni. A hibridek ivarképesek lettek. A hibridek ezután akármelyik faj nőstényével párosodhattak (attól függően, hogy melyik fajból volt a több egy adott helyen), így megszüntetve mindkét faj tisztaságát. Nagy-Britanniában sok elszabadult szikaszarvas már keverék volt. A fogságban az öszvérszarvast és a fehérfarkú szarvast is keresztezték. Mindkét lehetőség (bika öszvérszarvas–suta fehérfarkú szarvas és bika fehérfarkú szarvas–suta öszvérszarvas) sikeresen hozott létre hibrideket. A hibrid borjaknak kevesebb, mint ötven százaléka éli túl élete első hónapjait. Néha a vadonban is észrevesznek hibrid állatokat, de ezek nem élnek sokáig, mivel nem örökölték a túlélésre szolgáló ösztönöket. Az öszvérszarvas ugrándozva szalad, mind a négy lába egyszerre hagyja el és éri a földet. Ez annyira jellegzetes rájuk, hogy csak a száz százalék "tiszta" vérű öszvérszarvasok képesek erre a futásmódra. A fogságban tartott egynyolcad fehérfarkú szarvas–hétnyolcad öszvérszarvas hibrid sem tud íly módon menekülni. E hibridek „szabadban” csak a vadasparkokban találhatók meg, ahol mind a két szülőfaj létezik és az ember irtja a ragadozókat. ## Névrokonok A pézsmaszarvasok (Moschidae) és az úgynevezett egérszarvasok (Tragulidae) nem a szarvasfélék közé tartoznak, hanem a párosujjú patások két külön családját alkotják. A 20. század végéig úgy vélték, hogy a pézsmaszarvasok és szarvasok testvértaxonok; azonban a molekuláris vizsgálatok bebizonyították, hogy a pézsmaszarvasok valójában a tülkösszarvúakkal (Bovidae) állnak közelebbi rokonságban. Becslések szerint a szarvasfélék körülbelül 28-27 millió éve válhattak le a tülkösszarvúak és a pézsmaszarvasok közös csoportjáról. ## A szarvasfélék és az ember ### Gazdasági jelentőségük A szarvasok már régóta fontosak az ember számára mivel húst, fegyvert és ruházatot adnak neki. A skandináv és kola-félszigeti számik és Oroszország más nomád népei rénszarvasokat tartanak húsukért, bőrükért és szállítóeszközként. Az észak-amerikai rénszarvas alfajokat, karibukat nem szelídítették, mint Európában, de azért az inuitoknak is fontosak voltak ezek az állatok. Az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb szarvashúst beszállító országa Új-Zéland. A szarvasokat Új-Zélandra az európaiak telepítették be; itt az állatok hamar elszaporodtak. A nagyszámú szarvasállomány jelentős természeti kárt okozott, ezért vadászattal és mérgezéssel próbálták megállítani terjedésüket. Aztán az 1960-as években létrehozták a szarvasfarmokat. Manapság Új-Zélandon több mint 3500 szarvasfarm van, amelyeken több mint 400 000 állat él. Számos közgazdász szerint a szarvastenyésztés a vidéki Amerikai Egyesült Államok gazdaságának leggyorsabban fejlődő ága. A Texas A&M Egyetem szerint manapság Texas állam a legnagyobb szarvastenyésztő az országban, több mint ezer szarvasfarmmal. Texasban a szarvasfarmok 650 millió dolláros jövedelmet hoznak az államnak. Az Amerikai Egyesült Államokban az összes szarvasfarm 893,5 millió dollárt jövedelmez. A szarvasfarmokból egyéb ágazatok is hasznot húznak, például azok amik ellátják a farmokat táplálékkal, gyógyszerrel és üzemanyaggal, valamint a feldolgozó helyek. Így a szarvastenyésztés 2,3 milliárd dolláros értékre rúg. A szarvasfarmok a vadászok számának növekedéséhez is hozzájárultak. A vadászok 757 millió dollár hasznot hoznak e farmoknak. Összeadva a fenti számokat, az Amerikai Egyesült Államoknak több, mint hárommilliárd dolláros nyeresége van a szarvastenyésztésből. A szarvasfarmok 29 199 munkahelyet biztosítanak az országban. A járművek az állatok elgázolásával jelentős gazdasági veszteséget okoznak az állam számára. A National Highway Traffic Safety Administration szerint, az Amerikai Egyesült Államokban évente 1,5 millió szarvasfélét ütnek el. Ezekben a balesetekben körülbelül százötven ember hal meg és 1,1 milliárd dolláros kár keletkezik. Az északi sarkkör népeinek a tengeri emlősök vadászata mellett a szarvastenyésztés is jövedelmet hoz. 2004-ben ezen a zord tájon 869 ember foglalkozott ezzel a munkával. A fehér bevándorlók csak a szarvastenyésztés ágazatából nem tudták kiszorítani az őslakos északi népeket. A szarvastenyésztés nemcsak gazdasági szemszögből fontos e népeknek, hanem a hagyományok megőrzése szempontjából is. A Csukotka autonóm körzet kormányzata (Oroszország) 2001-től fellendítette a mezőgazdaságot, köztük a szarvastenyésztést is. 2006-tól a szarvasfarmok évente 25,6 millió rubelt jövedelmeznek. Csak ez évtől, évente 12 000 állatot vágnak le a körzetben. Kanhalan faluban egy szarvasfeldolgozó központban 220–240 tonna szarvashúst dolgoznak fel. A szarvas csaknem minden részét hasznosítják: agancsát, háncsát, bőrét és húsát; ezekből dísztárgyakat, ruhákat, lábbelit, táplálékot és gyógyszereket állítanak elő. A közgazdászok szerint 2020-ig Oroszországban évente 4,7 millió dollárral fog nőni a bevétel. A kínai Hajnan tartomány Lingshan megyéjében szikaszarvasfarm létezik. A farmon több, mint hatszáz állat él. Itt tanulmányozzák, levágják, feldolgozzák és helyben el is adják a szarvasokat. Több, mint tízféle terméket készítenek, mint például a méhlepénypasztát, szárított húst, szarvascsont likőrt és szarvaszsírt. A szarvasfélék közül a rénszarvast a lappok és más északi népcsoportok évezredek óta félvad csordákban tartják. Ázsiában, Szibéria és Kína egyes részein a gímszarvas egyes alfajait, a maral és a pettyes miluszarvast is már évszázadok óta tartják fogságban. Ezek az állatok azonban évente csak egyszer kerülnek emberközelbe, akkor, amikor a bikák barkás, még félig kifejlett agancsát levágják. A levágott úgynevezett háncsos agancsból, a pantból készítették az ősi néphagyomány szerint gyógyító, roboráló hatású port vagy alkoholos kivonatot. Az így tartott szarvasok azonban nem tekinthetők háziasítottnak. Európában a gímszarvast (és kisebb mértékben az európai dámvadat is) régóta tartotta az ember vadaskertekben. A vadhús nagy valószínűség szerint egészen a 17. századig, a mezőgazdasági tevékenység intenzívebb módszereinek elterjedéséig, jelentős szerepet játszott az ember húsellátásában. Jellemző, hogy például Angliában és Skóciában több mint 2300 szarvaspark létezése bizonyítható a középkorban. E vadasparkok elsődleges funkciója a vadászatok terítékének biztosítása volt, de a melléktermék, a hús előállítása kétségtelenül lényeges elemét képezte az adott időszak gazdaságának (Fletcher, 1998). Igaz ugyan, hogy a vadászat a középkori Európában a főurak, magas rangú egyházi méltóságok, fejedelmek, királyok és hivatásos vadászok kiváltsága volt, a vadorzást mindenhol kegyetlen szigorral büntették, a büntetés alól még a nemesek sem voltak kivételek. Magyarországon is számos bizonyítéka van vadaskertek létesítésének, többek között IV. Béla Zólyom vármegyei vadaskertje, Mátyás király Buda melletti, nyéki vadaskertje érdemel külön is említést. A vadaskertek a vad megóvását is szolgálták, télen a vad etetéséről is gondoskodtak. Egy sokkal korábbi példa: II. Géza egyik, 1157-ben kiadott oklevelében rendelkezett sózók létesítéséről a szarvasok részére. Már a 15. században nemcsak a királynak, hanem a nagybirtokokkal rendelkező főuraknak, sőt tehetős polgároknak is volt vadaskertjük. A 16–17. században is nagy jelentőségűek voltak a vadaskertek, mert ezekben lehetett az akkori kezdetleges vadászfegyverekkel rövid idő alatt biztonsággal nagyobb mennyiségű vadat ejteni. Ünnepi alkalmakra Bécsbe, az országgyűlésre a magyar vadaskertek szolgáltattak nagy mennyiségű vadhúst (Csöre, 2000). A szarvashús az előkelő réteg étlapjáról ritkán hiányozhatott (Cey-bert, 2003). Amint az az előzőekben röviden összefoglaltakból kitűnik, Európában már évszázadok óta érdemben és céltudatosan foglalkoztak a nagyvad és különösen az elismert „vezérállat”, a gímszarvasállomány hosszú távú fenntartásával, létfeltételeinek biztosításával, akár vadasparkokról, akár egyéb vadászterületekről is van szó. A Kárpát-medence természeti adottságai kiváló élőhelyet biztosítanak legtöbb nagyvad fajunknak, köztük a gímszarvasnak is. Alapvetően ennek köszönhető, hogy hazánk gímszarvasállománya világhírnévre tett szert. A Magyarországra történelmileg jellemző nagybirtokrendszer, majd a nagyüzemi gazdálkodás, nagyvadjaink számára igen kedvező életfeltételeket biztosítottak. Ennek köszönhetően a szarvasállomány folyamatosan nőtt, az 1960-as mintegy harmincezres létszám az 1980-as évek végére megközelítette a százhúszezret (Sugár, 2003). Ez az időszak kivételes helyzetet teremtett, mert szabad területen olyan vadsűrűség alakult ki, amely szinte a vadaskerti állománysűrűséggel is felvette volna a versenyt. Az 1990-es években bekövetkezett privatizáció a tulajdonviszonyok változását eredményezte, egyre sürgetőbbé vált a mezőgazdasági és az erdei vadkárok mérséklése. Ez természetesen a populáció létszámának jelentős csökkentését eredményezte, ami érthető módon kihatott a vadászati lehetőségek romlására is. Ez a tény indította el azt a vadaskert „építési lázat”, amely még napjainkban is tart: összesen mintegy száz vadaskert létesült. A vadászatból közel tízmilliárd forint árbevétele származik hazánknak. Felbecsülhetetlen annak értéke is, amelyet a külföldi bérvadászok személyes kapcsolataik révén, illetve más gazdasági befektetéseikkel jelentenek az országnak. Jelenleg körülbelül háromezer gímszarvast tartanak főleg vegyes állományú vadaskertben. A magyarországi bőszénfai szarvasfarmon található Európa egyik legnagyobb zárttéri vadállománya. Itt több mint ezerkétszázgímszarvas és háromszáz európai dámvad él. ### A szarvasok a kultúrában #### Címertan A szarvasokat a címertanban inkább a bikák jelképezik, csak kivételesen a tehenek, főleg az angol és skót heraldikában, ahol néha a szarvasborjú is előfordul. Ezeket nehéz elkülöníteni a többi szarv nélküli patástól, és csak a címerleírás ad eligazítást. A bikák feje és agancsa a pajzsokon is jelen volt. A legrégibb címereken csak a szarvasfej szerepelt. Szarvasos pajzsa van az angliai Hertfordshire megyének és megyeszékhelyének, Hertfordnak is; mindkettő jó példa az „éneklő/beszélő pajzsra”. Néhány norvég város címerén is szarvasbika vagy csak agancs található, ilyenek: Gjemnes, Hitra, Hjartdal, Rendalen és Voss. Szarvas van az izraeli posta címerén is. #### Szokások és hagyományok Jankovics Marcell írja a szarvasról: „Ősapáink vadászok voltak. Ezért van az, hogy minden nép, amelynek szülőföldje a szarvasféléknek is hazája volt, e koronás vadnak „helyet adott” mitikus emlékezetében. Egy másik tanulmányában az égen is elhelyezi a csodaszarvast, illetve meghatározza helyét. A ránk maradt szarvasmondák egyik típusa eredetmítosz. Hősnője egy totemállat, szarvas ősanya, „akit” fiútestvérek ragadozó állat vagy vadász képében űznek. És eredetmítosz olyan értelemben is, hogy e csodaszarvas egyúttal a vadászősök vezércsillaga, amely üldözőit jövendő hazájukba csalogatja, vezeti. A mondabeli szarvasünő természetfölötti lény: ünő létére agancsos, olykor hat lába van, emberi ruházat nyomait viseli magán (például díszes szalag van rákötve), csillagos a szőre, arany a patája, a Napot és a Holdat hordja a szarván, a testén. A magyar csodaszarvasmondának – Hunor és Magor mondájának – mása, előképe finnugor nyelvrokonainknál és a népvándorláskor lovas népeinél is föllelhető, de ismerték azt a kelták, a görögök, a perzsák, a hinduk, a mongolok, a kínaiak és mindenekfölött a szkíták, akikről – pontosabban közép-ázsiai csoportjukról, a szakákról – Abaev kinyilatkoztatja: magukat szarvas népének nevezték. (Egyetlen ókori forrás sem említi a szkíta vagy a szaka nevet ilyen értelemben.) A szarvastotem mondájának még indián párhuzamairól is tudunk! A legismertebb szarvas istennő a görög Artemisz, akit mint az Állatok Úrnőjét eredetileg szarvasalakban imádtak, s csak a görög vallás humanizálódásával öltött véglegesen emberalakot, és lett maga a szarvas csupán a kísérője. A szarvasmondák másik típusának hőse a mitikus szarvasbika, a csodaszarvasünő férfi- vagy fiúpárja. Ő volt Cernunnos, a kelta napisten, Aktaión, Artemisz szerelmese, a regősének csodafiúszarvasa, akinek szarván ezer misegyertya (csillag) ragyog. Véle rokon a népművészet „virágos beszédű” szarvasa is. A keresztény korban Krisztus jelképeként élt tovább e „csodafiúszarvas”, mégpedig úgy, mint aki a hit „tiszta forrásához” vezeti el üldözőit. Eme égi jelekkel ékes szarvasoknak – de a szarvasvadászat jelenetének is – több csillagképmását ismerjük. Például egy lapp csillagmondában az égi szarvas nem más, mint a tejúton „gázló” Auriga, Perseus és Cassiopeia csillagképeknek az együttese. Ez utóbbi – W alakú – csillagzat a csillagünő agancsa; a régiek szerint a magyarok csillaga volt. Az égi szarvas őszi-téli csillagkép; a szarvasbőgés idején már fenn ragyog az éjszakai égen.” A szarvas fogalma, mint szimbólum vagy jelkép sok mondában, népi hagyományban ismeretes. Így például a csodaszarvas legendája, amely a hun-magyar mondakörben és a magyar népi hagyományokban is ismert mitikus állat. Szent Hubertusz keresztet látott egy szarvasbika agancsai között, amikor Nagypénteken vadászni ment. A látomás következtében megkeresztelkedett. Honda Tadakacu (1548–1610) szamuráj, aki nagyra becsülte a szarvasokat, agancsokat viselt a sisakján. A jaki (Yaqui) népnél van egy tánc, melyet csak Nagyböjtben és Húsvétkor ad elő egy úgynevezett húsvéti szarvastáncos, jellegzetes jaki szarvasdal (maso bwikam) kíséretében. A délkelet-alaszkai tlingit indiánoknál a szarvas a béke jelképe. Világszerte a jól ismert Santa Claus szánját rénszarvasok húzzák. Az Andokban több prekolumbiánus tárgy szarvas formájú. #### A szarvasok az irodalomban és a filmvilágban A világirodalom rengeteg íróját ihlette a szarvasok világa. Néhány közülük: Rudolf Erich Raspe Münchhausen báró csodálatos kalandjai című könyvének 4. fejezetében Münchhausen báró egy vadászat során szarvast akar lőni, de töltényei elfogytak, ezért cseresznyemagokkal lő az állatra, amelyik természetesen elmenekül. A báró egy év múlva újra találkozik a szarvassal, melynek fejéből egy cseresznyfa nőtt ki. A világirodalom és a filmvilág jól ismert alakja „Bambi”, amelyet 1923-ban Felix Salten novellagyűjteményében alkotott meg. Alakja a könyvben európai őz, de az 1942-ben Disney által készített animációs film már fehérfarkú szarvasként mutatja be Bambit, a kis hőst a nagyközönségnek. 1938-ban adja ki Marjorie Kinnan Rawlings a Pulitzer-díjas „The Yearling” című regényét, amely egy fiú és egy szarvasborjú barátságáról szól. Később a könyvből filmet is készítettek, melyet Oscar-díjra jelöltek. C. S. Lewis „Narnia Krónikái” című sorozat első könyvében, melynek címe „Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény”, a felnőtt Pevensie testvérek, akik Narniában már királyok és királynők egy Fehér Bikát üldöznek, amelyről azt tartják, hogy ha elfogják egy kívánságot teljesít. Colin Dann a „The Animals of Farthing Wood” című meseregény sorozatban egy The Great White Stag (A Nagy Fehér Bika) nevű szarvas feladata az, hogy a White Deer Park Rezervátum állatait kormányozza. David Clement-Davies „Fire Bringer” című regényében egy fiatal szarvasborjúról szól, amelynek feladata Herla népének megmentése. J. K. Rowling „Harry Potter” című hétkötetes meseregény-sorozatában is visszatérő motívum a szarvas. A harmadik kötetben Harry Potter patrónusa, amelyet a dementorok elleni harcban megidéz, ezüst szarvasbika alakját ölti. Ugyanebből a kötetből derül ki, hogy Harry apja, James Potter képes szarvasbikává változni. Az utolsó kötet szerint pedig Harry anyjának Lily Potternek, illetve Perselus Pitonnak őzsuta alakjában jelenik meg a patrónusuk. Nem utolsósorban szó esik egy 14 pontos („császári”) szarvasbikáról „A királynő” (The Queen) című filmben is, melyet Peter Morgan forgatókönyve alapján készítettek. Jeff Lemire 2009–2013 között megjelent Sweet Tooth című negyvenepizódos képregényében – többek között – egy ember-szarvas hibrid lény kalandjait meséli el. #### A „Szarvas” szó mint név A magyar népesség körében nagyon elterjedt a Szarvas családnév. Az Oscar keresztnév, mely gael nyelvből származik, jelentése: „aki szereti a szarvasokat”. Szarvas nevű városok is léteznek. Például: Békés vármegyében, Békéscsabától 47 kilométerre, a Hármas-Körös holtágának partján (kákafoki holtág) fekszik a Szarvas nevű város, a Szarvasi járás központja. Több németországi várost „Hirschberg”-nek neveznek, a név egy összetett szó, amely a „Hirsch” (szarvas) és „Berg” (domb vagy hegy) szavakból tevődik össze. Még hajót is neveztek el a szarvasokról, például a Golden Hindot („Arany Suta”), egy angol galleont, amely azért vált híressé, mert 1578-1580 között Francis Drake navigátor, felfedező és I. Erzsébet angol királynő helyettes admirálisa ezzel a hajóval kerülte meg másodszor a Földet. #### A „Szarvas” név és a magyarok Az ősi magyar mondakör nevezetes állata a csodaszarvas, amelynek története Kézai Simon Gesta Hungarorumában maradt fenn, s mely szerint Hunort és Magort új, letelepedésre alkalmas területre vezette a szarvas. Békés vármegyében, Békéscsabától 47 kilométerre, a Hármas-Körös holtágának partján (kákafoki holtág) fekszik a Szarvas nevű város, a Szarvasi járás központja. A magyar népesség körében elterjedt a Szarvas családnév. ## Fordítás

Szibüllák

A szibüllák vagy szibillák (görögül szibülla, latinul: sibylla) titokzatos jósnők, akik látnoki képességüknél fogva anélkül fedték fel a jövőt, hogy kérdéseket intéztek volna hozzájuk; többnyire szerencsétlenségeket, baljós eseményeket, katasztrófákat jeleztek előre. Ők „az antik hagyomány isteni ihletésre jövendölő prófétanői, az isteni tudás és a legmélyebb bölcsesség megtestesítői.” Alakjukat a görög és a római mitológia mondáin keresztül ismerjük, valódi létezésük ma is vitatott. Több pre-indoeurópai eredetű regében szerepel egy jövőbe látó bölcs asszony, és az ókori nyugat-ázsiai népek mítoszaiban is vannak olyan rövid versek, amelyeket állítólag egy Szibülla nevű jósnő írt. A név etimológiája ismeretlen; az egyik mai álláspont szerint Szibülla „valószínűleg keleti föníciai vagy arameus eredetű lehet. Jelentése ennek megfelelően: Istentől ihletett, elragadtatott.” ## Egy Szibülla, négy Szibülla, tíz Szibülla... A görög irodalmi alkotások között elsőként az i. e. 6. században Hérakleitosz említi a Szibülla nevet. Alakja már Homérosznál is megjelenik, de még név nélkül. Később Arisztophanész, Euripidész, Platón műveiben név szerint szerepel és Hérodotosz néhány jóslatot is idéz. Mindez arra utal, hogy csupán egy Szibülla létezett és az elnevezés tulajdonnév. Származását és szülőföldjét tekintve is sokféle mondaváltozat ismert: az egyik álláspont szerint a prófétanő Zeusz és Lamia lánya, Libüssza volt, és látomásait is Zeusz ihlette; mások Apollón papnője, kedvese, felesége illetve leányként említik; egyesek szerint Líbiában született, mások szerint eredete Phrügiába, vagy a Trója melletti Marpésszoszba vezethető vissza. A mondák szerint Szibülla rendkívül hosszú élete során többfelé vándorolt, és csak halála közeledtét érezve tért vissza szülőföldjére. Latin irodalmi források szerint a Szibülla Apollón-kultuszához kötődő jósnő volt. A római mondák szerint egy földi halandó (halász) és egy nimfa lányaként látta meg a napvilágot, és már kisded korában verses jóslatokat közölt az emberekkel. Ovidius az Átváltozások című költeményében úgy meséli, hogy Apollón, szerelméért cserébe azt ajánlotta Szibüllának, hogy annyi évig élhet, ahány homokszem van egy marék porban. A homokszemek száma ezer is megvolt, de miután a lány évei mellé elmulasztott ifjúságot is kérni, ezért az öregség és kor megtörte és végül egyetlen vágya maradt: a halál. Egy másik mondaváltozat szerint Apollón végül megkönyörült rajta, és tücsökké változtatta, ezért élete végén már senki sem látta, csak rémítő jövendölő hangját hallhatták mindenütt. Egyes regék szerint a jósnő vándorolt; más elbeszélések szerint képes volt egyszerre több helyen is megjelenni – az ókori filozófusok mindezt azzal magyarázták, hogy nem egy, hanem több látnoknő volt, akik mind felvették a Szibülla nevet. Azzal, hogy esetleg több Szibülla létezett, először Arisztotelész írásaiban találkozunk, aki négy jósnőt említ. Pauszaniasz szintén négyet, amelyek eredetük szerint a líbiai Szibülla, marpésszoszi Szibülla, küméi és babilóniai Szibülla. A szibülla szó itt már köznév, a látnoknők általános megnevezésére szolgál. Az i. e. első századi polihisztor, Terentius Varro (i. e. 116–27) szerint legalább tíz különböző Szibülla volt: perzsiai, líbiai vagy libüéi, delphoi, kimmeriai, erüthrai, számoszi, küméi, hellészpontoszi vagy marpésszoszi, phrügiai, és végül a tiburi. A Szibülla-kultusz az i. sz. 1. századig tartott, de emléke a 4. századig megőrződött. ### A perzsiai Szibülla A perzsiai Szibülla Apollón jósdájának látnoki képességű papnője volt; feltételezetten a jóshely fekvése miatt „babilóniai Szibüllának” is nevezték. Ő jövendölte meg Nagy Sándor hőstetteit, és az Apokalipszis dühöngő tengeri és szárazföldi vadállatának eljövetelét. A perzsiai Szibüllát Noé Sambethe nevű lányával azonosítják. ### A líbiai Szibülla A líbiainak nevezett szibüllát az egyiptomi sivatag Szíva-oázisban működő Zeusz-szentély prófétáló papnőjeként említik. Anyja Lamia – az egyiptomi Bélosz király lánya, líbiai királynő volt, akinek Zeusz több gyermeket nemzett, de a féltékeny Héra sorra megölte őket. Az őrjöngő Lamiát végezetül lidérccé változtatta, aki – megtébolyodottan – az alvilágból járt fel gyermekeket rabolni és ölni; Lamia nevének jelentése kígyó vagy medúza. A líbiai Szibülla apokaliptikus jóslatai a bibliai Jeremiás látomásaihoz voltak hasonlatosak; jóshelye Nagy Sándor látogatása után vált híressé. Euripidész Lamia című tragédiájának prológusában idézi meg a líbiai Szibüllát. ### A delphoi Szibülla A delphoi Szibülla a Parnasszosz lábánál fekvő Apollón-szentély legendás hírű alakja volt, aki a delphoi jósda felvirágzása előtt, i. e. 1200 és i. e. 800 között élt. Alakja – bár sokan összekeverik – nem azonos a babérlevelet rágcsálva, vulkáni gázoktól aléltan jósoló Püthiával. Pauszaniasz szerint a delphoi Szibülla egy tengeri szörnyeteg és egy halhatatlan nimfa gyermeke volt; félig ember, félig istennő, aki röviddel a háború kitörése előtt érkezett Trójából Delphoiba bátyjával, Apollónnal együtt. Más források szerint a delphoi Szibülla eredetileg Gaia istennőtől kapta látnoki képességét, aki később lányaira, Themiszre és Phoibéra bízta híres delphoi szentélyét. (Később Phoibé unokájának adta örökül – így lett Apollón a jóshely isteni őre és a látomások ihletője.) A delphoi Szibülla egyik utolsó jóslatában állítólag megjövendölte Jézus születését. ### A kimmériai Szibülla A kimmériai Szibülla, más néven Karmenta vagy Karmentis, termékenység és jövendőmondó istennőként tisztelt forrásnimfa, aki 60 évvel a trójai háború előtt vándorolt Árkádiából Itáliába. Letelepedvén a campaniai Kimmerium városában prófétált. Őt tartják az első, 15 betűből álló latin ábécé megalkotójának. Mivel a régi város az Avernói-tó közelében feküdt, egyes kutatók azonosítják a küméi szibüllával. Naevius az első pun háborúról szóló könyvében, valamint Calpurnius Piso Frugi a hét fejezetből álló Annales (Évkönyvek) című munkájában találunk említést a kimmeriai Szibülláról. Szibülla fia, Evander (a görög mondákban: Euandrosz) Pallantium néven várost alapított a későbbi Róma központi dombján, a Palatinuson és Pan égisze alatt ő honosította meg a domb aljában lévő Lupercal-barlangtól induló Lupercalia-ünnepeket, amelyet évente, február 15-én tartottak. ### Az erüthrai Szibülla A erüthrai Szibülla a legtiszteltebb látnokok egyike volt, aki a kis-ázsiai Iónia egyik városában, Erüthraiban született (romjait ma Litri néven nevezik). A Szibüllát több néven is emlegették: Hérophilé, Artemisz és Szümmakhia. A mondák szerint már kisgyermekként Apollón papnőjévé szenteltette magát, bár szülei ellenezték döntését. Élete során háromszor háromszáz évig vándorolt, majd halála közeledtét érezve visszatért szülőföldjére, ahol Apollón-szentélyében temették el. „Egy másik hagyomány úgy tartja, hogy Apollón dühében lenyilazta, de jóslatai halála után is tovább élnek. Véréből sűrű fű nőtt, amelyek magvaival táplálkoztak a madarak, megszerezve ezáltal a jóslás tudományát, és ők nyilatkoztatták ki a jövendőt az embereknek. Egy Itáliában elterjedt legenda szerint nem Erüthraiban érte a halál, hanem Cume-ban: Apollón ugyanis azzal a feltétellel adta meg a hosszú életet, hogy elhagyja hazáját, és soha nem látja viszont az erüthrai földet.” Apollodórosz művei úgy írják le, hogy ő jósolta meg a görögök Trója elleni nagy háborúját; Hekaté álma nyomán előre látta, hogy szép Heléna Európa és Ázsia romlására jön a világra; látta, hogy a harc történetét egy vak ember az ő versei nyomán fogja megénekelni, aki azonban műveivel sok hazugságot is az utókorra hagy. Jóslatai arról híresek, hogy ún. akrosztichonokban fogalmazták őket – azaz olyan versekben, amelyekben a verssorok vagy versszakok kezdőbetűit összeolvasva egy nevet vagy egy bölcs mondást kapunk. ### A szamoszi Szibülla Szamosz szigetén élő látnoki képességű asszony volt. ### A küméi Szibülla A küméi Szibülla irodalmilag a legnevesebb és legtiszteltebb látnoknő a szibüllák sorában. Híres barlangja a Nápoly melletti Kümében (a mai Cumában) ma is látható. Egyes feltételezések szerint azonos a hellészpontoszi és az erüthrai Szibüllával, aki több forrás szerint hétszáz éves korában vándorolt Itáliába; bár – hiteles források hiányában – meglehet, hogy lénye és jóslatai csupán a költői képzelet szüleményei. A küméi Szibüllát is több néven emlegették: Démó vagy Démophilé, Amaltheia, Kirké, Euboia. A Szibüllát Vergilius örökítette meg az Aeneis hatodik könyvében. Aeneas, aki Hektór után a második legnagyobb trójai hős volt, partra szállt Latinumban, és találkozott a küméi Szibüllával, aki vezetője lett Hadészban, ahová a legenda szerint az Avernói-tóból lehetett lejutni. Ezután Aeneas feleségül vette Laviniát, Latinus király leányát, így ő lett a rómaiak őse, akit eleste után istenként tiszteltek. Vergilius szerint Szibülla egy hatalmas barlangban élt, ahová száz ajtó vezetett. Borzalmas nő volt és „a hegy mélyébe nyúló végtelen üregben”, különös lelkiállapotban, rettenetes hangok és őrjöngő mozdulatok kíséretében hirdette ki jóslatait: A küméi Szibülla alakja (más irodalmi forrásokban is; pl: Dante, Bandello, Giuseppe Parini költeményeiben) mint visszataszító külsejű, megszállottként viselkedő jósnő maradt meg az emlékezetben, ami még rejtélyesebbé teszi legendákba vesző alakját. A küméi Szibülla titokzatos barlangját 1932-ben a neves régész Amedeo Maiuri fedezte fel. A barlanghoz a tufadombba vájt, 131 méter hosszú, a mükénei fellegvárak futóárkaihoz hasonlóan trapéz keresztmetszetű, egyenes alagút vezet. Az alagútnak a tenger felőli oldalon hat ablaka van, és az itt beszűrődő világosság, a fény és árnyék izgalmas váltakozását idézi elő – ami bizonyára nagy hatással lehetett a látogatókra. A hegy felőli oldalon medencék sorakoznak; a hagyomány szerint ezek vizében tisztult meg a Szibülla jövendölés előtt. A folyosó végén egy előcsarnok van néhány sziklába vájt paddal, majd egy négyszögletes alaprajzú boltozatos helyiség következik, három nagy falfülkével; ezek egyikéből egy kisebb szobába vezet az út, amelyet szintén három fülke díszít. Maiuri szerint a nagyobb helyiségben zajlott a jövendölés és valószínűleg a kisebb szoba volt Szibülla lakhelye. Ezt az elképzelést egy, a barlangban talált i. e. 7. századi ión dialektusban íródott feliratos bronzkorong támasztja alá. Ám Maiuri értelmezésével nem mindenki ért egyet. A barlanghoz vezető alagút keletkezését későbbre, az i. e. 6-5. századra teszik és feltételezik, hogy az ischiai görög telepesek raktára lehetett; a medencéket pedig víztartalék tárolására használták. Mások úgy gondolják, hogy a medencék, az alagút és a barlang katonai célt szolgáltak és a római korban készültek. A hagyomány szerint a küméi Szibülla falevelekre írta jóslatait, amelyeket azután szétszórt a szélben. A kérelmezők feladata volt, hogy a leveleket összeszedjék és a jóslatokat értelmezzék. Szintén e Szibülla alakjához kötődnek a Szibülla-könyvek és azok eladásának története; valamint, Vergilius Negyedik eklogája nyomán, a küméi Szibülla látomásának vélik a Szűz és a kisded eljöveteléről, az aranykorról szóló jóslatot, emellett az Augustus által megrendezett százados játékokhoz is az ő jóslatának segítségét vették igénybe. Jövendölésében leírta a játékok pontos menetét, a résztvevők számát, a megjelenítendő isteneket. ### A hellészpontoszi Szibülla A hellészpontoszi, marpésszoszi vagy trójai szibülla az ősi trójai város, Gergéthosz közelében, egy kis faluban, Marpésszoszban született, majd a Dardania városában működő Apollón-szentély papnője lett. A mondai hagyományok szerint Szolón (i. e. 638–558) vagy Nagy Kürosz (i. e. 559–529) perzsa király korában vetette papírra látomásait, amelyek a kilenc tekercsből álló Szibülla-könyvek néven váltak híressé. Alakját azonosítják az erüthrai és a küméi Szibüllával. ### A phrügiai Szibülla A phrügiai Szibülla a tudósok mai álláspontja szerint azonos a hellészpontoszi Szibüllával. ### A tiburi Szibülla A klasszikus görög szibüllák sorát a római mítoszok szerint a latin nyelven jósoló tiburi Szibülla zárja, aki az ősi etruszk városban, Tiburban (a modern Tivoliban, Olaszország) hirdette látomásait. Egy római monda szerint Augustus császár és a Szibülla misztikus találkozása során ő mutatta meg a császárnak Máriát karján a kis Jézussal, egy égi jelenésben. Ezért a keresztény, kiemelten a reneszánsz korabeli művészet a tiburi Szibüllát ábrázolja a Messiás megjövendölőjeként. (Ugyanezt a jóslatot Vergilius a küméi jósnő szájába adja.) A keresztény író Lactantius Divinae Institutiones (Isteni tanítások) című művében nyoma sincs kétségnek, hogy a Messiás prófétája a tiburi Szibülla volt. További híres próféciái: az apokalipszis borzalmait leíró látomásai, amelyeket állítólag i. e. 380 körül jegyzett le; valamint a keresztény császár, I. Constantinus uralkodásának mejövendölése. ## Kései Szibüllák A középkor keresztény erényekkel ruházta fel a Szibüllák alakját és a Megváltás és az utolsó ítélet hírnökeiként ábrázolja őket: Celanói Tamás: Az utolsó ítéletről való szekvenciája, a Dies irae mai napig része a katolikus gyászmise szertartásoknak (és Mozart Requiemjének). „A középkorban Varro katalógusát további két jósnővel egészítették ki, talán a tizenkét apostolnak megfelelően. Egy ugyancsak a középkorból származó német népkönyv Sába királynőjét, mint tizenharmadik Sibyllát emlegette a jósok sorában.” A kor festményein idős asszonyokként jelennek meg legfőbb jelképükkel, a jóskönyvekkel. Legismertebbek Michelangelo monumentális portréi, aki a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján a bibliai próféták mellett öt Szibüllát ábrázol. Alakjuk megjelenik még Giotto, Raffaello, Domenichino, Baccio Baldini, Matteo di Giovanni, Pietro Perugino és a Van Eyck fivérek festményein. ### A héber Szibülla A keresztény-római világ kibővítette a Szibüllák sorát a Sabba vagy Sambethe nevű héber Szibüllával, aki alakjában egyesíti a babiloni (káldeai) és egyiptomi Szibüllák mítoszait. Bár kétségtelenül kitalált figura, mégis őt tartják a Szibülla-jóslatok az Oraculina Sibyllina szerzőjének. ## A Szibülla-könyvek A klasszikus latin szerzők szerint a küméi Szibülla kilenc könyvben írta le jóslatait. Ezeket egy küméi asszony óriási összegért ajánlotta fel – Plinius szerint – Tarquinius Superbusnak, az utolsó római királynak (i. e. 534-510) vagy – Varro szerint – Tarquinius Priscusnak, az ötödik királynak (i. e. 579-ben). Amikor az uralkodó visszautasította, az asszony három könyvet tűzbe vetett, majd a maradék hatot ismét megvételre ajánlotta. Az újabb visszautasításra megint elégetett hármat; végül elérte, hogy a maradék háromért megkapta az eredeti árat. Ezeket a könyveket a Capitoliumon, Iuppiter templomában őrizték, kezdetben 2, majd 10, később 15 tagú papi testület felügyelete alatt. A papok feladata volt, hogy tanulmányozzák a könyveket és a negatív isteni jelek értelmezésével derítsék ki, milyen szertartásokat kell végezni a szerencsétlenségek enyhítésére vagy elkerülésére. Ám úgy tűnik, a Szibülla-könyvek sorsa mindenképpen a tűzhalál volt, ugyanis a megmaradt három jóslatgyűjtemény i. e. 83-ban szintén elégett, az őrzésükre kijelölt templommal együtt. Ezek a Szibülla-könyvek – a leginkább elfogadott mai álláspont szerint – a Szolón idejében élt hellészpontoszi Szibülla görög nyelven, hexameterekben szerkesztett jóslat-gyűjteménye volt. E könyvek később Erüthraiba, innen Kümébe, majd Tarquinius Superbus uralkodása alatt Rómába kerültek, és a fenti monda szerint megsemmisültek. Az eredeti Szibülla-könyvek pusztulása után a római szenátus követeket küldött Erüthraiba, Szamoszra, Iliumba és Itália különböző területeire, hogy hasonló jóslatokat gyűjtsenek. Ezt az új gyűjteményt először a helyreállított Jupiter templomban, majd Augustus császár parancsára i. e. 12-től a Palatinuson álló Apolló templomban őrizték egészen 405-ig, amikor Stilicho dühében tűzbe dobatta őket. A Sibylla-tekercsek jelentős szerepet játszottak a római mitológia átalakulásában, görög és kis-ázsiai kultuszok Rómába kerülésében. A jóslatok ugyanis általában ezen területek kultuszainak ápolását írták elő. Így került Rómába i. e. 443-ban egy járvány miatt Apollón kultusza (római Apollo), i. e. 312-től Héraklész (római Hercules), i. e. 293-ban egy újabb járvány alkalmával Aszklépiosz (római Aesculapius), valamint a pergamoni Magna Mater. A fentebb említett könyvek semmiféle kapcsolatban nincsenek azzal a 12 részes, szintén görög nyelven hexameterekben írt versgyűjteménnyel, amely Oraculina Sibyllina név alatt maradt ránk. Ezen jóslatok az i. e. 2. század és i. sz. 5. századokból (legnagyobb része az i. sz. 2-3. századból) valók; továbbá pogány, zsidó és ókeresztény eredetű történetek keverednek benne. A prófétikusan megfogalmazott jóslatok között sok rege szól a Messiás eljöveteléről, az utolsó ítéletről, templomokról, városokról és a Római Birodalom bukásáról, de erkölcsi tanítások is találhatók benne. A legendák szerint ez a gyűjtemény a Krisztus előtt élt héber Szibülla munkája, de valódi szerzője vagy szerzői ismeretlenek, akik valószínűleg Lactantius kora után, I. Justinianus idején élhettek. A Szibülla-jóslatok Jézusra utaló részeit e jóskönyv nyomán magyarázta a keresztény egyház. Nyomtatott formában elsőként 1841-56 között Párizsban Alexandre adta ki, majd 1852-ben Lipcsében Friedlieb kiadásában jelent meg a két kötetes könyv, Die Sibyllinischen Weissagungen címmel. ## Földrajzi elnevezés Olaszországban az Appenninek keleti oldalán, közel az Adriához található a Monti Sibillini Nemzeti Park. Néhány kutató szerint itt keresett menedéket egy szibülla, azért kaphatta a hegység a nevét. ## Szibüllák temploma - Izabela Czartoriska lengyel hercegnő Szibüllák temploma (lengyelül: Świątynia Sybilli w Puławach) néven építtetett egy rotundát a birtokán, melyben létrehozta az első lengyel múzeumot, a krakkói Czartoryski Múzeum elődjét. ## Magyar forráskiadás - Toókos Péter János: A III. szibillakönyv. Irodalmi és teológiai bevezetés; KRE–L'Harmattan, Bp., 2020 (Károli könyvek. Monográfia) ## Idézett művek

Lengyelországi hadjárat

Lengyelország megszállását 1939-ben a hitleri Német Birodalom, a sztálini Szovjetunió és egy kisebb németbarát szlovák kontingens hajtotta végre. Ezzel a hadjárattal kezdődött el a hat éven át tartó második világháború. A konfliktust a lengyelek szeptemberi hadjáratnak (kampania wrześniowa), a németek lengyelországi hadjáratnak (Polenfeldzug) nevezik, a német vezérkar pedig Fehér hadműveletként (Fall Weiss) utalt rá, de néha egyszerűen lengyel szeptemberi háború vagy 1939-es lengyel–német háború néven említik. A történettudomány a lengyelországi inváziót tekinti a második világháború európai kezdetének. Ez volt ugyanis a kiváltó oka a Lengyelország szövetségesei – az Egyesült Királyság, Ausztrália és Új-Zéland – által szeptember 3-án Németországnak küldött hadüzenetnek. Őket hamarosan több ország is követte, többek közt Franciaország, Kanada, Norvégia és a Dél-afrikai Köztársaság. A hadjárat 1939. szeptember 1-jén kezdődött, egy héttel a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után, és 1939. október 6-án ért véget Lengyelország teljes német és szovjet megszállásával. Bár az Egyesült Királyság és Franciaország a támadás után hadat üzent Németországnak, érdemleges katonai segítséget egyik ország sem nyújtott a lengyeleknek (furcsa háború). Az 1939. augusztus 31-én végrehajtott, németek által megrendezett „lengyel támadást” (gleiwitzi incidens) követően szeptember 1-jén a német csapatok három oldalról törtek be Lengyelországba: északról, délről és nyugatról. A hosszú határszakaszon szétszóródott lengyel hadseregnek hamar vissza kellett vonulnia keleti irányba. Miután szeptember közepén a lengyelek elveszítették a bzurai csatát, a németek vitathatatlan fölénybe kerültek. Ezután a lengyel csapatok délkelet felé vonultak vissza, követve azt a tervet, mely hosszú védekezésre épült a romániai hídfőnél. Eszerint itt kellett kivárniuk a feltételezett szövetséges ellentámadást, amely kisegítette volna a lengyeleket a szorult helyzetből. 1939\. szeptember 17-én a szovjet Vörös Hadsereg a németekkel együttműködve betört Lengyelország keleti részeibe. A szovjetek ezzel érvényesítették a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékát, amelyben felosztották Kelet-Európát német és szovjet érdekszférára. A második front létrejöttével a lengyel kormány belátta, hogy a romániai hídfő további védelme nem lehetséges, és elrendelte a csapatok kimenekítését a semleges Romániába. Október 1-jére Németország és a Szovjetunió teljesen lerohanta Lengyelországot, bár a lengyel kormány soha nem adta meg magát. Emellett a megmaradt szárazföldi és légierőt kimenekítették Romániába és Magyarországra. Később számos menekült csatlakozott az újjászervezett lengyel hadsereghez a szövetséges Franciaországban, az Egyesült Királyságban és a francia gyarmat Szíriában. A szeptemberi hadjárat következményeként ellenállási mozgalom szerveződött. A lengyel fegyveres erők a háború végéig részt vettek a szövetségesek hadműveleteiben. Németország a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított támadás során elfoglalta a szovjetek által megszállt lengyel területeket, majd elvesztette azokat a Vörös Hadsereg 1944-es előrenyomulásakor. A háború folyamán Lengyelország háború előtti lakosságának több mint 20%-át vesztette el; a megszállás pedig a második Lengyel Köztársaság végét jelentette. ## Szembenálló felek ### Németország Németországnak jelentős számbeli fölénye volt Lengyelországgal szemben, és a támadás előtt erős hadsereget hozott létre. A Heer (Szárazföldi Hadsereg) 2400 harckocsival rendelkezett, melyek hat páncéloshadosztályba voltak beosztva, és újfajta harcmodort alkalmaztak. Eszerint ezeknek a hadosztályoknak szorosan együtt kellett működniük a hadsereg más elemeivel. A feladatuk, hogy rést nyissanak a védelmen, majd az egyes ellenséges egységeket egymástól elszigetelve biztosítsák azok bekerítését és megsemmisítését. Ez a művelet ismétlődött, a páncélosokat pedig a kevésbé mozgékony gépesített gyalogság és a gyalogság követte. A Luftwaffe (Légierő) biztosította a taktikai és stratégiai légifölényt, főként a zuhanóbombázók révén, melyek az ellenséges utánpótlási és kommunikációs vonalakat támadták és zilálták szét. Ezen új módszereket együttesen Blitzkriegnek (villámháború) nevezték. Basil Liddell Hart és Alan John Percivale Taylor angol történészek szerint a lengyelországi hadművelet a „Blitzkrieg-elmélet” tökéletes demonstrációja volt. A repülőgépeknek fontos szerepük volt a hadjáratban. A bombázók támadtak városokat is, így a terrorbombázás révén súlyos veszteséget okoztak a polgári lakosság körében. A Luftwaffe 1180 harci gépe a következőképpen oszlott meg: 290 Ju 87 „Stuka” zuhanóbombázó, 1100 hagyományos bombázó (főként He 111-esek és Do 17-esek), 550 szállító és 350 felderítő repülőgép. Németországnak összesen majdnem 4000 korszerű repülőgépe volt, ezek közül 2315 vett részt a Lengyelország elleni támadásban. A spanyol polgárháború során szerzett tapasztalatok révén valószínűleg a német Luftwaffe volt a legtapasztaltabb, legjobban képzett és legjobban felszerelt légierő a világon 1939-ben. ### Szovjetunió Az angol–francia–szovjet tárgyalások során a szovjet vezérkari főnök, Borisz Mihajlovics Saposnyikov azt nyilatkozta 1939 augusztusában, hogy a Szovjetunió egy Németország elleni háború esetén 120 gyalogos és 16 lovas hadosztályt tudna kiállítani, továbbá 5000 közepes- és nehézfegyverzetet, 9-10 000 harckocsit, valamint 5000-5500 bombázó- illetve vadászrepülőgépet lenne képes bevetni. A valóságban azonban a Vörös Hadsereg helyzete kétségbeejtő volt, aminek két fő oka volt: az egyik, hogy a legjobb katonai vezetőket likvidálták, a másik pedig az ipar, és ezen belül pedig a hadiipar helyzete. „A nagy terror” során „1937 májusától 1938 szeptemberéig represszió áldozata lett az ezredparancsnokok csaknem fele, majdnem az összes dandárparancsnok és katonai körzetparancsnokok, a katonai tanácsok tagjai és a körzetek politikai főcsoportfőnökei, a hadtestek, hadosztályok és dandárok politikai tisztjeinek többsége, az ezredkomisszárok közel harmada, a katonaiskolák tanári karainak számos tagja.” A szovjet ipar helyzete hasonló volt, mint a Vörös Hadseregé: ez az imponáló számadatok mögötti igen kismértékű termelésnövekedésben, stagnálásban, illetve visszaesésben mutatkozott meg. Ennek megint csak két fő oka volt: az egyik maga a tervutasításos rendszer, a harmadik ötéves terv (1938–1942) irreálisan előirányzott feladatai; a másik pedig az, hogy a sztálini terror az ipar vezetői közül is sok áldozatot szedett. Az utóbbi miatt „a félelem, az általános gyanakvás, a bizonytalanság mesterségesen kialakított légkörében nagy tere nyílt az új irányító osztály – a karrieristák, törtetők, feljelentők, lógósok, egoisták és rágalmazók – előretörésének”. A fentiek a hadiiparra is rányomták a bélyegüket: a Szovjetunióban a világháború küszöbén, kezdetén nem működött az új fegyverzetfajták (harci repülőgépek, harckocsik, tüzérségi rendszerek) sorozatgyártása. 1940-ben például, amikor Európában már tombolt a háború, a Szovjetunióban mindössze 20 db MiG–3-as vadászgépet, 2 db Pe–2-es zuhanóbombázót, 64 db Jak–1-es vadászgépet, valamint 115 db T–34-es és 243 db KV–1 harckocsit gyártottak le – annak ellenére, hogy a Szovjetunió költségvetésének kb. egynegyedét költötték honvédelemre. A helyzetet még rontotta, hogy a pártvezetők (például Sztálin, Zsdanov) közvetlenül és inkompetens módon beleszóltak az egyes fegyverek, fegyvertípusok tervezésébe, akiknek katonai tapasztalatai „valahol a polgárháború korszakának szintjén ragadtak le”. Ilyen jellegű döntések miatt például a háború küszöbén beszüntették a 45 mm-es és 76 mm-es harckocsi-elhárító ágyúk gyártását. Amikor pedig ezért a fegyverkezési népbiztos a KB-bizottság ülésén szót emelt, nemhogy figyelemre se méltatták, hanem 1941-ben le is tartóztatták. Számos konstruktőrt szabotázzsal vádoltak, egyeseket pedig ki is végeztek. „A háborús készülődés rohamában egyébként is gyors ütemben folyt mindenütt a bűnbakkeresés – kivéve a párt- és államirányítást.” Az, hogy ennek ellenére mégis sikerült sikereket elérni a fegyverek fejlesztésben és gyártásban, az elsősorban azoknak a mérnököknek volt köszönhető, akik közül sokan fogolyként börtönmunkahelyeken, saraskákban dolgoztak, mint például a híres repülőgép-tervező, Andrej Tupoljev. A fentiek egyik következménye volt, hogy Anglia és Franciaország nagymértékben ingadozott 1939-ben, hogy katonai szerződést írjon alá a Szovjetunióval, mivel kételkedtek a Vörös Hadsereg ütőképességében. Ez pedig különösen a téli háborúban mutatkozott meg, amely után a német vezetés „agyaglábakon álló óriásként” tekintett a Szovjetunióra, és később elég erősnek érezték magukat a hatalmas ország megtámadásához is. ### Lengyelország 1936–1939 között Lengyelország nagy összegeket fordított a Központi Ipari Körzet (Centralny Okręg Przemysłowy) iparosítására. A Németország ellen vívandó védekező háború előkészületei már évek óta folytak, de a háború kezdetét legkorábban 1942-re becsülték. Hogy növelhesse az iparosításra fordítható pénz mennyiségét, Lengyelország az általa gyártott modern felszerelések nagy részét eladta. 1936-ban a lengyel kormány létrehozta a Nemzeti Védelmi Alapot (Fundusz Obrony Narodowej), hogy pénzt gyűjtsön a fegyveres erők harci képességének javítására. A lengyel hadsereg körülbelül egymillió katonával rendelkezett, de szeptember 1-jére kevesebb, mint felüket mozgósították, mivel a nyugati szövetségesek kérésére augusztus 30-áról 31-re halasztották a teljes mozgósítás elrendelését. Akik csak később értek a frontra, súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor a Luftwaffe a tömegközlekedést kezdte támadni. A lengyel hadsereg kevesebb páncélossal rendelkezett, mint a németek, valamint ezek az egységek a gyalogság közt voltak szétosztva, így képtelenek voltak hatékonyan felvenni a harcot az ellenséggel. A lengyel–szovjet háború tapasztalataiból alakították ki a lengyel hadsereg szervezeti és működési doktrínáját. Ellentétben az első világháború „lövészárok-hadviselésével”, a lengyel-szovjet háborúban a lovasság mozgékonysága döntő szerepet játszott. Lengyelország felismerte a mobilitás előnyeit, de vonakodott attól, hogy nagy összegeket fektessen az azóta kifejlesztett drága és még kipróbálatlan új találmányokba, és hadseregét felszerelje velük. Ennek ellenére a lengyel lovas dandárokat mobil lovas gyalogságként használták, amelyek bizonyos sikereket értek el a német gyalogság és lovasság ellen. A Lengyel Légierő súlyos hátrányban volt a Luftwafféval szemben, jóllehet a közhiedelemmel ellentétben a lengyel légierőt nem semmisítették meg még a földön. Bár hiányoztak a modern vadászgépek, a lengyel pilóták a világ legképzettebbjei közé tartoztak. Ez az angliai csatában be is bizonyosodott, mivel a lengyel pilótáknak fontos szerepük volt a Luftwaffe legyőzésében. Összességében a németek számbeli és minőségbeli légi fölényt élveztek. Lengyelországnak csupán mintegy 600 korszerű repülőgépe volt. A Lengyel Légierő (Lotnictwo Wojskowe) körülbelül 185 PZL P.11, 95 PZL P.7, 175 PZL.23 Karaś A és 35 PZL.23 Karaś B típusú vadászgéppel rendelkezett, és szeptemberig több mint 100 PZL.37 Łoś típusú gépet gyártottak. Emellett ezernél több elavult szállító-, felderítő- és kiképzőgépe volt. Azonban a szeptemberi hadjáratban ezeknek a gépeknek csak nagyjából 70%-át mozgósították, és mindössze 36 PZL.37 Łoś bombázót vetettek be. A gépek egytől egyig lengyel tervezésűek voltak. A bombázók korszerűbbek voltak a vadászgépeknél, mivel Ludomił Rayski légierő-fejlesztési tervének középpontjában egy erős bombázó haderő kialakítása szerepelt. A lengyel vadászrepülőgépek fejlesztésre emellett negatívan hatott az is, hogy az abban kulcsszerepet játszó tervező, Zygmunt Puławski 1931-ben egy repülőgép-balesetben életét vesztette. A lengyel vadászgépek egy generációval régebbiek voltak, mint a németek. A PZL P.11 típusú vadászgépeket az 1930-as évek elején gyártották, és végsebességük csak 365 km/h volt, amely messze elmaradt a német vadászgépek sebességétől, de még a bombázókétól is. Ennek kompenzálása érdekében a pilóták a gép jó manőverező képességét és nagy zuhanósebességét használhatták ki. A Lengyel Haditengerészet viszonylag kis flottával rendelkezett, amelyet rombolók, tengeralattjárók és kisebb kisegítő hajók alkottak. A legtöbb felszíni egység a Peking-hadművelet keretében augusztus 20-án elhagyta a lengyel kikötőket, hogy az Északi-tengeren csatlakozzanak a brit Királyi Haditengerészethez. A tengeralattjárók részt vettek a Worek-hadműveletben, amelynek célja az volt, hogy fennakadást okozzanak a balti-tengeri német hajóforgalomban, de ez nem járt sikerrel. Emellett a Lengyel Kereskedelmi Flotta számos hajója csatlakozott a brit kereskedelmi flottához és vett részt a háborús szállítókonvojokban. A páncélos erők két páncélos dandárból, 4 független harckocsi zászlóaljból és 30 századnyi, a gyalogsághoz és a lovassághoz beosztott TKS kisharckocsikból álltak. ## A hadjárat előzményei Molotov szerint az első világháború két legtöbbet szenvedő országa Németország és Oroszország volt. Az mindenesetre tény, hogy (Szovjet-)Oroszországnak maga a háború, majd az azt követő polgárháború és intervenció hatalmas anyagi és emberi áldozatokat okozott, továbbá nagy területeket csatoltak el a birodalomtól Európában, amelyeken a győztesek a régi-új országokból egyfajta „cordon sanitaire”-t alakítottak ki a kommunizmus továbbterjedésének megakadályozása végett. Az újdonsült Szovjet-Oroszország így Németországgal együtt diplomáciailag teljesen elszigetelődött. A két ország a nemzetközi elszigeteltségből az 1922-ben megkötött rapallói egyezménnyel lépett ki: ebben felvették egymással a diplomáciai kapcsolatokat, amely után széles körű gazdasági és katonai együttműködés alakult ki a két ország között. A rapallói egyezmény további fontos eredménye volt, hogy 1924-ben több európai ország is elismerte a Szovjetuniót. Sztálin és a szovjet külpolitika célját a rapallói egyezmény óta már egy szorosabb német-szovjet szövetség képezte. A hivatalos szovjet propaganda ellenére (pl. „a proletárdiktatúra” állandó fenyegetettségének hangoztatása) azonban a szovjet vezetés egyáltalán nem adta fel az (orosz) expanzív törekvéseket: vagyis az egykori cári birodalom elvesztett területeinek visszaszerzését (ill. ha lehetséges, akkor még azoknál is többet). Csakhogy ezeket a törekvéseket most már nem a pánszlávizmussal leplezték (mint a cári időkben), hanem a kommunizmus terjesztésével a „dolgozók felszabadítása” érdekében – így nyíltan nem is hangoztatták. Sztálin külpolitikai céljaihoz potenciális szövetségesként tekintett a német nemzetiszocialistákra, mivel azok egyik fontos célja is a Párizs környéki békeszerződések megszüntetése volt – az ideológiai különbségek és két országban egymás ellen folyó propaganda ellenére. „A német kommunisták azt az utasítást kapták Moszkvából, hogy folytassanak kíméletlen harcot a szociáldemokráciával, különösen annak baloldali szárnyával, ezért gyakran összefogtak a nácikkal is. A történészek körében igen elterjedt az a vélemény, hogy Sztálin, miközben hatalomra segítette Hitlert, abból indult ki, hogy »Hitler mai győzelme a kommunisták holnapi diadalát« jelenti. Ezt a jelszót visszhangozták a harmincas évek elején a német kommunista körök is.” Németországban 1933-ban az Adolf Hitler vezette Nemzetiszocialista Német Munkáspárt került hatalomra. Hitler először barátságos külpolitikát folytatott Lengyelországgal, ami 1934-ben érte el csúcspontját a német–lengyel megnemtámadási egyezmény aláírásával. A külpolitika eleinte arra irányult, hogy Lengyelország belépjen az antikomintern paktumba, és ezzel Szovjetunió-ellenes együttműködés jöjjön létre. Németország a Szovjetunió rovására kívánt területekhez jutni, életteret (Lebensraum) szerezni, és Nagy-Németország (Großdeutschland) határait kiterjeszteni. Ennek érdekében kilátásba helyezték, hogy Lengyelország is területhez jut határaitól északnyugatra. Ám ezért olyan engedmények megtételére lett volna szükség, amelyek révén erős német befolyás érvényesült volna az országban, amely így szinte csatlós állammá vált volna. A szovjet területek mellett a németek a lengyelektől is területeket akartak megszerezni, ugyanis Kelet-Poroszországot az úgynevezett „danzigi korridor” választotta el a birodalom többi részétől. A németek nagy része még Danzig Szabad Városát is vissza akarta csatolni Németországhoz. Danzig lakossága túlnyomó részt németekből állt, a korridor viszont régóta viták alapját képezte Lengyelország és Németország közt. A versailles-i békeszerződést követően a korridor Lengyelországhoz került, ami miatt a lakosság összetétele is megváltozott. Hitler szerette volna megakadályozni a terület „ellengyelesedését” és ígéretet tett a korridorban, illetve a népszövetségi ellenőrzés alatt lévő Danzig városában élő németeknek, hogy „felszabadítja” őket. Az 1938-as müncheni egyezményt követően Lengyelország is részesedett a felosztott Csehszlovákiából. Az egyezményben Csehszlovákiát többek közt arra kötelezték, hogy adja át Český Těšín városát Lengyelországnak. A németek ultimátuma 1938. szeptember 30-án lépett életbe, amit október 1-jén a csehszlovákok is elfogadtak. Később a Danzig birtoklására irányuló német törekvések megerősödtek, mikor a németek egy autópályát terveztek, amely Danzig és a Birodalom többi része között biztosított volna összeköttetést, természetesen a danzigi korridoron keresztül. Ezt a tervet a lengyelek elutasították, ugyanis attól tartottak, hogy a csehekhez hasonlóan ők is elveszítik függetlenségüket. Ezen kívül a lengyelek nem is bíztak Hitlerben. Ezzel egy időben a németek együttműködtek a lengyelellenes Ukrán Nacionalista Szervezettel (Orhanizacija Ukrajinszkih Nacionalisztiv), ami tovább rontotta a németek hitelét a lengyelek szemében. Erre a britek is felhívták Lengyelország figyelmét. Március 30-án az Egyesült Királyság és Franciaország támogatásáról biztosította Lengyelországot, ugyanakkor egyik ország sem akart egy esetleges támadás esetén segíteni az ország védelmében. A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain és a brit külügyi államtitkár Lord Halifax, Hitlerhez hasonlóan azt remélték, hogy sikerül megegyezni Danzig és a danzigi korridor ügyében. Ezzel Chamberlain és az őt támogatók azt hitték, hogy elkerülhető a háború, és Németország meghagyná Lengyelország maradék részét. Ugyanakkor a Közép-Európa feletti német hegemónia is kérdés volt. A növekvő feszültségek miatt a németek agresszívabb diplomáciába kezdtek. 1939. április 28-án Németország egyoldalúan felmondta az 1934-ben kötött német–lengyel megnemtámadási egyezményt és az 1935-ben kötött londoni flottaegyezményt. Ezenkívül 1939 elején Hitler elrendelte, hogy dolgozzák ki Lengyelország megtámadásának katonai tervét. Az utolsó lépés volt a háború irányába az augusztus 23-án, Moszkvában megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum is, amelyet a szovjet külpolitika hosszú évek munkájával hozott tető alá (mint Sztálin egyik régóta dédelgetett nagy tervét), és amelyhez a végső lökést tkp. Hitler Lengyelországgal kapcsolatos terveinek sürgőssége adta (a megegyezést különben a Pravda „békepaktumnak” ill. a „béke eszközének” nevezte). A megállapodás a francia és brit külpolitika kudarcának is tekinthető, hiszen ezen országok is szövetséget akartak kötni a Szovjetunióval, bár a tárgyalások mindkét fél részéről meglehetősen vontatottan haladtak. A franciák és a britek egyrészt nem tudtak területeket felajánlani Sztálinnak, másrészt pedig egy esetleges Németország elleni háború esetén Lengyelország amúgy sem engedte volna meg, hogy a területén szovjet csapatok haladhassanak át. Valószínűbb, hogy a tárgyalások célja Sztálin részéről inkább taktikai jellegű volt: vagyis hogy Hitlert gyorsabb döntésre kényszerítsék a szovjet szövetség irányába. Végső soron a paktum megkötésével (amiben a Szovjetuniónak is nagy szerepe volt) vált lehetővé a második világháború megindulása. Ezzel a lépéssel a németek biztosították, hogy egy esetleges Lengyelország elleni támadás esetén (valamint a későbbi észak- és nyugat-európai hadjáratok során) nem ütköznek szovjet ellenállásba. A paktumnak volt egy titkos záradéka is, amelyben Kelet-Európa két érdekszférára való felosztása szerepelt. Ennek a záradéknak az értelmében Lengyelország nyugati egy harmada Németországhoz, keleti két harmada pedig a Szovjetunióhoz kerül. A németek eredetileg augusztus 26-án hajnali 4 órára tervezték a támadás kezdetét, de augusztus 25-én a britek és a lengyelek aláírták a lengyel–brit közös védelmi egyezményt, mintegy kiegészítve a korábban megkötött Francia-Lengyel Katonai Szövetséget. Ebben a szerződésben az Egyesült Királyság elkötelezte magát Lengyelország védelme mellett, és garantálta a lengyelek függetlenségét. Ugyanakkor a britek és a lengyelek jelezték Berlin számára, hogy nyitottak a további tárgyalások felé. Hitler ezzel szemben a háború kirobbanásában reménykedett. A britek diplomáciai lépéseinek következtében Hitler elhalasztotta a támadást szeptember 1-jéig. Kisebb csapatok alkalmanként átkeltek a lengyel határon, de a német sajtó szlovák fanatikusoknak állította be a határsértő egységeket. Augusztus 26-án Hitler próbálta rábeszélni a francia és brit vezetőket arra, hogy ne avatkozzanak be a konfliktusba, sőt Hitler még azt is felajánlotta, hogy ha a briteknek később katonai segítségre lesz szükségük a Wehrmacht segítségére számíthatnak. Mindenesetre a tárgyalások meggyőzték Hitlert, hogy nagyon kicsi annak az esélye, hogy a szövetségesek hadat üzennek Németországnak, vagy ha mégis, akkor az Lengyelország területének megszállása miatt lesz. A megszállás után viszont a németek számára kedvező feltételekkel tudnak békét kötni. Mindeközben nagy magasságú felderítő repülések, és határon átnyúló csapatmozgások jelezték, hogy a háború a küszöbön áll. 1939\. augusztus 29-én a britek nyomására a németek még egy utolsó diplomáciai lehetőséget adtak a lengyeleknek a „fehér hadművelet” megindítása előtt. Augusztus 29-én éjfélkor a német külügyminiszter, Joachim von Ribbentrop átvett egy listát a brit nagykövettől, Sir Neville Hendersontól, amelyen a németeknek kínált ajánlatok voltak, és talán biztosíthatta volna a békét Lengyelország számára. A brit ajánlat szerint Danzig visszakerült volna Németországhoz, a danzigi korridor kérdésében pedig népszavazás döntött volna. A két ország a területükön maradt kisebbségi lakosságot pedig kicserélte volna egymással. A lengyelek egy teljhatalmú küldöttséget küldtek Berlinbe, hogy másnap aláírják a szerződést. A brit kormány a feltételeket elfogadhatónak találta, bár a lengyel küldöttség követelése nem tetszett neki. Augusztus 30-án a lengyel nagykövet, Józef Lipski találkozott Ribbentroppal, és mondta neki, hogy nincs felhatalmazása aláírni az egyezményt. Ezt követően Ribbentrop elküldte lengyel kollégáját. Az esetet később úgy közvetítették, hogy Lengyelország elutasította Németország ajánlatát, így a tárgyalások végérvényesen befejeződtek. Augusztus 30-án a Lengyel Haditengerészet rombolói áthajóztak Nagy-Britanniába, ezzel végrehajtva a Peking hadműveletet. Ugyanezen a napon Edward Rydz-Śmigły lengyel tábornagy bejelentette a lengyel csapatok mozgósítását. A franciák próbálták rábírni a tábornagyot, hogy vonja vissza a parancsot, mivel még reménykedtek a diplomáciai megoldás sikerében. A franciák ekkor még nem voltak tisztában azzal, hogy a németek is mozgósították csapataikat a lengyel határon. Augusztus 31-én este a németek megrendeztek egy látszólagos lengyel támadást a felső-sziléziai Gleiwitzben található rádiótorony ellen. Az eset később gleiwitzi incidens néven híresült el. 1939. augusztus 31-én Hitler ellenségnek nyilvánította Lengyelországot és elrendelte a német csapatoknak, hogy másnap hajnalban 4 óra 45 perckor kezdjék meg a támadást. A korábbi tétovázás miatt a lengyelek a tervezett haderő mindössze 70%-át tudták időben mozgósítani, és sok csapat még úton volt a kijelölt állása felé. ## A hadjárat részletei ### Tervek #### A német terv A Fehér hadműveletet, más néven a Lengyelország elleni hadjáratot a német hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder tábornok tervezte, és a főparancsnok, Walther von Brauchitsch tábornok irányította. A hadműveletet már a német hadüzenet előtt, a lengyel-német viszony megromlásakor elkezdték tervezni. A terv a hagyományos katonai tételekre alapozott, azaz az ellenséges csapatok bekerítésére és megsemmisítésére. Németország anyagi fölénye, beleértve a modern légierőt és harckocsikat, óriási előnyt jelentett. A német gyalogságot – amely bár nem volt teljesen gépesített, de mozgékony tüzérséggel és hadianyag támogatással rendelkezett – harckocsik és néhány teherautón szállított gyalogos egység segítette. Az ilyen gyalogos egységek, az úgynevezett Schützen-ek voltak a későbbi páncélgránátos (Panzergrenadier) alakulatok előfutárai. A gyalogság ilyen fajta segítsége azért volt fontos, mert így gyorsabban odaértek a frontszakasz adott részéhez, ahol nagy erőket felvonultatva áttörtek és elszigetelték egymástól az ellenséges csapatokat, akiket ezután könnyebben körülvehettek, majd megsemmisíthettek. Néhány tábornok, köztük Heinz Guderian, a háború előtt megalkotott páncélos hadviselés elméletet (melyet egy amerikai újságíró Blitzkriegnek nevezett el 1939-ben) támogatta. Ez annyiban tért volna el az eredeti tervtől, hogy itt a páncélos alakulatok lyukakat ütnek az ellenséges védelmi vonalakon, majd mélyen benyomulnak az ellenséges területekre. Ennek ellenére a Lengyelországi hadjárat még inkább a hagyományos hadviselésre alapozott. Ugyanakkor a hadművelet felnyitotta a német hadvezetés szemét, akik addig a páncélos haderőt főként a gyalogság támogatására használták. A lengyelországi viszonyok igen kedvezőek voltak a mobil hadviselés számára, amennyiben az időjárás is megfelelő volt. Lengyelországon óriási síkságok voltak, valamint az ország mintegy 5600 km-nyi határvonallal rendelkezett, amelyből északi és nyugati irányban 2000 km-en érintkezett Németországgal. Ezt a határszakaszt újabb 300 km-rel hosszabbította meg az 1938-ban létrejött müncheni egyezmény, amely Csehországot és Morvaországot is Németországhoz csatolta, valamint létrehozta a német bábállamként működő Szlovákiát. Ezzel a Lengyelország elleni támadás már déli irányból is lehetővé vált. A németek a hadműveletet úgy tervezték meg, hogy teljesen ki tudják használni a hosszú határszakasz nyújtotta előnyöket, így a támadást három irányból indították. - A fő támadás Németország felől indult, Lengyelország nyugati határán keresztül. Ezt a támadást a Gerd von Rundstedt tábornok vezette Dél Hadseregcsoport hajtotta végre, Szilézia és Morvaország irányából. A Johannes Blaskowitz tábornok irányítása alatt álló 8. hadsereg Łódź felé, a Wilhelm List tábornok vezette 14. hadsereg pedig Krakkó felé indult meg, majd a lengyelek Kárpátokbeli szárnyát támadta meg. Walther von Reichenau tábornok 10. hadserege, a Dél Hadseregcsoport páncélos alakulataival együtt pedig középen támadott, hogy döntő csapást mérve az ellenálló lengyel csapatokra, egészen az ország szívéig nyomuljon. - A második támadás az egykori Poroszország északi területéről indult. Ezt a támadást a Fedor von Bock tábornok vezette Északi Hadseregcsoport hajtotta végre, kiegészülve Georg von Küchler tábornok 3. hadseregével és Günther von Kluge tábornok 4. hadseregével. A 3. hadsereg Kelet-Poroszországból déli irányban támadt, a 4. hadsereg pedig nyugati irányba indult, a danzigi korridor ellen. - A harmadik támadást, Szlovákia irányából a Déli Hadseregcsoporthoz tartozó szlovák alakulatok hajtották végre. - Lengyelországon belül a helyi német lakosságból álló Selbstschutz alakulatok segítették a támadást, kisebb szabotázsakciók végrehajtásával. Ezen alakulatok kiképzését már a háború előtt elkezdték. Mindhárom támadás végső célpontja Varsó volt, ahol később a németeknek sikerült körbezárniuk a lengyel hadsereg nagy részét a Visztula nyugati partján. A Fehér hadműveletet 1939. szeptember 1-jén indították meg. Ez volt a második világháború első hadművelete Európában. #### A lengyel terv A lengyel védelmi terv, az úgynevezett Zachód (Nyugat) terv szerint a lengyel csapatokat közvetlenül a német-lengyel határra helyezték. A lengyelek ezen kívül nagy hangsúlyt fektettek az ország nyugati határánál fekvő nyersanyag lelőhelyek, iparvidékek és népesebb területek (mint például Szilézia) védelmére is, mivel számos politikus attól tartott, hogy ha a lengyel sereg, a németek nyomására visszavonul ezekről a területekről (csakúgy mint a danzigi korridor esetén a híres „Danzig vagy háború” ultimátumnál), a brit és francia kormány odaadja e területeket Németországnak, hasonlóan az 1938-as Müncheni Egyezményhez. Mindezek mellett egyik ország sem garantálta kifejezetten Lengyelország határainak vagy területi egységének megóvását. Ezeken a területeken a lengyel kormány nem is fogadta meg a franciák azon tanácsát, hogy csapataik nagy részét helyezzék olyan természetes határvonalak mögé, mint a Visztula vagy a San folyók, bár néhány lengyel tábornok támogatta volna ezt a stratégiát. A Zachód terv szükség esetén megengedte volna a lengyel csapatok visszavonulását az ország belseje felé, de ennek lassúnak kellett volna lennie, és előre kialakított védelmi állások mögé – melyek főként a Visztula, a San és a Narew folyók mentén helyezkedtek el – vonultak volna. A lassú visszavonulással az ország maradék haderejének lett volna lehetősége a mozgósítás befejezésére, majd amikor a szövetségesek elindították volna saját támadásukat, a lengyel csapatokkal kiegészülve általános ellencsapásba mehettek volna át. A lengyel haderő legpesszimistább visszavonulási terve szerint a csapatok egészen a San folyó mögé, az ország délkeleti részébe (az úgynevezett romániai hídfőhöz) vonultak volna vissza, ahol hosszú ideig tarthatták volna magukat. A brit és francia becslések szerint a lengyel haderő két vagy három hónapig tudta volna tartani ezt a területet. A lengyelek ennél is tovább mentek, az ő becsléseik szerint ugyanis legalább hat hónapig lettek volna képesek tartani a romániai hídfőt. Ennek az az oka, hogy a lengyelek azzal számoltak, hogy a szövetségesek megtartják szavukat, és támadást indítanak a németek ellen. Ezzel szemben sem a britek sem a franciák nem terveztek támadást Németország ellen, amíg a lengyelországi hadjárat tart, sőt arra számítottak, hogy a német támadás, az első világháborúhoz hasonlóan állóháborúba megy át, és végül sikerül a németeket megadásra bírni, ami után a lengyel határokat is visszaállíthatják majd. A lengyel kormány viszont nem tudott erről az elképzelésről és teljes mértékben a szövetségesek gyors segítségére támaszkodott. A lengyelek azon terve, hogy megvédik határvonalukat, nagyban hozzájárult vereségükhöz. A lengyel csapatoknak nagyon hosszú határszakaszt kellett védeni, ezért a védelmi vonal meglehetősen keskeny volt, valamint a lengyeleknek nem voltak megfelelő védelmi állásaik sem a kedvezőtlen terepen, így a mozgékony német haderő könnyen körbevehette őket. Ezen kívül a lengyel utánpótlási vonalak is elég gyenge védelemmel rendelkeztek. A lengyel haderő mintegy egyharmada az ország északnyugati részén, a danzigi korridor közelében tartózkodott, ahol annak a veszélynek voltak kitéve, hogy két oldalról – Kelet-Poroszország és Németország irányából – bekerítik őket, és elszigetelik a haderő többi részétől. A haderő másik harmada az ország középső és északi részén volt, Łódź és Varsó között, a lengyel vezérkari főnök, Edward Rydz-Śmigły tábornok irányítása alatt. A határ közvetlen védelmével a lengyelek eljátszották annak a lehetőségét, hogy sorozatos, a németeket feltartó ütközetekbe bonyolódjanak. A lengyel csapatok, ellentétben a német sereggel, főként gyalogosan mozogtak, így képtelenek voltak időben visszavonulni a kiépített állásaikba, mivel a német gépesített csapatok még idő előtt utolérték és megsemmisítették őket. Nem csak a határok közvetlen védelmére vonatkozó parancs volt a lengyel hadvezetés egyetlen hibája. A háború előtti lengyel propaganda ugyanis bármilyen esetleges német támadást könnyedén visszaverhetőnek állított be, ezért a szeptemberi hadjárat során bekövetkező lengyel vereségek valósággal sokkolták a polgári lakosságot, akik a propaganda miatt nem voltak felkészülve ilyen helyzetre. A vereségek hírére pánik tört ki a lakosság körében, majd óriási tömegek kezdtek kelet felé menekülni, ami miatt a katonai alakulatok közúton történő szállítása szinte lehetetlenné vált, valamint a menekülő lakosság látványa a katonák hangulatát is jelentősen lerontotta. A lengyel propagandának további negatív következményei is voltak a lengyel csapatok számára. A németek által körülvett lengyel alakulatok, amelyek kommunikációját az ellenséges csapatok gátolták, nem voltak tisztában a valós helyzettel, így a rádiókból és újságokból tájékozódtak, ahol elsöprő lengyel győzelmekről áradoztak. A sajtó propagandája miatt az elszigetelt lengyel alakulatok szinte a végsőkig kitartottak a német túlerővel szemben, várva az erősítésre, vagy egy esetleges lengyel ellentámadás indítására. Az esélytelen küzdelemben a lengyelek óriási veszteségeket szenvedtek. ### Első szakasz – A német támadás A Himmler hadművelet keretében a németek számos megrendezett lengyel támadást hajtottak végre, amelyek lehetőséget adtak a német propagandának, hogy önvédelemként állítsa be a későbbi német támadást. Az első harci eseményre 1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra 40 perckor került sor, amikor a német légierő (Luftwaffe) bombázni kezdte a lengyelországi Wieluń városát. A bombázás során a település 75%-a megsemmisült, valamint 1200 fő – akiknek nagy része civil volt – meghalt. Öt perccel később, 4 óra 45 perckor a német Schleswig-Holstein csatahajó tüzet nyitott a westerplattei lengyel vasútállomásra, a Balti-tenger partján fekvő Danzig kikötőjéből. Annak ellenére, hogy reggel 8 órakor Németország hivatalosan még mindig nem üzent hadat Lengyelországnak, a német csapatok megtámadták Mokra falut, amivel megkezdődtek a határmenti harcok. A nap későbbi részében a német csapatok északi, nyugati és déli irányból is támadást indítottak Lengyelország ellen, a Luftwaffe pedig a lengyel városokat támadta. A támadások fő vonala a lengyel-német határ irányából kelet felé vezetett. A Kelet-Poroszországból induló német, és a Szlovákia területéről induló német-szlovák támadás is főként a kelet felé tartó fő támadás támogatására szolgált. Mindhárom német támadás a lengyel főváros, Varsó felé tartott. A szövetséges kormányok szeptember 3-án hadat üzentek Németországnak, de jelentős támogatást nem nyújtottak a lengyelek számára. A francia-német határon ugyan voltak kisebb összecsapások, hogy a német haderőt lefoglalják, de a német haderő nagy része – beleértve a páncélos haderő megközelítőleg 85%-át – Lengyelországban harcolt. A kisebb lengyel sikerek ellenére, a németek technikai, hadműveleti és számbeli fölénye miatt a lengyel csapatok kénytelenek voltak visszavonulni Varsó és Lwów felé. A Luftwaffe már a támadás elején megszerezte a légi fölényt. A kommunikációs rendszerek megsemmisítésével a német támadás irama egyre csak nőtt, majd a lengyel repülőterek és őrhelyek lerohanásával a lengyelek egyre nagyobb logisztikai problémákkal szembesültek. Ennek következtében a lengyel légierő nagy része ellátmány hiányban szenvedett, 98 repülőgépet pedig a semleges Romániába menekítettek. Szeptember 14-ére a kezdeti, 400 repülőgépből álló lengyel légierő létszáma 54 gépre csökkent, így a légtér feletti uralom egyértelműen a németek kezébe került Szeptember 3-ára az észak felől támadó Günther von Kluge tábornok csapatai elérték a német határtól néhány kilométerre lévő Visztulát, Georg von Küchler tábornok egységei pedig a Narew folyóig hatoltak. Ezzel egy időben Walther von Reichenau tábornok páncélosai is átjutottak a Wartán, majd két nappal később a sereg balszárnya már Łódźban, a sereg jobbszárnya pedig Kielce városában volt. Szeptember 8-án, egy héttel a háború kitörése után, von Reichenau tábornok egyik páncélos alakulata, 225 km megtétele után elérte Varsó külvárosát. Szeptember 9-ére, a Walther von Reichenau seregének jobb szárnyán lévő könnyű hadosztályok a Visztula és Varsó közt fekvő Sandomierz városánál, a dél felől támadó Wilhelm List tábornok egységei pedig Przemyśl városa és a San folyó között jártak. Ezzel egy időben a Heinz Guderian vezette 3. hadsereg harckocsijai, miután átkeltek a Narew folyón, a Nyugati-Bugnál védekező lengyel csapatokat támadták. Összességében minden német hadsereg az elvárt ütemben haladt. A lengyel csapatok szervezetlen darabokra hullottak szét, melyek közül néhány megadta magát, néhány pedig kétségbeesett támadást indított a legközelebbi német hadoszlopok ellen. A lengyel csapatok már a támadás első hetében kénytelenek voltak elhagyni Pomerániát, Nagy-Lengyelországot és Sziléziát, így a lengyel terv, melyek lényege a határ megvédése lett volna, sikertelennek bizonyult. A németek feltartóztatására tett kísérletek sem hoztak sikert, sőt a gyors mozgású német csapatok már a második védelmi vonalakat ostromolták. Szeptember 10-én a lengyel főparancsnok, Edward Rydz-Śmigły tábornagy visszavonulásra utasította a lengyel csapatokat, az úgynevezett romániai hídfőhöz. Mindeközben a németek összébb húzták a Visztulától nyugatra lévő lengyel csapatok körüli gyűrűt, valamint mélyen behatoltak Lengyelország keleti felébe is. A háború eleje óta bombázott Varsó ellen szeptember 9-én indítottak először támadást, szeptember 13-án pedig megkezdődött a varsói csata. Ez idő tájt a kelet felé nyomuló német csapatok elérték Lengyelország keleti részének egyik legnagyobb városát, Lwówot. Szeptember 25-én 400 repülőgép, 1150 bevetésben bombázta Varsót. A hadjárat legnagyobb csatája, a Bzura menti csata, a Varsótól nyugatra folyó Bzura folyó mellett zajlott szeptember 9. és szeptember 19. között. A danzigi korridorból visszavonuló lengyel Poznań és Pomorze hadsereg megtámadta az előrenyomuló 8. német hadsereg szárnyát. A kezdeti lengyel sikerek után a németek visszaverték az ellentámadást. A lengyelek a vereséget követően elvesztették a kezdeményezés és a komolyabb ellentámadás lehetőségét. A csatában a német légierő is nagy szerepet kapott. A Luftwaffe egy félelmetes légierő-demonstráció keretében megtörte a lengyelek maradék ellenállását is. A német bombázók megsemmisítették a Bzurán lévő hidakat, így a lengyel hadsereg védtelenül maradt a nyílt terepen. Ezt követően a német Stuka zuhanóbombázók több hullámban támadták a kiszolgáltatott lengyel alakulatokat. Az 50 kg-os német bombáik óriási veszteségeket okoztak a lengyeleknek. A lengyel légvédelmi ágyúk, miután kifogytak a lőszerből, visszavonultak a közeli erdőkbe, de az ellenséges He 111 és Do 17 bombázók könnyedén kifüstölték őket 100 kg-os gyújtóbombáik segítségével. A Luftwaffe támadása után a szárazföldi erőknek mindössze a túlélőkkel kellett foglalkozniuk. A csata során, csak a zuhanóbombázók 388 tonnányi bombát dobtak le. A lengyel kormány és hadvezetés már a támadás első napjain elhagyta Varsót, majd szeptember 6-án megérkeztek az ország délkeleti részén fekvő Brześćbe. Rydz-Śmigły tábornok elrendelte hogy a lengyel csapatok is vonuljanak a Visztula és San folyókon túl fekvő város felé, hogy megkezdődhessenek a romániai hídfő hosszas védelmének előkészületei. ### Második szakasz – A szovjet támadás A német kormány már a lengyelországi hadjárat kezdete óta kérte Sztálint és Molotovot, hogy augusztusi megegyezésükhöz hűen, a szovjet csapatok támadják meg Lengyelországot. A német kormány kérése elől a szovjet vezetés folyamatosan kitért, mivel – ahogy ezt Molotov kifejtette Ribbentropnak – a sietség „kárt okozna nekünk”: Sztálin ugyanis nem akarta, hogy a világ a Szovjetuniót a német agresszióval azonosítsa, ezért egy megfelelő ürügyre várt. Ez az ürügy az volt (mivel küszöbön állt a német-lengyel tűzszünet), hogy meg kellett segíteni a „Németország által fenyegetett” ukránokat és fehéroroszokat. A szovjet hadbalépés ilyetén magyarázata persze nem nyerte el a német kormány tetszését, ezért azt javasolták, hogy adjanak ki egy közös közleményt, amelyben a támadást azzal igazolják, hogy helyreállítják a rendet és a békét a volt lengyel területeken. A német kormány kérését viszont Moszkva utasította el, majd a német fenyegetés említése nélkül, homályosabban indokolta a szovjet támadást. Ezek után a Vörös Hadsereg szeptember 17-én támadást indított Lengyelország ellen. A szovjetek és a németek megállapodtak, hogy a Szovjetunió lemond az új határ és Varsó közti területekről, Litvániáért cserébe. A szovjetek nyíltan támogatták a németek terjeszkedését, és Lengyelország megszállását követően Molotov, egyik nyilatkozatában a következőket mondta: „Németország, amely nemrég egyesített 80 millió németet, megszállta bizonyos szomszédjait, és jelentős haderőt hozott létre, amellyel veszélyes riválisává vált olyan vezető hatalmaknak, mint Franciaország vagy az Egyesült Királyság. A Lengyelországnak tett ígéretek mögé bújva viszont valójában ezért üzentek hadat ezen országok Németországnak. Most jobban megfigyelhető mint bármikor, hogy milyen távol állnak e kormányok valódi céljai, a felosztott Lengyelország vagy Csehszlovákia védelmétől.” 1939\. szeptember 17-ére a lengyelek védelme már megtört és egyetlen esélyük az volt, hogy visszavonulnak az ország keleti részén lévő romániai hídfőhöz, ahol újjászervezik a csapataikat. Ezek a tervek egy éjszaka alatt szertefoszlottak, mikor a szovjet Vörös Hadsereg megszállta Lengyelország keleti részét, megnyitva ezzel a fehérorosz és ukrán frontot. Ezzel a lépéssel a szovjetek megsértették a rigai békét, a szovjet–lengyel megnemtámadási szerződést és több más nemzetközi szerződést is. A szovjet diplomácia szerint „megvédték a Lengyelországban élő ukrán és fehérorosz kisebbséget, látva Lengyelország közelgő összeomlását”. Molotov a következőket mondta szeptember 17-én: > A lengyel-német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak... Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. A lengyel állam és kormány gyakorlatilag megszűnt létezni. Mindennek következtében a Szovjetunió és Lengyelország között kötött egyezmények is semmissé váltak. A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány, hogy biztosíthassa országának biztonságát. Lengyelország a Szovjetunió elleni lehetséges veszélyforrások melegágyává vált... Azt sem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek. A Korpus Ochrony Pogranicza néven ismert, a keleti határt védő haderő 25 zászlóaljból állt. A szovjet támadást követően Edward Rydz-Śmigły visszavonulásra utasította a lengyel haderőt, és megtiltotta, hogy megütközzenek a szovjetekkel. Ennek ellenére volt néhány kisebb ütközet, mint például a grodnói csata, ahol a helyi lakosság és a katonaság megpróbált megvédeni egy-egy települést. A szovjetek számos lengyelt meggyilkoltak, köztük olyan hadifoglyokat is, mint Józef Olszyna-Wilczyński tábornok. Az Ukrán Nacionalisták Szervezete is fellázadt a lengyelek ellen, illetve kommunista partizánok is kisebb felkeléseket szerveztek a városokban, valamint kirabolták és gyilkolták a lengyeleket. Ezeket a mozgalmakat az NKVD elég gyorsan felszámolta. A szovjet támadás volt az egyik legjelentősebb tényező, ami rádöbbentette a lengyel kormányt arra, hogy a Lengyelországi háborút elveszítik. A szovjetek támadása előtt, a lengyelek terve az volt, hogy visszavonulnak az ország délkeleti részébe ahol hosszas védekezésre rendezkednek be, és megvárják amíg a Nyugati szövetségesek megtámadják Németországot nyugat felől. Mindezek ellenére a lengyel kormány visszautasította, hogy bármilyen tárgyalásba kezdjenek a németekkel, vagy megadják magukat, és inkább kimenekítették a csapatokat Lengyelországból, majd később Franciaországban újjászervezték a haderejüket. Mindeközben a lengyel csapatok továbbra is a romániai hídfő felé vonultak, ellenállva a német támadásoknak. Szeptember 17. és szeptember 20. közt a lengyel Kraków és Lublin hadsereget a németek szétverték a hadjárat második legnagyobb ütközetében, a Tomaszów Lubelski csatában. Lwów városa szeptember 22-én kapitulált, a szovjet invázió következtében. A várost már egy héttel korábban ostromolni kezdték, majd az ostrom közepén átadták Lwówot a szovjeteknek, akik folytatták a támadást, majd bevették a települést. Az egyre gyakoribbá váló német támadások ellenére Varsó – amelynek védelmét a visszavonuló seregből, önkéntesekből és milíciákból verbuváltak össze – egészen szeptember 28-áig tartotta magát. A Varsótól északra lévő modlini erődöt pedig egy 16 napig tartó csata után, szeptember 29-én vették be a németek. Néhány lengyel helyőrség még sokáig kitartott, miután a németek körbevették állásaikat. Ilyen volt például a szeptember 7-én bevett westerplattei helyőrség, a szeptember 19-én kapituláló oksywiei helyőrség, illetve az október 2-ig kitartó heli helyőrség. Annak ellenére, hogy a lengyelek győzedelmeskedtek a szacki csatában – amely után a szovjetek kivégeztek minden elfogott tiszthelyettest – a Vörös Hadsereg szeptember 28-ára már elérte a Narew, Nyugati-Bug, Visztula, és a San folyók vonalát. Néhány esetben a folyó túl oldalán már a német csapatokat üdvözölhették a szovjetek. A Balti-tenger partján fekvő Hel-félsziget lengyel védői október 2-ig tudták magukat tartani. Az utolsó harcképes lengyel alakulat, a Franciszek Kleeberg tábornok vezette hadsereg, a Samodzielna Grupa Operacyjna "Polesie" („Polesie” Független Hadműveleti Csoport), október 6-án, a négynapos kocki csatát követően kapitulált Lublin közelében. Ezzel véget ért a lengyelországi hadjárat. ### Polgári veszteségek A lengyelországi hadjárat jó példája volt a világháborúban később is alkalmazott totális háborúnak. Ebből következően a civil veszteségek igen magasak voltak. A Luftwaffe már a támadás kezdetétől fogva támadott civil célpontokat vagy utakon vonuló menekülteket, hogy megsemmisítse a távközlési vonalakat és rombolja a csapatok morálját. A csatáktól függetlenül az SS és Wehrmacht alakulatok egyaránt követtek el tömeggyilkosságokat, amiknek több ezer hadifogoly és civil esett áldozatul. A Tannenberg hadműveletben pedig közel 760 tömeges kivégzés során 20 000 lengyelt lőttek agyon a Wehrmacht, SS és Selbstschutz alakulatok, valamint az Einsatzgruppe nevű különleges kivégzőosztagok. Mindent összevetve a lengyel polgári áldozatok száma 150 000 főre, a német polgári áldozatok száma pedig durván 5000 főre tehető, beleértve 2000 lengyel katonák ellen harcoló civilt. ### Következmények A lengyelországi hadjárat végén a lengyel területeket felosztották Németország, a Szovjetunió, Szlovákia és Litvánia közt. A szeptember 27-én Moszkvában aláírt „Német-szovjet határmegállapodási és barátsági szerződés” értelmében Litvánia a szovjetek érdekszférájába került, amiért cserébe az új német-szovjet határ egészen eltolódott a Nyugati-Bug folyóig. A szerződés egyik titkos záradéka értelmében a szovjet megszállási övezetből kitelepítik a németeket, a német megszállási övezetből pedig az ukránokat és fehéroroszokat. Egy másik titkos záradékban pedig megegyeztek, hogy kölcsönösen elfojtják a másik ellen irányuló „lengyel agitációt”. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió késlekedett Lengyelország megtámadásával, a szovjet kormány többször is emlékeztette Németországot, hogy a Vörös Hadsereg ugyanolyan részt vállalt a „lengyel akcióban”, mint a Wehrmacht. Erről Molotov így beszélt a Legfelsőbb Tanács 1939. október 31-i ülésén: „De kiderült, hogy elég egy gyors csapás Lengyelországra a német hadsereg, majd pedig a Vörös Hadsereg részéről, hogy a versailles-i szerződés e fattyújának híre-hamva se maradjon.”. Sztálin pedig így válaszolt a Ribbentroptól kapott születésnapi üdvözletre: „Köszönöm Önnek, miniszter úr, az üdvözletet. Németország és a Szovjetunió népeinek vérrel megpecsételt barátsága hosszú és tartós lesz, aminek megvan minden alapja.” Bár legtöbbször természetes, főként vízi határok képezték az új határvonalat, a német és szovjet csapatok számos alkalommal találkoztak egymással. A legjelesebb ilyen esemény szeptember 22-én történt Brześć nad Bugiem városában. A Heinz Guderian vezette 19. német páncélosalakulat megszállta a szovjeteknek szánt területen fekvő települést, majd amikor a Szemjon Krivosein vezette 29. szovjet harckocsi dandár is megérkezett a városba, a parancsnokok megállapodtak, hogy a német csapatok kivonulnak Breszt-Litovszkból, a szovjet csapatok pedig katonai tiszteletadás mellett átveszik a helyüket. Három nappal korábban a szovjet és német csapatok találkozása nem volt ilyen békés. Lwów közelében a németek 137. hegyivadász ezrede (Gebirgsjägerregimenter) rátámadt a 24. szovjet harckocsi dandár felderítő alakulatára. Mindkét oldalon voltak veszteségek, így a parancsnokok tárgyalásokba kezdtek. A tárgyalások eredményeképp a németek szeptember 22-én kivonultak a területről, a Vörös Hadsereg pedig átvette az ellenőrzést. Bresztben viszont a szovjet és német csapatok közös győzelmi ünnepséget tartottak (erről hallgatott a szovjet sajtó), mielőtt a németek visszavonultak a demarkációs vonalig. A harcokban körülbelül 65 000 lengyel katona halt meg, további 420 000 német, 240 000 pedig szovjet hadifogságba került, így a hadifoglyok száma elérte a 660 000 főt. Több mint 120 000 főnek viszont sikerült Romániába és Magyarországra menekülnie. 20 000 lengyel katona Lettország és Litvánia felé hagyta el országát. A kimenekített katonák nagy része végül Franciaországba és az Egyesült Királyságba került, a lengyel haditengerészet hajóinak jelentős része is Nagy-Britanniába hajózott. A németek 16 000 katonát vesztettek, mely csak töredéke az ellenséges veszteségeknek. Egyik oldal – sem a németek, sem a szovjetek, sem pedig a Nyugati szövetségesek – sem gondolta volna, hogy a Lengyelország elleni támadás egy olyan háború kezdete, amely mind áldozatokban, mind költségekben felülmúlja az első világháborút. Hitler már hónapokkal korábban láthatta, hogy az Egyesült Királysággal és Franciaországgal folytatott tárgyalások hiábavalók, de a világháború az európai és az ázsiai konfliktusok együttes eredménye volt. Így legtöbb politikus és tábornok nem tudhatta 1939-ben, amit ma már megállapíthatunk: Európában a lengyelországi hadjárat volt a világháború kirobbantója, ami az 1937-es Kína elleni japán támadással és az 1941-es Csendes-óceáni háborúval együtt tekinthető valójában világháborúnak. A Lengyelország elleni német támadást követően, szeptember 3-án az Egyesült Királyság és Franciaország is hadat üzent Németországnak, de valós segítséget nem nyújtottak a lengyeleknek. A segítség hiánya miatt számos lengyel érezte úgy, hogy nyugati szövetségeseik elárulták őket. Az angol és francia hadüzenet kapcsán Molotov megállapította: „Nemcsak értelmetlen, hanem egyenesen bűnös dolog olyan háborút folytatni, mint a »hitlerizmus megsemmisítéséért«, a demokráciáért vívott küzdelem hamis jelszavával leplezett harc.” 1939\. május 23-án Hitler kifejtette tábornokainak, hogy a támadás fő célja nem Danzig, hanem az, hogy a németek számára életteret (Lebensraum) szerezzenek keleten. Ez az elképzelés kapta később a Generalplan Ost nevet. A német támadás megtizedelte a lengyel városi lakosságot, mivel a civil lakosság egy idő után már megkülönböztethetetlen volt a harcoló katonáktól. Az ezt követő német megszállást a második világháború egyik legdurvább részének tekintik. Több mint 6 millió lengyel (a teljes lakosság 20%-a, és a zsidó lakosság 90%-a) halt meg. Közülük 3 milliót vallási hovatartozástól függetlenül öltek meg. A legtöbbjük az Auschwitzihoz hasonló haláltáborokban, koncentrációs táborokban, vagy rögtönzött tömeggyilkosságokban haltak meg. Az ilyen tömeggyilkosságok során az embereket kivitték a közeli erdőbe, ahol lelőtték, majd eltemették őket, attól függetlenül, hogy éltek-e még, vagy sem. A Vörös Hadsereg főként ukránok vagy fehéroroszok lakta területeket szállt meg (a szovjet propaganda szerint felszabadított), ahol azonban mintegy 3 millió lengyel is élt. Az ilyen területeken kezdetben felszabadítókként ünnepelték a szovjeteket, de miután a megjelent NKVD-alakulatok elkezdték az „osztályidegen elemek” letartóztatását és deportálását, majd megjelentek a pártaktivisták, hogy előkészítsék a lakosság „szabad akaratnyilvánítását” a területek Szovjetunióhoz való csatlakozásáról, számos szovjetellenes csoport alakult Nyugat-Ukrajnában (amelyek még az 1945 utáni években is működtek). Az 1939 és 1941 közti szovjet megszállás során több mint 1,8 millió egykori lengyel lakost öltek meg vagy deportáltak. Ezeket az embereket a kommunista hatalom ellenségeinek tartották, ezért elszovjetesítették, áttelepítették, gulagokba, (munkatáborokba) küldték, vagy meggyilkolták őket. A katyńi vérengzés is egy ehhez hasonló tömeggyilkosság volt, melynek áldozatai főként lengyel tisztek voltak. Szintén az áldozatok közé sorolhatóak a háború elején lengyel falvakat feldúló ukrán nacionalisták elleni megtorlóhadjárat halottjai is. Ezek a szovjet atrocitások 1944-ben megismétlődtek, amikor a Vörös Hadsereg ismét „felszabadította” Lengyelországot. Akkor a lengyel Honi Hadsereg (Armia Krajowa) katonáit üldözték, vezetőiket pedig kivégezték. ### Tévhitek Sok téves hiedelem kering a köztudatban a Lengyelország elleni támadással kapcsolatban. - Tévhit: A lengyel haderő lovassággal szállt szembe a német tankokkal. Bár Lengyelország 11 lovassági dandárral rendelkezett és a lengyel katonai doktrínák ezeket az egységeket elit alakulatokként tekintették, a kor más haderejei – például a németek, vagy a szovjetek – is tartottak fent és használtak lovas egységeket. A lengyel lovasság, mely korszerű kézifegyverekkel és könnyű tüzérségi lövegekkel – mint például a 37 mm-es Bofors páncéltörő löveg – volt felszerelve, soha nem támadt közvetlenül a német tankokra, tüzérségre, vagy a fedezékben lévő ellenségre, ellenben gyakran használták felderítési célokra, és mobil gyalogságként. A lengyel lovasság nagyon ritkán, különleges esetekben indított rohamot, és csak a gyalogság ellen. Ezt a tévhitet a német propaganda terjesztette el. - Tévhit: A lengyel légierő nagy részét még a földön megsemmisítették a háború első napjaiban. A lengyel légierő, bár számbeli hátrányban volt a németekkel szemben, nem semmisült meg a földön, ugyanis a harci repülőgépek nagy részét még a háború előtt átszállították a nagy légibázisokról kisebb, álcázott repterekre. Csupán néhány kiképző és kisegítő repülőgép semmisült meg a repülőtereken. A támadás első két hetében a Lengyel Légierő igen aktív volt, és okozott is veszteségeket a Luftwaffénak. Lengyelország bukása után a lengyel pilóták nagy része az Egyesült Királyságba menekült, ahol a Brit Királyi Légierő szolgálatába álltak, és részt vettek az angliai csatában. A pilóták egyéni átlagos teljesítményét tekintve a lengyelek lőtték le a legtöbb német gépet az angliai csata során. - Tévhit: A lengyelek csekély ellenállást tanúsítottak, és az ország gyorsan megadta magát. Németország viszonylag nagy veszteségeket szenvedett a lengyelországi hadjárat során, főként járművek és repülőgépek tekintetében. A német légierő és páncélos egységek mintegy 40%-a semmisült meg Lengyelországban. A lengyelországi hadjárat mindössze egy héttel tartott kevesebb ideig, mint az 1940-es Franciaország elleni támadás, ahol az angol és francia csapatok létszámban és felszerelésben szinte a németekkel azonos szinten voltak. Lengyelország hivatalosan sohasem kapitulált. - Tévhit: A német hadsereg új stratégiai koncepciókat alkalmazott. A Blitzkrieg mítoszát eloszlatta néhány szerző, különösen Matthew Cooper. The German Army 1939–1945: Its Political and Military Failure (A német hadsereg 1939–1945: Politikai és katonai kudarca) című művében a következőt írja: „A lengyel hadjárat teljes ideje alatt a gépesített egységek alkalmazása arra utal, hogy kizárólag a gyalogság támogatására és előrenyomulásának meggyorsítására szánták őket. [...] Így tehát a páncélosok stratégiai kihasználására vonatkozó minden ötlet halva született volt. A parancsnokság megbénítása és a morál megtörése nem a [...] német szárazföldi és légi erők végső célja voltak, csupán véletlen melléktermékei a gyors bekerítésben és a Luftwaffe bombázásaiban megnyilvánuló hagyományos hadmozdulatoknak, mely utóbbiak célja valójában az ellenséges csapatok fizikai megsemmisítése volt. Ez volt a Vernichtungsgedanke a lengyel hadjáratban.” A Vernichtungsgedanke stratégiája II. Frigyes idejére nyúlt vissza, és a lengyel hadjárat során nem sokban különbözött az 1870-es porosz–francia háborúban vagy az 1914-ben alkalmazott formájától. A harckocsik bevetése „sok kívánnivalót hagyott maga után [...] A félelem attól, hogy az ellenség az előrenyomuló csapatok szárnya ellen követ el támadást, a félelem, amely oly katasztrofális hatással volt a német kilátásokra nyugaton 1940-ben és a Szovjetunióban 1941-ben, már a háború kezdetétől jelen volt.” Sok korai háború utáni munka, mint például Barrie Pitt The Second World War (A második világháború) című műve (1966) „az 1918 és 1940 között a katonai technikában elért óriási fejlődésnek” tulajdonította a német győzelmet, kijelentve, hogy „Németország, amely a (két háború közötti brit) elméleteket a gyakorlatba ültette át [...] az eredményt Blitzkriegnek nevezte. ” John Ellis Brute Force (Nyers erő) című művében (1990) kijelenti, hogy „helyes Matthew Cooper azon megállapítása, miszerint a páncélos hadosztályok nem olyan stratégiai (kiemelés a szerzőtől) feladatokat kaptak, mint amelyek a valódi páncélos Blitzkrieget jellemezték, és szinte mindig szorosan alárendelték őket a különböző gyalogos hadseregeknek.” Zaloga és Madej The Polish Campaign 1939 (Az 1939-es lengyel hadjárat) című művükben (1985) szintén foglalkoznak a Blitzkrieg mitizált beállításával és a többi fegyvernem fontosságával a hadjárat során. „Míg a szeptemberi hadjáratról szóló nyugati beszámolók a páncélosok és a Stukák sokkoló hatását hangsúlyozták, elhanyagolták a német tüzérség romboló hatását (kiemelés utólag) a lengyel egységekre. A tüzérség, amely mobil volt, és jelentős számban rendelkezésre állt, legalább annyi egységet őrölt fel, mint a Wehrmacht bármely más ága.” ## Magyar vonatkozások Figyelemre méltó volt gr. Teleki Pál miniszterelnök viszonya Lengyelországhoz. A Harmadik Birodalom Lengyelország megtámadásához fel kívánta használni a kassai vasútvonalat, ezért megkérdezték a magyar kormányt, hogy lehetséges lenne-e Lengyelország megtámadása Magyarország területéről. Teleki Pál egyértelmű válasza (a sok százéves lengyel-magyar barátságnak megfelelően) így szólt: „Magyarország részéről nemzeti becsület kérdése az, hogy ne vegyen részt semmiféle agresszióban Lengyelország ellen (...), ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatok magyar­országi vasútvonalakon történő átszállítását Lengyelországba.” Mondta ezt azok után, hogy a Harmadik Birodalom aktívan támogatta a magyar revíziós törekvéseket, amelyek révén 1938 novemberében visszakerülhetett Magyarországhoz a Felvidék és Kárpátalja zömmel magyarok lakta déli része (első bécsi döntés), majd 1939 márciusában pedig Kárpátalja további része, egészen az „ezeréves” határokig (és ezzel Magyarország közvetlenül határossá vált Lengyelországgal). Németország ezek után joggal várt „hálát” a magyar kormánytól. A magyar- lengyel határon 1939. szeptember 10-én jelentek meg az első lengyel menekültcsoportok. Szeptember 21-én – amikor a kormány hivatalosan is megnyitotta a határt a lengyelek előtt – már mintegy 40 000 lengyel menekült volt Magyarországon A magyar kormány a lengyel összeomlás után – vállalva a berlini kormány további neheztelését a polgári menekültek mellett teljes katonai egységek előtt is megnyitotta a határt. A katonákat tisztelettel, tapintattal lefegyverezték (a fegyverek és a hadianyag egy részét később Finnország megsegítésére küldték a szovjet agresszió elhárítására), és lehetővé tették továbbutazásukat egy harmadik országba, ahol újból bekapcsolódhattak a Németország elleni háborúba. A Magyarországon hosszabb-rövidebb ideig maradó lengyel menekülteknek pedig a magyar hatóságok a lehetőségekhez képest a messzemenőkig biztosították a lehetőségeket, hogy „vendégként” érezzék magukat hazánkban (Magyarország közvetlen német megszállásáig lengyel iskolák és szervezetek működtek hazánkban – később a lengyelek Balatonbogláron szobrot állíttattak Telekinek, valamint Varsóban egy utca viseli a nevét). A Lengyelország elleni német, szlovák, orosz agresszió során csak Magyarország nyújtott segítséget a lengyeleknek. Az érvényes szövetségi szerződéseket Nagy-Britannia, Franciaország és Románia nem tartotta be. ## Fordítás [Kezdőlapon szerepelt szócikkek](Kategória:Kezdőlapon_szerepelt_szócikkek "wikilink") [Német–szovjet kapcsolatok](Kategória:Német–szovjet_kapcsolatok "wikilink") [Lengyelország a második világháborúban](Kategória:Lengyelország_a_második_világháborúban "wikilink") [A Harmadik Birodalom hadműveletei a második világháborúban](Kategória:A_Harmadik_Birodalom_hadműveletei_a_második_világháborúban "wikilink") [A Szovjetunió hadműveletei a második világháborúban](Kategória:A_Szovjetunió_hadműveletei_a_második_világháborúban "wikilink") [1939 a második világháborúban](Kategória:1939_a_második_világháborúban "wikilink") [Lengyel–szovjet kapcsolatok](Kategória:Lengyel–szovjet_kapcsolatok "wikilink")

Velociraptor

A Velociraptor (nevének jelentése: 'gyors rabló', a latin velox 'gyors' és raptor 'rabló', 'fosztogató' szavak összetételéből) a theropoda alrendbe tartozó Dromaeosauridae család legismertebb neme, amely körülbelül 75–71 millió évvel ezelőtt élt, a késő kréta kor végén. Jelenleg két faja ismert, de korábban több fajt is ebbe a nembe soroltak be. Típusfaja a V. mongoliensis, melynek fosszíliáit a közép-ázsiai Mongólia területén találták meg. A második fajt, a V. osmolskae-t 2008-ban nevezték el egy belső-mongóliai koponya alapján. A többi dromaeosauridánál, például a Deinonychusnál és az Achillobatornál kisebb, nagyjából pulyka méretű volt, de számos, azokéhoz hasonló anatómiai tulajdonsággal rendelkezett. Két lábon járó, tollas húsevő volt, hosszú, merev farokkal, hátsó lábain megnagyobbodott, sarló alakú karommal, melyet a zsákmány megragadására, illetve a fákon való kapaszkodásra használt. A Velociraptor hosszú, alacsony koponyája, és felfelé álló pofája alapján könnyen megkülönböztethető a többi dromaeosauridától. A Jurassic Parkban szereplő Velociraptorok valójában Deinonychusok voltak, de a könyv írásakor egy genusba sorolták őket, és később a filmben is így szerepeltek. Az őslénykutatók a fellelt több mint egy tucat fosszilis csontváznak köszönhetően ezt a dromaeosaurida nemet ismerik a legjobban. A leletek között egy különlegesség is található, amely egy Velociraptorral harcoló Protoceratops maradványait is tartalmazza. ## Anatómia A közepes méretű dromaeosauridák közé tartozó Velociraptor felnőtt példányai nagyjából 2,07 méter hosszúak és (csípőjüknél) 0,5 méter magasak voltak, tömegük 15–19,7 kilogramm lehetett. A koponyájuk átlag 25 centiméter hosszú, szokatlanul felfelé görbülő, felül homorú, alul pedig domború felületű. Állkapcsuk mindkét oldalát 26–28, egymástól távol álló fog szegélyezi, melyek hátsó éle recésebb az elsőnél – feltehetőleg azért, hogy a gyorsan mozgó zsákmányt könnyebben meg tudják ragadni és a szájukban tudják tartani. Mint a többi dromaeosaurida, a Velociraptor is nagy, háromujjú kezekkel, ujjain pedig erősen hajlított karmokkal rendelkezik, kézcsontjainak felépítése és rugalmassága a későbbi madarak repülésre használt csontjaira emlékeztet. A három ujj közül az első a legrövidebb, a második a leghosszabb. A kézcsukló csontjai meggátolják a csukló elfordítását, és arra késztetik a kezeket, hogy inkább tenyérrel befelé, mintsem lefelé forduljanak. A legtöbb – hátsó lábuk mindhárom ujján járó – theropodától eltérően a dromaeosauridák és így a Velociraptor is csak a harmadik és negyedik ujján járt. Más theropodákhoz hasonlóan az első lábujja (a hallux) kicsi, és csupán egy kis fűkarom helyezkedett el rajta. A második – amely ismertté tette az állatot – nagyban módosult, járás közben a föld felett felfelé állt. Egy aránylag nagy, sarló alakú karom nőtt rajta, mely a dromaeosaurida és a troodontida dinoszauruszok jellegzetessége. A megnagyobbodott, külső élén körülbelül 65 milliméter hosszú karom valószínűleg a zsákmány felhasítására vagy a vergődő préda leszorítására szolgált. A Velociraptor farka merev, mivel felső részén hosszú csigolyanyúlványok, alsó részén pedig elcsontosodott inak találhatók. A csigolyanyúlványok a tizedik farokcsigolyánál jelennek meg és a negyedikig tartanak. A merevítés révén az egész farok botszerű, függőleges mozgásában gátolva van. Bár csak egyetlen egyed farokcsigolyái őrződtek meg S-alakban, feltételezhető, hogy a farok vízszintesen valamelyest hajlékonyabb volt. A farok e módosulásai feltehetőleg jó egyensúlyt és stabilitást biztosítottak fordulás esetén, különösen nagy sebesség mellett. 2007-ben Alan Turner, Peter Makovicky és Mark Norell őslénykutatók kollégáikkal együtt tollszárcsomókról számoltak be egy Mongóliából előkerült, jól megőrződött Velociraptor mongoliensis mellső lába esetében, igazolva a tollak jelenlétét ennél a fajnál. ## Felfedezés 1922-ben az Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) expedíciója során a mongóliai Góbi-sivatagban bukkantak rá az első (AMNH 6515 jelzésű) Velociraptor-fosszíliára: egy sérült, de hiánytalan koponyára és egy második lábujjhoz tartozó karomra. Két évvel később a múzeum vezetője, Henry Fairfield Osborn egy újságcikkben ismertette az állatot, „Ovoraptor djadochtari” néven (amely nem összetévesztendő az Oviraptorral). Mivel azonban az „Ovoraptor”-t nem tudományos folyóiratban publikálták, és nem készült róla szabályszerű leírás, nomen nudum ('csupasz nevű', avagy 'névtelen') maradt, és a Velociraptor név kapott elsőbbséget. 1924-ben Osborn a koponyát és a karmot (melyről azt hitte, hogy a kézhez tartozik) az általa megalkotott Velociraptor nemhez tartozóként sorolta be. A név a latin velox (jelentése: gyors) és raptor (jelentése: rabló, fosztogató) szavakból származik, és az állat gyors mozgására és ragadozó mivoltára utal. Osborn a fajt (V. mongoliensis), az ország után nevezte el, amelyből a lelet származott. A hidegháború ideje alatt Mongólia lezárta határait az észak-amerikaiak előtt, a szovjet és lengyel tudósok azonban mongol kollégáikkal együttműködve számos további Velociraptor-példányt találtak, melyek közül a legismertebb a lengyel-mongol csapat által 1971-ben feltárt „Harcoló dinoszauruszok” fosszíliához tartozik, ami egy harc közben elpusztult Velociraptor és egy Protoceratops maradványát őrzi. A lelet Mongólia nemzeti kincsének számít, de 2000-ben a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeum kölcsön kapta, hogy egy ideiglenes kiállítás keretében bemutathassa. 1988 és 1990 között egy kínaiakból és kanadaiakból álló csapat Észak-Kínában talált egy újabb Velociraptort. Ezután az Amerikai Természetrajzi Múzeum és a Mongol Tudományos Akadémia több mongol-amerikai expedíciót indított a Góbi-sivatagba, ahonnan 1990 és 1995 között további jó állapotban levő csontvázak kerültek elő. Az egyik ilyen példány, az IGM 100/980, az "Ichabodcraniosaurus" becenevet kapta Norell csapatától (Washington Irving Az álmosvölgy legendája című elbeszélésében szereplő Ichabod Crane-re utalva), mivel a majdnem teljes csontvázat koponya nélkül találták meg. A példány a feltételezés szerint a Velociraptor mongoliensis fajhoz tartozik, de Norell és Makovicky nem voltak benne biztosak, mivel a lelet nem elég teljes ennek megállapításához, így továbbra is szabályos leírásra vár. Az 1999-es Kínai-belga Dinoszaurusz Expedíció által felfedezett maxilla és könnycsont (a felső állcsont fő fogtartó csontjai, valamint a szemgödör elülső szélét alkotó csont) biztosan a Velociraptor nemhez tartozik, de nem a típusfajként leírt V. mongoliensishez. 2008-ban Pascal Godefroit és kollégái a csontokat V. osmolskae néven írták le (a lengyel őslénykutató, Halszka Osmólska tiszteletére). ## Eredet A Velociraptor mongoliensis valamennyi példányát a mongóliai Ömnögovi tartomány területén levő Djadochta-formációban és Kína belső-mongóliai részén találták meg. Egy Velociraptor példány (amely feltehetőleg a V. mongoliensis fajhoz tartozik) azonban a valamivel később keletkezett Barun Goyot-formációban került felfedezésre, Mongóliában. Ezek a geológiai formációk körülbelül a késő kréta kor közepéről, a campaniai korszak idejéről származnak (83–70 millió évvel ezelőttről). A V. mongoliensis példányait legtöbb esetben a Djadochta területén fedezték fel. A legelső példányra a (Bayn Dzak és Shabarakh Usu néven is ismert) Flaming-szikláknál találtak rá. A „Harcoló dinoszauruszok” pedig Tugrig (avagy Tugrugeen Shireh) területéről került elő. A legismertebb Barun Goyot-lelőhelyek, Khulsan és Khermeen Tsav szintén tartalmaztak a Velociraptor nemhez tartozó maradványokat. A Kína belső-mongóliai részén levő gazdag lelőhelyről, a Djadochta-formációval egyidős Bayan Mandahu-formációból egy fiatal V. mongoliensis részének tekintett fogak és egyéb maradványok kerültek elő. Ezeket azonban 2008-ig nem preparálták és nem is tanulmányozták. Egy részleges, felnőtt állathoz tartozó koponyát, amit a Bayan Mandahu-formációban fedeztek fel, a Velociraptor osmolskae fajhoz kapcsoltak. ### Ősökológia A Velociraptor maradványait megőrző fosszília-lelőhelyeken száraz, homokdűnékkel tarkított környezet nyomait őrizték meg, melyen csak időszakos folyók voltak, azonban az újabb keletű Barun Goyot térség kissé nedvesebbnek tűnik a korábbi Djadochtánál. Némelyik teljes fosszília testhelyzete és a strukturálatlan homokkőben való megőrződésének módja arra utal, hogy több példány is élve temetődhetett el a három lelőhelyen gyakori homokviharok áldozataként. A Velociraptor és a zsákmányát képező Protoceratops mellett az Udanoceratopshoz hasonló bazális ceratopsiák, a Pinacosaurushoz hasonló ankylosauridák, valamint oviraptorida, troodontida, egyéb (az Adasaurushoz hasonló) dromaeosaurida és alvarezsaurida theropodák éltek. A nem számos tagja jelen volt ezekben a formációkban, bár a fajok szintjén eltértek egymástól. Például a Djadochta-formációt a Velociraptor mongoliensis, a Protoceratops andrewsi és a Pinacosaurus grangeri népesítette be, míg a Bayan Mandahu-formáció a Velociraptor osmolskae, a Protoceratops hellenikorhinus és a Pinacosaurus mephistocephalus otthona volt. A fajok összetételében rejlő különbséget a két formációt elválasztó természetes határ vagy egy kisebb időbeli eltérés okozhatta. ## Osztályozás A Velociraptor a Velociraptoinae alcsalád tagja, amely része a Dromaeosauridae családnak. A filogenetikus rendszertanban a Velociraptorinae rendszerint úgy definiálható, mint „azon dromaeosauridák csoportja, melyek közelebb állnak a Velociraptorhoz, mint a Dromaeosaurushoz”. A dromaeosauridák osztályozása rendkívül változékony. Eredetileg a Velociraptorinae alcsalád különállóként tartalmazta a Velociraptort. Egyes elképzések alapján azonban tartalmazza a Deinonychus és a Saurornitholestes nemeket is. Egy újabb keletű kladisztikai elemzés szerint a Velociraptorinae egy monofiletikus csoportot alkot, melybe bele tartozik a Velociraptor, a Deinonychus, a Tsaagan, és a vele közeli rokonságban álló (de még nem biztos elhelyezésű) Saurornitholestes. Korábban a többi dromaeosauridanem, beleértve a Deinonychust és a Saurornitholestest is, egyetlen közös nemként, Velociraptorként volt besorolva. Ekkortájt a Deinonychus anirrhopus, V. antirrhopus, a Saurornitholestes langstoni pedig V. langstoni néven volt ismert. Mára azonban csak a V. mongoliensis és a V. osmolskae maradtak az érvényes, Velociraptor nembe besorolt fajok között. 1924-ben, mikor a fajról először készült leírás, még a Megalosauridae családba sorolták be, mivel ekkoriban a legtöbb ragadozó dinoszaurusz ebbe tartozott (a családdal együtt a Megalosaurus nem is egyfajta szemétkosár-taxonként szolgált), függetlenül attól, hogy a besorolt fajok egymással rokonságban álltak-e. A dinoszaurusz-felfedezések megszaporodásával nyilvánvalóvá vált, hogy a Velociraptor egy dromaeosaurida. Egyesek a dromaeosauridákat az Archaeopterygidae családhoz sorolják be (melynek következményeként a Velociraptor röpképtelen madárnak tekinthető). ## Ősbiológia ### Ragadozó viselkedés Az 1971-es „Harcoló Dinoszauruszok” lelet, mely egy harcoló Velociraptor és egy Protoceratops maradványait tartalmazza, egyértelmű bizonyíték az állat ragadozó mivoltára. Eredetileg úgy vélték, hogy a két állat vízbe fulladt. Mivel azonban egy ősi homokdűne által betemetve konzerválódtak, jelenleg azt feltételezik, hogy egy összeomló dűne vagy egy homokvihar temette be őket. Az életszerű helyzetből kiindulva a betemetődés rendkívül gyorsan történt. A Protoceratops két mellső, és egyik hátsó lábának eltűnése arra utal, hogy a dögevő állatok hozzáfértek a tetemhez. A dromaeosauridák második lábujján található jellegzetes karmot vágásra használt fegyverként szokták leírni, amely a zsákmányállat felhasítására és kibelezésére szolgál. A „Harcoló Dinoszauruszok” leletnél a Velociraptor alul fekszik, egyik sarlószerű karma pedig áldozata torkába ágyazódik, míg jobb mellső végtagja a Protoceratops összezárt csőrében található. Ez arra utalhat, hogy a sarlós karom inkább az olyan létfontosságú szervek, mint a nyaki verőér, a fejverőér vagy a légcső elmetszésével történő precíz gyilkolásra volt használatos, mintsem a has felvágására. A karom inkább lekerekített, mintsem éles belső felülete alapján korábban kizárták azt a feltételezést, hogy ez a testrész alkalmas lehetett vágásra, jelenleg azonban csak a karom csontos magja ismert, a keratinból álló burok talán sokkal élesebb volt. A bőrből és izomzatból álló vastag hasfalat nehéz lett volna felvágni egy tompa felülettel. Erre vonatkozóan a BBC 2005-ben elvégzett egy tesztet, amely a The Truth About Killer Dinosaurs (Az igazság a gyilkos dinoszauruszokról) című dokumentumfilmben látható. A producerek egy program segítségével létrehoztak egy mesterséges Velociraptor lábat, a zsákmányállatot pedig egy disznó hasával szimulálták. A karom nem volt képes teljesen áthatolni a hasfalon, amely alapján azt a következtetést vonták le, hogy az nem volt alkalmas az áldozat kibelezésére. A Cloverly- és az Antlers-formációkban, a Velociraptor legközelebbi rokona, a Deinonychus maradványait az ornithopodák közé tartozó Tenontosauruséval együtt találták meg. E fosszíliák alapján arra következtettek, hogy ezek az állatok csoportban vadásztak. Az egyetlen szilárd bizonyíték a dromaeosauridák társas viselkedésre egy Kínában talált fosszilizálódott vadcsapás, amely hat nagy méretű példány lábnyomait őrzi, de ez sem nyújt bizonyítékot a csapatban való vadászatra. Mongóliában a Velociraptor és más dromaeosauridák maradványait kizárólag elkülönülve találták meg. A fosszilis bizonyítékok hiánya ellenére a Velociraptort csapatban vadászó ragadozóként szokták ábrázolni, ahogyan a Jurassic Park című filmben is látható. Denver Fowler és munkatársai 2011-ben új elméletet vetettek fel arról, hogy a Velociraptor és hasonló dromaeosauridák hogyan kapták el és fogták le áldozatukat. A "raptor pray restraint"-nek (RPR, magyarul kb. raptorok prédájának leszorítása) elnevezett vadászati modell szerint a dromaeosauridák a mai vágómadarakhoz hasonló módon ölték meg áldozataikat: rájuk ugrottak, testsúlyukkal leteperték, és sarló alakú karmaikkal erősen megragadták őket. Akárcsak a vágómadarak, a dromaeosauridák is elkezdték élve felfalni zsákmányukat, míg az bele nem halt a vérveszteségbe és szerveinek leállásába. Ezt az elképzelést főleg a dromaeosauridák és mai, ismert viselkedésű ragadozómadarak lábai és karmai közti morfológiai és méretbéli hasonlóságokra alapozták. Fowler rájött, hogy a dromaeosauridák lába és lábfeje leginkább a sasokéra és sólymokéra hasonlít, főleg a megnagyobbodott második karmuk és lábuk hatósugara miatt. A láb ereje és a rövid lábközépcsontok viszont inkább a baglyokéra hasonlítanak. Az RPR stratégia összhangban van a Velociraptor testfelépítésével, például szokatlan állkapocs- és karmorfológiájával. A kar nagy erő kifejtésére volt képes, de valószínűleg hosszú tollak borították, ezért talán ezek csapkodásával, valamint merev farkukkal őrizték meg egyensúlyukat, miközben a vonagló prédájukon álltak. Az állkapcsot Fowler és kollégái viszonylag gyengének találták, ezért ha a rúgások nem voltak elegendők a préda megölésére, a mai, szintén gyenge állkapcsú komodói varánuszhoz hasonlóan harapásaikkal fűrészszerű mozgást hajtottak végre. E ragadozóadaptációk együttese talán megmagyarázza, miért kezdtek a paravesek verdesni a szárnyaikkal. ### Anyagcsere A Velociraptor valószínűleg melegvérű volt, mivel a vadászati módszere jelentős energiát igényelt. A melegvérűség mellett szól az is, hogy a modern melegvérű állatok testét toll- vagy szőrtakaró szigeteli el a környezettől, a tollazat meglétét pedig a Velociraptornál is bizonyították. Azonban a dromaeosauridák és egyes korai madarak csontnövekedése a mai melegvérű emlősökhöz és madarakhoz viszonyítva mérsékeltebb anyagcserére utal. A kivi anatómiailag, valamint toll- és csontszerkezetét tekintve hasonlít a dromaeosauridákra, és orrüregeinek vizsgálata is hasonlóságokat mutat (amely kulcsfontosságú az anyagcsere összevetésénél). Az utóbbi állat egy meglehetősen aktív, röpképtelen madár, állandó testhőmérséklettel és lassú anyagcserével, így jól modellezhető vele a primitív madarak és a dromaeosauridák emésztése. ### Tollak A Velociraptorénál kezdetlegesebb dromaeosauridák fosszíliái között is léteznek olyan példányok, amelyek az állatok testén levő tollak és teljesen kifejlett tollas szárnyak maradványait őrzik. A tény alapján, miszerint a Velociraptor ősei tollasak voltak és feltételezhetően képesek voltak a repülésre is, az őslénykutatók hosszú időn át feltételezték, hogy a Velociraptor a röpképtelen futómadarakhoz hasonló tolltakaróval rendelkező állat lehetett. 2007 szeptemberében a kutatók tollszárcsomók maradványaira bukkantak egy mongóliai Velociraptor mellső lábán. A madarak szárnyán az ilyen csomók a tollak helyét jelzik, és a jelenlétük a Velociraptornál arra utal, hogy ez a dinoszaurusz tollas volt. Szerzőtársa, Mark Norell, az Amerikai Természetrajzi Múzeum fosszilis hüllőkkel, kétéltűekkel és madarakkal foglalkozó kurátora megerősítette a felfedezés jelentőségét: Alan Turner, Mark Norell és Peter Makoviczky szerint a tollszárcsomók nem találhatók meg valamennyi őskori madárnál (ahogy a ma élő flamingóknál sem), és a hiányuk nem jelenti azt, hogy ezeknek az állatoknak nem voltak tollaik. A jelenlétük azonban igazolja, hogy a Velociraptor modern, tollszárral és tollágakból álló zászlóval rendelkező tollakat viselt. Az IGM 100/981 jelzésű példány 1,5 méter hosszú és 15 kilogramm tömegű lehetett. A hat megőrződött csomó elhelyezkedése alapján a szerzők azt feltételezik, hogy 14 másodlagos, az alkarból kinövő szárnytolla volt. Összehasonlításképpen az Archaeopteryx 12 vagy több, a Microraptor 18, a Rahonavis pedig 10 hasonló tollal rendelkezett. A szerzők állítása szerint a szárnytollak számának eltérése az egymással közeli rokonságban álló fajok között várható, ehhez hasonló változatosság tapasztalható a modern madarak esetében is. Turner és kollégái a Velociraptor tollainak jelenlétét úgy értelmezték, mint bizonyítékot arra az elméletre, ami szerint a nagyobb röpképtelen maniraptorák másodlagosan veszítették el a tollaikat a nagyobb testméret elérésével. Emellett megjegyezték, hogy a tollszárcsomók szinte egyetlen ma élő röpképtelen madárnál sem találhatók meg, és a (nagy mérete, illetve aránylag rövid karjai miatt feltehetően röpképtelen) Velociraptornál való jelenlétük azt bizonyítja, hogy a dromaeosauridák ősei képesek voltak a repülésre, miáltal a Velociraptor és a család többi tagja másodlagosan röpképtelen állatoknak tekintendők, továbbá feltételezhető, hogy a Velociraptor ősei is nagy szárnytollakkal rendelkeztek, bár ezek célja nyilván nem a repülés volt. A röpképtelen Velociraptor tollai feltehetően a párválasztás közbeni pózolásra, a költési időszakban a fészek melegen tartására vagy az emelkedőn felfelé történő futás sebességének megnövelésére szolgáltak. ## Popkulturális hatás A Velociraptor a Michael Crichton által 1990-ben írt Őslénypark című regény, és a Steven Spielberg által 1993-ban rendezett filmadaptáció (Jurassic Park) révén vérszomjas és ravasz gyilkosként vált ismertté. A „raptorokat” azonban kissé nagyobb rokonuk, a Deinonychus alapján mintázták meg, melyet Gregory Paul ekkoriban még Velociraptor antirrhopus néven tartott nyilván. A történetben szereplő őslénykutatók egy Velociraptor csontvázat találnak Montana államban, a Deinonychus-csontvázak lelőhelyén, távol a Velociraptor ismert közép-ázsiai lelőhelyeitől. A regényben egyikük meg is említi, hogy a „... Deinonychus a Velociraptorok közé tartozik”, ami szintén arra utal, hogy Crichton a rendszertan ezen változatát használta, habár a „raptorokra” a regény V. mongoliensis néven utal. A Velociraptor filmbeli ábrázolása tudományos szemszögből több okból sem megfelelő. Az egyik legnagyobb eltérés abból a tényből adódik, hogy modellként a Deinonychust használták fel, így méretük jóval nagyobb az egykori állatokénál. A méretnövelés azért volt szükséges, mert ennek segítségével a rendező drámaibb hatást érhetett el. Ugyanebből a célból változtatták meg az állat pofájának alakját is. A regényben és a filmben egyaránt hibának számít, hogy a Velociraptornak nincsenek tollai, pedig valójában sok más maniraptorához hasonlóan tollak fedték. A Jurassic Park III című filmben már részben tollas Velociraptorok szerepelnek, melyek hátát, fejét és nyakát tollszárszerű képződmények borítják, ezek azonban nem hasonlítanak a dromaeosauridáknál ismertté vált, madarakéhoz hasonló tollakra. Emellett a filmben szereplő állatok mellső lábai is eltérnek a dromaeosauridákétól, farkuk pedig túl rövid és hajlékony, ami ellentmond a fosszíliákból ismert tényeknek. A Jurassic Park III egyik szereplője azt állítja, hogy a Velociraptor okosabb, mint a delfinek, a bálnák és a főemlősök. A fosszíliák alapján ez igen valószínűtlen, bár elképzelhető, hogy más dinoszauruszokhoz viszonyítva értelmesek voltak, de intelligenciájuk feltehetően nem haladta meg a modern nagymacskákét. A Jurassic Worldben kiderül, hogy Dr. Wu ilyenre alkotta meg őket, sohasem törekedett a valóság visszaadására. A Jurassic Park sikere folytán a Velociraptort gyakran használják a dinoszauruszok ábrázolására. Számos más filmben és tévéműsorban is szerepeltek, többek között az Őslények országa (The Land Before Time) című rajzfilmsorozatban és a Transformers spin-offjában, a Beast Wars-ban. Emellett három dokumentumfilmben is feltűntek, a Discovery Channel által készített Dinoszauruszok bolygója (Dinosaur Planet, 2003) első részében egy új falkához csatlakozó nőstény sorsát követhetjük nyomon, a BBC által készített Dinoszauruszok, a Föld urai egyik különkiadásában, Az Óriási karom (Walking With Dinosaurs: The Giant Claw, 2003) című részben is szerepel néhány, valamint Az igazság a gyilkos dinoszauruszokról című dokumentumfilmben is, amelyben egy Ankylosaurusra támadó Velociraptor látható. A Velociraptor a zene és a sport világában is megjelent. Látható az NBA-s Toronto Raptors kosárlabdacsapat logóján, a Norma Jean nevű zenekar 2005-ös koncertkörútja pedig a „Velociraptour” nevet kapta. Emellett a Roboraptor nevű játékhoz is mintaként szolgált, és a számítógépes játékok világában is találkozhatunk vele a Jurassic Park játékadaptációjában, a Dino Crisis sorozatban, a Carnivores, a World of Warcraft, a Trespasser játékokban, valamint a Super Mario játéksorozatban Yoshi. ## Fordítás

Matera

Matera város (közigazgatásilag comune) Olaszország Basilicata régiójában, Matera megyében, a Gravina di Matera partján. A város nevezetessége a Sassi di Matera, a történelmi központot alkotó barlanglakásokból álló negyedek komplexuma, amely 1993 óta az UNESCO világörökségének részét képezi. A komplexumot a történelmi központ (olasz nevén Cività) valamint a Sasso Caveoso és a Sasso Barisano alkotja. A már az őskorban lakott barlanglabirintusokban még az 1950-es években is éltek emberek áram és víz nélkül, rettenetes higiéniai körülmények között. Ez volt Olaszország egyik legnagyobb nyomornegyede. Lakosainak a város modern városnegyedeibe való áttelepítése után a barlangváros állapota leromlott, mígnem az 1980-as években az olasz kormány programot indított megmentésére. 2019-ben Európa kulturális fővárosa volt. ## Fekvése Matera Basilicata délkeleti részén, a Murgia fennsíkon fekszik. A Murgia a kréta korban alakult ki vastag mészkőlerakódásokból, ami elősegítette a változatos karsztformák kialakulását (dolinák, búvópatakok, barlangok stb.). A víz eróziója különleges morfológiai alakzatokat hozott létre, mint például a meredek szurdokvölgyek, amelyeket a gyorsfolyású patakok és folyók vágtak maguknak. Ezeket a helyiek gravináknak nevezik. Matera városa egy ilyen szurdokvölgy, a Gravina di Matera nyugati oldalán épült fel. A modern város kiterjed az óvárostól nyugatra és északra húzódó fennsíkra, amelynek neve Piano. ### Éghajlata A városnak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék a téli hónapokban, hullik. A Köppen-féle rendszerben a Csa osztályba tartozik. ## Nevének eredete A város nevének eredetéről többféle feltételezés létezik. Egyes feltételezések szerint a meta (jelentése szikla), vagy a materies (jelentése faanyag) latin szavakból származik, de egyes kutatók a Mater Hera, azaz Gaia, a földanya latin nevéből is származtatják. Más vélemények szerint a város neve a görög mataiosz olosz-ból származik, melynek jelentése üreges (utalva a számos itt található barlangra). Mivel a rómaiak Matheolának nevezték, a nevét Quintus Caecilius Metellusszal is kapcsolatba hozták. ## Története ### Őskor és ókor Az első emberek ezen a vidéken az alsó paleolitikumban jelentek meg. Valószínűleg az akkor gleccserekkel borított magasabban fekvő lukániai területekről érkeztek a Murgia vidékére. A régészeti kutatások Domenico Ridola vezetésével kimutatták, hogy a közeli barlangokat (Grotta dei Pipistrelli, Grotta alla Palomba, Grotta alla Serra Marina, Grotta alla Selva Venusio) ekkor már lakták, azonban tulajdonképpeni település csak a neolitikumban, az i.e. 6. évezred végén alakult ki, paliszáddal, védőárkokkal, ciszternákkal stb. Ennek központja a mai Cività és a Piazza San Francesco között volt. A feltárt régészeti leletek szerint az i.e. 3–2 évezredekben pásztornépek lakták, akikről valószínűsítik, hogy a Balkán-félszigetről érkeztek. A San Nicola dei Greci-templom környékén egy bronzkori település nyomaira bukkantak. Az ókor során a vidéket gyéren lakták, több kisebb település létezett, ezt a számos feltárt síremlék is bizonyítja. Sem a Magna Graeciába érkező görögök, sem pedig a rómaiak nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a vidéknek, ugyanis kívül esett a főbb kereskedelmi útvonalakon, azon felül pedig stratégiai szempontból is kedvezőtlen helyen feküdt. A Via Appia megépítése, amely összekötötte Rómát Apulia kikötőivel, a közeli Acheruntia, Venusia és Melphe gyors fejlődését segítette elő, Matera vidékét azonban elkerülte. Római kori régészeti leletekre a katedrális környékén bukkantak. Ezek a császárkorból származnak. Ekkor Matheola néven volt ismert és a Regio II Apuliae et Calabria provincia része volt. A Római Birodalom felbomlását követően a terület előbb a gótok, majd a Bizánci Birodalom fennhatósága alá került. Elhanyagoltságát valamint jelentéktelenségét bizonyítja az a tény is, hogy nincsenek ebből a korból származó őskeresztény, sem pedig bizánci emlékek. ### A város kialakulása A város kialakulásáról keveset tudni. Első említése 662-ből származik, amikor a longobárd Beneventói Hercegség része volt, mint fontos katonai előőrs, a hercegséget védte az Apulia felől érkező támadóktól (elsősorban kalózoktól és arab portyázóktól). 849-ben a Salernói Hercegséghez csatolták. Ebben az időszakban Matera helyén több kisebb pásztortelepülés, úgynevezett casale létezett. Az első várat, a Castelvecchiót a longobárdok építették fel a vidék legmagasabb pontján, a La Mottán. A 7–8. században bizánci szerzetesek érkeztek, akik a környékbeli barlangokban telepedtek le. A 9. században Bari környékéről érkező arab seregek ostromolták meg a civitas munitissimát (azaz az erődített várost). ### A város fellendülése A város fellendülése a normann hódításokkal kezdődött. 1042-ben Guglielmo Braccio di Ferro lett Matera első grófja. 1064-től kezdődően, Roberto dei Loffredi gróf uralkodása alatt stabilizálódott a város politikai helyzete és ugyanekkor vált Matera érseki székhellyé. 1082-ben épült fel a bencés Sant’Eustachio alla Cività-kolostor, amelyet 1092-ben II. Orbán pápa is felkeresett. A korabeli feljegyzések szerint a városban egy második kolostor is létezett, a Santa Lucia alle Malve. A 12. században a híres arab utazó, Idríszí is említést tett a nagyszerű és szép városról. 1133-ban, miután Alessandro Loffredi és Goffredo, Andria grófja sikertelenül megpróbálták megfosztani trónjától az uralkodó II. Rogert, a város királyi tulajdonba került. Ezt követően Ruggero Sanseverino, Tricarico grófjának tulajdonába került, majd a Stauf-ház uralkodása idején II. Frigyes fiának, Manfrédnak volt a birtoka. 1266-ban I. Anjou Károly szerezte meg. A 13. században számos templom épült, többek között a katedrális, a San Giovanni Battista, a San Domenico, a Santa Maria d’Armenis és a Santa Maria de Nova. A sassik első írásos említése 1204-ből származik. ### A feudalizmus kora Materát 1349-ben a Tarantói Hercegséghez csatolták. Ebben az időszakban ferences és domonkos szerzetesek telepedtek meg a városban, és megalapították a San Rocco-ispotályt. A várost ekkor már várfal védte és a városszerkezetben már elkülönültek a Sassi és Cività negyedek (ez utóbbi a városfalakon belül feküdt). 1419-ben a város ismét királyi tulajdonba került, majd Giovanni Antonio Orsini del Balzo, Taranto hercege szerezte meg, akit azonban az uralkodó II. János arra kötelezett, hogy adja át Gilberto di Brunswicknak. Ennek halála után 1496-ban Giancarlo Tramontana szerezte meg, aki 1497. október 1-jén ünnepélyesen bevonult a városba. A gróf első rendelete egy várkastély megépítésére vonatkozott, ugyanis úgy ítélte meg, hogy a város falai nem nyújtanak kellő védelmet számára. A súlyos adóterhek alatt szenvedő materai lakosság 1514-ben fellázadt és elűzte a grófot. A város ekkor Antonio de la Layci de Ascrata spanyol nemes kezébe került, majd 1521-ben a gravinai herceg, Ferrante Orsini d’Aragona szerezte meg, aki 1577-ig birtokolta, amikor 48 000 aranydukátért eladta a királynak. Ebben az időszakban épültek fel a város legszebb palotái, a Palazzo Firrao, Palazzo dei Malvezzi, valamint a Palazzo dei Santoro. 1450 és 1500 között albánok és szerbhorvátok telepedtek le a Sasso Caveosóban. Az 1500-as évek végére a városnak kb. 17 ezer lakosa volt, annak ellenére, hogy az 1529-es, 1562-es és 1567-es járványok megtizedelték lakosságát. Pénzhiány miatt a várost eladták, és királyi tulajdonból ismét nemesi családok birtokába jutott. 1645-ben a város lakossága ismét fellázadt az uralkodó nemesi családok ellen. Ekkor került át a lakosság tulajdonába és vált önálló várossá. 1663-ig a Terra d’Otranto része volt. Ezt követően a Terra di Bari része lett, valamint a Regia Udienza Provinciale di Basilicata székhelye. Ebben az időszakban, amikor Basilicata székhelye volt, számos közalkalmazott telepedett le a városban, akik szintén hozzájárultak annak fejlődéséhez. Számukra épült fel a Recinto nevű negyed. A városi nemesek a katedrális környékén, valamint a Via Duomo mentén építették ki palotáikat, éles kontrasztban Sasso Caveoso és Cività nyomornegyedeivel. 1799-ben a tiszavirág-életű Parthenopéi Köztársaság Materában is támogatókra lelt, a Sasso Caveoso és a Cività lakói fellázadtak a király ellen, sikertelenül. ### A 19. század 1806-ban Joachim Murat átszervezte a Nápolyi Királyság adminisztrációját és felszámolta a feudalizmust. Materából Basilicata provincia székhelyét áthelyezték Potenzába. A hivatalnoki réteg távozása erőteljesen hozzájárult a város hanyatlásához, ezt erősítette még az 1816-os járvány, amely megtizedelte a lakosságot. Az egyházi birtokokat felszámolták és eladták a tehetősebb lakosoknak. A Bourbon-restaurációt követően ismét megnőtt a feudális urak hatalma, a város lakossága (elsősorban a sassikban élő parasztság) hiába követelte a nagy latifundiumok felosztását, erre nem került sor. Ez volt az 1848-as forradalom idején is a lakosság kívánsága. 1860-ban, amikor Giuseppe Garibaldi seregei egymás után foglalták el a déli településeket, Materában ismét fellángolt az ellentét a nemesség és a lakosság között. Egy hirtelen népgyűlésen elítélték és kivégezték a város leggazdagabb nemeseit, Francesco Gattini grófot és Francesco Laurent-et. 1860 után, miután Garibaldi és II. Viktor Emánuel szárd–piemonti király egyesítették egy korona alatt az Appennini-félsziget olasz államalakulatait, a város egyre rohamosabban hanyatlott. Noha az új államvezetés részlegesen teljesítette a materai lakosság kéréseit és földhöz juttatta őket, a pénzhiány és a terméketlen talaj miatt még a legszükségesebbeket is nehezen tudták előteremteni. Gazdasági szempontból a déli országrészek, így Matera is, nem tudták felvenni a versenyt az északi, Pó-alföldi városok gazdaságával. A helyzetet tetőzte, hogy az elégtelen higiéniai feltételek miatt a malária többször is felütötte a fejét a városban. 1902-ben háromszáz munkás Luigi Lopefido (ismertebb nevén Monaco Bianco, azaz fehér szerzetes) vezetésével felkelést szervezett. A sok emberéletet követelő lázadás felhívta a figyelmet Matera és a déli települések hátrányos helyzetére és 1904-ben az olasz parlament kiadta a 104-es törvényt a lukániai települések megsegítésére. ### A 20. század A 20. század elején Materának körülbelül 17 000 lakosa volt, közülük körülbelül 13 000-en éltek a sassikban. A város vízellátását ekkor mindössze egyetlen városi kút biztosította. Az első vasútvonal, amely összekötötte Altamurával, 1912-ben épült meg (Ferrovie Calabro-Lucane). A sassikat átszelő kis patakokat befedték, új utcákat alakítva ki (Via Fiorentini, Via Buozi és Via D’Addozio). 1923 és 1926 között a városvezetés elhatározta egy családi házakból álló negyed felépítését Venusióban (a város egyik frazionéja), a lakosságot azonban nem sikerült átköltöztetni a barlanglakásokból. 1927-ben Matera lett az azonos nevű megye székhelye, ezek után indult meg a város rendezése és fejlesztése. Ekkor épült meg a város főutcájának számító Via Madonna delle Virtù, valamint ekkor épült ki a szennyvízhálózat. A második világháború után Carlo Levi hívta fel a figyelmet a városra a Krisztus megállt Ebolinál című könyvével. Ebben említést tett arról, hogy Matera lakosságának közel 70%-a barlanglakásokban él, együtt háziállataikkal, ivóvíz és csatornázás nélkül. Palmiro Togliatti igazságügyi miniszter országos szégyennek nevezte Materát, ami elvezetett az 1952-ben kiadott 619-es számú kormányrendelet elfogadásáig, amely kimondta új városnegyedek építését és a lakosság teljes áthelyezését a sassikból. Az új negyedeket Olaszország legnevesebb építészei tervezték: Luigi Piccinato és csapata tervezte meg a Serra Venerdi valamint a Borgo Venusio negyedeket, Carlo Aymonino pedig a La Nera és a Spine Bianche negyedeket. Ugyanakkor elrendelték az összes barlanglakás befalazását, megakadályozva ezzel a visszatelepüléseket. Miután 1965-ben néhány épület összeomlott, az államvezetés kiadta a sassik megőrzésére vonatkozó 126-os számú rendeletet. További rendeletben meghatározták a sassik kulturális, régészeti és népművészeti fontosságát. Az olasz állam több milliárd lírával támogatta a sassik megőrzését, majd 1986-ban megalakult az Ufficio Sassi nevű szervezet, mely átvette az államtól ezeket a feladatokat. 1993-ban az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította a materai sassikat, melyek ma Olaszország legnagyobb szabadtéri múzeumát alkotják. ## Demográfia A város lakossága 2008. január 1-jén 60 171 fő volt, ebből 29 463 férfi és 30 708 nő. A lakosság kor szerinti megoszlása:. - 0–14 év között: 8906 fő (ebből 4523 férfi, 4383 nő), - 15–64 év között: 40 781 fő (ebből 20 241 férfi, 20 540 nő), - 65 év felett: 10 484 fő (ebből 4699 férfi, 5785 nő). A népesség számának alakulása: 2007-ben a lakosság 2,35%-a, azaz 1415 fő (646 férfi és 769 nő) volt bevándorló. Származási helyük szerinti megoszlás:: ### A materai dialektus A materai nyelvjárás (saját elnevezése u matarràs, olaszul il materano) a délolasz dialektuskontinuum középső csoportjába tartozik, és főként a pugliai dialektusokkal, különösképpen a barival és a tarantóival mutat hasonlóságot. Legfőbb sajátosságai közé tartozik a magánhangzók erőteljes redukciója, illetve az olasztól merőben eltérő magánhangzórendszer (pl. az olasz i helyén a materaiban u áll és fordítva: la burr – olasz la birra – ’a sör’, u birr – ol. il burro – ’a vaj’; az olasz hangsúlyos a-nak e, olykor o felel meg: u ppen – ol. il pane – ’a kenyér’, la momm – ol. la mamma – ’az anya’ stb.) ## Városkép Matera az észak-dél irányban folyó Gravina di Matera szurdokvölgyének meredek, nyugati partján épült fel. A régi város központja a Piazza Duomo (Dóm-tér), ami egyben a Cività városrész központja is. Ettől északra található a Sasso Barisano, amelynek központja a Piazza San Pietro Barisano, délre pedig a Sasso Caveoso, amelynek központja a Piazza San Pietro Caveoso. A sassikat girbegurba, labirintusszerű kis utcák és lépcsősorok szelik át. Mindössze néhány utca alkalmas autós közlekedésre. A Sasso Barisano főutcája a Via Fiorentini, ami egy korábbi patak befedésével jött létre. A Civitàt kelet-nyugat irányban a Via Duomo szeli át, a Sasso Caveosót pedig a Via Buozzi, amely szintén egy patak befedésével jött létre. A szurdokvölgy meredek lejtőjén a Via Madonna delle Virtù halad végig, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a völgyre illetve a szemben fekvő part kezdetleges barlanglakásaira. A középkori város nyugati határát a Via Ridola - Via del Croce - Via San Bagio tengely alkotja, amely mentén a mai város három legfontosabb tere található: Piazza Pascoli, Piazza San Francesco, Piazza Vittorio Veneto. Ez utóbbi a városi közlekedés csomópontja is. A modern Matera a sassiktól nyugatra és északra terül el. ### A Piazza Vittorio Veneto és környéke A Piazza Vittorio Veneto a mai Matera központja, amely elválasztja a modern várost az óvárostól. A tér közepén egy szökőkút áll, valamint Benedetto d’Amore 1926-ban készült emlékműve az első világháború hőseinek emlékére. A tér meghatározó épületei: - Palazzo dell’Annunziata - San Domenico-templom - Materdomini-templom A Piazza Vittorio Veneto 1880-as átépítésekor bukkantak rá az egykori bencés Santo Spirito-barlangtemplomra. Valószínűleg a 10. század elején épült. Az egykori építményből fennmaradt az aula, melyet lakásként is használtak a szerzetesek, valamint a tufába vájt szentély. A fennmaradt falfestmények közül a legértékesebb a Szent Zsófiát ábrázoló. A templom a bencésektől a máltai lovagrend tulajdonába került, akik egy Szűzanya-jelenés tiszteletére felépítették helyén a Materdomini-templomot. A tér alatt található a palombaro, a város víztartálya, amely 65 000 m3 víz befogadására volt képes. A tufába vájt tartály mennyezetét masszív oszlopok tartják, melyek magassága eléri a 15 métert. A falak vízszigetelését háromrétegű habarccsal, úgynevezett cocciopestóval oldották meg. A víztartályt a 19. század végéig használták. ### A Via del Corso és környéke A Via del Corso a modern Matera főutcája. Az óváros nyugati oldalán halad a Piazza Vittorio Veneto és a Piazza Pascoli között. Modern épületei közül kiemelkedik a Sante Lucia e Agata-templom, melyet a 18. század végén építettek bencés szerzetesek. A bencések a Cività falain belül kaptak telket, ami azonban szemetes és egészségtelen volt, valamint a lakosság is fogyóban volt a folyamatosan tomboló járványok miatt. Emiatt a városvezetéstől egy új, kedvezőbb fekvésű telket kértek. Mivel a városvezetés több mint egy évet késlekedett a válaszadással, a szerzetesek, keresztekkel a kezükben az utcára vonultak. Emiatt ki is tilthatták volna őket a városból, viszont a lakosság felkarolta ügyüket, és hozzásegítette őket, hogy megvásároljanak egy palotát, amelyhez kert és kápolna is tartozott. A szerzetesek 1785-ben kezdték el új templomuk építését ezen a helyen. A Castello Tramontano az óvárostól nyugatra eső La Nera nevű magaslaton épült fel. Építtetője Giancarlo Tramontano gróf, a nápolyi királyok helyi helytartója volt. Az ő feladata volt a helyi bárók (Sanseverino, Orsini del Balzo) hatalmának a megfékezése. A gróf rossz hírnévnek örvendett a városi lakosság körében, elsősorban kegyetlenkedései valamint kivetett adói miatt. A várat saját maga és családja védelmére kezdte el építeni. A nápolyi Castel Nuovo mintájára tervezték, azonban a gróf korai halála (1514-ben meggyilkolták) miatt nem sikerült befejezni. A vár jellegzetessége a három kör alakú torony. A várat körülvevő védőárkot az utcák kiszélesítése során feltöltötték. Stratégiai ponton épült, ellenőrizni lehetett innen a városba vezető főbb útvonalakat. Jelenleg átépítés alatt van, egy multifunkcionális kulturális központot alakítanak ki falai között. A Via del Corso folytatása déli irányban a Via Ridola, melynek hangulatát impozáns paloták és templomok sora emeli (Palazzo Giuralongo, Palazzo Sorrentino). A Santa Anime del Purgatorio-templom egyike a város legszebb késő barokk épületeinek. A templomot a XIII. Gergely pápa által, 1578-ban a városba telepített Santa Anime del Purgatorio rend szerzetesei építették. A szerzetesek kezdetben a Sasso Caveosóban álló San Giovanni da Matera-templomot használták, majd 1644-ben egy új istenháza megépítése mellett döntöttek. Az első templom amit megépítettek a Santa Chiara volt, amit aztán a klarissza apácák vettek birtokukba. A klarisszák egykori kolostorában kapott helyet a Domenico Ridola Régészeti Múzeum (Museo Archeologico Domenico Ridola). A Purgatorio-templomot 1726–1747 között építették Giuseppe Fatone andriai építész tervei alapján, a lakosság hathatós pénzügyi támogatásával. A késő barokkos vonalvezetésű főhomlokzatot Vitantonio Buonvino építette. A portál timpanonját morbid figurák, csontvázak díszítik, melyek egy kárhozott lelket fognak közre, a halál szimbólumát. A főhomlokzat felső részének aediculájában egy Madonnát ábrázoló szobor áll, melyet Szent Mihály és Rafael arkangyalok szobra vesz közre. A templombelső érdekessége a festett panelekkel díszített nyolcszögletű kupola. A főoltárban őrzik Materai Szent János, Szent Callixtus és Szent Prosperus ereklyéit. A Via Ridola másik érdekes épülete a Palazzo Lanfranchi, amelynek építését Giovanni De Rossi materai érsek rendelte el 1606-ban. Az építkezés azonban csak 1652-ben indult, amikor Giovan Battista Spinola püspök elrendelte a telken álló karmelita rendház lebontását. Az épület végül Vincenzo Lanfranchi püspöksége idején épült meg, akit a spanyol király kinevezett főinkvizítornak a Nápolyi Királyságba. Az épület 1668-ra készült el. Az épület jellegzetessége az aszimmetrikus főhomlokzat. A palotarész bejáratához néhány lépcső visz, a palotakápolna bejárata azonban az utca szintjén van. A második emeletet vakablakok díszítik. A kápolna rózsaablaka a földszint és az első emelet között van. A leccei barokk stílusában megépült épület ismertetőjegye a tetején álló óra. Az épület ma a Közép- és Modernkori Művészetek Múzeumának (Museo Nazionale d'Arte Medievale e Moderna) ad otthont. A palota szomszédságában áll a Santa Maria del Carmine-templom, amely 1608 és 1610 között épült. Az egyhajós templomban számos kegytárgyat és műtárgyat mentettek át a sassik leromlott állapotú templomaiból, mint például a polikróm mozaikokkal díszített oltárt a Sant'Angelo di Montescagliosóból vagy a Madonna a gyermekkel oltárt a Santa Maria de'Armenis templomból. A templom további érdekessége De Quercis püspök 1530-ban készült szarkofágja. A nemrég restaurált templomot ma koncertteremként használják. ### Sassi di Matera A materai barlanglakások kialakítása és lakhatóvá tétele az évszázadok során jelentősen változott. Az első lakosok a karsztfelszín természetes barlangjaiban telepedtek meg. A következő fázisban elzárták a barlangok bejáratát, illetve véséssel kibővítették azokat, elsősorban hosszanti irányban. A lakótér kibővítését nemcsak a barlang bővítésével érték el, hanem a bejárat elé szobákat, előszobákat építettek kőből. Az ilyen típusú lakások neve lamione. A barlanglakásokat rendszerint dőlve vájták, annak érdekében, hogy a bejáraton át beszűrődő napfény annak legmélyebb pontjait is elérje. A barlanglakásokat gyakran egymás tetejére építették, ezeket labirintusszerű lépcsősorok és utcácskák kötötték össze. A lakások vízellátását az úgynevezett palombarók biztosították. Ezek vájt, körte alakú gyűjtőmedencék voltak, melyeket több rétegben vízszigeteltek, és amelyek vizét földalatti források, kutak biztosították, vagy pedig az esővizet gyűjtötték össze bennük. A legnagyobb palombaro a mai Piazza Vittorio Veneto alatt épült fel. A tufába vájt tartály mennyezetét masszív oszlopok tartják, melyek magassága eléri a 15 métert. A falak vízszigetelését háromrétegű habarccsal, úgynevezett cocciopestóval oldották meg. Az egyes lakásoknak saját vízgyűjtője volt, illetve több esetben az udvarokba tömörülő lakások használtak egy közöset. A különböző háztípusok elnevezései: - lamia vagy lamione – hosszú barlang, amely elé kőből előszobát vagy szobát építettek, - jazzo – egy központi udvar körül vájt barlanglakások, - vicinato – félkörben elhelyezkedő lakások, melyek egy közös vízgyűjtőt (palombaro) használtak, - case a corte – a jazzo fejlettebb változata, néhol emeletes házakkal, - case palaziate – egymásra épült barlanglakások, melyeket lépcsők kötöttek össze (többemeletes palotákhoz hasonlítanak). A materai sassik területén a következő épületek állnak: - 60 barlangtemplom, - 20 épített templom, - 3012 lakás, amelyből: - 665 barlanglakás, melyek bejárata az utca szintje alatt van, - 1672 barlanglakás, melyek bejárata az utca szintjén van, - 362 már meglévő lakásra épült barlanglakás, - 307 egyemeletes ház, - 8 kétemeletes ház, - 1645 kezdetleges barlanglakás. A sassik kiürítésekor ezekben az épületekben összesen 18 000-en laktak. #### Cività Elnevezése a latin civitas szóból ered, melynek jelentése város. A Cività volt tulajdonképpen a középkori város magja, központjában a Piazza Duomóval. A 16. század végéig falak vették körbe, és földrajzi helyzete miatt erődítmény jellege volt. Egy piramis alakú magaslatra épült, melyet a Gravina di Matera és kis patakok szurdokvölgyei határoltak. Ez utóbbiak választották el a város többi negyedétől. A város legmagasabb pontján a dóm áll, amely körül alakult ki a kis Rione Castelvecchio nevet viselő negyed. Itt állnak a város legszebb nemesi palotái. Az egykori városfal maradványa néhány őrtorony (Metellana, Quadra, Capone). A dóm előtti téren végzett régészeti feltárások tanúságai szerint a területet már a 9. században lakták. Főutcája a Via Duomo, mely nyugat-kelet irányban húzódik. A városrész másik fontos tere a Piazza Sedile. A tér legjelentősebb épülete a névadó Palazzo Sedile (Elöljárói palota). 1540-ben épült Giovanni Michele Saraceno érsek parancsára a városi elöljáróság számára. Az 1779-ben átalakították, ekkor nyerte el mai formáját, illetve ekkor épült meg a homlokzatát díszítő monumentális barokk portál, melynek timpanonját Szent Eustachius és a Madonna della Bruna szobrai díszítik. A portál két oldalán két-két fülkében a négy fő erény allegorikus szobrai láthatók: igazságosság, bölcsesség, lelki erő és mértékletesség. A palota 1944-ig őrizte meg eredeti funkcióját, utána az Egidio Romualdo Duni Zenekonzervatórium épülete lett. A palotától jobbra áll a Palazzo del Governatore, az egykori kormányzó palotája, amikor Matera Basilicata székhelye volt. A tér másik figyelemreméltó palotája a Palazzo Bronzini, amely az 1800-as évek végén épült késő barokk stílusban a Bronzini nemesi család számára. Ma a városi örökség megőrzését felügyelő hivatalok székelnek benne. A térről induló Via Pennino mentén további nemesi paloták állnak: Palazzo Giudicepietro, Palazzo Alvino-Cippola valamint a Palazzo Firrao, amelyben 1806-ban megszállt Bonaparte József, Materában tett látogatásakor. A Via Pennino a Piazza San Francescóba torkollik, melyet a San Francesco d’Assisi-templom késő barokk stílusú épülettömbje ural. A templomot az írásos feljegyzések szerint a 13. században alapították III. Honorius pápa megbízásából. Az építkezés 1250–1300 között zajlott, ekkor épült fel a hozzátartozó kolostorépület is. A 15–16. században kibővítették és megépítették az oldalkápolnákat. 1670-ben barokk külsőt kapott Vito Valentino és Tommaso Pennetta tervei alapján, majd 1751–52-ben Carlo Casino di Milano teljesen átszervezte a belsőjét. Belsőjének érdekességei a freskók, melyeket ismeretlen, valószínűleg ferences szerzetesek festettek. A templom alatt a Santi Pietro e Paolo-barlangtemplom található, ami az egyik bal oldali oldalkápolnából közelíthető meg. Ennek érdekessége egy falfestmény, amely valószínűleg II. Orbán pápa 1093-as materai látogatását ábrázolja. 1809-ben a kolostort a helyi csendőrség vette birtokába, majd 1935–36-ban elbontották, így ma az egykori komplexumból csak a templom áll. A templom környékét a kovácsok negyedének nevezték, a központjában egy kis terecske áll, amely alatt az 1981-es városrendezési munkálatok során vaskorszaki nekropoliszokra bukkantak. A Cività központja a Piazza Duomo. A város legmagasabb pontján épült, a Palazzo Malvinni Malvezzi és Palazzo Gattini, illetve a dóm monumentális tömbje határolja, amely a város szinte minden pontjáról látható. A materai dóm a 13. században épült apuliai román stílusban. A nyugati homlokzatát egy hatalmas rózsaablak díszíti, melyet angyalok szobrai tartanak. A kosárfonásos díszítésű főbejáratot a Madonna a gyermek Jézussal, Szent Péter és Szent Pál társaságában szoborcsoportja ékesíti. A déli oldal jellegzetessége egy hatalmas ablak. A déli oldal nyugati kapuját szerzetesek szobrai díszítik, valamint egy Ábrahám felirat. A keleti kapu jellegzetessége két oroszlánszobor, innen származik a neve is: Porta dei Leoni. A latinkereszt alakú templombelső a lombardiai bazilikák kialakítására hasonlít. A hajókat vaskos oszlopok tartják, egyeseket a közeli Metapontumból szállítottak át ide. Az első északi kápolnában áll a dóm legszebb oltára, a 13. századi, bizánci stílusban készült Madonna a gyermekkel. A Capella dell’Annunziata gazdag díszítései a 16. században készültek, az itt látható szobrot a híres materai szobrász, Altobello Persio faragta. Az északi hajóban további Persio szobrok állnak. Különlegessége a dómnak az egyik kápolnában berendezett állandó betlehemes, melyek alakjait 1534-ben Persio illetve Sannazaro d’Alessandro faragta. A kórus 15. századi padjait Giovanni Tantino Ariano Irpinóból származó asztalos készítette. A kórus felett egy kora 17. századi freskó látható, amely a velencei iskola jegyeit mutatja. A harmadik déli oltár a lengyel Sebastiano Majeski alkotása 1632-ből. A Cappella dell’Annunziata mellett egy szűk folyosón keresztül lehet elérni a kis Santa Maria di Constantinopoli-templomot, melynek érdekessége egy 13. századi dombormű, ami a Madonna della Bruna felvonulást ábrázolja. A Piazza Duomón áll az 1223-ban készült érseki palota (Palazzo Arcivescovile). Fő látnivalója a tanácsterem, melyet az érsekek 18. századi festményei díszítenek. A katedrális közelében áll a Torre Metellana, egyike azon középkori tornyoknak, amelyek az 1500-as évekig a Cività védelmét szolgálták. A helyi legendák szerint a tornyot Quintus Caecilius Metellus római konzul építtette. Innen származik elnevezése is. A Cività keleti oldalát a Via Madonna della Virtù alkotja, melyről kiváló panoráma nyílik a Gravina di Matera szurdokvölgyére. Az útszakasz egyik kiszélesedésénél áll a névadó Santa Maria della Madonna della Virtù-barlangtemplom. A templom a 13. század elején épült. A század második felében a szerzetesek átköltöztek egy másik templomba, ezt pedig szálláshelyként tartották fenn zarándokok számára. A háromhajós templomot a 17. században vették ismét használatba és újították fel. Ekkor készült el a négy hatalmas oszlop által tartott bejárat, valamint az apszist díszítő freskó, mely a keresztre feszítést ábrázolja. 1934-ben a városi felújítási program keretében a bal oldali oldalhajó felét lebontották a templom mellett haladó út kiszélesítése érdekében. Ekkor szűnt meg a bejárat is a templom alatti kriptákba. A templom felett található a San Nicola dei Greci-barlangtemplom, ami a 10–11. században épült. 1956-ban derült fény eredeti rendeltetésére, amikor az itt lakó család elköltözött. A templom falait 14–15. századi falfestmények díszítik. A Cività déli határán, az egykori Porta Postergola közelében áll a Santa Lucia e Agata alla Cività-kolostor, melyet 1208-ban alapítottak a Santa Lucia alla Malve-rend apácái. Miután a rend hatalmas kiterjedésű területekhez jutott Pugliában, elkezdték a komplexum bővítését, melybe 1632-ben a városkaput is beolvasztották. A 18. század járványait követően a rend átköltözött a sokkal higiénikusabb Via Corsóra. Az egykori cellákat és egyéb helységeket lakásokká alakították át, úgyszintén a kolostorhoz tartozó templomot. #### Sasso Barisano A Sasso Barisano nevének eredete bizonytalan. Több hipotézis létezik eredetére. Egyes feltételezések szerint Bari városa után kapta nevet. Egy másik feltételezés a római Varisius nemzetségből származtatja a nevet, míg létezik olyan elmélet is, miszerint neve a vòrja szóból ered, ami a bóra helyi megnevezése. A Sasso Barisano Civitától északra fekszik. Központja a Piazza San Pietro Barisano. Északnyugaton a Via San Biagio határolja, keleten pedig a Gravina di Matera szurdokvölgye. Főutcája a Via Fiorentini, amely egy kis patak (grabiglione) befedésével jött létre. A San Giovanni Battista-templom a Via San Biagio egyik kiszélesedő részén (piazetta) áll. Korábban Santa Maria La Nova illetve Santa Maria delle Nove ai Foggiali néven volt ismert. 1233-ban épült meg a Sasso Caveosóban megtelepedő bencés szerzetesek számára. 1480-ban a szerzetesek áttelepültek a dóm környékére, így a templom használaton kívül került. 1695-ben vette át a San Giovanni Battista egyházközség és újíttatta fel. A templom román stílusban épült, homlokzatát faragott portál díszíti (amely már a leccei barokk stílusjegyeit viseli magán), efölött kis beugróban egy Madonna-szobor áll. A főhomlokzatot, a főbejárattól jobbra és balra, két-két vakárkád díszíti. A háromhajós templom érdekessége egy 15. századi freskó (Madonna delle Neve), amit Altobello Persiónak tulajdonítanak, illetve a 19. századi keresztelőkápolna. A szószék egyik felirata tanúskodik róla, hogy itt ölték meg 1514. december 29-én Tramontano grófját. A San Rocco-templom a San Giovanni Battistával átellenben áll. A most látható templom elődje egy 1348-ban épült kis kápolna volt, melyet Szent Rókus tiszteletére emeltek köszönetképpen, hogy elűzte a várost sújtó járványt. 1604-ben ferences szerzetesek szerezték meg, és hozzáláttak a ma is látható templom építéséhez. A templom átépítése 1703-ra fejeződött be. A későbbiekben kórházként működött, jelenleg pedig a Basilicatai Egyetem használja. A kéthajós templom főhomlokzatát a 19. században építették át. A belső díszítéseiből fennmaradt kilenc 17–18. századi oltár. A San Biagio-templom egy kis mellékutcában, a Via Stiglianin áll. A Szent Balázs tiszteletére épült templom egy egykori városkapu helyén épült fel 1642-ben. A kis templom főhomlokzatát két karcsú harangtorony díszíti, valamint egy faragott keretes ablak a bejárat felett. A templom napjainkban használaton kívül van. Ugyanezen utca végében áll egy monumentális szökőkút, melyet 1832-ben II. Ferdinánd parancsára építettek a Piazza Vittorio Venetóra, majd 1959-ben áthelyezték jelenlegi helyére. A San Francesco di Paola-templom 1774-ben épült a Paolai Szent Ferenc által alapított minimita rend számára, akiknek korábbi temploma, a Santa Maria de’Armenis, a felszivárgó talajvíz miatt használhatatlanná vált. A templom lassan épült, a 19. századra lett kész. Az oldalfalak freskóit 1930-ban Salvatore Cozzolini festette. A San Guglielmo-templomot 1592-ben alapították egy helyi egyesület tagjai, eredetileg Santa Maria delle Grazie néven. Az épület 1616-ra épült fel. 1734-ben egy földrengés erősen megrongálta a templom szerkezetét, így annak lebontása és egy új istenháza megépítése mellett döntöttek. Ez látható napjainkban is. Az egyhajós templomot egy félgömb alakú kupola koronázza meg. Freskói a 18. századból származnak, a tufából faragott oltárokat valószínűleg nápolyi mesterek készítették. A templom alatti kriptát egy falfestmény díszíti, amely Materai Szent Jánost ábrázolja. A San Pietro de Veteribus egyike a város legrégebbi barlangtemplomainak. Építésének pontos dátuma nem ismert, a homlokzatát díszítő három portál feletti évszám (1755) valószínűleg átépítésének dátumát jelöli. A sassik elhagyásával a templom állaga is romlásnak indult. A restaurálási munkálatokat nemrég kezdték el, ezek során feltártak néhány értékes 17. századi falfestményt, valamint egy Szentháromságot ábrázoló domborművet. A Via San Giovanni Vecchio 60. szám alatt áll a Parasztváros Múzeum-laboratóriuma (Museo-laboratorio della Cività Contadina). A régi barlanglakásokból kialakított, mintegy 500 m2 területű múzeum a sassi lakosainak életkörülményeit mutatja be, bútorokat és különféle egyéb műtárgyakat. A San Vito dei Lombardi-barlangtemplom a 13. század elején épült. A templom főhomlokzata tulajdonképpen a barlang befalazott bejárata. Mindössze egy kapu és egy kerek ablak díszíti. Főoltárát Szent Vitus domborműve díszíti. Az egyenetlen falak üregeit szentek szobrai díszítik. #### Sasso Caveoso A Sasso Caveoso nevének eredete bizonytalan. Három hipotézis létezik magyarázatára. Az első szerint a latin caveosus szóból ered, melynek jelentése üreges, barlangos. A második feltételezés szerint nevét Montescaglioso városa után kapta, amit egy időben Mons Caveosus néven emlegettek. A harmadik hipotézis szerint neve a latin cavea szóból ered, amely a régi római színházak félkörös nézőterének volt a megnevezése. A Sasso Caveoso a Civitàtól délre fekszik, központja a Piazza San Pietro Caveoso. Nyugaton a Via Ridola és a Piazza Pascoli határolja, keleten pedig a Gravina di Matera szurdokvölgye. Főutcája a Via Buozzi, amely egy kis patak (a helyiek ezen kis patakokat grabiglioninak nevezték) befedésével jött létre. A 16. században alakult ki, amikor a Balkán-félszigetről érkező albán és szerbhorvát menekültek települtek le területén. A szerbhorvátokat schiavoninak nevezték, és ez a megnevezés az évszázadok során családnévvé alakult. A Sasso Caveosóban láthatók a legkezdetlegesebb barlanglakások. A Sasso Caveosót keleten a Via Madonna della Virtù határolja, amelynek egyik kiszögelésében áll a sasso legnagyobb köztere, a Piazza San Pietro Caveoso. A tér mai arculatát a 20. század elején elvégzett városrendezési munkálatok után nyerte. Ekkor bontották el a déli oldalán álló házsort, amire ma egy vakárkádos fal emlékeztet. A tér fő látnivalója a névadó San Pietro Caveoso-templom, amely az 1300-as években épült. A 17. században kibővítették és megépítették oldalkápolnáit valamint a harangtornyát. 1752-ben új freskókkal gazdagodott és ekkor építették át a sekrestyéjét is. A 18. században készült el a mennyezetfreskó, tele növényi- és vallási motívumokkal. Az egyszerű barokk homlokzaton három bejárat áll. A középső feletti fülkében egy Madonna-szobor látható, míg a két szélsőben Szent Péter és Szent Pál szobrai. A háromhajós templombelsőt 1947–1948 között módosították utoljára, ekkor bontották el az oldalkápolnákat, helyet adva az új oratóriumnak. A templom freskóit Alessandro Fracazano, Aurelio Persio és Altobello Persio alkották meg. A faintarziás díszítésű főoltárba vannak beépítve a templom legjelentősebb kincsei: Szent Placidus, Szent Ince, Szent Crescenza és Szent Severina ereklyéi, valamint egy ezüst ereklyetartóban Materai Szent János földi maradványai, ezáltal a város egyik legjelentősebb temploma. A Sasso Caveoso egyik legérdekesebb temploma a Santa Maria de Idris, melyet egy sziklákba (neve Monte Errone) vájtak. A templom nevét illetően két hipotézis létezik: az egyik szerint a bizánci odigitriából ered, melynek jelentése irányt jelző szikla; a másik szerint a víztárolásra alkalmas ókori edény, a hüdria a névadója. A templomnak csak a főhomlokzata épített, többi részét mélyen a sziklába vájták. A templom eredete a 8. századra vezethető vissza, erre utalnak a benne talált pénzérmék, fibulák és egyéb értéktárgyak. Falfestményeinek nagy része a 15–16. században készült, azonban a beszivárgó víz miatt az idők során súlyosan megrongálódtak. A templomot egy kis folyosó köti össze az egykori San Giovanni in Monterrone-barlangtemplommal. A 20. század második felében elvégzett restaurálási munkálatok értékes falfreskókat hoztak felszínre az egykori keresztelőkápolnában, melyek nagy része a 13. századból származik. A templom közelében, a Via Solitario 11. szám alatt rend behoztak egy barlanglakást, amely a 20. század közepének életkörülményeit hivatott bemutatni a sassókban. Ugyancsak a Via Solitario mentén áll a 11. század végén épült Santa Lucia alle Malve. A templomot 8. századi bencések által lakott barlanglakások átépítésével alakították ki. A háromhajós templomnak csak a jobb oldali hajóját használták egyházi célokra, míg a központi és bal oldali hajókban laktak a szerzetesek, valamint a raktárak is itt voltak. Hamarosan azonban elhagyták és átalakították lakásokká. A restaurálása során számos érdekes, 13. századi falfestmény is előkerült. A templom feletti teraszon longobárd, sőt bronzkori sírokat is találtak. A templom környékén láthatók a Sasso Caveoso legjobb állapotban megőrzött barlanglakásai: ezt a városrészt Vicinato di Malvénak nevezik. A barlanglakások legtöbbje már a 11. század végén létezett. A Santa Maria de Armenis-templom első írásos említése 1094-ből származik. Bencések alapították, majd 1640-ben a ferencesek vették át. 1774-ben újjáépítették, de csak rövid ideig használták, és átalakították lakásokká. A háromhajós templom belső dekorációi szinte teljes mértékben elvesztek. ### Barlangtemplomok regionális park A Barlangtemplomok regionális parkot (Parco Regionale delle Chiese Rupestri) 1990-ben alapították azzal a céllal, hogy védelem alá helyezzék a Matera környéki barlangtemplomok régészeti, történelmi és természeti örökségét. A terület két község területét öleli fel: Matera és Montescaglioso. A park felügyelete az egykori Santa Lucia alla Cività templomban székel, hozzá tartozik egy dokumentációs központ valamint egy múzeum. A Murge szívében álló Radogna tanyán rendeztek be egy kiállítást a barlanglakások őskori történetéről. Ez egyben a kiindulópontja a vidéket bejáró sétáknak. A park területén 11 régészeti terület található, 46 barlangtemplom, 5 remetelak, 5 falu, 37 tanya, 21 vidéki palota, 11 akol. Az ezeket összekötő utakat tratturinak nevezik, amelyeket korábban a pásztorok használtak a Murge és a Pollino masszívum legelői közötti vándorlásaik során. - Murgia Timone – Kis falu, melyet valaha vizesárok vett körül. A 19. század végén fedezték fel, valószínűleg az újkőkorszak végén és bronzkor elején lakták. - Murgecchia – Az 1960-as években tárták fel. A késő neolitikumban alapított falucskát kettős árokrendszer vette körbe. A feltárt sírok alapján a régészek megállapították, hogy a 11. századig lakták. ### Az új városnegyedek Matera negyedei az 1952. május 17-én kiadott 619-es számú kormányrendelet következtében alakultak ki, melyben elrendelték a sassik kiürítését, a lakosság áttelepítését. Az új városnegyedek a történelmi központtól nyugatra és északra épültek fel a Piano (jelentése síkság) nevű lapos fennsíkon. Az új negyedeket Olaszország legnevesebb építészei tervezték. - Rione Serra Venerdi – Luigi Piccinato tervezte. A várostól nyugatra épült fel egy alacsony dombon, számos zöldövezettel, iskolákkal, úszómedencével és egyéb sportlétesítményekkel. - Borgo La Martella – Ettore Stella, majd halála után Ludovico Quaroni tervei alapján épült fel néhány kilométer távolságra a történelmi belvárostól. A negyed központja egy hatalmas templom. Határán fekszik a materai ipari zóna. - Rione Spine Bianche – Carlo Aymonimo építész és csapata tervezte, és az olasz racionalizmus és neorealizmus iskolapéldája egyenes vonalvezetésű épületeivel. A központjában áll a X. Piusz pápa emlékére felszentelt templom. - Rione Villalongo – a történelmi központtól északra épült fel. - Rione Lanera – A Marcello Fabri által tervezett negyed a történelmi központtól nyugatra épült fel. Központjában emelkedik a Sant’Antonio di Padova-templom. Itt épült fel az első városi kórház is, amelynek épülete napjainkban államigazgatási hivataloknak ad helyet. - Rione Agna – Kezdetben önálló falu volt a várostól délre, azonban idővel összenőtt vele. Központjában áll a Sant’Agnese és a San Luigi da Montfort templom. - Rione Piccianello – A stadion közelében felépült lakónegyed, amely egyben a város keleti bejárata. Központjában két szabadtéri piac valamint a Santissima Annunziata-templom áll. - Borgo Venusio – Az Altamura irányába vezető főút mentén épült fel, néhány kilométer távolságra a történelmi központtól. Itt található a város legnagyobb bevásárlóközpontja. Az 1970-es évektől kezdődően a lakosság gyors növekedése újabb lakótelepek létesítését követelte meg. A város elsősorban északi és déli irányban bővült, hiszen keleti irányban a Gravina di Matera, nyugaton pedig a dombos vidék akadályozta a továbbterjeszkedést. Ekkor alakultak ki a következő városnegyedek: - Rione San Giacomo – A város északi részén épült fel. Ez a legnépesebb negyed. Központjában áll a San Giacomo-templom, egy vásártér, valamint egy bevásárlóközpont. - Rione Serra Rifusa – A város északi vége, az azonos nevű domb lábánál. - Rione Pini – A város nyugati részén épült ki, közel a történelmi központhoz. - Matera 2000 – Az 1990-es évek második felében építették a város északi részén. Központjában áll az akvárium, egy park, valamint egy bevásárlóközpont. - Centro direzionale – A város központjában kialakított üzleti negyed, amely irodáknak, üzleteknek ad otthont. - Zona 33 di Via La Martella – A város második üzleti negyede, a központtól nyugatra. Jellegzetes épülete a tizenhárom emeletes Grattacielo di Via La Martella irodaház, amely egyben a város legmagasabb épülete. ## Kultúra ### Oktatás A városban egyetlen felsőoktatási intézmény működik, az Università degli Studi della Basilicata (Basilicatai Tudományegyetem) Építészeti Kara. ### Múzeumok - Museo Nazionale Domenico Ridola – A neves materai régész nevét viselő múzeum az ókori Lucania népeinek kultúráját mutatja be. - Museo Nazionale d'Arte Medievale e Moderna – A Palazzo Lanfranchiban van berendezve. Gyűjteményei: vallási műtárgy gyűjtemény, modern művészeti gyűjtemény, néprajzi gyűjtemény. - Casa Grotta – Berendezett sassi. - Museo-laboratorio della Cività Contadina – A sassi lakosainak életét bemutató gyűjtemény. - MUSMA – Kortárs szoborgyűjtemény. - Museo della Tortura medievale – Középkori kínzóeszközöket bemutató kiállítás. Látogatható barlangtemplomok: - Sasso Caveoso: Santa Maria de Armenis, Santa Lucia alle Malve, San Giovanni in Monterrone, Madonna de Idris, Santa Barbara; - Cività: Madonna della Virtù, San Nicola dei Greci; - Sasso Barisano: San Pietro Barisano, San Guglielmo, San Vito dei Lombardi, Sant'Antonio Abbate. ### Vallási élet Matera a 10. századtól kezdődően püspöki székhely. A 11. században rövid ideig érseki székhely volt, majd 1203-ban egy pápai rendelettel egyesítették az acerenzai érsekséggel. A város védőszentje a Madonna della Bruna valamint Szent Eustachius. ### Hagyományok A város védőszentjének megünneplését 1389-ben rendelte el VI. Orbán pápa. Az ünneplés központi momentuma egy papírmaséval feldíszített győzelmi szekér lerombolása. Az ünnepség (amit július 2-án tartanak) főbb mozzanatai: a pásztorok felvonulása, akik körbeviszik a városon a Madonna della Bruna szobrot; a késő délutáni kavalkád, amikor a szobrot a katedrálisból átviszik a Santa Annunziata templomba, Picciannellóba. Ezt követően a győzelmi szekér kíséretében a szobrot visszakísérik a katedrálisba, majd annak elhelyezése után késő este a dóm előtti téren összegyűlt lakosság lerombolja a díszes győzelmi szekeret. A Madonna della Bruna legendája pontosan nem ismert, hiszen szájhagyomány útján terjedt, ezért az évszázadok során jelentős változásokat szenvedett. A legenda szerint egy fiatal lány felkéredzkedett egy materai paraszt szekerére és megkérte, hogy vigye el őt a városba, mert fontos üzenete van a püspök számára. A város szélén, Piccianellóban azonban leugrott a szekérről, és azt mondta a parasztnak, hogy vigye el az üzenetét – miszerint ő a Szentanya – a püspöknek. A püspök és város lakossága kivonult, és azon a helyen, ahol a paraszt magára hagyta az ismeretlen leányt, egy szobor állt, melyet díszes fogaton bevittek a városba. Annak érdekében, hogy a díszes fogat ne kerüljön a vidéket többször is megtámadó szaracén kalózok kezébe, a lakosok saját maguk pusztították el. A Madonna della Bruna nevének eredetét többféleképpen magyarázzák. Származtatják a bruna szóból, mely a középkorban bátorságot jelentett, mások szerint a júdeai Hebron városának nevéből ered, ahol a Szűzanya megjelent Szent Erzsébetnek. Egy harmadik elmélet szerint a szobor sötét arcszíne után kapta a nevét. A szent szobrot ma a katedrálisban őrzik egy neki szentelt kápolnában. Ugyancsak a katedrálisban látható egy 12. századi bizánci eredetű freskó, amely a Madonnát ábrázolja. ### Fesztiválok - Festival Duni, minden év júliusában koncertsorozattal emlékeznek Egidio Romualdo Duni materai zeneszerzőre. - Women's Fiction Festival, szeptemberben rendezik a női írók rendezvényeit. - Festival Gezziamoci, dzsesszfesztivál. - ParcoMurgia Festival, a Parco della Murgia Materana regionális park által szervezett rendezvénysorozat. ### Sajtó - A városban működő televíziótársaságok: Televisione Radio del Mezzogiorno Tele Basilicata Matera - A városban működő rádiótársaságok: Radio Radiosa - Városi lapok: Il Resto Il Pomeridiano ## Konyhaművészet A basilicatai konyha jellegzetességei a sajtok (mozzarella, burrino, provola, scamorza) illetve az erősen fűszerezett füstölt szalámi, a lucanica. Az előételek terén a kínálat nem túl gazdag, nincs hagyománya a vidéken. Jellegzetes készítmények a capocollo (gyengén füstölt disznóhús szeletek), valamint a melanzane sott’olio (olívaolajban elkészített padlizsán). Ugyancsak előételként szolgálják fel a Calabriából származó pomodori sott’oliót, ami tulajdonképpen fűszerezett, szárított paradicsom. A főételek közül helyi specialitás az agnello in casseruola, bárányhús burgonya- és hagymakörítéssel. A lumache all’origano főtt csigatészta paradicsomszószban, erősen fűszerezve. A zucca ripena marha- vagy disznóhús paradicsomban kifőzve, sajttal, erősen fűszerezve. A ciamotta Basilicata első számú vegetáriánus étele: burgonya, pepperoni, padlizsán és paradicsom összefőzve. A helyi édességek közül említésre méltó a panzerotti, valamint a torta di formaggi (sajttorta) és a töltött füge, azaz a crucette. A cumpittu szezámmagos nugát. ## Sport - Football Club Matera – jelenleg a Serie D-ben játszó labdarúgócsapat. A város stadionja a XXI Settembre-Franco Salerno. - Olimpia Basket Matera – kosárlabda. - Pallavolo Femminile Matera – négyszeres országos bajnok (1991–92, 1992–93, 1993–94, 1994–95) kézilabdacsapat. - Iula Team Matera – futsal. - A.S.D. Pattinomania Matera – jégkorong. - AICS Matera – vízilabda. - Sabor Latino Matera – sporttánc. - Circolo Schermistico Matera – vívás. ## Gazdaság A 2006. évi statisztikai adatok alapján Matera gazdasága a következőképpen alakult. Az aktív lakosság 18,8%-a dolgozik a primer szektorban: 12%-a mezőgazdaságban, 10,6% a feldolgozóiparban, 8,2%-a az építőiparban. A kereskedelem az aktív lakosság 44%-át foglalkoztatja: 18,7% a kiskereskedelemben, a vendéglátóiparban, a közlekedésben és a kommunikációban, 7,9% a pénzügyi szektorban. A munkanélküliségi ráta 24,7% körül alakul. Az egy főre eső éves átlagjövedelem 15 682,30 euró, szemben az olaszországi 22 386,60 eurós átlaggal. Matera mezőgazdasági központ, jelentős gabonatermeléssel. A városban több pasta- és kenyérgyár működik. Jelentős bortermelés is van, helyi különlegesség a Matera DOC. ## Közlekedés ### Közúti közlekedés Az Adriai-tenger partja felől az A14-es Bologna-Taranto autópályáról, Bari Nord kijáratnál letérve, a 99-es főúton lehet elérni. A Tirrén-tenger felől az A3-as Salerno-Reggio Calabria autópályáról Sicignano degli Alburninál letérve a 407-es úton lehet elérni. A Tarantói-öböl felől a Metapontumtól kiinduló 655-ös főút vezet a városba. A Marino társaság által üzemeltetett buszok összeköttetést biztosítanak Matera és Milánó, Ancona, Bologna, Chianciano, Fiuggi, Nápoly, Novara, Parma, Reggio Emilia, Sassuolo és Urbino, valamint számos más kisebb település között. A Marozzi e Liscio társaság buszaival Róma, Firenze, Pisa, Livorno, Pistoia, Prato és Siena érhető el. ### Vasúti közlekedés Materát Barival a Ferrovie Appulo-Lucane magánvasúttársaság által üzemeltetett keskenynyomtávú vasútvonal köti össze. Az olasz vasúttársaság, a Trenitalia, csak Ferrandináig üzemeltet szerelvényeket, a fennmaradó 30 km-nyi utat busszal kell megtenni. A Ferrandina-Matera vasútvonal építését – mely bekapcsolta volna Materát az országos hálózatba – 1968-ban kezdték el építeni, de a sorozatos pénzügyi problémák miatt a mai napig nem sikerült befejezni. ### Légi közlekedés A Materához legközelebb eső repülőtér a Bari melletti Karol Wojtyla nemzetközi repülőtér. A basilicatai repülőtér (Pisticci területén) jelenleg felújítás alatt van. ## Híres materaiak - Volturnoi Szent Hilár (980–kb. 1045). - Lupus Protospatharius (1030–1102), krónikás. - Materai Szent János (1070–1139). - Alano da Matera (1300), nyelvész, filozófus, asztronómus. - Altobello Persio (1507–1593), szobrász. - Ascanio Persio (1554–1616), filozófus. - Tommaso Stigliani (1573–1651), költő. - Antonio Duni (1700–?), zeneszerző. - Egidio Romualdo Duni (1709–1775), zeneszerző. - Francesco Paolo Volpe (1779–1852), történész. - Cesare Firrao (1806–1878), hadmérnök. - Michele Torraca (1840–1906), politikus. - Francesco Paolo Festa (1840–1909), költő és fényképész. - Domenico Ridola (1841–1932), orvos, történész. - Giuseppe Gattini (1843–1917), történész. - Antonio Loperfido (1859–1938), földrajztudós. - Raffaele Stella (1861–1938), entomológus, paleontológus. - Gioacchino Cappelluti (1868–1931), iparmágnás. - Eustachio Paolo Lamanna (1885–1967), filozófus. - Francesco D'Alessio (1886–1949), politikus. - Antonio Passarelli (1887–1943), tábornok. - Giuseppe De Robertis (1888–1963), irodalomkritikus. - Michele Bianco (1896–1981), politikus. - Rocco Lazzazzera (1898–1941), író, újságíró. - Ettore Stella (1915–1951), építész. - Elisa Springer (1918–2004), író. - Nicola Morelli (1921–1994), szobrász, színész, író. - Carmelo Francesco Salerno (1925–1998), politikus. - Giovanni Battista Bronzini (1925–2002), antropológus. - Luigi Guerricchio (1932–1996), festő. ## Matera a mozivásznon Köszönhetően a környék természeti szépségeinek illetve a sassik középkori hangulatának Matera számos film háttereként szolgált:: - 1950: Le due sorelle - 1953: La lupa - 1957: Il Conte di Matera - 1961: Éljen Itália! - 1962: A hazugság városa - 1963: Il Demonio - 1963: I basilischi - 1964: Máté evangéliuma - 1965: Olasz furcsaságok - 1967: Hol volt, hol nem volt... - 1972: Fekete Dekameron - 1972: Ne bántsd a kiskacsát! - 1974: Anno uno - 1974: Allonsanfan - 1974: Il tempo dell'inizio - 1975: Itt kezdődik a kaland - 1979: Krisztus megállt Ebolinál - 1978: Volontari per destinazione ignota - 1980: L'albero di Guernica - 1981: Három fivér - 1985: Dávid király - 1990: Éjszakai nap - 1995: Csillagok embere - 1995: Campet - 1998: Del perduto amore - 1999: Terra bruciata - 2004: A passió - 2004: The big question - 2004: Roba forestiera - 2005: Revelations - 2005: Mária Magdolna - 2006: A víz mágusa - 2006: Ómen - 2006: Il lato grottesco della vita - 2006: A születés - 2006: Artemisia Sanchez - 2007: Lo stallo - 2007: Pandora szelencéje - 2008: VI. Pál - 2016: Az ifjú messiás - 2016: Ben-Hur - 2017: Wonder Woman - 2021: Nincs idő meghalni

Milánó

Milánó (olaszul Milano, lombardul Milan) Észak-Olaszország legnagyobb, Olaszország második legnagyobb metropolisza (közigazgatásilag comune), Lombardia régió székhelye. Lakossága 1 353 882 fő. Milánót Olaszország gazdasági fővárosának tartják, hiszen az ország legnagyobb ipari központja. Világhírét manapság divatházainak, operaházának köszönheti, régebben pedig gótikus, csupa kőcsipke dómjának, illetve a Santa Maria delle Grazie-templomnak, amely otthont ad Leonardo da Vinci híres festményének Az utolsó vacsorának. A kelták által alapított Mediolanumot i. e. 222-ben a rómaiak foglalták el. 286-ban Diocletianus császár Rómából egy időre ide helyezte át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát, majd ennek bukása után a Lombard Királyság része lett. A középkorban fontos kereskedelmi központ volt kedvező fekvésének (az alpesi hágók közelében, a termékeny Pó-síkságon) köszönhetően. A 15. században a Visconti és Sforza nemesi családok uralkodása alatt Itália egyik legjelentősebb reneszánsz központjává nőtte ki magát. A napóleoni háborúk végétől 1859-ig, a solferinói csatáig Milánó és Lombardia a Habsburgok uralma alatt volt (rövidebb megszakításokkal), majd az egyesült Olasz Királyság része lett. A várost a Habsburg időszakban az osztrákok Mailandnak nevezték; innen a korabeli, magyarosított „Majland” változat, az itáliai osztrák haderő kötelékében ott szolgáló magyar bakáknak köszönhetően. ## Földrajz ### Fekvése Milánó Lombardia régió nyugati részében fekszik, a Pó-síkságon. Az Olona, Lambro és Seveso folyók szelik át, illetve számos mesterségesen létrehozott csatorna, mint a Naviglio Grande és a Naviglio Pavese. A város 25 km-re keletre fekszik a Ticino folyótól, 25 km-re nyugatra az Addától és 35 km-re északra a Pótól. A legközelebbi alpesi tó, a Comói-tó, 50 km-re északra. Két fontos alpesi átkelő déli végének közelében fekszik: Val Venosta és Val Engadina. A vidék a neozoikum végéig tengeröböl volt. Később a tengeri, folyóvízi üledékek illetve az Alpokból és Appenninekből származó törmelék vastagon kitöltötte. Különösen sok törmeléket halmoztak fel az alföld peremén a jégkorszakok folyamán az Alpokból lenyúló gleccserek, amelyek az Alpok déli lábánál morénaövezetet, alacsony dombságot alakítottak ki. A hordalékkúpok anyaga az alföld belseje felé finomodik, majd átmegy az iszapos-agyagos ártéri lerakódásokba. Ebben az övezetben a nem vízáteresztő rétegek felett számtalan forrás fakad. Ennek az övnek a neve linea Fontanilli (Fontanilli-vonal). Ettől délre kezdődik a tenger felé lejtő alluviális síkság. Milánó városa ebben az övben fekszik. ### Éghajlata A Köppen-féle osztályozás szerint Milánó éghajlata nedves szubtrópusi (Cfa). A téli hónapok rendszerint csapadékosak és hidegek, az átlaghőmérséklet -4/+6 °C között alakul. A nyári hónapok csapadékosak és melegek, az átlaghőmérséklet +15/+28 °C közötti. Télen gyakoriak a nagyobb havazások, habár intenzitásuk és gyakoriságuk a 1990-es évek vége óta csökkent. Az átlagos hóvastagság 35–45 cm között alakul, a legnagyobb értéket 1985 januárjában mérték, amikor is 80–100 cm között volt. A lehulló csapadék mennyisége egész évben magas, átlagosan 1000 mm körül van. A várost gyakorta borítja köd, azonban a közeli rizsültetvények felszámolása, valamint a környezetszennyezés csökkenése miatt a ködös napok száma is csökkenőben van. ### Csatornahálózata Milánó területét számos hajózható csatorna (naviglio) szeli át, amelyeket a 12–16. században építettek, hogy biztosítsák a város összeköttetését az Addával, valamint a Ticinóval. E csatornáknak fontos szerepük volt a gazdasági életben: a milánói dóm építéséhez szükséges márványtól kezdve a Corriere della Sera nyomdagépeinek szállításáig. Nagyrészüket a 19. században, a vasút és a villamos elterjedésével befedték vagy feltöltötték. Az első csatornát, a rómaiak által épített vizesárkot (Fosse Romana) a Seveso folyó vize táplálta. A Fossa Interna (Belső csatorna) 1150-ben épült meg, szintén városvédelmi okokból. Az első tulajdonképpeni csatornát 1179-ben kezdték el építeni. A Naviglio Grande több lépésben készült: először a Gaggiano folyóig, majd 1187-ig a Trezzanóig tartó szakasza, végül 1209-ben Milánót a Sant’Eustorgio-bazilika mellett érte el. A víz szabályozása érdekében a mai Via Arena mentén egyszerű zsiliprendszert építettek ki. Milánó kikötője, a La Darsena, 1603-ban épült ki a Sant’Eustorgio-bazilika melletti tó helyén, amelybe a Naviglio Grande torkollott. Fénykorát a 19. században élte. A második világháború után veszítette el kereskedelmi szerepét, amikor a szállítás nagy része áthelyeződött a vasútra és a közútra. A Naviglio Pavese Milánót kötötte össze Paviával, valamint a Ticino-folyóval. A 33 km hosszú csatornát 1564-ben kezdték el építeni, az 1960-as években lezárták. Napjainkban szanálásán dolgoznak, hiszen a csatorna része lenne egy Svájcot Velencével összekötő vízi útvonalnak. A 38 km hosszú Naviglio Martesana vagy Naviglio Piccolo az Adda folyót köti össze Milánóval. Nagy része fedett. A korábbi századokban a város vizesárkát táplálta. A Naviglio di Bereguardo 18 km hosszú és a várost köti össze a Ticinóval. Huszonnégy zsilip szabályozta a vizét, azonban csatlakozása a Ticinóval sosem készült el, ezért a hajókat és a bárkákat egy rövid távon a szárazföldön át kell vontatni a csatorna és a folyó között. A mindössze 3 km hosszú Naviglio di Paderno a 16. században épült, hogy a hajósok elkerüljék az Adda-folyó gyors és veszélyes sodrású szakaszát. ## Története ### Ókor Milánót a kelták egyik törzse, az insuberek alapították az i. e. 6. században etruszkok területen (Etruriában). Neve, az „utak kereszteződése” a kereskedelmi és hadiutak fontos csomópontjára utal. I. e. 222-ben elfoglalták a rómaiak, a terület romanizálódott az i. e. 1. században. Róma városának hanyatlásával a 4. században több császár székhelye volt. ### Középkor A népvándorlások korában, az 5. századtól kezdve germán törzsek sorozatos betörésére került sor. Elsőként az I. Alarik vezette nyugati gótok érkeztek, és arra kényszerítették Honorius császárt, hogy helyezze át a Nyugatrómai Birodalom fővárosát Ravennába, ami védhetőbb helyen feküdt, ugyanakkor közelebb is volt Bizánchoz. 407-ben Alarik seregei ismét kifosztották a várost. 452-ben az Attila vezette hun seregek pusztítottak a városban, majd 489 és 494 között a burgundok. A 6. század közepén érkeztek Észak-Itáliába a longobárdok. Királyuk, Alboin 569-ben vonult be az elfoglalt városba. A városi nemesség, valamint a klérus nagy része ekkor Genovába menekült. A longobárdok az elszegényedett és lepusztult Milánó helyett Paviát tették meg új királyságuk (Langobardia Maior) fővárosának. Változás a város életében Authari király uralkodása idején (584–590) következett be, majd Teodolinda királynő alatt, akik felvették a keresztény vallást és nekiláttak az egyházi épületek felújításának, szabadon engedték a korábban bebörtönzött püspököket és papokat. 604 és 626 között, Agilulf uralkodása idején, Milánóba költözött át a királyi udvar. A 7. század közepén felújították a várost védő falakat, új kapukat és bástyákat emeltek, felújították a várost ellátó vízvezetéket. A longobárd uralomnak csak 774-ben (paviai csata), Desiderius uralkodása idején szakadt vége, amikor Nagy Károly Pavia feladására kényszerítette a longobárd királyt és a pápa támogatásával a longobárdok királyává koronáztatta magát. A tartomány fővárosa a frank Karolingok uralkodása alatt továbbra is Pavia maradt. Az egyház befolyása erősödött, a püspökök mind nagyobb világi hatalomra tettek szert, a hercegségek helyébe pedig frank őrgrófságok és grófságok léptek. Ez időben alakult ki végleg Lombardiában a feudális társadalmi rend. Ebben az időszakban szakadtak el az észak-itáliai Longobárd Királyságtól a dél-itáliai hercegségek (Beneventói Hercegség, Capuai Hercegség, Salernói Hercegség). Az északi Longobárd Királyság hozzávetőleg azt a területet jelentette, mint a mai Lombardia, és Nagy Károly birodalmának felosztása után forma szerint a keleti frank, vagyis a későbbi német birodalomhoz tartozott. Ekkor jöttek létre Bergamo, Milánó, Brescia és Pavia grófságok, melyek az idők során erős városállamokká fejlődtek. I. Ottó német királyt 962-ben a pápa római császárrá koronázta, ennek köszönhetően a püspökök hatalma – főként a városokban – tovább erősödött. Milánó ismét vezető erő lett, Como is virágkorát élte, Pavia jelentősége ezzel szemben csökkent. III. Ottó idején úgy tűnt, hogy a német-római császárság álma szertefoszlott. Csak átmeneti eredményt jelentett utódjának, II. Henriknek 1004-ben Milánó fölött aratott győzelme, a városállamok nem békéltek meg a császári hatalommal. Az ezt követő időszakban a városállamok állandó csatározásokat folytattak egymással. Ellentétek alakultak ki a gazdag városi polgárság és a feudális nemesség között is. 1093-ban Milánó vezetésével létrejött a Lombard Liga (Societas Lombardiae), amelyet a pápa szintén támogatott, hiszen maga is évtizedes harcba keveredett a császárral, az ún. invesztitúraharcban. Ugyanabban az évben IV. Henrik császárt Veronában börtönbe vetették. Váltakozó sikerrel folytatta a harcot a városállamokkal szemben Barbarossa Frigyes császár is. 1158-ban legyőzte Milánót, 1162-ben fel is dúlta a várost. 1176-ban a legnanói csatában a lombard liga csapatai felülkerekedtek Frigyes seregein, és a császár 1183-ban a konstanzi békében kénytelen volt elismerni a lombard városok önkormányzatát. A 12. század elején Milánó hatalma megerősödött, a város arculata is megváltozott: ekkor épültek fel az új falak, valamint ekkor kövezték le az első utcákat. A városok erejét azonban aláaknázta a továbbra is fennálló ellentét a polgárság (civesek) és a nemesség között. II. Frigyes császár ezért tudott Cortenuovánál, 1237-ben ismét győzelmet aratni. Ezt követően megint kiéleződtek az ellentétek a császárok és pápák között. Az invesztitúraharcok idején kialakult a guelfek (vagyis a pápapártiak) és a ghibellinek (a császárpártiak) csoportja. A guelf Martino della Torre Milánó urává lett, Veronában és a Garda-tó környékén pedig 1260-ban a Scaligeri-család került hatalomra. A Della Torrék 1268-ban uralmukat több más városra, így Comóra, Bergamóra és Bresciára is kiterjesztették. ### A Viscontiak és a Sforzák 1277-ben a Milánó és Como között vívott desiói ütközetben Ottone Visconti döntő győzelmet aratott a Della Torrékon, ezzel családja számára gyakorlatilag egész Lombardia fölött megszerezte az uralmat, és mintegy két évszázadra Itália egyik leghatalmasabb államának vetette meg az alapját. 1300-tól kezdődően a Viscontiak ellenőrzésük alá vonták a környező városokat is: Bergamo és Novara 1332-ben, Cremona 1334-ben, Como és Lodi 1335-ben, Piacenza 1336-ban és Brescia 1337-ben. 1387-ben Gian Galeazzo Visconti a Scala-nemzetség veronai uralmát is megdöntötte. Firenze felé indult, de mielőtt megtámadta volna, 1402-ben meghalt. Utódja, Filippo Maria Visconti herceg alatt, 1408-ban, Verona Velencéhez került, sőt 1428-ban Filippo Maria Velence javára kénytelen volt lemondani Bergamóról és Bresciáról is. A Viscontiak hatalma 1450-ig tartott, amikor Milánót a Sforzák ragadták magukhoz. A Viscontiak Milánó fénykorát teremtették meg. Azzone Visconti udvarába hívta Giottót; Gian Galeazzo – aki hercegi címet vett fel – megvetette a milánói dóm és a paviai Certosa di San Martino kolostor alapját. Milánó számos új világi épülettel is gyarapodott. A firenzei reneszánsz erős hatást gyakorolt a város művészetére. Francesco Sforza (a családnév a. m. Törekvő, stréber és még Francesco apja vette fel) úgy vált Milánó urává, hogy feleségül vette az utolsó Visconti herceg lányát. E család fennhatósága idején Milánó napja leáldozott. Ő rendelte el az egykori Porta Giovia helyén a Castello Sforzesco építését. Ludovico Sforza herceg, aki az Il Moro (a Fekete) ragadványnevet viselte, 1494-ben vereséget szenvedeti városával a Nápolyi Királyság meghódítására az országába behatoló VIII. Károly francia királytól. 1499-ben XII. Lajos, aki anyai ágon Visconti-leszármazott volt, ezen a címen igényt tartott Milánóra. XII. Károly elfogatta Ludovico Sforzát, és haláláig börtönben tartotta. 1512-ben Ludovico fia, Massimiliano svájci zsoldosok támogatásával került vissza rövid időre Milánó trónjára, cserébe több tartományát át kellett engednie a kantonok szövetségének. A hatalmat a polgárság vette át. A republikánus éveknek 1515-ben I. Ferenc francia király hadjárata vetett véget, aki a Milánótól délkeletre fekvő Marignano melletti csatában aratott győzelmével harmadszor is a franciáknak szerezte meg a várost. ### Spanyol és osztrák fennhatóság alatt V. Károly német-római császár, aki egyúttal spanyol király is volt, ugyancsak örökösödés címén formált jogot Lombardiára, és 1525-ben Pavia mellett győzelmet aratott I. Ferenc fölött. Seregeivel azután Róma felé vonult tovább és 1527-ben feldúlta az Örök Várost (l’Urbe). Hatalmát itt nem tudta megtartani, de Lombardia a Spanyolországban uralkodó Habsburgok kezében maradt. II. Francesco Sforza, az utolsó Sforza herceg ugyan névleg még tíz évig a város kormányzója volt, de ez Milánó helyzetén mit sem változtatott. A spanyol uralom mind Lombardiában, mind Itália egyéb államaiban a stagnálás és a visszaesés időszakát jelentette, noha erre az időre esik a kiváló Carlo Borromeo milánói érsek korszaka is (1538 –1584, halála után szentté avatták). Észak-Itália államai gazdasági hanyatlásban voltak, hiszen az Európán kívüli területek felfedezése, a gyarmatosítás kezdete miatt a vidék kiesett a kereskedelmi forgalom fő irányából. Lombardia területe is csökkent, ez idő tájt került a Luganói-tó csaknem egész terjedelmében és a Lago Maggiore északi része Svájc birtokába. A Lombardiától nyugatra eső Piemont a Ticino folyóig terjeszkedett, kelet felé az Oglio alkotta a határt Velencével, délen pedig a Pó folyó választotta el a Parmai Hercegségtől. A spanyol udvar kormányzó és helyi szenátus útján gyakorolta hatalmát Lombardia fölött. A spanyol örökösödési háború (1701–1713) után az utrechti békeszerződésben Lombardiát az osztrák Habsburgok kapták meg, akik ismét létrehozták a Milánói Hercegséget. A lengyel örökösödési háború folyamán 1734-ben a franciákkal szövetséges piemonti és spanyol csapatok szállták meg, de az 1738-ban megkötött bécsi béke visszaadta a Habsburgoknak. Mária Terézia uralkodása idején viszonylagos nyugalom uralkodott Lombardiában. Ebben az időszakban alapították meg a Brera-palotában a Szépművészeti Akadémiát (1776), valamint a Scala operaházat (1778). II. Józsefnek, a magyarok kalapos királyának uralkodása alatt itt is megerősödtek a felvilágosult abszolutizmus reformjai A század utolsó évtizedében a francia forradalom éreztette hatását, majd 1796-ban Bonaparte tábornok bevonult a városba és megszüntette a Habsburg-uralmat. A Campo Formió-i békeszerződés értelmében Lombardiát a Francia Köztársasághoz csatolták. A lakosság nagy örömmel fogadta Bonaparte tábornokot, akit a felvilágosodás és a demokratikus reformok megtestesítőjének tartottak. 1797-ben a Direktórium létrehozta a Ciszalpin Köztársaságot, ezt követően, 1799-ben a Habsburgok újabb kísérletet tettek visszaszerzésére. 1800-ban Napóleon jelentős győzelmet aratott Marengónál, és visszaállította a korábbi status quót. 1802-ben Bonaparte megszüntette a Alpokon inneni köztársaságot, és létrehozta az észak- és középolasz köztársaságot, amelynek elnöke ő maga lett. Francia császárrá koronázása után átalakította Itáliai Királysággá, és kikiáltatta magát annak uralkodójává. 1805-ben a Milánó melletti Monzában Lombardia ősi vaskoronájával Itália királyává is koronázták. Napóleon bukása után, 1814-ben a bécsi kongresszus az Osztrák Császárság fennhatóságát ismerte el Lombardia felett (Lombard–Velencei Királyság), ami a helyiekből erős ellenérzéseket váltott ki. Milánóban a francia császár bukása után is tovább éltek a liberális eszmék, amelyek összeférhetetlenek voltak a bécsi udvar abszolutista törekvéseivel. ### A 19. század Napóleon bukása után reformjai és liberális eszméi továbbéltek a városban. A Habsburg-kormányzat hatalmas adói ellehetetlenítették a helyi gazdaságot, ez a lakosság köreiben mély ellenérzéseket váltott ki az abszolutista hatalommal szemben. Megkezdődött a risorgimento, az olaszok szabadságmozgalma. 1832-ben Giuseppe Mazzini titkos köztársasági szövetséget alapított, ekkor azonban még a mérsékeltebb monarchikus-liberális piemonti Camillo Cavour gróf eszméi voltak előtérben. Liberális irányzat kerekedett felül a Piemontban is, ahová Napóleon bukása után a korábbi uralom tért vissza; Károly Albert király 1848-ban területének új, korszerű alkotmányt adott. Ugyanebben az esztendőben, a forradalmak évében itt is kitört a revolúció, Milánóban öt napig tartott (Cinque giornate), és célja a Habsburgok elűzése volt. Károly Albert 1848-ban hadat üzent Ausztriának, de a harcokban alulmaradt a Radetzky marsall vezette seregekkel szemben. A szabadságmozgalom élén továbbra is Piemont járt. Károly Albert lemondott az uralkodásról fia, II. Viktor Emánuel javára, a miniszterelnök pedig Cavour lett. Cavour szövetséget kötött Franciaországgal. 1859-ben az osztrák seregek a Milánó melletti Magentánál, majd a Garda-tótól délre fekvő Solferinónál elszenvedett vereségük után lemondtak Lombardiáról a Szárd-Piemonti Királyság javára. 1861-ig Giuseppe Garibaldi vezetésével Itália területének legnagyobb része felszabadult az idegen uralom alól, II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltották ki. 1866-ban hozzácsatolták Velencét, majd 1870-ben – a franciák kivonulása után – Rómát is. Mivel az egyesített Olasz Királyság fővárosa egyértelműen Róma kellett legyen, Milánó központi szerepet kapott a gazdasági-kereskedelmi életben. ### A 20. század első fele 1889-ben Milánóban épült meg Európa első nagy áruháza, amely az Alle città d’Italia (Itália városaihoz) nevet kapta. Az áruház 1918-ban leégett, de gyorsan újjáépítették és ekkor Gabriele d’Annunzio költő javaslatára átkeresztelték La Rinascente (Az újjászületett) névre. 1902-ben alapították meg a városban a gazdasági és kereskedelmi iskolát, amely hamarosan Olaszország legrangosabb kereskedelmi főiskolájává fejlődött. 1906-ban a városban Nemzetközi Kiállítást rendeztek, ekkor alakították ki a Castello Sforzesco mögötti Parco Sempionét, valamint ekkor épült fel a vásárváros (Fiera Campionaria di Milano). A századelőn Milánó az olasz szocialisták legfontosabb bázisa volt, itt jelent meg napilapjuk, az Avanti! is. Művészeti téren az olasz futurizmus fellegvára volt. 1914-ben a városban adták ki Benito Mussolini lapját, az Il Popolo d’Italiát. Az első világháború során a hadiipar egyik fontos központja volt. A várost mindössze egyszer, 1918. február 14-én bombázta az osztrák légierő, a támadás 18 halálos áldozatot követelt. A két világháború között, a gyors iparosodásnak köszönhetően rohamosan nőtt a város népessége: míg 1881-ben 320 ezer lakosa volt, az 1920-as évek közepén meghaladta az 1 milliót. Ebben az időben már hatalmas szakadék tátongott az ország gazdaságilag elmaradott déli része, valamint az iparosodott észak között, így jelentős bevándorlási hullám indult meg délről az észak-olasz nagyvárosok felé. Az ipari üzemek a munkásosztály erősödéséhez vezettek, ami a fasiszták és a szocialisták közötti ellentét erősödéséhez vezetett. Ennek következtében 1919. április 15-én felgyújtották az Avanti! székházát. 1921. március 23-án Giuseppe Mariani, Giuseppe Boldrini és Ettore Aguggini anarchisták bombatámadást intéztek a Teatro Diana ellen, ami 21 halálos áldozatot követelt és több mint 50 sebesült is volt. 1923-ban Milánóhoz csatolták Lambrate, Greco, Affori, Baggio, Gorla, Precotto, Musocco, Niguarda, Trenno, Chiaravalle, Crescenzago, Vigentino környező kisebb településeket. 1924-ben itt jelent meg az első olasz kommunista napilap, a L’Unità. A második világháborút megelőző fasiszta uralom idején Milánóban, akárcsak az összes többi olasz nagyvárosban nagyszabású építkezésekbe kezdtek: a főpályaudvar grandiózus épülettömbje, a Planetárium, valamint a Linate repülőtér melletti mesterséges tó hidroplánok fogadására (Idroscalo). A második világháború során a várost többször is bombázták a szövetségesek. 1943 szeptemberében Észak-Olaszországot elfoglalták a németek, akikkel számos helyi partizánalakulat vette fel a harcot. Milánót végül 1945. április 25-én szabadították fel a szövetséges csapatok. Ezt a napot ünnepnappá nyilvánították (Festa Nazionale della Liberazione). 1945. április 29-én kivégzett fasiszták holttestét akasztották fel fejjel lefelé a Piazzale Loretón, köztük Mussoliniét és élettársáét, Clara Petacciét. ### A második világháború után A második világháború romjainak eltüntetése gyors ütemben haladt: 1946. május 11-én megnyitotta kapuit a Scala is. A város képe azonban megváltozott, megépültek a város sugárútjai, felépültek az első felhőkarcolók (a Pirelli-toronyház és a Velasca-toronyház). Az ipar gyors ütemben fejlődött, amihez hozzájárultak a Pó-síkságon feltárt első földgáztelepek is. Torino, Genova és Milánó lettek Olaszország gazdasági életének vezető települései, az általuk határolt vidék lett az ország ipari háromszöge. A gyors ipari fejlődésnek köszönhetően a város népessége is gyors ütemben növekedett, rengeteg dél-olaszországi lakos települt a városba illetve a környező településekre. A közlekedés könnyítése érdekében 1964-ben forgalomba állították az első metróvonalat. 1969\. december 12-én súlyos terrortámadás színhelye volt a Piazza Fontana. Ezt két anarchista szervezte meg, akik ezáltal próbálták rávenni az olasz kormányt, hogy vezessen be szükségállapotot. Az anarchistákat a neonáci Ordine Nuovo egyesülettel hozták kapcsolatba. Ez egyike volt a legvéresebb összecsapásoknak olasz kommunisták és szélsőjobboldaliak között. 1969 őszén nagyszabású utcai tüntetésekre is sor került (autunno caldo, a. m. meleg ősz), amiket a helyi szakszervezetek rendeztek a munkakörülmények és a bérezési feltételek javítása érdekében. A 20. század második felében Milánó a világ divatiparának egyik központjává vált. A '80-as években megerősödött az Észak-Olaszország függetlenségéért harcoló mozgalom, Umberto Bossival, a Lombard Liga vezetőjével az élén. Azt sérelmezik, hogy a római kormány az észak-olasz régiókban beszedett adók túl nagy részét költi a sokkal szegényebb dél-olasz vidékek fejlesztésére és ezáltal az ő régiójuk gazdasági fejlődését gátolja. 1993\. július 27-én a maffia egy öt halálos áldozatot követelő robbantást hajtott végre a városban. Ugyanabban az évben Marco Formentini személyében megválasztották a város első nem szocialista polgármesterét. 2001\. október 8-án a Linate repülőtéren következett be Olaszország legsúlyosabb polgári légi katasztrófája: egy McDonnell Douglas MD-87 és egy Cessna Citation repülőgép összeütközése 118 emberéletet követelt. 2002. április 18-án egy kis magánrepülőgép ütközött a Pirelli-toronyházba, két emberéletet követelve. ## Népesség Milánó lakossága 2008. január 1-jén 1 299 633 fő volt, ebből 615 581 férfi, 684 052 nő. A város népessége az utóbbi években hullámzik, és öregszik. A 2011-ben végzett népszámlálás alapján lakossága 1 245 660 fő, A 2008-as adatok szerinti lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: (ebből , ) - 15–64 év között: (ebből , ) - 65 év felett: (ebből , ) A nagyvárosi agglomerációban közel 3,1 millióan laknak, ennek legalább a 14,3%-a bevándorló. A legtöbben a Fülöp-szigetekről, Egyiptomból, Peruból, Kolumbiából, Kínából, Ecuadorból, Srí Lankáról és Romániából származnak. A népesség számának alakulása (ezer főben): ## Politika Milánót 1946–1993 között jellemzően baloldali polgármesterjelölt vezette, kereszténydemokrata többségű városvezetéssel. Ez idő alatt a polgármestert a képviselőtestület választotta meg. 1993 óta választható meg a polgármester közvetlenül. 1993 és 2011 között a jobbközép koalícióhoz (Északi Liga, Forza Italia) köthető jelöltek voltak polgármester. 2011 óta a balközép koalíció vezeti a várost. ## Közigazgatás 1999-ben a korábbi 20 zóna (körzet) helyett a következő 9 kerületet hozta létre a város vezetése: ### Grande Milano A milánói metropoliszövezet, azaz Grande Milano (Nagy Milánó) a város körüli agglomerációs zóna megnevezése. Csupán statisztikai szempontból jelentős, külön adminisztratív funkciói nincsenek. Az olasz statisztikai hivatal, az ISTAT szerint 115 község (comune) alkotja. Ezek össznépessége kb. 3,1 millió, aminek 29%-át maga Milánó adja, az övezet területe pedig 2540 km2. Ezáltal Olaszország legnagyobb agglomerációs övezete, megelőzve Nápolyt és Rómát. Az OECD definíciója szerint ez az övezet kiterjed Milánó, Bergamo, Como, Lecco, Lodi, Monza, Pavia és Varese lombardiai megyék területére, valamint a piemonti Novara megye, ezáltal az övezet lakossága 7,4 millió fő, területe pedig 12 000 km2. A milánói metropoliszövezet része az Európai Unió úgynevezett kék banán övezetének, amely félkörívben összeköti Londont az észak-olasz nagyvárossal. Más definíciók szerint az európai napfény-öv része, amely Milánótól húzódik a spanyolországi Valencia városáig, ugyanakkor az európai ipari pentagramma egyik sarka Párizs, London, Hamburg és München mellett. ## Látnivalók Milánó látnivalóinak nagy része az egykori városfal helyén levő körút által határolt részen (Centro storico) található, ennek központja a Piazza del Duomo (Dóm tér (Milánó)). A Santa Maria delle Grazie-templom Milánó egyik leghíresebb szentélye, amely 1980 óta szerepel az UNESCO világörökség listáján. A templomban található az Utolsó vacsora című falfestmény, Leonardo da Vinci egyik legismertebb alkotása. ### A Piazza del Duomo és környéke A Piazza del Duomo (Dóm tér (Milánó)) a metropolisz szíve és egyben geometriai középpontja, amit a dóm hatalmas tömege ural. A korábbi évszázadokban szegényes épületek sokasága vette körül, hiszen a város korábbi központja a mindössze száz méterrel távolabb fekvő Piazza dei Mercanti volt. Vincenzo Seregni már a 16. században át akarta alakítani a teret, azaz le akarta bontatni a szegényes lakóházakat és pompás palotákat szeretett volna helyettük építtetni. Álma azonban nem valósult meg, akárcsak Napóleoné, aki 1807-ben ambiciózus tervek alapján szintén újra akarta rendezni Milánó központját. A teret végül 1862–1878 között építették át Giuseppe Mengoni építész díjnyertes pályázata alapján. A villamosokat 1929-ben eltérítették, így a tér elnyerte mai formáját. Legfőbb látnivalói: - Dóm – az egész teret uraló építmény az olasz gótika egyik mesterműve és a város egyik legfőbb látványossága - II\. Viktor Emánuel lovasszobra – 1896-ban állították fel - Galleria Vittorio Emanuele II – passzázs az északi oldalon, amely összeköti a Piazza del Duomót a Piazza della Scalával - San Raffaele-templom – a dómtól északra nyíló kis utcában áll - Palazzo Reale – a királyi palota a dómtól délre áll és közrefogja a Piazzetta già Reali nevű terecskét - Palazzo Arcivescovile – a dóm délkeleti oldalán áll. ### A Piazza della Scala és környéke A Piazza della Scala nevét az itt álló világhírű operaház, a Teatro alla Scala után kapta. A teret a Galleria Vittorio Emmanuele II passzázs köti össze a Piazza del Duomóval. A teret Leonardo da Vinci szobra díszíti. A térről keleti irányban induló Via Case Rotte vezet a kis Piazza San Fedelére, majd innen a Via Omenoni vezet tovább a Piazza Belgioiosóra. A tér legfőbb látnivalói: - Teatro alla Scala – a világhírű operaház - Leonardo da Vinci szobra – 1872-ben alkotta meg Pietro Magni, olasz szobrász. A talapzatának négy sarkában Leonardo legkiválóbb milánói tanítványai: Cesare da Sesto, Andrea Salaino, Giovanni Boltraffio és Marco d’Oggiono szobra áll. - Palazzo Marino – Tommaso Marino genovai kereskedő építtette a 16. század közepén a tér délkeleti oldalán - San Fedele-templom – A Palazzo Marino mögötti terecskén, a Piazza San Fedelén áll. - Casa degli Omenoni – a Piazza Belgioioso sarkán álló, 1573-ban épült palota - Casa Manzoni – ebben a házban élte le életének utolsó éveit Alessandro Manzoni - Palazzo Belgioioso – 18. század végén épült klasszicista palota az azonos nevű tér északnyugati oldalán - Piazza Scala képtár, Piazza della Scala 6. ### A dómtól nyugatra A dómtól nyugatra található Milánó egyik legrégebbi tere, a Piazza dei Mercanti (Kereskedők tere), amely mindmáig megőrizte évszázadokkal ezelőtti jellegét. A térről a Via Mercanti vezet a Castello Sforzesco irányába. Főbb látnivalók a környéken: - Palazzo della Ragione – a városi tanács egykori székhelye, 1228-ban építették - Palazzo dei Notal – a 15. században épült késő gótikus stílusban a bírósági levéltár számára. Ebből azonban már csak a csúcsíves-árkádos loggia és egy díszes keretezésű csúcsíves ablak eredeti, mert a 17. században átépítették. - Palazzo delle Scuole Palatine – 1645-ben építették a leégett Scuola dei Broletto helyére Carlo Buzzi tervei alapján. Földszintjén kettős oszlopok által tartott árkádok vannak. - Loggia degli Osii – a város legszebb loggiasora, amelyet 1316-ban építettek. - Palazzo dei Giureconsulti – 1562-ben épült a jogtudósok számára - Palazzo Clerici – 18. századi patríciusház. ### A dómtól keletre A dómtól keletre fekvő negyed központjai a hangulatos Piazza Fontana, Piazza Santo Stefano és Piazza San Nazaro in Brolo terek. A kis utcák által tagolt környék főbb látnivalói: - Santo Stefano Maggiore-bazilika – eredete az 5. századig nyúlik vissza. Mai formáját a 16. század végén nyerte el. - San Bernardino alle Ossa-templom – érdekessége egy ossz(u)árium, falait emberi csontokból összeállított dekoráció borítja. - Colonna Verziere – barokk gránitoszlop, tetején márványból készült Krisztus-szoborral, az 1848-as forradalom áldozatainak emlékére - Ospedale Maggiore – óriási kórház, 1457-ben Francesco Sforza alapította - San Nazaro in Brolo-templom – helyén egy 4. századi bazilika állt, amely azonban leégett és 1075-ben előbb román, majd 1831-ben klasszicista stílusban újjáépítettek. - Palazzo Sormani Andreani – 18. századi barokk nemesi palota - San Pietro in Gessate-templom – a 15. században épült bencés szerzetesek számára - Santa Maria della Passione-templom – 15. századi templom, érdekes, nyolcszögletű harangtoronnyal - Conservatorio Giuseppe Verdi – az egykori lateráni kolostor, amelyet valószínűleg Solari tervezett a 16. században, kora reneszánsz stílusban. Az intézmény meglehetősen irónikusan Giuseppe Verdi nevét viseli, a fejlődő zeneszerzőt ugyanis elutasították jelentkezésekor. - Monumento alle Cinque Giornate – az 1848-as forradalom hőseinek állít emléket - Rotonda della Besana – itt volt a Sforza-kórház temetője, amit 1783-ban higiéniai okokból megszüntettek. ### A dómtól délre A Piazza del Duomótól délre a város egyik modern negyede alakult ki. Központjai a Piazza Diaz és a Piazza Missori. Fő közlekedési tengelye a dómtól induló Via Torino. A negyed főbb látnivalói: - San Satiro-bazilika – a 876-ban alapított istenháza Milánó egyik legrégibbike. Reneszánsz külsejét Donato Bramanténak köszönheti. - Palazzo dell’Ambrosiana – a Piazza San Sepolcro meghatározó épülete. Az Ambrosiana Könyvtárnak otthont adó palotát a 17. század elején építették barokk stílusban. - San Sepolcro-templom – az 1040-ben alapított templom többszörös átépítés során nyerte el mai, román stílusjegyeket viselő formáját. - A San Giovanni in Conca-templom romjai - Sant’Alessandro in Zebedia-templom. - Giuseppe Missori szobra – az azonos nevű téren áll, 1916-ban emelték - Palazzo Trivulzio – 18. századi nemesi palota - San Sebastiano-templom – a 16. században épült egy korábban elpusztult 9. századi templom helyén - San Giorgio al Palazzo-templom – eredete a 7. századig nyúlik vissza, mai formáját azonban a 18–19. században nyerte el - Palazzo Stampa di Soncino – 16. századi nemesi palota - Circo Romano – az egykori mediolanumi aréna romjai. ### A Sant’Ambrogio-bazilika és környéke A Sant’Ambrogio-bazilika az azonos nevű tér meghatározó épületegyüttese. Egyes feltevések szerint ezen a téren állt az egykori császári palota, ahonnan Nagy Konstantin kihirdette a vallások közötti békét szavatoló milánói ediktumot. A téren, a templom főhomlokzata előtt áll egy korinthoszi oszlop, a Colonna del Diavolo (Ördög oszlopa). Nevét onnan kapta, hogy a legendák szerint az ördög, mivel nem sikerült megkísértenie Szent Ambrust, haragjában szarvaival két mélyedést vágott bele. Ezen városrész fő közlekedési tengelye a Corso Magenta a belvárost köti össze az egykori városfalak helyén kiépült körúttal. Ennek fő látnivalója a Santa Maria delle Grazie-templom, Leonardo híres freskójával, az Utolsó vacsorával. A környék látnivalói: - Sant’Ambrogio-bazilika – a város legrégebbi temploma, Szent Ambrus, Milánó püspöke alapította 379 és 387 között. - Tempio della Vittoria – az első világháborúban elesett milánóiak tiszteletére emelték, 1928-ban. A nyolcszögletű, márvány épületet árkádok veszik körül. Homlokzatát oszlopsor díszíti. - Pusterla di Sant’Ambrogio – az egykori városfal egyik fennmaradt kapuja - San Vittore al Corpo-bazilika – a bazilika állítólag ott épült fel, ahol Szent Viktor vértanút lefejezték - San Maurizio al Monastero Maggiore-templom – a 9. században alapították bencés szerzetesek - Palazzo Litta – a Corso Magenta egyik szép, rokokó palotája - Santa Maria delle Grazie-templom – a 15. században épült templom fő látványossága Leonardo da Vinci híres freskója, Az utolsó vacsora. ### A Castello Sforzesco és környéke A Castello Sforzesco a város egyik legjelentősebb építészeti alkotása, egykoron a milánói hercegek rezidenciája volt. A belváros nyugati részében áll, mögötte húzódik a város egyik legnagyobb parkja, a Parco Sempione. A Piazza del Duomóval a Via Dante köti össze. Fő látnivalók a környéken: - Castello Sforzesco – a milánói hercegek rezidenciája - Garibaldi-szobor – a kastély előtti tér közepén emelkedik, Eduardo Ximenez készítette 1895-ben - Parco Sempione – a kastély mögötti hatalmas angol stílusú park - Arco della Pace – a diadalívet Napóleon dicsőítésére építették 1807 és 1848 között. ### A Piazza Cavour és környéke A Piazza Cavourt Milánó egyik legelegánsabb utcája, a Via Manzoni köti össze a Piazza del Duomóval, amely egyben a belváros közlekedésének egyik ütőere, ugyanakkor a bevásárlónegyed egyik központja. A híres divatboltok a Via Manzonira merőleges Via Montenapoleone mentén sorakoznak. A környék fő látnivalói: - Palazzo Poldi Pezzoli – 17. századi klasszicista palota, amelyben az egykori tulajdonos által összegyűjtött műtárgyakból rendeztek be kiállítást. - Palazzo Gallarati-Scotti – barokk stílusú palota, fő látnivalója az 1740-ből származó Tiepolo-freskó - Porta Nuova – a város egykori védműveinek egyik fennmaradt kapuja - Palazzo Bagatti Valsecchi – 19. századi palota - Cavour szobra – az azonos nevű teret díszíti. 1865-ben alkotta meg Odoardo Tabacchi. - Fontana di San Francesco-templom – 1927-ben építették Giannino Castiglioni tervei alapján. Szent Ferencet egy hallal és galambokkal való beszélgetés közben ábrázolja. - Sant’Angelo-templom – a 16. században épült ferences szerzetesek számára - San Marco-templom – a 13. században épült és a dóm után a város második legnagyobb temploma - Palazzo di Brera – a barokk palota 1651-ben épült Francesco Maria Richini tervei alapján, ma a gazdag gyűjteménnyel rendelkező Brera-képtárnak ad otthont - Palazzo dei Marchi – 18. századi palota, benne a risorgimento múzeuma kapott helyet - Santa Maria del Carmine-templom – a 14. században épült a karmeliták számára - San Simpliciano-bazilika – a templomot valószínűleg maga Szent Ambrus alapította a 4. században - Santa Maria Incoronata-templom – késő gótikus, 15. században épült templom; a Sforza-család több síremlékét őrzi. ### A Giardini pubblici és környéke A Piazza Cavourtól északkeletre található Milánó második legnépszerűbb és legnagyobb zöldövezete, a Giardini pubblici (Közkertek) nevű park. A parkot északról az egykori városfal nevét ma is viselő Bastioni di Porta Venezia, nyugatra a Piazza Cavourról kiinduló Via Manin, keleten a Via Venezia, délről pedig a Via Palestro határolja. A környék fő látnivalói: - San Carlo al Corso-templom – 1836-ban épült klasszicista stílusban Borromeo Szent Károly tiszteletére - San Babila-bazilika – az 5. században alapították egy pogány templom helyén, majd a 11. században román stílusban átépítették. - Palazzo Morandolo Attendolo Bolognini – 18. századi palota; a város történeti múzeumának ad otthont - Érseki szeminárium - Casa dei Fontana – 15. századi, reneszánsz palota - Palazzo Serbelloni – a 18. század végén, klasszicista stílusban épült palota - San Pietro Celestino-templom – a 14. században épült, majd a későbbiekben barokkosították - Palazzo del Senato - Palazzo Castiglioni – 1903-ban épült díszes főúri palota - Palazzo Saporiti – 1812-ben, klasszicista stílusban épült palota - Sant’Angelo-templom - Villa Reale – az 1790-ben épült klasszicista palotában sok időt tartózkodott Napóleon is. Ma képtár. - Giardini pubblici – a parkot 1782-ben alakították ki. Területén áll a milánói Természettudományi Múzeum, valamint a planetárium és az állatkert. ### A Sant’Eustorgio-bazilika és környéke A Piazza del Duomót az egykori várfalak mentén kialakított körutakkal déli irányban a Corso Italia köti össze, ami átszeli a Piazza Missorit, majd a Piazza Porta Lodovicába torkollik. A Corso Italiával párhuzamosan fut nyugatra a Corso di Porto Ticinense. E két sugárút mentén számos érdekes látnivaló található: - Santa Eufemia-templom – román stílusú templom a Corso Italia mentén. - San Paolo Converso-bazilika – a 16. század közepén alapították egy leánynevelő apácarend számára. - Santa Maria presso San Celso – 1493-ban épült egy kis kápolna helyébe, amelyben egy csodatevő Madonna-képet őriztek. - San Celso-templom – a 10. században alapították azon a helyen, ahol Szent Nazarus és Szent Celsus vértanúhalált haltak. - San Lorenzo-bazilika – az egyik legszebb és legrégebbi milánói templom. 350 körül alapította Szent Ambrus. - Porta Ticinese - Sant’Eustorgio-bazilika – egy 4. századi kápolna helyén épült a 12. században, román stílusban - San Vincenzo in Prato – egykori bencés kolostortemplom. - a római kori aréna maradványai. ### A városközponton kívüli látnivalók - San Cristoforo sul Naviglio-templom – Szent Kristóf tiszteletére, a 13. században épült templom. - Casa di Riposo per Musicisti – Verdi alapította öregek otthonaként idős muzsikusok számára. - Garegnanói karthauzi kolostor – 1349-ben alapított kis karthauzi kolostor. - Cimitero Monumentale – Milánó temetője, itt nyugszik többek között Manzoni, Garibaldi és Parini is. - Chiaravalle apátság – 1135-ben alapították ciszterci szerzetesek. - Pirelli toronyház – Milánó első felhőkarcolója. ## Kultúra ### Oktatás Milánó számos felsőoktatási intézménynek ad otthont: Állami egyetemek: - Università degli Studi di Milano: mezőgazdasági, művészeti, filozófiai, jogtudományi, természettudományi, orvosi, gyógyszerészeti, politikatudományi, sport és állatorvosi szakokkal, - Università di Milano Bicocca: gazdaságtudományi, pedagógiai, jogtudományi, matematikai, fizikai, természettudományi, orvosi, pszichológiai és szociológiai szakokkal. Tudományos és orvosi profilú felsőoktatási intézmények: - Università Vita-Salute San Raffaele, - Istituto Tethys: tengerbiológiai kutatóközpont. Műszaki profilú felsőoktatási intézmények: - Politecnico di Milano. Gazdaságtudományi profilú felsőoktatási intézmények: - Università Bocconi, - Scuola Superiore di Direzione Aziendale – Bocconi, - Università Cattolica del Sacro Cuore. Művészeti profilú felsőoktatási intézmények: - Accademia d’Arti e Mestieri dello Spettacolo alla Scala, - Accademia di belle arti di Brera, - Università I.U.L.M., - Nuova Accademia di Belle Arti Milano – NABA, - Conservatorio Superiore "Giuseppe Verdi" di Milano, - Scuola Beato Angelico. Színházművészeti profilú felsőoktatási intézmények: - Scuole Civiche di Milano, Politecnico della Cultura, delle Arti e delle Lingue, - Piccolo Teatro di Milano, - Accademia dei Filodrammatici. Divat és dizájn profilú felsőoktatási intézmények: - Scuola di Design e Moda, - Istituto Europeo di Design, - Istituto Marangoni, - Politecnico di Milano – Facoltà del Design, - SPD Scuola Politecnica Di Design. ### Múzeumok - Acquario Civico di Milano – 1906-ban alapították, ezzel Európa harmadik legidősebb akváriuma. - Archivio Storico Civico és a Biblioteca Trivulziana – a Castello Sforzescóban székelő intézmény a Milánói Hercegség okiratait őrzi. - Casa di riposo per musicisti Giuseppe Verdi – a házat Giuseppe Verdi alapította idős zenészek és énekesek otthonaként. - Castello Sforzesco di Milano – a kastélyban történeti múzeum székel értékes ókori és középkori tárgyakkal Európából, valamint Egyiptomból is. - Civico Museo d'Arte Contemporanea di Milano – kortárs művészek festményei mellett Cezanne, Van Gogh és Modigliani alkotásai is láthatók. - Galleria d'Arte Moderna di Milano – elsősorban 19. századi festők műveit mutatja be. - Galleria Vinciana – kortárs művészeti kiállítás - Museo Archeologico – elsősorban Milánó etruszk, kelta és római emlékeit mutatja be. - Museo Bagatti Valsecchi – a Palazzo Bagatti Valsecchi egykori tulajdonosainak értékes magángyűjteménye (festmények, szőttesek, bútorok, szobrok). - Museo Civico di Storia Naturale di Milano – természettudományi múzeum értékes entomológiai, botanikai és őslénytani gyűjteménnyel. - Museo d'Arte Antica – a Milánói Hercegség idejéből származó műalkotásokat, valamint ókeresztény tárgyakat és relikviákat mutat be. - Museo del Duomo di Milano – a dóm egyháztörténeti gyűjteménye értékes műtárgyakkal - Museo del Giocattolo – játékmúzeum - Museo del Risorgimento di Milano – a Napóleon uralkodása (1796) és az egyesült Olasz Királyság (1861) közötti időszak emlékeit mutatja be. - Museo degli strumenti musicali – hangszermúzeum - Museo della Preistoria e Protostoria – a Castello Sforzescóban székel, Milánó őskori emlékeit mutatja be. - Museo delle Arti Decorative – iparművészeti gyűjtemény - Museo di Milano – a város történetét mutatja be a 17–19. században. - Museo diocesano di Milano – vallástörténeti gyűjtemény a Sant’Eustorgio bazilikában - Museo di Storia Contemporanea – a Castello Sforzescóban székel, Milánó modern kori történetét mutatja be. - Museo Egizio di Milano – a Castello Sforzescóban székel, ókori egyiptomi tárgyakat mutat be. - Museo Nazionale della Scienza e della Tecnologia "Leonardo da Vinci" – tudománytörténeti gyűjtemény. - Museo Poldi Pezzoli – Gian Giacomo Poldi Pezzoli magángyűjteménye (festmények, szobrok, bútorok, emléktárgyak stb.) - Museo Storico Alfa Romeo – az Alfa Romeo cég történetét mutatja be. - Museo Teatrale alla Scala – a Scala operaház történetét bemutató gyűjtemény. - Padiglione di Arte Contemporanea – modern művészeti kiállítóterem - Palazzo Reale di Milano. - Pinacoteca Ambrosiana és a Biblioteca Ambrosiana - Pinacoteca di Brera – híres festménygyűjtemény a Palazzo di Brerában: Caravaggio, Rembrandt, Van Dyck, Tiepolo, Bramantino, Rubens, Modigliani. ### Színházak A városban számos színház és hangversenyterem működik, melyek havonta átlagosan 300 előadásnak adnak otthont. A legjelentősebb a Teatro alla Scala, mely a világ egyik legjelentősebb operaháza. Operaelőadásoknak ad otthont a 2002-ben átadott Teatro degli Arcimboldi. A prózai műfaj legjelentősebb színháza a Piccolo Teatro di Milano. A második világháború után alapította Paolo Grassi és Giorgio Strehler. A városban továbbá a következő színházak és hangversenytermek működnek: - Auditorium di Milano - Sala Verdi - Teatro Lirico di Milano - Teatro Dal Verme - Teatro Carcano - CRT – Teatro dell'Arte - Teatro Manzoni - Ventaglio Nazionale - Teatro Nuovo - Teatro San Babila - Teatro Smeraldo - Teatro Ciak - Tatro Della 14a - Teatro delle Filodrammatici - Teatro Litta - Teatro Olmetto - Teatro Arsenale - Out Off - L'Elfo - Teatro di Porta Romana - Teatro Franco Parenti - Teatro Verdi ### Művészetek #### Római és ókeresztény emlékek Mind Lombardiában, mind a hozzá nyugatról és keletről csatlakozó területeken a rómaiak korából viszonylag kevés jelentős épületmaradvány vagy képzőművészeti alkotás maradt fenn, noha a Római Birodalom utolsó évtizedeiben a város fontos szerepet töltött be az adminisztrációjában. A római emlékek a népvándorlás és a germán–hun–longobárd betörések következtében nagyrészt elpusztultak. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásainak során számos ókori romra bukkantak a város alatt: városfalak, termák romjai, az amfiteátrum romjai. A legismertebb római emlék Milánóban a San Lorenzo-templom előtti oszlopsor. Több maradvány tanúskodik a késő római birodalom kultúrájáról, ezek azonban már tulajdonképpen az ókeresztény művészet termékeinek tekinthetők. Ez az a kor, amelyben Ambrus volt Milánó püspöke. Bazilikája, a milánói Sant’Ambrogio mai állapotában ugyan nagyrészt későbbi időből származik, alapjaiban azonban az ókeresztény templomok prototípusa. Hasonlóképpen a San Lorenzo-templom is, amelyen bizánci hatás is észlelhető. #### A román és gótikus stílus Az évszázadok során, amikor a román, majd a gótikus stílus hódított tért szerte Európában, Itáliában a lombardiai művészek vezető szerephez jutottak, és ezt a reneszánsz hullámig meg is tartották. Megalapították azt a sajátos itáliai román iskolát, amely a művészettörténetbe lombardiai néven bevonult stílust megteremtette. A stílust főként Milánó, Pavia, Cremona és a többi nagyobb város művészei alakították ki. Milánóban meghonosították a kereszt alaprajzú bazilikának azt a típusát, amelynek két szára szerves egységet alkot (Sant’Ambrogio-bazilika). A lombardiai stílus továbbfejlesztése során mind nagyobb szerepet kapott az épület szerkezetében a boltozat, és ezzel együtt a pillérek és az oszlopok. Ez az irányzat erőteljesen befolyásolta a román építészet fejlődését egész Európában. Igen jellegzetesek e stílusra a szögletes harangtornyok (guglia) is, mint a San Satiróé. A lombardiai stílus jegyében városházák és polgári lakóházak is épültek. Ezek jellemzője a szerkezeti elemek díszítése és kiemelése, a gazdagon burjánzó növényi és állatalakos ornamentika. Az építészethez hasonló jelentőségre tett szert a romantika és gótika korában Lombardia szobrászművészete és freskófestészete is. Stílusuk a város több templomának oltárfaragásán és képén észlelhető, különösképpen a milánói dómban és annak múzeumában. A gótikus stílust az építészetben a 12. század végén Franciaországból jött ciszterci szerzetesek honosították meg Lombardiában. Ennek szép példája a milánói Chiaravalle-apátság. Jellegzetessége, hogy csupán módosította a mélyen gyökerező román stílust, de nem lépett a helyébe, mint Európa sok más országában. A román kori szerkezet, felépítés megmaradt, de nyújtottabbá vált, a nyílások tágabbak lettek. #### Reneszánsz Észak-Itália gótikája tulajdonképpen átmenet a lombardiai, román és a reneszánsz stílus között. A korai reneszánsz első képviselője San Eustorgio-templom kápolnája, a Capella Portinari, amelyet Michelozzo firenzei mester épített. E kor szobrászi alkotásai azonban, amelyek ma is díszei a városnak, nemcsak az ország művészeitől származnak: a helybeliek mellett toszkánai, velencei, burgundiai, osztrák és német művészek alkotásai is megcsodálhatók, sőt akad közöttük egy magyar származású is: Giovanni Hajnal. Ők a helyi hercegek és nemesek meghívására érkeztek a városba. Így került Milánóba többek között Leonardo da Vinci és Bramante is. Bramante készítette Milánóban – egyebek között – a Santa Maria delle Grazie-templom oltárfülkéjét és kupoláját. Tanítványai Milánóban, Bergamóban, Comóban és általában az egész országban elterjesztenék a reneszánsz stílust. Bramante hatása a lombardiai iskolára főként a nyugodt, klasszikus-humanista ritmika érvényesítésében nyilvánult meg. Lombardia festészetére Leonardo da Vinci mellett a velenceiek hatottak jelentős mértékben. Bernardino Luini, Solario, Boltraffio vagy a piemontí Gaudenzio Ferrari voltak e vidék szülöttei, egyúttal a lombardiai reneszánsz festészet legkiválóbb mesterei. #### A lombard barokk Lombardia művészete a barokk korban ismét magas színvonalra emelkedett, különösen az építészet terén. A barokk kezdetét Itáliában rendszerint 1573-tól, a tridenti zsinat évétől számítják. Alessi, Tibaldi, Giuseppe Meda és sokan mások Milánóban művészi értékű egyházi és világi épületeket (Palazzo Marino, Palazzo dell’Ambrosiana, Ospedale Maggiore stb.) emeltek; a kor építőművészete azonban Francesco Maria Richini munkásságában teljesedett ki. Legszebb alkotása a Palazzo di Brera. A kor szobrászai viszonylag kevés maradandót alkottak. Legjelentősebbek a milánói dómnak ebből a korból származó szobrai. A korai barokk festészet kimagasló alakja Észak-Itáliában Michelangelo Merisi da Caravaggio (1573–1610) volt, aki művészetével jelentősen hatott a következő két évszázad festő-nemzedékeire. Caravaggio azonban alig dolgozott hazájában, tehát nemigen lehet őt lombardiai művésznek tekinteni. #### A 19. század művészete A 18. század építészete erősen eltért Itália más vidékének építészétől (Toszkána, Velence). Ez a stílusirányzat, amely elsősorban a város körüli villákon észlelhető, klasszicizáló késő barokknak nevezhető. Pieramini alkotásai, a Palazzo Belgioioso vagy a Scala operaház már a klasszicista irányzathoz tartoznak. A kor legjelesebb lombardiai szobrászai, Luigi Cagnola (1762–1833) vagy Luigi Pollak, meg sem közelítették Veneto és a délebbre fekvő tartományok művészeit. A plasztika terén kiemelkedő jelentőségű volt mindazonáltal Canova (1757–1822) iskolája. A festészetben Andrea Appiani és a Velencében született, de Lombardiában tevékenykedő Francesco Hayez képviselte a legmagasabb színvonalat. Mindketten már a romantikus irányzat képviselőinek tekinthetők. A 19. század építészete, de festészete, szobrászata sem sok művészi értéket hozott létre Milánóban. Az olaszok, 19. századi művészetüket nem csekély iróniával crepuscolónak (alkonyat) nevezik. #### A 20. század művészete A 20. század elején Milánó volt az olasz futurizmus egyik fellegvára, és néhány jelentős művészt adott, mint például Gino Severini, Giacomo Balla, Umberto Boccioni. A két világháború között Marinetti vezérletével az olasz futurista művészek Mussolini fő támogatóiként léptek fel. Mussolini, akárcsak Olaszország több nagyvárosában, Milánóban is grandiózus építkezési projekteket indított el, mint például a központi pályaudvar épülete. A második világháború után az újjáépítési folyamatok rendszertelensége miatt a városkép is jelentősen megváltozott, és a középkori székesegyházak szomszédságába modern irodaépületek épültek. Milánó egyik legjellemzőbb épülete a Pirelli-torony, amely egyike Európa legrégebbi felhőkarcolóinak. ### Lombard nyelv A lombard nyelv (saját neve lumbard, lumbaart) Olaszország északi részén (többnyire Lombardiában, illetve a környező régiókban) és Svájc déli részében – Ticinóban és Graubünden három völgyében (Val Mesolcina, Val Bregaglia, Val Poschiavo), illetve elszórtan Szicíliában – beszélt, egymással közeli rokon galloromán dialektusok területi alapú összefoglaló megjelölése, amelyek az újlatin nyelvek nyugati csoportjához tartoznak. E galloitáliai nyelvváltozatokat sokan csak az olasz nyelv északi nyelvjárásainak tekintik, valójában azonban sokkal közelebbi rokonságban állnak a franciával és az okcitánnal, valamint a többi galloromán dialektussal, mint a sztenderd olasszal. #### Ünnepek - Március 18.–március 22.: megemlékezés az 1848-as szabadságharcról Cinque Giornate di Milano - Április 25.: Milánó felszabadítása a német uralom alól a második világháborúban - December 7.: Szent Ambrus ünnepe - December 12.: megemlékezés a Piazza Fontana-i bombatámadásról. ### Média Milánóban székelő országos és helyi újságok, televízió- és rádióadók: ### Könnyűzene Milánóban székel a négy legjelentősebb olasz könnyűzenei kiadóvállalat: Eclectic Circus, BMG Ricordi, Vox Pop, valamint a Mescal. A számos könnyűzenei koncert és esemény mellett a város hírnevét öregbíti a Milano Jazzin’Festival, ami nemcsak Olaszországban, hanem az egész világban nagy ismertségnek örvend a jazz előadók körében. ## Gasztronómia Az olasz konyha ismert fogásai mellett Milánó és vidékének vendéglőiben számos jellegzetes helyi specialitás rendelhető. Ezek közül megemlítendő a hüvelyesekkel együtt főzött és növényekkel fűszerezett busecca nevű pacalleves és a zuppa pavese nevű zöldséglevest tojással, pirított fehér kenyérrel és sajttal, amely tulajdonképpen a minestrone észak-olasz változata. A spagetti alla Milanese (spagetti milánói módra) a világ étlapjairól is ismert. Kedvelt étel még a risotto alla Milanese (rizottó milánói módra), amelybe húsdarabkákat, esetleg májat és gombát is belefőznek. Jellegzetes aranyló színüket az ízesítésükre használt sáfránytól nyerik. A cotoletta alla Milanese (milánói szelet) a bécsi szelet olasz párja. Igen népszerű étel a bollito di manzo (főtt ökörhús), valamint a stufato di manzo (párolt ökörszelet), amely némileg a tokányhoz hasonlít. A cassocula ugyancsak párolt, zöldséges egytál húsétel, esetleg virslivel és főzelékkel. Híres milánói specialitás a tacchino ripiene nevű töltött pulyka. A polla alla diavolo (Ördög módra elkészített csirke) nevét onnan kapta, hogy erősen fűszeres és igen pikáns ízű. Lombardiai különlegesség az ossobuco (borjúcomb velővel, pikáns ízű szószban), a rost in negaa nevű borjúszelet borszószban, a suffato főtt marhahús babbal, paradicsomszósszal, valamint a risotto alla certosina (kolostorrizottó) rizses rákétel is. Olaszország többi részétől eltérően, ahol szinte mindent olajjal főznek, Lombardiában igen elterjedt az al burro (vajjal való) főzés. A főételek elkészítéséhez gyakran különféle sajtokat használnak. A sajt utóételként is csaknem annyira elterjedt és kedvelt, mint Franciaországban. Igen népszerűek a piemonti és a lombardiai sajtok, például a bel paese (a Milánó és Brescia közötti Melzóban készítik) és a gorgonzola nevű érett sajt, amely a Milánó környéki Gorgonzolában készül, továbbá a grana, amit megreszelnek, és főleg ételízesítésre használnak, mint a parmezánt. Édességként egy milánói asztalról sem hiányzik a panettone nevű, jellegzetes formájú édes kalács, amelyet mazsolával és kandírozott déligyümölccsel ízesítenek. ## Sport A milánói sportegyesületek régi hagyományokkal rendelkeznek és európai szinten nagy hírnévnek örvendenek. A városban működő egyesületek: - Associazione Calcio Milan – labdarúgás - Football Club Internazionale Milano – labdarúgás - Olimpia Milano – kosárlabda - Rhinos Milano – amerikai futball - H.C. Milano – jégkorong - H.C.J. Milano Vipers – jégkorong - H.C. Diavoli Rossoneri Milano – jégkorong - H.C. Devils Milano – jégkorong - Pallacanestro Milano – női kosárlabda - Milan Associazione Calcio Femminile – női labdarúgás - Canottieri Milano – női kosárlabda - Amatori Rugby Milano – rögbi - Milano Baseball – baseball - ASSI Milano – kosárlabda - Canottieri Olona – vízilabda - Pharaones Milano – amerikai futball - SEF Costanza Milano – kosárlabda - Internazionale Milano – kosárlabda - Gonzaga Milano/Volley Milano – kézilabda - Unione Sportiva Milanese – labdarúgás - Idroscalo Club – kajak-kenu ## Gazdaság Noha Milánó járul hozzá a legnagyobb mértékben az olasz gazdasághoz, az elmúlt években a város gazdasági életét stagnálás, valamint az egyes gazdasági szektorok átalakulása jellemezte. Milánó gazdasága gyors ütemben és töretlenül fejlődött a második világháború után, köszönhetően stratégiai helyzetének, valamint a környéken talált földgáztelepeknek. A gazdasági élet a 2000-es évek elején torpant meg, amikor három éven keresztül recesszióba került. A 2004-es évtől kezdődően ismét növekedésnek indult, évente átlagosan 1%-val, ami messze elmarad Lombardia 4,6%-os, valamint az ország 6%-os átlagától. Egyes iparágak termelése jelentősen csökkent: cipők (-11,4%), textilek (-6,1%) és ruházat (-5%). A nehézipari ágak közül a műanyaggyártás (-2%), a vegyipar (-1,8%) és a mechanika (-1,6%) mutat csökkenő tendenciát. A könyvkiadók termelése -2,6%-kal csökkent, míg a fafeldolgozó ipar termelése 1,2%-kal. Ezzel szemben növekvő tendenciát mutatnak a szállítás és logisztika (+6,8%), valamint az élelmiszeripar (+1,7%). Milánó gazdasági életében fontos szerepet tölt be a könyvkiadás. Országos szinten itt működik a legtöbb kiadó. Milánó fő kereskedelmi partnerei Oroszország, Svájc, Törökország, valamint az Európai Unió (kiváltképpen Németország és Franciaország). Az Európán kívüli kereskedelem fő célpontjai Kína, Hongkong, Észak-Afrika országai, Szingapúr, valamint az Egyesült Arab Emírségek. A legfőbb exporttermékek: elektronikai–elektrotechnikai, acélipari és textilipari termékek, valamint gépkocsik (ezek exportja azonban drasztikusan visszaesett, 2005-ben 28,6%-ot). Az import oldalon Milánó főbb partnerei Dél-Korea, Thaiföld, India, Kína, Hongkong, Tajvan és Japán. Az importált áruk közel 86%-a származik ezen országokból. Jelentős még a behozatal Dél-Amerika országaiból, valamint az Európai Unióból (Németország, Belgium, Hollandia a főbb partnerek). A munkanélküliségi ráta Milánóban 4–5% körül alakul, ami messze alulmarad az olaszországi 7–8%-os átlagnak. Ez az arány a nők körében magasabb (12–13%). A városban nagy a kereslet a magasan képzett munkaerő iránt, 16–17% az országos 8–9%-hoz viszonyítva. Az éves átlagjövedelem egy lakosra 30 ezer euró felett van, szemben a lombardiai átlaggal, amely 27 ezer euró körül alakul, illetve az olaszországi átlaggal, ami kevéssel több 20 ezer eurónál. Milánó egyike a világ legfontosabb pénzügyi és kereskedelmi központjainak: 2004-ben 241,2 milliárd euró volt a bruttó össztermelése ezzel a negyedik helyet foglalta el az európai nagyvárosok közötti rangsorolásban. A városban székel az Olasz Tőzsde (Borsa Italiana: S&P/MIB), valamint számos nagyvállalat: Alfa Romeo, Pirelli, Banca Popolare di Milano, Fastweb, Impregilo, Luxottica, Mediaset, Mediobanca, Arnoldo Mondadori Editore, Prysmian, Saipem, UniCredit stb. Az európai pénzpiacon fontos szerepet töltenek be a milánói bankok. Az úgynevezett lombard hitel (kézizáloghitel) elsőként Milánóban honosodott meg. A város számos divatháznak ad otthont, ezzel Milánó a világ egyik divatközpontjának számít: Armani, CoSTUME NATIONAL, Dolce & Gabbana, Etro, Fiorucci, Geox, La Rinascente, Luxottica, Missoni, Prada, Luciano Soprani, Versace, Ermenegildo Zegna. A divat közel 3%-át adja a város gazdaságának. A milánói divat fő utcája a Via Montenapoleone. A turizmus részesedése Milánó gazdasági életében csökkenőben van. A látogatók többsége átutazik a városban. ## Közlekedés ### Autóutak A Milánót körülölelő közel 75 km hosszú autópálya-gyűrű három részből áll: - A50 (Tangenziale Ovest Milano) – Rho és San Giuliano Milanese között húzódik 31 km hosszan, kapcsolódik az A4-es (Torino felé), A7-es (Genova felé) és A1-es (Róma felé ) autópályákhoz, valamint a Novara felé haladó 11-es és a Vigévano felé haladó 494-es főutakhoz. - A51 (Tangenziale Est Milano) – San Donato Milanese és Usmate Velate között húzódik 30 km hosszan, kapcsolódik a 9-es (Cremona felé), 11-es (Brescia felé) főutakhoz. - A52 (Tangenziale Nord Milano) – Sesto Milanese és Nova Milanese között húzódik 13 km hosszan, kapcsolódik az A4-es (Velence felé) autópályához. Az A4-es autópálya (Torino-Trieszt)a várost északon elkerüli. Az A8-as autópálya a Lago Maggiore településeit köti össze Milánóval, ennek egyik leágazása Busto Arsizio mellett vezet a malpensai nemzetközi repülőtérre. Como városával az A9-es autópálya köti össze. ### Vasút Milánó Észak-Olaszország legfontosabb vasúti csomópontja. Két legnagyobb pályaudvara a Stazione di Milano Centrale (melyen naponta kb. 270 ezer utas fordul meg és ezzel a második az országban a Roma Termini pályaudvar mögött utasforgalom szempontjából), valamint a Milano Cadorna (a Ferrovie Nord Milano vasúttársaság központi pályaudvara, napi forgalma kb. 100 000 utas). Észak-Olaszország első, Itália második (a Nápoly–Portici vonal után) vasútvonala 1840. augusztus 17-én nyílt meg Milánó és Monza között. Itt kezdődik a Milánó–Bologna nagysebességű vasútvonal. Pályaudvarok és vasútállomások: - Stazione di Milano Centrale - Milano Porta Garibaldi - Milano Lambrate - Milano Rogoredo - Milano Greco Pirelli Bicocca - Milano Porta Genova - Milano Porta Romana - Milano San Cristoforo - Milano Certosa - Milano Cadorna - Milano Bovisa-Politecnico - Milano Lancetti - Milano Villapizzone - Milano Repubblica - Milano Porta Venezia - Milano Dateo - Milano Porta Vittoria - Milano Romolo - Milano Affori - Milano Bruzzano - Milano Quarto Oggiaro - Milano Domodossola Fiera Épülő pályaudvarok: - Milano Tibaldi - Milano Rho Fiera Rendezőpályaudvarok: - Milano Tre Ponti/Forlanini - Milano Canottieri ### Repülőterek Milánót három repülőtér szolgálja ki: - Milánó-Malpensai repülőtér (MXP) – a legújabb és legnagyobb reptér, Varese megyében fekszik, közel a piemonti határhoz. Milánóból közúton, valamint vasúton (Malpensa Express) közelíthető meg. - Milánó-Linatei repülőtér (LIN) – a város délkeleti részében fekszik, elsősorban fapados járatok használják. A várossal rendszeres buszjárat köti össze. - Bergamo-Orio al Serió-i repülőtér (BGY) – Bergamo mellett fekszik és elsősorban charter, valamint fapados járatok használják. Közvetlen buszjárat köti össze a bergamói pályaudvarral, valamint Milánóval. ### Városi közlekedés Milánó közösségi közlekedésének gerincét három metróvonal (M1, M2, M3), nyolc elővárosi vonal (S1, S2, S3, S4, S5, S6, S8, S9, S10, S11), öt vasútvonal (a LeNord vasúttársaság által üzemeltetve, közéjük tartozik a Malpensa Express is), huszonegy villamosvonal és ötven autóbusz-útvonal adja. A tömegközlekedési hálózatot, amely a legnagyobb Olaszországban, az Azienda Transporti Milanesi (ATM), LeNord, TiLo és Trenitalia vállalatok üzemeltetik. Az elővárosi vasúthálózatot (S) 2004. december 12-én állították üzembe, kezdetben a Porta Vittoria állomásról, majd 2008-tól a Rogoredo állomásról kiindulva. Az egyes vonalakon a szerelvények hat percenként követik egymást. A regionális vasúthálózatot (R) a LeNord vasúttársaság üzemeli, melyet 2004-ben alapítottak. A szerelvények a Milano Cadorna állomásról indulnak Como, Varese, Novara, Canzo, valamint a malpensai nemzetközi repülőtér felé. A villamoshálózatot 17 városi és 2 városközi vonal alkotja. Hosszuk 170 km, ezáltal Milánó a világ legnagyobb hálózatával büszkélkedhet. A város nevezetességei az 1928 és 1935 között gyártott 1500-as sorozatszámú (Carello) villamosok. Az egykoron 502 darabból mindössze 163 darab maradt üzemképes állapotban. A városban négy trolibuszvonal működik. A legrégebbit 1933-ban állították üzembe. Az autóbusz-hálózatot 50 vonal alkotja. ## Híres milánóiak

Elbasan

Elbasan város Albánia központi részén, a Shkumbin folyó kiterjedt, nyílt völgysíkságában, az Elbasani-sík északkeleti peremén, Tiranától légvonalban 33, közúton 40 kilométerre délkeleti irányban. Elbasan megye székhelye, ezen belül Elbasan község központja. A 2020-as adatok alapján lakossága , ezzel Albánia negyedik legnépesebb városa. Helyén időszámításunk kezdetén a Via Egnatia egyik állomáshelye, Scampis állt. A 4. században a rómaiak katonai castrumot építettek Scampisban, amely az 5. században püspöki székhely volt. A 6. században I. Iusztinianosz bizánci császár még megerősítette a castrumot, a város azonban a külső támadások következményeként a 9. századra elnéptelenedett. Újraalapítására az Oszmán Birodalom Szkander bég elleni küzdelmei idején, 1466-ban került sor, amikor II. (Hódító) Mehmed parancsára ókori várát megerősítették. A város Ilbaszan néven fontos katonai támaszpontjuk, majd az Ilbaszani szandzsák székhelye lett. A török fennhatóság évszázadai alatt az albánok lakta vidékek egyik legfontosabb városa, hatalmas bazárral rendelkező kereskedelmi és kézműipari központja, az oszmán kultúra egyik fellegvára lett. Több tucatnyi mecsetje mellett albán földön itt jelentek meg először a bektásik, de nyüzsgő kereskedővárosként több nemzetiségnek (cigányok, arománok stb.) és számottevő görögkeleti lakosságnak is otthona volt. 1832-ben várát leszerelték, katonai jelentőségét elveszítette. Az 1909. évi elbasani közművelődési kongresszus eredményeként még ugyanabban az évben itt nyitotta meg kapuit az ország első tanítóképző intézete, a Shkolla Normale. Elbasan lakói ma is büszkék arra, hogy városukban a vlorai nemzetgyűlés előtt három nappal, 1912. november 25-én kikiáltották Albánia függetlenségét. Az első világháborúban szerb, bolgár, osztrák–magyar, majd olasz megszállás alatt állt város a két világháború között az urbanizáció útjára lépett, egyebek mellett közvilágítást és vízvezetéket kapott, és itt nyílt meg az ország egyik első közkönyvtára. A második világháború éveiben környéke az olasz, majd német megszállók elleni fegyveres harc egyik központja volt. A kommunista állampárti évtizedekben erős ütemű iparosítást vezényeltek le Elbasanban, az 1970-es években a város mellett kezdte meg a termelést az ország gigantikus nehézipari beruházása, A Párt Acélja Kohászati Kombinát, felépült a durrës–elbasan–pogradeci vasútvonal. A népesség az 1945. évi 15 ezerről megötszöröződött, az óváros hagyományos lakóházainak és évszázados mecsetjeinek a helyét lakótelepnegyedek vették át. Az 1991-es rendszerváltással az ipari termelés jelentősen visszaesett, a város magas munkanélküliséggel és az ipari termelés okozta környezetszennyezéssel küzd. Elbasan napjainkban fontos közlekedési csomópont, amelyen áthalad a VIII-as számú páneurópai folyosó. Az albániai nagyvárosok közül közvetlen közúti összeköttetése van Tiranával és Korçával. A város fő látnivalója a várnegyed, a tornyokkal és a Bazárkapuval tagolt 15. századi falak között az 1492-ben épült Király-mecsettel, a 17. századi Öregfürdővel, valamint a görögkeletiek 1868-ban befejezett Szűz Mária-templomával. További fő nevezetességei a 4–5. századból fennmaradt mozaikpadlós ókeresztény templomok, a tepei és a bezistani bazilika romjai, a 16. századi Naziresha-mecset és a 17. századi Bazárfürdő. A város egyik legfontosabb kulturális eseménye, sokadalma a március 14-ei nyárünnep. Elbasan egyetemváros, az ország legnagyobb múltú tanintézete, az Aleksandër Xhuvani Egyetem otthona. Mindezek mellett több múzeum, valamint az ország egyik legrégibb kőszínháza, a Skampa Színház kínál kulturális programokat az érdeklődőknek. ## Földrajz Elbasan Albánia földrajzi középpontjának közvetlen közelében helyezkedik el, a Közép-albániai-hegyvidéket kelet–nyugati irányban átszelő Shkumbin folyó völgyének középső szakaszán, az Elbasani-sík (Fusha e Elbasanit) északkeleti részén. A nyugati irányban még szélesen elterülő völgytalp Elbasan délkeleti térségében szűkül össze, ahol északról a Krrabai-, délkeleti irányból pedig a Shpat-hegység hegy- és domblábai nyomulnak a Shkumbin völgyébe. A város maga síksági területen, a Shkumbin által a negyedidőszakban felépített, agyagos-iszapköves folyóteraszon fekszik, átlagosan 120 méteres tengerszint feletti magasságban. A folyóval átellenes oldalról magaslatok veszik körbe: északnyugatról és északról a graceni, illetve a godoleshi vidék oligocén kori formációi, északkeletről pedig a labinoti hegyvidék késő kréta kori homokkővonulatai szegélyezik. A belterület legmagasabb pontja a város keleti szélén található Krastai park (Parku i Krastës), amely a Shkumbinig nyomuló 272 méter magas dombon terül el. A várostól keletre, az 582 méteres Vasha-hegy (Mal i Vashës) és a 809 méteres Sinan-hegy (Mal i Sinanit) között szűkül össze a Shkumbin völgye, helyenként akár 180 méter szélességűre. A mintegy 10 km2-es belterületi résszel rendelkező város a Shkumbin jobb (északi) partján, a folyó kanyarulatánál terül el. A Shkumbin átlagos szélessége Elbasannál 35 méter, de hóolvadás és esőzések idején a 130 métert is elérheti, átlagos mélysége 1,3 méter, sebessége pedig mérsékelt, mindössze 0,7 m/s. Több közúti híd is található a város térségében, de nyaranta gyalogosan is könnyűszerrel át lehet kelni a folyón. A Shkumbin nem szerves része a városnak, a történelmi városközpont légvonalban csaknem 1,5 kilométerre fekszik a folyótól, amelynek bal partja közigazgatásilag már Shirgjan és Shushica része. Elbasan legjelentősebb belterületi folyóvize az 1350 méteres tengerszint feletti magasságban eredő, mintegy 15 kilométer hosszú Zaranika-patak (Përroi i Zaranikës), amelynek vízhozama hóolvadáskor különösen magas, a nyugati városrészeket nemegyszer áradással fenyegeti. A város nyugati és déli előterében mezőgazdasági és elhagyott ipari területek övezik a várost, míg az északi hegylábakon az uralkodó növénytakarót félszáraz cserjések és bozótosok alkotják. Egyedül az északkeleti, Labinot felőli hegyvidéken találhatóak kiterjedt erdők. A városkörnyék éghajlatát forró nyarak és mérsékelten hideg telek jellemzik, a hidegebb légáramlatok jellemzően a keleti irányból, a Shkumbin völgyén át érkeznek Elbasan fölé. Az uralkodó szélirány télen az északkeleti, tavasztól a délnyugati. Az átlagos szélsebesség a nyári hónapokban 1,2 m/s, télen 2,1–2,4 m/s közötti, 4,7 m/s-os maximumát szintén a téli időszakban éri el. A szélcsendes órák aránya az év egészét tekintve 53%-os. Az átlagos évi csapadékmennyiség , amelynek eloszlása a száraz nyárral és a csapadékosabb őszi és téli hónapokkal jellemezhető. A legtöbb csapadék () novemberben, a legkevesebb () júliusban hullik a városra. A havazás ritka, az évenkénti havas napok száma átlagosan mindössze 1,2. Az évenkénti napsütötte órák száma 2441, maximuma júliusra (326 óra), minimuma pedig decemberre (111 óra) jellemző. ## Névváltozatok A római korban a Via Egnatián épült állomáshely (mansio), később település (vicus) neve Scampis vagy Scampa volt, de egyes források a Hiscampis, Scampinus, Scampin(i), Scampium és a késő ókor vonatkozásában az Escampenus alakokat is említik. A Scampa változatot előnyben részesítő Elsie szerint a Scampis (vagy görögül Szkampisz / Σκαμπις) a Shkumbin folyó korabeli latin neve volt. Ennek ellentmond, hogy a történeti források a folyót kizárólag Genusus, elvétve Hebrus néven említik, és éppen az ókori Scampis/Scampa településnevet tartják a modern Shkumbin folyónév etimológiai forrásának. Modern albán szövegekben az ókori település többnyire Skampë / Skampa, ritkábban Skampin / Skampini alakban jelenik meg; előbbi egyebek mellett a helyi Skampa Színház (Teatri Skampa) nevéből is visszaköszön. Egy 6. századi bizánci forrásban Szkeminitész alakban bukkant fel az I. Iusztinianosz által megerősíttetett város neve. A középkor századaiban csak elvétve említett településnek új nevei bukkantak fel a forrásokban: az ’új város’ jelentésű görög Νεόκαστρον / Neokasztron, illetve ennek különböző nyelvi változatai, a szláv Novigrad és az olasz Terra Nuova. Szkander bég életrajzírója, Marin Barleti 16. század eleji latin nyelvű munkájában a 12. század kapcsán Valmes/Valmi néven említette a települést. Az 1466. évi oszmán hódítás és újraalapítás idején az Ilbaszan (modern török İlbasan) vagy Ilibaszan nevet kapta az erőd, amelynek jelentése ’erős vagy erődített hely; erődítés’. A török név szolgált a modern albán Elbasan / Elbasani etimológiai előzményéül, de ismert elmélet, amely szerint a városnév ugyanarra az \*alb tőre megy vissza, amire maga az Albánia országnév. ## Történelem ### Ókor Az ókor időszámítás előtti évszázadaiban a mai Elbasan vidéke, a Genuszosz (ma Shkumbin) völgye az illírek közé tartozó dasszaréták és az északabbra élő parthinok közötti határt jelölte ki. Az évi harmadik római–illír háborúval, Illíria római leigázásával az század második felében megindult az Adriai-tenger partvidékét Büzantionnal összekötő út, a Via Egnatia építése. Ezen létesítettek a mai Elbasan helyén egy mansiót, vagyis állomáshelyet Scampis vagy Scampa néven. Scampis építésének ideje bizonytalan. Az században a Via Egnatiáról részletesen számot adó Sztrabón nem említette a települést, és a régészeti ásatások is visszaigazolják, hogy a közigazgatásilag immár Dyrrhachiumhoz tartozó vicus csak az i. sz. 1. században rendelkezett letelepült népességgel. Lakosságát részint illírek, részint dyrrhachiumi származású rómaiak alkották, a település életében az Aemilia gens tagjai játszottak vezető szerepet. A 4. században a rómaiak katonai céllal castrumot építettek Scampisban, amely egy egész légió állomásoztatására alkalmas volt; kezdetben a polgári lakosság a castrumon kívüli területen élt. A várost a 4. századtól már olyan térképeken is ábrázolták, mint az Itinerarium Burdigalense (Hiscampis) vagy a Tabula Peutingeriana (Scampis). ### Középkor A Római Birodalom összeomlását követően bizánci fennhatóság alá került Scampis vagy görög nevén Szkampisz feltehetőleg az 5. században püspöki székhely lett. Egy 458-ban I. León bizánci császárhoz intézett levélben említik Artemust, mint a dyrrhachiumi metropóliához tartozó Escampenus püspökét. A castrumtól nyugatra már a 4. században felépült a tepei bazilika, a város legkorábbi ismert ókeresztény temploma. Az eredetileg egyszerű, háromhajós-narthexes épülethez az 5. században exonarthexet és sírkápolnát toldottak, és belső terét is jelentősen átalakították: a főhajó díszes mozaikpadlót kapott, a szentélynél pedig kőikonosztázt és püspöki trónust alakítottak ki. Ez utóbbi, valamint az, hogy az 5. század második felében kialakított sírok egyike Stephanus püspök nyughelye, azt sugallja, hogy a püspöki székhely főtemplomáról lehetett szó. Amikor 519-ben Hormiszdasz pápa követei Scampisban jártak, Trojus püspök a forrásokban Szent Péter-székesegyház néven említett bazilikánál fogadta őket, és ezt a történészek már nem a tepei, hanem a szintén díszes mozaikpadlóval rendelkező bezistani bazilikával azonosítják. A castrum területén, a délnyugati saroktoronynál egy másik kisebb, ókeresztény templom alapjaira bukkantak a régészek, amit az itt talált Arcadius-veretek alapján vélhetően a 4–5. századok fordulóján építettek. Scampis két évszázados római castrumát I. Iusztinianosz bizánci császár idejében (ur. 527–565) megerősítették, és Szkeminitész néven szerepelt az általa újjáépíttetett Epirus Nova-i erődítések listájában. A falat opus mixtum technikával emelték, azaz a korábbi kőfalat téglasorokkal magasították meg. A 6. századi földrajztudós, Hieroklész munkájában még fontos városként és püspöki székhelyként említette a várost, de ezt követően Scampis fokozatosan elnéptelenedett. A város kora középkori pusztulása körül sok a kérdőjel. Marin Barleti 16. század eleji krónikájában arról írt, hogy a kelta galaták rombolták le Scampist. Az 5. századi bizánci történész, Malkhosz viszont kortársként arról számolt be, hogy Theuderik keleti gót király 478–479 körül Lükhnisz sikertelen ostroma után nyugatnak tartott, elfoglalta és lerombolta Scampist, amelyet jöttének hírére lakóinak nagy része már korábban elhagyott. Ezt igazolhatja, hogy régészek 5. századi gót kardokat találtak Elbasan területén. Bár a betörések minden bizonnyal súlyosan érinthették a város életét és visszavethették fejlődését, az előzőekben láthattuk, hogy Scampis ekkor még nem néptelenedett el: a 6. században várát megerősítették és fontos püspöki székhelyként volt ismert. A feltételezések szerint a későbbiekben is meg-megismétlődő, elsősorban a szlávokhoz, a bolgárokhoz köthető támadások következtében talán a 7. században, de legkésőbb a 9. században elnéptelenedett a város. A környék piachelye a közeli Shijon lett. Az elbasani vár területén végzett régészeti ásatások eredményeként megállapították, hogy a 11. századtól kisebb közösség élt a korábban elnéptelenedett erődfalak között. A vidék az 1205 körül megalakult Epiruszi Despotátus területéhez tartozott, majd 1253-tól ismét a Bizánci Birodalom, 1274-től pedig az Anjou Albán Királyság fennhatósága alatt állt. 1368-ban Közép-Albánia nagy részével együtt a nagy hatalmú Topia család birtoka lett. A család feje, Karl Topia 1380–1381 körül újjáépítette a mai Elbasan melletti, shijoni Szent János Vladimír-kolostort, amely egy korábbi földrengésben megrongálódott. 1388-ban bekövetkezett halála után Topiát a kolostorban temették el, a templomból előkerült a teljes vértezetét ábrázoló 14. századi kőfaragvány is. A 14. század végétől a Topiák helyébe lépő, kiterjedt birtokokkal rendelkező Arianiti család lett a Shkumbin-völgy ura. ### Oszmán hódoltság A Scampis romjain felépült modern Elbasan története 1466-ban, az oszmán hódítással és újraalapítással vette kezdetét. A Nyugat-Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalom útját álló és albániai hódításait visszaverő Kasztrióta György vagy ismertebb nevén Szkander bég küzdelmeinek végóráiban, 1466-ban II. Mehmed az albán fejedelem sasfészkét, Kruját ostromolta. Két hónapnyi sikertelen próbálkozás után a szultán elhatározta, hogy megteremti albániai hátországát, ahonnan nagyobb hatékonysággal irányíthatja a Szkander bég elleni katonai küzdelmet. Koca Mahmud pasát és 40 ezer emberét bízta meg a feladattal, akik 1466 nyarán kardélre hányták a Scampis ókori falai között élő kisszámú keresztényt, majd egyetlen hónap alatt újjáépítették és számottevően megerősítették az ókori erődfalakat. Az így birtokba vett település az Ilbaszan (modern török İlbasan) vagy Ilibaszan nevet kapta, amelynek jelentése ’erős v. erődített hely; erődítés’. Nem sokkal alapítását követően Szkander bég megkísérelte Ilbaszan bevételét, de kudarcot vallott. Ilbaszan valóban az oszmán közigazgatás albániai központjává nőtte ki magát történetének első évszázadában. Amikor 1501-ben az albánok lakta területek egésze oszmán fennhatóság alá került, Ilbaszan kormányzójának hatáskörébe kerültek az utolsónak meghódított részek (Scutari, Durazzo vidéke). Az 1534-ben Ilbaszanban járt Benedetto Ramberti itáliai utazó már szandzsákszékhelyként említette a települést. Annyi bizonyos, hogy az 1591. évi közigazgatási reform során létrehozott Ruméliai ejálet hét szandzsákjának egyike az Ilbaszani szandzsák lett, melynek székhelye Ilbaszan volt. A török hódoltság alatt felvirágzott a város, erőteljes iszlám kultúrával rendelkező fontos kereskedelmi és kézműipari központ, az albán területek egyik legjelentősebb települése lett. Lakossága a 16–17. századok során megötszöröződött, a 17. században 2000 család élt Ilbaszanban. Már e korai évszázadokban megjelentek a különböző nemzetiségek a városban, különösen számottevő volt az itt élő zsidó közösség. Az 1670-ben itt járt Evlija Cselebi „a világ vőlegényének” titulálta a várost, és arról számolt be, hogy számos tudósnak, költőnek és misztikusnak adott otthont. Leírása alapján a várat körbevevő díszes házak mindegyikének tágas, árnyas kertje és szőleje volt, és a várost övező dombokon szőlőt termesztettek. Cselebi szerint negyvenhat mecset és egy hatalmas halveti tekke (derviskolostor) működött a városban, más forrásokból pedig azt tudjuk, hogy albán földön itt jelentek meg először a bektásik. A város híres nagybazárjában a 17. század végén 900 kézműves és kereskedő kínálta portékáit az arra járóknak és a vasárnaponkénti sokadalomnak, különösen nevezetesek voltak termékeikről az ilbaszani aranyművesek és fegyverkovácsok. Nem kevesebb, mint negyvenöt céh működött a városban, a legkorábbi ismert céhet a cserzővargák alapították 1658-ban. Ugyancsak a 17. században épült két fürdő is a városban: az egyik a vár délnyugati szomszédságában ma is látható Bazári-hamam, a másik pedig a vár falain belül épült Szinan pasa hamam. Az 1770-es években a saját pasalikjának kiépítésén munkálkodó iskodrai szandzsákbég, Mehmed Bushatlliu pasa vonta fennhatósága alá az Ilbaszani szandzsákot. Az 1800-as évektől a Dél- és Közép-Albánia nagy részét, 1811-ben Ilbaszant is uralma alá hajtó Ali Tepeleni pasa fenyegette a meggyengült Oszmán Birodalom területi integritását. Legyőzése után tíz évvel, 1832-ben Resid Mehmed pasa, a szultán nagyvezíre parancsára leszerelték és részben lerombolták az ilbaszani erődöt. Az 1835-ben kirobbant albán felkeléshez Elbasan lakossága is csatlakozott. Ilbaszan a 19. század közepén itt járt nyugati utazók – Edward Lear (1848) és Edmund A. Spencer (1850) – beszámolói szerint továbbra is gazdag városnak számított, bár 16–17. századi dominanciáját az albán területek városai sorában eddigre elveszítette. Elsősorban központi elhelyezkedése kedvezett fejlődésének: a várost átszelte az egykori Via Egnatia helyén futó, az Adriai-tengert Szalonikival összekötő út, valamint a Tirant (Tirana) Arnavud Belgradon (Berat) keresztül Avlonyával (Vlora) és Janinával (Joánina) összekapcsoló karavánút. Tehetős kereskedőrétege mellett az albán feudális földbirtokosréteg, a „bejvilág” egyik meghatározó központja volt, tizennyolc muszlim és tíz keresztény negyeddel. Az 1879-ben életbe lépett közigazgatási reform után a Peklin és Gramsi körzetét, a Çermenika vidékét is magában foglaló Ilbaszani szandzsák a Manasztiri vilajet legkeletibb közigazgatási egysége lett. A város lakossága egyes források szerint 5 ezer (1876) és 8 ezer (1880-as évek) között mozgott. A város bazárja 1842-ben 580, 1888-ban 730 üzletnek és műhelynek adott otthont. ### Függetlenségi küzdelmek Elbasan lakossága, dacára annak, hogy a város a konzervatív, a Portához hű földesurak és az iszlám kultúra albániai fellegvára volt, kivette a részét a 19. század végén kibontakozó albán függetlenségi mozgalomból. A 19–20. század fordulóján továbbra is a legjelentősebb albán települések közé számított, lakossága 1912-ben már 10 ezer körüli volt. Az elbasani értelmiségiek elsősorban békés módszerekkel az albán oktatás ügyéért szálltak síkra, de erőszakosabb megmozdulásokban sem volt hiány. 1905 májusában a helyiek elkergették a mutesarifot és a csendőrparancsnokot, a szultán csak a katonaság bevetésével tudta visszaállítani őket hivatalukba. 1907-ben más albán városok lakóihoz hasonlóan az elbasaniak is lázongtak az isztambuli kormány reformjai ellen. Az 1908-as ifjútörök forradalom után Lef Nosi állt a helyi nemzeti mozgalom élére: hazafias egyesületet szervezett, majd 1910-től szerkesztette és kiadta a város első albán nyelvű folyóiratát, a Tomorri című hetilapot. A korszak politikai és közművelődési szempontból egyaránt egyik legjelentősebb eseménye az 1909-es elbasani kongresszus volt. A szeptember 2. és 9. között lezajlott eseményen harmincöt albán értelmiségi jelent meg főként Dél- és Közép-Albániából azzal a céllal, hogy megvitassák az albán nyelvű közoktatás helyzetét. Egyfelől jóváhagyták az előző évi manasztiri kongresszus döntését a latin betűs albán ábécé bevezetéséről, másfelől elkötelezték magukat a tanítóképzés intézményi kereteinek megteremtése mellett. Törekvéseiket siker koronázta, az első albán tannyelvű Tanítóképezde (Shkolla Normale) Elbasanban nyitotta meg kapuit 1909. december 1-jén, első igazgatója Luigj Gurakuqi lett, tanárai között volt Sotir Peci és Hafiz Ibrahim Dalliu. Az eredmények ellenére az elbasani kongresszus utóhatása nem volt zökkenőmentes. A latin betűs albán ábécé bevezetése ellen tiltakozva 1910 februárjában az elbasani hodzsák fellázították a helyi lakosságot, de keresztény és muszlim résztvevőkkel 7 ezres ellentüntetés alakult ki, ami elejét vette a további tiltakozásoknak. A Tanítóképezde sorsa sem alakult kedvezően: az anyagi nehézségek mellett 1910 második felében az ifjútörök kormány iszlámellenességre hivatkozva betiltatta az iskolát, valamint az albán nyelvű Tomorri hetilapot, emellett a város és az iskola szervezésében oroszlánszerepet vállaló Lef Nosit rövid időre száműzték. (Az iskola később folytatta működését, 1921-től mint középfokú, 1971-től mint felsőfokú tanintézet, jogutódja napjainkban az elbasani Aleksandër Xhuvani Egyetem.) Az 1912-es albán felkelés során a városban működött az oszmán hadi törvényszék, amely többek között Hafiz Ibrahim Dalliu, Fuat Toptani és Refik Toptani felett ítélkezett. Az 1912. szeptember 25-én kitört első Balkán-háború során az Oszmán Birodalom albán lakta területeit lerohanó Szerbia és Görögország hadseregei november közepére elvágták az albán vidékeket a birodalom többi részétől. A lépéskényszerbe került albán vezetők a függetlenséget kikiáltandó nemzetgyűlést szerveztek, amelynek lehetséges helyszínéül Elbasan is felmerült, ahol a hónap során nemzeti szervezőbizottság is alakult. A függetlenség kikiáltására végül az 1912. november 28-án kezdődő vlorai nemzetgyűlésen került sor, annál is inkább, mert a szerb hadsereg november 25-én elfoglalta Durrëst, és továbbnyomult a Shkumbin völgye felé. Az elbasani városvezetők – Aqif Elbasani, Shefqet Vërlaci és mások – még aznap közös függetlenségi nyilatkozatot írtak alá, november 26-án pedig felvonták az albán lobogót városukban, majd elkergették a mutesarifot Elbasanból. Ezt a politikai aktust némileg zárójelbe tette, hogy a szerb katonaság már Elbasan közelében járt, és november 28-án el is foglalta a várost. Az aznap megkezdődött, a függetlenség kikiáltásával és az első nemzeti kormány felállásával záruló vlorai nemzetgyűlésen Elbasan képviseletében Shefqet Dajiu, Qemal Karaosmani és Lef Nosi jelent meg. A vlorai függetlenségi nyilatkozatot a szintén elbasani Dervish Biçakçiu is aláírta, de vélhetően csak utólag, mert a dokumentum elkészültekor nem tartózkodott Vlorában. Egyes források szerint Midhat Frashëri is Elbasan képviseletében volt jelen a vlorai nemzetgyűlésen és szignózta a nyilatkozatot. Az európai nagyhatalmak követelésére és a háborút lezáró londoni egyezmény 1913. május 30-ai aláírása után, 1913. április 20-án a szerbek kivonultak Elbasanból. A város a Qemali-kormány fennhatósága alá került, és Ismail Qemali megbízásából Aqif Elbasani pasa látta el a városvezetői feladatokat. A pasa bár névlegesen elismerte a vlorai kabinet fennhatóságát, sok tekintetben önállósította magát az egyébként is gyenge kezű Qemali-kormánytól, és részlegesen független hatalmi centrumként kormányozta Elbasan vidékét. A városnak és környékének 1913 folyamán nem várt nehézségekkel kellett szembenéznie: a londoni döntéssel az új Albánia határain túlra került dibrai és koszovói albánok 120 ezret meghaladó tömege hagyta el otthonát. Közép-Albániát elárasztották a menekültek, csak az egykori Ilbaszani szandzsák területén 60 ezerre rúgott a hajlékot és megélhetést kereső albánok száma. A következő évben, az albán–görög határkérdést rendező firenzei egyezmény következményeként 1914-ben további 300 ezer délalbán menekült az anyaországba, és telepedett le Vlora és Elbasan régióiban. Csak Elbasan városának lakossága mintegy 4 ezer fővel felduzzadt. Mindeközben tartós belpolitikai válság rázta meg Albániát: a Qemali-kormány „erős embere”, Esat Toptani 1913 szeptemberében ellenkormányt alakított és Durrës székhellyel kikiáltotta a Közép-albániai Köztársaságot. Elbasan nem csatlakozott a szakadár államalakulathoz, de Toptani megkísérelte hatalmi centrumához csatolni a Shkumbin-völgyi várost. Általa felfegyverzett bandák garázdálkodtak a régióban, a város életét különösen megkeserítette egy bizonyos Dervish bég, aki 300 emberével az Elbasan északi szomszédságában fekvő Godoleshba vetette be magát. 1914 januárjában a Qemali-kormány szükségállapotot hirdetett Elbasanban, egy héttel később pedig a csendőrök felszámolták Dervish bég bandáját, jóllehet más szakadár fegyveres csoportok a Shkumbin-völgyében és a Çermenikában továbbra is folytatták szórványos tevékenységüket. Vilmos fejedelem 1914. március 7-én elfoglalta az Albán Fejedelemség trónját. A május 21-én kitört, végül a bukásához vezető közép-albániai felkelés lázadói június 24-én kézre kerítették Elbasant is, de a hónap során már megelőzőleg is feldúltak több Elbasan vidéki földbirtokot. ### Első világháború Az Albán Fejedelemség 1914. szeptemberi összeomlása után ismét Esat Toptani ragadta magához a hatalmat Albánia középső területein. 1914. november 23-án Toptani-ellenes felkelés tört ki, amelynek egyik vezetője az elbasani Qamil Haxhi Feza volt. A felkelők által megalakított Krujai Unió 1915 februárjában Elbasanban elhatározta egy nemzetgyűlés szervezését, amelyen Vilmos fejedelem visszatérését készítették volna elő, és bár a Német Császárság támogatta a tervet, az Osztrák–Magyar Monarchia ellenkezésén megbukott a kezdeményezés. Időközben az első világháború katonai eseményei is egyre súlyosabban érintették Albániát. A Közép-Albánia nagy részét elfoglaló szerb hadsereg 1915. június 12-én elfoglalta Elbasant. 1915. december 10-étől a Bolgár Cárság gyakorolt egyre nagyobb nyomást az albán földön állomásozó szerb csapatokra, és a bolgár 23. gyalogezred egyik alakulata, bizonyos Szerafimov kapitány vezetésével végül 1916. január 29-én vonult be Elbasanba. A helyzetet kihasználva a fiatal, ambiciózus Mat-vidéki törzsfő, Amet Zogolli – a később I. Zogu néven uralkodó király – emberei élén Elbasanba ment, és rövid tárgyalás után Szerafimov átengedte neki a város polgári igazgatását. Mind Bulgária, mind a vele szövetséges Monarchia ezzel a lépéssel igyekezett megnyerni magának a befolyásos Zogollit, aki azonban ezt követően a Monarchia érdekeivel szemben álló terv végrehajtásába fogott. Szűkebb elbasani köréhez tartozott Aqif Elbasani, Midhat Frashëri, Lef Nosi, Selahedin Blloshmi és Leon Ghilardi kapitány, akikkel Vilmos fejedelem visszatérésén kezdtek munkálkodni. Február 18-án Zogolli elnökletével egy szervezőbizottságot állítottak össze, amely arra kapott mandátumot, hogy az albánok lakta területek és a diaszpóra küldötteinek részvételével a fejedelem visszatérését előkészítő nemzetgyűlést szervezzen Elbasanban. Ezzel egy időben felkérték Aqif Elbasanit, aki a fejedelmet szolgáló 1914-es Përmeti-kormányban a bel- és hadügyi tárcát vezette, hogy alakítson ideiglenes kormányt, amelynek tagjai között volt Midhat Frashëri, Luigj Gurakuqi, Kara Seit és Lef Nosi is. Március 3-án megszületett a döntés arról, hogy a nemzetgyűlést március 18-án nyitják meg, majd az elbasani polgármester, Xhafer Hilmi Dardha javaslatára Vilmos trónra lépésének második évfordulóján, 1916. március 7-én ünnepségeket tartottak Elbasanban és Tiranában is. Az ország északi részébe már az év elején bevonult Osztrák–Magyar Monarchia azonban továbbra sem nézte jó szemmel a kezdeményezést. Március elején hadseregük megszállta Durrëst, majd a hónap közepén Elbasant is. Az addig a város felett katonai fennhatóságot gyakorló bolgár hadsereg készségesen délebbre vonult. Ezt követően az osztrák–magyar hadsereg által megszállt területeken, így Elbasanban is, betiltották a politikai gyűlések minden formáját. Emellett további óvintézkedésként az osztrák–magyar helyőrségparancsnok koleraveszélyre hivatkozva elrendelte, hogy karantént vonjanak a város köré, amelyet csak március utolsó dekádjában oldottak fel, amikorra a 18-ára meghirdetett nemzetgyűlés már bizonyosan meghiúsult. Végül az Aqif Elbasani vezette ideiglenes kormány 1916. április 14-én lemondott, Zogollit pedig a megszálló hatóságok Bécsbe internálták. 1916 júniusában a Monarchia megszilárdította albániai pozícióit, megszállásának déli határa a Shkumbin völgyében, az Elbasan–Pogradec-vonalon húzódott. Egészen 1918. október 7-éig voltak a város urai, amikor az olasz katonaság vonult be Elbasanba. ### A két világháború között Az első világháborúban káoszba süllyedt, széthullott Albánia az 1920-as lushnjai kongresszust követően folytatta buktatókkal terhes állami életét. A Pandeli Evangjeli vezette kormány lemondatása utáni alkotmányos válság időszakában, 1921. december 7-én az ellenzéki nemzetgyűlési képviselők egy nagyobb csoportja a katonaság egy részének támogatásával Elbasanba ment, hogy ott az új Prishtina-kabinettel szemben állást foglaló alkotmányozó nemzetgyűlést hívjanak össze, és a fegyveres ellenállást szervezzék. Minderre azonban már nem került sor, miután Amet Zogolli fegyveresei élén helyreállította a rendet, és december 22-én a szervezkedő képviselők is visszatértek Elbasanból Tiranába. A hatalmat ezt követően ténylegesen Zogolli gyakorolta, diktatórikus kormányzása azonban elégedetlenséget szült, és 1922. március 2-án Bajram Curri vezetésével a lemondását követelő fegyveres felkelés tört ki Észak-Albániában. Curri szövetségese, Elez Isufi harcosai élén Tirana felé vonult, és március 8-án be is hatolt a fővárosba. A nemzetgyűlési képviselők nagy része, az Ypi-kormány miniszterei, valamint a régenstanács tagjai már ezt megelőzően, a felkelők támadásának hírére Elbasanba tették át a székhelyüket. A kabinetből egyedül Zogolli maradt a fővárosban, hogy Tirana katonai védelmét személyesen felügyelhesse. A választás – közelsége és központi elhelyezkedése mellett – azért esett Elbasanra, mert a város ebben az időszakban Zogolli és a mögötte álló konzervatív földesúri réteg feltétlen támogatójának számított. A felkelést Zogolli március 11-én leverte, és az állami szervek visszatérhettek Elbasanból Tiranába. Bár a júniusi forradalom előzményeként 1924 tavaszán Elbasanban is sor került demonstrációkra, 1936. október 16-án pedig I. Zogu-ellenes tüntetésekre került sor a város utcáin, az elkövetkező évek viszonylagos nyugalommal teltek Elbasan életében. Az 1930-ban emigrációjából hazatérő Ali Kelmendi – Korça, Kruja és Vlora mellett – Elbasanban is megszervezte az első kommunista sejtet. A lassú fejlődés jeleként 1923-ban felépült a prefektúra, 1926-ban a városháza épülete, 1933 júliusában ünnepélyesen felavatták a modern Tirana–Elbasan-utat, 1934-ben bevezették a közvilágítást, 1938 szeptemberére pedig a vezetékes ivóvíz is elérhetővé vált a városban. 1932-ben Elbasanban nyílt meg az ország egyik első közkönyvtára, amely 1935-ben saját épületébe költözhetett, ugyanabban az évben, amikor felépült a város első korszerű szállodája, a Hotel Moderno is, 1936-ban pedig megnyílt a Nemzeti Mozi (Kinema Nacional). Az 1930-as években korszerűsítették a város belső útjait, és ekkor került sor a gyakran kiöntő Zaranika-patak árvízvédelmi szabályozására is. 1939-ben a 250 hektáron elterülő, kertekkel és gyümölcsösökkel tarkított Elbasannak már 14 ezer lakosa volt, szemben az 1912-es 10 ezerrel. ### Második világháború 1939\. április 7-én az Olasz Királyság hadserege lerohanta Albániát. A fővárost elhagyó kormány hivatalosan is Elbasanba helyezte át székhelyét, az uralkodó, I. Zogu és az állami vezetők menekülési útvonala is a Shkumbin menti városon keresztül vezetett. Az olaszok már az offenzíva másnapján, április 8-án bevonultak Elbasanba. Április 21-én a város szülötte, Shefqet Vërlaci vezetésével alakult meg a függetlenségét vesztett Albánia első kollaboráns bábkormánya. Az olasz–görög front 1940 őszi kialakulása után a Mario Vercellino tábornok parancsnokolta 9. hadsereg Elbasanban rendezte be főhadiszállását. A kezdeti olasz sikerek után 1940 novemberében megfordult a hadi szerencse, és a görög hadsereg albán területre lépve nyomta vissza Elbasan irányába az olaszokat. Ebben helyi albán fegyveres gerillacsapatok is segítették a görögöket, illetve a Brit Királyi Légierő (RAF) nyújtott légi támogatást. A RAF először 1940. november 24-én bombázta Elbasant, és 1941. március 31-éig hozzátartoztak az elbasaniak életéhez a gyakran heti rendszerességgel a város fölé repülő brit bombázók. Noha az olaszok már 1940. november 25-én megkezdték a felkészülést Elbasan evakuálására, erre végül nem került sor, 1941. március 12-én pedig maga a Duce, Benito Mussolini is látogatást tett az elbasani főhadiszálláson és a helyszínen tájékozódott az új hadseregparancsnoktól, Alessandro Pirzio Birolitól. Az olasz–görög háborúnak a Wehrmacht katonai beavatkozása, Görögország 1941. április 23-ai kapitulációja vetett véget. Az olasz megszállók azonban nem nyugodhattak meg: 1941 tavaszán a város körzetében megélénkültek a pezai Myslim Peza gerillacsapatának támadásai. Először március végén vertek szét egy Elbasanból Tiranába haladó olasz konvojt, 1942. augusztus 20-án és 28-án pedig újabb sikeres akciókat hajtottak végre katonai menetoszlopok ellen. 1942 szeptemberétől Abaz Kupi gerillái is csatlakoztak az Elbasan környéki fegyveres ellenálláshoz. 1942. november 9-én elbasani diákok antifasiszta tüntetést szerveztek a város utcáin, az ezt követő megtorlások során nyolcvan fiatalt tartóztattak le az olasz hatóságok. Elbasan eddigre kivívta magának a „megbízhatatlan város” címét a megszállók körében; ennek egyik jele lehetett, hogy 1943. június 20-án mindennemű magyarázat nélkül az olaszok háromnapos kijárási tilalmat rendeltek el a városban, kétszáz elbasani lakost letartóztattak és Porto Romanóba deportáltak. Az egyik lehetséges ok az lehetett, hogy előzőleg a helyiek meggyilkoltak két, olasz zsoldban lévő albán ügynököt. Olaszország kapitulációja után a Harmadik Birodalom hadserege szállta meg Albániát. 1943. szeptember 10-én vonultak be Elbasanba, és ott rendezték be albániai főhadiszállásukat. Az addigi gerillatevékenység mellett ekkor az Albán Kommunista Párt irányította Nemzeti Felszabadítási Mozgalom is csatlakozott a megszállók elleni harchoz, és Elbasan vidékét a fegyveres ellenállás egyik közép-albániai központjává tette. A Kadri Hoxha irányította elbasani partizánalakulat érzékeny veszteségeket okozott a németeknek, de maguk is számos veszteséget szenvedtek el. Végül a kommunisták a visszavonuló nácik nyomában 1944. november 11-én foglalták el Elbasant. A Beratból a szintén felszabadított Tiranába tartó, 1944. november 28-án Elbasanban pihenőt tartó kommunista vezetők, köztük Enver Hoxha életében először fordult elő, hogy nem rejtőzködve, konspirálva városszéli házakban, hanem az elbasani Hotel Modernóban szálltak meg. ### A kommunizmus és demokrácia évtizedei A pártállami korszakban beindult Elbasan nagy léptékű iparosítása. Ezekben az évtizedekben egyebek mellett konzervgyár, fafeldolgozó üzem, cementgyár települt a városba, de nagy hangsúlyt helyeztek a városkörnyéki rizs- és dohánytermesztés fejlesztésére is. A legmonumentálisabb ipari beruházás A Párt Acélja Kohászati Kombinát volt, amely 1978-ban kezdte meg a termelést, a hengereltacél-termékek, acélcsövek és -lemezek, drótok és kábelek, szerszámacél és rozsdamentes acél gyártását. Bár tervezett kapacitását soha nem érte el, az ország legnagyobb nehézipari létesítményeként 10-12 ezer embernek adott munkát. A mamutberuházás meggyorsította az elbasani vasút ügyét is, és az 1950-ben átadott (Durrës–)Peqin–Elbasan-vasútvonalat 1974-ig Prrenjasig hosszabbították meg. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy az 1945-ben 15 ezer lakosú Elbasan négy évtized alatt 78 ezres iparvárossá fejlődött, az óváros körül lakótelepnegyedek épültek. Az albániai rendszerváltás előestéjén, 1990. december 11-e után – más albán nagyvárosokhoz hasonlóan – több napon át tartó tüntetések és zavargások törtek ki Elbasanban. A helyiek kővel verték ki a kormányzati épületek ablakait, élelmiszerraktárakat fosztottak ki, rendőrautókat és üzleteket gyújtottak fel, az elbasani fiatalok a rendőrséggel is összecsaptak. Az 1991-es rendszerváltást követően a termelőüzemek egy része bezárt, különösen érzékenyen érintette az elbasaniakat A Párt Acélja Kohászati Kombinát bezárása. A magas munkanélküliség mellett a városvezetésnek a kommunista nagyipar után maradt elszennyezett környezettel is meg kellett küzdenie. Az 1997-es piramisjáték-válság során 1997. június 20-án felfegyverzett elbasaniak kifosztották a város dohánygyárát. ## Gazdaság 2012-ben Elbasan megyében az egy főre vetített GDP lek – 2012. december 31-ei árfolyamon számolva 3277 amerikai dollár – volt, ami jóval alatta maradt az országos mutatónak ( lek, 4360 amerikai dollár). Ugyanakkor a megye relatíve magas népességszámának köszönhetően a nemzeti össztermék 7,9%-át a itt állították elő, amivel negyedik helyen állt az albániai megyék sorában. A több évszázados kereskedővárosban a 20. század iparosítási intermezzója után, a 21. században ismét a szolgáltatóipar, különösen a kereskedelem a legjövedelmezőbb és a legtöbb alkalmazottat foglalkoztató szektor. A rendszerváltással jelentősen visszaesett ipari termelés azonban súlyos problémákat hagyott maga után a foglalkoztatás területén, és a munkaképes korú lakosságnak még 2001-ben is 22,6%-a munkanélküli volt. A folyamatosan erősödő gazdaság ellenére a helyzet ezen a téren romlik: 2011-ben már 32,1%-os volt Elbasan munkanélküliségi rátája, a nőket pedig különösen érzékenyen érintette a foglalkoztatás hiánya (36,3%). Az adatok tükrében nem meglepő, hogy 2011-ben Elbasan község háztartásainak 13%-a rendszeres szociális segélyben részesült, további 8%-a pedig külföldön dolgozó családtag juttatásaiból élt. Aktív pénzkereső csupán a háztartások 50%-ában élt. ### Mezőgazdaság A város környéki széles folyóvölgyben, az Elbasani-síkon az 1930-as években főként olajbogyó-termesztés folyt, a kommunizmus évtizedeiben pedig a város konzervgyárát ellátó zöldség és gyümölcs mellett főként a rizs- és a dohánytermesztésre helyezték a hangsúlyt. Az állami kontroll fellazulásának első jeleként 1990-ben engedélyezték először állattartó magánvállalkozások alapítását Elbasan vidékén. A rendszerváltást követően a növénytermesztés területén továbbra is a dohány maradt Elbasan vidékének fő kultúrnövénye, az 1990-es évek második felében évi 60 ezer tonna hozammal, a 2000-es évektől azonban termesztése visszaesett. A legjelentősebb szántóföldi kultúra az állattartás (szarvasmarha, baromfi, juh, kecske) szolgálatában álló takarmánynövények (főként kukorica) termesztése (, 2014), amit vetésterület és termésmennyiség tekintetében egyaránt a gabona- () és a zöldségfélék () követnek, valamint fellendülőben van a gyümölcs- (), az olajbogyó- (), a citrus- () és a szőlőtermesztés () is. A 2010-es években megyei és községi szinten egyaránt az állattartás irányába látszik elmozdulni a mezőgazdaság szerkezete, Elbasan községben főként a tejhasznú szarvasmarha-tenyésztés és a tojástermelés jelentős, emellett a megye méztermelésének 87%-át Elbasan közvetlen környékén állítják elő. A hús- () és gyapjútermelés () volumene megyei és országos összehasonlításban is elhanyagolható. Az Elbasan községben megtermelt mezőgazdasági javak közül a zöldség, gyümölcs és tej egy része exportra kerül. Bár a fieri és korçai régiók mellett az ország egyik legfontosabb agrárvidéke, a mezőgazdasági termelés nehezen lép túl az önellátás szintjén. Ehhez nagyban hozzájárult a termőföldek ipari elszennyezettsége, az öntözőrendszer és a gépesítés elégtelensége, a vidéki lakosság elvándorlása, az elaprózódott földeken magas költségek mellett folyó termelés és a felvevőpiac hiánya. Ez utóbbit enyhítendő 2014 júliusában korszerű termelői piacot adtak át Elbasanban. A 2010-es évek közepére már jelentős bevételnövekedést mértek a helyi gazdálkodók körében, noha még mindig az önellátó háztáji gazdaságok alkották a termelőegységek 31%-át. ### Kézműipar és ipar A város a török hódoltság évszázadai alatt virágzó kereskedelmi és kézműipari központ volt. Bazárja az egyik legnagyobb volt az albánok lakta területeken, amelyet 1935–1936 felújítottak és tovább bővítettek, de az 1970 és 1972 közötti évek városrendezése során a hatóságok földig romboltatták. A 17–19. században különösen nevezetesek voltak az elbasani fegyverművesek, a 19–20. századok fordulóján 30 fegyverkovács és puskakészítő dolgozott a városban. A város iparosítása kis lépésekkel a 20. században vette kezdetét. Az elbasani kereskedelmi és iparkamara 1923. évi megalakulásakor 663 kereskedőt és iparost tartottak számon a városban. A század elején az ipari termelést egy motoros olajprés és egy szappangyár képviselte Elbasanban, a második világháborút megelőző időszakban pedig egy cigaretta- és egy szeszgyár nyitotta meg a kapuit. Az 1944. évi kommunista hatalomátvételt követő évtizedekben az állami vezetés erős ütemű iparosítást vezényelt le Elbasanban. 1947–1948-ban jugoszláv anyagi segítséggel gyümölcs- és zöldségfeldolgozó üzemet, majd szovjet partnerségben az 1950-es évek elején fűrészáru- és furnérlemezgyárat, az évtized második felében konzervgyárat adtak át. Ennél jelentősebbek voltak az elbasani nehézipari beruházások. Az 1970-es évekig egy rézdúsító üzem és egy cementgyár képviselte az ágazatot, az 1970-es évek elején azonban a város délnyugati határában megkezdték egy monumentális kohászati komplexum kivitelezését. A Párt Acélja Kohászati Kombinát 1978-ban kezdte meg a termelést, a hengereltacél-termékek, acélcsövek és -lemezek, drótok és kábelek, szerszámacél és rozsdamentes acél gyártását. Bár tervezett kapacitását soha nem érte el, az ország legnagyobb nehézipari létesítményeként 10-12 ezer embernek adott munkát. Az acélművek áramellátását az 1978-ban üzembe állított, Fierza–Burrel–Elbasan közötti 220 kilovoltos távvezeték biztosította, amely 2010-től az Elbasantól Görögországig továbbépített vonal révén bekapcsolódik az európai hálózatba. Az 1991-es rendszerváltást követően A Párt Acélja Kohászati Kombinát és a termelőüzemek egy része bezárt, és bár néhány üzemegysége az 1992-es privatizáció után ismét bekapcsolódott a termelésbe, Elbasanban súlyos társadalmi probléma lett a még 2001-ben is 22,6%-os munkanélküliség. Az ezt követő időszakban jórészt külföldi befektetők révén ismét beindult az ipari termelés, 2011-ben cement-, mész- és ferrokrómgyár is működött a ma ipari parknak nevezett egykori vasmű területén, török beruházók pedig a korábbinál jóval kisebb volumennel, de újraindították az acéltermelést is. Az ipari termelés újbóli fellendülésének árnyoldala a környezet- és a levegőszennyezés Elbasanban és a közeli Bradasheshben. ### Kereskedelem és szolgáltatások A modern értelemben vett szolgáltatói szektor első fecskéi a 20. század első felében jelentek meg Elbasanban: 1915 szeptemberében nyílt meg az első bankfiók, 1935-ben pedig felépült a város első korszerű szállodája, a Hotel Moderno. A második világháborút követően, 1945 júliusától a különböző szakmák (pékek, fodrászok, szabók, cipészek stb.) szakszövetkezetei, az állami üzemeltetésű hotelek és vendéglátóipari egységek jelentették a szolgáltatóipart Albániában. A szektor az 1991-es rendszerváltás utáni magánbefektetések révén mára a helyi gazdaság fő hajtómotorja lett. 2014-ben az Elbasan községben bejegyzett ötvenhárom részvénytársaságból huszonnégy a szolgáltatói szektorban tevékenykedett. Az Elbasan községi adatok alapján a bejegyzett vállalkozások 45%-a kereskedelmi tevékenységet folytat, és ez főként a kiskereskedelmi egységek kimagasló számában érhető tetten. Elbasan városában négy piac található, ezek közül kettő zöldség- és gyümölcspiac, egy ipari vásár és egy nagybani piac. Bár az idegenforgalom fellendülőben van, még számos turisztikai lehetőség kiaknázatlan Elbasanban és környékén. A városvezetés elsősorban a történeti és építészeti emlékek vonzerejére építve a kulturális turizmust fejleszti. Emellett azonban a természeti értékekben is számos potenciál rejlik, Elbasan község területén tizenkét természetvédelmi terület található, ezek infrastrukturális fejlesztése még várat magára. Egyedül a Tregan alközség területén található Llixhat e Elbasanitban (’elbasani fürdők’) folytak és folynak számottevő idegenforgalmi fejlesztések, amit az ott található szálláshelyek magas száma (25) is jelez. Ezzel szemben magában Elbasan városában 2015-ben mindössze öt szálloda várta az ide látogatókat. ### Közlekedés A hegyvidékeken átjárást biztosító, az Adriai-tengert a Balkán-félsziget középső területeivel összekötő Shkumbin völgye és a Thana-hágó az ókor óta fontos útvonalnak számított. A rómaiak itt építették fel a Via Egnatiát, amelynek vonalában az oszmán hódoltság alatt az Adriát Szalonikival összekötő karavánút futott. Ez utóbbit a városnál keresztezte a Tiranából a déli albán lakta területekre tartó út. A 20. században 1922-ben először az elbasan–durrësi, 1931-ben az elbasan–peshkopiai, végül 1933-ban a Krrabai-hágón keresztül a tirana–elbasani út korszerűsítésére került sor. Az 1991-es rendszerváltással a Tiranából Elbasanon, Librazhdon és Pogradecen át Korçába tartó SH3-as jelű utat ismét korszerűsítették, amely a Durrëst a bulgáriai Várnával összekötő VIII-as számú páneurópai folyosó része lett. Az SH3-as átszeli a várost, de már tervbe vették egy déli elkerülőút építését. 2011-ben kezdetét vette a Tiranát Elbasannal összekötő A3-as autópálya építése. A tiranai főút mellett Elbasannak a Shkumbin-völgyben futó SH7-es út révén az Adria-parti városokkal, Durrësszal és Vlorával is jó közúti kapcsolata van. Emellett innen indul ki a Cërrikbe tartó SH70-es út, amelynek folytatása, a Devoll völgyét végigkísérő SH71-es út Gramshon keresztül Maliqtyal teremt közúti összeköttetést. A 2030-ig szóló fejlesztési tervben szerepel egy elbasan–cërrik–berat–memaliaji autóút építése, amely a délnyugat-albániai régióval biztosítana a mainál jóval gyorsabb közúti kapcsolatot. A várost rendszeres, állami fenntartású buszjáratok köti össze Tiranával, továbbá a környező nagy- és kisvárosokkal, de a helyi muszlim közösség 35-40-es flottával magánjáratokat is üzemeltet. Elbasan belső közúthálózatának hossza eléri a 140 kilométert. A vasúti közlekedés alapjait az első világháborúban a területet megszálló Osztrák–Magyar Monarchia mérnökei tették le, akik egy 1922-ig üzemelő keskeny nyomtávú vasútvonalat építettek Durrës és Elbasan között. Ezután két évtizedet kellett várni, hogy 1940 márciusában immár az olasz megszállók tervezőasztalán körvonalazódjon egy vasút terve, amely a durrësi kikötőt kötötte volna össze az Elbasan északkeleti szomszédságában lévő, labinoti króm- és vasbányákkal. Áprilisban meg is indultak a munkálatok, de végül a világháború eseményei megakasztották a folyamatot. Az 1944-ben hatalomra került Albán Kommunista Párt gazdaságpolitikusai is felismerték a Shkumbin-völgyi vasút fontosságát, és az ország első normál nyomtávolságú vasútvonalaként 1947 novemberéig elkészült a Durrës–Peqin-szakasz, majd ennek folytatásaként a Peqin–Elbasan-vonal, amelyet 1950 decemberében, Sztálin hetvenkettedik születésnapjának tiszteletére adtak át. Negyed évszázaddal később, a város határában épülő gigantikus beruházás, A Párt Acélja Kohászati Kombinát ismét fellendítette az elbasani vasút ügyét, és 1974 márciusában az Elbasan és Prrenjas bányavárosa közötti szakaszt is átadták, majd az 1980-as évek első felében egészen Pogradecig meghosszabbították a vasútvonalat. A vasút elsőrendű szerepe mindig is a pályavonalra felfűzött bányák és nagyipari üzemek kiszolgálása, a szükséges nyersanyagok vagy az elkészült termékek szállítása volt, a személyvonatok csak másodrendű szerepet játszottak ezen a vonalon. 2018-ban személyvonat már csak Tirana és Librazhd között közlekedik, mindkét irányba napi egy-egy járattal. ## Közigazgatás Az oszmán fennhatóság alatt az Ilbaszani szandzsák székhelyeként működő város az albán függetlenség elnyerése után is megőrizte közigazgatási szerepkörét. Az Albán Fejedelemség 1914-es alkotmánya hét prefektúrára osztotta az ország területét, ezek egyike az Elbasani prefektúra lett. A második világháború után a prefektúrákat megyékké (qark) alakították át, a korábbi negyven alprefektúrát pedig fokozatosan huszonhat kerületbe (rreth) vonták össze. Ennek során Elbasan megyének négy beosztott kerülete lett: Elbasan, Gramsh, Librazhd és Peqin. A 2015 júniusában érvénybe lépett 115/2014. számú közigazgatási törvény alapján a már korábban megszűnt kerületek helyett a megyéket községekre (bashki/bashkia), azokat pedig alközségekre (njës/njësi bashkiak) osztották. 2015 óta tehát Elbasan megyeszékhelyi rangja mellett Elbasan község központja is, amely tizenhárom további alközségre oszlik, ezek voltaképpen Elbasan agglomerációját alkotják. Ezen alközségek egyike a 22,2 km2-es területű Elbasan városa. 1923-ban az akkor 10 ezer lakosú Elbasannak tizenhárom városnegyede volt, amelyek felekezeti szinten is elkülönültek egymástól: két negyedben a lakosság kisebbségét alkotó görögkeletiek (Kalaja, a.m. ’vár’ és Shinkoll, a. m. ’Szent Miklós’), a többi tizenegyben pedig muszlimok éltek (Sulejmanie, Karavel, Dylgjer Hysen, Asllan Bej, Xhamia i Qebir, Daut Bej, Alejdine, Pervin Aga, Spaikorre, Hazinedare, Qejvan Bej). Napjainkban a város hat számozott kerületre (lagje), azok pedig további – többnyire nevezetes elbasaniakról vagy a kommunista érából megörökölt történelmi eseményekről elnevezett – huszonegy negyedre (szintén lagje) oszlanak. Ezek a következők: - 1\. kerület: Kongresi i Elbasanit (’elbasani kongresszus’), Luigj Gurakuqi, Beqir Dardha, Emin Matraxhiu; - 2\. kerület: Qemal Stafa, Brigada 17 Sulmuese (’17. élmunkásbrigád’), Çlirim (’felszabadulás’), Sul Papri, Shinkoll vagy Shënkoll (’Szent Miklós’); - 3\. kerület: Vladimir Bajrami, Dyli Haxhire, 28 Nëntori (’november 28.’, az albán függetlenség napja), Syrja Dylgjeri; - 4\. kerület: Vullnetari (’önkéntesek’), Partizani (’partizánok’), Aqif Pasha, Kalaja (’vár’), Visarion Xhuvani; - 5\. kerület: 11 Nëntori (’november 11.’ Elbasan második világháborús felszabadulásának napja), Haxhias; - 6\. kerület: 5 Maj (’május 5.’). Az önkormányzat vezetője a polgármester (kryetar), aki egyúttal Elbasan község elöljárója is, azaz hivatalához tartoznak az azt alkotó további tizenkét alközség ügyei is. Munkáját egyfelől a különböző szakmai területekre – költségvetés, pénzügy és gazdaság; szociális ügyek, közellátás és innováció; szervezés; közrendvédelem – beosztott négy alpolgármester (zëvendës kryetarë), a hat kerület és a tizenkét alközség élére beosztott főhivatalnok (administrator) segíti, de a mindennapi adminisztrációban és a döntések meghozatalában a polgármesteri kabinetre is támaszkodik (Kabineti i Kryetarit). A községi önkormányzat munkáját segíti és ellenőrzi a közvetlenül választott ötvenegy tagból álló községi tanács (Këshilli Bashkiak). Az elbasani községi önkormányzat vezetője 2007 márciusa óta az Albán Szocialista Párt színeit képviselő Qazim Sejdini. ## Közegészségügy Elbasanban egy 400 ágyas általános körzeti kórház, egy országos hatáskörű pszichiátriai intézet működik, ezeken kívül 2015-ben a városban volt még négy orvosi rendelő és tizenkét mentőállomás. Ezek az egészségügyi intézmények súlyos orvoshiánnyal küzdenek, Elbasan városában mindössze 86 orvos tevékenykedik, azaz egy orvosra 932 lakos jut, ami az egyébként sem kedvező országos átlagtól (887 lakos/orvos) is elmarad. A halva születések száma szintén rendkívül magas, minden 1000 születésből statisztikailag 10,8 eset végződik tragédiával. Különösen nagy társadalmi probléma az egészségügyi szolgáltatások elégtelensége annak tükrében, hogy az ipari termelés súlyos környezet- és levegőszennyezése következményeként országszerte itt a legmagasabb a krónikus légúti és emésztőrendszeri megbetegedések, a koraszülések és születési rendellenességek aránya. ## Népesség A 17. század végén a városban 2000 család élt, ezzel az albán lakta területek legnagyobb városai közé tartozott. A népességszám nagyságrendileg a 19. század végéig nem változott, a 19–20. századok fordulóján azonban lakossága 8 és 10 ezer közöttire nőtt. Elbasan a 20 ezres lélekszám feletti Shkodrával és a hasonló népességű Korçával, Gjirokastrával, Tiranával és Berattal együtt továbbra is a népesebb albán városok közé tartozott. Az ezt követő évtizedekben fokozatosan gyarapodott a népesség, és Albánia függetlenné válásának évében, 1912-ben elérte a 10 ezret. Az első világháború során az északalbán területekről érkező menekültek ideiglenesen felduzzasztották Elbasan lakosságát, majd a háború után tovább folytatódott a természetes gyarapodás, mígnem 1945-re a város népessége elérte a 15 ezer főt. A második világháborút követő évtizedek ipari fejlesztéseinek köszönhetően az állampárti korszak végére a lakosság száma megötszöröződött, elérte a 78 ezret. Az 1991-es rendszerváltás után az ipari termelés visszaesése nagy arányú elvándorlással sújtotta Elbasant, megélhetést kereső lakói főként a fővárosba vagy külföldre mentek. Ugyanakkor a környező kistelepülésekről kiinduló, Elbasanba irányuló bevándorlás kiegyensúlyozta ezeket a folyamatokat. A 2011-es népszámlálás alapján Elbasan város népessége , ezzel Albánia negyedik legnépesebb városa volt. A helyi népesség-nyilvántartás adata ugyanerre a 2011-es évre fő volt. A lakosság, habár lassú ütemben, de évről évre csökken: 2015-ben Elbasan már csak lelket számlált. A lakosság életkor szerinti eloszlását ábrázoló, piramis alakú korfa ugyan növekvő, fiatal népességet mutat – 2015-ben az elbasaniak 20%-a tartozott a 0–14 éves korosztályba, míg a 65 év felettiek aránya mindössze 11%-os volt –, a gazdasági és társadalmi problémák miatt az elvándorlás továbbra is létező jelenség. A többségi albánok mellett Elbasanban számottevő cigány kisebbség él. A nomád cigányok legkorábbi elbasani jelenléte a 17. század elejéről dokumentálható. A 19. században félnomádokként éltek a ma Kinezët néven ismert városrészben. A helyben arixhi néven ismert, a kallbuxhik (kallbuxhinj) közé tartozó cigány lakosság egy része letelepedését követően a város tehetős polgárává vált. Napjainkban az albániai roma populáció Fier, Tirana, Berat és Durrës után itt, Elbasanban a legnagyobb. Szintén számottevő a városban az aromán népesség, akik a 20. század elején a Shinkoll negyedben éltek. Az 1991-es rendszerváltást megelőzően néhány száz fősre rúgó albániai örmény közösségek egyik központja Elbasan volt. Őseik egyrészt az oszmán fennhatóság alatt ide rendelt tisztviselők, másrészt az 1914 után az örmény népirtás itt letelepedett túlélői voltak. ## Kultúra ### Vallási élet 15\. századi alapítása óta Elbasan az iszlám fellegvára volt az albánok lakta területen. Evlija Cselebi 1670-es látogatásakor negyvenhat mecset működött a városban, többjük gyakran egybeépítve. A leírások szerint valóságos minareterdő látványa fogadta az Elbasanhoz közeledőket. A szunnita iszlám mellett a szúfi dervisrendek (taríka) és kolostoraik (tekke) is megjelentek a városban. A fáma szerint az albán területre érkező első bektási dervisek egyike, Shah Kalenderi itt telepedett le és alakított hitközösséget, még az első tekkék felépülte előtti időszakban. Ugyancsak Cselebi írja le a „páratlanul nagy” Szinan pasa tekkét, amely a halveti rendhez tartozott, emellett éltek Elbasanban szádik és kádirik is, utóbbiaknak a bazár területén állt a tekkéjük. A 18. században Shemimi atya (Baba Shemimi) (1748–1803) alapította meg az albániai bektásik egyik legfontosabb kolostorát, a Xhefaj atya tekkét (Teqeja e Baba Xhefajt), a 19. század végére pedig Elbasan – Tirana és Kruja mellett – az észak-albániai bektásik egyik központja lett. Elbasan azonban, kereskedőváros lévén, számos nemzetiséget és felekezetet vonzott a letelepedésre. Már történetének korai szakaszában jelentős zsidó közösség élt a városban, és egyre nagyobb számban telepedtek be görögkeleti vallásúak is. A 17. századtól saját templomuk volt, amelynek leégése után 1833 és 1868 között épült fel a ma is látható Szűz Mária-templom. A 19. század második felére Elbasan a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka alá tartozó görögkeleti püspöki székhely volt. Az ortodoxok hátrányos társadalmi helyzetét jelzi, hogy 1860-ig sem boltot, sem műhelyt nem nyithattak a bazárban, és disznóhúst is csak a görögkeleti templom udvarán lehetett árusítani. Ez lehetett az egyik oka annak, hogy Elbasanban különösen magas volt a kriptokeresztények száma, vagyis azoké, akik áttértek ugyan a muszlim hitre és külsőségeire, de keresztény hitüket házuk falai között megtartották. A 19. században a muszlim többség mellett a görögkeletiek már az elbasani lakosok 20%-át tették ki, és ez a 80–20%-os felekezeti megoszlás a 20. század első felére állandósult. A megszálló osztrák–magyar hatóságok 1916-os felmérései alapján – a többségükben muszlim északalbán menekülteknek otthont adó – Elbasan lakosságának 83%-a muszlim, 17%-a pedig ortodox vallású volt, 1923-ban pedig a felekezeti arány 81,5–18,5%-os volt. A különböző vallásúak egymástól elkülönülve éltek, Elbasan tizenöt negyedéből kettőt – Kalaja (’Várnegyed’) és Shinkoll (’Szent Miklós’) – görögkeletiek laktak, míg a többi városrészt muszlimok népesítették be. A 20. század folyamán Elbasan mind az albániai muszlim, mind a görögkeleti közösség számára jelentős vallási központ volt. A szunnita iszlám albániai feje, a tiranai főmufti irányítása alatt állt az elbasani mufti. Az 1922-ben a török egyházszervezettől önállósodott albániai bektásik hat körzetének egyike Elbasan lett, amelynek spirituális központjául a város keleti határában álló krastai tekkét jelölték ki. Az elbasani görögkeletiek körében a 19. század végi albán nemzeti mozgalom hatására szakadás állt be. 1904-ben a döntően albán nemzetiségű elbasaniak felléptek annak érdekében, hogy elszakadhassanak a konstantinápolyi görög pátriárka fennhatóságától, ám végül az oszmán hatóságok megakadályozták a lépést. Az önálló albán ortodox egyház alapítását célul kitűző, a korçai Lidhja Ortodokse (’Ortodox Liga’) című folyóiratot megjelentető szervezetnek 1909-ben Elbasanban is tagszervezete alakult. Az autokefál albán egyház végül 1937-ben alakult meg, amelynek eredményeként Elbasan a Tirana-Durrësi érsekség alá tartozó egyházmegye székhelye lett. A kommunista államvezetés 1967-es ateista kampánya során a legtöbb mecsetet és a görögkeleti székesegyházat lerombolták vagy átalakították, Elbasan ortodox püspökét bebörtönözték. A lokálpatrióta Lef Nosi beszámolója szerint 1931-ben még harmincegy mecsete, öt tekkéje, ötnél több türbéje és egy medreszéje volt a városnak; az 1967-es eseményeket ezekből csak öt mecset élte túl, és ezek egy része is az elkövetkező évtizedek barbárságának áldozatául esett. Az 1991-es rendszerváltás után Elbasan hitélete is újjászerveződött. Elbasan muftija immár a shkodrai főmufti fennhatósága alá tartozik, a 2010-ben Albánia-szerte működő, hat bektási derviskolostor egyike pedig Elbasanban állt, Sadik Ibro atya (1972–) irányítása alatt. A rendszerváltással újra felélénkült albán–görög szembenállás miatt a vegyes nemzetiségű elbasani ortodox egyház élete nem zökkenőmentes, 1995 novemberében szakadás állt be az elbasani görögkeleti közösségben. ### Közművelődés és közoktatás Elbasan története során ugyan az oszmán kultúra egyik fellegvárának számított, de jelentősen hozzájárult az albán irodalom, nyelv és zene fejlődéséhez is. A muszlim verselési hagyományokon alapuló, sajátosan albán bejtedzsi irodalom jeles költője, Nezim Frakulla a 18. században éveken keresztül a városban élt, ahol Sulejman pasa volt a mecénása. A 18. század közepének jelentős közművelődési kísérlete volt az ún. elbasani ábécé kidolgozása, amely a legkorábbi ismert törekvés volt az albán nyelv egységes betűrendszerének létrehozására. Az ábécé a közeli shijoni Szent János Vladimír-kolostorban készült evangéliumi fordítástöredékekből ismert. Ismeretlen szerzőjének külön érdeme, hogy az albán hangrendszerhez jól illeszkedő negyven betűjét az albán szövegek papírra vetésére használt arab, görög, cirill és latin írásrendszerektől elszakadva egyedi rajzolattal hozta létre, és nyelvújítási szándékkal a jövevényszavakat is igyekezett albán szavak továbbképzésével helyettesíteni. A 18. század végén az elbasani Dhaskal Todhri egy másik ábécét dolgozott ki (ún. Todhri-ábécé), amely szórványosan szintén használatban volt a város környékén. A 19–20. századok fordulóján az elbasani értelmiségiek az albán nyelvű oktatás ügyéért szálltak síkra. A nemzet képviselőinek részvételével 1909. szeptember 2-a és 9-e között rendezték meg az elbasani kongresszust, a korszak egyik legfontosabb közművelődési eseményét, amelyen jóváhagyták a latin betűs albán ábécé bevezetését, valamint elhatározták egy tanítóképző intézet alapítását. Törekvéseiknek köszönhetően 1909. december 1-jén a városban megnyílt az első albán tanítóképző iskola, a Shkolla Normale (régies kifejezés, magyarul kb. ’Tanítóképezde’), amelynek első igazgatója Luigj Gurakuqi volt. Az iskola később is fontos szerepet játszott az ország életében, a korçai líceum mellett Albánia legjelentősebb oktatási intézményei közé tartozott még az 1920-as években is. 1971-ben főiskolai rangot kapott, 1991-ben pedig egyetem lett Aleksandër Xhuvani Egyetem néven. Története során neves albán művészek és tudósok oktattak és tanultak az intézmény falai között (lásd itt). A város közéletének egyik fő szervezője, Lef Nosi 1910-ben szerkesztő-kiadóként elindította Elbasan első albán nyelvű újságját, a Tomorri című hetilapot. A két világháború között Elbasan újabb közművelődési intézményekkel és rendezvényekkel gyarapodott. Az 1910-ben elindított első elbasani lap, a Tomorri után 1918-tól több folyóiratot is alapítottak a városban, amelyek a hírek közlése mellett társadalmi, kulturális és gazdasági kérdésekkel is foglalkoztak: a Shkumini (1918–1921), az Elbasani (1921–1925), az Ura e Shkuminit (1922–1924), a Ku vemi? (’Hol tartunk?’, 1924) stb. 1930-tól a városvezetés rendszeresen megszervezte az elbasani zenei és színházi hetet, amelyen az albán városok zenekarjai és színjátszócsoportjai mutatkozhattak be. Elbasan maga is nevezetes volt sajátos, oszmán hagyományú vokális és hangszeres zenei stílusáról, amelynek legnépszerűbb képviselője Isuf Myzyri volt (szülővárosában szobra áll). Az elbasani városi zene tipikus hangszerei a tangóharmonika, a mandolin, a tamburin és a sharki. Elbasan zenei életéhez hozzátartoztak az 1917-ben alakult Afërdita (’Hajnal’) zenekar hetenkénti felvonulásai, amelynek során hazafias dalokat és indulókat játszva meneteltek a város utcáin. A shkodrai és a fővárosi Nemzeti Könyvtár után 1932-ben itt nyílt meg az ország első közkönyvtára, amely 1935-ben a város polgára, Nazif Baholli által építtetett modern épületbe költözött, és a Qemal Baholli Közkönyvtár (Biblioteka Publike “Qemal Baholli”) nevet vette fel. 288 ezer kötetes állományával 1988-ban az ország legnagyobb közkönyvtárának számított. 1936-ban a város egy másik tehetős polgára, Xhavit Biçakçiu jóvoltából felépült a város első filmszínháza, a Nemzeti Mozi (Kinema Nacional), belső épületdíszeinek kivitelezésében a festőművész Zef Kolombi is közreműködött. A filmvetítések mellett az épület adott otthont Elbasan – főként a Tanítóképezde tanáraiból és diákjaiból 1924-ben verbuválódott – színjátszókörének is, akik nem csak az elbasani közönségnek játszottak, de Tiranában, a királyi család előtt is gyakran felléptek, többnyire kortárs albán szerzők színpadra állításával. A második világháború után a mozit kőszínházzá alakították, amely Skampa Színház (Teatri Skampa) néven napjainkig az ország legfontosabb teátrumai közé tartozik. Napjainkban Elbasan jelentős kulturális központ színházzal, könyvtárral és napilappal. Tirana után az ország második korszerű filmszínháza 2002-ben nyílt meg Elbasanban. A város legfontosabb múzeumai a Néprajzi Múzeum (Muzeu Etnografik), valamint az Aleksandër Xhuvani szülőházában berendezett emlékmúzeum (Muzeu “Aleksandër Xhuvani”). Korábban a várban a tárgyi anyagában az illír időktől a 20. századig ívelő hadtörténeti múzeum is várta a látogatókat, illetve az 1909-es elbasani kongresszus helyszínén oktatási múzeum működött, ezek azonban mára bezártak. Egyetemvárosi rangját az 1909-ben alapított Tanítóképezde jogutódjának, a 14 ezer diáknak öt karon képzést nyújtó Aleksandër Xhuvani Egyetemnek köszönheti. Az egyetemen kívül Elbasanban 2015-ben 32 kisdedóvóban, 26 általános iskolában és 15 középiskolában folyt pedagógiai munka. A tanár–diák arány az alapoktatásban jóval kedvezőbb az országos átlagnál, a helyi oktatási problémák elsősorban infrastrukturális jellegűek: az iskolaépületek legtöbbje felújításra szorulna, felszereltségük nem kielégítő. 2015-ben a tizenöt év feletti lakosság 3,5%-a volt írástudatlan, ez lényegesen magasabb volt az országos átlagnál (2,8%). ### Kulturális rendezvények Kulturális eseményekben és rendezvényekben az albán fővároséhoz foghatóan gazdag a választék. Ezek közül a legfontosabb a nyárünnep vagy szó szerinti fordításban a nyár napja (Dita e Verës). Az elsősorban Elbasanhoz kötődő, mitikus eredettel magyarázott március eleji napon a régi városlakók házaik kitakarításával és a szemét elégetésével köszöntötték a nyarat. Mára egész Albániában elterjedt és március 14-ei dátummal hivatalos munkaszüneti nap lett a nyárünnep, amelyhez Elbasanban több utcai rendezvény is kötődik, és hagyományosan ekkor készítik a ballokume néven ismert elbasani süteményféleséget. A város rendezvénynaptárának további, évről évre ismétlődő eseményei közé tartoznak az alábbiak: - április–május táján az ifjúsági maraton (Maratona Rinore), amelynek során helyi középiskolások műkedvelői csoportjai adják elő zenei, színházi és ügyességi produkcióikat; - a nyári hónapokban, július–augusztusban kerül sor az össznemzeti városi énekmaratonra (Maratona Mbarëkombëtare e Këngës Popullore Qytetare), amelyen a hagyományos alapokon kialakult városi ének műfajában mérik össze tudásukat a versenyzők; - 2006 óta a Skampa Színház rendezésében október–november táján nemzetközi színházfesztivál költözik a városba Skampa Festival néven, amelyen nem csak európai, de tengerentúli színházak is vendégszerepelnek; - ugyancsak októberenként rendezik meg az „Elbasan rózsái” költői versenyt (Festivali Ndërkombëtar Poetik “Trëndafilat e Elbasanit”), amelyen főleg albán költők gyűlnek össze, és két napon keresztül Elbasan nevezetes pontjait végigjárva adják elő verseiket, végül a győztes egy nevével ellátott fát ültethet a városháza melletti parkba. ### Sportélet Az első világháborút követően két labdarúgócsapat is alakult Elbasanban, az Afërdita (’Hajnal’) és a Përparimi (’Haladás’), amelyek 1923-as egyesülésével jött létre az Urani (’Urán’), teljes nevén Elbasani Urán Futballklub (Klubi Futbollit “Urani Elbasan”), a mai KF Elbasani jogelődje. Az 1920-as évek albán kormányai akadályokat gördítettek a sport intézményesülése elé, így csak 1930 júniusában alakulhatott meg az Albán Sportszövetség (Federata Sportive Shqiptare), majd hat klub, köztük az elbasani Urani részvételével megindult a nemzeti bajnokság is. Az elkövetkező évtizedekben a csapat neve gyakran változott: Skampa (1932), Bashkimi (’Egység’, 1939), Elbasani (1949), Puna (’Munka’, 1950), Labinoti (1958), 1991 óta ismét Elbasani. Története során kétszer nyerte meg a nemzeti bajnokság első osztályát (1984, 2006), két ízben pedig elnyerte az albán kupát is (1975, 1992). A csapat stadionja 1967-ben épült fel. 2014-ben az UEFA előírásainak figyelembevételével átfogóan korszerűsítették, a férőhelyes sportlétesítmény neve azóta Elbasan Aréna. ### Gasztronómia Az elbasani konyha legnevezetesebb fogása az elbasani tál (tavë Elbasani, szó szerint kb. ’elbasani serpenyős’) néven ismert, török eredetű, tojásos joghurttal körített sült bárányhús. A helyi konyhaművészet további fogásai a mézzel és vajjal kevert diópürével körített sült pulykakakas-pecsenye, a qull me arra; az először csirkedarabok, rizs és zöldség hozzáadásával levesként fővő, majd kemencében kisütött halszeletek, a szintén török eredetű mysnik me kalastre; továbbá a téli estéken fogyasztott nyúlpecsenye, a tavë me pestil. Az aprósütemények köréből tipikusan elbasani az édes, kukoricalisztből tojással és cukorral készült ballokume, valamint a levelestésztából kisütött, vajas olajban áztatott, cukorral vagy sajttal megszórt bugaçe, amelyet cipóba téve fogyasztanak. ## Látnivalók ### Hagyományos lakóépületek és a Néprajzi Múzeum Elbasan 18–19. századi városképét a vár, a mára lerombolt bazár és a nagyrészt szintén elpusztított mecsetek mellett többé-kevésbé tehetős polgárainak lakóházai határozták meg, amelyeknek a 19. század végéig két típusuk alakult ki. A szerényebb, pincével rendelkező földszintes dollmallie fő épületszerkezeti eleme a központi elhelyezkedésű, faráccsal védett, egyébként nyitott, tornácszerű hajat volt. Ennek közepén volt a kémény nélküli tűzhely, és napközben itt tartózkodtak a családtagok. A tehetősebbek házai már emeletesek voltak, földszinti részét terméskőből, a fakeretes ablakszemekkel tagolt emeletet téglából húzták fel, a héjazat pedig tipikusan cserép volt. Ezeknek a lakóházaknak is volt emeleti pihenőteraszuk, amelynek a neve már çardak volt. Mindkét háztípus kitüntetett helyisége a vendégszoba volt, általában faragott famennyezettel, falba mélyített polcokkal és kertre nyíló erkéllyel, ahol heverőket helyeztek el. A házak körül jellemzően olaj-, citrus- vagy fügefákkal, esetleg veteményessel beültetett kertek terültek el – innen Elbasan „virágok városa” (qyteti i luleve) epithetonja –, nemritkán az állatok legelőhelyéül szolgáltak. A házakat többnyire magas szélfogók, kőkerítések határolták el a szűk, kikövezett utcáktól. Az 1930-as években jelentek meg a két-, sőt, néha háromemeletes, a korszerű megoldásokat a hagyományossal ötvöző lakóházak. A második világháború bombázásai és harcai során a régi Elbasan súlyos károkat szenvedett, majd a Hoxha-korszak városrendezése nyomán a még megmaradt hagyományos lakóépületek helyét is átvették a lakótelepek. A várnegyedben és környékén több évszázados ház megmenekült a pusztítástól, jóllehet némelyikük napjainkra meglehetősen rossz állapotba került. Egy szépen restaurált, 18. századi emeletes polgárházban, a Sejdini-házban rendezték be a város Néprajzi Múzeumát (Muzeu Etnografik). A földszinti helyiségekben mutatják be a régi elbasani mesterek – fémművesek, fegyverkovácsok, ácsok, gyapjú-, nemez- és bőrművesek – munkaeszközeit, míg az emeleti szobákban eredeti bútordarabok, lakástextíliák és használati tárgyak segítségével rekonstruálják a korabeli elbasaniak életmódját. Az emeleten fedett pihenőtornác is található. ### Várnegyed A római és bizánci alapokra épített elbasani vár – a peqini és a bashtovai mellett – az Albániában ritka síksági erődök egyike. Az első erődítést, egy egész légió állomásoztatására alkalmas római castrumot a 4. század elején emelték ezen a helyen, amelyet a 6. században a bizánciak megerősítettek. Az 1987–1988-ban folyt feltárások során egy kisebb, vélhetően a 4–5. századok fordulóján épült ókeresztény templom alapjait tárták fel a castrum délnyugati sarkában. A gyakori nomád betörések miatt a középkor elején az erődített település elnéptelenedett, és csak a 11. századtól élt egy kisebb közösség az erődfalak között. A Nyugat-Balkánon terjeszkedő Oszmán Birodalom uralkodója, II. Mehmed 1466-ban a bizánci alapokon huszonnyolc toronnyal és három városkapuval újjáépíttette a várat. 1832-ben az erődöt leszerelték és részben lerombolták. A várnegyed még a 20. század első felében is az elbasani görögkeleti felekezetűek városnegyedének számított. A napjainkra teljes egészében fennmaradt déli várfal – a rombolást túlélt nyolc bástyával és a déli városkapuval (Bazárkapu) –, valamint a délkeleti és nyugati részeken részlegesen fennmaradt védmű az 1466-os oszmán erődítési munkálatok eredménye. A Bazárkapu boltívébe beépítve ma is látható az az oszmán-török nyelvű emlékkő, amely II. Mehmet dicsőítése mellett az építés idejét és Jusufi építész nevét is megörökítette. Bár a déli fal kivételével az erődítések csak részlegesen maradtak fenn, az Elbasan térképén kirajzolódó utcahálózat ma is egyértelműen megmutatja, hol helyezkedett el a négyszögletes alaprajzú, 362 × 327 méteres kiterjedésű vár. A déli várfal külső oldalán egy korábbi, a 17. században épített torony helyén 1898-ban egy 30 méter magas óratornyot építettek, a 21. század elején pedig sétányt alakítottak ki emlékművekkel és neves elbasaniak szobraival. A várnegyed legnevezetesebb kulturális emléke a Király-mecset (Xhamia e Mbretit, szó szerint ’Király-mecset’, de tkp. ’Szultán-mecset’), Elbasan legrégebbi fennmaradt muszlim imaháza. Nem ez volt a törökök által a várban épített első mecset, hanem az 1466. évi hódítás utáni évtizedekben a déli Bazárkapu fölé, mintegy a kapu emeleteként felépített, minaret nélküli imaház, amely mára elpusztult. Ez a különleges mecset több néven is felbukkan a forrásokban: Mehmet szultán mecset (Xhamia e Sulltan Mhemetit), Hynqar-mecset (Xhamia e Hynqarit) vagy Fal melletti mecset (Xhamia e Murit). Ezt követően a várban állomásozó oszmán helyőrség második imaházaként építették fel a Király-mecsetet 1490 és 1492 között. Az 1967-es ateista kampány során minaretjét lerombolták, amelyet a rendszerváltás után rekonstruáltak, egyúttal az egész épületet felújították. 11,5 × 12,3 m2-es, három faoszloppal kettéosztott, faragott mennyezetű imatermébe egy fedett, faoszlopos előcsarnokon keresztül lehet belépni. Falait mind a négy oldalon szabályos közökben elhelyezett ablakok törik át; a felső sor ablakai csúcsívesek, míg az alsó sor nagy ablakait, tulajdonképpeni belépőit tégla csúcsívekkel díszítették. A Király-mecset mellett északi irányban továbbhaladva az első keresztutca az ókori Via Egnatia nyomvonalában épült, amire a mai utcanév is felhívja a figyelmet (Rruga Egnatia). 150 méterrel északabbra található Elbasan két történelmi keresztény templomának egyike, az ortodox Szűz Mária-templom (Kisha e Shën Mërisë). Ezen a helyen az első templom 1691-ben épült fel, amely később leégett. 1833 és 1868 között bizánci stílusban épült fel a ma is látható templom, amelynek téglából épült harangtornya, apszidális szentélye, a templom mindkét hosszanti oldalát végigkísérő oszlopfolyosók, 19. századi faikonosztáza és mívesen faragott szószéke érdemel említést. A fáma szerint az altemplomból titkos alagút vezetett a környező hegyvidékre, amelyet a második világháború ellenállói is használtak. Az épület szerencsésen megmenekült az 1967-es ateista kampánytól, bár a rendszerváltásig katonai raktárként hasznosították. A templomkertben, a szentély mögött áll a város szülötte, a 19. századi Biblia-fordító, Kostandin Kristoforidhi síremléke és mellszobra. A közelben álló egyemeletes épület volt a helyszíne az 1909-es elbasani közművelődési kongresszusnak, amelynek eredményeként még ugyanabban az évben – ugyanezek között a falak között – megnyílt az ország első tanítóképző intézete (ma Aleksandër Xhuvani Egyetem). Az épületben a 20. század második felében közművelődési múzeumot rendeztek be, de napjainkban újra iskola működik a falai között. A közelben, a Ptoleme Xhuvani utcában található a város másik híres szülötte, az egyetem névadója, Aleksandër Xhuvani nyelvész emlékmúzeuma (Muzeu “Aleksandër Xhuvani”). A vár keleti oldalán, a Bardhul Popa utcában látható a 17. században épült Szinan pasa fürdő (Hamami i Sinan Pashës) vagy Öregfürdő (Hamami i Vjetër) épülete. A várnegyedben csupán néhány hagyományos épület élte túl a 20. századot (lásd bővebben itt). Megtekintésre érdemes még a vár délnyugati sarkában Real Scampis étterem parkja, ahol a régészeti feltárások során előkerült római helyőrségi barakk (esetleg lakóház) alapjai láthatóak, emellett pogány sírköveket, az itt állt ókeresztény templom oszlopfőit és török kori sírköveket is kiállítottak. ### Bezistan A vártól délre húzódó, Bezistannak hívott részen ma sétány és park található. Északi peremén fut a város főutcája, a Qemal Stafa utca, amelyen számos étterem, kávézó és cukrászda várja a vendégeket. Régen itt terült el Elbasan nagybazárja, amelyet 1970 és 1972 között a hatóságok földig romboltak. Ennek emlékét őrzi a terület elnevezése: a bezesten, bezistan albán nyelvterületen a fedett bazárt jelöli. A park északi részén találhatóak az 5. században épült bezistani vagy elbasani bazilika romjai. Történetéről sokat nem tudni, de egy 519-es scampisi pápai követjárásról szóló feljegyzésben említett Szent Péter-székesegyházzal azonosítják a kutatók. Az egyszerű, narthexszel kibővített háromhajós-apszisos bazilika feltárásakor míves kőfaragványok, sírok és freskótöredékek kerültek elő, de mozaikpadlója a legjelentősebb. A kantharoszból kinövő szőlőtőkét, az edény kétoldalán ifjakat ábrázoló paradicsomi jelenet az Albánia területéről ismert ókeresztény padlómozaikok egyik legszebb példája. A bazilikarom mellett magasodó hotel túloldalán áll a 17. századi Bazárfürdő (Hamami i Pazarit), a város két törökfürdőjének egyike, amelyről Evlija Cselebi 1670-ben úgy számolt be, hogy „szellős, kellemes és tiszta épület, kedves szolgálófiúkkal”. A hamamban jelenleg kávézó működik, de külső megjelenését és berendezését megőrizték, valamint az eredeti forrószobák is fennmaradtak. Bezistan átellenes, északkeleti pontján áll a Skampa Színház modern épülete, mellette az 1608-ban épült Ballija- vagy Hasan Balliu-mecset (Xhamija e Ballijës, Xhamija e Hasan Balliut) helyén felépült emlékmű. A Bezistan déli peremén található a Néprajzi Múzeum (Muzeu Etnografik), valamint a városháza 1926-ban és a Qemal Baholli Közkönyvtár (Biblioteka Publike “Qemal Baholli”) 1935-ben épült műemlék épületei. A Bezistantól 500 méterre délre, az SH3-as főút északi oldalán, a Kadri Hyshmeri utca kereszteződésében áll a Naziresha-mecset (Xhamia e Nazireshës). A Király-mecset mellett ez a másik elbasani muszlim imaház, amely túlélte a 20. század rombolásait, egyedül minaretjét veszítette el. A helyi Nazir bég építtette az 1599-ben már dokumentálhatóan álló mecsetet, amelynek nevében az albán nyelv -esha képzője az ő feleségére vagy leányára utal. A négyszögletes alaprajzú, csúcsíves ablakokkal tagolt, kupolás mecsetet a 2010-es évek elején restaurálták, minaretjét rekonstruálták. 200 méterre nyugatra, ugyancsak a főút mentén, a Shinkoll negyed déli peremén áll az elbasani görögkeletiek másik történelmi temploma, a Szent Miklós (Kisha e Shën Nikollës) 1996-ban rekonstruált épülete. Az egyik épületkő felirata alapján talán 1734-ben épült eredeti épületet az 1967-es ateista kampány során lerombolták. Klenódiumai ma is a tiranai Nemzeti Történeti Múzeum kiállításán láthatóak. ### Tepei ókeresztény bazilika Elbasan külvárosában, a várnegyedtől nyugatra, légvonalban mintegy 600 méterre, a Zaranika-patak jobb partján emelkedő Tepe-dombon (Kodra e Tepes), új építésű lakóházak gyűrűjében találhatóak Elbasan egyik legrégebbi épületének romjai. Az ókori Scampis az 5. században már a dyrrhachiumi metropóliához tartozó püspöki székhely volt. Legkorábbi ismert keresztény temploma a 4. század végén épült tepei bazilika. A háromhajós, narthexen (előcsarnokon) keresztül megközelíthető egyszerű bazilikát az 5. században jelentősen átalakították-bővítették, többek között ekkor készült el püspöki trónusa, valamint a töredékesen napjainkig fennmaradt mozaikpadlója. Ugyancsak fontos fejlemény volt egy exonarthex és egy sírkápolna hozzátoldása az épülethez, amelyekben az 5. század második felében egyházi méltóságok sírhelyeit alakították ki, többek között egy bizonyos Stephanus püspökét. A bazilika a régészeti ásatások alapján a 6. század után elveszítette vallási jelentőségét. ### Elbasan környéke A város környékének legfontosabb üdülőhelye, Llixhat e Elbasanit (tkp. ’elbasani fürdők’) – vagy újabb nevén Park Nosi – a várostól délre, 12 kilométerre található. A felszínre törő gyógyvizet már az ókorban is ismerték. Egy helyi vállalkozó, Grigor Nosi 1932-ben egy osztrák építész tervei alapján modern fürdőt és gyógyszállodát építtetett itt. Llixhat gyógyfürdőjének kénes, 56 °C-os gyógyvize elsősorban reumában és bőrbetegségben szenvedőkön segít. Környékén kisebb üdülőfalu alakult ki több szálláshellyel. Elbasan vidéke épített örökségben is gazdag. Az századi ókori Via Egnatia emlékei a város délnyugati határában álló topciasi híd (Ura në Topcias) romos pillérjei, valamint Bradashesh határában az egykori Ad Quintum római termájának maradványai. A vidék legértékesebb bizánci stílusú templomai a korábbi alapokon Karl Topia albán fejedelem által 1380–1381 körül újjáépíttetett shijoni Szent János Vladimír-templom (Kisha e Shën Gjon Vladimirit), ahol aztán a fejedelmet eltemették és ahol a 18. században megszületett az elbasani ábécé, valamint az 1551-ben épült shelcani Szent Miklós-templom (Kisha e Shën Kollit), belső terében Onufri korabeli freskóival. A környék több kisebb településén műemlékvédelem alatt álló várromok, templomok és népi lakóházak találhatóak. ## Nevezetes elbasaniak ### Elbasan szülöttei - Szedefkar Mehmed aga vagy albánosan Sedefqar Mehmet Biçakçiu (1540 k. – 1617), I. Ahmed oszmán szultán főépítésze, az isztambuli Kék mecset építésze. Szülővárosában nevéhez fűződik a mára elpusztult, 17. század eleji Ballija- vagy Hasan Balliu-mecset (Xhamija e Ballijës, Xhamija e Hasan Balliut) tervezése, valamint a város vízvezeték-hálózatának kiépítése. - Kostandin Kristoforidhi (1827–1895) publicista, elsőként fordította le az Újtestamentumot az albán nyelv mindkét fő nyelvjárására, geg (1872) és toszk (1879) dialektusra egyaránt. Mellszobra a várnegyedben, a Szűz Mária-templom kertjében áll; a közelben található emlékmúzeuma is. - Aqif Elbasani pasa (1860/1861–1926), rövid ideig az első albán kormány belügyminisztere, az 1920-as lushnjai kongresszus elnöke, 1920-tól a régenstanács tagja. - Lef Nosi (1873–1946) a függetlenségét elnyert Albánia politikai életének jeles alakja. 1929 és 1938 között szülővárosába visszavonulva történelmi kutatásokkal foglalkozott. - Shefqet Vërlaci (1877–1946) politikus, 1924-ben és 1939–1941 között Albánia miniszterelnöke. Impozáns elbasani háza a várnegyed nyugati oldalán, az Egnatia és a Janaq Kilica utcák kereszteződésében áll. - Ahmet Dakli (1879–1947) politikus, pénzügyminiszter, Elbasan kétszeres polgármestere (1916–1917, 1937–1939). - Visarion Xhuvani (1887–1965) görögkeleti egyházi vezető, politikus. - Aleksandër Xhuvani (1888–1961) nyelvész, 1913-tól az elbasani Tanítóképezde igazgatója. - Hasan Ceka (1900–1998) régész, az albán ókorrégészet doyenje, Apollónia feltárója. - Vasil Andoni (1901–1994) politikus, a Nemzeti Front vezetőségi tagja. - Et’hem Haxhiademi (1902–1965) drámaíró és költő, 1945 után az Író- és Művészszövetség elbasani szervezetének vezetője. - Ibrahim Biçakçiu (1905–1977), Aqif Elbasani fia, politikus, 1943-ban és 1944-ben Albánia miniszterelnöke. - Aleks Buda (1910–1993) történész, 1973-tól az Albán Tudományos Akadémia első elnöke. - Mahir Domi (1915–2000) nyelvész, a második világháború alatt az elbasani Tanítóképezde igazgatója. - Dhimitër Shuteriqi (1915–2003) irodalomtörténész, író, 1942–1943-ban szülővárosában dolgozott tanárként. - Qemal Haxhihasani (1916–1991) folklorista. - Qemal Stafa (1920–1942) kommunista ellenálló, a második világháborús partizánmozgalom egyik vezető alakja. Szülőházában a kommunizmus évtizedeiben emlékkiállítást rendeztek be. - Thoma Deliana (1924–2014) kommunista politikus, 1958–1961-ben elbasani párttitkár, később oktatásügyi (1965–1976) és művelődési miniszter (1966–1976). - Isuf Sulovari (1935–2006) festőművész. - Ylli Vejsiu (1941–2015) matematikus, közgazdász, statisztikus, politikus, 1992–1993-ban Albánia oktatásügyi minisztere. - Fatos Kongoli (1944) író, a kortárs albán irodalom kiemelkedő alakja. - Luljeta Lleshanaku (1968) költő. ### Elbasanban éltek és dolgoztak - A 16. században a város görögkeleti főesperese volt a neves ikonfestő, Onufri, innen Neokasztroni Onufri elnevezése (Ονούφριος Νεοκάστρου / Onufriosz Neokasztru, albán Onufër Neokastritit). - A 18. század közepén a városban telepedett le Nezim Frakulla bejtedzsi költő. - Az 1909 decemberében a városban megnyílt első albán tanítóképző intézet, a Tanítóképezde (Shkolla Normale) első igazgatója Luigj Gurakuqi volt, első tanárai közé tartozott Hafiz Ibrahim Dalliu, Hilë Mosi, Lef Nosi és Sotir Peci. Története későbbi szakaszaiban is több neves tanár oktatott az intézet falai között, például 1933-tól Zef Kolombi festőművész, 1935-től Eqrem Çabej nyelvész, az 1930-as évek második felében Namik Resuli nyelvész, 1946-ban Et’hem Haxhiademi költő, drámaíró. Az intézményben végezte tanulmányait többek között Ymer Berisha és Fadil Hoxha politikusok, Qemal Haxhihasani folklorista és Kasëm Trebeshina író. - 1929 és 1938 között Elbasanban élt az albán rendőrség újjászervezéséért felelős Dayrell Oakley-Hill. - 1935-ben itt vett házat és telepedett le a skót Margaret Hasluck, antropológus és albanológus. Hasluck négy évet élt Elbasanban, 1939 áprilisában, az olasz megszállás idején elhagyni kényszerült az országot. - Elbasanban töltötte tanulóéveit Mustafa Krantja karmester. - 1944-től 1947-ig Elbasanban élt Andrea Kushi festőművész. - 1947-től 1951-ig a város lakója volt Fuat Asllani politikus. - 1951-től 1953-ig a város párttitkára volt Todi Lubonja, 1972-től az albán rádió és televízió vezetője. - 1964-től hét évadon át az elbasani Skampa Színház színésze volt Robert Ndrenika, az albán filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze. - 1967-től 1970-ig a város párttitkára volt Hekuran Isai, 1982-től Albánia belügyminisztere. - 1982-ben a város párttitkára volt Pali Miska, korábbi ipari és bányaügyi miniszter. - 1975-től 1978-ig az elbasani kohászati kombinát közgazdászaként dolgozott Fatos Nano, 1991 után több ízben Albánia miniszterelnöke. .

Hengerlés

A hengerlés olyan képlékeny alakítási eljárás, amelynek során forgó hengerek között alakítják a darabot, úgy is szokták jellemezni mint folyamatossá tett nyújtókovácsolást. Ez a legtermelékenyebb, de a kovácsolásnál sokkal fiatalabb képlékeny alakítási technológia. A hengerlés első alkalmazói a 13–14. századi ötvösök voltak, akik főleg lágyabb fémeket, például ólmot és nemesfémeket hengereltek – kis méretben és kis mennyiségben. Ipari alkalmazása sokkal később kezdődött el, a 18. században acélrudakat és lemeztáblákat állítottak elő hengerléssel. A módszer rohamos térhódításának korszaka a 19. század volt, ami összefüggött az ipari forradalom kibontakozásával. A hengerléssel előállított termékek rendkívül változatos alak- és méretválasztékkal rendelkeznek, a 0,007 millimétertől az 1 méterig terjedhetnek. A hengerlést melegen és hidegen is végezhetik, de az alakítás mindig meleghengerléssel kezdődik. Hengerléssel sokféle fémet munkálnak meg, de a legnagyobb mennyiségben az acélokat és az alumíniumötvözeteket hengerlik. A hengerelt termékek egy részét egyéb technológiákkal még továbbalakítják. A hengerlés gépi berendezései a hengerállványok, amelyek az alkalmazott technológiától függően rendkívül változatos méretűek és kiképzésűek. A hengerállványok hengersorba szervezve működnek, és a kiegészítő műveletek végzésére alkalmas berendezésekkel együtt képezik a hengerművet. ## Általános leírás A fémek képlékeny alakítási eljárásai közül a legnagyobb mennyiséget hengerléssel állítják elő, bár ez lényegesen fiatalabb eljárás, mint a kovácsolás. Először a 13–14. században az ötvösök hengereltek lágyabb fémeket, főleg a nemesfémeket. Ipari jellegű alkalmazása a 18. századra tehető, ekkor már acélrudakat és lemeztáblákat állítottak elő hengerléssel, de a hengerlés rohamos térhódításának korszaka a 19. század – összefüggésben az ipari forradalommal. Az alakítást végző forgó hengerek a hengerállványban helyezkednek el. Az adott termék hengerlésére telepített – egy vagy több hengerállványból álló – egységet hengersornak nevezik. A hengersorhoz egyéb, olyan műveleteket végző egységek is kapcsolódnak, amik nélkül a hengersor nem tud dolgozni (pl. a darabot felmelegítő és lehűtő egységek, a kikészítő és hőkezelő részlegek). Ennek a komplexumnak hengermű a neve. A hengerelt termékek alak- és méretválasztéka rendkívül változatos. A méretek alsó határát az akár 0,007 milliméter vastagságú hengerelt fóliák, felső határát pedig az 1 méter körüli gerincmagasságú `I`-tartók képviselik. A hengerlést végezhetik melegen és hidegen, de az alakítás első fázisa mindig meleghengerlés. A meleghengerlés kiinduló anyaga csaknem kizárólag a folyamatosan öntött buga. A korábbi évtizedekben a kokillába öntött tuskó volt az alapanyag, de ez a módszer a folyamatos öntés előretörésével mára csaknem teljesen kiszorult a hengerművekből. A termékek egy része – a képlékeny alakítást tekintve is – előtermék jellegű, ezeket más technológiákkal továbbalakítják, csak kisebb részüket (például a vasúti síneket, betonacélokat, tartószelvényeket stb.) használják fel közvetlenül. A hengerelt termékeket, illetve eljárásokat több szempont szerint is csoportosíthatjuk. A hengerelt anyag újrakristályosodási hőmérséklete alapján megkülönböztetnek: - meleghengerlést és - hideghengerlést. A hengerelt darab alakja szerinti felosztás: - rúd- és idomacélok, hengerhuzalok. Rúdacéloknak nevezzük az üregezett hengerekkel melegen alakított, egyszerű alakú szelvényeket (kör, négyzet, téglalap, hatszög, körszelet stb.). Az idomacélok szelvényét általában különböző betűk alakjához hasonlítják (`L, I, U, T, Z`). Gyakran közéjük sorolják a vasúti és egyéb síneket is. A hengerhuzalok körszelvényű termékek, amelyeket mindig csévélve gyártanak. Átmérőjük 5,5 és 14 mm közé tehető. - lapos termékek: a melegen vagy hidegen hengerelt lemezek és szalagok. Szalagoknak a csévélve hengerelt lapos termékeket nevezik. - varrat nélküli csövek: hengerlésük speciális, a hengerlés általános módszereitől eltérő eljárás, ez a csőhengerlés. ## A hengerlési folyamat jellemzői Az alakítási folyamatot célszerűen az ún. elemi hengerlés példáján lehet bemutatni, ami a sima palástú hengerek közötti lapos termék hengerléséhez hasonlít. A darabnak a hengerek közötti áthaladását szúrásnak nevezik. A szúrás során a darab magassága csökken, hosszúsága nő, szélessége is megnő valamilyen mértékben. Az alakváltozásra a magasságcsökkenés és a megnyúlás a jellemző. Az alakváltozást a térfogat-állandóság törvénye alapján lehet értelmezni: : $h_1 \cdot b_1 \cdot l_1 = h_2 \cdot b_2 \cdot l_2$ Az R sugarú hengerek és a darab érintkezési felülete a nyomott felület, ami a nyomott ív hossza és a közepes darabszélesség szorzata. A nyomott felület számításához a hengerlési gyakorlatban a nyomott ív vízszintes vetületét (l_d) használják: : $l_d \approx \sqrt{R \cdot \Delta h}$ . A képletben $\Delta h = h_1 - h_2$, a magasságcsökkenés. Az alakváltozás jellemző mérőszáma a nyújtási tényező, ami a ki- és a befutó keresztmetszetek vagy hosszúságok hányadosaként értelmezhető: : $\lambda = \frac{A_1}{A_2} = \frac{l_2}{l_1}$ . Sajátosak a hengerlés sebességviszonyai. Hengerlési sebességnek a hengerrésből kilépő darab sebességét értjük. A darab belépési sebessége ennél kisebb, a sebességviszonyokat az : $A_1 \cdot v_1 = A_2 \cdot v_2$ összefüggés írja le. A be- és kilépési sebesség között különbség van, a henger felületén csak egy pont (vonal) van, ahol a darab a henger kerületi sebességével halad. Ez a semleges vonal, ami előtt hátramaradás, utána viszont előresietés tapasztalható. A hengerlés gyakorlatában a hengerlési sebességet és a hengerek kerületi sebességét többnyire azonosnak veszik. ## Rúd- és idomacélok hengerlése A rúd- és idomacélokat üregezett hengerekkel állítják elő. Kiinduló anyaguk négyzetes vagy téglalap alakú szelvény (buga). Az üregezésnek az a célja, hogy a hengerelt darab keresztmetszetét lecsökkentsék és a szelvényt a kívánt alakra hozzák. A hengersorokon az adott szelvényalakot több szúrással érik el. Az alkalmazott szúrástípusok feladata eltérő, így megkülönböztetnek nyújtó- és készrealakító üregsorokat. ### Nyújtóüregsorok A nyújtóüregsorok két egymást követő üregfajta sorozatából állnak. Az egyik üregben lapító jellegű alakváltozás történik (az üreg szélességi és magassági méretének aránya 1-nél nagyobb). Ezt olyan üreg követi, amelynél ez az arány 1 körüli vagy kisebb, és a darabot 90°-os fordítással („állítva”) vezetik bele. Ezeket torlóüregeknek nevezik. A nyújtóüregsor tehát lapító- és torlóüregek egymást követő láncolatából áll. Ezek az üregpárosítások a következők lehetnek: szekrény–szekrény, négyzet–ovál, négyzet–rauta, kör–ovál stb. Hogy melyik üregsort választják az adott feladatra, számos tényezőtől függ (például a nyújtás hatékonysága, a szúrások revétlenítő hatása, az alakváltozás egyenletessége a szelvényen belül stb.). Megjegyzendő, hogy a nyújtóüregsorokban szereplő üregek közül néhány a készüregsorokban is szerepelhet. ### Egyszerű szelvények üregezése Az egyszerű szelvények közé a kör-, a négyzet-, a lapos- és a hatszögacélok stb. sorolhatók. A köracélok 5,5–250 milliméter átmérővel készülnek, előállításukra különböző köracél-hengerlési rendszerek alakultak ki. Az utolsó üreg természetesen körüreg, az eltérések az előnyújtó szakasz utáni üregekben mutatkoznak. Lehetnek itt négyzet- és oválüregek, a legfontosabb különbség a torlóüregek alakjában van. A négyzetacélokat 5–250 milliméter laptávolságokkal hengerlik. Itt a négyzet–rauta üregsor alkalmazása az általános. A laposacélok szelvénye lapos téglalap. A hengerlést végezhetik zárt üregekben, de előfordulhatnak sima palástú hengerekkel történő szúrások is. A nyolcszögacélok hengerlése némileg hasonlít a köracélok üregsorára, természetesen az utolsó üreg(ek) kivételével. ### Idomacélok üregezése Az idomacélok közé tartoznak az `L-, I-, U-, T-, Z-`szelvények és a sínek. Közös sajátosságuk, hogy szelvényük több egyszerű idom összekapcsolásából áll, amelyek valamilyen szög alatt csatlakoznak egymáshoz. Emiatt a szelvény egyes részei nem a henger tengelyével párhuzamosan helyezkednek el, így nem kapnának közvetlen alakítást. Az ilyen szelvényeket ezért elfordítva, gyakran „kiterítve” hengerlik. Természetesen az utolsó üreg alakja ilyenkor is a kész szelvény alakjának megfelelő (készüreg). Az idomacélok üregsorai az alábbi csoportokba sorolhatók: - előnyújtó üregsor: a már megismert feladatokkal; - bevágó üreg(ek): feladatuk a négyszögszelvényű darabot a kész szelvényre jellemző idomokra osztani; - alakos nyújtóüregsor: ezekben már felismerhető a majdani kész szelvény alakja; - készüregsor: általában csak egy vagy két üregből áll, feladata a pontos méretű és alakú szelvény előállítása. ## Lapostermékek meleghengerlése A lapostermékek közé a durvalemezek, a finomlemezek és -szalagok, valamint a fóliák tartoznak. A durvalemezek közé általában a 3 milliméternél vastagabb lapostermékeket számítják. A melegen hengerelt lapostermékek kiinduló anyaga a folyamatosan öntött lemeztuskó (bramma), a kokillaöntésű lemeztuskók mára kiszorultak a termelésből. ### Durvalemez-hengerlés A durvalemezek fő felhasználója a különböző tartályokat és ipari gépállványokat gyártó nehézipar, a hajógyárak és a hadiipar. A durvalemezeket meleg szélesszalag-hengersorokon vagy erre specializálódott táblalemez-hengersorokon állítják elő. A táblalemez-sorok technológiájának az a jellemzője, hogy nem csak hosszirányú, azaz nyújtó szúrásokat alkalmazhatnak, hanem keresztirányú, szélesítő szúrásokat is. Az alkalmazott hengerállvány általában reverzáló kvartó, esetleg univerzál állvány. A hengerek testhossza 4 méternél is több lehet, a hengerátmérő nagyobb mint 2 méter. ### Acél szélesszalag meleghengerlése A szélesszalag meleghengerlése a 20. század második felében indult rohamos fejlődésnek, megelőzve valamennyi egyéb hengerelt termék gyártását. A szélesszalagok gyártására speciális hengersor fejlődött ki, amelynek a lényege a folytatólagos vagy félfolytatólagos hengerlés. A hengerelt darab egyszerre több, egymás után elhelyezett hengerállványon áthaladva éri el végleges méretét, a minimálisan mintegy 2 millimétert. Ezt követően a szalagot lehűtik, majd feltekercselik. A hengerelt szalag a meleghengerművet szalagtekercs formájában hagyja el. A szélesszalagok 70%-át hidegen még továbbhengerlik. Hazánkban Dunaújvárosban hengerelnek acél szélesszalagot, Székesfehérváron alumínium szélesszalagot (ez utóbbinak a technológiája több tekintetben jelentősen eltér az acélétól). Acél szélesszalag gyártási technológiája egy félfolytatólagos rendszer példáján a következőképpen alakul: - Felmelegítés: A méretre vágott lemeztuskókat (brammákat) tolókemencékben melegítik fel, egy hengerművet több tolókemence lát el meleg lemeztuskóval. A tolókemence úgy működik, hogy az egymás mellé fektetett brammákat egy toló berendezés áttolja a mintegy 40 méter hosszú kemencén, miközben alakítási hőmérsékletre melegszik. A darab a kemence másik végén kibukva görgősorra kerül. - Revétlenítés: A bramma felületén képződött revét nagy nyomású vízzel vagy/és revetörő hengerállvány segítségével távolítják el. A reve eltávolítására azért van szükség, mert a lehűlt reve igen kemény, koptatná a hengersor hengereit és benyomódásával rontaná a darab felületét. - Előnyújtás: Az előnyújtó hengerállvány reverzáló univerzál kvartó kivitelű. A reverzálás azt jelenti, hogy a hengerlést a hengerek forgásirányának változtatásával végzik előre-hátra, miközben a hengerközt rendre csökkentik. A kvartó elnevezés onnan ered, hogy a két darab munkahengert egy-egy nagyobb átmérőjű támhengerrel támasztják meg, hogy a munkahengerek rugalmas alakváltozását (behajlását) csökkentsék (a kvartó elnevezés a négy darab hengerre utal). Univerzál állványnak azokat a hengerállványokat nevezik, ahol a vízszintesen elhelyezett hengereken kívül két oldalt függőleges tengelyű (torló) hengerek is vannak. Ezeknek a darab szélességi méretének beállításában van jelentősége. Az előnyújtó állványban elvégzett 7–11 szúrás elvégzése után készül el az előlemez, amiről a szabálytalan alakú végeket végvágó ollóval távolítják el. - Készrehengerlés: A készhengersor folytatólagos módon működik, és hat–nyolc kvartó hengerállványból áll. Az egymást követő hengerállványok hengerközei a szúrástervnek megfelelően folyamatosan csökkennek, ennek következtében a hengerelt szalag sebessége állványról állványra fokozatosan nő, ami a hengersor szabályozásával szemben állít fel követelményeket (az állványok között hurokszabályozók működnek). A végméretet az utolsó hengerállvány biztosítja. - Hűtés: A hengersorból kifutó acélszalagot le kell hűteni a csévélési hőmérsékletre. A hűtést vízzel végzik, általában lamináris módon, amelynek során a vizet folyamatos sugárban folyatják a szalag felületére, így biztosítva a jobb hatásfokú hűtést. - Csévélés: A hűtőszakaszt elhagyó szalagot csévélő berendezés tekercseli fel. Egy hengersort több csévélő szolgál ki. ## Szalag-hideghengerlés A melegen hengerelt szalagot az esetek többségében hideghengerléssel alakítják tovább. Így állítják elő a gépkocsik karosszéria lemezeit, a gépburkoló lemezeket, a hajlított idomokat, a mélyhúzásra alkalmas lemezeket stb. A mérettartomány 2 millimétertől 0,1 milliméternél kisebb vastagságokig terjed. A szalag-hideghengerlés technológiája különböző részfolyamatokból áll össze: - Revétlenítés: Acélszalag hengerlésekor a hideghengerlés kiinduló anyaga a melegen hengerelt szalag, aminek a felületén reve (vasoxid-réteg) képződik. A revét a hideghengerlés előtt el kell távolítani, mert tönkretenné a munkahengerek köszörült felületét és a hengerelt szalagot. A revétlenítés két lépcsőben történik: előbb mechanikus revétlenítéssel megtörik az oxidréteget (általában görgők közötti szalaghajtogatással), majd kémiai revétlenítéssel, „pácolással” távolítják el. Ennek során kénsavas vagy sósavas fürdőn vezetik át a szalagot, néha más anyagokat is használnak. - Hengerlés: Hideghengerléskor a hengerelt anyag alakítási szilárdsága nagyobb, mint meleghengerléskor, ezért a fellépő erők is nagyobbak. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazott hengerállványoknak is erőteljesebbnek kell lenni. Hideghengerlésre egyállványos kvartó hengerállványokat használnak egyirányú és reverzáló kivitelben, de elterjedten alkalmazzák a folytatólagos (tandem-) sorokat is. Alakítás közben a darab és a hengerek is felmelegszenek (akár 300 °C-ra is), a hűtésről gondoskodni kell, csakúgy, mint a súrlódás csökkentéséről. Erre a célra hideghengerléskor különböző szerves és ásványi eredetű olajak vizes emulzióit alkalmazzák, amely mindkét funkciót betölti. A hideghengerlés során fellépő nagy erők rugalmasan deformálják (behajlítják) a munkahengereket, még a támhengereket is. Ezért terjedtek el a sokhengeres, több támhengerrel ellátott hengerállványok (hathengeres, tizenkét hengeres, húszhengeres és más megoldások). Ezekkel vékonyabb és pontosabb méretű termékeket lehet előállítani. - Lágyítás: A hidegalakítás sajátossága, hogy az alakítás során a darab felkeményedik. A keményedés bizonyos mértékű alakítás után lehetetlenné teszi a további alakítást, ilyenkor a szalagot ki kell lágyítani. Erre a célra harangkemencét vagy folyamatos üzemű áthúzókemencét használnak. Mindkét esetben a hengerelt acélszalagot az ausztenites átalakulási hőmérséklet alá hevítik, majd hőntartás után lehűtik. Ezzel az anyag kristályszerkezete a torzult, feszültségekkel terhelt rácsból visszaalakul feszültségmentes szerkezetté. - Utánhengerlés (dresszírozás): A hidegen hengerelt, lágyított acélszalagok felületén mélyhúzáskor folyási vonalak képződnek (öregedés). A folyási vonalak képződése a szalagok 0,5–3% közötti hidegalakításával (dresszírozásával) elkerülhető. - Kikészítés: A hidegen hengerelt szalagokat a felhasználási célnak megfelelően különböző kikészítő műveleteknek vethetik alá (egyengetés, hasítás, darabolás, felületbevonás, illetve ezek kombinációja). Ezekre külön berendezések szolgálnak. Napjainkban lemezhengerlés esetén egyre elterjedtebbek a kombinált hengersorok, ahol több műveletet végeznek egy berendezésen (például pácolás–hideghengerlés vagy hőkezelés–horganyzás (horganyzás = cinkbevonás) stb.)

Caernarfoni vár

A 13. században épített caernarfoni vár egyike a legimpozánsabb középkori építményeknek az Egyesült Királyság területén. I. Eduárd angol király építtette a Seiont folyó torkolatánál, ahonnan ellenőrizhette a fennhatósága alá került Észak-Walest, valamint a Menai-szorost és Anglesey szigetét. A várat James of Saint George, a király hadmérnöke tervezte a konstantinápolyi várfalak mintájára, melyeknek Eduárd keresztes lovagként nagy csodálója volt. 1911-ben a várban iktatták be walesi hercegnek VIII. Eduárd brit királyt. Ezt a hagyományt folytatva, itt iktatták be 1969-ben III. Károlyt, a korábbi walesi herceget is. 1986 óta a vár három másik várral együtt (Conwy, Beaumaris és Harlech) a világörökség része I. Eduárd király várai és városfalai Gwynedd grófságban gyűjtőnéven. ## Fekvése A vár, valamint Caernarfon falakkal körülvett óvárosa a Seiont és Cadnant folyók torkolata közötti félszigeten terül el a Menai-szoros délnyugati végében, mely Walest választja el Anglesey szigetétől. A tulajdonképpeni vár Caernarfon óvárosának déli részét foglalja el, közvetlenül a város kikötője mellett. ## Története ### Wales meghódítása előtt Caernarfon városa és vára az ókori római erőd, y gaer yn Arfon (jelentése: a Mônnal átellenben levő föld, „Mona” Anglesey szigetének ősi neve) – helyén épült. A római település másik neve Caer Segeint volt, latinos formában Segontium, melynek jelentése: a Seiont partján. A Római Birodalom bukását követően egészen a normann hódítások idejéig Segontium történetéről nincsenek adatok. Hódító Vilmos trónra kerülésével Angliában, valamint Észak-Wales 1078-as meghódításával a vidék Robert of Rhuddlan (a király egyik kapitánya) fennhatósága alá került, aki 1093-ra három várat létesített: egyet Aberlleiniog, egyet Meirionnydd és egyet Caernarfon területén. Ennek a 11. századi várnak motte jellege volt, és fából készült paliszád vette körül. A mesterséges földhalom, melyre a vár lakótornya épült, a későbbiekben az Eduárd által építtetett vár része lett. A 11. századi vár pontos méretei és helyzete nem ismertek, valószínűleg észak-dél tájolású építmény lehetett és magába foglalta a ma az óváros területéhez tartozó Castle Square-t is. A vár 1115-ben visszakerült a walesi hercegek kezébe, akiknek 1283-ig sikerült megtartaniuk. Az ebből az időből származó dokumentumok tanúsága szerint a walesi hercegek gyakran tartózkodtak a várban, ami azt is jelentheti, hogy a várat ez időben kőből építették át. ### A vár építésének első szakasza: 1283–1292 Caernarfon történetének fordulópontja az 1283-as év, amikor I. Eduárd angol király csapatai elfoglalták Észak-Walest. A walesiek és angolok közötti második háború 1282-ben indult. Az angolok sorozatos győzelmeket arattak, még az évben Llywelyn walesi herceg is elesett Builth mellett, majd 1283 januárjában a walesiek egyik fő erődje, a Dolwyddelan vár is angol kézre került. Ezáltal megnyílt az angol csapatok útja Conwy, Caernarfon valamint a Ffestiniog-völgy felé. A király 1282 márciusában érkezett meg Conwyba, ahol azonnal parancsot adott egy új vár megépítésére, májusban pedig már kiadta a parancsot a caernarfoni és harlechi várak építésére is. Caernarfont 1283-ban a király kinevezte három új grófságának (Caernarvon, Anglesey és Merioneth) adminisztratív központjává; ide helyezte a kincstárat és a királyi bíróságot, emiatt fontos volt számára az emberei biztonságának garantálása. Másrészt úgy gondolta, hogy a várak felépítésével elrettenti a folyamatosan az angol uralom ellen lázadó walesi lakosságot. A király a vár megtervezésével és megépítésével James of Saint George hadmérnököt bízta meg, aki korábban Savoyai Fülöp herceg építésze volt, és akinek nevéhez több vár megépítése is kapcsolódik a Rhône vidékén. Maga a király is aktívan részt vett a tervezésben: a vár falait a konstantinápolyi várfalak mintájára építtette meg, melyeket a kilencedik keresztes hadjárat során megtett szentföldi útja során látott. A vár megépítésénél mintegy 150 asztalos, 100 földmunkás, 50 kőműves, valamint több mint 1600 favágó segédkezett. A munkaerőt Anglia minden vidékéről toborozták, a legtöbbet Yorkshire, Lincolnshire és Chestershire vidékéről. A vár építésének első írásos emléke 1283. június 24-ei keltezésű: ekkor már megépült a várat körülvevő vizesárok, mely a várost választotta el a tulajdonképpeni vártól. A következő lépés a bretagium megépítése volt, ez egy fából készült barikád, mely az építési területet védte. Az építkezéshez szükséges faanyagot Conwy, Rhuddlan és Liverpool környékéről hozták, de felhasználták az építkezésnél az angolok által a Menai-szoros felett épített fa pontonhíd anyagát is. Következő lépésként kiásták a vár alapjait, ami hatalmas munkaerőt igényelt, hiszen a falak néhol akár a 6 méteres szélességet is elérik. A vár területén lévő házakat elbontották. Az 1290-ben idelátogató Eduárd számára fából építettek ideiglenes lakosztályokat. Az első bástya, a Sas-bástya 1284-ben épült meg, és a hagyományok szerint itt született meg 1284. április 25-én II. Eduárd angol király. A falak építéséhez szükséges mészkövet Anglesey szigetéről szállították Caernarfonba. A király, mivel stratégiai fontosságúnak tartotta a walesi várak megépítését a folyamatosan lázadó helybéliek megfélemlítése céljából, minden pénzügyi támogatást megadott, így a vár falai 1285 derekán már álltak. Az 1286-os és 1287-es években már a vár belső berendezésére összpontosítottak. A vár, valamint az óvárost körülvevő falak 1292-re teljesen elkészültek. ### A vár építésének második szakasza: 1294–1330 1294-ben a walesiek Madog ap Llywelyn vezetése alatt fellázadtak az angol uralom ellen és néhány gyors ütközet után sikerült visszafoglalniuk Észak-Wales nagy részét, többek között Caernarfon vidékét is. A walesi lázadók elfoglalták Caernarfon városát is, de a várba nem sikerült betörniük. A következő év tavaszán az angolok azonban könnyedén visszafoglalták az elveszített területeiket, Caernarfon városában pedig helyreállították a rendet és két hónap alatt visszaépítették a walesiek által lerombolt városfalakat. 1295 és 1301 között megerősítették a vár városra néző oldalát is, melyet korábban elhanyagoltak, hiszen bíztak a várost védő falak visszatartó erejében, azonban erre a walesi lázadók rácáfoltak. 1301–1302-ben felépítették a felvonóhidat, majd szüneteltek az építkezések, hiszen az angolok ekkor már az angol-skót határ védelmére épülő várakhoz szervezték át a munkaerőt. 1309 és 1330 között csak apró módosításokat végeztek a váron. 1316-ban a vár udvarán építették fel a Conwyból áthozott fából készült Llywelyn csarnokot (koronázó csarnok), 1317-ben felépült a Sas-bástya és a Királynő-bástyája közötti kerítésfal, valamint néhány torony új, fából készült tetőszerkezetet kapott, és megerősítették a vár bejáratát őrző Nyugati-tornyot. A vár építésének költsége 1283–1330 között – a caernarfoni városfalak építésével és az 1294-es lázadásokat követő újjáépítéssel együtt – 20-25 000 font körül alakult. ### A vár, mint az angolok kizárólagos birtoka Wales meghódítása után (1284) még közel kétszáz évig a caernarfoni vár kizárólag az angol lakosság érdekeit szolgálta. Miután 1485-ben a walesi ősökkel is büszkélkedő VII. Henrik került az angol trónra, a várat megnyitották a walesi nyelvű lakosság előtt is. Ebben az időszakban Észak-Wales legjelentősebb vára volt, és mivel itt rendezte be hivatalait a kormányzat, Észak-Wales tulajdonképpeni fővárosának számított. 1403–1404 között a vár sikeresen ellenállt az Owain Glyn Dwr vezette lázadásnak, melyet francia csapatok is támogattak. VII. Henrik trónra kerülésével azonban részben feloldódtak az angolok és walesiek közötti évszázados viszályok, ezért a caernarfoni vár jelentősége a 15. század végére jelentősen lecsökkent, az 1538-as feljegyzések szerint az elhanyagoltság miatt romos állapotba került. ### A vár további története Egy 1620-as állapotfelmérés szerint a várnak mindössze egy bástyáját (Király-kapu) borította tető, a többinek a faszerkezete elkorhadt és beszakadt, a vár udvarán lévő, szintén fából készült épületeket felszámolták, a földszinti helységeket pedig városi börtönnek használták. Mindezt tetőzte, hogy rengeteg faanyagot és fémet (elsősorban ólmot) loptak el a városlakók. Az angol polgárháború idején (1642–1651) királypárti csapatok találtak menedéket falai között, rövid ostrom után azonban a köztársaságpártiak kiűzték őket. Az ostromban a vár állapota tovább romlott. A polgárháború befejeződése után felvetődött lebontásának ötlete is, a helyi lakosság ellenállásának köszönhetően azonban a terv sohasem valósult meg, és a vár a következő évszázadok során a város első számú nevezetessége lett. A középkori hangulatot árasztó rideg építmény hamar az angol romantika egyik kedvelt motívuma lett, számos festményen és irodalmi műben örökítették meg. Caernarfon gazdasági fellendülését a 19. század elején beindult palabányászatnak köszönhette, ami felvirágoztatta a város kikötőjének kereskedelmi életét is. A fellendülés másik elősegítője a vasút volt, mely a század közepére elérte a várost. Ekkor érkezett el a lehetőség a romokban heverő vár felújítására is. A 30 évig tartó munkálatokat Sir Llewellyn Turner vezette, aki a vár egyes elemeit saját elképzelése szerint alakította át. 1908-ban a vár átkerült a Koronától az Erdészeti Minisztérium, majd a Középítkezési Minisztérium felügyelete alá, és azóta mint kiemelkedő középkori építmény, műemlékvédelem alatt áll. Jelenleg a Cadw, – a walesi kormányzat műemlékvédelmi szervezete – kezeli. 1911-ben egy második nagyobb felújításon esett át, mert ekkor iktatták be walesi hercegnek VIII. Eduárd brit királyt. A hagyományt azóta is őrzik: 1969-ben itt iktatták be Károly walesi herceget is. 1986 óta a vár három másik várral együtt (Conwy, Beaumaris és Harlech) a világörökség része I. Eduárd király várai és városfalai Gwynedd grófságban gyűjtőnéven. ## A vár felépítése A vár alaprajza a nyolcas számjegyhez hasonlítható, két részre osztott: felső udvarra (nyugati oldalon), illetve alsó udvarra (keleti oldalon). A két udvart összekötő épületek azonban az évszázadok során elpusztultak. Az udvarokon napjainkban csak az egykori épületek alapjai láthatók, mivel az elsősorban fából készült helyiségeket vagy elbontották, vagy pedig az elhanyagoltság miatt romba dőltek, és nem építették őket újjá. A Király kapuja külön várnak tekinthető a váron belül. Mivel ez volt a legfontosabb bejárata a várnak, különösen jól védhető volt. A kétemeletes kaput két oldalról lőrésekkel tarkított bástyák szegélyezik. A biztonságról öt, fából készült vasalt kapu is gondoskodott. A kapu feletti első emeleten kis kápolna volt, valamint latrinák az őrség számára. A második emeletet hatalmas csarnok foglalta el, melynek csak az északi, városra néző oldala épült meg. A kaput felvonóhídon lehetett megközelíteni a város irányából. A Kút-bástya a főkaputól nyugatra található, nevét az alagsorában levő kútról kapta, mely a vár egyik fő ivóvízforrása volt. Az eredetileg négyemeletes bástya belseje ma üres, mert a mennyezeteket tartó faszerkezetek beomoltak. Ezeket a helyiségeket, melyekhez latrinák is tartoztak, a királyi őrség használta. Az alagsorban levő 15 m mély kútból a vizet ólomcsöveken keresztül a közeli konyhákba vezették. A vastag kőfalakban körkörösen szűk gyilokjárók futnak, melyeken keresztül az őrség elérhette a lőréseket, valamint feljuthatott a bástya tetejére. A főkapuval kerítésfal kötötte össze. A középkori konyháknak ma csak az alapjai láthatók a felső udvarban, a főkapu és a Kút-bástya között. Látható a két egykori tűzhely, valamint ezek közös kéménye is, illetve a várfalba mélyített raktárhelyiségek is. A Sas-bástya a vár elsőnek megépült és egyben legnagyobb bástyája. A kétemeletes, 10,5 méter átmérőjű bástya a vár legnyugatibb pontja, innen figyelték a Menai-szorosban zajló tevékenységeket. Az első és második emeleten, (ahol napjainkban színház működik), a fő lakosztályokat rendezték be, valamint egy kis kápolnát a várkapitány számára. Valószínűleg e lakosztályokban született II. Eduárd angol király is. A bástya nevét az oromzatát díszítő sas-szobrokról kapta. A bástya tetején három fiatorony található, ezekkel együtt teljes magassága 36 méter. A Királynő bástyáját, amely a kikötőre (Seiont folyó torkolata) néz, kétszintes kerítésfal köti össze a Sas-bástyával. A toronyban alakították ki Kasztíliai Eleonóra, I. Eduárd angol király feleségének lakosztályait, amikor a királyi pár ellátogatott Caernarfonba (innen származik a bástya elnevezése is). A bástya tetején 34 méter magas, hatszögű fiatorony áll. A Kincstárnok bástyája szintén a kikötőre néz. A 6,7 m átmérőjű toronyban volt a királyi kincstár, innen származik neve is. Kétszintes kerítésfal köti össze a Királynő bástyájával és a Fekete-bástyával. A főkapuval szemben áll; a két bástyát összekötő belső falat, mely korábban az alsó és felső udvarokat választotta el, az idők során elbontották. Napjainkban a Walesi Királyi Lövész Hadosztály múzeumának ad otthont. A Nagy-csarnok, melynek napjainkban csak az alapjai láthatók, a Királynő- és a Kincstárnok bástyája között helyezkedett el. A 30,5 méter hosszú csarnok valószínűleg fából épült. Napjainkban az alapokon kívül még a csarnok egykori padlójának néhány részlete látható. A Fekete-bástya kizárólag a kerítésfalakon keresztül érhető el, a belső udvarról nem. A kétemeletes bástya tetején egy fiatorony található. Szorosan mellette áll a Ciszterna-bástya, melybe az esővizet gyűjtötték össze. A második emelet magasságában egy túlfolyó is látható, melyen keresztül a felesleges víz a Seiont folyóba ömlött. A vár második kapuja az úgynevezett Királynő kapuja a délkeleti oldalon. Ez sokkal robusztusabb és masszívabb, mint a főkapu, mivel a vár sebezhetőbb részén épült, a kikötőre néző oldalon. A szintén két bástya által körbevett kaput kizárólag egy rámpán, valamint egy felvonóhídon keresztül lehetett megközelíteni, melyeket az idők során elbontottak. A kétemeletes kapu város felé néző homlokzatán erkély található, melyet ceremoniális célokra használnak a várban rendezett különféle ünnepségek idején (pl. szónoklatok.) A kaputól kerítésfal vezet a szintén kétemeletes Északkeleti bástyához. Érdekessége, hogy a tetején álló fiatorony oromzata alatt szokatlan módon lőrések találhatók. A kaput és a bástyát összekötő kerítésfal mentén egy utólag hozzáépített őrtorony áll, melyet a vár keleti oldala védelmének megerősítése céljából húztak fel. A Magtár-bástya a főkapu keleti oldalán áll szimmetrikusan a Kút-bástyával, melynek belső szerkezetét is nagymértékben utánozza. Érdekessége a két emeleten található kettős lőréssor, melyek a vár pusztító tűzerejének kiváló bizonyítékai. ## Múzeumok A vár néhány kiállításnak is otthont ad: - Walesi Királyi Lövész Hadosztály történetét és hagyományait bemutató kiállítás; - egy vártörténeti kiállítás; - a walesi hercegek történetét bemutató kiállítás. ## Kapcsolódó lapok - I. Eduárd király várai és városfalai Gwynedd grófságban - Beaumarisi vár - Conwyi vár - Harlechi vár

Ali kalifa

Ali ibn Abi Tálib (Mekka, 599. március 17./július 29. – Kúfa, 661. január 24.) volt az iszlám negyedik rásidún (helyesen vezetettek) kalifája (uralkodott 656. június 17-étől haláláig). Mohamed próféta egyik unokatestvéreként és vejeként, illetve a legelső muszlimok egyikeként a társak (szahába) közé tartozott. Szerepe az iszlám síita irányzatában alapvető: itt őt tekintik az első és egyetlen jogos kalifának, illetve az első imámnak – a szemükben Ali kalifa szerepe nagyon fontos Mohamed próféta szerepe mellett, nem csak abban az értelemben, hogy helyesen vezette a közösséget az iszlám törvény (saría) szellemében, hanem úgy is, mint aki értelmezte annak ezoterikus jelentését is. Történelmi szempontból Mohamed után az iszlám legmeghatározóbb alakja. Ali személyének megítélése már a kortársak részéről is megosztott volt, és szerepét, egyéniségét a szunnita és síita nézőpont eltérően értékeli. Bár Alit a szunniták körében is rendkívüli tisztelet övezi, a síitákkal ellentétben nem ismerik el Mohamed utódjául, mivel nézetük szerint a próféta halála előtt erről nem rendelkezett. Kalifasága alatt zajlott az első muszlim polgárháború (I. fitna), amelynek során Ali hívei közül, de vele szakítva létrejött az első muszlim szekta, a háridzsiták („kivonulók”). Bár a szunnita és síita irányzat tényleges elkülönülését nem Ali kalifaságától számítják, ahhoz, hogy az iszlámon belül elinduljon a szekták kialakulása, Ali politikai szerepe, döntései teremtették meg az alkalmat. Halála a pártviszályok és a vallási fanatizmus következménye. 661. január 24-én a kúfai mecsetben koránolvasás közben meggyilkolták. Nedzsefben temették el, amely akkor lett – és maradt a mai napig – az egyik legjelentősebb síita szellemi központ és zarándokhely. Ali rövid beszédei közül számos az általános iszlám kultúra részévé vált, ezek napjainkban is jelen vannak a mindennapi életben mint közmondások, aforizmák. A 10. században összegyűjtött prédikációi, levelei, szólásai (Nahdzs al-Balága, „Az ékesszólás ösvénye”) az egyik legszélesebb körben olvasott és legnagyobb hatású könyv az iszlám világban. ## Ali fiatalkora Ali Mohamed Abú Tálib nevű nagybátyjának és Fátima bint Aszadnak a gyermeke volt. Már szülőhelye is rendkívül illusztris: a Kába szentély belsejében jött világra háromnapnyi vajúdást követően, és az első folyadék, amit megízlelt, az Mohamed nyála volt a csókjától – igaz, ez a hagyomány csak igen későn, a 10. század végén bukkant fel szunnita forrásokban, de nem utasítják el egyöntetűen. Ali születését állítólag álmok és különös jelek előzték meg: a Kába fala megrepedt, ám összeforrott, miután az állapotos anya belépett a szentélybe. Abú Tálib, a hásim törzs feje végig kiállt Mohamed mellett. Amikor apja után nagyatyja, Abd al-Muttalib is meghalt, magához vette, ő pedig egy éhínség során, amikor Ali hatéves volt, a saját háztartásába fogadta unokatestvérét. A síiták szerint Ali volt az első muszlim férfi (az első muszlim ugyanis egy nő volt, mégpedig Mohamed felesége, Hadídzsa), míg a szunniták eltérő álláspontot képviselnek: szerintük vagy Abu Bakr volt az első, vagy legalábbis az első, aki sosem kételkedett (a történet szerint a kis Ali kb. 10 évesen ki akarta kérni atyja tanácsát, hogy áttérjen-e az iszlámra). Ezt követően azonban, minden kétséget kizáróan, a legjámborabb muszlimok egyikévé vált. 622-ben, amikor híveik nyomában Mohamed és hű társa, Abu Bakr utolsókként elhagyták Mekkát, és áttelepültek Jaszribba (a későbbi Medina), Alira veszélyes feladatot bíztak: a próféta ágyában kellett aludnia, hogy megtévessze üldözőiket, egyben kivédjen egy merényletet. A gyilkosságra végül nem került sor, és miután Ali elrendezte a városban unokatestvére minden folyó ügyét, maga is követte hitsorsosait. ## A hidzsrától Mohamed haláláig A medinai évek alatt Ali rendkívül aktív volt. A tabúkit kivéve minden ütközetben részt vett, hírvivősködött, és továbbította a próféta parancsait. Rendkívüli vitézséggel harcolt a 624-es badri csatában, ahol mintegy 20 vagy 22 pogányt lekaszabolt, amivel elnyerte Mohamed nyilvános dicséretét és lánya, Fátima kezét. A többi ütközetben is kiváló hősnek bizonyult, és kardja, a Dzú l-Fikár (másképp Zulfikár) is sok csodálatot vívott ki. Innen származik a mondás: „Nincs hős, csak Ali, és nincs kard, csak Dzú l-Fikár”. 631-ben részt vett a nadzsráni keresztényekkel rendezett hitvitában (Mubáhila), ahol ellenfeleik behódoltak a muszlimoknak mint adófizető vazallusok. 632-ben elhunyt Mohamed. A búcsúzarándoklaton Alival közösen vett részt, itt számos vitatott mondata hangzott el, melyek a szunniták szerint pusztán Ali kiválóságát voltak hivatottak jelezni, ám a síiták egyértelmű rendelkezésekként fogadják el szavait, melyekkel az unokaöccsét utódjává nevezte ki (ld. Gadír Humm, A két súlyos dolog). Végül nem a fiatal Ali, hanem a kettős vezetést pártolókkal folytatott parázs vitát követően, Abu Bakr lett az arabok iszlám által egybekovácsolt törzsszövetségének feje, az első kalifa. ## Ali és az első három kalifa A síita és a szunnita interpretációk igen jelentősen eltérnek Abu Bakr kalifa, Omár és Oszmán Alihoz fűződő kapcsolatáról. Tény az, hogy Ali letette a hűségesküt (bajaa) Abu Bakrnak és Omárnak is, illetve az, hogy ez utóbbi halála után egy hatos testület döntése alapján nem ő, hanem a másik számba vehető jelölt, Oszmán nyerte el a kalifátus vezetésének jogát. A síiták szerint kezdettől fogva Alinak kellett volna örökölnie a muszlim közösség vezetését, vélekedésük szerint Mohamed erről többször egyértelműen rendelkezett. Ezért mindhárom elődjét illegitimnek tekintik. Szerintük Abu Bakr Omár segítségével puccsszerűen jutott hatalomra, és üldözték Alit, akinek a tevékenységét afféle passzív ellenállásként magyarázzák, illetve az esküket színlelésnek nevezik. A szunniták ezzel szemben legitimnek ismerik el az első három „helyesen vezetettet” és Ali hűségesküit is, akit támogatóként tudnak. Ali és Oszmán között ugyan nem alakult ki nyilvános konfliktus, de Ali, ha tehette, demonstrált ellene. Így például a pénzügyi visszaélések, a pazarlás és az előkelőségek gazdagsága miatt tiltakozó Abú Dzarr al-Gifárít elkísérte a sivatag széléig, ahova Oszmán parancsára száműzték. Később, amikor zavargások kezdődtek, Ali nyíltan ugyan nem csatlakozott hozzájuk, de nyilvánvalóvá tette, hogy egyetért velük. Meggyőződése volt ugyanis, hogy Oszmán nem a Korán szellemiségének megfelelően kormányozta a birodalmat, hanem meg nem engedhető újításokat vezetett be (bida). Így aztán amikor a közös földek felosztását és nagyobb jövedelmeket követelő egyiptomi katonák 656. június 17-én meggyilkolták a kalifát, a jelen levő előkelőségek többsége azonnal elismerte Alit az utódjának. ## Ali uralkodása – az I. fitna ### A pietisták Ahogy megszerezte az iszlám vezetését, Alinak mindjárt két ellenséges góccal kellett szembesülnie. Az Omár örökösödésénél a hatos tanácsban részt vevő Talha ibn Ubajd Alláh és Zubajr ibn al-Avvám Mekkába sietett, ahol Áisával, a próféta kedvenc feleségével összefogva megalakították az ún. medinai pietisták körét, amely mind Oszmánt, mind Alit elítélte. A másik ellenfél az omajjád Muávija, a meggyilkolt kalifa rokona és Szíria emírje volt, aki megtagadta a hűségesküt Alinak, és követelte, hogy vizsgálják ki: vétkes volt-e Oszmán az újítások bevezetésében, vagy nem. Amennyiben igen, úgy meggyilkolása jogszerű volt, de ha nem, akkor Alinak kötelessége megfizetnie a vérdíjat. Ezzel tört ki az iszlám történetének első polgárháborúja, az I. fitna. Ali először a gyengébb ellenféllel, az „ortodox” pietistákkal számolt le. Ők számos leváltott kormányzó támogatását élvezték, és jelentős anyagi eszközök álltak rendelkezésükre. Annak érdekében, hogy katonai támogatást is szerezzenek, bevonultak Baszra erős táborvárosába Mezopotámia középső részén, azonban a nem messzi, és szintúgy erős Kúfa Ali mellett állt ki. A Baszra mellett vívott ún. teve-csata a kalifa győzelmével zárult. Talha és Zubajr meghalt az ütközet során, a fogságba esett Áisát pedig házi őrizetbe vették Medinában. ### Összecsapás és tárgyalások Ali, miután leszámolt a pietistákkal, és konszolidálta helyzetét Irakban, a kipróbált hadsereggel rendelkező Muávija ellen vonult. A síiták szerint a képmutató és hatalomvágyó emír kezdettől fogva a kalifátusra tört, míg a szunnita interpretációkban a jogos bosszú vágya kap hangsúlyt. Mivel Ali nem szolgáltatott igazságot a gyilkosok ügyében, Muávija bűnrészességgel vádolta meg, és megtagadta a hűségesküt. Egyúttal tartományának lakosságát is a kalifa ellen hangolta, Oszmán véres köpenyének és özvegye, Náila levágott ujjainak felmutatásával. 657 júliusában csapott össze a két sereg a sziffíni ütközetben, az Eufrátesz partján, bár már májusban elfoglalták pozícióikat, és zajlottak kisebb csetepaték. A csata az Egyiptomot meghódító Amr ibn al-Ász vezette szíriaiak számára alakult rosszul: Malik ibn Astar hadai megszorongatták őket. Ekkor Ibn al-Ász tanácsára Muávija erői Korán-példányokat tűztek a lándzsáikra, ezzel megfékezve Ali hadainak támadását. Tárgyalások kezdődtek, és a felek megállapodtak abban, hogy bizottság alakuljon Oszmán meggyilkolásának kivizsgálására. Ali megtarthatta trónját, Muávija pedig a tartományát, és a seregek szétváltak. A kalifát a baszrai kormányzó, Abu Músza al-Asari, a szíriai emírt pedig Amr ibn al-Ász képviselte. Hónapokig tartó előtanulmányokat követően Dúmat al-Dzsandal oázisában találkozott a két tárgyalófél, ahol Ali ellen foglaltak állást, megállapítva Oszmán ártatlanságát az újítások bevezetésében. A kalifa elutasította a döntést azon a címen, hogy ellenkezik a Korán szellemiségével és a prófétai hagyományokkal (szunna). Mielőtt azonban újból megindította volna hadait Szíria felé, végzetesnek bizonyuló hibát követett el. ### Végzetes lépések Az iszlám első szektája a sziffíni csatát követően alakult ki. Ali hívei közül ugyanis nagyon sokan azt a véleményt képviselték, hogy mivel a Korán szerint a lázadókkal addig kell harcolni, míg le nem verik őket, bűn tárgyalásokat kezdeni velük, és emberekre bízni az ítélkezést Isten helyett. Ezt a csoportot kivonulóknak, háridzsitáknak nevezték. Központjuk Nahraván volt, ahol agitációt folytattak Ali döntése ellen. A kalifa elsőként velük, végeredményben saját híveivel kívánt leszámolni. Győzelmet is aratott, és számos háridzsitát lemészároltatott, azonban a mélyen vallásos csoport maradékai szemében végleg elveszítette legitimitását, és személyükben halálos ellenségre tett szert. Másfelől számos muszlim viszont azért bírálta Mohamed unokáinak apját, mert annak idején elfogadta a bíráskodást, mégsem engedelmeskedett a döntésének. Ilyen körülmények között hiába indult nyugatra Ali: hadseregéből annyian dezertáltak, hogy kénytelen volt visszavonulni Kúfa városába. ### A bukás A kudarcot követően Adruhban számos muszlim gyűlt össze, hogy kalifát válasszanak. A döntést ezúttal is Ibn al-Ász és Abu Músza kezébe adták, ők azonban nem jutottak egyezségre. Ibn al-Ász Muávija mellett foglalt állást, partnere viszont egy bizottságra akarta bízni az új uralkodó kiválasztását. (Ali megerősítésének lehetősége tehát már fel sem merült.) A tárgyalások során Muáviját hívei kalifává kiáltották ki, ő pedig megszállta Egyiptomot. Az Arábiát és Irakot ellenőrző Ali ellen azonban vonakodott fellépni, helyette inkább igyekezett elégedetlenséget szítani ellene alattvalói körében. Számításai helyesnek bizonyultak. A kegyes, ám rossz reálpolitikusnak bizonyuló Alit egy háridzsita halálosan megsebesítette a fején, bosszúból hitsorsosai lemészárlása miatt a kúfai mecsetben, imádkozás közben. Így, miután al-Haszan, Ali legidősebb fia hivatalosan is lemondott trónigényéről, Muávija és vele az Omajjádok ölébe hullott a kalifátus. A síiták szerint a gyilkosság kitervelése Muávija bűne. ## Ali sírja A fejsebet kapott Ali három nappal a merénylet után hunyt el. Síita berkekben elterjedt nézet, hogy úgy rendelkezett: titokban temessék el, nehogy ellenfelei megszentségtelenítsék a sírját. Több történet is fennmaradt ezzel kapcsolatban, de tény az, hogy Hárún ar-Rasíd kalifa a 8. és 9. század fordulóján mauzóleumot építtetett Ali feltételezett sírja fölé. Ez volt a mai Nedzsef iraki városának magva, az Ali imám mecset a mai napig itt áll. Egy afgán tradíció szerint a Ravze-e Sarif nevű, híres kék mecsetben, Mazár-e Sarif városában van eltemetve. ## Síat Alí Alinak azonban még így is számos híve akadt, elsősorban Kúfában és a keleti országrészben. Őket a síat Alí (Ali támogatói) névvel illették. A síiták ebben az időszakban tisztán politikai szempontból különültek el a többi muszlimtól: Alit tartották az egyetlen legitim kalifának, és síkra szálltak utódainak jogaiért, akik maguk viszont többnyire jobbnak látták visszahúzódni. Vallásos színezetet akkor kapott a mozgalom, amikor Ali Huszajn nevű fiát és számos rokonát 680-ban lemészárolták Kerbela városánál (ld. kerbelai csata), ami kialakította a mozgalom mártír-kultuszát, másfelől önmarcangolásra késztette a be nem avatkozó, közelben tartózkodó síitákat (vezeklők = tavvábún). Ettől kezdve teológiai szempontból is mind jobban elkülönültek a többségi „szunnitáktól” (bár a szunna fontosságát ők maguk is elismerik). ## Emlékezete Alit ma minden muszlim irányzat – kivéve a háridzsitákat és utódaikat – nagy becsben tartja mint az (egyik) első hívőt, kiváló harcost, mélyen vallásos vezetőt és a próféta leszármazottainak apját. Régebben nem ez volt a helyzet, az ellenében trónra jutó Omajjádok alatt, Muávija parancsára, a pénteki hutba (szentbeszéd) végén Alit átkozni volt kötelező. II. Omár egy időre felfüggesztette ezt a gyakorlatot, ám végleg csak a síiták felé nyitottabb Abbászidák uralkodása alatt szűnt meg. Azóta Alit számos megtisztelő címmel ruházták fel, többek között nevezték Isten oroszlánjának (Aszad Alláh) és legyőzhetetlen oroszlánnak (Hajdar al-Karrár). A síiták emellett számos melléknevet használnak: Igaznak (asz-Szádik), Kiválasztottnak (al-Murtadzá) nevezik, egyúttal kivétel nélkül az első imámként tisztelik, amely funkcióját utódai között tovább örökítette. Szövegekben megemlítése után rendszerint az „Isten legyen vele elégedett” (radija l-láhu anhu) formula szerepel állandó szókapcsolatként. Alit ékesszólása miatt is rendkívül nagyra tartották, nem véletlenül hozzá kötődik az arab nyelvészet kialakulásának tradíciója. Különféle, szunniták által vitatott autenticitású műveit (imák, levelek, beszédek) a 10. és 11. század fordulóján élő perzsa tudós, Saríf ar-Radi gyűjtötte egybe Nahdzs al-Balága (Az ékesszólás ösvénye) címen, de más ima- és aforizmagyűjteményeket és összeállítottak követői, vélt vagy valós mondásaiból. Még verses dívánja is fennmaradt. A saría és a Korán-magyarázat területén a szunniták számára is tekintély maradt. ### Vallási megközelítések Ali leszármazottait latinosan Alidáknak, arabosan Alavitáknak (alavijjún) nevezik. Ez utóbbi név egy gnosztikus síita szektát is jelöl. Az alaviták nem pusztán az érdemdús, prófétától hagyományozott isteni tudással rendelkező, legitim örököst látják Aliban és utódaiban – ellentétben a többi síita irányzattal –, hanem sokkal többet: Isten megtestesülését, a bölcsességet és isteni tudást hordozó kaput (báb), aki hármasságot alkot Mohameddel és Szalmánnal. Tudósítások szerint efféle megközelítés már Ali korában létezett a hellenisztikus és despotikus kulturális örökségű Közel-Keleten, ám a kalifa messzemenően elutasította, hogy istenítsék, hiszen az ellentmond az iszlám legfőbb tantételének, miszerint csak egyetlen felsőbbrendű lény létezik, mégpedig maga Isten. Az Alit istenítőket azonban a legtöbb muszlim a gulát, azaz a „túlzók”, „szélsőségesek” kategóriájába sorolja. Ali személyének tisztelete a szunnita szúfizmus legtöbb ágában is jelentős, mivel őt tekintik a Mohamedtől származtatott tanítások első átadójának és magyarázójának. A bektasi szúfi rendben – és a hozzájuk közel álló aleviták szektájában – Ali tisztelete mindmáig különösen kiemelt szerepet játszik, ahogy a később síita hitre térő, Iránban dinasztiát alapító szafavida rendben is a 15. század folyamán. ## Házasságai és utódai Alinak, Fátimán kívül, nyolc felesége és számos ágyasa volt. Tőlük összességében 36 gyermeke született, de közülük komoly szerephez csak két első, Fátimától származó fia, Haszan és Huszajn – a második és harmadik síita imám (az iszmáiliták tagadják Haszan imámságát) – jutott. Utódai, az Alidák a későbbiekben nagy jelentőséget nyertek az iszlám világ történetében. Ma rendkívül sokan tekintik magukat Ali leszármazottjának, főleg a fontos síita központokban, így Nedzsefben. - Fátima al-Zahra (Fátima bint Muhammad) - Haszan (Hivatalosan is lemondott a trónról, Muávija állítólag megmérgeztette.) - Huszajn (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Zajnab - Zajnab Umm Kulszúm - Muhszin (A síiták szerint Fátima elvetélt vele Abu Bakr üldözése miatt; a szunniták szerint csecsemőként meghalt.) - Havla bint Dzsaafar al-Hanafijjától - Muhammad ibn al-Hanafijja (másképp Abú l-Kászim) Később trónkövetelőként léptetik fel. - Umm Habíb bint Rabíától - Umar és Rukajja (ikrek) - Umm al-Bánin bint Hizámtól - al-Abbász - Dzsaafar (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Uszmán (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Abdalláh (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Umar (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Lajlá bint Maszúdtól - Muhammad Abu Bakr ( kerbelai mészárlás során elesett) - Ubajd Alláh (A kerbelai mészárlás során elesett.) - Aszmá bint Umajsztól - Jahjá - Muhammad Asgar - Umm Száid bint Urvától - Umm al-Haszan - Ramla - Umáma bint Abí l-Ásztól - Muhammad Avszat - Humija és Umm Suajb ágyasoktól - Náfisza - legifjabb Zajnab - ifjabb Rukajja - Umm Háni - Umm al-Kirám - Dzsumána Umm Dzsafar - Umána - Umm Szaláma - Majmúna - Hadídzsa - Fátima asz-Szugra - Humajra

II. Eduárd angol király

II\. Eduárd (1284. április 25. – 1327. szeptember 21.) Anglia királya 1307-től egészen 1327 januárjában történt lemondásáig. I. Eduárd angol király negyedik fiaként született, de bátyjai korai halála miatt 1284-től ő volt a trón örököse. 1300-tól elkísérte apját annak skóciai hadjárataira, 1306-ban pedig látványos ünnepségen lovaggá ütötték a westminsteri apátságban. 1307-ben, apja halála után lépett trónra. A következő évben feleségül vette Izabellát, IV. Fülöp francia király lányát. A házassággal enyhíteni szándékoztak a két ország közötti feszültséget, amelyet a dél-franciaországi Gascogne jogállása okozott. Eduárd szoros és félreérthető kapcsolatot tartott fenn kegyencével, Piers Gavestonnal, akit kinevezett Cornwall grófjává. Viszonyuk természete nem ismert pontosan, lehet, hogy közeli barátok voltak, de lehetséges, hogy homoszexuális kapcsolat volt közöttük. Az arrogáns Gaveston egyre növekvő hatalma ellenérzéseket szült az angol főurak között, így Eduárd kénytelen volt száműzni őt. Visszatértekor a bárók kényszerítették a királyt, hogy fogadja el a politikai rendszert megreformáló, ún. 1311-es rendelkezéseket. A megerősödött főurak elűzték Gavestont, mire Eduárd hatályon kívül helyezte a rendelkezéseket és visszahívta kegyencét. A fellázadó urak, akiket a király unokatestvére, Lancaster grófja vezetett, 1312-ben elfogták és megölték Gavestont, ezzel több évig tartó fegyveres konfliktust indítottak el. Ennek lezárása után 1314-ben a skótok a bannockburni csatában megalázó vereséget mértek az angolokra, 1315–17 között pedig több évig tartó hideg, esős időjárás okozott hosszan tartó éhínséget. Mindez aláásta a király tekintélyét. A király új barátokat és tanácsadókat talált, a Despenser családot; különösen ifjabb Hugh Despenserrel épített ki szoros kapcsolatot. 1321-ben Lancaster és támogatói megszállták a Despenserek birtokait és kényszerítették Eduárdot, hogy száműzze őket. A király ezután összegyűjtötte híveit és megtámadta az ellenzékbe tartozó főurakat. 1322 márciusában elfogták Lancastert, és gyors tárgyalás után lefejezték. Eduárd és kegyencei visszavonták a korábbi, főuraknak kedvező reformokat, bebörtönözték ellenfeleiket, birtokaikat elkobozták. Időközben megromlott Eduárd és Izabella házassága, és amikor a királynét Párizsba küldték, hogy segítsen megkötni az angol–francia békét, nem volt hajlandó visszatérni Angliába. Izabella viszonyt kezdett a Párizsban száműzetésben élő, ellenzéki Roger Mortimerrel, majd Eduárd ellenségeit összegyűjtve 1326-ban átkeltek Angliába, ahol a népszerűtlen király hivatalnokai, hűbéresei sorra álltak át hozzájuk. Eduárd Walesbe menekült, ahol 1326 novemberében elfogták, 1327 januárjában pedig kényszerítették, hogy tizennégy éves fia, Eduárd javára mondjon le a trónról. Ezután fogságban tartották, egészen 1327. szeptember 21-én bekövetkezett haláláig; valószínűleg meggyilkolták. ## Ifjúsága (1284–1307) thumb\|Eduárd születési helye, Caernarfon vára thumb\|upright\|I. Eduárd II. Eduárd 1284. április 25-én született az észak-walesi Caernarfon várában I. Eduárd angol király és felesége, Kasztíliai Eleonóra negyedik fiaként. A király alig egy évvel korábban hódította meg és csatolta Angliához a régiót, és valószínűleg szándékosan választotta a helyszínt fia születéséhez, mert a walesiek hercegének szánta. Eduárdnak három bátyja volt: János és Henrik már meghalt, mire ő megszületett, Alfonz pedig néhány hónappal később, 1284 augusztusában hunyt el, így ő maradt a királyság egyetlen trónörököse. Megszületése után egy Mariota vagy Mary Maunsel nevű dajkára bízták, majd miután az beteg lett, Alice de Leygrave gondoskodott a csecsemőről. Kisgyerekként alig ismerte anyját, aki élete első néhány évében állandóan Gascogne-ban tartózkodott az apjával együtt. A trónörökös számára külön udvartartást állítottak fel, melyet Giles of Oudenarde, 1293 után pedig William of Blyborough vezetett. Vallásos neveléséről feltehetően azok a dominikánus barátok gondoskodtak, akiket anyja 1290-ben irányított udvartartásába. Lovagolni és fegyvert forgatni nagyanyja egyik csatlósa, Guy Ferre tanította. Nincs rá konkrét bizonyíték, hogy Eduárd megtanult volna írni-olvasni, bár az anyja gondot fordított testvérei megfelelő oktatására és Ferre a maga korában tanult embernek számított. Korábban úgy gondolták, hogy oktatása hiányos volt, főleg, mert koronázási esküjét nem latinul, hanem franciául mondta el, és mert érdeklődött a földművelés iránt; újabban a történészek megítélése szerint ezekből túlzás lenne azt a következtetést levonni, hogy tanulatlan lett volna. A mindennapok során feltehetően a normandiai francia nyelvet használta, emellett némi angolt és talán a latint is. Bár korábban úgy vélték, hogy személyisége a szülői közelség és szeretet hiányára, valamint hirtelen haragú és sokat követelő apja hatására vezethető vissza, Eduárd a királyi családokban szokásos neveltetésben részesült, nem állítható, hogy különösebben elhanyagolták, vagy másképp kezelték volna. A fiatal herceg érdeklődött a lovak és a lótenyésztés iránt és igen jól ülte meg a lovat; kedvelte a kutyákat is, különösen az agarakat. Leveleiben szó esik arról, hogy barátainak tréfából nehezen megülhető lovakat vagy lusta vadászkutyákat küldött ajándékba. A nemesek akkori népszerű időtöltése, a vadászat és solymászat kevéssé kötötte le. Szerette a zenét, beleértve a walesi zenét, az akkoriban divatba jött crwth vonós hangszert és az orgonát. Támogatta a lovagi tornákat, de ő maga nem vett részt rajtuk, talán mert a trón egyetlen várományosaként túlságosan veszedelmes tevékenység lett volna számára. Eduárd magas és izmos, a kor mértéke szerint jóképű fiatalemberré serdült. Jó szónoknak tartották, cselédsége pedig áldotta nagylelkűségéért. Az arisztokrácia körében szokatlan módon szeretett evezni, szívesen bíbelődött a sövények karbantartásával és sok időt töltött munkásokkal, cselédekkel és az alsó néprétegek egyéb képviselőivel. 1290-ben a király eljegyezte hatéves fiát a skót trón örökösével, a Norvégiában nevelkedő Margittal. Margit azonban még abban az évben meghalt, amikor visszatért volna Skóciába. Röviddel ezután Eduárd anyja, Eleonóra és apai nagyanyja, Provence-i Eleonóra is elhunyt. A kétségbeesett király hatalmas temetési ceremóniát rendezett a felesége számára, akinek birtokát, a franciaországi Ponthieu grófságot Eduárd örökölte. A sikertelen skót jegyesség után a trónörököst egy francia hercegnővel akarták összeházasítani, de aztán 1294-ben kitört a háború a franciákkal. A következő jelölt Guidó flamand gróf lánya lett volna, de a frigyet IV. Fülöp francia király megakadályozta. ### A skóciai hadjárat thumb\|upright\|I. Eduárd Wales hercegévé nevezi ki fiát (14. század eleje) 1297–1298-ban I. Eduárd Flandriába vezetett hadjáratot IV. Fülöp ellen, és amíg távol volt, fiára bízta Anglia ügyeit. Visszatérése után békét kötött a franciákkal, amelyet azzal pecsételtek meg, hogy feleségül vette Fülöp nővérét, Margitot, a trónörököst pedig eljegyezték Fülöp akkor még csak kétéves lányával, Izabellával. A házasság elvben azt eredményezte volna, hogy Gascogne tartomány (amelynek birtoklásért folyt a háború) így a következő nemzedékben mind I. Eduárd, mind IV. Fülöp leszármazottja tulajdonába kerül, véget vetve a két ország közti feszültségnek. A herceg jó viszonyban volt új mostohaanyjával, aki 1300-ban és 1301-ben két fiút is szült, Tamást és Edmundot. Őket Eduárd trónra lépése után megfelelően ellátta címekkel és jövedelemmel. A király 1300-ban hadjáratot indított az ellene fellázadó Skóciába, és ezúttal magával vitte a fiát, aki Caerlaverock ostrománál a hátvédnek parancsolhatott. 1301 tavaszán I. Eduárd kinevezte a trónörököst Wales hercegévé, egyúttal neki adományozta Chester grófságát, valamint jelentős észak-walesi birtokokat. A herceg fogadta új vazallusai hódolatát, majd 300 katonával északra indult, csatlakozott apja skóciai hadjáratához és elfoglalta Turnberry várát. 1303-ban ismét Skóciában hadakozott, saját ostromgépeivel megostromolta Brechin várát. 1304 tavaszán apja nevében tárgyalásokat folytatott a skót felkelők vezetőivel és azok kudarca után csatlakozott a királyhoz, aki éppen Stirlinget tartotta ostrom alatt. 1305-ben Eduárd és apja valószínűleg anyagi okok miatt összekülönbözött egymással. A trónörökös összeveszett Walter Langton kincstárnokkal, aki nem adott neki elegendő pénzt, de a király megvédte kincstárnokát; fiát és barátait elűzte az udvarától, és teljesen megszüntette fia javadalmazását. A családtagok és a barátok közvetítésével hamarosan kibékültek egymással. A skót konfliktus 1306-ban új erőre kapott, amikor Robert Bruce megölette riválisát, John Comynt, és kikiáltotta magát Skócia királyává. I. Eduárd új hadsereget gyűjtött, de ezúttal hivatalosan fiát bízta meg a főparancsnoksággal; kinevezte Aquitánia hercegévé és barátaival együtt lovaggá ütötte a westminsteri apátságban. A király utasítása szerint könyörtelenül le kellett számolni Róbert király támogatóival, de nem ismert, hogy a hercegnek mekkora szerepe volt az angol csapatok által elkövetett mészárlásokban. A trónörökös szeptemberben visszatért Angliába, hogy megtárgyalják esküvője részleteit. ### Piers Gaveston thumb\|upright\|A cornwalli grófságot Piers Gavestonnak adományozó oklevél iniciáléja Eduárd körülbelül ekkor barátkozott össze Piers Gavestonnal. Gaveston a király egyik udvari lovagjának fia volt, aki 1300 körül csatlakozott a trónörökös udvartartásához, feltehetően az uralkodó utasítására. A fiatal apród közel került a herceghez és 1306-ban együtt ütötték őket lovaggá. 1307-ben I. Eduárd ismeretlen okból Gascogne-ba száműzte Gavestont. Az egyik krónika szerint a herceg arra kérte a királyt, hogy engedélyezze Ponthieu grófságának (anyai örökségének) odaadományozását Gavestonnak, mire az apja úgy feldühödött, hogy marékszámra tépte ki a fia haját, majd elkergette udvarából a kegyencet. A hivatalos udvari okiratok szerint azonban Gavestont csak ideiglenesen küldték el, és közben rendszeres juttatásokban is részesült; elképzelhető, hogy eltávolításával csak a herceget akarták büntetni valamilyen okból. Vitatott, hogy Eduárdnak volt-e homoszexuális kapcsolata Gavestonnal. A későbbi krónikások ezzel vádolták, de kapcsolatuk konkrét részleteiről kevés tényleges bizonyíték áll rendelkezésre. A szodómiát a 14. századi angol egyház élesen elítélte, éppen akkora bűnnek tartotta, mint az eretnekséget. Eduárdnak és Gavestonnak is volt felesége és gyerekeik, emellett Eduárdnak egy törvénytelen fia is született, és feltehetően viszonya volt unokahúgával, Eleanor de Clare-rel is. A szexuális jellegű kapcsolatra a fő bizonyíték egy anonim, 1320-as években író krónikás, aki szerint Eduárd „oly nagy szeretetet” érzett Gaveston iránt, hogy „az állhatatosság frigyére lépett, és minden más halandó előtt álló, megbonthatatlan szerelemmel kötötte össze magát vele”. Az első konkrét utalás arra, hogy Eduárd más férfiakkal közösült volna, 1334-ből származik, amikor Adam Orleton winchesteri püspököt azzal vádolták, hogy 1326-ban azt állította a királyról, hogy „szodomita”. Orleton azzal védekezett, hogy nem a királyra gondolt, hanem tanácsadójára, ifjabb Hugh Despenserre. Az 1390-es években írt Meaux Krónika csak annyit ír, hogy Eduárd túlságosan átadta magát a szodómia bűnének. Az is lehetséges, hogy a herceg és Gaveston egyszerűen csak közeli barátok voltak. Korabeli konkrét állítás nincs a homoszexuális viszonyukról, Orleton vádjai pedig legalábbis részben politikai hátterűek; nagyon hasonlóak ahhoz, mint amikor VIII. Bonifác pápát vagy a templomos lovagokat vádolták szodómiával, hogy befeketítsék őket. A későbbi krónikák állításai visszakövethetőek Orleton eredeti vádjához. Egyes történészek szerint a királyi udvarban nem maradhatott volna rejtve egy ilyen affér, de sem az egyház, sem a király, sem a herceg apósa nem kritizálta Eduárd intim kapcsolatait. Egy másik feltevés szerint Eduárdot és Gavestont vértestvéri kötelék fűzte össze. A hasonló szerződések, ahol a felek megesküdtek, hogy testvérként támogatják egymást, nem voltak ritkák a középkorban. A két ifjú kapcsolatát sok krónika testvérinek írja le, és az egyik meg is jegyzi, hogy a herceg fivérévé fogadta Gavestont. Egy hasonló fogadalom azonban nem zárja ki a szexuális kapcsolatot sem. ## Uralkodásának első évei (1307–1311) ### Koronázása és házassága thumb\|II. Eduárd megkoronázása I. Eduárd 1307-ben újabb hadsereget állított fel a skótok ellen, amellyel a trónörökös is északra vonult volna az év nyarán, de az idős és beteg király állapota súlyosbodott, és július 7-én I. Eduárd meghalt. A hír hallatán Eduárd azonnal Londonba utazott, és július 20-án uralkodóvá kiáltották ki. Ezután északra, Skóciába ment, ahol augusztus 4-én skót támogatói Dumfriesnél hűséget esküdtek neki; ezután visszatért délre. Hazahívta a száműzetésben lévő Piers Gavestont, kinevezte Cornwall grófjává és összeházasította a gazdag Margaret de Clare-rel. Az újdonsült király letartóztatta és felmentette posztjáról régi ellenlábasát, Langton kincstárnokot. Apja holttestét néhány hónapig a walthami apátságban tartották, végül Westminsterben temették el. (I. Eduárd állítólag megeskette fiát, hogy halála után a csontjait magával viszi a skótok elleni hadjáratba, de ez csak egy későbbi, kitalált történet). Bár I. Eduárd keménykezű uralkodó és sikeres hódító volt, számos megoldatlan problémát hagyott fiára. A legégetőbb gond a meghódított Skócia lázadása volt; I. Eduárd is ennek elfojtására indult volna, amikor meghalt. Problémát jelentett Gascogne jogállása, amely az angol király birtoka volt, de jogilag a francia korona alá tartozott, így urának hűbéri esküt kellett tennie a francia királynak. Az angol királyok azonban nem szívesen esküdtek fel egy másik uralkodóra, úgy érezték, hogy ezzel csorba esik méltóságukon. A főurak is egyre erősebben tiltakoztak az állandó háborúskodás finanszírozása érdekében megemelt adók és a rekvirálások miatt. Mindezek mellett a kincstárnak kétszázezer fontnyi adóssága volt (az összeget nehéz átváltani mai árfolyamra, de Conwyi várának és városfalainak felépítésére I. Eduárd tizenötezer fontot költött). Eduárd 1308 elején átkelt Franciaországba, hogy feleségül vegye Capet Izabellát, országát pedig Gaveston gondjaira bízta. Ez eléggé szokatlan döntés volt, és addig példátlan hatalmat adott Gaveston kezébe, aki megkapta a királyság nagy pecsétjét is. A házasság előtti tárgyalások nem úgy sikerültek, ahogyan remélte. Az ifjú angol király és IV. Fülöp nem kedvelte meg egymást, a menyasszony hozományáról, valamint Eduárd franciaországi birtokainak jogállásáról kemény alkudozás folyt. A megállapodás részeként Eduárd végül Aquitánia hercegeként hűséget esküdött a francia királynak. Az esküvőre 1308. január 5-én került sor Boulogne-ban. Eduárd egy díszes zsoltároskönyvet adott menyasszonyának esküvői ajándékként. Izabella hozománya huszonegyezer livre-ből és a Szent kereszt egy darabjából állt. A házaspár február elején visszatért Angliába, ahol február 25-én a westminsteri palotában pazar ceremónia keretében sor került a koronázásra és az esküvői lakomára. A koronázást Henry Woodlock winchesteri püspök végezte, és a szertartás során Eduárd megesküdött, hogy megtartja „azokat a jogos törvényeket és szokásokat, amelyeket az ország közössége megválaszt”. Nem teljesen egyértelmű, mit értettek ez alatt, talán el akarták fogadtatni Eduárddal a később hozandó törvényeket, meg akarták akadályozni, hogy felrúgja a későbbiekben teendő esküjét, vagy csak a király akart a főnemesek kedvében járni. Az ünnepség során a nézők tömege beözönlött a palotába és ledöntöttek egy falat; a király kénytelen volt egy hátsó ajtón át kimenekülni. A házasságkötés idején Izabella mindössze tizenkét éves volt, túlságosan fiatal még a kor mércéjével mérve is. Házasságuk első éveiben Eduárdnak feltehetően inkább ágyasokkal volt szexuális kapcsolata. Ebben az időszakban született törvénytelen fia, Adam FitzRoy. Eduárd és Izabella első gyermeke, a jövendő III. Eduárd 1312-ben jött világra; születését nagy ünnepségek kísérték. A későbbiekben még három testvére követte: János 1316-ban, Eleonóra 1318-ban és Johanna 1321-ben. ### Gaveston ügye thumb\|IV. Fülöp (középen) és családja. Izabella balról a harmadik A bárók nem tiltakoztak, amikor Gavestont 1307-ben visszahívták a száműzetésből, de ellenségeinek száma gyorsan nőtt. Óriási befolyással bírt a király döntéseire, egy krónikás már amiatt panaszkodott, hogy „két király uralkodik egy országban, egy névleges és egy tényleges”. Gaveston a – feltehetően hamis – vádaskodások szerint ellopta a király pénzét, sőt, Izabella esküvői ajándékait is. A koronázáson mind az angol, mind a francia vendégek felháborodtak azon, hogy Gavestont a származásához illőnél jóval előbbre vették az elsőbbségi sorrendben, hogy a király a lakomán többet törődött vele, mint a feleségével, valamint rossz szemmel nézték pompás ruházatát is. Az 1308 februárjára összehívott parlament felpaprikázott légkörben ült össze. Eduárd a kormányzati reformokat kívánta volna megtárgyalni, de a bárók nem voltak hajlandóak másról beszélni, míg a Gavestont illető panaszaikat meg nem hallgatják. A feszültség már-már erőszakba torkollott, de végül Henry de Lacy lincolni grófnak sikerült mérsékletre intenie a főurakat. Áprilisban újra összehívták a parlamentet, ahol az arisztokrácia – Izabella és a francia király támogatásával – Gaveston eltávolítását követelte. Eduárd kezdetben ellenkezett, de végül beleegyezett, hogy kiközösítés terhe mellett Aquitániába küldi Gavestont. Az utolsó pillanatban azonban mégis inkább Dublinba küldte, és kinevezte Írország kormányzójává. A király újabb skóciai hadjáratot szervezett, de a főurak nem támogatták ötletét, helyette 1308 augusztusában megtárgyalták a kormányzat reformját. Eközben Eduárd a színfalak mögött tárgyalásokba kezdett V. Kelemen pápával és a francia királlyal Gaveston visszatértéről, cserébe megígérte az angliai templomosok támogatásának megvonását és Langton püspök szabadon bocsátását. 1309 januárjában újabb parlamentet hívtak össze, amely elutasította Gaveston hazatértét, de adókat szavazott meg a királynak a megígért reform véghezvitelére. A pápa eljárásrendi hibákra hivatkozva semmisnek nyilvánította Gaveston kiközösítéssel való fenyegetését, a kegyenc így 1309 júniusában visszatért Angliába. A következő havi parlamenten Eduárd számos engedménnyel engesztelte ki barátja ellenségeit, többek között beleegyezett a főasztalnokmester (Lord Steward) és a hadparancsnok (marshall) jogköreinek korlátozásába (elsősorban a népszerűtlen rekvirálási jog esetében); cserébe a parlament megszavazta az adót a skót hadjárat finanszírozására. ### Az 1311-es rendeletek A megbékélés csak ideiglenesnek bizonyult, Gaveston és a bárók helyzete egyre feszültebbé vált. Arrogánsnak tartották és nehezteltek rá, mert gúnyneveket talált ki rájuk (pl. „warwicki kutya”). Az 1310-es parlamenten többen megtagadták a részvételt, mert a király kegyence is ott volt a helyszínen. Eközben Eduárdnak pénzügyi nehézségei támadtak, már huszonkétezer fonttal tartozott a Frescobaldi bankháznak és egyre többen tiltakoztak a skót háború céljára történő rekvirálások miatt is. Erőfeszítései ellenére nem sikerült új hadsereget szerveznie, a grófok pedig felfüggesztették az új adók beszedését. A februárban folytatódó tárgyalások során a főurak ismételten követelték, hogy bocsássa el Gavestont és helyette egy huszonegy tagú tanácsot (az ún. „Szabályhozók”, Ordainers) hozzanak létre a kormányzat és az udvar megreformálása céljából. Eduárd a bárók nyomására belement a feltételekbe és megválasztották a tanácsot, amelynek nagyjából a fele reformerekből, fele pedig konzervatívokból állt. A testület elkezdte a reform előkészítését, a király és kegyence pedig egy 4700 fős sereggel Skóciába vonult, ahol a skótok kezdtek fölénybe kerülni. Róbert skót király kitért a csata elől és az angolok addig vonulgattak, míg 1311-re kifogytak az utánpótlásból és a pénzből, és vissza kellett térniük délre. A tanács ekkorra megszövegezte rendeleteit és Eduárdnak nem volt más lehetősége, mint elfogadni őket. Az 1311-es rendeletek számos ponton korlátozták az uralkodó jogait: parlamenti jóváhagyáshoz kötötték a hadüzenetet, a birtokadományozást és a tisztségek odaítélését, valamint megszüntették a rekvirálási rendszert. Ezenfelül ismét száműzték Gavestont, ezúttal minden Eduárd uralma alatti földről (Gascogne-ból és Írországból is), valamint megfosztották minden címétől. A király Windsorba vonult vissza, Gaveston pedig feltehetően Flandriába vagy Észak-Franciaországba távozott. ### Gaveston halála A király és a bárók közötti feszültség megmaradt, a főurak emiatt még 1311 végén is fegyverben tartották saját katonáikat. Az ellenzék vezérévé Lancasteri Tamás (Eduárd unokatestvére; apja I. Eduárd öccse volt) vált, az ország leghatalmasabb főura, aki Lancaster, Leicester, Lincoln, Salisbury és Derby grófjaként évi tizenegyezer fontos jövedelemmel bírt, majd kétszer annyival, mint az utána következő leggazdagabb báró. Támogatói között tudhatta Arundel, Gloucester, Hereford, Pembroke és Warwick grófjait is, így jelentős politikai és katonai erővel bírt, bár a történészek véleménye szerint nem volt különösebben hatékony vagy fantáziadús politikusalkat. A bárók jelentette fenyegetésre Eduárd a rendeletek visszavonásával és Gaveston visszahívásával reagált; kegyencével 1312 januárjában találkozott Yorkban. A feldühödött főurak Londonba gyűltek össze, ahol a canterburyi érsek kiátkozta Gavestont és eltervezték elfogását. Eduárd, Izabella és Gaveston a túlerőben levő lancasteri gróf elől északra, Newcastle-ba menekült, majd holmijuk nagy részét hátrahagyva lehajóztak Scarborough-ba. Gaveston az itteni várban maradt, míg a király és felesége visszatért Yorkba. Scarborough-t ostrom alá vette Pembroke és Surrey grófja, Gaveston pedig hajlandó volt megadni magát, azzal a feltétellel, hogy nem esik bántódása. Mint kiderült, jelentős mennyiségű arany, ezüst és drágakő is volt nála, amely feltehetően a királyi kincstár egy része volt, de később azzal vádolták, hogy lopta a kincseket. Dél felé tartó útjukon Pembroke megállt egy Deddington nevű falunál, hogy meglátogassa a feleségét. Warwick grófja kihasználta a lehetőséget, foglyul ejtette Gavestont és magával vitte Warwick várába, ahová Lancaster és pártjának többi tagja összegyűlt. Rövid tárgyalás után bűnösnek találták a rendeletek megsértésében. Másnap, 1312. június 19-én kivezették a várból Lancaster földjére, ahol egy dombon két walesi katona karddal átszúrta, majd levágták a fejét. A királyt mélyen felháborította barátja meggyilkolása, bosszút esküdött az abban részt vevő bárók ellen, és gondoskodott róla, hogy Gaveston özvegye és gyermekei ne szenvedjenek szükséget. Pembroke és Surrey grófjait is feldühítette Warwick eljárása, és átálltak a király oldalára. Lancaster és hívei azt állították, hogy a kivégzés jogos volt és szükséges is az ország stabilitásának fenntartásához. Már-már felmerült egy polgárháború lehetősége, de decemberben Pembroke grófjának sikerült kibékítenie a feleket: Eduárd megkegyelmezett a Gavestont meggyilkoló főuraknak, akik cserébe részt vettek skóciai hadjáratán. Lancaster és Warwick húzódozott az egyezség elfogadásától, és a tárgyalások a következő év nagy részében is folytatódtak. Eközben Pembroke-nak sikerült megszerveznie, hogy Gascogne jogállásnak rendezése céljából Eduárd és Izabella 1313 júniusában Párizsba utazzék. Eduárd a dél-franciaországi feszültség elsimítása mellett feltehetőleg támogatást remélt szerezni apósától a bárók ellen, IV. Fülöp pedig kihasználta az alkalmat, hogy elkápráztassa vejét gazdagságával és hatalmával. Egymást követték a lakomák és a látványosságok, mint amikor a két király a Notre Dame-székesegyházban kétszáz nemest ütött lovaggá, köztük Fülöp fiait is. A királyok azt is kijelentették, hogy keresztes hadjáratra indulnak a Szentföldre. Fülöp nagylelkűnek mutatkozott Gascogne ügyében és az eseményekre csak az Eduárd lakosztályában kitört tűzvész vetett árnyékot. Eduárd hazatérése után konstatálhatta, hogy politikai helyzete jelentősen megerősödött. Októberre Lancaster és Warwick hajlandó volt a korábbi feltételekhez hasonló kompromisszumos javaslat elfogadására. A parlament megszavazta az adóemelést és jelentős kölcsönöket sikerült szereznie: 160 000 forintot (25 000 fontot) a pápától, 33 000 fontot Fülöptől, emellett új itáliai bankára, Antonio Pessagno is nagyobb összegeket folyósított számára. Trónra lépése óra először nem kellett az anyagiak miatt aggódnia. ## A bannockburni csata thumb\|upright\|A bannockburni csata (1314-es ábrázolás) 1314-re Róbert skót király nagyrészt visszafoglalta az angolok által megszállt várakat és portyázó csapatai egészen Carlisle-ig behatoltak Angliába. Eduárd nagy hadjáratot szervezett ellene, Lancaster és a többi főúr támogatásával 15-20 000 főnyi hadsereget állított fel. Eközben Róbert ostrom alá vette Skócia védelmének egyik kulcspozícióban lévő erődjét, Stirling várát; a várparancsnok megüzente Eduárdnak, hogy ha június 24-ig nem érkezik felmentés, kénytelen lesz megadni magát. Üzenete május végén ért el a királyhoz, aki erre meggyorsította északra való haladását. A skótok mintegy 5500-6500 emberrel – zömében lándzsás gyalogosokkal – készültek megakadályozni, hogy az angolok felmentsék az ostromlott várat. Az összecsapás 1314. június 23-án kezdődött, amikor az angolok megpróbáltak átkelni a mocsaras mellékű Bannockburn-patakon a túloldali magaslatra. Az angol lovasság két oldalról rontott a skótokra, de visszaverték őket, eközben Róbert király saját kezűleg vágta ketté fejszéjével a herefordi gróf fiának, Henry de Bohunnak a fejét. A túlerőben levő Eduárd másnap előrenyomult és szembetalálkozott a New Park erdejéből kivonuló skót főerőkkel. A jelek szerint Eduárd nem számított jelentős ellenállásra, csapatai nem fejlődtek csatarendbe, és az ellenség vonalainak megbontására használt íjászokat nem előre, hanem a sereg végére rendelték. Az angol lovasság nehezen mozgott az egyenetlen talajon, Róbert lándzsásai megfutamították őket, a vezérek pedig képtelenek voltak megállítani a menekülést. Eduárd a vonalak mögött maradt. Amikor Pembroke grófja rájött, hogy a csata elveszett, magával vonszolta a királyt, és – nyomukban az üldöző skótokkal – elmenekültek a csatatérről. A királynak éppen csak sikerült kimenekülnie, és megesküdött, hogy ha túléli a csatát, Oxfordban karmelita rendházat alapít. Egy történész szerint a vereség „döbbenetes mértékű szerencsétlenséget” jelentett a hatalmas veszteségeket elszenvedett angolok számára. Az elvesztett ütközet után Eduárd Dunbarba húzódott vissza, majd hajóval Berwickbe, onnan pedig Yorkba utazott. Stirling vára röviddel később a skótok kezére került. ## Éhínség A bannockburni kudarc után a király tekintélye megingott, amit Lancaster és Warwick arra használt fel, hogy visszaállíttassa vele az 1311-es rendelkezéseket. 1316-ban Lancaster lett a királyi tanács feje és megígérte, hogy egy új bizottság segítségével továbbviszi a reformokat, nem sokkal ezután azonban felhagyott ezzel a szerepével, talán mert nézeteltérésbe keveredett a többi báróval, vagy megromlott az egészsége. Mindenesetre a következő két évben a főúr nem volt hajlandó találkozni a királlyal a parlamenteken, ami jelentősen korlátozta a kormányzati munka hatékonyságát. Ilyen körülmények között reménytelen volt újabb skót hadjáratot szervezni, sőt a feszültség akár polgárháborúvá is fajulhatott volna. A helyzetet ismét Pembroke közvetítésével sikerült megoldani: Lancaster és Eduárd 1318 augusztusában megkötötte a leake-i egyezményt, amelyben a király kegyelmet adott neki és pártjának, valamint új királyi tanácsot állítottak fel. Eduárd nehézségeit tovább fokozta a rossz időjárás okozta gyenge termés, amely 1315 és 1317 között egész Európát sújtotta és éhínséget hozott magával. A csapás 1314 őszén kezdődött hatalmas esőzésekkel, amit igen hideg tél követett, majd a szintén esős tavasz elvitte a juhok és marhák nagy részét. A rossz időjárás szinte szünet nélkül tartott egészen 1321-ig, és minden évben rontott a terméshozamon. Bár a kormányzat igyekezett szabályozni az árakat, a gyapjúexportból származó jövedelem zuhant, az élelem ára pedig felszökött. A belső és külső gabonakereskedelem élénkítésére hozott intézkedések hatástalannak bizonyultak. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a királyi udvar számára továbbra is rekvirálták az élelmiszert. Eközben Róbert király kihasználta a bannockburni győzelmet és már Észak-Angliát fosztogatta. Eleinte Carlisle és Berwick környékén portyázott, de aztán délebbre merészkedett Lancashire-be és Yorkshire-be, sőt már Yorkot is fenyegette. Eduárd egy költséges, de nem túl hatékony hadjárattal próbálta megállítani, de az éhínség miatt már saját helyőrségeit is alig tudta élelmezni. Eközben Róbert testvére, Eduárd 1315-ben partra szállt Írországban és királlyá kiáltotta ki magát. Őt végül 1318-ban győzte le Edmund Butler kormányzó a faugharti csatában, levágott kezét pedig elküldte a királynak. Lancashire-ben, Bristolban és Glamorganban kisebb lázadások törtek ki, de ezeket sikeresen leverték. A nép az éhezést és a skótok sikereit Isten büntetésének tartotta és egyre inkább a király ellen fordult. Sokan azt hozták fel ellene, hogy királyhoz nem illő, nemtelen dolgokkal tölti idejét, például kertészkedéssel. 1318-ban egy John Powderham nevű elmebeteg azt kezdte hirdetni, hogy ő az igazi II. Eduárd és a király egy váltott gyermek, akit elcseréltek vele a születésekor. Őt ugyan kivégezték, de megjelenése jól tükrözte az általános véleményt, hogy Eduárd nem viselkedik királyhoz méltóan és rossz hadvezér. Panaszkodtak kegyenceire is, mert a főurak igyekezete ellenére maga mellett tartotta régi tanácsadóit és a de Clare család férfiági kihalása után hármójuk, az ifjabb Hugh Despenser, Hugh Audley és Roger d’Amory kezére játszotta terjedelmes birtokaikat. Gilbert de Clare gloucesteri gróf Bannockburnnál esett el, földjeit nővérei között osztották szét, akik a király kegyenceihez mentek feleségül. Sok mérsékelt főúr, aki 1318-ban még a békés kompromisszum híve volt, egyre inkább Eduárd ellen fordult és fokozódott a fegyveres felkelés veszélye. ## A Despenser-háború A régóta érlelődő belháború végül 1321-ben tört ki a főurak egy része és a királyi kegyenc Despenser család között. Idősebb Hugh Despenser I. és II. Eduárdot is szolgálta, fia, ifjabb Hugh Despenser pedig beházasodott a gazdag de Clare családba, kamarási címet szerzett és 1317-ben megkapta a walesi Glamorgant. Az ifjabb Despenser sikeresen bővítette walesi birtokait, főleg a többi, ún. határvidéki lord rovására. Fő ellenségének Lancester grófja bizonyult, de ellenszenvvel viseltetett szinte valamennyi szomszédja (pl. Humphrey de Bohun herefordi gróf és a határvidéki Mortimer család), sőt a királlyal szintén jó kapcsolatokat ápoló Hugh Audley és Roger Damory ellen is. Eduárd azonban egyre inkább támaszkodott a Despenserek támogatására és tanácsaira. Különösen a fiatalabbik Hugh-hoz állt közel; ahogyan egy krónikás írta: „szívével és eszével is hőn szerette”. Lancaster 1321 elején mozgósította a Despenserek ellenségeit. Eduárd és ifjabb Hugh márciusban szereztek tudomást az eseményekről és nyugatra vonultak, hogy a mérsékelt pembroke-i gróf közvetítésével elhárítsák a fenyegető veszélyt. Pembroke azonban ezúttal udvariasan elhárította a közbeavatkozást és májusban fegyveres összecsapások kezdődtek. A Despenserek birtokait igen gyorsan megszállta a lordok és a helyi nemesség szövetsége, Lancaster pedig júniusban gyűlést hívott össze, amely bűnösnek mondta ki a Despensereket az 1311-es rendelkezések megszegésében. Eduárd próbálta kibékíteni a feleket, de az ellenzék júliusban Londont is hatalmába kerítette, és felszólította, hogy bocsássa el szolgálatából a Despensereket. A király attól tartott, hogy ellenkezése esetén őt magát is megbuktatják, így száműzte kegyencét, a lázadóknak pedig kegyelmet adott. Eduárd azonban bosszút forralt. Pembroke segítségével létrehozott egy kis koalíciót, amely féltestvéreiből, néhány grófból és főpapból állt, és felkészült a háborúra. Elsőként Bartholomew de Badlesmere báróra csapott le. Izabella királynét elküldte a báró parancsnoksága alatt lévő királyi várba, a kenti Leedsbe. A királyné arrogáns viselkedésével összecsapást provokált, és a báró felesége megölette néhány katonáját. A királynak így már megvolt az indoka a támadásra. Lancaster és a báró rossz viszonyban volt egymással, így nem sietett segítségére. Eduárd gyors győzelmet aratott és visszanyerte ellenőrzését Délnyugat-Anglia fölött. A gyanakvó Lancaster északon összegyűjtötte seregeit, miközben a Despenserek visszatértek a száműzetésből és a királyi tanács kegyelmet adott nekik. Eduárd decemberben átkelt a Severn folyón és a walesi határvidékre vonult, ahol a lázadók gyülekeztek. Közeledtére az ellenzéki koalíció összeomlott, a Mortimerek megadták magukat, de d’Amory, Audley és Hereford grófja északra húzódott vissza, és csatlakoztak Lancasterhez, aki Tickhill várát ostromolta. A király üldözőbe vette és 1322. március 10-én utolérte őket. A létszámhátrányban lévő Lancaster visszavonult, de Andrew Harclay Boroughbridge-nél csatára kényszerítette és foglyul ejtette a grófot. Eduárd Pontefract várában gyors tárgyalás során árulás vádjában bűnösnek ítélte Lancastert, akinek ezután fejét vették. ### Edward és a Despensersek thumb\|alt=Eduárd vadászik. Festmény\|Eduárd (balról a harmadik) és IV. Fülöp vadászik A király leszámolt Lancaster támogatóival: a tárgyalásokon a vádlottak nem szólalhattak fel saját maguk védelmében, a bírákat pedig előzetesen utasították, hogyan kell ítélkezniük. Sokukat kivégezték, másokat bebörtönöztek vagy elkobozták birtokaikat, esetleg bírságot szabtak ki rájuk. Eduárd már Pembroke grófjában sem bízott, őt is elfogatta és csak azután engedte el, hogy a gróf biztosítékként felajánlotta egész vagyonát. Az elkobzott földbirtokokkal és megüresedő tisztségekkel saját híveit, főleg a Despensereket jutalmazta. A bírságok és elkobzott vagyonok dúsgazdaggá tették a királyt: már az első néhány hónap alatt fontot szerzett, 1326 végére pedig a kincstárban font volt. Még 1322 márciusában parlamentet hívtak össze Yorkba, amelyen ismételten visszavonták az 1311-es rendelkezéseket és új adókat vetettek ki egy skóciai hadjárat finanszírozására. Eduárdnak jelentős haderőt sikerült összegyűjtenie, mintegy fős sereggel vonult északra, Edinburgh felé. Róbert király kerülte a csatát, egyre északabbra csalta maga után az angolokat. A nagy létszámú katonaság élelmezését a tengeren át nem tudták megoldani, és hamarosan kifogytak az élelmiszerből. Eduárd kénytelen volt visszavonulni délre, nyomában a skót portyázókkal. A király körülbelül tizenöt éves törvénytelen fia, Adam FitzRoy meghalt a hadjárat során, a Tynemouthban tartózkodó Izabellára pedig rátámadtak a skótok és hajón kellett elmenekülnie előlük. A király újabb hadjáratot tervezett és újabb adókra tartott igényt, de a közvéleménynek elege volt már a skót háborúiból. Andrew Harclay, aki legyőzte Lancastert és ezért Carlisle grófságával jutalmazták, a saját szakállára tárgyalásokat kezdeményezett Róbert királlyal, ígéretet téve, hogy Eduárd elismeri őt Skócia uralkodójának, ha cserébe felhagy az Anglia elleni támadásokkal. A tárgyalások hírére Eduárd feldühödött és kivégeztette Harclayt, de hajlandó volt tizenhárom éves fegyverszünetet kötni Róberttel. Ifjabb Hugh Despenser jelentős szerepet kapott a kormányzatban, és csalással, fenyegetésekkel, jogi visszaélésekkel hatalmas vagyonra és földbirtokokra tett szert. Közben a közhangulat egyre inkább a király ellen fordult. A halott Lancaster sírjánál és a bristoli vesztőhelynél, ahol híveit kivégezték, csodákat véltek látni. A törvényes rend meggyengült, amit csak fokozott, hogy a király és kegyencei szinte kedvükre koboztak el földeket. A határvidéki lordok megpróbálták kiszabadítani a wallingfordi várban tartott párttársaikat, Roger Mortimernek, az ellenzék egyik vezéralakjának pedig sikerült megszöknie a londoni Towerből és Franciaországba menekült. ### A francia háború 1324-ben rövid fegyveres konfliktus tört ki Anglia és Franciaország között Gascogne miatt. Két évvel korábban IV. Károly, Eduárd sógora került a francia trónra, aki elődjénél agresszívabbnak bizonyult. 1323-ban követelte, hogy Eduárd jöjjön Párizsba és Gascogne uraként tegyen neki hűségesküt, valamint hogy az angolok engedélyezzék a francia hivatalnokok ténykedését a tartományban. Októberben tettlegességre került sor: egy csapat angol katona felakasztott egy francia tisztet, aki a vitatott határvidéken erődfalut próbált létesíteni. Eduárd elhárította magától a felelősséget, de a két uralkodó viszonya megromlott. 1324 elején Eduárd elküldte Pembroke grófját, hogy hozzon létre egy megállapodást, de az idős lord útközben meghalt. Károly összehívta csapatait és megindította Gascogne megszállását. A király nagybátyja, Valois Károly vezette kb. hétezer fős francia sereggel szemben 4400 angol védekezett. Károly hamar elfoglalta a határvidéken Agenais régiót és sikerült elvágnia Bordeaux városát. Eduárd válaszul elrendelte minden francia alattvaló elfogását országában, sőt, Izabella francia származására hivatkozva felesége birtokait is elkobozta. 1324 novemberében gyűlést tartott, ahol a bárók és az egyházfők legalább katona Gascogne-ba küldését javasolták. A király Surrey grófját nevezte ki az expedíció élére, közben pedig tárgyalásokat kezdeményezett Párizzsal. IV. Károly felajánlotta az ellenségeskedés beszüntetését és Agenais visszaszolgáltatását, ha Izabella és fia, Eduárd herceg Párizsba mennek és az akkor tizenkét éves fiú Gascogne hercegeként hűséget esküszik neki. Eduárd és tanácsadói túl kockázatosnak ítélték a trónörökös Franciaországba küldését, így 1325 márciusában Izabella egyedül utazott Párizsba, hogy tárgyaljon a béke feltételeiről. ## Bukása (1326–1327) ### Szakítás Izabellával thumb\|upright\|A leendő III. Eduárd anyja irányításával hűséget esküszik a francia királynak A hosszas tárgyalások eredménye a franciáknak kedvezett. Izabella beleegyezett, hogy az idősebb Eduárd Gascogne hercegeként hűséget esküdjön Károlynak. Az angol király tartott a háború kiújulásától, ezért elfogadta a megegyezést, de inkább fiának adományozta Gascogne-t és őt küldte el Párizsba maga helyett. A leendő III. Eduárd szeptemberben eleget is tett kötelezettségének, ám ezután ő és anyja Franciaországban maradtak és nem mutatták jelét, hogy vissza szeretnének térni Angliába. 1322-ig Eduárd és Izabella házassága sikeresnek volt mondható, de ekkorra, 1325-re viszonyuk megromlott. Isabella a jelek szerint gyűlölte ifjabb Hugh Despensert, nem utolsósorban azért, mert a férfi molesztálta a nemes hölgyeket. A királyné mélységesen megalázónak érezte, hogy háromszor is menekülnie kellett a skót csapatok elől; az utolsó, 1322-es esetért az ifjabb Despensert hibáztatta. Amikor a király békét kötött a skótokkal, a szerződés hátrányosan érintett számos olyan nemesi családot, akiknek birtokai voltak Skóciában. Ilyenek voltak a Beaumont-ok, Izabella közeli barátai is. A királynét feldühítette birtokainak 1324-es elkobzása is. Nem utolsósorban pedig azt is el kellett tűrnie, hogy férje elvette tőle a gyerekeit és Hugh Despenser felesége gondjaira bízta őket. 1326 februárjára köztudottá vált, hogy Izabella viszonyt folytat a száműzött, Franciaországban élő Roger Mortimerrrel. Nem ismert, hogy a királyné mikor találkozott először Mortimerrel vagy hogy mikor kezdődött kapcsolatuk, de mindketten szerették volna eltávolítani Eduárdot és a Despensereket Anglia éléről. A király üzent fiának, hogy térjen haza és IV. Károlyt is felkérte, hogy tegyen valamit az érdekében, de hiába próbálkozott. Eduárd politikai ellenfelei kezdtek összegyűlni Izabella és Mortimer körül, és a király aggódni kezdett, hogy partra fognak szállni Angliában, hogy megdöntsék az uralmát. A királyné és Mortimer augusztus 27-én eljegyezte ifjabb Eduárdot I. Vilmos hainauti gróf lányával, Filippával. A gróf 132 szállító- és nyolc hadihajót biztosított csapataik átszállítására. ### Az invázió thumb\|upright\|alt=A feltehetően II. Eduárdhoz tartozó oxwichi bross másolata\|A feltehetően II. Eduárdhoz tartozó oxwichi bross másolata 1326 augusztusában és szeptemberében Eduárd mozgósította csapatait és megerősítette a partvidéket, hogy visszaverhessen akár egy francia, akár egy Mortimer-féle támadást. Délen Portsmouthban, keleten az Orwell folyó torkolatában gyűjtött össze egy-egy flottát, emellett egy 1600 fős portyázó csapatot is partra tettek Normandiában, hogy eltereljék a franciák erőit egy esetleges inváziótól. Eduárd megpróbált alattvalói hazafias érzelmeire is hatni, hogy védjék meg a királyságot a külső agressziótól, de nem járt különösebb sikerrel. Uralma népszerűtlen volt, a Despensereket széles körben gyűlölték, és azok nagy része, akiket a király megbízott a védelem megszervezésével, vagy alkalmatlannak bizonyult, vagy egyenesen ellene fordult. Kétezer fegyverest rendeltek az Orwell melletti gyülekezőhely védelmére, de közülük csak 55-en jelentek meg. Roger Mortimer, Izabella, a tizenhárom éves Eduárd herceg, valamint Eduárd király féltestvére, Woodstocki Edmund 1326. szeptember 24-én szállt partra egy kis csapattal az Orwellnél, és nem ütköztek ellenállásba. A Despenserek ellenségei zászlajuk alá sereglettek, köztük a király másik féltestvére, Brothertoni Tamás, valamint Henrik lancasteri gróf (ő örökölte kivégzett bátyjától a grófságot) és számos főpap is. A király a jól erődített londoni Towerbe húzódott vissza és a város polgárságától kért támogatást. A londoniak azonban szintén felkeltek ellene, így október 2-án a Despenserekkel együtt inkább elhagyta a várost. Londonban a káosz lett az úr, a csőcselék rátámadt a kormányzati tisztviselőkre, Walter Stapledon volt kincstárnokot a Szt. Pál-katedrálisban gyilkolták meg, valamint elfoglalták a Towert is, ahol szabadon bocsátották az ott őrzött foglyokat. Eduárd a Temze mentén haladt nyugat felé és október 9–12 körül érte el Gloucestert; azt remélte, hogy Walesben össze tud gyűjteni egy sereget. Mortimer és Izabella nem sokkal lemaradva követték és proklamációkkal ítélték el a Despenserek rezsimjét. Támogatóik száma napról napra nőtt. A király és az ifjabb Despenser elérte Dél-Walest, de Chepstowban inkább hajóra szálltak, hogy Írországban gyűjtsék össze erőiket. A rossz időjárás miatt vissza kellett fordulniuk és Cardiffnál szálltak partra, ahol Eduárd Caerphilly várában keresett menedéket. Ide próbálta összehívni támogatóit. Eközben Angliában II. Eduárd uralma gyakorlatilag összeomlott, a kormányzást az egyház támogatásával Izabella vette át. A királyné csapatai körülzárták Bristolt, ahol az idősebb Despenser húzódott meg; miután megadta magát, kivégezték. Eduárd és az ifjabb Despenser november 2. körül hagyta el Caerphillyt, maguk mögött hagyták kincstáruk egy részét (13 000 fontot és ékszereket), és feltehetőleg ismét Írországba szerettek volna eljutni, de elárulták és elfogták őket. Eduárdot előbb Monmouth várába, majd Angliába vitték, ahol a Lancaster birtokában lévő Kenilworth várában tartották fogva. A Caerphillyt védő maradék királyhű erők öt hónappal később, 1327 áprilisában adták meg magukat. ### Lemondatása thumb\|upright\|Izabella elfogja Eduárdot (15. sz.) Izabella és Mortimer sietve leszámoltak az előző kormányzat prominens személyiségeivel. Ifjabb Hugh Despensert a bíróság árulónak minősítette; kizsigereléssel, kasztrációval és felnégyeléssel végrehajtandó halálos ítéletet kapott. November 24-én kivégezték. Eduárd előző kancellárja, Robert Baldock a Fleet börtönben halt meg, Arundel grófját lefejezték. Magával Eduárddal azonban nem tudtak mit kezdeni, formálisan még mindig Anglia királya és Izabella férje volt. Szabadon engedni azonban nem merték, mert ha ismét híveket gyűjt maga köré és átveszi a hatalmat, bizonyosan bosszút állt volna rajtuk. Mindeddig nem volt rá precedens, hogy egy angol uralkodót legálisan eltávolítsanak a trónról, így nem is volt rá megfelelő jogi procedúra. Adam Orleton herefordi püspök nyilvánosan felsorolta uralkodásának visszásságait, majd a parlament 1327 januárjában, Westminsterben összegyűlt, hogy döntsenek a király sorsártól. Eduárd nem volt hajlandó részt venni az ülésen. A lordok és a főpapok január 12-én úgy döntöttek, hogy II. Eduárdot megfosztják királyi címétől és helyét fia, III. Eduárd veszi át. Másnap a döntést a bárók gyűlése elé tárták, amely egyetértett azzal, hogy a gyengekezű király katasztrofális helyzetbe hozta az országot és hogy nem alkalmas Anglia kormányzására. Röviddel később a nemesi és az egyházi rend követeket küldött Kenilworthba a királyhoz. Január 20-án Henrik lancasteri gróf, valamint John de Stratford winchesteri és Henry Burghersh lincolni püspökök találkoztak Eduárddal, és elmondták neki, hogy ha önként lemond, fia követi a trónon, ám ha erre nem hajlandó, akkor fia is elveszítheti elődeinek örökségét és másik uralkodót választanak. Eduárd könnyek között beleegyezett a lemondásba. Január 21-én Sir William Trussell, a parlament alsóházának elnöke valamennyi alattvaló nevében visszavonta a királynak tett hűségesküjét és II. Eduárd uralma hivatalosan befejeződött. Ezután proklamációt küldtek Londonba, melyben kijelentették, hogy a király (akit ezentúl Caernarvoni Eduárdnak hívtak) szabad akaratából lemondott a trónról és fia, III. Eduárd lesz az utóda. A koronázásra röviddel később, 1327. február 2-án került sor a westminsteri apátságban. ## Halála (1327) Az új kormányzat ellenfelei tervezgetni kezdték Eduárd kiszabadítását, ezért Mortimer a biztonságosabb berkeleyi várba szállíttatta át, Gloucestershire-be. A volt király 1327. április 5-én érkezett az erődbe, ahol Mortimer veje, Thomas de Berkeley, valamint John Maltravers bárók gondjaira bízták. Ellátására napi öt fontot biztosítottak. Fogságának körülményei nem ismertek. Bár a korabeli dokumentumok szerint luxuscikkeket is vásárolt, egyes krónikások szerint rosszul bántak vele. Állítólag ő írta fogsága alatt a II. Eduárd keservei c. éneket, bár szerzőségét a mai történészek vitatják. Az átköltöztetés ellenére egyre újabb terveket szőttek Eduárd kiszabadítására (többek között a domonkos szerzetesek és volt udvari lovagjai közreműködésével) és az egyik próbálkozás során sikerült a vár börtönéig is eljutni. Emiatt a foglyot titokban más helyekre költöztették, de 1327 nyarának végén visszakerült Berkeleybe. Eközben az ország politikai helyzete továbbra is bizonytalan maradt, és további, a lemondatott király kiszabadítására szőtt összeesküvésekre is fény derült. 1327\. szeptember 23-án III. Eduárddal közölték, hogy apja két nappal korábban, szeptember 21-ének éjjelén Berkeley várában elhunyt. A volt király halála gyanúsan kapóra jött Mortimer számára, akinek gondjai így egy csapásra megfogyatkoztak. A legtöbb történész szerint Eduárdot az új kormányzat vezetőinek parancsára meggyilkolták, bár konkrét bizonyíték erről nem áll rendelkezésre. A megölésével gyanúsított Sir Thomas Gurney, Maltravers és William Ockley később elmenekültek. (III. Eduárd Thomas Berkeleyt szabadon engedte, mert az 1331-ben tartott perben az esküdtszék úgy ítélt, hogy nem volt köze a volt uralkodó meggyilkolásához. Gurneyt Nápolyban fogták el, de a visszaúton meghalt. John Maltraverst hivatalosan nem vádolták meg és 1345-ben királyi kegyelemmel visszatérhetett Angliába). Izabella és Mortimer uralkodása nem tartott sokáig. Békét kötöttek a skótokkal, de a szerződés feltételeit sok angol báró megalázónak tartotta. Az özvegy királyné és szeretője hatalmas pénzösszegeket gyűjtött be és költött el; uralmukat egyre többen bírálták. Mortimer és III. Eduárd viszonya is egyre feszültebbé vált, míg végül a fiatal király 1330-ban Nottingham várában államcsínyt hajtott végre. Letartóztatta anyját és Mortimert, és utóbbit, miután tizennégyszeres árulás vétségében – közte II. Eduárd meggyilkolásában – is bűnösnek találták, november 29-én felakasztották. Izabella kegyelmet kapott és bőkezű javadalmazás mellett szabadon engedték. ### Temetése thumb\|II. Eduárd sírja a gloucesteri katedrálisban Eduárd testét Berkeley várában bebalzsamozták, majd október 21-én átszállították a gloucesteri apátságba, december 20-án pedig eltemették a gloucesteri székesegyház főoltára mellé. A temetés elhalasztására valószínűleg azért került sor, hogy fia részt vehessen rajta. Bár az angol királyok általában ekkor már a westminsteri apátságba temetkeztek, ez még nem vált annyira általános gyakorlattá, mint később. Gloucestert valószínűleg azért választották, mert közel volt Berkeleyhez. A 351 fontba kerülő temetés pompás ceremóniával zajlott le, a kortársak aranyozott oroszlánokról, aranyleveles zászlókról és a tömeget visszatartó tölgyfakorlátokról számoltak be. III. Eduárd a politikai válságot igyekezett a lázadó Mortimer nyakába varrni és rehabilitálta szerencsétlen sorsú apját, ennek volt része a nagyvonalú ünnepség. A temetés során a közönség csak a halott király fából készült képmását láthatta (ez volt az első dokumentált temetési képmás Angliában), feltehetően azért, mert a holttest ekkor már három hónapos volt. Eduárd szívét kivették és később egy ezüst tartóban Izabellával együtt temették el a londoni newgate-i templomban. Szarkofágján alabástrom képmását helyezték, fölötte oolitból és purbecki márványból készült baldachinnal. Szobrát egy időben csak egy idealizált képmásnak tartották, újabban úgy vélik, hogy valóban II. Eduárd hasonlatosságára készült. A király sírját sokan látogatták, állítólag csodák is történtek a helyszínen. A zarándokok tömegének fogadása érdekében módosították az épület belsejét, hogy egyszerre több látogató is körbejárhassa a sírt. II. Richárd 1395-ben megpróbálta szentté avattatni dédapját, de nem járt sikerrel. 1855-ben a hatóságok kinyitották a sírt, amelyben egy jó állapotú fakoporsót, abban pedig egy lepecsételt ólomkoporsót találtak. ### Vitatott elméletek Eduárd haláláról hamarosan különböző változatok kezdtek el terjedni. Mortimer 1330-as kivégzése után nyíltan mondogatták, hogy a királyt meggyilkolták; hamarosan azt is tudni vélték, hogy egy vörösen izzó piszkavasat dugtak a végbelébe. A történet feltehetően szándékos propaganda műve volt, amelyet az 1330-as és 1340-es évek krónikásai tovább terjesztettek. A legtöbb Eduárdról szóló történeti munka átvette ezt a halálnemet, utalva ezzel feltételezett homoszexuális hajlandóságaira is. A legtöbb mai történész elveti ezt az elképzelést, mert a holttest öltöztetése során nyilvánvalóvá vált volna a gyilkosság. A legkorábbi kortárs források vagy egyáltalán nem említik, hogy megölték volna, vagy azt feltételezik, hogy megfojtották (nyaka elszorításával vagy párnával). Az anális szexre utaló gyilkossági módot először az 1330-as és -40-es években vetették fel. A király halálát övező másik legenda szerint nem is 1327-ben vesztette életét. Az elmélet alapja az ún. Fieschi-levél, amelyet III. Eduárd küldött Manuel Fieschi olasz papnak. A levél szerint a király szolgái segítségével megszökött Berkeleyből, Európába menekült és Itáliában remetének állt. A gloucesteri katedrálisban eltemetett test a vár egyik kapuőréé volt, akit az összeesküvők gyilkoltak meg. III. Eduárd állítólag 1338-ban Antwerpenben találkozott egy Walesi Vilmos nevű férfival, aki azt állította, hogy ő II. Eduárd. ## Uralkodásának mérlege ### Kormányzat II\. Eduárd uralkodóként alapvetően kudarcot vallott. Egy történész szerint „lusta volt és alkalmatlan, hajlamos volt a jelentéktelen dolgok miatti dühkitörésekre, míg a fontos ügyekben tétovázott”. Mások „inkompetensnek és rosszindulatúnak” nevezik. Eduárd nem csak a rutinszerű helyzetekben bízta a döntéseket tisztviselőire és kegyenceire, hanem a fontos államügyekben is. Van olyan szakértő, aki szerint nem alkalmatlan volt a kormányzásra, hanem vonakodott tőle, ezért bízta olyan helyettesekre, mint Piers Gaveston vagy ifjabb Hugh Despenser. Kegyenceinek gyors felemelkedése általában komoly politikai következményekkel járt, bár a király gazdasági előnyökkel megpróbálta megvásárolni a nemesség széles rétegeinek lojalitását. A közigazgatás egyes részletkérdései képesek lehettek felkelteni érdeklődését. 1320 után már többet foglalkozott a kormányzással, bár érdeklődése ekkor is csak szporadikus és kiszámíthatatlan volt és ekkor is inkább tanácsadóira támaszkodott. Uralkodásának szinte egész ideje alatt egyik legnagyobb problémája a pénzhiány volt. Az apjától örökölt adósságokból mintegy 60 000 font még az 1320-as években is kifizetetlen maradt. Kincstárnokai általában nem maradtak túl sokáig a helyükön. A szükséges anyagiakat népszerűtlen adókkal, rekvirálással vagy ellenségei vagyonának elkobzásával szerezte meg. Számos alkalommal vett fel kölcsönt, eleinte az itáliai Frescobaldi bankháztól, később Antonio Pessagnótól. Uralkodásának vége felé bizalmatlanná vált tisztviselőivel szemben és személyesen is sokat foglalkozott gazdasági kérdésekkel; pénzhiányát az udvar kiadásainak csökkentésével is próbálta enyhíteni. Az igazságszolgáltatás nagyrészt bírák és királyi tisztviselők közvetítésével zajlott. Eduárd uralkodása elején bizonyos fokig maga is részt vett az igazságszolgáltatásban, és 1322 után is több alkalommal beavatkozott az őt érdeklő ügyekbe. Az őt és kegyenceit ért támadásokkal szemben a király rendszeresen a római jogra hivatkozott; emiatt kritizálták is, mert úgy vélték el akarja hagyni a hagyományos angol jogrendszert. Alattvalói panaszainak visszatérő eleme volt, hogy nem tett semmit, amikor a Despenserek visszaéltek a törvényekkel. A politikai bizonytalanság törvénytelenségekhez vezetett és rendszeressé vált, hogy a nézeteltéréseket erőszakkal oldották meg; emellett fegyveres rablóbandák garázdálkodtak szerte Angliában. Írország hasonló anarchiába süllyedt. Eduárd uralkodása alatt megnőtt a parlament jelentősége a politikai kérdések eldöntésében, bár ahogyan egy történész fogalmazott, az országgyűlés „még inkább volt esemény, mint intézmény”. 1311 után a parlament a bárókon túl kezdte befogadni a lovagok és polgárok küldötteit is, akikből később a parlament alsóháza szerveződött. A parlament többnyire ellenezte az új adókat, de a tiltakozás inkább a bárók, nem a teljes gyűlés részéről történt. Elmondható, hogy a főurak a parlament üléseit eszköznek tekintették saját politikai céljaik legitimizálására. A király éveken keresztül ellenfelének tekintette a parlamentet és ellenállt döntéseinek. Uralkodása második felében maga is beavatkozott a testület munkájába saját céljainak elérése érdekében. Nem teljesen világos, hogy az Eduárdot 1327-ben lemondató gyűlés hivatalos parlamenti ülésnek vagy csak egy kisebb csoport párhuzamos összejövetelének tekinthető-e. ### Az udvar thumb\|upright\|1575-ös térkép a II. Eduárd által alapított cambridge-i King's Hall-ról Eduárd udvara az akkori szokásoknak megfelelően vándorló udvar volt, állandóan körbejárt az országban. Ha éppen a westminsteri palotába volt elszállásolva az udvar, két termet, hét szobát, három kápolnát és néhány kisebb helyiséget foglalt le, de a skót háborúk miatt jellemzően inkább északon, Yorkshire-ben és Northumbriában tartózkodott. A király személyes udvartartásának mérete változó volt, de 1317-ben 500 főből (lovagokból, apródokból, szolgákból) állt. Ehhez kapcsolódott még egy külső, udvaroncokból álló szféra és a jelek szerint egy prostituáltakból, gyanús elemekből összetevődő holdudvar is. Eduárd udvarában nagy népszerűségnek örvendett a zene. Elődeihez képest a király jóval kevesebbet foglalkozott vadászattal vagy lovagi tornákkal. Az egyéb művészetek közül az építészetet és a festészetet kedvelte, az irodalmat kevésbé, így az kevesebb támogatásban is részesült. Az evőeszközök közül sok aranyból vagy ezüstből készült és a király holmija között számos ékszer, vagy egyéb gazdagon díszített, zománcozott tárgy is volt. Állítólag volt egy grifftojásból készült kancsója is. Egzotikumként egy tevét tartottak az udvarnál, fiatal korában pedig Eduárd egy oroszlánt vitt magával egyik skóciai hadjáratára. Feljegyezték, hogy az udvart 1312-ben itáliai kígyóbűvölők, a következő évben pedig 54 meztelen francia táncos szórakoztatta. ### Vallás thumb\|balra\|Az oxfordi Oriel College alapítólevele Eduárd a kor elvárásainak megfelelően gyakorolta a vallását. Udvarában naponta miséztek a kápolnában és adakoztak a szegényeknek, a király pedig megáldotta a betegeket (bár ritkábban mint elődei). Kedvencei azok a domonkosok maradtak, akik részt vettek nevelésében. Az ő tanácsukra 1319-ben kérte a pápa engedélyét, hogy felkenhessék Canterburyi Szt. Tamás szent olajával, ám a kérést megtagadták. Támogatta az egyetemek bővítését, így alapították meg Cambridge-ben a King's Hall-t, Oxfordban az Oriel College-t, Dublin rövid életű egyetemén pedig a Trinity College-t. Bár a király rendszeresen beavatkozott az angol egyház ügyeibe és megbüntette a vele szembeszálló püspököket, jó kapcsolatokat ápolt V. Kelemen pápával. Kelemen akkor is támogatta, amikor Eduárd pénzügyi támogatást próbált kipréselni az egyházból skóciai hadjáratához és extra adókat rótt ki rá, valamint rátette kezét a keresztes hadjáratokra félretett összegekre. Az 1316-ban megválasztott XXII. János pápa Eduárd támogatását kereste egy új keresztes háborúhoz és általában hajlamos volt segíteni politikai céljait. 1317-ben a skót hadjárat pápai támogatásáért cserébe Eduárd megígérte, hogy ismét fizetni kezdi az éves összeget, amelyre még Földnélküli János tett ígéretet 1213-ban. Ígéretéről azonban hamar megfeledkezett, és hűséget sem esküdött a pápának, amiről János szintén megállapodott korábban. 1325-ben Eduárd arra kérte a pápát, hogy utasítsa az ír egyházat uralmának támogatására és fenyegessék meg kiközösítéssel azt, aki szembeszállna vele. ## Megítélése thumb\|upright\|Marlowe II. Eduárdjának 1594-ben kiadott példánya Eduárd korának egyik krónikását sem tekinthetjük teljes mértékben tárgyilagosnak, krónikáikat többnyire valamilyen politikai cél érdekében írták. Annyi bizonyos, hogy a korabeli szerzők legtöbbje ellenséges vele szemben. A Polychronicon, a Vita Edwardi Secundi, a Vita et Mors Edwardi Secundi vagy a Gesta Edwardi de Carnarvon egyaránt elítéli a király személyiségét, életvitelét, társaságát. A korabeli levelek és egyéb iratok is kritizálják a királyt, még azok is, amelyeket a papok vagy saját udvaroncai írtak. Gúnyverseket írtak háborús kudarcairól és elnyomó kormányzatáról. A 14. század második felében egyes krónikások, mint Geoffrey le Baker vagy Thomas Ringstead jóindulatúbban tekintenek Eduárdra, mártírként, sőt potenciális szentként kezelik. A 16–17. századi történészek leginkább Eduárd és Gaveston kapcsolatára összpontosítottak, melyet összehasonlították az I. Károly és Buckingham hercege, vagy a francia III. Henrik és Épernon hercege közötti viszonnyal. A 19. században a népszerű történelemkönyvek szerzői (mint pl. Charles Dickens) is boncolgatták II. Eduárd és kegyencei kapcsolatát, és utaltak homoszexualitására is. Az 1870-es évektől kezdve azonban a prűd viktoriánus szellem elterjedésével lehetetlenné vált a király nemi irányultságának nyílt megvitatása, sőt, a 20. század elején a kormányzat azt tanácsolta a történelemtanároknak, hogy hagyják ki a tananyagból Eduárd személyes kapcsolatait. Számos irodalmi mű született II. Eduárdról, amelyek nagyban befolyásolták alakját a közvélemény szemében. Christopher Marlowe II. Eduárd című színdarabját először 1592 körül adták elő, a mű elsősorban a király és Gaveston kapcsolatára koncentrál, és párhuzamot von a 16. századi uralkodók és kegyenceik viszonyával. A 17. században Benjamin Jonson választott hasonló témát befejezetlenül maradt Mortimer His Fall című darabjához. Derek Jarman filmrendező 1991-ben elkészítette a Marlowe-darab átiratát, amelyben a király erős, nyíltan homoszexuális szereplő, akit ellenségei végül legyőznek és bebörtönöznek, de az alternatív elméletnek megfelelően megszökik a fogságból. A mai közvélemény szemében Eduárd alakját igen erősen befolyásolta Mel Gibson 1995-ös A rettenthetetlenje, ahol gyenge jellemű, feltehetően homoszexuális emberként van ábrázolva, aki selyemruhát hord, festi az arcát és a harcban alulmarad a skótokkal szemben. ## Családja upright\|thumb\|II. Eduárd címere II. Eduárd Franciaországi Izabellát vette feleségül, akitől négy gyermeke született: 1. Eduárd (1312. november 13. – 1377. június 21.) Anglia királya, Hainault-i Filippát vette feleségül 2. János (1316. augusztus 15. – 1336. szeptember 13.) Cornwall grófja, nem házasodott meg 3. Eleonóra (1318. június 18. – 1355. április 22.) feleségül ment II. Reginald gerlei grófhoz 4. Johanna (1321. július 5. – 1362. szeptember 7.) feleségül ment II. Dávid skót királyhoz Eduárdnak született egy törvénytelen fia is, Adam FitzRoy (kb. 1307–1322), aki elkísérte őt az 1322-es skót hadjáratán és – feltehetően valamilyen betegség következtében – meghalt. ## Családfája </center> ## Fordítás

Spanyol szókincs

A spanyol nyelv szókincse, mint minden természetes nyelv esetében, jól tükrözi a beszélő nép történelmét, kultúráját és szokásait. A hispaniai őslakosság jószerivel megfejtetlen nyelveiből a rómaiak letelepedésekor viszonylag csekély számú szó honosodott meg (szubsztrátum), a használt szókincs tekintetében elhanyagolható. A latin nyelv – annak is Hispania északi középső területén (a mai Kantábria és Baszkföld által határolt részen) beszélt népi változata – természetes folytatásáról lévén szó, a spanyol szókincs túlnyomó részét, mintegy 90%-át latin – illetve már a latinban is jelen lévő görög és más nyelvekből átvett – elemek alkotják (lásd a vonatkozó részt). A Római Birodalmat szétziláló germán törzsek behatolásának eredményeként, főleg a nyugati gótok közvetítésével számos germán jövevényszó is bekerült (szupersztrátum), majd a középkori mór megszállás jelentős számú arab jövevényszóval gazdagította a spanyolt. Az Újvilág felfedezésével az amerikai kontinens őslakos nyelveiből indián eredetű szavak is meghonosodtak az addig ismeretlen dolgok megnevezésére, közülük néhányan a spanyol közvetítésével nemzetközi szavakká váltak. Természetesen számolni kell a reneszánsz kori francia és olasz, valamint az újkori átvételekkel is, amelyek minden nyelvre jellemzőek. E szócikkben ismertetjük a spanyol szókincs helyét és jellemzőit az újlatin nyelvek között, nyelvtörténeti rétegződését, valamint eredete és keletkezésének módja szerinti összetételét. ## A spanyol szókincs sajátosságai A spanyol szókincs a többi újlatin nyelv szókincsével összehasonlítva két fő tulajdonsággal jellemezhető. Egyfelől Hispania volt a Római Birodalom egyik legszélső területe, amely kevésbé volt kitéve a változásoknak; ennek eredményeképpen a spanyol szókincs viszonylag konzervatív, és máig őriz olyan szavakat, amelyek helyét az újlatin nyelvek többségében újabb keletű vagy népiesebb alakok vették át (ebben az értelemben a román nyelvvel mutat egyezéseket): pl. hermoso (\< lat. FORMOSUS, vö. olasz bello és francia beau, de román frumos) ’szép’, mesa (\< MENSA, vö. ol. tavola, fr. table, de rom. masă) ’asztal’, más (\< MAGIS, vö. ol. più, fr. plus, de rom. mai) ’inkább’, entonces (\< IN TUMCE, vö. ol. allora, fr. alors, viszont rom. atunci) ’akkor’, hervir (\< FERVERE, vö. ol. bollire, fr. bouillir, de rom. a fierbe) ’forral’, yegua (\< EQUA, vö. ol. cavalla, fr. jument, de rom. iapă) ’kanca’, comer (\< COMEDERE, vö. ol. mangiare, fr. manger és rom. a mânca) ’eszik’, pedir (\< PETERE, vö. ol. domandare, fr. demander) ’kér(elmez)’), miedo (\< METUS, vö. ol. paura, fr. peur, rom. teamă) ’félelem’ stb., vagy például az archaikus cuyo -a, -os, -as (\< CUIUS) ’aminek/akinek a...’ birtokos vonatkozó névmás, amelyet a többi újlatin nyelvben már analitikus szerkezettel (birtokos elöljáró + ’aki’) fejeznek ki. Másrészt, a mórok több száz éves uralmának köszönhetően a spanyolban van a legtöbb arab jövevényszó; jóllehet, az alapszókincsben mindössze apró töredéküket használják csak (lásd a későbbiekben). ## A szókincs történelmi eredete szerint A spanyol szókincset történelmi eredete szerint három alapvető rétegre lehet bontani: - római kor előtti („preromán”) időkből származó szavak (→szubsztrátum); - római kori latin („örökölt” vagy „honi”) szókincs (az alapvető szókincs); - római kor utáni átvételek, jövevényszavak (→szupersztrátum) ### Római kor előtti (preromán) szókincs A római hódítók érkezése (i. e. 3. század) előtti időkben az Ibériai-félszigetet számos primitív civilizáció (ibérek, kelták, baszkok stb.) lakta, akik a föníciaiakkal, karthágóiakkal, illetve a görögökkel álltak kereskedelmi kapcsolatban. Az ibériai őslakosság nyelveiről nem sokat tudni. A terület nyelvtörténetileg két részre osztható: a keleti felén, a Földközi-tenger partjai mentén (a görög kivételével), valamint északon az Ebro völgyének északi felén, illetve délen a Guadalquivir völgyében, továbbá a Baleár-szigeteken nem indoeurópai (ibér, baszk, tartesszoszi vagy turdetán), a félsziget többi részén pedig indoeurópai, főként kelta dialektusokat beszéltek. A nem indoeurópai paleohispán nyelvek közül legjobban az ibér dokumentált: agglutináló nyelv volt, amely sok vonásában hasonlóságot mutatott a baszkkal. Az indoeurópai preromán nyelvek közül a keltibérről és a luzitánról tudunk valamennyit, ám korántsem annyit, hogy mélyebb nyelvészeti következtetéseket lehessen levonni belőle. A keltibérek ősi kelta nyelvet beszéltek, amelyet néhány feliratból ismerünk. A luzitán nyelv besorolása bizonytalan, de biztosan indoeurópai; egyesek (pl. Untermann, 1987) szintén ősi kelta nyelvnek tekintették, ám problémát okoz, hogy a kelta nyelvekkel ellentétben megőrizte az indoeurópai p- hangot. Mindazonáltal ezekből, tehát a paleohispániai szubsztrátumot alkotó nyelvekből, a helységneveken kívül csak kevés szó származik a spanyolban, többnyire kelta vagy baszk eredetűek. Idetartoznak – többek között – jellemzően a -rro végű főnevek: pl. barro (’agyag’), becerro (’borjú’), zorro (’róka’), illetve a baszk eredetű izquierda (’bal’) stb. Ezen kívül számos spanyol vezetéknév baszk eredetű, pl. az egyik leggyakoribb, a García. ### Örökölt latin (honi) szókincs A spanyol nyelv tulajdonképpeni történelme a Római Birodalomban, közelebbről a birodalom Hispania tartományában beszélt vulgáris latinnal kezdődik, amelyet a római hódítók vittek a félszigetre. A romanizálódás folyamata, vagyis a latin nyelv és kultúra felvétele hamar megindult és viszonylag gyorsan lezajlott, annak ellenére, hogy a félsziget teljes területének meghódítása közel 200 évbe telt a rómaiaknak a „barbár törzsek” (így hívták a baszkokat és az ibéreket) folytonos lázadásai miatt. Mivel a spanyol gyakorlatilag a latin modern folytatása, nem meglepő, hogy innen származik az alapszókincs legnagyobb része, amely a mindennapi életben használt szavak több mint 95%-a (lásd a vonatkozó részt). A honi szókincset alkotó szavak jellemzője, hogy – a kultizmusokkal szemben – a nép ajkán kisebb-nagyobb mértékben átalakultak, vagyis követték a hangtani fejlődési törvényszerűségeket. Ennek eredményeképpen bizonyos szavak mai alakjáról a laikusok számára nehezen állapítható meg csupán ránézésre, hogy mely latin szavakból származnak, mint például hembra (\< FEMINA) ’nőstény’ vagy hijo (\< FILIO) ’fia’; ugyanakkor bizonyos hangalakokat kevésbé érintettek a változások, így szinte változatlan formában élnek tovább ma is: pl. arena (\< ARENA) ’homok’, beber (\< BIBERE) ’iszik’, cantar (\< CANTARE) ’énekel’ stb. ### Római kor utáni szókincs A Római Birodalom bukását (5. század) követően a latin hatása lassan gyengülni kezdett. A germán (nyugati gót) megszállással a katonáskodással, a harccal és a fegyverekkel kapcsolatos szavak kerültek a nyelvbe, amelyek a germán szupersztrátumot (vagyis a latinra rárakódó réteget) alkotják, mint pl. maga a guerra (’háború’) szó, és ennek származékai, illetve jelentős számú germán személynév. Az ezt követő, a 8. századtól kezdődő több száz éves (a legtovább Granadában, 1492-ig tartó) arab (mór) uralom erős hatást gyakorolt a hispániai latinra, aminek következtében kialakul a mozarab nyelv (arabbal kevert vulgáris latin, egy meglehetősen konzervatív újlatin nyelv), jelentős számú (a DRAE mintegy 1400 alakot jegyez) arab jövevényszóval gazdagítva a spanyol szókincset az élet minden területéről. Az arab hatás annyira erős volt, hogy még a viszonyszók között is nyomot hagyott (innen származik pl. az hasta ’-ig; sőt, még’ elöljáró és határozószó, amely valószínűleg az arab hattá, ’még’ és a latin ad ista, ’eddig’ szavak keresztezése, valamint számos al- kezdetű szó, az arab al- névelő maradványaként, mint pl. aldea, ’falu’, alfombra, ’szőnyeg’, almacén, ’raktár’, algodón, ’gyapot’ ). Nem szabad szem elől téveszteni a spanyol nyelv újvilági elterjedését sem, amely számos indián elemmel gazdagította a nyelvet, amelyek között több nemzetközi szó is akad, mint például a chocolate (’csokoládé’), a cacao (’kakaó’), az huracán (’orkán, hurrikán’) stb. Ezen kívül természetesen – mint az európai nyelvek általában – a reneszánsz korban a spanyol is sok szót átvett a franciából és az olaszból (főleg a művészetekkel és a divattal kapcsolatban), valamint a technikai fejlődés révén újabban az angol nyelvből is. Érdekességként megemlítendő még, hogy az egyetlen, mindennapos használatú magyar jövevényszó a spanyolban a coche (\< kocsi), jóllehet, használnak rá más szavakat is, mint pl. automóvil (biz. auto), carro. ### Duplikátumok Több olyan szó van a spanyolban, amelynek létezik egy, a népi latinból megörökölt, valamint egy utólagosan közvetlenül a latinból átvett, vagy a művelt nyelvhasználat hatására megőrződött „művelt” alakja, eltérő, vagy hasonló, de átvitt értelmű jelentéssel. Ezeket a szavakat a spanyol szakirodalom dobletesnek, azaz duplikátumoknak nevezi (lásd még: szóhasadás). Néhány példa az alábbi táblázatban szerepel. Néhány szónak ezen kívül van még egy harmadik, köztes alakja is, amely szintén más jelentésben honosodott meg: pl. lat. INTEGRARE, ’régi állapotába visszatesz; föléleszt’ \> enterar, ’értesít, tudat’; továbbá entregar, ’átad’ és integrar, ’egyesít’; vagy pl. QUIETARE, ’lecsendesít, nyugalmat ad’ \> quedar, ’marad’; továbbá quitar, ’elvesz, levesz, megvon’, illetve (a)quietar, ’megnyugtat’. ## Az átvétel módja szerint A meghonosodás módja szerint megkülönböztetünk: - örökölt (honi) szókincset, - jövevényszavakat, valamint - belső keletkezésű szavakat. ### A honi szókincs Honi szókincs (vocabulario patrimonial) alatt a helyi vulgáris latinból a beszéd útján örökölt szókincset, valamint néhány, az őslakosság nyelveiből származó szót értünk (ezek száma elhanyagolható). Természetesen ez alkotja a szókincs alaprétegét, amelyben teljesen végbementek a spanyolra jellemző hangtani átalakulások. Amennyiben a belső keletkezésű szavakat nem számítjuk, úgy a spanyol alapszókincs 23%-át teszi ki ez a réteg, azonban ehhez meglehetősen magas, 81%-os használati gyakoriság tartozik. ### Jövevényszavak A jövevényszavak vagy kölcsönszavak (préstamos) azok a szavak, amelyek később, már a nyelv kialakulása után közvetlen átvétellel honosodtak meg, főként a latinból mint a művelt rétegek irodalmi nyelvéből, illetve más nyelvekből. Idetartoznak a kultizmusok, „félkultizmusok”, a tudományos szavak, valamint az idegen szavak. A jövevényszavak 41%-át alkotják az alapszókincsnek; közülük a legjelentősebb réteg természetesen a közvetlenül átvett latin szavakból áll, amelyek a jövevényszavak 80%-át teszik ki. A jövevényszavak használati aránya azonban mindössze 10%-os az alapszókincsre nézve. ### Belső keletkezésű szavak A belső keletkezésű szavak (palabras creadas) a szókincs azon rétegét alkotják, amelyek a meglévő alapszavakból, szótövekből szóképzés útján jöttek létre. Idetartoznak az összetett szavak, az elő- és utóképzőkkel alkotott szavak, valamint az egyéb származékszavak, amelyek egy régebbi tőből levezethetőek. Az alapszókincs 35%-át alkotják, amelyhez 8%-os használati arány tartozik. ## A szókincs eredet szerinti összetétele A spanyol szókincs eredet szerinti összetételét nehéz pontosan meghatározni, és több problémát is felvet. Egyrészt függ attól, hogy milyen területi, illetve társadalmi réteg szerinti referenciaszókincset – ún. corpust – vizsgálunk (például a latin-amerikai nyelvváltozatok szókincse természetszerűleg jóval több indián vagy akár angol eredetű, de jóval kevesebb arab jövevényszót tartalmazhat, mint a spanyolországi szókincs), másrészt a szókincshez használati gyakoriság is társul. Ennek szemléltetésére, például az arab jövevényszavak száma több mint ezerre tehető, de a gyakorlat azt mutatja, hogy a mindennapi életben, érintkezésben használt szókincsben – vagyis az aktív alapszókincsben – a számuk elenyésző, értékben kifejezve ~1% (vö. a legalapvetőbb szavakból álló Swadesh-lista egyetlen arab jövevényszót nem tartalmaz). Az alábbi táblázatokban hozzávetőleges adatok szerepelnek a spanyol szókincs eredet szerinti összetételére vonatkozóan. ### Statisztikai táblázatok Az alapszókincs összetétele és használati gyakorisága eredet szerint A jövevényszavak megoszlása eredet szerint Az előző két táblázat összesítése Amennyiben a belső keletkezésű, illetve az újlatin eredetű szavakat is mind latin–görög alapúnak tekintjük, az alapszókincs összetétele a következőképpen alakul: A teljes szókincs hozzávetőleges adatai a DRAE 22. kiadásának címszavai alapján A Spanyol Királyi Akadémia értelmező kéziszótára 22. kiadásának (2001) címszóadatait figyelembe véve – nem számítva a származékszókat – a teljes szókincs eredet szerinti megoszlása a következőképpen alakul (kerekített adatok): Megjegyzés: Az adatok csak az ismert eredetű (etimológiai magyarázatot tartalmazó) címszavak számán alapulnak; a használatban lévő tényleges szókincsre nézve nem tartalmaznak információt, így tudományos következtetések levonására nem alkalmasak. A spanyol nyelv 100-szavas Swadesh-listája alapján ### Szövegminták alapján Az alábbi szövegminták a ténylegesen használt szókincs eredetének megoszlására vonatkozóan nyújthatnak némi információt. Bábel tornya (új, nemzetközi spanyol változat, 1999) A fenti, általános jellegű szövegben – a két névtől (Babel és Sinar) eltekintve mindössze egyetlen nem latin származású szó található, a félig arab eredetű hasta elöljáró. Számokban kifejezve, a (nevek nélkül) 205 szót tartalmazó szövegből 1 nem latin eredetű, amely 1/205, azaz 0,4%-os arányt jelent; míg a maradék 99,6%-a latin elemekből áll. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata spanyol nyelven (kihirdető rész és 1–10. cikkely) A fenti, hivatalos stílusban íródott szövegben minden szó latin eredetű (beleértve a görög jövevényszavakat is a latinban), így a szöveg 100%-ban latin elemeket tartalmaz. Spanyol népdal (Una niña se ha muerto) A fenti, 247 szóból álló népdalban a latin eredetű szavakon kívül 4 germán elem található (ropa, guardada, valamint kétszer az Adela név), 1 arab szó (az hasta elöljáró), valamint 1 bizonytalan eredetű indoeurópai szó (tiro). Számokban kifejezve: 97,6% latin, 1,6% germán, 0,4% arab és 0,4% bizonytalan eredetű elemet tartalmaz a szöveg. ## Germán és arab jövevényszavak Mint az előzőekből kiderült, a jövevényszavak között a két legfontosabb idegen réteget – időrendben – a germán, majd az arab elemek alkotják. Ezek között számos nemzetközi szó található (vastag szedéssel jelölve), amely nemcsak az újlatin nyelvekbe, hanem több európai nyelvbe és a magyarba is bekerült. Az alábbiakban a köznyelvben leggyakrabban használt arab és germán jövevényszavak felsorolása szerepel, zárójelben az eredeti – vagy \*kikövetkeztetett – alakok feltüntetésével. ### Germán jövevényszavak A germánból (a gót közvetítésével) eredeti jelentésük alapján a katonáskodással, fegyverekkel, háborúval kapcsolatos szavak származnak. A germán jövevényszavak száma jóval kevesebb, mint az arab eredetűeké, viszont a köznyelvben gyakrabban használatosak: ### Arab jövevényszavak Az arabból főként a mezőgazdasággal, növényekkel, állatokkal és mesterségekkel kapcsolatos szavak kerültek a spanyolba. Az újlatin nyelvek közül a spanyolban van a legtöbb arab jövevényszó (számuk – a származékokkal együtt – mintegy együtt 4000-re tehető), amelyek közül leggyakrabban az alábbiakat használják a köznyelvben: E szavak közül néhányat csak Spanyolországban használnak, illetve értenek, és többnek van latin eredetű szinonimája is. ## A spanyolországi és a latin-amerikai spanyol szókincs A szókincsbeli különbségek részletes ismertetésére e szócikk keretein belül nincsen mód, így csak a lényegesebb szempontok áttekintésére szorítkozunk. A művelt spanyol nyelvi norma viszonylag egységes, így az alapvető szókincsben nincsenek a két kontinensen beszélt spanyol nyelvváltozatok között olyan éles különbségek, hogy a mindennapi érintkezés szintjén két beszélő ne értené meg egymást. Az eltérések főleg a népies, illetve a bizalmas nyelvben, a szlengben jelentkeznek: mondhatni minden spanyol nyelvű országnak megvan a saját szlengje, de még országokon belül is lehetnek területi különbségek bizonyos szavak használatában. A mindennapi szóhasználatban míg például a spanyolok a ¡vaya! (’menjen!’) indulatszót használják a csodálkozás kifejezésére, addig Mexikóban azt mondják, hogy ¡órale! (’most neki!’); vagy például Spanyolországban úgy veszik fel a telefont, hogy diga, dígame (’mondja!’) vagy egyszerűen sí (’igen’), Kolumbiában azt mondják, hogy a ver (’lássuk’) vagy aló (’halló’), Mexikóban pedig bueno (’jó’) stb. Spanyolországban a conducir igével vezetnek autót, Latin-Amerikában pedig a manejar (’kezel’) ige használatos. Érdekesség, hogy pl. a coger ige Spanyolországban az egyszerű ’(meg)fogni’ jelentéssel bír, azonban Latin-Amerikában elsődlegesen durva szó, amely a nemi közösülésre utal, ezért használata ott kerülendő. Mint arról már szó volt az előzőekben, a latin-amerikai spanyolban jóval kevesebb arabizmust használnak, mint a spanyolországi nyelvváltozatokban: például az albaricoque (’sárgabarack’), alcázar (’arab építésű erőd’), aldea (’falu’) szavak, melyek Spanyolországban teljesen közhasználatúak, a latin-amerikaiak számára ismeretlenek. Ugyanakkor az amerikai nyelvhasználatban az USA kereskedelmi befolyása miatt terjednek az angol átvételek. Az őslakos indián népektől származó átvételek is főleg a népies nyelvre jellemzőek, azonban van közöttük néhány nemzetközi szó is, amelyet a spanyol nyelv közvetítésével ismerhetett meg a világ: ilyenek pl. a chocolate (’csokoládé’), a cacao (’kakaó)’, az huracán (’hurrikán’) stb. ## Szókincsbeli egyezés a többi újlatin nyelvvel A spanyol a tőle nyugatabbra elhelyezkedő asztúriai–leóni dialektusokkal, a galiciaival és portugállal, valamint a tőle keletre beszélt aragóniaival és katalánnal az ún. újlatin dialektuskontinuum legnyugatibb részét alkotja. A katalántól ez kelet felé folytatódik az okcitánnal, a rétoromán dialektusokkal, majd az északolasz nyelvjárásokkal, a sztenderd olasszal, dél-itáliai dialektusokkal (beleértve a nápolyi és a szicíliai nyelvet), s végül a szárddal. A dialektuskontinuumban az egymáshoz közelebb eső nyelvek között általában magasabb fokú kölcsönös érthetőség áll fenn, mint a távolabbi területeken beszéltekkel, főleg írásban. A spanyol nyelv esetében – az Ethnologue nyelvkatalógus által szolgáltatott adatok szerint – az alábbi szókincsbeli egyezés mutatható ki a többi újlatin nyelvvel: Érdekességként megemlítendő, hogy sok esetben egyazon nyelv területi változatai között kisebb a kölcsönös érthetőség, mint két újlatin nyelv sztenderd változata között: például a logudorói és a campidanói szárd nyelvjárások között mindössze 73%-os a szókincsbeli egyezés, a sztenderd spanyol és a sztenderd olasz nyelváltozatok közötti 82%-kal szemben. ## Érdekesség A spanyol és olasz nyelv tanulói számára megtévesztő lehet több olyan szó, amelyet mindkét nyelvben használnak, viszont teljesen eltérő jelentéssel: ezek az ún. hamis barátok. Néhány példa az alábbi táblázatban látható.

Periklész

Periklész (, jelentése „dicsőséggel övezett”, Athén, i. e. 495 – Athén, i. e. 429) görög államférfi, szónok, uralkodó és hadvezér. Kiemelkedő és befolyásos államfő volt az ókori Athén aranykorában, különösen a görög–perzsa és a peloponnészoszi háború között. Anyja révén az Alkmaiónidák nagy múltú, befolyásos nemesi családjának leszármazottja. Periklész olyan nagy hatással volt az athéni társadalomra, hogy a kortárs történetíró, Thuküdidész „Athén első polgárának” nevezte. A Déloszi Szövetséget Athén birodalmává alakította, és ő vezette honfitársait a peloponnészoszi háború első két évében. Athéni vezető szerepének idejét (i. e. 461–429) gyakran nevezik „Periklész korának”, amelybe időnként beleveszik a perzsa háborúkat vagy a halála utáni időszakot egészen az i. e. 4. század elejéig. Az athéni demokrácia egyik úttörője, amit olyannyira támogatott, hogy kritikusai populistának nevezték. Támogatta az irodalmat és a művészeteket, aminek köszönhetően Athén az ókori Görögország kulturális és oktatási központjává vált. A perzsák által lerombolt várost újjáépíttette, köztük az Akropolisz máig fennmaradt épületeit, így a Parthenónt is. Ez a merész vállalkozása amellett, hogy megszépítette Athént és növelte fényét, munkát is adott az embereknek. ## Fiatalkora Periklész valószínűleg i. e. 495-ben született, a pontos évszám azonban bizonytalan. I. e. 492–491-nél később nem születhetett, mert Aiszkhülosz Perzsák című drámájában már nagykorú volt, ugyanakkor i. e. 498 előtti születése is valószínűtlennek tűnik, mert a görög–perzsa háborúk i. e. 480–479-es eseményeiben való részvételéről nincsenek feljegyzések, de ez az érvelés nem elfogadott, mert csupán a bizonyítékok hiányára épít. Attikának az Athéntól északra eső, Kholargosz nevű démoszából (tartományából), az Akamantisz phüléből (törzsből) származott, mindkét ágon előkelő családból: apja Xanthipposz, athéni arkhón és hadvezér volt, akit i. e. 484-ben cserépszavazással száműztek, de öt évvel később, a Mükalé-hegyfoknál vívott csatában már ő vezette győzelemre a görögöket, ahogyan a hellészpontoszi Szésztosz városának elfoglalásánál is. Anyja Agariszté volt, a nagyhatalmú, ám vitatott megítélésű Alkmaiónidák sarja, az athéni demokráciát megreformáló Kleiszthenész unokahúga (Plutarkhosz Kleiszthenész unokájának tartja, de ez időrendileg valószínűtlen, ezért az unokahúg-nagybácsi kapcsolat az általánosan elfogadott). Plutarkhosz azt írja, hogy „Agariszté egyszer azt álmodta, hogy oroszlánt szült, s néhány nappal később világra hozta Periklészt. Az egyébként arányos testalkatú gyermek feje feltűnően hosszú volt. Egyes feltételezések szerint ezért ábrázolták Periklészt szobrain majdnem mindig sisakkal a fején, mivel a szobrászok valószínűleg nem akarták, hogy fejformája miatt kigúnyolják.” A sisakkal való ábrázolás igazi oka azonban nem ez volt, hanem az, hogy katonai rangjának, a sztratégosznak a sisak volt a szimbóluma. A marathóni csata idején még csak 5 éves volt, tíz évvel később viszont, amikor Xerxész serege elárasztotta Attikát, és az athéniaknak ki kellett üríteniük városukat, ott volt a Szalamisz szigetére menekülők között Periklész családja is. Fiatalkorát visszahúzódva, idejét főleg tanulmányainak szentelve töltötte, a néptől távol tartotta magát, mert külső megjelenésében és hanghordozásában Peiszisztratoszra, a zsarnokra emlékeztetett. Családjának kiemelkedő szerepe és vagyona lehetővé tette, hogy a kor legnagyobb mestereitől tanuljon zenét (Damón vagy Püthokleidész lehetett a tanára), valamint őt tartják az első politikusnak, aki komoly jelentőséget tulajdonított a filozófiának. Olyan filozófusok társaságát élvezhette, mint Prótagorasz, Zénón vagy Anaxagorasz. Anaxagorasz, akivel igen jó barátok lettek, nagy hatással volt gondolkodásmódjára és szónoki képességeinek fejlődésére. Tartózkodott a politikai élettől, nehogy cserépszavazással (osztrakiszmosszal) száműzzék; inkább a katonai pályát választotta, s mint hadvezér, kitüntette magát hozzáértésével és bátorságával. ## Politikai karrierje i. e. 431-ig ### Karrierjének kezdete Plutarkhosz szerint Periklész negyven éven át állt az athéniak élén, ami azt jelenti, hogy már az i. e. 460-as évek elejétől vezető szerepben volt. Ezekben az években igyekezett mintapolgárként élni és védeni magánéletét. Az időszak meghatározó athéni politikusai Periklész mellett Kimón (Miltiadész fia), Ariszteidész és Ephialtész voltak. Kimón és Ariszteidész az arisztokratákat képviselték, és nem nézték jó szemmel a demokrácia túlzott megerősödését. Ariszteidész hozta létre a Déloszi Szövetséget, folytatni akarták a perzsaellenes harcot, másrészt viszont lehetőleg fenn akarták tartani Spártával a jó viszonyt. Velük szemben álltak a demokraták, Periklész és Ephialtész. Periklész maga is arisztokrata családból származott, valamint antidemokratikus nézetekkel rendelkezett, azonban látva, hogy Kimón nagyon közkedvelt volt az előkelő körökben, a nép pártjára állt a gazdag oligarchákkal szemben, hogy biztonságot és tekintélyt szerezzen magának Kimónnal szemben. Periklész és Ephialtész Themisztoklész politikáját vitte tovább, aki a flottaépítést és a flotta legénységét képező társadalmi réteg támogatását tartotta a legfontosabbnak, vagyis a demokrácia egyre szélesebb körű kiterjesztését. Ezzel együtt járt ugyan az is, hogy nagyon a szívükön viselték a Déloszi Szövetség ügyét, féltékenyen vigyáztak rá, hogy szét ne hulljon ez a tömörülés, sőt, igyekeztek minél jobban kiterjeszteni. Periklész első politikai szereplése, amelyet számon tartott a hagyomány, a Kimón elleni perben (i. e. 463) vállalt ügyészi szerepe volt. Ennek a pernek a pikantériáját az adta, hogy a két főszereplő apja i. e. 489-ben részt vett már egy nagyon hasonló perben: Miltiadész egy évvel marathóni győzelme után félbehagyta Párosz eredménytelen ostromát, és sebesülten hazatért. Ezért azt a – minden valószínűség szerint hamis – vádat emelték ellene, hogy „megvesztegette az ellenség”. A vádló Xanthipposz, Periklész apja volt. El is ítélték Miltiadészt, először halálra, majd mérsékelték a büntetését, 50 talentum megfizetésére kötelezték, ami azonban megfizethetetlen összeg volt számára, ezért bebörtönözték, ahol még abban az évben meghalt. A büntetést később Kimón fizette meg helyette. I. e. 463-ban Kimónt is azzal vádolták, hogy megvesztegette az ellenség, I. Alexandrosz makedón király, őt azonban felmentették. Periklész első politikai szereplése tehát eredménytelen volt, a felmentő ítélet pedig még jobban megnövelte a már amúgy is népszerű, többszörösen győztes hadvezér, Kimón tekintélyét. ### Kimón száműzése A demokraták a Spártával való kapcsolatokban is Themisztoklész nyomdokain jártak: a két városállam között fennálló korábbi szövetséget idejétmúltnak tartották, teljesen el akartak szakadni Spártától. I. e. 464-ben helótalázadás tört ki Spártában, a szorongatott spártaiak pedig Athéntól kértek segítséget. Periklész és Ephialtész minden erejükkel rá akarták venni a népgyűlést, hogy utasítsa el a kérést, Athénnak ugyanis nem volt érdeke Spárta megerősödése. De megint erősebbnek bizonyult Kimón, az ő javaslatára elfogadták, hogy saját vezérletével 4000 nehézfegyverzetű katonát küldjenek Spárta megsegítésére. Azonban ez a 4000 fő a tehetősebb athéni polgárok közül került ki, és nem a demokraták fő bázisából, a hajókon szolgálatot teljesítő szabad születésű szegényekből, ami hozzájárult ahhoz, hogy Kimón távollétében megerősödjön a népgyűlés demokrata szárnya. Ezt az alkalmat használta fel Ephialtész arra, hogy megnyirbálja Athén egykori legbefolyásosabb bírói-politikai testületének, az Areioszpagosznak a hatáskörét. Periklész számára ez azért volt fontos, mert az Areioszpagoszba a hivatali idejüket sikeresen teljesítő arkhónok kerülhettek be, akiket viszont ősidők óta sorsolással választották, ezért Periklész nem lehetett tagja ennek a testületnek. Az ekklészia különösebb ellenállás nélkül fogadta el a törvényjavaslatot. Ez a reform a „radikális demokrácia” korszakának kezdetét jelentette. A demokraták fokozatosan dominánssá váltak az athéni politikában, Periklész pedig hajlandó volt olyan populista politikát folytatni, amellyel a népet ki tudta elégíteni. Az arisztokraták pedig még jobban meggyengültek azáltal, hogy Kimón expedíciója eredménytelen volt. A bizalmatlanná vált spártaiak egy idő után sértő módon hazaküldték Kimónt a számukra „hasznavehetetlen” athéni segítséggel együtt. Az athéniak mély megbántása már önmagában Kimón ellen fordította a közhangulatot, az a hibája azonban, hogy ilyen kedvezőtlen körülmények között követelte a népgyűléstől az Areioszpagoszról hozott döntések hatálytalanítását, még tovább rontott a helyzetén. I. e. 461-ben Periklésznek sikerült elérnie, hogy cserépszavazással száműzzék Kimónt tíz évre azzal az indokkal, hogy Kimón elárulta Athént azzal, hogy Spárta barátjaként viselkedett. Ugyanebben az évben Ephialtész politikai gyilkosság áldozata lett. Arisztotelész szerint a tanagrai Arisztodikosz volt a gyilkos, Plutarkhosz pedig Idomeneuszt idézi, aki szerint Periklész ölte meg, de azt is megemlíti az életrajzíró, hogy nem hisz neki, mivel szerinte ez a fajta magatartás nem jellemző Periklészre. A gyilkosság következtében kizárólagosan Periklészhez került a politikai vezetés, amit egészen i. e. 429-ig nem is adott ki a kezéből. Periklész Kimón száműzése után is folytatta populista politikáját. Először a szegények ingyenes színházlátogatását tette lehetővé (theórikon), majd i. e. 458–457-ben csökkentette az arkhónsághoz szükséges földbirtok nagyságát, végül valamivel i. e. 454 után a város legfelsőbb bíróságában, a Héliaiában esküdtként részt vevő polgároknak bőséges fizetést biztosított szolgálataikért (dikasztikon). Bevezette az állami hivatalok díjazását is. Legellentmondásosabb intézkedése azonban az az i. e. 451-es törvény volt, amely az athéni állampolgárságot mindkét szülő athéni voltához kötötte. Meglepő a polgárjognak ez a fajta korlátozása már csak azért is, mert tudjuk több athéniról, aki a történelemben jelentős szerepet játszott, hogy ősei anyai ágon nem voltak athéni polgárok. A legismertebbek Themisztoklész, Kimón és Thuküdidész voltak. Sőt, később Periklésznek a halála után életben maradt egyetlen fia is, akinek a milétoszi Aszpászia volt az anyja, csak kivételesen, külön népgyűlési határozat alapján kapta meg az athéni polgárjogot. ### Az első peloponnészoszi háború Az i. e. 462-es helótalázadás idején a spártaiak ellenséges viselkedése elmérgesítette Athén és Spárta kapcsolatát. A két város szembenállása azt eredményezte, hogy Athén a következő évben Spárta helyett annak ellenségeivel, Argosszal, Thesszáliával, majd a Peloponnészoszi Szövetséget elhagyó Megarával szövetkezett. Periklész ezt nem helyeselte, mert ő ugyan nem volt Spárta-barát, de a fegyveres összecsapást szerette volna elkerülni vagy legalább elodázni. Azonban az i. e. 460-ban Korinthosz és több más peloponnészoszi városállam ellen kezdődött ütközetek többé-kevésbé sikeres kimenetele miatt egyelőre nem érvényesült Periklész óvatossága. Mindeközben Inarosz líbiai király a Déloszi Szövetség segítségét kérte Egyiptom perzsa uralom alól való felszabadításához, ami az athéniaknak mind gazdasági, mind politikai szempontból komoly előnyére vált volna, ezért 200 hajót küldtek a lázadás megsegítésére, ami komoly anyagi befektetésnek számított. Periklész azonban kezdettől az Egyiptom ügyeibe való beavatkozás ellen volt, de ezen a vonalon sem érvényesülhetett még a politikája, mivel nem csak az arisztokraták, de még a demokraták egy része is ellenkezően vélekedett. A kezdeti egyiptomi sikerek pedig ugyanúgy Periklész ellen szóltak, mint ahogyan az európai hadszíntéren történtek. Spárta a háború első éveiben többé-kevésbé tétlen maradt, azonban i. e. 457-ben az első komoly Athén elleni ütközetben, a tanagrai csatában győzelmet arattak. I. e. 454-re Athén egyiptomi kísérlete is teljes kudarcba fulladt, összesen embert és 200 hajót veszítettek. Periklész első katonai megmozdulásaira i. e. 454-ben került sor, amikor Sziküónt és Akarnaniát támadta sikeresen. I. e. 451-ben azonban visszahívta Kimónt száműzetéséből, aki ötéves fegyverszünetet kötött a spártaiakkal. Periklész vélhetően beleegyezett abba, hogy Kimón folytathassa „életművét”, a perzsaellenes háborút, ő pedig cserébe szabad kezet kapott a belpolitikában. Nem sokkal a Spártával kötött fegyverszünet után az athéniak és szövetségeseik újra nagy hajóhadat állítottak ki, és Kimón vezetésével i. e. 451–450-ben Küprosz ellen indultak. A küproszi Szalamisz szigetnél legyőzték a perzsákat, azonban Kimón az egyik város ostroma közben betegségben elhunyt. I. e. 449-ben Athén és a perzsák között megköttetett a Kalliász-féle béke, amelynek megtörténtét azonban több történész is kétségbe vonja. I. e. 449-ben a spártaiak háborút indítottak a Delphoit uralmuk alatt tartó phókisziak ellen (második szent háború), és visszaadták a szentélyt a delphoiaknak. Amint azonban a spártai hadak elvonultak, Periklész megjelent az athéni seregek élén, és visszahelyezte a phókisziakat a szentély birtokába. I. e. 447-ben kiűzte a barbárokat a Gallipoli-félszigetről, hogy athéni gyarmatokat létesíthessen. Alig telt el azonban a Spártával kötött ötéves fegyverszünet, Athént – amint kiújultak a harcok Spártával – máris újabb összeomlás fenyegette. Az athéni sereget Boiótiában megsemmisítették, Megara elszakadt Athéntól, Euboián lázadás tört ki, a spártaiak pedig betörtek Attikába. Periklésznek azonban tárgyalással és vesztegetéssel sikerült elérnie, hogy a spártai sereg hazatérjen. A válság hivatalos végét az i. e. 446–445 telén megkötött harmincéves béke jelentette, amelyben Athén lemondott a Közép-Görögországban i. e. 460 óta szerzett érdekeltségeinek nagy részéről, hogy erejét az euboiai lázadás leverésére összpontosíthassa, valamint mindkét városállam beleegyezett, hogy nem próbálják saját oldalukra állítani a másik város szövetségeseit. Periklész ennek a békének a megkötését egyszerűen az ellenség megvesztegetésével érte el. Úgy tűnik, Spárta megvesztegetése Periklész külpolitikájának nélkülözhetetlen és szerves része volt. Mint Plutarkhosz – Theophrasztoszra hivatkozva – írja, Periklész állítólag minden évben titokban 10 talentumot küldött Spártába a befolyásos politikusoknak. Így vásárolta meg tőlük nemcsak a békét, hanem azt is, hogy Athén közben felkészülhessen a később elkerülhetetlen összecsapásra. ### A konzervatívok feletti győzelem I. e. 444-ben a konzervatívok új vezetője, Thuküdidész (nem keverendő össze a nála fiatalabb történetíróval) megvádolta Periklészt a népgyűlés előtt azzal, hogy az építkezésekre fordított költekezéseivel tönkreteszi az állam pénzügyeit. Eleinte sikerült az ekklésziát az oldalára állítania, azonban amikor Periklész azt válaszolta, hogy hajlandó megtéríteni a város költségeit saját vagyonából azzal a feltétellel, hogy az épületeket az ő nevében áldják meg, Thuküdidész váratlan és gyors vereséget szenvedett. I. e. 442-ben Thuküdidészt osztrakizálták, így az athéni politikai színtér ismét Periklész kizárólagos fennhatósága alá került. Periklészt i. e. 444 és 430 között minden évben megválasztották a tíz sztratégosz egyikének (de az is előfordult, hogy a tízen felül ő lett a tizenegyedik „fősztratégosz”), ez volt az egyetlen hivatal, amit életében betöltött, nagy befolyása azonban Athén tényleges urává tette. ### A szövetség átalakulása Periklész, hogy Athén görögországi vezető szerepét fenntartsa, meg akarta erősíteni a Déloszi Szövetség tagjai fölötti athéni uralmat. Habár az a folyamat, aminek során a szövetség Athén birodalmává alakult, már jóval Periklész kora előtt elkezdődött, amikor a szövetség tagjai úgy döntöttek, inkább pénzt fizetnek hozzájárulásként (phórosz) Athénnak ahelyett, hogy hajókat küldenének a szövetség flottájába, ezt a folyamatot Periklész gyorsította fel intézkedéseivel, majd be is teljesítette. A Déloszi Szövetség ügyében kérlelhetetlenül szigorú és következetes volt. Nemcsak a szövetségből való kilépéseket nem tűrte, és fegyveres erővel kényszerítette vissza az elszakadni akaró szövetségeseket, de gyakran útját állta még az enyhébb függetlenségi törekvéseknek is. Minden lehetséges alkalmat megragadott arra, hogy egy-egy szövetséges városban megbuktassa az arisztokratákat, és helyettük a demokrácia uralmát vezesse be. A birodalommá válás felé vezető utolsó lépéseket Athén egyiptomi kudarca idézhette elő, ami megkérdőjelezte Athén dominanciáját az Égei-tenger térségében, és több szövetséges városban – például Milétosz és Erüthrai – lázadáshoz vezetett, amit azonban i. e. 450–449-re levertek. I. e. 454-ben Szamosz javaslatára – valószínűleg athéni sugalmazásra – a nagyobb biztonság kedvéért a szövetség pénztárát Déloszról Athénba szállították. Ebből a pénztárból finanszírozta Periklész nagyratörő építkezéseit az Akropoliszon, közte a Propülaiát, a Parthenónt és Pallasz Athéné aranyszobrát is, amelyet Periklész barátja, Pheidiasz alkotott. Ángelosz Vláhosz görög akadémikus szerint ez volt a történelem egyik legnagyobb sikkasztása, ami azonban lehetővé tette az ókori világ néhány legkiválóbb művészeti alkotásának létrejöttét. ### A szamoszi háború A szamoszi háború a peloponnészoszi háborút megelőzően az egyik utolsó háborús esemény volt. I. e. 440-ben kisebb háború tört ki a Déloszi Szövetség két tagja, Szamosz és Milétosz között: mindkettő igényt tartott Priénére. Az ekkorra már jóval gyengébb Milétosz az athéni népgyűlést akarta felkérni döntőbíráskodásra. A szamoszi demokratáknak – akik ellenzékben voltak – nem is lett volna kifogásuk ez ellen, de tiltakoztak Athén beavatkozása ellen a Szamoszban uralmon lévő arisztokraták. Erre aztán megjelent Szamoszban az athéni hajóhad élén Periklész, és megbuktatta az arisztokrata kormányt. Demokratákra bízta az államügyek vezetését, 100 arisztokrata túszt pedig átszállított Lémnosz szigetére, és az ott élő athéni gyarmatosok őrizetére bízta. Plutarkhosz szerint a szamoszi beavatkozásban szerepet játszott az is, hogy Periklész kedvesének, Aszpásziának akart a kedvére tenni. Alig ért haza azonban Periklész Athénba, amikor a szamoszi arisztokraták – perzsa segítséggel – elkergették a Periklész által hatalomra juttatott demokratákat, kiszabadították a lémnoszi túszokat, és bejelentették, hogy kilépnek a Déloszi Szövetségből. Ugyanekkor elpártolt Athéntól Büzantion is. Erre Periklész elindította egyik legnagyobb hadi vállalkozását, a Szamosz és Büzantion elleni háborút. Előbb i. e. 439-ben a szamoszi hajóhadat győzte le, majd kilenc hónapig tartó ostrom után elfoglalta az egész szigetet. Utána arra kényszerítette Szamoszt, hogy rombolja le bástyáit, adja át hajóit, és fizesse meg a háború összes költségét. Ezenkívül el kellett fogadniuk a szamosziaknak a rájuk erőszakolt demokrata alkotmányt is. Ezt követően a büzantioni felkelést is leverte, majd Athénba visszatérve gyászbeszédet mondott a hadjáratban elhunyt katonák emlékére (nem keverendő össze a peloponnészoszi háború alatt elmondott híres gyászbeszédével). Periklész tehát igyekezett növelni hatalmát a Déloszi Szövetségen belül, amikor pedig visszakényszerítette valamelyik elszakadni vágyó várost vagy szigetet Athén szövetségi rendszerébe, mindig ki-kihasított egy-egy darabot megművelhető földjükből athéni gyarmatosítók számára. Kettős célja volt az ilyen, Athénban sorsolás útján kiosztott gyarmatoknak, az ún. klérukhiáknak: egyrészt így földhöz jutottak a rászoruló vagy arra igényt tartó föld nélküli polgárok, másrészt pedig a kitelepített gyarmatosokat fel lehetett használni a szövetségesek fékentartására. Ilyen klérukhiákat hozott létre Androsz és Naxosz szigetén, az itáliai Thurioiban (i. e. 444), valamint Amphipoliszban (i. e. 437–436). I. e. 438 és 436 között az athéni flottát Pontoszba vezette, ahol a térség görög gyarmatvárosaival sikerült baráti viszonyt kialakítania. Periklész nevéhez fűződik az Athént kikötőjével, Pireusszal összekötő ún. középső fal megépítése is, amelynek célja az volt, hogy Athén ostrom idején se legyen a kikötőjétől elvágva. A kettős fal hossza 10 sztadion volt. ### A személye elleni támadások Periklész és barátai sem kerülhették el a támadásokat, hiszen attól, hogy valaki kiemelkedett az athéni vezetők közül, még nem volt egyeduralkodó. A peloponnészoszi háború kitörése előtt nem sokkal Periklészt, barátját, Pheidiaszt és kedvesét, Aszpásziát, személyes és bírósági támadások sorozata érte. Pheidiaszt, aki az építkezések irányításával volt megbízva, először a Pallasz Athéné-szoborra szánt arany elsikkasztásával, majd istentelenséggel vádolták, mert, ahogy Plutarkhosz írta, „az istennő pajzsán az amazonok elleni háborút ábrázoló domborművön megmintázta saját magát mint kopasz öregembert, aki követ emel fel két kezével, és mert ugyanott igen sikerülten ábrázolta Periklészt is, amint egy amazonnal harcol”. Periklész ellenségei még egy Menón nevű hamis tanút is találtak. Aszpászia a milétoszi Aksziókosz lánya volt, akinek kedvéért Periklész elvált feleségétől, és csak azért nem vehette el, mert idegen volt. Kiváló társalkodó és tanácsadó képességeiről ismerték, az athéniak csípős megjegyzéseitől azonban nem maradt sértetlen: azzal vádolták, hogy megrontja az athéni asszonyokat, azért, hogy azok Periklész perverz vágyait kielégítsék. Az ellene felhozott vádak minden bizonnyal be nem bizonyosodott rágalmazások voltak, ennek ellenére nagyon kellemetlenek voltak Periklésznek. Habár Aszpásziát felmentették egy Periklésztől ritkán hallott, magas érzelmi hőfokú védőbeszédnek köszönhetően, Pheidiasz a börtönben meghalt, Periklész egy másik barátját, Anaxagoraszt pedig az ekklészia vallásos meggyőződése miatt támadta, ugyanis azt tanította, hogy a Nap „izzó kőtömeg”, a Hold anyaga meg ugyanolyan, mint a Földé. Bár Periklész meg tudta akadályozni, hogy halálra ítéljék barátját, de Anaxagorasz ezek után mégis jobbnak látta, ha elhagyja Athént, és élete utolsó éveit egy másik görög városban éli le. Ezeken a vádakon túl Periklészt a közpénz látszólagos hűtlen kezelése és tékozlása miatt is támadta a népgyűlés. Plutarkhosz szerint Periklész annyira tartott a rá váró tárgyalástól, hogy nem hagyta, hogy az athéniak behódoljanak a lakóniaiaknak. K. J. Beloch német történész szerint Periklész kierőszakolta a háborút, hogy védje saját politikai pozícióját. Tehát a peloponnészoszi háború kezdetén Athén abban a kínos helyzetben találta magát, hogy jövőjét egy olyan politikusra kellett bíznia, akinek több mint egy évtized után megkérdőjeleződött kiválósága. ## A peloponnészoszi háború ### A háború előzményei A peloponnészoszi háború okait sokat vitatják, de számos ókori történész (pl. Plutarkhosz, Thuküdidész) Periklészt és Athént teszi felelőssé a háború kirobbanásáért. Periklész meg volt győződve, hogy a háború a spártaiak ellen, akik nem tudták leplezni az athéniak görögországi kiemelkedő szerepe miatt érzett irigységüket, ha nem is üdvözlendő, de mindenképpen elkerülhetetlen volt. Éppen ezért nem is habozott segítséget küldeni a kerküraiaknak, akiknek a flottája Spárta legfőbb szövetségese, Korinthosz ellen harcolt. I. e. 433-ban a szübotai csatában ütközött meg a két hajóhad, egy évvel később pedig az athéniak korinthoszi gyarmatosok ellen harcoltak a poteidaiai csatában. Ez a két esemény nagyban hozzájárult Korinthosz szűnni nem akaró Athén-gyűlöletéhez. Mindeközben Periklész Megara ellen kereskedelmi tilalmat hirdetett, ez volt az ún. megarai határozat (vagy pszéphiszma). Ennek értelmében a megarai kereskedőket kitiltották Athén piacairól és a birodalom kikötőiből. Athén ezt azzal indokolta, hogy a megaraiak Démétér istennőnek szentelt földet műveltek, és szökött rabszolgáknak biztosítottak menedéket. Ezeket a tényezőket az athéniak istentagadásnak tartottak. Szövetségeseikkel egyeztetve a spártaiak küldöttséget küldtek Athénba azt követelve, hogy az Alkmaiónidákat űzzék el (a két évszázaddal korábbi külóni vérbűnért, anyai ágon Periklész is ennek a családnak a sarja volt), és a megarai határozatot vonják vissza, különben háborúra számíthatnak. Ezeknek a követeléseknek a nyilvánvaló célja az athéniak és Periklész közötti viszály szítása volt, ami néhány évvel később be is következett. Ekkor azonban még az athéniak feltétel nélkül elfogadták Periklész utasításait. Thuküdidész I. és II. könyvében három legendás beszédet adott Periklész szájába. Bár ezek a beszédek távolról sem hitelesek – abban az értelemben, hogy csakugyan így hangzottak volna el az adott alkalmakkor. Igazából még az sem biztos, hogy elhangzottak-e egyáltalán ilyen vagy ehhez hasonló beszédek. Thuküdidész csak jellemzi ezekkel a történelmi helyzetet és annak szereplőit. Thuküdidész saját maga is elismeri, hogy nem volt egyszerű az emlékezetből megörökített beszédekre szóról szóra emlékezni, ezért általában azokat a szavakat adta a szónokok szájába, amik szerinte az adott alkalomhoz a legjobban illettek, természetesen hűen visszaadva az eredeti beszéd tényleges mondanivalóját. Az első beszédben Periklész ellenezte a spártai követelések elfogadását, mivel katonailag erősebb volt Athén. Arra építette haditervét, hogy a háborút megelőző években Athénnak volt a legerősebb flottája az akkor ismert egész világon. Ezzel akarta lépésről lépésre térdre kényszeríteni Spártát és szövetségeseit. Nem volt hajlandó egyoldalú követeléseket elfogadni, mivel az gondolta, ha Athén beadja a derekát ezekben a kérdésekben, akkor Spárta biztosan újabb kérésekkel fog előállni. A beszédben arra is figyelmezteti az athéniaknak, hogy a háborúval egy időben ne akarják hatalmukat is növelni, mert azzal mindent kockára tennének. De azt is megemlíti Periklész, hogy ha Athén gyengeséget mutat, az lázadásokhoz vezethet a birodalmon belül. Ezek szerint világosan látta, mi tartja össze Athén szövetségi rendszerét. Arra kérte tehát a spártaiakat, hogy a megarai határozat visszavonásáért cserébe hagyják abba az idegenek kiűzését területükről (xenélaszia), és ismerjék el szövetséges városaik függetlenségét. Ez utóbbival arra célozott, hogy Spártának a saját szövetségén belüli hegemóniája is – Athénéhoz hasonlóan – nyomasztó volt. Spárta azonban elutasította a feltételeket, ezért mindkét fél elkezdett készülődni a háborúra. ### A háború első éve (i. e. 431) I. e. 431-ben, amikor a harmincéves béke sorsa már bizonytalan volt, II. Arkhidamosz spártai király újabb delegációt küldött Athénba azt követelve, hogy az athéniak tegyenek eleget a spártaiak kéréseinek. Ezt a küldöttséget azonban már nem engedték be Athén kapuin, mivel Periklész korábban hozott egy határozatot, aminek értelmében a spártaiak ellenséges katonai fellépése után küldöttségeiket már nem látják szívesen Athénban. A spártai hadsereg ezalatt Korinthosznál gyülekezett, amit ellenséges viselkedésnek ítéltek az athéniak, ezért nem engedték be küldötteiket. Mivel az utolsó tárgyalási kísérlete is meghiúsult, Arkhidamosz betört Attikába, de egy athénit sem talált ott, ugyanis Periklész pontosan tudta, hogy a spártai stratégia Attika lerohanására fog épülni, és hogy a szárazföldön az ellenség jóval erősebb, mint Athén és szövetségesei, ezért már korábban áttelepítette a régió teljes lakosságát Athén falain belülre. Nincs olyan forrásunk, amelyből kiderülne, Periklésznek hogy sikerült rávennie Attika lakosságát, hogy a zsúfolt városba költözzenek, ami földjeik és szentélyeik maguk mögött hagyásával és életmódjuk gyökeres megváltoztatásával járt. Annak ellenére tehát, hogy végül beleegyeztek a költözésbe, a vidéki lakosok távolról sem voltak elégedettek Periklész döntésével. Periklész megígérte az athéniaknak, hogy ha az ellenség nem fosztja ki birtokát, fel fogja ajánlani azt a városnak. Erre azért látott jó esélyt, mert Arkhidamoszhoz barátság fűzte, aki még akkor is érintetlenül hagyhatja földjeit, ha lehetősége nyílna a kifosztására, akár barátságból, akár azért, hogy Periklészt elidegenítse az athéni polgároktól. Látva amint földjeiket fosztogatják, az athéniak fel voltak háborodva, és egyre inkább kifejezésre juttatták, mennyire elégedetlenek vezetőjükkel, aki sokuk szerint belerángatta őket a háborúba. A növekvő feszültség ellenére sem volt azonban Periklész hajlandó beadni a derekát az azonnali lépéseket sürgető kéréseknek, sem pedig változtatni eredeti stratégiáján. A népgyűlés összehívásától is tartózkodott, nehogy a felkorbácsolt indulatok miatt elhamarkodottan a spártaiakkal való nyílt színi ütközet mellett döntsön. Mivel az ekklészia összehívásának joga a gyűlés soros elnökének, a prütanisznak a kezében volt, Periklésznek hivatalosan nem volt lehetősége megakadályozni azt, azonban a prütaniszok Periklész iránti tisztelete elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kívánsága szerint cselekedjenek. Amíg a spártai hadsereg Attikában maradt, Periklész 100 hajóból álló flottát küldött a Peloponnészoszi-félsziget fosztogatására, a lovasságot pedig a városfalhoz közeli, feldúlt tanyák őrzésére. Amikor a spártai fosztogatás véget ért, Periklész hozott egy határozatot, amelynek értelmében az athéni hatóságoknak félre kellett tennie 1000 talentumot és 100 hajót arra az esetre, ha a tenger felől érné támadás a várost. A határozat legszigorúbb pontja ezen javak ettől eltérő felhasználásának még a megemlítését is halállal büntette. I. e. 431 őszén, az athéni sereg megszállta Megarát. Néhány hónappal később pedig Periklész, a sereg vezetője (i. e. 431–430 tele) elmondta híres gyászbeszédét (vagy halotti beszédét) a város szolgálatában elhunyt athéniak tiszteletére. A beszéd lejegyzője, Thuküdidész, a nemzeti gyász komoly, ünnepi hangulatát használja fel arra, hogy az állam vezető politikusával mondassa el, hogy miért érezhetik az athéniak államformájukat, társadalmi berendezkedésüket érdemesnek arra, hogy ezért akár az életüket is adják. ### Utolsó katonai műveletei és halála I. e. 430-ban a spártai sereg másodszor is fosztogatni kezdte Attikát, de Periklész nem ijedt meg, és nem is revideálta álláspontját a stratégiáról. Nem volt hajlandó szárazföldi csatába bocsátkozni a spártaiakkal, hanem újabb tengeri fosztogató hadjáratot indított 100 hajóval a peloponnészoszi partokhoz. Plutarkhosz szerint az indulás előtt egy napfogyatkozás rémítette meg a legénységet, de Periklész Anaxagorasztól szerzett csillagászati tudásának köszönhetően meg tudta nyugtatni őket. Ugyanennek az évnek a nyarán járvány tört ki és pusztított Athénban, amit a hajók Egyiptomból hoztak be. Pontosan nem tudjuk, milyen betegségről van szó, számos vita tárgyát képezi a mai napig. A tüneteket figyelembe véve azonban a kutatók nagy része szerint tífusz vagy hastífusz lehetett, nem pedig kolera, pestis vagy kanyaró. A járvány következtében előállt új helyzetben az athéniak elkeseredettsége addig nem látott magasságokba tört, ezért Periklésznek, akit a nép a háborúért és a csapásokért okolni kezdett, a Thuküdidész által lejegyzett harmadik beszédében kellett magát megvédenie. Ebben a nagyívű beszédben fény derül Periklész erényeire, de keserűségét is kifejezi honfitársai hálátlansága miatt. Átmenetileg sikerült lecsillapítania a kedélyeket, azonban belső ellenségeinek végső erőfeszítése az ő aláaknázására sikerrel járt: sikerült megfosztaniuk a hadvezéri rangjától, és még büntetést is kiszabtak rá hűtlen kezelés miatt, aminek összegét 15 és 50 talentum közé tehetjük, amit nem tudott megfizetni. Az ókori források Kleónt, a háború idején felemelkedett tetterős politikust nevezik meg a Periklész elleni per ügyészeként. Azonban i. e. 429-re már nemcsak hogy megbocsátottak az athéniak Periklésznek, de még újra meg is választották sztratégosznak. Nem tudjuk, hogy sikerült visszanyernie a nép bizalmát, a források csak annyit mondanak erről, hogy a nép belátta, hogy Periklésznél jobb vezetője nem lehet. Visszahelyezték az athéni hadsereg élére, és az év folyamán az összes katonai művelet az ő irányítása alatt ment végbe. Ebben az évben azonban elhunyt a járványban Periklész mindkét, első feleségével közös, törvényes fia, Paralosz és Xanthipposz, valamint nővére is. Ez annyira megviselte, hogy a búcsúztatás végén, amikor a temetési szokásoknak megfelelően fel kellett tennie kisebbik fia fejére a halotti koszorút, ő, aki addig mindig fegyelmezetten viselkedett, soha a nyilvánosság előtt érzelmeit nem árulta el, sírva fakadt, zokogott, és még Aszpasziának sem sikerült megvigasztalnia. I. e. 429 őszén ő maga is meghalt a járványban. Periklészt halálos ágyán legjobb barátai vették körül, akik arról beszélgettek egymás között, milyen nagy ember volt ő; sorra számba vették legnagyobb tetteit, fényes győzelmeit. Abban a hiszemben voltak, hogy az eszméletlennek látszó nagybeteg nem hallja, nem érti már szavukat. Ő azonban váratlanul egyszer csak megszólalt, és arról kezdett beszélni, milyen különös, hogy csupa olyasmiben látják az ő érdemeit, amiben nagy része volt a szerencsének is. Ő inkább abban látná legnagyobb tettét, hogy miatta egy athéni sem öltött fekete ruhát. Periklész a peloponnészoszi háború első két és fél évét érte meg, és Thuküdidész szerint halála nagy csapás volt Athénnak, mert utódai rosszabb politikusok voltak nála: a csőcseléket rossz szokásokra sarkallták, politikájuk pedig instabil volt, inkább arra törekedtek, hogy népszerűek, mintsem hasznosak legyenek. Thuküdidész nem csak sajnálatát fejezte ki egy olyan ember haláláért, akit nagyra tartott, hanem Athén addigi fényének és pompájának a kimúlását is beharangozta. ## Magánélete Periklész az athéni hagyományoknak megfelelően egyik legközelebbi rokonával házasodott össze, akitől két fia született, Paralosz és Xanthipposz. A házasságuk azonban nem volt boldog, valamikor i. e. 445 körül elváltak, Periklész az asszonyt pedig – családja férfi tagjainak beleegyezésével – egy másik férfinak ajánlotta fel. Első feleségének neve nem ismert, csak annyit tudunk róla, hogy Periklész előtt Hipponikosz volt a férje, akivel közös fiuk volt Kalliasz. Nagy szerelme a milétoszi Aszpaszia volt, aki a szeretője lett, és úgy éltek együtt, mintha meg lettek volna házasodva. Ez a kapcsolat sok támadásnak volt az alapja, még Periklész fia, Xanthipposz – akinek politikai ambíciói voltak, apjával pedig ellenséges volt a viszonya – sem habozott apját megrágalmazni. Ezek a rágalmazások azonban nem szegték Periklész kedvét, habár még sírnia is kellett azért, hogy megmentse az athéni társadalom megrontásával vádolt Aszpasziát. Legnagyobb családi vesztesége az volt, amikor az athéni járvány elragadta nővérét és két törvényes fiát is. Halála előtt az athéniak még teljesítették azt a kívánságát, hogy Aszpasziával közös fél-athéni gyermekét, az ifjabb Periklészt, akit az általa javasolt, és i. e. 451-ben elfogadott törvény miatt nem tekintettek athéni polgárnak, vegyék fel a polgárok névjegyzékébe, és tekintsék törvényes gyermekének. Nem tudhatta, hogy ugyancsak az athéni népgyűlés alig néhány évvel később ugyanezt a polgárrá minősített, egyetlen életben maradt fiát egy nem túl jelentős mulasztás miatt kivégezteti majd. ## Megítélése Periklész neve egy egész korszakot fémjelzett, legfontosabb döntéseinek megítélése azonban nagyon ellentétes, ami egy hozzá hasonló jelentőségű államférfi esetében teljesen természetes. Még nehezebbé teszi objektív megítélését, hogy mind politikusként, mind hadvezérként, mind szónokként komoly életművet hagyott maga után. ### Politikusként Amíg néhány jelenkori történész demagóg, populista héjának tartja Periklészt, mások csodálják karizmatikus vezetői képességeit. Plutarkhosz szerint miután átvette Athén irányítását, „Periklész magatartásában ekkor már igen nagy változás ment végbe; megszűnt a néppel szemben tanúsított engedékenysége, nem hajolt meg könnyen a tömeg kívánságai előtt, amelyek úgy változtak, akár a szél járása.” Amikor Periklész politikai ellenfelét, Thuküdidészt megkérdezte II. Arkhidamosz spártai király, hogy ő vagy Periklész a nagyobb küzdő, habozás nélkül azt válaszolta, hogy Periklész, mert ő még vereség után is el tudja hitetni, hogy győzött. Az ókori történészek szemében Periklész jelleme kritikán felül állt, mert „soha nem hagyta magát megvesztegetni, de azért nem hanyagolta el saját vagyonát sem.” Thuküdidész, Periklész csodálója, fenntartotta, hogy az athéni berendezkedés „nevében ugyan demokrácia, a valóságban azonban az első embernek az uralma volt”. Ezen a megjegyzésen keresztül szemlélteti a történetíró azt, ami az ő felfogása szerint Periklész karizmatikus vezetői, meggyőzési és – időnként – manipulatív képessége volt. Habár Thuküdidész megemlíti Periklész megbírságolását, de azt már nem, hogy milyen vádak alapján szabták ki rá a büntetést, hanem inkább Periklész becsületességére koncentrál. Ez is mutatja Thuküdidész Periklésszel szembeni elfogultságát. Platón ugyanakkor nem volt hajlandó dicsőíteni Periklészt, szerinte a közhivatalok megfizetésének bevezetésével lustává, szószátyárrá és kapzsivá tette az athéniakat. Plutarkhosz ezt úgy fogalmazta meg, hogy „ő szoktatta rá a népet a klérukhiára és a theórikára, amelyek miatt a valamikor józan és dolgos athéni nép erkölcsileg megromlott, költekezővé vált, és nem lehetett többé féken tartani.” Plutarkhosz elmondja róla, hogy kerülte a néppel való túlságosan sok érintkezést. A népgyűlést se látogatta valami szorgalmasan. Beszédet csak valóban fontos alkalmakkor tartott. A tőle származó javaslatokat inkább barátai, bizalmasai terjesztették elő. ### Hadvezérként Periklész több, mint 20 éven át vezetett hadjáratokat, főleg tengeren. Hadjárataiban azzal szerezte a legnagyobb elismerést, hogy semmit nem kockáztatott. Soha nem vállalt olyan harcot, amelynek kimenetele bizonytalannak vagy veszélyesnek látszott, és nem csodálta, nem irigyelte, de nem is utánozta az olyan hadvezéreket, akik hírnevüket annak köszönhették, hogy a szerencse kedvezett nekik, vagy kockázat árán szerezték meg a győzelmet; mindig azt mondogatta polgártársainak, hogy ha tőle függne, akár örökké élhetnének. Egyik legnagyobb büszkesége az volt, hogy miatta egy athéninak sem kellett gyászruhát öltenie; azonban amikor a szamoszi győzelem után hazatért, Kimón nővére azt kérdezte tőle: mit gondol, hány polgár életébe került ez a háború, amelyet nem is idegenek ellen vívott, hanem amivel egy szövetséges görög államot tett tönkre. Hadpolitikáját Themisztoklész alapelvére építette, miszerint Athén kiemelkedő szerepe a tengeri fölényén múlik, és úgy gondolta, hogy a peloponnészosziak szinte verhetetlenek szárazföldön. Periklész az athéni városfal újjáépítésével is megpróbálta a spártaiak előnyét minimálisra csökkenteni. A peloponnészoszi háborúban Periklész védekező stratégiájának célja a status quo fenntartása mellett az ellenfél kimerítése volt. Semmiképpen nem akarta beadni a derekát a spártai követeléseknek (így a megarai határozat eltörlésének sem), és erősen ellenezte a háború ideje alatti terjeszkedést. Ez utóbbiban szerepe lehetett az egyiptomi expedíció kudarcának, amely hadműveletet állítólag ő maga is támogatott. Annak ellenére, hogy a stratégiája népszerűtlen volt az athéniak között, sikerült rávennie őket, hogy kövessék azt. Hans Delbrück német történész ezért is nevezte őt a történelem egyik legnagyobb államférfijának és katonai vezetőjének. Habár utódai a halála után több agresszív műveletet is végrehajtottak, az athéniak alapvetően hűek maradtak a periklészi stratégiához: ahelyett, hogy tovább terjeszkedtek volna, megpróbálták megtartani a birodalmat, egészen a szicíliai kalandig. Ben X. de Wet szerint a stratégia sikeres lett volna, ha Periklész tovább él. Periklész haditervének legalább annyi kritikusa van azonban, mint támogatója. Az egyik leggyakoribb kritika az, hogy Periklész mindig is jobb politikus és szónok volt, mint stratéga. Donald Kagan a periklészi stratégiát egy kudarcba fulladt vágyálomnak nevezte, Barry S. Strauss és Josiah Ober szerint stratégaként kudarcot vallott, és az athéni vereségért a felelősség őt is terheli, Victor Davis Hanson álláspontja szerint pedig Periklész elmulasztotta annak az offenzív stratégiának a kidolgozását, amellyel Spártát vagy Thébait a háború befejezésére tudták volna kényszeríteni. Kagan négy ponton kritizálja Periklész haditervét: egyrészt azzal, hogy nem volt hajlandó kisebb engedményekre sem, előidézte a háborút; másrészt nem volt meggyőző; harmadrészt túl gyenge volt ahhoz, hogy a felbukkanó lehetőségeket kihasználja; negyedrészt pedig a végrehajtása túlságosan függött magától Periklésztől, ezért a halála után elkerülhetetlen volt az elhagyása. Kagan Periklész éves ráfordítását a stratégia végrehajtására 2000 talentumra becsüli, ebből az összegből kiindulva pedig csupán három évig lett volna elég pénze a háború finanszírozására. Ebből arra következtet, hogy mivel Periklész tudatában kellett, hogy legyen ezeknek a korlátoknak, valószínűleg egy sokkal rövidebb háborúra számított. Más történészek, mint például Donald W. Knight szerint a stratégia túlságosan védekező felfogású volt ahhoz, hogy sikeres lehessen. Platiasz és Koliopoulosz azonban nem ért egyet ezekkel a kritikákkal, szerintük az athéniak csak akkor vesztették el a háborút, amikor drámaian eltértek a periklészi stratégiától, amely kategorikusan elzárkózott minden további terjeszkedéstől. Hanson pedig azt hangsúlyozza, hogy bár nem volt innovatív a terv, de egy Athénnak kedvező stagnáláshoz vezethetett volna. Az általános vélekedés szerint az utódai nem rendelkeztek olyan erős jellemmel, mint Periklész. ### Szónokként A modern történészek véleménye megoszlik a Thuküdidész által Periklész szájába adott beszédek hitelességéről, vagyis hogy tényleg ezek voltak-e a szavai, vagy csupán Thuküdidész találta ki őket. Mivel Periklész soha nem írta le vagy terjesztette beszédeit, egy történész sem tud biztos választ adni erre a kérdésre. Thuküdidész emlékezetből jegyezte le három szónoklatát, ezért nem vehetjük biztosra, hogy nem szőtte bele saját véleményét vagy gondolatait. Habár Periklész volt az ihletének egyik legfőbb forrása, néhány történész megjegyzi, hogy a Periklésznek tulajdonított beszédek szenvedélyes és idealista stílusa homlokegyenest szemben áll Thuküdidész kimért, elemző írói stílusával. Ez azonban a retorika és a történetírás műfajának egyesítéséből is fakadhat, vagyis Thuküdidész a két különböző célra két különböző írói stílust használhatott. Kagan azt állítja, hogy Periklész magáévá tett egy olyan beszédstílust, amely mentes volt a csőcselékhez szóló demagógok közönséges és hatásvadász fogásaitól, Diodórosz szerint pedig összes honfitársán túltett ékesszólásával. Plutarkhosz szerint „arcának soha el nem mosolyodó szigorúsága, nyugodt járása, köpenye ráncainak gondos elrendezése, amit beszéd közben nem rontott el semmi indulatkitörés, méltóságteljes hanghordozása s más ilyen tulajdonságai mindenkire mély hatással voltak.” Az életrajzíró azonban arra is rámutat, hogy „Ión, a költő éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy Periklész modora fennhéjázó és öntelt volt. Nagyzolt, gőgös volt, és megvetette a többieket.” Gorgiasz, Platónnak a róla elnevezett dialógusában, Periklészt az erőteljes szónoklás példájaként említette. Platón Menexenoszában azonban Szókratész megkérdőjelezi azt, hogy Periklész, aki Aszpásziától tanult retorikát, jobb szónok lenne, mint valaki, akit Antiphón tanított. Szerinte Periklész halotti beszédét is Aszpászia írta, kortársai Periklész iránti tiszteletét pedig hevesen támadja. Sir Richard C. Webb az államférfiként páratlan Periklészt két szempontból szónokként is egyedülállónak tartotta: egyrészt személyes befolyását, másrészt gondolataival és morális erejével szerzett szónoki hírnevét sem előtte, sem utána nem tudta Athénban senki megszerezni. Ellenfelei – különösen azok a komikus költők, akiknek műveiből a későbbi kor számunkra már csak töredékeket őrzött meg – úgy beszéltek róla, mint aki „villámlik”, „mennydörög”, akinek beszéde „viharokat kavar föl”, és akit gúnyosan bár, de mégiscsak gyakran hasonlítottak össze magával az „olümposzi Zeusszal”. ### Hagyatéka Periklész hagyatékát leginkább az ő neve által fémjelzett aranykor irodalmi és művészeti alkotásaiban láthatjuk, amiknek nagy része a mai napig fennmaradt. Az Akropolisz még romokban is a modern Athén szimbóluma. Ezek a mesterművek önmagukban elegendőek lennének ahhoz, hogy a görög kultúrát halhatatlanná tegyék. A politikában, Victor L. Ehrenberg szerint Periklész hagyatékának egyik alapeleme az athéni imperializmus, amely az uralkodó államon kívüli embereket megfosztja a valódi demokrácia és szabadság jogától. Ennek az arrogáns imperializmusnak az elősegítését tekintik az athéni bukás okának. Periklész terjeszkedésre irányuló politikájának a középpontjában az állt, hogy az elnyomott országokban a demokráciát elősegítse. A szólásszabadságot is ezen időszak hagyatékának tekintik, Periklészt pedig az ókori görög államférfiak ideális típusának, gyászbeszéde manapság egyet jelent a részvételi demokráciáért és polgári büszkeségért folyó küzdelemmel.

Vivien Leigh

Vivien Leigh (Dardzsiling, India, 1913. november 5. – London, 1967. július 8.) kétszeres Oscar-díjas angol színésznő. A díjakat az Elfújta a szél (Gone with the Wind, 1939) és A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951) című filmekben alakított szerepeiért (Scarlett O’Hara, Blanche DuBois) kapta. Ez utóbbit a londoni West End színpadán is játszotta. Termékeny színpadi előadó is volt, néhány filmben férjével, Laurence Olivier-vel játszott együtt. Harmincéves színházi karrierje során sokféle karaktert alakított Noël Coward és G. B. Shaw hősnőitől kezdve olyan klasszikusokig, mint Shakespeare Kleopátrája, Júliája vagy Lady Macbethje. Főleg szépségéért dicsőítették, ezért néha úgy érezte, hogy nem tekintik komoly színésznőnek, de pályafutásában leginkább gyakori betegségei hátráltatták. Felnőttkorának egy részében tuberkulózisban szenvedett. Visszatérő mániás depressziós időszakai – melyekkel először az 1940-es években diagnosztizálták – csak tovább gyengítették. Egyesek szerint nehéz volt vele együtt dolgozni. 1960-ban elvált Olivier-től. Ezután a tuberkulózis okozta haláláig csak elvétve szerepelt filmekben és színdarabokban. ## Életének első szakasza Vivian Mary Hartley néven született az indiai Dardzsilingben. Apja, az angol származású Ernest Hartley, az indiai lovasság tisztje volt, anyja, Gertrude Robinson Yackje származása nem tisztázott. Állítása szerint ír származású volt, de sokkal valószínűbb, hogy örmény vagy indiai párszi elődei voltak. Szülei a londoni Kensingtonban kötöttek házasságot, 1912-ben. 1917-ben Ernest Hartleyt az indiai Bangalorba küldték, míg Gertrude és Vivian Ootacamundban maradt. Vivian Hartley első színpadi fellépése hároméves korában az angol mondóka Little Bo Peep szerepe volt anyja amatőr színtársulatában. Gertrude Hartley szerette volna egyetlen gyerekébe belenevelni az irodalom iránti rajongást, ezért H. C. Andersentől, Lewis Carrolltól, Rudyard Kiplingtől olvasott neki történeteket, a görög mitológia történetei mellett. Anyja 1920-ban az angliai Roehampton Szent Szív Rendházába küldte tanulni. Itt Vivian legjobb barátnőjének, Maureen O'Sullivan-nak bevallotta, hogy „nagy színésznő” szeretne lenni. Vivian Európában folytatta tanulmányait, majd 1931-ben visszatért szüleihez Angliába. Amikor megtudta, hogy Sullivan filmjeit már játsszák a londoni West End-en, elárulta szüleinek színésznői ambícióit. Mindketten támogatták ebben, és apja segítségével felvették a londoni Királyi Színművészeti Akadémiára (Royal Academy of Dramatic Art, RADA). 1931 végén megismerkedett Herbert Leigh Holmannel, a nála tizenhárom évvel idősebb ügyvéddel. Bár az ügyvéd nem tartotta sokra a „színházi embereket”, 1932. december 20-án feleségül vette Viviant, aki ezután megszakította az akadémián (RADA) folytatott tanulmányait. 1933. október 12-én megszületett Suzanne nevű lányuk, de Vivian úgy érezte, az anya és háziasszony szerepét nem neki találták ki. Barátai javaslatára kisebb szerepet vállalt a Things are looking up című filmben, ami egyben debütálását is jelentette. Ügynöke, John Glidden úgy vélte, a Vivian Holman név nem megfelelő egy színésznőnek, és ehelyett az April Morn művésznevet javasolta. Vivian azonban ezt nem fogadta el, és felvette a Vivian Leigh nevet. Glidden beajánlotta Viviant Korda Sándor (Alexander Korda) rendezőnek, de Korda visszautasította, mert nem találta elég tehetségesnek mint filmszínésznőt. Az 1935-ös The Mask of Virtue című darabban nyújtott szerepéért Leigh kiváló kritikát kapott. A kritikát interjúk és újságcikkek sorozata követte; a Daily Expressben egy riporter megjegyzi: „egyszer csak villámgyorsan megváltozott az arckifejezése”. – Ez volt az első nyilvános említése erős és hirtelen hangulatváltozásainak. John Betjeman, a későbbi koszorús költő így írt róla: „ő az angol lányos ártatlanság esszenciája”. Korda, aki jelen volt a darab megnyitóján, beismerte korábbi hibáját és mégiscsak szerződést kötött vele, de ekkor már nem Vivian, hanem Vivien Leigh néven. A színésznő folytatta fellépéseit a Mask of Virtue darabban, de mikor Korda javaslatára egy nagyobb színházban lépett fel, kiderült, hogy nem képes kellőképpen érvényesíteni hangját, és túl nagy volt számára a közönség is. Nem sokkal ezután már nem is játszott ebben a darabban. Leigh 1960-ban így emlékezett vissza hirtelen szerzett hírnevére: „Néhány kritikus elég bolond volt ahhoz, hogy kijelentse, hogy nagy színésznő vagyok. Tudtam, hogy ez bolondság és nem szabad ilyet mondani, mert akkora terhet és felelősséget tett a vállaimra, amit egyszerűen nem bírtam el. Évekig tartott, amíg eleget tanultam ahhoz, hogy tényleg olyan legyek, amilyennek már az első fellépésem után beállítottak. Olyan buta és kellemetlen helyzet volt. Jól emlékszem arra a kritikusra és sose fogok megbocsátani neki”. ## Kezdeti évek Laurence Olivier-vel Laurence Olivier a The Mask of Virtue-ban látta először Leigh-t, és miután gratulált neki a darabban nyújtott teljesítményéhez, barátság alakult ki közöttük. Közös filmjük, az 1937-es Fire Over England – melyben szeretőket játszottak – forgatása során közel kerültek egymáshoz, és hamarosan a valóságban is szerelmi kapcsolat alakult ki köztük. Ebben az időben olvasta Leigh Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvét, és megkérte amerikai ügynökét hogy ajánlja be David O. Selznick rendezőnek, aki tervezte a könyv megfilmesítését. Ekkoriban mondta Leigh egy újságírónak adott interjújában: „Kiosztottam magamnak Scarlett O'Hara szerepét”. C. A. Lejeune filmkritikus emlékei szerint ebben az időszakban Leigh mindenkit meglepett ezzel a kijelentésével: „Olivier nem fogja megkapni Rhett Butler szerepét, de én még megkaphatom Scarlettét. Csak várjanak és meglátják”. Az Olivier által alakított Hamlet mellett Leigh játszotta Ophelia szerepét egy Old Vic Theatre-produkcióban. Olivier később visszaemlékezett egy esetre, mikor színpadra készülve hirtelen megváltozott Leigh hangulata, és minden ok nélkül kiabálni kezdett vele, majd elhallgatott, és csak bámult maga elé. Ennek ellenére majdnem hibátlanul játszotta szerepét; másnapra teljesen normális volt, és nem is emlékezett az esetre. Ez volt az első alkalom, hogy Olivier efféle viselkedést tapasztalt nála. Hamarosan összeköltöztek, de sem Holman (Leigh férje), sem Jill Esmond, Olivier felesége nem volt hajlandó elválni. Leigh első filmje, aminek az USA-ban is nagy sikere lett, az 1938-as Oxfordi diák (A Yank at Oxford) volt, amiben Robert Taylor, Lionel Barrymore és Maureen O'Sullivan oldalán játszott. A film forgatása alatt elterjedt a hír hogy kiszámíthatatlan, ezért elég nehéz vele dolgozni. Korda (ügynökén keresztül) figyelmeztette, hogy nem fogja meghosszabbítani vele a szerződést, ha nem változtat viselkedésén. Következő szerepe az 1938-as St. Martin's Lane (más néven Sidewalks of London) című filmben volt, melyben Charles Laughtonnal játszott együtt. ## Nemzetközi siker Olivier szerette volna tovább építeni filmszínészi karrierjét. Angliai sikerei ellenére Amerikában kevéssé volt ismert, és korábbi amerikai piacra való betörési kísérletei is sikertelenek maradtak. Mikor 1939-ben Samuel Goldwyn felajánlotta neki Heathcliff szerepét az Emily Brontë regénye alapján készülő Üvöltő szelek című filmjében, Olivier Hollywoodba utazott, de Leigh-t Londonban hagyta. Goldwyn felajánlott ugyan a színésznőnek egy mellékszerepet (Isabelláét), de Leigh kijelentette, hogy csak a főhősnő, Cathy szerepét vállalná el. Ekkorra azonban Merle Oberon a szerepet már megkapta. Hollywoodban hatalmas felhajtással kerestek egy megfelelő színésznőt Scarlett alakításához, David O. Selznick független producer Elfújta a szél című új produkciójához. Leigh amerikai ügynöke a Myron Selznick ügynökség embere volt, Myron pedig David Selznick fivére. Leigh ügynöke 1938 februárjában megkérte Myront, hogy írja fel Vivient a jelentkezők listájára. Ebben a hónapban David Selznick megnézte Leigh legutóbbi két filmjét, A Fire Over England-et és az A Yank at Oxford-ot, ami után már komoly jelentkezőnek tekintette a színésznőt. Február és augusztus között végignézte az összes addigi angliai filmjét, és augusztusra már Kordával tárgyalt, akivel Leigh-nek szerződése volt a következő évre. Október 18-án George Cukor rendezőhöz írt bizalmas levelében a következőket írta: „Még mindig nagy reményeket fűzök a lányhoz.” Leigh ekkor – látszólag Olivier miatt – Los Angelesbe utazott, ahol találkozott Olivier amerikai ügynökével, Myron Selznickkel. Az ügynöknek feltűnt, hogy Leigh-ben megvannak azok a képességek, amelyeket bátyja, David keresett Scarlett szerepéhez. Myron meghívta Leigh-t és Olivier-t az atlantai tűz forgatási helyszínre, és bemutatta Leigh-t bátyjának. Másnap Selznick meghívta Leigh-t egy próbaforgatásra; a forgatás után a rendező a következőt írta feleségének: „Nagy szerencsénk van az új lánnyal--marha jól játszotta Scarlettet. Megsúgom neked, erre a négyre szűkült a választás: Paulette Goddard, Jean Arthur, Joan Bennett és Vivien Leigh”. George Cukor rendező osztotta véleményét, és Leigh „hihetetlen vadságát” dicsérte. A színésznő nemsokára meg is kapta a szerepet. A forgatás nem volt könnyű Leigh számára. Cukor rendezőt Victor Fleming váltotta fel, akivel Vivien gyakran keveredett vitába. Volt, hogy Vivien sírva, Fleming pedig szitkozódva hagyta ott a díszleteket. Olivia de Havilland színésztársával esténként titokban felkeresték Cukort, tanácsot kérve tőle szerepükkel kapcsolatban. Vivien mindig dicsérte Clark Gable kedvességét és vele szemben tanúsított jó modorát, noha mint színészt lustának és nem elég fogékonynak tartotta. Együttes munkájukban Vivient a férfi fogprotézise okozta kellemetlen szájszaga zavarta a legjobban. Jólneveltsége tiltotta, hogy szóvá tegye, ugyanakkor szította ellenséges érzületeit Gable-lel szemben. Tovább nehezítette a dolgát az, hogy voltak hetek, mikor megállás nélkül minden napot végigdolgozott, gyakran késő estig; Olivier is hiányzott neki, aki ugyanakkor New Yorkban dolgozott. Leigh Holman-nek egy alkalommal ezt írta: „Gyűlölöm Holywoodot. Sose fogom megszokni – úgy utálok itt filmet forgatni.” 2006-ban, Laurence Olivier („Larry” ahogy közeli ismerősei, barátai és második felesége, Vivien is hívta) életrajzkötetében Olivia de Havilland – védelmébe véve Leigh-t mániás viselkedésével kapcsolatban – így emlékezett meg róla: „Vivien profi módon, hibátlanul és tökéletes fegyelemmel játszott az Elfújta a szél-ben. Mindössze két dolog aggasztotta ekkor: az, hogy minden tőle telhetőt megtegyen ebben a rendkívül nehéz szerepben, és az, hogy távol volt tőle Larry, aki akkoriban New Yorkban dolgozott”. Az Elfújta a szél azonnali sikert hozott Leigh számára, ő mégis így nyilatkozott egy alkalommal: „Nem vagyok filmsztár – csak egy színésznő vagyok. Egyszerű filmsztárnak lenni: ez egy hamis élet, valótlan értékekkel, ahol csak a hírnév számít. A színházi színésznők sokáig jók tudnak maradni és mindig akadnak érdekes szerepek számukra.” A tíz Oscar-díj közül, amit a film kapott, ő kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, és a New York-i kritikusok körének legjobb színésznőnek járó díját (New York Film Critics Circle Award for Best Actress) is elnyerte. 1993-ban Oscar-szobrocskája 510 000 dollár értékben cserélt gazdát. ## Házasság és közös munkák 1940 februárjában Jill Esmond elvált Laurence Olivier-től és Holman is elvált Leigh-től, bár vele Leigh egész életében jó kapcsolatban maradt. Olivier fia, Tarquin, anyjánál, Esmondnál maradt, Leigh lánya, Suzanne, pedig Holmannél. 1940 augusztus 30-án Olivier és Leigh zárt körben házasságot kötöttek a kaliforniai Santa Barbarában – csak a tanúk, Katharine Hepburn és Garrison Kanin voltak jelen. Leigh remélte, hogy részt vehet majd Alfred Hitchcock A Manderley-ház asszonya (Rebecca) című új filmjében főszereplő férje mellett. A válogatásnál meg is jelent, de Selznick megjegyezte róla, hogy „nem tűnik megfelelőnek őszinteség, kor és ártatlanság tekintetében.” Ezt a véleményt Hitchcock és Leigh mentora, George Cukor is osztotta. Selznick azt is megfigyelte, hogy amíg Olivier meg nem kapta a főszerepet, Leigh a legkisebb lelkesedést sem mutatta a szereppel kapcsolatban, ezért aztán Joan Fontaine-nek adta a szerepet. Az 1940-es Büszkeség és balítélet című film esetében hasonlóképpen elutasították Olivier mellől, így ezt a szerepet végül Greer Garson kapta meg. Az 1940-es Waterloo Bridge című filmben eredetileg együtt játszottak volna, de Selznick végül Olivier-t Robert Taylorra cserélte, aki akkoriban a Metro-Goldwyn-Mayer egyik legünnepeltebb férfiszínésze volt. Leigh nem akart férje nélkül játszani a filmben, de végül elvállalta, és a szerepnek köszönhetően Leigh-nek a korábbinál még nagyobb híre lett Hollywoodban. A film hatalmas sikert aratott mind a közönség, mind a kritikusok körében és a színésznőnek is ez lett a kedvenc filmje. Olivier és felesége ezután a Rómeó és Júlia darabot közösen színre vitték a Broadway-n. Általában a kritikusok is ellenségesen viszonyultak a broadway-i produkcióhoz. Brooks Atkinson egy alkalommal ezt írta a New York Times-ban: „Bár a fiatal Leigh és Olivier nagyon jól mutatnak egymás mellett, szerepeiket egyáltalán nem alakítják jól.” Ugyan a felelősség nagy része Olivier-re hárult, Leigh-t is érte kritika, például Bernard Grebanier tollából, akinek nem tetszett a színésznő „boltoslány”-szerű vékony hangja. A pár majd minden megtakarítását (40 000 dollár) feltette erre a darabra, ezért a bukás anyagi katasztrófát jelentett számukra. Együtt játszottak az 1941-es Lady Hamilton (That Hamilton Woman) című filmben is, melyben Olivier Horatio Nelson, míg Leigh Emma Hamilton szerepét alakította. Nagy-Britannia ekkorra már belépett a háborúba; ez a film egyike volt azoknak a hollywoodi produkcióknak, melyek célja az volt, hogy felébresszék az amerikai népben a britek iránti szolidaritást. A film népszerű volt az USA-ban is, de a Szovjetunióban még nagyobb sikere lett. Winston Churchill brit és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök együtt nézték meg a filmet egy zártkörű vetítés keretében. Churchill így szólt a jelenlévőkhöz: „Uraim, úgy gondoltam, a film talán érdekelni fogja önöket, mert ahhoz hasonló eseményeket láthatnak benne, amelyeket épp a napokban éltünk át.” Az Olivier házaspár ezután még hosszú ideig Churchill kedvence maradt, aki több alkalommal meghívatta őket vacsorákra és más rendezvényekre. Leigh-vel kapcsolatban állítólag egyszer ezt is megjegyezte: „Istenemre, nagyszerű nő!”. A házaspár hamarosan visszaköltözött Angliába, majd Leigh Észak-Afrikában katonákat lelkesítő előadásokon lépett fel, egészen addig, amíg szűnni nem akaró köhögéssel és magas lázzal ágynak nem esett. 1944-ben gümőkórt állapítottak meg nála, de néhány hetes kórházi kezelés után úgy tűnt, teljesen meggyógyult. 1945 tavaszán már a Caesar és Kleopátra című filmet forgatták, mikor kiderült, hogy terhes, nem sokkal később azonban elvetélt. Ekkor akut depresszióba esett. Depressziója mélypontján férjét egy alkalommal szóban és testileg is bántalmazni kezdte, majd zokogva a földre esett. Ez volt ez első nagyobb mániás-depressziós idegösszeroppanása (más néven: bipoláris depresszió). Olivier lassan megtanulta, hogy néhány napos hiperaktivitását általában egy közelgő depressziós időszak követi. Ez aztán rohamba torkollhat, de az eseményt elfelejti, és ha beszélnek róla, szégyenkezik és bűntudata van miatta. 1946-ra már annyira feljavult Leigh állapota, hogy játszani kezdett egy sikeres londoni produkcióban, Thornton Wilder Hosszú út (The skin of our teeth) című darabjában. Az ekkor készített filmjeinek viszont – a Caesar és Kleopátrá-nak (1945) és az Anna Kareniná-nak (1948) – nem volt nagy sikere. 1947-ben Olivier-t lovaggá ütötték, és a szertartáson (amit a Buckingham-palotában tartottak) Leigh is jelen volt. Ezután ő lett „Lady Olivier” és ezt a címet válásuk után is, egészen haláláig használta. 1948-ban Olivier már az Old Vic Theater igazgatótanácsának tagja volt, és Leigh elkísérte férjét Ausztráliába és Új-Zélandra, színházi pénzgyűjtő körútjára. A hat hónapos turné során Olivier a III. Richárd-ban is játszott; a The School for Scandal-ben and The Skin of Our Teeth-ben pedig együtt játszottak. A turnénak hatalmas sikere volt, és bár a színésznő álmatlansággal küszködött – betegsége ideje alatt egy hétig beugró színésznője helyettesítette –, általánosságban jól megfelelt a vele szemben támasztott követelményeknek. Olivier meg is jegyezte egyszer, milyen „ügyesen elbűvöli a sajtót”. A színtársulat tagjainak későbbi visszaemlékezései szerint a házaspár között ekkoriban több nézeteltérésre került sor. A legdrámaibb összeütközés turnéjuk közben történt, amikor Leigh megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó színpadra lépni. Ekkor Olivier megpofozta, majd Leigh is Olivier-t, szitkozódni kezdett, aztán a veszekedés után mégis fellépett. A turné végére mindketten kimerültek és megbetegedtek. Olivier egy interjúban így nyilatkozott: „Lehet hogy önök nem tudják, de olyan ez most, mintha élőhalottakkal beszélgetnének.” Később azt mondta, hogy Ausztráliában „elvesztette Vivient”. A sikeren felbátorodva a pár megpróbált együtt fellépni Londonban ugyanezekkel a darabokkal és az Antigonéval, amihez Leigh ragaszkodott, mert szerette a tragédiaszerepeket. Leigh következő nagyobb szerepe Blanche DuBois volt a londoni West Enden színre vitt A vágy villamosa című Tennessee Williams darabban. Miután Williams és Irene Mayer Selznick producer megnézték, hogyan alakított a The School for Scandal-ben és az Antigoné-ban, neki adták ezt a szerepet, és Olivier-t tették meg rendezőnek. A vágy villamosa nagy port vert fel, mert számos utalás van benne a homoszexualitásra, a szabadszerelemre, és a nemi erőszak sem hiányzik az amerikai darabból. Hamarosan cikkezni kezdtek arról, szabad-e egyáltalán játszani, ami csak fokozta Leigh nyugtalanságát, de a darab fontosságába vetett hite mindvégig erős maradt. J. B. Priestley kifogásolta Leigh színészi játékát, Kenneth Tynan kritikus szerint pedig hiba volt Leigh-nek adni a szerepet, mivel szerinte „az angol színésznők túl jólneveltek ahhoz, hogy a színpadon érzelmeskedjenek”. Olivier-t és Leigh-t bosszantotta, hogy a darab sikerét részben a szenzációs történetnek köszönhette, és hogy a közönség nem látta meg benne a görög tragédiát, aminek tulajdonképpen szánták. Voltak azonban elkötelezett támogatói is, köztük Noël Coward, aki szerint Leigh „nagyszerűen alakított a darabban.” Számos színpadi fellépés után kifutott Leigh darabja, de hamarosan elkezdték forgatni annak filmváltozatát Hollywoodban. Leigh tiszteletlen – és néha nem szalonképes – humorának is köszönhetően jó kapcsolatba került Marlon Brandóval, a film férfi főszereplőjével, de Elia Kazan rendezővel – aki színésznőként nem tartotta őt nagyra – akadtak nehézségei. Később Kazan megjegyezte róla: „nem volt túl tehetséges, de ahogy haladt a munka, csodálni kezdtem, mert a legnagyobb eltökéltség volt benne a kiváló teljesítményre, amit valaha színésznőnél láttam. Akár tűzön is járt volna azért, hogy javítson színészi játékán.” Leigh-t kimerítette a szerep és a New York Timesnak egy alkalommal ezt nyilatkozta: „Kilenc hónapig voltam DuBois színpadon, most már ő irányít engem”. A filmért elismerő kritikákat kapott, és megkapta második Oscar-díját (legjobb színésznő), a brit film- és televízióművészeti akadémia legjobb női főszereplőnek járó díját (British Academy of Film and Television Arts, BAFTA), a New York-i filmkritikusok köre legjobb színésznőnek járó díját (New York Film Critics Circle Award for Best Actress), valamint egy Golden Globe-díj-ra is jelölték. Tennessee Williams szerint Leigh mindent megvalósított a szerepben „amit látni szerettem volna, és sok olyat is amiről álmodni se mertem”. Ugyanakkor néhány évvel később Leigh így emlékezett vissza erre az időszakra: „Blanche DuBois alakítása az utolsó lökés volt az őrület felé.” ## Elhúzódó betegsége 1951-ben Leigh és Olivier két Kleopátráról szóló darabot is színre vitt: Shakespeare Antonius és Kleopátráját és G. B. Shaw Caesar és Kleopátráját – ezeket felváltva játszották. Miután kedvező fogadtatást kaptak Angliában, a New York-i Ziegfeld színházban is felléptek velük az 1951/1952-es évadban. Főleg jó kritikákat kaptak itt is, Kenneth Tynant kivéve, aki szerint Leigh átlagos teljesítményt nyújtott a darabban, és emiatt Olivier is gyengébben játszott. Kenneth támadó jellegű megjegyzéseinek hatására Leigh ismét majdnem összeomlott. Rettegett a kudarctól. Sikereit figyelmen kívül hagyva, kizárólag ezen az negatív kritikán rágódott. 1953-ra Leigh állapota eléggé feljavult ahhoz, hogy játszani tudjon Olivier mellett a Az alvó herceg (The Sleeping Prince) című darabban. Az 1955-ös évadban előadták Stratford-upon-Avon-ban Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok, Macbeth és a Titus Andronicus című drámáit. Telt ház előtt játszottak, és jó kritikákat kaptak. Ebben az időben Leigh állapota stabilnak tűnt. Leigh-vel a főszerepben, Noël Coward South Sea Bubble című darabja is sikert aratott. Ekkor újra terhes lett, és kilépett a darabból. Néhány héttel később másodszorra is elvetélt, amit újabb hónapokig tartó depressziós időszak követett. Később bekapcsolódott Olivier európai körútjába, ahol a Titus Andronicus-t adták elő, de az utazásra Leigh gyakori dühkitörései – melyek Olivierre és a társulat többi tagjára irányultak – rányomták a bélyeget. Miután visszatértek Londonba, volt férje, Herbert Leigh Holman – aki válásuk után is folyamatosan tartotta vele a kapcsolatot – hozzájuk költözött és segített ápolásában. Leigh elhúzódó, súlyos betegsége miatt a házaspár eltávolodott egymástól. Olivier mindinkább távol tartotta magát Vivientől, nem tudott már mit kezdeni mániákus dühkitöréseivel, és más karjában vígasztalódott. Ez a kar – későbbi felesége – Joan Plowrighté volt. Ha egy nő 25 évig él egy férfival, óhatatlanul megérzi ha baj van – és Vivien érezte. 1959 karácsonyát a házaspár, Olivier tanácsára külön töltötte, családi otthonukat (Notley) pedig közös döntés alapján eladták, Leigh egyre kilátástalanabbak látta helyzetét, még abban az évben meghalt édesapja, amely súlyos csapásként érte a színésznőt. A Duels of Angels amerikai turnéját szervezték. Szinte az egész színészgárdát lecserélték. Cecil Tennant javaslatára, Vivien férjét a darabban, a nála 5 évvel fiatalabb John Merivale játszotta. Merivale támasza volt a beteg színésznőnek, utolsó mentsvára. Pontosan ez az, amit „Larry” sohasem tudott megadni neki. Viszony alakult ki köztük, és Merivale biztosította Olivier-t, hogy gondját viseli Viviennek. 1959-ben Noël Coward Look after Lulu című komédiájával Leigh új sikert aratott. A The Times kritikusa szerint „gyönyörű volt, kellően hűvös és minden szituációt mesterien kezelt.” A válást 1960. december 2-án mondták ki Londonban, ugyanazon a napon amikor Roger Gage és Joan Plowright válását is. A házasság alatt, mindkét fél hűtlen volt a másikhoz. Az angol törvények szerint, ha egy házastársi kapcsolatban, mindkét fél bevallja hűtlenségét, a bírónak kell eldöntenie, melyik fél panasza jogosult. A bíróság Vivien javára döntött, ennek eredményeképpen Olivier fizette mindkét per költségét. Önéletrajzában a színész így emlékezett vissza a Leigh-vel töltött problémás évekre: „Míg a mániás depresszió megfoghatatlan gonosz démona egyre erősebben ostromolta lelkét, egyéniségének egy része mindvégig ügyesen védekezett a végső ütközetig, és képes volt leplezni háborgó lelki állapotát szinte mindenki előtt, engem kivéve, akit nem remélhetett megtéveszteni.” ## Utolsó évei és halála Leigh John Merivale-lel való kapcsolata stabilnak tűnt, de Radie Harrisnek egyszer négyszemközt azt mondta: „Inkább legyen rövid életem Larry mellett, mint hosszú – nélküle.” A színésznő első férjével, Leigh Holman-nel is sok időt töltött. Merivale 1961 júliusa és 1962 májusa között elkísérte Ausztráliába, Új-Zélandra és Latin Amerikába, ahol körutazást tett és – Olivier nélkül is – nagy sikereket ért el. Bár depresszióhullámai nem szűntek, tovább folytatta színházi munkásságát. 1963-ban a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat ítélték oda neki a Tovarich című Broadway-musicalben alakított szerepéért. Az 1961-es Tavasz Rómában (The Roman Spring of Mrs. Stone) és az 1965-ös Bolondok hajója (Ship of Fools) című filmekben szintén játszott. 1967 májusában Michael Redgrave-vel próbálták Edward Albee A Delicate Balance című művét, mikor ismét megbetegedett tuberkulózissal, de néhány hetes pihenés után úgy tűnt, hogy meggyógyult. Július 7-én este Merivale – szokás szerint – fellépésre ment; amikor éjfél körül hazatért, Leigh már aludt. Körülbelül fél órával később (már július 8-án), amikor lefekvésre készült, holtan talált Vivienre a hálószoba padlóján. Leigh valószínűleg a fürdőszobába igyekezett, de közben tüdeje megtelt folyadékkal, és összeesett. Merivale azonnal tudatta halálát Olivier-vel, akit éppen prosztatarákkal kezeltek egy közeli kórházban. Olivier önéletrajzában leírja, hogy azonnal Leigh lakására sietett, és amint meglátta a holttestet a hálószoba ágyán, mardosó bánat fogta el. Olivier így írt az eseményről: „Csak álltam ott bűnbocsánatért imádkozva minden gonoszságért, ami közöttünk történt”. A temetést Merrivale-lel közösen rendezték el. A holttestet elhamvasztották; hamvait a lakása Tickerage Mill, közelében fekvő tóba szórták, az angliai Blackboys, East Sussex, környékén. A temetést St Martin-in-the-Fields templomában tartották, ahol a búcsúbeszédet John Gielgud színész olvasta fel. Az Egyesült Államokban ő volt az első színésznő, akit a „The Friends of the Libraries at the University of Southern California” is ünnepélyesen elbúcsúztatott. A rendezvényt istentisztelettel egybekötve rendezték, és bemutattak egy válogatást Leigh filmjeiből. Kollégái közül George Cukor mondott búcsúbeszédet. ## Kritika Vivien Leigh-t korának egyik legszebb színésznőjének tartották, amit a rendezők legtöbb filmjében ki is hangsúlyoztak. Mikor egyszer arról kérdezték, okozott-e ez neki valaha hátrányt, ezt felelte: „Néhányan úgy gondolják, ha valaki egy kicsit is jól néz ki, akkor az biztos nem tud jól játszani. Mivel engem kizárólag a színészi játék érdekel, azt hiszem a szépség néha nagy hátrányt jelent, ha valóban azt a személyt szeretném alakítani, aki nem feltétlenül hasonlít rám.” George Cukor szerint Leigh „tökéletes, kiforrott színésznő volt, akinek csak útjában állt szépsége”. Laurence Olivier véleménye erről hasonló volt: „A kritikusoknak a színészi teljesítményt kellene értékelniük, és nem lenne szabad elfogultan ítélkezniük valakiről pusztán a szépsége miatt.” Garson Kanin osztotta ezt a véleményt: szerinte Leigh „...annyira szép volt, hogy emiatt sokak figyelmét elkerülték nagyszerű színészi képességei. A nagy szépségek ritkán nagy színésznők, egyszerűen azért, mert nincsenek rákényszerülve. Vivien nem ilyen volt; ambiciózus, kitartó, komoly, művészi ihletettségű és nagy tehetségű." Leigh azt mondta, azért játszott a „lehető legtöbbféle és legkülönbözőbb szerepben, hogy tisztába kerüljön saját képességeivel, és hogy eloszlassa a tehetségével kapcsolatban kialakult előítéleteket.” Úgy vélte, komédiát nehezebb játszani mint tragédiát, mert pontosabban kell időzíteni, tehát a színészképzésben is a komédiára kellene helyezni a hangsúlyt. Pályafutása vége felé – melynek során Noël Coward komédiáitól kezdve a shakespeare-i tragédiákig sokféle darabban fellépett – megjegyezte: „Sokkal könnyebb az emberekből sírást kiváltani, mint megnevettetni őket.” Nagy-Britanniában már első fellépései híressé tették, de a világ más részein az „Elfújta a szél” megjelenéséig alig ismerték. 1939-ben a New York Times ezt írta róla: „Leigh kisasszony Scarlettjével bebizonyította, hogy eredményes volt az a már-már abszurd méreteket öltő tehetségkutatás, amellyel a megfelelő színésznőt keresték, és amely végül is – közvetett módon – híressé tette őt. A szerepet mintha neki írták volna. Annyira illett a természetéhez, és művészileg is olyan nagyot alakított benne, hogy más színésznő szóba se jöhetett volna.” Ahogy nőtt a sikere, még a Time magazin borítójára is felkerült Scarlettként. 1969-ben Andrew Sarris filmkritikus azt írta, a film sikere nem kis részben annak köszönhető, hogy „egy jó megérzés miatt Leigh kapta meg a szerepet”; `1998-ban Sarris ezt írta: „szívünkben és emlékezetünkben sokkal inkább életerős egyéniségként, mint mozdulatlan emlékképként él”. Leonard Martin szerint minden idők legjobbjai közé tartozik; 1998-ban ezt írta róla: „Leigh briliánsan játszotta szerepét.”` A West End-en színre vitt A vágy villamosa című darabban látható alakítását Phyllis Hartnoll színikritikus így jellemezte: „az eddigi szerepei közül ebben bizonyította leginkább színészi képességeit”. Mindezt abban az időszakban írták, amikor már az angol színházi világ legjobb színésznői közé tartozott. A vágy villamosa darabból készített filmről Pauline Kael így írt: „Leigh és Marlon Brando szerepei a filmtörténet legjobbjai voltak akkoriban, és Leigh szerepe azon ritka alakítások egyike, amelyről valóban el lehet mondani, hogy egyszerre váltott ki a nézőből félelmet és sajnálatot.” Kenneth Tynan nevetségesnek állította be Leigh alakítását Olivier-é mellett az 1955-ös Titus Andronicus-ban, ezzel a megjegyzéssel: „Mikor a férje holtteste felett megtudta, hogy őt is meggyalázhatják, alig több félelem és csalódás tükröződött az arcán, mint annak, aki lekésett egy vonatról.” Tynan egyike volt azon kevés kritikusoknak, akik negatívan értékelték 1955-ös szerepét, amelyben sajátosan értelmezte Lady Macbeth szerepét, mondván, nem elég meggyőző, és hiányzik belőle a szerephez elengedhetetlen düh. Leigh halála után azonban visszavonta korábbi véleményét, és élete legelhibázottabb kritikájának nevezte. Ekkor már úgy vélte, Leigh interpretációjának – melyben Lady Macbeth szexuális vonzerejével ejti rabul Macbethet – több értelme van ebben a szerepben, mint a karakter megszokott „kemény amazon” típusú ábrázolásának. Egy színkritikusok körében végzett felmérésben sokan úgy vélték, ez volt az egyik legnagyobb színházi alakítása. 1969-ben Leigh plakettjét elhelyezték a Covent Gardenben levő színészek templomában (Saint Paul), és portréja 1985-ben egy, a Brit Filmév alkalmából kiadott bélyegsorozatra is felkerült olyan nagyságokkal együtt mint Alfred Hitchcock, Charles Chaplin, Peter Sellers és David Niven. A londoni British Library 1999-ben megvásárolta Laurence Olivier hátrahagyott írásait az örökösöktől. A gyűjteményben, amit Laurence Olivier Archívumnak neveznek, Vivien Leigh személyes írásai közül is sok megtalálható, mint számos Olivier-hez írt levél is. Vivien Leigh írásai, köztük levelek, fényképek, szerződések és naplók, Leigh lánya, Mrs. Suzanne Farrington tulajdonában vannak. 1994-ben az Ausztrál Nemzeti Könyvtár (LNA) szert tett egy „V. & L. O.” kezdőbetűkkel jelölt fényképalbumra, melyről feltételezhető, hogy az Olivier házaspáré volt. Az album 573 fényképet tartalmaz a párról, melyek az 1948-as ausztrál útjuk során készültek. Ma ezt az albumot az ausztrál előadóművészet történetének fontos részeként tartják számon. ## Díjak, nevezések ## Pályafutása ### Színházi szerepek <div style="font-size: 85%"> </div style="font-size: 85%"> ### Filmszerepei <div style="font-size: 85%"> </div style="font-size: 85%"> ## Fordítás

Tiencsini koncessziós zónák

A i koncessziós zónák Kínában város délkeleti részén alapított koncessziós területek, melyek kilenc ország által igazgatott különleges közigazgatási autonómiaként működtek. A koncessziót a félgyarmati sorba került Kína uralkodóháza, a adta át több külföldi imperialista hatalomnak. A koncesszió területének rögzítésére a bokszerlázadást lezáró békekötés keretében 1901. szeptember 7-én került sor ben, a konfliktusban nemzetközi erőként fellépő nyolc nemzet szövetségével. Ez alapján a már korábban 1860-ban átadott és sanghaji francia és angol koncessziós területek mellett más nemzetek is területekhez jutottak. A tengeri kijárattal is rendelkező, akkor egymillió lakosú város területének hatvan százalékát feloszthatták egymás között a harcokban részt vett államok. Így a folyó jobb partján nyugati oldalon megalakultak a japán, a francia, az angol, illetve a német koncessziós területek, míg a folyó bal partján a keleti oldalon helyet kapott az osztrák–magyar, az olasz, a belga és az orosz koncesszió. Az Osztrák–Magyar Monarchia által birtokba vett belvárosban található rész mintegy százötven hektáros területet tett ki. A koncessziók 1860 és 1945 között működhettek és komoly befolyást gyakoroltak a város későbbi életére. Jelentős beruházások történtek és a koncessziós időben épített épületek közül több a mai napig is fennmaradt. Ezek közül a fontosabbak részei lettek a kínai örökségvédelmi programnak, továbbá a nemzetközi jelenlét is nagyban hozzájárult, hogy az illetékes hatóság 2002-ben 103 kínai várossal együtt a „történelmileg és kulturálisan nevezetes városok” közé sorolta . ## Történeti előzmények A 19. századot megelőző időszakban a kínaiak nézete szerint az európai hatalmi jelenlét elfogadhatatlan volt számukra, mert ez az erős császárság hatalmát ásta volna alá. Ugyanakkor európai termékek áramlottak a birodalomba, és a nagyhatalmak részéről egyre nagyobb gazdasági érdek mutatkozott a kínai piac befolyásolására. Az európai hittérítők is megjelentek, és részt vettek a kínai-európai viszony formálásában, missziójuk eredményeként egyre több kínai tért át a keresztény hitre. A 18. század végére meghatározóvá vált az angol misszió és a javak cseréje, valamint az export és import fenntartása már egyes kínai kereskedő köröknek is érdekévé vált. A kínai-angol kereskedelem kezdetben erős kínai többletet mutatott, hiszen a kínaiak csak ezüstöt fogadtak el ellenszolgáltatásként, majd ezt a különbséget a britek ópium eladásával kompenzálták. A kereskedelem nem volt zökkenőmentes, hiszen 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és ez az úgynevezett ópiumháborúhoz vezetett. A kínai részről bevezetett védővámok és szigorú ellenőrzések azt célozták, hogy korlátozzák a behozott külföldi termékek mennyiségét. Az európai kereskedők csak néhány városban kereskedhettek, és ott is csak a császár engedélyével, az őt kiszolgáló hivatalnokréteg felügyelete mellett. Az évszázadok során a kereskedelem ebben a formában működött, és a kínaiak az európai államok hatalmának erősödését nem vették figyelembe. Rendszeresek voltak az európaiak sérelmére történt bebörtönzések, kivégzések, amit egyre kevésbé tolerált a másik fél. Több európai ország a jövőbeli nagyhatalmi törekvéseik védelme és kiterjesztése érdekében akár katonai erő alkalmazására is készen állt. A kialakult helyzet megoldásának egyik legfőbb gátja maga a történelmi alapokon nyugvó, egyre gyengülő császárság volt, hiszen esetleges engedmények tételével a saját tehetetlenségét bizonyította volna a kínai nép felé. A kínai közvélemény idegengyűlölete eközben tovább fokozódott a hagyományos kínai tanokat rendszeresen megsértő külföldiekkel és a kínai keresztényekkel szemben, ezért ellenük rendszeresen atrocitásokat követtek el. Az egyre élesedő konfliktushelyzetre áthidaló megoldást jelentett, hogy létrehoztak egy olyan új rendszert, mely elfogadta formailag a császár felsőbbségét, de fejet hajtott az erősödő külföldi nagyhatalmi érdekek előtt is. Emiatt jöhettek létre a kijelölt kereskedő telepek, melyek különleges jogokkal rendelkeztek és nem csak egy nemzet, hanem több is használhatta azokat, például az egyik ilyen legnagyobb volt. A városban a 19. századtól nyithattak az európai külkereskedelem felé. A Kínában alapított koncessziós területek létrehozása nagy brit diplomáciai siker volt, és elengedhetetlen érdemeket szerzett Frederick Wright-Bruce brit diplomata és bátyja, James Bruce azok létrejöttében. A Kína által 1858. június 26-án aláírt t Frederick vihette haza Angliába, mely a második ópiumháború lezárását jelentette. A korábban ban is dolgozó brit tisztviselőnek Kínában folytatott diplomáciai tevékenységét London magas elismeréssel honorálta. `fontosságát az is növelte, hogy 1897-ben megépítették a at, ami összeköttetést biztosított és felé. Ezeknek köszönhetően a város hamar virágzó kereskedelmi központtá vált, ahol európai kereskedők, vállalkozók és diplomaták telepedhettek le. Az őket ért gyakori támadások miatt azonban a kínai kormányzat területet adott át, ahol diplomáciai védettség alatt képviseleteket létesíthettek. ben az 1860. október 18-án megkötött egyezmény alapján brit, francia és amerikai koncesszió létesítésére nyílt lehetőség. A brit és francia koncesszió meg is kezdte a működését, az amerikai azonban csak részben indult meg. A bokszerlázadás miatt kialakult konfliktus eredményeként 1900 és 1902 között többnemzeti katonai közigazgatást vezettek be a városban. A lázadást lezáró békekötésre 1901. szeptember 7-én került sor ben, és a harcokban nemzetközi erőként fellépő nyolc ország mindegyike koncessziós jogot kapott a városban.` Az ilyen terület nem kizárólagosan a kereskedelem fellegvára volt, hanem politikai menedéket nyújtott számtalan kínai tábornoknak és politikusnak is, például többször megfordult itt , aki 1908-ban az osztrák-magyar koncessziós területen háromszintes, 54 szobás villát építtetett magának. ### Bokszerlázadás 1899 novemberében elkezdődött a bokszermozgalom által kirobbantott lázadás. A külföldiek ellen irányuló, antiimperialista, elsősorban a paraszti tömegekre támaszkodó felkelés Észak-Kínából indult, és nyíltan a hatalmon lévő kínai kormányzat ellen fordult. Kezdetben ezért a kínai kormánycsapatok felvették a harcot a lázadókkal. A császári udvar kitűnő diplomáciai érzékkel a polgárháborút megakadályozta, mert meglepő fordulatot tudott okozni azzal, hogy nyíltan a bokszerek mellé állt, és így a lázadás új irányt vett: a külföldiek ellen fordult. A Kínában élő nemzetközi konzulátusok, az európai kereskedők és a keresztények az egyre véresebb lázadás miatt nagy veszélybe kerültek. Az európaiakat ért atrocitások miatt az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, a Német Birodalom, az Olasz Királyság, a Francia Köztársaság, az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia 1900 tavaszán flottatüntetést tartott a város közelében lévő Taku kikötőjében. 1900 júniusára a bokszerek és támogatóik elfoglalták és t, és közben megöltek 230 külföldit. Az áldozatok között volt június 20-án Klemens Freiherr von Ketteler, a Német Birodalom nagykövete, akit az utcán mészároltak le. A császárné mindezek ellenére tovább buzdította a lázadókat, és június 21-én háborút hirdetett az összes nyugati hatalom ellen. Több hadúr azonban nem engedelmeskedett neki, és nem vettek részt a külföldiek elleni támadásokban. A lázadók eközben már a Tiltott Város mellett lévő megerősített diplomáciai negyedet vették ostrom alá június 20. és augusztus 14. között. Az imperialista nagyhatalmak válaszul a fenyegetettségre létrehozták az úgynevezett nyolc nemzet szövetségét. A szövetség csapásmérő erejét, egy főt számláló tengerészkülönítményt a flottatüntetésben résztvevők közül jelölték ki, és ennek része volt az SMS Zenta cirkáló és legénysége is. A brit Edward Hobart Seymour altengernagy parancsnoksága alatt június 10-én Takuból indult a szövetséges csoportosítás. Az előrenyomulásukat azonban a felkelők meggátolták és visszavetették őket. A szövetséges hatalmak közben nem tétlenkedtek, jelentős orosz és japán erősítést küldtek szorongatott csapataik megerősítésére. Az osztrák-magyar hozzájárulás is növekedett, hiszen további hadihajók érkeztek, így a SMS Kaiserin und Königin Maria Theresia augusztus 7-én érkezett meg Takuba, ahol egy 160 fős tengerészkülönítményt tett partra két partraszálló löveggel. Az SMS Aspern és az SMS Kaiserin Elisabeth szeptember 17-én jelent meg a térségben, a továbbiakban ők biztosították az osztrák-magyar külképviseletek védelmét, valamint részt vettek a harcokban. A hadműveleteket Alfred Gaselee brit altábornagy vezette, és alárendeltségében a nemzetek hozzájárulása révén felállított szövetséges erők – ekkora már gyalogsággal és tüzérséggel megerősített egységei – összesen főt számláltak. Ez a jelentős erőt képviselő nemzetközi haderő az ostrom alá vett európai és japán diplomáciai létesítményeket már fel tudta szabadítani. A nemzetközi koalíciós csapatok július 14-én egy napi harc árán elfoglalták t. ## A város rövid története `a 11. században még kis halászfalu volt. A tengeri kereskedelem a 14. századtól indult és hozott jelentős fejlődést. A település közelsége további garanciát jelentett arra nézve, hogy a főváros hátterét biztosító kikötőváros is folyamatosan növekedhessen. A kora 16. században megjelentek az európai hajósok, és kezdetben szabadon kereskedhettek a Ming-dinasztia és a uralkodói alatt is. A későbbiekben azonban korlátozták a kereskedelmet, így városa és voltak az egyedüli kikötők, melyeket az európaiakkal történő kereskedelem céljából 1759 és 1842 között használni lehetett. 1842-ben ez a kör ötre bővült, az első ópiumháborút követő békekötés alapján.` A második ópiumháborút lezáró szerződést 1858. június 26-án itt kötötték meg a városban, és ekkor már tízre emelkedhetett a kínai szabad kikötők száma. A városban folyó kereskedelem és az itt élő külföldiek védelme érdekében lehetővé vált, 1860-tól egészen 1945-ig, hogy nemzetközi koncessziók működjenek. Az óváros, mely mindvégig kínai kézen maradt, meghatározta a kilenc más államhoz tartozó koncesszió életét, annak ellenére, hogy azok területen kívüliséget élveztek. A 1911. évi bukását követően több önkormányzat váltotta magát a városban. A hatalmi zavargások, a japán megszállás és a második világháború azonban súlyos csapásokat mért az itt élőkre. A világháborút követően a Kínai Kommunista Párt már nem tette lehetővé a koncessziók további működését, így azokat sorban felmondták az érintett államok. ## A koncessziók A városban az elsők között brit és francia koncessziót alapítottak 1860-ban. Ezekhez aztán 1895 és 1901 között csatlakozott még Japán Birodalom, Német Birodalom, Orosz Birodalom és olyan országok is, amelyeknek Kínában máshol még nem voltak érdekeltségeik, mint például az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Belgium. Ezek a hatalmak, mint a bokszerlázadás leverésében részt vevő nemzetközi koalíció tagjai, a háborús jóvátétel keretében jutottak a területekhez. A koncessziós területen kihasználták azt, hogy jogilag a terület fennhatóságuk alá tartozott, ezért saját börtönöket, iskolákat, laktanyákat és kórházakat üzemeltettek, mindezt úgy, hogy a folyó mentén alig nyolc kilométer hosszan terült el ez az egész nemzetközi fennhatóság. A koncessziós területek kihatással voltak a kínai társadalmi és kulturális változásokra. A legszembetűnőbbek a megkezdett építkezések és az urbanizációt elősegítő beruházások, a villanyvilágítás és a tömegközlekedés beindítása voltak. A területek egyfajta mini nyugatként jelentek meg, és a hagyományos kínai életmód alakításában jelentős szerepet játszottak. A leglátványosabb talán a sanghaji koncesszió volt, de sem szenvedett hiányt francia varietéműsorokból, olasz művészeti előadásokból és angol klubokból. A több nemzet által felügyelt, teljesen heterogén környezet kedvezett az ügyeskedőknek és vonzotta a kalandorokat. Minden koncessziónak megvolt ugyanis a maga előnye. Az áruszállítás jelentős része a francia koncesszió területére koncentrálódott, hiszen a Sárga-tengerről a folyóba bekanyarodó – tonna vízkiszorítású hajók számára csak itt volt megfelelő a vízmélység. Az osztrák-magyar sajátosság az volt, hogy Bécs és Budapest sem támogatta anyagilag kínai koncesszióját, így az osztrák-magyar terület leglassabban fejlődő területének számított. Több koncesszióban, így az osztrák-magyar részen gondot jelentett, hogy az ott élő munkások nem jutottak elegendő munkához. Számukra a kínaiak által ez időben felhúzott gyárak, melyek elsősorban a Központi pályaudvar környékére települtek, jelentették a megélhetést. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint például az osztrák-magyar kolónia lakossága négy év alatt főről főre csökkent. Volt viszont egy érdekes jelenség is, hiszen ezzel az elvándorlással szemben az osztrák-magyar koncessziós területen is megjelentek a gazdag befektetők, akik mintegy villakerületté formálták a koncessziós területet. Az úgynevezett Ju Gong-osztály ugyanis jobban kedvelte a Bécs és Budapest nyújtotta lazább lehetőségeket, mint a szigorú londonit vagy párizsit, és emiatt az osztrák-magyar koncesszió több parkolópályán lévő kínai hadúrnak, kormányzónak és politikusnak adott otthont és egyben lehetőséget, hogy osztrák-magyar állampolgárságot kapjanak. Amikor összeomlott a Kínai Birodalom, a vezetése mellett újraépítették a bel- és külkapcsolatokat. Az európai feleket ekkortól kezelték egyenrangú félként, és ez tette lehetővé az európaiak tulajdonszerzését Kínában. Ezt a folyamatot azonban a második világháború végleg megakasztotta. A Kínai Kommunista Párt győzelmét követően kiűzték az idegeneket az országból és ritka kivételnek számított, hogy Dél-Kínában és az Egyesült Királyság és Portugália fennhatósága alatt megmaradhatott. ### Az osztrák–magyar koncesszió (1901–1917) Kína és az Osztrák–Magyar Monarchia közötti kapcsolatrendszer alapjait neves magyar természetkutatók tették le. Az első kétoldalú szerződés az 1869. szeptember 2-án megkötött kereskedelmi és hajózási egyezmény volt, amely 1917-ig maradt érvényben. A szerződést az a küldöttség kötötte, melynek tagja volt Xántus János is. Ez az osztrák-magyar délkelet-ázsiai expedíció az út során gazdag anyagot gyűjtött a magyar természettudomány számára. Az ilyen kutatóutak is hozzájárultak, hogy megélénkültek a külkapcsolatok Kínával, és a Monarchia főkonzulátust nyitott Sanghajban, majd 1897-ben követséget . Kína csak később, 1902-ben küldött diplomáciai képviselőt Bécsbe. A bokszerlázadás miatt az Osztrák–Magyar Monarchia csatlakozott a nyolc nemzet szövetségéhez, elsősorban azért, hogy megvédje állampolgárait, és így részt vett a felkelés leverésében. Azonban az osztrák-magyar és főként az olasz hozzájárulás a misszióban részt vevő katonai erőkhöz képest csak jelképesnek volt tekinthető. Az osztrák-magyar hozzájárulás részeként összesen négy cirkáló és pár száz, elsődlegesen a Magyar Királyság területéről sorozott katona vett részt a feladatban. Az osztrák-magyar erők vesztesége mégis jelentős volt, hiszen többen életüket veszítették vagy megsebesültek. Például az SMS Zenta parancsnoka, Eduard Thomann von Montalmar fregattkapitány egy a mellébe fúródó gránátszilánk okozta sérülésbe halt bele. A lázadás leverését követően 1901. szeptember 7-én jóvátételként az Osztrák–Magyar Monarchia koncessziót kapott belvárosában a folyó mentén, és a Sanghaji Főkonzulátus mellett konzulátust nyitott a . Az osztrák-magyar koncessziós zóna, vagy korabeli nevén a osztrák-magyar telepítvény, 108 hektáros területet jelentett, ami lehetőséget adott arra, hogy a területről bekapcsolódhassanak a város és az ország vízi és vasúti közlekedésébe. Az itt élő kínai lakosok egyöntetűen megkapták az osztrák-magyar állampolgárságot. A városrészben ekkor mintegy ember lakott. A közrend fenntartására itt állomásoztatott negyven tengerészgyalogos mellett a kínai nemzetiségű osztrák-magyar állampolgárok közül hetven fővel megszervezték a kínai milíciát, az úgynevezett Simbót. Az osztrák–magyar koncesszió önellátó terület volt, mely rendelkezett saját fürdővel, színházzal, zálogházzal, iskolával, laktanyával, börtönnel, temetővel és kórházzal is. A terület és az itt működő konzulátus is az osztrák-magyar törvények, és nem a kínai hatálya alatt állt. A fennhatóság mindössze tizenhat évig tartott, de több ma is látható építészeti emléket hagyott maga után. Jelentős volt továbbá, hogy az anyakönyvvezetést 1907-től bevezetették a koncesszióban. A közrend védelme érdekében négy rendőrőrsöt telepítettek, és a kínai gyerekek részére angol nyelvű (nem német vagy magyar) iskolát nyitottak. A közigazgatást helyi előkelőségekből válogatták, akiket az osztrák-magyar konzul és a katonai parancsnok felügyelt. Hatalmukat biztosította, hogy az önkormányzatot vezető tanácsban kettejüknek együttesen többségi szavazata volt. Az itt alkalmazott osztrák-magyar büntetőrendszer általában kisebb bűncselekményekkel foglalkozott, és azt az elvet követte, hogy az elkövetés helye alapján alkalmazták a törvényeket. Ezek szerint ha az elkövető kínai területen követte el a tettét, akkor a kínai törvényszék elé állították, ha a koncesszió területén, akkor az osztrák-magyar törvénykezési gyakorlatot követték. A jelképes osztrák-magyar helyőrség természetesen nem tudott jelentős szerepet játszani az első világháborúban, hiszen amikor Kína hadat üzent a központi hatalmaknak, akkor a monarchia elvesztette a terület feletti fennhatóságát. A zónát a kínaiak birtokba vették, és 1917. augusztus 14-én az osztrák-magyar koncessziót egyoldalúan felmondták, a jelentősebb német koncesszióval együtt. Végül Ausztria az osztrák igényekről 1919. szeptember 10-én a saint-germaini békeszerződésben lemondott. A terület feletti magyar követelések egy kicsit később, 1920-ban, a trianoni békeszerződéskor szűntek meg. A konzulok listája - Carl Bernauer (1901–1908) - Erwin Ritter von Zach (1908) - Miloslav Kobr (1908–1912) - Hugo Schumpeter (1913–1917) ### A belga koncesszió (1902–1931) A belga koncesszió 1902. február 6-án alakult meg a folyó keleti partján. A belga kormány és üzleti köreik nem fektettek be a koncesszióba, így a területükön nem sok új épület volt, és az utókorra is alig maradt fenn ottlétüknek építészeti emléke. Amiben viszont jelentőset alkottak, azt egy 1904-ben kötött szerződés tette lehetővé. Ekkor Kína és Belgium megegyezett abban, hogy a belgák az elektromos ellátás, a villamos- és troliközlekedés fejlesztésére ötven évre szóló kizárólagos jogot kapnak. Ennek köszönhetően megalakult a közlekedési vállalat (Compagnie de Tramways et d'Eclairage de Tientsin), amely 1906-ban nyitotta meg az első vonalat, és ezáltal lett az első kínai város, ahol megindulhatott a modern tömegközlekedés. ban például csak két évvel később indították meg az első elektromos villamosvonalat. A villamos energiaszolgáltatás, a világítás és a tömegközlekedés üzemeltetése nyereséges volt, és jó felvevő piac a belga ipar számára, mivel a járműveket az anyaország szállította. Volt azonban kisebb kivétel is, mert az eredeti elektromos berendezések egy része Németországból érkezett. 1914-től a közlekedési hálózatot a kínai óvárosban, az osztrák-magyar, a francia, az olasz és az orosz koncessziók területén is ők működtették. A közlekedési vállalat irányítását 1943-ban a japán hadsereg vette át, a belga alkalmazottak és sok esetben a családtagjaik is fogolytáborokba kerültek. Az üzemeltetés a második világháborút követően a kínai hatóságok kezébe került. Emiatt a brüsszeli központú vállalat kárpótlást szeretett volna elérni, de a Kínai Népköztársaság ettől mereven elzárkózott. A rendszer egészen 1972-ben történt bezárásáig működött. ### A brit koncesszió (1860–1943) A brit koncesszió 1860. október 24-én alakult meg a folyó jobb partján. A brit területen jelentős kereskedelmi központok működtek, és ez volt a legnagyobb és legerősebb koncesszió. Angol nyelvű újságok és magazinok 1886-tól jelentek meg rendszeresen. Ezek a kiadványok messze földre eljutottak és Kínáról szóló színvonalas írásokat tartalmaztak. A kínai kultúra terjesztésében jelentősnek nevezhető William Alexander Parsons Martin presbiteriánus misszionárius, aki írásaival állított emléket ennek az időszaknak. A közigazgatást hasonlóan szervezték, mint Sanghajban. A központ az impozáns Gordon Hall volt, amely a város egyik fő épülete. Nevét a "kínai" Charles Gordonról kapta, aki brit tábornok volt és az ő nevéhez kötik a brit koncesszió létrehozását. A brit fennhatóság kétszáz hektáron terült el, és magába foglalt egy kisebb falut is. A brit kormányzat évente fizetett egy jelképes összeget Kínának a bérletért azért, hogy biztosítsa őket ideiglenes helyzetükről. Ezt a bérleti formát más koncessziók esetében is alkalmazták. A koncessziót 1941. december 8. és 1945 szeptembere között Japán megszállás alatt tartotta. 1943. január 11-én az Egyesült Királyság lemondott koncessziós jogáról, és a terület 1945. november 24-től Kína közigazgatási részévé vált. ### A francia koncesszió (1860–1946) A francia koncesszió 1860. október 24-én alakult meg. Kezdetben ez a koncesszió elsősorban misszionárius feladatokat látott el, de ebből több konfliktus is akadt a helyi kínaiak és a hittérítő francia papok között. A koncesszió igazi nevezetességei a javarészben máig is fennmaradt épületek lettek. A franciák a britekkel együtt kezdték el a koncessziójuk kiépítését, és tevékenységükben megmutatkozott, hogy túl akartak tenni vetélytársukon. Ez a fajta verseny az 1870–1895 között kezdődő építkezések eredményeként csodálatos épületeket eredményezett, mint például a Francia Konzulátus épülete, a Városi Tanács, a Francia Klub, a katolikus katedrális és az úgynevezett francia kert. Több bankszékház is épült a pénzügyi utcában, amely korábban Rue de France nevet viselte. A francia katedrális sajnos a kulturális forradalom idején külön figyelmet kapott, mert a kupolán található keresztet fiatal kommunisták leverték. Később azonban visszakapta a keresztet, és felújították a templomot. Több neves francia itt töltötte életének jelentős részét, például Paul Claudel 1906 és 1909 között konzul volt. A természettudós atya Emile Licent alapította a város természettudományi múzeumát, amely húszezer körüli állat- és növényfosszíliát tartalmazott és 15 000 könyvet számlált. Ez volt az alapgyűjteménye az 1998-ban megújult . A koncesszióban végrehajtott 1935. évi népszámlálás azt mutatta, hogy lakos élt itt. Ezek közül csupán 190 volt francia állampolgár, és majdnem ugyanennyi orosz (178) menekült. A hasonló nagyságrendű 164 japán származású lakóval szemben a meghatározó kínai népesség főt tett ki. 1940. július és 1943. május között a Vichy-kormány fennhatósága alá tartozott. 1943. május 19-én a Vichy-kormány a fennhatóságot átadta a Japán által támogatott Kínai Nemzeti Kormánynak. 1943. május 19. és 1945. szeptembere között Japán megszállta a területet. 1945. november 24-étől Kína vette át a közigazgatást, és hivatalosan 1946. február 28-án Franciaország is átadta koncessziós jogát. ### A német koncesszió (1899–1917) A német koncessziót 1899-ben alapították, majd ezt a jogot Kína 1917. március 16-án egyoldalúan felfüggesztette és Németország 1919. június 28-án lemondott koncessziós jogáról. Az 1870-es évek végére a Német Birodalom gyümölcsöző gazdasági kapcsolatot épített ki több kínai tartományban, így ben is. A német érdekeltségek a folyótól délre voltak találhatók, az akkor már működő brit koncesszió mellett. 1877 júliusában a környéken zavargások törtek ki, a gyenge termés és az ebből fakadó éhínség miatt. Ezeknek a háborgó csoportoknak célpontjává váltak az idegenek és veszélybe került a német kereskedők tulajdona, akik ezért fegyveres védelmet kértek. A német admiralitás válaszként a térségbe vezényelte az SMS Victoria Louise hadihajót. Ez az eset egyébként arra is jó okot szolgáltatott, hogy a német katonai jelenlét indokolt lehessen a kínai vizeken. A Német Birodalom a simonoszeki békekötést követően kialakult nemzetközi erőversenyben, hosszú tárgyalások után, 1895. október 30-án szerzett kilencvenkilenc évre szóló koncessziós jogot. A koncesszió 1899-től indult meg és kezdetben lassan fejlődött, de a gazdasági növekedés eredményeként mégis több német infrastrukturális beruházás kezdődhetett a városban. Az építkezések német szabvány szerint folytak, és több kereskedőház is letelepedett, mint például a Deutsch-Asiatische Bank. A bokszerlázadás során ők is ostrom alá kerültek, de a nyolc nemzet szövetségének nemzetközi hadereje megvédelmezte őket. Az első világháborút követően a német koncessziót Kína felmondta, és érdekesség, hogy a korábbi német laktanyába szállásolták be azt az amerikai 15. gyalogezredet, amely 1917 és 1938 között itt állomásozott. A német koncesszió végét az 1917 márciusában történt Kínai hadüzenet jelentette. ### Az olasz koncesszió (1901–1947) Az olaszok részére Kína a koncessziót 1901. szeptember 7-én engedte át. Olaszország erre válaszul, 1902. június 7-én alapította meg a (Concessione di Tien-Tsin)t. Az olasz részvétel a bokszerlázadás leverésében jövedelmező üzletnek bizonyult. A megítélt jóvátétel 5,91%-át kapták, ami aranylírát jelentett, valamint területhez jutott is. ben a folyó bal partján, az osztrák-magyar és az orosz koncessziók mellett, közel a vasúthoz telepedtek meg. A kikötőben rendszeresen horgonyoztak olasz hadihajók, és az olasz negyedben virágzó kulturális élet folyt. 1935-ben az olasz koncesszió lakossága főt számlált, melyből 536 volt külföldi illetőségű. Ez a koncesszió volt egy időre a főhadiszállása az Olasz Redenta Légió katonai különítménynek, amely az első világháborúban fogságba esett osztrák-magyar katonák közül verbuválódott. A negyedben új utcák születtek európai stílusú villákkal, és mindenhol jól láthatók voltak az olasz művészetet jellemző reprezentatív tárgyak és díszítő momentumok. Az itt élő kiemelkedő személyiségek és a stílus miatt arisztokratikus koncessziónak is nevezték. A második világháború elején 600 olasz katona állomásozott itt a tengelyhatalmak képviseletében. 1943. szeptember és 1945. szeptember között Japán megszállta a területet. 1944. július 27-én az Olasz Szociális Köztársaság átengedte a jogot a Japán által támogatott Kínai Nemzeti Kormánynak. 1945. november 24-én Kína vette át a közigazgatást, és Olaszország hivatalosan 1947. február 10-én lemondott a jogáról. ### A japán koncesszió (1888–1945) A japán koncessziót 1895. április 17-én alapították. A területért ők fizették a legmagasabb vételárat, hiszen az ő területük volt a leggazdagabb, és sűrűn lakott rész is volt. A koncesszió működését összekötik a japán kémek tevékenységével, de nagy aktivitást mutattak itt különböző illegális kínai szervezetek, mint például a Kínai Kommunista Párt tagjai. A koncessziót 1943 januárjában Japán átadta a Kínai Nemzeti Kormánynak, majd végezetül 1945. november 24-én Kína vette át a terület közigazgatási irányítását. ### Az orosz koncesszió (1903–1920) Kína az oroszoknak 1903-ban engedett át koncessziós területet. Az orosz csapatok a bokszerlázadáskor települtek a városba, a folyó bal partjára. A koncesszió soha nem fejlődött ki teljesen, és bármilyen reményeket tápláltak orosz hatalmi körök, az itt nem valósult meg. A város múzeumaiban, a korról készült archívumokban azonban megtalálhatók korabeli fényképek, melyek szemléltetik az orosz koncesszió életét. Az oroszok által épített épületek közül az orosz konzulátus épülete volt jelentős és az Orosz-Ázsia Bank épülete a mai napig fennmaradt. A területet 1920. szeptember 25-én Kína visszavette és a Szovjetunió 1924. május 31-én végleg lemondott a terület koncessziós jogáról. ### Az amerikai koncesszió Az Amerikai Egyesült Államok a jogot 1860-ban szerezte meg, de a koncessziója nem valósult meg a városban. De facto mégis rendelkeztek bizonyos privilégiumokkal 1869-től 1880-ig, mert a brit misszió égisze alatt jelen voltak. Az önálló koncesszió alapításának jogáról 1901 novemberében hivatalosan is lemondtak. 1902-től a brit koncesszió részeként helyőrséget építettek ki, és itt állomásoztatták az amerikai 15. gyalogezredet. Az amerikai katonai jelenlét 1941. december 8-áig tartott, mert egy nappal a Pearl Harbor elleni japán támadás után visszavonták a városból csapataikat. ## Hatások Az 1842-es, majd az 1856–60-as ópiumháborúk után Kína egyenlőtlen szerződéseket kötött és függőségbe került, elsősorban Angliától, de más akkori nagyhatalmaktól is. Közben az elnyomott kínai tömegek egyre jobban elégedetlenkedtek. Az 1901-ben levert bokszerlázadás után 1911-ben polgári demokratikus forradalom döntötte meg a császárságot, és Kína köztársaság lett. Ez az átalakulás azt eredményezte, hogy az országban hamar eluralkodott a káosz. Ebben a zavaros időszakban beavatkoztak külső hatalmak – elsősorban Japán és Anglia – és 1925-ben polgárháború tört ki, ami egészen 1949-ig tartott. A koncessziók ebben a történelmi háttérben működtek 1860 és 1945 között. Az itteni nemzetközi jelenlét azonban mindvégig gazdasági érdeken alapult, erőltetett volt és az európai beavatkozás a kínai kulturális emlékek pusztulását hozta. Az európaiak jelenléte pedig különösen ellenszenves volt a kínai közvélemény számára. Ez a kényszerű együttélés a kereskedelem lebonyolításán túlmenően mégis jelentős hatást gyakorolt az itt élőkre és kultúrájukra. A városban például a mai napig láthatóak a neoklasszicista stílusban épített épületek. A tömegközlekedés is sokat köszönhet az ekkor megkezdett beruházásoknak. Mindezek ellenére talán a megmaradt emlékeknek köszönhetően a mai napig megfigyelhető az európai történelmi emlékek tisztelete és egyfajta nosztalgia is a kor iránt. Ez a város a magyaroknak azért is fontos, mert egy része, ha rövid ideig is, de az Osztrák–Magyar Monarchia vérrel szerzett területe volt. A 21. században további pozitív változások történtek a megmaradt emlékek megőrzése terén. A város önkormányzata jelentős erőfeszítéseket tett, hiszen 2005-ben elfogadtak egy tizenöt éves kulturális örökség-megőrzési tervet (2005-2020). Ez alapján 615 „történelmi épületet” és négyzetmétert helyeztek védelem alá. Az épületek közül hatvanat különleges jelentőségűnek, minden áron védendőnek, 162-t tekintettek fokozottan védendőnek, míg 393 épület kapott általános jellegű védelmet. ## Galéria ## Fordítás

Kossuth Lajos utca (Miskolc)

A Kossuth Lajos utca egyike Miskolc legrégebbi utcáinak, hangulatos megjelenését és nyomvonalát máig őrzi. Korábban Német és Czikó utca néven is szerepelt, előbb az ide települt német iparosokról, utóbb az itt élő Czikó családról kapta a nevét. Mai elnevezését a 19. század végén, Kossuth Lajos halála után kapta. A Széchenyi utcáról indul északi irányban, vége a Palóczy utca/Deák tér vonalán található. Az utca déli végénél 1996-ban állították fel a honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából Varga Éva szobrászművész millecentenáriumi emlékművét. Az utca megnyitásakor még csak a Pecén túli, északi szakasz volt beépülve, a Piac (ma Széchenyi) utca felőli részre csak később építkeztek. Az utca kezdettől a 18. század végéig a városon, északi irányban átvezető főútvonal volt. A Mindszent felől érkezők a Papszeren és az Alsó-Papszeren vagy Püspök (ma Rákóczi) utcán át érték el a Szinvát és a Piac (Derékpiac) utcát, majd a Czikó utcán, a Pece-patak hídján át folytatták az utat a mai Palóczy utcára, és innen mentek tovább Szentpéter irányába. A Kossuth utcai építkezéseket, főleg a keleti oldalon befolyásolta a patak folyása, mert az arra néző telekvégeken olyan építményeket kellett emelni, amelyek megvédték a házakat a Pece gyakori áradásaival szemben. Az utca jellegzetes házai között megemlíthető az utcát nyitó Pannónia szálló és az utcát záró Belvárosi református templom, amit a miskolci köznyelv csak „Kakas-templom”-ként emleget, a régi lakóépületek közül – többek között – a Gyika-ház, a Mukulovszki–Silbiger-ház, a Pompéry-ház, a Hesz–Orczy-ház és a Czinczifa–Főzy-ház. ## Története A Kossuth utca környéke Mátyás király idején, 1470-1490 környékén települt be, főleg német kézművesmesterekkel, iparosokkal (de voltak közöttük nemesek is). Az utcabeli jobbágytelkek rövidebbek, mint a többi középkori eredetű kötelbeli fundus. Első ismert neve Német utca volt. Ekkoriban az utcákat nem a városi vezetés nevezte el, hanem a nép, és nyilván olyan nevet adott, ami valamilyen módon jellemző volt rá. Kezdetben a Pecén túli, északi szakasz épült be, és bár ekkor a Piac utca felőli rész eléggé tágas lehetett, kiépített bejárata onnan lényegében nem volt. Az utca északi része ekkor az Újváros része lehetett, de az is lehet, hogy az Újváros csak a mai Palóczy utcánál kezdődött. Az utca keleti oldalának építkezéseire jellemző volt, hogy a Pecére néző telekvégekre olyan gazdasági melléképületeket építettek, amelyeket – valószínűleg csekély sikerrel – alkalmasnak gondoltak a patak áradásainak kivédésére. Érdekes, de történelmi okai vannak annak, hogy az 1702-es Kötelkönyv az egész utcát egyetlen kötelbe, a 19. számúba sorolja be, a háztelkek között (ekkor már megnyitották a Piac utca felé). Az utca neve rövidesen Czikó lett, ezt viselte a leghosszabb ideig. Névadója Czikóházi vagy Czikó János volt, akinek az utcában volt a háza. Czikó 1554-ben érkezett Miskolcra, a Füleket ostromló törökök elől menekült ide. Az 1563. évi urbárium szerint már nemesi ház tulajdonosa volt az utcában. Háza 1592-ben királyi felmentést kapott a közterhek alól. Czikóról 1609-ből származik egy perirati említés is, miszerint konfliktusba keveredett Zabari (Zabary, Szabari) Demeterrel, mert annak rossz helyen legeltető szolgáját Czikó lefogatta. Zabari egyébiránt szintén utcanévadó lett, 1580-tól 1702-ig a mai Déryné utca viselte a família nevét. Egyes családnevek továbbélése az utcanevekben akkoriban nem volt ritkaság, a vagyon, a társadalmi helyzet vagy a város vezetésében betöltött fontosabb pozíció és elismertség esetenként így nyilvánult meg. Kossuth Lajos 1886-ban díszpolgárságot, 1898-ban egész alakos szobrot kapott a várostól. Már életében utcát akartak elnevezni róla, a hozzá látogató miskolci küldöttség többször is kérte beleegyezését, de Kossuth elhárította a megtiszteltetést. Végül – valószínűleg a szoborállítással egy időben – a Czikó utcát Kossuth Lajosról nevezték el. Az utcának fontos szerepe volt a város észak–déli forgalmának lebonyolításában. A Mindszent felől érkezők a Papszeren és a Püspök (ma Rákóczi) utcán át érték el a Szinva hídját, majd a Piac (ma Széchenyi) utcát, és a Czikó utcán, a Pece-patak hídján át haladtak a mai Palóczy utcára, és innen mentek tovább Szentpéter irányába. Később volt egy másik útvonal is, ez a Boldogasszony (ma Déryné) utcán haladt. A várost átszelő országút forgalma természetesen nem tett jót az út minőségének, miként erről Miskolc jegyzőkönyvébe 1673-ban tett bejegyzés is tanúskodik: „...mivel a Czikó uttzának az uttya régtöl fogvást el bomló és omló lévén a szertelen való essős idők miatt, ugy annyira, hogy sem ember, sem marha szabadosan nem járhatta, ahoz képest meg akarván építtetni, adá a B. tanács Turóczi Szabó Miklós Uramnak. Rétét, földét szabadosan birja maga és Successora, meg rakván gallyal és ahoz tartozó töltéssel tarcsa és gyarapittsa fogyatkozás nélkül”. A közlekedésben betöltött szerepe a Kazinczy utca 1794-es megnyitása után erősen visszaesett. A Kossuth utca házainak többsége a 18. század első felétől, vásárlás révén görög kereskedők kezébe került, a kolónia a legnagyobb kiterjedését 1798-ban érte el. A görög kompánia tagjai sok szép házat építettek, ezzel hozzájárultak Miskolc belső területeinek városiasabbá tételéhez. A görögök két-három generáción keresztül birtokolták a Széchenyi, a Kossuth és a Rákóczi utca házainak többségét, és így alkottak a belvárosban egy többé-kevésbé összefüggő tömböt (a Kossuth utca 17 házából még a 19. század elején is 13 volt görög tulajdonban). Csupán a Kossuth utca északi végén, a református templom körzetében volt egy kis református „sziget”. 1843. július 19-én, a hatalmas miskolci tűzvészben leégett az egész Kossuth utca, így valamennyi házat és a templomot is helyre kellett állítani. Az ezt követő időszakban főleg az utca két végén történtek említésre méltó események, elsősorban építkezések. A déli szakaszon elsőként Pfliegler J. Ferenc, az ipartestület elnökének háza említendő, amely 1893 és 1910 között, több szakaszban épült. A románok ebben az épületben rendezték be főhadiszállásukat 1919-ben. A Kossuth utca 4. alatti rossz állapotú földszintes házak helyén egy bérház épült 1962–63-ban. Nagyjából ebben az időszakban fedték be az utcát keresztező Pece-patakot, aminek az emlékét és nyomvonalát a Patak utca őrzi. Az utca északnyugati sarkán álló Béke éttermet (a Széchenyi utca 3–7. épületeivel együtt) 1975-ben lebontották, a helyükre épült a Pátria-üzletház. Ezzel az Kossuth utca északi szakasza kiszélesedett, amit a közúti forgalom elől lezártak, a Széchenyi utcai sétálóutca része lett, és itt állították fel Varga Éva szobrászművész millecentenáriumi emlékművét. Az északi végen elsőként az 1930 körül épült egyemeletes, egykori református püspöki házat (Kossuth utca 20.) kell említeni. Ezzel szemben, a Kakastemplom szomszédságában épült az 1980-as évek közepén a református egyházkerületi székház. A 15. szám alatti Református Gyermek és Ifjúsági Missziós Központ épülete az ezredfordulón emeletráépítést kapott, és – többek között – azért is érdekes, mert ebben helyezték el Bató Eszter, Bató István lányának emlékszobáját. ## Épületei ### Nyugati (páratlan) oldal Pátria-üzletház (Széchenyi utca 3–9.) A Pátria-üzletházat régi, részben műemlékházak helyére építették az 1970-es évek végén. A Széchenyi és a Kossuth utca sarkán (Széchenyi u. 9.) eredetileg az 1745–1750 között épült, egyemeletes Fekete Sas fogadó állt, később ebben működött a Székelykert vendéglő, amiből 1953-ban Béke étterem lett, az emeleten lakások voltak. A Kossuth utca déli nyitását bővíteni kellett, mert a főutcai részen az utcán csupán egyetlen személyautó fért el (igaz, ezt követően sétálóutca lett ez a szakasz is). Az egykori étterem helyén az utca kis terecskévé szélesedett, itt áll Varga Éva millecentenáriumi emlékműve. A Pátria tömb Kossuth utcai szakaszán, a sarkon, Széchenyi utcai bejárattal egy bérlőt gyakran váltó üzlethelyiség van (a 2010-es években halláscentrum), tőle északra az Impresszó nevű szórakozóhely működik terasszal, majd a Pátria gyógyszertár következik. Az emelet Kossuth utcai oldalán posta, könyvesbolt és lakberendezési bolt üzemel. A Kereskedelmi Testület egykori székháza (Kossuth utca 1.) A telken az 1880-as években már működött az utcára három ablakkal néző, Tűzoltóhoz címzett kávéház, 1885-ben ezt Bok János kávéház-tulajdonos bővítette ki, illetve alakította át. A Tűzoltó kávéház főleg a szerényebb jövedelműek és a katonák szórakozóhelye volt, és „kéjhölgyek” is „működtek” itt. Az intézményt 1920 körül megszüntették, és ideköltözött a Miskolci Kereskedelmi Testület. Az épületet végül 1939-ben lebontották, és a helyén építették fel a testület új székházát, Hevesi Lajos tervei alapján. A helyi lapok híradása szerint ez volt az első vasbetonépítésű lakóház a városban. Az épület pincére épült magasföldszintből és két emeletből áll, liftet is beépítettek. A Kereskedelmi Testület a magasföldszintet használta, az emeleteken lakásokat alakítottak ki, ezek bérleti díjából szándékoztak biztosítani az építési költségeket. A század második felében államosították a házat, amely a 2010-es évek óta lakóközösségi tulajdonban van, illetve egy kereskedelmi cég irodái is itt kaptak helyet. A Kossuth utcai rész emeleti homlokzata erősen kiugrik a síkból, két oldalán erkélyeket helyeztek el. A déli oldal – a földszinti szakasz álvakablakai miatt is – kissé „csupasz” látványt nyújt, itt látszik az üvegfalú lépcsőház. Az emeleti szinteken széles erkélyt alakítottak ki. Pfliegler-ház (Kossuth utca 3.) Az északi oldalán a Pecére néző telek 1817-ben még beépítetlen volt, a 19. század második felében építettek rá egy földszintes házat, amelyben a város katonai fogdája működött. Az eltelt idő alatt a ház annyira tönkrement, hogy a város eladta. A vevő Pfliegler J. Ferenc, az ipartestület elnöke volt, és a ház homokkő alapjait felhasználva – bábonyi-bérci szőleje árából –, erre építtetett egyemeletes házat. A terveket Stimm Lajos készítette. A ház 1893-ra részben elkészült, lakható volt, sőt Pfliegler Ferenc a III. Országos Ipari Kongresszus prominensei számára egy 85 fős vacsorát adott benne. A ház déli szárnybeépítésére 1910 körül került sor. Az 1919. augusztus 4-én Miskolcra bevonult román megszálló csapatok itt alakították ki főhadiszállásukat, és november 16-áig tartózkodtak a városban. Pfliegler Ferenc 1922-ben bekövetkezett haláláig élt a házban, ezután özv. Lichteinstein Miklósné, majd 1939-től Bartha Izidor és neje tulajdonába került. Az államosítás után a MIK (Miskolci Ingatlankezelő Vállalat) kezelésében volt, majd az 1980-as évek közepén Dudás M. Péter tervei alapján felújították, egyben egy második emeletet is húztak rá. A földszinten az első páros ablakokat követően enyhe kiülésű rizalitban van a ház bejárata. A következő három tengelyben egy-egy ablakpár helyezkedik el, ennek a szakasznak a közepén üzletbejáró van (itt működik a Filharmónia irodája). A szakasz két szélén kváderes sávok vannak. Az első emeletet hangsúlyos osztópárkány választja el, az itteni, szintén páros ablakok félköríves zárást kaptak, a keretelések között a felület vöröstéglás borítású. A második emelet megtartotta a tengelyelrendezést, ablakai egyenes záródásúak. A Patak utcai oldal első tengelyében páros vakablakok vannak, amelyeket két egyes, majd egy páros ablak követ. Gyika-ház (Kossuth utca 5.) A Kossuth és a Patak utca sarkán álló, teljes egészében alápincézett ház 1850 körül épülhetett, építtetője a görög származású városi tanácsnok, Gyika Tamás volt. Az elődépületet Gyika Naum, a görög kolónia tudós tanára építtette. A Gyika család a 18. század utolsó harmadától volt jelen a városban, a dinasztia alapítója Gyika Mihály görög kereskedő volt, Naum pedig az ő fia, aki szintén görög családból nősült, Povva (Pova) Máriát vette feleségül. A házasságból a felnőtt életkort Athanáziusz, illetve egy lány érte meg, aki Malagets Ferenc felesége lett. A Gyika család további leszármazottai között teljesedett ki leginkább az asszimiláció, és ennek a családnak maradtak fenn legtovább adatai Miskolc különböző irataiban (könnyen lehet, hogy még ma is élnek a városban leszármazottak). A Kossuth utcán 1+2+k+2+1 tengelyű földszintes ház déli frontja (három távol ülő ablakkal, korábban vakablakokkal) a Pecére (a mai Patak utcára) nézett. 1996–1997-ben felújították, de már korábban is történhettek kisebb-nagyobb beavatkozások. Kapubejárója a Kossuth utcán van, a felújítás előtt kőkeretes, szegmensíves, kerékvetős fakapuja volt, ez a megemelt belső szint miatt lépcsővel ellátott, üvegezett bejárattá alakult. Ablakainak mérete a járda felé megnövekedett, mind egyenes záródású. Az első és az utolsó tengely enyhén kiemelkedő rizalitban helyezkedik el, két oldalán függőlegesen sávozott dupla pilaszterekkel, fölöttük – és a bejárat fölött is – szögletes attikával. A lábazat mészkővel van borítva, itt vannak a pinceablakok, a homlokzat kváderes vakolatot kapott. Átépítése óta egy biztosítócég irodája, a társadalmi egyesületek szövetsége stb. működik benne. Mukulovszki–Silbiger-ház (Kossuth utca 7.) A ház neves lakója volt Trangus Illés, Miskolc első orvosa és patikusa. 1734-től lakott a Busa-féle házban, és itt működtette első gyógyszertárát (később elköltözött a Piac utcára, 1793-ban már ott volt lakása és patikája). A 18. század végén a Gábriel és a Szalai családok osztoztak a telek tulajdonjogán, de 1817-ben már özv. ifj. Mukulovszki Demeterné volt a bejegyzett tulajdonos. Férje 1815-ben hunyt el, ő maga 1837-ben. Az egyemeletes házat ők építették a 210 négyszögöl nagyságú telekre. Az 1880. évi összeírás szerint a görög kereskedő leszármazottai már nem laktak a portán, a 19–20. század fordulóján az Árvay család lakott tulajdonosként a házban. Az 1920-as években újabb tulajdonosváltás történt, Silbiger Ármin neve szerepelt a lakcímjegyzékben, aki 1937-ben épített a házhoz új helyiségeket, és átalakította a kapubejárót is. Ő és felesége a holokauszt áldozatai lettek. Az épület a Miskolci Ingatlankezelő Vállalathoz került. A ma látható emeletráépítés feltehetően az 1960-as években történt, majd az 1980-as években felújították a házat. Az épület eredeti, az 1920-as években még látható art déco-északnémet stílusából nem maradt meg semmi, a mai ház megjelenése ahhoz képest kissé hivalkodónak tűnik. A hármas tagolású homlokzat első tengelyében helyezkedik el az egyenes záródású, fából készült kétszárnyú bejárati kapu, fölötte íves foglalatban hármas osztású ablak van, könyöklőpárkánya alatt neobarokk kötény, oldalain díszvázaidommal koronázott törpe pilaszterekkel. Az zárt erkély mellé még egy puttófigura is került. A második tengelyben a földszinti ablakpár fölött, a nyolcszög három oldalával kialakított zárt erkély, keskeny ablakokkal. A harmadik rész földszintjén szintén két ablak van, fölöttük az első tengelybelihez hasonló, de szélesebb ablak helyezkedik el. Ez a rész tetőbeépítéses, timpanonos zárással. Az Ipartestület egykori székháza (Kossuth utca 9–11.) A két szomszédos telek nagyjából azonos méretű volt (215, illetve 205 négyszögöl). A 18. század végén Gábriel Mátyás és Niska Mihály birtokolta a 9. számú telket, illetve a rajta álló épülete(ke)t. Niska Mihály görög kereskedő az összeírásokban először 1760-ban szerepelt. A 19. század elején már Niska özvegye nevén jegyezték a telket, és a család feltehetően 1825-ben, az ő halálával halt ki. A mai ház a 19. század végén épült, tulajdonosa (és feltehetően építtetője) Schwarcz József volt. A 11. számú telek és ház a 18. században Barkassy András tulajdona, aki háromszor is Miskolc főbírája volt (1756–1762, 1770–1771, 1791–1803). Az 1793-as összeírás már Gerga Ádám görög kereskedőt tünteti fel tulajdonosként. A Gerga család Gerga György révén 1770-ben már miskolci lakos volt, és ettől fogva négy generációjuk nyomát lehet fellelni különböző dokumentumokban. Egyikükről Petőfi Sándor 1847-es miskolci látogatása kapcsán említik: „...a miskolczi fiatalok [...] Ebédre az úri kaszinóba vitték, amely akkor az Okolicsányi-féle házban volt. Jó konyhát tartott benne a vendéglős, egy originális ember, kit Spirának neveztek, különben Gerga Spiridon volt a neve”. 1903-ban a Miskolci Ipartestület 2000 koronáért megvásárolta az akkor ortodox egyházi tulajdonban lévő 11. számú házat, székház számára, majd 1920 előtt (más forrás szerint 1934-ben, illetve 1936-ban) megvették a 9. számú házat is. Érdekes adottság, hogy a két épület homlokzati vonala nem egy egyenesbe esik, kis, de jól látható törés van benne. Egységesítő átépítésükre a tervet Stimm Lajos és Block Alfréd készítette el 1933-ban, és az új székház ünnepélyes átadására 1937. szeptember 19-én került sor. Az Ipartestület 1948-ban szűnt meg. A 9. számú ház földszintes, k+3 elrendezésű, csakúgy, mint a szomszédos, ám egyemeletes ház. Mindkettőnek kosáríves, kőkeretes kapuja van, szép kovácsoltvas kapuzattal. A földszintes ház tetőszerkezetét egy megemelt mellvéd takarja, ezzel, valamint a közös osztópárkánnyal és a színezéssel is igyekeztek a szomszéd házhoz igazítani. A homlokzat kiképzése egyszerű, dísztelen, az ablakok egyenes záródásúak, keretelés nélküliek. A 11. számú házban tartották 1956. október 23-án, a forradalom kitörése napján Szabó Lőrinc költői estjét, amelyre tábla emlékeztet az épület falán. Az 1960-as évek elejéig (a SZOT székház Mindszent téri felépítéséig) a Szakszervezetek Megyei Tanácsának székháza volt. 1970-től a Kossuth Művelődési Ház is működött benne, de volt a Kamaraszínház, a Hazafias Népfront, a Mini Galéria, a Vöröskereszt otthona is. A 11. szám alatt, az udvarról nyílva működik a Csodamalom Bábszínház. 1984-ben, majd 2017-ben felújították az épületeket. A Herman Ottó Múzeum ásványtára (Kossuth utca 13.) A 230 négyszögöl nagyságú telken a 18. század első felében Barkassy András főbíró háza állt, amit Olaszi György szikszói görög kereskedőnek adott el. Az 1817-es összeíráskor Jakumi János görög kereskedő lakott itt a családjával, majd kincstári kezelésbe került. A 20. század elején a város a telket a Miskolci Bányabiztosság székháza számára ajánlotta fel, a tervek is elkészültek, de a Trianon utáni területi változások miatt bányakapitánysággá átszervezett hivatal számára már nem volt megfelelő az itteni elhelyezés. A telken végül 1927-ben egyemeletes római katolikus elemi iskolát építettek, a klebelsbergi iskolareform keretében. A 20. század második felének elején az iskolát államosították, és VIII. számú általános iskolaként működött tovább az 1960-as évekig. Ezt követően a Miskolci Képtár költözött az épületbe, ami 1974-ben a Herman Ottó Múzeum része és kiállítóhelye lett. Először itt helyezték el Kondor Béla emlékkiállítását is, ami később a Petró-házba, majd a Miskolci Galéria főépületébe került. Az 1980-as években ide költözött a múzeum ásványtára. Az épület 1+1+3+1 tengelyű, bejárata az első tengelyben helyezkedik el, háromosztatú fakapuja van, fölötte akantuszos törpekonzolokon egyenes záródású párkány ül, az emeleti szinten pedig félköríves lezárású ablak helyezkedik el (a ház többi ablaka mind egyenes záródású). Az egyemeletes ház egykor kiemelkedett földszintes szomszédai közül, ezért később ehhez igazították az Ipartestület székházának méreteit. A kapu melletti homlokzati rész szimmetrikus elrendezésű, a középső, enyhén kiugró középrizalitban keskeny és magas ablakokkal. A középrizalit két oldalán sokosztású, vakolatkeretes ablakok vannak mindkét szinten, az emeletiek fölött a kapu díszét ismétlő ornamentikával, parapetjükön sugaras tárcsamotívumokkal. A középen emelt magasságú lábazat pinceablakoknak ad helyet. A múzeumi részlegen kívül ökológiai, környezetvédelmi szervezetek is működnek az épületben. Református Gyermek és Ifjúsági Missziós Központ (Kossuth utca 15.) A 18. század közepén Gábriel György volt Miskolc város főbírája, és a szóban forgó, 214 négyszögöles, nemesi birtoktest részét képviselő telek és ház az ő tulajdona volt. 1783-ban lányának ajándékozta az ingatlant: „azon Fundusomat, melly vagyon ... a Czikó utcában, ... által adtam Nemzetes Gábriel Anna Leányomnak ... Oroszlánosy Tőrős Tamás Uram házas társának és maradékainak...”. A nagy miskolci tűzvész után vagyunk két évvel, így nem csoda, hogy Tőrös Tamás még abban az évben új épületet építtetett a régi helyén. A tervező és kivitelező a Miskolcon megtelepedett Scheidler János Mihály volt, az ácsmunkákat Josef Oppenrieder végezte. Az építkezés után az új házban 1790-ben már nem a Tőrös család lakott. 1896-ban Koch Károly tervei alapján kialakult a mai homlokzat, de a telek belső részein is történtek átalakítások. Ekkor négy család lakott a telek építményeiben. A 20. század első felében az Újhelyi család lakta a házat, és bizonyos bővítéseket is végrehajtott. A második világháború után a MIK (Miskolci Ingatlankezelő Vállalat) kezelésébe került, végül az 1990-es évek végén a református egyház vásárolta meg. Gyermeksegítő központot kívántak létrehozni, és a házat ennek megfelelően emelettel bővíttették, a belső részeket átépítették és felújították. A terveket Rudolf Mihály készítette, és a munkálatok 2003-ban fejeződtek be. A házban működik a Missziós Központ, a Nyilas Misi Alapítvány, egy könyvesbolt, és itt helyezték el, illetve rendezték be Bató Eszter emlékszobáját. Bató István fiatalon elhunyt lányának lakószobáját Bató végrendeletének 23. pontja szerint örökre le kellett zárni, de a házat a Corvin és a Szentpáli utcák összekapcsolása miatt 1974-ben le kellett bontani. Az 1+1+2+1 tengelyes ház homlokzata erősen mozgalmasra sikeredett az 1896-os átalakítás során, és ez a legutóbbi felújítás során is megmaradt. Hangsúlyos kváderezés a lábazatban, az ablakok keretelésében, a két szélső rizalitban vakolatarmírozással és az ablakok fölött erősen kiemelkedő timpanonnal, a kapu és a kettős ablak fölött egyenes szemöldökpárkánnyal. A bejárat és a páros ablakok fölött, az attikában törpebaluszterek sora áll, a széleken pedig szarkofágformára emlékeztető törpemellvédek vannak, amik az emeletráépítés után is megmaradtak. A földszinti szabad falfelületek téglaborítást kaptak, az emeletiek vakoltak. Az emelet tengelyelrendezése ötletesen követi a földszintét, középen, az ablakok közét pedig szép kerámiadísszel töltötték ki. Református egyházkerületi székház (Kossuth utca 17.) A telken a szomszédos református templommal egy időben épült a lelkészlak. A ház a telek északkeleti oldalán helyezkedett el, keskenyebb oldalával az utcafrontra épült, és hat ablaka közvetlenül a templomra nézett. Nyolc szobája volt, emellett különböző mellékhelyiségek is voltak benne, a déli oldalon pedig végig tornáccal rendelkezett. Az 1970-es évek végén az egyház új épület, egy székház emelését határozta el. A műemlékházat lebontották, a telek új helyén építették fel a Tiszáninneni Református Egyházkerület székházát, a tervező Filippinyi Gábor volt. A komplexum az 1980-as évek közepére készült el, a 2000-es évek elején felújították. Az épület helyet biztosít egy 200 fős gyülekezeti teremnek, a lelkészi hivatalnak, a püspöki hivatalnak, könyvtárnak, tárgyalóteremnek, vendégszobáknak és néhány lakásnak. Az építmény alapterülete közel 450 négyzetméter, az utcafrontról nyugati irányban hátravonva, magas fenyők mögött, a templomtól pedig 6,2 méter távolságra helyezkedik el. Belvárosi református („Kakas"-) templom (Kossuth utca 17.) Klasszicizáló késő barokk stílusú egyhajós, egytornyú templom. Jellegzetessége a több magasságban is megjelenő obeliszkdíszítés. „Kakas” melléknevét a toronydíszként szereplő kakasról nyerte. Főbejárata a keleti főhomlokzatán nyílik, ezen kívül az északi és a nyugati oldalon is van egy-egy bejárata. A templom leghíresebb harangja az 5368 fontos (3006,08 kg tömegű) Eszter-harang, amely egyben a város és a megye legnagyobb harangja is. A nevezetes darab Bató István, a gazdag helyi kereskedő lánya, Bató Eszter emlékére készült, amit a leány halála évfordulóján azóta minden évben megszólaltatnak. A templom építése 1786-ban kezdődött el Rábel Károly tervei szerint, de a munkálatok több mint húsz évig tartottak, így csak 1808-ban szentelték fel, egyelőre harangtorony nélkül. Orgonája 1821-re készült el. Az 1843-as miskolci tűzvészben a tetőzet és az orgona megsemmisült. A rendbehozatal során vetődött fel a torony megépítésének gondolata, ami 1864-re készült el, tervezője Wieser Ferenc volt. A templomot 2010-ben felújították. ### Keleti (páros) oldal Pannónia szálló (Kossuth utca 2., 6.) A szálloda helyén régen a tapolcai apátság kúriája állt, a tapolcai építmény 1533-as lerombolása után az ottani bencés szerzetesek költöztek ide. Vendégfogadóként és az apátsági birtokok terményeinek elárusítóhelyeként is működött, így ez lehetett a város egyik legrégebbi kereskedőháza és fogadója, de korcsma és mészárszék is volt benne. 1736-ban már görög kereskedők kezén volt, majd zsidó kereskedők, végül a város tulajdonába került. A Pannónia szállodát a 19. század végén építették fel a telken, az építész-tulajdonos Blau Gyula volt. A szállodát 1949-ben államosították; az emeletén kezdetben tiszti szálló volt, a földszinten pedig Állami Áruházat alakítottak ki (ez volt a „pincés állami”). A szállodai rész 1961-ben nyílt meg újra. A 2000-es évek elején olasz tulajdonban lévő háromcsillagos szálloda külsejében is szépen megújult, benne 34 szoba, az apartmanházban hét apartman található, és a szépen felújított, a sarkon bejáratot kapott 6. szám alatti épületben külön konferencia-, illetve rendezvényteremmel rendelkezik. Bérház (Kossuth utca 4.) A telken görög kereskedőházak álltak, az 1817. évi feljegyzés szerint Jannovics Chiria és Malagets Evretosz volt a tulajdonosa az egymással szomszédos telkeknek. A 19. század végén a földszintes házban Patzauer Samu pékmester műhelye és lakása volt, majd az 1930-as években Eisner Oszkár, az 1940-es években Windt Herman lakott a házban. A mai bérház 1962–63-ban épült, a kor stílusában. A földszintjén üzlethelyiségeket alakítottak ki, és itt van a belső udvarra nyíló átjáró is. Prókátori ház (Kossuth utca 8.) Az 1770-től ismert Malagyeciai (későbbi Malagets) görög kereskedőcsalád birtokában volt a telek, illetve a rajta álló ház. Malagets Naum a görög közösség prókátora, Gyika Naum, a miskolci görög iskola professzorának veje volt, akinek 1841-ben bekövetkezett halála a család kihalását jelentette Miskolcon. 1910-től Klein Ignác orvos lett az épület tulajdonosa, használója. Klein doktor a deportálás előtt meghalt, a felesége azonban a holokauszt áldozata lett. A házat a háború után államosították, azután a Miskolci Ingatlankezelő Vállalat (MIK) kezelésébe került. Szolid igényű, 2+2+k tengelyű földszintes épület, ablakai fölött összevont, profilált szemöldökpárkányok helyezkednek el. Kapuja szegmensíves záródású, a kapu és az ablak közötti mezőket lizénapárok osztják. Az épület eredeti megjelenését lábazata és a kapu kerékvetői, valamint a kapuszárnyak klasszicizáló kialakítása őrzi. Tiszttartói ház (Kossuth utca 10.) Az 1817. évi földkönyv szerint a telek, illetve a ház tulajdonosa Mukulovszki Demeter görög kereskedő volt, de az 1832–33-ban, a diósgyőri koronauradalom által végzett összeíráskor már az uradalom tiszttartója lakott benne. A jelentés szerint a ház „a Piac utcához kapcsolódó Czikó utcában található, az uradalmi mérnök lakásához közel, a 2637. telekszám alatt. Ez is jó anyagból, szolidan megépített, jó karban lévő, zsindely tetős épület”. A ház 1843-ban leégett (ez a tűzvész tulajdonképpen az egész utcát érintette), ezután újjáépítették, de csak a külső díszei változtak. 1855 és 1929 között ebben a házban élt Tarnay Gyula, aki 1913–1917 között, valamint 1919-ben Miskolc főispánja volt. A szépen felújított ház földszintes, 4+k tengelyes, a két szélső ablak iker elrendezésű. A tengelyeket lizénák választják el, ablakai fölött profilált szemöldökpárkányok vannak. Kapubejárója csehsüvegboltozatos, udvarában Z alakú tornác található. Pompéry-ház (Kossuth utca 12.) A ház 1+3+1+k+1+2 tengelyes elrendezésű. Kapuja rizalitban kiemelkedik a gazdagon kváderezett homlokzat síkjából, félköríves záródású. Ajtószárnyai fából készültek, és fölül üveges bevilágítóval rendelkezik. Valamennyi ablaka félköríves záródású. A déli szárny két szélső, az északi szárny három középső ablaka rizalitban helyezkedik el. A déli szakasz alá van pincézve, erre utalnak a műkőkeretbe foglalt, téglalap alakú ablakok. Az északi szárny tetőtér-beépítéses. Az utca keleti oldalán ez a legnagyobb területű és legszélesebb (334 négyszögöl és közel 20 méter) telek. Az épület mai képe szerint valószínű, hogy az ősépítmény csak a déli szárnyon terült el, és csak a 20. század eleji, Molnár Gyula orvos nevéhez fűződő beépítés során nyerte el mai, teljes utcafronti szélességét. A házat az 1770-ben Miskolcra települt görög kereskedő Pompéri (Pamperisz, Pampel) János borkereskedő építtette 1778–79-ben. A 19. század elején készült földkönyvi összeírás szerint akkor az ő azonos nevű unokája és családja lakta az épületet. Pompéry János magyar nemességet szerzett, és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Reidinger-ház (Kossuth utca 14.) A 19. század elején a 207 négyszögöl nagyságú telken özv. Olaszi Tamásné és Peszkár Antal lakott, mindketten korábbi gazdag görög kereskedők elszegényedett utódai voltak. A telken az 1843. évi tűzvész, illetve az 1878-as árvíz után valószínűleg történtek változások, végül 1901-ben Reidinger Béla vendéglős, a Korona szálló bérlője kért bontási, illetve építési engedélyt a területre. A bontási dokumentáció szerint a telek északi oldalán keskeny, földszintes épület állt, benne tíz helyiséggel, udvari részén pedig előszoba, konyha és abból nyíló újabb három szoba volt. Az új beépítés terveinek készítője Stimm Lajos volt. A telek szélessége az utcai fronton 16 méter, amit az 1+4+k elrendezésű épület teljes egészében elfoglal. Az utcai frontra csoportosították a lakóhelyiségek nagy részét, az udvari részen verandát és oszlopos tornácot alakítottak ki, a hátsó részen pedig a kiszolgáló helyiségeket, cselédszobát. Az épület két szélső tengelye rizalitos, ennek ablaka íves, a közbülső négy timpanonos szemöldökpárkányt kapott, egyébként mind egyenes záródású. A homlokzat klinkertégla felületét az ablakok keretelése és kváderes lizénák oldják. A koronázópárkány alatti részben a kapu fölött, illetve a rizalitokban hangulatos maszkos-puttós-füzéres vakolatdíszítés látható. Tomka–Hosszúfalussy-ház (Kossuth utca 16.) Földszintes, négytengelyes lakóház, valószínűleg a 18–19. század fordulóján épült. Az eredeti állapotot egyértelműen őrző bejárati kapuja a harmadik tengelyben van, köríves lezárású, kerékvetője is van. Ablakai (a második iker kivitelű) erőteljes keretelést kaptak, egyenes lezárásúak, fölöttük kagylómotívummal díszített timpanonok vannak. A homlokzatot öt pilaszter osztja. A koronázópárkány alatti frízszerű sorban négy szellőzőnyílást helyeztek el. Az 1817. évi összeíráskor az ingatlan 245 négyszögöl nagyságú volt. Az eltelt évszázadokban sok tulajdonosváltás történt a házban. A 18. század végén a református vallású tomkaházi Tomka család élt itt, közülük Tomka Miklós a város főbírája volt. Valószínű, hogy velük egy időben a ház egyik szárnyában a görög kereskedő Kapmari (Kapmore, Kapmájer, Kabomere) család élt, első Miskolcon megtelepedett tagjuk Kapmari Georgiusz volt. Tomkáék után Tőrös Tamás lett a tulajdonos, utána talán a görög kereskedőcsalád, de biztos források nincsenek ebből az időszakból. A 20. században a Sisáry, a Kocsán, a Hosszúfalussy és a Kóczán család is birtokolta a házat, közülük családtörténeti szempontból a Hosszúfalussy család emelendő ki, mert volt közöttük városi főbíró, közgazdász és festőművész is. Hesz–Orczy-ház (Kossuth utca 18.) A ház 1898-ban épült (vagy átépült), építtetője Hesz Miklós, tervezője és kivitelezője Szívós Zsigmond volt. A nagy alapterületű, kilencszobás ház egyik részében Hesz Miklós, illetve a halála után fia, Gyula lakott a családjával, másik részében 1904-ig orczy Orczy Gyulának volt a városi lakása. Orczy Gyula nevezetes szereplője volt a közéletnek, a szabadságharcban önkéntesként vett részt, majd megyei főszolgabíró és országgyűlési képviselő volt. A Hesz család egyébként az államosításig volt a ház tulajdonosa. A ház szépen őrzi (át)építése korabeli megjelenését. Homlokzata 4+k axisú, igényesen kialakított kőlábazata fölött klasszicizáló keretelésű, félkörívben záródó ablakai vannak. Félköríves kapubejárója kétszárnyú faajtóval rendelkezik, a kváderes körívben – hasonlóan az ablakokhoz – zárókő imitációval. A kereteléseken kívül a homlokzat klinkertégla borítású. A lábazat négy pinceablakot tartalmaz. Az épület teljes hosszán szép szemöldökpárkány fut végig, az attikában a tengelyek szerinti osztásban padlásvilágító ablakok, ezek fölött a koronázópárkányban törpekonzolok sora helyezkedik el. Református püspöki lak (Kossuth utca 20.) A Kossuth utca keleti oldalának ez az egyetlen telke, amely soha nem volt görög kereskedők birtokában. Az 1817-es felmérés szerint a 139 négyszögölnyi telek tulajdonosa nemes Király József és családja volt. 1896-ban Dobrik Lajos épített itt új házat, majd 1912-ben a Pecére néző gazdasági építményeket emelt. 1930-ban Farkas István református lelkész vásárolta meg a telket, és építtetett házat rá. A terveket a miskolci Kohányi Géza építőmester készítette el, ő volt a kivitelező is. Az épület 1931 nyarára készült el, az ekkorra már püspöki rangban lévő Farkas és neje ekkor költözött be a házba. A háznak a földszintje funkcionált hivatalként, a lakórészek az emeleten voltak. Farkas István 1941-ben elhunyt, ezt követően a püspöki hivatal átköltözött a Palóczy utcára. Az épület – megjelenésével, stílusával – erősen kilóg az utca általános képéből. Egyrészt emeletes, másrészt erősen eltérő stílusjegyeket halmoztak össze rajta. A ház 2+1 tengelyű, kosáríves záródású kétszárnyú bejárati kapuja a déli oldalon van. Fölötte egy kis kiülésű, negyedhenger alakú zárterkély helyezkedik el, három ablaka alatt füzérdíszekkel. A bal oldali két tengely rizalitban helyezkedik el, fölül törtíves attikával lezárva. A földszinti traktusban két vakolatkváderezésű elem között kétablakos+vakablakos, trifóriumra emlékeztető képződmény van, a szemöldökpárkányok fölött félköríves stukkókagylókkal díszítve. Az emeleti két ablak fölött összefogó, íves szemöldökpárkányt képeztek ki. Czinczifa–Főzy-ház (Kossuth utca 22.) Földszintes saroképület, Kossuth utcai homlokzata 3+k+3, a Palóczy utcai 2+3 tengelyes elrendezésű. Szép kosáríves kapubejárója van, kerékvetőkkel. Az északi oldalon pinceszellőző ablakokkal rendelkezik. Homlokzata egyszerű, nyugodt, lizénák között simított vakolatborítással. Belső udvara átriumos kialakítású. Az épület keleti, a Pecére hajló traktusát a 19. század második felében átépítették, bővítették. Az épületet az 1778-tól Miskolcon élő Czinczifa Ádám, az egyik legtehetősebb görög kereskedő építtette. A 19. század vége felé a telken fekvő lakásokban hét család élt, de ezek közül már csak egy volt görög. Az épület nevezetes lakói között meg kell említeni Duronelli Andrást (1770–1845), a város második postamesterét, valamint Főzy Ábrahám alpolgármestert, akinek a gyámleánya, Balaton Antalné 1920-ban vagy 1929-ben a városnak adományozta a házat.

Nauszika – A szél harcosai

A Nauszika – A szél harcosai (風の谷のナウシカ; Kaze no Tani no Nausika; Hepburn: Kaze no Tani no Naushika^?; angol címén Nausicaä of the Valley of the Wind) 1984-ben bemutatott japán animációs poszt-apokaliptikus fantasy kalandfilm Mijazaki Hajao rendezésében, amely Mijazaki azonos című mangája alapján készült. A filmet a Topcraft készítette a Tokuma Shoten és a Hakuhodo számára, a zenéjét Hiszaisi Dzsó szerezte, a producere Takahata Iszao volt. A film Nauszikáról, a Szél völgyének ifjú hercegnőjéről szól, aki harcba száll Tolmekiával, egy királysággal, amely egy ősi fegyvert akar bevetni a Pusztulás tengere, a mutáns óriásrovarok dzsungele ellen. Nauszikának meg kell akadályoznia, hogy a tolmekok megtámadják a rovarokat. A film főszereplőit Simamoto Szumi, Naja Goró, Macuda Jódzsi, Szakakibara Josiko és Kajumi Iemasza szeijúk szólaltatják meg. A filmet 1984. március 11-én mutatták be Japánban, és környezetvédelmi témájának köszönhetően azonnal elnyerte a WWF (Természetvédelmi Világalap) elismerését. Bár a Studio Ghibli megalakulása előtt készült, a filmet a stúdió első művének tekintik, és a Studio Ghibli Collection DVD-gyűjtemény is tartalmazza. A filmet számos díjjal jutalmazták, köztük az Animage Anime Grand Prix díjával 1984-ben és az Ófudzsi Noburó-díjjal 1985-ben. A film alapján három videójáték és több művészeti album, illetve könyv is napvilágot látott. Magyarországon először 1987-ben vetítették a mozik a film vágott változatát, majd a Best Hollywood adta ki a vágatlan változatot 2007-ben. Televízióban először az M2, majd később a Film+, a Film+ 2 és a Digi Film tűzte műsorára. ## Cselekmény A történet ezer évvel azután játszódik, hogy a Hétnapos Tűzben, egy apokaliptikus háborúban megsemmisült az emberi civilizáció, és átadta helyét a hatalmas Pusztulás tengerének, ami egy mérgező dzsungel, ahol óriási mutáns rovarok élnek. Azokon a területeken, amelyeket még nem ért el a Pusztulás tengere, településeket létesítettek az emberek. E helyek egyike a Szél völgye, ahol a prófécia szerint egy ember, aki „kék ruhában arany mezőn jár”, fogja majd egyesíteni az embert és a természetet. Nauszika (Nausicaä) a Szél völgyének életteli, vidám és békeszerető hercegnője sikeresen összebarátkozott a Pusztulás tengerével. Járja az erdőt, kommunikál a teremtményeivel, köztük az óriási, páncélos, trilobita-szerű ohmukkal. Rendszerint egy sugárhajtású siklórepülővel száll, és próbálja megtalálni a Pusztulás tengerének eredetét, megérteni annak természetét és megtalálni a gyógyírt az emberek és a világ számára. Egy éjjel a próféciát beteljesítő személy után kutató Yupa mester, a völgy egyik kardforgatójának látogatása alatt, Tolmekia királyságának egy nagy rögzített szárnyú teherszállító repülőgépe lezuhan a völgyben. Nauszika az egyetlen túlélő segítségére siet, aki a pejitei Lastelle hercegnő. A gép egy óriásharcos embriót szállított, a hercegnő ennek elpusztítására kéri Nauszikát. Az óriásharcosok ember alkotta halálos biofegyverek, amelyek a Hétnapos Tűz okozói voltak. Az óriásharcos embrióját a pejiteiek találták meg, azonban a tolmekok elvették tőlük. Következő reggel tolmek katonák Kushana hercegnő és Kurotowa irányítása alatt megszállják a völgyet, és biztosítják az óriásharcos embriót, az akció során megölve Nauszika beteg apját, Jihl királyt. Kushana terve, hogy kifejleszti az óriásharcost és felégeti vele a Pusztulás tengerét, bár a múlt ennek végzetes következményeire figyelmeztet. Kushana úgy dönt, hogy öt tússzal, köztük Nauszikával, Pejitébe megy. Mielőtt Nauszika elhagyná a Szél völgyét, Yupa mester felfedezi titkos, a Pusztulás tengeréből származó növényekkel beültetett kertjét. Nauszika szerint a tiszta talajon és vízen fejlődő növények nem mérgezőek, a Pusztulás tengerének talaját azonban hosszú ideig szennyezte az ember. Kushana és kísérete nem éri el úti célját, mert egy pejitei vadászgép megtámadja és megtizedeli a gépeiket, mielőtt lelőnék azt. Nauszika gépét is találat éri, s fogolytársával és Kushanával a Pusztulás tengerébe zuhannak, felzaklatva néhány ohmut, amelyeket Nauszika nyugtat le. Nauszika elindul megkeresni Asbelt, a vadászgép pilótáját, aki Lastelle ikertestvére, de mindketten elmerülnek a futóhomokban, és egy nem mérgező világban találják magukat a tenger alatt. Nauszika felismeri, hogy a növények megtisztítják a szennyezett talajt és tiszta vizet termelnek, ami a föld alatt marad. Nauszika és Asbel visszatérnek Pejitébe, de csak egy rovarok által elpusztított várost találnak. Néhány pejitei túlélő, akik egy gépre szállnak fel, felfedik, hogy ők csalták oda a rovarokat, hogy megsemmisítsék a tolmekokat, és ugyanezt szándékoznak tenni a Szél völgyével is, hogy visszaszerezzék az óriásharcost. Hogy bármilyen közbelépést megakadályozzanak, fogságba ejtik Nauszikát és leütik Asbelt. Később Nauszika Asbel és az édesanyja segítségével megszökik egy siklóval, mialatt tolmek katonák megszállják a gépet. Később Yupa mester békíti le a tolmekokat. Úton hazafelé Nauszikához csatlakozik Mito, és észrevesz egy pejiteiekből álló csapatot, akik egy sérült bébi ohmut használnak, hogy feldühödött ohmuk egész seregét csalják a völgybe. Nauszika visszaküldi Mitót a völgybe, ahol időközben harc bontakozik ki a szél völgyiek és a tolmekok között, hogy figyelmeztessen a közelgő veszélyre. A tolmekok tankokat és később az óriásharcost is bevetik, de eredménytelenül: a tankok túl gyengének bizonyulnak, az órásharcost pedig túl korán, kifejletlenül kénytelenek harcba küldeni, így szétesik. Nauszika kiszabadítja a bébi ohmut és elnyeri a bizalmát, mialatt rózsaszín ruhája az ohmu vérétől kékre változik. Mindketten a csorda elé mennek, azonban az ohmuk keresztülgázolnak rajtuk. A csorda röviddel ezután lenyugszik, és az ohmuk csápjaikkal felemelik Nauszikát, s meggyógyítják sebeit. Nauszika felkel és táncolni kezd az aranyban ragyogó csápok százain, „kék ruhában arany mezőn jár”, így beteljesíti a próféciát. Az ohmuk és a tolmekok ezután elhagyják a völgyet, a túlélő pejiteiek pedig a Szél völgyében maradnak, és segítenek újjáépíteni azt. Ezalatt látható, ahogy egy fa hajt ki a föld alatt, utalva arra, hogy a bolygó gyógyulása megkezdődött. ## Szereplők ## Megvalósítás Mijazaki Hajao rendezőként az 1979-es III. Lupin: Cagliostro kastélya című díjnyertes filmjével debütált. A film sikerének hatására az Animage felvette a kapcsolatot Mijazakival, hogy dolgozzon a cég számára. Mijazaki filmötleteit azonban elutasították, helyette egy manga elkészítésére kérték, ez lett a Kaze no Tani no Nausika. 1982-ben kezdte írni és rajzolni a mangát, megjelenése után hamar nagy sikerre tett szert. Az Animage tulajdonosa és a Tokuma Shoten igazgatója azzal fordult Mijazakihoz, hogy át kellene ültetni a mangát egy filmbe. Elsőre visszautasította, azonban végül elfogadta azzal a feltétellel, ha ő rendezheti. A korai fázisban Takahata Iszao, mint vezető producer csatlakozott a projekthez, még az animációs stúdió kiválasztása előtt. Egy külső stúdióra volt szükség, mivel a Tokuma Shoten nem rendelkezett animációs stúdióval. Mijazaki és Takahata választása a Topcraftre esett. A stúdió munkája már ismert volt Mijazaki és Takahata előtt, és azért esett a Topcraftre a választás, mivel úgy vélték, hogy kellő tehetséggel rendelkeznek a manga változatos légkörének a filmre való átültetésére. 1983. május 31-én kezdődött a film gyártása. Mijazaki a forgatókönyv elkészítésénél nehézségekbe ütközött, ezért csak a manga tizenhat fejezetével dolgozott. Mijazaki a történet elemeit kívánta átemelni, és megvilágításba helyezni a Nauszika hazája elleni tolmek támadás történetét és szereplőit. Takahata az experimentális és minimalista zeneszerzőt, Hiszaisi Dzsót kérte fel a film zenéjének megkomponálására. A forgatókönyvvel Mijazaki és Itó Kazunori (aki csak a kezdeti munkában vett részt) három hónap alatt készült el, így augusztusban kezdődhetett az animációs munka. Az animátorokat csak a film elkészítésére szerződtették le, és képkockánként kapták a fizetésüket. A filmet nagyrészt az akkoriban használatos celluloidlapos technikával és limitált animációs technikával készítették. Az ohmuk páncélját úgy készítették el kartonpapírból, hogy pikkelyenként mozgatható legyen, a Nauszika múltját felidéző álomjeleneteknél pedig több képkockát helyeztek egymásra többféle megvilágításban, amit többször fel is vettek. Az egyik jelenet animátora Anno Hideaki volt, aki később a Neon Genesis Evangelion rendezője lett. Annót annak a jelenetnek a megrajzolására kérték fel, amelyben az óriásharcos megtámadja a közelgő ohmukat, és amelyet Szuzuki Tosio a „film egy fénypontjának” nevezett. A film 1984 márciusára készült el kilenc hónapos ütemtervvel, költségvetése 1 millió dollár volt. ## Inspirációk, témák és motívumok Mijazaki munkáját széles körben inspirálták más művek is, mint Ursula K. Le Guin Szigetvilág regényciklusa, Brian W. Aldiss Földburok (Hothouse), Isaac Asimov Leszáll az éj és J. R. R. Tolkien A Gyűrűk Ura művei. Dani Cavallaro érzi A hercegnő, aki szerette a rovarokat című japán népmese és William Golding műveinek hatását is. Nauszika nevét és személyiségét Homérosz Odüsszeiájának phaiák hercegnője ihlette. Bár gyakran Frank Herbert A Dűne című regényével kapcsolják össze, de eddig nem került megerősítésre, hogy az „ohmu” az angol „worm” szó szillabikus fordítása lenne. Mijzaki elképzelését a szennyezett világról és a szennyezett környezetre való természeti reakciókról a Minamata-öbölbeli higanyszennyezése (Minamata-kór) inspirálta. Ian DeWeese-Boyd szerint Nauszika „elkötelezettsége a szeretet, a megértés, sőt, a halál iránt, átformálja az őt körülvevő konfliktus természetét, és elkezdi eloszlatni azokat a torz nézeteket, amelyek miatt kialakult”. A film legmarkánsabb témái a háborúellenesség és a természetközpontúság. Legfőbb mondanivalója, hogy a környezetet meg kell őrizni annak természetes formájában akkor is, ha nem aranyos, bolyhos állatokból áll, hanem ijesztő és bizonytalan életből. A főhősnő Nauszika hisz az élet értékében, annak megjelenési formája (Pusztulás tengere) ellenére is, és tetteivel megelőz egy háborút. A főhős egyértelmű ellentéte a filmben Kushana, aki csak az erőszakban és a hatalomban látja a problémák megoldását. David Loy és Linda Goodhew megállapítják, hogy a filmben nem jelenik meg a gonosz, de a gonosz buddhizmus szerinti gyökerei, a kapzsiság, a betegség és a tévhit jelen vannak. A félelem vezérli a konfliktusokat, a mérgezett erdőtől való félelem kapzsiságot és haragot szül. Nauszika ezzel szemben egy formáló erő, aki a természet megértésére és tiszteletére tanítja az embereket, ami befogadó, lelki és gyógyító azok számára, akik békével közelítik. Susan J. Napier japanológus szerint Mijazaki filmje két esszenciális elemből építkezik: az egyik a poszt-apokaliptika, az emberiség pusztulása saját tettei miatt és az ezzel szemben álló Nauszika, aki szerint még van remény egy szebb jövőre. Az elbeszélés struktúrája a klasszikus apokaliptika elemeit használja. Nauszika három veszélytől próbálja óvni az embereket: a mérgezéstől, a háborútól és az ohmuktól, míg a befejezésben látható halál és újjászületés motívumában a konzervatív értékek, a tradíció és az ősi rend beteljesülése jelenik meg. A történetvezetés az európai keresztény apokalipszis-történetekhez hasonló, azonban a büntetés és a jutalom nem kap hangsúlyt. Már e korai filmben is megjelennek a Mijazaki egyfajta védjegyének számító motívumok. Az egyik ilyen az erős női főhős, aki egyesíti a férfi és női sztereotípiákat: jó harci és technikai érzéke van, emellett gondoskodó, és a sódzso szereplők bájossága jellemzi. A másik fontos motívum a repülés élménye, amit Mijazaki saját alkotású modellekkel tesz élvezetesebbé. Tim Johnson egyszer megjegyezte, hogy ezeket a szerkezeteket figyelve olyan érzés keríti hatalmába, hogyha megépítenék őket, képesek lennének működni. Később az OpenSky Project keretében a filmben látható egyik siklórepülő esetében ez valósággá is vált. ## Megjelenések ### Japán A filmet Japánban a Toei Company adta ki 1984. március 11-én. A Laserdisc változat a Ghibli Complete Collection: Studio Ghibli Complete LD Collection (; Dzsuburi ga Ippai Szutadzsio Dzsiburi LD Zensú; Hepburn: Juburi ga Ippai Sutajio Jiburi LD Zenshuu^?) részeként jelent meg. Az Animage eredeti VHS-változatát a Buena Vista adta ki újra 1997. szeptember 19-én. Három DVD-változat is kiadásra került, az általános és a figurás csomagolású kiadvány 2003. november 19-én, míg egy gyűjtői változat 2003. december 7-én került piacra. 2010. július 14-én Blu-ray lemezen is kiadták, amely a tömörítetlen japán LPCM sztereo hangsáv mellett angol szinkront és angol feliratot is tartalmaz. ### Észak-Amerika #### Warriors of the Wind Az 1980-as években a New World Pictures készített egy 95 perces szinkronizált változatot Warriors of the Wind címmel, amelyet 1985 júniusában vetítettek a mozik, VHS-en pedig 1985 decemberében jelent meg. A szinkronszínészeket azonban nem tájékoztatták a film cselekményéről és erősen megvágták, hogy egy gyerekeknek szóló filmet készítsenek belőle. A film így elvesztette mondanivalóját, a környezeti témát felhígították, az ohmukat agresszív ellenségként mutatták be. A legtöbb szereplőt átnevezték, így például Nauszikából Zandra hercegnő, Asbelből Milo herceg lett. A VHS-kiadás borítóján a filmben meg sem jelenő férfi szereplők egy csoportja látható, amint egy feltámasztott óriásharcoson állnak. Észak-Amerikán kívül is megjelent a film több címen, így Németországban Sternenkrieger címen, Magyarországon A szél harcosai címmel. #### A 2005-ös vágatlan kiadás A Nauszika vágatlan és újraszinkronizált változatát a Buena Vista Home Entertainment adta ki DVD-n 2005. február 22-én az 1-es régióban. A DVD tartalmazza a japán hangsávot is angol felirattal. Az Optimum Home Entertainment a 2-es régióban, a Madman Entertainment pedig a 4-es régióban forgalmazza. Az Optimum Home Entertainment 2010. október 18-án a 2-es régióban is kiadta Blu-ray lemezen. Az Egyesült Államokban és Kanadában 2011. március 8-án jelent meg a Walt Disney Studios Home Entertainment kiadásában. ### Magyarország Magyarországon 1987. november 19-én mutatták be a mozik a MOKÉP forgalmazásában a film vágott változatát A szél harcosai címmel, a rendszerváltás előtt vetített kevés anime egyikeként. A szél harcosai VHS-en is megjelent a VICO forgalmazásában. A vágatlan változatot 2007. augusztus 28-án adta ki a Best Hollywood egy tizenkét részes Studio Ghibli-sorozat tagjaként. A DVD magyar, japán és angol szinkron mellett magyar feliratot és audiokommentárokat is tartalmaz. A vágatlan változatot több televíziócsatorna is műsorára tűzte, elsőként az M2, 2008. április 19-én, majd később a Film+, a Film+ 2 és a Digi Film is vetítette. ## Filmzene A film zenéjét Hiszaisi Dzsó komponálta, a „Kaze no Tani no Nausika” témazenét Hoszono Haruomi szerezte és Jaszuda Narumi énekelte. Számos a filmmel kapcsolatos zenei CD került kiadásra. - Kaze no Tani no Nausika: Image Album <Tori no hito> (風の谷のナウシカ イメージアルバム 鳥の人) 1983. november 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Symphony <Fú no denszecu> (風の谷のナウシカ シンフォニー 風の伝説) 1984. február 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Soundtrack <Haruka na csihe> (風の谷のナウシカ サウンドトラック はるかな地へ) 1984. március 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Drama Version <God of Wind> (風の谷のナウシカ・ドラマ編) 1984. április 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Best Collection (風の谷のナウシカ BEST) 1986. november 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Hi-tech Series (風の谷のナウシカ・ハイテックシリーズ) 1989. október 25-én jelent meg - Kaze no Tani no Nausika: Piano Solo Album <For the Easy Use with Beyer> 1992. március 25-én jelent meg ## Kapcsolódó média ### Manga Miyazaki mangaváltozata 12 év alatt készült el, jelentős szünetekkel, amik alatt a filmjein dolgozott. A Tokuma Shoten Animage magazinjában publikálták rendszeresen, az első fejezet 1982 februárjában, míg az utolsó 1994 márciusában jelent meg. A filmadaptáció forgatása alatt még csak tizenhat fejezet volt kész, így némi módosítással ezek kerültek feldolgozásra. A manga végül 59 fejezetes lett (58 + 1 zárófejezet), amelyet hét kötetben adtak ki, az utolsó 1995. január 15-én jelent meg. Az angol nyelvű változatot eredetileg Toren Smith és Dana Lewis készítette a Studio Proteustól, egy hosszabb szünet után azonban a Viz Media folytatta egy teljesen új fordítócsapattal. ### Videójátékok Három videójáték jelent meg a manga és a film alapján. Mindhármat a Technopolis Soft fejlesztette, és a Technopolis Soft, illetve a Tokuma Shoten adta ki. A Nausika Kiki Ippacu egy shoot 'em up videójáték, amelyet 1984-ben adtak ki NEC PC-6001 számítógépre. A Kaze no Tani no Nausika (風の谷のナウシカ; Hepburn: Kaze no Tani no Naushika^?) egy kalandjáték, amelyet NEC PC-8801 számítógépre adtak ki az 1980-as években. A legismertebb a harmadik játék, a Vaszure dzsi no Nausika Game (忘れじのナウシカ・ゲーム; Hepburn: Wasure ji no Naushika Game^?), amely MSX számítógépre jelent meg, és gyakran tévesen úgy utalnak rá, mint a játékra, amelyben ohmut lehet lőni. E Nauszika-adaptációk a kevés Mijazaki-filmen alapuló játékok közé tartoznak. Luke Plunkett rémesnek nevezte a NEC PC-re kiadott játékokat, és úgy vélekedett, hogy nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Mijazaki nem engedélyezett több videójáték-adaptációt a filmjeihez. ### Albumok Egy művészeti album The Art of Nausicaä (ジ・アート・オブ 風の谷のナウシカ; Hepburn: Ji āto Obu Kaze no Tani no Naushika^?) címmel 1984. június 20-án jelen meg a Tokuma Shoten kiadásában. Az album a film készítésének korai fázisából tartalmaz rajzmunkákat, de megtalálhatók benne Kitajama Kazujosi rendezőasszisztens kommentárjai is. Egy másik művészeti album, a Kaze no tani no Nausika Mijazaki Hajao szuiszaiga-sú (風の谷のナウシカ 宮崎駿水彩画集; Hepburn: Kaze no tani no Naushika Miyazaki Hayao suisaiga-shū^?) 1995. szeptember 5-én jelent meg a Tokuma Shoten kiadásában. Tartalmaz rajzokat a mangából, storyboardokat a filmhez, Mijazaki Hajao dedikált képeit és interjúkat a Nauszika megszületéséről. Az albumot angol és francia nyelvre is lefordították. Egy kétkötetes, gyermekeknek szóló kiadvány 1988. március 31-én jelent meg. Két storyboardokat tartalmazó bunkobon könyv is megjelent. A Tokuma Shoten 1990. november 20. és 1990. december 20. között jelentette meg négy kötetben a film képregény változatát, minden héten egy kötetet. ## Siklórepülők és a film A filmben többféle siklórepülő is feltűnik, a főszereplő egy sugárhajtású, egyszemélyes, rögzített szárnyú változatot használ. A hivatalos filmkönyvben megemlítik, hogy a sikló a Möwe (メーヴェ; Méve; Hepburn: Mēve^?) nevet viseli, ami németül sirályt jelent. Hivatalos adatai szerint szárnyfesztávolsága 5,8 méter (az 1/20-as méretarányú műanyag modell esetén 29 cm), tömege 12 kg. 2004-ben a japán vezetésű OpenSky Aircraft Project megkísérelte megépíteni a sikló élethű, működő mását. Először két életnagyságú, hajtómű nélküli változat készült M01 és M02 kódnévvel, majd egy fele akkora, sugárhatású, távirányítható változat készült el Moewe 1/2 névvel. A tervező és a tesztelő elutasította a projekt Studio Ghibli és Mijazaki Hajao általi hivatalos elfogadását, mivel mint megjegyezték, nem akartak számukra problémát okozni egy esetleges baleset esetén. Végül a JX0122 számú sugárhajtású változat képes volt saját magát és utasát is felemelni, először 2013. szeptember 3-án. ## Fogadtatás A Nauszika – A szél harcosai többnyire pozitív értékelést kapott a kritikusoktól, és rendszeresen a legjobb japán animációs filmek közé sorolják. Közel egymillió mozijegy eladásával 1,48 milliárd jen bevételt hozott, a forgalmazás pedig még 742 millió jen bevételt jelentett. Megjelenése jelentős hatást gyakorolt az anime fejlődésére, és a film sikere vezetett a Studio Ghibli és több más animestúdió megalapításához. Bemutatása után környezetvédelmi témájának köszönhetően azonnal elnyerte a WWF elismerését. A filmet az Animage 1984-es Anime Grand Prix díjátadóján a legjobb filmnek járó díjjal jutalmazták, emellett a főszeplőt a legjobb női szereplőnek, annak szinkronhangját, Simamoto Szumit pedig a legjobb női szeijúnak választották. 1985-ben a Fantafestivalon a legjobb kisfilm kategóriában díjazták, míg a Kinema Junpo Awardson a legjobb filmért járó Readers’ Choice Awardot nyerte el, a Mainichi Film Concourson pedig az Ófudzsi Noburó-díjjal jutalmazták. Mijazaki egészen A vadon hercegnője megjelenéséig leginkább a Nauszika alkotójaként volt ismert nyugaton. Frederik L. Schodt dicséri a filmet, mint a manga egy sikeres átültetését, és kiemeli, hogy a nyugati produkciókhoz képest alacsony költségvetése ellenére minőségi az animáció. Az elbeszélő stílus, a sci-fi és a középkor ötvözése, valamint az ökológiai kérdések mesterien lettek átfordítva a film nyelvére. Patrick Drazen a rendező egyik első mesterművének nevezi a filmet, amelyben a poszt-apokaliptikus világ a Bubblegum Crisisszel vagy a Neon Genesis Evangelionnal összevetve sokkal kiábrándítóbban jelenik meg. Theron Martin az Anime News Networktől dicsérte a szereplődizájnt, Mijazaki Hajao rendezői és Hiszaisi Dzsó zeneszerzői munkásságát. Hozzátette, hogy helye van minden idők klasszikus animefilmjeinek bármelyik rövid listáján való szereplésre. A Commonsense Media, amely a gyermekmédiáról hivatott informálni a szülőket, pozitívan értékelte a filmet, annak pozitív szerepmodelljeiért és pozitív üzeneteiért, de figyelmezteti a szülőket drámai történetéről és erőszakos jelenteiről. A Nauszika a 16. helyet szerezte meg minden idők 150 legjobb animációs filmjét és sorozatát tartalmazó listáján, amelyet a 2003-as Tokiói Laputa Animációs Fesztiválra készítettek el egy nemzetközi szintű felmérés során, 140 animációs művész és kritikus megkérdezésével. A Rotten Tomatoes filmkritikai oldalon 88%-ban pozitív értékelést kapott és 16 kritika alapján 8,04/10-es átlagpontozást állapították meg. A Time Out munkatársai a 96. helyre sorolták a filmet a 100 legjobb animációs filmet tartalmazó listájukon. A Total Film 75 legnagyobb animációs filmjét tartalmazó listáján a 41. helyet érte el. A Japán Kulturális Ügyekért Felelős Hivatal egy 2007-es közönségszavazásán a Nauszikát az 1980-as évek legjobb japán animációs filmjének és minden idők második legjobb japán animációjának választották. A film főként ökológiai üzenetével hatott több későbbi műre. Szakagucsi Hironobu, a Final Fantasy megalkotója elmondta, hogy a manga és a film is hatott sorozatára, többek között a Chocobo nevű madárt inspirálta a játékokban. Számos játékban tűntek fel ohmu-szerű lények, köztük a Metal Slug 3, a Cyber Core és a Viewpoint videójátékokban. A Crystalis videójáték több alapelemében azonos a filmmel, mint az ohmukra emlékeztető rovarokkal. A Warriors of the Wind kapcsán az elégedetlen Mijazaki azt javasolta, hogy mindenkinek „ki kellene verni a fejéből”. A Studio Ghibli és Mijazaki arra kérte a rajongókat, hogy felejtsék el ezt a változatot, és később elfogadtak egy szigorú szerkesztést tiltó feltételt a külföldi kiadók számára a jövőben megjelenő filmekre. Miután értesültek, hogy a Miramax társelnöke, Harvey Weinstein meg szeretné vágatni A vadon hercegnője című filmet, hogy piacképesebbé tegye, a Studio Ghibli egyik producere egy autentikus katanát küldött egy rövid üzenettel: „No cuts” („Egy vágást se!”). A számos kritika ellenére a Warriors of the Wind az első helyet szerezte meg az 1985-ös Los Angeles International Animation Celebrationön. Magyar vonatkozásban az AnimeStars ismertetőjében hőstörténetnek nevezi a filmet, és szinte homéroszinak a történetvezetést, ami bemutatja az ember gyarló és törekvő, ugyanakkor békeszerető oldalát is. ## Díjak és jelölések ## Fordítás

Big Bang (dél-koreai együttes)

A egy 2006-ban alakult népszerű dél-koreai popegyüttes, tagjai G-Dragon, Taeyang, Daesung, 2019-ig Seungri és 2023-ig T.O.P. 2011-ben az együttes kiadója, a YG Entertainment bevételeinek mintegy 30%-át adta. A Big Bang rajongóinak elnevezése VIP, a zenekar azonos című kislemeze után, a hivatalosan regisztrált VIP-k száma körülbelül . Az együttes tagjait egy válogató során választották ki, amelyet az egyik koreai televízió is közvetített. Eleinte hiphoppal és R&B-vel foglalkoztak, később erőteljesen befolyásolni kezdte dalaikat az elektronikus zene. G-Dragon számos dicséretet kapott az együttesben folytatott dalszerzői tevékenysége miatt. Innovatívnak és a K-pop megújítóinak tartják őket, akik befolyással vannak a koreai divatra is. Az együttes a dél-koreai termékreklámok egyik legnépszerűbb szereplője. A Big Bang az első külföldi együttes, akik elnyerték a Japán Kábeltelevíziós díjat a legjobb új együttes kategóriában és az első dél-koreai együttes, akik a Japan Records-elismerésben részesültek. 2011-ben az MTV Europe Music Awardson elnyerték a legjobb nemzetközi előadó címet, a nyertesek közül a Queent leszámítva a Big Bang volt az egyedüli nem észak-amerikai előadó. Ugyanebben az évben Tonight című albumuk az amerikai Billboard világzenei toplistájának harmadik helyén szerepelt, az amerikai iTunes Store popzenei toplistájának 9. helyén debütált, megelőzve Lady Gagát, az albumok toplistáján pedig a 18. helyen szerepelt. 2012-ben Alive című középlemezük Blue című videóklipjét öt nap alatt nyolcmilliószor nézték meg a YouTube-on. A dal minden koreai slágerlistán első helyezést ért el. A Still Alive című újracsomagolt lemezük Monster című dala a megjelenését követő 24 órában hárommilliós nézettséggel rekordot állított fel, korábban egyetlen K-pop-videó sem ért el ilyen rövid idő alatt ekkora látogatottságot. A lemez megjelenését követő világkörüli turnéjukon a korábban Lady Gagával is együttműködő kreatív igazgató Laurieann Gibsonnal dolgoztak együtt. A Big Bang iránt a Grammy-díjas rapper-producer Swizz Beatz (Alicia Keys férje) is érdeklődik. G-Dragon és Taeyang szólókarrierjükben is sikeresek, T.O.P., Daesung és Seungri pedig doramákban illetve filmekben is szerepelnek. ## Tagjai ### Korábbi tagok ## Története ### Debütálás A Big Bang létrehozásakor a YG Entertainment igazgatója, (양현석) arra törekedett, hogy egy nem hagyományos idolegyüttest hozzon létre, akikre általában az a jellemző, hogy az együttes egy-két tehetségesebb tagját teszik reflektorfénybe. úgy vélte, hogy az olyan együttes, ahol minden tag egyenlő figyelmet kap, tovább együtt marad, így a Big Bang tagjainak egyéni tehetségeire is fókuszáltak a promóciók során. Mielőtt az együttest megalapították volna, a tagok közül néhányan már járatosak voltak a szórakoztatóipar világában. G-Dragon és Taeyang a YG Entertainmenttel álltak szerződésben 12 éves koruk óta, GD és YB néven. T.O.P. Tempo néven underground rapper volt, G-Dragonnal gyerekkori jóbarátok voltak, egy általános iskolába jártak és gyakran táncoltak illetve rappeltek együtt. Később G-Dragon elköltözött a környékről és kapcsolatuk megszakadt, azonban amikor a YG Entertainment tagokat keresett egy új fiúegyütteshez, G-Dragon újra kapcsolatba lépett Tempoval. Több demófelvételt is készítettek, amit elküldtek nak, aki behívta Tempot meghallgatásra. A kiadó azonban először elutasította a rappert, arra hivatkozva, hogy túlsúlyos, ami nem felel meg egy „ideális popsztár” imidzsének. A fiú ezt követően 40 nap alatt húsz kilót adott le intenzív edzéssel, majd hat hónappal az elutasítását követően újra jelentkezett a kiadónál és végül szerződtették, T.O.P. művésznéven a Big Bang másik rappere lett G-Dragon mellett. A két fiúhoz Taeyang, Daesung, Seungri és So-1 (장현승, ) csatlakozott. Seungrit a válogató kilencedik körében kiejtették, később azonban kapott még egy lehetőséget a bizonyításra, így végül tagja maradhatott az együttesnek. Az együttes összeállításáról és a tagválogatás folyamatáról dokumentumfilm készült. A kiadó a válogató során So-1 kiléptetése mellett döntött, a Big Bang így végül öt taggal debütált 2006. augusztus 19-én Szöulban, a YG Family koncerten. A fellépést követően megjelent az első kislemezük Bigbang címmel, melyen a We Belong Together és a ' (눈물뿐인 바보, Egy bolond könnyei) című dalok mellett egy Maroon 5-feldolgozás, a This Love is helyet kapott G-Dragon előadásában. A kislemezből csaknem példány fogyott. A második kislemezük, a Big Bang Is V.I.P (La La La) szeptemberben látott napvilágot és darabot adtak el belőle. A harmadik kislemezből, a Bigbang 03-ból példány fogyott. 2006 decemberében tartotta az együttes az első önálló koncertjét The Real címmel. 2007 januárjában jelent meg első nagylemezük Since 2007 címmel, amiből darabot adtak el február végéig. ### 2007–08: Áttörés és debütálás Japánban 2007\. február 8-án a Big Bang megjelentette első koncertalbumát, The First / Real Live Concert címmel, amiből példányt adtak el év végéig. Elkezdődött a Want You turné is, amelynek keretében öt városba látogattak el Dél-Koreában. Első középlemezük, az Always, mely ugyanebben az évben jelent meg, számos változást hozott a Big Bang számára. Bár már korábban is írtak dalokat, az együttes úgy határozott, nagyobb szerepet vállalnak az album munkálataiban. Az első középlemezük dalainak nagy részéhez a szöveget és a zenét is G-Dragon szerezte, beleértve az első kislemezt, a 't (거짓말, Hazugságok). Ezen felül ezen a lemezen kapott először teret az elektronikus zene. A fogadtatás pozitív volt, különösen a 'é, melyet az egyik kritikus „észbontónak” nevezett. Ez a kislemez lett az első igazi sikerük, a középlemezből pedig darabot adtak el. Az ugyancsak 2007-ben megjelentetett második középlemez, a Hot Issue hasonló sikereket ért el, a vezető sláger a ' (마지막 인사, Végső búcsú) – szintén G-Dragon szerzeménye – számos toplistát vezetett, köztük a Juke-On listáját, melynek első helyét nyolc hétig foglalta el. A dal elnyerte a Cyworld „A hónap dala”-díját is. A Big Bang Is Great koncertjükre 10 perc alatt az összes jegy elfogyott. 2007 végéhez közeledve olyan hírek láttak napvilágot a sajtóban, miszerint az együttes tagjait kimerültség miatt kórházba kellett szállítani, ami miatt több promóciós eseményt el kellett halasztani. Az együttes albumai és kislemezei iránt annyira megnőtt a kereslet, hogy a lemezkiadó kénytelen volt újranyomni őket. Számos díjat elnyertek ebben az évben, beleértve a legjobb fiúegyüttes és az év dala díjat az M.NET/KM zenei fesztiválon. A 17. Szöuli Zenei Díjkiosztón az év előadója díjjal jutalmazták őket. 2007 végére az együttes bevételei meghaladták a 12 milliárd vont (körülbelül 10,6 millió USD). 2008 év elején a Big Bang Japánban debütált. Első japán középlemezük, a For the World 10. helyezett lett a befolyásos Oricon slágerlistán, annak ellenére, hogy alig reklámozták. Az együttes koncertet is adott Tokióban. Miután visszatértek Koreába, az együttes néhány tagja szólótevékenységbe kezdett, ami miatt a Big Bang tevékenysége háttérbe szorult. Ennek ellenére még ugyanezen évben kiadták harmadik középlemezüket Stand Up címmel, melyen két közreműködő is volt, a Daishi Dance és a No Brain rockegyüttes. Az albumból példány fogyott. Az ugyancsak G-Dragon által komponált Haru haru (하루하루, Nap mint nap) több internetes toplistát is vezetett, hat héten keresztül. Több daluk is szerepelt a top 20 között, a Heaven második, az Oh My Friend kilencedik, az A Good Man 12., míg a Lady 16. helyezett volt. Közben az együttes egy japán nyelvű dalt is megjelentetett, Number 1 címmel az azonos című albumról, ami az Oricon napi toplistáján a harmadik helyet érte el. Következő koreai nyelvű albumuk a Remember volt, melyről a legsikeresebb kimásolt kislemez a ' (붉은노을, Naplemente-ragyogás) lett. A második kislemez a Strong Baby címet kapta, a dalt Seungri egyedül adta elő. Az albumból több mint példány kelt el. 2008-ban az együttes újra elnyerte a M.NET KM fesztivál év előadója díját. 2008 év végére az együttes bevételei meghaladták a 36 milliárd vont (24,5 millió dollárt). ### 2009–10: Szóló projektek és további japán sikerek 2009 elején a Big Bang tagjai szólótevékenységbe kezdtek. Később a kiadójuk új lánycsapatával, a „lány Big Bang”-ként elhíresült 2NE1-nal közösen kiadták a Lollipop című dalt, mely eredetileg egy mobiltelefon reklámjához íródott. A dal több slágerlistán is vezető helyet ért el. Első japán nagylemezük, a Big Bang a Universal Music kiadásában jelent meg 2009 augusztusában két kislemezzel, a My Heaven-nel és a Gara Gara Go!!-val (ガラガラ GO!!). A My Heaven-t, ami a ' (천국, Mennyország) című koreai daluk japán fordítása volt, a japán Daishi Dance komponálta és harmadik helyen debütált az Oriconon. A Gara Gara Go!! az ötödik helyen végzett, az album pedig a 3. helyen. A Big Bang lett az első külföldi együttes, akik elnyerték a Japán Kábeltelevíziós díjat a legjobb új együttes kategóriában és az első dél-koreai együttes, akik a Japan Records-elismerésben részesültek. Miután visszatértek Koreába, az együttes tagjai folytatták szólóprojektjeiket. Augusztus 18-án megjelent G-Dragon szólóabuma, a Heartbreaker, amiről két dal is plágiumbotrányba keveredett, a címadó dal kapcsán azzal vádolták meg az énekest, hogy az amerikai rapper Flo Rida egyik dalát másolta le. A vádakat tisztázták, amikor Flo Rida Koreába utazva közösen adott koncertet az énekessel. G-Dragon a túlságosan szexuálisan túlfűtöttnek bélyegzett koncertjei és két betiltott dala miatt is szerepelt az újságok címlapjain. 2010-ben Taeyang két digitális kislemezt adott ki Where U At? és Wedding Dress címmel második szólóalbumáról. T.O.P. az Iris című thriller doramában kapott szerepet, egy bérgyilkost alakított. Ezt követően Seungrival a My 19 című tinikrimiben szerepeltek együtt. T.O.P. ebben az évben nagy sikerű háborús mozifilmet is forgatott 71: Into The Fire címmel, melyért elnyerte a 47. Paeksang Arts Awards díjkiosztó legjobb új színésznek és legnépszerűbb színésznek járó díját. Az együttes közösen felvette a Let Me Hear Your Voice című dalt a japán Ohitoriszama (おひとりさま) című doramához. A dalt később kislemezként is kiadták, ami negyedik helyezést ért el. 2010 januárjában az együttes több koncertet adott a Szöuli Olimpiai Stadionban 2010 Big Bang Concert Big Show címmel. Februárban megkezdődött az Electric Love című turnéjuk Japánban. Bár 2010-ben hivatalosan nem jelentettek meg albumot, több promóciós kislemezt is kiadtak. A Lollipop Part 2 az LG Cyon Lollipop elnevezésű telefonjának népszerűsítéséhez készült és első helyen végzett a digitális slágerlistákon. A Tell Me Goodbye című daluk az Iris című dorama japán bemutatójához íródott. A dal pozitív kritikai fogadtatásra lelt és elnyerte a legjobb dal díját az 52. Japán Record Awardson. A 2010-es labdarúgó-világbajnokság alkalmából a Shout of the Reds címmel adtak ki dalt, melyben közreműködött a Transfixion nevű koreai rockegyüttes és műkorcsolyázó is. Az év nagy részében az együttes tagjai szólótevékenységükkel voltak elfoglalva, ekkor jelent meg például G-Dragon és T.O.P közös lemeze, a GD & TOP és Seungri első szólólemeze, a VVIP. A Big Bang több neves díjat is elnyert 2010-ben, köztük a 24. Japán Aranylemez-díjkiosztón az „Öt legjobb új előadó” és a „legjobb új előadó” díját. Májusban a Japán MTV Video Music Awards legjobb popvideó és legjobb új előadó díját is megkapták. 2010. augusztus 15-én újabb japán kislemezt adtak ki Beautiful Hangover címmel. ### 2011: Sikerek Amerikában és Európában; botrányok Két év kihagyás után, szórványos közös projekteket követően a Big Bang újra Dél-Koreában koncertezett 2011-ben. A Tonight című középlemezük a megjelenést követően számos koreai slágerlistát vezetett. Az album lett az első K-pop-album, ami bekerült az első tízbe az amerikai iTunes Store toplistáján és az egyetlen nem angol nyelvű album volt a Top 100-ban. Az előrendelések során darabot rendeltek belőle a Cyworldön, ami megdöntötte a TVXQ 2008-ban felállított 6500 példányos rekordját. A 10asiae kritikája szerint a Big Bang stílusa és zenei érzékenysége a két év szünet alatt „elmélyült”. Hét nappal a lemez megjelenése után az együttes már hétmilliárd vont (6,2 millió USD) keresett, egy hét alatt példányt adtak el a lemezből. Az azonos című kislemez vezette a (가온) toplistát, amit a koreai fonográfiai szövetség állít össze. A második kislemez, a Love Song videóját két nap alatt kétmillióan látták a YouTube-on. Májusban megkezdődött a Love & Hope turnéjuk. 2011 augusztusában az együttes Daesung kivételével Új-Zélandra utazott reklámfilmet forgatni. 2011 decemberében az MBN csatorna műsorra tűzte a What's Up című zenés sorozatot, melyben Daesung színészként debütált. 2011-ben az együttes nemzetközi díjat is átvehetett, az MTV Europe Music Awards-on a legjobb nemzetközi előadó (Best Worldwide Act) címet kapták meg, amivel az első koreai díjazottak lettek a díjátadó történelmében. Rajongói jóvoltából az együttes Britney Spearst győzte le a versenyben 58 millió szavazatot gyűjtve. A 2011-es évben botrányok is kapcsolódtak az együttes nevéhez, G-Dragon májusban marihuánás cigarettát kapott egy japán klubban, az incidens miatt decemberben nyilvánosan bocsánatot kért. Ugyancsak májusban Daesung autóbalesetet szenvedett, amiben egy motoros meghalt. Később a vizsgálatok kiderítették, hogy az énekes nem volt felelős a motoros haláláért. A két incidens miatt G-Dragon és Daesung hosszú ideig távol maradtak a nyilvános szerepléstől, valamint elhalasztották a YG Entertainment listázását a koreai részvénypiacon. A botrányok ellenére az együttes pénzügyi szempontból legsikeresebb évét zárta 2011-ben, mintegy 25 millió dolláros bevétellel. Pénzügyi elemzők szerint 2012-ben ennek tripláját fogják keresni. ### 2012: Alive és világ körüli turné Az együttes új albuma 2012. február 29-én jelent meg Alive címmel, amit egy 16 országot és 25 várost érintő világ körüli turné követ majd a Live Nation szervezésében. 2012. február 1-jén a YG Entertainment közzétette az album számlistáját, G-Dragon a hét dal mindegyikénél szerepel szerzőként, de T.O.P. és Daesung neve is szerepel a közreműködő szerzők között. A lemezből 2012. február 21-ig elővételben több mint darabot adtak el. Japánban az album aranylemez lett, több mint példányos eladással. Az együttes új imázzsal készült a lemez bemutatójára, a világ körüli turnét három szöuli koncerttel nyitották meg, amelyeket március 2. és 4. között tartottak, összesen nézővel. A Big Bang visszatérésének híre duplájára emelte a YG Entertainment részvényeinek értékét. Az Alive első videóklipjét az együttes New York-ban forgatta. A február 22-én kiadott első kislemez, a G-Dragon és Teddy által komponált Blue a koreai zenei toplisták első helyén debütált, de vezette a Billboard K-pop-toplistáját is. Az Alive nyolcadik helyen debütált az iTunes Store legtöbbet eladott albumainak listáján. Az album Fantastic Baby című dala több mint tíz héten keresztül volt a slágerlisták első tíz helyezettje között, ami a koreai popiparban nagyon hosszú időnek számít. 2012 júniusában az együttes megjelentette az album újracsomagolt változatát három új dallal, az első kislemez, a Monster megjelenése napján slágerlistavezető lett, a hozzá készült nagy költségvetésű videóklip pedig nézettségi rekordot döntött. Az album többségében pozitív kritikát kapott, a koreai MTV a következőket írta a Blue-ról: „az akusztikus gitár, zongora és elektronika egyvelege (az együttes tagjainak könnyed, nyugodt vokáljával társítva) egy nem várt módon szívmelengető dalt eredményez”. A Big Banggel való együttműködés iránt a Grammy-díjas rapper-producer Swizz Beatz (Alicia Keys férje) is érdeklődik. 2012 decemberében az együttest jelölték a World Music Awards A világ legjobb együttese-díjára. ### 2013–2014: Szólóprojektek A 2013-as évben az együttes tagjai szólótevékenységeikre koncentráltak. Februárban megjelent Daesung D'scover című japán nagylemeze 12 dallal, melyet 18 állomásos turné követett, amelynek keretében összesen 25 koncertet adott. Augusztusban Seungri szólólemeze is megjelent Let's Talk About Love címmel. Szeptemberben G-Dragon is új albummal jelentkezett, a Coup D'Etat című lemezből több mint darabot rendeltek előre Dél-Koreában, megjelenéskor a albumlistájának első helyén debütált és a szeptember havi listát is vezette eladott példánnyal. Az énekes fellépett az amerikai KCON fesztiválon is Missy Elliott-tal adott elő duettet. Az együttes rappere, T.O.P. színészi munkáját folytatta 2013-ban, novemberben került a mozikba a Commitment című filmje, melyben egy észak-koreai ügynököt alakított. A filmet összesen több mint egymillióan látták Dél-Koreában. A rapper a filmezés mellett kislemezzel is jelentkezett, Doom Dada címmel. Ugyancsak novemberben jelent meg Taeyang kismeleze, a Ringa Linga, mely hazája slágerlistáin kívül öt ország iTunes Store-letöltési listáját is vezette. A dal társszerzője G-Dragon volt. 2014 januárjában a YG Entertainment bejelentette, hogy az együttes augusztusban új lemezzel jelentkezik majd, melynek ismét G-Dragon a producere, azonban az album kiadását eltolták 2015-re. ### 2015–2018: MADE, katonai szolgálat 2015 áprilisában a YG Entertainment bejelentette, hogy az együttes a Made című albummal tér vissza három év kihagyás után. Az első kislemez M címmel május 1-jén jelent meg, ezt követte június 1-jén az A, július 1-jén a D, majd augusztus 1-jén az E. Az első három megjelentett kislemez digitális változatai összesen 1,6 millió példányban fogytak Kínában. Az együttes a 2015-ös MelOn Music Awardson elnyerte az Év dala és az Év előadója díjakat. A 2015 áprilisában indított és 2016 márciusában befejezett MADE turné 66 koncerten összesen 1,5 millió nézőt vonzott, ezzel minden idők legnagyobb turnéja lett koreai előadótól. A 17. Mnet Asian Music Awardson az együttes négy díjat vihetett el, beleértve az Év Előadója díjat is. 2016\. június 30-án Big Bang Made egész estés dokumentumfilmet mutattak be a dél-koreai mozikban, mely a világkörüli turnéjukat dokumentálta. Ezt követően több koncertet is adtak alakulásuk 10. évfordulójának tiszteletére 0.TO.10 címmel, Oszakában rajongó előtt, Szöulban néző előtt. 2017\. február 9-én T.O.P megkezdte kötelező sorkatonai szolgálatát rendőrként és 2018. november 8-án fog leszerelni. 2018-ban G-Dragon, Taeyang és Daesung is megkezdte katonai szolgálatát. Március 13-án az együttes Flower Road címmel adott ki dalt, melyet a rajongóknak szántak búcsúajándékul. ### 2019–: Seungri kilépése; visszatérés; T.O.P. távozása 2019 elején Seungrit őrizetbe vették azzal a váddal, hogy az általa vezetett szöuli klubban prostituáltakat futtatott. Az énekes bejelentette, hogy visszavonul a szórakoztatóipartól. 2019. március 13-án a YG Entertainment bejelentette, hogy elfogadták Seungri visszavonulását és megszüntették a szerződését a kiadóval. 2020 márciusában a YG Entertainment megerősítette, hogy a Big Bang maradék négy tagja katonai szolgálata leteltével meghosszabbította szerződését a vállalattal. 2021 augusztusában a bíróság mind a kilenc vádpontban bűnösnek találta Seungrit és három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. 2022 februárjában a YG Entertainment bejelentette, hogy T.O.P. szerződést bontott velük, azonban továbbra is az együttes tagja marad. Egyúttal megerősítették, hogy 2022 tavaszán az együttes új dalt ad ki. A Still Life című kislemez koreai idő szerint április 5-én jelent meg és azonnal a helyi slágerlisták élére ugrott. 2023-ban T.O.P. az Instagram-oldalán egy rajongó kérdésére válaszolva jelentette be, hogy már nem tagja az együttesnek. ## Zenei stílusuk A Big Bang zenéjében a pályafutásuk kezdetén a hiphop dominált, bár R&B-dalaik is voltak. Egy kritikus a The Black Eyed Peas zenéjéhez hasonlította korai dalaikat, a „fülbemászó vokál” és a rap miatt. Az Always a korábbi stílusukhoz képest éles váltást jelentett, ekkor kezdtek el kísérletezni az elektronikus zenével, amivel trendet teremtettek Koreában. G-Dragon később úgy nyilatkozott, azt remélték így több embert érhetnek el. 2008-ban rockalapú dalt vettek fel Oh My Friend címmel a No Brain együttes közreműködésével. Egy interjúban az együttes kifejtette, hogy érdeklődnek a korai koreai popzenei stílus, a trot iránt is. Az együttes tagjai a szólóprojektjeikben számos zenei stílussal kísérleteztek, így a Yahoo! Japan szerint igen gazdagnak mondható a zenei repertoárjuk. Taeyang Hot című középlemeze R&B-stílusú, ami az énekes szerint az ő fő irányvonala. Daesung első kislemeze, a '' (날 봐, 귀순, Nézz rám, ) trot stílusban íródott, ami éles kritikákat váltott ki az együttes hiphop imidzse miatt. G-Dragon Heartbreaker című szólóalbumában keveredett a dance, a hiphop és az R&B. A Yahoo! Philippines szerint az együttes zenéje „a pikáns hiphop és a pop-rock különleges találkozása”. Az Always megjelenése után G-Dragon jobban bekapcsolódott az együttes munkájába, producerként és többek között a (Lies) , a (Last Farewell) és a Haru haru (Day by Day) dalszerzőjeként. A Korea Times üdvözölte a változást, „zseniális” dalszerzőnek nevezve az előadót. G-Dragon azonban úgy nyilatkozott, a Big Bang nem tehetségből, hanem szorgalomból lett sztáregyüttes. A 2012-ben megjelent Alive című középlemezük „eklektikus”, R&B-t, rockot, szintipopot, houset és eurodance-et is felvonultató zenei stílusát pozitívan fogadták a kritikusok. A Big Bang koreográfiáinak többsége Shaun Evaristo nevéhez fűződik. Korábban az együttes nagyrészt utcai táncra hagyatkozott, később azonban a koreografált táncok kerültek előtérbe. Több mozdulatukat is széles körben másolni kezdték. ## Imidzsük és kulturális hatásuk , a YG Entertainment igazgatója szerint „nem ők a legjóképűbb vagy a legjobban táncoló együttes. Mégis, az egyéni vonzerejük és a lebilincselő előadásmódjuk kombinációja rengeteg rajongót szerzett nekik. Azt hiszem, nagyon nehéz lenne még egy olyan együttest létrehoznom, amelynek a tagjai olyan tökéletes harmóniában vannak egymással, mint a Big Bang tagjai.” A Big Bang dicséretet és negatív kritikát egyaránt kapott. A Time magazin szerint ők a legígéretesebb dél-koreaiak, akik Japánban sikeresek tudtak lenni, míg a Korea Times szerint az együttes a „koreai popzene ikonja”. A Yahoo! Philippines szerint az együttesre „nem lehet ráönteni a tipikus idolegyüttes formáját”, mert a többi, „futószalagon gyártott” fiúegyüttessel szemben a Big Bang nem mások által írt dalokat ad elő, hanem maguk is részt vesznek a dalszerzésben és nem csak együtt, de külön-külön is tehetségesek. A kritikus szerint a sikerük titka a tagok tehetsége mellett a folyamatos innovatív megújulásukban keresendő. Az About.com a top 10 ázsiai fiúegyüttes között tartja őket számon. Saját szerzésű dalaik, főképp a G-Dragon által írtak számos dicséretet kaptak, a Chosun Weekly szerint a kritikusok nem idolegyüttesként, hanem zenészekként tekintenek a Big Bang-re és külön elemzik a zenéjüket, ezzel megkülönböztetve őket a többi fiúegyüttestől. énekesnő úgy nyilatkozott, hogy kedveli a sztárelőadókat, ha azok olyanok, mint a Big Bang. A Soompi szerint a Big Bang vonzereje azon felül, hogy maguk alkotják a zenéjüket, abban rejlik, hogy mindegyik tagnak van olyan tulajdonsága, amivel kitűnik, amivel megszeretteti magát a közönséggel. Mindezek ellenére gyakran éri őket kritika az elektronikus zene túlzott használata miatt, a quart.hu szerint pedig az együttes „szintetizálta [...] a mainstream pop összes közhelyét. Kezdve az Autotune, az Europop és a Hiphop Perverz Szentháromságától a Ludacrist szégyentelenül klónozó T.O.P.-ig”. A Big Bang az egyik legrégebben alakult dél-koreai fiúegyüttest, a Shinhwa-t tartja példaképének. A Big Bang maga nem csak a zeneiparra, de a divatra is befolyással bír. A „Big Bang-divatnak” becézett öltözködési stílusuk egész Ázsiában elterjedt. Karrierjük kezdetén hiphop-imidzset alakítottak ki. 2007-ben az Always megjelenésével nem csak zeneileg, de imidzsükben is drasztikusat váltottak, a preppy-punk stílus képviselőivé váltak, szűk farmerral, Converse-cipőkkel. Taeyang is feladta hiphopos rasztafrizuráját és punktaréjjal jelent meg. Az együttes tagjai gyakran viselnek olyan márkákat, mint a Bape, a 10 deep vagy Louis Vuitton, de híresek egyedi nyomómintás kapucnis felsőikről is. Ugyancsak divatba hozták újra a klasszikus Nike és Reebok magas talpú edzőcipőit. Az együttes legdivatosabb tagjának tartott G-Dragon szereti a háromszög alakú sálakat, amik szintén igen népszerűvé váltak. T.O.P a koncerteken viselt napszemüvegeiről vált híressé. Az együttes fellépőruháit különféle butikokban értékesítik. 2011-ben a japán Uniqlóval közösen a Big Bang saját pólókollekciót dobott piacra, az üzlet nyitása után 15 perccel az összest eladták. A Chosun Weekly szerint az együttes öltözködése is jelentősen hozzájárul a sikerükhöz, mert a többi együttessel ellentétben nem a kiadójuk terveztet nekik mesterséges fellépőruhákat, hanem a hétköznapi viseletet kombinálják exkluzív darabokkal, amivel eladhatóvá teszik a divatimidzsüket. A Big Bang mintájára jött lére a kínai fiúegyüttes, az OkBang: zenei stílusuk, öltözködésük és frizurájuk is hasonlít. 2010-ben az együttes turnéját a Dél-Koreai Turisztikai Bizottság beválasztotta a Visit Korea from 2010–2012 kampányába, azzal az indokkal, hogy „nagy gazdasági hatással bír”. Az együttes 2012-es visszatérő koncertje szerepel a CNN „12 ok, hogy meglátogassuk Koreát 2012-ben” listáján. A Big Bang rajongóinak elnevezése VIP, a zenekar azonos című kislemeze után, a hivatalosan regisztrált VIP-k száma körülbelül . A Big Bang rajongói a többi koreai popegyüttes rajongói klubjaitól eltérően nem az együttes színeit képviselő lufikat visznek a koncertekre, hanem sárga színű, korona alakú világító rudakat, melyek közepén fekete BB betűk olvashatóak. Az együttes tagjai beszélnek angolul, G-Dragon ezen felül beszél kínaiul, Seungri, Taeyang és Daesung pedig japánul is. ## Reklámkampányok A Big Bang népszerűsége folytán számos márka arcává vált. 2006 óta szponzorálja őket a Fila. Reklámozták a Sudden Attack című koreai videójátékot, valamint többek között LG-, NII-, Baskin-Robbins- és Skoollooks-termékeket. 2007 elején az együttes saját parfümöt is piacra dobott BB Bud’s My First Fragrance (나의 첫번째 향기), nai cshoszponccse hjanggi) néven. 2009-ben Shouting to the World címmel önéletrajzi könyv jelent meg róluk, mely eladási listavezető lett. 2011-ben a Nikon A Shot A Day-kampányában vettek részt, melynek keretében naponta egy képet töltöttek fel az együttesről az internetre. 2011 óta az együttes az eBay által üzemeltetett koreai aukciós oldal, a Gmarket reklámarca. 2012-ben a Big Bang Dél-Korea Visit Korea elnevezésű turisztikai kampányának résztvevője volt. Az együttes akár egymillió dollárt is elkér egy-egy reklámfilmért, de a tagok külön-külön is hasonlóan magas összegért vállalnak kampámyokat. ## Diszkográfia Nagylemezek - Since 2007 (2007) - Remember (2008) - MADE (2015) Középlemezek - Always (2007) - Hot Issue (2007) - Stand Up (2008) - Tonight (2011) - Alive'' (2012) ## Díjak és elismerések A Big Bang pályafutása során összesen több mint ötven díjat nyert el, köztük az MTV Europe Music Awards legjobb nemzetközi előadó díját és a japán MTV Video Music Awards legjobb videóklipnek járó díját. Dél-Koreában számos elismerést kaptak, többek között a Kulturális, sport- és turisztikai minisztérium is kitüntette őket.

Vörös hiúz

A vörös hiúz (Lynx rufus) az emlősök (Mammalia) osztályának ragadozók (Carnivora) rendjébe, ezen belül a macskafélék (Felidae) családjába tartozó faj. Az állat Észak-Amerika két hiúzfajának az egyike; a másik a kanadai hiúz (Lynx canadensis). A vörös hiúz a pleisztocén kor közepén jelent meg, körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt. Tizenkét alfajával hatalmas területet ural. Előfordulása Kanada déli részétől Mexikó északi részéig tart, így az Amerikai Egyesült Államok nagy részén megtalálható. A vörös hiúz jól alkalmazkodó ragadozó emlős, mivel sokféle élőhelyen képes megélni, például erdőkben, erdőszéleken, félsivatagokban, mocsaras vidékeken, de városok mellett is. Bár az ember terjeszkedik az élőhelyén, a vörös hiúz állományok stabilak és egészségesek. Bundájának színezete a szürkétől a barnásig változik. Pofáján érzékelőbajszok vannak. Pamacsos, fekete füleivel nagyon hasonlít a többi középméretű hiúzra. Ez a faj kisebb, mint a kanadai hiúz, amellyel elterjedési területének egy részén osztozik. A házi macskánál kétszer nagyobb; mellső lábain fekete csíkok láthatók, csonka farkának a vége fekete. Az angol neve (bobcat) a csonka farokra utal. A vörös hiúz elegáns állat. Széles mancsain nesztelenül oson a területén, és villámgyorsan elkapja zsákmányát, például a nyulat. Emellett akár rovarokat, rókákat, házi macskákat, rágcsálókat, fiatal szarvasokat és halakat is elejt. A zsákmány kiválasztása élőhelytől, évszaktól és annak bőségétől függ. Mint a legtöbb macskaféle, a vörös hiúz is magányos és területvédő, bár egyes területeik fedik egymást. A terület határát karomnyomokkal, vizelettel és ürülékkel jelöli meg. Szaporodási időszaka télen és tavasszal van. A vemhesség körülbelül két hónapig tart. Habár ezt a macskafélét sportból és bundájáért vadászták, állományai még mindig egészségesek, a külső hatásoknak ellenállók. A rejtélyes vörös hiúz számos indián mitológiában és európai telepes népmesében is szerepel. ## Előfordulása A vörös hiúz alkalmazkodó állat, amely főleg a lombhullató- és a fenyőerdőket kedveli, de a többi hiúztól eltérően a megélhetése nem teljesen ezektől az élőhelyektől függ. Egyaránt megél Florida mocsaras vidékein, Texas sivatagos részein, de a hegyvidékeken is, akár a mezőgazdasági területeken is megtelepszik. Pettyes bundája jól álcázza az aljnövényzetben és a sziklás helyeken. Az állomány nagyságát a zsákmány bősége, az odúk száma és a környezet zavartalansága határozza meg. Kerüli azt a helyet, ahol az időjárás viszontagságos. Amíg a kiválasztott terület megfelelő, az ember jelenléte sem zavarja, csak az ember által túlságosan használt területeken nem telepszik meg. Néha a külvárosok kertjeiben is látható. Ha kutya kergeti, akkor a fára menekül. A vörös hiúz elterjedési területe Kanada déli részétől, az Amerikai Egyesült Államokon keresztül Mexikó délebbi, Oaxaca államáig terjed. Manapság nagyjából ugyanazt a területet uralja, amit az európaiak Amerikába érkezése előtt. Habár egyes térképek még mindig úgy mutatják, hogy Közép-Nyugaton és az Északkeleten (Dél-Minnesota, Kelet-Dél-Dakota, Missouri nagy része) még mindig élnek vörös hiúzok, a nagymértékű mezőgazdálkodás miatt az itt létük valószínűtlen. Ugyanakkor New York állam nyugati részén (Southern Tier és Central New York régiók) és Pennsylvaniában, ahol kihaltnak vélték, vörös hiúzokat láttak, ezt tetemek is alátámasztják. Ezen kívül Indiana északi részén is látták, sőt a michigani Albionban meg is öltek egyet. 2010. március elején a texasi Houston város egyik parkolójában a hatóságok vörös hiúzt fogtak és szállítottak el. Ugyanezen év augusztusában és szeptemberében Houston Pearland és Friendswood nevű külvárosaiban több vörös hiúzról számoltak be ottani lakosok. Kanadában az állománya nem nagy, mivel jelenlétét meggátolja a nagy hó és a nála nagyobb testű kanadai hiúz. A vörös hiúznak nem tetszik a vastag hótakaró, és elbújva megvárja amíg a hóvihar eláll. Nincs olyan széles mancsa, mint a kanadai hiúznak, emiatt a nagy hóban nehézkes számára a járás. Bár a hótakaró és a kanadai hiúz nagyobb teste látszólag hátrányosan érinti ezt a macskafélét, a helyzet mégsem olyan rossz számára, mivel ahogy Új-Skóciában megfigyelték, a vörös hiúz agresszívebb a nagyobb rokonánál. A vörös hiúz előrenyomulását a kanadai hiúz területére az ember is segíti, mivel az erdőirtás és a mezőgazdaság következtében a nagyobb rokon mind északabbra szorul, mivel az nem kedveli az ember közelségét, és a erdőkre is szüksége van. Mexikó északi és középső részein, a bokros, fenyves és tölgyes helyeket választotta élőhelyéül. Elterjedési területének déli határa a Mexikó déli részén található trópusi erdők. A vörös hiúz az Amerikai Egyesült Államok legelterjedtebb macskaféléje, annak ellenére, hogy a sportvadászok lövik, a farmerek pedig szőrméjéért vadásszák, különösen elterjedési területének északi részén. ## Rendszertani besorolása Vita támadt akörül, hogy az állat tudományos neve Lynx rufus vagy Felis rufus legyen-e. A vita folytatása volt annak, amely szerint a Lynx nem négy faja valójában saját nemi rangot érdemel, vagy csak egyszerűen a Felis nem egyik alnemét alkotja. Manapság már elfogadott a Lynx nem önállósága, és a vörös hiúz is a Lynx rufus tudományos nevet kapta meg. Ezt a tudományos nevet 1777-ben Johann Christian Daniel von Schreber adta az állatnak. Johnson és munkatársai jelentése szerint a vörös hiúz abba a kládba tartozik, amelybe a puma (Puma concolor), a Prionailurus-fajok és a házi macska is tartozik. Ez az ág körülbelül 7,15 millió éve létezik; a hiúzok mintegy 3,24 millió éve váltak le róla. Feltételezések szerint a vörös hiúz az eurázsiai hiúz (Lynx lynx) leszármazottja, amely a Bering-földhídon keresztül jutott el Észak-Amerikába körülbelül 2,6 millió évvel ezelőtt. A kontinensre érkező első hullám délre szorult, mivel elkezdődött a következő eljegesedés. Ebből az elszigetelődött állományból 20 ezer év alatt fejlődött ki a vörös hiúz nevű faj. A második hullám a kontinens északi részére telepedett le, ennek utódai a kanadai hiúzok. A két amerikai hiúzfaj időnként kereszteződik egymással. ### Alfajok Hivatalosan az alábbi 12 alfaj van elismerve: - Lynx rufus baileyi Merriam, 1890 – az USA délnyugati része és Északnyugat-Mexikó - Lynx rufus californicus Mearns, 1897 – Kalifornia, Sierra Nevada nyugati felén - mexikói vörös hiúz (Lynx rufus escuinapae) J. A. Allen, 1903 – Mexikó középső része; a nyugati partmentén, Sonora déli részébe is benyúlik az elterjedése; a kipusztulás fenyegeti - Lynx rufus fasciatus Rafinesque, 1817 – Oregon, Washington nyugati része, Északnyugat-Kalifornia és Délnyugat-Brit Columbia - Lynx rufus floridanus Rafinesque, 1817 – az USA délkeleti része, a Mississippi medencéje, északra egészen Délnyugat-Missouriig és Dél-Illinois-ig - Lynx rufus gigas Bangs, 1897 – Észak-New York állam, Új-Skócia és Új-Brunswick - Lynx rufus oaxacensis Goodwin, 1963 – Oaxaca - Lynx rufus pallescens Merriam, 1899 – szinonimája: Lynx rufus uinta; Északnyugat-USA, Dél-Brit Columbia, Alberta és Saskatchewan - Lynx rufus peninsularis Thomas, 1898 – Alsó-Kalifornia - Lynx rufus rufus Schreber, 1777 – az USA keleti és középnyugati részei - Lynx rufus superiorensis Peterson & Downing, 1952 – a Nagy-tavak nyugati környéke, beleértve Michigan és Wisconsin északi részeit, Dél-Ontariót, valamint Minnesota nagy részét - Lynx rufus texensis J. A. Allen, 1895 – Nyugat-Louisiana, Texas, Oklahoma déli-középső része, valamint a mexikói Tamaulipas, Új-León és Coahuila szövetségi államokban Egyes rendszerezők szerint egy tizenharmadik alfaj is létezik: a Lynx rufus mohavensis (B.Anderson) a kaliforniai Mojave-sivatagban. Az alfajok elválasztása nehézkes, mivel helyenként a különböző alfajok elterjedési területe fedi egymást. Ezen felül az alfajok kinézete is igen hasonló. ## Megjelenése Az állat nagyon hasonlít a többi hiúzfajra, de átlagos méretét tekintve a vörös hiúz a legkisebb. Szőrzetének színe változó, általában a sárgástól a barnásig változik, fekete mintázattal a testén. Mellső lábain fekete sávok láthatók, csonka farkának a vége is fekete. A bundán levő pettyek az álcázást segítik. A fülek fekete végűek és hegyesek, fekete szőrpamaccsal a csúcsukon. A száj, a pofa széle és testének alsó részei általában fehér színűek. A délnyugati sivatagokban élő példányok szőrzete a legvilágosabb, míg az északi erdőkben élőknek a legsötétebb. A kölykök pettyes bundával születnek. Néhány teljesen fekete példányt már láttak és fogtak is Florida területén. Habár ezek a floridai egyedek feketék, ha jól megnézzük őket, láthatjuk, hogy a mintázat is megvan rajtuk. Pofája szélesebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban. Ez a fül alatti hosszú szőrzetnek köszönhető. A hiúz szeme sárga, fekete pupillával, az orra rózsaszínes-vörös. A szőrzet alja a pofán, az oldalakon és a háton – alfajtól függően – szürke, sárga vagy barnásvörös. Kerek, fekete pupillái éjszaka kitágulnak, hogy minél jobban felhasználhassa a kevés fényt. E macskaféle hallása és látása éles, szaglása is kitűnő. Nagyon ügyesen mászik fára; úszni is jól tud, bár ha lehet, kerüli a vizet. A kifejlett vörös hiúz fej-testhossza 47,5–125 centiméter, átlagosan 82,7 centiméter. A rövid farok 9–20 centiméteres. A felnőtt állat marmagassága 30–60 centiméter. A hím 6,4–18,3 kilogrammos, de általában csak 9,6 kilogramm tömegű. A nőstény 4–15,3, de általában 6,8 kilogrammos. A legnagyobb ismert példány 22,2 kilogrammot nyomott, nem hivatalos adatok szerint 27 kilogrammos állatok is vannak. Egy New Hampshire-ben, 2012. június 20-án elütött állat 27 kilogrammot nyomott. A legnagyobb példányok Kanada keleti részéről és Új-Anglia északi részéről kerülnek elő; ezek általában a Lynx rufus gigas alfajhoz tartoznak, míg a legkisebb hiúzok a délkeleti Lynx rufus floridanus alfaj képviselői. Az utóbbiak az Appalache-hegység déli részén élnek. A vörös hiúz izmos állat. Hátsó lábai hosszabbak, mint a mellsők, szökdöső járást kölcsönözve az állatnak. Az újszülött kölykök 25 centiméteresek és 270–340 grammosak. Az első évben elérik 4,5 kilogrammos testtömeget. Az északi és nyílttérségi példányok nagyobbak a többieknél. Az USA keleti részén végzett morfológiai tanulmányok azt mutatják, hogy a legnagyobb hímek területén a legnagyobb nőstények élnek, ami a nemek közti természetes szelekcióra utal. ### Lábnyomai A vörös hiúz lábnyoma négy, karom nélküli lábujjat mutat, mivel, mint a macskafélék többségénél, a hiúznak is visszahúzható karmai vannak. A lábnyomok tulajdonosuk méretétől függően 2,5–7,6, átlagosan 4,5 centiméteresek. Járás közben a lábnyomok közti távolság 20–46 centiméter lehet, ami futás közben 1,2–2,4 méterre növekszik. Mint a legtöbb macskaféle esetében, a vörös hiúznál is a hátsó lábnyom a mellső lábnyom széléhez ér. A vörös hiúz és a házi macska lábnyomait a méretük szerint különböztethetjük meg; az előbbi lábnyoma 13 négyzetcentimétert foglal el, míg a házi macskáé csak 10 négyzetcentimétert. ## Életmódja A vörös hiúz magányosan él és éjszakai vadásznak számít, bár tevékenységének nagy részét hajnalban és alkonyatkor végzi, körülbelül 3–3 órát mindkét alkalommal. Minden éjszaka körülbelül 3,2–11 kilométert tesz meg a megszokott ösvényein. Szokásai az évszakok haladtával változnak, mivel ősszel és télen inkább áttér a nappali életmódra. Ez a változás a zsákmányállatok viselkedése miatt is történik, mivel ők az év e részeiben inkább nappal tevékenyek. A felnőtt vörös hiúznak az emberen kívül kevés természetes ellensége van. A felnőtt állatok, ha nagy a tét (jó vadászterület vagy pár) néha megölhetik egymást. A puma és a szürke farkas (Canis lupus) vadászhatnak rá, ahogyan ezt a Yellowstone Nemzeti Parkban teszik. Falkában a prérifarkasok is ölnek felnőtt és kölyök hiúzokat. A kölyköket nagy testű baglyok, sasok, rókák, de még egyéb felnőtt hiúzok is megfogják, ha a táplálékkínálat lecsökken. Kevés kölyök éri el a felnőttkort. Elhullanak az állatok még betegségek, balesetek, vadászás, gépkocsibalesetek és az éhínség következtében is. A fiatalok körében akkor a legnagyobb a ráta, amikor elhagyták az anyjukat, de még nem tudnak jól vadászni. Egy kutatás, amely 15 fiatal vörös hiúzt figyelt meg (a „csoportban” mindkét nembéli állat szerepelt), azt állapította meg, hogy a tanulmányozás végén már csak egy figyelt példány maradt életben. Ha a táplálékkínálat nagyon lecsökken, ritka esetben a kannibalizmushoz is folyamodnak; ez azonban nem érinti jelentősen a hiúzállomány nagyságát. A vörös hiúz külső élősködői főleg a kullancsok (Ixodidae) és a bolhák (Siphonaptera). Ha fertőzött nyúllal vagy mókussal táplálkozott, akkor azok élősködőit is átveszi. A belső élősködők is gyakoriak a vörös hiúzban. Egy kutatás szerint a vörös hiúzok 52 százaléka Toxoplasma gondiival fertőzött, de a különböző élőhelyeken változó a fertőzöttségi arány. A Lynxacarus morlani-nak nevezett atkát nemrég fedezték fel a vörös hiúzon. Még nem ismert, hogy az élősködők és a betegségek hány hiúzt ölnek meg az év során elpusztult állatok közül, de az biztos, hogy többet, mint amennyit a ragadozók, a gépkocsibalesetek és az éhínség együtt okoznak. Az állat a vadonban általában 6–8 évig él, de elérheti a 10 éves kort is. A vadonban 16, míg fogágban 32 év a rekord. ### Viselkedés és terület Ez a hiúzfaj csakis a saját területén tevékenykedik. Az egyik területet a másiktól az ürülék, a vizelet és a karomnyomos fák határolják el. A jól körülhatárolt „birtokok” nagysága az állat nemétől és a zsákmányállatok sűrűségétől függ. A hiúznak a területén számos búvóhelye van. Ezek általában faodúból, bokrokból, sűrű aljnövényzetből és üregekből állhatnak. Mindig van egy főszálláshelye, főleg ha nőstényállatról van szó. A búvóhely tulajdonosáról az erős vöröshiúzszag árulkodik. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) felmérései szerint a vörös hiúz vadászterülete 0,052–330 négyzetkilométer között van, bár az átlagos nagyságú területek 100 négyzetkilométernél nemigen nagyobbak, és ezeknek is a peremét más hímek vadászterülete fedheti át. Az átlag vadászterület azonban csak 21 négyzetkilométer. A nőstények territóriuma körülbelül fele ekkora, ezek viszont szinte sohasem fedik át egymást. Egy hím vadászterületén belül rendszerint két vagy három nőstény él. Vannak nomád példányok is, amelyek bár rendelkeznek területtel, mégis el-elcsatangolnak más területekre. A fiatal példányok átlagosan 7,8 négyzetkilométeres vadászterülettel kezdik a felnőttkort. A kutatások szerint a hím állatok távolabb telepednek le a „szülőháztól”, mint a nőstények. Az évszakok is meghatározhatják a vadászterület méretét; míg nyáron, ha egy hím 41 négyzetkilométeres területet ural, télen, akár 100 négyzetkilométeresre is növelheti birodalmát. Ugyanígy tesznek a szaporodásképes nőstények is. A hím néha teljesen elhagyhatja vadászterületét, hogy egészen máshol telepedhessen le. Egyes USA-beli államokban sem az évszak, sem a kölykök jelenléte nem veszi rá a felnőtt állatot, hogy megnagyobbítsa területét. A vörös hiúz – habár általában magányos állat – egyedeinek vadászterülete néha fedheti egymást. A legtöbb macskafélétől eltérően a vörös hiúz hímek viszonylag jól tűrik egymás társaságát, míg a nőstények elzárkózva szeretnek élni. Mivel a nőstények területe jóval kisebb, mint a hímeké, egy hím területén 2–3 nőstény is élhet. Ha egy adott helyen több vadászterület is fedi egymást, a hímek között rangsor jön létre, és ekkor már a nomád példányokat sem tűrik meg. Kaliforniai megfigyelés szerint egy 65 négyzetkilométeres területen 1–38 állat élhet, ami átlag öt hiúz tíz négyzetkilométeren. Az állománysűrűség és a nemek aránya azt mutatta, hogy egy nőstényre két hím jutott, ami arra enged következtetni, hogy a hímek jobban megtűrik egymást, mint a nőstények, amivel a túlszaporodás veszélyét kerülik el, mivel a kisebb vadászterülettel és szaporodóképességgel rendelkező nőstény kevesebb kölyöknek tud életet adni. ### Hangja A vörös hiúz hangja általában halkan csipogó, torok morgás. Habár ez a macskaféle nem akkora testű, mint az oroszlán vagy a tigris, azért mégis feltűnően mély és hosszú hangokat is képes kiadni. Egyesek szerint az állat hangja olyan, mint a nők vagy gyermekek visítása. Ez a hiúz-faj néha olyan hangokat hallat, mint egy házi macska. A kiadott hang erőssége, magassága és gyakorisága az évszakoktól függően változó. A leggyakrabban a szaporodási időszakban hallatja hangját, az év többi részében nagyjából csendes állat. Ha egymás területére lépnek, hamarább egymásra nyávognak, hogy elkerülhessék a fölösleges vérontást és sérüléseket. ### Táplálkozása A vörös hiúz hosszú ideig is kibírja éhen, de amikor táplálékbőségre akad, teletömi magát. A táplálékszegény időszakokban a hiúz nagyobb állatokat is zsákmányol, hogy aztán több napon át felkereshesse a dögöt. Fő vadászmódszere a lesből támadás, amelyet néha rövid futás, gyakrabban egy szökkenés követ. Főképpen az öt kilogramm körüli zsákmányt kedveli. Tápláléka élőhelytől függően változó. Az USA keleti részén a floridai üreginyúlat (Sylvilagus floridanus) kedveli, míg elterjedésének északi részén a hócipős nyúlra (Lepus americanus) jár rá. Ha ez a két nyúlfaj egy helyen megtalálható, mint ahogy Új-Angliában is, a vörös hiúz szinte teljesen csak velük táplálkozik. Étlapján, élőhelyének déli részén, a nyúlféléket néha a Sigmodon-fajok váltják fel. A vörös hiúz, a kanadai hiúztól eltérően, amikor esély adódik rá, akármire ráveti magát, mindenféle táplálékkínálatot kihasználva. Fő zsákmányállata sűrűségének a növekedése, illetve a csökkenése, határozza meg a vörös hiúz étrendjét (ha sok van az adott zsákmányból, inkább azt vadássza, viszont ha kevés van belőle, az egyéb állatfajokból is zsákmányol); ennek a változatos étlapnak köszönhetően a vörös hiúz ritkán éhezik. A hiúz sokféle méretű állatot képes megfogni, vadászmódszereit a zsákmány nagyságához igazítja, vagyis képes alkalmazkodni. A kisebb állatok esetében, mint amilyenek a rágcsálók, a mókusok, a madarak, a halak és a rovarok, a vörös hiúz lapulva várakozik, amíg a kisállat közel nem ér, aztán pedig visszahúzható karmaival ráveti magát. Valamivel nagyobb állatok esetében (például nyúlfélék), a hiúz megvárja, amíg a tapsifülesek 6–11 méteres közelségébe érnek, aztán rövid futás után elkapja őket. Ritkábban fiatal patásokat, rókákat, menyétféléket, bűzösborzféléket, kisebb kutyákat és házi macskákat is zsákmányol. A lármás daru (Grus americana) legnagyobb ellenségének számít. Időnként haszonállatokra és baromfiakra is vadászik. Habár a szarvasmarhára és a lóra nézve nem, a juhok és házi kecskék számára nagy veszélyt jelent. A National Agricultural Statistics Service szerint 2004-ben a vörös hiúzok juhot öltek meg, ami a ragadozók által megölt juhoknak 4,9 százalékát teszi ki. Ez azonban nem tűnik biztosnak, mivel közismert tény, hogy a vörös hiúzok dögevésre is vetemednek, más ragadozóállatok által megölt áldozatokból is táplálkoznak. A vörös hiúz szarvasokra is vadászik, főleg télen, amikor az apróvad ritkább, vagy amikor eljön a szarvasok ellési időszaka, sok újszülőtt és fiatal szarvasborjú található az aljnövényzetben. A floridai Everglades Nemzeti Parkban egy megfigyelés alatt tartott példány 33–39 szarvasborjút fogott meg. Az állat akár nyolcszor súlyosabb áldozatot is zsákmányolhat. Szarvasvadászatkor a hiúz megvárja, amíg a szarvas lefekszik, aztán gyors futás után karmaival az áldozat nyakára veti magát, s csak azután próbálja megharapni a nyakát vagy a fejét. Ha szarvast fogott, amelyet persze nem tud egyből elfogyasztani, a hiúz előbb teletömi magát, aztán a megmaradt részt elássa a hó vagy lehullott levelek alá, később pedig vissza-visszatér enni belőle. Az állat vadászterülete megegyezhet egyéb ragadozófajok vadászterületével is. A Maine állambeli kutatások szerint habár a vörös hiúz, a prérifarkas (Canis latrans) és a vörös róka (Vulpes vulpes) vadászterületei néhol fedik egymást, a ragadozó állatok között nincs nagy versengés, és a területi átfedések inkább véletlenszerűek. Egyéb kutatások szerint a vörös hiúz egyedszáma csökken ott, ahol a prérifarkas nagyobb számban van jelen. Ez annak is tulajdonítható, hogy a prérifarkasok falkákban élnek, és ily módon könnyen elzavarhatják a magányos macskafélét. A kanadai hiúz déli térhódítását a vörös hiúz akadályozza meg; az életképesebb kisebb rokon jobban alkalmazkodik és agresszívebb, mint a nagyobb testű hiúz. ## Szaporodása Az ivarérettséget egyéves korban éri el; a hímek legkorábban kétéves korukban párosodnak, bár már az előző év szeptemberében vagy októberében elkezdődik a hímivarsejt termelés. A párzási időszak téltől kora tavaszig tart, azonban a párzások többsége február és március között zajlik le. A párzási időszak kis eltérésekkel élőhelyenként változó. Ebben az időben a hím mindenhová követi a nőstényt, és naponta többször is párosodhatnak. A párosodások között futkosnak, bújócskáznak és lesből egymásra támadnak. Ha más hím kerül a közelbe, a jövevény általában nem avatkozik be a pár kapcsolatába. Párosodás közben a hím állat – a macskafélék módszere szerint – elkapja a nőstény nyakának a hátsó részét. Párzás után az állatok nem maradnak hűek egymáshoz, mindkét nembéli állat más-más példányokkal párosodhat. Az udvarlás alatt az egyébként csendes hiúz nyávog, visít és sziszeg. Texasi kutatások azt mutatták, hogy csak azok a példányok szaporodnak, amelyek vadászterületet birtokolnak. A nőstény 44 naponként 5–10 napig fogamzásképes. Miután elérte az ivarérettséget, az állat egész életében képes marad a szaporodásra. A vemhesség 60–70 napig tart. Az alomban 1–6, de általában 2–4 kölyök születik áprilisban vagy májusban. Néha második alom is születhet, amely szeptember végén jön világra. Az ellés kisebb barlangban vagy faodúban történik meg. A kölykök 9–10 nap múlva nyitják ki a szemüket, és még nyolc hétig szopnak, bár már négy hetes korukban elkezdenek mászkálni a környéken, 3–5 hónaposan anyjukkal járják a vadászterületet. Életük első őszén már vadásznak; rövidesen anyjukat elhagyva szétszóródnak. Michiganben már megfigyeltek olyan példányokat is, amelyek a következő tavaszig anyjukkal maradtak. A nőstény egyedül neveli fel a kölyköket. ## A vörös hiúz és az ember ### Védelmi intézkedések és a mai helyzet A vörös hiúz a Washingtoni egyezménynek (CITES), csak a 2. listáján szerepel, ami azt jelenti, hogy nincs a kihalás szélén, de azért vadászatát és a vele való kereskedelmet csakis szigorú szabályok mellett lehet űzni. Az állat vadászatához mind a három országban engedély szükséges. Az USA-ban, fő elterjedési területén több védett területet is alkottak számára. 1988-ban az U. S. Fish and Wildlife Service szerint az Amerikai Egyesült Államok területén körülbelül és közötti számú vörös hiúz élt, de mivel elterjedési területe és állománynagysága növekedőben volt, elképzelhető, hogy a mai állomány jóval nagyobb. Éppen ezért az USA megkérte a CITES-t, hogy vegye le az állatfajt a 2. listáról. A kanadai és a mexikói állományok is stabilak és egészségesek. A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajnak minősíti ezt a macskafélét, mivel elterjedési területe hatalmas, és állományai is nagyok. Az egyetlen kevésbé ismert állomány Mexikó déli részén él. Ohio, Indiana és New Jersey államokban veszélyeztetett fajnak számít. 1999-ben Illinois-ban és 2003-ban Iowában levették a veszélyeztetett fajok listájáról. 1970–1999 között Pennsylvaniában tilos volt a vadászata, de manapság már lőhető és csapdázható. New Jersey-ben a 19. század és a 20. század fordulójánál a vörös hiúz állományok erősen lecsökkentek, főleg a mezőgazdaság és az építkezések következtében. Ebben az államban 1972-től teljes védelmet élvezett, 1991-től felkerült a veszélyeztetett fajok listájára. A mexikói Lynx rufus escuinipae az U.S. Fish and Wildlife Service szerint veszélyeztetett alfajnak tekintette, de 2005-től lekerült a listáról. Ezt a hiúzfajt egyaránt vadászták sportvadászok és szőrmekereskedők. Vadászata és csapdázása ellenére a vörös hiúz állományok stabilak maradtak, még az USA déli részein is, ahol ipari mértékű irtása folyt. Mivel a kölykök életük első hónapjaiban anyafüggők, a vadászat igen veszélyezteti őket (ha az anyaállatot megölik, a kölykök éhen halnak). Az 1970-es–1980-as években a vöröshiúzszőrme igen keresett és drága árucikké vált, emiatt az állat vadászata igen nagy mértéket ért el, de szerencsére az 1990-es évek elejére a bundák ára lecsökkent, így a vadászata is. Manapság rendszeres vadászata folyik; az elhullott vörös hiúzok fele a vadászat számlájára írandó. Ennek következtében a legtöbb állat télen pusztul el, amikor is vadászszezonja nyitott. ### Vörös hiúzok a kultúrában Az indián mitológiában a vörös hiúzt és a prérifarkast egymással társítják, mint ellentéteket. A hiúzt és a prérifarkast sokszor a köddel és a széllel hasonlítják – az indián kultúrákban ezt a két időjárási jelenség ellentétnek számít. E történetek alapja számos észak- és dél-amerikai indián népmesében is szerepel. A különbség az elbeszélésben van. A nez percék egyik történetében, a két állat ellentétet alkot, míg más történetben az állatok egyenjogúak és ugyanazon az oldalon állnak. Claude Lévi-Strauss belgiumi születésű francia szociológus, etnológus és antropológus szerint az Újvilágban az ikertestvéri ellentét kedvelt téma, és az óvilági történetektől eltérően, ahol a jó és a gonosz majdnem egyforma erős, az újvilági történetekben az egyik fél valamivel jobban fel van vértezve, mint az ellenfele. Szintén Lévi-Strauss szerint az indián népmesék történetének az időbeni változásai az egyre erősebb európai érintkezésnek tulajdoníthatók; vagyis az újvilági népmesék, egyre jobban kezdtek hasonlítani az európai népmesékre, ugyanúgy a szereplőik is. A korábbi nez percék történetei összetettebbek, mint a későbbi változatok, és a történet lényege is teljesen megváltozott. Egy sóni népmesében, amely a vörös hiúz pettyeinek a történetéről szól, a nyúl becsapja a hiúzt. Miután a hiúz felkergette a nyulat a fára, tüzet rakott a fa alá, de a parázs rápattant a hiúzra, égési nyomokat hagyva rajta; így lett pettyes. A mohavé indiánok szerint, ha valamilyen élőlénnyel vagy tárggyal álmodsz, akkor megkapod annak a tulajdonságait. Például ha pumával vagy vörös hiúzzal álmodott valaki, akkor az ügyes vadásszá változott. A kontinensre érkező európaiak is kedvelték ezt az állatot vadsága és szépsége miatt; az USA-ban „a nemzeti néprajz antológiájában jelentős szerepe van”. ## Fordítás

Északi háború (1674–1679)

Az 1674–1679-es északi háború – amely svéd–brandenburgi háború és skånei háború (ejtsd: szkónei) neveken is ismert – az 1672–1679 között zajló francia–holland háborúval egy időben, részben azzal összefüggő, részben attól független tényezők miatt robbant ki és folyt le. Angol, francia történészek gyakran tekintik a francia–holland nagyhatalmi háború mellékhadszínterének, mivel mindkettő a francia–svéd katonai szövetség részvételével, egyeztetett hadicélok elérése érdekében folyt. XIV. Lajos francia király Hollandia és Anglia ellen indított háborút, itt szembekerült a Habsburg Birodalom, a Német-római Birodalom, Brandenburg-Poroszország, Dánia és a Habsburg Spanyolország által alkotott európai koalícióval. Brandenburg kikapcsolására Franciaország fő szövetségese, a Svéd Királyság elözönlötte Brandenburgot (svéd–brandenburgi háború), Dánia pedig tengeren és szárazföldön is támadást intézett Svédország ellen (skånei háború). A holland háború tehát Franciaország, az északi háború pedig Svédország közvetlen érdekterületén folyt. Az északi háború több szakaszra osztható. Az első szakaszban, 1674–78 között Brandenburg védelmi háborút vívott a svéd betörés ellen. Ennek második szakaszában, 1676-tól 1678-ig Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem és a vele szövetséges Dánia hadseregei hosszú harcban sikeresen kiszorították a svédeket Észak-Németországból (Svéd-Pomerániából, a Brémai-Verdeni Hercegségből, Rügen szigetéről). Közben 1676-ban Dánia hadjáratot indított Dél-Svédország (Skåne, Blekinge) megszerzésére, sikeres tengeri háborút vívott a Balti-tengeren, de a szárazföldön súlyos vereségeket szenvedett. 1678–1679 telén Frigyes Vilmos visszaverte a svédek kelet-poroszországi betörését is, országa egész területéről kiűzve a svédeket. Az 1678-as nijmegeni békeszerződésben Lipót császár, Brandenburg hűbérura és szövetségese különbékét kötött Franciaországgal. A magára hagyott Brandenburg 1679. június 29-én aláírta a saint-germaini békeszerződést, ebben Frigyes Vilmos elveszítette a háborúban fegyverrel megszerzett területeit. A vereséget szenvedett Dánia 1679. szeptember 26-án megkötötte a lundi békeegyezményt Svédországgal. Mindkét szerződés a háború kezdete előtti állapotokat állította vissza. A 19. századi történetírás az 1674–79-es északi háborút két külön konfliktusnak tekintette. A németek a svéd–brandenburgi háborút (Schwedisch-Brandenburgischer Krieg), az észak-németországi front eseményeit tartották meghatározónak. Ugyanekkor a dán és svéd történettudományban, hasonló alapon, a skånei háború (Skånske Krig / Skånska kriget), tehát a dél-svédországi és a balti-tengeri hadműveletek elsőbbsége hangsúlyosabb. A mai történészek a két rész-háborút nem különítik el egymástól, mindkettőt ugyanazon szövetségek vívták. Összehangolt, időben is egybeeső hadműveletek zajlottak, bár földrajzilag eltérő frontokon (Skåne tartomány, Balti-tenger, Svéd-Pomeránia, a Brémai-Verdeni Hercegség és Kelet-Poroszország területén), a katonai ütőerőket egyik frontról a másikra mozgatva. A Svédország elleni háborúkat lezáró békeszerződéseket is nagyjából egy időben kötötték meg. ## Előzmények ### Az előző északi háború és a devolúciós háború következményei Az 1655–60-as északi háború erősen kimerítette Svédországot. Ugyanebben az időben, 1659-ben XIV. Lajos francia király és Mazarin bíboros a pireneusi békeszerződéssel sikeresen lezárta a 24 év óta, 1635 óta folyó spanyol–francia háborút. A királyi hatalom ellen kirobbant főnemesi felkelést, a Fronde-ot már korábban, 1653-ban leverte. A megerősödött Lajos király 1667-ben harcba indult az európai hegemónia megszerzéséért. Egy örökösödési jogvitát (a „devolúció” kérdését) ürügyül használva 1667-ben megtámadta a Spanyol-Németalföldet. A devolúciós háború során azonban Lajos beleütközött korábbi szövetségesének, a protestáns Holland Egyesült Tartományoknak ellenállásába. Az 1668-ban gyorsan összekovácsolt holland–angol–svéd hármas szövetség meghátrálásra késztette Lajost. Az 1668-as aacheni békeszerződésben Franciaországnak le kellett mondania háborús szerzeményeinek nagy részéről. A kudarcért Lajos Hollandiát hibáztatta, ellene bosszúhadjáratot tervezett. Megkísérelte az Egyesült Hollandia külpolitikai elszigetelését. 1669-ben Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemmel, 1670-től a Bajor Választófejedelemséggel kötött szövetséget, támogatva osztrák területekre vonatkozó igényeiket. A Habsburgokra Lajos nem számíthatott, mivel ők minden erővel gátolni kívánták a francia nagyhatalom terjeszkedését, bár erősen pártolták volna a hollandiai protestáns eretnekség kiirtását („exstirpatio”) is. ### A francia–holland háború kitörése 1672 márciusában II. Károly angol király és XIV. Lajos francia király hadat üzentek Hollandiának. Franciaország számára létfontosságú volt, hogy elnyerje az ugyancsak protestáns Brandenburgi Választófejedelemség (Brandenburg–Poroszország) szövetségét, vagy legalább biztosítsa annak semlegességét. A Berlinben dolgozó francia diplomaták erőfeszítései azonban sikertelenek voltak. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem 1672. május 16-án Potsdamban szövetségi szerződést kötött Orániai Vilmos herceggel, a Holland Tartományok kormányzójával, ennek értelmében Frigyes Vilmos kötelezte magát, hogy bocsát a hollandok rendelkezésére, pénzsegély fejében. Röviddel ezután, 1672 júniusában az angol–francia szövetség megtámadta a Holland Egyesült tartományokat, kitört a francia–holland háború és a harmadik angol–holland tengeri háború (1672–1674). A francia csapatok rövid idő idő alatt Amszterdam közelébe értek, a hollandok csak a védőgátak felszakításával tudták fékezni az ellenség nyomulását. 1672 augusztusában Frigyes Ágost választófejedelem Halberstadt alá vonult, hogy a császári haderővel találkozzék. A brandenburgi csapat megjelenése okot szolgáltatott XIV. Lajosnak, hogy a hollandiai frontról átirányítson Vesztfáliába, Turenne marsall parancsnoksága alatt. Turenne csapásokat mért a brandenburgiakra. Helyzetét felmérve Frigyes Vilmos úgy döntött, feladja a Hollandiával kötött szövetségét. 1673. június 16-án megkötötte a vossemi különbékét, amelyben semlegességre kötelezte magát. Cserébe Franciaország kifizette neki a Hollandia által beígért pénzsegélyt, és visszaadta az elfoglalt Kleve hercegséget. Brandenburg átmenetileg kivált a háborúból. A vossemi szerződés azonban nem kötötte meg Frigyes Vilmos kezét egy összbirodalmi háború (Reichskrieg) kihirdetése esetén, ekkor a Német-római Birodalom választófejedelmeként továbbra is joga és kötelessége volt császára oldalán ismét Franciaország ellen vonulni. (Ez 1674-ben meg is történt). Ugyanebben az évben, 1673-ban Brandenburg-Poroszország 10 évre szóló védelmi szerződést kötött a Svéd Királysággal. Külháború esetére azonban mindkét fél fenntartotta jogát, hogy szabadon csatlakozhasson valamely katonai szövetséghez. Észak-németországi birtokai révén Svédország királya egyben a Német-római Birodalom hűbéres fejedelme is volt, egy összbirodalmi háború meghirdetése esetén Svédországnak elvileg Franciaország ellen, a császár oldalán kellett volna hadba vonulnia, legfeljebb semlegességet jelenthetett be. Frigyes Vilmos tehát joggal számolhatott azzal, hogy Svédország nem fog Franciaország oldalán hadba lépni, ezt a reményt erősítette a porosz–svéd védelmi szerződés is. 1674\. július 1-jén Frigyes Vilmos ismét csatlakozott a franciaellenes szövetséghez. Júliusban Turenne marsall serege betört a Rajnai Palotagrófságba, és végigpusztította a Pfalzi Fejedelemséget. A birodalmi gyűlés (Reichstag) Franciaországot a Birodalom ellenségévé (Reichsfeind) nyilvánította, és meghirdette ellene az összbirodalmi háborút (Reichskrieg). 1674. augusztus 23-án a számláló brandenburgi haderő, Frigyes Vilmos választófejedelem parancsnoksága alatt Straßburg alá vonult, itt októberben egyesült Montecuccoli császári tábornagy hadseregével. A brandenburgi haderő megjelenésével a Birodalom és szövetségesei a Rajna mentén túlerőbe kerültek, a francia csapatok ezen a frontszakaszon nehezen boldogultak velük szemben. 1674. december 26-án a türkheimi csatában (az elzászi Türkheim falainál) Turenne marsall győzelmet aratott ugyan az egyesült császári-brandenburgi seregek fölött, utána kifosztották Türkheim városát, de csapatai olyan nagy veszteségeket szenvedtek, hogy az ütközet után a birodalmi főerő (Reichsheer) és szövetségesei is akadálytalanul visszavonulhattak téli szállásra. A brandenburgiak Schweinfurt térségében teleltek. A francia hadvezetés számára életfontosságúvá vált, hogy a rajnai frontszakaszt tehermentesítse. ### Svéd–francia katonai szövetség A francia diplomácia már a holland háború előtt is intenzíven dolgozott, hogy rávegye régi szövetségesét, Svédországot háborúba lépésre. Az előző, 1655–1660-as északi háborút lezáró olivai béketárgyaláson (1660) Svédország csak Franciaország erőteljes támogatásával tudta elkerülni egész Pomeránia elvesztését, ezért Svédország el volt kötelezve Franciaország mellett.[^1] Közvetlenül a francia–holland háború kitörése előtt, 1672 áprilisában Franciaország szerződésben kötelezte magát, hogy évi (riksdaler) támogatást (subsidiumot) fizet Svédországnak, cserébe a svéd kormány vállalta, hogy állomásoztat Svéd-Pomeránia területén, a brandenburgi-porosz haderő lekötésére. Háborús helyzetben Franciaország birodalmi tallérra növelte az összeget. Franciaország így biztosította magának Svédország aktív támogatását a Holland Egyesült Tartományok ellen tervezett háborújában. Ebben az időben Svédország rendkívüli gazdasági erőfeszítésekre kényszerült, hogy a korábbi háborúkban kivívott nagyhatalmi státuszát fenn tudja tartani. Az ország belpolitikai krízissel küszködött. X. Károly Gusztáv király 1660-ban bekövetkezett halála óta a Magnus Gabriel de la Gardie (1622–1686) birodalmi kancellár által vezetett régenstanács kormányzott a kiskorú XI. Károly nevében, aki éppen 1672-ben érte el a nagykorúságot. A katasztrofális államháztartás megmentésére Gustav Bonde pénzügyminiszter radikálisan megkurtította a haderőre, a hadiflottára és az erődökre szánt költségeket. Az ország rá volt szorulva Franciaország pénzsegélyére. ### A dán–svéd ellentét A Brandenburg-Poroszország elleni háborúra készülő Svédországnak számolnia kellett azzal, hogy szembekerül a Habsburg Birodalommal és a Holland Tartományokkal is. Hogy katonai erejét erre a frontra összpontosíthassa, biztosítania kellett a hátát Dánia irányából. 1674 végén az ifjabb Nils Brahe gróf (1633–1699) – az idősebb Nils Brahe tábornoknak (1604–1632), Gusztáv Adolf király nagy hadvezérének fia – nehéz tárgyalásokat folytatott Koppenhágában a baráti kapcsolatok erősítéséről. Dánia vonakodva bár, de egyelőre semlegességéről biztosította a svéd kormányt. A dán kormányzat erősen megosztott volt egy Svédország elleni újabb háború kérdésében. 1643–1661 között a dán–norvég unió két háborút vívott a svéd Skåne tartomány megszerzéséért, de mindkettő Dánia vereségével végződött. Az 1643–1645 között zajló, úgynevezett „Torstenson-háború”-t lezáró brömsebro-i békeszerződésben (1645) Jämtland, Härjedalen, Gotland és Saaremaa tartományok Svédországhoz kerültek. Az 1655–1660 között zajló második északi háború végén az 1658-as roskildei békeszerződésben Dánia elvesztette a Skåneland néven ismert, nagy kiterjedésű dél-svédországi területét, amely Skåne, Blekinge és Halland tartományokat foglalta magába. A háborút 1660-ban lezáró koppenhágai békeszerződésben csupán Bornholm szigetét tudták visszaszerezni. A területveszteségeket a dán vezetés nem tudta megemészteni, visszaszerzésükre titkos terveket kovácsoltak. A lappangó dán–svéd ellentétet fokozta a Holsteini Hercegség és a Schleswigi Hercegség ún. Gottorf-örökrésze, amely az 1660-ban elhunyt X. Károly Gusztáv király özvegyének, a Schleswig-Holstein-Gottorf-házból való Hedvig Eleonóra hercegnőnek hozománya volt, így a svéd korona igényt támasztott rá. A Svédországgal kötött békeszerződések revíziójára készülő dán kormány az 1660-as években „védelmi jellegű” katonai szövetségeket kötött a Holland Egyesült Tartományokkal és Brandenburg-Poroszországgal. A Dániával folytatott tárgyalások nehézségeit látva a svéd hadvezetés egy gyors megelőző hadjárat tervét kezdte mérlegelni. Eszerint Carl Gustav Wrangel tábornagy, a svéd haderő főparancsnoka partra szállt volna a dániai Holstein félszigeten. Wrangel erősen támogatta a tervet, de a szövetséges francia követ, aki a Brandenburg elleni hadjáratnak adott elsőbbséget, eredményesen blokkolta ezt az elképzelést. A Brandenburg ellen készülő svéd haderőt Svéd-Pomerániában gyülekeztették, azaz a Pomerániai Hercegség nyugati felében, amely az 1648-as vesztfáliai békeszerződés óta a Svéd Királyság hűbérbirtoka volt. II. János György anhalti herceg, aki a hadba vonult választófejedelem megbízott helytartójaként Brandenburg kormányzati ügyeit vezette, értesült a nyugtalanító csapatmozgásokról. A tapasztalt Georg Adolf von Mikrander porosz ezredest küldte Wrangel tábornagyhoz, hogy tudakolja meg a csapatösszevonás célját. Wrangel azonban nem árulta el szándékait, és visszautasította János György anhalti herceg tárgyalási kezdeményezéseit is. ## Az első hadműveletek (1674–75) ### Svéd betörés Brandenburgba (1675) Bár a franciákkal kötött szövetségi szerződésben XI. Károly svéd király kötelezte magát, hogy 1674 novemberében hadjáratot indít a Német-római Birodalom államai ellen, a svéd kancellár egy hónappal késleltette a hadműveletek megkezdését. Franciaország követe már a császári örökös tartományokba való betörést követelte, de ezt svéd részről kivihetetlennek ítélték. A francia királyi követ erőteljes ösztönzésére a Pomerániában összpontosított svéd kontingens, kihasználva a brandenburgi had távollétét, –, és 30 ágyúval, Karl Gustav Wrangel tábornagy parancsnoksága alatt, hadüzenet nélkül bevonult az északkelet-brandenburgi Uckermark tartományba, Pasewalk irányából. (E vidék a mai német-lengyel határvidéken fekszik). Prenzlau térségében tábort vertek, és egy ideig passzívan viselkedtek. 1675. február elején ismét megindultak, elfoglalták az egész Uckermark, Prignitz, Neumark tartományokat (a mai lengyel Lubusi vajdaság területét), és a teljes Hátsó-Pomerániát (Hinterpommern), egészen Lauenburgig (ma: Lębork, Lengyelország). A nagy erőkkel végrehajtott pomerániai svéd betöréssel () megkezdődött a svéd–brandenburgi háború, amely 1678-ig tartott. A térségben álló gyenge brandenburgi csapatok visszavonultak a Havel folyó menti erődvonalig. A svédek ezután téli szállásra vonultak. 1675 májusában a svédek megindították tavaszi hadjáratukat azzal a céllal, hogy átkeljenek az Elba folyón, és egyesüljenek szövetségesük, János Frigyes braunschweig-lüneburgi herceg ott várakozó hadseregével. A két hadsereg ezután a Rajnánál harcoló császári-brandenburgi hátában pusztító hadműveleteket kívánt végrehajtani, tehermentesítve a rajnai francia királyi hadsereget, amely így több erőt csoportosíthatott át a hollandok ellen. Az Észak-Brandenburgba bevonuló svéd csapatok felszereltsége, harcértéke, fegyelme és a hadvezetés minősége messze elmaradt a korábbi háborúkban diadalt diadalra halmozó svéd hadseregekétől. Ennek ellenére régi félelmetes hírnevük előttük járt, és gyors kezdeti sikerekhez juttatta őket. Rövid idő alatt elfoglalták a Brandenburgi Őrgrófság nagy területeit. A hadsereg nem kizárólag svédekből állt. A svédek besoroztak nagyszámú pomerániai németet is, s rajtuk kívül jelentékeny számban alkalmaztak még más német zsoldosokat, illetve francia, skót, németalföldi és angol zsoldosokat is. Wrangel tábornagy Havelbergbe helyezte át főhadiszállását, és az Elba folyón való átkelésre készült. A német vidék sokat szenvedett az svéd megszállók erőszakos viselkedésétől. A svéd katonaság nem kímélte a polgári lakosságot, napirenden voltak a súlyos atrocitások, fosztogatások, rablások és erőszaktételek. Több korabeli történetíró szerint a polgári lakossággal szembeni svéd fellépés mértéke és brutalitása még a szörnyű emlékű harmincéves háborúnál is súlyosabb volt. A svéd hadsereg ugyanígy tett mintegy két évtizeddel korábbi lengyelországi háborúban is, amely súlyos károkat okozott mind Lengyelországnak, mind Litvániának. ### Svéd vereség Brandenburgban (1675) Országának végveszélyét látva, a császár szövetségében harcoló Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem segítséget kért szövetségeseitől. Sürgetésére Hollandia és Spanyolország 1675 júniusában hadat üzent Svédországnak. Más segítséget Brandenburg nem kapott, sem a Birodalomtól, sem Dániától, annak ellenére, hogy Brandenburg–Poroszország és a Dán Királyság már a háború kitörése előtt katonai szövetséget kötöttek). A magára hagyott Frigyes Vilmos úgy döntött, megmaradt csapataival önálló hadjáratot vezet a svédek ellen, hogy kiűzze őket a Brandenburgi Őrgrófságból. 1675 június elején Frigyes Vilmos hadserege, a választófejedelem és Derfflinger tábornagy vezetésével megindult a Majna folyó menti táborból. Június 21-én elérték Magdeburgot. Egy héten át tartó szüntelen támadás-sorozat következett. A folyamatosan, több ponton támadó brandenburgiaknak sikerült a meglepett svéd csapatokat állásaikból kivetni, súlyos veszteségeket okozni nekik, és állandó üldözés mellett kiszorítani őket egész Brandenburgból, vissza a hadjárat előtti helyzetükbe, Svéd-Pomerániába. 1675. június 25-én Derfflinger tábornagy rohammal visszafoglalta Rathenow városát, ezt követte a brandenburgi villámhadjárat döntő ütközete, az 1675. június 28–29-én megvívott fehrbellini csata, ahol a már visszavonulóban lévő svéd seregek érzékeny vereséget szenvedtek az őket üldöző brandenburgi csapatoktól. A svédek harctéri veresége egész Európában megdöbbenést keltett. „A brandenburgi hadsereg, amely soha azelőtt egymaga nem vonult csatába, a fényes svéd hadsereget elűzte a harcmezőről.” A hadakat szervező fővezért, Frigyes Vilmost a hihetetlen diadal nyomán „Nagy Választófejedelem”-nek kezdték nevezni. A győzelmes hadjárat után a brandenburgi haderő a semleges Mecklenburgba vonult és ott szilárdan megvetette a lábát. ### Politikai válság Svédországban A svéd seregek harctéri veresége Svédországban politikai földcsuszamlást idézett elő. Nyilvánvalóvá vált, hogy a svéd stratégiai haditervek mennyire bizonytalan alapra épültek. Maga a katonai vereség nem volt megsemmisítő mértékű, de egyelőre véget vetett Svédország offenzív nagyhatalmi elképzeléseinek. A gyengének mutatkozó Svédországnak számolnia kellett azzal, hogy a vele érdekellentétben álló európai hatalmak nyíltan ellene fordulnak. Hadüzenetekre és a háború kiszélesedésére számolhatott. Erőit a királyság védelmére kellett összpontosítania. XI\. Károly király erőteljes fegyverkezési programot rendelt el. A gyors fegyverkezést a rosszul szervezett, lomha államigazgatás hátráltatta. A király több kormányzat és a kancellár több hatáskörét magához vonta. A haderő és a flotta igényeit minden más elé sorolták. Svédország legfőbb reményét az erős hadiflotta képviselte. Rendkívüli erőfeszítéseket tettek a felszerelésére és bővítésére. Az új svéd stratégiai haditerv a dán királyi hadiflottával való megütközést irányozta elő. A stratégák győzelmet prognosztizáltak. Ezután a svéd hadiflotta az Øresund-szorosban, Koppenhága előtt vonul fel, hogy megakadályozza a holland flotta behatolását a Balti-tengerre, elfogja az ellenség kereskedelmi szállítóhajóit, és Dániát rákényszerítse, hogy szárazföldi seregeit visszavonja a német területekről. Ezután a svéd csapatok két irányból partra szállnak a dániai Sjælland szigeten. A Skånébóli induló svéd csapatokat XI. Károly vezeti, a Svéd-Pomerániából induló sereget Wrangel tábornagy irányítja. ### A Német-római Birodalom és Dánia hadba lépése (1675) A brandenburgiak fehrbellini győzelme felbátorította a császári hadvezetést. Lipót császár 1675. július 17-én Svédországot a Német-római Birodalom ellenségévé (Reichsfeind) nyilvánította és meghirdette ellene az összbirodalmi háborút (Reichskrieg). Mivel nagyszámban szolgáltak németek a svéd seregben, ezért császári rendelet (Mandata avocatoria et inhibitoria) tiltotta meg a birodalom minden alattvalójának, hogy a svéd szolgálatban maradjanak. A svédek elleni hadműveletek szervezésével a birodalom Alsó-rajna–vesztfáliai körzetét és Felső-szászországi körzetét bízták meg. Svédország bécsi nagykövetét kiutasították a birodalomból. 1675. július 25-én Brandenburg küldöttei tárgyaltak a dán király megbízottjával, Gustav Adolf von Baudissin altábornaggyal, és döntöttek a közösen indítandó hadműveletekről. 1675 július végén a Mecklenburgban elsáncolt brandenburgiakhoz egy 5300 fős császári kontingens csatlakozott erősítésként, Coop gróf, altábornagy parancsnoksága alatt. A svédek szövetségese, János Frigyes braunschweig-lüneburgi herceg, látva a „megváltozott körülményeket” sietve kinyilvánította semlegességét. A Münsteri Püspökség és a Lüneburgi Hercegség is Svédország ellen foglalt állást. Július végén a Dán Királyság is csatlakozott a svéd-ellenes szövetséghez. ### Dán hadjárat Pomerániában (1675) A háborúra készülő V. Keresztélynek, Dánia és Norvégia királyának szárazföldi hadserege számlált, 30 lovas- és gyalogosezredbe sorolva. A hadi készültségbe helyezett dán királyi hadiflotta 42 csatahajóból állt, a legkisebb egység 30, a legnagyobb 80 ágyúval felszerelve. A hadjárat előkészítéseként a dán hadsereg lezárta az összes járható utat Holstein területén, egészen Hamburgig. Egy dán és egy holland hadihajó biztosította a Kattegat tengerszorost. Az első fegyveres összeütközés 1675. augusztus 12-én történt, amikor két, Glückstadt felől, 80 főnyi legénységű dán hadihajó Stade-nál megtámadta az Elba folyót ellenőrző svéd vámőrállomást (Brunshauser Schanze). A svéd folyamőrök visszaverték őket, az egyik dán hajót elsüllyesztették, a párbajban az egyik dán hajó elsüllyedt, 40 tengerész életét vesztette, a másik hajó visszavonult. A dán inváziós haderő a holsteini Bad Oldesloe-ban gyülekezett, Adam Weyher gróf tábornagy (1613–1676) parancsnoksága alatt. A dán hadiflotta, amelyhez holland hadihajók is csatlakoztak, 1675. augusztus 22-én megkapta az indulási parancsot. A flotta kifutott a Balti-tengerre, hogy Svéd-Pomeránia partjai előtt cirkáljon. 1675. szeptember 2-án Dánia hadat üzent Svédországnak. Szeptember 3-án V. Keresztély király elhagyta Koppenhágát, szeptember 9-én érkezett Bad Oldesloe-ba, ahol megszemlélte a Weyher tábornagy parancsnoksága alatt felsorakozott inváziós haderőt, amely állt, 40 tábori ágyúval. Szeptember 12-én a király élén megkezdte a bevonulást brandenburgi területre, Mecklenburg északi részén keresztül, a Rostock melletti Gadebusch felé, hogy a semleges Mecklenburgon át elfoglalják Svéd-Pomerániát. A dán hadjárat célja egyfelől a brandenburgi haderő megsegítése, másfelől a régióban a dán érdekek biztosítása volt. Keresztély király az egész hadjárat alatt jelentős befolyást gyakorolt a had irányítására. A dán csapatok 1675. szeptember 20-án Wismar alá értek. V. Keresztély király két vértes- és egy dragonyos ezredet hátrahagyott a város bekerítésére, majd 21-én tovább vonult Doberanba. Szeptember 25-én itt találkozott Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemmel. A két uralkodó katonai szövetséget kötött egymással. Egyeztették háborús céljaikat is: Dánia vissza akarta szerezni az 1645-ös és 1660-as békeszerződésekben elvesztett tartományait, ezeken felül igényt tartott Wismar városára és Rügen szigetére. Brandenburg–Poroszország a maga részéről egész Svéd-Pomeránia visszaszerzését tűzte ki. A dán csapatok 1675. szeptember 29-én átvonultak Rostock városán, október első hetében elérték Damgartent, Svéd-Pomeránia határvárosát. Itt álltak elsáncolva a svéd szolgálatban álló német Otto Wilhelm von Königsmarck gróf tábornagy csapatai. A dán utászoknak, a svédek és németek heves tüzelése ellenére sikerült hadihidat verniük a Recknitz határfolyón. A túlparti svéd-német állásokat azonban a mocsaras terep miatt nem tudták megkerülni, így ők is beásták magukat és állóharc alakult ki, egészen október 16-ig. Miközben a szövetségesek Svéd-Pomeránia felé nyomultak, a svéd hadvezetés nehézségekkel küzdött. A hadiflotta felszerelése üteme hibás döntések, balesetek és mulasztások miatt vontatottan haladt. Újabb és újabb halasztások után a hadiflotta csak 1675. október 9-én futhatott ki. Október 16-án a nyílt tengeren, Gotland közelében súlyos viharba került. Az emberek nagy része tengeribeteg lett, a flottaparancsnokság visszafordulást rendelt el Dalarö szigetére, amit október 20-án értek el. XI. Károly svéd király offenzív háborús tervei meghiúsultak, németországi tartományok megvédése lehetetlenné vált. A hadművelet kudarcát a hajók rossz felszereltsége, a feltöltetlen létszám, a fegyelem hiánya, az emberanyag kiképzetlensége okozta. Károly király teljes mélységében felismerte a hadszervezés tehetetlenségét. Saját kezébe ragadta a kormányzás irányítását. A királyi tanácsok és a birodalmi kancellár hatáskörét minimumra korlátozta. Károly ezután Stockholmból a bohusläni frontra utazott, mert a dánok (norvég katonai erőkkel kiegészülve) a norvég határ felől is támadtak. Az ottani védelmet Rutger von Ascheberg gróf tábornagy szervezte. XI. Károly 1675. november 4-én ért Vänersborgba. A pomerániai svéd csapatok parancsnoka, Wrangel tábornagy eltávozott a frontról, Stralsundba, majd Ruden szigetére utazott, ott várta a svéd hadiflotta érkezését. Svéd-Pomeránia védelmének tényleges irányítását Königsmarck és Mardefelt tábornagyokra bízta. Frigyes Vilmos választófejedelem, aki csapataival június óta Mecklenburgban elsáncolva várakozott, már 1675. szeptember 9-én kimozdult állásaiból és indulást vezényelt. A brandenburgiak gyors menetben nyomultak északkelet felé, október 15-én Gützkow térségében elérték a Peene folyót. Mardefelt tábornagy nem várta be a támadást, feladta wolgasti állásait és visszavonult észak felé. A dán és brandenburgi csapatok előtt megnyílt az út Pomeránia belseje felé. 1675\. október 16-án a szövetségesek átlépték a Peene folyó vonalát, a svédek kiürítették a mecklenburgi határvidéket és erődített városaikba vonultak vissza. A dánok Stralsundig üldözték őket, a város ostromába azonban nem fogtak bele. Erőiket Wismar ostromára összpontosították. A német partvidéken ez volt a svéd hadiflotta egyetlen nagy kapacitású kikötője, amely Dániához is közel feküdt. V. Keresztély király csapataival október 26-án ért a város alá. Október 28-án a védők visszaverték az első rohamot. Az ostromlók ezután szoros gyűrűt vontak a város köré, november 1-jétől megkezdték a város lövetését. Wismar kikötőjét lánccal zárták el. December 8-án a város a dánok kezére került. Eközben a brandenburgiak 1675. október 10–13 között elfoglalták Wollin szigetét. Október 31-én 3500 emberrel és 8 ágyúval ostrom alá vették Wolgast kikötővárost, amely heves harc után november 10-én megadta magát. Az év végre a svédek már csak Stettin, Demmin, Anklam, Greifswald, Stralsund városokat és Rügen szigetét tartották. A pomerániai hadjárat állóháborúvá alakult. A korán beállt kemény téli időjárás, betegségek és ellátási nehézségek miatt november közepén Frigyes Vilmos csapatait téli szállásra vonta vissza. 1676 elején a svédek megkísérelték visszafoglalni Wolgastot, amelyet 300 főnyi brandenburgi helyőrség védett. Január 15-én a svédek megrohamozták a falakat, de visszaverték őket, a támadók 120 halottat és 260 sebesültet vesztettek. ## Szövetséges hadjárat Bréma és Verden ellen (1675–76) A háború egyik mellékhadszíntere volt az Elba és a Weser között fekvő Brémai-Verdeni Hercegség, a svédek második legnagyobb területfoglalása német földön. A dán–brandenburgi szövetség a két hercegség megszállása mellett döntött. Az akcióhoz csatlakozott a két szomszédos birodalmi tagállam, a Münsteri Püspökség és a Braunschweig–Lüneburgi Hercegség is. A hadjárat 1675. szeptember 15-én kezdődött. A münsteriek betörtek a két hercegségbe, majd szeptember végén dán és brandenburgi csapatok partra szálltak Lehe (ma Bremerhaven része) és Carlsburg (erődítmény volt a mai Bremerhaven területén) térségében. Az ostromlott Carlsburg megerősítésére a svédek is csapatokat tettek partra. A svéd szolgálatban álló német zsoldosok dezertáltak, mivel a császári rendelet birodalmi átok (Reichsacht) terhe alatt tiltotta, hogy fegyvert emeljenek a Német-római Birodalom tagállamai ellen. Az 1675-ös év végére a svédek már csak Stadét és Carlsburgot tartották kézben. November elején a szövetség katonái téli szállásra vonultak, a hadjárat befejezése áthúzódott a következő évre. 1676. augusztus 13-án, a nagy erőkkel védett Carlsburg október végén adta meg magát. Bréma és Verden a szövetségesek hatalmába került. A megszerzett terület birtoklása fölött már kiütköztek az első politikai ellentétek a dán király és a német fejedelmek között, a dánok a stratégiai fontosságú erődöket maguknak követelték. A háború végéig sem tudtak egyezségre jutni. Ez a frontszakasz azonban mindkét hadviselő fél számára másodlagos fontosságú maradt. ## Skånei és a balti-tengeri hadszíntér ### Hadi események 1676-ban Az 1676-os hadjárati időszak kezdetén Svédország a szárazföldön defenzívába szorult. A Brémai-Verdeni Hercegségtől az ostrom alá vett Stade városig az összes észak-németországi svéd birtok a svédellenes szövetség ellenőrzése alá jutott. Svéd-Pomerániában már csak Rügen szigete és néhány erődítmény maradt svéd kézen. #### A svéd támadási terv (1676) 1676-ra Svédország új támadó hadjárat tervét dolgozta ki, emellett felkészült az ország védelmére is. A Norvégia ellen tervezett téli offenzíva tervét el kellett vetni, mert az enyhe időjárás miatt a befagyott folyók jegén nem lehetett biztonsággal átkelni. Az államterület védelmét több irányból kellett megoldani. Elsősorban Skåne megtámadásától lehetett tartani, az ottani védelem gyenge volt, az erődök leromlott állapotúak, gyenge felszereltséggel. Gotland szigetének őrségét létszám-utánpótlással és hadianyaggal erősítették meg. Wrangel tábornagyot a király utasította, azonnal térjen vissza Svéd-Pomerániába. Mardefelt tábornagyot a király elbocsátotta, a főparancsnokságot 1675. november 27-én Königsmarck tábornagyra ruházta. A hadiflottára hárult a feladat oroszlánrésze: megvédelmezni Svédország szétszórtan fekvő birtokait. Csak az erős hadiflotta hathatós közreműködésével maradt esély arra, hogy megerősítsék a szétforgácsolódott németországi svéd csapatokat, megvédelmezzék Gotlandot, elhárítsák a Skåne elleni várható dán támadást, és a hadműveleteket belátható időn belül idegen földre tegyék át. 1676\. április 29-én a 29 sorhajóból és 9 fregattból álló balti-tengeri svéd hadiflotta ismét kifutott. A hajók a pomerániai frontra szánt gabonát, élelmiszert és gyalogságot szállítottak, visszafelé pedig az erődítmények körüli állóharcban szükségtelené vált lovasságot kívánták visszahozni a tervezett offenzív szárazföldi hadműveletekhez. A haditerv a dán szigetek elleni támadást irányozta elő, amelyet XI. Károly a Skånéból átszállított csapatokkal hajtana végre. A király ezért Skånéba utazott. Csapatai a dán partoktól távolabb, Halland tartományban, Östra Karup község mellett gyülekeztek. Május 22-én Károly és csapatai Malmőbe érkeztek, készen a Sjælland szigetén tervezett partraszállásra. #### Dán offenzívák tengeren és szárazföldön (1676) Dánia hadereje az 1675-ben végrehajtott toborzások révén, illetve a kiegészítésül jövő zsoldosokkal (amelyek hasonló összetételűek voltak a svéd sereg idegen zsoldosaival) 1676-ra nőtt, beleértve a szárazföldi helyőrségek létszámát is. A szárazföldi haderő főparancsnoka a német Johann Adolf von Schleswig-Holstein-Plön herceg, tábornagy (1634-1704) volt. Az észak-németországi hadműveletek sikeres befejezése után a haditerv az 1658-ban elvesztett Skåne tartomány és Gotland sziget visszahódítását tűzte ki. A skånei dán hadművelet támogatására Ulrik Fredrik Gyldenløve norvégiai dán helytartó (1638–1704) – az 1670-ben elhunyt III. Frigyes dán király természetes fia, az uralkodó V. Keresztély féltestvére – Norvégia felől déli irányban, Göteborg felé indít támadást. A hadjárat kezdetén Niels Juel dán admirális flottája Gotland szigetének elfoglalására indult. Célját titokban kellett tartani, a Juel flottája ezért előbb Rügen felé vitorlázott, onnan fordult Gotland felé. Érkezés után rögtön 2000 katonát tettek partra. A partra szállt dán csapatok és a flotta kombinált támadást intézett a sziget fővárosa, Visby ellen, amely 1676. május 1-jén megadta magát. Gotland szigetének megszállása után Juel admirális a Skåne déli partvidékén fekvő megerősített Ystad kikötővárost is elfoglalta. 1676\. május 25-én a balti-tengeri svéd hadiflotta – amely 60 hajót képviselő erejével nagyobb erőt képviselt, mint a nemrégen egyesített dán–holland szövetséges flotta – Bornholm szigetéhez ért. Kisebb ütközet után mégis visszavonultak észak felé, nem erőszakoltak ki döntő csatát, valószínűleg azért, mert azt a svéd partokhoz közelebbi, számukra előnyösebb helyszínen remélték megvívni. 1676\. május 27-én, a frissen egyesített dán és holland hadiflották közös főparancsnokává (Juel helyére) a holland Cornelis Tromp tengernagyot nevezték ki. A bornholmi tengeri csata után a szövetséges hajóhad a svéd balti-tengeri flotta üldözésére indult, amelyet június 11-én (Julián-naptár sz. június 1-jén) Öland szigetének déli végénél találtak meg. A szövetséges flotta 25 sorhajóból, és 10 fregattból állt, a svédeké 27 sorhajóval és 11 fregattból állt. A kialakult tengeri ütközetben a szövetséges flotta jelentős győzelmet ért el, a svédek 4 sorhajót (köztük, navigációs hiba miatt, az akkori világ egyik legnagyobb hadihajóját, a Kronant), 3 fregattot vesztettek, esett el, szemben a szövetségesek jelentéktelen mértékű veszteségeivel. A Balti-tengeren a dán–holland hadiflotta erőfölénybe került. Ezt kihasználva Dánia királya elrendelte, hogy a dán főerő 1676. június 29-én szálljon partra Skåne tartományban, Råå és Helsingborg között. A kiválóan előkészített és jól megszervezett tengeri-szárazföldi kombinált hadművelet végrehajtása alig ütközött ellenállásba. A dán csapatok közeledésének hírére Skåne és Blekinge tartományok lakosságának nagy része tömegesen lázadt fel az idegen megszállónak tekintett svéd uralom ellen. Észak-Skånéban véres gerillaháború alakult ki. A parasztokból szerveződött szabadcsapatokat és partizánegységeket lenézően „lesipuskásoknak”, svédül „Snapphanar”-nak, dánul „Snaphaner”-nek nevezték. Ezek állandó fenyegetést jelentettek a svéd őrjáratokra és utánpótlási vonalakra. Súlyos veszteségeket tudtak okozni. Pontosan ugyanilyen módszerekkel harcoltak a lengyel parasztok és nemesek a megszálló svéd és brandenburgi csapatok ellen a korábbi északi háborúban, jóval több véráldozatot okozva a megszállóknak, mint a lengyel reguláris erők. 1676\. július 26-ról 27-re Losby-ban, közel Småland határához, egy Snapphaner csapat rajtaütéssel megszerezte XI. Károly király 250 szekéren szállított egész hadipénztárát, (svéd birodalmi tallér) értékben, amely a háború után sem került elő többé. A svéd korona könyörtelen erőszakkal büntette őket. Az elfogottakat, mint „békebontókat”, ítélet nélkül felakasztották, kerékbe törték vagy karóba húzták. 1678. április 19-én királyi parancsra Örkened egyházközségben minden parasztportát felégettek és minden fegyverforgatásra alkalmas férfi lakost 15 és 60 éves kor között, preventív jelleggel kivégeztek. A dán offenzívától és a partizánoktól szorongatott svéd hadsereg Skåne és Blekinge tartományból észak felé, Växjőbe vonult vissza. Malmö, Helsingborg, Landskrona és Kristianstad erődjeit megerősítették. 1676. augusztus 2-án az előrenyomuló dánok, alig hat napig tartó ostrom után bevették a korabeli Skandinávia legmodernebb erődítményének tartott Landskronát. Az erős landskronai citadella elvesztése miatt a svéd parancsnokot, Hieronymus Lindeberg ezredest felségárulás vádjával halálra ítélték. Augusztus 15-én a dánok rohammal elfoglalták Kristianstadot. A Skåne délkeleti partvidékén működő dán flotta közben elfoglalta Kristianopel és Karlshamn kikötővárosait. Egy hónappal a dán partra szállás után már csak Malmö erődített városa maradt svéd kézen. Augusztus elején az előrenyomuló dán főerőből kikülönítettek egy különítményt, amelyet Jakob Duncan tábornok parancsnoksága alatt észak felé küldtek, Halmstad elfoglalására. Ennek megtörténte után tovább kellett vonulniuk észak felé, és egyesülniük Gyldenløve tábornok Göteborg felé nyomuló seregével. 1676. augusztus 11-én XI. Károly egy kisebb svéd sereggel nyugat felé indult, hogy feltartóztassa a dánok előrenyomulását. A két sereg augusztus 17-én Halmstadnál találkozott. Az összecsapásban Duncan különítménye vereséget szenvedett, ezzel meghiúsult a skånei dán sereg és a norvég-dán csapatok egyesülésének terve. A svéd sereg ereje még elégtelen volt, nem kockáztatták a skånei dán sereggel való közvetlen konfrontációt, így észak felé, Varbergbe vonultak vissza, hogy ott várják a csapaterősítések beérkezését. A csatát követő napon, augusztus 12-én V. Keresztély seregével megindult Kristianstad melletti táborából. Szeptember 5-én Halmstad alá ért, és ostrom alá vette a várost. Gyldenløve tábornok, norvégiai dán helytartó mintegy serege július 8-án Norvégiából a part mentén délnek, Göteborg felé vonult. A svédek próbálták útját állni. Gyldenløve serege felprédálta Uddevallát és Vänersborgot, de Bohus erődje (Kungälv városban) megállásra késztette. #### Dán vereségek Dél-Svédországban (1676) A svédek, kedvezőtlen helyzetük ellenére szívósan kitartottak. Az idő őket igazolta: 1676. augusztusában Svédország szövetségese, Franciaország hadat üzent Dániának. V. Keresztély dán király tapasztalt hadvezére, Johann Adolf von Holstein-Plön a svédek elleni offenzív hadműveletek folytatását javasolta, a király azonban nem hallgatott rá, és a dán fősereget passzív veszteglésre kárhoztatta, egészen késő őszig, amikor téli állásokba vonultak Helsingborg és Ängelholm között. A norvégiai dán helytartó hadsereg is visszahúzódott Norvégiába, téli szállásra. Johann Adolf von Holstein-Plön tábornok, akinek parancsnoki ténykedését udvaroncok beavatkozásai nehezítették, és parancsait maga a király is sorozatosan felülbírálta, tiltakozásul visszaadta megbízását királyának. V. Keresztély király nem nevezett ki újabb főparancsnokot, hanem saját kezébe vette hadseregének irányítását, és továbbra is kivárásra rendezkedett be. A dán haderő passzivitását látva a svéd király magához ragadta a kezdeményezést. 1676. október 24-én XI. Károly seregével észak felől bevonult Skåne tartományba, hogy felmentse az ostromlott Malmőt. November végén Keresztély serege Lundhoz vonult és megszállta a Kävlingeån folyó déli partját. Károly csapatai az északi parton rekedtek, de kihasználták a korán beállt hideget, és a befagyott folyón átkelve december 4-én meglepetésszerűen megtámadták Keresztély főhadiszállását. A skandináv történelem addig feljegyzett legvéresebb csatájában a svédek kerekedtek felül. Mindkét fél katonáinak több, mint a fele elesett. A svédek kihasználták a győzelem adta esélyt. A kemény tél ellenére azonnal ellentámadás-sorozatot indítottak Skåne és Blekinge tartományok visszafoglalására. Egy svéd kontingent Helsingborg alá érkezett, a város dán helyőrsége rövid ostrom után 1677. január 11-én feladta a várost. Rögtön ezután a svéd fősereg Christianopelhez (Kristianopel) vonult, amely ellenállás nélkül megadta magát. Négynapos ostrom után elesett Karlshamn is. A dán főerő maradványait Sjællandra vonták vissza, Skåne területén csak Christianstad (Kristianstad) erődje maradt dán kézen. ### Hadi események 1677–78-ban #### Tengeri háború a Baltikumban (1677) Az 1677-es évet Dánia igen kedvezőtlen katonai helyzetben nyitotta. A skånei hadműveletet csak akkor lehetett újraindítani, ha a hadvezetés át biztonságos utánpótlást biztosít az Öresundon át. Mivel Franciaország hadüzenetének kézhezvétele után számolni kellett egy francia flottakötelék érkezésével is, Tromp admirálist Hollandiába küldték, hogy kérjen további holland haditengerészeti erősítést. A svéd haditerv célja, hasonló logika alapján, a Skåne felé irányuló dán utánpótlási vonalak elvágása volt. Ehhez szükségessé vált az addig két részre osztott svéd flottarészek egyesítése. 1677. május végén a Göteborgban állomásozó flottakötelék kifutott, hogy csatlakozzon a Balti-tengerről induló főerőhöz. Amikor a dán király megkapta a svéd flottamozdulatról szóló hírt, Tromp admirális még Hollandiában tartózkodott, ezért V. Keresztély király Juel tengernagyot bízta meg, hogy akadályozza meg a svéd flották egyesülését. A Nagy-Bælt felől érkező göteborgi svéd flottakötelék, melyet Erik Carlsson Sjöblad admirális vezetett, Gedsertől délre, Falster szigeténél találkozott a Niels Juel által irányított dán hajórajjal. A dánok 9 sorhajóval erőfölényben volt a svédek 7 sorhajójával szemben. 1677. június 1-jén (Gergely-naptár sz. június 11-én) Møn szigete előtt megvívott tengeri ütközet újabb nagy dán győzelemmel zárult. 5 svéd sorhajó veszett el, a dánok 1500 svéd haditengerészt ejtettek fogságba, köztük Sjöblad vezénylő admirálist is. Juel admirális stratégiai győzelmet aratott, a svéd flottaerőt jelentősen meggyengítette, a dán utánpótlási vonalak veszélyeztetettsége megszűnt. A Møn-szigeti győzelem után Juel admirális hadiflottája visszahúzódott északnak, az Øresund (Öresund) irányában. Hajóival pozíciót vett fel a dániai, sjællandi Stevns és a skånei svéd partvidék délnyugati csücske, a Falsterbo-félsziget között, készülve a Balti-tenger felől várt svéd hadiflotta főerejével való döntő ütközetre. Az admirális 1677. június 21-én kapott hírt arról, hogy a balti-tengeri svéd flotta, melyet Henrik Horn tábornagy irányított, elhaladt Bornholm mellett és közeledik a Køgei-öböl felé. Niels Juel dán tengernagy flottája 38 hadihajót és 3 gyújtóhajóból számlált. Az érkező svéd flotta 48 sorhajóból és fregattból, továbbá 6 gyújtóhajóból állt. A svédek célja az volt, hogy a dán hadiflottát elvágja szárazföldi támaszpontjától, hogy a skånei dán expedíciós hadsereg utánpótlási vonalai védtelenné váljanak. Juel tengernagy a felvett védelmi pozíció megtartását rendelte el, hogy időt nyerjen a Tromp admirális vezette szövetséges holland flottakötelék beérkezéséig. A svéd flottaparancsnok menetből támadást intézett a hadrendbe állt dán flotta ellen. 1677\. július 1-jén a holland segítség még nem érkezett be, Juel tengernagy mégis felvette a harcot. A Køgei-öbölben megvívott tengeri ütközetben ismét a dánok győztek. A dán oldalon 4 hajó szenvedett komolyabb sérülést, de egyik sem süllyedt el. A svéd flotta 10 sorhajót és fregattot vesztett (3 elsüllyedt, 7-et a dánok elfoglaltak), 3 gyújtóhajó és 9 más kisebb hajó is elsüllyedt, 1500 svéd haditengerész elesett, 3000-en dán fogságba estek. A dánok vesztesége 350 fő volt, halottakban és sebesültekben. A dán-holland szövetség 1677-ben elért tengeri győzelmei eredményeképpen a dánok megőrizték szilárd fölényüket a Balti-tengeren. Az év hátralévő részében nagyobb haditengerészeti művelet már nem történt. #### Dán hadjárat Skåne tartományban (1677) 1677 tavaszára a dán haderő pótolta előző évi veszteségeit, a hadsereg készleteit feltöltötték, és új offenzívát indítottak Skåne visszafoglalására. Májusban Keresztély király szállt partra Landskrona mellett. Rövid harcot vívtak a Christiansstadot (Kristianstadot) ostromló svéd sereggel, és az ostrom felhagyására kényszerítették őket. A király új főparancsnokot nevezett ki Joachim Rüdiger von der Goltz báró személyében. Skåne nagy területei hamarosan ismét dán ellenőrzés alá kerültek. Szerte a vidéken ismét fellángolt a svédek elleni partizánháború, ahol mindkét fél egyre kegyetlenebb és véresebb módszereket alkalmazott. Kristianstad felmentése után, a Gergely-naptár szerint 1677. június 19-én a dán királyi hadsereg elérte és ostrom alá vette a stratégiai fontosságú Malmőt, melynek védelmét Fabian von Fersen svéd altábornagy (1626-1677) irányította. A svédek elkeseredetten védekeztek. Július 5-ről 6-ra virradó éjjel (Julián-naptár sz. június 25-26) a dánok megrohamozták a falakat, de a svédek nagy veszteségeket okozva visszaverték őket. A dán hadsereg erre visszavonult Landskrona felé. A város közelében találkoztak a svéd fősereggel. A Gergely-naptár szerint 1677. július 14-én a két király seregei megütköztek egymással. A landskronai csatában a dán balszárnyat V. Keresztély király, a jobbszárnyat Friedrich von Arensdorff altábornagy vezényelte. XI. Károly svéd király a dán jobbszárnyat megrohamozta és szétszórta, erre a Keresztély király által vezetett balszárny is visszavonult. A svédek győzelmet arattak. A dánok visszahúzódtak Landskrona falai mögé, a nyomukban érkező svéd király serege ostrom alá vette a várost. #### Dán–norvég támadás Jämtland ellen (1677) 1677 nyarán Ulrik Gyldenløve tábornok, norvégiai dán helytartó, III. Frigyes dán király természetes fia, seregével Norvégiából indulva ismét betört a svéd Bohuslän tartományba. (Gergely-naptár sz.) 1677. július 28-án partra szállt Marstrand szigetén, és alig kétórás harc után elfoglalta az addig bevehetetlennek tartott Carlsten erődjét. E fontos erődítmény birtokában Gyldenløve ellenőrzése alatt tartotta a svéd Bohuslän és Jämtland tartományokat. Magnus Gabriel de la Gardie svéd kancellár vonult ellene. Löwenhielm tábornok Kungälv közelében állomásozó, dán–norvég csapata, a sűrű esőzést kihasználva rajtuk ütött és visszavonulásra késztette őket. Dán adatok szerint a svédek vesztettek az összecsapásban. Újabb svéd erősítéseket küldtek a térségbe. A fokozódó nyomásnak engedve Gyldenløve csapatai ősszel ismét visszavonultak Norvégiába. A svédországi frontokon az 1677-es szárazföldi hadjáratok sem hoztak tartós eredményt, az 1676 végi hadi helyzet keveset változott. #### Harcok a dán-svéd frontokon (1678) 1677 nyarától 1678 nyaráig a dán–svéd szárazföldi háború elsősorban Christiansstad (Kristianstad) városáért tombolt. A város dán helyőrsége, van der Osten vezérőrnagy parancsnoksága alatt hosszú időn át szívósan és eredményesen állta a svédek ostromát. 1678\. március 23-án V. Keresztély dán király hadjáratot indított a szorongatott város felmentésére. A Skåne tartományban álló dán csapatokból nagyobb különítményt szervezett, amely Landskronából indult Kristianstad felmentésére. A vállalkozás azonban kudarcba fulladt, nem tudta elvonni a svéd ostromlókat a város alól. A dán védők még négy hónapon át kitartottak, de létszámuk az elhúzódó harcok és a rossz ellátási helyzet miatt apadt. Kristianstad helyőrsége 1678 augusztusában átadta a várost a svédeknek. A nyugat-svédországi frontokon a svédek sikeresen kiszorították a Bohuslän és Jämtland tartományokba betört dán–norvég csapatokat. 1678 augusztusában az első nijmegeni békeszerződéssel véget ért a francia–holland háború, a többi hadviselő fél is a háború lezárása felé tapogatózott. ## Pomerániai és poroszországi hadszíntér (1676–78) ### Szövetséges hadjárat Pomerániában (1676–77) A Brandenburggal szövetséges dán–holland hadiflotta (Gergely-naptár sz.) 1676. június 11-én Öland szigetének déli végénél jelentős vereséget mért a svéd hadiflottára, megszerezte az erőfölényt a Balti-tengeren, és megszakította a Pomerániában álló svéd csapatok utánpótlási vonalait. Július 13-án a brandeburgiaknak sikerült elfoglalniuk a Peenemündei Sánc (Peenemünder Schanze) nevű erődrendszert Usedom szigetének északi csücskén, ezzel biztosították az átkelési lehetőséget a Peene folyón. Augusztus 29-én a brandenburgiak elfoglalták a pomerániai Anklam városát. Szeptemberben August von Holstein herceg, táborszernagy ostrom alá vette Demmin erődített városát, melyet kemény ostrommal október 20-án elfoglalt. 1676\. október végén a brandenburgiak körülzárták Stettint, amelynek erős svéd helyőrsége 3300 svéd,és 800 német katonából állt, Wulffen vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Jól el voltak látva lőszerrel és más hadianyaggal, az ostrom nehéznek és hosszúnak ígérkezett. A tél közeledte miatt Frigyes Vilmos elhalasztotta az ostromot, katonáit téli szállásra küldte. Közben sereget és nehéz hadfelszerelést gyűjtött, és 1677 júniusában nagy erőkkel ismét körülzárta Stettint. Hat hónapon át tartó kegyetlen harc következett. Az ostromlók nehéztüzérsége rommá lőtte a város nagy részét. 1677. december 22-én Wulffen vezérőrnagy reménytelennek ítélte a további ellenállást és feladta Stettint. Ezzel párhuzamosan, 1677 szeptemberében a dán királyi hadsereg elfoglalta a svédektől Rügen szigetét. 1677 októberében azonban a dán király seregével együtt hazavonult, Rügen szigetén csak kb. ezer brandenburgi katona maradt, Detlef von Rumohr vezérőrnagy parancsnoksága alatt. Otto Wilhelm von Königsmarck svéd tábornok kihasználta a számára kedvező helyzetet, 1678 januárjában Brandshagenből kiindulva partra szállt Rügenen. A január 18-án (Julián-naptár sz. január 8-án) megvívott warksowi csatában Rumohr vezérőrnagy elesett, a svédek felülkerekedtek és visszafoglalták a szigetet. ### Brandenburgi hadjárat Pomerániában (1678) Az 1678-as pomerániai hadjárat csak augusztusban kezdődött, a Rügen szigete elleni szövetséges hadjárattal. Rügen birtoklása kulcsfontossággal bírt a szövetségesek későbbi szárazföldi hadműveleteinek sikeréhez. Stralsund bevételére minaddig nem volt esély, amíg a svédek Rügen szigetéről ember- és hadianyag-utánpótlást küldhettek a szárazföldre anélkül, hogy a szövetségesek megakadályozhatták volna. Szeptember 22-én inváziós haderő szállt partra Rügen szigetén. Dél felől brandenburgi csapatok, északról egy dán kontingens érkezett. Szeptember 24-re az egész sziget a szövetségesek kezére jutott. A svéd helyőrség zöme fogságba esett, kisebbik részük az altefähri réven átkelve eljutott Stralsundba. 1678\. október 5-én a brandenburgiak Stralsund alá érkeztek, és ostromgyűrűbe fogták a várost. A Pomerániából odarendelt csapatok megérkezése után a választófejedelem és 80 ágyúval látott az ostromhoz. Az itteni svéd helyőrség lényegesen gyengébb ellenállást tanúsított, mint a stettini. 1678. október 20-án az ostromlók erős nehéztüzérségi bombázással pusztították a várost. Október 25-én a svédek feladták Stralsundot. Az életben maradt katona a brandenburgi had katonai tiszteletadása mellett vonulhatott el, őket hajóval Svédországba szállították. Stralsund bevétele után a brandenburgi had a svédek utolsó pomerániai erődítménye, Greifswald városa alá vonult. 14 napon át tartó harc után, 1678. november 7-én a város elesett. A svéd helyőrség szabadon elvonulhatott. Ezzel a harmincéves háborúban elvesztett Svéd-Pomeránia egész területe visszakerült a brandenburgi választófejedelem birtokába. ### Téli hadjárat Kelet-Poroszországban (1678–79) bélyegkép\|jobbra\|Átkelés a befagyott Kurisches Haff lagunán, 1679 (ifj. Matthäus Merian rajza, 1687) Az 1618 óta a Brandenburgi Választófejedelemséghez tartozó Porosz Hercegség (későbbi nevén Kelet-Poroszország) területén a háború kitörésekor csak kisebb katonai egységek állomásoztak, melyeknek ereje elégtelen volt egy Livónia felől bármikor várható svéd invázió elhárítására. Kelet-Poroszország megszerzésének érdekében a svéd király a maga oldalára akarta vonni a Lengyel–Litván Uniót. III. (Sobieski) János lengyel királynak nem volt kifogása a svéd tervek ellen, de mivel hadereje erősen meggyengült a hosszú lengyel–török háborúban (1672–76), az 1678-as svéd akcióhoz nem tudott katonai segítséget nyújtani. (Sobieski alig két évvel korábban, 1676. október 17-én kötött békeszerződést az Oszmán Birodalommal, a Dnyeszter menti Żurawnóban, a mai Nyugat-Ukrajnában). 1678 októberében a Livóniában felállított svéd hadsereg, Henrik Horn tábornagy parancsnoksága alatt megindult Kurföld felé. November 15-én Memel városától északra átlépték a Porosz Hercegség határát. Nem ütköztek számottevő ellenállásba, gyorsan nyomultak előre. Sobieski azonban a lengyel–török háború lezárása után is visszautasította a katonai szövetséget Svédországgal, különösen azután, hogy hírt kapott a stralsundi svéd helyőrség kapitulációjáról a brandenburgiak előtt. Stralsund elestével kútba esett a kelet-poroszországi svéd hadjárat eredeti célja, a svéd-pomerániai front tehermentesítése. A svéd hadsereget most az a veszély fenyegette, hogy a brandeburgiak a pomerániai frontról erős hadsereget dobnak át keletre. A megváltozott helyzetben Horn tábornagy parancsot kapott, hogy ne nyomuljon tovább Königsberg felé, hanem vonuljon téli szállásra Kelet-Poroszországban, és rendezkedjék be védelemre. 1678\. december közepén Frigyes Vilmos választófejedelem sereggel és 30 löveggel elindult Berlinből a Porosz Hercegség felmentésére. 1679. január 20-án a brandenburgi fejedelmi had átlépte a Visztula folyót és Marienwerderbe (ma Kwidzyn, Lengyelország) ért, itt gyülekeztette a brandenburgi gyalogságot. A „nagy választófejedelem” gyors előrehaladást, a svédek elleni rajtaütésszerű támadást és kitartó üldözést tervezett. Parancsot küldött a helytartónak és a városi tanácsoknak, hogy rekviráljanak 110 szánt és 700 lovat, hogy gyalogságát gyorsan mozgó lovas szánokkal szállíthassa. A Porosz Hercegségbe benyomult svéd csapatok parancsnoka, amikor hírt kapott Frigyes Vilmos közeledéséről, azonnal visszavonulást rendelt el Livónia felé. A svédek 1679. január 29-én értek vissza Tilsitbe. A választófejedelem még Marienwerderből parancsot küldött Königsbergben álló lovassága parancsnokának, Görzke altábornagynak, hogy azonnal vegye üldözőbe a visszavonuló svédeket. A brandenburgi lovasság a parancs szerint megindult, és igyekezett utolérni a visszavonuló ellenséget. Frigyes Vilmos eközben gyalogságát lovas szánokra ültette, és egész hadával tovább vonult Marienwerderből Heiligenbeil (a mai Mamonovo) felé. Nyílegyenesen átvágtak a befagyott Visztula-öböl (, ) jegén keresztül. A hét mérföldnyi „jégmenet” után 1679. január 26-án érkeztek Königsbergbe. Másnap, január 27-én a szánokra tett fejedelmi csapatok folytatták az utat Labiau (ma Poleszk) felé. Innen erőltetett menetben keresztülszáguldottak a befagyott Kur-öböl () jégpáncélján, és január 29-én Gilge (ma Matroszovo) községnél elérték a Memel folyó torkolatát. Az lovassági előőrs parancsnoka, Tressenfeld ezredes, a főerő beérkezését be sem várva, január 30-án rajtaütött a Tilsit térségében megszállt svéd csapatokon és szétkergette őket. A Tilsit melletti csatában a több száz svéd halott és sebesült maradt a harctéren. A sikeres vállalkozásért Tressenfeld ezredest vezérőrnaggyá léptették elő. Másnap, január 31-én Joachim Ernst von Görzke altábornagy a teljes brandenburgi lovassággal támadt a menekülő svédekre. A Splitter menti csatában 1000 svéd katonát öltek meg, 300-at fogságba ejtettek és 5 ágyút zsákmányoltak. A svédek litván területre vonultak vissza. Február 2-án Frigyes Vilmos úgy döntött, beszünteti az üldözést, mert már saját csapatainál is tapasztalta a téli hideg, az ellátási nehézségek és betegségek hatását. Seregét a Porosz Hercegség területén téli szállásra vonta vissza. Csak egy álló kontingenst küldött a svédek nyomába, Schöning vezérőrnagy parancsnoksága alatt. 1679. február 7-én Schöning csapata a szamogétföldi Telschinél (ma Telšiai, Alsó-Litvánia) megütközött Henrik Horn tábornagy utóvédjével. Véres közelharc alakult ki, mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A svédek rendezetten vonultak vissza Rigába. A brandenburgi üldöző kontingens 8 mérföldnyire közelítette meg a város falait, majd visszafordult és február 12-én visszatért Memelbe (ma: Klaipėda). A kelet-poroszországi svéd hadjárat teljes kudarcba fulladt. Horn tábornagy 12- katonájából csupán és maradt harcképes állapotban. Frigyes Vilmos, a „nagy választófejedelem” kiválóan szervezett téli hadjáratát, az „üldözést a Kur-öböl jegén át” a hadtörténelem kiemelkedő hadműveletei között tartják számon. ## Végjáték (1679) ### Nagyhatalmi különalkuk A nyugat-európai frontokon egymással 1672 óta háborúzó Hollandia és Franciaország már 1676 óta békealkudozásokat folytatott egymással Nijmegenben. 1678. augusztus 10-én megkötötték a nijmegeni különbékét, melyben lezárták a francia–holland háborút. A kétoldalú megállapodás értelmében Franciaország visszaadja az összes Hollandiától elfoglalt területet. A háborút kirobbantó Franciaország, akinek eredeti célja Hollandia teljes bekebelezése volt, a háború költségeit Hollandia szövetségesein kívánta behajtani. Orániai Vilmos herceg, Hollandia kormányzója, aki hatalmát 1672-ben erőszakkal szerezte meg, nem akarta elfogadni a békeszerződést, de a köztársaság gazdasági és kereskedelmi érdekeit szem előtt tartva engedett a békét követelőknek. 1679\. február 5-én, alig néhány nappal azután, hogy Frigyes Vilmos győzelmes kelet-poroszországi téli hadjárata véget ért, I. Lipót császár is csatlakozott a nijmegeni békeszerződéshez, és befejezte a Német-római Birodalomnak Franciaország és Svédország ellen viselt háborúját. A szerződés kikötötte, hogy a Brandenburgi Választófejedelemség adjon vissza minden, Svédországtól elfoglalt területet. A sietősen megkötött különbékék megkötése révén Brandenburg-Poroszország egyedül maradt Franciaország ellen. A béketárgyalásokon a francia fél arra törekedett, hogy eleve el kell utasítani bármiféle eltérést a vesztfáliai békeszerződés területi rendelkezéseitől. A lényeg az volt, hogy erre alapozva senki se vonhassa kétségbe a Franciaország által bekebelezett elzászi és lotaringiai területek jogos hovatartozását. Emellett Franciaország erőteljesen képviselte szövetségesének, Svédországnak érdekeit, és nem tűrte el, hogy Svédország hátrányt szenvedjen egy olyan háborúban, amelyet Franciaország a saját érdekeiért robbantott ki. ### Francia büntetőhadjárat Brandenburg ellen (1679) bélyegkép\|jobbra\|180px\|François de Créquy marsall Frigyes Vilmos, Brandenburg választófejedelme azonban szilárdan visszautasította az általa sikeresen, fegyverrel visszahódított területek átadását Svédországnak. 1679 március végén XIV. Lajos király – első figyelmeztetésként – François de Calvo gróf altábornagyot egy hadosztály élén a Rajna jobb partjára küldte, hogy perzselje fel a Brandenburghoz tartozó Kleve hercegség és Jülich grófság vidékét, és térítse jobb belátásra a választófejedelmet. Calvo csapatai el is foglalták Kleve környékét. 1679 májusában – miután lejárt a Franciaország és Brandenburg között létrejött rövid tűzszünet – egy francia hadsereg nyomult be a Rajna és a Lippe között fekvő Mark Grófságba, François de Créquy marsall parancsnoksága alatt. Calvo csapatait is Créquy keze alá osztották be. Brandenburg nyugati tartományaiban ekkor csak mintegy katonai erőt tudott felvonultatni, Alexander von Spaen altábornagy parancsnoksága alatt. Spaen lovasságával megkísérelte lezárni a Porta Westfalica hegyszorost (azaz a Weser folyó áttörését a Weihen- és a Weser-hegységek között). A brandenburgiak heves harcban megütköztek a francia túlerővel, amely június 21-én Minden felé visszaszorította őket. Június 30-án Calvo elfoglalta a Porta Westfalicát. A magára hagyott Brandenburgnak el kellett fogadnia a saint-germaini békeszerződést. Krónikások szerint Frigyes Vilmos e szavak kíséretében írta alá a szerződést: „Exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor!” () ### A békekötés következményei A saint-germaini békeszerződés Frigyes Vilmosnak előírta, hogy az 1679-es év végéig adjon vissza minden, Svéd-Pomerániában fegyverrel visszaszerzett német területet. Svédországot arra kötelezte, hogy hajtsa végre az 1673-as határszerződést, mely szerint az Odera folyó jobb partján fekvő területsávokat (Damm (ma Dąbie) és Gollnow (ma Goleniów) engedjen át Brandenburgnak. Svédországtól megvonták a tengeri vámszedés jogát az Odera torkolatában (a Stettini-öbölben). A Francia Királyság ígéretet tett, hogy hadikárpótlást fizet a Brandenburgi Választófejedelemségnek. 1680 február végéig a francia hadsereg kiürítette az elfoglalt brandenburgi tartományokat, Kleve-t és a Mark Őrgrófságot. Brandenburg szövetségese, a Dán Királyság katonai vereséget szenvedett. 1679. szeptember 26-án aláírta a lundi békeegyezményt Svédországgal anélkül, hogy háborús céljait elérhette volna. Ez a szerződés is a háború kezdete előtti állapotokat állította vissza. Dánia sem tudta visszaszerezni sem Skåne tartományt, sem a többi svédországi dán tartományt, melyeket X. Károly Gusztáv svéd király még az előző, 1655–60-as északi háborúban ragadott el Dániától. A saint-germaini béke értelmében Svéd-Pomeránia egészen a következő, 1700–1721-es északi háború végéig svéd uralom alatt maradt. Ugyanakkor elveszett a svéd haderő legyőzhetetlenségének mítosza. Az addig kisebb jelentőségű államként kezelt Brandenburg-Poroszország kiemelkedő katonai győzelmei figyelmet keltettek egész Európában annak ellenére, hogy Frigyes Vilmos nem érhette el katonai célját, egész Elő-Pomeránia és a stratégiailag fontos Odera-torkolat végleges visszaszerzését. A francia diplomácia és nagyhatalmi politikai nyomás elérte, hogy a vele szövetséges Svédországnak ne kelljen nagyobb területi engedményeket tennie. Frigyes Vilmos választófejedelem azonban joggal érezhette úgy, hogy saját szövetségese, I. Lipót császár a különbékével kijátszotta és cserben hagyta. Frigyes Vilmos álláspontja szerint a császár összbirodalmi háborút (Reichskrieg)'' hirdetett Franciaország ellen, amelyhez Brandenburg, hűbéri kötelezettségének megfelelően csatlakozott, emiatt háborúba keveredett Svédországgal. Frigyes Vilmos szerint a császár cserbenhagyta szövetségesét, amikor Brandenburg tudta nélkül, és érdekei ellenére különbékét kötött Franciaországgal. A császár el akarta kerülni, hogy a protestáns Brandenburg túlzottan megerősödjék, emiatt hajlandó volt engedményeket tenni az összbirodalom hátrányára. A brandenburgi választófejedelem politikai irányváltást hajtott végre: a Habsburg császár helyett Franciaország felé orientálódott. Már a saint-germaini béketárgyalások alatt titkos különtárgyalások folytak Franciaország és Brandenburg küldöttei között a jövőbeli együttműködésről. 1679 októberében a választófejedelem titkos egyezményt kötött a Francia Királysággal, ebben Frigyes Vilmos kötelezte magát, hogy a következő császárválasztáson XIV. Lajos mellett fog szavazni. 1681-ben Brandenburg és Franciaország katonai védelmi szerződést kötött. 1683-ban XIV. Lajos következő, ún. „egyesítési” háborújában Brandenburg már a császár ellen, Franciaország szövetségében lépett fel. [^1]:

II. Uahibré

II\. Uahibré Haaibré ókori egyiptomi uralkodó i. e. 589-től i. e. 570-ig. Apját, II. Pszammetiket követte a trónon. A föníciai és palesztinai hegemónia és a kereskedelmi útvonalak megszerzése érdekében hosszadalmas háborúba bonyolódott az Újbabiloni Birodalommal, támogatta a közel-keleti Babilon-ellenes felkeléseket. Uralkodása idején már erősen érezhető Egyiptom hellenizálódása, a betelepedő idegen etnikumok nagy feszültségeket váltottak ki országában. Az instabil belső helyzet miatt vereségeket szenvedett Babilontól, végül i. e. 566-ban polgárháborús viszonyok mellett, homályos körülmények között halt meg. A XXVI. dinasztia hatodik, utolsó szaiszi családtagja. ## Neve a forrásokban Személyneve Uahibré, trónneve Haaibré (Waḫ-jb-rˁ Ḥˁˁ-jb-rˁ), „Ré szíve örökkévaló”. Hérodotosznál Ἁπρίης (Apriész),, Diodórosznál és Manethónnál Ουαφρης (Uaphrész), az Ószövetségben (Jer. 44:30) Hophra, a Szeptuagintában Uafre a neve. ## Családja Uahibré korából nagyon kevés olyan írásos emlék maradt fenn, amiből uralkodásának viszonyaira lehetne következtetni. Így közvetlen környezetére, fő tisztviselőire, sőt családjára nézve is kevés információ áll rendelkezésre. Az bizonyos, hogy II. Pszammetik király és Tahuit athribiszi hercegnő fia. Testvére Anhnesznoferibré, Ámon isteni felesége. Uahibré felesége és gyermekei neve korabeli forrásokból ismeretlen. Nem tudni, volt-e trónörököse, akit esetleg utódja, II. Jahmesz eltávolított a trón közeléből. Egy Hérodotosznál említett Nitétisz név maradt fenn. Nitétiszt Hérodotosz szerint Apriész (azaz Uahibré) halála után Amaszisz (II. Jahmesz) feleségül adta Kambüszészhez azzal a hazugsággal, hogy az ő saját leánya. ## Szíriai kaland A korban az Újbabiloni Birodalom átmeneti gyengesége miatt az ókori Kelet államai önálló politikát folytattak. Uahibré hosszú szünet után ismét szíriai hadjáratokat vezetett, bár sok kutató véleménye szerint csak belekeveredett Júdea Babilon elleni lázadásába. Mindjárt trónra lépésének évében Édom, Moáb és Júdea is elszakadt Babilontól, Cidkija seregestül csatlakozott hozzá, vagy ő csatlakozott Cidkijához. A helyzetet kihasználva Uahibré a föníciai kereskedelmi utak és kikötők megszerzésére tört, és bár segítséget ígért a többi Babilonnal harcoló államnak, valójában talán egyáltalán nem akart Babilonnal konfrontálódni. Uahibré egész szerepe, motivációja homályos. I. e. 601-től Babilon korlátlan úr volt Dél-Kánaánig. I. e. 597-től Júdeában Cidkija uralkodott Babilon vazallusaként, aki trónját egy sikertelen Babilon-ellenes lázadást követően foglalta el. I. e. 594-től II. Nabú-kudurri-uszurnak más vidékeken, többek közt magában Babilonban kellett lázadásokkal foglalkoznia, ezért Júdea ismét a szakadár mozgalmak élére állt. Elképzelhető, hogy nem Uahibré indított hadjáratot Babilon ellen, hanem Cidkija lázadásába kapcsolódott be. A Jeruzsálem alatt tartózkodó babiloni sereg Uahibré közeledésének hírére elvonult. Elfoglalta Szaidát, talán Sór királyának, III. Es-Baálnak segítségével, majd hosszú, tizenöt évig tartó ostrom alá vette Sórt, amelyet végül nem sikerült elfoglalni. Az egyiptomi hadsereg jelenléte felbátorította a dél-szíriai fejedelemségeket is, amelyek szintén elszakadtak Babilontól. A sikerek azonban rövid ideig tartottak. A méd fal felépítése és a Lüdia elleni háború után rögtön, már i. e. 587-ben megjelent Nabú-kudurri-uszur Szíriában, mire Uahibré egészen Jeruzsálemig vonult vissza, sőt a következő évben hazatért. A babiloniak elfoglalták Jeruzsálemet még abban az évben (i. e. 586, a babiloni fogság kezdete), valamint a Szaidában hagyott egyiptomi helyőrséget is legyőzték. Ezzel Uahibré szíriai kudarca majdnem teljes lett, a térségbeli jelenlét Sór folytatólagos ostromára korlátozódott. Az i. e. 580-as évek végén ebből eredően Babilon megszállta Egyiptom egy részét. A babiloniak elől a zsidók tömegesen költöztek Egyiptomba, még délen, Elephantiné szigetén is alakult kolóniájuk. Erről a zsidó konfliktushelyzetről számol be Jeremiás könyve a 36. fejezettől. ## Uralkodása A babiloniak néhány évig tartózkodtak Egyiptomban, Uahibrének az i. e. 570-es évek közepe felé sikerült kiszorítani a megszálló sereget. Ekkor taktikát váltott, és i. e. 574-től uralkodása végéig a Földközi-tenger partmenti hajózását igyekezett megszerezni. Ebben nagy segítségére volt a II. Nékó által megszervezett hajóhad. Ciprust és a föníciai kereskedőállamokat támadta meg. Az Amaszisz-sztélé alapján Ciprust akkor sikerült elfoglalni a seregének, amikor Egyiptomban már nem volt király. A babiloni jelenlét ellenére Sór i. e. 589-ben megkezdett ostromát nem hagyta abba, erre csak i. e. 574-ben került sor, amikor III. Es-Baál (vagy Ito-Baál) önként Nabú-kudurri-uszur vazallusa lett. Ettől kezdve a kereskedőváros királyai Babilonban éltek és a város bizonyos önkormányzatisággal intézte dolgait. Egy katonai lázadásról is van adat, amely szerint az elephantinéi helyőrség egyiptomi és idegen csapatai közti súrlódások miatt a katonák távozni akartak Egyiptomból és Núbiában letelepedni. Ez arra utal, hogy az Egyiptomban hagyományos idegenekkel szembeni tartózkodás már nyílt gyűlölködésbe csapott át. Nem véletlen, hogy a későbbi hasonló események sorsfordítóak voltak Uahibré számára is. Ezt az eseményt azzal a lázadással azonosítják ma már általában, amit Hérodotosz ír le és II. Pszammetik idejére teszi. Az idegenek és helyiek közti ellentét talán az újra egységesedő királyság tényében keresendő. Korábban az egyiptomi haderőt a deltabeli nemesség és a helyi uralkodóházak magánhadseregei adták. A helyi katonák (egyiptomi és líbiai születésűek egyaránt) kivételezett státuszt élveztek. Az egységes királyság haderejének jó részét azonban görög zsoldosok adták, a helyi katonák a viszonylagos státuszesést a görögök megjelenésének tudták be. Uralkodásának negyedik évében lett Ámon új főpapnője és Ámon isteni felesége a testvére, Anhnesznoferibré, akit nyolc évvel korábban I. Nitókrisz örökbe fogadott. Sok építményt hagyott az utókorra, főleg Szaiszban, Athribiszben, a Baharija-oázisban és Memphiszben. Egy általa Szaiszban emeltetett obeliszket Diocletianus Rómába szállíttatott és az Ízisz-templomban állíttatta fel. Az obeliszk ma is áll. Paloták, templomok, naoszok és szfinxek maradtak utána. Brit régészek találták meg Uahibré memphiszi palotáját és kapcsolódó építményeit, első publikációja Flinders Petrie nevéhez fűződik 1909-ben. A komplexumot az akkori város lakott területének határán emelték. A palota egy fallal körülvett térségen, a Ptah-templomkörzettől nem messze északra található. A falon belül II. Pszammetik neve a legkorábbi emlék, rajta kívül csak Uahibré és a XXX. dinasztiabeli Dzsedhór nevét találták itt meg. Maga a palota 120×60 méteres alapterületű, pülónnal, és több csarnokkal. Elképzelhető, hogy Sztrabón erről a palotáról ír: Szobrokat és szent tárgyakat találtak benne. A főépületet mesterséges dombon építették fel, nagyrészt agyagtéglából. A szerkezeti elemek és a nagyobb kopásnak kitett felületek – oszlopok, járdák, falburkolat – mészkőből készültek. Az oszlopokon Uahibré neve olvasható, ezért valószínűsítik, hogy a palotát teljes egészében ő építtette. A palota egyik rituális témájú reliefjét a Metropolitan Museum őrzi. Ez valószínűleg egy átjárót díszített, egy több jelenetből álló sorozat része. A dombormű a „Fehér Víziló ünnepén” részt vevő uralkodót és kíséretét ábrázolja. Egy másik, ide tartozó blokkot Brüsszelben állítottak ki, ezen magát a vízilovat faragták ki. A kőlapokhoz tartozó névgyűrűk üresek, de Uahibréhez, vagy legkésőbb II. Jahmeszhez kötik készítésüket, de mivel Jahmesz neve egyáltalán nem fordul elő az itt talált feliratok közt, ez az elképzelés gyenge lábakon áll. 2011 szeptemberében a Szuezi-csatornához közel, Tel Dafnában felfedezték egy névtábláját, amely két vöröshomokkőbe vésett névgyűrűben (cartouche) van. A két darabból álló lelet 163×85×58, illetve 86×55×58 cm méretű. A névtábla egy görög zsoldosokkal védett helyőrséghez kapcsolódik, magát a települést I. Pszammetik alapította. ## A vég A kürénéiekkel szembeni nagy – állítólag szándékos – veresége után fellázadt hadserege Jahmesz tábornok vezetése alatt megfosztotta trónjától. A hadjárat oka az volt, hogy Küréné görög lakossága ellen a líbiai őslakosság Uahibré védelme alá helyezte magát i. e. 570-ben. A végső soron líbiai származású uralkodó ezért indult a görög kolónia ellen. Csakhogy káriai és ión zsoldosokból álló hadserege nem szívesen harcolt egy görög település ellen, ráadásul főemberei többsége is vagy görög volt, vagy hellenizált egyiptomi. Zsoldosai már az odaúton is, majd a város alatt is egyértelmű tanújeleit adták engedetlenségüknek. Őket nem is küldte harcba, csak egyiptomi seregrészeit, akiket Jahmesz tábornok vezetett. Ezek viszont katasztrofális vereséget szenvedtek. Egyiptomi katonái a kudarc hatására fellázadtak, mondván hogy szándékosan küldte halálba embereit, azért, hogy a görögök befolyása erősödhessen. Ezért a hivatalnok-hadvezért, Jahmeszt kiáltották ki királlyá – aki maga is erősen hellenizált egyiptomi volt, és inkább nevezték Amaszisznak, semmint Jahmesznek, de az egyiptomi születésű katonák parancsnoka volt már II. Pszammetik idején is. Az i. e. 589-es hadjárat az első, amelyiknek kapcsán Jahmesz neve felmerül, és arról is elsőként tudósít egy felirat, hogy az idegen zsoldosok és az egyiptomiak külön hadtestekben harcoltak. Ez az első alkalom Egyiptom történetében, hogy a hadsereg legitim királyválasztó erővé lépett elő. Jahmesz szándékai ismeretlenek, nem tudni, hogy hatalomra tört-e, vagy csak sodródott az eseményekkel, mindenesetre trónkövetelő lett és a Küréné alól hazatérő hadsereggel a főváros felé tartott. A trónbitorló és az elcsapott király első ütközete i. e. 570 januárjában vagy februárjában a Nílus deltavidékének északnyugati részén, Momemphisz (a mai Kom Abu Bilu) mellett zajlott le, ahol Uahibré vereséget szenvedett. Az új királyt mind Alsó-, mind Felső-Egyiptomban elismerték törvényes uralkodónak. Már a szíriai fiaskó óta elégedetlen hatalmi csoportok – papság, nemesség – örömmel vették Uahibré bukását. A megbuktatott uralkodó néhány hű zsoldosalakulattal még i. e. 566-ig kitartott, de a véres ütközetekben minden utánpótlása elfogyott – maradék katonái zsoldját sem tudta kifizetni, nemhogy újakat fogadni az elesettek helyére. Ezt a helyzetet Babilon is igyekezett kihasználni, de az i. e. 569-es babiloni támadást Jahmesz visszaverte, amiben valószínűleg szerepet játszott az a körülmény, hogy Babilon egyre élesebb konfliktusba került a médekkel. I. e. 566-ban Uahibré hirtelen meghalt. Hérodotosz szerint megfojtották, miután fogságba esett. Az Amaszisz-sztélé szerint viszont a tengerbe fulladt, miután elfoglalta Ciprust és Babilonnal szövetséget kötve hajóhaddal tért vissza Egyiptomba. Jahmesz ezzel magyarázta az i. e. 566-ig tartó babiloni inváziós kísérletet, amelyet nem kis szerencsével vert vissza. Nem kizárt azonban, hogy Uahibrét elégedetlen zsoldosai gyilkolták meg. Ismét mások szerint sem Hérodotosz, sem az Amaszisz-sztélé nem mond igazat, és Uahibrét már a lázadás után közvetlenül megölték. Egy vélemény szerint az első összecsapás i. e. 570 októberében vagy novemberében volt, a babiloni hadsereg beavatkozása már a következő évben (i. e. 569-ben) megtörtént, és Uahibré akkor halt meg egy ütközetben. II\. Jahmesz illő pompával temette el nagy ellenfelét szülővárosában, Szaiszban. A király szarkofágját és abban a múmiáját a régészek megtalálták. Jahmesz ezután hozzáláthatott annak a problémának a megoldásához, amely miatt a trónra került. Ezt azonban sosem sikerült megnyugtató módon rendezni, és végső soron a perzsák hódítását is a katonaság megmaradó megoszlottsága tette lehetővé. ## Titulatúra

Lambeosaurus

A Lambeosaurus (neve Lawrence Lambe őslénykutatóra utal) a hadrosaurida dinoszauruszok egyik neme, amely a késő kréta korban (a campaniai korszakban), mintegy 76-75 millió évvel ezelőtt élt Észak-Amerikában. Ez a két és négy lábon egyaránt mozgó dinoszaurusz egyedi, üreges fejdísze által különböztethető meg, ami a legjobban megőrződött példányoknál egy baltára hasonlít. Több, Alberta (Kanada), Montana (Egyesült Államok), illetve Alsó-Kalifornia (Baja California) (Mexikó) területéről származó lehetséges faját is elnevezték, de jelenleg csak a két kanadai faj számít jól ismertnek. A Lambeosaurusról William Parks készített leírást 1923-ban, húsz évvel az első, Lawrence Lambe által tanulmányozott leletanyag felfedezése után. A nem taxonómiai története bonyolult, főként azért, mert az egykor önálló nemekbe és fajokba besorolt kis testű fejdíszes hadrosauridákat napjainkban fiatal egyedeknek tekintik. Jelenleg a típusfajhoz, a L. lambeihez kapcsolt különböző koponyákat különböző korú példányokként, illetve a nemi kétalakúság jeleként értelmezik. A Lambeosaurus közeli rokonságban áll a jobban ismert Corythosaurusszal, melynek fosszíliáit valamivel régebbi kőzetekben találták meg, valamint a kevésbé ismert Hypacrosaurusszal és az Olorotitannal. Mindegyikük szokatlan fejdíszekkel rendelkezett, amikről manapság általánosan azt gondolják, hogy a társas funkciók ellátására, például zajkeltésre és az egyedek felismerésére szolgáltak. ## Anatómia A Lambeosaurus leginkább a L. lambei által vált ismertté, és a fejdísz formáját leszámítva meglehetősen hasonlít a jóval ismertebb Corythosaurusra. A Lambeosaurus fejéke a Corythosaurusénál előrébb helyezkedett el, a benne levő üreges orrjáratok az elején voltak és egymás felett helyezkedtek el. A Corythosaurus fejdíszétől való további eltérést jelent az oldalsó villás orrcsonti nyúlványok hiánya, ami az egyetlen lehetőség a két nem fiatal példányainak megkülönböztetésére, ugyanis ez a testrész a kor előre haladtával vált egyedivé. A Lambeosaurus testfelépítése a többi hadrosauridáéhoz hasonlóan lehetővé tette, hogy az állat két és négy lábon is tudjon mozogni, amit a rokon nemekhez tartozó lábnyomok is igazolnak. Hosszú farkát elcsontosodott inak merevítették, megakadályozva, hogy lefelé hajoljon. A mellső lábakon négy ujj volt, a hüvelykujj hiányzott, a második, harmadik és negyedik ujj pedig egy csoportban helyezkedett el, patákkal ellátva, ami azt jelzi, hogy ezeket az állat a súlya megtartására használhatta. Az ötödik ujj (a kisujj) elkülönült és alkalmas volt tárgyak mozgatására. A hátsó lábak a három középső ujjban végződtek. A legegyedibb jellemző a fejdísz, ami eltért a két jól ismert fajnál. A L. lambeinél felnőtt korra szekerce formájúvá vált, a nősténynek tartott példányoknál pedig valamelyest rövidebb és kerekebb volt. Az „él” a szemek elé nyúlt, a „nyél” pedig egy tömör csontrúdként kiállt a koponya hátsó részén. Az „él” két darabból állt: a felső egy vékony, csontos taréj volt, ami aránylag későn, a felnőttkor küszöbén nőtt meg, az alsó része pedig üregeket tartalmazott, melyek az orrjáratokhoz csatlakoztak. A L. magnicristatus esetében a „nyél” sokkal kisebbé vált, míg az „él” megnyúlt, magas tarajjá alakult. A legjobb állapotú példány fejdísze hiányos, csak az első fele őrződött meg. A L. paucidens fejdísze jelenleg nem ismert. A Lambeosaurus kanadai fajai méretben közel állnak a Corythosaurushoz, azaz, körülbelül 9,4 méter hosszúak. A pikkelyek lenyomatai több példánynál is ismertté váltak; az egyiknek, melyet jelenleg a L. lambeihez sorolnak be, vékony bőre és egységes sokszögű lemezei (scutumai) voltak, amik szabálytalan elrendezésben a nyakra, a törzsre és a farokra is kiterjedtek. Hasonló, a nyakat, a mellső lábat és a lábfejet borító pikkelyek váltak ismertté a L. magnicristatus egyik példánya esetében is. ## Osztályozás A Lambeosaurus az üreges fejdíszű hadrosauridákat tartalmazó Lambeosaurinae alcsalád típusneme. A lambeosaurinák között közeli rokonságban áll a Corythosaurusszal és a Hypacrosaurusszal, melyektől szinte csak a fejdísze alakja választja el. A három nem közötti kapcsolatot nehéz meghatározni. Az interneten található osztályozások néha mindhármat a Lambeosaurini nemzetségbe sorolják be, de a nemzetséget hivatalosan nem definiálták. A publikációkban, köztük a David Evans és Robert Reisz által a L. magnicristatusról készített, és a legújabb törzsfejlődést tartalmazó áttekintésben ehelyett az ezzel megegyező Corythosaurini kládot használták. E tanulmány szerint a Lambeosaurus a Corythosaurus, a Hypacrosaurus és az orosz Olorotitan nemek számára létrehozott klád testvértaxonja; e lambeosaurinák a Nipponosaurusszal együtt alkotják a Corythosaurini csoportot. ## Felfedezés és történet A Lambeosaurus bonyolult taxonómiai története 1902-ben kezdődött, amikor Lawrence Lambe a Trachodon marginatus nevet adta egy hadrosaurida lábat és egyéb csontokat tartalmazó albertai fosszília (a GSC 419-es számú lelet) számára. Az őslénykutatók ugyanott, a Dinosaur Park-formáció (késő kréta kori) campaniai korszakbeli kőzeteiben, az 1910-es években jobb állapotú hadrosaurida maradványokat fedeztek fel. Lambe két új koponyát a T. marginatushoz kapcsolt, és 1914-ben az új információk alapján létrehozta a Stephanosaurus nemet a fajok számára. Sajnálatos módon nagyon kevés ok volt a koponyák és a korábbi, töredékes marginatus leletanyag összekapcsolására, ezért 1923-ban William Parks a koponyákat egy új nembe és fajba sorolta be (az NMC 2869, eredetileg GSC 2869 jelzésű típuspéldány alapján), amit Lambe tiszteletére Lambeosaurus lambeinek nevezett el. ### Új fajok és a Procheneosaurus A korai albertai felfedezők azonban nem ismerték fel, hogy fiatal Lambeosaurus maradványokat is találtak. Ezeket a kis testű, fejdíszes kacsacsőrű fosszíliákat a hadrosauridák egy másik fejlődési vonala, a Cheneosaurinae alcsalád felnőtt képviselőiként értelmezték. Az első ilyen állat a Didanodon altidens volt, melyről Henry Fairfield Osborn készített leírást 1902-ben, egy Dinosaur Park-formációból előkerült maxilla bal oldala (a GSC 1092 jelzésű lelet) alapján. Lambe Trachodon altidensként hivatkozott rá, és úgy tűnt, hogy a Didanodon név hamar feledésbe merül, mivel Richard Swann Lull és Nelda Wright, az észak-amerikai hadrosauridákról írt 1942-es monográfiájukban nem említették meg. 1920-ban, William Diller Matthew a Procheneosaurus nevet használta (fajnév nélkül) egy, a Dinosaur Park-formációból származó, és az Amerikai Természetrajzi Múzeumban (American Museum of Natural History) őrzött (AMNH 5340 jelzésű) csontvázról készült fénykép feliratánál. Parks úgy vélte, hogy a módszer és a leírás nem megfelelő ahhoz, hogy a nevet érvényesnek tekintsék, és a helyzetre való hivatkozáshoz megalkotta a Tetragonosaurus nemet. A nemen belül helyezte el a típusfajt, a T. praecepst (a ROM 3577 jelzésű lelet alapján) és a második fajt, a T. erectofronst (a ROM 3578 jelzésű lelet alapján) a Dinosaur Park-formációban felfedezett kis koponyák számára, Matthew Procheneosaurus csontvázát pedig a T. praecepshez kapcsolta. Charles M. Sternberg 1935-ben létrehozta a T. cranibrevis nevet a GSC (jelenleg NMC) 8633 jelzésű, valamivel nagyobb fosszília számára. Lull elvetette a Tetragonosaurus használatát a Procheneosaurusszal szemben. 1942-ben Wright a Tetragonosaurus faját és átmenetileg a Trachodon altidenst áthelyezte a Procheneosaurus nembe P. praeceps néven, típusfajként. Ezt a névhasználatot 1975-ig általánosságban követték, ekkor azonban Peter Dodson kimutatta, hogy a „cheneosaurusok” valójában más dinoszauruszok fiatal példányai. A Procheneosaurus praeceps és altidens a Lambeosaurus lambei feltételezett szinonimáivá váltak, annak ellenére, hogy mindkét név korábbról származott. A „procheneosaurusok” nem az egyetlen fejdíszes kacsacsőrű csoport, amit az 1900-as években tanulmányoztak és elneveztek. Akkoriban elfogadott szokás volt nemeket és fajokat elnevezni olyan jellegzetességek alapján, amik jelenleg inkább a kor vagy az ivar miatti, illetve a fosszilizáció torzításából adódó eltéréseknek tűnnek. Ebben az időszakban, konkrétan 1935-ben három további, a Lambeosaurus rokonságába tartozó faj kapott nevet. Sternberg a T. cranibrevisről írt cikkében elnevezett egy koponyát és egy részleges csontvázat (a GSC–8705, illetve jelenleg NMC–8705 jelzésű leletet), a L. magnicristatumot (amit később magnicristatusra javított), valamint egy kisebb koponyát (a GSC–8703, illetve jelenleg NMC–8703 jelzésű leletet), a L. clavinitialist, amely kisebb fejdísszel és a háton kevésbé kiálló csigolyákkal rendelkezett. Parks az GSC 5853 (jelenleg ROM 869) jelzésű koponya alapján leírást készített a Corythosaurus frontalisról, melynek alacsony és előrenyúló fejdísze eltért a többi Corythosaurus jól ismert, magas, egyenes és lekerekített fejdíszétől. ### Felülvizsgálat és megerősítés Az aktív 1900-as éveket követően egy ideig egyetlen példányról sem készült újabb leírás. 1964-ben John Ostrom megjegyezte, hogy az Othniel Charles Marsh által elnevezett egykori Hadrosaurus paucidens, amely a montanai Fergus megyéből, a Judith River-formációból származik, és az USNM 5457 jelzésű részleges maxillán és squamosális csonton alapul, valószínűleg egy Lambeosaurus példány. 1975-ben Peter Dodson vizsgálatot végzett annak kiderítésére, hogy miért fordult elő annyi lambeosaurina nem és faj egy aránylag rövid földtörténeti időszakon belül, egy kis területen, és egy morfometriai tanulmányt jelentetett meg, ami tucatnyi koponya méreteit tartalmazta. Rájött, hogy a fajok közül több is fiatal vagy más nemű állatok maradványaiként értelmezhető leletanyagon alapult. A Lambeosaurusszal kapcsolatban úgy találta, hogy a L. clavinitialis valószínűleg a L. lambei nősténye, a Corythosaurus frontalis és a Procheneosaurus praeceps pedig inkább fiatal példányok lehettek. Az L. magnicristatus viszont eléggé eltért ahhoz, hogy saját fajt alkosson. A Procheneosaurus cranibrevist és a P. erectofronst fiatal Corythosaurus példányokként értelmezte. A Procheneosaurus/Tetragonosaurus maradványok átvizsgálása során viszont úgy tűnt, hogy a leletek fajokhoz történt hozzákapcsolása zavaros: az orrcsont premaxillával való érintkezése alapján a P. cranibrevis típuspéldánya egy fiatal Lambeosaurus, míg a többi példány inkább Corythosaurus lehet. ## Fajok A Lambeosaurus két faját jelenleg érvényesnek tekintik, a harmadik pedig néha elfogadottnak számít. A L. lambei (Parks, 1923) legalább 17 példány, hét koponya és részleges csontváz, valamint körülbelül tíz különálló koponya alapján ismert. A L. clavinitialis (C.M. Sternberg, 1935), a Corythosaurus frontalis (Parks, 1935), és a Procheneosaurus praeceps (Parks, 1931) a legújabb áttekintés szerint a L. lambei szinonimái. Lehetséges, hogy a L. clavinitialis hátrafelé mutató tüske nélküli koponyái inkább a L. magnicristatus egyedeihez tartoznak, ezt az elképzelést azonban az L. magnicristatus 2007-es áttekintése elveti. Az L. magnicristatus (C.M. Sternberg, 1935) csak két, koponyával is rendelkező példány alapján ismert. Sajnálatos módon a típuspéldány tagolt csontvázának nagy része elveszett. A tárolás során a víz számos csontot nagy mértékben megrongált, ezért a leírásukra nem került sor; a csontváz egyéb részei szintén elvesztek. A fosszília valamivel újabb kőzetekből származik azoknál, amikben a L. lambei maradványait megtalálták. A faj neve a latin magnus 'nagy' és cristatus 'fejdíszes' szavak összetételéből származik, és a csontos fejdíszre utal. Jack Horner is azonosított egy töredékes lambeosaurina állcsontot, ami a montanai Bearpaw-formációból került elő, és valószínűleg a L. magnicristatushoz tartozik; ez az első, tengeri kőzetekből előkerült lambeosaurina. A L. paucidens (Marsh, 1889) kétséges névnek számít, és a legújabb áttekintésben Hadrosaurus paucidens néven került felsorolásra, azonban legalább egy szerző, Donald F. Glut, elfogadja a Lambeosaurus fajaként. A faj neve a latin pauci- 'kevés' és dens 'fog' szavak összetételéből ered. A Procheneosaurus cranibrevis szokatlan tulajdonságait, és azt, hogy a típuspéldány egy fiatal Lambeosaurus, 2005-ben ismerték fel, ezért széles körben még nem ismert. A Didanodont és a Trachodon altidenst a legújabb áttekintés zavaró módon kezeli: a Didanodont magyarázat nélkül a Lambeosaurushoz kapcsolja, a Trachodon altidens pedig a kétséges nevek táblázatában szerepel. ## Ősökológia A Dinosaur Park-formációból származó Lambeosaurus lambei és L. magnicristatus egy változatos és jól dokumentált ősállatközösség tagjai voltak, melybe olyan jól ismert dinoszauruszok tartoztak, mint a (szarvas) ceratopsida Centrosaurus, Styracosaurus és Chasmosaurus; a kacsacsőrű Prosaurolophus, Gryposaurus, Corythosaurus és Parasaurolophus, a tyrannosaurida Gorgosaurus; valamint az ankylosaurida Edmontonia és Euoplocephalus. A Dinosaur Park-formációt alacsonyan fekvő, folyókkal és árterekkel tagolt, elmocsarasodott területként jellemzik, amely óceáni hatásnak is ki volt téve a Nyugati Belső Víziút megléte idején. Az éghajlat Albertában melegebb volt, mint napjainkban, nedves és száraz évszakok váltották egymást, de fagy nem volt. Az erdei lombkoronát uraló növények a tűlevelűek voltak, míg az aljnövényzetet harasztok, páfrányfák és zárvatermők alkották. Az anatómiailag hasonló L. lambei, L. magnicristatus és Corythosaurus rétegtani alapon, időben elkülönülnek egymástól a formáción belül. A Corythosaurus fosszíliái a formáció alsó kétharmadából kerültek elő, a L. lambei maradványai a felső harmadból ismertek, a L. magnicristatus pedig ritka, és csak legfelül található meg, azon a részen, ahol az óceáni hatás a legerősebb volt. ## Ősbiológia ### Táplálkozás A Lambeosaurus, ahogy a hadrosauridák általában, nagy testű, két, illetve négy lábon járó, az emlősök rágásához hasonló örlő mozgást lehetővé tévő bonyolult koponyájú növényevő állat volt. A fogai folyamatosan cserélődtek, és olyan fogkészletekben helyezkedtek el, amik fogak százait tartalmazták, melyekből egyszerre csak maroknyi volt használatban. A csőrét a növényi anyagok darabolására használta, melyek megtartását egy pofaszerű szerv segítette. A táplálkozás a talajszinttől körülbelül 4 méteres magasságig történt. Robert T. Bakker szerint a lambeosaurinák csőre keskenyebb volt a hadrosaurinákénál, így a Lambeosaurusnak és közeli rokonainak jobban meg kellett válogatnia a táplálékot, mint széles csőrű, fejdísz nélküli vetélytársaiknak. ### Fejdísz A többi lambeosaurinához, például a Parasaurolophushoz és a Corythosaurushoz hasonlóan a Lambeosaurus a fején egyedi díszt viselt. Az orrürege kiterjedt hátrafelé, üregessé téve a fejdísz nagy részét. Számos elképzelés született a fejdísz feladatát vagy feladatait illetően, például, hogy sómirigyeket tartalmazott a szaglóérzék javítása érdekében, búvárpipaként vagy levegő tárolására szolgált, rezonátorkamraként hangok létrehozására volt alkalmas, illetve lehetőséget nyújtott a különböző fajú vagy ivarú állatok megkülönböztetésében. Az olyan szociális funkciókat, mint a zajkeltés és az egyedfelismerés, a különféle elméletek széles körben elfogadták. A hadrosauridák szemgödrének nagy mérete és a megkeményedett (szklerotikus) gyűrűk jelenléte a szemekben arra utalnak, hogy a látás éles volt, a nappali életmódhoz alkalmazkodott, és nyilván fontos volt az állat számára. Úgy tűnik, hogy a hadrosauridáknak jó hallása volt. Például a rokonságába tartozó Corythosaurusnak keskeny kengyele (hüllő hallócsontja) volt, ami egy nagyobb távolságra levő dobhoz kapcsolódott, érzékeny középfület alkotva, a lagenája (a csigában található járat felső vége) pedig meghosszabbodott, ahogyan a krokodiloké, ami azt jelzi, hogy a belső fül hallórésze jól fejlett volt. Amennyiben hangok létrehozására használták, a fejdísz a különböző fajú és nemű állatoknál felismerhető eltéréseket eredményezhetett, ugyanis a fejdíszek egyedi formája miatt az orrjáratok eltérő felépítése teljesen más hangot hozhatott létre. ## Fordítás

Angela Gheorghiu

Angela Gheorghiu () (született Burlacu; Egyedhalma (Adjud), Románia, 1965. szeptember 7. –) román opera-énekesnő, világhírű szoprán. Nemzetközi karrierje nem sokkal bukaresti tanulmányai elvégzése után indult 1992-ben, a londoni Covent Garden operaházban, Zerlina szerepében Mozart Don Giovanni című operájában. Igazi népszerűségre azonban 1994-ben tett szert a Solti György vezényelte a Traviata Violettájaként, amely azóta is egyik legtöbbet énekelt szerepe. Lírai szoprán hangjának, valamint különleges drámai képességeinek köszönhetően a világ egyik legismertebb opera-énekesnője. Fellépéseiről és koncertjeiről számos felvétel készült. Nővérével Elenával együtt már fiatal kora óta énekelni tanult és hatéves korában került sor első fellépésére a helyi kultúrotthonban: Brahms egyik altatódalát énekelte (Guten Abend, Gute Nacht). Tizennégy évesen Bukarestbe költözött és beiratkozott a George Enescu Zeneiskolába. Az éneklés mellett zongorázni tanult, színpadi mozgást, valamint táncot, a neves Mia Barbu vezetésével. Az iskola elvégzése után a Román Zeneakadémián folytatta tanulmányait. Akadémiai évei alatt énekelte első operaszerepét, Mimit, Puccini Bohéméletéből. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg Andrei Gheorghiuval, akivel hamarosan házasságot kötött. Andrei mérnök volt ugyan, de családja jelentős zenei háttérrel rendelkezett és válásuk után a kiadóvállalatának tanácsára tartotta meg férje nevét. Hangja alapján kiváló szoprán énekes és a színpadon megjelenésével is lenyűgözte a közönséget. Elsősorban Verdi és Puccini operákban kiemelkedő, de énekelt francia operákban is. Spinto szerepeket (Puccini: Tosca) is énekelt valamint egyházi zenét és dalokat is, de hagyományosan mezzoszoprán szerepet is (Bizet: Carmen). Kritikusai felrótták neki gyenge angol és német nyelvtudását, de ezzel szemben kiemelték szinte tökéletes olasz nyelvérzékét. Első alkalommal 2015-ben lépett fel Magyarországon. ## Élete ### Fiatalkora Angela Gheorghiu 1965. szeptember 7-én látta meg a napvilágot a moldvai Egyedhalmán. Apja mozdonyvezető, anyja varrónő volt. Nővérével, Elenával együtt már fiatal kora óta énekelni tanult. Hatéves korában került sor első fellépésére a helyi kultúrotthonban: Brahms egyik altatódalát énekelte (Guten Abend, Gute Nacht) Tizennégy évesen Bukarestbe költözött és beiratkozott a George Enescu Zeneiskolába. Az éneklés mellett zongorázni tanult, színpadi mozgást, valamint táncot, a neves Mia Barbu vezetésével. Az iskola elvégzése után a Román Zeneakadémián folytatta tanulmányait. Akadémiai évei alatt énekelte első operaszerepét, Mimit, Puccini Bohéméletéből. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg Andrei Gheorghiuval, akivel hamarosan házasságot kötött. Andrei mérnök volt ugyan, de családja jelentős zenei háttérrel rendelkezett. Válásuk után Angela a kiadóvállalatának tanácsára tartotta meg a Gheorghiu nevet. Tanulmányait röviddel az 1989-es romániai forradalom után fejezte be, 23 évesen. Ugyanebben az évben lépett először színpadra a kolozsvári operaházban Puccini Bohéméletének Mimijeként. 1990 nyarán elnyerte a bécsi Kammeroper által rendezett rangos Hans Gabor Belvedere Nemzetközi Énekverseny harmadik díját. ### Nemzetközi karrierjének kezdete A fiatal Angela Gheorghiu tehetségére Luisa Petrov, egy román származású, Frankfurtban élő impresszárió figyelt fel, miután megnézte egyik bukaresti fellépésének felvételét. Az ő közbenjárásával Gheorghiu részt vett egy meghallgatáson a londoni Covent Gardenben. Peter Katona, az operaház igazgatója felajánlotta neki a készülő Bohémélet főszerepét, Gheorghiu azonban nem vállalta, arra hivatkozva, hogy ez a szerep még túl nehéz egy kezdő énekes számára. Nemzetközi bemutatkozására 1992-ben került sor a londoni Royal Opera House-ban: Zerlina szerepét játszotta Mozart Don Giovanni című operájában. Ezt követően Bázelben lépett fel Donizetti Szerelmi bájitalában, majd ugyanebben az évben megkapta Mimi szerepét is Londonban. 1992-ben Bécsben és Hamburgban is fellépett Adina szerepében. 1993-ban lépett először a New York-i Metropolitan operaházban lépett színpadára. Hatalmas sikerrel énekelte Mimi szerepét. A kritikusok azonnal felfigyeltek érzéki lírai szoprán hangjára, külön kiemelték színpadi alakítását és előadásmódját is. 1993-ban színpadra lépett Brüsszelben is, a neves Munttheaterben, Micäela szerepében, Bizet Carmen című operájában. 1994-ben visszatért Londonba, és Massenet Chérubin című operájának női főszerepét énekelte, majd megkapta a Sir Solti György rendezte a Traviata főszerepét. Violetta szerepének kiváló előadása nemzetközileg elismert énekesnővé tette. Az előadást, melyet a BBC is közvetített, csak az Egyesült Királyságban több mint egy millióan nézték meg. Az előadásról felvétel is készült, amelyet a Decca kiadóvállalat adott ki. A felvétel az 1995-ös esztendő egyik legtöbb példányban eladott klasszikus zenei lemeze lett. A La traviata előadása volt az első nagy produkció, amely megalapozta a rangos londoni intézmény és az énekesnő hosszan tartó kapcsolatát. A következő években Gheorghiu gyakori vendége volt az operaháznak, egyes előadások, mint például Puccini Fecskéje személyisége köré lettek felépítve. ### Házassága Roberto Alagnával Gheorghiu 1994-ben a Covent Gardenben ismerkedett meg a francia-olasz származású tenoristával, Roberto Alagnával. Gheorghiu a Bohéméletben énekelt, Alagna pedig Gounod Rómeó és Júlia című operájában. Ekkor még mindketten házasok voltak. Alagna felesége 1994-ben agydaganatban meghalt, Gheorghiu pedig rövid időre visszatért Romániába, és elvált férjétől. Az esküvői szertartásra, amelyet a város akkori polgármestere, Rudolph Giuliani celebrált, a New York-i operaház színpadán került sor egy Bohémélet-előadás során. Ettől kezdve a házaspárt az opera Aranypárjának (Golden Couple) nevezték, számos felvételt készítettek együtt, sok közös fellépésük volt. 1996. június 20-án egy nagyszabású szabadtéri koncertet tartottak a New York-i Prospect Parkban, majd közösen énekeltek a lyoni operaházban Donizetti Szerelmi bájital című operájában. Gheorghiu két mostohagyermek édesanyja. A nagyobbik leány, Ornella, Alagna előző házasságából született. A kisebbik leány, Ioana, Gheorghiu autószerencsétlenségben elhunyt nővérének, Elenának a leánya. Ornella Nagy-Britanniában tanul, Ioana pedig Franciaországban. Mindkét lány kiválóan énekel és zenél. A család Svájcban lakik, de a számos fellépés miatt rengeteget vannak úton. 2009\. október 14-én Gheorghiu bejelentette, hogy 13 év házasság után elválik férjétől. Az énekesnő visszamondta szereplését a Carmen decemberi előadásaiban a New York-i operaházban. A főszerepeket neki és férjének kellett volna énekelniük. ### A Metropolitan színpadán Köztudomású, hogy Gheorghiu rossz viszonyban áll egyes operaházak vezetőségével, ami elsősorban annak tudható be, hogy szereti saját ötleteit megvalósítani a színpadon, szembekerülve ezáltal úgy a rendezőkkel, mint az intézmények vezetőivel. Saját bevallása szerint szókimondó természetének oka Ceaușescu totalitárius rezsimje, hiszen olyan országban nevelkedett, ahol tiltva volt az egyéni vélemény megformálása, ahol az énekesek féltek attól, hogy nézetkülönbségeik miatt állás nélkül maradhatnak. Van bátorságom, hogy egy bizonyos mértékben forradalmi legyek. Harcolni akarok az operáért. A popzene a testnek van, az opera pedig a léleknek – nyilatkozta egy amerikai tévétársaságnak adott interjújában. Ugyancsak fiatalkori élményeihez kapcsolódnak híres vásárlási szokásai, ugyanis rengeteg pénzt költ, mindent megvásárol, ami megtetszik neki. Saját bevallása szerint ez a tulajdonsága a Ceaușescu-korszak nélkülözéseinek utólagos pótlásaként alakult ki benne. Saját elmondása szerint 1992-ben első londoni útja során üzleti kirakatokról készült fotókat küldött haza, hogy megmutassa családjának a rengeteg gyümölcsöt és húst. Ellentétei közül a leghíresebb a Metropolitan operaház igazgatójával, Joseph Volpével tartó viszálya. 1996-ban Gheorghiut választották Micäela szerepére a következő Carmen előadásokhoz Waltraud Meier és Plácido Domingo partnereként. A rendező, Franco Zeffirelli elképzelésében Micäelának szőke parókát kellett volna viselnie, ezt azonban Gheorghiu megtagadta. Felindulásában Volpe kijelentette, hogy a szőke paróka marad, az énekesnővel vagy nélküle. Gheorghiu végül beleegyezett és fellépett tíz Carmen-előadáson az évadban, beleértve a Met társulatának turnéját Japánban, de az előadás során megpróbálta minél hosszabb ideig takarni a fejét jelmeze kapucnijával. Következő New York-i meghívására 1998-ban került sor, amikor férjével, Roberto Alagnával közösen léptek fel Gounod Rómeó és Júlia című operájában. Volpe igazgató a Traviata felújítását tervezte Gheorghiuval Violetta szerepében, Alagnával Alfredo szerepében. Volpe szerint Gheorghiu és Alagna heves szóváltásba kerültek a rendezővel az előadás részleteit illetően, és folyamatosan húzták a szerződés aláírására szánt időt. Végül egy nappal a határidő lejárta után aláírták a szerződést, de ezt Volpe nem fogadta el, így az előadást Patricia Racette és Marcelo Alvarez főszereplésével tartották meg. Nézeteltéréseik ellenére Gheorghiu és Alagna 1999-ben visszatért a Met színpadára öt Szerelmi bájital-előadásra, majd 2003-ban a Faust négy előadására. Gheorghiu 2000-ben Liu szerepét énekelte Puccini Turandotjában, majd a 2006-2007-es évadban Jonas Kaufmann partnereként énekelt Verdi Traviatájában. 2007-ben a Simon Boccanegrában (Amelie), majd 2008-ban a Bohéméletben (Mimi) lépett ismét a Met színpadára. ### Nemzetközi pályafutása Első exkluzív szerződését 1995-ben írta alá a Decca kiadóvállalattal, amely kiadta lemezen a londoni operaházban játszott Traviatát, a lyoni operaház produkcióját, Donizetti Szerelmi bájitalát, valamint a milánói La Scala Bohéméletét. A torinói Teatro Reggio zenekarával közösen megjelent egy válogatáslemeze Arias címmel, valamint a milánói Giuseppe Verdi Zenekarral egy válogatás Verdi legszebb áriáiból Verdi Heroines címmel. 1999-ben énekelt a Michael Jackson and Friends müncheni koncerten. A 2000–2001-es évad nagy eseménye a házaspár számára Puccini Toscájának megfilmesítése volt, Antonio Pappano vezénylete alatt. A 2001 novemberében kiadott film nagy sikert aratott, noha a kritikusok fenntartásokkal várták a produkciót, hiszen Maria Callas és Victor de Sabata közös felvétele óta az opera nem volt megfilmesítve, így a viszonyítási alap rendkívül magas művészi mérce volt. Az évadot Londonban (Gounod: Rómeó és Júlia) és New Yorkban (Turandot) töltötte . 2001\. május 23-án a velencei Teatro Malibran újramegnyitásán énekelt, továbbá fellépett gálakoncerteken a Covent Gardenben, Hampton Courtban, valamint a Royal Festival Hallban és a New York-i Metben. Októberben a párizsi Opéra Bastille-ban énekelte a Bohémélet főszerepét. 2001 januárjában a berlini szimfonikus zenekarral és férjével közösen felvételt készített Verdi Requiemjéből. 2002\. június 1-jén részt vett a II. Erzsébet brit királynő trónra lépésének ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett Proms at the Palace koncerten. A 2002–2003-as évadban továbbra is Londonban énekelt, ezúttal Puccini A fecske című operájában, valamint a Bajazzókban. Nagy sikert aratott Júliaként (Gounod) a Choregies d’Orange fesztiválon, valamint a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Két lemezt adott ki, mindkettőt férjével közösen: Verdi Trubadúrját, valamint az Antonio Pappano rendezte Carment. A 2003-as évet az Egyesült Államokban kezdte, Palm Beachben a Bajazzók női főszerepében, majd márciusban New Yorkban lépett fel Gounod Faust című operájában. Júliusban a Covent Gardenben énekelt szintén a Bajazzókban. Fellépett a Nobel-békedíj átadása alkalmával rendezett koncerten Oslóban, melyről videófelvétel is készült. A következő évadban elsősorban Londonban énekelt Verdi Simon Boccanegra című operájában, valamint Gounod Faustjának felújított változatában. Ezt az előadást bemutatták New Yorkban és Monte-Carlóban is. Állandó fellépései mellett koncerteket is adott Salzburgban, Bécsben valamint Amszterdamban, Beatrix holland királynő születésnapja alkalmából. 2005 októberében Zsófia spanyol királyné jelenlétében énekelt a valenciai operaház megnyitó ünnepségén. 2006 januárjában hatalmas sikert aratott Violetta szerepében a Traviata New York-i előadásain. Három hónappal később a Milánói Scalában debütált egy hangversennyel, majd májusban megnyitotta a Cannes-i Filmfesztivált. Júniusban Londonban Flora Toscaként lépett színpadra Puccini nagyhírű operájában. 2006-ban az FHM férfimagazin a világ legszebb száz nőjét felsorakoztató listáján a 74. helyet foglalta el. Mozgalmas életének következő állomása a bécsi Staatsoper volt, ahol 2007 novemberében lépett színpadra Puccini Bohéméletében. Ezt követően visszatért New Yorkba, ahol a Simon Boccanegrában énekelt, illetve a Travita gálaelőadásán. Ugyancsak ebben az évben Violetta szerepében lépett színpadra Rómában majd Milánóban. Két koncertet adott Párizsban (Salle Pleyel és Palais Garnier), egyet pedig Los Angelesben. Szeptemberben Marseille-ben lépett színpadra Vladimir Cosma Marius et Fanny című operájának világpremierjén. Novemberben San Franciscóban a La rondine főszerepében lépett fel. A New York-i MET-ben előadott La bohéme-et mozikban is bemutatták és közel másfél millióan látták. A milánói és római Traviata előadásokat valamint a San Franciscó-i La rondinét is bemutatták mozikban. Fellépett a Románia Európai Uniós csatlakozása alkalmával rendezett koncerten is. 2007-ben a chicagói operaház felbontotta egyik szerződését, miután nem jelent meg a Bohémélet próbáin. Az igazgató, William Mason felrótta az énekesnőnek szakszerűtlen viselkedését. Gheorghiu válaszként azt nyilatkozta, hogy szükségét érezte annak, hogy férje mellett legyen, aki a Metben énekelt a Rómeó és Júliában, valamint el volt foglalva új albumának, a Madama Butterflynak a felvételeivel. Hozzátette, hogy a Bohémélet címszerepét már több százszor énekelte, így nem érezte tragédiának hiányozni a próbákról. 2008-ban a román származású francia zeneszerző, Vladimir Cosma operájának, a Marius et Fannynak női címszerepét énekelte lemezre, miután a lyoni világpremier címszerepét is ő énekelte. A 2008-as év fő eseményei egy szabadtéri koncert volt férjével közösen a New York-i Prospect Parkban, valamint fellépése a pekingi olimpián a Meet in Beijing 2008 Cultural Events rendezvénysorozat keretein belül. A zenei hátteret a Kínai Nemzeti Szimfonikus Zenekar biztosította, Emmanuel Villaume vezénylésével. Novemberben Szentpéterváron lépett fel egy gálakoncerten, majd október 11-én és 12-én egy jótékonysági koncerten a jordániai Petrában az afgán menekültek megsegítésére. Itt Stinggel közösen énekelte a Là ci darem la mano című duettet Mozart Don Giovannijából. December 24-én a New York-i Szent Patrick-katedrális karácsonyi miséjén énekelt. Az év további nagy eseménye a Madama Butterfly felvétele volt a római Accademia Nazionale di Santa Ceciliával közösen, Antonio Pappano vezényletével. A lemez 2009 elején jelent meg. A 2009-es évet New Yorkban kezdte a La rondine Magdájaként. Magyarországon első alkalommal 2015-ben a Magyar Állami Operaház Faust Bálján lépett fel. ## Hangja és szerepei Angela Gheorghiu egyike napjaink leghíresebb szopránjainak, köszönhetően hangjának, valamint káprázatos színpadi jelenlétének. Elsősorban Verdi és Puccini operáiban játszik, de énekel francia operákban is. Hangja lírai szoprán, felső regisztere az erőteljesebb, az alsó regisztere kissé bizonytalan. Spinto szerepeket (Puccini: Tosca) is énekel valamint egyházi zenét és dalokat is, de énekelt hagyományosan mezzoszoprán szerepet is (Bizet: Carmen). Kritikusai felróják neki gyenge angol és német nyelvtudását, ellenben kiemelik szinte tökéletes olasz nyelvérzékét. Ez román származásának köszönhető, hiszen a két nyelv, az olasz és a román nagyon hasonló. Legjelentősebb szerepei: - Bellini: Az alvajáró – Amina - Bizet: Carmen – Micäela, Carmen - Cilea: Adriana Lecouvreur – Adriana Lecouvreur - Donizetti: Lammermoori Lucia – Lucia - Donizetti: Lucrezia Borgia – Lucrezia Borgia - Donizetti: Szerelmi bájital – Adina - Gounod: Faust – Marguerite - Gounod: Rómeó és Júlia – Júlia - Massenet: Manon – Manon - Massenet: Werther – Charlotte - Mozart: Don Giovanni – Zerlina - Leoncavallo: Bajazzók – Nedda - Puccini: A fecske – Magda - Puccini: Bohémélet – Mimi - Puccini: Gianni Schicchi – Lauretta - Puccini: Tosca – Tosca - Puccini: Turandot – Liu - Verdi: A trubadúr – Leonora - Verdi: Traviata – Violetta - Verdi: Luisa Miller – Luisa - Verdi: Simon Boccanegra – Maria ## Crossover A hagyományos operafelvételek és válogatások mellett Gheorghiu szívesen énekel egyházi énekeket, kantátákat, különböző alkalmakra írt dalokat, sőt román népdalokat is. Ezidáig két, úgynevezett crossover-stílust követő lemeze jelent meg: - My World – egy 15 klasszikus dalból álló gyűjtemény, a világ 15 különböző országából (Romániától Japánig), melyeket az énekesnő eredeti nyelvükön énekel. A lemez kritikusai megjegyezték, hogy Gheorghiunak könnyebb újlatin nyelveken íródott darabokat énekelni, kiemelték angol és német nyelvtudásának hibáit. - Mysterium – áriák, egyházi énekek és himnuszok gyűjteménye, melyek zenei hátterét a Román Nemzeti Kórus biztosítja. A lemez kiemelkedő dalai Mendelssohn On Wings of Song, Puccini Salve Regina című áriái, valamint az Adeste fideles című dal. 2005-ben közös kislemezt készített Ștefan Bănică jr. román popelőadóval Numele tău címmel. ## Felvételei ### Első felvételei Első lemezszerződését a Decca kiadóvállalattal írta alá. Számos felvételt készített, többek között a hírnevét megalapozó londoni Traviata előadásáról. A kritikák a következőképpen vélekedtek erről a felvételről: Annak ellenére, hogy itt-ott túl éles és durva a hangja (az első Follie! kiáltása a Sempre libera elején nem mondható nagyon muzikálisnak), illetve inkább drámai, mint koloratúraszoprán, Violettája mégis az örökkévalóságé – hasonlóképpen Callaséhoz. Tehetséges színész, szép nő, és mindezek összjátéka erő- és érzelemteljes hangjával hosszan tartó benyomást hagynak. Arcmimikája az utolsó felvonásban emlékezetre méltó. Ugyancsak a Decca égisze alatt jelent meg Donizetti Szerelmi bájital című operájának felvétele, amelyet a lyoni operatársulattal közösen készített. Még a Decca adta ki első válogatáslemezét Arias címmel: Óvatosság a nap varázsszava. Gheorghiu hangja sötét és karakteres, akárcsak Sass Sylviáé, viszont Callas mesterkéltsége hiányzik. Komor hangjával ellentétben a legkönnyebben Bellini és Donizetti könnyed dalait énekli. Amikor énekel, hangjának remegése és magassága figyelemreméltó. Sajnálatos módon ezen a lemezen énekhangja üres és erőltetett. Kiválóan énekli a „Sul fil d’un soffio etesio”-t a Falstaffból, de Mimijéből már hiányzik az a zenei személyiség, ami arra készteti a hallgatót, hogy megvédje a törékeny főszereplőt. Hangja gyakran túl éles. Az általános érzés, hogy hiányzik a dalok mögül az igazi Angela Gheorghiu. Ez alól kivétel az utolsó, anyanyelvén énekelt óda. Még nem nőtt fel nagy román elődeihez, Ileana Cotrubașhoz és Virginia Zeanihoz. – írták róla. ### Szerződése az EMI-vel 1998-ban az EMI Classics szerződtette. Első lemezén, melynek címe Duets and Arias, duetteket énekelt férjével, Roberto Alagnával. Ez volt az első közös lemezük. Ezt követően lemezre énekelte Gounod Rómeo és Júliáját, először egy válogatást, majd 1998-ban a teljes operát. Mindkét felvételen a toulouse-i operaház zenekara és kórusa kísérte. Még 1998-ban jelent meg régi kiadója, a Decca gondozásában a My World című crossover lemeze. Mielőtt újabb operafelvételt készítettek volna, Gheorghiu és Alagna egy válogatást adtak ki Verdi per due címmel, amely egy válogatás a neves olasz zeneszerző legszebb duettjeiből. 1999-ben került sor a milánói La Scala operaházban színre vitt Bohémélet lemezfelvételére. Ez a felvétel már sokkal több pozitív kritikát kapott, mint a korábbi Traviata: Gheorghiu és Alagna a lelküket adják a főszerepekhez. Ugyan egyik sem rendelkezik az évszázad hangjával, együttműködésük szinergiája azonban nagyot emel a mű színvonalán. Alagna néhol zajos de a Che gelida manina fantasztikus és gyermekes előadásmódja elragadó. Gheorghiu hangja mély és sötét, tökéletesen uralja. A Mi chiamano Mimiben a Ma quando vien lo sgelo részre lélegzetvétel nélkül tér át, ami felvillanyozza a közönséget. Meggyőző jellemformálása jól működik és nem dolgozik a mű pátosza ellen. Ugyancsak 1999-ben, ezúttal a londoni Royal Opera House társulatával közösen, Antonio Pappano vezényletével vették fel Puccini opera-trilógiáját, az Il tritticót. A következő évben egy nagy sikerű válogatáslemezt adott ki Verdi népszerű áriáiból Verdi Heroines címmel. A műsor bárki számára kihívás. Gilda Caro noméjának lírai-koloratúrája, valamint Leonora drámai Pace, pace, mio Dio vagy Aida O patria miája közötti távolság hatalmas. Kevés szoprán merné mindezen három szerepet kipróbálni. Gheorghiu szakít a sztereotípiákkal. Gildája nem mesterkélt, az áriából átérezni az őt környékező halált. Aidája nem egy etióp valkűr, hanem egy sors által megtört nő. Gheorghiu mindhárom karaktert egyéni és erős identitású nőként tárja elénk, annak ellenére, hogy ez az identitás elnyomáson alapszik. Egyik sem hasonlít a másikra. A legjobb operaelőadásokat is tönkreteheti, ha az énekes képtelen átélni a szerepet. Ez szerencsére itt nem történik meg. Hangja érdekes, tele színnel és árnyalatokkal, ami napjainkban ritka. A hang nem a legtökéletesebb klasszikus hang, de akárcsak Callas, Gheorghiu is erényt csinált a szükségből. Mindene megvan, ami egy tökéletes Verdi-énekesnek szükséges: tökéletes levegő kontroll és legato, erő és kifejezőképesség minden mennyiségben. – írták a lemezről. ### A Manon és Tosca 2000-ben újabb operafelvételre került sor, ezúttal Massenet Manon című operájának főszerepét énekelte. A szintén Antonio Pappano vezényletével előadott mű kedvező kritikai fogadtatásban részesült: A Manont többször is kiadták, de azok számára, akiket nem sújt nosztalgiafelesleg, ez az új Manon az egyetlen, melyre szükségük lehet. Pappano pompásan vezényel, a szereposztás nagyon erős. A figyelem központjában természetesen a Gheorghiu – Alagna énekespár áll. Jeleneteik erős intenzitással hatnak, Manon és des Grieux első találkozásának, valamint a kibékülési jelenetnek a Saint-Sulpice-ban hihetetlen mozgatóereje van, mert hihetetlenül életszerűnek tűnnek. A N’est-ce plus ma main hallatán a hallgatóban felmerül, hogy Gheorghiu ennél szexisebb nem lehet. A szerencsejáték jelenetben már hideg és mohó. Ezzel a kiadvánnyal Gheorghiu új sztenderdet állított fel napjaink lírai szopránjainak. Magas hangjainak csillogása utolérhetetlen. A Manon után közreműködött Verdi Mesa di Requiem-jének felvételén, valamint Casta diva címmel egy újabb ária-válogatást adott ki és Mysterium címmel második crossover lemezét, amelyen áriák mellett egyházi zenét és himnuszokat is énekelt. A 2001-es év legnagyobb eseménye a nagy sikerű Tosca lemezfelvétele volt. Az Antonio Pappano rendezte Tosca-előadás főszerepét játszotta (Floria), melyet a kiadó jóvoltából (EMI) meg is filmesítettek. Az előadásnak és a filmnek egyaránt hatalmas sikere volt, annak ellenére, hogy gyakran összehasonlították Franco Zeffirelli 1964-es Tosca című filmjével, amelynek főszerepét Maria Callas játszotta. 2002-ben ezt követte egy koncertfelvétel a londoni operaházból (Live from Covent Garden) és egy kevésbé sikeres A trubadúr felvétel. (Gheorghiu meleg, finom hangja megfelelő súlyú és színű Leonora szerepéhez, azonban nem sikerül kellőképpen felszabadulnia a Di tale amor koloratúraária éneklésekor. A negyedik felvonás kettőse Hampsonnal felvillanyzó.) A további felvételei (Carmen és La rondine) sem arattak különösebb sikereket, a kritikák kiemelték ugyan elegáns megjelenését és előadásmódját, de Callashoz és Teresa Berganzához viszonyítva gyengének minősítették ### Puccini jegyében A következő négy lemeze szintén válogatás: The Essential Angela Gheorghiu, Diva, Puccini és Live from La Scala. Ezek közül a legjobb kritikákat a Puccini című válogatása kapta, amelyen az olasz zeneszerző leghíresebb áriáit énekelte. Miután évekkel ezelőtt már kiadott egy összeállítást Verdi áriáiból, már csak idő kérdése volt, mikor tesz hasonlót Puccinivel. Az eredmény felülmúlhatatlan. Az 1950-es, ‘60-as években rengetegen voltak azok a szopránok, akik képesek voltak ilyenre. Ki képes napjainkban Gheorghiu mellett hasonlót alkotni? Valószínűleg egy maroknyi, de nekik sem sikerülne elérni az itt elért szintet. Néhány magas hangot kivéve (például az Un bel di vedremo vége) Gheorghiu technikája biztos, hangja – kissé komor, érzéki, élettel teli – megható és emlékezetes. Hallani lehet Mimi érzéki és fizikai pusztulását a Donde lieta uscìban, Manon kétségbeesését a Sola, perduta, abbandonatában. – írták a válogatásról. 2008-ban két lemezzel jelentkezett, egyik egy duett-válogatás volt férjével közösen Angela and Roberto Forever címmel, valamint egy válogatás Puccini legszebb áriáiból My Puccini címmel. Legutóbbi kiadott lemeze Puccini nagy klasszikusa, a Pillangókisasszony. A felvétel Giacomo Puccini születésének 150. évfordulójára készült. Másrészt az EMI számára is nagy fontossággal bírt, hiszen az utolsó Madama Butterfly-felvételt a kiadóvállalat 43 éve készítette John Barbirolli vezényletével és Renata Scotto főszereplésével. Ez Gheorgiu és Antonio Pappano tizedik közös felvétele. Külön érdekessége, hogy az énekesnő úgy vonult stúdióba, hogy korábban nem énekelte színpadon Cso-cso-szán szerepét. A zenei hátteret a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia biztosította. ## Diszkográfia (audio) ## Koncert- és operafelvételek (videó) ## Kitüntetések és díjak - Kitüntetések: - La Medaille Vermeille de la Ville de Paris (Párizs városának ezüst emlékérme) - 2001 (Franciaország) - Ordinul național pentru merit în grad de comandor (Parancsnoki fokozatú nemzeti érdemrend) – 2001 (Románia) - Officier de l’Ordre des Arts et Lettres (A Művészetek és Irodalom Rendjének tisztje) – 2002 (Franciaország) - Díjak: - Classical Brit Awards – 2001 (legjobb női előadó) - Gramophone Awards – 2001 (legjobb operafelvétel) - Echo Klassik – 2002 (legjobb női előadó) - Deutsche Schallplattenkritik-Preis – 2002 (legjobb opera-operett: Tosca) - Premio Internazionale della Lirica Zenatello – 2004 (legjobb énekesnő)

Edison Chen-fényképbotrány

Az Edison Chen-fényképbotrány 2008-ban történt Hongkongban, miután Edison Chen intim tartalmú magánfényképeit közzétették az interneten. A fényképeken Chen többek között olyan hírességekkel szerepelt intim kapcsolat közben, mint Gillian Chung, Bobo Chan, Rachel Ngan és Cecilia Cheung. Az esettel nem csak a helyi és a kínai sajtó foglalkozott kiemelkedő mértékben, de a világsajtó is. A botrány alapjaiban rázta meg a hongkongi szórakoztatóipart. A hongkongi rendőrség az Interpol segítségét kérte a fényképek terjedésének megállításában. A képek terjesztésével kapcsolatosan tíz személyt vettek őrizetbe Kínában, nyolcat pedig Hongkongban. Egy számítástechnikai szakembert nyolc és fél hónap szabadságvesztésre ítéltek Chen számítógépének tisztességtelen szándékkal való kezelése miatt. A botrány kirobbanása után nem sokkal a triádok állítólag vérdíjat ajánlottak annak, aki levágja Chen kezét. A rendőrségi akció számos kérdést vetett fel az internet-felhasználók magánjogainak és szólásszabadságának megsértése kapcsán. A rendőrség módszerei, valamint az ügyben érintett színészek és menedzsmentjeik viselkedése miatt számos internetező szemében a letartóztatottak hősökké váltak. Chen elismerte, hogy ő a képek többségének szerzője és szerzői jogának tulajdonosa, valamint kijelentette, hogy a magánfényképeit ellopták és az engedélye nélkül töltötték fel az internetre. Nyilvánosan bocsánatot kért a képeken szereplő nőktől, és bejelentette, hogy határozatlan időre visszavonul a szórakoztatóiparból. Chen a botrány miatt számos filmszereptől elesett, és reklámszponzorai egytől-egyig visszavonták a támogatásukat. Az esetet Ázsia legnagyobb szexbotrányaként könyvelték el. ## Háttere és kibontakozása ### Előzmények 2006 novemberében Edison Chen egy rózsaszín, Macintosh PowerBook márkájú laptopot vásárolt, aminek a fényképét közzétette a blogján is. A gépet valószínűleg az eLite Multimedia üzletében vásárolta Hongkong Központi kerületében. A rendőrség szerint 2008 elején Chen javíttatni vitte a gépet az üzletbe, amit követően a számítógépen található mintegy 1300 intim fénykép felkerült az internetre, valószínűsíthetően az üzlet egy vagy több alkalmazottja töltötte fel őket. Chen vallomása szerint a képeket letörölte a gépről, mielőtt beadta javíttatásra. A fényképek feltehetően 2003 és 2006 között készültek. Chen egyik barátja utalt rá, hogy Chen szeretett fényképeket készíteni intim helyzetekben, és ezeket a képeket néhány közeli barátjának is megmutatta. A képeken szereplő nők közül néhányan helyi hírességek. ### A botrány kitörése és kibontakozása Az első képet, melyen Chen és Gillian Chung volt látható, 2008. január 27-én, körülbelül este nyolc órakor tették fel a Hong Kong Discuss Forumra. Bár az eredeti bejegyzést pár órával később törölték, addigra a képet már áttöltötték más hongkongi fórumokra is, többek között a Uwantsra és a HKGoldenre. Chung ügynöksége, az Emperor Entertainment Group (EEG) azonnal feljelentést tett a rendőrségen. Másnap újabb fotó látott napvilágot egy másik hírességgel. Gillian Chung szabadságot vett ki, és nem volt hajlandó beszélni a történtekről. A kezdeti tagadások miatt a média azon a véleményen volt, hogy a fényképek hamisítványok. Január 29-én délután 12:30-kor egy nagyobb felbontású kép is felkerült a világhálóra, a rajta szereplő nő pedig nagyon hasonlított Cecilia Cheungra. Délután 3-kor újabb négy képet tettek közzé, majd Cecilia Cheung egy meztelen fényképét este 6-kor. Az újságírók megállapították, hogy a képek Edison Chen lakásán készültek, mivel korábban már készült videófelvétel Chen otthonáról. Cheung ügyvédei elítélték a feltöltést. A China News Service (CNS) riportja szerint több mint száz rendőr kezdte meg a nyomozást, Vincent Wong rendőrfőkapitány-helyettes azonban kijelentette, hogy a nyomozócsoport 19 főből állt. A fényképeket szakértők vizsgálták meg, akik úgy vélték, nem valószínű, hogy a képeket digitálisan megváltoztatták volna. A rendőrség több mint 200, internetes weboldalakért és fórumokért felelős hongkongi személlyel találkozott, akiket sürgettek, hogy tegyenek meg mindent a képek eltávolításáért. A témában megjelent fórum-hozzászólásokat törölték. A helyi szolgáltatóktól lekérték a felhasználók adatait, és kikérték harminc olyan felhasználó IP-címét, akik valószínűsíthetően képeket töltöttek fel. A nyolcadik fénykép kikerülése után Chen csendben Bostonba repült a barátnőjével, Vincy Yeunggal (楊永晴). 2008. február 4-én Chen közzétett egy 90 másodperces videót angolul, amelyben bocsánatot kért a képek miatt meghurcoltaktól, de nem kommentálta a képek valódiságát. Február 6-án a rendőrségi nyomozás ellenére egy fórumozó több száz képet töltött fel az internetre. A Kirának keresztelt felhasználó kijelentette, hogy nem Hongkongban van és hogy másnap egy 32 perces videófelvételt is közzé fog tenni. Két nappal később egy zuhanyozó fiatal nő képei jelentek meg az interneten. A nőt Vincy Yeungként azonosították, aki Chen akkori barátnője és az EEG igazgatójának unokahúga volt. Az ügyben szereplők közül Gillian Chung jelent meg először nyilvánosan. Február 11-én, egy újévi ünnepségen való megjelenését követően Chung rövid nyilatkozatban bocsánatot kért a „naivitása” és „butasága” miatt, kijelentve, hogy azóta „felnőtté vált”. Az EEG közleményben fejtette ki, hogy a továbbiakban sem ők, sem a művészeik nem nyilatkoznak az üggyel kapcsolatban. A sajtótájékoztató vegyes fogadtatással ért véget, volt, aki dicsérte Chungot, amiért ki mert állni a nyilvánosság elé, mások szerint azonban nem volt őszinte és nem volt hajlandó érdemben szembenézni a botránnyal. Február 14-én két újabb kép jelent meg, az egyiken egy ismeretlen nő, a másikon Rachel Ngan szerepelt. Chen február 21-én tért vissza Hongkongba és sajtótájékoztatót tartott, melynek keretében megerősítette, hogy a képek privát céllal készültek és valóban az ő tulajdonát képezték. Chen kijelentette, a hogy a képeket a tudta és engedélye nélkül szerezték meg és tették publikussá, valamint ismételten bocsánatot kért az érintett nőktől és családjaiktól. Ügyvédje hangsúlyozta, hogy a képek részleges vagy teljes reprodukciója a szerzői jog megsértése. Február 26-án a Sing Tao Daily leközölte, hogy a rendőrség lemezeket és egyéb tárolóeszközöket foglalt le Chen otthonában, amelyeken több mint fotó volt. A nyomozást átmenetileg hátráltatta Chen elővigyázatossága, valamint az együttműködés hiánya az új képeken felfedezett nők részéről: néhányuk elhagyta a várost, egyikük pedig már korábban letagadta, hogy készült volna róla fotó. A rendőrség arra gyanakodott, hogy Chent esetleg meg is zsarolták, az énekes azonban tagadott. #### Statisztika ## Rendőrségi akció ### Hongkong 2008\. január 31-én a 29 éves, munkanélküli t letartóztatták egy kép valószínűsíthető feltöltése miatt; összesen 12 képet találtak a számítógépén. Másnap vádat emeltek ellene, de megtagadták tőle az óvadék lehetőségét, mivel felmerült a gyanú, hogy zsarolni próbálta a képeken szereplőket. Nyolc héttel később folytatódott a tárgyalás, és a nyomozás megállapította, hogy nem történt zsarolás. Február 15-én a elleni vádakat ejtették. Február 2-án négy férfit és két nőt tartóztattak le a képek terjesztésének vádjával, közülük három férfit és egy nőt HK\$ óvadék fejében szabadlábra helyeztek. A rendőrség úgy nyilatkozott, hogy amikor Chen javíttatni vitte a gépét, valószínűleg a bolt alkalmazottai titokban átmásoltak róla mintegy 1300 képet. Február 4-én egy 29 éves férfi lett a nyolcadik letartóztatott a képek terjesztésének vádjával. Aznap a 23 éves t (史可雋) is letartóztatták, „számítógép tisztességtelen szándékú használata” miatt. A férfit másnap állították bíróság elé, ahol is tagadta a vádakat, és HK\$ óvadék fejében elengedték. A tárgyalást február 22-ig elnapolták. Vong rendőrkapitány-helyettes szerint a képek forrását sikerült kideríteni, de részleteket nem árult el. Hozzátette, hogy a képek eredetiségéhez nem fér kétség. A képeken szereplő nőket nem nevezte meg. Abban is biztos volt, hogy külföldi hírességek nem szerepeltek a képeken. Vong szerint nem számít bűncselekménynek a képek ismerősöknek való megmutatása, de az internetre való feltöltése a hongkongi törvényekbe ütközőnek számíthat. Kijelentését többen úgy értelmezték, hogy e-mailben lehet küldözgetni a képeket a „barátoknak”. Február 5-én újabb gyanúsítottat helyeztek szabadlábra, és ezzel egy időben újabb hat kép jelent meg az interneten. A kínai újév első óráiban több száz képet töltöttek fel, és újabb három nőt azonosítottak a fotókon. A rendőrség február 10-én újabb gyanúsítottat állított elő, a 24 éves szállítmányozási szakember t, akit pornográfia terjesztésével vádoltak meg. A férfi állítólag egy több mint száz fotót tartalmazó tömörített fájlt töltött fel egy ciprusi weboldalra, aminek a linkjét egy hongkongi fórumon osztotta meg. Kvokot hongkongi dollár óvadékkal szabadon engedték. Júliusban a férfi elismerte a bűnösségét „obszcén tartalom” három rendbeli publikálása vádjában, amiért egyenként két hónap börtönbüntetésre ítélték, két évre felfüggesztve. ### Kontinentális Kína A kínai weboldalak sokkal érzékenyebben szűrik a politikai tárgyú cikkeket, mint a pornográfiát, így a nagy szolgáltatók, mint a Baidu is, hetekig nem tettek semmit a képek szűrése érdekében. Ez idő alatt a fényképek megjelentek a népszerű Tianya Club chatoldalon is, ahol naponta több mint húszmillió alkalommal tekintették meg őket. Február 20. környékén végül a kínai hatóságok is felléptek a fényképeket CD-n árulók ellen. tíz személyt tartóztattak le CD-írás vádjával. A pekingi hatóságok február 21-én kijelentették, hogy a képek küldése, blogokra vagy fórumokra való feltöltése akár 15 napos elzárással is büntethető, akkor is, ha nem volt mögötte pénzszerzési motiváció, valamint a 200-nál több képet tartalmazó fájlcsomagok küldése az interneten vádemelési eljárást von maga után. ### Tajvan Tajvanon Tajpej megyében egy nevű 24 éves férfit tartóztatott le a rendőrség, mert valószínűsíthetően fényképeket és videókat tett fel a blogjára, és pontos utasításokat adott az internetezőknek, hogyan tölthetik le a fényképeket. a rendőrség rajtaütött olyan üzleteken és illegális standokon, ahol a CD-ket 100 tajvani dollárért árulták. Egy szemtanú szerint erre nem volt szükség, mivel a fiatalok ingyen is hozzáférhettek a képekhez az interneten, a CD-k nem fogytak jól. ## Jogi problémák ### Szólásszabadság `(鄧竟成) rendőrfőkapitány február 2-án figyelmeztetett, hogy akinek a számítógépén található másolat Chen képeiből, az valószínűleg törvényt sért, akkor is, ha nem terjesztette őket. politikus mintegy két tucat tüntetővel vonult a főkapitányság épületéhez demonstrálni, azzal vádolva a rendőrséget, hogy összezavarják az embereket és megfélemlítik az internetezőket. Felszólította a főkapitányt, hogy tegyen egyértelmű kijelentést arra vonatkozóan, hogy a képek megtartása is törvénybe ütköző-e.` ### A törvény szelektív alkalmazása Az ügy felvetette azt a problémát is, hogy a rendőrség korábbi pornográfia-terjesztési ügyekkel összehasonlítva itt szelektíven alkalmazta a törvényeket. Regina Ip politikusnő szerint a törvények szelektív alkalmazása mindig is gyakorlat volt, mivel lehetetlen lenne minden egyes szabálysértőt letartóztatni. Az Internet Társaság helyi szervezetének elnöke ugyancsak úgy vélte, nem lenne praktikus, ha a rendőrség minden egyes közlekedési szabálysértőt megbüntetne. `óvadékkérelmének megtagadását is szubjektív döntésnek ítélték meg, Ronny Tong politikus szerint a rendőrség megalázta a gyanúsítottat az elsietett akciójukkal.` A Ming Pao napilap is beszámolt arról a közfelháborodásról, amit a törvény szelektívnek ítélt alkalmazása váltott ki. Különösen az váltott ki éles kritikát, hogy a kevésbé súlyos törvénysértéssel vádolt egyik gyanúsítottól megtagadták az óvadékot, míg két másik, súlyosabb törvénysértést elkövető vádlottat óvadék ellenében szabadlábra helyeztek. Az Apple Daily „álszentnek” nevezte a rendőrségi akciót, az internetezők megfélemlítéséről beszélt, és megkérdőjelezte a rendőrség munkáját, mivel úgy kezdték el a letartóztatásokat, hogy a feltételezett károsultat (Edison Chent) ki sem hallgatták. ### Az obszcenitás definíciója Hongkongban Erkölcsbíróság működik, „obszcénnek” (淫褻) ítélt tartalom publikálásáért legfeljebb három év szabadságvesztés jár, „illetlennek” minősített tartalom publikálásáért legfeljebb 12 hónap. A Ming Pao újság öt fényképet küldött be az Erkölcsbíróságra elbírálásért. Három ezek közül „illetlen”, kettő pedig „obszcén” minősítést kapott. A által közzétett egy darab fénykép utólagosan „illetlen” minősítést kapott. Az újság szerint így elképzelhető, hogy a férfi ellen nem a megfelelő bűncselekményért emeltek vádat. Mivel a törvény csak azután lép érvénybe, hogy az Erkölcsbíróság minősítette a tartalmat, a rendőrség viszont minősítés előtt emelt vádat ellen, a letartóztatás akár jogellenesnek is minősíthető. ## Tárgyalás Bár Edison Chen együttműködéséről biztosította a hatóságokat, testi épségét féltve nem volt hajlandó visszatérni Hongkongba a kihallgatásra, mivel fenyegető telefont kapott. 2009 februárjában négy ügyvédet és egy bírót az adófizetők költségén Vancouverbe utaztattak Chen kihallgatására. Ronny Tong politikus pazarlásnak nevezte az eljárást, szerinte más, költséghatékonyabb módot is lehetett volna találni a tanúvallomás felvételére. A meghallgatás Brit Columbia Legfelsőbb Bíróságán, hongkongi törvények szerint, kanadai és hongkongi bírók előtt zajlott. Chen vallomásában elismerte, hogy a képek az ő gépéről származnak, valamint bírói utasításra megnevezte a képeken szereplő nőket is (köztük Cecilia Cheungot, Gillian Chungot, Bobo Chant és Rachel Ngant). Chen azt vallotta, hogy a képeket a nők tudtával és beleegyezésével készítette és másoknak nem mutatta meg, valamint a gép szervizbe adása előtt a képeket letörölte a merevlemezről. `számítástechnikust 2009. május 13-án „számítógép tisztességtelen szándékú használata” miatt nyolc és fél hónap börtönbütetésre ítélték. Arra azonban nem volt bizonyíték, hogy ő töltötte volna fel a képeket az internetre. A bíró szerint a férfi megsértette a munkáltató és a munkavállaló közötti szerződést, valamint „az érintettek magánszféráját, rendkívül veszélyes helyzetbe sodorva őket”.` ## Hatása és következményei A botrányról a nemzetközi sajtó is beszámolt, többek között a CNN, a The Wall Street Journal, a The New York Times, a The Economist, az MSNBC, a BBC, a The Guardian, a Le Monde és a Der Spiegel. ### Rendőrség 2008\. február 3-án politikus egy kisebb csoporttal együtt tüntetett hatalommal való visszaélés miatt. Egy héttel később nagyobb tömeg gyűlt össze a törvény „diszkriminatív” alkalmazása kapcsán. A tüntetők szerint mivel az ügyben hírességek voltak érdekeltek, a rendőrség kettős mércével élt: a tiltakozók szerint a rendőrség más hasonló ügyeket nem is vizsgált. Körülbelül 300 internetező vonult a Victoria Parkból a kerületben található rendőrfőkapitányság elé és petíciót adtak át, melyben követelték, hogy a rendőrség nyilvánosan kérjen bocsánatot, eressze szabadon t és hagyjon fel a „hatalommal való visszaéléssel”, valamint követelték a főkapitány lemondását. A botrány kapcsán az emberek egyéb olyan esetre is felhívták a figyelmet, amelyek szerintük rávilágítanak a hongkongi rendőrség elfogultságára, ilyen esetek voltak Cindy Kong főfelügyelő és az üzletember Peter Lam autóbalesetei. A rendőrséget éles kritika érte az eset kapcsán, a Demokrata Párt által megkérdezett 687 lakos mintegy fele vélte úgy, hogy a rendőrség rosszul kezelte az ügyet, több mint 70% érezte úgy, hogy a rendőrségnek definiálnia kellene a törvényben írtakat, és 51% gondolta úgy, hogy letartóztatása pusztán az internetezők megfélemlítését szolgálta. A rendőrség azonban ragaszkodott hozzá, hogy nem követtek el hibát, a törvény szerint jártak el és nem tértek el a megszokott gyakorlattól. ### Edison Chen 2008 februárjában a botrány miatt Chen nem kapta meg az előzetesen neki szánt szerepet Stephen Fung Jump című filmjében. Ugyancsak a botrány miatt a Manhattan Titanium hitelkártya-társaság is felmondta a Chennel kötött reklámszerződését. Chen közben az amerikai A sötét lovag című filmet forgatta, de a jelenetei nagy részét kivágták, egy rövid cameoszerepben látható csak, mint recepciós. Az LA Times értesülései szerint további szponzorok álltak el a Chennel való szerződéskötéstől vagy mondták vissza a szerződést vele, többek között a Pepsi China, a Standard Chartered Bank, a Samsung, a Levi's és a hongkongi metró. Amikor 2008. február 21-én Chen visszatért Hongkongba, száz rendőrt vezényeltek ki a sajtókonferenciára, amit többen is nehezményeztek és túlzásnak véltek. A rendőrség szerint a nagy számú jelenlétükre a rend fenntartásához azért volt szükség, mert az ügy rendkívüli nyilvánosságot és médiafigyelmet kapott. Egyes értesülések szerint a triádok hongkongi dollárt ajánlottak annak, aki levágja Chen kezét. 2009\. március 12-én a Cable TV Hong Kong irodája fenyegető levelet kapott, melyhez egy lövedéket mellékeltek. A boríték szerint a levelet a pennsylvaniai Allentownban adták fel, de a rendőrség nem zárta ki a cím hamis voltának lehetőségét sem. Az angolul írt levélben az ismeretlen feladó megfenyegette Chent, hogy ha nyilvános szereplésre szánja el magát, veszélybe fog kerülni a testi épsége. Peter Lam, Chen korábbi menedzsere elítélte a fenyegetést, szerinte a popsztár ugyan követett el hibákat, de nem olyasmit, amiért halált érdemelne. Chen még 2008-ban bejelentette, hogy határozatlan időre visszavonul a szórakoztatóiparból, azonban 2009 áprilisában mégis megjelent Szingapúrban, The Sniper című filmje népszerűsítésére, a halálos fenyegetések ellenére. A filmet eredetileg 2008-ban mutatták volna be, de a fényképbotrány miatt elhalasztották a premiert. Chen 2010 októberében Confusion című lemezével tért vissza a szórakoztatóiparba. ### Cecilia Cheung A meghallgatást követően egy tévéműsorban Cecilia Cheung „hazugnak” nevezte Chent, azzal vádolva az énekest, hogy csak a nyilvánosság kegyeit keresi és valójában soha semmit nem tett annak érdekében, hogy megvédje a képeken szereplő nőket. Cheung szerint az énekes nemhogy bocsánatot nem kért egyik nőtől sem, de a telefonját sem volt hajlandó felvenni nekik a botrány kitörése után. Cheung körülbelül egy évig nem vállalt munkát, hogy „a családjára koncentrálhasson”. Bár több újság is úgy vélte, a botrány megrendítette Cheung és Nicholas Tse házasságát, Tse tagadta a feltételezést, ahogy azt is, hogy az esetnek bármiféle hatása lett volna a karrierjükre (Cheung akkoriban nem dolgozott, otthon volt hat hónapos kisfiukkal). ### Gillian Chung A botrány kirobbanásakor az újságok arról számoltak be, hogy Chung megpróbált öngyilkos lenni. Az Emperor Entertainment és Charlene Choi, akivel Chung a Twins popduót alkotja, tagadta a feltételezéseket. Később az énekes-színésznő egy interjúban bevallotta, hogy valóban fontolgatta az öngyilkosságot, csak a szeretteire való tekintettel mondott le róla. A mindaddig makulátlan imidzzsel rendelkező Chung támogatásától elálltak a szponzorok, például a hongkongi Disneyland. Az együttes áprilisra tervezett hongkongi koncertjét szeptemberre halasztották. Chung február 17-én részt vett egy jótékonysági műsorban, amit követően több mint kétezer panasz érkezett a helyi hírközlési hatósághoz és a TVB televízióadóhoz. Február 21-én a hírközlési hatóság úgy döntött, a panaszok a hatáskörén kívül esnek, és minden levelezést a TVB-hez irányított. Február 28-án a South China Morning Post arról számolt be, hogy a botrány miatt Gillian Chung és Nicholas Tse (Cecilia Cheung férje) nem vehetnek részt a pekingi olimpiai játékok megnyitóján. Nicholas Tse végül mégis felléphetett a záró ceremónián. 2008 júliusában a Twins ideiglenesen feloszlott, a két énekesnő reményét fejezte ki, hogy egy nap újra felléphetnek együtt. A botrány ideje alatt Chung nem kapott fizetést, és nehezen tudta a lakása bérleti díját kifizetni. 2009 márciusában a TVB-nek adott interjúban Chung úgy nyilatkozott, hogy akkoriban annyira szerelmes volt Chenbe, hogy hajlandó volt a fényképezést vállalni, csak hogy el ne veszítse a férfi szerelmét. Akárcsak Cecilia Cheung, Gillian Chung is felrótta Chennek, hogy nem kért tőle személyesen bocsánatot. ### További érintettek Jolin Tsai és Elva Hsiao korábban többször is dolgozott Edison Chennel, hírbe is hozták mindkét nőt vele. A botrány után a két énekesnő közölte, hogy soha nem volt ilyen jellegű kapcsolata Chennel, és mindketten 100 millió TWD jutalmat ajánlottak annak, akinek jogi úton sikerül bebizonyítania, hogy szerepelnek a képeken. Tsai követelte, hogy a hongkongi rendőrség tegye közzé a képeken szereplő nők nevét, hogy tisztázhassák azokat, akiknek semmi közük az ügyhöz. ### Média A botrány megdöbbentette a lakosságot és heves vitát robbantott ki a szexuális erkölcsről. A mód, ahogyan a helyi sajtó tálalta és kezelte az ügyet, szintén éles kritikát kapott. A TELA (Television and Entertainment Licensing Authority, Televízió- és Szórakoztatóipari Engedélykiadó Hatóság) szerint legalább két magazin megsértette az Erkölcstörvényt (Obscene Articles Ordinance), ennek megfelelően egy-egy lapszámot beküldtek az Erkölcsbíróságra (OAT) elbírálás céljából. Az OAT szerint a magazinokban megjelenő képek nem voltak sem obszcének, sem illetlenek, a TELA azonban nyilvános meghallgatást követelt az ügyben. A ügy miatt támadták az OAT ítélkezési módját és az Erkölcstörvényt is, korábban Michelangelo Dávidját például az OAT „illetlennek” minősítette. A képek jórészt a Baidu Tieba nevű képmegosztó szolgáltatása révén jutottak el a kontinentális Kínába. A Beijing Network News Council (BNNC) 2008. február 18-ai ülésén tárgyalta a „romantikus képek” ügyét, és elmarasztalta a Baidut a képek terjesztéséért. A BNCC dicsérte azokat a weboldalakat, köztük a Sohut, Sinát és Netease-t, amelyek megpróbáltak gátat szabni a terjesztésnek. ## Fordítás

Overdose

Overdose (Egyesült Királyság, Anglia, Nottinghamshire, 2005. április 2. – 2015. július 1.) pej mén, az utóbbi évek legsikeresebb, magyar színekben versenyező lova. Pályafutását a szakértők Kincsem – a „csodakanca” – életéhez hasonlították. 2008. decemberében a világranglista harmadik helyén állt, Európában a legjobb eredményt elérő ló volt. Becsült értéke 5 millió euró, mintegy 1,5 milliárd forint volt. A Lóversenyszervezők Nemzetközi Szövetségének (International Federation of Horseracing Authorities) világranglistáján, amely a 2008. november 1. és 2009. május 17. között lefutott versenyek alapján készült, az összesített rangsorban Overdose – valamennyi távot, évjáratot és kontinenst tekintve – a tizennegyedik helyen állt. A négyévesek között az ötödik, az európai lovak között a negyedik, a rövidtávú lovak között pedig a harmadik volt. Overdose tizenkét egymást követő győzelmével a valaha élt versenylovak veretlenségi örökranglistájának a 11. helyén áll. Betegsége miatt 2010. július 18-án, 15 hónap kihagyás után állt újra versenybe a Szlovák Derby „Cena Mysa” versenyszámában, ahol a 13. győzelmét is megszerezte. A versenyzésbe való nagy visszatérése 2010. augusztus 15-én folytatódni látszott, amikor a Bestens-Pannónia Életbiztosító Díjon Budapesten újból rajt-cél győzelmet aratott. Következő versenyén Baden-Badenben azonban megszakadt a sikersorozat, Overdose egy szerencsétlen rajt után csupán hetedikként érkezett a célba és veretlensége ezzel megtört. Ennek ellenére Overdose Magyarország egyik legsikeresebb lova lett, melyet azzal is bizonyított, hogy hosszú betegsége után 2011. április 17-én Hoppegartenben rajt-cél győzelmet aratott 1000 méteren, új pályacsúcsot állítva be, 0:57:1-gyel. Mivel azonban lábsérülése megakadályozta a további versenyzésben, 2013. szeptember 1-jén visszavonult. 2014-ben Mikóczy Zoltán lova tiszteletére megalapította az Overdose-díjat, amelyet először 2014. szeptember 7-én adtak át a Kincsem Parkban. Overdose 2015. július 1-jén délután háromnegyed hatkor, 10 éves korában pusztult el súlyos betegség után. A ló kólikában szenvedett, de műtétre nem volt lehetőség, mert az altatást nem élte volna túl. Orrszondán keresztül szappanos vízzel mosták át a beleit. Az orvosi beavatkozás közben azonban megsérült a vékonybele, ami később kiszakadt. Emiatt vérmérgezést kapott, melynek következtében néhány órán belül elpusztult. ## Nevei Nevét a tulajdonos Lilla nevű lányának köszönheti, a szó jelentése „túladagolás”. A névadás története a következő. Miután a tulajdonos a lovat hazavitte, a ló sokáig névtelenül élt, mert nem tudták, milyen nevet adjanak neki. A névválasztás a pedigré szabályai szerint úgy történik, hogy az anya nevének kezdőbetűje után kell a csikót is elnevezni. Ezért a ló nevének O betűvel kellett kezdődnie. Elsőként a Mikóczy Mónika által kitalált Obsession (Megszállottság) és a Ribárszky Sándor javasolta Orient Expressz voltak, de ezeket a neveket már korábban regisztrálták más lovak számára. Felmerült az Oszáma bin Láden név is, de végül az Overdose túladagolás szó győzött, amire a ló rá is szolgált, hiszen a tehetség túl volt benne adagolva. Mivel az Overdose nevet túl hosszúnak találták a lovászok, a Dózi becenevet adták neki. A nagyközönség e mellett az elnevezés mellett még számos jelzővel illette, amelyek a ló tehetségére utalnak, ilyen például az „alagi rakéta”, az Alagi Versenyló Tréningközpont neve és Dózi rakétasebességű futása után. Németországban „Csodaló”-nak (Wunderpferd), Nagy-Britanniában „budapesti golyó”-nak (Budapest Bullet), Amerikában pedig„The Hungarian Seabiscuit”-nek nevezték el. ## Pályája ### Felfedezése Tulajdonosa Mikóczy Zoltán szlovákiai magyar üzletember lett, aki a ló megvásárláskor még nem tudta, milyen kincset talált. 2006 novemberében Angliában, a híres newmarketi árverésen talált rá későbbi gazdája, aki a mérsékelt licitálás során egyedül tett komolyabb ajánlatot. A külsőre szinte jelentéktelennek tűnő lovat mindössze nyolcszázezer forintért, körülbelül 3000 euróért (2000 guinea) vásárolta meg. Ehhez képest 2009-ben becsült értéke 5 millió euró, mintegy 1,5 milliárd forint. Mikóczy Zoltán magyar színekben akarta versenyeztetni Overdose-t. Mivel a lovak állampolgárságát az határozza meg, hogy hol tréningezik őket, ezért a ló Magyarországon, Alagon az Alagi Versenyló Tréningtelepen tréningezett. Zsokéja minden versenyen piros-fehér-zöld színű dresszben lovagolta. Első idomárja Ribárszki Sándor lett, aki akkoriban az istállóban a külföldi sprinterek trénere volt. Lovasa 2008-ban a német Andreas Suborics volt, munkalovasa pedig Budinszki Barbara. 2009-ben Christophe Soumillon lovagolta. Versenyistállója először az SCH Racing Dunakeszi volt, 2009-től pedig a MIKO Racing and Trading Korlátolt Felelősségű Társaság. ### Származása Szülei az angol Starborough, aki pályafutása alatt a Godolphin istálló színeiben versenyzett, és az ír Our Poppet sprinterek voltak, de korábban egyikük sem tűnt ki kimagasló teljesítményével, viszont tenyésztésre kiválóan alkalmasnak bizonyultak. Starborough legmagasabb RPR-száma 124, amit a St. James Palace Stakes (Gr. I) megnyerésekor kapott. Győzelmeit 1600–1800 méteren aratta. Our Poppet a feljegyzések szerint csupán egyszer állt starthoz, kétévesen, akkor 1400 méteren helyezetlen lett. Overdose előtt viszont három csikója is versenyt nyert Franciaországban és Németországban. Overdose tenyésztője Angliában Graham és Di Robinson volt. A nemes vérvonalú állatoknál fontos szerepet játszik a származási adatok pontos vezetése, a pedigrélap és -táblázat elkészítése, amit számítógépen tárolnak. A rózsaszínű alapon lévő nevek a kancák nevei, kék alapon pedig a méneket jegyzik. Minél hosszabb a pedigré, annál messzebbre lehet visszavezetni a lovak eredetét. Vagyis a pedigré hosszából és a benne lévő reális adatokból számításokat lehet végezni a ló genetikai hátteréről, az elődök tulajdonságairól, s ezek alapján a lónál várható eredményekre lehet következtetni. Overdose ismert származási tábláját az 1600-as évekig lehet elemezni. Származási táblája ### Tulajdonosai Overdose tulajdonosa 2006 novemberétől 2009. április 30-ig Mikóczy Zoltán volt, azonban 2009. május 1-jétől a ló egy szindikátus tulajdonába került, melynek tagjai: Mikóczy Zoltán, Czucz István és Mario Hoffmann szlovák állampolgárok voltak. A megállapodás a versenyló esetleges jövőbeli értékesítésének feltételeit rögzítette, melyben Czucz István és Mario Hoffmann opciós jogot szerzett. Ez a megállapodás nemcsak a ló életkörülményeinek javítását hívatott volt biztosítani, hanem a megemelkedett költségű Group 1-es kategóriájú versenyekben való részvételt is. A megállapodás része volt továbbá, hogy Overdose-t ezután is Ribárszki Sándor idomítja a Dunakeszi-Alagi Tréningközpontban, vagyis továbbra is magyar színekben fog versenyezni. 2009. december 14-én a szindikátus tagjai kiértékelték tevékenységüket és felbontották az egyezséget. 2010. január 19-én nyilvánosságra hozták a tényt, miszerint Mikóczy Zoltán ismét Overdose egyedüli tulajdonosa. 2010\. március 12-én ismét változás történt Overdose tulajdonjogát illetően. A 2010 januárjában alakult OVERDOSE Vagyonkezelő Kft. egyetlen vagyona az alapításkor az 1,5 milliárd forintra értékelt versenyló volt. Ennek a társaságnak a tulajdonrészéből vásárolt az öt cégből álló befektetői csoport. Mikóczy Zoltán tulajdonrésze 50%-ra csökkent, a másik 50% jogán az öt új társtulajdonos osztozott, 10–10%-ban. Az új tulajdonosok olyan nagy magyar cégek lettek, amelyek fontosnak tartották, hogy a ló magyar kezekben legyen a lóversenyzés jövőjének fejlődése érdekében. Az öt új tulajdonos cég és képviselői: Járai Zsigmond, a CIG Pannónia Életbiztosító Zrt. felügyelőbizottságának elnöke, Demján Sándor, az Euroinvest Zrt. alapítója, Németh Miklós, a Közgép Zrt. elnök-vezérigazgatója, Hernádi Zsolt, a MOL Nyrt. elnök-vezérigazgatója, és Wolf László, az OTP Bank Nyrt. vezérigazgató-helyettese voltak. A ló 50%-os tulajdonjogát az érintett cégek kétszáz millió forintért vásárolták meg. ### Trénerei Overdose első idomárja 2010-ig Ribárszki Sándor volt, aki Alagon a külföldi sprinterek trénereként dolgozott. 2010-ben azonban Ribárszki Németországban kívánta folytatni pályafutását, ezért a ló további edzését és felkészítését egy új hazai trénerre akarták bízni. Mikóczy Zoltán azonban úgy döntött, hogy a 2010-es év első két hónapját Hoppegartenben töltse a ló, Ribárszki Sándor felügyelete és Budinszky Barbara kezei alatt, hogy a megszokott csapat készíthesse fel az új versenyszezonra. Overdose továbbra is magyar színekben versenyzett, felkészítését a Nemzeti Lóverseny Kft. támogatta. Overdose a berlini hoppegarteni versenypályán készült az új évadra, s húsvétkor a szezonnyitón bemutatották a német lóversenyszerető közönségnek. 2010. május 10-én a lovat ismét Magyarországra, Alagra hozták, ahol már Ribárszki Sándor helyett a Miko Racing trénere, Josef Rosival folytatta a felkészítését idei első nagy futamára, a Royal Ascotra. A versenyekre való felkészítés a terv szerint zajlott, ám Dózi sem a Royal Ascoton, sem a 88. Magyar Derbyn nem szerepelt, hogy biztonságosan versenyezhessen betegsége után. A nagy visszatérés a nápolyi versenyre volt időzítve, de végül a Szlovák Derby mellett döntöttek, amit 2010. július 18-án rendeztek meg. A versenyló 13. győzelme Pozsonyban nemcsak Josef Rosival felkészítő munkájának volt köszönhető, hanem Ribárszki Sándor érdeme is, hiszen Overdose az ő szakmai irányítása alatt vált világhírűvé. ### Lovasai - 2007 – Martin Srnec, Zdenko Smida, Piotr Krowicki. - 2008 – Piotr Krowicki, Andreas Suborics. - 2009 – Christophe Soumillon. - 2010 – Gary Hind, 2004-ben Dubai bajnoka. - 2011 – Andreas Suborics, háromszoros német bajnok zsoké, Lovasait, a tulajdonos Mikóczy Zoltán választotta ki. Első két és a negyedik versenyén az 58 kilogrammos, szlovák nemzetiségű Martin Srnec lovagolta, a harmadikon Piotr Krowickit vitte a nyergében. Kétéves futamait a cseh Zdenko Smidával fejezte be. A 2008-as szezon első felében a lengyel Piotr Krowicki ült a hátán három versenyen, majd az osztrák Andreas Suborics. Az OTP–Hungária Nagydíjon a világhírű Christophe Soumillon ült a nyergében, aki az egész 2009-es szezonra leszerződött a Miko-istállóval. Overdose pozsonyi visszatéréséhez először Jaroslav Líneket választották, de végül Gary Hind lovagolta. Gary Hind nyerte a 86. Magyar Derbyt Mikóczy Sunny Sam nevű lovával, a háromévesek legnagyobb versenyében 2400 m-en 2:26,1 volt a győztes ideje. ## Eredményei bélyegkép\|jobbra\|300px\|Burger Barna Dózit fotózza 2009. április 19-én ### 2007 - 2007\. június 2. Nyeretlen Kétévesek Versenye, 1000 m, Budapest, lovasa: Martin Srnec. Eredmény: 0:58,0-del, 18 hosszal győzött. - 2007\. július 22. Cena OTP Banky (Cena Muscatita) I.kat. 1200 m, Pozsony, lovasa: Martin Srnec. Eredmény: 1:12,02-dal, 6 hosszal győzött. - 2007\. szeptember 9. Graf Nikolaus Esterhazy Memorial Listed 1200 m, Freudenau, Ausztria, lovasa: Piotr Krowicki. 13 hosszal győzött. - 2007\. szeptember 30. Szent László-díj, Kétévesek versenye (korábban kétévesek nagydíja) Gd.-2, 1400 m . Kincsem Park, lovagolta Martin Srnec. 16 hosszal győzött. - 2007\. október 21. Central Europen Challenge Cup Futurity Gd.-1, 1300 m, Ebreichsdorf, Ausztria, lovasa Zdenko Smida. 6 hosszal győzött. Összesített eredmény a 2007-es évre: 5 start – 5 győzelem, pályarekord a Kincsem Parkban, versenyrekord Szlovákiában és Magyarországon, ranglistavezető kétéves. ### 2008 - 2008\. április 6. Preis vom Marchfeld 1100 m, Ebreichsdorf, Ausztria, lovasa: Piotr Krowicki. Hat hosszal győzött. - 2008\. május 18. Lanson-Cup Listed 1200 m, Baden-Baden, Németország, lovasa: Piotr Krowicki. Kilenc hosszal győzött. - 2008\. június 1. Cena Ministerstva podohopodárstva Slovenskej Gd-3. 1200 m, Pozsony, lovasa: Piotr Krowicki. Eredmény: 1:10,09-dal, nyolc hosszal győzött. Eredménylista: - 2008\. július 5. LOTTO-Hamburg-Trophy Gr.III., 1200 m, Hamburg, Németország, lovasa: Andreas Suborics. 11/2 hosszal győzött. - 2008\. augusztus 31. 138. Goldene Peitsche Gr.II., 1200 m, Baden-Baden, Németország, lovasa: Andreas Suborics. A verseny Európa legpatinásabb sprintversenye, kb. 17 millió forint összdíjazású. Eredmény: 1:08,21, Overdose két és fél hosszal nyert néző előtt, a versenyen hároméves, vagy annál idősebb lovak indulhattak csak. Eredménylista: - 2008\. október 5. Prix L'Abbaye Gr.I., 1000 m, Párizs, Franciaország. Ezen a versenyen érvénytelenítették a futamot. Lovasa Andreas Suborics volt. 54,2-del pályarekord lett volna érvényes futam esetén. - 2008\. november 16. Premio Carlo & Francesco Aloisi, Group III., 1200 m, Róma, lovasa Andreas Suborics volt. Tíz hosszal győzött. Összesített eredmények a 2008-as évre: 6 start – 6 győzelem, az érvénytelen párizsi verseny nélkül. 123-as Racing Post forma, 126-os szám a Timeform magazintól. ### 2009 - 2009\. április 19. OTP – Hungária Nagydíj, 1000 m, Budapest, lovasa: Christophe Soumillon, 54,6 másodperces pályarekorddal 8 hossz előnnyel győzött. - Royal Ascot, 2009. június 16–20. A lóversenyvilág csúcseseménye: King's Stand Stakes Gr. I., 1000 m), Golden Jubelee 1200 m mely Európa legnagyobb összdíjazású sprintversenye, a díj 450 ezer font. Overdose betegsége miatt törölve. - July Cup, Newmarket. 2009. július. Overdose betegsége miatt törölve. - Augusztus 30., Baden-Baden, Goldene Peitsche Gr. II. 1000 m. Overdose betegsége miatt törölve. - Október 4. Longchamp (Párizs) – Prix de l'Abbaye vagy Nakajama (Japán) – Sprinters Stakes. Overdose betegsége miatt törölve. - November 6. Melbourne (vagy Kalifornia) Santa Anita (Kalifornia) – Breeders Cup vagy Flemington Park (Melbourne) – P. Farm Classic. Overdose betegsége miatt törölve. - December 13., Sha Tin (Hongkong) – Hong Kong Sprint. Overdose betegsége miatt törölve. 2009-ben betegsége miatt csak egy versenyen vett részt, amit megnyert. ### 2010 - 2010\. január 15. – március 31., három verseny Dubaiban. Overdose betegsége miatt törölve. - 2010\. június 15. – 19. Royal Ascot, Overdose betegsége miatt törölve. - 2010\. július 18., 17:00. Ceny Mysa, Pozsony, 1000 m, zsoké: Jaroslav Línek helyett Gary Hind, Dubai bajnoka. Idő: 1:00,77, nagy hajrában fél hosszal győzött. - 2010\. augusztus 15., Bestens-Pannónia Életbiztosító Díj, Budapest, Kincsem Park, X. futam, 1000 m, lovasa: Gary Hind. A futamot Overdose 56,4-del és 10 hosszal megnyerte. - 2010\. augusztus 29., 140. Goldene Peitsche, (Arany ostor), Gr.II. 1200 m, Baden-Baden, lovasa: Christophe Soumillon. Overdose a versenyben elvesztette veretlenségét, a hetedik helyen végzett. A futamban Soumillon megsérült, aznapi második futamát lemondta. ### 2011 - 2011\. április 17. – Németország, Hoppegarten, 1000 m, lovasa: Andreas Suborics. Overdose a versenyen 0:54:1-es pályacsúccsal győzött, a Filip Marik lovagolta Shot To Noth előtt ért célba, megelőzve a 7. helyről induló Sapphire-t is. Egyes vélemények szerint a pályarekord ideje pontatlan volt, amit a pálya igazgatója, Gerhard Schöningh hitelesített, 0:54,1-del. Egy nap múlva a Német Galoppdirektórium módosította az időt, miután felülvizsgálta az időmérést, és így a hivatalos eredmény 0:54,1 helyett 0:57,1 lett, ami viszont még így is pályacsúcs. - Temple Stakes, Haydock Park, 2011. május 21., Liverpool-Manchester, Gr. II., 1000 m, Overdose a 7. helyen végzett Andreas Suboriccsal a nyergében. - Royal Ascot, 2011. június 14–18. A lóversenyvilág csúcseseménye: King's Stand Stakes Gr. I., 1000 m, Overdose a 15-ös boxból rajtolva a negyedik helyen végzett Prohibit, az ausztrál Star Witness és a dél-afrikai tenyésztésű, hongkongi tréningből futó Sweet Sanette mögött, mindössze egy egész és egy nyakhosszra a nyerőtől. A vezető négyes elszakadt a mezőnytől, az Overdose után következő ötödik már 2 1/4 hosszas hátrányban volt tőle. A versenyt még keményebb talajon futották, mint az ezt megelőző Haydock Park-i versenyt, az várt eső csak két nappal később érkezett, szakmabeliek egybehangzó véleménye szerint puhább talajon Overdose előrébb végezhetett volna. Ez a verseny bizonyította elsőként, mióta visszatért 15 hónapos sérüléséből, hogy ismét felért a világ legjobb sprinterei közé. - 2011\. november 13. – Ippodromo delle Capannelle, Róma, PREMIO CARLO E FRANCESCO ALOISI, Group III. 1200 méter (88.000 EUR összdíjazású verseny) Lovasa: Lanfranco (Frankie) Dettori. A versenyt Overdose félhosszal 1:08,40-dal megnyeri, alig maradva el 1 mp-el a pályacsúcstól. ### Kitüntetések - Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play különdíja Overdose stábjának, 2008. december 17. - 2008 legjobb sportolója, Figyelőnet. - Parlamenti érem, 2009. április 29-én adta át Szili Katalin Overdose menedzsmentjének, Mikóczy Zoltánnak, Budinszki Barbarának és Ribárszky Sándornak Overdose segítéséért és neveléséért. ## Versenygondok ### A párizsi majdnem győzelem Overdose remek formában állt starthoz a euró összdíjazású versenyen. a Prix de L'Arc de Triomphe-on, 2008. október 5-én Párizsban. A verseny botrányba fulladt, mivel az egyik ajtó műszaki hiba miatt beragadt és nem nyílt ki. A pálya jobb szélén álló bíró jelzett a piros zászlóval, hogy a versenyt lefújják, de a jobb szélen futó lovak zsokéi már nem látták a jelzést, és teljes iramban végigfutották az egész távot. Néhányan útközben leálltak, mások visszafordultak. Pillanatok alatt zűrzavar alakult ki. Overdose pályarekorddal futotta le az 1000 méteres távot, hiába. A szervezők úgy döntöttek, hogy a futamok után, 18:30-kor újraindítják a versenyt, bízva abban, hogy a lovak addig erőt gyűjtenek a megismételendő versenyhez. Mikóczy Zoltán, Overdose tulajdonosa azonban a ló egészségének védelmében úgy döntött, hogy eláll a futamtól. A megismételt sprintfutamot végül a francia színekben indult Marchand d'Or nyerte másfél hosszal. ### OTP–Hungária Nagydíj A Szezonnyitó kapcsán felmerült, hogy nem áll elegendő pénz rendelkezésre a futam megfelelő díjazására. „Overdose csak akkor áll rajthoz, ha összejön a megfelelő összdíjazás, mert aprópénzért nem fog elindulni csak azért, hogy Magyarországon fusson.” Erre a Ribárszky Sándornak tulajdonított megjegyzésére nyilatkozta Mikóczy Zoltán, hogy Overdose az angliai Palace House Stakes-ben, 2009. május 3-án rendezendő verseny helyett, 2009. április 19-én Budapesten kezdi az évadot. A Palace House Stakes, 50 ezer font összdíjazású Gr III-as 1000 méteres futam, melyre Overdose meghívást kapott. A szervezők 7000 angol font utazási támogatást ajánlottak fel, de ezt a meghívást elutasították, hogy Overdose-t a magyar közönség láthassa, hiszen ezután már csak külföldön fog fellépni. A budapesti futamhoz viszont megfelelő szponzori támogatásra volt szükség. A Budapesten 2009. április 19-én tartott OTP–Hungária Nagydíj megrendezését az OTP szponzorálta. A szponzorálási ügy másik része 2009. március 12-én zárult le, amikor a CIG Közép-európai Biztosító elnök-vezérigazgatója, Horváth Béla bejelentette, hogy szponzorként támogatják az évben a magyar sprintert. Az összeg egy részéből Overdose biztonsági és életkörülményeit javítják. 2009. április 8-án a Horze cég képviselője és Mikóczy Zoltán hosszútávú szponzorációs szerződést írt alá Budapesten, melynek keretében Overdose a Horze cég termékeit reklámozza. Az OTP–Hungária Nagydíj győztese Overdose lett, 52,6 másodperces pályarekorddal, nyolc hossz előnnyel végzett az élen. A versenyszervező azonban módosította Overdose vasárnapi időeredményét, így a sprinter regisztrált ideje 54,6 másodperc lett, amely azonban még mindig pályarekordnak és Európában a legjobb eredménynek számított. A korábbi rekordot szintén Overdose tartotta 58 másodperccel. A versenyt annak ellenére sikerült megnyernie, hogy az indulásnál a startgép ajtaja később nyílt ki Overdose előtt, mint a többi lónál, és így kénytelen volt a fejével kitolni azt. Lemaradása a mezőnytől körülbelül fél hossz lehetett, hátránya pedig pár tizedmásodperc. A másik probléma volt, hogy a ló futam közben elhagyta az egyik patkóját, de végül ez nem befolyásolta a nagyszerű eredményt. Mivel az előző patkolás nem volt tökéletes és a ló lába meg is sérült, ezért szilikonos alátétet kapott a patájára, amely könnyebben leválhatott. A 7 millió forint összdíjazású nagydíjon olyan hatalmas tömeg volt, amely Imperiál 1963-as versenye óta nem fordult meg a Kincsem Parkban. ### Arany Ostor A 140. Goldene Peitsche, (Arany ostor) verseny 2010. augusztus 29-én volt Baden-Badenben, Gr.II.-es besorolású 1200 m távon. Overdose-t Christophe Soumillon lovagolta. Már a rajtnál gondok voltak, mert Dozit ketten sem tudták a rajtgépbe terelni. A 13-as boxból kellett volna indulnia, de annyira ideges lett, állítólag túl hamar vették le a fejéről a kámzsát, hogy Soumillont-t 8 perc alatt háromszor is ledobta a hátáról, aki így kisebb sérülést szenvedett. Végül nagy nehezen berakták, de rosszul rajtolt, nem volt meg a 6 hossz előny, ami végig kitarthatott volna a célig. Eleinte vezetett, majd aztán kifulladt és társai leelőzték. Overdose a versenyben elvesztette veretlenségét, a hetedik helyen végzett. A startgépnél enyhe agyrázkódást szenvedett és megsérült Soumillon, ezért aznapi második futamát lemondta. Overdose nagyon érzékeny ló volt és Mikóczy Zoltán szerint valószínűleg megérezte, hogy az a lovas ül a hátán, akivel már korábban sérülést szenvedett a Kincsem Parkban. Soumillon 2009 óta nem lovagolta Dózit, a zavarodott körülmények között ő sem tudta zsokétudását érvényre juttatni, így történt, hogy győzelem nélkül fejezték be a futamot. A körülmények miatt Overdose-t nem lett volna értelme jobban meghajtani, hiszen nem az volt a cél, hogy a lovat tönkretegyék, hanem az, hogy végigcsinálják a versenyt. #### Hoppegarten Az Arany Ostoron történt veresége után Overdose ismét starthoz állt Hoppegartenben 2011. április 17-én. A verseny 16:25-re volt kiírva, Overdose-nak nyolc ellenféllel kell megmérkőznie. Lovasa Andreas Suborics volt, aki már többször győzelemre vitte Dózit. Az előző versenyen a legnagyobb gondot a ló startgépbe való beállítása okozta. Dózi nem tűrte a kapucnit a fején, ezért, hogy a rajt sikeres legyen, Mikóczy Zoltán egy „ál” kaput építtetett a számára, hogy a ló gyakorolhassa a nyugodt beállást. Ugyanis a verseny eredménye szempontjából létfontosságú volt, hogy a ló nyugodtan és stresszmentesen kezdhesse a versenyt és sérülések nélkül futhasson be a célba. A vasárnapi versenyen Dózi végül a 2-es boxból indult, 59 kg súllyal a hátán és 0:57:1-es pályacsúccsal győzött. A futamon a hoppegarteni pályarekordot 0,7 másodperccel javította meg. ## Overdose betegségei ### Savós patairha-gyulladása 2009\. május 10-én bejelentették, hogy Overdose nem indul a május 23-án esedékes Haydock Parki futamon, ugyanis Max Fournier, aki Overdose fájós, bal első lábát megpatkolta, a patkolás után egy tályog helyét is feltárta. A francia patkolókovács a tályogot eltávolította, azonban ennek érdekében oly mélyen kellett behatolnia a pata szarurétegébe, hogy a ló lesántult. Mivel ilyen esetben az ellentétes végtag veszi át a terhet, a túlterhelés miatt Overdose jobb első lábán patairha-gyulladás alakult ki. A patairha-gyulladás esetén fokozatosan károsodik a pata felfüggesztő apparátusa, ami a patafal és az irharéteget összekötő, szorosan összeillesztett lemezréteget terheli leginkább. Ez az irharéteg szoros összeköttetésben van a patacsonttal is. A betegség miatt Overdose indulása a 2009. június 16. és 20. között megrendezésre kerülő Royal Ascoton meghiúsult. A ló számára 30 centiméter vastag homokréteget alakítottak ki, hogy minél puhább talajon álljon, és a túlterhelés ne a patán jelentkezzen. Speciális patapapucsokat helyeztek a lábaira, hogy a terhelést a patákról átvigyék a lábak felsőbb részeire. Overdose gyulladáscsökkentő gyógyszereket kapott, és speciális diétával testtömege 50 kilóval csökkent. Max Fournier francia patkolókovács június 3-án egy speciális patkót ragasztott Overdose lábára. Ribárszky Sándor legutóbbi nyilatkozatában elmondta, hogy az augusztusi baden-badeni verseny előtt a ló nem áll rajthoz. Dózi már két futamot kihagyott, de állapota javult és rövid sétákra elhagyhatja a boxát, amelyet testőrök vigyáznak. A lovat polarizált fényterápiával is kezelték, ami a csontokat és a szöveteket is erősíti. A gyógyulás viszont lassúbb volt, mint várták, s Mikóczy Zoltán hivatalosan bejelentette, hogy Overdose a July Cupon sem indul, legkorábban augusztusban vagy szeptemberben állhat rajthoz. Overdose a július hónapot Nantes-ban töltötte Max Fournier mesterkovács és Henri-Alex Pantal felügyelete alatt, aki Franciaország tíz legjobb trénere közé tartozik. Állapota biztató, de végső döntés a következő verseny időpontjáról még ekkor sem volt. 2009\. július 13-án Mikóczy Zoltán, Overdose egyik tulajdonosa bejelentette, hogy Dózi és munkalovasa, Budinszky Barbara egy kamionnal az angliai Pulboroughba utaznak, hogy Overdose a 2009. évi lehetséges versenyhelyszínek közelében lehessen. A lovat Ladislav Kubista fogja felügyelni, aki korábban többszörös sampion idomár volt Szlovákiában. Overdose hosszadalmas lábadozása a patairha-gyulladásból különböző rémhírekre adott okot. Elterjedt, hogy a ló tüdőgyulladást kapott, és járni sem tud. A híreket Mikóczy Zoltán és Ribárszky Sándor is egyaránt megcáfolta. Bár a hír tévesnek bizonyult, augusztusban sem javult tovább a ló állapota, a franciaországi kezelések eredménytelennek bizonyultak, ezért a versenyló Angliában gyógyult tovább. A patacsont elferdülése ellen mellső lábaira gyógypagkót kapott, és továbbra is kímélő életmódot folytatott. Az orvosi előrejelzések szerint csak a jövő tavaszi idényben állhat rajthoz. Ezt a hírt októberben Mikóczy Zoltán is megerősítette azzal, hogy a rehabilitáció jól halad, és Overdose új patkókat kapva a lábára, 2009. október 14-én befejezi boxpihenőjét. A lovat Angliába dr. Szmodits Zsolt állatorvos is elkísérte, akinek segítségével felkészült magyarországi hazaszállítására. A ló 2009. november 6-án Alagra érkezett, rehabilitációja Magyarországon folytatódott, állapotában javulás állt be, de versenyezni csak a következő szezonban tud. A lovat egy ideig ismeretlen helyen tartották testőrök védelme alatt. 2009. december 8-án az alagi tréningpályán újra bemutatták az újságíróknak a még mindig lábadozó Overdose-t. 2009. december 5-én Alagon Mikóczy Zoltán újságírók jelenlétében köszöntötte születésnapja alkalmából Overdose állandó munkalovasát Budinszki Barbarát, hogy megköszönje neki azt, hogy az elmúlt hónapok minden percét Overdose-al töltötte. ## A nagy visszatérés 2010\. július 18-án Pozsonyban, a Szlovák Derby napon, a „VI. Cena RZB Group – Ceny Mysa” elnevezésű eurós összdíjazású, 1000 méteres betétfutamát Overdose, nyergében Gary Hind zsokéval, 1:00,77-dal nyerte, ami még mindig elég volt a győzelemhez, és így Overdose megőrizte veretlenségét. Az ötéves pej mén, a több mint egy éven át tartó rehabilitáció után, mintegy fél lóhosszal nyert az 1000 méteres távon, újabb sikerével pedig 13 futamot követően sem talált legyőzőre. A kritikusok szerint Overdose még nem a régi formáját mutatta, de a győzelem azt is bizonyítja, hogy képes a megújulásra. A verseny videója: A bratislavai futam eredménye: A verseny után Mikóczy Zoltán, az OVERDOSE Vagyonkezelő Kft. egyik tulajdonosa, aki felvidéki magyar, azt nyilatkozta, hogy nincs annál nagyobb öröme, mint amikor Pozsonyban, a szlovák fővárosban hallgathatja a magyar himnuszt. A szenzációs győzelmes visszatérés után Gary Hind zsoké elismerően és optimistán nyilatkozott a ló teljesítményéről a tekintélyes angol Racing Postnak: „Megtettük, amit kellett, és az eredmény kielégítő. A cél az volt, hogy a mezőny élére álljunk, és semmit se bonyolítsunk túl. A kanyarban jól futott, de abból kijőve éreztem, hogy kissé fárad, ami a hosszú kihagyás után érthető is volt. Remélem, hogy a következő versenyen is jól fut majd. Mindenképpen van mire építenünk. A legfontosabb, hogy Overdose épen és egészségesen térhetett vissza.” 2010. augusztus 15-én Budapesten Christophe Soumillon szerette volna lovagolni, ám a zsoké éves szerződése miatt erre nem volt mód. A Bestens–Pannónia Életbiztosító Díj futamán Overdose-t Gary Hind lovagolta. A versenyló a futamon régi formáját mutatva 56,4-del és 10 hosszal győzött.[^1] Bár a verseny alatt ismételten elhagyta egyik patkóját, azonban ez sem befolyásolta abban, hogy elsőként fusson célba. Mikóczy Zoltán véleménye szerint, most már bátran elindítható Baden-Badenben, mert nagy esélye van a következő győzelemre is. Overdose 2010. augusztus 26-án Baden-Badenbe érkezett, a versenyt élőben közvetítették a Sport M tévécsatornán. A csodaló a tizenötödik versenyén elvesztette veretlenségét, miután a hetedik helyen ért célba Baden-Badenben, a 140. Goldene Peitsche (Arany ostor) elnevezésű, 70 ezer euró összdíjazású viadalon. ## Jótékonyság A Magyar Lovasterápia Alapítvány támogatására 2009. április 29-én Overdose patkói árverésre kerültek. Overdose ezekkel a patkókkal készült fel a 2009-es versenyszezonra Alagon. A patkók speciális alumíniumból készültek, rendkívül könnyűek, az ilyen típusú patkók segítik a magyar csodalovat képességei kifejtésében. A pénzt egy Robika nevű ló fenntartására kívánják felhasználni, aki a fogyatékos sportlovaglás egyik segítője. Elárverezték még Christophe Soumillon versenyszemüvegét és versenydresszét, amiben a belga zsoké április 19-én lovagolt, és a futamon dedikált. A dressz a Mikóczy Zoltán-istálló színeiben (piros-fehér-zöld) pompázik. Bernhardt Mária, magyar lófestő egyik Overdose-ról készült olajfestményéről készített olajlenyomatát ajánlotta fel a jótékonysági árverésre. ## Érdekességek Overdose munkalovasa Budinszki Barbara, akinek első találkozásra nem volt szimpatikus a ló, azután annyira megszerette, hogy le is rajzolta. Ez a kép függ Overdose istállójának ajtaján. Ribárszki Sándor, a ló idomárja szerint „Overdose nem szép ló, amolyan »rút kiskacsa«, furcsa mozgása van, csámpás, a kanyar a gyengéje. Overdose marmagassága 163 centiméter, tömege 400 kilogramm körül van, ami időszakonként változik. A patkóméret elöl 27-es, hátul 28-as, speciális alumínium patkók, amik megkönnyítik a ló számára a futást. Legnagyobb versenysebessége 70 km/h. Ha őt utaztatják, érzi és élvezi a sebességet, a lószállítóban a menetirány szerint helyezkedik el. 120–130-as tempóban szeret utazni, ha ennél lassabban mennek, nyugtalan. Izzadós, az istállóban fekve alszik. Napi takarmányigénye 7–8 kilogramm forrázott zab és kevert táp, alma, körte, táplálékkiegészítők, vitaminok. Régebben a répa volt a kedvence, ma már az almát szereti jobban. Zsokéja minden versenyét piros-fehér-zöld dresszben futja. Kepes András játék-dokumentum filmet készített a lóról. Farkasházy Tivadar Overdose a veretlen 11 könyvbemutatója idején már zajlottak a forgatások Párizsban. Kepes András 50 perces tv-filmjét, a Különös történetek első részeként, 2009. március 10-én vetítették. Overdose a festőművészeket is megihlette. Már többen készítettek róla képeket, Bernhardt Mária, aki Overdose apját Starborough-t is megörökítette, Rovó Edina, Koncz Csaba, Duszai Tibor. A ló új tulajdonosváltása kapcsán Demján Sándor felajánlotta Hernádi Zsoltnak, hogy eladja a MOL-nak négyszerese áron a részesedését, ha a lovat átkeresztelik Molverdose-ra. Overdose utazásaihoz különleges járművet használnak. A magyar Lehel Coachbuilder Kft. egy DAF LF fülke alvázából, 220 lóerős motorral és hatfokozatú automatizált sebességváltóval ellátott luxus lószállítót készített. Overdose szerencseszámai a 7-es és a 13-as, Baden-Badenben is 7-essel indult a 13-as boxból. Azonban ez a futam nem hozott neki szerencsét. Az 1200 méteres verseny rajtja előtt csak nehezen tudták a rajtgépbe vezetni, ahol a starterek nem használtak a beállításánál kapucnit, többször kitört, két lábra ágaskodott, háromszor is ledobta lovasát, s végül csak több ember segítségével lehetett a helyére betolni. A verseny után Budinszki Barbara – az évek óta a versenyló közvetlen közelében élő munkalovas – a következőket nyilatkozta: „Még mielőtt feltették a lószállítóra, megmondtam, hogy nem szabad kivinni, mert nem lesz benne az első ötben. Próbáltam a tudtukra adni, hogy nem értünk egyet, de végül úgyis az történik, amit az idomár meg a tulajdonos akar. Én csak lovas vagyok.” ## A visszavonulás A tulajdonosok döntése értelmében „Dózi” befejezte versenyzői pályafutását, Németországba kerül fedezőménnek. 2013. szeptember 1-jén búcsúzott a Kincsem Park szép számú nézőjétől. A tervekkel ellentétben nem tudott rajthoz állni a Kozma Ferenc emlékversenyen. Egy elit kategóriás versenyen bemutatkozott viszont „kisöccse”, Opium Bullet. ## A csodaló pusztulása 2014-ben a Magyarországon fellelhető legjobb kancákat fedeztették vele. 2015 májusában Farkasházy Tivadar Overdose krónikása (Overdose – A veretlen 11), egy budapesti sajtóbeszélgetésen kifejtette, hogy nem szabad elvenni Overdose-tól egy nemzetközileg sikeres fedezőméni karrier lehetőséget, ezt Imperiál példája is bizonyítja, hiszen ő is csak a magyar átlag alatti kancákat fedezhette és nem született méltó utóda. A fedezőmén, 2015 februárjában ideális körülmények közé került Németországba, a Hamburghoz közeli lindenhofi telivérménesbe. 2015\. július 1-én kólikában, hasi katasztrófa következtében egy németországi tenyésztelepen, a Hamburg melletti ménesben, Vollblutgestüt Lindenhofban pusztult el. ## Emlékezete Még életében – 2014-ben – rendezték meg első alkalommal azt az ezer méteres sprintfutamot, melynek díját róla nevezték el. Az Overdose-díjat – a tervek szerint – a galoppszezon egyik legrangosabb versenynapján, szeptember első hétvégéjén rendezik meg. Az elpusztult ló emlékére 2015-től három éven keresztül az a newmarketi Tattersals telivér-árverőház is támogatja a díjat, ahol Overdose tulajdonosa 2006-ban megvásárolta a lovat,emiatt a díj neve addig Tattersalls-Overdose-díj lett. Az Overdose-díj 2015. szeptember 6-i versenynapján a Kincsem Parkban ravatalozták fel Overdose (Dózi)'' hamvait. A nagyszámú néző közül számosan rótták le kegyeletüket a ravatal és Overdose relikviái előtt. Az Overdose-díj eddigi versenyeinek győztesei: - 2014: Alfkona – 0:56.5 – Jaroslav Línek - 2015: Puck Fair – 0:59.7 – Zdenko Smida (korábban, 2007. október 21-én Ebreichsdortban volt Overdose lovasa). - 2016: Praetorian – 0:57.2 – Jaroslav Línek - 2017: Duca – 1.00.0 – Stanislav Georgiev - 2018: Tour To Paris – 0:56.9 – Jaroslav Línek - 2019: Mr.Right – 0:58.5 – Jaroslav Línek [^1]:

Amalfi

Amalfi kisváros (közigazgatásilag comune) Olaszország Campania régiójában, Salerno megyében. A város a Amalfi-Cava de’ Tirreni főegyházmegye érseki székvárosa. A várost valószínűleg Nagy Konstantin császár katonái alapították, 320-ban. A középkorban az Amalfi Köztársaság fővárosa volt és egyben az egyik legfontosabb földközi-tengeri kikötő, Salerno vetélytársa. A nagy hajózási tapasztalatnak köszönhetően az amalfiak megalkották a Tabula Amalphitanát, a világ első hajózási törvénykönyvét, amellyel a rivális tengeri hatalmak elismerését is kivívták. Kereskedői raktárakat tartottak fenn Alexandriában, Antiokheiában és Jeruzsálemben, az utóbbi helyen 1048-ban általuk alapított Szent János-kórházból eredeztetik a johanniták rendjét. A papírgyártó műhelyeiről és limoncellójáról világszerte híres település ma az Olaszországba látogató turisták egyik kedvenc célpontja. Itt született Flavio Gioia, a mágnestű (iránytű) európai feltalálója is. Természeti szépségei és gazdag történelmi, kulturális öröksége miatt a környező településekkel együtt 1997 óta az UNESCO világörökségének része. ## Földrajza ### Fekvése Amalfi városa a Sorrentói-félsziget délkeleti részén fekszik a Salernói-öböl partján, a Monte Cerreto (1315 m) lábánál, Salerno városától nyugatra. A település meredek sziklafalak közé, a Canneto (régi nevén Chiarito) patak által létrehozott völgybe települt, amely a Lattari-hegység mészkővonulatának déli lejtőiről ered. Tengerpartját a hegyvidékről lehordott törmelékes kőzetek és a tenger mozgásai következtében lerakott üledékek alkotják. Partja mentén a tenger hirtelen, 400 m-ig mélyül. Alacsony fekvése miatt (átlagmagassága 6 m a tengerszint felett) többször is szökőár áldozatává vált. A Canneto völgyén felfelé haladva található a Valle delle Ferriere Természeti Rezervátum, amely a Woodwardia radicans harmadkori „élő kövület” egyetlen élőhelye. ### Éghajlata Tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék november-decemberben, valamint március-áprilisban hullik. ## Történelme ### A város alapítása Az első telepesek az Amalfi-part vidékén római nemesek voltak, akik a csodálatos természeti környezettől elragadtatva, a part szurdokaiban, völgyeiben építtették fel villájukat. A legrégebbi leletek a Kr. e. 1. századból származnak mind Amalfi, mind a környékbeli Maiori, Minori, Positano és Tramonti területéről. A legendák szerint a város Héraklész egyik szerelme, egy Amalphi nevű nimfa után kapta a nevét, akit ezen a vidéken temettek el. A történészek véleménye szerint a várost valószínűleg 320-ban alapították Nagy Konstantin császár katonái, akik miután elűzték őket az Adriai-tenger partvidékéről (Brundisium környéke), az egykori Lucania területén megalapították Melphe városát, majd miután onnan is menekülni kényszerültek, a Sorrentói-félsziget déli oldalának egyik szurdokvölgyében megalapították Amalphi városát. A város nevének jelentése Melphéből érkezettek. Termőföldek hiányában az amalfiak kizárólag a tengeri kereskedelemből tartották fenn magukat. Az első hivatalos feljegyzés I. Gergely pápa egyik 596-ban kelt leveléből származik, amelyben a város kereskedelmi kapcsolatairól tesz említést. A 6. századtól kezdődően a város ugyan Ravenna exarchájának irányítása alatt állt, mégis magas fokú autonómiának örvendett a Bizánci Birodalom keretein belül. ### Az Amalfi Köztársaság korszaka Amalfi életében fordulópontot jelentett a 838-as év, amikor a Beneventói Hercegségből érkező longobárdok elfoglalták. Egy évvel később a helyieknek sikerült elűzniük a betolakodókat és Atranival közösen saját elöljárót, úgynevezett praefectust választottak. A névlegesen még mindig Konstantinápolytól függő Amalfi fokozatosan építette ki birodalmát a Földközi-tengeren. 846-ban hajókat küldött Róma védelmére, 849-ben pedig a nápolyi és gaetai flottákkal egyesülve sikerült legyőznie az arabokat Ostiánál. Amalfi volt az első a négy tengeri köztársaság közül Genova, Pisa és Velence mellett. Hajóik különlegessége az ókorból öröklődött: csak egy árbocrudat használtak, ami a könnyű hajótesttel párosulva gyorssá és verhetetlenné tette őket. Az amalfi hajók építése csak 1200 körül változott meg, amikor a megnagyobbodott hajótest miatt további árbocokkal szerelték fel őket. Konstantinápoly fokozatosan elismerte a város függetlenségét, amelynek kereskedőit a császári nemes cím illette meg. Mindez hozzájárult a nagyhatalmú és befolyásos patríciusdinasztiák létrejöttéhez. Az első uralkodó herceg (dózse), I. Sergius vezetésével 958-ban megalakult a független Amalfi Hercegség vagy más néven Amalfi Köztársaság (Ducatum Amalfitanum). A köztársaság parányi területe magába foglalta az összes tengerparti várost Cetarától Positanóig, valamint a Lattari-hegység néhány települését is: Tramonti, Lettere, Pimonte. A Földközi-tenger fontosabb fővárosaiban, mint Córdoba, Antiokheia, Kairó, Konstantinápoly vagy Durazzo az amalfi kereskedők támaszpontokat és raktárakat tartottak fenn. Kivívták maguknak a jogot, hogy pénzváltókat, szövet- és posztóraktárakat létesítsenek Konstantinápolyban, sőt saját negyedük is volt az Aranyszarv-öböl partján fekvő nagyvárosban. Az Amalfiból származó hajósok, kereskedők és patríciusok a hazájuktól távol pihenőhelyeket, kórházakat alapítottak és tartottak fenn mind a maguk, mind hozzátartozóik ellátására. Többek között ők alapították a jeruzsálemi ispotályt is a Szent Sír közelében. A Szent Jánosról elnevezett, 1020-ban épült kórházat az egyházi-katonai hatalommal bíró Szent János Lovagrend (johanniták) az amalfiak jelentős anyagi hozzájárulásának köszönhetően volt képes fenntartani. A lovagrend címere (a kerektalpú pajzs vörös mezejében ezüst kereszt) is Amalfiból ered, ahol a kereskedő-hajósok zászlóján volt látható először. A nagy hajózási tapasztalatnak köszönhetően az amalfiak megalkották a Tabula Amalphitanát, amely a világ első hajózási törvénykönyve volt, és amivel a rivális tengeri hatalmak elismerését is kivívták. A tengeri köztársaság virágkorában, amikor Amalfi kiterjedt diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn a Földközi-tenger vidékének különböző városaival és államalakulataival, saját pénzverdéje is volt. Amalfi pénzneme a tari vagy más néven tareno volt, amelynek elnevezése az arab dirham szóból ered. A fennmaradt és a város múzeumában őrzött érmék érdekessége, hogy latin és arab (pontosabban kufi) feliratokat egyaránt viselnek magukon. 1013-ban Amalfi városának központját és területének közel felét hatalmas szökőár pusztította el. A víz átszakította a kikötőt védő gátakat és romba döntötte a belváros lakóházait és a püspöki palotát. A lehorgonyzott hajókat a tenger hullámai a partra vetették. A kereskedelmi- és hadiflotta percek alatt megsemmisült. A köztársaság hanyatlásának okát a történészek természeti és geopolitikai körülmények együttesével magyarázzák. Az 1013-as súlyos szökőár jelentősen meggyengítette haderejét, aminek következtében nem vett részt az első keresztes hadjáratokban és így kimaradt a Pisa, Genova és Velence által folytatott területszerzési versenyből. Velence nem nézte jó szemmel Amalfi terjeszkedését az Aranyszarv-öbölben, ezért 108-ban kereskedelmi szankciókat próbált életbe léptetni a köztársaság ellen. A Boszporuszon átmenő kereskedelem jogait azonban – a velencei erőfeszítések ellenére – sikerült megtartania. A kicsiny köztársaságot 1034-ben a Capuai Hercegség, 1039-ben a Salernói Hercegség, 1073-ban pedig Robert Guiscard normann csapatai hódították meg. A város lakossága többször is sikertelenül lázadt fel a normannok ellen. Az utolsó dózsét 1100-ban űzték el. A pisai flotta 1135-ben súlyos támadást mért a városra, amelynek során a belváros házainak nagy része leégett. Ez jelentette az Amalfi Köztársaság végét. ### A köztársaság bukása után A normannok a köztársaságot beolvasztották a II. Roger által alapított Szicíliai Királyságba. Kereskedelmi jelentősége erősen meggyengült a normannok Bizánc-ellenes politikája következtében: a város így nem kereskedhetett bizánci városokkal, csak Dél-Itália más kikötőivel. 1398-ban Amalfi a Sanseverino család birtoka lett. Őket a Colonnák, Orsinik, majd a Piccolominik követték. A 15. században a Nápolyi Királysággal együtt az aragóniai királyok fennhatósága alá került. Ekkor újabb hanyatlás vette kezdetét, hiszen a helyi kereskedőket egyre inkább kiszorították a katalánok. 1634–1656 között Ottavio Piccolomini császári tábornok, a harmincéves háború hadvezére volt Amalfi hercege. 1643-ban egy pestisjárvány során a lakosság több mint egyharmada elpusztult. A 18. századra Amalfi és környéke szinte teljesen elnéptelenedett, a nemesi családok Nápolyba költöztek. A helyben maradt lakosok elsősorban kézművességgel foglalkoztak (aranyművesek, kovácsok, korallhalászok voltak). Közéjük tartoztak a centrellarók (szegecselők) és a calafatók (hajójavító mesterek) is. 1807 júniusában Joseph Bonaparte látogatást tett a vidéken és annyira elvarázsolta annak szépsége, hogy elrendelte egy út megépítését Nápolyból idáig. Az utat 1854-ben fejezték be, II. Ferdinánd király uralkodása alatt. A város 1861-ben a Nápolyi Királysággal együtt az egyesült Olasz Királyság része lett. A 20. században neves turistacélponttá nőtte ki magát. 1997 óta a környező településekkel együtt része az UNESCO Világörökségének. ## Népessége és gazdasága Amalfi folyamatosan csökkenő lakosságának nagy része a közigazgatásban és a turizmusban dolgozik. A város jövedelmének döntő hányada a turisztikai szolgáltatásokból, kisebb mértékben a halászatból származik. Ipari üzemek nincsenek a városban, csak kis műhelyek, amelyekben a helyi különlegességeket (merített papír, limoncello) állítják elő az idelátogató turisták számára. A népesség számának alakulása: ## Fő látnivalók ### A Piazza del Duomo és környéke A Cattedrale Sant’Andrea (Szent András-katedrális) a város legimpozánsabb épülete. Tulajdonképpen egy épületegyüttes részét képezi egy másik templommal, a kriptával, a monumentális lépcsővel, az előcsarnokkal, a harangtoronnyal, valamint a kolostorral együtt. Az épületegyüttes legrégebbi része az északi templom, amely a 9. században épült. Az egyhajós templomot egy keskeny folyosó köti össze az újjal. Valószínű, hogy már építése előtt is létezett egy őskeresztény bazilika ezen a helyen, hiszen Amalfi már a 6. századtól kezdve Civitas episcoporum, azaz püspöki székhely volt. 987-ben, I. Mansone, Amalfi hercege közbejárásának köszönhetően XV. János pápa érseki rangra emelte a püspökséget. Ennek alkalmával a herceg új, háromhajós templomot építtetett a városnak, amelyet az akkor már védőszentként tisztelt Szent András apostolnak ajánlottak. A régi templom elveszítette jelentőségét, ma Feszület-kápolnaként ismert. A katedrális történetének fontos állomása volt 1208, amikor itt helyezték el Szent András földi maradványait. A 13. században felépült a katedrális előcsarnoka és az erősen arab és normann építészeti jegyeket magán viselő harangtorony is. A legnagyobb átváltozáson a 18. században ment keresztül, amikor összes oszlopa márványborítást kapott. Ugyanekkor készült el a központi főhajót díszítő, Szent András passióját ábrázoló hatalmas, aranyozott freskó is. 1728-ban épült fel az a ma is látható monumentális lépcsősor (62 lépcsőfok), amely a város főterét összeköti a katedrális bejáratával. A 19. század közepén a katedrális homlokzata megsérült és felszínre kerültek a román stílusú oszlopok, boltívek maradványai, valamint bizánci mozaikok. A helyreállítást ezek figyelembevételével végezték el. A belső rendkívül gazdagon díszített: festmények, faliszőnyegek, freskók, amelyek mind a város egykori gazdagságáról tanúskodnak. Egyik figyelemreméltó falképe a 14. századból származó Madonna a gyermek Jézussal, amelyet egy ismeretlen, a sienai iskolához tartozó festő festett. A 14. századból származó márvány domborművet (Madonna della Neve) Francesco Laurana, dalmáciai származású mester munkájának tartják. A katedrális épületegyüttesének további részei a kripta, amely a kolostoron keresztül érhető el, a 13. században épült Szent András földi maradványainak elhelyezésére; a Basilica del Crocifisso (Keresztrefeszítés-bazilika), amit a 9. században építettek egy 6. századi őskeresztény templom helyén és napjainkban a Museo del Duomónak ad otthont, valamint a Paradicsom-kolostor (Chiostro del Paradiso), amelyet 1266–1268 között építettek fel az Amalfi polgárainak temetőjeként szolgáló területen. A város főterének (Piazza del Duomo) oldalán található a Sant’Andrea-díszkút, amely 1760-ban épült barokk stílusban. Kezdetben a katedrálissal szemben állt, később azonban áthelyezték ide. A kút talapzatát a helyiek mindig friss virággal díszítik, így köszönve meg védőszentjüknek, hogy 1544-ben megmentette a várost a szaracén kalózok fosztogatásától. A legendák szerint, amikor a lakosok meglátták a közeledő szaracén hajókat, imádkozni kezdtek Szent Andráshoz, aki megkönyörült rajtuk és hatalmas vihart kavart a tengeren, visszavonulásra kényszerítve a kalózokat, akiket a hírhedt Hayreddin (ismertebb nevén Barbarossa, azaz Rőtszakállú) vezetett. ### A tengerpart és a Piazza Flavio Gioia környéke Amalfi tengerparti sétányának a neve Corso Repubblica Marina, amely mentén található a Palazzo del Municipio, a városháza is, ahol a híres Tavole Amalfitanét (amalfi táblák, latinosan Tabula Amalphitana) őrzik. A 66 fejezetből álló táblák latin nyelven íródtak. Valószínűleg nem az eredeti szöveget tartalmazzák, hanem egy 15-16. századi átdolgozást. A kódex a 15. század végén eltűnt, majd később Velencében bukkant fel, ahonnan a Habsburg uralkodók a bécsi Császári Könyvtárba szállíttatták. Csak 1930-ban került vissza ismét Amalfiba. A kódex tartalmazza az első olyan törvénygyűjteményt, amely a tengerre szálló hajósok jogait és kötelességeit szabályozza, többek között a hajók bérlési költségeit, a hajósok bérezését, a kapitányok felelősségeit, a profit megoszlását, valamint hajótörés esetén a biztosítást. A korzó nyugati végében található a Piazza Flavio Gioia, amely közvetlen összeköttetésben áll a Piazza del Duomóval. A téren áll a névadó, Flavio Gioia bronzszobra, aki 1302-ben született a városban és akinek nevéhez kötődik az iránytű második felfedezése. Az iránytűt tulajdonképpen a 7. században fedezték fel kínai utazók, akik aztán továbbadták tudásukat az araboknak. Mivel Amalfi kereskedői szoros kapcsolatban álltak az arab világgal, így ők voltak az elsők a nyugati világban, akik az eszközt használhatták utazásaik során. A tengerparton, a Piazza Flavio Gioiától nyugatra állnak az egykori hajógyár, avagy arzenál épületegyüttesének maradványai: két boltíves építmény. Ezek Európa legrégebbi hajógyárai közé tartoznak. ### A városon kívül A város nyugati végében áll a kapucinusok kolostora (Convento dei Capuccini), amelyet 1212-ben alapítottak a ciszterciek, és csak később került a kapucinusok birtokába. Ma a város nagyhírű szállodája működik benne, amely a 19. század végén és a 20. század elején az európai művészek és nemesség egyik kedvenc találkozóhelye volt. A város északi végében, a Chiarito által kialakított szurdokvölgyben található a Valle dei Mulini (Malmok völgye), amelynek érdekessége két, napjainkban is működő papírmalom: a Cavaliere és az Amatruda. Amalfi virágkorában tizenhat papírmalom működött itt, és a 19. századig ezek látták el a Nápolyi Királyságot papírral. A völgy végében egy régi vasöntöde maradványai is láthatók. Az Amalfi felé emelkedő hegy tetején fekszik Pogerola, egy kis falu, amely napjainkban csendes üdülőközpont. A helyén egykoron vár állt, amelyet 1201-ben alapítottak Castrum Pigellule néven az arab támadások elleni védelem céljából. A kis településen három templom található, amelyek közül a legjelentősebb a 13. században épült San Michele, értékes bizánci stílusú freskóival. Az egykori várból egyetlen torony maradt fenn, a Torre Pogerola. Lakosai szegkészítéssel foglalkoztak (centrelle), amíg a Valle dei Muliniben található vasöntödét be nem zárták. ## Múzeumok A városban három múzeum működik: Museo civico – Amalfi történetét mutatja be. Legértékesebb kincsei a Tabula Amalphitana eredeti példánya és Domenico Morelli néhány festménye. Museo della carta – a papírkészítés történetét és módszereit mutatja be. Museo Flavio Gioia – az iránytű második feltalálójának egykori házában rendezték be a tudós életét bemutató kiállítást. ## Hagyományok ### Limoncello Sorrento mellett Amalfi a limoncello, a citromlikőrgyártás másik nagy központja, ugyanis a legjobb citromfajták az Amalfi-parton teremnek. A legízesebb citromfajta a sfusato amalfitano, amelyet nemesítéssel állítottak elő. ### Papírkészítés Amalfi fontos szerepet játszott a merített papír elterjedésében, illetve a papírkészítés iparának fenntartásában és továbbfejlesztésében. Technikája Kínából származik és India illetve az arabok közvetítésével a 10. században jutott el Amalfiba; azóta a város egyik hagyományos iparága. Az ősi technika alapja a rostok vizes oldata volt. Ezt úgy nyerték, hogy növényi anyagokat, selyem- és kötélhulladékot, valamint egyéb textilrostokat összefőztek. Az így készült oldatból merítéssel vagy felöntéssel készítették a papirost. Mindkét esetben szitát használtak, amelyen maga a papírlap kialakult: az első eljárásnál a szitát merítették a rostoldatba, míg az utóbbinál az anyagot öntötték a szitára. A legelterjedtebb papír-előállítási módszer a merítés lett. Az araboknál honosodott meg a vízkerék, amellyel a rongyzúzó berendezést hajtották. Feltehetően innen származik a papírmalom elnevezés. Ugyancsak tőlük származik az enyvezés, hogy a tinta ne fusson szét a papíron írás közben. Az itáliai papírkészítés központja a Salerno, Nápoly és Amalfi által határolt területen volt. 1811-ben Amalfiban 14, Maioriban 15, Minoriban 8, Ravellóban pedig 3 papírmalom üzemelt. A papír ipari előállítása miatt az amalfi műhelyek sorra bezártak, csak néhány maradt fenn, ezek is elsősorban az idelátogató turisták számára gyártanak. A papírkészítés művészetét és történetét a helyi Papírmúzeum mutatja be. ### Regat(t)a A regata, avagy a tengeri hajók felvonulása az olaszországi egykori tengeri köztársaságok nagy ünnepe. Az ötlet a pisai Mirro Chiaverinitől származik, akinek ötletét 1949-ben a pisai turisztikai hivatal vezetője, Carlo Vallini a többi, egykori tengeri köztársaság polgármesterének is előterjesztette. Az ötletet nagy lelkesedéssel fogadta Amalfi akkori polgármestere, Francesco Amodio is. Az alakuló gyűlésre 1949. április 9-én került sor Pisában, ekkor fogadták el a verseny szabályzatát. Az első próbaregattára 1955-ben került sor Genovában. A sikereken felbuzdulva még azon év decemberében aláírták a regattát alapító hivatalos okiratot az amalfi Történeti Múzeumban. Az első amalfi regattára 1956. július 1-jén került sor Giovanni Gronchi olasz államfő jelenlétében. A versenyben részt vevő hajóknak nyolc evezőse és egy irányítója lehet. 2004-ig az evezősök kizárólag a négy város sportolói lehettek, de ezt a szabályt megváltoztatták, és eszerint négyen kötelezően az adott városból, míg négyen a környező régióból kell hogy származzanak. A szabályok szerint a hajóknak azonos szerkezetük és paramétereik kell hogy legyenek és nem szabad 760 kg-nál súlyosabbnak lenniük. A különböző köztársaságokhoz tartozó hajókat a hajóorron levő szobrok és a színek jelölik: Amalfit a pegazus és kék szín, Genovát a sárkány és fehér szín, Pisát a sas és vörös szín, míg Velencét a szárnyas oroszlán és zöld szín jelöli. Az evezős regatta előtt a hagyományokhoz híven korhű ruhákba öltözött polgárok vonulnak fel, élükön a köztársaságok vezetőivel. Mind a négy köztársaság a saját zászlaja alatt, trombitások és dobosok kíséretében vonul végig a városon. A vezetőket általában egy nyolcvantagú, látványos, korhű öltözékbe bújtatott csapat kíséri. Minden csoport rövid színpadi előadással mutatja be saját köztársasága történelmének sarkalatos eseményeit. A felvonulást rendszerint a velenceiek indítják, őket a genovaiak, majd a pisaiak követik, a sort pedig az amalfiak zárják. ### Szent András ünnepei Szent András apostol földi maradványait 1208-ban helyezték el a dóm alatti kriptában. A város védőszentje és egyben a halászok és hajósok védelmezőjéről minden évben kétszer emlékeznek meg: június 27-én és november 30-án. Június 27-én megemlékeznek az 1544-es véres esztendőről, amikor sikerült végleg legyőzni a partot évekig rettegésben tartó, legenda szerint szaracén kalózt, valójában az Oszmán Birodalom agg tengeri parancsnokát, Hayreddint (ismertebb nevén Barbarossa, azaz Rőtszakállú). Egy amalfi család ereklyeként őriz egy darabot a kalóz hajójából. A győzelmet Szent András segítségeként könyvelték el, ezért évente nagy fesztivált rendeznek tiszteletére. Ilyenkor a szent két és fél méter magas, ezüstből és aranyból készült, ereklyéit tartalmazó, tonnányi tömegű szobrát kihozzák a katedrálisból, és a tengerpartra viszik, ahol ünnepi misével tisztelegnek előtte. A szertartás végén futva viszik fel a 62 lépcsőfokon a bazilikába. A másik nagy ünnepe, vértanúsága búcsúja, november 30. ## Amalfi a művészetekben Amalfi már a középkor óta a művészetek fókuszában áll, számos írót, költőt, festőt ihletett meg a vidék szépsége és gazdag hagyományai. Már Boccaccio Dekameronjában is találunk utalást a városra. Egy másik reneszánsz író, Matteo Bandello (1485–1561) Duchessa di Amalfi című regénye egy korán megözvegyült amalfi asszony titkos házasságáról szól, amelyet The Dutchess of Malfi címen angol nyelvre is lefordítottak, és a híres londoni Globe színházban is bemutatták. A tudományos művek tekintetében megemlítendő Eduard Gauttier d'Arc monográfiája, amelyben a város földrajzát és történelmét tárgyalja (nagy részletességgel a tengeri hajózási törvényeket). Augustus von Platten bajor költő leírása az utazó szemszögéből mutatja be a várost és környékét. Utazóként Ferdinand Gregorovius, Laurence Sterne, Shelley és Keats is megfordultak Amalfiban, mindannyian feledhetetlen élményként írtak róla. A festészetben a legértékesebb ábrázolások William Turnertől (1775–1851) származnak. Őt ugyan a Vezúv vonzotta Olaszország e részébe, de művei közül sok az Amalfi-part szépségeit mutatja be. Rajta kívül Samuel Rogers, Karl Blechen, Ludwig Richter, John Ruskin, Karl Wagner (és mások) műveiben is megtalálhatók Amalfi motívumai. A városban Hans Christian Andersen is megfordult, aki művésztársaihoz hasonlóan az előkelő Kapucinusok Szállodájában lakott. A szálloda lakói voltak még többek közt Henrik Ibsen, valamint Richard Wagner és felesége, Cosima, akik ide jöttek ihletet találni. ## Megközelítése Amalfit menetrendszerű hajójárat köti össze Caprival. Autóval az S163-as jelzésű úton közelíthető meg, amely Salernónál ágazik le az A3-as autópályából és végighalad az Amalfi-part mentén.

Thököly Imre

Gróf késmárki Thököly Imre (Késmárk, 1657. szeptember 25. – İzmit, 1705. szeptember 13.) magyar főnemes, kuruc hadvezér, 1682–1685 között Felső-Magyarország, majd 1690-ben Erdély fejedelme. Ifjúkora óta ellenséges érzelmeket táplált a Habsburg-házzal szemben, elsősorban a protestáns vallásgyakorlás és a rendi szabadságok megsértése miatt. Fiatalon, 23 évesen választották a kuruc hadak főgenerálisává. Törekedett a mozgalom Erdélytől való politikai függetlenítésére, ami 1682-ben sikerült török támogatással. 1685-ban Ahmed váradi pasa elfogatta; bár kis idő múlva ugyan szabadon engedték, de helyzete megrendült, és híveivel együtt kiszorították az országból. A „megbüntetett hűtlenség példájáról", a fogságban szenvedő Thökölyről számtalan német és olasz metszet készült. Nem szakított véglegesen a bécsi udvarral, számos alkalommal kezdeményezett béketárgyalásokat, felajánlotta a királynak biztosítandó fegyveres támogatást a török kiűzésére – egy birodalmi hercegi cím fejében –, ám feltételeit Bécsben rendre elutasították. Ezt követően tevékenysége fokozatosan kiszorult a Kárpát-medence területéről. 1690-ben a zernyesti csatában aratott győzelmével átmenetileg sikerült megszereznie az erdélyi fejedelmi címet, de végül a királyi csapatok elől meghátrálni kényszerült. A karlócai békét követően élete végéig az Oszmán Birodalom területén élt száműzetésben. Az anatóliai İzmitben hunyt el 1705-ben nem sokkal 48. születésnapja előtt. ## Családja Apai ágon a család előkelősége újkeletűnek számított. Dédapja, Thököly Sebestyén még nagyszombati ló- és marhakereskedő (tőzsér) volt, aki gyakran hitelezett a császári udvarnak. Szolgálatai elismeréseként 1572-ben nemesi, majd 1598-ban bárói címet kapott. Ő szerezte meg a késmárki várat és uradalmat is, amelyről a család nemesi előnevét kapta. Apja, Thököly (II.) István, aki rátóti Gyulaffy Máriát, Bethlen István unokahúgát vette feleségül, 1654-ben kapta meg a grófi címet. Thököly Imrének öt testvére volt. Ádám (1652. szeptember – 1652. október) és István (1654–1655) még csecsemőkorukban meghaltak. Leánytestvérei jelentős főurakhoz mentek feleségül: Katalin (1655–1701) Esterházy Ferenchez, Mária (\* 1656) Nádasdy Istvánhoz, míg Éva (1659–1716) Esterházy Pálhoz, a későbbi nádorhoz. ## Ifjúkora és tanulmányai Thököly Imre 1657. szeptember 25-én született Késmárkon, ötödik gyermekként, de két bátyja korai halála miatt egyedüli fiúgyermek volt. Kétéves korától félárva volt, ekkor vesztette el ugyanis huszonkét éves édesanyját. Apja, Thököly István 1664-től részt vett a Wesselényi Ferenc nádor nevével fémjelzett főúri szervezkedésben: jelentős anyagi támogatást biztosított, illetve közvetítő szerepet játszott a magyarországi és az erdélyi elégedetlenek között. Az 1670 decemberében I. Rákóczi Ferenc által kirobbantott felső-magyarországi Habsburg-ellenes felkelés során a császári erők Árva várában körülzárták, és követelték, hogy bocsássa be az erősségbe az uralkodó csapatait. Thököly István nemsokára természetes halállal elhunyt, a várat pedig néhány nappal később őrsége feladta. Fiát azonban már idejekorán a Liptó vármegyei Likava várába küldte, akit onnan a család bizalmasai Lengyelországon keresztül az Erdélyi Fejedelemséghez tartozó Huszt várába menekítettek. Ezzel Thököly Imre 13 évesen teljes árvaságra jutott, egyszersmind – mint Seres István történész írja – „feljegyezték róla, hogy a gyermekkori sérelmek mély nyomot hagytak benne, és »engesztelhetetlen gyűlöletet érzett az ausztriai ház iránt«”. Thököly tanulmányait az eperjesi evangélikus gimnáziumban és a nagyenyedi református kollégiumban végezte. ## Thököly, a kuruc ### Küzdelem a mozgalom vezetéséért (1677–1678) 1677\. november 27-én Thököly az Apafi Mihály erdélyi fejedelem engedélyével Erdélyben magánszemélyként toborzott hadával csatlakozott a Wesselényi Pál vezette magyarországi bujdosókhoz. (A következő két év hadjáratait az 1677. május 27-én Varsóban XIV. Lajos, Apafi és a magyarországi bujdosók megbízottai (Absolon Dániel, Faygel Péter és Farkas Fábián) által megkötött szerződés értelmében 2–4000 fős, francia pénzen verbuvált lengyel segédhad biztosította.) 1678\. március 7-én a bujdosók somkúti gyűlésén Teleki Mihály fővezér mellé tizenkét tagú tanácsot választottak, amelybe Thököly is bekerült, és ezzel lényegében a kuruc had második emberévé lépett elő. Ez érthető módon kiváltotta Wesselényi Pál ellenszenvét, aki 1674 óta a kuruc hadak generálisaként már jelentős katonai múlttal rendelkezett. A Teleki vezette erdélyi és a Thököly vezette kuruc hadak május 11-én a Közép-Szolnok vármegyei Daróc és Tasnád között egyesültek. Néhány vár elfoglalása után augusztus 13-án a császári sereg közeledtére Teleki felhagyott Eperjes ostromával, és visszaindult Erdélybe. Thököly azonban ezzel párhuzamosan önálló hadjáratot vezetett, melynek eredményeképpen a nyár és az ősz folyamán kezére került négy kővár, valamint Körmöc kivételével az összes bányaváros, és eljutott egészen a Garamig. November 1-jén Barsszentkeresztnél elszenvedett vereségét követően a bányavárosokat ki kellett ugyan ürítenie, azonban összességében így is győztesnek érezhette magát – olyannyira, hogy saját hadvezéri hírnevét is ezzel a hadjárattal sikerült megalapoznia, és az elért sikerek átmenetileg Wesselényit is elcsendesítették. Trócsányi Zsolt történész még ennél is tovább megy, szerinte „ez az, ami tulajdonképpen kibuktatja a kuruc főgenerálisságból Telekit”. (Hivatalosan persze nem, hiszen formálisan 1680-ig ő marad a fővezér.) Thököly önálló hadjáratát azonban a török porta ekkor még olyan káros pártütésnek tekintette, amely a kuruc mozgalom felbomlását okozhatja. Váradra küldött követét egyszerűen lekaszabolták, és 200 kuruc katona családját túszként elhurcolták, hűségének biztosítására. Thököly már 1678 őszétől kezdve törekedett arra, hogy a magyarországi bujdosó mozgalmat politikailag is függetleníteni tudja Erdélytől. Szeptemberben a bujdosók négy képviselője Gács várába érkezett, ahol Forgách Ádám országbíró igyekezett közvetíteni I. Lipót császár és a magyarok között. Ezután egyikük, Szalay Pál – aki tagja volt a somkúti gyűlésen megválasztott tizenkét fős tanácsnak is – követként három napot töltött Bécsben. Kiküldésének célja feltehetően Bereg és Ung vármegyék téli szállásként való megszerzése volt – eredményességét illetően a különböző értesülések homlokegyenest eltérnek egymástól, de a bujdosók szerint „maga az király ollyakra ment kéretlen, hogy nem sokkal kellett volna menni töbre”. Az erdélyiek természetesen nem nézték jó szemmel, hogy a magyarországi bujdosók a fejedelemség kihagyásával közvetlenül a császárral kezdenek tárgyalásokat; Apafi egyenesen a követküldésért általa (nem alaptalanul) felelősnek tekintett Thököly magyarországi és erdélyi birtokainak elkobzásával fenyegetőzött. Szalay azonban időközben másodszor is Bécsbe érkezett, ekkor már egy 25 pontos részletes béketervezettel, s lényegében az egész decembert ott töltötte az udvar költségén – végül két hónapos fegyverszünetet kötött Lipóttal, aki ezt márciusban hat héttel meghosszabbította (Szalay ismételt követségében bízva, akit azonban eddigre Apafi már elfogatott). A Bécs felé történő tapogatózások híre a franciákhoz is eljutott, akik rosszallásukat fejezték ki, mivel az eseményeket a varsói szerződés megsértéseként értelmezték. Thököly Béthune márkinak Absolon Dániel követ útján küldött válaszában elutasította ezt az érvelést: „A magyar nemzetnek nagy respectusa volt a francia király protectiójára, de ennek fundamentuma volt a lengyel király jóakaratja s alattomban való assistenciája; már mikor a magyar nemzet eszében vette, hogy mindaz kettőben frustráltatik, és hogy a generális békesség ti. a francia király és a német-római császár békéje, Nymwegen közel vagyon, méltán securitásárúl per armistitium gondolkodott, a ki mindazonáltal a tractatusnak ti. a varsói egyezménynek nem praejudicál.” ### A kurucok élén (1679–1681) 1679\. június végén Apafi Thökölyt nevezte ki a beteg Teleki helyetteseként a kurucok élére. Ezzel egyidőben a bujdosók egy része július 28-án Wesselényit választotta meg vezérének, s ezzel létrejött a két vezér között a nyílt szakítás. November 3-án Thököly nagy győzelmet aratott a császáriak felett az Abaúj vármegyei Újfalunál – ezt szokás szikszói csata néven is emlegetni (lásd: újfalui ütközet). Ennek a sikernek minden bizonnyal jelentős szerepe volt abban, hogy 1680. január 8-án a bujdosók szoboszlai gyűlésén a vitézlő rend 133 képviselője – köztük Wesselényi Pál – egyhangúlag Thökölyt választotta fővezérré, és felesküdtek rá: „Mi Istenért és Hazáért fegyverre kelt alulírott magyarok esküszünk az élő Istenre, ... hogy nagyságos Teökölyi (sic!) Imre urat, vezérünket nem hagyjuk el, bármit határoz az Isten dicsőségét és a Haza szabadságát illető ügyekben, ... akik pedig mostanig eltérő véleményen voltunk, ezután a tegnapi erős és feloldhatatlan egyezségünk szerint Őnagyságát mint Fővezérünket ügyünk végső eldöntéséig hűségesen követjük.” Thököly csillagának rohamos emelkedését jelzik Szelepcsényi György prímásérsek-helytartó szavai: „Őfelsége kegyelmes szándéka az, hogy a jövőben egyedül Thökölyvel tárgyaljon, nem pedig az erdélyi fejedelemmel.” Mindazonáltal Thököly még nem látta elérkezettnek az időt az Erdéllyel való teljes szakításra, és biztosította Apafit, hogy a jövőben is mindenről tájékoztatja majd. Az 1680-as hadjárat során a kurucok már a Vág völgyében portyáztak, sőt betörtek Morvaország területére is. Augusztus 15-én elfoglalták Késmárkot, Lőcse ostromával azonban felhagytak. A november 15-én megkötött fegyverszünet Bereg, Ugocsa és Szatmár vármegyékben jelölte ki a kuruc seregek téli szállását. 1681\. április 28-án I. Lipót által összehívott országgyűlés kezdődött Sopronban. Alig egy héttel később a kurucok levélben fordultak a tanácskozókhoz, amelyben figyelmeztettek: elvárják, hogy olyan határozatok szülessenek, amelyek a bujdosók számára is elfogadhatóak. Júniusban a frissen megválasztott Esterházy Pál nádortól meghívás érkezett a kurucok részére az országgyűlésen való részvételre. Ők azonban arra hivatkozva, hogy az összegyűlt képviselők nem első helyen tárgyalják a protestánsok ügyét, elutasították a részvételt. Május 30-án Ibrahim budai pasa értesítette Thökölyt, hogy a nagyvezír hajlandó fegyveresen támogatni mozgalmát – ennek hatására a kuruc vezér felmondta a Béccsel kötött novemberi fegyverszünetet. Apafi augusztus végén kiindult Erdélyből az áprilisi szultáni fermán értelmében. Szeptemberben a váradi pasa és Thököly seregeivel egyesülve Szabolcs vármegye területén portyáztak, majd Apafi és a törökök hazatértek. Thököly és I. Lipót megbízottai végül november 13-án fegyverszünetet kötöttek Szoboszlón: az az évi téli szállás területe Ung, Bereg, Ugocsa és Szabolcs vármegyékre terjedt ki. December folyamán Thököly béketárgyalásokat kezdeményezett az udvarral a következő feltételekkel: a kurucok kapják meg az I. Rákóczi György idején Erdélyhez csatolt hét vármegyét, az uralkodó garantálja a rendi jogok és a vallásszabadság, valamint a felkelésben részt vett kurucok javainak visszaadását, illetve hagyja jóvá Thökölynek Zrínyi Ilonával kötendő házasságát. A megállapodás szerint Bécs hat héten belül elküldi válaszát, erre azonban csak négy és fél hónap múlva került sor, és az eredmény csalódást okozott Thökölyéknek: Lipót engedélyezte a házasság megkötését (erre 1682. június 15-én került sor), de az összes többi követelést figyelmen kívül hagyva teljes meghódolást várt. ### A Felső-magyarországi Fejedelemség megteremtése (1682) A béketárgyalásokat követő időben, a császári válaszra várva, 1682 januárjában kuruc követek érkeztek Isztambulba. Céljuk az volt, hogy kieszközöljék a magyarországi fejedelemséget Thököly számára, aki cserébe felajánlotta, hogy két éven belül meghódoltatja az egész királyságot. Ezzel egyidőben Albrecht Caprara gróf rendkívüli császári követ a vasvári béke meghosszabbítását igyekezett kijárni Isztambulban, ám a szultán eleve teljesíthetetlen feltételeket szabott – feltehetően addigra már eldöntött tény volt a Habsburgok elleni közeljövőbeni nagyszabású hadjárat indítása. Thököly felajánlotta a közvetítést Bécs és Isztambul között, amit Lipót el is fogadott. Május elején Thökölyt Budán fejedelemnek kijáró fogadtatásban részesítette Ibrahim pasa – jóllehet tárgyalásuk tartalma ismeretlen, valószínűleg szóba kerültek a felső-magyarországi vármegyék, sőt kortárs értesülések szerint Thökölynek felajánlották az erdélyi fejedelemséget vagy a magyarországi királyságot, esetleg mindkettőt. Ezt követően a kuruc vezér még egyszer megkísérelte a Béccsel való tárgyalásokat, de azok nem jártak sikerrel. Végül június 24-én Thököly felmondta a novemberi fegyverszünetet. Július végén Ibrahim pasa Budáról 30 ezres, augusztus elején Apafi Erdélyből 8 ezres sereggel indult ki. A törökök útközben elfoglalták és lerombolták Ónodot. A seregek egyesülése után augusztus 14-én elfoglalták Kassát (ekkor Thököly a maga fennhatósága alá rendelte a Szepesi Kamarát). Ezt követően bevették Eperjest, Lőcsét, Füleket (fel is gyújtották) és Szendrőt. Szeptember 16-án a katonai sikerek és a harcok befejezése után, Ibrahim pasa a szultáni athanámé alapján Fülek várában (Apafi jelenlétében) Magyarország királyává nevezte ki Thököly Imrét. A kinevezés szerint Thököly évi 40 ezer tallér adó ellenében kapta meg IV. Mehmedtől az uralkodói jelvényeket. Thököly nem kívánta a „király” címet viselni, ettől kezdve a kuruc vezér inkább Felső-Magyarország fejedelmének címezte magát. Ezután a sereg a bányavárosok ellen vonult, ahol igen nagy pusztításokat végeztek. A helyzet normalizálódását jelzi, hogy a hónap végén a kurucok már a Vágnál csatáztak a nádori seregekkel, Thököly októberben pedig már pénzt veretett, miközben Ibrahim pasa Esztergom és Érsekújvár felé nyomult előre. November 19-én az újdonsült fejedelem megbízottai Bécsben megkötötték a fegyverszünetet, amely megerősítette a kurucokat a Garamig terjedő területek birtoklásában, de néhány kisebb erősségben császári őrség maradt. A bányavárosokat Bécs visszakapta, de évi 50 ezer forintos jövedelmükből Lipót köteles volt átadni 3 ezer forintot. Thököly ismételten elvállalta a Bécs és a Porta közötti közvetítést. ### A kahlenbergi török vereség és Thököly hatalmának hanyatlása (1683–1684) 1683\. január 11-én Kassán Thököly által összehívott országgyűlés kezdődött, amelyen a nádori tiltás ellenére figyelemre méltóan sokan jelentek meg (20 vármegye, 9 szabad királyi város, 3 püspök, 2 káptalan, 1 konvent, 19 főúr, valamint Lipót és Ibrahim pasa megfigyelői). Megerősítették a novemberi fegyverszünetet, és portai követ küldéséről döntöttek a Thököly által vállalt közvetítés teljesítése érdekében. Ugyanakkor ellentét támadt a fejedelem és a résztvevők között az athnáme miatt (követelték a bemutatását, amit Thököly megtagadott) – végül csak 50 ezer forint adót szavaztak meg. Az országgyűlés lezárultát követően Thököly ismét békeajánlatot tett Lipótnak: a kurucok által megszállt 13 megyét, magának pedig birodalmi hercegi címet és a „Magyarország részeinek ura” titulus elismerését kérte, cserébe háború esetén Lipótot királyaként támogatta volna, családja férfiágának kihalásával pedig a terület visszaszállt volna a Habsburgokra – ajánlatát ezúttal is elutasították. Április 1-jén Drinápolyból megindult a török hadjárat Bécs ellen. Június 21-én Thököly felmondta a Béccsel kötött fegyverszünetet, majd felkereste a hadjáratot vezető nagyvezír eszéki táborát, ahol megállapodtak, hogy a fejedelem hűségére térők birtokait a török nem dúlja fel. Ennek hatására a főurak túlnyomó többsége átállt, élelemmel és fegyveresen is támogatták a törököket. Ezt követően Thököly a Duna bal partján vonult északnyugat felé, miközben megbízottai a dunántúli megyéket eskették a hűségére. Júliusban Nagyszombat és Pozsony megnyitotta előtte kapuit, de 29-én Lotaringiai Károly, a császári sereg fővezére utóbbiból kiűzte a kurucokat. Augusztus 26-án a Morva melletti Angernnél a kurucok nagy vereséget szenvedtek a Bécs felé vonuló lengyel hadaktól. Másnap Thököly megtagadta a nagyvezír Bécs alá rendelő parancsát. Ezt a döntést feltehetően több szempont is indokolta: Sobieski János lengyel királlyal való jó kapcsolata mérséklőleg hathatott rá, nem akarta védtelenül hagyni Felső-Magyarországot, illetve számolt azzal, hogy török győzelem esetén Buda 1526-os, tíz napig tartó kifosztásához hasonlóan a törökök Bécsből is hamar kivonulhatnak. Szeptember 4-én, tehát még Kara Musztafa katasztrofális kahlenbergi vereségét megelőzően sokadik alkalommal békeajánlatot tett Bécsnek: felajánlotta, hogy Pozsonyért és a bányavárosokért cserébe 25 ezres seregével a török ellen fordul. Lotaringiai Károly támogatta az ajánlatot, de az Udvari Haditanács (amelynek vezetője rivalizált a fővezérrel) elutasította. A Bécset ostromló sereg veresége után Thököly kelet felé vonult vissza, miközben ismét megtagadta a nagyvezír csatlakozásra felszólító parancsát – az október 9-i párkányi csatában sem vett részt, ami tovább rontotta viszonyát a törökkel. Sobieski hazavonulása közben elfoglalta Lipót részére Észak-Magyarország jelentős területeit. A fejedelem Sobieski útján továbbra is különbékét akart kötni Lipóttal, azonban a király elzárkózott ettől – Thököly meghódolását követelte, és hogy vonuljon vissza a magánéletbe. 1684 januárjában életbe lépett I. Lipót amnesztiarendelete – ettől kezdve állandóak voltak az átállások a kurucoktól a császáriak oldalára. Thököly erre adandó válaszként adta ki a keresztény világnak és a magyaroknak címzett kiáltványát. „Keresztény vallások védelmében és a nemzetek szabadságáért.” Ez felhívta a figyelmet a hatalom sorozatos jogsértéseire, és hangsúlyozta, hogy a kurucok mozgalmának legfőbb célja a törvényesség visszaállítása, a vallásszabadság garantálása. Hivatkozott az ország régi törvényeire, a közelmúltbeli uralkodók által elfogadott koronázási hitlevelekre. Az írásban Thököly kurucai török orientációjának előfutáraiként megjelentek Bocskai, Bethlen és I. Rákóczi György, azonban az erdélyi fejedelmek háttérbe szorultak Wesselényi Ferenc és Lippay György alakja mögött. A néhai nádor és az esztergomi érsek, az ország két első közjogi méltóságának törökpártisága mindennél csattanósabb érv volt a felkelők legitimációja mellett. Péter Katalin történész véleménye szerint ugyanakkor a Manifestum alaposabb vizsgálata során kiderül, hogy állításai alátámasztására „részben 1684-re aktualitásukat vesztett eseményekről szól, részben nem említ égetően időszerű momentumokat, végül: valótlan dolgokat állít.” Ebben az évben Schultz altábornagy vezetésével indult támadás Thököly ellen, aki azonban hamarosan ellentámadásba ment át. Sikerült elfoglalnia többek között Késmárkot és Ungot, de szeptembertől az erőviszonyok a császári sereg oldalára billentek el. Eperjes alatt elszenvedett veresége után Thököly Regéc várába húzódott vissza, de a várost magát a császáriaknak 21 napig tartó ostrommal sem sikerült bevenniük. ### A fejedelemség bukása – Thököly elfogatása, majd török csapatvezérsége (1685–1689) 1685 februárjában az erdélyi fogarasi országgyűlés hűtlenségi pert indított Thököly ellen, melynek eredményeképpen birtokait elkobozták. Májusban a császári erők három hétig ostromolták Ungvárt, végül azonban eredménytelenül távoztak az erősség alól. Szeptember 11-én Eperjest kéthónapi ostrom után elfoglalták. 1685\. október 15-én a nagyvezír utasítására a váradi pasa a hozzá segítségért érkező Thökölyt elfogatta, és a kedvezőbb békefeltételek reményében felkínálta Bécsnek, ám Lipót ekkor már nem tartott igényt a személyére. A fejedelmet ekkor előbb Jenő várába, majd Belgrádba szállították vasra verve. Thököly fogságának hírére Kassa kétheti ostrom után megnyitotta kapuit a császáriak előtt, akik sorra foglalták el a felső-magyarországi várakat. Egyedül Munkács védekezett 1688 januárjáig Zrínyi Ilona vezetésével. Ugyanakkor Thököly megmaradt mintegy 17–18 ezer katonája csatlakozott Lipót seregéhez. 1686. január 2-án szabadon engedték Belgrádban, majd ünnepélyes keretek között bevonult Váradra, a három hónappal korábbi megaláztatás helyszínére. Mindez azonban helyzetén lényegében már nem változtatott: korábbi hatalmát végérvényesen elveszítette – nem sikerült török segédhadakat szereznie Munkács felmentésére, sőt amikor visszavonult Hunyad vármegyei birtokára sereget toborozni, Teleki Mihály utasítására onnan is kiüldözték. 1687 februárjában Thököly a nagyvezír parancsára Váradra ment, hogy az ottani pasától kapjon segítséget Munkács felmentésére. A pasa azonban nem volt képes segítséget nyújtani, ezért Thököly kénytelen volt dolga végezetlenül visszatérni Gyulára. Júliusban a péterváradi híd őrzésével bízták meg, ezt a feladatot látta el az augusztus 12-én lezajlott nagyharsányi csata idején is. Szeptemberben a török táborban kitört katonalázadáskor el kellett menekülnie. Októberben visszatért Várad környékére, de Munkácsig nem sikerült eljutnia. 1688\. január 24-én Klobusiczky Ferenc zempléni alispán Pozsonyban átadta I. Lipótnak Thököly Imre fejedelmi jelvényeit. Február során Donatus Heißler császári tábornok Telegdnél, majd Várad környékén szétverte Thököly kisszámú hadát, aki Belgrádba menekült. Miután a császáriak szeptember 6-án azt is elfoglalták, Thököly részt vett egy kisebb jelentőségű törökellenes bolgár felkelés leverésében. 1689 nyarán Thököly 8000 fős kuruc–román-török sereggel elfoglalta Orsovát, majd Újpalánkot. Sikerei miatt a császári sereg élén Badeni Lajos őrgróf vonult ellene, aki visszaszorította Moldvába. ### Az erdélyi fejedelemség (1690) 1690\. április 15-én elhunyt I. Apafi Mihály. Kiskorú fiával szemben június 8-án II. Szulejmán szultán Thököly Imrét nevezte ki Erdély fejedelmévé. Bár Szulejmán 1681-ben még elismerte az ötévesen megválasztott fejedelmet, az idősebb Apafi kényszerű Bécs felé orientálódása miatt ezt az athnámét nem újította meg. Vele szemben Teleki Mihály erdélyi és Heißler tábornok császári hadai védték Erdélyt: lezárták a hágókat, majd Zernyestnél letáboroztak. Thököly 15 ezres kuruc-román–török–tatár, zömében lovas hadával átkelt a járhatatlannak tekintett havasokon, majd augusztus 21-én hátba támadta, és a zernyesti csatában legyőzte az erdélyi–császári hadakat. Teleki a csatában meghalt. Heißler fogságba esett; őt Thököly 1692 januárjában kicserélte az 1688 januárja óta házi őrizetben tartott Zrínyi Ilonára, és megüzente vele Lipótnak, hogy kész csatlakozni a törökellenes küzdelmekhez, amennyiben birodalmi hercegi címet kap. Szeptember 22-én a keresztényszigeti országgyűlés fejedelemmé választotta Thököly Imrét, kimondta birtokai visszaadását, és honfiúsította kurucait. Ezt követően Badeni Lajos őrgróf tizenhat lovasezredével Belgrád alól Erdélybe vonult, ahonnan október végére kiszorította Thökölyt Havasalföldre, és elzárta előle a Felső-Magyarország felé vezető utat is. (Ugyanakkor ezzel sorsára hagyta Belgrádot, amelyet a török nagyvezír október 8-án elfoglalt.) Ez az incidens volt az a gyorsan múló pillanat, amikor az átmeneti krízis hatására Bethlen Miklósnak sikerült aláíratnia a Diploma Leopoldinumot Lipóttal. ### Emigráció (1691–1705) 1691 februárjában a havasalföldi vajda kiűzte országából Thököly kurucait, akik ekkor Vidin környékére húzódtak vissza. A török nyári hadjáratában részt vett, Temes vármegye területén nyomult előre, majd augusztus 19-én ott volt a szalánkeméni csatában is, amely Köprülü Musztafa vereségével és halálával végződött. Októberben még betört Gyula környékére, de kisebb portyák után kénytelen volt kivonulni az országból. 1696-ig az Al-Dunánál vett részt kisebb hadicselekményekben egy-egy török seregtest parancsnokaként. 1697 júniusában II. Musztafa szultán hadjáratot indított Magyarország visszafoglalására. Thökölyt ennek kapcsán azzal bízták meg, hogy Habsburg-ellenes felkelést robbantson ki a Tisza-vidéken. Július 1-jén azonban csak Hegyalján tört ki felkelés, amelyhez ráadásul csak a jobbágyok csatlakoztak, míg a nemesség a császári oldalra állt. Mire a 80 ezres szultáni sereg augusztus 19-én Pancsovánál megkezdte a Dunán való átkelést, a hegyaljai felkelést már vérbe fojtották. Szeptember 11-én Thököly is jelen volt a zentai súlyos török vereségnél, amelyben mintegy 30 ezer török fulladt a Tiszába, és elesett Elmasz Mehmed nagyvezír is. Ettől kezdve az Erdély önállóságát garantáló török–német békeszerződést sürgető Anglia és Hollandia felé puhatolózott egészen a tényleges békekötésig, amelyben már nem volt szó Erdély önállóságáról. 1698-ban még a török békefeltételek közt is szerepelt az önálló Erdély fenntartása. 1699-ben a karlócai béke értelmében Thökölyt és kurucait az Oszmán Birodalom határtól távol eső, belső területén telepítették le. Az 1704-es Thököly-párti erdélyi betöréstől eltekintve személye a későbbiekben már nem jutott érdemleges szerephez a magyarországi és erdélyi ügyekben. 1705\. szeptember 13-án, néhány nappal 48. születésnapja előtt halt meg a kis-ázsiai İzmitben, és ott is temették el. ## Emlékezete Hamvait 1906 októberében újratemették Késmárkon, szülővárosának új evangélikus templomában, ahol elhelyezték palástját és zászlaját is, valamint azt a feliratos domborművet, amely izmiti sírját borította. Grantner Jenő 1954-ben elkészített 2,8 m-es bronzszobra a Hősök tere jobb oldali oszlopsorában balról az ötödik alak. (Eredetileg Mária Terézia szobra állt ezen a helyen.) Alatta dombormű található, „Thököly kurucai a szikszói harcban legyőzik a labancokat, 1679” felirattal. 1982-ben konferenciát szerveztek Hajdúszoboszlón a bányavárosi győzelem 300. évfordulójára. 2005-ben, halálának 300. évfordulóján İzmitben utcát neveztek el róla. 2008-ban Thököly Imre Emlékház nyílt İzmitben. 2009-ben utcát neveztek el róla Törökországban, a Márvány-tenger partján fekvő Karatepén, ott, ahol a hadvezér feleségével, Zrínyi Ilonával utolsó éveit élte száműzetésben. ## Származása

Puskás Ferenc (labdarúgó)

Puskás Ferenc, született Purczeld (Budapest, 1927. április 1. – Budapest, 2006. november 17.) a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett, olimpiai arany- és világbajnoki ezüstérmes magyar labdarúgó, több klubcsapat és válogatott edzője, posztumusz dandártábornok. Az Aranycsapat csapatkapitánya, közismert becenevén Puskás Öcsi; Spanyolországban Pancho néven becézték. A FIFA-listán a világ valaha volt legjobbjai között szerepel. 2016-ban a goal.com internetes szakportál „Legendák világbajnoksága” elnevezésű szavazásán a valaha volt legjobb labdarúgónak választották. 85-szörös magyar és 4-szeres spanyol válogatott; háromszoros BEK győztes, a BEK gólkirálya 2 alkalommal, Európa legjobb góllövője (1948), Európa-kupa gólkirály 10 góllal (1948–1953-as Európa-kupa); az egyetlen játékos aki 4 gólt szerzett egy BEK vagy BL-döntőn (1960), 84 gólt szerzett a magyar válogatottban, ezzel egészen 2019-ig minden idők legeredményesebb európai válogatott játékosa volt, ekkor Cristiano Ronaldo megelőzte. A XX. század legjobb góllövője. Az egyetlen játékos a világon, aki gólt lőtt világbajnoki (1954), olimpiai (1952), Európa-bajnoki (Európa-kupa, 1953), Bajnokok Ligája- (BEK, 1960) és Interkontinentális kupadöntőben (1960) is. 352 magyar bajnoki mérkőzésen 360 gólt, míg 180 spanyol bajnoki mérkőzésen 156 gólt szerzett; Puskás életében 1271 mérkőzésen lépett pályára, és 1571 gólt szerzett, mérkőzésenkénti gólátlaga 1,24 volt, a hivatalos (bajnoki, kupa-, válogatott és egyéb díj-) 806. 5-szörös magyar bajnok a Kispest Honvéddal (Kispest AC/Budapesti Honvéd SE), 6-szoros spanyol bajnok a Real Madriddal; 4-szeres magyar és szintén 4-szeres spanyol gólkirály, 1-szeres spanyol kupagyőztes (1962). Edzőként az Antarktisz kivételével minden földrészen dolgozott. Szövetségi kapitányként Szaud-Arábia és Magyarország válogatottjai élén tevékenykedett. Bajnokcsapatok Európa-kupája-döntős és görög bajnok a Panathinaikósszal, görög bajnok az AEK Athénnal is, ausztrál bajnok és kupagyőztes a South Melbourne-nel. További bajnoki érmek sorát nyerte egyiptomi, paraguayi, chilei és görög csapataival. Fontosabb címek és kitüntetések: FIFA Order of Merit; UEFA Order of Merit – smaragd fokozat; NOB Order of Merit; a Nemzet Sportolója; a Magyar Köztársasági Érdemérem középkeresztje; a Magyar Köztársaság tiszteletbeli nagykövete; a Köztársasági Elnök Arany Emlékérme; Budapest Főváros díszpolgára; Budapest I. és XIX. kerületének díszpolgára. A XX. század legjobb magyar sportolója (a Nemzeti Sport olvasói szavazása); a Real Madrid történetének legjobb játékosa (internetes szurkolói szavazás); a XX. század legjobb sportolója kitüntetés (AIPS); Aranyláb díj (Golden Foot); a FIFA SOS Gyermekfalvak magyarországi nagykövete; Magyar Örökség-díj. A Magyar Néphadsereg őrnagya, majd rehabilitálása után a Magyar Honvédség alezredesévé, ezredesévé, halála napján dandártábornokká léptették elő. Magyarország legnagyobb stadionja, az egykori Népstadion, valamint a felcsúti Pancho Aréna az ő nevét viseli. Felcsúton futballakadémiát, Kispesten általános iskolát, valamint Magyarország több településén és Ausztráliában utcát neveztek el róla. A 82656-os kisbolygó szintén az ő nevét viseli a világűrben. 1950 és 1954 között a magyar futballválogatott csapatkapitánya és a Budapesti Honvéd meghatározó egyénisége volt. Az 1956-os forradalom leverésének hírére Bécsben maradt, ahová rövidesen felesége és gyermeke is követte. Később Spanyolországba költözött, ahol 1958-tól a Real Madrid legendás játékosa lett. 39 évesen hagyott fel játékosi pályafutásával, utána futballedzőként tevékenykedett. 1991-ben végleg Magyarországra költözött, és 1992-ben az MLSZ utánpótlás-, majd nemzetközi igazgatója, végül 1993-tól egy rövid időre a válogatott szövetségi kapitánya lett. 2000-től Alzheimer-kórral és más betegségekkel küszködött, a kórházat csak ritkán hagyhatta el. Egészségi állapota egyre rosszabbra fordult, végül 2006. november 17-én hunyt el. Puskást tekintik minden idők legjobb magyar labdarúgójának. Nemcsak Magyarországon és Spanyolországban örvend máig is köztiszteletnek, de a sportág számos nagy alakja, például Cruyff, Beckenbauer vagy Di Stéfano is nagyra becsülte. Pelé úgy fogalmazott, hogy a Holdon is Puskás lett volna a legnagyobb játékos. Páratlan játékát a rendkívüli robbanékonyság, a tökéletes labdakezelés, a kiismerhetetlen cselek, a szellemes megoldások, a szinte centiméterre pontos átadások, a nem mindennapi helyzetfelismerés és a briliáns rúgótechnika jellemezte. Akaraterejét igazolja, hogy bár Spanyolországban nagy túlsúllyal jelentkezett játékra, átállt a spanyol ritmusra, és rövid időn belül lefogyott a megfelelő szintre. Harmincéves kora után is képes volt a megújulásra, és a publikumot a régi játékával, sőt néha annál is jobbal kápráztatta el. Ismert volt erős és hihetetlenül pontos ballábas lövéseiről. Puskást az IFFHS a 20. század egyik legjobb játékosának tekinti. 2004-ben felkerült a neve a világ legjobb labdarúgóinak névsorát tartalmazó FIFA 100-as listára. A FIFA az év legszebb gólját lövő játékosnak járó díját a magyar csatárról nevezte el. ## Élete ### Gyermekkor, Kispesti AC Puskás Ferenc apai ágon szegény sváb származású családba született Purczeld Ferenc néven (a dokumentumok szerint április 1-jén, az Uzsoki utcai kórházban, azonban az esetleges április 1-jei tréfák elkerülése végett a születésnapját április 2-án ünnepelte). Édesapja, id. Puskás Ferenc (1903–1952) a Kispest FC játékosa volt, majd a Kispesti AC és jogutódja, a Budapesti Honvéd edzőjeként dolgozott. Édesanyja Bíró Margit (1904–1976) varrónő volt. A család 1937-ben magyarosította nevét Purczeldről Puskásra. A családban az anya és a gyerekek már nem beszéltek németül. Korai éveit egy kispesti házban töltötte, 32 felnőtt és 132 gyermek társaságában. Tehetséges labdarúgó volt, már gyerekkorától kezdve remekül futballozott. Pénz hiányában ekkor még általában rongyokból készített labdával játszott a közeli grundon, ahol társaival napi tíz órát is eltöltött. Legjobb barátja, későbbi csapattársa, a szomszédban lakó Bozsik József („Bozsik Cucu”) volt. A másfél évvel idősebb „Cucut” tizenkét éves korában, az akkori szabályok szerinti korhatárt elérve, leigazolta a Kispesti AC kölyökcsapata. Puskás ezt látva addig könyörgött a klub intézőjének, hogy hamis igazolással, Kovács Miklós néven bevette őt is a csapatba. Édesapja mindkettejüket nagyon tehetségesnek találta, és igyekezett csiszolni a játékukon. Puskás már 16 évesen bekerült a kispesti felnőttgárdába. A csapat tagjaként 1943 őszén játszott legelőször, miután egy influenzajárvány miatt több játékosnak is távol kellett maradnia a nagyváradi NAC elleni mérkőzéstől. Ekkortájt kezdték idősebb játékostársai „Puskás Öcsinek” szólítani, és ebből az időszakból származik a „Sváb” becenév is. ### A Budapesti Honvéd játékosaként sikerek a nemzeti válogatottban 1945 augusztusában a második világháború után első ízben összeállt magyar válogatottal vett részt az első válogatott mérkőzésén, melyen 5–2-re győzték le Ausztria csapatát. Képzéséhez és sikeréhez nagyban hozzájárult a csapat edzője, Sebes Gusztáv, akit lenyűgözött Puskás játékstílusa, és aki megjósolta, hogy tanítványa egy napon a világ legjobb futballistájává válik. 1949-ben a Kispesti AC a Sportminisztérium védnöksége alá került, új néven, Budapesti Honvédként működött tovább, mivel a klub ezután a Magyar Néphadsereghez tartozott, az állandó játékosai többnyire hivatásos katonák is voltak. Puskás másik közismert sportsajtóban használt beceneve, a „Száguldó Őrnagy” innen ered. A Honvédnél töltött első éve során 50 alkalommal talált a kapuba, és ezzel elnyerte első bajnoki címét. Ebben az időben a Budapesti Honvéd volt a legjobb magyar labdarúgócsapat. Játékosai a nemzeti válogatott arculatát is meghatározták. Puskás a Honvéddal ötször (l. 4.1) nyerte meg a magyar bajnokságot, és négyszer szerzett gólkirályi címet. 1950-ben nősült meg, és feleségével, Hunyadvári Erzsébettel (1932–2015) egész életútja során kiegyensúlyozott házasságban élt. Házasságukból egy lányuk született 1952-ben, Anikó, aki 2011. október 19-én a spanyolországi Valenciában hunyt el. ## Pályafutás (összefoglalás) ### Magyarország (1939–1956) Magyarországon csak a Budapesti Honvédban (1949–1956), illetve ennek elődeiben a Kispesti FC-ben (1939–1944) és a Kispesti AC-ben (1944–1949) játszott. Az 1947–1948-as évadban 32 mérkőzés során 50 gólt szerzett. Öt alkalommal nyert bajnoki címet (l. 4.1). 1946 és 1956 között 18 alkalommal került be a Budapest-válogatottba, és 15 gólt lőtt. ### Spanyolország (1958–1966) 1958 és 1966 között a Real Madrid játékosa volt. A Real ez idő tájt hazájában nem talált legyőzőre. Összesen 372 meccset játszott végig, és 324 góllal gazdagította csapatát. A BEK-ben 39 mérkőzés során 35 gólt lőtt, és 12 találatával gólkirály lett az 1959–1960-as évadban. Az 1960-as, Eintrach Frankfurt elleni döntő 7–3-as győzelméből (amely találatait tekintve máig rekordnak számít) 4 góllal vette ki a részét (a többi gólt Alfredo di Stéfano rúgta). Az 1961–1962-es évadban héttel több gólt lőtt be, mint a Real korábbi legeredményesebb játékosai, Di Stéfano és Tejada, így újra gólkirály lett. A döntőben, amelyben a Guttmann Béla által irányított Benfica Lissabon ellen 5–3-as vereséget szenvedtek, csak Puskásnak sikerült a kapuba találnia. Két évvel később a döntőben a Real az Internazionale ellen 3–1-re veszített. 1966-ban a megfiatalított Real Madridnak már sikerült győznie az FK Partizan Belgrad elleni döntőben. Puskás, aki ekkor már 39 éves volt, nem játszott a végjátékban, azonban csapatán belül mégis gólkirály lett, három meccsen szerzett öt góljával. ### Magyar válogatott (1945–1956) Pályafutása a magyar válogatottban 17 éves korában, 1945. augusztus 20-án az osztrákok elleni 5–2-es budapesti győzelemmel kezdődött, és 1956. október 14-én Bécsben fejeződött be, amikor az osztrákok 2–0-s vereséget szenvedtek. Mindkét meccsen egyszer talált a hálóba. 1950-ben az Albániával szembeni 12–0-s győzelemből négy góllal vette ki a részét. További négy mérkőzésen újabb három gólt szerzett (1946: 7–2 Luxemburg ellen, 1948: 5–1 Románia ellen, 1949. május 8-án 6–1 és 1950. október 29-én 4–3 Ausztria ellen). Csapatával 63 meccset nyert meg, és csak 11-szer veszített, emellett további 11 alkalommal zárt döntetlennel. 85 nemzetközi találkozón 84 góljával magyar rekordot állított fel. ### Spanyol válogatott (1961–1962) A spanyol válogatottban négy mérkőzésen játszott 1961 és 1962 között, de nem szerzett gólt. Első alkalommal 1961. november 12-én szerepelt Marokkó ellen Casablancában, ahol a spanyolok 1–0-ra nyertek. A másik három mérkőzést az 1962-es chilei világbajnokság részeként játszották le, melyen a spanyol csapat utolsó csoportmérkőzésén 1962. június 6-án, Viña del Marban 2–1-es vereséget szenvedett Brazíliától. Összeredménye 2 győzelem és 2 vereség. ## Játékos ### Klubok - 1939–1944: Kispest FC - 1944–1949: Kispesti AC - 1949–1956: Budapesti Honvéd SE - 1958–1967: Real Madrid 1939-től 1956-ig egy klubnál játszott, melynek neve többször megváltozott ### Bajnokságok és gólok - 349 mérkőzés (358 gól) Magyarországon - 180 mérkőzés (156 gól) Spanyolországban ### Minden sorozatban - 262 mérkőzés (242 gól) a Real Madridban - 367 mérkőzés (380 gól) a Kispestben. ### Meccsek és gólok a Budapest-válogatottban - 1946–1956: 18 mérkőzés (15 gól) ### Egyéb válogatott meccsek - 1954–1955: 5 mérkőzés (11 gól) ### Nemzeti gólkirályi címek - 1948: 50 gól a Kispesti AC számára - 1950: 31 gól a Budapesti Honvéd SE számára - 1950\. ősz: 25 gól a Budapesti Honvéd SE számára - 1953: 27 gól a Budapesti Honvéd SE számára - 1960: 28 gól a Real Madrid számára - 1961: 27 gól a Real Madrid számára - 1963: 26 gól a Real Madrid számára - 1964: 20 gól a Real Madrid számára ### Nemzetközi gólkirályi címek - Európa-kupa: 1953 (10 gól) - BEK: 1960 (12 gól), 1964 (7 gól) ### Nemzetközi mérkőzések és gólok - 85 mérkőzés (84 gól) a magyar válogatottnál (1945–1956) - 4 mérkőzés (0 gól) a spanyol válogatottnál (1961–1962) ### Klubok edzőként Tíz országban edzősködött: Spanyolország, USA, Kanada, Görögország, Chile, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Paraguay, Ausztrália és Magyarország. - 1967: Hércules Alicante, Spanyolország - 1967: San Francisco Gales, USA - 1968: Vancouver Royals, Kanada - 1968–1969: CD Alavés, Spanyolország - 1970–1974: Panathinaikósz, Görögország - 1974–1975: FCL Murcia, Spanyolország - 1975–1976: Colo-Colo, Chile - 1976–1977: a Szaúd-arábiai labdarúgó-válogatott edzője, Szaúd-Arábia - 1978–1979: AÉK, Görögország - 1979–1984: Al Masri, Egyiptom - 1985–1986: Sol de América, Paraguay - 1986: Cerro Porteño, Paraguay - 1990–1991: South Melbourne Hellas, Ausztrália - 1992: az MLSZ utánpótlás-, majd nemzetközi igazgatója - 1993\. április–július: 4 mérkőzésen magyar szövetségi kapitány ## Sikerei, díjai ### Játékosként elért eredmények ### Edzőként elért eredmények ## Statisztika ### Mérkőzései a magyar válogatottban ### Mérkőzései a spanyol válogatottban ### Mérkőzései magyar szövetségi kapitányként ## Személyes rekordok - Legtöbb gól egy mérkőzésen: 7 (1949. február 19.) - Legtöbb gól egy évadban: 50 (1948) - A 20. század legjobb góllövője (a Kispesti AC, illetve a Budapest Honvéd SE és a Real Madrid játékosaként 514 első osztálybeli meccseken szerzett góllal) - A harmadik legjobb magyar góllövő a magyar bajnoki örök góllövőlistán 357 góllal (az 1943 és 1956 közötti mérkőzéseken) - A magyar válogatott legjobb góllövője (84 góllal) - A tizenharmadik legjobb spanyol góllövő 156 góllal (az 1958 és 1966 közötti mérkőzéseken) - A BEK góllövőlistájának harmadik helyezettje (Di Stéfano és Eusébio mögött) 36 góllal (az 1958 és 1966 közötti mérkőzéseken) ### Érdekességek Puskás rendkívül jó eredménnyel szerepelt a magyar válogatott tagjaként, 85 mérkőzésen 84 gólt szerezve (találati aránya: 0,988). Összehasonlításképpen Pelé a brazil válogatottban 92 mérkőzésen 77 gólt szerzett (találati aránya: 0,837). Gerd Müller a német válogatottban ugyan 62 meccsen 68 gólt ért el (találati aránya: 1,097), ebből azonban 22 találkozón nem talált be. A legjobb találati arányt Puskás csapattársa, Kocsis Sándor érte el, aki 68 meccsen 75 alkalommal talált a hálóba (ami 1,103-as találati arányt jelent). ## Legendák - A szóbeszéd szerint a pályafutása elején az egyik meccsén jobblábbal próbált gólt rúgni, de a lövés a kapust találta el, akinek az összes bordája eltört, ezért a későbbiekben csak a gyengébb bal lábát használta a kapura lövéshez. A valóság ezzel szemben az, hogy a bal lábát jobban tudta használni, mint a jobbat. - Állítólag megtörtént, hogy a szövetség egyre gyakrabban nem fizette ki a játékosoknak járó prémiumot. Az 1952-es zürichi mérkőzésen a svájciak 2–0-ra vezettek, mikor Puskás érdeklődni kezdett a kispadon ülő Sebes Gusztávnál a honorárium felől: „Guszti bácsi, még mindig nincs pénz a győzelemért?” Az edző azonban megnyugtatta a játékost: „De van!” A magyar csapat végül 4–2-re győzött. Ekkor hangzott el Puskás legendás mondata: "Kis pénz, kis foci; nagy pénz, nagy foci". - Az egyik válogatottmérkőzésen történt, hogy az ellenfél kivonult melegíteni a pályára, keményen készültek, eközben Puskásék a kezdőkörbe mentek, és azt játszották, hogy a félpályáról a kapujuk felé rúgták a labdát, de úgy, hogy az csak a felsőlécet érinthette. Az ellenfél egy idő után megunta a bemelegítést, és némán nézte őket. - Papp László háromszoros ökölvívó olimpiai bajnokunk 1963 decemberében Madridban lépett szorítóba hivatásos mérkőzés keretében a spanyol Folledo ellen. A tét a középsúlyú Európa-bajnoki cím volt. A hatalmas csarnok zsúfolásig megtelt. Laci kissé szorongva nézett a mérkőzés elé. Nem az ellenfél izgatta, hanem a győzelemre áhítozó, heves vérmérsékletű, 15 ezer főnyi hazai közönség várható hangorkánja. Zúgott is a harsány biztatás a spanyolok kedvence felé. Egyszer azonban váratlanul felharsant a lelátó egyik szögletében a harsány „Hajrá, Papp!” kiáltás is. És míg Folledo hívei olykor szünetet is tartottak, Papp szurkolói megállás nélkül, a mérkőzés végéig lankadatlanul biztatták a magyar fiút. Laci önbizalmát láthatóan növelte a váratlan buzdítás. Fölénye egyre fokozódott. Végül biztos győzelemmel harcolta ki az Európa-bajnoki büszke címet. Az első gratuláló Puskás volt, aki a szorító közvetlen közelében szurkolta végig a mérkőzést. – Nem értelek, Öcsi! – jegyezte meg Papp. – Te amiatt panaszkodsz, hogy alig hallasz Spanyolországban magyar szót. És íme: ma este több száz magyar buzdított itt engem. – Tévedsz, Görbe! [ez Papp kedvenc beceneve] – magyarázott Puskás. – Rajtunk kívül egyetlen magyar sincs itt. Kubala és én fogadtuk fel ezeket az embereket itt. Kasztíliai munkanélküliek. Megvettük nekik a jegyet, és órabért fizettünk, hogy téged biztassanak. Becsülettel rászolgáltak a fizetésre. ## Emlékezete - A Budapest Honvéd FC csapatában már senki nem játszhat 10-es mezben, mert a klub Puskás előtt tisztelegve visszavonultatta ezt a mezszámot. Puskás Ferenc 1942 és 1956 között a Kispesti AC-ben és jogutódjában, a Budapesti Honvédban 352 bajnoki mérkőzésen 360 gólt szerzett. A klubbal ötször bajnok lett és négyszer gólkirály. A Real Madrid CF együttesében "Puszkasz" harmincegy évesen, jelentős súlyfelesleggel, kétéves eltiltás után játszhatott újra. A spanyol profi klubban játékostársai elismerték tudását, és ott is a 10-es mezt adták neki. Amikor a portugál Figo 2000-ben a Realhoz került, csak annyit mondott neki az elnök, úgy viselje ezt a mezt, hogy előtte Puskásé volt. - A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 2009-ben Puskás Ferenc-díjat alapított, melyet minden évben a legszebb gólt rúgó játékos kap. - 2002-ben róla nevezték el a Népstadiont. - 2010-ben Zalaszabáron a főteret nevezték el róla, és a településen egyben ünnepélyesen leleplezték a labdarúgó első köztéri szobrát is. - Budapest XIX. kerületében a Bozsik stadion előtti, volt Újtemető utcát róla nevezték el. - A Bozsik Stadion pénztárának falán domborműves bronz emléktábla látható (alkotó: Tihanyi Viktor 2007). - Kispesten az egykori Szekfű utcai általános iskola falán mészkő-bronz domborműves emléktábla hirdeti BOZSIK JÓZSEF és PUSKÁS FERENC, az iskola egykori tanulói nevét (alkotó: Tihanyi Viktor 2008). - Pécsett teret neveztek el róla. - Dunaföldváron emléktáblát állítottak tiszteletére. - Egy 2001-ben felfedezett kisbolygót, a 82656 Puskást róla nevezték el. - Puskás Öcsi-szobor Budapesten. (2013) - Puskás-szobor Szentesen. (2013) - 2011\. november 25-én a londoni 6–3-as győzelem évfordulóján a MÁV 470 010-4 számú Siemens Taurus mozdonyára az Aranycsapat tagjaként Puskás Ferenc is felkerült. A vállalat így állított a legendás csapatnak emléket. - Alakja felbukkan (említés szintjén) Kondor Vilmos magyar író Budapest novemberben című, 2012-es kiadású bűnügyi regényében. - 2013\. március 28-án az Óbudai Promenádon, a leendő Puskás Öcsi téren avatták fel a világ első egész alakos köztéri Puskás-szobrát. Pauer Gyula és Tóth Dávid szobrászművész alkotásához egy madridi fénykép adta az ötletet, amelyen a madridi Toros de Las Ventas terén gyerekek csodálják a labdával varázsló Puskást. - 2013\. októberében a Real Madrid valdedebasi edzőközpontjának bejáratánál átadták Puskás mellszobrát. - A Puskás Akadémia FC 2014-ben átadott felcsúti stadionja a Pancho Aréna nevet kapta, amely Puskás Ferenc keresztnevének spanyol változatának, a Franciscónak becézése. Spanyolországban így nevezték Puskást. - 2014 októberétől kapható a róla elnevezett Puskás-sör, melynek arany színű dobozán a csatár képe és 10-es mezszáma is látható. - Egy 2016-os internetes szavazáson Puskás Ferencre is lehetett szavazni, akit aztán a Legendák vb-je elnevezésű szavazáson – Marco van Bastent, Maradonát és Zinedine Zidane-t is legyőzve – a labdarúgás történetének legjobb játékosának választották. - 2017\. február 4-én bronzszobrot avattak a tiszteletére Melbourne-ben. - 2020\. augusztus 20-án mutatták be az életéről szóló musicalt az Erkel Színházban. A darab rendezője Szente Vajk. ## Zenei kiadványok - Puskas canta: Canciones populares de Hungria / Danzas gitanas hungaras (EP, 1961, Discophon 27.125) - Nótáskedvű volt az apám (MC, 1997) - Puskás. Hangfelvétel. A nevem csak ennyi volt: Öcsi... Puskás Ferenc emlékalbum. A futballegenda kedvenc nótái saját előadásában; Magneoton, Bp., 2007 (CD) ## Film - Szerepel A csodacsatár című filmben. Rendező: Keleti Márton. - Egy jelenetben megjelenik Az elvarázsolt dollár című Bujtor-filmben Albert Flóriánnal együtt. - Almási Tamás (rendező), Neményi Ádám (producer): Puskás Hungary dokumentumfilm, 2009. - Gellár Csaba (rendező), Lajos Tamás, Takó Sándor (producer): Puskás öcsi és barátai animációs film, 2020. ## Származása ## Ajánlott irodalom

Kommunista kiáltvány

A Kommunista Párt kiáltványa vagy röviden Kommunista kiáltvány (németül Manifest der Kommunistischen Partei) Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, végső megszövegezését tekintve Marx műve, amely 1848. február végén jelent meg névtelenül, a titkos nemzetközi szervezetként működő Kommunisták Szövetsége hivatalos pártprogramjaként. Előzményei közé tartozik Engels két írása, „A kommunista hitvallás tervezete”, illetve „A kommunizmus alapelvei”, melyek a Kommunisták Szövetségének vitaanyagaként születtek meg. A szövetség 1847. november 30-tól december 8-ig ülésező II. kongresszusa megbízta Marxot és Engelst programadó dokumentumának kiáltvány formában való megírásával. Marx halogatta a rá váró végleges formába öntést, és csak a londoni vezetőség erélyes sürgetésére kezdett neki a mű megírásának, amely mindössze körülbelül három hét alatt született meg. Megjelenése után a kommunisták körein kívül nem váltott ki szinte semmilyen visszhangot, az 1848-as forradalmakra nem volt kimutatható hatással. Felívelő pályafutása az Első Internacionálé és a Párizsi Kommün után kezdődött, s az 1917-es októberi orosz forradalommal vett újabb lendületet. A nemzetiszocialista Harmadik Birodalom idején betiltották, sőt nyilvánosan elégették. Ismertségének tetőpontját a második világháború után érte el, amikortól a világ sok országában a történelmi műveltség fontos elemének ismerték el, és több országban is kötelező iskolai tananyaggá vált. A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság óta újra megnövekedett iránta az érdeklődés, számos új kiadása és fordítása látott napvilágot. Összességében ez a kiáltvány a politikatörténet legnagyobb hatású és legismertebb szövegei közé tartozik és a kapitalizmus fejlődési irányait nagy előrelátással megírt elemző műnek lehet tekinteni. Keletkezése óta sok tekintetben jelentősen elavult, ami főleg a konkrét történelmi helyzetleírásokra vonatkozik – ezt már annak idején maguk a szerzők is önkritikusan elismerték –, ugyanakkor történetbölcseleti lényege, a kapitalizmus szükségszerű bukásának korszakokon átívelő történelmi előrejelzése, egyre több szerző szerint nehezen kétségbe vonható aktualitással bír, bár van olyan ellenvélemény is ami szerint sajnálatos volt egyáltalán megírni is. A Kiáltványt tekintik a történelmi materializmus első kiérlelt, rövidsége ellenére teljességre törekvő dokumentumának. Ebben a szerzők az emberiség írott történelmére mint az osztálytársadalmak történetére tekintenek. Nézetük szerint a történelem fő mozgatóereje az ellentétes érdekű társadalmi osztályok közötti kibékíthetetlen harc, az osztályharc. A kapitalizmus jelentősen leegyszerűsíti a társadalom osztályszerkezetét az uralkodó, kizsákmányoló burzsoáziára, illetve az elnyomott, kizsákmányolt proletariátusra. A proletariátus történelmi küldetése, hogy uralkodó osztállyá szervezze magát, eltöröljön minden osztályt, minden kizsákmányolást, s megteremtse az osztályok és kizsákmányolás nélküli, igazi szabadságot megvalósító társadalmat, a kommunizmust. Ennek legfőbb mozzanata a termelőeszközök tőkés magántulajdonának az eltörlése, társadalmi tulajdonba vétele, majd társadalmi működtetése. Ez csak a polgári tulajdonviszonyokba való elkerülhetetlen, zsarnoki beavatkozás útján lehetséges. Marx és Engels számára 1848-ban még elképzelhetetlen volt egy békés politikai forradalom, ezért mint írják: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.” 2013-ban a Kommunista kiáltványt regisztrálták az UNESCO A világ emlékezete programjába a Tőke I. kötetével együtt. ## A szerzőkről Ez a kiáltvány Karl Marx és Friedrich Engels közös munkája, ami végső megszövegezését tekintve főleg Marx műve. A gazdag textilgyáros és a szegény középosztálybeli szerzőpáros 1844-ben találkozott Párizsban és életre szóló barátság alakult ki köztük. Engels így emlékezett erre vissza: „Amikor Marxot 1844 nyarán Párizsban meglátogattam, kiderült, hogy az elmélet minden területén tökéletesen egyetértünk, s ekkortól kezdődik közös munkánk.” Kapcsolatuk egyébként már előtte azzal kezdődött, hogy felfigyeltek egymás megjelentetett munkáira. A szerzőpáros első közösen publikált műve: A német ideológia. 1847-ben az Igazak Szövetsége beolvadt a Kommunista Levelező Bizottságba és létrejött a Kommunisták Szövetsége és ennek kiáltványaként készítették el ezt az írást. A szövetség elnöke Marx lett és Engels pedig a párizsi irodát vezette. Az Európán végigsöprő 1848-as forradalmi légkört ki akarták használni mindketten, hogy az a kommunizmus győzelme lehessen, Engels még a Rajna-vidéki felkelésben is részt vett, de ezek a próbálkozások végül sorra elbuktak. Ezután Angliába kellett költözniük. Ott több művet publikáltak, aminek gazdasági alapját Engels jövedelme tette lehetővé. A legnagyobb szabású A tőke melynek csak első kötete látott napvilágot Marx életében, a további köteteket Engels rendezte sajtó alá és publikálta. ## Műfaja China Miéville felhívja a figyelmet a mű kiáltvány műfajára. Szerinte a Kommunista kiáltvány a későbbi művészeti kiáltványok archetípusa. Mint írja, „a könyv minden, csak nem megfontoltan, óvatosan lefektetett tudományos tételek sorozata” s inkább retorikának kell tekinteni, mint történelmi állításnak. A szöveg prófétai, költői, melodramatikus és tragikus. Egyetértőleg idézi Julian Hanna véleményét, aki a kiáltványt „varázsigeként ... performatív beszédként/aktusként írja le, amely egy új valóságot próbál életre hívni”. Azt javasolja, hogy a kiáltványt, amely tele van dühvel és szarkazmussal, valamint ellenségei iránti csodálattal, hangosan kell olvasni, hogy kiélvezzük káromlásainak, ismétléseinek költészetét. „Az egyetlen ésszerű módja a Kiáltvány – vagy bármi más – olvasásának az, ha olyan rugalmasak vagyunk, mint maga a szöveg. Egyszerre járjunk el megértőn és gyanakvó szigorral, megengedve a szürke területeket, a bizonytalanságokat és a jóhiszemű nézetkülönbségeket. Ami hiba és tévedés van benne, azt annak kell tekinteni, anélkül, hogy ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy önmagában véve szükségszerűen végzetesen megsebezné a szöveget.” ## A kiáltvány tartalma Az 1840-es években elkezdődött az a gyakorlat, hogy a kommunistákkal lehetett ijesztgetni az elégedetlenkedőket vagy akár a politikai aktorokat tevékenységük bírálataként lekommunistázni. A Kiáltvány célja az volt, hogy “a kommunizmus kísértetéről szóló mesékkel” szemben bemutassa a valós helyzetet. Megjelenése óta mára már bebizonyosodott, hogy a mű legtöbb megállapítását az idő nem igazolta. Mindazonáltal a kapitalizmus lényegére vonatkozó állításai még a jelenkorban is alapvetően helyesnek tekinthetőek. Mára a Kiáltvány politikai értelemben halott, de szelleme újra és újra kísért. ### Bevezetés Umberto Eco a Kiáltvány stílusát elemző és méltató írásában a híres kezdőmondatot Ludwig van Beethoven 5. (c-moll) szimfónia nyitányának dobütéseihez hasonlítja: ### I. Burzsoák és proletárok A Kommunista kiáltvány első fejezetében a történelmi materializmus legösszefüggőbb, leglényegretörőbb kifejtése található. Marx Hegel idealista dialektikáját és Feuerbach materializmusát egyesítve létrehozta a materialista dialektikát, és azt a történelemre alkalmazva kimutatja az emberi társadalmak fejlődését. Az ősközösség felbomlása utáni társadalmakat osztálytársadalmakként ábrázolja, amelyek fejlődésének legfontosabb szociológiai mozzanata minden korban az ellentétes érdekű osztályok közötti harc: A továbbiakban egy rövid történeti áttekintés keretében kifejti a burzsoázia kialakulásának folyamatát. A jobbágyi eredetű középkori városok polgárságából „fejlődtek ki a burzsoázia első elemei”. A nagy földrajzi felfedezések, a gyarmatosítás gyors ütemben bővítette a kereskedelmet, létrehozta a világpiacot, melynek óriási szükségletei a termelés és a közlekedés technikai és szervezeti fejlesztését vonta maga után. A gyors ipari és kereskedelmi haladás a burzsoázia fejlődését is jelentette, mely mint feltörekvő osztály egyre inkább háttérbe szorította a középkor felbomló hűbéri osztályait. Ezt a társadalmi fejlődést a politikai haladás kísérte: a burzsoázia elnyomott rendből előbb felfegyverzett, önkormányzati társulás a kommunában, az abszolút monarchiában a nemesség ellensúlya, majd végül a modern képviseleti államban megszerzi a kizárólagos politikai hatalmat. A szerzők ezt a gondolatot a burzsoá állam definíciójával zárják: A fenti „provokatív” idézetet elemezve Lamb részletesen cáfolta, hogy a Kiáltvány szerzői az uralkodó burzsoáziát egy monolitikus, osztatlan tömbként kezelték volna, s számos példával szemlélteti ennek az ellenkezőjét. Marx és Engels mindazonáltal hangsúlyozza a burzsoázia forradalmi szerepét, a történelmi fejlődésben betöltött haladó jellegét, szembeállítva a prekapitalista uralkodó osztályokkal, melyek a termelési viszonyok változatlan fenntartásában voltak érdekeltek, tehát a burzsoáziával ellentétben konzervatív szerepet játszottak. Az olvasó számára zavarba ejtő az a látszólagos ellentmondás, hogy a kapitalizmus közismerten legnagyobb kritikusai közé tartozó szerzők elismeréssel adóznak a tőkés termelőerők által létrehozott anyagi és társadalmi fejlődésnek, azonban ez is egy bizonyítéka a Kiáltványon végig vonuló dialektikus módszernek, mely érzékelteti a társadalmi fejlődés ellentmondásos jellegét. A tőkés fejlődés fokozatosan megszüntette a termelési eszközök, a birtok és a népesség szétforgácsoltságát, ami maga után vonta a politikai centralizációt is. Ám a létrehozott hatalmas termelőerők egyre nagyobb konfliktusba kerülnek a tőkés termelési viszonyokkal, a magántulajdon intézményével. A periodikusan visszatérő kereskedelmi (túltermelési) válságok mutatják meg a legvilágosabban ezt a folyamatot, melyben megsemmisül nemcsak az előállított termékek, hanem a termelőerők nagy tömege is. A burzsoázia új piacok megszerzésével és a régiek hatékonyabb kiaknázásával próbál úrrá lenni a válságokon, de csak még hatalmasabb válságokat készít elő. Ugyanazok az eszközök, melyekkel a feudalizmust legyőzte, most a burzsoázia ellen fordulnak. A tőkés nagyipar megteremtette a modern munkásokat, a proletariátust, amely teljes mértékben a tőke zavartalan működésének függvénye. A proletariátus, mely munkaerejének eladásából él, ki van téve a tőkés piac ingadozásának. Ezért, amikor a periodikusan visszatérő tőkés válság beköszönt, nagy részük elveszti munkáját, s vele megélhetését. A munkás így állandó bizonytalanságban, a munkanélküliség fenyegetettségében él. A gépesítéssel, a munkamegosztással munkája elveszti önálló jellegét, egyhangúvá, kimerítővé válik. A munkás a gép puszta függelékévé válik, leegyszerűsödött munkája egyre kevesebb szakértelmet igényel. Ezzel párhuzamosan munkabére csökken, s tendenciaszerűen az életének fenntartásához szükséges minimális költségekhez közelít. A kizsákmányolás fokozása ezen túlmenően a munkaidő meghosszabbítása, a munkamennyiség növelése és a gépek gyorsabb járatása révén is megvalósul. A munkások kizsákmányolásának vázolása után a proletariátus létszáma növekedésének forrásait veszik számba a szerzők. A társadalom középosztályait alkotó kisiparosok, kiskereskedők, járadékosok, kézművesek deklasszálódnak, vagyis a proletariátusba süllyednek, mert tőkéjük nem elég ahhoz, hogy nagytőkéssé váljanak, illetve a nagytőke konkurenciájával nem tudnak versenyezni, de ehhez járul még az is, hogy szakmai tudásukat az új termelési módszerek fokozatosan elértéktelenítik. Ezután a szerzők áttérnek a proletariátus fejlődésének és harcának leírására, amely kezdetben ösztönös, csupán közvetlen célok elérésére irányul. A helyi és elszórt jellegű küzdelmet fokozatosan felváltja az egyre nagyobb területi egységeket átfogó harc. Az ipar fejlődése nemcsak a proletariátus számbeli növekedését, hanem egyre nagyobb tömegekbe, nagyüzemekbe, ipari övezetekbe való koncentrációját vonja maga után. A proletariátus mindinkább érzi saját erejét, osztályhelyzetének fokozatos változását osztálytudatának fejlődése kíséri. A munkások egyesüléseket, szakszervezeteket alakítanak érdekeik megvédelmezésére, s a helyi jellegű harcok – a közlekedés fejlődése, mindenekelőtt a vasutak elterjedése révén – nemzeti méretű harccá, osztályharccá alakulnak. A szakszervezeti harc, a gazdasági küzdelem azonban csak egy lépcsőfoka az osztályfejlődésnek. Ezen a ponton a szerzők egy igen fontos definitív megállapítást tesznek az osztályharc általános jellegét illetően, mely szerint: „[...] minden osztályharc politikai harc.” E törvényszerűségből adódó következtetés, hogy az osztályszerveződés nélkülözhetetlen eleme a proletariátus politikai pártjának megszerveződése, melynek útja ellentmondásokon keresztül halad. Ilyen ellentmondás például a munkások egymás közötti konkurenciája, amely számtalanszor az egyesülés ellen ható tényező, illetve az, hogy a haladó burzsoázia az arisztokrácia és a reakciós burzsoá csoportok elleni harcban igénybe veszi a munkásság támogatását, s ezáltal bevonja a politikai küzdelmekbe, amivel elősegíti a proletariátus osztálytudatának fejlődését. Ezen ellentmondások sorát gyarapítja az is, amikor az uralkodó osztályon belüli bomlási folyamat következtében, annak egyes felvilágosultabb csoportjai, köztük befolyásos ideológusok átállnak a proletariátus oldalára. A szerzők arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy az egyetlen valóban forradalmi osztály a proletariátus, mindamellett számba veszik a konzervatív, reakciós osztályokat (kisiparosok, kiskereskedők, kézművesek, birtokos parasztok), nem hagyva figyelmen kívül a lumpenproletariátust sem. A fejezet végén a szerzők kiemelik a proletariátus osztályharcának néhány fontos sajátosságát és ezen osztály történelmi küldetését: a hatalom meghódítását, a magántulajdonon alapuló tőkés termelési mód megszüntetését. Legvégül a szerzők megállapították, hogy a tőkés kizsákmányolás következtében a proletariátus egyre nagyobb rétegei szegényednek el, pauperizálódnak, rabszolgalétbe süllyednek, s ez az egyik legfőbb hajtóereje a forradalmi harcnak. A burzsoázia uralkodásra képtelen osztállyá válik, mert uralma még a minimális életfeltételeket sem tudja biztosítani az általa elnyomott munkásosztály számára. ### II. Proletárok és kommunisták Ebben a fejezetben a szerzők a kommunizmus sajátosságait, illetve képviselőinek, a kommunistáknak a jellemzőit gyűjtik össze. „Milyen viszonyban állanak a kommunisták a proletárokkal általában?” – teszik fel a kérdést. Válaszukban kinyilvánítják, hogy „a kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben”, s nincsenek a proletariátus egészétől eltérő érdekeik. Nincsenek szektás elveik, melyeket a proletármozgalomra kívánnak erőltetni. A kommunisták csak abban különböznek a többi proletárpárttól, hogy mindig az összmozgalom érdekeit képviselik, nemzetiségtől függetlenül. A kommunisták a munkáspártok között a leghaladóbb és legradikálisabb irányvonalat képviselik, míg az elmélet terén a legkövetkezetesebbek. Céljuk ugyanaz, mint a többi munkáspárté, „a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által.” A tulajdonviszonyok a történelem során számos átalakuláson mentek keresztül, folytatják a szerzők, a korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem kizárólag a kommunizmus sajátossága. A kommunizmus megkülönböztető jellemzője nem általában a tulajdon megszüntetése, hanem a polgári tulajdon eltörlése, a magántulajdon megszüntetése. Ezek után visszautasítják azokat a vádakat, melyek azt vetik a kommunisták szemére, hogy a „munkával keresett, szerzett, megszolgált tulajdont” kívánják eltörölni. A kispolgári tulajdont nem kell eltörölni, mert azt az ipar fejlődése fokozatosan megszünteti. Majd leleplezik a vádakban rejlő demagógiát, azt a hamis vélekedést a burzsoázia részéről, hogy a proletariátus bérmunkája által termelt értéktöbbletből származó tőkét a saját fáradságos munkájának tüntesse fel: A szerzők kigúnyolják a burzsoázia azon ideológiai törekvését, hogy saját osztálya szabadságjogait azonosítsa az általános szabadságjogokkal. Visszautasítják a család megszüntetésének vádját is. Állításuk szerint a polgári család alapja a magántőke, s kifejlett formájában csak a burzsoázia számára létezik, amelyet kiegészít a proletár szükségszerű családtalansága és a prostitúció. A tőke megszüntetése természetesen mindezek eltűnését is maga után vonja. Szatirikus formában „beismerik azt a bűntényt”, hogy a kommunisták el akarják törölni azt, hogy a szülők munkába küldik gyermekeiket, miáltal a családi viszonyok is kizsákmányolóvá válnak. Ebben a kontextusban a szülők és gyermekek közti meghitt viszonyok hangoztatása csupán visszataszító polgári szólam. Rávilágítanak, hogy a társadalmi nevelés (iskola, óvoda stb.) nem kommunista találmány, ők legfeljebb átalakítják e nevelés jellegét, kiveszik azt az uralkodó osztály befolyása alól. Ezek után kigúnyolják a „nőközösség” bevezetésének vádját. Állításuk szerint a burzsoá szexuálisan kizsákmányolja feleségét, proletárjai feleségét, azok leányait, s nem elégszik meg a rendelkezésére álló hivatalos prostitúcióval, ráadásul még burzsoá társa feleségét is elcsábítja. A polgári házasság így egyfajta képmutatóan elleplezett feleségközösség. Ez a nőközösség, vagyis a tőkés termelési viszonyokból következő hivatalos és nem hivatalos prostitúció a termelési viszonyok megváltozásával el fog tűnni. Egy további vád a kommunisták ellen, hogy el akarják törölni a hazát, a nemzetiséget, amire szintén maró gúnnyal válaszolnak: „A munkásoknak nincs hazájuk. Nem lehet tőlük elvenni azt, amijük nincs.” A proletariátus elsődleges feladata, hogy önmagát „nemzetté”, a nemzet vezető osztályává szervezze, ennek tartalma azonban alapvetően különbözik a burzsoá nemzet fogalmától. A népek nemzeti elkülönülése a tőkés fejlődés, a szabadkereskedelem, a világpiac következményeképpen fokozatosan megszűnik. A proletariátus uralma pedig még inkább meggyorsítja ezt a folyamatot. Ezzel kapcsolatban Lamb és Löwy egybehangzóan megjegyzik, hogy a 21. század szemszögéből visszatekintve erre az előrejelzésre, az idő eddig egyáltalán nem igazolta a szerzők várakozásait. Ezen a ponton Marx és Engels egy olyan törvényszerűséget fogalmaznak meg, miszerint a nemzeteken belüli osztályellentétek megszűnésének arányában a nemzetek közötti kizsákmányolás és ellenséges magatartás is eltűnik. Bár a szerzők nem szándékoznak részletesen tárgyalni a kommunizmus elleni vallási, filozófiai, ideológiai ellenvetéseket, a történelmi materializmus lényegére vonatkozó néhány fontos megállapítást tesznek. Eszerint a mindenkori társadalmi tudat változása követi a mindenkori társadalmi lét változását, ami azt bizonyítja, hogy a társadalmi lét, a társadalmi termelés elsődleges, meghatározó szerepet játszik a társadalmi tudattal szemben. Ennek megfelel, hogy: „Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor csak az uralkodó osztály eszméi voltak.” Nem elsődlegesen és önmagukban az új eszmék forradalmasítják a társadalmakat, hanem a felbomló régi életviszonyok, illetve a velük szinkronban felbomló régi eszmék lehetővé teszik a régi társadalom mélyén kialakult új eszmék felszabadulását. Az úgynevezett örök igazságok látszólagosak, ami annak a következménye, hogy az azonos lényegű osztálytársadalmakat egyfajta közös formákban mozgó társadalmi tudat jellemzi. Amint azonban az osztályellentétek eltűnnek, velük együtt tűnnek el a nekik megfelelő társadalmi tudatformák (vallás, erkölcs, tudomány, művészet, filozófia, politika, jog) is. A fejezet végén a forradalom legfontosabb feladatait vázolják fel a proletariátus számára. Mint rámutatnak: „[...] a munkásforradalom első lépése a proletariátus uralkodó osztállyá emelése, a demokrácia kivívása.” Marx és Engels fontosnak tartotta a tényleges demokrácia megteremtését és lehetségesnek vélte a hatalom megszerzését parlamentáris eszközökkel Angliában, Hollandiában és az Egyesült Államokban. Ezt alátámasztja Engelsnek A kommunizmus alapelvei című munkája, melyet a Kiáltvány egyfajta vázlatának tekintenek. Ebben Engels leszögezi, hogy a forradalom első lépése egy demokratikus alkotmány létrehozása lesz, amely megalapozza a proletariátus politikai uralmát. Ezt a politikai uralmat pedig arra használja fel, hogy fokozatosan társadalmasítson minden magántőkét, s az immáron társadalmasított termelést a lehető leggyorsabban növelje. Ez kezdetben a polgári tulajdonjogba és termelési viszonyokba való elkerülhetetlenül szükséges „zsarnoki beavatkozások útján” történhet, de országonként különbözőek lesz. A fejezet a kommunizmus lényegére vonatkozó néhány általános meghatározással zárul: ### III. Szocialista és kommunista irodalom Ez a fejezet számba veszi a különféle szocialista és kommunista irányzatokat, s kíméletlen kritikát gyakorol fölöttük. Az első csoportba a „reakciós szocializmus” névvel illetett ideológiákat sorolja, azokat, melyeknek haladásellenessége a legnyilvánvalóbb. #### 1. A reakciós szocializmus A feudális szocializmus a francia és angol arisztokrácia körében született meg, miután elvesztették hatalmukat, s erőtlen támadásuk a burzsoázia ellen egy letűnt korszak visszahozatala iránti szándékukat tükrözi. Fő kritikájuk a burzsoázia ellen az, hogy a polgári rendszer hozza létre a proletariátust, mely az egész régi társadalmi rendet meg fogja szüntetni. Ide sorolja még az ún. papi szocializmust vagy szent szocializmust, amely az 1872-es és az azt követő kiadásokban a keresztény szocializmus elnevezést viselte. A reakciós szocializmusok következő kategóriája a kispolgári szocializmus. Társadalmi bázisa a középkorból örökölt polgári rend és kisparaszti rend, melyek eredetileg a modern burzsoázia előfutárai voltak, s helyzetük a fejletlenebb országokban a tengődés, stagnálás a felemelkedő burzsoázia mellett. Ezzel szemben a fejlettebb országokban egy új kispolgári osztály képződik, mely a proletariátus és a burzsoázia között lebeg, s szüntelen bizonytalanság jellemzi, mivel a konkurencia következtében tagjai tömegesen deklasszálódnak és beolvadnak a proletariátus soraiba. Legfontosabb ideológiai képviselőjük Sismondi. A kispolgári szocializmus a kapitalizmus bírálatával pozitív szerepet játszott, ámde szándéka a történelem kerekének visszaforgatására „reakciós és utópikus egyszerre”. „Céhrendszer az iparban és patriarchális gazdálkodás a falun, ebben merül ki minden tudománya.” – írják a Kiáltvány szerzői. Végül a reakciós szocializmusok utolsó típusát, a német vagy az „igazi” szocializmust teszik kritikai elemzésük tárgyává. Megállapítják, hogy ez az irányzat a sokkal fejlettebb társadalmi bázison létrejött francia szocializmus üres filozófiai spekulációvá torzított másolata, mely elvesztette minden gyakorlati jelentőségét, forradalmi politikai arculatát. Társadalmi bázisát tekintve a felbomlóban lévő német feudális rendi kispolgárság érdekeinek ideológiai kifejeződése. Az „igazi” szocializmus egyfelől támadja a feltörekvő burzsoázia ideológiáját, a liberalizmust, a képviseleti államot, a polgári konkurenciát, a polgári sajtószabadságot, a polgári jogot, a polgári szabadságot és egyenlőséget, igyekszik visszatartani a néptömegeket a polgári mozgalomban való részvételtől, másfelől támadja a kommunizmus szerinte „nyersen destruktív” irányzatát, arra való hivatkozással, hogy fölötte áll minden osztályharcnak. A reakciós szocializmusok egy már meghaladott történelmi állapothoz való visszatérés hívei, s mint ilyenek a történelmi fejlődés gátjai. #### 2. A konzervatív vagy burzsoá szocializmus A burzsoá szocializmus ideológiai irányzata tényleges reformokat szeretne, hogy a fennálló polgári társadalmi rendet megtartsa. Egyik legbefolyásosabb gondolkodójuk Pierre-Joseph Proudhon, akinek bírálatát Marx A filozófia nyomorúsága című könyvében már részletesen kifejtette. Ez az irányzat arra törekszik, hogy a proletariátust visszatartsa a politikai harctól, a forradalmi megmozdulásoktól. Ennek érdekében azt hangsúlyozza, hogy csakis a gazdasági viszonyok megváltoztatását kell elérni „adminisztratív javítgatások” formájában, de a tőkés rendszer lényegét érintetlenül hagyja. #### 3. Az utópista szocializmus és kommunizmus A fejezet legvégén az utópista szocialisták, Saint-Simon, Charles Fourier és Robert Owen kritikája kerül sorra. A rendszeralkotó utópisták a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc fejletlen időszakában kerülnek előtérbe. Az utópisták látják az osztályellentéteket, de nem tulajdonítanak önálló történelemformáló szerepet a proletariátusnak. A proletariátus számukra csak egy passzív, szenvedő osztály. A társadalmi tevékenység helyébe saját konstruált rendszereiket, szervezeti formáikat teszik, a történelmi jövő számukra csak saját tervezeteik propagandáját és realizálást jelenti. Úgy vélik, fölötte állnak minden osztályellentétnek, mivel a társadalom minden tagjának sorsán javítani kívánnak, ezért a társadalom egészéhez, de legfőképp az uralkodó osztályhoz szólnak. Azt gondolják, a racionális belátás elegendő, hogy tervezeteik valóra váljanak. Minden politikai cselekvést elleneznek, pusztán társadalmi kísérleteiktől várják az új társadalom beköszöntét. A Kiáltvány szerzői ugyanakkor megállapítják, hogy az utópisták alapjaiban bírálják a kapitalista társadalmat, amivel fontos szerepet játszanak a munkások felvilágosításában, és hozzáteszik, hogy jelentőségük fordított arányban van a történelmi fejlődéssel, annak előrehaladásával egyre reakciósabbakká válnak. ### IV. A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz A kiáltvány záró fejezete röviden kitér a kommunista mozgalomnak a haladó szerepet játszó korabeli politikai pártokhoz való viszonyára Franciaországban, Svájcban, Lengyelországban és Németországban. A kommunisták a munkásosztály legöntudatosabb részét alkotják, s miközben támogatják ezen ellenzéki pártokat a konzervatív és a radikális burzsoázia, illetve az abszolút monarchia ellen, mindig szem előtt tartják, hogy a kommunista társadalom megvalósítására vonatkozó távlati céljaik messze túlmutatnak a fennálló politikai helyzeten, így támogatásuk sohasem feltétel nélküli, hanem kritikai támogatás. Marx és Engels felhívja a figyelmet a polgári forradalom küszöbén álló Németországra, amelyben az angol és francia polgári forradalmakkal összehasonlítva sokkal fejlettebb általános feltételek között, és fejlettebb proletariátussal megy végbe a változás, így az egy proletárforradalom közvetlen előjátéka lehet. A fejezet végén hangsúlyozzák, hogy a kommunisták támogatnak minden forradalmi mozgalmat, amely a fennálló társadalmi és politikai viszonyokkal szembefordul, illetve azt, hogy a tulajdon kérdését a mozgalom alapvető kérdésének tekintik, majd emlékeztetnek arra, hogy a kommunisták a világ demokratikus pártjainak szövetkezésében érdekeltek. Legvégül a Kiáltvány híres utolsó bekezdése, és a mű lezárásaként a kommunista mozgalom összefogásra felszólító, közismert jelmondata áll: ## Előszók ### Előszó az 1872-es német kiadáshoz A szerzőket igen váratlanul érte a hirtelen jött németországi kiadás, ezért a sietség miatt csak a leglényegesebb gondolatokat érintik. Az eltelt negyedszázad alatt a kapitalizmus óriási fejlődésen ment keresztül, ami a Kiáltványt új kontextusba helyezi: A burzsoá államgépezet szétzúzásának követelménye – melyre fontossága miatt a szerzők hivatkoznak –, fordulópontot jelentett a marxizmus államelméletének történetében, és az egyik legtöbbet idézett hellyé, illetve az egyik legtöbbet vitatott gondolattá vált az idők során. ### Előszó az 1882-es orosz kiadáshoz A szerzők bevezetésként megjegyzik, hogy a Kiáltvány Mihail Bakunyin által fordított, első orosz kiadása (1869) óta hatalmasat változott a világ. Abban az időben ez csak egy irodalmi kuriózumnak számított, míg 1882-ben valódi aktualitással bír. Az 1860-as években mind Oroszország, mind az Egyesült Államok a fennálló európai rend támaszai voltak, mivel nyersanyagokkal látták el a nyugat-európai tőkés gazdaságokat és egyúttal ipari termékeik felvevőpiacai voltak. Ezzel szemben az Egyesült Államokban a nagy arányú bevándorlás nyújtotta tömeges munkaerő, a szinte korlátlanul rendelkezésre álló földterületek művelésbe vétele hozzájárult egy hatalmas méretű mezőgazdaság létrejöttéhez, mely termékeivel konkurensként lépett fel az európai piacon, ami megrengette a fennálló földtulajdoni struktúrát. Ráadásul az ipari fejlődés is roppant méreteket öltött, ami rövid időn belül meg fogja törni Nyugat-Európa, s főként Anglia egyeduralmát. Ezzel párhuzamosan jelentős tőkekoncentráció megy végbe, melyet a proletariátus számszerű növekedése, és ipari területeken való összpontosulása kísér. Oroszországban is óriási változások történtek. Míg az 1848–49-es forradalmak idején Oroszország az európai reakció legerősebb bástyájának számított, addig 1882-re „Oroszország az európai forradalmi akció élcsapata”. Majd egy érdekes problémafelvetés következik. Oroszországban a földtulajdon döntő része a parasztok közös birtokában van. Mi lesz az ősrégi, közösségi paraszti földtulajdon, az obscsina sorsa? Felbomlik és a törvényszerű kapitalista magántulajdon irányában fejlődik, vagy közvetlenül átmegy a magasabb rendű, kommunista tulajdonformába? A Kiáltvány szerzői szerint, ha az orosz forradalom hatására egy nyugati proletárforradalom tör ki, s a kettő egymást kiegészíti, az orosz közösségi földtulajdon kiindulási alap lehet egy kommunista fejlődés felé. ### Előszó az 1883-as német kiadáshoz Ebben a Marx halála után után íródott, egészen rövid előszóban Engels fontosnak tartotta leszögezni, hogy a Kiáltványon végigvonuló alapeszme „egyedül és kizárólag Marxé”: ### Előszó az 1888-as angol kiadáshoz Engels áttekinti az első megjelenéstől eltelt történelmi időszakot, s benne a Kiáltvány kiadástörténetét. Ezek alatt az évtizedek alatt a munkásmozgalom nagy utat tett meg, melynek legfontosabb állomásai az 1848. júniusi felkelés Párizsban, az Első Internacionálé és a párizsi kommün voltak. Megállapítja, hogy a Kiáltvány ekkorra a szocialista irodalom legelterjedtebb, legnemzetközibb termékévé, közös programjává vált. Engels ebben az előszóban is hangsúlyozza, hogy a Kiáltvány leglényegesebb alapgondolata Marxé: Majd hosszan idézi az 1872-es német kiadás előszavában írottakat, mely szerint bár a Kiáltvány helyenként, egyes részleteiben – különösen a II. fejezet végén javasolt forradalmi rendszabályok, a III. és IV. fejezetek – elavult, az alapelvek semmit nem vesztettek helyességükből, időtállónak bizonyultak. Végül közli, hogy az angol fordítás Samuel Moore munkája, amit Engels is átnézett és jóváhagyott. ### Előszó az 1893-as olasz kiadáshoz Engels rövid történelmi visszatekintést tesz az 1848-as forradalmakra, kiemelve a berlini és a milánói forradalmak jelentőségét, melyeknek egyik legfőbb következménye volt az olasz és német nemzeti egység megteremtése, a nemzeti függetlenségük kivívása. Megállapítja, hogy a forradalom minden országban a munkásosztály műve volt, de csak a párizsi munkások törekedtek a burzsoázia uralmának megdöntésére. Mindazonáltal sem a gazdasági haladás, sem a tömegek osztálytudatának fejlettsége nem érte el azt a fokot, amely megnyitotta volna az utat egy győztes proletárforradalom számára, így a forradalom eredményeit a burzsoázia használta ki. A többi országban – Olaszországban, Németországban, Ausztriában, Magyarországon – pedig a munkások legfőbb tette, hogy a burzsoáziát hatalomra juttatták. A burzsoázia uralma azonban nem lehetséges nemzeti függetlenség nélkül, így tehát ez a kérdés került Olaszországban, Németországban, Magyarországon a középpontba, s „Lengyelországé is sorra fog kerülni” – írja Engels. Ezek a forradalmak bár csupán polgári forradalmak voltak, de előkészítették a társadalmi feltételeit a későbbi szocialista forradalom bekövetkezésének. A tőkés fejlődés mindenhol megteremtette a nagyipari proletariátust, mely ezen forradalom végrehajtója lesz. ## Kiadásai, hatástörténete ### A „történelmi feledés homálya” A Kiáltvány első, német nyelvű, 23 oldal terjedelmű kiadása 1848 februárjának végén került kinyomtatásra a J. E. Burghard-féle Munkás Művelődési Társaság (Bildungs-Gesellchhaft für Arbeiter) [másik ismert nevén] (Communistischer Arbeiterbildungsverein) nyomdájában Londonban, a Liverpool Street 46. szám alatt. Márciustól júliusig folytatásokban újra publikálták az emigráns német demokraták lapjában, a Deutsche Londoner Zeitungban. Ugyanebben az évben újra megjelent Burghardnál az első kiadás hibáinak korrigálásával, 30 oldal terjedelemben, és ez szolgált a későbbi kiadások alapjául. Egyik 1848-as kiadás sem tüntette fel a szerzők nevét. 1848-ban megjelent még egy nem teljes svéd fordítás, amely szöveghűség tekintetében is sok kívánnivalót hagyott maga után, például a fordító a híres Világ proletárjai, egyesüljetek! jelmondatot A nép szava, Isten szava! mondattal helyettesítette. A kiáltvány eredeti, 1848-as német nyelvű bevezetője azzal zárult, hogy a művet majd angol, francia, német, olasz, flamand és dán nyelven is hamarosan közreadják, de valójában a fordításokra várni kellett. Az első angol fordítást egy skót chartista, feminista újságíró és filozófus, Helen Macfarlane készítette, s George Julian Harney hetilapja, a Red Republican hasábjain jelent meg 1850 novemberében négy folytatásos részben. Marx és Engels neve a Kiáltvány szerzőiként először itt tűnt fel egy lábjegyzetben, melyet – a szerzőkkel jó barátságot ápoló – Harney írt. Egy kisebb német kiadás megjelent még Londonban, valószínűleg 1864-ben, és egy másik kis kiadás Berlinben, 1866-ban, mely minden bizonnyal a mű első németországi publikálása volt. Az első francia nyelvű kiadásra 1872-ben került sor, a New York-i „La Socialiste”-ban. Téves a szerzőknek az 1872-es német kiadás, illetve Engelsnek az 1888-as angol kiadás előszavában írt állítása, hogy „rövid idővel az 1848-as júniusi felkelés előtt” Párizsban megjelent volna franciául. Mindezek a kiadások teljesen visszhangtalanok maradtak, s semmilyen jelentékeny hatást nem fejtettek ki. A Kommunista kiáltványt hosszú évekig a látszólagos feledés homálya borította, szerzőik sem nagyon hivatkoztak rá. A változás az 1860-as évek második felében kezdődött, amikor az Első Internacionálé megalakulása nyomán Marx nemzetközi hírnévre tett szert, majd ez felerősödött a párizsi kommün védelmére írt, A polgárháború Franciaországban című cikke után. Marxra ekkortól, mint veszélyes felforgatóra tekintettek az európai kormányok. Amikor 1872 márciusában a német szociáldemokrata vezetőket, Wilhelm Liebknechtet, August Bebelt and Adolf Hepnert hazaárulás vádjával perbe fogták, a Kiáltvány váratlanul óriási publicitást nyert, mivel szövege bekerült a vádiratba, s ezáltal a bírósági jegyzőkönyvekbe. Hivatkozván arra, hogy a szöveg a bírósági eljárás részét képezi, lehetőséget adott a szociáldemokratáknak, hogy legálisan, nagy példányszámban kinyomathassák. Az 1872-es új német kiadás, melyhez a szerzők külön előszót írtak, szimbolikus határkő a Kiáltvány történetében, melyet az is szemléltet, hogy 1871 és 1873 között legalább kilenc különböző kiadásban, hat különböző nyelven jelent meg. ### Felívelő pályafutása A következő mintegy negyven évben a Kiáltvány meghódította a világot, mely a megélénkülő munkásmozgalomnak, a gyors fejlődésen keresztül menő szociáldemokrata és munkáspártoknak, illetve azokban az 1880-as évektől a marxizmus folyamatos térnyerésének volt köszönhető. Az 1917-es orosz forradalomig több mint harminc nyelven, százas nagyságrendű kiadása jelent meg világszerte, köztük három japán és egy kínai nyelven. Leggyorsabb terjedésére Európa középső övezetében került sor Franciaországtól Oroszországig. Orosz nyelven 70 alkalommal publikálták, amihez még hozzájön az Orosz Birodalom többi nyelvein történő 35 kiadás: 11 lengyel, 7 jiddis, 6 finn, 5 ukrán, 4 grúz, 2 örmény. Német nyelven 55, továbbá 9 magyar, 8 cseh, 3 horvát, egy-egy szlovák és szlovén, 34 angol – beleértve az Egyesült Államokat is –, 26 francia, 11 olasz kiadás került napvilágra. Dél-európai térhódítása észrevehetően kisebb volt, mindössze 6 spanyol – Latin-Amerikát is beleszámítva –, s egy portugál, illetve 7 bolgár, 4 szerb, 4 román és egy ladino megjelenés valósult meg. Észak-európai terjedése szintén mérsékeltebb volt, 6 dán, 5 svéd és 2 norvég kiadással. Az egyenlőtlen földrajzi elterjedés nemcsak a szocialista mozgalom, s azon belül a marxizmus egyenlőtlen térhódítására reflektál, hanem arra a tényezőre is felhívja a figyelmet, hogy nem volt szoros megfelelés a szociáldemokrata és munkáspártok mérete és ereje, illetve a Kiáltvány elterjedése között. A több százezer taggal, és szavazók millióival bíró Németország Szociáldemokrata Pártja (SPD) 1905-ig kiadásonként csupán 2000–3000 példányt nyomatott ki belőle. Míg a párt 1891-es erfurti programjának példányszáma elérte a , addig a Kiáltvány 1895 és 1905 között aránytalanul kevés, mindössze példányban került az olvasókhoz. Ezzel szemben a 70 orosz nyelvű kiadás csak egy néhány ezer fős illegális párttagságot képviselt, s ugyanígy a 34 angol nyelvű kiadás is csak egy a munkás- és szocialista pártok balszárnyát alkotó, kicsiny angolszász marxista „szektát” reprezentált. Az 1917-es októberi orosz forradalom után a helyzet a kommunista pártok esetében gyökeresen megváltozott. A Második Internacionálé tömegpártjaitól eltérően, a Kommunista Internacionálé pártjai elvárták tagjaiktól, hogy a marxista elmélet alapvető vonatkozásaival tisztában legyenek. Az SPD-től eltérően, ahol a tényleges politikai döntéshozók és a teoretikusok elkülönültek egymástól, az orosz bolsevik szociáldemokraták, majd kommunisták vezetői, élükön Leninnel, alapos elméleti tudással rendelkeztek, amit a gyakorlatban is igyekeztek alkalmazni. Ennek következtében a Második Internacionálé pártjaival összehasonlítva, a Marx- és Engels-szövegek publikálása és terjesztése sokkal fontosabb szerepet játszott a mozgalomban. A Kiáltvány ebből az új helyzetből több módon profitált. A terjesztése jelentősen megnőtt, különösen a Szovjetunióban. De például 1932-ben az amerikai és a brit kommunista pártok hivatalos kiadói is megvalósítottak egy százezres nagyságrendű, olcsó verziót, amely minden bizonnyal minden idők legnagyobb angol nyelvű kinyomtatását jelentette. Azáltal, hogy a Kiáltvány közvetlenül kapcsolódott az aktuális politikához, hogy egy nagyobb állam hivatalosan képviselte a marxista ideológiát, politikai olvasata és pozíciója megerősödött, aminek következtében bekerült az egyetemek tanítási programjába. A második világháború után, a Szovjetunió nemzetközi szerepének, befolyási övezetének megnövekedésével, a nyugat-európai kommunista pártok megerősödésével 1948-ra, a Kiáltvány centenáriumának évére, már nem csupán kommunista vagy marxista kötődésű, hanem polgári kiadók is, neves akadémikusok bevezetésével, nagy példányszámban publikálták. Ekkortól többé már nem pusztán egy klasszikus marxista dokumentum volt, hanem külön jelző nélküli politikai klasszikussá vált. ### A kiáltvány elfogadásának története A Kommunista Kiáltvány korát messze megelőző munka, ami a globalizált kapitalizmus és a munkásosztály küzdelmeinek látomásával előre mutatott és a „népek tavaszán”, az 1848. február–márciusi forradalmak idején keletkezett forrás értékű mű. Megjelenésekor azonban a kommunisták belső körein kívül nem váltott ki igazából nagy visszhangot és a kor forradalmi mozgalmaira semmilyen hatást nem gyakorolt. Felívelése és jelentősebb hatása az Első Internacionálé és a Párizsi Kommün után kezdődött és az 1917-es októberi orosz forradalom hozta meg az igazi ismertségét. Aktualitása aztán 1989. decemberében teljesen okafogyott lett, amikor Máltán Bush és Gorbacsov fogadalmat tett és "A hidegháború december 3-án délután 12 óra 45 perckor véget ért". Azóta is vannak azonban időszakok, mikor úgymond van igény e mű újra értelmezésére, például ilyen volt a 2008-ban kirobbant gazdasági világválság. A 21. századra a vezető baloldali gondolkodó Göran Therborn mondta ki Marxról, hogy mint politikus és ezzel együtt az ő öröksége, így a Kommunista kiáltvány is régen halott és emiatt nincs hatással a jövőre. Tamás Gáspár Miklós úgy vélekedett, hogy meg se kellett volna ezt írni, hiszen teljesen ellentmondásban van a marxista korpusszal. ## Magyarul Első magyar nyelvű kiadása 1896-ban jelent meg – sorrendben a 11. fordítási nyelvként – a „Vass József mintaantikvárium és könyvkereskedés” kiadásában, 2000 példányban. Sajtó alá rendezte Bokányi Dezső és Pfeifer Sándor, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt két közismert vezetője. Mivel a címlapon is az ő nevük szerepelt, a rövid előszót pedig csupán a „fordító” aláírás zárta, ezért a köztudatba tévesen a könyv fordítóiként vonultak be. Czóbel Ernő a következőképpen ír erről a Kommunista kiáltvány megjelenésének 100. évfordulójára írt tanulmányában: Az első fordítás, több más nyelvhez hasonlóan elég gyengére sikeredett. Ezt a csorbát a Szabó Ervin által szerkesztett, Marx és Engels válogatott műveinek első kötetében megjelent, 1906-os második kiadás köszörülte ki, Politzer Zsigmond és Fia kiadásában. Szabados Sándor fordítása „mind stílus, mind pedig hűség tekintetében kielégítőnek mondható” – írta róla Czóbel. A harmadik magyar fordítás Kunfi Zsigmond munkája, amely „Ipolyi Tamás” álnév alatt jelent meg a Radó Antal-féle „Magyar Könyvtár” 555. számú füzeteként, 1913-ban. Kunfi a fordításon túl egy történeti és elméleti bevezetőt is írt a mű elé. Czóbel kritikusan megjegyzi: „Ez a stílus tekintetében színvonalas fordítás hűség és szabatosság tekintetében határozott visszaesést jelent a Szabadoséval szemben” – s véleményét konkrét példákkal is szemlélteti. 1918-ban két újabb kiadás is napvilágot látott, az egyik Moszkvában, Kun Béla fordításában, a másik pedig az őszirózsás forradalom után, a szociáldemokrata párt publikálásában. A Magyarországi Tanácsköztársaság alatt elkészült egy nagyalakú díszkiadása, de forgalomba már nem került, a fehérterror idején összes példányát elégették. 1920-ban Moszkvában és Bécsben, 1923-ban Berlinben jelent meg egy-egy magyar nyelvű kiadás. A Horthy-rendszer alatt legalább egy illegálisan, szteklográffal sokszorosított kiadás készült. 1945 és 1948 között összesen négy kiadás került ki a nyomdákból. Ebből 1946-ban a Magyar Kommunista Párt jelentette meg „A Marxizmus-Leninizmus Kis Könyvtára” sorozat 7–8. számában, két 10 ezres példányszámú nyomásban. Fordítását Rudas László készítette, mely kijavította a Szabados-féle fordítás gyengéit. Ebben a kiadásban jelenik meg először Marx és Engels összes – szám szerint hét – korábbi kiadásokhoz írt előszava. Függelékében helyet kapott Engels „A Kommunisták Szövetségének történetéhez” című, forrásértékű cikke, továbbá a Kommunisták Szövetségének két alapszabály verziója. 1948 után a Kiáltvány több tucatnyi magyar nyelvű kiadást megért, összpéldányszáma százezres nagyságrendű volt. Mindezek közül kiemelkedik a Karl Marx és Friedrich Engels Művei (MEM) 4. kötetében, 1959-ben megjelent, a korabeli legmagasabb tudományos, filológiai, könyvészeti standardoknak megfelelő publikáció. ### Korábbi magyar nyelvű kiadásai - Marx–Engels: A kommunisták kiáltványa; sajtó alá rend. Bokányi Dezső, Pfeifer Sándor, ford. Krejcsi Rezső; rövidített kiad.; Minta-Antiquarium, Budapest, 1896 - A kommunista kiáltvány. Marxtól és Engelstől; in: Marx és Engels válogatott művei, 1–2.; szerk., bev., jegyz. Szabó Ervin, életrajzok Garami Ernő, ford. Szabados Sándor; Népszava, Budapest, 1905–1909 - Marx: A kommunista kiáltvány; ford., bev. Kunfi Zsigmond (Ipolyi Tamás álnév alatt); Lampel, Budapest, 1910 (Magyar könyvtár, 555.) - A kommunista kiáltvány. Marx Károly és Engels Frigyes bevezetéseivel és Kautsky Károly előszavával; ford. Szabados Sándor; Népszava, Budapest, 1918 (Munkáskönyvtár) - Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1918, OK(b)P Magyar Csoportja (Kommunista könyvtár, 4.) - Marx–Engels: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Külföldi Munkások és Földmívesek Kommunista szervezete Országos Bizottsága, hely és év nélkül [feltehetőleg Moszkva, 1919] - Marx Károly–Engels Frigyes: Kommunista kiáltvány; ford. Kun Béla; Moszkva, 1920, OK(b)P Magyar Csoportja (Kommunista könyvtár) 2. kiadás - A kommunista kiáltvány; ford. Szabados Sándor, ford. Hajdu Pál, bev. David Rjazanov; Vereinigung internationaler Verlags-Anstalten, Berlin, 1923 (Munka és tudás könyvtára) - A Kommunista kiáltvány; ford. R. Rudas László; Szikra, Bp., 1946 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - A Kommunista Kiáltvány. Marx és Engels valamennyi előszavával / Engels: A kommunisták szövetsége alapszabályai; ford. Rudas László további: Szikra, Bp., 1948 (A marxizmus-leninizmus kis könyvtára) - Kommunista kiáltvány; ford. Rudas László, bev. Nemes Dezső; Szakszervezeti Tanács, Bp., 1948 - A Kommunista Párt kiáltványa. A Kommunista Párt kiáltványa valamennyi előszavával; sajtó alá rend. a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szerkesztősége; 6. bőv. kiad.; Kossuth, Bp., 1973 (A marxizmus-leninizmus klasszikusainak kiskönyvtára) - A Kommunista Párt kiáltványa; szerbhorvát nyelvből ford. Pap György, bev. Veljko Korac; Mladost, Beográd, 1974 (A marxizmus kiskönyvtára) - A Kommunista Párt kiáltványa; utószó Domonkos Anna; 58. kiad.; Kossuth, Bp., 1986 (Források) ### Újabb magyar nyelvű kiadásai - Marx–Engels: Kommunista kiáltvány; előszó A. J. P. Taylor, ford. Nagy György; Scolar, Bp., 1998 - Slavoj Žižek: Kommunista kiáltvány megkésett aktualitása; ford. Reich Vilmos / A Kommunista kiáltvány; ford. Rudas László; Európa, Bp., 2019 ## Aktualitása Michael Löwy arra kereste a választ 150 év távlatából, hogy mi a maradandó a Kiáltvány-ban. Szerinte azon a széles körben ismert tényen túl, hogy néhány évtized elteltével már a mű szerzői is elavultnak tekintettek néhány részt, a jelen évszázad által megkívánt kritikai felülvizsgálat fényében az idejétmúlt részek tovább szaporodtak. Mindezek ellenére a szöveg magva, szelleme nem vesztette el erejét és vitalitását. Sok szempontból a Kiáltvány nem csupán naprakész, de ma relevánsabb, igazabb, mint első megjelenésekor. Erre mindenekelőtt a tőkés globalizáció és uralom ábrázolását hozza fel példaként. A tőke uralma a világ fölött teljesebb, osztatlanabb, korlátlanabb a 20. század végén, mint bármikor korábban. A nemzetközi banktőke és a multinacionális vállalatok még sohasem vonták ki magukat ennyire az államok és népek ellenőrzése alól. Minden korábbinál jobban behálózzák a Földet az olyan nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Kereskedelmi Világszervezet, alávetve az emberi életet a kapitalista szabadpiac és profitelv szigorú uralmának. Végül – folytatja Löwy – az emberi élet szférái, mint a társadalmi kapcsolatok, kultúra, művészet, politika, szexualitás, egészség, oktatás, sport, pihenés a korábbi korszakokban nem álltak ennyire a tőke korlátlan uralma alatt, mint jelenleg. Löwy szerint a Kiáltvány nézőpontja túlságosan eurocentrikus, a népek felosztása civilizáltakra, félbarbárokra és barbárokra, illetve a gyarmatosítás nem elég kritikus kezelése meglehetősen problematikus, bár hozzáteszi, hogy Marx későbbi műveiben India és Kína nyugati gyarmatosítását sokkal több bírálattal szemléli. Továbbá a Kiáltvány túlzott dicsérettel illeti a termelőerők korlátlan fejlesztését, „a természeti erők leigázását”, a tőkés fejlődés ökológiai korlátai még nem jelennek meg a műben. Erre Marx későbbi munkáiban, főleg a Tőkében több figyelmet fordít, különösen a termőföld kimerülésének kérdésére. Löwy felhívja a figyelmet, hogy a Kiáltvány „fatalista optimizmusa” folytán a progresszivista ideológia foglya, mivel a burzsoázia hanyatlását és a proletariátus győzelmét elkerülhetetlennek tekinti. E szemlélet következménye, hogy nincs hely a szubjektív oldalnak, a forradalmi tudatnak, szervezetnek és kezdeményezésnek. Löwy ugyanakkor megjegyzi, hogy Marx és Engels elvetette a történelem bármiféle lineáris szemléletét, hozzáteszi, hogy a Kiáltvány nem pusztán a tőke világuralmának diagnózisa, hanem elsősorban egy nyomatékos felhívás ezen uralom elleni nemzetközi harcra. A szerzők tisztában voltak vele, hogy a kapitalizmus legyőzése csak a proletariátus és szövetségesei világtörténelmi harcának lehet a következménye. Így a Világ proletárjai, egyesüljetek! jelmondat a Kiáltvány kétségtelenül legfontosabb mondata, mely az elmúlt 150 év során a munkásmozgalom erkölcsi és stratégiai kategorikus imperatívuszává vált. A Kiáltvány szerzői abban a tekintetben látnokoknak bizonyultak – állítja a leghatározottabban Löwy –, hogy bár 1848-ban még csupán a lakosság töredékét tette ki a proletariátus létszáma, mára a világ népességének döntő hányada a tőke által kizsákmányolt bérmunkás, mely a legfontosabb erőt képezi az antikapitalista érdekcsoportok osztályharcában. Ez a világméretű osztályharc korunkban rendkívül szétforgácsolt, ezért a Kiáltvány máig ható, legidőszerűbb üzenete a proletár internacionalizmus követelménye, összegzi a mű aktualitását elemző írását Löwy Jodi Dean szerint a Kiáltvány ma aktuálisabb mint bármikor korábban, s vezérfonalként használhatjuk. A kommunizmus szelleme kísért jelenleg az Egyesült Államokban az uralkodó osztály számára, mivel a kizsákmányolásmentes társadalom eszméje sohasem volt még ennyire népszerű, mint jelenleg. Dean szemléltetésként Barack Obama egyik beszédét hozza fel, melyben a mandátumának végéhez közeledő elnök a kommunistákat úgy állítja be, mint akik az „amerikai értékeket fenyegetik”, s a dzsihadistákkal és a fasisztákkal együtt említi őket. A 21. századi „kommunikatív kapitalizmusban” „a győztes mindent visz” jelleg mindinkább kidomborodik, az egyenlőtlenségek soha nem látott mértéket érnek el, az állami erőszak fokozódik. A tőkés rendnek a társadalommal való inkompatibilitása tagadhatatlan, mert képtelen kezelni a globális klímaváltozást. A globális felmelegedés sok millió ember proletarizálódásáért felelős, mivel megfosztja őket alapvető életfeltételeiktől, földjüktől, ivóvizüktől, lakóhelyüktől. A globális klímaváltozás elleni harc egyben a kommunizmusért vívott harc is. A Kiáltványt manapság gyakorlati útmutatóul használhatjuk ebben az osztályharcban. A társadalom alapvetően megosztott, a tőkés osztály virágzásának ára a mi nyomorúságunk, a számunkra előnyös változást pedig ki kell kényszerítenünk, amihez forradalmi erő szükséges – foglalja össze Dean. Samir Amin szerint a Kiáltvány semmit sem vesztett időszerűségéből az elmúlt 170 év alatt, sőt: „Éppen manapság, a szöveg néhány teljes bekezdése jobban egyezik a valósággal mint 1848-ban. A történelem 170 éves fejlődése teljesen igazolta mind a premisszákat, melyek Marx és Engels korában még alig voltak láthatók, mind a szerzők által megrajzolt következtetéseket.” – vélekedik a világhírű tudós 2018-ban, egyik utolsó írásában. Egy sor példával szemlélteti a Kiáltvány időtállóságát, melyek közül kiemelhető az a tendencia, melyet Marx és Engels a tőkés társadalom két alapvető osztályára, a burzsoáziára és a proletariátusra szakadásként írt le. Korunkban ez a tendencia világosabban kirajzolódik, mint valaha. Ma a legfejlettebb centrumországok lakosságának csaknem teljes egésze kényszerül munkaereje eladására, s ezzel bérmunkás helyzetbe. A periféria országaiban a parasztság független termelői státusza felmorzsolódik, a kereskedelmi hálózatok uralma alá kerülnek mint alvállalkozók, de valódi helyzetük a bérmunkásokhoz teszi őket nagyon hasonlatosakká. A Kiáltvány által leírt pauperizálódási folyamat mai megjelenéséről pedig Amin a következőképpen ír: „[...] a kapitalizmus világrendszerének szintjén – az egyedüli szinten, mely a valóság elemzésének teljes látókörét adja – ez a pauperizáció jelentősen jobban láthatóbb és valóságosabb mint Marx elképzelte. Mindazonáltal ezzel párhuzamosan, a kapitalista erők sikeresen gyengítették az általános proletarizálódás által képviselt veszélyt, végrehajtva a munkásosztályok szisztematikus megosztását, mind országos, mind nemzetközi szinten.” Eric Hobsbawm, az ismert, marxista csapásvonalon haladó történész annak a véleményének adott hangot, hogy Marx "a Kommunista Kiáltványban tökéletesen jelezte előre a globalizáció természetrajzát és hatásmechanizmusait". Schmidt Mária szerint a kommunisták az istenben hívőket üldözték, de maguk egyfajta vallást alapítottak, melynek volt bibliája A tőke és több szent szövegük is, ám a Kommunista kiáltvány maga volt a katekizmus. Papságot is létrehoztak ez volt az élcsapat és mindezeknek új egyfajta vallási centruma lett Moszkva. A maguk alá hajtott embereknek csak egy választásuk lehetett követni az egy vezért és az egy pártot. Ezt a tömegek nem feltétlen örömmel vették és ezért csak korlátlan terrorral lehetett létrehozni ezt az uralmi formát, ami végül 1989. december 1-jén Gorbacsov főtitkár bejelentésével: „Feladtuk azt az igényt, hogy mi birtokoljuk az igazság monopóliumát.” véget ért. Göran Therborn véleménye Marxról, hogy nagyszerű szónok és sokrétű személyiség volt, de az idő múltával személyiségjegyei és munkásságának a megítélése is más megvilágítást kapott. A marxizmus öröksége így a kiáltvány is új megítélés alá került és azt is ki lehet jelenteni Marx nem volt jelentős politikai vezető. Személye a mai napig politikai sugallatok forrása, de, mint politikus és ezzel együtt az öröksége is régen halott. Azt írja „Mai jelentőségét illeti, az a benyomásom, hogy érik, majdnem úgy, mint egy jó sajt vagy egy jó évjáratú bor – ami persze nem alkalmas dionüszoszi murikra vagy arra, hogy gyorsan felhörpintsék a frontvonalon. Műve inkább inspiráló társ a modernitás és az emberi emancipáció jelentéseit feltáró mély gondolatokhoz.” Tamás Gáspár Miklós a marxizmust elemezve tévedésnek és sajnálatos munkának nevezte a kiáltványt. Véleményét így fejtette ki: „Marxnak az a sajnálatos műve, amelyet Kommunista kiáltványnak neveznek, tévedés a marxi korpuszon belül, éppen marxista szemmel nézve. Ugyanis azt mondja, hogy "minden társadalmi történet osztályharcok története", ám ez nem igaz marxista nézőpontból, mert az osztálytársadalmak előtt rendi-kasztos társadalmak voltak.”

Apollo-program

Az Apollo-program az Egyesült Államok második – a hosszas előkészítő fázisa miatt a repülések sorrendjét tekintve harmadik – emberek részvételével végrehajtott űrprogramja volt, amely 1961 és 1972 között zajlott. A program célja kettős volt: a fő célként az ember Holdra juttatása fogalmazódott meg, mögöttes politikai célként pedig a hidegháború által életre hívott űrversenyben az USA vesztes pozíciójának megfordítása, a nemzeti presztízs helyreállítása volt a célkitűzés. A holdprogram hivatalos bejelentése 1961. május 25-én John F. Kennedy elnök kongresszusi beszédében történt, ezt tekintjük az Apollo-program hivatalos kezdetének. A beszédben Kennedy 9 éves határidőt tűzött ki a program megvalósításra. A célt 1969. július 21-én, az Apollo–11 űrhajósainak, Neil Armstrongnak és Buzz Aldrinnak a Holdra lépésével sikerült teljesíteni. Őket még további öt űrhajóspáros követte, így összesen hat sikeres holdra szállást teljesítettek a NASA űrhajósai. Armstrongék holdra szállását négy, űrhajósokkal végrehajtott tesztrepülés előzte meg, míg egy sikertelen holdutazás is része volt a programnak. A repülések mellett egy tragédia is beárnyékolta az Apollo-programot, az első tesztrepülés előtti előkészületek közben három űrhajós, Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee halt meg az űrkabinjukban kitört tűz következtében. A repüléseket egy speciális űrhajórendszerrel hajtották végre, amely az Apollo típusú űrhajóból és a holdra szállás kulcsának számító holdkompból állt, hordozóeszközként pedig szintén speciálisan a feladathoz tervezett Saturn V és Saturn IB rakétákat használtak. A program hardverét később sikerrel alkalmazták más űrkutatási programokban is, így a Skylab-programban és az Szojuz–Apollo repülésen is. A program 1972-ben fejeződött be, azóta egyetlen embert szállító űrhajó sem hagyta el az alacsony Föld körüli pályát. Az űrhajósok által visszahozott kőzetminták és a kihelyezett műszerek mérései forradalmi változásokat hoztak a Naprendszer történetének, kialakulásának megismerésében, a Föld-Hold rendszer fejlődéstörténetének ismereteiben. Az Egyesült Államok az Apollo-programra több mint 19,5 milliárd dollárt költött. ## Előzmények ### Korai elképzelések Röviddel Konsztantyin Ciolkovszkij rakétaelvet megalkotó munkáinak publikálása után megjelentek az első elképzelések a világűr, azon belül pedig a legkézenfekvőbb cél, a Hold elérésére. Ezek közül a később legértékesebbnek bizonyult elképzelés Jurij Kondratyuk munkája volt, aki az anyaűrhajó/holdkomp rendszerű holdra szállás elméleti alapjait fektette le. Fantasztikus elképzelésekben később sem volt hiány, ilyen volt a három legkomplexebb ismeretekkel rendelkező tudós, Wernher von Braun rakétamérnök, Fred Whiplle és Willy Ley csillagászok publikációja a Holdutazás megvalósításáról a Colier's magazinban, ami utópiának tűnt az 1950-es évek elején. Ebben az elképzelésben 15 űrhajós utazott volna, három óriási űrhajóval, amelyeket Föld körüli pályán szereltek volna össze, majd töltöttek volna fel üzemanyaggal. A háromból az egyik teherűrhajó lett volna, aminek célja pusztán a visszaútra szükséges üzemanyag szállítása lett volna. A leszállás után 6 hétig lettek volna az űrhajósok a Hold felszínén, napfelkeltétől kezdve egészen a következő – négy földi hétig tartó – nappal végéig. A kiürült üzemanyagtartályok hengereit lakómodulokká lehetett volna alakítani, egyfajta Hold-bázist létrehozva. Az építkezést daruk, és egy tíztonnás traktor (amit a későbbi felfedező utak járműveként is lehetett volna használni) könnyítette volna meg. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához több száz tonna anyagot kellett volna megmozgatni, mindezt abban az időben, amikor az 1 tonnás Mercury-űrkabint sem tudták biztonságosan Föld körüli pályára állítani. ### Közvetlen előzmények #### „Szputnyik-krízis” A hidegháború két egymással vetekedő nagyhatalma az 1950-es évek végén, a nemzetközi geofizikai év tudományos kísérlet- és rendezvénysorozatában találta meg azt az új területet, ahol kiterjeszthetik a technológiai versengésüket: az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt a világűrbe kívánta juttatni a maga űreszközét. A cél a másik fél fölötti technológiai fennhatóság bizonyítása volt. A versenyt a szovjetek nyerték, amikor 1957. október 4-én sikerrel juttatták az űrbe az addig titokban fejlesztett rakétájukkal a Szputnyik–1-et. Az USA-ban ezt szinte háborús hadüzenetként értelmezték (a szovjetek érdemi üzenete a műhold Föld körüli pályára állításával az volt: ha körbe tudunk juttatni a Földön egy tárgyat, akkor a Föld bármely pontját elérhetjük, bármely pontját képesek vagyunk bombázni). Az USA vezetése elfogadta a szovjet kihívást és koncentrált erőfeszítést tett az űrteljesítmények területén az ellenfél előnyének behozására. E cél elérésére létrehozták a NASA-t, amely az összes korábban létrehozott repülési és űrhajózási kísérleti műhelyt vonta egy szervezetbe, hogy az erőket egyesítve minél hatékonyabban érjék el a kitűzött célt. #### Gagarin repülése A Szputnyikkal beindult űrverseny a szovjetek világraszóló eredményeivel indult és első igazi csúcspontjára 1961. április 12-én jutott, amikor Jurij Gagarin a Vosztok–1 fedélzetén az első emberként eljutott az űrbe és egy Föld körüli fordulatot tett. Ezt megelőzően az USA-ban komoly propaganda zajlott, hogy a szovjet előnyt mindenképpen behozza a NASA és az első ember, aki az űrbe jut, már nem orosz, hanem amerikai lesz. Erre jött hidegzuhanyként Gagarin repülése, akinek elsősége a Szputnyikéhoz hasonló vereség-hangulatot és visszavágási vágyat keltett az amerikai közvéleményben. A vereség azonban már nem érte teljesen készületlenül az újonnan hivatalba lépett Kennedy-adminisztrációt. Az új elnök már korábban megbízta a NASA-t, valamint tudományos tanácsadóit és a műszaki haladásért (is) felelős alelnökét, Lyndon B. Johnson-t, hogy találjanak olyan programokat, amelyekkel a szovjeteknek elébe vághatnak. Az elképzelések szerint olyan programra volt szükség, amely jelentőségével és technikai kihívásával annullálja a szovjet teljesítmények értékét és egyértelműen vezető hatalommá teszi a végrehajtóját, illetve amelyben a Szovjetunió bizonyosan nem rendelkezik még előnnyel. Két lehetséges változatot találtak a szakértők: egy hatalmas űrállomás építését és a holdra szállást. Kennedy a merészebb tervet, a holdra szállást választotta. #### A bejelentés A Gagarin-repülésre a NASA hamar választ adott, 1961. május 5-én felbocsátotta Alan Shepardet a Mercury-program első űrhajóssal végrehajtott repülésén az űrbe. A Freedom 7 sikerével a tarsolyában John F. Kennedy amerikai elnök 1961. május 25-én állt a Kongresszus elé és hirdette meg a holdra szállási programot: Kennedy felhívása – és természetesen a közvélemény tapintható nyomása – oly erőteljes volt, hogy az amerikai honatyák a nemzeti prioritások élére emelték a holdprogramot és „biankó csekket” adtak a NASA kezébe, azaz nem szabtak határt a cél megvalósításához szükséges pénzeszközök felhasználásának. Ugyanakkor a program a bejelentésekor inkább számított egy politikai „mutatványnak”, mintsem tudományos kezdeményezésnek, az Ember Holdra juttatásának ideája pusztán politikai, nagyhatalmi megfontolásokból válhatott megvalósíthatóvá. ## A fejlesztések fázisa ### A holdra szállás módozatai és a győztes LOR koncepció A Kennedy-beszéd utáni első tisztázandó kérdés a terv megvalósításának mikéntje volt, az elnök ugyanis úgy jelentette be a programot, hogy még nem léteztek számítások, sőt kiforrott elképzelések sem hogyan lehet eljutni a Holdra. A gondolkodás nem csak a NASA-n belül folyt, hanem egyetemek tudományos kutatóműhelyeiben, illetve a NASA beszállító cégeinél is, így egyfajta spontán brainstorming indult. Az első elképzelés a közvetlen leszállás teóriája volt, amely szerint a holdexpedíció egy nagy rakétával felszáll a Földről, elnavigál a Holdig, ott leszáll, majd a kutatómunka elvégzése után újra felszáll a Holdról és hazatér a Földre. Ez a legegyszerűbb megvalósítási terv volt, ám két fontos buktatót is tartalmazott: a tömegproblémát és a holdi start problémáját. Ez a megvalósítási mód óriási tömegeket kellett volna megmozgasson (űrhajók szerkezeti tömege, az ellátmány, és a legnagyobb tétel, a hajtóanyag). Egyrészt egész egyszerűen nem állt rendelkezésre olyan hordozóeszköz – és a kitűzött 9 éves határidőn belül nem is tűnt megvalósíthatónak a kifejlesztése –, amely képes lett volna egy ilyen expedíció Holdra juttatására. Másrészt ha sikerült is volna megvalósítani egy megfelelő hordozórakétát, a hazafelé induláskor nagyjából egy akkora rakéta startjával kellett volna számolni, mint a Mercury-program Atlas rakétái. Egy ilyen méretű eszköz indítása itt a Földön is kiterjedt és jól kiépített infrastruktúrát, valamint nagy létszámú támogató személyzetet kíván, ami odafönn egyszerűen nem állt volna rendelkezésre. Az elképzelést hamar elvetették, mindössze a követelményrendszer maradt fenn, Nova rakéta néven. A közvetlen leszállás hordozóeszköz problémáinak áthidalására született Wernher von Braun terve az EOR koncepció. Az EOR (Earth Orbit Rendezvous – Randevú Föld körüli Pályán) lényege az volt, hogy mivel nem áll rendelkezésre elég erős rakéta, az expedíció eszközeit több kisebb rakétával kell feljuttatni, majd Föld körüli parkolópályára állva a világűrben összeszerelni. Az így összedokkolgatott holdűrhajóval aztán el lehet jutni a Holdra, leszállni, majd a felfedezések után felszállni és hazatérni. A terv alapja a Wernher von Braun szellemi műhelyében már születőfélben levő Saturn I rakéta volt. Ám ez a terv is csak az egyik fő problémára tudott választ adni, a tömegproblémára, a holdi start nehézségeit ez sem volt képes kiküszöbölni. A különböző szellemi műhelyekben folyó munka termelte ki a végül győztes alternatívát, így a megoldás a NASA-n kívülről jött. A Chance-Vought repülőgépgyár egyik mérnöke, Tom Dolan talált rá Jurij Kondratyuk 1914-es tanulmányára, amely a holdűrhajó részegységekre bontását javasolta, valamint azt, hogy a holdfelszínre ne az egész űrhajó, hanem csak egy, a le- és felszállásra alkalmas kisebb egysége, egy valamiféle holdkomp szálljon le. Ezzel a metódussal megtakarítható volt az űrhajó tömegének legnagyobb részét kitevő üzemanyag jó része, hiszen az űrhajóegységek mozgatásához (fékezéséhez, gyorsításához), kevesebb üzemanyag kellett a kisebb méretek miatt, illetve a méretek pontosan a kevesebb hordozandó üzemanyag – kevesebb és kisebb tartály – miatt is lehettek kisebbek. Tom Dolan benyújtotta az elképzelést a NASA-hoz, ahol az a LOR koncepció (Lunar Orbit Rendezvous – Hold körüli pályán végrehajtott randevú) nevet kapta annak alapján, hogy a művelet kulcsa a holdi leszállóegység és az anyaűrhajó közötti randevú volt, amelynek Hold körüli pályán kellett megtörténnie. A NASA kezdetben hallani sem akart a tervről, lévén túl kockázatosnak tartott egy Hold körüli randevút távol mindenféle mentési potenciáltól (a terv felmerülésének idején még éppen csak John Glenn Föld körüli pályára állítását voltak képesek megoldani az amerikaiak). A LOR elfogadtatásának élére egy John C. Houbolt nevű NASA mérnök állt, aki olyan vehemensen propagálta az űrhivatal vezetőségének a koncepciót, hogy még az állását is kockára tette. Hosszas alkudozás után a vezetőség végül elfogadta, hogy a Hold körüli randevú semmivel sem kockázatosabb, mint a holdi felszállás egy hatalmas rakétával, viszont cserébe drasztikusan csökkenthető a felbocsátandó tömeg. A tömeg csökkenése akkora volt, hogy a leendő holdexpedíció feljuttatandó tömege lassan kompatibilis lett egy, a von Braun-féle rakétaműhelyben tervezés alatt álló óriásrakéta kapacitásával. Ennek az egy rakétának a kifejlesztése pedig passzolt a rendelkezésre álló időkerethez (szemben a Nova rakétával, vagy az EOR tucatnyi szimultán indítást – ergo tucatnyi komplett óriás indítóállást – igénylő tervével), az így összeálló kép végül a LOR győzelmét rajzolta ki. ### Rakétafejlesztések A holdprogram kulcsa egy megfelelő kapacitású hordozóeszköz léte volt. A rakétafejlesztés pedig a hadsereg privilégiuma volt a második világháború után Amerikában. Még az űrprogramoktól és a NASA-tól függetlenül 1957-ben felmerült a katonai igény nagy teherbírású hordozóeszközök iránt, mivel a Pentagon különböző nagy tömegű atom robbanótöltetek célba juttatását vette tervbe. A projektet az ARPA (Advanced Research Projects Agency – Korszerű Kutatási Programok Ügynöksége), rakétafejlesztésekkel foglalkozó kormányhivatal indította és a technikai megvalósítást az ABMA (Army Ballistic Missile Agency – a Hadsereg Ballisztikus Rakéta Ügynöksége) kapta feladatul. Ez utóbbi ügynökség műszaki vezetője Wernher von Braun volt és a szakembergárda gerincét a von Braun köré szerveződő, a Német Harmadik Birodalom rakétafejlesztéseit végző, a második világháború végén magukat az Egyesült Államok hadseregének megadó mérnökcsoport képezte. Ez a csoport számos rakéta megalkotása után a nehézrakéta projekthez létrehozta a Saturn I hordozórakétát. A Saturn I furcsa módon mire elkészült, már nem kellett a Pentagonnak a nukleáris robbanótöltetek drasztikus súlycsökkenése miatt, ezért a projektet 1960 nyarán teljes egészében átadták a NASA-nak, űralkalmazásra. A NASA a Saturn I-gyel egy nagyjából 20 tonna terhet Föld körüli pályára juttatni képes eszközhöz jutott, amellyel már nagyobb űrhajókat/űrszondákat lett volna képes pályára állítani, azonban a holdprogram igénye egy még nagyobb teljesítményű hordozóeszközt kívánt meg, amelynek fejlesztését Nova néven szintén a német rakétamérnök-csoporttól várták. Wernher von Braun a Saturn I továbbfejlesztésével kezdte a munkát, megalkotva a Saturn IB-t, egy 10%-kal nagyobb kapacitású rakétát. A Saturn IB megnövelt tolóerejével már alkalmas volt a közben kifejlesztett bármelyik Apollo űrhajóegység Föld körüli pályára állítására, azaz az űrhajórendszer egyes egységeinek berepülését már el lehetett végezni. A Saturn I és IB technológiai előfutára volt egy még nagyobb tolóerejű eszköznek, a Saturn V óriásrakétának. A kis rakétákon von Braun kipróbálta a szovjetek által is alkalmazott „több hajtóművet egy fokozatba” rakétaépítési elvet, valamint sikerrel házasította a kerozin és cseppfolyós oxigén hajtotta első, valamint az oxigén és hidrogén hajtotta második fokozatot. A Saturn V születésének kulcsa pedig a von Braun által tervezett F1 kerozin/oxigén rakétahajtómű és a dr. Abe Silverstein műhelyében készült J-2 hidrogén/oxigén hajtómű megszületése volt. Az új hajtóművek minőségi ugrást jelentettek az elődökhöz képest (az F1 egyetlen példánya szolgáltatott például akkora tolóerőt, mint az előd Saturn I teljes, nyolc hajtóműves első fokozata), és összességében mesés, 140 tonnás Föld körüli pályás, 48 tonnás holdi hasznos tömeg kapacitást biztosítottak. Ez azt jelentette, hogy az anyaűrhajó/holdkomp felállású, LOR-t alkalmazó holdexpedíció űrhajói egyetlen rakétával felbocsáthatókká váltak. ### Űrhajófejlesztések A LOR koncepció meghatározta a holdűrhajóval kapcsolatos követelményeket. Szükség volt egy nagyobb űrhajóegységre, amelyben az oda- és visszautat teheti meg a legénység. Emellett kellett egy másik űrhajó, amely a leszállást hajtja végre és odalenn lakóegységül szolgál. A holdra szállásos koncepció nem határozta meg hány embert kell feljuttatni egy holdra szálláshoz. Különböző tervek után végül a háromfős személyzet mellett döntöttek: két fő száll le a felszínre és egy harmadik fenn marad az anyaűrhajóval (az egyfős leszállást nem tartották elég biztonságosnak, két fő esetén a társ a bajba jutott űrhajós segítségére tudott sietni és a holdkomp irányításával kapcsolatos feladatokat is meg lehetett osztani, csökkentve a pszichés terhelést). Ennek a koncepciónak megfelelően az űrhivatal egy háromszemélyes anyaűrhajó fejlesztésébe fogott. Meglepő módon külső partnerként nem a már két űrhajóval (Mercury és Gemini) tapasztalatot szerzett McDonnell Aircraft repülőgépgyárat, hanem egy új céget, a North American-t vonták be. Az űrhajó végül a Gemini kialakítását követte, két fő részből állt össze: a parancsnoki egységből és a műszaki egységből. A parancsnoki egység tulajdonképpen a legénységi kabint jelentette, amelyben csak a személyzet elhelyezését és az életkörülményeket fenntartó berendezéseket, valamint a navigációs műszereket helyezték el. Ez az egység volt az, amely a Földre való visszatéréskor egyedüliként visszajutott a légkörön át a leszállóhelyre, ezért külsején hőpajzsot helyeztek el, valamint az orrkúpjában a légköri fékezéshez szükséges ejtőernyőket. A műszaki egység fogadta magába a küldetés teljesítéséhez szükséges hajtóműveket, hajtóanyagot és az űrhajó ellátásához szükséges egyéb anyagokat (oxigén, hidrogén), berendezéseket (az áramot előállító tüzelőanyag cella, rádióantenna, stb.). Ez az egység nem tért vissza Földre, hanem elégett a légkörbe lépéskor. A későbbi expedíciókon egy műszerrekeszt is kialakítottak benne, amellyel a társaira váró parancsnokimodul-pilóta globális megfigyeléseket végezhetett Hold körüli pályáról. Az egység főhajtóművével végezték el a Hold körüli pályára állást és a hazainduláskor a keringésből való kigyorsítást, valamint a nagyobb pályakorrekciókat, a kisebb mozgásokhoz a hajó hengerpalástján 90°-onként elhelyezett kormányhajtóműveket használták. A parancsnoki és műszaki egység tömege feltöltött állapotban 30 tonnát nyomott. A holdi leszállóegység a LOR szülötte volt. A követelmények egy olyan űrhajóról szóltak, amely képes két ember lejuttatására a holdfelszínre és különösebb infrastruktúra nélkül képes felszállni onnan, valamint a felszíni tartózkodás maximum 24-36 órája alatt lakhelyül szolgál – és természetesen ehhez való készletekkel rendelkezik – két ember számára. A fejlesztési és építési munkával a Grumman repülőgépgyárat bízták meg. A le- és felszállás követelménye miatt itt is két külön egységből álló rendszert terveztek. A holdkomp alsó része az úgynevezett leszállófokozat volt, egy négy lábbal ellátott csövekből összeállított doboz, amelynek belsejébe építették a leszálló hajtóművet és a működéshez szükséges hajtó és oxidáló anyagot. Itt kapott még helyet egy kisebb tárolótér, amelyben a holdra kihelyezendő műszereket, szerszámokat tartották, valamint néhány cserealkatrészt. A leszállófokozat testéhez négy lábat rögzítettek, amelyek a földi startkor még összehajtogatott állapotban voltak, később a repülés során az űrben rögzítették kiterjesztett állapotban. A lábak nagy kerek leszállótalpakban végződtek, amelyek a felszíni talajterhelés csökkentését szolgálták, a szárak pedig teleszkóposan összecsúsztak a leszálláskor, ezzel tompítva a leérkezés erejét. A felszállófokozat volt az egész űrhajórendszer legkisebb önálló műveletekre képes egysége. Ebbe foglalták bele a legénységi kabint és a felszálláshoz szükséges hajtóművet, valamint hajtó- és oxidálóanyagot. A kabin mérete rendkívül kicsi volt, térfogata valamivel több mint 6,5 m3 volt; nagyjából mint két összetolt telefonfülke. A tömegtakarékosság miatt még ülést sem helyeztek el benne, az űrhajósok állva vezették. A holdsétához beöltözött (a hátizsákot is magukon viselő) űrhajósok gyakorlatilag már mozdulni sem tudtak benne. A feltöltött holdkomp tömege 15 tonna körül volt." ### Infrastrukturális fejlesztések A rakéták és űrhajók mellett a NASA-nak a felbocsátás további eszközrendszerét (indítóállások, kiszolgáló létesítmények, szállítóeszközök) is meg kellett teremtenie. Legelőször is az indítások helyszínéről kellett dönteni, mivel egyetlen addigi indítóállás sem volt alkalmas a tervekben szereplő óriásrakéták felbocsátására. Bármilyen űrrakéta startjára az Egyenlítőhöz minél közelebb eső helyszín a legalkalmasabb, ezért a NASA ilyet keresett, ám csak olyat találtak, amely logisztikai szempontból elfogadhatatlan volt, így a keresés végül kikötött Cape Canaveralen, a meglévő Légierőbázis és NASA indítóállás sor mellett, a mocsárban fekvő területeknél. A területen a NASA három indítóállás, egy összeszerelő csarnok, a szükséges anyagok (üzemanyag, cseppfolyós oxigén, alkatrészek stb.) tárolására alkalmas létesítmények és több kilométer hosszú úthálózat létesítéséhez látott hozzá. Az egész beruházást az óriási túlbiztosítás jellemezte, mivel az USA komoly versenyre készült a szovjetekkel, amiben az egymás utáni küldetések párhuzamos előkészítésével számoltak. Az elképzelések szerint a verseny megnyeréséhez két hónapos időközökkel kellett időzíteni a felbocsátásokat. A legfőbb infrastrukturális fejlesztés a 39-es számú indító komplexum létrehozása volt. Ebben az eredeti elképzelések szerint öt, egymástól 2,7 km-re álló indítóállást hoztak volna létre. Később a terveket háromra redukálták, amely még mindig elképesztő túlbiztosításnak számított. Végül az építés során csak két állás épült meg a 39A és a 39B jelű, ez utóbbit mindössze egyszer használtak a program során. Az indítóállás maga egy hatalmas betonteknő, amely a rajta álló rakéta lángsugarát oldalra vezeti, meggátolva, hogy a talajról visszapattanó gázsugár, vagy a hanghullámok kárt tegyenek a rakéta szerkezetében. A rakéták összeszerelésére egy külön épületet szántak, amely a különleges szerelési mód, a versengés miatt túlméretezés okán a világ egyik legnagyobb épülete lett. A NASA a korábbi rakétáit az indítóállásban szerelte készre, ezúttal viszont úgy döntött, az óriásrakétát nem teszi ki az időjárásnak és szerelőcsarnokot épít. A Saturn V összeszereléséhez az úgynevezett függőleges szerelési módot választották. Az összeszereléshez épült VAB-csarnokban egyszerre három Saturn V összeszerelése folyhatott. Az óriási kocka alakú épületben szerelőszinteket alakítottak ki, amelyeket szabadon lehet áthelyezni az éppen szerelés alatt levő rakéta igényeinek megfelelően, valamint számos különleges híddarut is elhelyeztek benne, amelyekkel centiméteres pontosságú műveleteket lehetett végezni az akár 135 tonnás egységekkel. Az épület méretei: 218,2 m hosszú, 157,9 m széles és 160 méter belmagasságú, alapterülete 32400 m2. Az összeszerelt rakétát a VAB-csarnokból az indítóállásig a Mobil Indítóállványon szállították. Ez az eszköz egy vízszintes – középen a szállított rakéta hajtóműveinél lyukas – acél platformból és egy vele egybeépített függőleges rácsszerkezetű toronyból áll. A rakéta építése már ezen a struktúrán kezdődött, ezen rögzítették úgynevezett szélcsavarokkal a rakétát, majd az így összeszerelt egységet egyben szállították ki az indítóálláshoz. Ott a torony különböző szintjein csápokkal csatlakoztak a rakétához, ezeken át vezették az ellátóvezetékeket (elektromosság, hajtóanyag, cseppfolyós oxigén, hélium stb.), amely betáplálás egészen a start előtti másodpercekig tartott. A torony legfelső szintjén, a felső ellátókaron kapott helyet egy kis helyiség (Fehér Szoba), ahonnan az űrhajósok közvetlenül az űrkabinba szállhattak. A torony belsejében lift működött, amely a működéshez szükséges egyéb anyagokat, valamint a kiszolgáló és repülő személyzet tagjait szállította. A start során az ellátócsápok elfordulva adtak utat a rakétának és vízelárasztással védték a szerkezetet a rakéta lángcsóvájától (mindemellett a védelem mellett is minden start után alapos felülvizsgálatra, karbantartásra szorult). Az állvány átalakított – rácsszerkezet nélküli – változata a Space Shuttle programban is folytatta pályafutását. A Mobil Indítótorony mozgatását egy önállóan is járóképes szállítójárművel, a hernyótalpas rakétaszállítóval végezték. Az óriási, 40 méter hosszú és 35 méter széles jármű 2400 tonnát nyom, nyolc lánctalpon gördül (a jármű minden sarkában egy pár), amelynek 57 lánctalpszeme egyenként 900 kg-os. Összesen két darab épült és jelenleg ez(ek) a világ legnagyobb önjáró járműve(i). A szállítóeszköz egy különleges mérnöki alkotás, amely a Mobil Indítótorony és a rajta álló holdrakéta különösen precíz mozgatását végezte: a művelet kulcsa, hogy a rakéta mindig függőlegesen maradjon (a tűrés 1 fok volt). A függőlegességet a lánctalpak zsámolyainak hidraulikus kiegyenlítőivel lehet biztosítani (a felső platform magasságát 6,1 és 7,9 méter között lehetett állítani), még az indítóállás lejtőjén való felkapaszkodás közben is. A szállításhoz rakétaszállítóval a Mobil indítótorony alá manővereztek, majd hidraulika segítségével megemelték a tornyot és a hozzá rögzített rakétát, végül 1,6 km/h sebességgel (kilométerenként 350 liter üzemanyag felhasználása árán) elaraszoltak az indítóállásba. A járművek több mint 40 év szolgálat után még ma is üzemelnek, a Space Shuttle programban alkalmazzák őket az eredeti feladatkörükben. ### „Kisegítő” űrhajós programok Kennedy bejelentése az Apollo-program elindításáról lényegében okafogyottá tette az éppen futó Mercury-programot, amelynek egy ember űrbe juttatása volt a célja, hisz Alan Shepard 1961. május 5-i szuborbitális repülésével még a kitűzött cél közelében sem járt a NASA, a feladat máris a Hold elérése volt. Azonban óriási szükség volt űrtapasztalatok szerzésére, ezért a Mercury-program hosszabb kifutást, több repülési lehetőséget kapott. John Glenn repülésével előbb teljesítették a kitűzött célt, amerikai űrhajóst juttattak Föld körüli pályára, majd Scott Carpenter, Wally Schirra és Gordon Cooper repüléseivel egyre hosszabb küldetéseket teljesítettek, amivel saját – elsősorban orvosi – tapasztalatokat szereztek. (Korábban az orvosok feltételezése az volt, hogy az emberi szervezet nem tud megbirkózni az űrbeli körülményekkel, a súlytalansággal és az űrhajósok meghalnak odafenn. Ezt az állítást Gagarin repülése már megcáfolta, de további saját tapasztalatok kellettek.) A holdra szálláshoz a Mercury tapasztalatai mellett még konkrétabb próbák is kellettek. Ahhoz, hogy ember állhasson a holdfelszínen, három alapvető dologra volt szükség: - két űrhajó egymás mellé tudjon navigálni bárhol az űrben (űrrandevú) - ugyanez a két űrhajó össze tudjon kapcsolódni (dokkolás) - a holdi leszállás után az űrhajós ki tudjon szállni a világűr ember számára elviselhetetlen környezetébe, illetve egy esetleges vészhelyzetben a súlytalanság körülményei között át tudjon szállni egy másik űrhajóba az űrön át (űrséta) Mivel mindezekre egyáltalán nem volt tapasztalat, mindenképpen meg kellett szerezni azt, mielőtt belevágtak volna a holdprogram érdemi részébe. Viszont nem volt idő megvárni a holdutazás infrastruktúrájának (űrhajók, indítóállások) elkészültét, a fenti célok teljesíthetőségére előbb kellett válasz, ezért a Mercury technológiai alapjain egy új, kétszemélyes űrhajó fejlesztését és repültetését határozták el, amellyel az űrbeli navigáció és az űrséták begyakorolhatóak voltak. 1961\. december 17-én a NASA bejelentette, hogy elindítja a Gemini-programot, amely egyértelműen az Apollo előkészítő programja volt. A Gemini-program összesen 9 repülést foglalt magában, amelyek keretében az űrhajósok sorra véve a kipróbálandó műveleteket, igazolták az űrséta, az űrrandevú és a dokkolás kivitelezhetőségét, valamint azt is szimulálták, hogy egy holdutazás időszükségletét (maximum két hetet) az emberi szervezet képes kibírni. Egyben a Gemini-program volt az, amelyben az USA először fordította meg az űrversenyt és vette át a vezetést az űrbeli teljesítményekben a Szovjetuniótól az első sikeres randevú és dokkolás teljesítésével. ### Űrszondás holdfelderítések A holdra szálláshoz a szándék mellett több ismeretre is szükség volt a célpontról. A holdfelszínről a legjobb távcsövekkel is csak kilométeres nagyságrendű felbontással készülhettek felvételek, a leszállóhelyek részletes felderítésére űrszondákat kellett küldeni. A NASA két külön szondatípus feljuttatását határozta el. A Lunar Orbiter szondákat Hold körüli pályáról való fényképezésre, a Surveyor szondákat pedig felszíni leszállásra és a Hold testközelből való felderítésére küldték fel. A Surveyor holdszondákat a holdi leszállás kivitelezhetőségének bizonyítására fejlesztették ki. Az előzetes tanulmányok szerint a Hold felszínét nagyon laza holdpornak kellett fednie és egy oda leszálló űrhajó akár el is süllyedhet ebben a porban. Mielőtt embert szállító űrhajót engedtek a felszínre, mindenképpen meg kellett bizonyosodni a leszállás lehetőségeiről és nemcsak az elsüllyedésről, hanem a szikla és kráterborítottságról is, amely borulásveszéllyel fenyegetett. A NASA összesen hét Surveyor szondát küldött a Holdra 1966 és 1968 között. Rögtön az első kísérlet sikerrel járt: 1966. június 2-án az Viharok Óceánján sima leszállást hajtott végre a Surveyor–1. A NASA számára csak az keltett csalódást, hogy a vetélytárs Szovjetunió négy hónappal korábban már sikerrel juttatott a holdfelszínre egy leszállóegységet, a Luna–9-et. A Surveyor–2 és Surveyor–4 sikertelen volt, rajtuk kívül összesen öt szonda ért le sértetlenül a holdfelszínre, kikövezve az utat az Apollo leszállások előtt. A szondasorozat repültetésének másodlagos célja is az Apollo-programot szolgálta, mivel a holdközi térségben való manőverezést, a szabad visszatérés pályájának (és egyéb más pályáknak) kipróbálását is ezekkel a szondákkal végezték el. A Lunar Orbiter szondák szintén az Apollo űrhajók előfutárai voltak, sokkal komplexebb küldetéssel, mint a Surveyorok. A Lunar Orbitert a Hold körül keringő egységeknek szánták, az égitest teljes körű lefényképezését tűzve ki fő feladatul. Ehhez a szonda megkapta a Pentagon előző generációs kémműholdjainak kameráit, amelyekkel legalább 60 méteres felbontást lehetett elérni a Hold körüli pályáról (érdekesség, hogy bármennyire is a nemzeti prioritások élén álló program volt az Apollo, mégsem kaphatta meg az első vonalbeli – elvileg még jobb felbontást biztosító – technikát). A Lunar Orbiter sorozatban 1966 és 1967 között összesen 5 keringőegységet juttatott a NASA a Holdhoz, ezek mindegyike sikeres volt. Az első három Lunar Orbiter feladata 20 előre meghatározott, potenciális Apollo leszállóhely feltérképezése volt, amelyeket földi távcsövekkel jelöltek ki. Ezeken a repüléseken a szondák a holdi egyenlítő szűk sávjában repültek, mivel a tervezett leszállóhelyek ebbe a sávba estek. Az utolsó két küldetésnél változtattak a tervezők a repülési profilon és poláris pályára állították a szondákat, így az egész holdgömböt le lehetett fényképezni. Ezzel a metódussal a holdfelszín 99%-át sikerült megörökíteni, komplett holdtérképet állíthatott össze a NASA. A térképező fényképezés mellett számos mellékfeladatot is ellátott a szondasorozat. Mérték az odaúton és a Hold környezetében a kozmikus sugárzást, amelyet az űrhajósok számára elviselhetőnek találtak. Aztán mikrometeorit gyűjtő érzékelőkkel megmérték a szabadon repkedő meteorok sűrűségét a Hold körüli pályán, amelyet a Föld környezeténél ritkábbnak, a holdközi térségnél viszont sűrűbbnek találtak (az űrhajósoknak tehát nem kellett ettől a veszélyforrástól sem tartania az átlagosnál jobban). A Lunar Orbiterekkel ellenőrizték a NASA követőantenna-hálózatát is. A program végeztével mind az öt egységet a Holdnak ütköztették, hogy később, az Apollo repülések idején nehogy veszélyt jelentsenek a Hold körüli pályán repülő űrhajókra. ## Tesztrepülések ### Előzetes tesztek A kitűzött 9 éves határidő rövidsége miatt a NASA sokszor kénytelen volt eltérni az egyébként főszabályként alkalmazott „lépésről lépésre” fejlesztési filozófiától és az egyes részegységeket párhuzamosan fejlesztette, tesztelte. Az Apollo űrhajóval a NASA a Gemini űrhajó katapultüléses megoldása után ismét visszatért a teljes kabint mentő, rakétás mentőrendszerhez. Ehhez a Mercury űrhajóéhoz hasonló rácsszerkezetes, rakétát magában foglaló mentőtornyot terveztek. A visszatéréshez is új fékezőrendszer kellett, tekintve, hogy a tervezett Apollo kabin tömegben túltett minden korábbi űrkabinon és a Mercury/Gemini féle egy ejtőernyős megoldás már nem volt megfelelő. A tervezők végül egy három ernyőből álló ejtőernyőrendszert álmodtak meg. Ezek az eszközök viszonylag függetlenek voltak az Apollo hardver többi részétől, így időtakarékosságból a tesztelésüket különválasztották az űrhajórendszer többi részének tesztjeitől. A Little Joe II program kifejezetten erről a különválasztott tesztelésről szólt. 1963 és 1966 között az új-mexikói White Sands Rakétakísérleti Telepen folytak a tesztek. Ezekben a Little Joe II rakétát használták fel, mivel nem volt szükség Föld körüli pályára állítani az űrhajót, csak különböző magasságokba juttatni (sőt két esetben startmegszakítási próbát végeztek, ahol az indítóállásban „nulla magasságon” aktiválták a mentőrendszert). Összesen öt indítást végeztek, amelyben a rendszerek jól vizsgáztak. Szintén a sietség diktálta azt a módszert, hogy a hordozóeszközök fejlesztését összevonták az űrhajóegységek tesztjeivel is. Így a Saturn I program nemcsak rakétatesztekről, hanem űrhajópróbákról is szólt. Az első Saturn startok csak az új rakétaépítési technika próbái voltak, a program végén, az utolsó öt alkalommal mindig egy Apollo űrhajómakettet (mérethű, tömegében változó, de semmiképpen sem üres, könnyű, és természetesen működésképtelen másolatot) is vitt magával a Saturn I. Ezeken a repüléseken a mérnökök előzetes számításait igazoló méréseket, automata kommunikációs teszteket, rezonanciateszteket, stb. végeztek. ### Hivatalos Apollo tesztek Az előteszteket követően immár hivatalos Apollo lajstromjelekkel folytatódtak a repülések. Ezekhez a tesztekhez már a továbbfejlesztett Saturn IB hordozóeszközt vették igénybe (a Saturn IB próbái tehát Apollo űrhajópróbák is voltak egyben). #### AS-201 A Saturn rakéta először vitt fel nem BP (BoilerPlate – makett) jelzésű, hanem CSM (Command and Service Module) jelű űrhajót, egy Block I típusú, még egyszerűsített kivitelű (holdutazásra alkalmatlan) űrjárművet, amellyel szuborbitális repülést hajtottak végre. A rakéta 1966. február 26-án emelte 425 kilométer magasba az űrhajót, ahol az levált a rakétáról és saját főhajtóművével még tovább emelkedett, a felső holtponton visszafordult a Föld felé és az irányítás újra beindította a hajtóművet, hogy növelje a sebességet, a hőpajzs számára modellezve az extrém holdi visszatérési sebességet. Az űrhajó végül 8.472 kilométerre a starthelytől az Atlanti-óceánra szállt le. A próba sikertelen volt, a hajtómű sem működött megfelelően és egy elektromos hiba miatt a visszatéréskori kormányzás is problémás volt, valamint egy zárlat okán a mérési adatok egy része is elveszett. #### AS-202 A második tesztrepülés az AS-201 megismétlése volt, azzal a különbséggel, hogy a szuborbitális pálya csúcspontja dupla magasságban volt, mint a korábbi kísérletnél. Ezúttal 1128 km magasra emelkedett az Apollo űrhajó és 25 750 km-re a starthelytől szállt le. Az ezen a repülésen felbocsátott kabin már gyakorlatilag űrhajósok hordozására is alkalmas példány volt, csak az ülések és a műszerfal néhány panelje hiányzott belőle. A teszt sikeresen végződött. ### Az Apollo–1 katasztrófája Még az első igazi Apollo űrhajó repülése előtt tragédia történt. Az indítás előtti, földi tesztelések során az Apollo–1 kabinjában tűz ütött ki, és az ott tartózkodó három űrhajós, Virgil Grissom, Edward White és Roger Chaffee meghalt. A tűz közvetlen kiváltó okát sosem állapították meg, de a hozzá vezető körülményeket igen, amelyeket egy 3000 oldalas jelentésben foglaltak össze. A legnagyobb probléma a nagy nyomáson lévő tiszta oxigén légkör a kabinban és a tűzveszélyes anyagok használata, amik tiszta oxigénben még hevesebben égnek. Az űrhajó belsejében széles körben alkalmazott habszivacsok, a hűtőcsövekben keringő folyadékok tűzveszélyességéről mindenki megfeledkezett. Ráadásul az újonnan fejlesztett kétrészes kabinajtó teljesen meggátolta az űrhajósok gyors kimentését. Leginkább a tömegtakarékosság miatt támogatták, annak ellenére, hogy hiányzott belőle a vésznyitást végző robbanópatron, amivel másodpercek alatt szabad utat tudtak volna biztosítani a bennrekedt űrhajósoknak. A legnagyobb probléma az új konstrukciós ajtó nyitási mechanizmusával volt. A külső ajtó kifelé, a belső ajtó befelé nyílt. A belső ajtó nyitása a középen ülő űrhajósnak, Edward White-nak volt a feladata, feje fölött hátranyúlva egy speciális szerszámmal. A tesztek során körülbelül 50 kg-os erőt kellett kifejteni a nyitáshoz, de a tűz által felforrósodott levegő nagyobb – mintegy másfél tonnás – nyomással hatott az ajtóra, ami lehetetlenné tette számára annak kinyitását. A vizsgálatok megállapításai alapján végül a NASA ejtette a Block I repülésére vonatkozó terveket, minden repülés a Block II sorozattal történt, amelyet 1800 helyen változtatták meg az áttervezése során. ### A program folytatódik Ekkor készült egy betűjelzéssor, melyet később az egyes repülések megkülönböztetésére kívánt alkalmazni az űrhivatal. - A – a parancsnoki hajó teljesítményét és a hőpajzs ellenállóságát bizonyítani hivatott távvezérelt üzemmódú tesztrepülés - B – a holdkomp távvezérelt tesztfelszállása - C – az emberek első repülése az Apollo parancsnoki hajóval - D – a holdkomp űrhajósok általi kipróbálása - E – a parancsnoki űrhajó keringésének magasságát 6400 km-es távolságra kellett emelni, hogy minél jobban tudják szimulálni a Holdról nagy sebességgel visszatérő kabin légkörbe lépését. - F – a Hold körüli pálya elérése, még leszállás nélkül - G – maga a holdra szállás. Az első típust az AS-201/202 repüléssel már teljesítette a NASA. A tervben természetesen nem csak egy-egy repülés szerepelt egy-egy típusból, addig kellett ismételni a repüléseket, amíg az adott típushoz kapcsolódó követelményrendszer nem teljesült maradéktalanul. A következő úton még mindig A típussal indult az űrhajó, de immár a Saturn V óriásrakétával. #### Apollo–4 A NASA hivatalossá tette, hogy az Apollo–1 után Apollo–4 jelzéssel az első Saturn V rakéta indítása következik, de még ember nélkül. 1967. november 9-én elstartolt az Apollo–4. A rakéta km-re távolodott el a Földtől. Ahogy visszafordult a Föld felé, begyújtották a rakétákat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel érkezzen a légkörbe, a hőpajzs tesztelése céljából. Egy kisebb rezonancia problémától eltekintve minden jól ment, hatalmas sikernek könyvelhette el a NASA az Apollo–4 repülését. #### Apollo–5 A siker után a NASA továbbléphetett a B küldetéstípusra. Az Apollo–5 feladata a holdkomp tesztelése volt, de a holdkomp gyártása csúszott. A gyártó Grumman sokat küzdött a fejlesztésekkel. Az első indítást 1967 januárjára tervezték, de csak 1968. január 22-én hagyhatta el az indítóállást. A holdkomp felbocsátásához ezúttal elegendő volt a Saturn IB. A felbocsátott holdkomp még mindig nem volt teljes kiépítésű (az ablakok helyén pl. alumíniumlemezek voltak és a lábakat sem szerelték fel). Az űrhajóval elsősorban hajtóműteszteket végeztek, amelyek egy szoftverhiba miatt csak félig sikerültek. #### Apollo–6 Az Apollo–6 indítására 1968 tavaszán már közel sem voltak annyian kíváncsiak, mint korábban. Ez nem is volt véletlen, ugyanis nemcsak Amerika, hanem az egész világ másra figyelt, aznap lőtte le egy merénylő Martin Luther King polgárjogi aktivistát. Az érdeklődés hiánya egyéb más társadalmi okokra is visszavezethető volt: a vietnámi háború által 1968-ra felemésztett 84 milliárd dollár az amerikai társadalom nemtetszését váltotta ki. Ezzel veszélybe került az egész program sorsa, mivel a holdra szállás a demokraták programja volt, ám a demokrata elnök, Lyndon B. Johnson rendkívül népszerűtlen volt, esélyét sem látták az újraválasztásának. A republikánus ellenzék programjaiban viszont az Apollo-program messze nem szerepelt volna olyan előkelő helyen. Végül 1968. április 4-én az Apollo–6 is elhagyta az indítóállást. Az Apollo–6 ismét a Saturn V-tel indult és nem vitt magával holdkompot. Ezúttal a holdrakétával támadtak problémák, a hajtóműben nyomásváltozások léptek fel, amely rángatásban, sőt az egyik hajtómű idő előtti leállásában nyilvánult meg, valamint a holdkomp adapter is strukturális sérüléseket szenvedett. Az űrhajó repülése ezek miatt a problémák miatt kissé eltért a tervezettől. Ezúttal az S-IVB teljesítményét is tesztelték, olyan hosszú hold irányú gyújtást időzítettek, amilyenre nem volt példa a későbbi repülések során, de a visszatéréskor nem sikerült a tervezett holdi visszatérési sebességet elérni. A rakéta- és a pályaproblémák miatt ez a repülés is csak félig sikerült minősítést kapott. ### Apollo–7 Az Apollo–7 küldetése volt az Apollo-program első repülése, a C típusú repülés amely a program első űrhajósokkal végrehajtott repülése volt. A repülés fő feladata az Apollo–1 tragédiája miatt átalakított Block II űrhajó berepülése volt (eredetileg az első repülést egy holdrepülésre még alkalmatlan, egyszerűsített – Block I jelű – űrhajóval tervezték, ám a mélyreható áttervezés miatt ez már nem készült el, hanem egyből a végleges holdűrhajó indult az űrbe). Mivel csak a parancsnoki űrhajót kellett Föld körüli pályára állítani, ezért csak a kisebb rakétára volt szükség, így a Saturn IB vitte fel az űrhajót a 37-es indítóállásból. Legénységnek Wally Schirra parancsnokot, Donn Eisele parancsnokimodul-pilótát és Walt Cunningham holdkomppilótát nevezték ki (ezzel a parancsnok lehetett az egyetlen ember, aki mindhárom korai amerikai űrhajótípust repülte). Az űrhajó 1968. október 11-én startolt egy 11 napos útra, amely gyakorlatilag az Apollo–1 repülési programjának teljesítését jelentette. A repülés során elsősorban az új űrhajótípus manőverezőképességét, a hajtóművek teljesítményét tesztelték. A küldetés során sikeres űrrandevút hajtottak végre az S-IVB rakétafokozattal, többször módosítottak pályát az SPS főhajtóművel. A repülés során szokatlan módon többször került összetűzésbe a legénység az irányítással. Ennek oka az időhiány (váratlan tapasztalat volt, hogy a legtöbb művelet tovább tartott mint tervezték) és a rosszul sikerült repülés előtti karantén miatt mindhárom űrhajósnál fellépő betegség és az emiatt jelentkező diszkomfort érzés volt. Az út során 163 alkalommal kerülték meg a Földet és a 11. napon, október 22-én szálltak le az Atlanti-óceánra. A NASA tökéletes sikernek értékelte a repülést. ### Apollo–8 Az Apollo–8 a NASA egyik legkockázatosabb expedíciója volt, ezen a repülésen érték el először emberek a Holdat. Ez a repülés gyakorlatilag nem is szerepelt a NASA terveiben, az Apollo–8-cal a holdkomp berepülését kívánták elvégezni a D típusú repülésen, ám a szovjetekkel vívott verseny miatt egy különleges utat iktattak be, amelynek elsődleges célja a Hold elsőkénti elérése volt – még leszállás nélkül. Az űrhivatal vezetésének második vonalában élénk vita alakult ki titokban, hogy az E típusú repülés helyett indítsanak egy Saturn V-tel egy Apollo űrhajót a Holdhoz. Az első számú vezetők először őrültségnek minősítették az ötletet, amely később a részletek kidolgozásával mégis megvalósíthatóvá vált. A terv fő kockázatai a holdrakéta kipróbálatlanságában, a holdkomp, mint tartalék hiányában rejlettek. Az Apollo–8 legénysége Frank Borman parancsnok, Jim Lovell parancsnokimodul-pilóta és Bill Anders holdkomppilóta lett azután, hogy önként vállalták a feladatot. Az expedíció 1968. december 21-én 12:51:00-kor (UTC) startolt a cape canaveral-i 39A indítóállásból. A Saturn V kisebb rezonanciákat leszámítva tökéletesen működött. Az űrhajó először másfél Föld körüli fordulatig Föld körüli parkolópályán maradt, majd a teljes rendszerellenőrzés végeztével elindult a Hold felé. Három napos út következett. Ennek első lépéseként randevúkísérletet kellett végrehajtani a kiürült S-IVB-vel, ám ezt a műveletet elrontották az űrhajósok (később több pályakorrekcióra volt szükség). Nemsokára Frank Bormant hányással és hasmenéssel járó rosszullét fogta el, amelyből sikeresen felépült. Az odaút során több tévéközvetítést sugároztak a űrhajósok a Földre. Az expedíció 55. órájának 40. percében az űrhajó(sok) elsőként a történelemben egy másik égitest gravitációs mezejébe repült(ek) át. Fél nap elteltével pedig megérkeztek a Holdhoz, a repülés 68 órájának 58. percében az űrhajó besiklott az égitest mögé és az árnyékolás miatt megszűnt a rádiókapcsolat. Tíz perc múlva az űrhajósok elvégezték a LOI-t (Lunar Orbit Insertion – Hold körüli pályára állás), majd pontosan a számított időben feltűntek a Hold mögül. Az űrhajósok 10 keringést tettek meg Hold körüli pályán, közben a felszínt fényképezték. Az elsődleges feladatuk a tervezők által kiválasztott leszállóhely-jelöltek minél részletesebb fényképezése volt. E feladat közben sikerült a holdprogram emblematikus felvételeinek egyikét, egy Földkeltét rögzíteni (ezt a jelenséget a holdfelszínről csak speciális helyen és librációs körülmények között lehet látni, egyébként az űrhajók utasai élhették át minden keringésben). Összesen hat körön át folyt a fotózási program, amikor Borman élve parancsnoki jogával rendkívüli pihenési periódust rendelt el a túl régen fenn levő legénységnek. A kilencedik keringésben a trió emlékezetes tévéadásban számolt be karácsony napján az expedícióról, amelynek végén a Bibliából tartottak felolvasást. A 10. keringésben aztán sikeresen felgyorsítottak, elhagyták a keringési pályát és indultak a Föld felé. A teljes sikert hozó küldetés 1968. december 27-én ért véget a csendes-óceáni leszállással. ### Apollo–9 Az Apollo–9 a holdprogram harmadik küldetése, a D típusú repülés volt, amelynek célja a holdkomp berepülése volt. Az Apollo űrhajórendszer utolsóként elkészült darabja volt a holdi leszállóegység, amelynek fejlesztése hosszan elhúzódott, ezért ennek a kipróbálását hagyták a tesztrepülések végére. A berepülést először Föld körüli pályán hajtották végre, amely azonban magas kockázatokat hordozott: a holdkomp csak űrrepülésre alkalmas szerkezet volt, egy földi leszállás lehetetlen volt vele, nem lévén hőpajzsa, így egy esetleges hiba a kipróbáláskor könnyen az űrhajósok életébe kerülhetett. Ugyanakkor a mentési lehetőségek miatt ez tűnt a kevésbé kockázatos megoldásnak. A legénység Jim McDivitt parancsnok, Dave Scott parancsnokiegység-pilóta és Rusty Schweickart holdkomppilóta volt, akik végig részt vettek a holdkomp tervezésében és építésében a Grumman repülőgépgyárba kihelyezett űrhajós szakértőként. Hosszú idő után ennek a legénységnek nyílt lehetősége az űrhajók elnevezésére, így tőlük kapta a parancsnoki egység a Gumdrop (Gumilabda), a holdkomp a Spider (Pók) nevet. A startra 1969. március 3-án került sor, amikor második alkalommal használták a Saturn V holdrakétát űrhajósok feljuttatására (az eredeti tervek szerint a két űrhajóegységet egy nap különbséggel két Saturn IB startjával juttatták volna fel, végül az események felgyorsulása és a Saturn V tesztelési igényei miatt a teljes kiépítésű hardver repült függetlenül attól, hogy ez pazarlás volt). A műveletekkel Föld körüli pályán szimulálták a holdra szállás technikai alapműveleteit. Elsősorban a holdkomp manőverezőképességének tesztelését szolgálták a műveletek (hajtóműindítások és kormányparancsok közbeni viselkedés), illetve a leszállóegység két részegységének – a leszálló és felszállófokozatnak – szétkapcsolt állapotban való repülését próbálták ki. Emellett az új Apollo űrruha tesztelése is a műveletek között szerepelt, amelyet Schweickart végzett el egy űrséta során. A repülés 10 napig tartott és az Apollo–7-hez hasonlóan teljes sikert hozott. ### Apollo–10 Az Apollo–10 az Apollo-program negyedik űrrepülése volt, az úgynevezett F típusú repülés amely a holdra szállás jelmezes főpróbájának számított. Ennek keretében az űrhajósok a teljes kiépítésű űrhajórendszerrel lerepülték a teljes holdi küldetést (a holdkomp és a parancsnoki hajó szétkapcsolódását is beleértve), egészen 15 000 méterig ereszkedtek a felszín fölött, mindössze a leszállást nem próbálhatták ki. Eredetileg nem volt elképzelhetetlen az sem, hogy ez a repülés lesz az első holdra szállási kísérlet, ám a kellő időre még nem állt rendelkezésre holdra szállásra is alkalmas holdkomp (mind az Apollo–9, mind az Apollo–10 holdkompja még túlsúlyos volt egy leszálláshoz). Mivel a szovjetek holdrakétájának robbanásáról a CIA is tudomást szerzett, nem kellett mindenáron sietni, le lehetett repülni a tervekben szereplő utolsó tesztrepülést is. Az Apollo–10 legénysége Tom Stafford parancsnok, John Young parancsnokiegység-pilóta és Gene Cernan holdkomppilóta volt. Ők az űrhajó-keresztelő során két rajzfilmfigurát választottak, a parancsnoki hajónak a beszédes Charlie Brown, a holdkompnak a Snoopy nevet adták. A küldetés 1969. május 18-i indulása nem volt zökkenőmentes, a Saturn V rakéta fokozatai rázkódásba kezdtek, azonban a küldetés végkimenetelét ez szerencsére nem befolyásolta. A repülés során másodszorra jutott ember a Holdhoz, ahol sikerrel pályára álltak az égitest körül és megkezdték a tesztprogramot. Az elsődleges feladat a holdkomp és az anyaűrhajó szétválasztása és egy leszállás imitáció volt, amit egy kisebb hibával sikeresen végrehajtottak az űrhajósok. A hiba kritikus helyen, 15 km magasságon következett be, amikor a holdkomp leszállófokozatát leválasztották és a felszállófokozattal vissza kívántak emelkedni az eredeti pályamagasságra, Cernan elvétett egy kapcsolást és a kabinjuk pörögni kezdett. Stafford javította a hibát és az űrhajósok megúszták a kalandot (Cernan később tudta meg, hogy a veszélyes pillanatban önkéntelenül is csúnyán elkáromkodta magát a nyilvános rádióforgalmazásban). A másodlagos feladat az előre kiválasztott holdi leszállóhelyek fényképezése volt, hogy a NASA minél jobb felbontású képekhez jusson. Az Apollo–11 leszállóhelyét éppen az Apollo–10 fotói alapján választották ki véglegesen. ## A Hold meghódítása Armstrong, Collins és Aldrin 1969. július 16-án 13:32-kor (UTC) (helyi idő szerint 9:32-kor) emelkedett a magasba a Cape Kennedy (Canaveral) űrközpontból. Szabad visszatérési pályán haladva kivételesen pontos manőverezéssel 3 nap alatt érték el a Holdat. 13 keringést végeztek (nagyjából egy napot töltve Hold körüli pályán), amikor az irányítás engedélyt adott a leszállásra. Aldrin és Armstrong átmászott az Eagle („Sas”) nevű holdkompba, Collins egyedül maradt a parancsnoki egységben és Hold körüli pályán repült tovább fenn várva társai visszatértéig. A leszállást végig nehézségek kísérték, ismeretlen komputerhiba támadt kétszer is, majd a felszín fölött igen alacsonyan kiderült, hogy a simának hitt térség hatalmas sziklákkal és egy nagy kráterrel tarkított, ami közvetlen életveszélyt jelentett az űrhajósokra nézve. Armstrong végül az egyébként is szűkös üzemanyag intenzív felhasználásával, kézi vezérléssel bravúrosan egy biztonságos helyre navigálta a holdkompot és Aldrinnal szerencsésen leszálltak a Nyugalom Tengerén. Mindössze 20 másodpercnyi repülésre elegendő üzemanyag maradt a tartályokban, ezzel az Apollo–11 a legkihegyezettebb leszállás lett az egész programot tekintve. 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC) Armstrong jelentette: „Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt” Alig néhány óra elteltével – egy pihenési periódust elhalasztva, a tervezett időnél előbb – Armstrongék engedélyt kaptak a holdséta megkezdésére. Hermetizálták az űrruhájukat, leengedték a kabin nyomását és Armstrong lemászott a holdfelszínre. A felszín rövid tanulmányozása után lelépett a Hold porába és egy legendás mondattal ő lett az első ember, aki a Holdra lépett: „Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” Kis idő múlva Aldrin is követte a felszínre. Armstrong mintákat vett és fényképezett, Aldrin pedig a mozgást tanulmányozta, illetve a magukkal vitt műszereket állította fel és üzemelte be. Kitűzték az amerikai lobogót, egy csomagban apró emléktárgyakat hagytak a felszínen és leleplezték a holdkomp lábán levő plakettet, amelyen békeüzenetet vittek: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” Ezt követően Richard Nixon váltott velük néhány szót telefonon. A holdséta utolsó órájában geológiai mintavételre, fényképezésre, az EASEP beindítására és – Armstrong részéről – egy közeli nagyobb kráter meglátogatására került sor. Aztán befejeződött a világ első holdsétája és 2 óra 36 perc 40 másodperc elteltével újra magukra zárták az ajtót a holdutazók. Később biztonságban felszálltak a holdfelszínről és randevúztak a Columbiával, az anyaűrhajóval. Ezzel teljesítették a LOR-koncepció elvárásait, igazolták egy 55 éves, korát megelőző teória helytállóságát, valamint megfeleltek a Kennedy-féle felhívás második részének („...és biztonságosan haza is hozzuk...”). Nem sokkal a dokkolás és a hazahozandó minták, fényképkazetták átrakodása után hazaindultak az űrhajósok és újabb 3 nap múltán 1969. július 24-én leszálltak a Csendes-óceánon. Az Egyesült Államok megnyerte a Hold meghódításáért folytatott versenyt, az Apollo-program beteljesítette az összes kitűzött célját. ## Tudományos kutatóutak Az Apollo–11 sikeres leszállásával a program eredeti célkitűzéseit teljesítettnek lehetett tekinteni: a NASA birtokában volt a technológiának, amellyel ember juthatott egy másik égitestre és emellett a szovjetek is legyőzettek ebben a hidegháborús játszmában. Ám mivel az űrhivatal nem tudta előre megmondani, hogy hányadik kísérlet lehet sikeres a leszállásoknál – és a program infrastrukturális fejlesztéseinél már bemutatott módon –, a repülésekre szánt hardverigényt is jelentősen túlméretezte, a leszállásokra a NASA-nak tíz készletnyi űrhajó részegység állt rendelkezésre. Armstrongék repülését követően tehát még mindig kilenc útra való legyártott rakéta, űrhajó várta a felszállást. Ebben a szituációban értelmesebb dolog volt folytatni a programot és a meglevő hardvert rendeltetésszerűen felhasználni, mint megelégedni egyetlen leszállással. A tudósoknak már idejekorán megvolt az elképzelése az első sikeres leszállás utáni időkre, amikor a program átalakulhat tudományos – elsősorban geológiai – kutatóexpedíciók sorozatává. ### Apollo–12 A program nem alakult át azonnal, legelőször is szükség volt egy közbenső expedícióra, ami egyfajta technológiai hidat képzett a sima leszállás és a kutatási célú leszállás között. A tudósok által kijelölt – geológiai érdeklődésre számot tartó – felszíni formák ugyanis egyáltalán nem hasonlítottak a Nyugalom Tengere báziséra. Az érdekes leszállóhelyek holdi hegységek, kráterek, hasadékvölgyek voltak, nem pedig olyan végtelen síkságok, ahol Armstrong szállt le. Az Apollo–11 utáni expedícióknak ilyen leszállási szempontból bonyolult helyek mellett kellett leszállni, viszont Armstrong több kilométerrel mellélőtt a kijelölt leszállási pontnak. Az Apollo-program előtt álló következő feladat annak kikísérletezése volt, hogy az Eagle eltévelygése véletlen tévedés volt-e, vagy a hardver többre is képes. Az Apollo–12 első számú feladata egy kijelölt pont melletti hajszálpontos leszállás volt, számos alfeladat teljesítése mellett. A küldetés kulcsa a „kijelölt pont” megválasztása volt. A NASA úgy döntött, hogy egy korábban felbocsátott holdszondája mellett próbál leszállni. Egy Ewen Whitaker vezette kartográfus csoport kapta a feladatot, hogy találja meg valamelyik Surveyor szondát a Lunar Orbiter keringőegységek fotóin (a szondák leszállási helyeit nagyjából kilométeres tűréshatárral ismerték, ezúttal viszont méterre pontos adatokra volt szükség). A fotók felbontása alapján egy-egy szonda képe nem volt nagyobb, mint a film emulziójának szemcsemérete, ám a Surveyor–3 esetében a szerencse is a kutatók mellé állt, a holdi napelemtáblán éppen megcsillant a napfény a fotó készítésének pillanatában, így a holdszonda egy fénylő pontként emelkedett ki a holdháttérből. A NASA a Surveyor–3 melletti leszállást tűzte ki célul az Oceanus Procellarumon (Viharok óceánján). A szovjetek feletti győzelem után a NASA legelőször is lelassította a programot, a két hónapos startidőközt megszüntette, nagyobb időközöket hagyva a felszállások között. Az Apollo–12 1969. november 18-án startolt a Kennedy Űrközpontból, már a startnál bajba keveredve egy kettős villámcsapás miatt. A küldetés parancsnoka Pete Conrad, a parancsnoki modul pilótája Dick Gordon, a holdkomppilóta Alan Bean volt. Az űrhajósok a villámcsapás ellenére problémamentes repüléssel eljutottak a Holdra, először használva a szabad visszatérés pályája helyett az úgynevezett hibrid transzfer pályát. A Yankee Clipper hívójelű parancsnoki hajó és az Intrepid nevű holdkomp szétválása után Conrad és Bean annak ellenére is tökéletesen landoltak, hogy a leszállás utolsó szakaszában a váratlanul lazább felső talajréteg miatt olyan sok port vert fel a hajtómű, hogy az űrhajósok semmit sem láttak és végül vakon tették le a holdkompot a felszínre. A holdi kiszálláskor pedig kiderült, hogy a célt is sikerült teljesíteni, a Surveyor–3 nem messze állt a holdkomptól. Később Dick Gordon is megerősítette a pontos leszállás tényét, amikor átrepülve a leszállóhely felett egyszerre látta a távcsöve látómezejében az Intrepidet és a Surveyor–3-at. Az Apollo–12 volt az első H típusú küldetés is, azaz először terveztek két holdsétát is tenni, mind a holdséták időtartamának, mind a holdfelszínen tartózkodás idejének megnövelésével. Az űrhajósok az első kiszállásukkor közel négy órát töltöttek a holdfelszínen és feladatuk az első ALSEP tudományos kutatóállomás felállítása volt. Ez a műszerkészlet már 6 mérőegységből és egy nukleáris meghajtású központi egységből álló bonyolult rendszer volt, amelynek felállítása sokkal körülményesebb volt, mint az Apollo–11 műszereié. A műveletsor sikeres volt, az egyetlen hiba a műveleteket az irányításnak – és a tévétársaságoknak – közvetítő kamera felállításakor történt, mivel a kamerát Bean véletlenül közvetlenül a Nap felé irányította és az ettől tönkrement. Később a második holdséta feladata a leszállóhely környezetében álló kráterek körbejárása, a hely geológiai bemutatását szolgáló kőzetminták gyűjtése és csúcspontként a Surveyor–3 meglátogatása volt. A Lunar Orbiter fotók alapján „Hóember” munkanevet kapott kráterformáció körbejárása 1300 méternyi gyaloglást követelt meg az űrhajósoktól (szemben Armstrongékkal, akik legfeljebb 60 méterre távolodtak el az Eagle-től). A kráterek sorra látogatása után az űrhajóspáros elérte a legnagyobb kráter oldalfalán ülő holdszondát is, amelyet részletesen megvizsgáltak, majd levágták róla a kameráját, hogy visszahozzák a Földre megvizsgálni a 31 hónapos holdi tartózkodás esetleges hatásait. Végül 7 óra 45 perc 18 másodperces összesített kinntartózkodást, 31 óra 31 perc 12 másodperc holdfelszíni tartózkodást követően 34,35 kg holdkőzettel a tarsolyukban az Apollo–12 űrhajósai sikerrel tértek haza a startkori villámcsapást illető aggodalmak ellenére. ### Apollo–14 Az Apollo–14 egy kis híján katasztrófával végződött repülés feladatának teljesítésére indult. Az Apollo–13 1970 tavaszán csaknem odaveszett az oxigéntartály robbanása miatt, így a Fra Mauro romkráter felfedezését nem tudta teljesíteni, a küldetések tervezői viszont úgy vélték, hogy ez olyan fontos feladat, ami miatt érdemes az ismételt küldetést is ennek szentelni. A legénység a betegségéből felépült és repülésre alkalmas státusát éppen visszanyert Alan Shepard parancsnokból, az újonc Stuart Roosa parancsnokiegység-pilótából és Ed Mitchell holdkomppilótából állt. Az Apollo–14 feladata kettős volt. Egyrészt helyre kellett billenteni az Apollo űrhajóval szemben megingott bizalmat, amely az előző küldetés – az Apollo–1 katasztrófájához hasonló tervezési és szervezési hibák okozta – balesetének nyomán ingott meg. Másrészt az előző két, mare területekre vezetett expedíció után a holdi felföldekre, az égitest idősebb geológiai régióiba küldött kutatóút volt, amely a Hold keletkezéstörténetének pontosabb megismeréséhez szolgáltatott adatokat. Emiatt a Fra Mauro formáció területén keletkezett fiatal kráterhez, a Cone kráterhez küldték az Apollo–14-et. Az Apollo–14 1971. január 31-én startolt. A Kitty Hawk parancsnoki hajó és az Antares holdkomp összekapcsolódási nehézségek tarkította út után érkezett a Holdhoz és a leszállás is problémásra sikerült a számítógép és a radar kisebb hibája miatt. A problémák ellenére az Antares az Apollo–12-éhez hasonló precíz leszállást hajtott végre a célpontnak számító Cone kráter közelében. H típusú küldetés lévén az Apollo–14 űrhajósai számára is két űrsétát tartalmazott a repülési terv. Az első kiszállás során Shepard és Mitchell számára is az ALSEP felállítása volt a feladat, amelyet ezúttal egy egyszerű szállítóeszköz, a MET segített (egy kis kézikocsi, amit az űrhajósszleng „riksa” névre keresztelt). Az ALSEP felállítása és némi mintavétel után az első EVA 4 óra, 47 perc, 50 másodpercig tartott. A második kiszállás során következett a Cone kráter felfedezése. Ehhez az űrhajósoknak nagyjából olyan távolságra kellett elgyalogolniuk, mint amilyen távolságot az Apollo–12 űrhajósai tettek meg a második holdsétájuk során összesen (azaz a visszaúttal együtt megkísérelték megduplázni Conradék teljesítményét). Váratlanul azonban tájékozódási problémák merültek fel. Az űrhajósok fotótérképeket vittek magukkal (a Lunar Orbiter-program kollekciójából), ám a fotókon szereplő, felülről fényképezett krátereket nem sikerült azonosítani a megvilágítási viszonyok miatt teljesen másképpen látszó tájon. A tájékozódási nehézségek végül kudarcban csúcsosodtak ki: az űrhajósok célja a Cone kráter – a környék legnagyobb krátere – peremének elérése volt, de nem találták meg a peremet, végül az utólagos elemzés szerint 20 méterre a peremtől fordultak vissza. Az űrhajósokat az idő rövidsége késztette vissza a holdkomphoz és az odaúttal párhuzamos útvonalon tértek vissza az Antareshez, útközben összesen 45 kilogrammnyi holdkőzetmintát gyűjtve. Tovább tetézte a kudarcot, hogy Shepard geológiai érdektelensége miatt a minták dokumentálása rendkívül gyenge szintet ütött meg, így a Földre visszatérve a minták kiértékelése meglehetősen nehéz volt, az anyag tudományos értéke alacsony lett. A második EVA 4 óra 34 perc 41 másodpercig tartott. ### Politikai változás és irányváltás a programban Az első leszállás sikere nem csak a program tudományos célokra való átállítását eredményezte, hanem paradox módon az egész program folytatását is megkérdőjelezte: „minek folytatni egy olyan programot, amely már teljesítette a fő célkitűzéseit?”. Mindezt egy olyan politikai közegben, amelyben egyrészt a vietnámi háborúnak az Apollo-programét többszörösen meghaladó költségei már az amerikai gazdaságot is megrázták és két ilyen költséges programnak egyszerre nem volt létjogosultsága, másrészt az új Nixon adminisztráció igyekezett minden, a korábbi demokrata kormányzat által indított programot felülvizsgálni, lezárni. Politikailag logikusnak látszott, hogy inkább a küldetését beteljesített programot érjék csökkentések, ezért Richard Nixon javasolta az Apollo-program levételét a nemzeti prioritások éléről és ennek megfelelően a pénzügyi támogatások megkurtítását. Először a NASA 1970-es költségvetésének tárgyalásánál törölték az Apollo–20 küldetés pénzügyi keretét, és döntöttek az expedícióhoz már legyártott Saturn V és Apollo parancsnoki űrhajó átvezényléséről a hamarosan induló Skylab-programba. Majd a következő évi költségvetés odaítélésekor további két küldetés, az Apollo–18 és Apollo–19 törlését, minden Apollo gyártósor leállítását és a program végleges lezárását döntötték el. Technikai értelemben egy H típusú és egy J típusú expedíciót töröltek, azaz az utolsó gyalogosnak tervezett Apollo–15 utat előrehozták az első holdjárós küldetésnek és a program végéről egy másik holdjárós utat töröltek. ### Apollo–15 Az Apollo–15 a programot ért alapvető változások miatt előlépett az első J típusú küldetéssé. Ennek lényege az eszközök továbbfejlesztése volt, amely lehetővé tette, hogy az űrhajósok felszerelése kiegészüljön egy holdjáróval, valamint a holdi tartózkodási idő megduplázódhasson, összesen mintegy három napnyi tartózkodással, benne a kettő helyett három, egyenként 7 órás holdsétával. A legnagyobb újítást a holdjáró jelentette, amely az addigi gyalogos expedíciókon megtett távolságokat a becslések szerint legalább megtízszerezte, ezzel egyrészt lazított a leszállás pontosságával kapcsolatos szigorú igényen (ha könnyen el lehetett autózni az egyes lelőhelyekre, egy pár száz méteres leszállási eltérés nem okozott problémát), másrészt több helyszín felkeresésével részletesebb képet lehetett általa összeállítani. Az űrhajósok felkészülését a változások miatt át kellett alakítani, amit az könnyített meg, hogy a leendő legénység az Apollo–12 tartalékaként egyszer már végigment egy holdra szállási kiképzésen, így főként csak az új követelményekkel kellett törődni. A kinevezett legénység Dave Scott parancsnokból, Al Worden parancsnokimodul-pilótából és Jim Irwin holdkomppilótából állt össze. Először a program során a legénységnek is nyílt alkalma beleszólni a leszállóhely kiválasztásába. Az első bővített tudományos programú leszállásnál ugyanis több lehetséges helyszín is kívánatos volt és a tudósok hosszas vita után sem tudták eldönteni a végső jelöltet, mikor végül Scott parancsnok véleményét is megkérdezték, aki a Hadley-Appenninnek leszállóhelyet favorizálta. Végül így lett a Mare Imbrium (Esők Tengere) peremén végigfutó körkörös hegységrendszer, az Appenninnek egyik szeglete a végső jelölt, ahol a hatalmas lávasíkság a hegységgel találkozott és egy hasadékvölgy is kanyargott. A legénység ezúttal is élt az űrhajó névválasztás jogával és a parancsnoki hajónak Cook kapitány hajója után az Endeavour, a holdkompnak utalva mindhármuk légierős tiszt mivoltára a Falcon nevet adva. Az Apollo–15 1971. július 26-án 13:34:00 (UTC) startolt és 1971. július 30-án 22:16:29 (UTC) szállt le a Holdon. A leszállás ezúttal nem volt olyan pontos, mintegy másfél kilométerrel a kijelölt pont mellett landolt a Falcon. Az űrhajósok első ténykedése egy egyedi űrhajón kívüli tevékenység, a SEVA, a felállva végzett űrhajón kívüli tevékenység volt, amelyben a holdkomp felső nyílásán kibújva a parancsnok felmérte a hely geológiai jellegzetességeit. Az első holdsétán – szakítva az addigi gyakorlattal – nem a műszerek felállítása, hanem a holdjáró üzembe helyezése volt az első feladat. Ehhez először a holdkomp oldalára szerelt járművet az űrhajósok leengedték a felszínre, amely művelet alatt az addig összehajtogatott szerkezet rugós mechanizmusok segítségével automatikusan széthajtogatta magát. Scott és Irwin felszerelte a Rovert a geológiai kutatásokhoz szükséges felszereléssel és próbaútra indultak. Sajnos a holdjáró elsőkerék-kormányzása valamiért nem működött, ám ez alig okozott nehézséget. Az űrhajósok elhajtottak a leszállóhely legnagyobb hegye, a Hadley-hegység és a völgyön átkanyargó Hadley-rianás – egy kilométeres mélységű hasadékvölgy – találkozásához és megkezdték a kőzetminták gyűjtését. A holdséta tervezett idejének felét tölthették az első geológiai kutatóúttal, a második félidőre vissza kellett térni a holdkomp közelébe, az ALSEP felállítására. Ennél a tevékenységnél nem várt akadályba ütköztek, a felszín nagyobb mélységeibe szánt érzékelők elhelyezéséhez végzett fúrások a fúró – későbbi elemzések során észlelt – hibája miatt hatalmas erőfeszítést igényeltek és nem is sikerültek maradéktalanul, némelyik műveletet el is kellett halasztani a későbbiekre. A második holdséta tisztán geológiai kutatóútnak indult, csak az előző nap elnapolt munkák miatt kellett visszatérni az ALSEP felállítási helyére. Az űrhajóspáros először elhajtott ismét a hegységekhez, ezúttal kicsit arrébb. Összesen négy geológiai kutatóállomáson vettek mintákat, köztük egy különleges leletet is: az űrhajósok egy 4,5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett sziklát találtak, amelyet Teremtés Kövének kereszteltek el. Ez – a későbbi expedíciókról származó más kőzetdarabokkal együtt – bizonyítékkal szolgál a Naprendszer bolygóinak korára, valamint arra, hogy a Hold és a Föld egyszerre fejlődött ki. A geológiai kutatóút végeztével vissza kellett térni a fúrásokhoz, ám az elhalasztott munkák sajnos további nehézségekkel zajlottak és ismét halasztáshoz vezettek. A harmadik holdsétát a megfogyatkozott idő miatt le kellett rövidíteni. Először a többször elhalasztott munkák befejezésére került sor, majd az űrhajósok elhajtottak a Hadley-rianás széléig, hogy felmérjék a hasadékvölgyet is. A visszahozott fényképeken a völgy oldalfalainak rétegződését lehetett megfigyelni, amely vulkáni eredetre utalt, így össze lehetett állítani a keletkezésének modelljét is. Mielőtt hazaindultak volna, még néhány szimbolikus tevékenységet is végeztek az űrhajósok. Ezek közül kiemelkedett egy kísérlet, amelyben Galileo Galilei ötszáz éves kísérletét végezték el a Holdon, egy madártollat és egy kalapácsot ejtve el egy időben, közben megfigyelhették, hogy a légkör hiánya miatt kizárólag a gravitáció érvényesül és a két test egyszerre esik a felszínre. A kivételes szépségű helyről 1971. augusztus 2-án szálltak fel az űrhajósok. A holdi felszállás és randevú után nem indult haza azonnal a legénység, hanem még egy napig Hold körüli pályán maradtak, hogy folytassák Worden addig egyedül végzett mérési programját, amely a parancsnoki hajóba épített új SIM műszerrekesz üzemeltetésével zajlott. A megfigyelési program során sor került egy holdi miniműhold pályára bocsátására is, amely addig szintén a SIM rekeszben utazott. Végül az Apollo–15 1971. augusztus 4-én indult haza, hogy három nappal később augusztus 7-én leszálljon a Csendes-óceánon. A leszálláskor az ejtőernyőrendszerük nem működött megfelelően, a háromtagú rendszer egyik ernyője összegabalyodott és nem nyílt ki, ennek ellenére problémamentes leszállás volt. ### Apollo–16 Az Apollo–16 a program tizedik repülése volt, egyben az ötödik, amely leszállt a Holdra és a második J típusú küldetés. A NASA-nak voltak már mintái a holdtengerek lávasíkságairól (Apollo–11 és Apollo–12), a holdkéreg legősibb darabjaiból (Apollo–15) és a kettő közötti időből (Apollo–14), azaz a 3,5 és 4,5 milliárd év közötti első egy milliárd évből. A Kopernikusz kráter és a Tycho kráter sugársávjainak anyagából pedig a legfrissebb 1 milliárd évből is rendelkeztek anyagokkal, a NASA köztes 2,5 milliárd évről is ismereteket akart szerezni, ki akarta deríteni, hogy a 3,5 milliárd évvel ezelőtti Nagy Bombázás időszaka után volt-e még geológiai aktivitás a Holdon, vagy azóta halott-e az égitest. A térképészek ezúttal azt a feladatot kapták, hogy keressenek az Apollo űrhajók által elérhető zónában késői vulkáni aktivitásra utaló jeleket. A Bill Muehlberger vezető geológus irányította csoport fotóanalízise a Descartes kráter környezetében – a holdi felföldek (a földi szemlélő számára a világosabb területek) egyenlítői régiójában – találtak olyan képződményeket, amelyek friss vulkáni aktivitás eredményeként jöhettek létre. A leszállóhely kiválasztásáról szóló döntés egyértelmű volt: az Apollo–16-ot a Descartes régió Cayley síkságára küldi a NASA. A küldetés személyzete a legénységi rotáció szerint következő hármas, John Young parancsnok, Charlie Duke holdkomppilóta és az Apollo–13 legénységéből kiesett, de kanyaróba sosem eső Ken Mattingly parancsnoki pilóta lett. A fiúk a parancsnoki űrhajójuknak a Casper, a holdkompnak az Orion hívójelet adták. 1972. április 16-án sikeresen felszállt az Apollo–16, ám a Holdnál problémák támadtak, a parancsnoki hajó elsődleges irányítórendszere meghibásodott, a leszállást el kellett halasztani. A földi irányítás a tartalék irányítórendszer aktiválásában találta meg a probléma megoldását (vállalva a kockázatát, hogy biztonsági tartalék nélkül marad az egyébként szinte mindent a redundanciára építő küldetés). A döntés után az irányítás engedélyezte az Orion leszállását. Az Apollo–16 volt az első, amely a J típusú küldetések klasszikus három kiszállásos forgatókönyvét követte (Young parancsnok nem kezdeményezett SEVA-t). Az első EVA a Rover üzembe helyezésével és az ALSEP szokásos kihelyezésével kezdődött. Ez alkalommal először teljesült be a korábbi expedíciók félelme a műszerparkot összekötő, a földön kígyózó vezetékekkel kapcsolatban, amikor Young átbotlott az egyiken és kirántva a foglalatából tönkretett egy méregdrága műszert. Ez a momentum rányomta a hangulati bélyegét az egész későbbi munkára. A frusztráció tovább fokozódott, amikor a geológiai kutatások során a várt vulkáni anyagminták helyett kivétel nélkül becsapódásos eredetű, régi kőzeteket találtak az űrhajósok. A második holdséta a leszállóhelyet övező hegyekhez vezetett, nagyjából 4 kilométerre a holdkomptól. Itt is a friss vulkáni aktivitás nyomait keresték, ám nyomát sem találták, nyilvánvalóvá vált, hogy az előzetes elemzések tévesek voltak. Megcáfolhatatlan érv volt a vulkanizmus hiányára egy anortozitdarab, amelynek jelenléte kizárta a későbbi nagyobb felszínformálódást. Youngék zsenijére jellemző viszont, hogy ezután, amikor már tudták, hogy hiába keresik azt, amiért jöttek, új geológiai képet állítottak össze a meglevő kövekből, értékes anyagot szolgáltatva a tudósoknak. A második holdséta 7 óra 23 perc 9 másodpercig tartott. A harmadik holdséta Scotték útjához hasonlóan lerövidített kutatóút lett, mivel a még a leszállás előtt a Casper hibájának megoldására várakozva eltelt időt – és elhasznált készleteket – nem lehetett pótolni, így a harmadik holdséta idejét kellett megkurtítani. Így összesen két megállásra futotta az időből, az egyik a környék legnagyobb kráterénél, a másik pedig a környező hegység egy újabb pontján. A leletek itt is ugyanazt a képet mutatták, mint bárhol máshol a leszállóhelyen addig. Az idő leteltével az űrhajósok visszatértek a holdkomphoz, majd felszálltak a holdfelszínről. A parancsnoki egységgel való dokkolás után az eredeti tervekkel ellentétben ezúttal nem folytatták a Mattingly által 3 napig folytatott megfigyeléseket, hanem hazaindultak, az irányítás ugyanis nem akart kockáztatni és az egyébként is hibás Casper-rel tovább repülni. A hazaúton Mattingly még egy extra űrsétát tett, mert a parancsnoki hajó oldalába épített műszeregység adatrögzítő kazettáit csak úgy lehetett hazahozni, ha egy űrhajós kimegy értük és behozza a kabinba. Végül 1972. április 27-én 19:45:05-kor (UTC) landolt az űrhajó a Csendes-óceánon. ### Apollo–17 Az Apollo–17 az Apollo-program tizenegyedik, egyben utolsó küldetése volt, a hatodik a sorban, amely sikeresen leszállt a Holdra. Az utolsó leszállás is hozott lényegi újdonságot, a személyzet egyik tagja nem berepülőpilóta, hanem geológus volt, valamint a „Geológusok paradicsoma” néven aposztrofált leszállóhelyet immár az Apollo-program saját megfigyelései alapján választották ki. Pedig mind a leszállóhely kiválasztása, mind a legénység jelölése körül óriási viták voltak. A program lerövidítése miatt számos elsődlegesen fontos leszállóhely maradt a „kívánságlistán”, de csak egyetlen lehetőség volt hátra, ezért komoly harc folyt a jelöltek mellett. A legmerészebb terv egy a Hold túloldalán teljesített leszállásról szólt a Ciolkovszkij kráterben, ám az újra előtérbe került biztonsági megfontolások miatt ezt elvetették. Helyette a korábbi kutatási folyamatba – azaz a legrégebbi és a legújabb felszínformáló jelenségek keresésébe – illő helyet választottak, a Taurus-Littrow völgyet a Mare Serenitatis (Derű Tengere) peremén. A völgy az Apollo–15 leszállóhelyéhez hasonlóan egy hatalmas lávasíkság és a síkság szélén a medencét alkotó becsapódás által felgyűrődött hegység találkozásánál feküdt és az Al Worden repülése alatt készült fényképeken kis – a legújabb korokban végbement vulkáni működés feltételezett jeleként keletkezett – hamukúpok sorakoztak rajta. A hely egyszerre ígért a legősibb kőzetekből a hegységek szikláiból, a legfiatalabb vulkáni kőzetekből a hamukúpok környezetéből és a mare bazaltból a völgy talajából. Emiatt a geológiai sokszínűség miatt logikus volt, hogy egy tudós, egy geológus is feljusson a Holdra – ráadásul állt is rendelkezésre űrhajós kiképzést kapott geológus Jack Schmitt személyében – ám a legénységi rotáció szerint más legénység volt éppen soron. Deke Slayton ezúttal szakított a rotációval és a tudóst emelte be a holdkomppilóta-székbe. Ezzel a döntéssel nagy vihart kavart az űrhajósok főnöke, ádáz vitákba torkollott a jelölés, ám mivel Slayton bírta a legfelsőbb NASA vezetés támogatását az ügyben, így a geológus maradt a végleges jelölt az utolsó Holdra lépő legénység tagjaként. A küldetés parancsnoka Eugene Cernan, míg a parancsnoki egység pilótája Ron Evans lett. Az Apollo–17 1972. december 7-én 5:33:00-kor (UTC) startolt, helyi idő szerint nem sokkal éjfél után, az egyetlen olyan űrhajóként, amely éjszaka indulhatott a Hold felé (a NASA bevállalta egy esetleges startbaleset utáni éjszakai mentés rizikóját). Az űrhajós keresztségben America nevet kapott parancsnoki űrhajó és a Challenger jelű holdkomp három nap múlva érte el a Holdat és Cernan mintaszerű leszállást mutatott be a Taurus hegylánc Littrow-völgyében. Három nap kutatás várt rájuk, három holdsétával és természetesen a Roverrel. Az első holdsétán hagyományosan a holdjáró beüzemelése és az ALSEP felállítása volt a feladat. Az előbbi minden probléma nélkül hamar sikerült, utóbbi viszont az Apollo–15-éhez hasonló fúrási problémák miatt hosszas, elhúzódó tevékenység lett. Olyannyira elment az idő a mérőműszerek felállításával, hogy a több mint 7 órás holdsétából már csak egyetlen további geológiai megállóra maradt lehetőség (eredetileg egy 2,5 kilométerre levő nagyobb kráter szerepelt a tervben, de azt már nem lehetett volna elérni, így egy mindössze 150 méterre levő kisebb becsapódási helyet, a Steno krátert derítették fel). A második holdséta kárpótolta a tudósokat – köztük Jack Schmittet – az előző napi szegényes felfedezésekért. Ezen az EVA-n összesen 20,4 kilométert tettek meg a holdjáróval, hat geológiai állomást beiktatva. Előbb azonban az űrhajósok elvégezték a legkomplexebb javítást a Roveren, amit Apollo űrhajós egyáltalán végzett holdi felszerelésen: Cernan korábban véletlenül letörte a holdjáró sárvédőjét, amely a felvert por miatt idő előtti hibákat vetített előre, ezért az irányítás útmutatása alapján a két űrhajós a rendelkezésükre álló anyagokból pótsárvédőt készített és rögzített a járműre. A geológiai kutatóút során az Apollo–15 mintáinál is régebbi kőzeteket találtak, valamint a Shorty kráternél narancs színű talajt, a vulkáni működés nyomát találták meg. Csak a földi elemzéseknél derült ki, hogy az anyag sokkal régebbi, mint azt a képzett geológus is hitte a helyszínen. A harmadik holdsétán Cernan és Schmitt 12,1 kilométert mentek a Roverrel és ezúttal a hegyoldalból legördült hatalmas sziklákat és környezetüket vizsgálták meg. Ezen az úton négy megállót iktattak be mintavételre. Újdonság volt, hogy mind a második, mind a harmadik holdsétán hordozható műszerekkel is végeztek méréseket és útközben is vettek tervszerű mintákat. A hordozható műszerekkel a talaj elektromos vezető tulajdonságait mérték, valamint az Einstein-féle relativitáselmélet által megjósolt gravitációs hullámokat kerestek. Az út közbeni mintavételnél le sem kellett szállni a járművükről, egy hosszú szárú mintavevő eszközzel lenyúlva vették fel a kiszemelt kőzeteket. A harmadik holdséta végeztével gyakorlatilag véget ért az Apollo-program. Erről a legénység egy az Apollo–11-éhez hasonló, de más mondanivalójú plakett leleplezésével emlékezett meg. A holdkomp lábán levő plakettről levettek egy takarólemezt és Cernan felolvasta az üzenetet: „Az ember itt fejezte be a Hold első felfedezését, az Úr 1972. évében. Talán a béke szelleme, amellyel érkeztünk, át fogja hatni az egész emberiség életét.” Ez után a szimbolikus tevékenység után a holdkomppilóta visszamászott a kabinba, berakodták az összegyűjtött mintákat és visszahozandó műszereket, és a parancsnok került sorra, hogy utolsó emberként visszaszálljon a kabinba. Cernan egy utolsó mondattal zárta le az űrhajósok részéről a felfedezéseket: „És mi elhagyjuk a Holdat a Taurus-Littrow-n, elhagyjuk, ahogy érkeztünk és Isten akaratából vissza fogunk térni békével és az egész emberiség reménységével.” Ezzel lezárult a holdfelszíni munka, hamarosan elstartolt az utolsó holdkomp is a holdfelszínről. Scottékhoz hasonlóan az Apollo–17 is még egy napig a Hold körül maradt, befejezve az Evans által elkezdett globális méréseket. Cernan és Schmitt a mai napig a leghosszabb holdi tartózkodás csúcstartói, Evans pedig a leghosszabb Hold körüli keringés rekordere, amit az America nevű parancsnoki hajóban teljesített. A hazafelé úton a maga módján Nixon elnök is lezárta a programot egy csalódást keltő közleménnyel: „Amint a Challenger elhagyja a holdfelszínt, tudjuk mit hagyunk magunk mögött, de azt is ami még előttünk van. Az álmokat, amiket az emberiség vázol maga elé, mindig meg lehet valósítani, ha elég erősen hiszünk bennük és szorgalommal, bátorsággal követjük őket. Egykor a csillagoktól megigézetten álltunk, ma megérintjük őket. Nem azért tesszük ezt, mert az emberi sors az álmok lehetetlenségéről szól és lehetetlen őket megvalósítani, hanem azért mert úgy az űrben, mint a Földön új megoldások születnek és új alkalmak a kihasználásukra és az emberi lét jobbítására. Talán ez az utolsó alkalom ebben a században, hogy emberek jártak a Holdon, de az űrkutatást folytatni fogjuk, az űrkutatás eredményeit hasznosítani fogjuk a továbbiakban is és új álmokat fogunk kergetni, azokból az alapokból kiindulva, amit most tanulhattunk. Ne tévesszük szem elől ennek a programnak a jelentőségét és ne felejtsük el annak nagyszerűségét, aminek tanúi voltunk. Az események mindig kijelölik a történelem folyamának útját egyik korszakból a másikba. Ha megértjük az Apollo program ezen utolsó repülését, akkor igazán »ragyogó dolgokat« érhetünk még el. Gene Cernannek, Jack Schmittnek és Ron Evansnak kívánjuk, hogy Isten vigyázzon rájuk, és biztonságban térjenek haza a Földre.” ## Sikeres kudarc A hat sikeres holdra szállás mellett még egy további repülés volt, amely elérte a Holdat, ám egy majdnem végzetes hiba miatt a leszállás meghiúsult és a repülés minden idők egyik legbravúrosabb mentőakciója lett. Az Apollo–13 a Fra Mauro romkráterhez, a holdi felföldekhez indult, hogy a két előző holdtengeri leszállás után másfajta kőzetmintákhoz is hozzájuthassanak a tudósok. A legénység jelölésénél példátlan bonyodalmak támadtak. Az eredeti tartalék legénység különböző okok miatt nem tűnt alkalmasnak, hogy előlépjen hivatalos legénységgé, ezért új személyzetet keresett Slayton. Ezzel egy időben gyógyult ki betegségéből Amerika első számú űrhajósa, a befolyásos Alan Shepard és repülési státuszát visszanyerve rögtön egy holdutazást követelt magának. Slayton hajlott is rá, hogy odaadja az utat a veterán űrhajósnak, de a döntését a NASA felső vezetése megvétózta mondván, hogy a tapasztalatlannak számító Shepard és két társa számára kevés a hátralevő felkészülési idő. Kompromisszumként az Apollo–11 tartalékait, az Apollo–14 várományosait hozták előre, Jim Lovellt parancsnokként, Ken Mattinglyt a parancsnoki modul pilótájaként és Fred Haiset holdkomppilótaként. De még ez sem volt a végleges állapot, mivel a felkészülés végén a tartalékszemélyzet egy tagja kanyarót kapott és ez ellen a holdkomppilóta nem volt immunis, így a fertőzés kockázatát kivédendő inkább lecserélték Jack Swigertre. A startra 1970. április 11-én 19:13:00-kor (UTC) került sor. A rakéta emelkedésekor a második fokozat egyik hajtóműve leállt, de ennek ellenére – a többi négy hajtómű tovább égetésével – sikerült Föld körüli pályára állni. Elkezdődött a három napos utazás, ám a harmadik nap elején, mintegy 320 000 kilométerre a Földtől egy rutinművelet végrehajtásakor baleset történt. A tartályokban levő oxigén és hidrogén méréséhez egy beépített ventilátorral fel kellett keverni a gázt, de a ventilátor motorja zárlatos lett és berobbantotta a nyomás alatt levő tartályt. Az űrhajósok egy darabig nem is tudták mi a probléma, csak annyit jelentettek: „Houston, van egy problémánk” A robbanással egy időben az áramellátás is megszűnt. Végül az ablakon kinéző Lovell fejtette meg a hiba okát, gáz szökött tőlük az űrbe. A diagnózis egyértelmű volt: felrobbant az oxigéntartály, amely az áramot termelő üzemanyagcellát is ellátta, ezért nem termelődött áram sem. Mivel az űrhajón minden árammal működött, ez végzetes hibának számított. A megoldást az jelentette, hogy az űrhajósok átköltöznek a holdkompba, amelynek mindenből autonóm forrásai voltak. Az Aquarius lett a mentőcsónak, a holdra szállás pedig innentől kezdve elképzelhetetlen volt, a fő cél az űrhajósok hazahozatala lett. A mentőexpedíció első lépéseként vissza kellett terelni az űrhajót a szabad visszatérés pályájára. Ezt a holdkomp hajtóművével tették meg a Holdhoz érkezés előtt. Majd le kellett kapcsolni szinte az összes berendezést, mivel az áramfogyasztást minimálisra kellett csökkenteni. Emiatt sötét és hideg lett az űrhajóban. A vízfogyasztást is korlátozni kellett, mert a maradék víz a megmaradt berendezések hűtéséhez kellett. Később a kabin szén-dioxiddal való telítődése okozott problémát, mivel a holdkomp szűrői nem három ember négy napi igényeire lettek méretezve, ezt egy ideiglenes szűrő kézi összeállításával sikerült áthidalni. A legnagyobb kihívást jelentő probléma pedig akkor következett, amikor az űrhajó kezdett letérni a szabad visszatérés pályájáról és egy pályakorrekciós manőverre lett szükség (ez természetes folyamat volt, a jól működő űrhajókat is időről időre pályakorrekciókkal kellett pályán tartani). Az energiatakarékosság miatt a komputert sem lehetett bekapcsolni, kézi kormányzással és időzítéssel kellett végrehajtani a manővert, ráadásul a holdkomp leszálló hajtóművével, amit teljesen másra terveztek. Tetézte a bajt, hogy Fred Haise lázas beteg lett, és a másik két űrhajós is kezdett kiszáradni a vízhiány miatt, ami miatt nagyobb volt a hibázás valószínűsége. A manővert mégis tökéletesen hajtották végre. A mentés kulcsa a földi apparátus mozgósítása és kivételes problémamegoldó képessége volt. Mindenkit berendeltek a problémákon dolgozni úgy a NASA-nál, mint az űrhajót gyártó vállalatoknál, akinek köze volt a tervezéshez, gyártáshoz és nem törődve éjszakával, kimerüléssel mindenki az űrhajósok hazahozatalán dolgozott. Órák alatt születtek olyan eljárások, amelyek korábban hetekig készültek, nem beszélve azokról a műveletekről, amelyek soha nem is léteztek, az adott pillanatban kellett kitalálni őket. Végül 1970. április 17-én 18:07:41-kor (UTC) szálltak le az Apollo–13 utasai, a körülményekhez képest jó állapotban. A NASA a „sikeres kudarc” értékeléssel zárta le a küldetést. ## Törölt küldetések Politikai okok miatt az Apollo–11 sikere után megváltozott a program megítélése – és főként a költségei miatt – a Nixon-adminisztráció a leállítása mellett döntött. A leállítás két lépcsőben történt. - Apollo–20 – A legelsőként törölt küldetés a holdprogram legutolsó, tizediknek tervezett expedíciója volt. A már legyártott Saturn V-öt és Apollo-űrhajót a Skylab-program lebonyolításához rendelték, magát a repülést törölték. Az eredeti tervek szerint az utolsó leszállás a Hold leglátványosabb felszíni képződményénél, a Tycho-kráternél történt volna (az esetleges alternatív leszállóhely a nem kevésbé kiemelkedő Kopernikusz-kráter volt). A program végleges leállításáról az 1971-es költségvetés tárgyalásakor döntött a Kongresszus. Ekkor már nem a takarékossági szempontok (az eszközök más programban felhasználhatósága) estek latba, hanem a mindenáron való spórolás. A döntéssel törölt két expedíció rakétáit és egy holdkompot inkább kiállítási tárgynak tartották meg, csak a parancsnoki űrhajókat használták később a Skylab-küldetéseknél. - Apollo–18 – Az első tervek szerint a Schroeter-völgyhöz, később a Gessendi kráterhez küldött J típusú expedíció lett volna. - Apollo–19 – Eredetileg a Hyginus rianáshoz vezették volna a küldetést, majd később, az Apollo–20 repülés törlését követően e legvalószínűbb célpont a Kopernikusz kráter lett volna. A törölt küldetések miatt az Apollo–14 utáni összes küldetés leszállóhelyét áttervezték és végül a program csonka maradt. ## A küldetések fontosabb adatai ### Holdséták adatai Az Apollo-program 6 küldetése landolhatott a Holdon, 12 űrhajós léphetett a Hold felszínére. A küldetések során 14 alkalommal hagyták el a holdkompot, és több mint 80 órát töltöttek kutatómunkával. ## A program tudományos eredményei Az Apollo a visszahozott mintákkal és az űrhajósok által kihelyezett műszerekkel forradalmi tudományos eredményeket tárt fel, mai – a 60-as évekbelihez képest nagyságrendekkel nagyobb – tudásunk a Naprendszer belső vidékeiről nagyrészt ezeken az eredményeken alapul. - A Hold a Naprendszer keletkezésekor kifejlődött kőzetbolygó, ugyanolyan belső rétegződéssel, mint a Föld. - A Hold geológiai fejlődése régen leállt, és még mindig őrzi a fejlődéstörténet első egymilliárd évének nyomait, amely az összes földszerű bolygó esetében azonos volt. - A legfiatalabb holdkőzetek lényegében olyan idősek, mint a legidősebb földi kőzetek. A fejlődéstörténet legkorábbi folyamatai mindkét égitestnél ugyanúgy játszódhattak le, de azoknak korai nyomai már csak a Holdon figyelhetőek meg. - A Föld és a Hold fejlődéstörténetileg egymással összefüggő, azonban az őket felépítő anyagok közös tárházából különbözőképpen merítettek kialakulásukkor. - A Hold élettelen, nincsenek rajta élő organizmusok, vagy helyben kialakult szerves anyagok. - Az összes holdi anyag magas hőmérsékleten keletkezett, amelyekben nem vagy alig volt víz. Három főcsoporton kívül (bazalt, anortozit, breccsa), alig van jelen más kőzettípus. - A keletkezésekor a Hold nagy mélységekig olvadt volt, egy hatalmas magmaóceánt létrehozva. A holdi felföldek a magmaóceán tetejére felúszó, alacsony sűrűségű anyag megszilárdult maradványai. - A magmaóceán megszilárdulását egy sor óriási meteorbecsapódás követte, amelyek óriási medencéket vájtak, amelyek alját a feltörő lávafolyamok töltötték fel, létrehozva a holdtengereket. - A Hold kissé aszimmetrikus égitest, valószínűleg a Föld gravitációs hatásai miatt (a kéreg a túloldalon vékonyabb, míg a legtöbb becsapódásos medence és néhány szokatlan tömegcsomó) az innenső oldalon található. - Az egész Hold felszínét apró kőtörmelék és regolit (holdpor) borítja, ami a Nap sugárzásának történelmét rejti magában, amely nagy jelentőségű lehet a földi klímaváltozások megismerésében. ## A program technológiai öröksége A holdra szálláshoz kifejlesztett hardverek és technológiák egyfajta űrkutatási kincset, tudásbázist képeztek és nyilvánvaló volt, hogy későbbi űrprogramok alapjai lehetnek. Ezt azonban korlátozta az egyszer használatos technológia költséges volta, így az Apollo eszközeit csak elég kevés célra használták a későbbiekben. ### Apollo Application program A NASA 1968-ban indított programja, amelyben az Apollo űrhajókon és azok továbbfejlesztésével létrehozandó további eszközökből hogyan lehet további űrprogramokat indítani. A legtöbb elképzelése asztalfiókban maradt, egyetlen később megvalósult elképzelésrendszere született, az első amerikai űrállomás, a Skylab. ### Skylab-program A holdprogram végeztével célokat kereső NASA egy űrállomás létrehozását tűzte ki célul, tekintettel arra, hogy a Hold eléréséért folyó versenyben vesztes Szovjetunió egy űrállomás programba vágott és a Szaljut-programmal komoly sikereket ért el, és Amerikának is fel kellett tudnia mutatni a képességet a vetélytárs eredményeivel szemben. E célból 1969. augusztus 8-án kezdetét vette az űrállomás építése Wernher von Braun ötlete alapján. Az ötlet szerint egy Saturn S-IVB fokozat szerkezetét építettek át hermetikusan zárt űrállomástestté, amelyet egy Saturn V vihetett fel Föld körüli pályára és a legénységek oda- és visszautazásához szükséges taxiűrhajó szerepét az Apollo anyaűrhajóra bízták. 1973\. május 14-én felbocsátották a Skylab űrállomást Cape Canaveral-ről, ám a pályára állás közben káros rezonancia lépett fel, ami leszakította az egyik napelemszárnyat és a hővédő burkolat egy részét. Az első legénység útját el kellett halasztani és javítási módszer után kellett nézni. Egy egyszerű módszert találva alig 10 nap késéssel szállhatott fel az első személyzet, amelynek első feladata az űrállomás megmentése volt. A javítás tökéletesen sikerült és a legénység hozzákezdhetett a tudományos (főként orvosi, illetve napmegfigyelési) programjának végrehajtására. A legénység végül 28 napos időtartamrekord felállítása után tért vissza a Földre. Később még kétszer utazott háromfős személyzet az űrállomáshoz, mindkettő tovább növelve az időtartamrekordot. A Skylab-et az Apollo űrhajók látogatási utáni időkre, az új Space Shuttle űrhajók fogadására is tervezték használni, ám az űrrepülőgépek fejlesztésének csúszásai miatt erre már nem maradt lehetőség, az űrállomás 1979. július 11-én elérte a légkör alsóbb rétegeit, lefékeződött és elégve lezuhant. ### Szojuz–Apollo-program A politikai enyhülés lehetővé tette a két szuperhatalom közeledését egymáshoz és a legelsők között az űrkutatási együttműködés lehetősége merült fel. A korábbi ellenfelek viszonylag hamar megtalálták a módját egy látványos, közös űrprogramnak, amelyben az amerikaiak Apollo űrhajója és a szovjetek Szojuz űrhajója vehetett rész. Mindössze egy zsilipegység fejlesztésére volt szükség az űrhajók összekapcsolására. A történelmi összekapcsolódásra 1975. július 17-én került sor, amelyet követően 44 órás közös programban vett részt két szovjet és három amerikai űrhajós. Tudományos jelentősége viszonylag kevés, szimbolikus tartalma annál több volt az első sikeres nemzetközi repülésnek. ### Orion űrhajó Az Orion vagy CEV egy kidolgozás alatt álló amerikai űrhajó, amelyet a George W. Bush korábbi amerikai elnök által 2004-ben meghirdetett Moon, Mars and Beyond űrstratégiai kezdeményezés első lépéseként elindított Constellation program keretében, napjainkban hoznak létre. Az űrhajó tervezési filozófiája visszatérést jelent az Apollo tervezési elveihez. Az űrhajó az egykori Apollo űrhajókhoz hasonlóan két fő részből áll: a kúp alakú személyzeti modulból és a henger alakú műszaki modulból. Mindkettő az Apollo űrhajó hasonló egységeinek tervezési elvein alapul, csak más méretek és korszerűbb berendezések jellemzik majd, valamint tartalmaznak majd a Space Shuttle programból átvett fejlesztéseket is. ## Holdkőzetek a Földön Az Apollo-program során mintegy 382 kilogramm holdkőzetet szállítottak a Földre tudományos elemzésre. A Hold felszínéről származó és az expedíciók során begyűjtött kőzetek legnagyobb része 4,6 és 3 milliárd éves, így a holdkőzetek a Naprendszer korai történetéről hordoznak értékes információt. Az anyagminták megszerzése forradalmi lépést jelentett a kutatásban, hiszen a Hold felszínén található kőzetek mások, mint a földiek. Addig a tudomány a Hold felszínéről még nem rendelkezett anyagmintával, a meteoritok között sem tudtak holdkőzetet azonosítani. Hazánkba a NASA és az ELTE közötti megállapodás keretében került 15 évvel ezelőtt 1994-ben, néhány grammnyi holdkőzet, egy kézipéldány (6 minta epoxikorongba öntve) és 12 darab vékonycsiszolat formájában. A 18 minta zömmel az Apollo–12 expedícióról származik. Az anyagot dr. Bérczi Szaniszló gondozza, a Magyar Űrkutatási Iroda által támogatott programban és az ELTE-n működő Kozmikus Anyagokat Vizsgáló Űrkutató Csoport keretében. A holdkőzet mintákat a földtudományi szakos hallgatók oktatásához használják. Időnként a nagyközönség számára is kiállítások keretében bemutatják a Magyarországon található kőzetmintákat. ## A Holdra szállások tagadói Negyven évvel azután, hogy az ember a Holdra tette a lábát, még mindig vannak olyan vélemények, hogy a Holdra szállás valójában meg sem történt. Az úgynevezett „moon hoax” összeesküvés-elmélet hívei szerint a jelenetet az Arizona-sivatagban vette filmre az amerikai űrkutatási hivatal és a bizonyítékokat a Földön hamisították. A Gallup 1999-es felmérése szerint az amerikaiak 6%-a hitt abban, hogy a holdra szállás hamisítvány volt, 89% nem hitt, és 5% bizonytalan volt. Az elmélet hívei elsősorban különös vagy ellentmondásosnak vélt fényképeket és filmfelvételeket hoznak fel bizonyítékként: például a kitűzött zászló lobogni látszik, az árnyékok iránya nem egyezik meg, ugyanaz a háttér szerepel különböző helyen felvett képeken, és egy kődarabon állítólag egy C betű látható. A kőzetminták valódiságát is megkérdőjelezik. Minden kutató, aki részt vett a kőzetminták vizsgálatában, elismerte, hogy azok valóban földönkívüliek. A tudósok és műszaki szakértők, illetve a NASA emberei és szakértői egyöntetűen elutasítják az elméletet, és azt állítják, hogy felvételek csak a kellő fotográfiai illetve asztronómiai ismeretek hiányában tűnnek ellentmondásosnak. Ellene szól az is, hogy a szovjetek, illetve bizonyos fokig rádióamatőrök is nyomon követték a holdra szállást, és vannak olyan tárgyi bizonyítékai is, amik nem hamisíthatóak, például a Holdról visszahozott kőzetek vagy az ott elhelyezett tükrök, amik segítségével lézerrel meg tudják mérni a Hold távolságát. A szovjetek sohasem vitatták a holdra szállás tényét. Hatszor jártak űrhajósok a Holdon, és számtalan bizonyíték erejű felvétel született. A 2009. nyarán, a Lunar Reconnaissance Orbiter holdszonda által készített nagy felbontású fényképfelvételeken jól láthatóak a küldetések során hátramaradt eszközök, illetve a holdkompok leszállófokozatai, jó megvilágítási körülmények esetén pedig még az űrhajósok által kitaposott ösvények is. ## Az Apollo program a művészetekben ### Filmművészeti alkotások - Apolló 13 (1995) Hollywoodi nagyjátékfilm Ron Howard rendező tolmácsolásában, amely az Apollo–13 veszélybe sodródott űrhajósainak történetét meséli el. A forgatókönyv Jim Lovell Lost Moon: The Perilous Voyage of Apollo 13 (Az elveszett Hold: Az Apollo–13 veszélyes utazása) című könyvének adaptációja. A mű készítésének koncepciója meglehetősen egyedi volt, a rendező úgy döntött, hogy egyetlen eredeti dokumentumfelvételt sem használ és a lehető legvalósabb körülmények között veszi fel a jeleneteket. Ennek érdekében az eredetiekkel megegyező Apollo parancsnoki egység és holdkomp belsőket gyártattak, ezekben forgatták az űrbeli jeleneteket. Emellett a súlytalanságot sem akarták imitálni, a forgatás valódi súlytalanságban történt. Az egyik készlet űrhajó-belső díszletet egy Boeing KC-135 repülőgép belsejébe építették, amely parabolaíveket repülve fél perces időtartamokra súlytalanságot hozott létre a repülő belsejében. A rendező a forgatókönyvbeli jeleneteket 30 másodperces snittekre osztotta, így a film űrjelenetei úgy tűnnek, mintha végig a valós környezetben játszódnának. Az élethűséget fokozta, hogy valódi fagypont körüli hideget is teremtettek az utazás utolsó harmadának bemutatásához. Főbb szereplők: \* Tom Hanks – Jim Lovell \* Gary Sinise – Ken Mattingly \* Bill Paxton – Fred Haise \* Ed Harris – Gene Kranz \* Kathleen Quinlan – Marilyn Lovell - A végtelen szerelmesei – Az Apollo-program (From the Earth to the Moon) (1998), (tv-sorozat) Az Apolló–13 c. mozifilm készítése közben a témához szenvedélyes közelségbe került Tom Hanks és Ron Howard elhatározásából és produceri munkájával, az HBO csatorna megbízásából készült 11 részes tévésorozat, amely az egész Apollo-program történetét öleli fel. A sorozat alapjául Andrew Chaikin: A Man on the Moon című könyve szolgálta, amely legfőképpen a holdutazások emberi oldalát, az űrhajósok életét, érzéseit dolgozta fel. A filmben sem a dokumentarizmus, hanem a teljesítmény emberi oldala volt a fő alkotói szempont. Érdekes technikai újítás volt a holdfelszíni műveleteket bemutató jeleneteknél, hogy az űrhajósokat alakító színészek űrruha jelmezét héliummal töltötték fel, a holdi gyenge gravitáció miatti könnyed mozgás illúziójának megteremtésére. A filmsorozat Emmy-díjat és Golden Globe-díjat nyert 1998-ban. Részei: : \* Képesek vagyunk rá? – A Mercury és a Gemini repülések összefoglalása : \* Apollo 1 – Az Apollo–1 tragédiájának története : \* A torony üres – Az Apollo–7 története, a program kezdete : \* 1968 – Az Apollo–8 holdutazásának története : \* Spider – Az Apollo–9 útjának összefoglalása : \* Mare Tranqulitatis – Az Apollo–11 történelmi útja : \* Ennyi volt az egész – Az Apollo–12 holdexpedíció bemutatása Alan Bean szemüvegén keresztül : \* Megszakítjuk programunkat – Az Apollo–13 mentőexpedíciójának története egy, a mozifilmétől teljesen különböző nézőpontból : \* Mérföldekre és mérföldekre – Az Apollo–14, illetve Alan Shepard története : \* Galileonak igaza volt – Az Apollo–15 expedíciója és az új geológiai kiképzés eredményei : \* Az Eredeti Feleségek Klubja – Az űrhajósfeleségekről és a kemény életükről szóló tisztelgés : \* Le Voyage dans le la Lune – Az Apollo–17 és a program vége - Az első ember (First Man) (2018), (mozifilm) A történet Neil Armstrong életrajzi bemutatása az Apollo–11 1969-es holdra szállását megelőző, illetve előkészítő évek bemutatásával. A mű rendezője Damien Chazelle volt, a forgatókönyvet Josh Singer írta James R. Hansen First Man: The Life of Neil A. Armstrong című életrajzi könyve alapján. A film főszereplőjét, Neil Armstrong űrhajóst Ryan Gosling alakítja, Janet Armstrong szerepében Claire Foy-t láthatjuk. A történet Armstrong berepülőpilótaként töltött hétköznapjaitól – konkrétan egy X–15 repüléssel – indul és az éltút főbb állomásain – repülőgépes sikerek és kudarcok, Karen lánya halála, a Gemini–8 felemás repülése, majd a Holdra szállás képen – vezeti végig a nézőt, sok érzelemmel és konfliktussal színesítve az egyébként az eseményekhez már-már dokumentarista hitelességgel törekvő történetet. A film Golden Globe-díjat nyert a legjobb eredeti forgatókönyv és Oscar-díjat a legjobb vizuális effekt kategóriájában. ### Alan Bean festészete Alan Bean 1981-ben elhagyta a NASA-t és leszerelt a Haditengerészettől. Sok társától eltérően, aki saját üzletbe fogtak, vagy különböző vállalatok vezető beosztásaiba kerültek, Bean főállású festőművész lett. Még az űrhajóssá válás előtti időkben járt egy stúdiumra, ahol rajzórákat vett, de a művészete akkor válhatott teljessé, amikor nem kellett másra koncentrálnia. Festészete szinte kizárólag a holdprogram témáit öleli fel, saját és társai küldetéseit viszi képre. Művészi módszerei egyediek, az alapvetően szürke holdfelszínt sokszor színesen láttatja, valamint minden képének különleges textúrát ad azzal, hogy a képek alapjául szolgáló táblákra festés előtt láblenyomatokat nyom a holdi űrruha bakancsának talpával és a mintavevőkkel is lenyomatokat vés a képekre. Művészi pályája során több mint 150 képet készített, amelyet főként magángyűjtők vásárolnak meg kollekcióikba.