Datasets:

NCube

/

europa-random-split

like 0

62014TJ0124

sv

Bakgrund till tvisten Mellan den 23 och den 27 maj 2011 utförde Europeiska kommissionen en kontroll på plats i Finland (undersökning RD1/2011/805/FI) angående åtgärd M312 ”Skapande och utveckling av mikroföretag”. I enlighet med artikel 11.1 i kommissionens förordning (EG) nr 885/2006 av den 21 juni 2006 om tillämpningsföreskrifter för rådets förordning (EG) nr 1290/2005 när det gäller godkännande av utbetalningsställen och andra organ och avslutande av räkenskaperna för EGFJ och EJFLU ( EUT L 171, s. 90 ), meddelade kommissionen den 9 september 2011 de finländska myndigheterna resultatet av den kontroll som skett på plats. I meddelandet redogjorde kommissionen för varför den ansåg att de finländska myndigheterna hade åsidosatt vissa skyldigheter enligt unionslagstiftnigen inom ramen för finansieringen av utgifter för landsbygdsutveckling sedan räkenskapsåret 2007, däribland de krav som följer av artikel 55.1 i kommissionens förordning (EG) nr 1974/2006 av den 15 december 2006 om tillämpningsföreskrifter för rådets förordning (EG) nr 1698/2005 om stöd för landsbygdsutveckling från Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU) ( EUT L 368, s. 15 ), i dess ändrade lydelse, och uppmanade de finländska myndigheterna att förtydliga under vilka förutsättningar de ansåg att utgifter för köp av andrahandsutrustning var stödberättigande. Dessutom påpekade kommissionen brister i kontrollen av rimligheten hos kostnader som hänförde sig till köp av viss andrahandsutrustning i den mening som avses i artikel 26.2 d i kommissionens förordning (EG) nr 1975/2006 av den 7 december 2006 om tillämpningsföreskrifter för rådets förordning (EG) nr 1698/2005 i fråga om kontroller och tvärvillkor i samband med stöd för landsbygdsutveckling ( EUT L 368, s. 74 ). Genom skrivelse av den 3 november 2011 besvarade Republiken Finland kommissionens meddelande och uppgav sig ha agerat i enlighet med unionslagstiftningen, i synnerhet artikel 55 i förordning nr 1974/2006. Republiken Finland angav härvid att enligt denna bestämmelse får medlemsstaterna fastställa villkor enligt vilka utgifter för köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande. I Finland hade denna möjlighet införts genom 23 § och 35 § i förordning nr 632/2007, där även villkoren för att bevilja stöd fastställdes. Genom skrivelse av den 16 januari 2012 bjöd kommissionen in de finländska myndigheterna till ett bilateralt möte i Bryssel (Belgien) som hölls den 2 februari 2012. Genom skrivelse av den 29 februari 2012 översände kommissionen mötesprotokollet till de finländska myndigheterna, i den mening som avses i artikel 11.2 i förordning nr 885/2006, samt en begäran om kompletterande upplysningar. I bilaga 1 till denna skrivelse redogjorde kommissionen för varför den ansåg att förordning nr 632/2007 inte var förenlig med kraven enligt artikel 55. 1 i förordning nr 1974/2006, och vidhöll kritiken mot den bristfälliga kontrollen av rimligheten hos kostnader som hänförde sig till köp av viss andrahandsutrustning. Den 27 april 2012 inkom de finländska myndigheterna med sina synpunkter på mötesprotokollet från den 2 februari 2012 och besvarade begäran om kompletterande upplysningar. Den 13 maj 2013 sände kommissionen de finländska myndigheterna ett formellt meddelande, daterat den 6 maj samma år, i den mening som avses i artikel 11.2 tredje stycket, och artikel 16.1 i förordning nr 885/2006, om en finansiell korrigering till ett belopp om 927827,58 euro för perioden mellan den 9 september 2009 och den 15 oktober 2012. I meddelandet redogjorde kommissionen för varför den ansåg att de finländska myndigheterna åsidosatt de krav som uppställs i artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 och artikel 26.2 d i förordning nr 1975/2006 angående stöd till köp av andrahandsutrustning. Den 19 juni 2013 sände Republiken Finland en begäran om förlikning till förlikningsorganet enligt artikel 16 i förordning nr 885/2006. Genom skrivelse av den 5 september 2013 meddelade förlikningsorganet att det inte hade för avsikt att uttala sig angående denna begäran, då beloppet för den finansiella korrigeringen understeg en miljon euro. Angående frågan huruvida utgifter för köp av andrahandsutrustning kunde betraktas som stödberättigande påpekade kommissionen för det första, i punkt 17.1 i den sammanfattande rapporten av den 18 november 2013, att de finländska myndigheternas praxis inte uppfyllde kraven i artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, eftersom Republiken Finland inte definierat och vederbörligen motiverat de särskilda fall då köp av andrahandsutrustning undantagsvis kunde beviljas EJFLU-finansiering. Tvärtom ger de relevanta bestämmelserna i förordning nr 632/2007 en generell möjlighet att investera i andrahandsutrustning, och frågan huruvida en utgift är stödberättigande bedöms från fall till fall med tillämpning av ett oklart definierat kriterium för att investeringen ska genomföras på det ”totalekonomiskt sett mest fördelaktiga sättet”. För det andra konstaterade kommissionen att kontrollen av rimligheten hos kostnader hänförliga till köp av andrahandsutrustning var bristfällig och inte motsvarade de krav som uppställs i artikel 26.2 d i förordning nr 1975/2006. Kommissionen beslutade därför att påföra en finansiell korrigering om 100 procent för stöd till köp av andrahandsutrustning vilket motsvarade ett belopp om 927827,58 euro. Vad gällde den bristfälliga kontrollen av rimligheten hos kostnader som hänför sig till köp av andrahandsutrustning, föreslog kommissionen en finansiell korrigering om 10 procent, vilket motsvarade ett belopp om 14208, 31 euro, vilket dock skulle inkluderas i den första finansiella korrigeringen. Den 12 december 2013 antog kommissionen genomförandebeslut 2013/763/EU om undantagande från EU-finansiering av vissa betalningar som verkställts av medlemsstaterna inom ramen för garantisektionen vid Europeiska utvecklings- och garantifonden för jordbruket (EUGFJ), inom ramen för Europeiska garantifonden för jordbruket (EGFJ) och inom ramen för Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU) ( EUT L 338, s. 81 ) (nedan kallat det angripna beslutet). Beslutet delgavs Republiken Finland den 13 december 2013 under ärendenummer C (2013) 8743. I det angripna beslutet, med hänvisning till den ”sammanfattande rapporten [av den 18 november 2013]” (skäl 6 i det angripna beslutet), undantog kommissionen från unionsfinansiering utgifter som Republiken Finland redovisat för köp av andrahandsutrustning under räkenskapsåren 2009–2012 inom ramen för åtgärden ”Landsbygdsutveckling EJFLU Axel 1+3 – investeringsinriktade åtgärder (2007–2013)”. Den finansiella korrigeringen, till ett belopp om totalt 927827,58 euro, bestod av ett engångsbelopp i den del den grundade sig på ”[b]ristande överensstämmelse med artikel 55 i förordning … nr 1974/2006”. I den del korrigeringen hänförde sig till ”[b]rister i kontroll av angivna kostnaders rimlighet” bestod den av ett schablonbelopp om 10 procent, motsvarande 14208,31 euro, ett belopp som emellertid är utan ”finansiella konsekvenser” (se artikel 1 jämförd med bilagan till det angripna beslutet, s. 98 och 99). Förfarandet och parternas yrkanden Genom ansökan som inkom till tribunalens kansli den 19 februari 2014 har Republiken Finland väckt förevarande talan. På grundval av referentens rapport beslutade tribunalen (fjärde avdelningen) att inleda den muntliga delen av förfarandet. Parterna utvecklade sin talan och svarade på tribunalens muntliga frågor vid förhandlingen den 12 juni 2015. Republiken Finland har yrkat att tribunalen ska: — ogiltigförklara det angripna beslutet, i den mån kommissionen med avseende på Republiken Finland kräver återbetalning av finansiering till ett belopp om 927827,58 euro, — förplikta kommissionen att ersätta rättegångskostnaderna. Kommissionen har yrkat att tribunalen ska: — ogilla talan, och — förplikta Republiken Finland att ersätta rättegångskostnaderna. Rättslig bedömning Saken i målet Republiken Finland har till stöd för sin talan åberopat i huvudsak en enda grund som avser ett åsidosättande av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006. I detta sammanhang påpekar tribunalen att Republiken Finland i sin replik har uppgett att talan endast avser den finansiella korrigering i det angripna beslutet som utgörs av ett engångsbelopp. Detta styrks av den ogiltighetsgrund som åberopats i ansökan, vilken endast hänvisar till artikel 55.1 i förordning 1974/2006, och inte till artikel 26.2 d i förordning nr 1975/2006, som är den rättsliga grunden för den finansiella korrigering som utgörs av ett schablonbelopp. Följaktligen inskränker sig saken i förevarande mål till frågan huruvida kommissionens tillämpning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, som grund för ovannämnda finansiella korrigering i form av ett engångsbelopp, var lagenlig. Republiken Finland har hävdat att kommissionen har underlåtit att beakta förhållandet mellan artikel 55.1 första stycket b i förordning 1974/2006 (nedan kallat första stycket) och andra stycket i samma bestämmelse (nedan kallat andra stycket). Eftersom andra stycket inte fastställer några kriterier för att definiera de fall då stöd för köp av maskineri och utrustning i andra hand är ”välmotiverade” ger denna bestämmelse medlemsstaten ett omfattande utrymme för skönsmässig bedömning för att avgöra huruvida köp av maskineri och utrustning i andra hand kan vara stödberättigat. Förordningen kräver inte heller att medlemsstaten exakt definierar varje enskilt fall då köp av maskineri eller utrustning i andra hand ska betraktas som stödberättigat. Artikel 71.3 första stycket i rådets förordning (EG) nr 1698/2005 av den 20 september 2005 om stöd för landsbygdsutveckling från Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU) ( EUT L 277, s. 1 ) föreskriver dessutom uttryckligen att reglerna för vilka utgifter som är stödberättigande skall fastställas på nationell nivå. Således ankommer det på medlemsstaterna att fastställa mer exakta kriterier för att definiera i vilka fall det är välmotiverat att stödja köp av andrahandsutrustning. Enligt Republiken Finland är begreppen ”välmotiverade fall” och ”villkor för stödberättigande” så nära sammankopplade att det är omöjligt att tillämpa dem var för sig. Det är således tillräckligt att medlemsstaten definierar de villkor som ska gälla för stödberättigande och att dessa villkor är uppfyllda för att det ska anses välmotiverat att bevilja stöd till köp av maskineri och utrustning i andra hand. Kommissionen har genmält att första stycket i förordning nr 1974/2006 anger som generell regel att vid investeringar genom EJFLU ska stödberättigande utgifter begränsas till köp eller leasingköp av nytt maskineri och ny utrustning. Enligt andra stycket är det endast genom undantag från första stycket och i ”välmotiverade fall” som köp av andrahandsutrustning kan anses utgöra en stödberättigande utgift. Medlemsstaten är därför skyldig att, på grundval av en på förhand fastställd definition, konkret identifiera de sällsynta ”välmotiverade fall” då stöd kan beviljas. Endast en dylik tolkning är förenlig dels med syftet med gemenskapens stöd för investeringar inom jordbruket såsom det framgår av skäl 21 i förordning nr 1698/2005, nämligen att modernisera jordbruksföretagen så att det ekonomiska resultatet blir bättre tack vare bättre utnyttjande av produktionsfaktorerna, inklusive införandet av ny teknik och innovation, dels med syftet med att bevilja stöd genom EJFLU, såsom det framgår av skäl 23 i samma förordning, nämligen att bättre bearbetning och saluföring av jord- och skogsbrukets basprodukter bör uppmuntras. Denna begränsning av stöd till köp av andrahandsutrustning är även förenlig med syftet som uppställs i artikel 4.1 a i förordning nr 1698/2005 att genom stöd för omstrukturering, utveckling och innovation stärka jord- och skogsbrukets konkurrenskraft (se även skäl 46 till sagda förordning). Dessa syften kan i regel endast uppnås genom investeringar i ny utrustning. Den tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 som Republiken Finland förespråkar strider, enligt kommissionen, såväl mot bestämmelsens struktur, som anger en generell regel och ett undantag, som mot den ”normhierarki” som finns mellan denna regel och dess undantag. Det följer av bestämmelsens ordalydelse att stöd till köp av andrahandsutrustning innebär ett undantag från den generella regeln om köp av ny utrustning, vilket inte i sig kräver någon särskild motivering. Just på grund av det faktum att sådant stöd är av undantagskaraktär, kan medlemsstaterna finansiera köp av andrahandsutrustning endast i välmotiverade fall, det vill säga genom att göra ytterligare ansträngningar för att definiera och motivera dessa fall. Genom den tolkning som förordas av Republiken Finland skulle tillämpningsområdet för undantaget utvidgas så till den grad att det omvandlades till en generell regel. I detta avseende kan inte Republiken Finland stödja sig på en behörighet för skönsmässig bedömning, eftersom kriteriet ”välmotiverade fall” måste ges en enhetlig tolkning i samtliga medlemsstater, och dessa är skyldiga att hålla sig inom de begränsningar som förordning nr 1974/2006 tydligt anger. En tillämpning av undantaget i artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 förutsätter således att medlemsstaten på förhand korrekt definierar dessa ”välmotiverade fall”, det vill säga ett begränsat antal fall som tydligt kan identifieras. I detta sammanhang bestrider kommissionen även argumentet att kriterierna ”välmotiverade fall” och ”villkor enligt vilka köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter” är sammanlänkade och ska tillämpas gemensamt. Av det ovan anförda har kommissionen dragit slutsatsen att den finländska lagstiftningen inte definierar, i enlighet med artikel 55.1 i förordning 1974/2006, de ”välmotiverade fall” då stöd undantagsvis kan beviljas för köp av andrahandsutrustning. Tribunalen anser att det är nödvändigt att inrikta prövningen till att avse frågan huruvida kommissionens tolkning av artikel 55.1 i förordning 1974/2006 i det angripna beslutet, jämförd med den sammanfattande rapporten, är välgrundad. Parterna tvistar nämligen huvudsakligen om tolkningen av första och andra stycket, samt deras inbördes förhållande. Denna artikel föreskriver bland annat följande: ”1.   Vid investeringar skall stödberättigande utgifter begränsas till följande: … b) Köp eller leasingköp av nytt maskineri och ny utrustning, däribland datorprogram upp till tillgångens marknadsvärde. … … Genom undantag från första stycket led b och endast för mikroföretag samt små- och medelstora företag … får medlemsstaterna i välmotiverade fall fastställa villkor enligt vilka köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter.” Enligt kommissionen anger första stycket en generell regel enligt vilken ”stödberättigande utgifter” för investeringar genom EJFLU ”begränsas till … [k]öp eller leasingköp av nytt maskineri och ny utrustning”. Enligt andra stycket är det endast ”[g]enom undantag från första stycket”, det vill säga från den generella regeln, och ”endast för mikroföretag samt små- och medelstora företag” som ”medlemsstaterna i välmotiverade fall [får] fastställa villkor enligt vilka köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter”. För att få tillämpa detta undantag är således den berörda medlemsstaten skyldig att i sin interna rättsordning konkret identifiera, med hjälp av en på förhand fastställd definition, de ”välmotiverade fall” då stöd undantagsvis får beviljas för investeringar i andrahandsutrustning. Även om Republiken Finland inte har bestritt undantagskaraktären som sådan av andra stycket i förhållande till första stycket, så hävdar Republiken Finland däremot i huvudsak att detta undantag inte ska tolkas restriktivt, utan ska förstås som en särskild ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag. Genom sitt utrymme för skönsmässig bedömning är medlemsstaterna fria att skapa en sådan ordning, och de är behöriga att definiera dess innehåll genom att uppställa ”villkor” för när utgifter för köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande. Dessa villkor är så ”intimt sammanbundna” med de ”välmotiverade fallen” att medlemsstaten kan, i avsaknad av en unionsrättslig definition, fastställa dessa fall inom ramen för sitt utrymme för skönsmässig bedömning. Det är tillräckligt att nationell lagstiftning anger sådana ”villkor” för stödberättigande och att dessa är uppfyllda för att utgifter som verkställts för köp av andrahandsutrustning ska anses utgöra ”välmotiverade fall”. För att besvara de uppkomna tolkningsfrågorna och för att fastställa den exakta innebörden av bestämmelserna i artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, samt deras inbördes förhållande, ska tribunalen i enlighet med fast rättspraxis göra en bokstavlig, teleologisk, kontextuell och historisk tolkning av dessa bestämmelser (se, för ett liknande resonemang, dom av den 20 november 2002, Lagardère och Canal+/kommissionen, T‑251/00 , REG, EU:T:2002:278 , punkterna – , och dom av den 6 oktober 2005, Sumitomo Chemical och Sumika Fine Chemicals/kommissionen, T‑22/02 och T‑23/02 , REG, EU:T:2005:349 , punkterna – ). Bokstavlig tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Undantagskaraktär hos andra stycket Vid en bokstavlig tolkning ska tribunalen pröva den rättsliga naturen av första och andra stycket, samt deras inbördes förhållande. I detta sammanhang ska hänsyn tas till den omständigheten att unionsrättens bestämmelser är avfattade på flera olika språk och att samtliga språkversioner äger vitsord. Vid tolkningen av en unionsbestämmelse måste således de olika språkversionerna jämföras (se, för ett liknande resonemang, dom av den 6 oktober 1982, Cilfit m.fl., 283/81 , REG, EU:C:1982:335 , punkt , och dom av den 7 november 2007, Tyskland/kommissionen, T‑374/04 , REG, EU:T:2007:332 , punkt ). Såsom parterna har medgett, bland annat vid förhandlingen, ger inte en jämförelse av de olika språkversionerna någon direkt klarhet i innebörden av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, och i synnerhet inte i betydelsen av det särskilda förhållande som finns mellan första och andra stycket. Uttrycket ”[g]enom undantag” i andra stycket kan betyda att tillämpningsområdet för en generell regel ska begränsas genom att en särskild regel uppställs för en eller flera abstrakt definierade hypoteser, såsom följer av principerna om att specialbestämmelser har företräde framför bestämmelser av mer allmän karaktär ( specialia generalibus derogant ) och att specialbestämmelser inte kan åsidosättas genom allmänna bestämmelser ( legi speciali per generalem non derogatur ), och innebär därmed ett undantag i strikt mening. Alternativt kan det avse beslutet av den aktuella lagstiftningens upphovsman att inte tillämpa den generella regeln på vissa situationer eller vissa subjekt, utan låta dessa omfattas av en särskild och specifik ordning som inte faller inom den generella regelns tillämpningsområde. Det är ostridigt mellan parterna att första stycket innehåller huvudregeln eller den generella regeln, och att andra stycket föreskriver en alternativ lösning för mikroföretag samt små- och medelstora företag, vilket under alla omständigheter innebär att den senare bestämmelsen utgör ett undantag. Såsom tribunalen har påpekat i punkt 27 ovan innebär detta inte nödvändigtvis att det är fråga om ett undantag i strikt mening, utan kan påvisa att det finns en specifik och särskild ordning i förhållande till den ordning som skapas genom huvudregeln eller den generella regeln. Således är termerna i de engelska, italienska och porugisiska språkversionerna ”derogation”, ”deroga” och ”derrogação” inte i alla fall synonyma med ”exception”, ”eccezione” och ”exceção”. På samma sätt betyder termerna ”abweichend” och ”[i]n afwijking” på tyska respektive nederländska ”annorlunda” eller ”avvikande”, utan att det nödvändigtvis är fråga om ett undantag. Slutligen betyder det spanska uttrycket ”no obstante””emellertid”, vilket kan, men måste inte, åsyfta ett undantag i strikt mening. Frågan huruvida andra stycket ska klassificeras som ett undantag i strikt mening, eller som en avvikande regel som gör det möjligt att skapa en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag, kan inte heller avgöras på grundval av det faktum att i de flesta språkversionerna är de uttryck som är likställda med uttrycket ”[g]enom undantag” uppdelade med hjälp av konjunktionen ”och” i meningens andra led, som genom adverbet ”endast” (uniquement, only, exclusivamente, unicamente, alleen) hänvisar till mikroföretag samt små- och medelstora företag. Det framgår nämligen inte tydligt därav om unionslagstiftarens avsikt var att antingen skapa ett undantag i strikt mening, eller att endast ge medlemsstaten behörighet att skapa en avvikande och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag, eftersom en sammantagen läsning av uttrycken ”[g]enom undantag” och ”och endast” kan tolkas i båda riktningarna. Att båda dessa begränsande termer används i samma mening ger således inte en tillräckligt klar och precis indikation på huruvida andra stycket utgör ett undantag i strikt mening, eller endast en avvikande regel som gör det möjligt att skapa en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag. Således är det inte nödvändigtvis så att den rättspraxis som grundar sig på den romerska rättsprincipen singularia non sunt extendenda (undantag ska tolkas restriktivt) är tillämplig i förevarande fall. Enligt denna rättspraxis ska unionsbestämmelser som utgör undantag tolkas restriktivt för att bevara den ändamålsenliga verkan hos den generella regel som undantaget gör avsteg från (se, för ett liknande resonemang, dom av den 13 december 2001, Heininger, C‑481/99 , REG, EU:C:2001:684 , punkt och där angiven rättspraxis, och dom av den 13 december 2012, BLV Wohn- und Gewerbebau, C‑395/11 , REU, EU:C:2012:799 , punkterna och och där angiven rättspraxis). En sådan restriktiv tolkning är nämligen inte nödvändig om andra stycket ska klassificeras som en avvikande regel som gör det möjligt att skapa en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag. Följaktligen framgår det inte av en bokstavlig tolkning huruvida andra stycket är ett undantag som ska tolkas restriktivt i enlighet med den rättspraxis som tribunalen hänvisat till i punkt 30 ovan, såsom kommissionen har hävdat, utan det kan endast konstateras att andra stycket uppställer en särskild regel för mikroföretag samt små- och medelstora företag. Förhållandet mellan rekvisiten ”välmotiverade fall” och ”villkor” för stödberättigande Angående den exakta innebörden av andra stycket erinrar tribunalen om att parterna är oeniga om huruvida andra stycket endast är tillämpligt i undantagsfall, fall som dessutom måste definieras särskilt och på förhand i medlemsstatens interna rättordning, eller om det har en mer vidsträckt innebörd som täcker i princip samtliga situationer som, vid en bedömning av nationella behöriga myndigheter, uppfyller de ”villkor” för stödberättigande som den interna rättsordningen uppställer. Därmed skulle dessa villkor i sig motsvara sådana ”välmotiverade fall” när nationella myndigheter beslutar att tillämpa dessa villkor och motiverar sitt beslut i enlighet med de aktuella reglernas syfte. I detta sammanhang påpekar tribunalen inledningsvis att oavsett språkversion så anger andra styckets ordalydelse entydigt att medlemsstaterna har ett utrymme för skönsmässig bedömning för att upprätta och genomföra en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag, och i detta syfte ”får medlemsstaterna … fastställa villkor enligt vilka köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter”. Det är även utrett att rekvisitet ”välmotiverade fall” inte har getts någon unionsrättslig definition, och att medlemsstaterna därmed förfogar över ett utrymme för skönsmässig bedömning för att definiera dessa fall, utöver den skönsmån medlemsstaterna besitter för att ange ”villkor” för stödberättigande. Det är visserligen riktigt att unionslagstiftaren haft för avsikt att ge vart och ett av rekvisiten ”välmotiverade fall” å ena sidan, och ”villkor” för stödberättigande å den andra, en separat och särskild innebörd. Detta konstaterande medger dock inte i sig att kommissionens tolkning av ”välmotiverade fall” – det vill säga att medlemsstaten måste anta generell lagstiftning som på förhand fastställer i exakt vilka fall utgifter för köp av maskineri eller utrustning i andra hand kan betraktas som stödberättigande – ska godtas. Det är tvärtom så, med hänsyn till andra styckets struktur, att rekvisitet ”välmotiverade fall” är direkt kopplat till medlemsstatens behörighet samt dess möjlighet att göra en skönsmässig bedömning (”får … i välmotiverade fall fastställa”) för att upprätta och genomföra en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag. I detta sammanhang är det ovidkommande att bland annat den danska versionen av förordningen (”I behørigt begrundede tilfælde”) och den portugisiska (”Em casos devidamente fundamentados”) anger rekvisitet ”välmotiverade fall” direkt i inledningen av andra stycket. Med hänsyn till ovanstående ska rekvisitet ”välmotiverade fall” begränsas till att avse på vilket sätt en medlemsstat ska utöva sin behörighet att göra skönsmässiga bedömningar i enlighet med andra stycket, och i synnerhet hur dylika bedömningar ska motiveras. För att uppfylla detta rekvisit och för att kommissionen ska kunna kontrollera dess efterlevnad, är en medlemsstat med andra ord skyldig att varje gång den anser det vara lämpligt att utöva sin behörighet och sin möjlighet att göra en skönsmässig bedömning – vare sig fråga är om ett eventuellt beslut att anta regler av generell innebörd, eller ett eventuellt beslut i ett enskilt fall om köp av andrahandsutrustning – ge en relevant motivering till sitt beslut. Tribunalen konstaterar även att samtliga språkversioner av andra stycket stödjer en dylik tolkning och att den är tillfyllest för att säkerställa att kommissionen ges en möjlighet att, i efterhand och på lämpligt sätt, kontrollera hur en medlemsstat har utövat sin behörighet att göra en skönsmässig bedömning enligt andra stycket, i enlighet med syftena hos relevanta unionsbestämmelser (se även punkterna 40 och 41 nedan). Tribunalen påpekar slutligen följande. Om unionslagstiftaren hade haft för avsikt att skapa en regel som motsvaras av den tolkning kommissionen förfäktar, skulle lagstiftaren ha varit tvungen att tydligt ange att medlemsstaten var skyldig att anta generella regler som på förhand utpekar samtliga fall då finansiering av köp i andra hand av maskineri eller utrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter, vilket dock inte är fallet beträffande andra stycket. I enlighet med rättssäkerhetsprincipen ska emellertid inte enskilda rättssubjekt, däribland medlemsstaterna, missgynnas av tolkningssvårigheter orsakade av otydlig lagstiftning som föreskriver betungande ekonomiska konsekvenser i förhållande till dem (se, för ett liknande resonemang och analogt, dom av den 29 april 2004, Sudholz, C‑17/01 , REG, EU:C:2004:242 , punkt och där angiven rättspraxis, dom av den 7 juni 2005, VEMW m.fl., C‑17/03 , REG, EU:C:2005:362 , punkt , och dom av den 11 juni 2015, Berlington Hungary m.fl., C‑98/14 , REU, EU:C:2015:386 , punkt och där angiven rättspraxis). Under dessa förutsättningar, och inom ramen för en bokstavlig tolkning, godtar inte tribunalen kommissionens argument att andra stycket är ett undantag som ska tolkas restriktivt i förhållande till den huvudregel eller generella regel som fastställs i första stycket, och tribunalen godtar inte heller kommissionens argument att medlemsstaten enligt rekvisitet ”välmotiverade fall” är skyldig att anta generella regler som på förhand ger en precis motivering som definierar dessa fall och motiverar tillämpningen av de olika ”villkor” för stödberättigande som uppställs där, för att förhindra att innebörden av dessa påstådda undantag innebär att innehållet i den generella regeln går förlorat och inverkar menligt på dess ändamålsenliga verkan. Teleologisk tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Vid en teleologisk tolkning ska hänsyn tas till det övergripande syftet med förordningarna nr 1698/2005 och 1974/2006, det vill säga ”stöd till landsbygdsutveckling”. Skäl 21 och 23 i förordning nr 1698/2005 förtydligar detta syfte bland annat på följande sätt: ”(21) Syftet med gemenskapens stöd för investeringar inom jordbruket är dels att modernisera jordbruksföretagen så att det ekonomiska resultatet blir bättre tack vare bättre utnyttjande av produktionsfaktorerna, inklusive införandet av ny teknik och innovation, med inriktning på kvalitet, ekologiska produkter och diversifiering både på och utanför jordbruksföretagen, genom t.ex. annan produktion än av livsmedel eller genom odling av energigrödor … (23) Bättre bearbetning och saluföring av jord- och skogsbrukets basprodukter bör uppmuntras genom stöd för investeringar som syftar till att få bättre effektivitet i dessa led, att jord- och skogsbruksproduktionen skall kunna ge förnybar energi, att införa ny teknik och innovationer, att få nya marknadsmöjligheter för jordbruks- och skogsprodukter, att satsa på kvalitet, att få förbättrat miljöskydd och bättre arbetarskydd, hygien och djurskydd, vilket bör ske genom verksamheter som allmänt sett riktar sig till mikroföretag samt små och medelstora företag och andra företag under en viss storlek som har bättre förutsättningar att kunna höja värdet på lokala produkter, samtidigt som kraven för att få investeringsstöd förenklas jämfört med förordning (EG) nr 1257/1999.” Det huvudsakliga syftet med förordning nr 1698/2005 är således att skapa förutsättningar för att modernisera och förbättra de ekonomiska resultaten hos företag inom jordbrukssektorn, i synnerhet små och medelstora företag, genom att främja införandet av ny teknik och innovation. Emellertid uppnås inte detta syfte nödvändigtvis enbart genom investeringar i nytt eller innovativt maskineri eller utrustning när fråga är om små och medelstora företag. Finansiering av dylika investeringar kan visserligen främja moderniseringen och konkurrenskraften även hos små och medelstora företag, vilket också är sammankopplat med syftet att bidra till förbättrad livs- och arbetskvalitet på landsbygden, att främja diversifiering av ekonomiska aktiviteter och att skydda miljön genom att använda innovativ teknologi. I förhållande till små och medelstora företag – som utgör majoriteten av aktiva aktörer inom jordbrukssektorn och som omnämns särskilt i slutet av skäl 23 i förordning nr 1698/2005 – vars ekonomiska tillgångar generellt sett är mindre än de som större företag förfogar över, bidrar emellertid inte alltid investeringar i ny utrustning till att uppnå ovannämnda syften. Det kan således visa sig att maskineri av hög teknisk nivå – ibland till och med av högre teknisk nivå än viss ny utrustning – som kan köpas till ett lägre pris på andrahandsmarknaden också tillgodoser behoven hos dessa företag, och rentav bidrar i högre utsträckning till deras tekniska och ekonomiska utveckling i den mening som avses med den eftersträvade moderniseringen av jordbrukssektorn. Med ett sådant synsätt är en behörighet för medlemsstaterna att föreskriva och genomföra en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag som köper utrustning i andra hand helt i linje med de syften som uppställs i förordningarna nr 1698/2005 och 1974/2006, och i motsats till vad kommissionen har hävdat är det således inte nödvändigt att ge bestämmelserna i denna ordning en restriktiv tolkning med hänsyn till dessa syften. Rekvisitet ”välmotiverade fall” i andra stycket måste icke desto mindre tolkas i enlighet med dessa syften dels för att undvika att en medlemsstat som utövar den behörighet för skönsmässiga bedömningar som föreskrivs i andra stycket beaktar överväganden som inte motsvarar ovannämnda syften, dels för att kommissionen ska kunna göra effektiva kontroller härav. Följaktligen påverkas inte resultatet av den bokstavliga analysen av andra stycket av denna teleologiska tolkning. Kontextuell tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Tribunalen konstaterar att en kontextuell tolkning som sträcker sig utanför den rättsliga ram som uppställs i artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, varken kan vederlägga eller styrka resultatet av den bokstavliga analysen av andra stycket. Det följer av artikel 71.3 första stycket i förordning nr 1698/2005 att medlemsstaterna är behöriga att fastställa ”[r]eglerna för vilka utgifter som är stödberättigande” inom ramen för stöd för landsbygdsutveckling genom EJFLU. Även om denna artikel innebär att medlemsstaterna i princip är skyldiga att anta regler av generell innebörd, medför detta likväl inte att medlemsstaterna förfogar över ett obegränsat utrymme för skönsmässig bedömning för att anta sådana regler, eller att reglerna ska ha ett visst innehåll. Medlemsstaterna är framför allt skyldiga att respektera de villkor och begränsningar som uppställs i den unionslagstiftning som är särskilt tillämplig i sammanhanget eller som till och med utgör den konkreta rättsliga grunden för den aktuella regleringen. Så är fallet med artikel 55.1 andra stycket i förordning nr 1974/2006 som utgör lex specialis i förhållande till artikel 71.3 första stycket i förordning nr 1698/2005, men som icke desto mindre ger medlemsstaterna ett betydande utrymme för skönsmässig bedömning (se punkt 33 ovan). Artikel 5.7 i förordning nr 1698/2005, som föreskriver att ”[m]edlemsstaterna skall se till att de insatser som finansieras via EJFLU är förenliga med [EUF-]fördraget”, jämförd med artikel 310.5 FEUF, artikel 317 första stycket FEUF och artikel 4.3 FEU, kräver förvisso att nationella myndigheter lojalt samarbetar med kommissionen i enlighet med principen om sund ekonomisk förvaltning när de verkställer unionens budget, men dessa generella skyldigheter ger inte några användbara förtydliganden till den omtvistade tolkningen av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006. Dessa generella regler och principer kan således inte utgöra stöd för en mer exakt förståelse av andra stycket, i synnerhet avseende rekvisiten ”välmotiverade fall” och ”villkor” för stödberättigande och förhållandet mellan dem inom ramen för artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006, vilket vore att gå utöver resultaten av de bokstavliga och teleologiska tolkningar som utförts i punkterna 25–42 ovan. Således ger inte dessa bestämmelser några ytterligare förtydliganden till hur dessa rekvisit ska tolkas. Tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 med hänsyn till tidigare och senare bestämmelser För en tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 i förhållande till tidigare bestämmelser, hänvisar tribunalen till de relevanta regler som var tillämpliga innan förordningarna nr 1698/2005 och 1974/2006 trädde i kraft. Sådana tidigare tillämpliga regler är rådets förordning (EG) nr 1257/1999 av den 17 maj 1999 om stöd från Europeiska utvecklings- och garantifonden för jordbruket (EUGFJ) till utveckling av landsbygden och om ändring och upphävande av vissa förordningar ( EGT L 160, s. 80 ), och kommissionens förordningar (EG) nr 445/2002 av den 26 februari 2002 och nr 817/2004 av den 29 april 2004 om tillämpningsföreskrifter för förordning nr 1257/1999 ( EGT L 74, s. 1 och EUT L 153, s. 30 ). Till skillnad från artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 föreskrev inte artikel 22 första stycket b i förordning nr 445/2002 några uttryckliga regler om köp av andrahandsutrustning eller om små och medelstora företag, utan den avsåg endast stödberättigande utgifter för ”nya maskiner och ny utrustning, inklusive programvara till datorer”. Detsamma var fallet med artikel 27 i förordning nr 817/2004. Frågan huruvida utgifter för köp av andrahandsutrustning skulle betraktas som stödberättigande reglerades däremot inom ramen för strukturfonderna, nämligen i regel nr 4 i kommissionens förordning (EG) nr 1685/2000 av den 28 juli 2000 om närmare bestämmelser för genomförandet av rådets förordning (EG) nr 1260/1999 avseende stödberättigande utgifter i samband med insatser som medfinansieras av strukturfonderna ( EGT L 193, s. 39 ). Så var även fallet med regel nr 4 i kommissionens förordning (EG) nr 448/2004 av den 10 mars 2004 om ändring av förordning (EG) nr 1685/2000 om närmare bestämmelser för genomförandet av rådets förordning (EG) nr 1260/1999 avseende stödberättigande utgifter i samband med insatser som medfinansieras av strukturfonderna och om upphävande av förordning (EG) nr 1145/2003 ( EUT L 72, s. 66 ). Innan förordningarna nr 1698/2005 och 1974/2006 trädde i kraft reglerades följaktligen frågan huruvida utgifter för köp av andrahandsutrustning var stödberättigande genom regleringen för strukturfonderna, men den föll inte inom tillämpningsområdet för förordning nr 1257/1999. Tribunalen framhåller även att förordningarna nr 1698/2005 och 1974/2006 har ersatts av Europaparlamentets och rådets förordning (EU) nr 1305/2013 av den 17 december 2013 om stöd för landsbygdsutveckling från Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU) och om upphävande av förordning nr 1698/2005 ( EUT L 347, s. 487 ), samt av kommissionens delegerade förordning (EU) nr 807/2014 av den 11 mars 2014 om komplettering av Europaparlamentets och rådets förordning (EU) nr 1305/2013 om stöd för landsbygdsutveckling från Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU), samt om införande av övergångsbestämmelser ( EUT L 227, s. 1 ). På grundval av den behörighet som föreskrivs i artikel 45.6 i förordning nr 1305/2013, har kommissionen antagit artikel 13 b i delegerade förordning nr 807/2014, som föreskriver att ”[m]edlemsstaterna ska i sina landsbygdsprogram ange enligt vilka villkor köp av begagnad utrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter”. Till skillnad mot artikel 55.1 andra stycket i förordning nr 1974/2006 föreskriver således inte dessa nya regler vare sig någon särskild ordning för små och medelstora företag eller något rekvisit om ”välmotiverade fall”. Dessa nya regler föreskriver dessutom uttryckligen att medlemsstaterna ska anta generella regler ”i sina landsbygdsprogram” avseende villkor för att köp av andrahandsutrustning ska betraktas som stödberättigande utgifter. Med hänsyn till det ovan anförda konstaterar tribunalen att varken tillkomsthistorien bakom den aktuella lagstiftningen eller påföljande lagstiftning kan leda till någon slutsats angående den exakta innebörden av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006. Slutligen kan inte heller de olika reglerna om strukturfonderna påverka denna bedömning. Enligt artikel 39 i förordning nr 445/2002 är artikel 22 i samma förordning en specialbestämmelse i förhållande till de mer generella bestämmelser som återfinns i förordning nr 1685/2000. Därmed kan Republiken Finland under alla omständigheter inte med framgång åberopa dessa sistnämnda bestämmelser. Slutsats angående tolkningen av artikel 55.1 andra stycket i förordning nr 1974/2006 Med beaktande av det ovan anförda, i synnerhet den bokstavliga tolkning som redogjorts för i punkterna 25–37 ovan, konstaterar tribunalen att artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 ska tolkas på följande sätt. Andra stycket ger medlemsstaterna behörighet att, inom ramen för en skönsmässig bedömning, upprätta och genomföra en särskild och specifik ordning för mikroföretag samt små- och medelstora företag som föreskriver under vilka villkor utgifter för köp av andrahandsutrustning kan betraktas som stödberättigande utgifter, utan att medlemsstaten för den skull är skyldig att anta generell lagstiftning som tydligt och på förhand definierar de fall då sådana investeringar ska anses vara ”välmotiverade”. Icke desto mindre medför det sistnämnda rekvisitet en skyldighet för medlemsstaten att inom ramen för en dylik skönsmässig bedömning – antingen inom ramen för ett beslut att anta generella bestämmelser eller inom ramen för ett beslut i ett enskilt fall – lämna en motivering som visar att beslutet är förenligt med de villkor och syften som uppställs i såväl tillämplig nationell lagstiftning som unionslagstiftning. Följaktligen är det angripna beslutet grundat på en felaktig rättstillämpning, eftersom det utgår från en felaktig tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006. Beslutet ska därmed ogiltigförklaras i sin helhet. Det saknas därvid anledning att pröva huruvida kommissionens bedömning av den finländska lagstiftningens förenlighet med denna artikel också bygger på en sådan felaktig rättstillämpning. I detta avseende är det nämligen tillräckligt att konstatera att kommissionen endast ifrågasatt det alltför vidträckta tillämpningsområdet för villkoren för att köp i andra hand av maskineri och utrustning ska betraktas som stödberättigande utgifter, samt avsaknaden i förordning nr 632/2007 av en konkret och på förhand bestämd definition av ”välmotiverade fall”, vilket just utgör kommissionens felaktiga tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006. Rättegångskostnader Enligt artikel 134.1 i tribunalens rättegångsregler ska tappande part förpliktas att ersätta rättegångskostnaderna, om detta har yrkats. Republiken Finland har yrkat att kommissionen ska ersätta rättegångskostnaderna. Eftersom kommissionen har tappat målet, ska Republiken Finlands yrkande bifallas. Mot denna bakgrund beslutar TRIBUNALEN (fjärde avdelningen) följande: 1) Kommissionens genomförandebeslut 2013/763/EU av den 12 december 2013 om undantagande från EU-finansiering av vissa betalningar som verkställts av medlemsstaterna inom ramen för garantisektionen vid Europeiska utvecklings- och garantifonden för jordbruket (EUGFJ), inom ramen för Europeiska garantifonden för jordbruket (EGFJ) och inom ramen för Europeiska jordbruksfonden för landsbygdsutveckling (EJFLU) ogiltigförklaras, i den del beslutet innebär att vissa utgifter, till ett belopp om 927827,58 euro, som verkställts av Republiken Finland undantas från EU-finansiering inom ramen för EJFLU på grund av att de inte överensstämmer med unionsbestämmelserna. 2) Europeiska kommissionen ska ersätta rättegångskostnaderna. Prek Labucka Kreuschitz Avkunnad vid offentligt sammanträde i Luxemburg den 11 december 2015. Underskrifter Innehållsförteckning Bakgrund till tvisten Förfarandet och parternas yrkanden Rättslig bedömning Saken i målet Bokstavlig tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Undantagskaraktär hos andra stycket Förhållandet mellan rekvisiten ”välmotiverade fall” och ”villkor” för stödberättigande Teleologisk tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Kontextuell tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 Tolkning av artikel 55.1 i förordning nr 1974/2006 med hänsyn till tidigare och senare bestämmelser Slutsats angående tolkningen av artikel 55.1 andra stycket i förordning nr 1974/2006 Rättegångskostnader ( * )   Rättegångsspråk: finska.

62022CJ0358

hr

Zahtjev za prethodnu odluku odnosi se na tumačenje članaka 195., 217. i 221. Uredbe Vijeća (EEZ) br. 2913/92 od 12. listopada 1992. o Carinskom zakoniku Zajednice ( SL 1992., L 302, str. 1 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 2., svezak 2., str. 110.), kako je izmijenjena Uredbom (EZ) br. 648/2005 Europskog parlamenta i Vijeća od 13. travnja 2005. ( SL 2005., L 117, str. 13 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 2., svezak 17., str. 137., u daljnjem tekstu: Carinski zakonik). Zahtjev je upućen u okviru spora između društva Bolloré Logistics SA, tužitelja iz glavnog postupka, s jedne strane, i directiona interrégionale des douanes et droits indirects de Caen (Međuregionalna uprava za carine i neizravne poreze u Caenu, Francuska), recettea régionale des douanes et droits indirects de Caen (Regionalna uprava za carine i neizravne poreze u Caenu, Francuska) (u daljnjem tekstu zajedno: carinska uprava) i društva Bolloré Ports de Cherbourg SAS (u daljnjem tekstu: BPC), s druge strane, o plaćanju carinskog duga koje se zahtijeva od tužitelja iz glavnog postupka kao jamca BPC‑a. Pravni okvir Pravo Unije Carinski zakonik Zajednice stavljen je izvan snage i zamijenjen Uredbom (EU) br. 952/2013 Europskog parlamenta i Vijeća od 9. listopada 2013. o Carinskom zakoniku Unije ( SL 2013., L 269, str. 1 . i ispravci SL 2013., L 287, str. 90 ., SL 2016., L 267 ., str. 2., SL 2018., L 294, str. 44 . i SL 2022., L 43, str. 93 .). Međutim, na temelju članka 286. stavka 2. potonje uredbe u vezi s njezinim člankom 288. stavkom 2., Carinski zakonik ostao je na snazi do 30. travnja 2016. U članku 4. Carinskog zakonika navodi se: „Za potrebe ovog Zakonika, primjenjuju se sljedeće definicije: […] (9) ‚Carinski dug’ znači obveza određene osobe da za određenu robu plati iznos uvoznih carina (uvozni carinski dug) ili izvoznih carina (izvozni carinski dug), prema važećim propisima Zajednice. […] (12) ‚Dužnik’ znači svaka osoba koja je odgovorna za plaćanje carinskog duga. […]” U članku 88. Carinskog zakonika navodi se: „Carinska tijela mogu uvjetovati polaganje odgovarajućeg osiguranja plaćanja carinskog duga koji bi mogao nastati u vezi s robom stavljenom u suspenzivni postupak. U pojedinom suspenzivnom postupku mogu se propisati posebne odredbe o polaganju osiguranja.” U članku 104. Carinskog zakonika navodi se: „Ne dovodeći u pitanje članak 88., carinska tijela mogu zahtijevati od posjednika skladišta da položi osiguranje u vezi s obvezama navedenim u članku 101.” U članku 189. Carinskog zakonika navodi se: „1.   Ako carinska tijela u skladu s carinskim propisima zahtijevaju polaganje osiguranja kako bi se osigurala naplata carinskog duga, takvo osiguranje daje osoba koja je odgovorna ili koja bi mogla postati odgovorna za taj dug. […] 3.   Carinska tijela mogu odobriti da, umjesto osobe od koje se traži davanje osiguranja, osiguranje položi treća osoba. […]” U članku 190. Carinskog zakonika navodi se: „1.   Ako prema carinskom zakonodavstvu davanje osiguranja nije obvezatno, carinska su tijela po slobodnoj ocjeni ovlaštena zahtijevati davanje osiguranja ako ocijene da namirenje carinskog duga ili carinskog duga koji bi mogao nastati u propisanome roku nije sigurno. […]” U članku 193. Carinskog zakonika navodi se: „Osiguranje se može dati: – polaganjem gotovine ili – jamstvom.” Člankom 195. Carinskog zakonika određuje se: „Jamac se pismeno obvezuje da će solidarno s dužnikom osigurati iznos carinskog duga koji se mora naplatiti. […]” Člankom 217. stavkom 1. prvim podstavkom Carinskog zakonika, koji se nalazi u odjeljku 1. naslovljenom „Knjiženje carinskog duga i obavještavanje dužnika o iznosu carine” poglavlja 3. naslovljenog „Naplata iznosa carinskog duga” glave VII. navedenog zakonika, određuje se: „Svaki iznos uvozne ili izvozne carine proizašle iz carinskog duga, u daljnjem tekstu: ‚iznos carine’, carinska tijela obračunavaju čim dobiju potrebne podatke, i proknjižuju u računovodstvenim evidencijama ili bilo kojem drugom istovrijednom sredstvu (knjiženje).” Člankom 221. stavkom 1. Carinskog zakonika određuje se: „Nakon što se iznos carine proknjiži, dužnika se obavješćuje o iznosu carine u skladu s propisanim postupcima.” Francusko pravo Poglavlje V. naslovljeno „Postupak prije donošenja odluke: pravo na saslušanje”, glave II. francuskog Carinskog zakonika naslovljene „Organizacija i funkcioniranje carinske službe”, čine članci 67. A do 67. D. Člankom 67. A francuskog Carinskog zakonika, u verziji proizašloj iz članka 25. loia n o 2009‑1674 du 30 décembre 2009 (Zakon br. 2009‑1674 od 30. prosinca 2009., JORF br. 303 od 31. prosinca 2009., tekst br. 2), određuje se: „Podložno odredbama članka 67. B, svakoj odluci donesenoj u skladu s [Carinskim zakonikom] i njegovim provedbenim odredbama, ako je ona nepovoljna ili ako se njome obavještava o carinskom dugu kako je definiran u članku 4. stavku 9. [Carinskog zakonika], prethodi slanje ili predaja dotičnoj osobi dokumenta kojim carinska uprava daje na znanje predloženu odluku, njezine razloge, upućivanje na dokumente i podatke na kojima će se ona temeljiti kao i mogućnost kojom raspolaže zainteresirana osoba da iznese svoja očitovanja u roku od trideset dana od dostave ili predaje tog dokumenta.” Člankom 67. D točkom e) francuskog Carinskog zakonika, u verziji proizašloj iz loia n o 2009‑1674, određuje se: „Ovo se poglavlje ne primjenjuje na: […] e) rješenja o naplati dostavljena u skladu s člankom 345. ovog zakonika radi naplate neplaćenih tražbina po dospijeću, uz iznimku onih koje su utvrđene nakon povrede tog zakonika;” Člankom 345. francuskog Carinskog zakonika, u verziji proizašloj iz članka 44. loia n o 2002‑1576 du 30 décembre 2002 de finances rectificative pour 2002 (Zakon br. 2002‑1576 od 30. prosinca 2002. o rebalansu proračuna za 2002., JORF br. 304 od 31. prosinca 2002., tekst br. 2) određuje se: „Tražbine bilo koje vrste koje je utvrdila i naplaćuje carinska uprava čine predmet rješenja o naplati, pod uvjetom da se, prema potrebi, pokrene postupak pred sudom. […]” Člankom 405. francuskog Carinskog zakonika, u verziji proizašloj iz članka 44. loia n o 2002‑1576 (Zakon br. 2002‑1576), određuje se: „Jamci su obvezni, na isti način kao i glavni dužnici, platiti carine i pristojbe, novčane kazne i druge iznose koje duguju obveznici za koje jamče.” Glavni postupak i prethodna pitanja Dana 25. kolovoza 2011. društvo Alpha Commodities uvezlo je i istovarilo 46000 tona australske soli u luci Cherbourg (Francuska). Dok je čekalo na ponovni izvoz te robe, s BPC‑om, subjektom koji pruža usluge prijevoza i logističke usluge, sklopilo je ugovor o skladištenju. BPC je 21. listopada 2011. sklopio sporazum o privremenom najmu za to skladištenje s lukom Cherbourg. Taj sporazum o privremenom najmu, koji je nekoliko puta produljen, ostao je na snazi do 30. lipnja 2015. Dana 8. prosinca 2011. BPC je od carinske uprave dobio odobrenje za postupak carinskog skladištenja, kojim se omogućava odgoda plaćanja carine i poreza, istog trajanja valjanosti kao i sporazum o privremenom najmu. BPC je stavio robu u postupak carinskog skladištenja 9. prosinca 2011. Smatrajući da BPC više ne raspolaže valjanim sporazumom o privremenom najmu, carinska uprava ga je obavijestila 8. veljače 2016. da je odobrenje za postupak carinskog skladištenja poništeno s trenutačnim učinkom i da ga namjerava obavijestiti o carinskom dugu koji proizlazi iz nevaljanosti navedenog postupka. Dana 9. ožujka 2016. carinska uprava dostavila je BPC‑u konačnu odluku o utvrđenju carinskog duga i nalog za plaćanje. Carinska uprava proknjižila je 21. ožujka 2016. iznos tog duga i uputila BPC‑u rješenja o naplati u iznosu od 454807 eura, od čega 104265 eura na ime carine i 350542 eura na ime poreza na dodanu vrijednost (PDV). Dana 21. ožujka i 21. lipnja 2016. ta uprava dostavila je tužitelju iz glavnog postupka, u svojstvu jamca BPC‑a, dva rješenja o naplati koja su se odnosila na ukupan iznos od 104265 eura koji odgovara carinama za koje je jamčio. Presudom od 1. listopada 2018. tribunal de grande instance de Caen (Okružni sud u Caenu, Francuska) odbio je zahtjeve BPC‑a i tužitelja iz glavnog postupka za poništenje kako rješenja o naplati izdanih protiv njih tako i odluka o odbijanju njihova osporavanja navedenih rješenja koje je dostavila carinska uprava. Cour d’appel de Caen (Žalbeni sud u Caenu, Francuska) presudom od 10. rujna 2019. – djelomično ukidajući tu presudu u odnosu na BPC – poništio je rješenje o naplati koje mu je dostavljeno 21. ožujka 2016. i odbio sve zahtjeve carinske uprave protiv tog društva. Taj sud podsjetio je, među ostalim, na to da na temelju članaka 217. i 221. Carinskog zakonika i članka 345. francuskog Carinskog zakonika obavijesti o iznosu carina, kako bi bila valjana, mora prethoditi knjiženje tog iznosa i da, kako bi se carina naplatila rješenjem o naplati, dužnik carinskog duga o njoj mora biti valjano obaviješten, što pretpostavlja da je utvrđena. Budući da to ovdje nije bio slučaj, obavještavanje BPC‑a o carini nije bilo valjano. Kad je riječ o tužitelju iz glavnog postupka, cour d’appel de Caen potvrdio je, istom presudom, presudu kojom mu je naloženo da na ime svoje obveze kao jamca carinskoj upravi plati carinu koja je zatražena od BPC‑a. Prema mišljenju tog suda, ni članak 221. Carinskog zakonika ni članak 67. A francuskog Carinskog zakonika ne primjenjuje se na jamca, nego samo na dužnika carinskog duga. Sud koji je uputio zahtjev, Cour de cassation (Kasacijski sud, Francuska), ističe da su na dan dostave rješenja o naplati tužitelju iz glavnog postupka predmetne carine bile proknjižene u smislu članka 217. Carinskog zakonika, ali da BPC, dužnik carinskog duga, o njima nije bio valjano obaviješten u smislu članka 221. tog zakonika. Naglašava da je stoga sporan pojam „dospijeće carinskog duga” i da dvoji nije li nevaljanost priopćenja carine dužniku, s obzirom na to da prethodno nije knjižena, a zbog koje se zabranjuje njezina naplata od tog dužnika, osobna iznimka dužnika na koju se jamac ne može pozvati ili je pak carinski dug u odnosu na jamca dospio samo ako je dospio u odnosu na dužnika. Osim toga, Cour de cassation (Kasacijski sud, Francuska) pita se povređuje li jamčeva prava obrane činjenica da, u skladu s člankom 67. D Carinskog zakonika, dostavi rješenja o naplati na temelju članka 345. tog zakonika ne prethodi kontradiktorna faza. U tim okolnostima, sud koji je uputio zahtjev odlučio je prekinuti postupak i Sudu uputiti sljedeća prethodna pitanja: „1. Treba li članke 195., 217. i 221. Carinskog zakonika tumačiti na način da carinska uprava ne može od solidarnog jamca zahtijevati plaćanje carinskog duga sve dok se dužnik valjano ne obavijesti o iznosu carine? 2. (a) Podrazumijeva li poštovanje prava obrane, a osobito prava na podnošenje očitovanja prije donošenja bilo kojeg akta koji negativno utječe na neku osobu, koje predstavlja temeljno načelo prava Unije, to da carinska uprava, ako dužnik u propisanom roku ne plati carinski dug te se on naplaćuje od jamca, potonjem mora prethodno omogućiti da učinkovito izrazi svoje stajalište o elementima na kojima namjerava temeljiti svoju odluku da od njega zahtijeva plaćanje? (b) Je li činjenica da je samom dužniku carinskog duga omogućeno da učinkovito iznese svoje stajalište prije obavještavanja o carini takve naravi da utječe na odgovor na pitanje 2.(a)? (c) U slučaju potvrdnog odgovora na pitanje 2.(a), kojoj od odluka koje negativno utječu na jamca mora prethoditi kontradiktorna faza: odluci carinske uprave da proknjiži carine i o njima obavijesti dužnika carinskog duga ili odluci da od jamca zahtijeva plaćanje?” O prethodnim pitanjima Prvo pitanje Svojim prvim pitanjem sud koji je uputio zahtjev u biti pita treba li članak 195., članak 217. stavak 1. i članak 221. stavak 1. Carinskog zakonika tumačiti na način da carinska tijela od jamca iz navedenog članka 195. ne mogu zahtijevati plaćanje carinskog duga sve dok dužnik nije valjano obaviješten o iznosu carine. Prije svega, valja podsjetiti na to da iz formulacije članka 221. stavka 1. Carinskog zakonika proizlazi da „knjiženju” koje se u skladu s člankom 217. stavkom 1. navedenog zakonika sastoji od toga da carinska tijela upisuju iznos carina u računovodstvene evidencije ili bilo koje drugo istovrijedno sredstvo mora prethoditi obavještavanje dužnika o iznosu uvoznih ili izvoznih carina (presuda od 28. siječnja 2010., Direct Parcel Distribution Belgium, C‑264/08 , EU:C:2010:43 , t. 26. i navedena sudska praksa). Naime, Sud je presudio da se takvo kronološko odvijanje transakcija knjiženja i priopćenja iznosa carina, utvrđeno samim naslovom odjeljka 1. poglavlja 3. glave VII. Carinskog zakonika, odnosno „Knjiženje carinskog duga i obavještavanje dužnika o iznosu carine”, mora poštovati a da pritom ne dovede do razlika u postupanju između poreznih obveznika i da usto ne naruši neometano funkcioniranje carinske unije (presuda od 28. siječnja 2010., Direct Parcel Distribution Belgium, C‑264/08 , EU:C:2010:43 , t. 27. i navedena sudska praksa). Sud je iz toga zaključio da članak 221. stavak 1. Carinskog zakonika treba tumačiti na način da se obavještavanje dužnika od strane carinskih tijela, u skladu s propisanim postupcima, o iznosima uvoznih ili izvoznih carina koje treba platiti može valjano izvršiti samo ako su navedena tijela prethodno knjižila te iznose (presuda od 28. siječnja 2010., Direct Parcel Distribution Belgium, C‑264/08 , EU:C:2010:43 , t. 28. i navedena sudska praksa). Iz toga slijedi da, kada dužnik nije valjano obaviješten o iznosu carina jer on nije prethodno knjižen – slučaj koji odgovara činjenicama iz glavnog postupka jer iz zahtjeva za prethodnu odluku proizlazi da je knjiženje provedeno nakon BPC‑ova obavještavanja o iznosu carina – carinski dug ne dospijeva u odnosu na dužnika. Osim toga, kao što to proizlazi iz zahtjeva za prethodnu odluku, zbog tog je razloga carinska uprava u glavnom predmetu poništila svoje zahtjeve usmjerene protiv BPC‑a. Zatim, kada je riječ o pitanju može li se od jamca ipak zahtijevati plaćanje carinskog duga koji nije dospio u odnosu na njegova dužnika, kao prvo valja primijetiti da je, iako pravo Unije ne uređuje ugovor o jamstvu, Sud utvrdio da vjerovnik može zahtijevati plaćanje od jamca dužnika samo ako postoji dug navedenog dužnika. Naime, Sud je u biti istaknuo da je prema općim načelima koja proizlaze iz pravnih sustava država članica ugovor o jamstvu trostrana transakcija kojom se jamac obvezuje prema vjerovniku da će ispuniti obveze koje je preuzeo dužnik u slučaju da ih on sam ne ispuni (vidjeti u tom smislu presudu od 15. svibnja 2003., Préservatrice foncière TIARD, C‑266/01 , EU:C:2003:282 , t. 27. ). Sud je utvrdio da takav ugovor stvara novu obvezu na teret jamca da zajamči izvršenje glavne obveze koja je na dužniku te da jamac ne zamjenjuje dužnika, nego samo jamči plaćanje njegova duga, prema uvjetima pojašnjenima u ugovoru o jamstvu ili propisanima zakonom (presuda od 15. svibnja 2003., Préservatrice foncière TIARD, C‑266/01 , EU:C:2003:282 , t. 28). Tako stvorena obveza je akcesorna u smislu da, s jedne strane, vjerovnik može zahtijevati plaćanje od jamca samo ako je dug za koji se jamči dospio i, s druge strane, obveza koju je jamac preuzeo ne može biti šira od dužnikove obveze (vidjeti u tom smislu presudu od 15. svibnja 2003., Préservatrice foncière TIARD, C‑266/01 , EU:C:2003:282 , t. 29. i navedenu sudsku praksu). U novije vrijeme, Sud je ponovio da je ugovor o jamstvu ugovor različit od onoga kojim se dužnik obvezuje vjerovniku, kojim jamac, koji je treća osoba u tom potonjem ugovornom odnosu, ima ulogu da zajamči vjerovniku plaćanje onoga što dužnik može dugovati potonjemu na temelju obveze za koju se jamči, a koja se sastoji od duga koji dužnik duguje vjerovniku (presuda od 2. rujna 2021., CRCAM, C‑337/20 , EU:C:2021:671 , t. 58. ). Kao drugo, valja podsjetiti na to da se u skladu s utvrđenjima Suda u pogledu ugovora o jamstvu u članku 195. Carinskog zakonika navodi da se jamac pismeno obvezuje da će solidarno s dužnikom osigurati iznos carinskog duga „koji se mora naplatiti”. Stoga iz prethodnih razmatranja proizlazi, s jedne strane, da carinski dug nije dospio u pogledu dužnika ako ne postoji prethodno knjiženje iznosa carina bez čega obavještavanje navedenog dužnika o tom iznosu nije valjano i, s druge strane, da se od jamca ne može zahtijevati da jamči plaćanje navedenog duga dok on nije dospio u pogledu dužnika. U tim okolnostima na prvo pitanje valja odgovoriti tako da članak 195., članak 217. stavak 1. i članak 221. stavak 1. Carinskog zakonika treba tumačiti na način da carinska tijela ne mogu zahtijevati od jamca iz tog članka 195. plaćanje carinskog duga sve dok dužnik nije valjano obaviješten o iznosu carina. Drugo pitanje Uzimajući u obzir odgovor na prvo pitanje i činjenicu da je, prema sudu koji je uputio zahtjev, carinska uprava konačno poništila sve svoje zahtjeve prema BPC‑u i da to društvo stoga nije u zakašnjenju s plaćanjem ikakvog carinskog duga koji bi ta uprava mogla nastojati naplatiti od tužitelja iz glavnog postupka u njegovu svojstvu jamca, drugo pitanje očito je, u svojim različitim elementima, hipotetsko. Sud ne može odgovoriti na prethodno pitanje nacionalnog suda ako je očito da zatraženo tumačenje prava Unije nema nikakve veze s činjeničnim stanjem ili predmetom glavnog postupka ili je problem hipotetski (presuda od 19. siječnja 2023., Unilever Italia Mkt. Operations, C‑680/20 , EU:C:2023:33 , t. 19. i navedena sudska praksa). Iz toga slijedi da je drugo pitanje nedopušteno. Troškovi Budući da ovaj postupak ima značaj prethodnog pitanja za stranke glavnog postupka pred sudom koji je uputio zahtjev, na tom je sudu da odluči o troškovima postupka. Troškovi podnošenja očitovanja Sudu, koji nisu troškovi spomenutih stranaka, ne nadoknađuju se. Slijedom navedenog, Sud (sedmo vijeće) odlučuje: Članak 195., članak 217. stavak 1. i članak 221. stavak 1. Uredbe Vijeća (EEZ) br. 2913/92 od 12. listopada 1992. o Carinskom zakoniku Zajednice, kako je izmijenjena Uredbom (EZ) br. 648/2005 Europskog parlamenta i Vijeća od 13. travnja 2005., treba tumačiti na način da: carinska tijela od jamca iz navedenog članka 195. ne mogu zahtijevati plaćanje carinskog duga sve dok dužnik nije valjano obaviješten o iznosu carina. Potpisi ( *1 ) Jezik postupka: francuski

62017TJ0352

pt

Antecedentes do litígio O recorrente, Janusz Korwin‑Mikke, é deputado no Parlamento Europeu. Na sessão plenária do Parlamento de 1 de março de 2017 (a seguir «sessão plenária de 1 de março de 2017»), subordinada ao tema «Gender pay gap», ou seja, a problemática da disparidade salarial entre homens e mulheres, o recorrente questionou uma deputada europeia nos seguintes termos: «Conhece o palmarés das mulheres nas Olimpíadas polacas de física teórica? Qual foi a posição da melhor mulher ou menina? Posso dizer‑lhe: 800. o E sabe quantas mulheres se encontram entre os primeiros cem jogadores de xadrez? Digo‑lhe: nem uma. E, evidentemente, as mulheres devem ganhar menos do que os homens, porque são mais fracas, mais pequenas e menos inteligentes, elas devem ganhar menos. Mais nada.» Por carta de 3 de março de 2017, o Presidente do Parlamento informou o recorrente, por um lado, de que as declarações que tinha proferido na sessão plenária de 1 de março de 2017 atentavam contra a dignidade do Parlamento e os valores definidos no artigo 11. o do Regimento do Parlamento (a seguir «Regimento») e, por outro, que um processo disciplinar tinha sido instaurado contra ele ao abrigo do disposto no artigo 166. o , n. o 1, do referido regimento, convidando‑o a apresentar as suas observações. Por carta de 7 de março de 2017, o recorrente apresentou as suas observações ao Presidente do Parlamento. Por Decisão de 14 de março de 2017 (a seguir «Decisão do Presidente»), o Presidente do Parlamento aplicou ao recorrente as seguintes sanções: – perda do direito ao subsídio de estadia por um período de 30 dias; – — suspensão temporária da sua participação em todas as atividades do Parlamento por um período de dez dias consecutivos, sem prejuízo do exercício do direito de voto em sessão plenária; – — proibição de representar o Parlamento numa delegação interparlamentar, numa conferência interparlamentar ou em fóruns interinstitucionais pelo período de um ano. Em 27 de março de 2017, o recorrente interpôs um recurso interno junto da Mesa do Parlamento contra a Decisão do Presidente, pedindo a anulação das sanções que lhe foram aplicadas, nos termos do disposto no artigo 167. o do Regimento. Por Decisão de 3 de abril de 2017 (a seguir «Decisão da Mesa»), a Mesa do Parlamento decidiu manter as sanções aplicadas ao recorrente pela Decisão do Presidente. Tramitação processual Por requerimento que deu entrada na Secretaria do Tribunal Geral em 2 de junho de 2017, o recorrente interpôs o presente recurso. Sob proposta da Sexta Secção, o Tribunal Geral decidiu, em aplicação do artigo 28. o do seu Regulamento de Processo, atribuir o processo a uma secção alargada. Sob proposta do juiz relator, o Tribunal Geral (Sexta Secção Alargada) deu início à fase oral e, no âmbito das medidas de organização do processo previstas no artigo 89. o do Regulamento de Processo, convidou as partes a darem resposta a uma questão. As partes cumpriram este pedido no prazo previsto. Na audiência de 29 de novembro de 2017, as partes apresentaram as suas alegações e responderam às questões orais colocadas pelo Tribunal Geral. Pedidos das partes O recorrente conclui pedindo que o Tribunal Geral se digne: – — anular a Decisão da Mesa; – — anular a Decisão do Presidente; – — determinar a reparação dos danos patrimoniais e não patrimoniais causados pelas decisões do Presidente e da Mesa, avaliados em 19180 euros; – — condenar o Parlamento nas despesas. O Parlamento conclui pedindo que o Tribunal Geral se digne: – — julgar inadmissível o pedido de anulação da Decisão do Presidente; – — julgar parcialmente inadmissível e parcialmente improcedente o pedido de anulação da Decisão da Mesa; – — julgar parcialmente inadmissível e parcialmente improcedente o pedido de indemnização; – — condenar o recorrente nas despesas. Na audiência, o recorrente declarou desistir do recurso na parte que se refere à Decisão do Presidente, por considerar que a referida decisão foi substituída pela Decisão da Mesa, que constitui a posição final do Parlamento, o que ficou a constar da ata da audiência. Questão de direito Quanto ao pedido de anulação Para sustentar o seu pedido de anulação, o recorrente invoca dois fundamentos relativos, em substância, o primeiro, à violação do princípio geral da liberdade de expressão, do artigo 166. o do Regimento e do dever de fundamentação e, o segundo, à violação do princípio da proporcionalidade e do dever de fundamentação. Com efeito, embora no título dos referidos fundamentos, conforme consta do requerimento de recurso, também estejam mencionados outros motivos de censura, nomeadamente, relativos à violação do artigo 41. o da Carta dos Direitos Fundamentais da União Europeia (a seguir «Carta») e a excesso de poder, há que constatar que resulta do conteúdo da argumentação do recorrente que este acusa o Parlamento de ter violado o seu direito à liberdade de expressão, tal como é consagrado no artigo 11. o da Carta e no artigo 10. o da Convenção Europeia para a Proteção dos Direitos do Homem e das Liberdades Fundamentais, assinada em Roma em 4 de novembro de 1950 (a seguir «CEDH») (primeira parte do primeiro fundamento), de ter cometido um erro manifesto de apreciação e de ter ignorado o âmbito de aplicação do artigo 166. o do Regimento (segunda parte do primeiro fundamento), de ter violado o dever de fundamentação que lhe incumbia por força do artigo 296. o TFUE (terceira parte do primeiro fundamento e segunda parte do segundo fundamento) e, por último, de ter violado o princípio da proporcionalidade no que se refere às sanções disciplinares impostas (primeira parte do segundo fundamento). Quanto ao primeiro fundamento, relativo à violação do princípio geral da liberdade de expressão, do artigo 166. o do Regimento e do dever de fundamentação Há que analisar, antes de mais, a terceira parte do primeiro fundamento e, em seguida, em conjunto, a sua primeira e segunda partes. – Quanto à terceira parte, relativa à violação do dever de fundamentação O recorrente alega que a fundamentação da Decisão da Mesa não permite saber se causou uma desordem excecionalmente grave na sessão plenária de 1 de março de 2017, nem determinar quais são os princípios definidos no artigo 11. o do Regimento que foram violados, nem compreender a razão pela qual não foi tida em conta a liberdade de expressão acrescida de que beneficia na qualidade de parlamentar. O Parlamento contesta esta argumentação. Há que recordar que o dever de fundamentação constitui uma formalidade essencial que deve ser distinguida da questão da procedência da fundamentação, a qual tem que a com a legalidade substancial do ato controvertido (v. Acórdão de 22 de maio de 2012, Internationaler Hilfsfonds/Comissão, T‑300/10 , EU:T:2012:247 , n. o 180 e jurisprudência referida). Com efeito, a fundamentação de uma decisão consiste em exprimir formalmente as razões em que esta assenta. Esta fundamentação pode ser suficiente, apesar de exprimir razões erradas (v. Despacho de 12 de julho de 2012, Dover/Parlamento, C‑278/11 P , não publicado, EU:C:2012:457 , n. o 36 e jurisprudência referida). Além disso, não é exigido que a fundamentação especifique todos os elementos de facto e de direito pertinentes, na medida em que a questão de saber se a fundamentação de um ato satisfaz as exigências do artigo 296. o TFUE deve ser apreciada não só à luz da sua letra mas também do seu contexto e do conjunto das regras jurídicas que regem a matéria em causa (v. Acórdão de 22 de maio de 2012, Internationaler Hilfsfonds/Comissão, T‑300/10 , EU:T:2012:247 , n. o 181 e jurisprudência referida). No caso em apreço, a Decisão da Mesa divide‑se em três partes. A primeira (n. os 1 a 16 da decisão) descreve os factos que conduziram à adoção das sanções em causa, as anteriores declarações do recorrente que já foram objeto de sanções e o procedimento de recurso interno instaurado por este último contra a Decisão do Presidente. A segunda (n. os 17 a 23 da decisão) estabelece o quadro jurídico aplicável e a terceira (n. os 24 a 37 decisão) contém uma apreciação jurídica, com vista a determinar a violação, pelo recorrente, do artigo 11. o do Regimento e, consequentemente, do artigo 166. o do mesmo Regimento. Em especial, nos n. os 26 a 28 da sua decisão, após ter recordado a importância do princípio da igualdade entre homens e mulheres, consagrado no artigo 2. o TUE e reconhecido pela Carta, a Mesa do Parlamento começou por referir que, pelas suas declarações discriminatórias, insultuosas e certamente premeditadas, apresentadas, de resto, como sendo corroboradas por dados estatísticos enviesados, o recorrente violou um dos valores fundamentais da União Europeia. Por outro lado, o recorrente teve, inegavelmente, a intenção de provocar e de insultar as mulheres, mas também o Parlamento enquanto instituição guardiã dos valores europeus que promovem a igualdade de género. Além disso, as referidas declarações suscitaram o interesse dos meios de comunicação social e reações nas redes sociais, causando, assim, um impacto negativo na imagem do Parlamento e dos seus deputados junto dos cidadãos da União. Em seguida, embora recorde a importância da liberdade de expressão reconhecida pelo artigo 11. o , n. o 4, primeiro parágrafo, do Regimento e pelos diversos instrumentos jurídicos internacionais relativos aos direitos do Homem, a Mesa do Parlamento sublinha que, de acordo com estes diplomas e com a interpretação da referida liberdade pela jurisprudência, o exercício desta liberdade pode ser limitado se violar outros direitos, «nomeadamente se ofender ou insultar outras pessoas» ou «para assegurar a proteção dos direitos ou da reputação de outras pessoas» (n. os 29 e 30 da Decisão da Mesa). Assim, no n. o 31 da referida decisão, a Mesa do Parlamento refere que o princípio da liberdade do uso da palavra, que assiste a todos os deputados no Parlamento, não era aplicável «à linguagem insultuosa, injuriosa ou desrespeitosa» ou «ao comportamento que atenta contra a dignidade do Parlamento e constitui uma violação dos valores e princípios fundamentais da União». A seguir ao exposto, a Mesa do Parlamento refere, no n. o 32 da sua decisão, que o comportamento do recorrente constitui uma violação do artigo 11. o , n. o 3, do Regimento, uma vez que atenta contra os valores e princípios definidos nos tratados, inclusive a Carta, e não respeita a dignidade do Parlamento. Mais, sublinha que este comportamento não pode ser justificado ao abrigo do disposto no artigo 11. o , n. o 4, do Regimento, uma vez que o uso de uma linguagem ofensiva e insultuosa não pode ser coberto pela liberdade de expressão. A Mesa do Parlamento conclui que, deste modo, o recorrente perturbou os trabalhos do Parlamento, em violação dos princípios previstos no artigo 11. o do Regimento, na aceção do artigo 166. o deste mesmo regimento. Por último, nos n. os 33 a 35 da sua decisão, a Mesa do Parlamento refere que o recorrente já tinha usado uma linguagem inapropriada, em violação do artigo 11. o , n. o 3, do Regimento, o que tinha levado, por três vezes, o Presidente do Parlamento a aplicar‑lhe sanções que, em seguida, tinham sido confirmadas pela Mesa do Parlamento. Por conseguinte, conclui que o comportamento do recorrente deve ser considerado grave e reiterado e que o facto de não ter apresentado um pedido de desculpas, mas, pelo contrário, ter reiterado as suas observações, justifica ainda mais a severidade da sanção imposta. Daqui decorre que, sem prejuízo da apreciação do mérito, que será feita no âmbito da primeira e da segunda parte do presente fundamento, a Decisão da Mesa contém uma fundamentação conforme às exigências do artigo 296. o TFUE. Por conseguinte, a terceira parte do primeiro fundamento deve ser julgada improcedente. – Quanto à primeira e à segunda partes, relativas, respetivamente, à violação da liberdade de expressão e à violação do artigo 166. o do Regimento O recorrente alega, em substância, que o Parlamento não demonstrou que os requisitos exigidos para a aplicação do artigo 166. o , n. o 1, do Regimento estejam preenchidos e que, por conseguinte, lhe foi aplicada uma sanção disciplinar em violação da liberdade de expressão acrescida de que beneficia enquanto parlamentar, em conformidade com jurisprudência constante do Tribunal Europeu dos Direitos do Homem (a seguir «TEDH»). A este respeito, o recorrente sustenta, em primeiro lugar, que a Decisão da Mesa padece de um erro de direito, uma vez que não tem suficientemente em conta o facto de as suas declarações, que foram proferidas no âmbito do exercício das suas funções parlamentares no hemiciclo do Parlamento, constituírem elementos do seu discurso político. Em segundo lugar, considera que, ao querer sancionar o teor das suas declarações, e não uma eventual violação de uma regra do debate parlamentar, o Parlamento cometeu um erro manifesto de apreciação e violou o âmbito de aplicação do artigo 166. o do Regimento. Por um lado, alega que resulta da fundamentação da referida decisão que a sua intervenção na reunião plenária de 1 de março de 2017 foi regular, pelo que é necessário interrogar‑se sobre a questão de saber se as suas declarações constituem verdadeiramente um caso grave de desordem ou de perturbação do debate parlamentar. Por outro lado, refere que o caráter «vago e impreciso» da redação: «casos graves de desordem ou de perturbação do Parlamento, em violação dos princípios previstos no artigo 11. o », constante do artigo 166. o do Regimento, exige que o Parlamento demonstre concretamente que as suas declarações estão efetivamente abrangidas pelo âmbito de aplicação desta disposição, o que não ocorreu no caso em apreço. Em terceiro lugar, o recorrente sustenta que a Decisão da Mesa não demonstra que as suas declarações tenham efetivamente causado uma grave desordem na sessão plenária de 1 de março ou tenham gravemente perturbado os trabalhos do Parlamento em violação do artigo 11. o do Regimento, a fim de considerar que os requisitos materiais previstos no artigo 166. o do Regimento se encontram efetivamente preenchidos. Em quarto lugar, o recorrente alega que o Parlamento não demonstrou que a Decisão da Mesa fosse suscetível de ser considerada uma derrogação autorizada do direito à liberdade de expressão. O Parlamento começa por alegar que a apreciação da validade da Decisão da Mesa deve ser efetuada unicamente à luz dos direitos fundamentais garantidos pela Carta e, em especial, à luz do seu artigo 11. o , que consagra a liberdade de expressão, e da sua interpretação pelo juiz da União. Assim, jurisprudência do TEDH invocada pelo recorrente não é aplicável ao caso em apreço, e pode, quando muito, servir de fonte de inspiração. Mas, mesmo que o fosse, daí não resulta que a sua liberdade no uso da palavra seja ilimitada. Em seguida, o Parlamento sublinha que, no exercício das competências previstas nos artigos 166. o e 167. o do Regimento, o seu Presidente e, se for caso disso, a Mesa do Parlamento dispõem de uma certa margem de apreciação. Assim, a fiscalização do Tribunal Geral deve limitar‑se a examinar se o exercício de tal poder não padece de erro manifesto de apreciação ou de desvio de poder e se as garantias processuais foram respeitadas. Por último, relativamente à violação do artigo 166. o do Regimento, invocada no âmbito da segunda parte do primeiro fundamento, o Parlamento alega que não resulta de modo suficientemente claro do requerimento de recurso se o recorrente critica a Decisão da Mesa por ter sido adotada em violação do referido artigo ou se contesta a legalidade deste último enquanto fundamento jurídico da referida decisão, de modo que a parte do fundamento em causa é inadmissível. No entanto, o Parlamento defende‑se, a título subsidiário, referindo que concorda com a leitura feita pelo recorrente da ratio legis do artigo 166. o do Regimento e sustentando que a situação visada por esta disposição corresponde exatamente à do caso em apreço, uma vez que, com as suas declarações, o recorrente causou desordem nos debates e nos trabalhos do Parlamento, violando os princípios previstos no artigo 11. o do Regimento, em detrimento da dignidade do Parlamento, e, por esse motivo, foi sancionado. Remetendo para o n. o 27 da Decisão da Mesa, o Parlamento acrescenta que as declarações do recorrente provocaram, aliás, uma reação imediata de certos deputados e suscitaram reações nos meios de comunicação social e nas redes sociais, atentando, assim, gravemente contra a reputação da instituição. Antes de mais, importa referir, por um lado, que, contrariamente às afirmações do Parlamento e conforme resulta dos n. os 16 e 29 a 33, supra , o teor dos argumentos do recorrente, relativos à segunda parte do primeiro fundamento, está explanado no requerimento de recurso de forma suficientemente clara, pelo que o Parlamento pôde defender‑se eficazmente nos seus articulados (v. n. o 36, supra ) e na audiência. Com efeito, nesta última, conforme resulta da respetiva ata, o Parlamento pronunciou‑se plenamente sobre os requisitos de aplicação do artigo 166. o do Regimento, interligado com o artigo 11. o do mesmo Regimento para o qual a referida disposição remete. Por conseguinte, a exceção de inadmissibilidade invocada pelo Parlamento deve ser julgada improcedente. Por outro lado, o Parlamento não pode contestar a relevância da CEDH e da jurisprudência do TEDH nesta matéria para efeitos de apreciação da violação do artigo 166. o do Regimento. Com efeito, embora seja verdade que a CEDH não constitui, enquanto a União não aderir à mesma, um instrumento jurídico formalmente integrado na ordem jurídica da União (Acórdãos de 26 de fevereiro de 2013, Åkerberg Fransson, C‑617/10 , EU:C:2013:105 , n. o 44, e de 3 de setembro de 2015, Inuit Tapiriit Kanatami e o./Comissão, C‑398/13 P , EU:C:2015:535 , n. o 45), e que, por conseguinte, o exame da validade de um ato de direito derivado da União deve ser realizado unicamente à luz dos direitos fundamentais garantidos pela Carta (Acórdão de 15 de fevereiro de 2016, N., C‑601/15 PPU , EU:C:2016:84 , n. o 46), importa lembrar, por um lado, que, nos termos do artigo 6. o , n. o 3, TUE, fazem parte do direito da União, enquanto princípios gerais, os direitos fundamentais tal como os garante a CEDH e que, por outro, resulta do artigo 52. o , n. o 3, da Carta que os direitos nesta contidos, correspondentes aos direitos garantidos pela CEDH, têm o mesmo sentido e o mesmo âmbito que os que lhe confere a CEDH. Segundo as anotações relativas a esta disposição, as quais, nos termos do artigo 6. o , n. o 1, terceiro parágrafo, TUE e do artigo 52. o , n. o 7, da Carta, devem ser tomadas em consideração para efeitos da sua interpretação, o sentido e o âmbito dos direitos garantidos são determinados não apenas pelo texto da CEDH, mas também, designadamente, pela jurisprudência do TEDH (v. Acórdão de 30 de junho de 2016, Toma e Biroul Executorului Judecătoresc Horațiu‑Vasile Cruduleci, C‑205/15 , EU:C:2016:499 , n. o 41 e jurisprudência referida). Além disso, resulta das referidas anotações que o artigo 52. o , n. o 3, da Carta visa garantir a coerência necessária entre os direitos contidos na Carta e os direitos correspondentes garantidos pela CEDH, sem que tal afete a autonomia do direito da União e do Tribunal de Justiça da União Europeia (Acórdão de 28 de julho de 2016, JZ, C‑294/16 PPU , EU:C:2016:610 , n. o 50). Acresce que deve ser salientado que esta equivalência entre as liberdades garantidas pela Carta e as garantidas pela CEDH foi formalmente declarada relativamente à liberdade de expressão (Acórdão de 4 de maio de 2016, Philip Morris Brands e o., C‑547/14 , EU:C:2016:325 , n. o 147). No que respeita, em especial, à liberdade de expressão, importa recordar que esta ocupa um lugar fulcral nas sociedades democráticas e constitui, a esse título, um direito fundamental garantido, nomeadamente, pelo artigo 11. o da Carta, pelo artigo 10. o da CEDH e pelo artigo 19. o do Pacto Internacional sobre os Direitos Civis e Políticos, adotado pela Assembleia Geral das Nações Unidas em 16 de dezembro de 1966 (v., neste sentido, Acórdão de 6 de setembro de 2011, Patriciello, C‑163/10 , EU:C:2011:543 , n. o 31). A este respeito, há que referir que resulta da jurisprudência do TEDH que, sem prejuízo do disposto no artigo 10. o , n. o 2, da CEDH, a liberdade de expressão vale não só para as informações ou ideias acolhidas favoravelmente ou consideradas inofensivas ou indiferentes mas também para aquelas que ferem, chocam ou inquietam o Estado ou uma parte da população. Assim o exigem o pluralismo, a tolerância e a abertura de espírito, sem os quais não há sociedade democrática (TEDH, 7 de dezembro de 1976, Handyside c. Reino Unido, CE:ECHR:1976:1207JUD000549372, § 49). Todavia, o direito à liberdade de expressão não constitui uma prerrogativa absoluta e o seu exercício pode ser sujeito, sob determinadas condições, a restrições. Ora, tendo em conta a importância fundamental da liberdade de expressão, as suas restrições devem ser apreciadas restritivamente, e, como resulta do artigo 10. o , n. o 2, da CEDH e do artigo 52. o , n. o 1, da Carta, apenas são permitidas ingerências na liberdade de expressão se estiverem preenchidos três requisitos. Primeiro, a limitação em causa deve estar «prevista na lei». Por outras palavras, a instituição da União que adota as medidas suscetíveis de restringir a liberdade de expressão de uma pessoa deve dispor de uma base legal para esse fim. Em segundo lugar, a limitação em causa deve prosseguir um objetivo de interesse geral, reconhecido como tal pela União. Em terceiro lugar, a limitação em causa não deve ser excessiva, o que implica, por um lado, que deve ser necessária e proporcionada ao objetivo pretendido, e, por outro, a substância dessa liberdade não deve ser prejudicada (v., neste sentido, Acórdão de 15 de junho de 2017, Kiselev/Conselho, T‑262/15 , EU:T:2017:392 , n. os 69 e 84 e jurisprudência referida). Importa ainda especificar que uma ingerência ou uma restrição à liberdade de expressão apenas pode ser considerada «prevista na lei» quando a norma se reveste de precisão suficiente para ser previsível nos seus efeitos e permitir ao seu destinatário pautar a sua conduta (v., neste sentido, TEDH, 17 de fevereiro de 2004, Maestri c. Itália, CE:ECHR:2004:0217JUD003974898, § 30). Por outro lado, importa referir que, numa democracia, o Parlamento ou os órgãos comparáveis são tribunas indispensáveis ao debate político. Por conseguinte, uma ingerência na liberdade de expressão exercida no quadro destes órgãos apenas pode justificar‑se por motivos imperiosos (TEDH, 17 de dezembro de 2002, A. c. Reino Unido, CE:ECHR:2002:1217JUD003537397, § 79). Além disso, conforme refere, de forma constante, o TEDH na sua jurisprudência, a liberdade de expressão dos parlamentares reveste‑se de particular importância. Com efeito, a liberdade de expressão, sendo valiosa para cada um, é‑o particularmente para um eleito do povo; este último representa os seus eleitores, assinala as suas preocupações e defende os seus interesses. Por conseguinte, as ingerências na liberdade de expressão de um parlamentar da oposição, como o recorrente, exigem uma fiscalização das mais rigorosas pelo juiz (TEDH, 23 de abril de 1992, Castells c. Espanha, CE:ECHR:1992:0423JUD001179885, § 42). Assim, há que considerar que a liberdade de expressão dos parlamentares deve beneficiar de uma proteção acrescida, atendendo à fundamental importância que o Parlamento desempenha numa sociedade democrática. No entanto, sublinhando que qualquer declaração proferida no hemiciclo parlamentar exige um elevado grau de proteção, o TEDH reconheceu recentemente que, face à estreita ligação existente entre o caráter verdadeiramente democrático de um regime político e o funcionamento do Parlamento, o exercício da liberdade de expressão no Parlamento deve por vezes ceder perante os interesses legítimos que são a proteção da boa ordem das atividades parlamentares e a proteção dos direitos dos outros parlamentares (TEDH, 17 de maio de 2016, Karácsony e outros c. Hungria, CE:ECHR:2016:0517JUD 004246113, §§ 138 a 141). Importa referir que, por um lado, o TEDH estabeleceu uma ligação entre a possibilidade de um parlamento sancionar o comportamento de um dos seus membros e a necessidade de assegurar a boa ordem dos trabalhos parlamentares e, por outro, reconheceu aos parlamentos uma ampla autonomia para regulamentar o modo, o momento e local escolhidos pelos parlamentares para as suas intervenções (a fiscalização exercida pelo TEDH sendo, por isso, limitada), mas, em contrapartida, uma muito reduzida margem para enquadrar o teor das declarações proferidas pelos parlamentares (a fiscalização exercida pelo TEDH sendo, assim, mais rigorosa). Na sua jurisprudência, o TEDH apenas se refere, a este propósito, a «um determinado nível de regulamentação […] necessário para obstar a meios de expressão, tais como apelos diretos ou indiretos à violência» (TEDH, 17 de maio de 2016, Karácsony e outros c. Hungria, CE:ECHR:2016:0517JUD004246113, § 140). Daqui resulta que, por um lado, um regulamento interno de um parlamento apenas pode prever a possibilidade de sancionar as declarações proferidas pelos parlamentares caso estas atentem contra o bom funcionamento do Parlamento ou representem um perigo grave para a sociedade, tais como apelos à violência ou ao ódio racial. Por outro lado, o poder, reconhecido aos parlamentos, de aplicar sanções disciplinares para assegurar o bom andamento das suas atividades ou a proteção de determinados direitos, princípios ou liberdades fundamentais deve ser conciliado com a necessidade de assegurar o respeito pela liberdade de expressão dos parlamentares. Por conseguinte, tendo em conta a particular importância da liberdade de expressão dos parlamentares e os limites rigorosos em que podem ser introduzidas restrições a esta liberdade, em conformidade com os princípios que, neste âmbito, resultam da jurisprudência do TEDH, há que verificar se, ao aplicar a sanção disciplinar em causa, o Parlamento observou os requisitos previstos pelo artigo 166. o , n. o 1, do Regimento. No caso em apreço, o Regimento, na redação em vigor no momento dos fatos e tal como foi aplicada pela Mesa do Parlamento, prevê, no capítulo 4 do seu título VII intitulado «Medidas a adotar em caso de violação das regras de conduta dos deputados», medidas imediatas que podem ser adotadas pelo presidente da sessão para restabelecer a ordem (artigo 165. o do Regimento) e sanções disciplinares que podem ser adotadas pelo presidente do Parlamento contra um deputado (artigo 166. o do Regimento). Nos termos do artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento, que foi aplicado no caso em apreço, o Presidente do Parlamento aprova uma decisão fundamentada que imponha as sanções adequadas, «[e]m casos graves de desordem ou de perturbação do Parlamento, em violação dos princípios previstos no artigo 11. o […]». Ora, há que salientar que a redação do artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento difere consoante as suas versões linguísticas. Assim, ao contrário da versão em língua francesa desta disposição, bem como, designadamente, das versões em língua alemã, italiana, espanhola, neerlandesa e grega, a versão em língua inglesa não menciona a perturbação «dos trabalhos» ou «da atividade» do Parlamento, mas utiliza a expressão « disruption of Parliament ». Segundo o Parlamento, esta expressão não incide apenas sobre os trabalhos parlamentares no hemiciclo, mas designa uma situação mais ampla que a sessão, incluindo também o impacto sobre a sua reputação ou a sua dignidade enquanto instituição. A este respeito, importa recordar que, segundo jurisprudência constante, a necessidade de uma interpretação uniforme de uma disposição exige, em caso de divergência entre as suas diferentes versões linguísticas, que a disposição em questão seja interpretada em função do contexto e da finalidade da regulamentação de que constitui um elemento (v., neste sentido, Acórdão de 23 de novembro de 2016, Bayer CropScience e Stichting De Bijenstichting, C‑442/14 , EU:C:2016:890 , n. o 84 e jurisprudência referida). Daqui resulta que a tese sustentada pelo Parlamento na audiência, segundo a qual é necessário basear‑se na versão inglesa do artigo 166. o do Regimento para interpretar a vontade do legislador e o conjunto das versões linguísticas, não pode ser acolhida. Com efeito, tendo em conta o seu contexto e a sua finalidade, o artigo 166. o do Regimento refere‑se aos casos que atentam contra o bom funcionamento do Parlamento ou a boa ordem dos trabalhos parlamentares e visa, portanto, sancionar o comportamento de um deputado que participa na sessão ou nos trabalhos parlamentares que seja suscetível de comprometer gravemente o seu andamento. Aliás, esta interpretação corresponde, como foi acima recordado nos n. os 49 a 51, ao objetivo geralmente prosseguido por um regulamento disciplinar de um parlamento cujo caráter legítimo foi reconhecido pelo TEDH (v., neste sentido, TEDH, 17 de maio de 2016, Karácsony e outros c. Hungria, CE:ECHR:2016:0517JUD004246113, §§ 138 a 140). Por outro lado, há que salientar que a redação do artigo 166. o do Regimento considera que dois tipos de casos podem ser sancionados, ou seja, quer os «casos graves de desordem […], em violação dos princípios previstos no artigo 11. o » quer os de «perturbação do Parlamento, em violação dos princípios previstos no artigo 11. o […]». Importa referir, a este respeito, que não resulta da Decisão da Mesa, nem dos articulados das partes, que as declarações proferidas pelo recorrente perante o Parlamento na sessão plenária de 1 de março de 2017 tenham criado qualquer desordem na referida sessão, na aceção da primeira alternativa prevista no artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento. A este respeito, conforme resulta das respostas dadas às questões do Tribunal Geral, a única reação imediata às declarações do recorrente foi a da deputada, que ele tinha questionado, que levantou um cartão azul. Esta expressou a sua indignação nos seguintes termos: «Senhor deputado, na sua opinião, segundo as suas teorias, eu não teria sequer o direito de estar aqui na qualidade de deputada, sei que o magoa, sei que não gosta nada que as mulheres tenham hoje o direito de representar os cidadãos nas mesmas condições e com os mesmos direitos que os seus. E eu sou uma mulher e defendo os direitos das mulheres contra os homens iguais a si». No entanto, esta reação não permite determinar que se verificou um caso grave de desordem na sessão plenária de 1 de março de 2017 ou de perturbação dos trabalhos do Parlamento. Além disso, tal apreciação não resulta da Decisão da Mesa, cuja legalidade é fiscalizada no presente recurso pelo Tribunal Geral. Aliás, o Parlamento confirmou, tanto nas suas respostas às questões escritas do Tribunal Geral como durante a audiência, que nenhum caso de desordem ou de perturbação, a fortiori grave, ocorreu no seu hemiciclo aquando da sessão plenária de 1 de março de 2017 e no âmbito dos respetivos debates, na sequência da intervenção do recorrente. No entanto, o Parlamento afirmou que, ainda assim, a situação do recorrente se encontrava abrangida pela segunda alternativa prevista no artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento, ou seja, no caso de «perturbação do Parlamento», que é a consequência direta da violação dos princípios previstos no artigo 11. o do Regimento, que estabelece regras de conduta para os deputados. A este respeito, o Parlamento alegou que a «perturbação» que justificou a imposição das sanções disciplinares ao recorrente se tinha manifestado fora da sessão, sob a forma de uma ofensa à sua reputação e à sua dignidade enquanto instituição. Além disso, o Parlamento especificou que a perturbação do Parlamento prevista no artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento não se encontra limitada aos debates ou aos trabalhos no seu seio, e que lhe deve ser atribuída uma aceção mais ampla, que inclua o Parlamento no seu conjunto, a sua dignidade, a sua reputação e, por conseguinte, o seu funcionamento. Esta argumentação não pode ser acolhida. Com efeito, em primeiro lugar, verifica‑se que a afirmação do Parlamento, na audiência, segundo a qual a situação do recorrente está abrangida pela segunda alternativa prevista no artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento, ou seja, a perturbação do Parlamento, não resulta da Decisão da Mesa, que não indica com precisão qual é a razão da infração específica que foi considerada, no caso em apreço, entre as previstas na referida disposição. A este respeito, a referida decisão limita‑se a referir, no n. o 32, que o comportamento do recorrente constitui uma violação dos princípios previstos no artigo 11. o , n. o 3, do Regimento, na medida em que viola os valores e os princípios definidos nos tratados da União e não respeita a dignidade do Parlamento, daí deduzindo a existência de uma «perturbação do Parlamento», na aceção do artigo 166. o do Regimento. Contrariamente ao alegado pelo Parlamento na audiência, não resulta da fundamentação constante dos n. os 26 e 27 da Decisão da Mesa, à luz da qual deve ser interpretada, uma leitura diferente do n. o 32 da referida decisão. Com efeito, estes primeiros números limitam‑se a referir que as declarações provocadoras, premeditadas, insultuosas e discriminatórias, tanto em relação às mulheres como ao Parlamento, constituem uma violação de um valor fundamental da União e são suscetíveis de contribuir para uma perceção negativa do Parlamento e dos seus deputados pelo público. Por conseguinte, se estas apreciações podem, quando muito, ser interpretadas no sentido de que declaram uma violação do artigo 11. o do Regimento, porém, não indicam, de todo, uma perturbação do Parlamento, tal como é exigido pelo artigo 166. o do Regimento. Ora, basta recordar, a este respeito, que é efetivamente o artigo 166. o do Regimento, e não o seu artigo 11. o , que determina os requisitos para a aplicação de uma sanção a um deputado. Com efeito, o artigo 11. o do Regimento contém regras de conduta que recordam os princípios e os valores pelos quais os deputados devem pautar o seu comportamento, o qual, nos termos do artigo 11. o , n. o 3, primeiro parágrafo, do Regimento, não deve comprometer o bom andamento dos trabalhos parlamentares nem a segurança e a ordem nas instalações do Parlamento ou o bom funcionamento dos equipamentos deste último. Além disso, o artigo 11. o , n. o 3, segundo parágrafo, do Regimento dispõe que, nos debates parlamentares, os deputados abstêm‑se de linguagem e de comportamentos ofensivos, racistas ou xenófobos. Em contrapartida, quanto às possíveis consequências da inobservância das referidas regras de conduta, o artigo 11. o , n. o 3, quarto parágrafo, do Regimento limita‑se a indicar que «pode» levar à aplicação de «medidas», nos termos dos artigos 165. o , 166. o e 167. o do Regimento. Daqui resulta que a conclusão tirada no n. o 32 da Decisão da Mesa, segundo a qual a violação dos princípios e dos valores previstos no artigo 11. o do Regimento implica, ipso facto , a verificação de um caso grave de desordem ou de perturbação do Parlamento não decorre de nenhum modo da referida disposição. O facto de o artigo 11. o , n. o 3, do Regimento, na versão aplicável ao presente litígio, fazer referência, no seu segundo parágrafo, à «linguagem e [aos] comportamentos ofensivos, racistas ou xenófobos» não põe em causa esta conclusão. A este respeito, importa referir que, embora o artigo 166, n. o 1, do Regimento remeta, como na sua versão anterior, para os princípios previstos no artigo 11. o do Regimento, uma interpretação literal da primeira destas disposições leva a considerar que a violação dos referidos princípios não constitui um motivo de incriminação autónomo, mas um requisito suplementar necessário para poder sancionar os casos graves de desordem ou de perturbação do Parlamento, o que, aliás, foi confirmado pelo Parlamento na audiência. Daqui resulta que a violação dos princípios previstos no artigo 11. o do Regimento, caso seja comprovada, não pode, por si só, ser sancionada enquanto tal, mas apenas se for acompanhada de uma grave desordem ou perturbação do Parlamento, o que também foi confirmado pelo Parlamento na audiência. Em segundo lugar, contrariamente ao afirmado pelo Parlamento na audiência, a perturbação do Parlamento prevista no artigo 166. o , n. o 1, primeiro parágrafo, do Regimento, que se teria concretizado fora do hemiciclo, devido às repercussões que tiveram as declarações do recorrente fora do Parlamento, não pode ser entendida como uma ofensa à reputação ou à dignidade deste enquanto instituição. Com efeito, a circunstância, mencionada no n. o 27 da Decisão da Mesa, de que as declarações do recorrente teriam, posteriormente à sessão plenária de 1 de março de 2017, chamado a atenção dos meios de comunicação social e das redes sociais e teriam sido «suscetíveis» ( likely ) de contribuir para uma perceção negativa do Parlamento e dos seus deputados pelo público é irrelevante, uma vez que não permite considerar que o Parlamento comprovou a existência de uma perturbação do Parlamento na aceção do artigo 166. o do Regimento. Além disso, a Decisão da Mesa não contém nenhuma apreciação sobre os critérios que levaram a Mesa do Parlamento a verificar uma pretensa ofensa à dignidade do Parlamento. Além disso, por não terem sido determinados critérios objetivos para a apreciação da existência da referida ofensa e dado o caráter, no mínimo, vago do conceito «dignidade do Parlamento» ou de ofensa a este, bem como a importante margem de apreciação de que dispõe o Parlamento nesta matéria, tal interpretação teria por efeito restringir a liberdade de expressão dos parlamentares de forma arbitrária. Ademais, há que salientar que o artigo 166. o , n. o 2, do Regimento visa o comportamento dos deputados e prevê que, para a apreciação deste comportamento, deve ser tido em conta o seu caráter pontual, recorrente ou permanente, e a sua gravidade. Em contrapartida, as declarações, as palavras ou os discursos não são mencionados e, portanto, não podem ser, enquanto tais, objeto de medida punitiva. Daqui decorre que, mesmo admitindo que as declarações proferidas no âmbito das funções parlamentares possam ser equiparadas a um comportamento, que deve, em conformidade com o artigo 11. o , n. o 3, primeiro parágrafo, do Regimento, nomeadamente, radicar em determinados valores e não comprometer o bom andamento dos trabalhos parlamentares, e que as referidas declarações possam, a este título, constituir uma violação dos princípios e dos valores previstos no referido artigo, estas não podem ser objeto de sanção na falta de um caso grave de desordem ou perturbação do Parlamento. De resto, a distinção estabelecida no artigo 166. o , n. o 2, segundo parágrafo, do Regimento, para efeitos de apreciação dos comportamentos dos deputados no exercício das suas funções parlamentares, entre, por um lado, os comportamentos de caráter visual que podem ser tolerados em determinadas circunstâncias e, por outro, «os comportamentos que perturbem ativamente a atividade parlamentar» não permite considerar que as declarações proferidas em sessão parlamentar possam ser incluídas nesta última categoria de comportamentos e, a este título, sancionadas, na falta de um caso grave de desordem ou de perturbação do Parlamento. Tendo em conta o que precede, bem como a particular importância que reveste a liberdade de expressão dos parlamentares e os limites estritos em que podem ser‑lhe introduzidas restrições, referidos nos n. os 37 a 51, supra , os artigos 11. o e 166. o do Regimento devem ser interpretados no sentido de que não permitem sancionar um deputado pelas declarações feitas no âmbito das suas funções parlamentares na falta de um caso grave de desordem ou de perturbação do Parlamento. Nestas condições, e não obstante o caráter particularmente chocante dos termos utilizados pelo recorrente na sua intervenção na sessão plenária de 1 de março de 2017 o Parlamento não podia, no caso em apreço, aplicar‑lhe qualquer sanção disciplinar com base no artigo 166. o , n. o 1, do Regimento. Além disso, mesmo que se admita que a perturbação do Parlamento não se limita stricto sensu ao seio do hemiciclo, dado que a referência à «desordem [na sessão]» no artigo 166. o , n. o 1, do Regimento apenas existe na primeira alternativa prevista, ou seja, no caso grave de desordem, uma aceção tão ampla como a defendida pelo Parlamento não pode vingar pelos motivos expostos no n. o 66, supra . Em face do acima exposto, deve ser acolhido o primeiro fundamento na parte em que visa determinar a violação do artigo 166. o do Regimento, bem como o primeiro pedido, e ser anulada a Decisão da Mesa, sem que seja necessário examinar o segundo fundamento que foi invocado para sustentar o pedido de anulação. Quanto aos pedidos de indemnização Para sustentar os seus pedidos de indemnização, o recorrente alega que a anulação da Decisão da Mesa não lhe permite obter a reparação de todos os danos sofridos. Assim, o recorrente pede, por um lado, a reparação dos danos patrimoniais resultantes da perda do direito ao subsídio de estadia, que ascende ao montante de 9180 euros. Por outro lado, o recorrente pede a condenação do Parlamento no pagamento da quantia de 10000 euros a título de indemnização pelos danos não patrimoniais resultantes da suspensão da sua participação nas atividades do Parlamento, da proibição de representar o Parlamento, bem como da ofensa à sua reputação e à sua honorabilidade. O Parlamento alega que o pedido de indemnização pelos danos patrimoniais é inadmissível. Além disso, considera que a anulação da Decisão da Mesa constitui uma reparação adequada dos danos não patrimoniais do recorrente. A título subsidiário, considera que o montante máximo de 1000 euros seria apropriado. No caso em apreço, em primeiro lugar, quanto ao pedido de indemnização pelos danos patrimoniais resultantes da perda do direito ao subsídio de estadia, basta referir que o recorrente não expõe a razão pela qual, mesmo no caso de anulação da Decisão da Mesa, o facto de já ter sofrido a sanção em causa não lhe permite obter a reparação de todos os seus danos, até porque se limita a pedir o pagamento do montante correspondente ao subsídio que teria recebido, na falta da sanção aplicada, ou seja, 9180 euros. Ora, tendo em conta a anulação da Decisão da Mesa e em conformidade com o artigo 266. o TFUE, incumbe ao Parlamento tomar as medidas necessárias à execução do presente acórdão, o que implica o reembolso dos montantes correspondentes ao subsídio de estadia cujo pagamento foi suspenso. Daqui resulta que o pedido de indemnização pelos danos patrimoniais deve ser rejeitado. Em segundo lugar, quanto ao pedido de indemnização pelos danos não patrimoniais alegadamente sofridos pelo recorrente, importa referir que, segundo jurisprudência constante, a anulação de um ato ferido de ilegalidade pode constituir, em si mesma, a reparação adequada e, em princípio, suficiente, de qualquer dano moral que esse ato possa ter causado (Acórdãos de 9 de julho de 1987, Hochbaum e Rawes/Comissão, 44/85, 77/85, 294/85 e 295/85 , EU:C:1987:348 , n. o 22, e de 9 de novembro de 2004, Montalto/Conselho, T‑11603 , EU:T:2004:325 , n. o 127), a não ser que o recorrente demonstre ter sofrido um dano moral destacável da ilegalidade em que assenta a anulação e insuscetível de ser integralmente reparado pela anulação (v. Acórdão de 25 de junho de 2015, EE/Comissão F‑55/14 , EU:F:2015:66 , n. o 46 e jurisprudência referida). No caso em apreço, nada nos autos permite concluir que a Decisão da Mesa foi adotada em condições que causaram um dano não patrimonial ao recorrente independentemente do ato anulado. Por conseguinte, o pedido de indemnização pelos danos não patrimoniais deve ser rejeitado. Quanto às despesas Nos termos do artigo 134. o , n. o 3, do Regulamento de Processo, se as partes obtiverem vencimento parcial, cada uma das partes suporta as suas próprias despesas. No caso em apreço, na medida em que apenas o pedido de anulação foi julgado procedente, há que decidir que cada parte suportará as suas próprias despesas. Pelos fundamentos expostos, O TRIBUNAL GERAL (Sexta Secção alargada) decide: 1) A Decisão da Mesa do Parlamento Europeu, de 3 de abril de 2017, é anulada. 2) O pedido de indemnização é julgado improcedente. 3) Janusz Korwin‑Mikke e o Parlamento suportarão, cada um, as suas próprias despesas. Berardis Papasavvas Spielmann Csehi Spineanu‑Matei Proferido em audiência pública no Luxemburgo, em 31 de maio de 2018. Assinaturas ( *1 ) Língua do processo: francês.

61999CJ0184

de

Entscheidungsgründe 1 Das Tribunal du travail Nivelles hat mit Urteil vom 7. Mai 1999, beim Gerichtshof eingegangen am 19. Mai 1999, gemäß Artikel 234 EG zwei Fragen nach der Auslegung der Artikel 6, 8 und 8a EG-Vertrag (nach Änderung jetzt Artikel 12 EG, 17 EG und 18 EG) sowie der Richtlinie 93/96/EWG des Rates vom 29. Oktober 1993 über das Aufenthaltsrecht der Studenten (ABl. L 317, S. 59) zur Vorabentscheidung vorgelegt. 2 Diese Fragen stellen sich in einem Rechtsstreit zwischen Herrn Grzelczyk und dem Centre public d'aide sociale d'Ottignies-Louvain-la-Neuve (im Folgenden: CPAS) über die Entscheidung des CPAS, ihm nicht mehr das Existenzminimum (Minimex") zu gewähren. Gemeinschaftsrecht 3 Artikel 6 Absatz 1 EG-Vertrag bestimmt: Unbeschadet besonderer Bestimmungen dieses Vertrages ist in seinem Anwendungsbereich jede Diskriminierung aus Gründen der Staatsangehörigkeit verboten." 4 Artikel 8 EG-Vertrag sieht vor: (1) Es wird eine Unionsbürgerschaft eingeführt. Unionsbürger ist, wer die Staatsangehörigkeit eines Mitgliedstaats besitzt. (2) Die Unionsbürger haben die in diesem Vertrag vorgesehenen Rechte und Pflichten." 5 Artikel 8a EG-Vertrag lautet: (1) Jeder Unionsbürger hat das Recht, sich im Hoheitsgebiet der Mitgliedstaaten vorbehaltlich der in diesem Vertrag und in den Durchführungsvorschriften vorgesehenen Beschränkungen und Bedingungen frei zu bewegen und aufzuhalten. (2) Der Rat kann Vorschriften erlassen, mit denen die Ausübung der Rechte nach Absatz 1 erleichtert wird; sofern in diesem Vertrag nichts anderes bestimmt ist, beschließt er einstimmig auf Vorschlag der Kommission und nach Zustimmung des Europäischen Parlaments." 6 In der vierten Begründungserwägung der Richtlinien 90/364/EWG des Rates vom 28. Juni 1990 über das Aufenthaltsrecht (ABl. L 180, S. 26) und 90/365/EWG des Rates vom 28. Juni 1990 über das Aufenthaltsrecht der aus dem Erwerbsleben ausgeschiedenen Arbeitnehmer und selbständig Erwerbstätigen (ABl. L 180, S. 28) sowie in der sechsten Begründungserwägung der Richtlinie 93/96 - die im Wesentlichen an die Stelle der Richtlinie 90/366/EWG des Rates vom 28. Juni 1990 über das Aufenthaltsrecht der Studenten (ABl. L 180, S. 30) getreten ist, die vom Gerichtshof für nichtig erklärt wurde (Urteil vom 7. Juli 1992 in der Rechtssache C-295/90, Parlament/Rat, Slg. 1992, I-4193) - heißt es, dass die nach diesen Richtlinien Berechtigten die öffentlichen Finanzen des Aufnahmemitgliedstaats nicht über Gebühr belasten dürfen. 7 Artikel 1 der Richtlinie 93/96 lautet: In dem Bemühen, die Voraussetzungen für eine leichtere Ausübung des Aufenthaltsrechts zu präzisieren und für einen Angehörigen eines Mitgliedstaats, der zu einer Berufsausbildung in einem anderen Mitgliedstaat zugelassen worden ist, den nichtdiskriminierenden Zugang zur beruflichen Bildung zu gewährleisten, erkennen die Mitgliedstaaten das Aufenthaltsrecht jedem Studenten zu, der Angehöriger eines Mitgliedstaats ist und dem dieses Recht nicht aufgrund einer anderen Bestimmung des Gemeinschaftsrechts zusteht, sowie seinen Ehegatten und unterhaltsberechtigten Kindern, sofern der betreffende Student durch eine Erklärung oder durch andere, zumindest gleichwertige Mittel, die er selbst wählt, der einzelstaatlichen Behörde glaubhaft macht, dass er über Existenzmittel verfügt, so dass er und seine Familie während ihres Aufenthalts nicht die Sozialhilfe des Aufnahmemitgliedstaats in Anspruch nehmen müssen; dies gilt unter der Bedingung, dass er bei einer anerkannten Lehranstalt zum Erwerb einer beruflichen Bildung als Hauptzweck eingeschrieben ist und dass er einen Krankenversicherungsschutz genießt, der sämtliche Risiken im Aufnahmemitgliedstaat abdeckt." Nationales Recht 8 Artikel 1 des Gesetzes vom 7. August 1974 zur Einführung des Anspruchs auf ein Existenzminimum (Moniteur belge vom 18. September 1974, S. 11363) bestimmt: 1. Jeder volljährige Belgier, der seinen tatsächlichen Aufenthalt in Belgien hat, nicht über ausreichende Mittel verfügt und sich diese Mittel nicht aus eigener Kraft oder in anderer Weise beschaffen kann, hat Anspruch auf ein Existenzminimum. Der König bestimmt, was unter tatsächlichem Aufenthalt zu verstehen ist. Der Anspruch steht auch verheirateten Minderjährigen sowie Ledigen zu, die ein oder mehrere unterhaltsberechtigte Kinder haben. 2. Der König kann durch eine vom Ministerrat beschlossene Verordnung die Anwendung dieses Gesetzes unter den von ihm festgelegten Bedingungen auf andere Kategorien von Minderjährigen und auf Personen ausdehnen, die nicht die belgische Staatsangehörigkeit besitzen." 9 Artikel 1 der Königlichen Verordnung vom 27. März 1987 (Moniteur belge vom 7. April 1987, S. 5086), die den Anwendungsbereich des Gesetzes vom 7. August 1974 auf Personen ausdehnt, die nicht die belgische Staatsangehörigkeit besitzen, bestimmt: Der Anwendungsbereich des Gesetzes vom 7. August 1974 zur Einführung des Anspruchs auf ein Existenzminimum wird auf folgende Personen ausgedehnt: 1. Personen, auf die die Verordnung (EWG) Nr. 1612/68 des Rates der Europäischen Gemeinschaften vom 15. Oktober 1968 über die Freizügigkeit der Arbeitnehmer innerhalb der Gemeinschaft anwendbar ist; 2. Staatenlose, die unter das am 28. September 1954 in New York unterzeichnete und mit Gesetz vom 12. Mai 1960 genehmigte Übereinkommen über die Rechtsstellung der Staatenlosen fallen; 3. Flüchtlinge im Sinne von Artikel 49 des Gesetzes vom 15. Dezember 1980 über den Zugang zum Hoheitsgebiet, den Aufenthalt, die Niederlassung und die Ausreise von Ausländern." Ausgangsverfahren und Vorlagefragen 10 Der Kläger des Ausgangsverfahrens, der die französische Staatsangehörigkeit besitzt, nahm 1995 an der Katholischen Universität Louvain-la-Neuve ein Sportstudium auf und verlegte hierzu seinen Aufenthalt nach Belgien. In den ersten drei Studienjahren kam er für seinen Unterhalt, seine Unterbringung und das Studium selbst auf, indem er verschiedene kleinere Beschäftigungen ausübte und Zahlungserleichterungen erhielt. 11 Zu Beginn des vierten und letzten Studienjahres beantragte er beim CPAS die Gewährung des Existenzminimums. Das CPAS führte in seinem Bericht aus, dass der Kläger viel gearbeitet habe, um sein Studium zu finanzieren, dass aber das letzte Studienjahr wegen der Abfassung einer schriftlichen Arbeit und der Ableistung der Vorbereitungszeit schwerer sei als die vorangegangenen. Aus diesem Grund bewilligte das CPAS dem Kläger mit Entscheidung vom 16. Oktober 1998 das Existenzminimum zum Satz für Alleinstehende" für die Zeit vom 5. Oktober 1998 bis 30. Juni 1999. 12 Das CPAS beantragte beim belgischen Staat die Erstattung des dem Kläger gezahlten Existenzminimums. Nachdem das zuständige föderale Ministerium die Erstattung abgelehnt hatte, weil die gesetzlichen Voraussetzungen für die Gewährung des Existenzminimums, insbesondere die der Staatsangehörigkeit, nicht erfuellt gewesen seien, entzog das CPAS dem Kläger mit Entscheidung vom 29. Januar 1999 ab 1. Januar 1999 das Existenzminimum mit folgender Begründung: Der Betroffene ist als Student eingeschriebener EWG-Staatsangehöriger." 13 Der Kläger griff diese Entscheidung beim Tribunal du travail Nivelles an. Dieses Gericht weist darauf hin, dass das Existenzminimum nach der Rechtsprechung des Gerichtshofes eine soziale Vergünstigung im Sinne von Artikel 7 Absatz 2 der Verordnung (EWG) Nr. 1612/68 des Rates vom 15. Oktober 1968 über die Freizügigkeit der Arbeitnehmer innerhalb der Gemeinschaft (ABl. L 257, S. 2) sei und im belgischen Recht die Gewährung des Existenzminimums auf die Personen ausgedehnt worden sei, die in den Anwendungsbereich dieser Verordnung fielen. Das CPAS sei allerdings der Ansicht, dass der Kläger nicht die Voraussetzungen erfuelle, um diese Ausdehnung des Anwendungsbereichs des Existenzminimums geltend machen zu können, da er als Student nicht Arbeitnehmer sei und sich sein Aufenthalt in Belgien nicht aus der Verwirklichung des Grundsatzes der Freizügigkeit der Arbeitnehmer ergebe. Außerdem stelle sich in Anbetracht des Urteils vom 12. Mai 1998 in der Rechtssache C-85/96 (Martínez Sala, Slg. 1998, I-2691) die Frage, ob die Grundsätze der Unionsbürgerschaft und der Nichtdiskriminierung der Anwendung der fraglichen nationalen Regelung entgegenstuenden. 14 Unter diesen Umständen hat das Tribunal du travail Nivelles dem Kläger angesichts der Notsituation, in der er sich befand, für die Zeit vom 1. Januar bis 30. Juni 1999 einen Anspruch auf Sozialhilfe in Form einer pauschal auf monatlich 20 000 BEF festgesetzten materiellen Unterstützung zuerkannt und beschlossen, das Verfahren auszusetzen und dem Gerichtshof folgende Fragen zur Vorabentscheidung vorzulegen: 1. Ist es mit dem Gemeinschaftsrecht, insbesondere mit den Grundsätzen der Unionsbürgerschaft und der Nichtdiskriminierung im Sinne der Artikel 6 und 8 EG-Vertrag, vereinbar, dass der Anspruch auf eine beitragsunabhängige Sozialleistung, wie der Anspruch nach dem belgischen Gesetz vom 7. August 1974 über die Gewährung des Existenzminimums, nicht sämtlichen Unionsbürgern, sondern nur Angehörigen der Mitgliedstaaten zuerkannt wird, auf die die Verordnung (EWG) Nr. 1612/68 vom 15. Oktober 1968 anwendbar ist? 2. Hilfsweise: Sind die Artikel 6 und 8a EG-Vertrag und die Richtlinie [93/96] vom 29. Oktober 1993 über das Aufenthaltsrecht der Studenten dahin auszulegen, dass sie es zulassen, dass ein Student, dessen Aufenthaltsrecht anerkannt worden ist, später von dem gegenüber dem Aufnahmeland bestehenden Anspruch auf eine beitragsunabhängige Sozialleistung, wie die Gewährung des Existenzminimums, ausgeschlossen wird und, falls dies zu bejahen ist, dass dieser Ausschluss generell und endgültig gilt? Vorbemerkungen 15 Die Parteien des Ausgangsverfahrens, die Mitgliedstaaten, die Erklärungen abgegeben haben, und die Kommission haben einen wesentlichen Teil ihrer schriftlichen und mündlichen Ausführungen der Frage gewidmet, ob der Kläger aufgrund des Umstands, dass er während der ersten drei Studienjahre verschiedene Beschäftigungen ausgeübt hat, als Arbeitnehmer im Sinne des Gemeinschaftsrechts in den Anwendungsbereich der Königlichen Verordnung vom 27. März 1987 fällt. 16 Wie sich jedoch aus dem Vorlageurteil ergibt, hat sich das vorlegende Gericht die Auffassung des CPAS zu Eigen gemacht hat, dass der Kläger nicht die Voraussetzungen erfuelle, um als Arbeitnehmer im Sinne des Gemeinschaftsrechts zu gelten. Auf dieser tatsächlichen und rechtlichen Grundlage prüft das vorlegende Gericht die Vereinbarkeit der einschlägigen belgischen Rechtsvorschriften mit dem Gemeinschaftsrecht, insbesondere den Artikeln 6, 8 und 8a EG-Vertrag. 17 Unter diesen Umständen hat der Gerichtshof die Fragen des vorlegenden Gerichts so, wie sie ihm gestellt sind, und innerhalb der von diesem Gericht gezogenen Grenzen zu beantworten. 18 Das vorlegende Gericht hat insbesondere auch unter Berücksichtigung der Schlussanträge des Generalanwalts zu prüfen, ob der Kläger nach den Tatsachen und Umständen des Ausgangsverfahrens als Arbeitnehmer im Sinne des Gemeinschaftsrechts zu betrachten ist. Zur ersten Frage 19 Mit seiner ersten Frage möchte das vorlegende Gericht im Wesentlichen wissen, ob es mit den Artikeln 6 und 8 EG-Vertrag vereinbar ist, dass die Gewährung einer beitragsunabhängigen Sozialleistung wie des Existenzminimums bei Angehörigen anderer Mitgliedstaaten als des Aufnahmemitgliedstaats, in dem sie sich rechtmäßig aufhalten, von der Voraussetzung abhängt, dass sie in den Anwendungsbereich der Verordnung Nr. 1612/68 fallen, während für die Angehörigen des Aufnahmemitgliedstaats eine derartige Voraussetzung nicht gilt. Beim Gerichtshof eingereichte Erklärungen 20 Das CPAS macht geltend, beim gegenwärtigen Stand des Gemeinschaftsrechts könne nicht davon ausgegangen werden, dass alle Bürger der Europäischen Union Anspruch auf beitragsunabhängige Sozialleistungen wie das Existenzminimum hätten. Aus Artikel 8a Absatz 1 EG-Vertrag ergebe sich eindeutig, dass diese Bestimmung keine unmittelbare Wirkung habe und bei ihrer Durchführung stets die im EG-Vertrag enthaltenen und im abgeleiteten Recht präzisierten Beschränkungen zu beachten seien. Zu diesem Recht gehörten aber insbesondere auch die Richtlinien 90/364, 90/365 und 93/96, nach denen die Ausübung der Freizügigkeit vom Erfordernis des Nachweises abhängig sei, dass der Betreffende über ausreichende Existenzmittel und eine soziale Absicherung verfüge. 21 Die belgische und die dänische Regierung tragen vor, das Inkrafttreten des Vertrages über die Europäische Union und des Vertrages von Amsterdam könne an dieser Auslegung nichts ändern. Die Unionsbürgerschaft bedeute nicht, dass die Unionsbürger neue und weiter gehende Rechte als diejenigen erhielten, die sich bereits aus dem EG-Vertrag und dem abgeleiteten Recht ergäben. Der Grundsatz der Unionsbürgerschaft habe somit keinen eigenständigen Inhalt, sondern knüpfe nur an die anderen Bestimmungen des EG-Vertrags an. 22 Nach Meinung der französischen Regierung würde eine Ausdehnung des gegenwärtig nur für Arbeitnehmer und ihre Familienangehörigen geltenden Grundsatzes der Gleichbehandlung bei sozialen Vergünstigungen auf alle Unionsbürger darauf hinauslaufen, dass eine umfassende Gleichheit zwischen den in einem Mitgliedstaat ansässigen Unionsbürgern und den Angehörigen dieses Staates hergestellt würde, was sich wohl kaum mit den an die Staatsangehörigkeit geknüpften Rechten vereinbaren lasse. 23 Die portugiesische Regierung weist darauf hin, dass die Angehörigen der Mitgliedstaaten seit dem Inkrafttreten des Vertrages über die Europäische Union gemeinschaftsrechtlich nicht mehr in erster Linie als Wirtschaftsfaktoren in einer im Wesentlichen wirtschaftlich geprägten Gemeinschaft gesehen würden. Die Einführung der Unionsbürgerschaft habe zur Folge gehabt, dass die im Gemeinschaftsrecht vorgesehenen Beschränkungen und Bedingungen, denen die Ausübung des Rechts unterliege, sich im Hoheitsgebiet der Mitgliedstaaten frei zu bewegen und aufzuhalten, nicht weiterhin so ausgelegt werden könnten, dass sie für ein auf dem EG-Vertrag beruhendes Recht rein wirtschaftlichen Charakters gälten, sondern dass sie sich nur auf die auf Gründe der öffentlichen Ordnung, Sicherheit und Gesundheit gestützten Ausnahmen bezögen. Hätten die Angehörigen der Mitgliedstaaten mit Inkrafttreten des Vertrages über die Europäische Union die Eigenschaft von Unionsbürgern erworben und würden nicht mehr als reine Wirtschaftsteilnehmer betrachtet, so folge daraus außerdem, dass die Anwendung der Verordnung Nr. 1612/68 ebenfalls auf alle Unionsbürger ausgedehnt werden müsse, unabhängig davon, ob sie Arbeitnehmer im Sinne dieser Verordnung seien. 24 Die Regierung des Vereinigten Königreichs macht unter Bezugnahme auf das Urteil Martínez Sala geltend, auch wenn der Kläger aufgrund seiner Staatsangehörigkeit diskriminiert werde, sei Artikel 6 EG-Vertrag nicht auf seine Situation anwendbar, da jede etwaige Diskriminierung ihm gegenüber außerhalb des Anwendungsbereichs des EG-Vertrags liege. Artikel 6 könne weder für sich allein noch in Verbindung mit Artikel 8 EG-Vertrag zur Folge haben, dass die Grenzen des Anwendungsbereichs der Verordnung Nr. 1612/68 hinfällig würden. 25 Die belgische Regierung fügt hinzu, dass der Kläger im Ausgangsverfahren das Existenzminimum verlange, obwohl diese Art der Finanzierung nicht in den Anwendungsbereich des Artikels 6 EG-Vertrag sowie der Artikel 126 (jetzt Artikel 149 EG) und 127 (nach Änderung jetzt Artikel 150 EG) EG-Vertrag falle. Eine solche Finanzierung sei nämlich ein sozialpolitisches Instrument, das in keinem spezifischen Zusammenhang mit dem berufsbildenden Unterricht stehe und für das die Gemeinschaft beim gegenwärtigen Stand des Gemeinschaftsrechts nicht zuständig sei. 26 Die Kommission vertritt die Ansicht, die Artikel 6 und 8 EG-Vertrag seien dahin auszulegen, dass sie den Unionsbürgern das Recht verliehen, im sachlichen Anwendungsbereich des Vertrages nicht von einem Mitgliedstaat aus Gründen der Staatsangehörigkeit diskriminiert zu werden, sofern die Situation des Unionsbürgers einen relevanten Anknüpfungspunkt zu dem betreffenden Mitgliedstaat aufweise. Würdigung durch den Gerichtshof 27 Um das im Ausgangsverfahren aufgeworfene Rechtsproblem in seinem Zusammenhang zu sehen, ist daran zu erinnern, dass der Gerichtshof im Urteil vom 27. März 1985 in der Rechtssache 249/83 (Hoeckx, Slg. 1985, 973), in der eine arbeitslose niederländische Staatsangehörige, die nach Belgien zurückgekehrt war, wo sie erneut Hilfe zum Lebensunterhalt beantragte, für Recht erkannt hat, dass eine Sozialleistung wie die im belgischen Gesetz vom 7. August 1974 vorgesehene, durch die allgemein der notwendige Lebensunterhalt sichergestellt werden soll, eine soziale Vergünstigung im Sinne der Verordnung Nr. 1612/68 ist. 28 Zur Zeit der Ereignisse der dem Urteil Hoeckx zugrunde liegenden Rechtssache hatten alle Gemeinschaftsangehörigen Anspruch auf das Existenzminimum, wobei jedoch die Angehörigen anderer Mitgliedstaaten als des Königreichs Belgien die zusätzliche Voraussetzung erfuellen mussten, dass sie während der letzten fünf Jahre vor dem Zeitpunkt der Bewilligung des Existenzminimums tatsächlich in Belgien gewohnt hatten (Artikel 1 der Königlichen Verordnung vom 8. Januar 1976, Moniteur belge vom 13. Januar 1976, S. 311). Mit der Königlichen Verordnung vom 27. März 1987, die die Königliche Verordnung vom 8. Januar 1976 aufgehoben hat, wurde der Anspruch auf das Existenzminimum für Angehörige der anderen Mitgliedstaaten auf die nach der Verordnung Nr. 1612/68 berechtigten Personen beschränkt. Das inzwischen geänderte Wohnorterfordernis wurde schließlich im Anschluss an eine Vertragsverletzungsklage der Kommission gegen das Königreich Belgien aufgehoben (Urteil vom 10. November 1992 in der Rechtssache C-326/90, Kommission/Belgien, Slg. 1992, I-5517). 29 Aus den Akten ergibt sich, dass ein belgischer Student ohne Arbeitnehmereigenschaft im Sinne der Verordnung Nr. 1612/68, der sich in der gleichen Situation befindet wie der Kläger, die Voraussetzungen für die Gewährung des Existenzminimums erfuellt hätte. Die Tatsache, dass der Kläger nicht die belgische Staatsangehörigkeit besitzt, stellt das einzige Hindernis für die Gewährung des Existenzminimums an ihn dar; daher steht fest, dass es sich um eine allein auf der Staatsangehörigkeit beruhende Diskriminierung handelt. 30 Im Anwendungsbereich des EG-Vertrags ist eine solche Diskriminierung nach Artikel 6 dieses Vertrages grundsätzlich verboten. Im vorliegenden Fall ist dieser Artikel für die Beurteilung seines Anwendungsbereichs in Verbindung mit den Vertragsbestimmungen über die Unionsbürgerschaft zu sehen. 31 Der Unionsbürgerstatus ist nämlich dazu bestimmt, der grundlegende Status der Angehörigen der Mitgliedstaaten zu sein, der es denjenigen unter ihnen, die sich in der gleichen Situation befinden, erlaubt, unabhängig von ihrer Staatsangehörigkeit und unbeschadet der insoweit ausdrücklich vorgesehenen Ausnahmen die gleiche rechtliche Behandlung zu genießen. 32 Wie der Gerichtshof in Randnummer 63 des Urteils Martínez Sala ausgeführt hat, kann sich ein Unionsbürger, der sich rechtmäßig im Gebiet des Aufnahmemitgliedstaats aufhält, in allen Situationen, die in den sachlichen Anwendungsbereich des Gemeinschaftsrechts fallen, auf Artikel 6 EG-Vertrag berufen. 33 Diese Situationen schließen auch die ein, die zur Ausübung der durch den Vertrag garantierten Grundfreiheiten, und die, die zur Ausübung der durch Artikel 8a EG-Vertrag verliehenen Freiheit, sich im Hoheitsgebiet der Mitgliedstaaten zu bewegen und aufzuhalten, gehören (Urteil vom 24. November 1998 in der Rechtssache C-274/96, Bickel und Franz, Slg. 1998, I-7637, Randnrn. 15 und 16). 34 Der Gerichtshof hat zwar in Randnummer 18 des Urteils vom 21. Juni 1988 in der Rechtssache 197/86 (Brown, Slg. 1988, 3205) ausgeführt, dass beim gegenwärtigen Stand der Entwicklung des Gemeinschaftsrechts eine Förderung, die Studenten für den Lebensunterhalt und die Ausbildung gewährt wird, grundsätzlich nicht in den Anwendungsbereich des EWG-Vertrags im Sinne seines Artikels 7 (später Artikel 6 EG-Vertrag) fällt. 35 Seit Verkündung des Urteils Brown ist jedoch durch den Vertrag über die Europäische Union die Unionsbürgerschaft in den EG-Vertrag aufgenommen und in seinen Dritten Teil Titel VIII ein Kapitel 3 eingefügt worden, das sich mit der allgemeinen und beruflichen Bildung befasst. Nichts im Text des geänderten Vertrages erlaubt die Annahme, dass Studenten, die Unionsbürger sind, die diesen Bürgern durch den Vertrag verliehenen Rechte verlieren, wenn sie sich zu Studienzwecken in einen anderen Mitgliedstaat begeben. Außerdem hat der Rat seit Verkündung des Urteils Brown auch die Richtlinie 93/96 erlassen, wonach die Mitgliedstaaten Studenten, die Angehörige eines Mitgliedstaats sind und bestimmte Voraussetzungen erfuellen, das Aufenthaltsrecht zuerkennen. 36 Die Tatsache, dass ein Unionsbürger in einem anderen Mitgliedstaat als dem, dem er angehört, ein Hochschulstudium absolviert, kann ihm somit nicht als solche die Möglichkeit nehmen, sich auf das in Artikel 6 EG-Vertrag verankerte Verbot jeder Diskriminierung aus Gründen der Staatsangehörigkeit zu berufen. 37 Dieses Verbot ist, wie oben in Randnummer 30 erwähnt, im vorliegenden Fall in Verbindung mit Artikel 8a Absatz 1 EG-Vertrag zu sehen, der das Recht [proklamiert], sich im Hoheitsgebiet der Mitgliedstaaten vorbehaltlich der in diesem Vertrag und in den Durchführungsvorschriften vorgesehenen Beschränkungen und Bedingungen frei zu bewegen und aufzuhalten". 38 Hinsichtlich dieser Beschränkungen und Bedingungen ergibt sich aus Artikel 1 der Richtlinie 93/96, dass die Mitgliedstaaten von den einem Mitgliedstaat angehörenden Studenten, die vom Recht auf Aufenthalt in ihrem Hoheitsgebiet Gebrauch machen wollen, zunächst verlangen können, dass sie der nationalen Behörde glaubhaft machen, dass sie über Existenzmittel verfügen, so dass sie während ihres Aufenthalts nicht die Sozialhilfe des Aufnahmemitgliedstaats in Anspruch nehmen müssen, sodann, dass sie bei einer anerkannten Lehranstalt zum Erwerb einer beruflichen Bildung als Hauptzweck eingeschrieben sind, und schließlich, dass sie einen Krankenversicherungsschutz genießen, der sämtliche Risiken im Aufnahmemitgliedstaat abdeckt. 39 Artikel 3 der Richtlinie 93/96 stellt klar, dass die Richtlinie keinen Anspruch der aufenthaltsberechtigten Studenten auf Gewährung von Unterhaltsstipendien durch den Aufnahmemitgliedstaat begründet. Andererseits schließt auch keine Richtlinienbestimmung die durch die Richtlinie Begünstigten von Sozialleistungen aus. 40 Was insbesondere die Frage der Existenzmittel angeht, so verlangt Artikel 1 der Richtlinie 93/96 weder solche Mittel in einer bestimmten Höhe noch, dass diese durch bestimmte Dokumente nachgewiesen werden. Es ist nur vorgesehen, dass der Student durch eine Erklärung oder andere, zumindest gleichwertige Mittel der nationalen Behörde glaubhaft macht, dass er für sich selbst und gegebenenfalls für seinen Ehegatten und seine unterhaltsberechtigten Kinder über Existenzmittel verfügt, so dass er und seine Familie während ihres Aufenthalts nicht die Sozialhilfe des Aufnahmemitgliedstaats in Anspruch nehmen müssen (Urteil vom 25. Mai 2000 in der Rechtssache C-424/98, Kommission/Italien, Slg. 2000, I-4001, Randnr. 44). 41 Indem die Richtlinie 93/96 lediglich eine solche Erklärung verlangt, unterscheidet sie sich von den Richtlinien 90/364 und 90/365, die Angaben zu den Mindesteinkünften enthalten, über die die durch diese beiden Richtlinien Begünstigten verfügen müssen. Diese Unterschiede erklären sich durch die Besonderheiten des Aufenthalts von Studenten gegenüber dem Aufenthalt der durch die Richtlinien 90/364 und 90/365 Begünstigten (Urteil Kommission/Italien, Randnr. 45). 42 Diese Auslegung schließt jedoch nicht aus, dass der Aufnahmemitgliedstaat der Ansicht ist, dass ein Student, der Sozialhilfe in Anspruch genommen hat, die Voraussetzungen für sein Aufenthaltsrecht nicht mehr erfuellt, und unter Einhaltung der insoweit vom Gemeinschaftsrecht gezogenen Grenzen Maßnahmen ergreift, um die Aufenthaltserlaubnis des Betroffenen zu beenden oder nicht mehr zu verlängern. 43 Solche Maßnahmen dürfen jedoch keinesfalls die automatische Folge der Tatsache sein, dass ein Student, der einem anderen Mitgliedstaat angehört, die Sozialhilfe des Aufnahmemitgliedstaats in Anspruch nimmt. 44 Artikel 4 der Richtlinie 93/96 bestimmt zwar, dass das Aufenthaltsrecht besteht, solange die Berechtigten die Bedingungen des Artikels 1 der Richtlinie erfuellen. Aus der sechsten Begründungserwägung der Richtlinie ergibt sich aber, dass die Aufenthaltsberechtigten die öffentlichen Finanzen des Aufnahmemitgliedstaats nicht über Gebühr" belasten dürfen. Die Richtlinie 93/96 erkennt somit, übrigens ebenso wie die Richtlinien 90/364 und 90/365, eine bestimmte finanzielle Solidarität der Angehörigen dieses Staates mit denen der anderen Mitgliedstaaten an, insbesondere wenn die Schwierigkeiten, auf die der Aufenthaltsberechtigte stößt, nur vorübergehender Natur sind. 45 Im Übrigen kann sich die finanzielle Situation eines Studenten im Laufe der Zeit aus Gründen, die von seinem Willen unabhängig sind, ändern. Ob seine Erklärung der Wahrheit entspricht, kann daher nur zu dem Zeitpunkt beurteilt werden, zu dem er sie abgibt. 46 Nach alledem ist es mit den Artikeln 6 und 8 EG-Vertrag nicht vereinbar, dass die Gewährung einer beitragsunabhängigen Sozialleistung wie des Existenzminimums bei Angehörigen anderer Mitgliedstaaten als des Aufnahmemitgliedstaats, in dem sie sich rechtmäßig aufhalten, von der Voraussetzung abhängt, dass sie in den Anwendungsbereich der Verordnung Nr. 1612/68 fallen, während für die Angehörigen des Aufnahmemitgliedstaats eine derartige Voraussetzung nicht gilt. Zur zweiten Frage 47 In Anbetracht der Antwort auf die erste Frage braucht die zweite Frage, die hilfsweise gestellt ist, nicht beantwortet zu werden. Zur zeitlichen Wirkung des vorliegenden Urteils 48 Die belgische Regierung beantragt in ihren schriftlichen Erklärungen für den Fall, dass nach Auffassung des Gerichtshofes eine Person wie der Kläger des Ausgangsverfahrens das Existenzminimum erhalten kann, die Wirkung des vorliegenden Urteils in zeitlicher Hinsicht zu begrenzen. 49 Die belgische Regierung begründet diesen Antrag damit, dass das Urteil des Gerichtshofes Rückwirkung hätte, wodurch gutgläubig und gemäß dem abgeleiteten Recht begründete Rechtsverhältnisse in Frage gestellt würden. Sie befürchtet insbesondere eine rückwirkende Umgestaltung der Sozialleistungssysteme zugunsten der Studenten infolge der Änderung der Systematik des abgeleiteten Rechts, zu der die neue Auslegung des Gemeinschaftsrechts führen würde, nach der sich ein Student in einem Fall wie dem des Ausgangsverfahrens auf die Artikel 6 und 8 EG-Vertrag berufen könnte. Der Grundsatz der Rechtssicherheit verlange daher eine Begrenzung der zeitlichen Wirkung des Urteils. 50 Bei der Auslegung einer Vorschrift des Gemeinschaftsrechts beschränkt sich der Gerichtshof darauf, die Bedeutung und Tragweite dieser Vorschrift, so wie diese seit ihrem Inkrafttreten zu verstehen und anzuwenden gewesen wäre, zu erläutern und zu verdeutlichen (Urteile vom 11. August 1995 in den Rechtssachen C-367/93 bis C-377/93, Roders u. a., Slg. 1995, I-2229, Randnr. 42, und vom 24. September 1998 in der Rechtssache C-35/97, Kommission/Frankreich, Slg. 1998, I-5325, Randnr. 46). 51 Nur ausnahmsweise kann sich der Gerichtshof gemäß dem zur Gemeinschaftsrechtsordnung gehörenden allgemeinen Grundsatz der Rechtssicherheit veranlasst sehen, die Möglichkeit für die Betroffenen einzuschränken, sich auf eine von ihm ausgelegte Bestimmung zu berufen, um gutgläubig begründete Rechtsverhältnisse in Frage zu stellen (vgl. insbesondere Urteil vom 23. Mai 2000 in der Rechtssache C-104/98, Buchner u. a., Slg. 2000, I-3625, Randnr. 39). 52 Zudem rechtfertigen nach ständiger Rechtsprechung die finanziellen Konsequenzen, die sich aus einem im Vorabentscheidungsverfahren ergangenen Urteil für einen Mitgliedstaat ergeben können, für sich allein nicht die zeitliche Begrenzung der Wirkung dieses Urteils (vgl. insbesondere Urteil Buchner u. a., Randnr. 41). 53 Der Gerichtshof hat diese Lösung in der Tat nur unter ganz bestimmten Umständen angewandt, wenn die Gefahr schwerwiegender wirtschaftlicher Auswirkungen bestand, die insbesondere mit der großen Zahl von Rechtsverhältnissen zusammenhingen, die gutgläubig auf der Grundlage der als gültig betrachteten Regelung eingegangen worden waren, und wenn sich herausstellte, dass die Einzelnen und die nationalen Behörden zu einem mit der Gemeinschaftsregelung unvereinbaren Verhalten veranlasst worden waren, weil eine objektive und bedeutende Unsicherheit hinsichtlich der Tragweite der Gemeinschaftsbestimmungen bestand, zu der gegebenenfalls auch das Verhalten anderer Mitgliedstaaten oder der Kommission beigetragen hatte (Urteil Roders u. a., Randnr. 43). 54 Die belgische Regierung hat zur Begründung ihres Antrags, die Wirkung des vorliegenden Urteils zeitlich zu begrenzen, nichts vorgetragen, was beweisen könnte, dass eine objektive und bedeutende Unsicherheit hinsichtlich der Tragweite der am 1. November 1993 in Kraft getretenen Vertragsbestimmungen über die Unionsbürgerschaft die nationalen Behörden zu einem mit diesen Bestimmungen unvereinbaren Verhalten veranlasst hätte. 55 Folglich besteht kein Anlass, die Wirkung des vorliegenden Urteils zeitlich zu begrenzen. Kostenentscheidung Kosten 56 Die Auslagen der belgischen, der dänischen, der französischen und der portugiesischen Regierung, der Regierung des Vereinigten Königreichs sowie des Rates und der Kommission, die vor dem Gerichtshof Erklärungen abgegeben haben, sind nicht erstattungsfähig. Für die Parteien des Ausgangsverfahrens ist das Verfahren ein Zwischenstreit in dem bei dem vorlegenden Gericht anhängigen Rechtsstreit; die Kostenentscheidung ist daher Sache dieses Gerichts. Tenor Aus diesen Gründen hat DER GERICHTSHOF auf die ihm vom Tribunal du travail Nivelles mit Urteil vom 7. Mai 1999 vorgelegten Fragen für Recht erkannt: Mit den Artikeln 6 und 8 EG-Vertrag (nach Änderung jetzt Artikel 12 EG und 17 EG) ist es nicht vereinbar, dass die Gewährung einer beitragsunabhängigen Sozialleistung wie des Existenzminimums nach Artikel 1 des belgischen Gesetzes vom 7. August 1974 bei Angehörigen anderer Mitgliedstaaten als des Aufnahmemitgliedstaats, in dem sie sich rechtmäßig aufhalten, von der Voraussetzung abhängt, dass sie in den Anwendungsbereich der Verordnung (EWG) Nr. 1612/68 des Rates vom 15. Oktober 1968 über die Freizügigkeit der Arbeitnehmer innerhalb der Gemeinschaft fallen, während für die Angehörigen des Aufnahmemitgliedstaats eine derartige Voraussetzung nicht gilt.

62008CJ0381

fr

La demande de décision préjudicielle porte sur l’interprétation de l’article 5, point 1, sous b), du règlement (CE) n o 44/2001 du Conseil, du 22 décembre 2000, concernant la compétence judiciaire, la reconnaissance et l’exécution des décisions en matière civile et commerciale ( JO 2001, L 12, p. 1 , ci-après le «règlement»), et, plus particulièrement, sur la question de savoir comment il convient de fixer la délimitation entre les contrats de «vente de marchandises» et les contrats de «fourniture de services» ainsi que de déterminer le lieu d’exécution en cas de vente à distance. Cette demande a été présentée dans le cadre d’un litige opposant la société Car Trim GmbH (ci-après «Car Trim») à l’entreprise KeySafety Systems Srl (ci-après «KeySafety») au sujet des obligations contractuelles des parties concernant la livraison de composants pour la fabrication de systèmes d’airbags. Le cadre juridique La réglementation communautaire En vertu de l’article 68, point 1, du règlement, entré en vigueur le 1 er mars 2002, celui-ci remplace, entre tous les États membres, excepté le Royaume de Danemark, la convention de Bruxelles de 1968 concernant la compétence judiciaire et l’exécution des décisions en matière civile et commerciale ( JO 1972, L 299, p. 32 ), telle que modifiée par les conventions successives relatives à l’adhésion des nouveaux États membres à cette convention. Conformément à son deuxième considérant, le règlement a pour objet, dans l’intérêt du bon fonctionnement du marché intérieur, «d’unifier les règles de conflit de juridictions en matière civile et commerciale ainsi que de simplifier les formalités en vue de la reconnaissance et de l’exécution rapides et simples des décisions émanant des États membres liés par le présent règlement». Les onzième et douzième considérants du règlement précisent de la manière suivante le rapport entre les différentes règles de compétence ainsi que leurs objectifs réglementaires: «(11) Les règles de compétence doivent présenter un haut degré de prévisibilité et s’articuler autour de la compétence de principe du domicile du défendeur et cette compétence doit toujours être disponible, sauf dans quelques cas bien déterminés où la matière en litige ou l’autonomie des parties justifie un autre critère de rattachement. […] (12) Le for du domicile du défendeur doit être complété par d’autres fors autorisés en raison du lien étroit entre la juridiction et le litige ou en vue de faciliter une bonne administration de la justice.» L’article 2, point 1, du règlement, qui fait partie de la section 1 du chapitre II, intitulée «Dispositions générales», est libellé comme suit: «Sous réserve des dispositions du présent règlement, les personnes domiciliées sur le territoire d’un État membre sont attraites, quelle que soit leur nationalité, devant les juridictions de cet État membre.» L’article 5 du règlement, qui fait partie de la section 2 du chapitre II, intitulée «Compétences spéciales», énonce: «Une personne domiciliée sur le territoire d’un État membre peut être attraite, dans un autre État membre: 1) a) en matière contractuelle, devant le tribunal du lieu où l’obligation qui sert de base à la demande a été ou doit être exécutée; b) aux fins de l’application de la présente disposition, et sauf convention contraire, le lieu d’exécution de l’obligation qui sert de base à la demande est: — pour la vente de marchandises, le lieu d’un État membre où, en vertu du contrat, les marchandises ont été ou auraient dû être livrées, — pour la fourniture de services, le lieu d’un État membre où, en vertu du contrat, les services ont été ou auraient dû être fournis; c) le point a) s’applique si le point b) ne s’applique pas; […]» L’article 1 er , paragraphe 4, de la directive 1999/44/CE du Parlement européen et du Conseil, du 25 mai 1999, sur certains aspects de la vente et des garanties des biens de consommation ( JO L 171, p. 12 ), dispose: «Aux fins de la présente directive, sont également réputés être des contrats de vente les contrats de fourniture de biens de consommation à fabriquer ou à produire.» La réglementation internationale La convention des Nations unies, signée à Vienne le 11 avril 1980, sur les contrats de vente internationale de marchandises (ci-après la «CVIM») est entrée en vigueur en Italie le et en Allemagne le . Le troisième alinéa du préambule de la CVIM dispose: «[…] [L’]adoption de règles uniformes applicables aux contrats de vente internationale de marchandises et compatibles avec les différents systèmes sociaux, économiques et juridiques contribuera à l’élimination des obstacles juridiques aux échanges internationaux et favorisera le développement du commerce international». Aux termes de l’article 1 er , paragraphe 1, sous a), de la CVIM: «La présente [c]onvention s’applique aux contrats de vente de marchandises entre des parties ayant leur établissement dans des États différents: a) lorsque ces États sont des États contractants […]» L’article 3 de la CVIM prévoit au sujet de son champ d’application matériel: «1.   Sont réputés ventes les contrats de fourniture de marchandises à fabriquer ou à produire, à moins que la partie qui commande celles-ci n’ait à fournir une part essentielle des éléments matériels nécessaires à cette fabrication ou production. 2.   La présente [c]onvention ne s’applique pas aux contrats dans lesquels la part prépondérante de l’obligation de la partie qui fournit les marchandises consiste en une fourniture de main-d’œuvre ou d’autres services.» Selon l’article 30 de la CVIM, «le vendeur s’oblige, dans les conditions prévues au contrat et par la présente [c]onvention, à livrer les marchandises, à en transférer la propriété et, s’il y a lieu, à remettre les documents s’y rapportant». L’article 31 de la CVIM dispose: «Si le vendeur n’est pas tenu de livrer les marchandises en un autre lieu particulier, son obligation de livraison consiste: a) lorsque le contrat de vente implique un transport des marchandises, à remettre les marchandises au premier transporteur pour transmission à l’acheteur; […]» Aux termes de l’article 6 de la convention des Nations unies, signée à New York le 14 juin 1974, sur la prescription en matière de vente internationale de marchandises: «1.   La présente [c]onvention ne s’applique pas aux contrats dans lesquels la partie prépondérante des obligations du vendeur consiste en une fourniture de main-d’œuvre ou d’autres services. 2.   Sont assimilés aux ventes les contrats de fourniture d’objets mobiliers corporels à fabriquer ou à produire, à moins que la partie qui commande la chose n’ait à fournir une partie essentielle des éléments nécessaires à cette fabrication ou production.» Le litige au principal et les questions préjudicielles KeySafety, établie en Italie, fournit des systèmes d’airbags à des fabricants de voitures italiens et a acheté, à Car Trim, des composants entrant dans la fabrication de ces systèmes, conformément à cinq contrats de livraison, du mois de juillet 2001 au mois de décembre 2003 (ci-après les «contrats»). KeySafety a dénoncé lesdits contrats avec effet à la fin de l’année 2003. Estimant que les contrats devaient courir, pour partie, jusqu’en été 2007, Car Trim a considéré ces résiliations comme autant de ruptures de contrat et a introduit un recours en dommages et intérêts devant le Landgericht Chemnitz, juridiction du site de production des composants. Celui-ci s’est déclaré incompétent pour connaître du recours, faute de compétence internationale des tribunaux allemands. L’Oberlandesgericht a rejeté l’appel formé par la requérante. Cette dernière juridiction a fait observer que les contrats obligeaient la requérante à fabriquer, à la manière d’un équipementier automobile, des airbags d’une forme déterminée, avec des produits achetés à des fournisseurs prédéterminés, pour pouvoir les livrer sur demande, suivant les besoins du processus de production de KeySafety et selon un grand nombre de prescriptions relatives à l’organisation du travail, au contrôle de qualité, à l’emballage, à l’étiquetage, aux bons de livraison et aux factures. Car Trim a introduit un recours en «Revision» devant le Bundesgerichtshof. Pour la juridiction de renvoi, la solution de ce recours porte sur le point de savoir si c’est à tort que le Landgericht Chemnitz a nié sa compétence internationale, qu’il devait apprécier sur le fondement du règlement. La réponse à cette question dépend de l’interprétation de l’article 5, point 1, sous b), dudit règlement, dans la mesure où la défenderesse a son siège, qui peut servir de critère de compétence, au titre de l’article 2 du règlement, en Italie, et que l’Oberlandesgericht a constaté qu’il n’y a ni compétence exclusive des juridictions allemandes, au titre de l’article 22 du règlement, ni prorogation de compétence explicite ou implicite, au titre des articles 23 et 24 dudit règlement. Par conséquent, les juridictions allemandes ne peuvent être compétentes pour statuer sur le recours en dommages et intérêts que si le lieu de la production est considéré comme lieu d’exécution de l’obligation qui sert de «base à la demande» au sens de l’article 5, point 1, du règlement. La juridiction de renvoi estime que le tribunal compétent est celui avec lequel le lien de rattachement géographique est le plus étroit, en raison du lieu d’exécution de la prestation caractéristique du contrat. Par conséquent, celle-ci serait déterminée par la prestation contractuelle prépondérante, qui devrait être appréhendée en fonction de critères économiques, faute d’un autre lien de rattachement adéquat. Ce critère de la prestation économique prépondérante serait celui aussi dégagé à l’article 3, paragraphe 2, de la CVIM ou à l’article 6, paragraphe 2, de la convention des Nations unies du 14 juin 1974 sur la prescription en matière de vente internationale de marchandises. Dans l’hypothèse où le lieu d’exécution déterminant le for serait celui de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement, il conviendrait de définir l’endroit où les marchandises vendues ont été ou auraient dû être livrées en vertu des contrats. La juridiction de renvoi considère que, même pour les ventes à distance, ce lieu d’exécution se réfère à l’endroit où l’acheteur acquiert ou aurait dû acquérir le pouvoir de disposition effective sur la chose livrée, en vertu des contrats. Dans ces conditions, le Bundesgerichtshof a décidé de surseoir à statuer et de poser à la Cour les questions préjudicielles suivantes: «1) L’article 5, point 1, sous b), du règlement […] doit-il être interprété en ce sens que des contrats relatifs à la livraison de marchandises à fabriquer ou à produire doivent être qualifiés de ventes de marchandises (premier tiret) et non de fournitures de services (second tiret), même lorsque l’acheteur a formulé certaines exigences concernant l’obtention, la transformation et la livraison de ces marchandises, notamment quant à la garantie de la qualité de fabrication, la fiabilité des livraisons et le bon déroulement administratif du traitement de la commande? Quels sont les critères déterminants pour faire la délimitation? 2) Si l’on a affaire à une vente de marchandises, le lieu où, en vertu du contrat, les marchandises ont été ou auraient dû être livrées doit-il être déterminé, lorsqu’il s’agit de ventes à distance, sur la base du lieu de la remise matérielle à l’acheteur ou de celui où les marchandises sont remises au premier transporteur en vue de leur transmission à l’acheteur?» Sur les questions préjudicielles Sur la première question Par sa première question, la juridiction de renvoi demande, en substance, à la Cour comment il convient de délimiter les «contrats de vente de marchandises» et les «contrats de fourniture de services» au sens de l’article 5, point 1, sous b), du règlement, en cas de contrat relatif à la livraison de marchandises à fabriquer ou à produire lorsque l’acheteur a formulé certaines exigences concernant l’obtention, la transformation et la livraison de ces marchandises. À titre liminaire, il y a lieu de relever que cette question a été posée à l’occasion d’un litige opposant deux fabricants dans le secteur automobile. Ce secteur industriel se caractérise par une forte coopération entre les fabricants. L’offre de produit fini doit s’adapter aux exigences précises et aux spécifications individuelles de l’acheteur. Généralement, ce dernier détermine avec précision ses besoins et fournit des instructions pour la production que le fournisseur doit respecter. Dans un tel processus de fabrication, qui est également utilisé dans d’autres secteurs de l’économie moderne, la production de marchandises peut inclure une fourniture de services qui contribue, ensemble avec la livraison suivante du produit fini, à la réalisation de l’objet final du contrat en cause. Le libellé de l’article 5, point 1, sous b), du règlement ne contient ni une définition des deux catégories de contrat ni des éléments de différenciation de ces deux catégories lors de la vente de marchandises incluant en même temps la fourniture de services. En particulier, le premier tiret de ladite disposition, relatif à la vente de marchandises, ne précise pas s’il s’applique également lorsque la marchandise en question doit être fabriquée ou produite par le vendeur en respectant certaines exigences formulées à cet égard par l’acheteur, eu égard au fait qu’une telle fabrication ou production ou une partie de celle-ci pourrait être qualifiée de «service» au sens de l’article 5, point 1, sous b), second tiret, du règlement. À cet égard, il y a lieu de rappeler que l’article 5, point 1, du règlement retient pour les contrats de vente de marchandises et ceux de fourniture de services l’obligation caractéristique de ces contrats en tant que critère de rattachement à la juridiction compétente (voir, en ce sens, arrêt du 23 avril 2009, Falco Privatstiftung et Rabitsch, C-533/07, Rec. p. I-3327 , point 54). Compte tenu de cette considération, il y a donc lieu de se fonder sur l’obligation caractéristique des contrats en cause. Un contrat dont l’obligation caractéristique est la livraison d’un bien sera qualifié de «vente de marchandises» au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement. Un contrat dont l’obligation caractéristique est une prestation de services sera qualifié de «fourniture de services» au sens dudit article 5, point 1, sous b), second tiret. Afin de déterminer l’obligation caractéristique des contrats en cause, il y a lieu de prendre en considération les éléments suivants. En premier lieu, il convient de relever que la qualification d’un contrat qui a pour objet la vente de marchandises qui doivent d’abord être fabriquées ou produites par le vendeur est réglée par certaines dispositions du droit de l’Union et du droit international qui peuvent orienter l’interprétation à conférer aux notions de «vente de marchandises» et de «fourniture de services». Tout d’abord, en vertu de l’article 1 er , paragraphe 4, de la directive 1999/44, les contrats de fourniture de biens de consommation à fabriquer ou à produire sont réputés être des contrats de vente et, selon l’article 1 er , paragraphe 2, sous b), de cette directive, tout objet mobilier corporel est qualifié de «bien de consommation» avec certaines exceptions qui ne sont pas pertinentes dans une affaire telle que celle au principal. En outre, selon l’article 3, paragraphe 1, de la CVIM, sont réputés contrats de vente ceux de fourniture de marchandises à fabriquer ou à produire, à moins que la partie qui commande celles-ci n’ait à fournir une part essentielle des éléments matériels nécessaires à cette fabrication ou à cette production. De plus, l’article 6, paragraphe 2, de la convention des Nations unies du 14 juin 1974 sur la prescription en matière de vente internationale de marchandises prévoit également que sont assimilés aux ventes les contrats de fourniture d’objets mobiliers corporels à fabriquer ou à produire, à moins que la partie qui commande la chose n’ait à fournir une partie essentielle des éléments nécessaires à cette fabrication ou production. Dès lors, les dispositions susmentionnées constituent un indice que le fait que la marchandise à livrer est à fabriquer ou à produire au préalable ne modifie pas la qualification du contrat en cause comme contrat de vente. Par ailleurs, la Cour est parvenue au même résultat en matière de marchés publics. Dans l’arrêt du 11 juin 2009, Hans & Christophorus Oymanns ( C-300/07, Rec. p. I-4779 ), la Cour a jugé, au point 64 de cet arrêt, que la notion de «marchés publics de fournitures», contenue à l’article 1 er , paragraphe 2, sous c), premier alinéa, de la directive 2004/18/CE du Parlement européen et du Conseil, du , relative à la coordination des procédures de passation des marchés publics de travaux, de fournitures et de services ( JO L 134, p. 114 ), comprend l’achat de produits, indépendamment de la question de savoir si le produit considéré est mis à la disposition des consommateurs déjà prêt ou après avoir été fabriqué selon les exigences de ceux-ci. Au point 66 dudit arrêt, la Cour a conclu que, en cas de mise à disposition de marchandises qui sont fabriquées et adaptées individuellement en fonction des besoins de chaque client, la confection desdites marchandises fait partie de la fourniture des marchandises en cause. En deuxième lieu, il convient de tenir compte du critère évoqué par la Commission des Communautés européennes relatif à l’origine des matériaux à transformer. Le fait que ceux-ci ont été fournis ou non par l’acheteur, aux fins de l’interprétation de l’article 5, point 1, sous b), du règlement, peut être également pris en considération. Si l’acheteur a fourni la totalité ou la majorité des matériaux à partir desquels la marchandise est fabriquée, cette circonstance peut constituer un indice en faveur de la qualification du contrat comme «contrat de fourniture de services». En revanche, dans le cas contraire, en l’absence de fourniture de matériaux par l’acheteur, il existe un indice fort pour que le contrat soit qualifié de «contrat de vente de marchandises». Il ressort du dossier soumis à la Cour que, dans l’affaire au principal, même si KeySafety a déterminé les fournisseurs auprès desquels Car Trim devait s’approvisionner en certaines pièces, elle n’a mis aucun matériau à la disposition de cette dernière. En troisième lieu, même si la juridiction de renvoi ne fournit aucune information à cet égard, il est nécessaire de relever que la responsabilité du fournisseur peut aussi être un élément à considérer lors de la qualification de l’obligation caractéristique du contrat en cause. Si le vendeur est responsable de la qualité et de la conformité au contrat de la marchandise, qui est le résultat de son activité, cette responsabilité fera pencher la balance vers une qualification en tant que «contrat de vente de marchandises». En revanche, si celui-ci n’est responsable que de l’exécution correcte suivant les instructions de l’acheteur, cette circonstance milite plutôt en faveur d’une qualification du contrat en tant que «fourniture de services». Eu égard à ce qui précède, il convient de répondre à la première question que les contrats dont l’objet est la livraison de marchandises à fabriquer ou à produire, alors même que l’acheteur a formulé certaines exigences concernant l’obtention, la transformation et la livraison des marchandises, sans que les matériaux aient été fournis par celui-ci, et que le fournisseur est responsable de la qualité et de la conformité au contrat de la marchandise, doivent être qualifiés de «vente de marchandises» au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement. Sur la seconde question Par sa seconde question, la juridiction de renvoi demande, en substance, si, en présence d’un contrat de vente à distance, le lieu où, en vertu du contrat, les marchandises ont été ou auraient dû être «livrées», au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement, doit être déterminé sur la base du lieu de la remise matérielle à l’acheteur. D’emblée, il convient de souligner que, en vertu de l’article 5, point 1, sous b), du règlement, les parties au contrat disposent d’une autonomie de volonté pour déterminer le lieu de livraison des marchandises. En effet, l’expression «sauf convention contraire» figurant à l’article 5, point 1, sous b), du règlement indique que les parties peuvent passer une convention afin de s’entendre sur le lieu d’exécution de l’obligation aux fins de l’application de cette disposition. De plus, aux termes de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement, qui mentionne l’expression «en vertu du contrat», le lieu de livraison des marchandises est en principe celui retenu par les parties dans le contrat. Afin de répondre à la question posée, la Cour se fonde sur la genèse, les objectifs et le système du règlement (voir arrêts du 3 mai 2007, Color Drack, C-386/05, Rec. p. I-3699 , point 18, et du , Rehder, C-204/08, Rec. p. I-6073 , point 31). Il est de jurisprudence constante que la règle de compétence spéciale prévue à l’article 5, point 1, du règlement, en matière contractuelle, qui complète la règle de compétence de principe du for du domicile du défendeur, répond à un objectif de proximité et est motivée par l’existence d’un lien de rattachement étroit entre le contrat et le tribunal appelé à en connaître (voir arrêts précités Color Drack, point 22, et Rehder, point 32). En ce qui concerne le lieu d’exécution de l’obligation qui sert de base à la demande, le règlement définit, à son article 5, point 1, sous b), premier tiret, de manière autonome ce critère de rattachement pour la vente de marchandises, afin de renforcer l’objectif primordial d’unification des règles de compétence judiciaire dans un souci de prévisibilité (voir, en ce sens, arrêts précités Color Drack, point 24, et Rehder, point 33). Dans le cadre du règlement, cette règle de compétence spéciale en matière contractuelle consacre ainsi le lieu de livraison en tant que critère de rattachement autonome, qui a vocation à s’appliquer à toutes les demandes fondées sur un même contrat de vente de marchandises et non seulement à celles fondées sur l’obligation de livraison elle-même (arrêt Color Drack, précité, point 26). Pour autant, aucune disposition du règlement ne définit les notions de «livraison» et de «lieu de livraison» au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement. Par ailleurs, il y a lieu de rappeler que, lors de la genèse de cette disposition, la Commission, dans sa proposition de règlement (CE) du Conseil du 14 juillet 1999 concernant la compétence judiciaire, la reconnaissance et l’exécution des décisions en matière civile et commerciale [COM(1999) 348 final, p. 14], a souligné que cette disposition était destinée à «pallier les inconvénients du recours aux règles de droit international privé de l’État dont la juridiction est saisie» et que cette «désignation pragmatique du lieu d’exécution» reposait sur un critère purement factuel. Tout d’abord, il convient de constater que l’autonomie des critères de rattachement, prévus à l’article 5, point 1, sous b), du règlement, exclut le recours aux règles de droit international privé de l’État membre du for, ainsi qu’au droit matériel qui, en vertu de celui-ci, serait applicable. Dans ces conditions, il appartient à la juridiction de renvoi d’examiner d’abord si le lieu de livraison ressort des dispositions du contrat. S’il est possible d’identifier le lieu de livraison ainsi, sans se référer au droit matériel applicable au contrat, c’est ce lieu qui est considéré comme celui où les marchandises ont été ou auraient dû êtres livrées, en vertu du contrat au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement. En revanche, il peut y avoir des situations où le contrat ne contiendrait aucune disposition révélant, sans recours au droit matériel applicable, la volonté des parties quant au lieu de livraison des marchandises. Dans de telles situations, la règle de compétence prévue à l’article 5, point 1, sous b), du règlement étant de nature autonome, il convient de déterminer ce lieu en fonction d’un autre critère qui respecte la genèse, les objectifs et le système du règlement. La juridiction de renvoi envisage deux lieux qui pourraient servir de lieu de livraison aux fins de la fixation d’un tel critère autonome, applicable en l’absence d’une disposition contractuelle. Le premier est celui de la remise matérielle de la marchandise à l’acheteur et le second est celui de la remise de la marchandise au premier transporteur en vue de la transmission à l’acheteur. Il convient de considérer, à l’instar de la juridiction de renvoi, que ces deux lieux apparaissent les plus aptes à déterminer par défaut le lieu d’exécution où les marchandises ont été ou auraient dû être livrées. Il y a lieu de constater que le lieu où les marchandises ont été ou auraient dû être matériellement remises à l’acheteur à la destination finale de celles-ci correspond le mieux à la genèse, aux objectifs et au système du règlement, en tant que «lieu de livraison» au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, de celui-ci. Ce critère présente un degré élevé de prévisibilité. Il répond également à l’objectif de proximité, en ce qu’il assure l’existence d’un lien de rattachement étroit entre le contrat et le tribunal appelé à en connaître. Il convient de relever, en particulier, que les marchandises, qui constituent l’objet matériel du contrat, doivent se trouver, en principe, en ce lieu après l’exécution de ce contrat. De plus, l’objectif fondamental d’un contrat de vente de marchandises est le transfert de celles-ci du vendeur à l’acheteur, opération qui ne s’achève de manière complète que lors de l’arrivée desdites marchandises à leur destination finale. Eu égard à l’ensemble des considérations qui précèdent, il y a lieu de répondre à la seconde question que l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement doit être interprété en ce sens que, en cas de vente à distance, le lieu où les marchandises ont été ou auraient dû être livrées en vertu du contrat doit être déterminé sur la base des dispositions de ce contrat. S’il est impossible de déterminer le lieu de livraison sur cette base, sans se référer au droit matériel applicable au contrat, ce lieu est celui de la remise matérielle des marchandises par laquelle l’acheteur a acquis ou aurait dû acquérir le pouvoir de disposer effectivement de ces marchandises à la destination finale de l’opération de vente. Sur les dépens La procédure revêtant, à l’égard des parties au principal, le caractère d’un incident soulevé devant la juridiction de renvoi, il appartient à celle-ci de statuer sur les dépens. Les frais exposés pour soumettre des observations à la Cour, autres que ceux desdites parties, ne peuvent faire l’objet d’un remboursement. Par ces motifs, la Cour (quatrième chambre) dit pour droit: 1) L’article 5, point 1, sous b), du règlement (CE) n o 44/2001 du Conseil, du 22 décembre 2000, concernant la compétence judiciaire, la reconnaissance et l’exécution des décisions en matière civile et commerciale, doit être interprété en ce sens que les contrats dont l’objet est la livraison de marchandises à fabriquer ou à produire, alors même que l’acheteur a formulé certaines exigences concernant l’obtention, la transformation et la livraison des marchandises, sans que les matériaux aient été fournis par celui-ci, et que le fournisseur est responsable de la qualité et de la conformité au contrat de la marchandise, doivent être qualifiés de «vente de marchandises» au sens de l’article 5, point 1, sous b), premier tiret, de ce règlement. 2) L’article 5, point 1, sous b), premier tiret, du règlement n o 44/2001 doit être interprété en ce sens que, en cas de vente à distance, le lieu où les marchandises ont été ou auraient dû être livrées en vertu du contrat doit être déterminé sur la base des dispositions de ce contrat. S’il est impossible de déterminer le lieu de livraison sur cette base, sans se référer au droit matériel applicable au contrat, ce lieu est celui de la remise matérielle des marchandises par laquelle l’acheteur a acquis ou aurait dû acquérir le pouvoir de disposer effectivement de ces marchandises à la destination finale de l’opération de vente. Signatures ( *1 ) Langue de procédure: l’allemand.

62007TJ0138

hu

A jelen ügy tárgya az [EK] 81. cikk alkalmazására vonatkozó eljárásban (COMP/E‑1/38.823 – „felvonók és mozgólépcsők”‑ügy) 2007. február 21‑én hozott C (2007) 512 végleges bizottsági határozat (a továbbiakban: megtámadott határozat) megsemmisítése iránti kérelem, amely határozat összefoglalóját az Európai Unió Hivatalos Lapjának 2008. március 26‑i számában (HL C 75., 19. o.) tették közzé, illetve másodlagosan a felperesekkel szemben kiszabott bírságok összegének csökkentése iránti kérelem. A megtámadott határozatban az Európai Közösségek Bizottsága megállapította, hogy a következő társaságok megsértették az EK 81. cikket: –        a Kone Belgium SA (a továbbiakban: Kone Belgium), a Kone GmbH (a továbbiakban: Kone Németország), a Kone Luxembourg Sàrl (a továbbiakban: Kone Luxemburg), a Kone BV Liften en Roltrappen (a továbbiakban: Kone Hollandia) és a Kone Oyj (a továbbiakban: KC) (a továbbiakban együtt vagy külön: Kone); –        az Otis SA (a továbbiakban: Otis Belgium), az Otis GmbH & Co. OHG (a továbbiakban: Otis Németország), a General Technic‑Otis Sàrl (a továbbiakban: GTO), a General Technic Sàrl (a továbbiakban: GT), az Otis BV (a továbbiakban: Otis Hollandia), az Otis Elevator Company (a továbbiakban: OEC) és a United Technologies Corporation (a továbbiakban: UTC) (a továbbiakban együtt vagy külön: Otis); –        a Schindler SA (a továbbiakban: Schindler Belgium), a Schindler Deutschland Holding GmbH (a továbbiakban: Schindler Németország), a Schindler Sàrl (a továbbiakban: Schindler Luxemburg), a Schindler Liften BV (a továbbiakban: Schindler Hollandia) és a Schindler Holding Ltd (a továbbiakban együtt vagy külön: Schindler); –        a ThyssenKrupp Liften Ascenseurs NV (a továbbiakban: TKLA), a ThyssenKrupp Aufzüge GmbH (a továbbiakban: TKA), a ThyssenKrupp Fahrtreppen GmbH (a továbbiakban: TKF), a ThyssenKrupp Elevator AG (a továbbiakban: TKE), a ThyssenKrupp AG (a továbbiakban: TKAG), a ThyssenKrupp Ascenseurs Luxembourg Sàrl (a továbbiakban: TKAL) és a ThyssenKrupp Liften BV (a továbbiakban: TKL) (a továbbiakban együtt vagy külön: ThyssenKrupp); és –        a Mitsubishi Elevator Europe BV (a továbbiakban: MEE). A Schindler az első világszintű, felvonókat és mozgólépcsőket szállító cégcsoportok egyike. Anyavállalata a Svájcban székhellyel rendelkező Schindler Holding, (a megtámadott határozat (27) preambulumbekezdése). A Schindler a felvonók és mozgólépcsők területén nemzeti leányvállalatokon keresztül folytatja tevékenységeit. Ezek többek között Belgiumban a Schindler Belgium, Németországban a Schindler Németország, Luxemburgban a Schindler Luxemburg, Hollandiában pedig a Schindler Hollandia (a megtámadott határozat (28)–(32) preambulumbekezdése). A közigazgatási eljárás 1. A Bizottság vizsgálata A Bizottság 2003 nyarán információkat kapott arról, hogy feltehetően kartell áll fenn a négy fő, felvonókat és mozgólépcsőket gyártó, az Unióban üzleti tevékenységet folytató európai társaság, azaz a Kone, az Otis, a Schindler és a ThyssenKrupp között (a megtámadott határozat (3) és (91) preambulumbekezdése). Belgium A Bizottság 2004. január 28‑tól kezdve és 2004 márciusában az [EK 81.] és az [EK 82. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 14. cikkének (2) és (3) bekezdése alapján vizsgálatokat folytatott többek között a Kone, az Otis, a Schindler és a ThyssenKrupp leányvállalatainak helyiségeiben Belgiumban (a megtámadott határozat (92), (93), (95) és (97) preambulumbekezdése). A kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló bizottsági közlemény (HL 2002. C 45., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 155. o.) (a továbbiakban: 2002. évi engedékenységi közlemény) alapján a Kone, az Otis, a ThyssenKrupp és a Schindler egymást követően kérelmet nyújtott be. Az érintett vállalkozások e kérelmeket kiegészítették (a megtámadott határozat (94), (96), (98) és (103) preambulumbekezdése). E közlemény 8. pontjának b) alpontja alapján a Kone 2004. június 29‑én feltételes mentességet kapott (a megtámadott határozat (99) preambulumbekezdése). A Bizottság továbbá 2004 szeptembere és decembere között az [EK] 81. és az [EK] 82. [cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) 18. cikke alapján tájékoztatáskérést küldött a Belgiumban elkövetett jogsértésben részt vevő vállalkozásoknak, több, e tagállamban lévő ügyfélnek és a belga Agoria szövetségnek (a megtámadott határozat (101) és (102) preambulumbekezdése). Németország A Bizottság 2004. január 28‑tól kezdve és 2004 márciusában a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése alapján vizsgálatokat folytatott többek között az Otis és a ThyssenKrupp leányvállalatainak helyiségeiben Németországban (a megtámadott határozat (104) és (106) preambulumbekezdése). A Kone 2004. február 12‑én és 18‑án Németországra vonatkozó információkkal egészítette ki a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján 2004. február 2‑án Belgiumra vonatkozóan benyújtott kérelmét. Ugyanígy az Otis 2004 márciusa és 2005 februárja között Németországra vonatkozó információkkal egészítette ki a Belgiumra vonatkozóan benyújtott kérelmét. A Schindler 2004. november 25‑én az említett közlemény alapján Németországra vonatkozó információkat tartalmazó kérelmet nyújtott be, amelyet 2004 decembere és 2005 februárja között kiegészített. Végül 2005 decemberében a ThyssenKrupp szintén e közlemény alapján Németországra vonatkozó kérelmet nyújtott be a Bizottsághoz (a megtámadott határozat (105), (107), (112) és (114) preambulumbekezdése). A Bizottság továbbá 2004 szeptembere és novembere között az 1/2003 rendelet 18. cikke alapján tájékoztatáskérést küldött a Németországban elkövetett jogsértésben részt vevő vállalkozásoknak, több, e tagállamban lévő ügyfélnek, valamint a VDMA, a VFA és a VMA szövetségnek (a megtámadott határozat (110), (111) és (113) preambulumbekezdése). Luxemburg A Kone 2004. február 5‑én Luxemburgra vonatkozó információkkal egészítette ki a 2004. február 2‑án Belgiumra vonatkozóan benyújtott kérelmét. Az Otis és a ThyssenKrupp a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján Luxemburgra vonatkozóan szóban terjesztett elő kérelmet. A Schindler ugyanezen közlemény alapján kérelmet nyújtott be Luxemburgra vonatkozóan (a megtámadott határozat (115), (118), (119) és (124) preambulumbekezdése). A Bizottság 2004. március 9‑től kezdve a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése alapján vizsgálatokat folytatott többek között a Schindler és a ThyssenKrupp leányvállalatainak helyiségeiben Luxemburgban (a megtámadott határozat (116) preambulumbekezdése). A 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának b) alpontja alapján a Kone a kérelmének Luxemburgra vonatkozó részére 2004. június 29‑én feltételes mentességet kapott (a megtámadott határozat (120) preambulumbekezdése). A Bizottság 2004 szeptemberében és októberében az 1/2003 rendelet 18. cikke alapján tájékoztatáskérést küldött a Luxemburgban elkövetett jogsértésben részt vevő vállalkozásoknak, több, e tagállamban lévő ügyfélnek és a Fédération luxembourgeoise des ascensoristes‑nek (luxemburgi felvonógyártók egyesülése) (a megtámadott határozat (122) és (123) preambulumbekezdése). Hollandia Az Otis 2004 márciusában a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján Hollandiára vonatkozó kérelmet nyújtott be, amelyet később kiegészített. A ThyssenKrupp 2004 áprilisában e közlemény alapján kérelmet nyújtott be, amelyet később szintén többször kiegészített. Végül a Kone 2004. július 19‑én Hollandiára vonatkozó információkkal egészítette ki a Belgiumra vonatkozóan 2004. február 2‑án benyújtott kérelmét (a megtámadott határozat (127), (129) és (130) preambulumbekezdése). Az említett közlemény 8. pontjának a) alpontja alapján az Otis 2004. július 27‑én feltételes mentességet kapott (a megtámadott határozat (131) preambulumbekezdése). A Bizottság 2004. április 28‑tól kezdve a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése alapján vizsgálatokat folytatott többek között a Kone, a Schindler, a ThyssenKrupp és az MEE leányvállalatainak helyiségeiben Hollandiában, valamint a Boschduin szövetség helyiségeiben (a megtámadott határozat (128) preambulumbekezdése). A Bizottság 2004 szeptemberében az 1/2003 rendelet 18. cikke alapján tájékoztatáskérést küldött a Hollandiában elkövetett jogsértésben részt vevő vállalkozásoknak, több, e tagállamban lévő ügyfélnek, valamint a VLR és a Boschduin szövetségnek (a megtámadott határozat (133) és (134) preambulumbekezdése). 2. A kifogásközlés A Bizottság 2005. október 7‑én kifogásközlést fogadott el, amelyet többek között a fenti 2. pontban említett társaságoknak címzett. A kifogásközlés valamennyi címzettje a Bizottság által megfogalmazott kifogásokra válaszolva írásbeli észrevételeket tett (a megtámadott határozat (135) és (137) preambulumbekezdése). Meghallgatásra nem került sor, mivel a kifogásközlés egyetlen címzettje sem terjesztett elő erre vonatkozó kérelmet (a megtámadott határozat (138) preambulumbekezdése). 3. A megtámadott határozat A Bizottság 2007. február 21‑én elfogadta a megtámadott határozatot, amelyben megállapította, hogy a határozat címzett társaságai négy, az EK 81. cikk (1) bekezdésébe ütköző egységes, összetett és folyamatos jogsértésben vettek részt négy tagállamban, mivel felosztották egymás között a piacokat úgy, hogy megegyeztek a felvonók és mozgólépcsők értékesítésével, beépítésével, karbantartásával és korszerűsítésével összefüggő ajánlati felhívások és szerződések elosztásában, illetve azt összehangolták (a megtámadott határozat (2) preambulumbekezdése). A megtámadott határozat címzettjeit illetően a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az érintett vállalkozások Belgiumban, Németországban, Luxemburgban és Hollandiában lévő leányvállalatainak felelősségén túl meg kell állapítani az említett leányvállalatok anyavállalatainak egyetemleges felelősségét a leányvállalataik által elkövetett, az EK 81. cikkbe ütköző jogsértésekért, mivel a jogsértés időtartama alatt meghatározó befolyást gyakorolhattak azok üzletpolitikájára, és vélelmezhető, hogy e lehetőséggel éltek is (a megtámadott határozat (608), (615), (622) (627) és (634)–(641) preambulumbekezdése). Az MEE anyavállalatainak a leányvállalatuk magatartásáért való egyetemleges felelősségét nem állapították meg, mivel nem lehetett bebizonyítani, hogy a leányvállalat magatartására meghatározó befolyást gyakoroltak (a megtámadott határozat (643) preambulumbekezdése). A Bizottság a megtámadott határozatban a bírságok összegének kiszámításakor a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az [ESZAK 65. cikk] (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló iránymutatásban (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.; a továbbiakban: 1998. évi iránymutatás) kifejtett módszert alkalmazta. Megvizsgálta azt is, hogy az érintett vállalkozások megfelelnek‑e a 2002. évi engedékenységi közleményben megállapított követelményeknek, és ha igen, mennyiben. A Bizottság a jogsértéseket „különösen súlyosnak” minősítette a jellegükre és azon tényre tekintettel, hogy mindegyik valamely tagállam (Belgium, Németország, Luxemburg, illetve Hollandia) egész területére kiterjedt, még akkor is, ha tényleges hatásukat nem lehetett felmérni (a megtámadott határozat (671) preambulumbekezdése). Az érintett vállalkozások arra vonatkozó tényleges gazdasági képességének figyelembevétele érdekében, hogy a versenyben jelentős kárt okozzanak, a Bizottság a felvonók és/vagy mozgólépcsők piacán – ideértve adott esetben a karbantartási és korszerűsítési szolgáltatások piacát is – elért forgalom alapján a vállalkozásokat minden egyes ország vonatkozásában különböző kategóriákba sorolta (a megtámadott határozat (672) és (673) preambulumbekezdése). Ami a Belgiumban megvalósult kartellt illeti, a Konét és a Schindlert az első kategóriába sorolták, és a bírság kiindulási összegét a jogsértés súlya alapján 40 000 000 euróban határozták meg. Az Otist a második kategóriába sorolták a bírság 27 000 000 eurós kiindulási összegével. A ThyssenKruppot a harmadik kategóriába sorolták a bírság 16 500 000 eurós kiindulási összegével (a megtámadott határozat (674) és (675) preambulumbekezdése). Az Otisszal szemben kiszabandó bírság kiindulási összegére 1,7‑es szorzótényezőt, a ThyssenKrupp bírságának kiindulási összegére pedig 2‑es szorzótényezőt alkalmaztak a méretük és összesített forrásaik figyelembevétele érdekében, ily módon a bírságuk kiindulási összegét 45 900 000 euróban, illetve 33 000 000 euróban állapították meg (a megtámadott határozat (690) és (691) preambulumbekezdése). Mivel a jogsértés hét évig és nyolc hónapig (1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig) tartott, a Bizottság az érintett vállalkozások esetében 75%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. A bírság alapösszegét így a Kone esetében 70 000 000 euróban, az Otis esetében 80 325 000 euróban, a Schindler esetében 70 000 000 euróban, a ThyssenKrupp esetében pedig 57 750 000 euróban állapította meg (a megtámadott határozat (692) és (696) preambulumbekezdése). A Bizottság úgy vélte, hogy a ThyssenKruppot visszaesőnek kell tekinteni, és e súlyosító körülmény címén 50%‑kal növelte a bírságának összegét (a megtámadott határozat (697), (698) és (708)–(710) preambulumbekezdése). Az érintett vállalkozások javára semmilyen enyhítő körülményt nem állapított meg (a megtámadott határozat (733), (734), (749), (750) és (753)–(755) preambulumbekezdése). A 2002. évi engedékenységi közlemény alapján a Kone teljes bírságmentességben részesült. Az Otis egyrészről az említett közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének első francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 40%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A ThyssenKrupp egyrészről e közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének második francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 20%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A Schindler a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült (a megtámadott határozat (760)–(777) preambulumbekezdése). Ami a Németországban megvalósult kartellt illeti, a Konét, az Otist és a ThyssenKruppot az első kategóriába sorolták a bírság 70 000 000 eurós kiindulási összegével. A Schindlert a második kategóriába sorolták a bírság 17 000 000 eurós kiindulási összegével (a megtámadott határozat (676)–(679) preambulumbekezdése). Az Otisszal szemben kiszabandó bírság kiindulási összegére 1,7‑es szorzótényezőt, a ThyssenKrupp bírságának kiindulási összegére pedig 2‑es szorzótényezőt alkalmaztak a méretük és összesített forrásaik figyelembevétele érdekében, ily módon a bírságuk kiindulási összegét 119 000 000 euróban, illetve 140 000 000 euróban állapították meg (a megtámadott határozat (690) és (691) preambulumbekezdése). Mivel a Kone, az Otis és a ThyssenKrupp által elkövetett jogsértés nyolc évig és négy hónapig (1995. augusztus 1‑jétől 2003. december 5‑ig) tartott, a Bizottság e vállalkozások esetében 80%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. Mivel a Schindler által elkövetett jogsértés öt évig és négy hónapig (1995. augusztus 1‑jétől 2000. december 6‑ig) tartott, a Bizottság e vállalkozás esetében 50%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. A bírság alapösszegét így a Kone esetében 126 000 000 euróban, az Otis esetében 214 200 000 euróban, a Schindler esetében 25 500 000 euróban, a ThyssenKrupp esetében pedig 252 000 000 euróban állapította meg (a megtámadott határozat (693) és (696) preambulumbekezdése). A Bizottság úgy vélte, hogy a ThyssenKruppot visszaesőnek kell tekinteni, és e súlyosító körülmény címén 50%‑kal növelte a bírságának összegét (a megtámadott határozat (697)–(707) preambulumbekezdése). Az érintett vállalkozások javára semmilyen enyhítő körülményt nem állapított meg (a megtámadott határozat (727)–(729), (735), (736), (742)–(744), (749), (750) és (753)–(755) preambulumbekezdése). A Kone egyrészről a 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének első francia bekezdése alapján a bírság összegének 50%‑os maximális csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. Az Otis egyrészről az említett közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének második francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 25%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A Schindler egyrészről e közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének harmadik francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 15%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A ThyssenKrupp a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült (a megtámadott határozat (778)–(813) preambulumbekezdése). Ami a Luxemburgban megvalósult kartellt illeti, az Otist és a Schindlert az első kategóriába sorolták a bírság 10 000 000 eurós kiindulási összegével. A Konét és a ThyssenKruppot a második kategóriába sorolták a bírság 2 500 000 eurós kiindulási összegével (a megtámadott határozat (680)–(683) preambulumbekezdése). Az Otisszal szemben kiszabandó bírság kiindulási összegére 1,7‑es szorzótényezőt, a ThyssenKrupp bírságának kiindulási összegére pedig 2‑es szorzótényezőt alkalmaztak a méretük és összesített forrásaik figyelembevétele érdekében, ily módon a bírságuk kiindulási összegét 17 000 000 euróban, illetve 5 000 000 euróban állapították meg (a megtámadott határozat (690) és (691) preambulumbekezdése). Mivel a jogsértés nyolc évig és három hónapig (1995. december 7‑től 2004. március 9‑ig) tartott, a Bizottság az érintett vállalkozások esetében 80%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. A bírság alapösszegét így a Kone esetében 4 500 000 euróban, az Otis esetében 30 600 000 euróban, a Schindler esetében 18 000 000 euróban, a ThyssenKrupp esetében pedig 9 000 000 euróban állapította meg (a megtámadott határozat (694) és (696) preambulumbekezdése). A Bizottság úgy vélte, hogy a ThyssenKruppot visszaesőnek kell tekinteni, és e súlyosító körülmény címén 50%‑kal növelte a bírságának összegét (a megtámadott határozat (697), (698) és (711)–(714) preambulumbekezdése). Az érintett vállalkozások javára semmilyen enyhítő körülményt nem állapított meg (a megtámadott határozat (730), (749), (750) és (753)–(755) preambulumbekezdése). A 2002. évi engedékenységi közlemény alapján a Kone teljes bírságmentességben részesült. Az Otis egyrészről az említett közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének első francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 40%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A Schindler és a ThyssenKrupp a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült (a megtámadott határozat (814)–(835) preambulumbekezdése). Ami a Hollandiában megvalósult kartellt illeti, a Konét az első kategóriába sorolták a bírság 55 000 000 eurós kiindulási összegével. Az Otist a második kategóriába sorolták a bírság 41 000 000 eurós kiindulási összegével. A Schindlert a harmadik kategóriába sorolták a bírság 24 500 000 eurós kiindulási összegével. A ThyssenKruppot és az MEE‑t a negyedik kategóriába sorolták a bírság 8 500 000 eurós kiindulási összegével (a megtámadott határozat (684) és (685) preambulumbekezdése). Az Otisszal szemben kiszabandó bírság kiindulási összegére 1,7‑es szorzótényezőt, a ThyssenKrupp bírságának kiindulási összegére pedig 2‑es szorzótényezőt alkalmaztak a méretük és összesített forrásaik figyelembevétele érdekében, ily módon a bírságuk kiindulási összegét 69 700 000 euróban, illetve 17 000 000 euróban állapították meg (a megtámadott határozat (690) és (691) preambulumbekezdése). Mivel az Otis és a ThyssenKrupp által elkövetett jogsértés öt évig és tíz hónapig (1998. április 15‑től 2004. március 5‑ig) tartott, a Bizottság e vállalkozások esetében 55%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. Mivel a Kone és a Schindler által elkövetett jogsértés négy évig és kilenc hónapig (1999. június 1‑jétől 2004. március 5‑ig) tartott, a Bizottság e vállalkozások esetében 45%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. Mivel az MEE által elkövetett jogsértés négy évig és egy hónapig (2000. január 11‑től 2004. március 5‑ig) tartott, a Bizottság e vállalkozás esetében 40%‑kal növelte a bírság kiindulási összegét. A bírság alapösszegét így a Kone esetében 79 750 000 euróban, az Otis esetében 108 035 000 euróban, a Schindler esetében 35 525 000 euróban, a ThyssenKrupp esetében 26 350 000 euróban, az MEE esetében pedig 11 900 000 euróban állapította meg (a megtámadott határozat (695) és (696) preambulumbekezdése). A Bizottság úgy vélte, hogy a ThyssenKruppot visszaesőnek kell tekinteni, és e súlyosító körülmény címén 50%‑kal növelte a bírságának összegét (a megtámadott határozat (697), (698) és (715)–(720) preambulumbekezdése). Az érintett vállalkozások javára semmilyen enyhítő körülményt nem állapított meg (a megtámadott határozat (724)–(726), (731), (732), (737), (739)–(741), (745)–(748) és és (751)–(755) preambulumbekezdése). A 2002. évi engedékenységi közlemény alapján az Otis teljes bírságmentességben részesült. A ThyssenKrupp egyrészről az említett közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének első francia bekezdése szerinti tartományban a bírság összegének 40%‑os csökkentésében, másrészről pedig a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült. A Schindler és az MEE a tények vitatásától való tartózkodás miatt a bírság összegének 1%‑os csökkentésében részesült (a megtámadott határozat (836)–(855) preambulumbekezdése). A megtámadott határozat rendelkező része a következőképpen szól: „1. cikk (1)      Belgiumot illetően a következő vállalkozások megsértették az [EK] 81. cikket, mivel a jelzett időszakokban nemzeti szinten a felvonókra és mozgólépcsőkre vonatkozó megállapodások és összehangolt magatartások keretében rendszeresen és közösen megegyeztek a piacok felosztásában, abban, hogy az értékesítés és a beépítés vonatkozásában előzetesen megállapodásban rögzített részesedéseknek megfelelően elosztják egymás között a nyilvános és meghívásos ajánlati felhívásokat, valamint egyéb szerződéseket, továbbá tartózkodnak attól, hogy a karbantartási és korszerűsítési szerződések területén egymással versenybe lépjenek: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Belgium]: 1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Belgium]: 1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Belgium]: 1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE] és [a TKLA]: 1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig. (2)      Németországot illetően a következő vállalkozások megsértették az [EK] 81. cikket, mivel a jelzett időszakokban nemzeti szinten a felvonókra és mozgólépcsőkre vonatkozó megállapodások és összehangolt magatartások keretében rendszeresen és közösen megegyeztek a piacok felosztásában, és abban, hogy az értékesítés és a beépítés vonatkozásában előzetesen megállapodásban rögzített részesedéseknek megfelelően elosztják egymás között a nyilvános és meghívásos ajánlati felhívásokat, valamint egyéb szerződéseket: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Németország]: 1995. augusztus 1‑jétől 2003. december 5‑ig; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Németország]: 1995. augusztus 1‑jétől 2003. december 5‑ig; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Németország]: 1995. augusztus 1‑jétől 2000. december 6‑ig; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE], [a TKA] és [a TKF]: 1995. augusztus 1‑jétől 2003. december 5‑ig. (3)      Luxemburgot illetően a következő vállalkozások megsértették az [EK] 81. cikket, mivel a jelzett időszakokban nemzeti szinten a felvonókra és mozgólépcsőkre vonatkozó megállapodások és összehangolt magatartások keretében rendszeresen és közösen megegyeztek a piacok felosztásában, abban, hogy az értékesítés és a beépítés vonatkozásában előzetesen megállapodásban rögzített részesedéseknek megfelelően elosztják egymás között a nyilvános és meghívásos ajánlati felhívásokat, valamint egyéb szerződéseket, továbbá tartózkodnak attól, hogy a karbantartási és korszerűsítési szerződések területén egymással versenybe lépjenek: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Luxemburg]: 1995. december 7‑től 2004. január 29‑ig; –        az Otis: [az UTC], [az OEC], [az Otis Belgium], [a GTO] és [a GT]: 1995. december 7‑től 2004. március 9‑ig; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Luxemburg]: 1995. december 7‑től 2004. március 9‑ig; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE] és [a TKAL]: 1995. december 7‑től 2004. március 9‑ig. 4.      Hollandiát illetően a következő vállalkozások megsértették az [EK] 81. cikket, mivel a jelzett időszakokban nemzeti szinten a felvonókra és mozgólépcsőkre vonatkozó megállapodások és összehangolt magatartások keretében rendszeresen és közösen megegyeztek a piacok felosztásában, abban, hogy az értékesítés és a beépítés vonatkozásában előzetesen megállapodásban rögzített részesedéseknek megfelelően elosztják egymás között a nyilvános és meghívásos ajánlati felhívásokat, valamint egyéb szerződéseket, továbbá tartózkodnak attól, hogy a karbantartási és korszerűsítési szerződések területén egymással versenybe lépjenek: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Hollandia]: 1999. június 1‑jétől 2004. március 5‑ig; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Hollandia]: 1998. április 15‑től 2004. március 5‑ig; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Hollandia]: 1999. június 1‑jétől 2004. március 5‑ig; –        a ThyssenKrupp: [a TKAG] és [a TKL]: 1998. április 15‑től 2004. március 5‑ig; és –        [az MEE]: 2000. január 11‑től 2004. március 5‑ig. 2. cikk 1.      A Belgiumban elkövetett, az 1. cikk (1) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Belgium], egyetemlegesen: 0 EUR; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Belgium], egyetemlegesen: 47 713 050 EUR; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Belgium], egyetemlegesen: 69 300 000 EUR; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE] és [a TKLA], egyetemlegesen: 68 607 000 EUR. 2.      A Németországban elkövetett, az 1. cikk (2) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Németország], egyetemlegesen: 62 370 000 EUR; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Németország], egyetemlegesen: 159 043 500 EUR; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Németország], egyetemlegesen: 21 458 250 EUR; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE], [a TKA] és [a TKF], egyetemlegesen: 374 220 000 EUR. 3.      A Luxemburgban elkövetett, az 1. cikk (3) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Luxemburg], egyetemlegesen: 0 EUR; –        az Otis: [az UTC], [az OEC], [az Otis Belgium], [a GTO] és [a GT], egyetemlegesen: 18 176 400 EUR; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Luxemburg], egyetemlegesen: 17 820 000 EUR; és –        a ThyssenKrupp: [a TKAG], [a TKE] és [a TKAL], egyetemlegesen: 13 365 000 EUR. 4.      A Hollandiában elkövetett, az 1. cikk (4) bekezdésében említett jogsértések miatt a következő bírságok kerülnek kiszabásra: –        a Kone: [a KC] és [a Kone Hollandia], egyetemlegesen: 79 750 000 EUR; –        az Otis: [az UTC], [az OEC] és [az Otis Hollandia], egyetemlegesen: 0 EUR; –        a Schindler: a Schindler Holding […] és [a Schindler Hollandia], egyetemlegesen: 35 169 750 EUR; –        a ThyssenKrupp: [a TKAG] és [a TKL], egyetemlegesen: 23 477 850 EUR; és –        [az MEE]: 1 841 400 EUR. […]” Az eljárás és a felek kérelmei A Törvényszék Hivatalához 2007. május 4‑én benyújtott keresetlevelükkel a felperesek, a Schindler Holding, a Schindler Management AG, a Schindler Belgium, a Schindler Németország, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia, előterjesztették a jelen keresetet. A Törvényszék Hivatalához 2007. július 25‑én benyújtott beadványával az Unió Tanácsa azt kérte, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson. A Törvényszék nyolcadik tanácsának elnöke a 2007. október 8‑i végzésével e beavatkozási kérelemnek helyt adott. A Tanács 2007. november 26‑án benyújtotta beavatkozási beadványát. A felek előterjesztették az említett beadvánnyal kapcsolatos észrevételeiket. Az előadó bíró jelentése alapján a Törvényszék (nyolcadik tanács) a szóbeli szakasz megnyitásáról határozott, és az eljárási szabályzatának 64. cikke szerinti pervezető intézkedések keretében írásban kérdéseket tett fel a felpereseknek, a Bizottságot pedig felkérte egy dokumentum benyújtására. A felek ezen intézkedéseknek a kitűzött határidőn belül eleget tettek. A Törvényszék a 2009. szeptember 17‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és az általa feltett szóbeli kérdésekre adott válaszaikat. A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék: –        a megtámadott határozatot semmisítse meg; –        másodlagosan csökkentse a kiszabott bírságok összegét; –        az eljárási szabályzat 113. cikkének megfelelően állapítsa meg a Schindler Managementet illetően a kereset okafogyottságát; –        a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére, ideértve a Schindler Management által benyújtott keresetet illetően az okafogyottságból eredő költségeket is. A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék: –        a keresetet utasítsa el; –        a felpereseket kötelezze a költségek viselésére. A Tanács azt kéri, hogy a Törvényszék: –        a keresetet utasítsa el; –        megfelelően határozzon a költségekről. A Schindler Managementtel kapcsolatos okafogyottságra vonatkozó kérelemről A kereset benyújtását megelőző változatában a megtámadott határozat 4. cikke a határozat egyik címzettjeként említette a Schindler Managementet. A Bizottság a Törvényszékkel 2009. június 30‑án közölt 2007. szeptember 4‑i határozatával helyesbítette a megtámadott határozat 4. cikkét, és e helyesbítést kézbesítette a Schindler Holdingnak és a Schindler Managementnek. A megtámadott határozat 4. cikke a Schindler Managementet már nem említi. A felperesek szerint a megtámadott határozat helyesbítése a keresetet okafogyottá tette annyiban, amennyiben azt a Schindler Management nyújtotta be. Meg kell állapítani, hogy a felperesek kérelmeinek megfelelően a jelen kereset a megtámadott határozat helyesbítését követően a Schindler Managementet érintő részében okafogyottá vált. A keresetről tehát már nem szükséges határozni annyiban, amennyiben azt a Schindler Management nyújtotta be. Az ügy érdeméről 1. Előzetes észrevételek Keresetük alátámasztására a felperesek a beadványaikban tizenhárom jogalap keretében adták elő érveiket, amelyeket a következőképpen mutattak be. Az első jogalap a büntetések törvényessége elvének megsértésén alapul, mivel az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a bírságok kiszámítását illetően korlátlan mérlegelési jogkört biztosít a Bizottság számára. A második jogalap a visszaható hatály tilalma elvének az 1998. évi iránymutatás és a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazásakor való megsértésén alapul. A harmadik jogalap a büntetések törvényessége elvének megsértésén, és azon alapul, hogy a Bizottság nem bírt hatáskörrel az 1998. évi iránymutatás elfogadására. A negyedik jogalap a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességén alapul, mivel az sérti a nemo tenetur se ipsum accusare elvét, a nemo tenetur se ipsum prodere elvét (a továbbiakban együtt: nemo tenetur elve), az in dubio pro reo elvét és az arányosság elvét. Az ötödik jogalap a hatalommegosztás elvének megsértésén és a jogállamiság elveinek tiszteletben tartásán alapuló eljárás követelményeinek megsértésén alapul. A hatodik jogalap a felperesekkel szemben kiszabott bírságok tulajdonelvonó jellegén alapul. A hetedik és a nyolcadik jogalap azon alapul, hogy a bírságok kiindulási összegének megállapítása és az enyhítő körülmények értékelése során sérült az 1998. évi iránymutatás. A kilencedik jogalap azon alapul, hogy a Belgiumban, Németországban és Luxemburgban elkövetett jogsértésekért kiszabott bírságok összegének meghatározására az 1998. évi iránymutatás és a 2002. évi engedékenységi közlemény megsértésével került sor. A tizedik jogalap a bírságok összegének aránytalan jellegén alapul. A tizenegyedik jogalap azon alapul, hogy a megtámadott határozatot nem kézbesítették érvényesen a Schindler Holdingnak. A tizenkettedik jogalap a Schindler Holding felelősségének hiányán alapul. Végül a tizenharmadik jogalap az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésén alapul. Noha a felperesek által benyújtott keresetnek kettős tárgya van, azaz elsődlegesen a megtámadott határozat megsemmisítése iránti kérelem, másodlagosan pedig a bírságok összegének csökkentése iránti kérelem, a felperesek a különböző kifogásokat a beadványaikban úgy hozták fel, hogy nem fejtették ki, e kifogások pontosan mire irányulnak. A tárgyaláson a felperesek a Törvényszék kérdésére válaszolva lényegében közölték, hogy az első tíz és a tizenharmadik jogalap a megtámadott határozat 2. cikkének megsemmisítésére irányul, a tizenegyedik jogalap a megtámadott határozat egészének megsemmisítését célozza annyiban, amennyiben a határozat címzettje a Schindler Holding, a tizenkettedik jogalap pedig a megtámadott határozat 1., 2. és 3. cikkének megsemmisítésére irányul annyiban, amennyiben a határozat címzettje a Schindler Holding. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperesek több kifogása is a megtámadott határozat egészének jogszerűségére vonatkozik, ennélfogva először ezeket kell megvizsgálni. Erről van szó a felperesek által az ötödik jogalapjuk keretében megfogalmazott kifogás esetében, amely lényegében a emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 6. cikke (1) bekezdésének megsértésén alapul. A megtámadott határozat egészének jogszerűségére vonatkozó kifogások között szerepelnek továbbá a tizenegyedik és a tizenkettedik jogalap keretében felhozott kifogások, amelyek azon alapulnak, hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben annak a Schindler Holding a címzettje, mivel nem történt érvényes kézbesítés, illetve hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben megállapította a Schindler Holding egyetemleges felelősségét. A kereset többi jogalapja keretében megfogalmazott, a megtámadott határozat 2. cikkének jogszerűségére vonatkozó kifogások másodsorban kerülnek megvizsgálásra. E tekintetben a Törvényszék célszerűnek véli a felperesek kifogásait a következőképpen megvizsgálni. Először is az első, a második, a harmadik és a negyedik jogalap kerül elemzésre, amelyek keretében a felperesek több, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének, az 1998. évi iránymutatásnak és a 2002. évi engedékenységi közleménynek a jogellenességére vonatkozó kifogást hoznak fel. Ezt követően a Törvényszék a hatodik jogalapot vizsgálja meg, amely szerint a megtámadott határozat tulajdonelvonó jellegű. Végül a Törvényszék a hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik és tizenharmadik jogalapot vizsgálja meg, amelyek keretében a felperesek több, a bírságaik összegének meghatározására vonatkozó kifogást hoztak fel. 2. A megtámadott határozat egészének megsemmisítése iránti kérelemről Az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról A felperesek úgy érvelnek, hogy mivel az EK‑Szerződés versenyjogi rendelkezéseinek megsértése a büntetőjog területéhez tartozik, a Bizottság előtti eljárásnak meg kell felelnie az EJEE 6. cikke (1) bekezdése követelményeinek. Márpedig a közigazgatási hatóságok csak akkor szabhatnak ki büntetőjogi szankciót, ha lehetőség van bírósági felülvizsgálatra, amiről a jelen ügyben nincs szó. Az uniós bírósághoz benyújtott megsemmisítés iránti kereset ugyanis csak olyan közigazgatási felülvizsgálati eljárás, amely a felperes által konkrétan előadott jogalapokra korlátozódik, ami nem felel meg az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) által különösen az 1984. február 21‑i Öztürk kontra Németország ítéletben (A. sorozat 73. szám) meghatározott követelményeknek. Ezenkívül a Bizottság előtti eljárás nem minősíthető független és pártatlan bíróság előtti eljárásnak, mivel a Bizottság által a 2002. évi engedékenységi közlemény keretében elvégzett bizonyításfelvétel, amelynek során a Bizottság az „önvád” keretében szerzett ténybeli leírásokra támaszkodik, sérti a jogállam eljárásának követelményeit, mivel a vállalkozásoknak egyáltalán nincs lehetősége arra, hogy például terhelő vallomást tevő tanúknak kérdéseket feltéve megvizsgálják a kifogások relevanciáját. Az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése kimondja: „Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot […] az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően […]” Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság elismerte azon uniós jogi általános elvet, amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz (lásd a Bíróság C‑411/04. P. sz., Salzgitter Mannesmann kontra Bizottság ügyben 2007. január 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑959. o.] 40. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezen elv, amelyet egyébként megerősített a Nizzában, 2000. december 7‑én aláírt Európai Unió Alapjogi Chartájának (HL C 364., 1. o.) (a továbbiakban: Charta) 47. cikke is, azon alapvető jogokból fakad, amelyek az uniós jog általános elveinek részét képezik, és amelyeknek betartását a Bíróság a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint különösen az EJEB által nyújtott útmutatásokból merítve biztosítja (a fent hivatkozott Salzgitter Mannesmann kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 41. pontja). Először is azon érvet illetően, miszerint a Bizottság előtti eljárás nem felel meg az EJEE 6. cikke (1) bekezdése követelményeinek, ki kell emelni, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint az EJEE 6. cikkének alkalmazhatóságához elegendő, hogy a kérdéses jogsértés természeténél fogva büntetőjogi jellegű legyen, illetve az érintettet olyan szankcióval fenyegesse, amely jellegénél és súlyosságánál fogva általában a büntetőjog területéhez tartozik (lásd az EJEB, 2006. november 23‑i Jussila kontra Finnország ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára 2006‑XIII, 31. §, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). E tekintetben, amint az EJEB ítélkezési gyakorlatából kitűnik, az EJEE fórumai a „büntetőjogi vád” fogalma önálló értelmezésének elfogadásával lefektették a 6. cikk büntetőjogi alkalmazása olyan területekre való fokozatos kiterjesztésének alapjait, amelyek – mint például a versenyjog megsértéséért kiszabott pénzbeli szankciók – formailag nem tartoznak a hagyományos büntetőjogi kategóriákba. A büntetőjog kemény magjához nem tartozó kategóriákat illetően azonban az EJEB kifejtette, hogy a 6. cikk büntetőjogi vetülete által nyújtott garanciákat nem feltétlenül kell teljes szigorral alkalmazni (lásd ebben az értelemben az EJEB fent hivatkozott Jussila kontra Finnország ítéletének 43. §‑át és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezenkívül az uniós bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, és ahogyan az 1/2003 rendelet 23. cikkének (5) bekezdése is kifejezetten kimondja, a Bizottságnak a versenyjog megsértéséért bírságot kiszabó határozatai nem büntetőjogi jellegűek (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑83/91. sz., Tetra Pak kontra Bizottság ügyben 1994. október 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1994., II‑755. o.] 235. pontját, T‑25/95., T‑26/95., T‑30/95–T‑32/95., T‑34/95–T‑39/95., T‑42/95–T‑46/95., T‑48/95., T‑50/95–T‑65/95., T‑68/95–T‑71/95., T‑87/95., T‑88/95., T‑103/95. és T‑104/95. sz., Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2000. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑491. o.] 717. pontját, valamint T‑9/99. sz., HFB és társai kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1487. o.] 390. pontját). A felperesek állításával ellentétben meg kell állapítani, hogy azon eljárás, amelyben a Bizottság olyan, jogsértést megállapító és bírságot kiszabó határozatot hoz, amely később alávethető az uniós bíróság felülvizsgálatának, megfelel az EJEE 6. cikke (1) bekezdése követelményeinek. A Bizottság valóban nem az EJEE 6. cikke értelmében vett bíróság (lásd ebben az értelemben a Bíróság 209/78–215/78. és 218/78. sz., van Landewyck és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1980. október 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1980., 3125. o.] 81. pontját, valamint 100/80–103/80. sz., Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1983. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 1983., 1825. o.] 7. pontját). A Bizottság a közigazgatási eljárás során azonban köteles az uniós jog általános elveit tiszteletben tartani (a Törvényszék T‑11/89. sz., Shell kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑757. o.] 39. pontja, a fenti 53. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 718. pontja, valamint a fenti 53. pontban hivatkozott HFB és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 391. pontja). Egyébiránt az uniós bíróság által a Bizottság határozataival kapcsolatban elvégzett felülvizsgálat biztosítja, hogy az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésében rögzített tisztességes eljárás követelményei teljesüljenek (lásd a fenti 50. pontot). E tekintetben az EJEB szerint szükséges, hogy az érintett vállalkozás bármilyen, vele szemben hozott ilyen határozattal kapcsolatban korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkező igazságügyi szervhez fordulhasson, amely hatáskörrel rendelkezik különösen arra, hogy a meghozott határozatot bármely tény‑ vagy jogkérdésben megváltoztassa (lásd analógia útján az EJEB, 2002. július 23‑i Janosevic kontra Svédország ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára 2002‑VII, 81. §, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Márpedig, amikor a Törvényszék felülvizsgálja valamely, az EK 81. cikkbe ütköző jogsértést megállapító határozat jogszerűségét, a felperesek kérhetik, hogy kimerítően vizsgálja meg mind a tényállás Bizottság általi konkrét megállapítását, mind pedig annak jogi értékelését. Ezenkívül a bírságokat illetően a Törvényszék az EK 229. cikk és az 1/2003 rendelet 31. cikke értelmében korlátlan felülvizsgálati jogkörrel rendelkezik (lásd ebben az értelemben a fenti 53. pontban hivatkozott Cimenteries CBR és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 719. pontját). Másodszor el kell utasítani a felperesek azon érvét, miszerint az érintett vállalkozásoknak nem volt lehetőségük arra, hogy például esetleg terhelő vallomást tevő tanúknak kérdéseket feltéve megvizsgálják a Bizottság által megfogalmazott kifogások relevanciáját. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az uniós jog egyetlen rendelkezése vagy általános elve sem tiltja, hogy a Bizottság valamely vállalkozással szemben más vállalkozások nyilatkozataira támaszkodjon. Ha ez nem így lenne, az EK 81. cikkel és EK 82. cikkel ellentétes magatartások bizonyításának a Bizottságra háruló terhe tarthatatlan lenne, és összeegyeztethetetlen az EK‑Szerződés alapján rá ruházott feladattal, hogy e rendelkezések megfelelő alkalmazását felügyelje. Ugyanakkor egyetlen, kartellben való részvétellel vádolt vállalkozás nyilatkozata, amelynek pontosságát több más, hasonlóan megvádolt vállalkozás vitatja, nem tekinthető a szóban forgó tények megfelelő bizonyítékának, ha más bizonyítékok azt nem támasztják alá (lásd a Törvényszék T‑38/02. sz., Groupe Danone kontra Bizottság ügyben 2005. október 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑4407. o.] 285. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezenkívül mindenesetre meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben a felperesek kifejezetten elismerték a kifogásközlésben bemutatott tényállást. Harmadszor továbbá, ami a Bizottság által a 2002. évi engedékenységi közlemény keretében elvégzett bizonyításfelvételt illeti, a felperesek kifogása átfedi az arra alapított kifogásukat, hogy az említett közlemény jogellenes, mivel sérti a nemo tenetur elvét és az in dubio pro reo elvét, amely kifogást a lenti 146–164. pontban kifejtett okokból el kell utasítani. Ebből következik, hogy az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani. Az arra alapított jogalapról, hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben annak a Schindler Holding a címzettje, mivel nem történt érvényes kézbesítés A felperesek elismerik, hogy a megtámadott határozatról tájékoztatták a Svájcban székhellyel rendelkező Schindler Holdingot. A határozatot azonban nem kézbesítették az EK 254. cikk (3) bekezdésének megfelelően. A Bizottság eljárása sérti a svájci büntetőjogot, és ellentétes a nemzetközi joggal. A Svájcban való kézbesítés ugyanis Svájccal fennálló nemzetközi jogi egyezmény fennállását feltételezi, de ilyen egyezmény nem létezik, ily módon kézbesítés hiányában a megtámadott határozat annyiban, amennyiben annak a Schindler Holding a címzettje, nem érvényes, ennélfogva jogilag nem létezik. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság már kimondta, hogy a valamely határozat kézbesítése során felmerülő szabálytalanságok magát a határozatot nem érintik, tehát azt nem tehetik érvénytelenné (a Bíróság 48/69. sz., Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben 1972. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1972., 619. o.] 39. pontja). E szabálytalanságok bizonyos körülmények között csak azt akadályozhatják meg, hogy az EK 230. cikk ötödik bekezdésében előírt keresetindítási határidő megkezdődjön. A jelen ügyben a Schindler Holdingnak vitathatatlanul tudomása volt a megtámadott határozat tartalmáról, és az EK 230. cikk ötödik bekezdésében említett határidőn belül élt is kereseti jogával. A jelen jogalapot tehát el kell utasítani. Az arra alapított jogalapról, hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben megállapította a Schindler Holding egyetemleges felelősségét E jogalappal a felperesek azt vitatják, hogy a Schindler Holding, a Schindler‑csoport anyavállalata egyetemlegesen felelős a Belgiumban, Németországban, Luxemburgban és Hollandiában lévő leányvállalatainak versenyellenes magatartásáért. Valamely anyavállalatnak a leányvállalata magatartásáért való egyetemleges felelősségét illetően emlékeztetni kell arra, hogy azon körülmény, hogy a leányvállalat külön jogi személyiséggel rendelkezik, nem elegendő annak kizárására, hogy magatartását az anyavállalatának lehessen betudni (a fenti 61. pontban hivatkozott Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 132. pontja). Az uniós versenyjog ugyanis a vállalkozási tevékenységekre vonatkozik, és a vállalkozás fogalma minden gazdasági tevékenységet folytató jogalanyra kiterjed, függetlenül e jogalany jogállásától és finanszírozási módjától (lásd a Bíróság C‑97/08. P. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑8237. o.] 54. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az uniós bíróság azt is kifejtette, hogy ugyanebben az összefüggésben a vállalkozás fogalmát úgy kell értelmezni, mint amely gazdasági egységet jelent, még akkor is, ha jogi szempontból e gazdasági egység több természetes vagy jogi személyből áll (lásd a Bíróság 170/83. sz. Hydrotherm Gerätebau ügyben 1984. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1984., 2999. o.] 11. pontját, valamint a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 55. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot; lásd továbbá ebben az értelemben a Törvényszék T‑234/95. sz., DSG kontra Bizottság ügyben 2000. június 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2000., II‑2603. o.] 124. pontját). Így hangsúlyozta, hogy a versenyszabályok alkalmazásakor nem az a meghatározó, hogy különálló jogi személyiségükből fakadóan két társaság formálisan különálló‑e, ami számít, az az, hogy piaci magatartásuk egységes‑e, vagy sem. Szükséges lehet tehát megvizsgálni azt, hogy két különálló jogi személyiségű társaság egyetlen olyan vállalkozást vagy gazdasági egységet alkot‑e, illetve egyetlen olyan vállalkozás vagy gazdasági egység alá tartozik‑e, amely egységes piaci magatartást tanúsít (a fenti 61. pontban hivatkozott Imperial Chemical Industries kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 140. pontja és a Törvényszék T‑325/01. sz., DaimlerChrysler kontra Bizottság ügyben 2005. szeptember 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑3319. o.] 85. pontja). Ha ilyen gazdasági egység sérti meg a versenyszabályokat, a személyes felelősség elve szerint neki kell felelnie ezért a jogsértésért (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az uniós versenyjog megsértését egyértelműen azon jogi személynek kell betudni, amellyel szemben később bírság szabható ki, és a kifogásközlést ez utóbbinak kell címezni. A kifogásközlésnek szintén meg kell jelölnie, hogy a benne foglalt tényeket milyen minőségében róják fel a jogi személynek (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az anyavállalatnak lehet betudni a leányvállalat magatartását különösen akkor, ha e leányvállalat – jóllehet külön jogi személyiséggel rendelkezik – nem önállóan határozza meg piaci magatartását, hanem lényegében azokat az utasításokat követi, amelyeket az anyavállalat ad a számára, különös tekintettel az e két jogalany közötti gazdasági, szervezeti és jogi kapcsolatokra (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 58. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ez esetben ugyanis az anyavállalat és leányvállalata ugyanazon gazdasági egység részét képezi, és ily módon a fenti 65. és 66. pontban említett ítélkezési gyakorlat értelmében egyetlen vállalkozást alkot. Így az a tény, hogy valamely anyavállalat és annak leányvállalata az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást alkot, lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy bírság megfizetésére kötelező határozatot címezzen az anyavállalatnak anélkül, hogy bizonyítania kellene az utóbbinak a jogsértésben való személyes részvételét (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontját). Abban a különös esetben, ha az anyavállalat az uniós versenyjog szabályaiba ütköző jogsértést elkövető leányvállalata tőkéjében 100%‑os részesedéssel rendelkezik, egyrészről ezen anyavállalat meghatározó befolyást gyakorolhat e leányvállalat magatartására, másrészről pedig fennáll azon megdönthető vélelem, amely szerint az említett anyavállalat ténylegesen meghatározó befolyást gyakorol leányvállalata magatartására (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). E körülmények között elegendő, ha a Bizottság bizonyítja, hogy a leányvállalatbeli tőkerészesedések teljes egészében az anyavállalat tulajdonában vannak, ahhoz hogy vélelmezze, hogy ez utóbbi meghatározó befolyást gyakorol e leányvállalat üzletpolitikájára. A Bizottságnak ezt követően módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatára kirótt bírság megfizetését illetően, kivéve ha az e vélelem megdöntésére köteles anyavállalat elegendő bizonyítékot terjeszt elő annak bizonyításához, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást követ (lásd a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezenkívül igaz ugyan, hogy a Bíróság a C‑286/98. P. sz., Stora Kopparbergs Bergslags kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének (EBHT 2000., I‑9925. o.) 28. és 29. pontjában a leányvállalat tőkéjében 100%‑os részesedéssel való rendelkezésen kívül további körülményekre is hivatkozott, például arra a tényre, hogy nem vitatták az anyavállalatnak a leányvállalata üzletpolitikájára gyakorolt befolyását, és a két vállalkozásnak közös volt a képviselete a közigazgatási eljárás során, e körülményeket azonban a Bíróság csupán azért említette meg, hogy ismertesse azon elemek összességét, amelyekre a Törvényszék az érvelését alapozta, és nem annak érdekében, hogy a fenti 71. pontban említett vélelem alkalmazását az anyavállalat által ténylegesen gyakorolt befolyásra vonatkozó további ténykörülmények előterjesztésétől tegye függővé (a fenti 65. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 62. pontja). A jelen jogalapot a fent említett elvek fényében kell megvizsgálni. A megtámadott határozat (627) preambulumbekezdésében a Bizottság úgy vélte, hogy meg kell állapítani a Schindler Holding egyetemleges felelősségét a leányvállalatai, a Schindler Belgium, a Schindler Németország, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia jogsértő magatartásáért, mivel „kizárólagos tulajdonosként és végső anyavállalatként a jogsértés időtartama alatt meghatározó befolyást gyakorolhatott a leányvállalatok mindegyikének üzletpolitikájára, és vélelmezhető, hogy e lehetőséggel élt is”. A megtámadott határozat (628) és (629) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a Schindler Holding azon érve, miszerint az említett leányvállalatok olyan önálló jogalanyként folytatják piaci tevékenységüket, amelyek függetlenül határozzák meg üzletpolitikájuk lényegét, valamint azon érv, miszerint ő az említett leányvállalatok mindennapi tevékenységeire semmilyen befolyással nem volt, „nem volt elegendő volt azon vélelem megdöntéséhez, miszerint a Schindler Holding leányvállalatai nem teljesen önállóan határozták meg piaci magatartásukat”. A Bizottság a megtámadott határozat (630) preambulumbekezdésében kiemelte továbbá, hogy „a közigazgatási eljárás során [a Schindler Holding] bizonyítékokat terjeszthetett volna elő annak alátámasztására, hogy nem gyakorolt meghatározó befolyást leányvállalataira […]”. A Bizottság szerint „[a Schindler Holding] és leányvállalatai azonban nem szolgáltattak [számára] […] olyan bizonyítékokat, amelyek egyértelművé tették volna a közöttük fennálló társasági viszonyokat, a vezetési struktúrát és a beszámolási kötelezettségeket, azon vélelem megdöntése érdekében, [miszerint] […] [a Schindler Holding] mint leányvállalatainak – a [megtámadott] határozat címzettjeinek – kizárólagos tulajdonosa gyakorolta irányítási jogait, és minden más eszközt felhasznált annak érdekében, hogy az őt illető meghatározó befolyást gyakorolja.” A megtámadott határozat (631) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy „kizárólag azon körülmény, hogy a Schindleren belül létezett egy, a versenyszabályoknak való megfelelést célzó program, nem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy [a Schindler Holding] a jogsértésre vonatkozóan adott‑e utasításokat, vagy sem”. Így a Bizottság szerint „[t]ovábbra is fennáll azon vélelem, hogy a 100%‑ban [a Schindler Holding] tulajdonában lévő leányvállalat a piacon nem önállóan határozta meg az üzletpolitikáját. A fentiekre tekintettel a Bizottság a megtámadott határozat (632) preambulumbekezdésében megállapította, hogy „[a Schindler Holding] és 100%‑os tulajdonában lévő leányvállalatai nem döntötték meg a Belgiumban, Németországban, Luxemburgban és Hollandiában elkövetett jogsértésekért való felelősségre vonatkozó vélelmet, [k]övetkezésképpen meg kell állapítani [a Schindler Holdingnak] az érintett leányvállalataival való egyetemleges felelősségét a [megtámadott] határozat tárgyát képező, az EK 81. cikkbe ütköző jogsértésekért”. Először is nem vitatott, hogy a jogsértés időszakában a Schindler Holding közvetlenül 100%‑ban rendelkezett a Schindler Belgium, a Schindler Németország és a Schindler Hollandia tőkéjével, a Schindler Belgiumon keresztül pedig közvetetten 100%‑ban rendelkezett a Schindler Luxemburg tőkéjével. Fennállt tehát azon vélelem, hogy a Schindler Holding a leányvállalatainak magatartására meghatározó befolyást gyakorolt (lásd a fenti 72. pontot). A Schindler nem állíthatja, hogy a Bizottságnak bizonyítania kellett volna azt, hogy a Schindler Holding ténylegesen befolyásolta az említett leányvállalatok üzleti tevékenységeit – ideértve az EK 81. cikkbe ütköző magatartásukat is –, és azt hogy a Schindler Holding okozta vagy támogatta a jogsértést. A leányvállalat jogsértő magatartása anyavállalatnak való betudásához ugyanis nem szükséges annak bizonyítása, hogy az anyavállalat befolyást gyakorol leányvállalatának politikájára a jogsértés tárgyát képező adott területen. Ezzel szemben az anyavállalat és leányvállalata közötti szervezeti, gazdasági és jogi kapcsolatok alapján megállapítható lehet az előbbinek az utóbbi stratégiájára gyakorolt befolyása, és ennélfogva e kapcsolatok igazolhatják, hogy azok egyetlen gazdasági egységnek tekinthetők (a Törvényszék T‑112/05. sz., Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2007. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑5049. o.] 83. pontja). Így, ha a Bizottság bizonyítja, hogy a leányvállalatbeli tőkerészesedések teljes egészében az anyavállalat tulajdonában vannak, módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatára kirótt bírság megfizetését illetően, kivéve ha az anyavállalat bizonyítja, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást követ (lásd a fenti 72. pontot). Ki kell továbbá emelni, hogy nem a leányvállalatnak az anyavállalat általi, jogsértésre való felbujtása, és még kevésbé az utóbbinak az említett jogsértésben való érintettsége teszi lehetővé a Bizottság számára, hogy a bírságokat kiszabó határozatot a cégcsoport anyavállalatának címezze, hanem azon tény, hogy e vállalatok az EK 81. cikk értelmében egyetlen vállalkozást képeznek (a fent hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2007. december 12‑én hozott ítélet 58. pontja). A felperesek nem támaszkodhatnak a bűnösség elvének (Schuldnerprinzip) állítólagos megsértésére sem, illetve arra sem, hogy elvileg nem állapítható meg a korlátozott felelősségű társaság tagjának vagy a részvénytársaság részvényesének a társaság adósságaiért és az irányító szervek aktusaiért való felelőssége. E tekintetben elegendő megállapítani, hogy ezen érvelés azon a téves előfeltevésen alapul, miszerint az anyavállalattal szemben semmilyen jogsértést nem állapítottak meg, amiről a jelen ügyben nincs szó, mivel a megtámadott határozat (632) preambulumbekezdéséből, valamint 1. és 2. cikkéből kitűnik, hogy megállapították a Schindler Holding személyes felelősségét az általa állítólag elkövetett jogsértések miatt az őt a leányvállalataihoz fűző szoros gazdasági és jogi kapcsolatokra tekintettel (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑294/98. P. sz., Metsä‑Serla és társai kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10065. o.] 28. és 34. pontját, valamint a Törvényszék T‑69/04. sz., Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2567. o.] 74. pontját). Másodszor a felperesek által a fenti 71. pontban kifejtett vélelem megdöntése érdekében előadott érveket kell megvizsgálni, melyek szerint a Schindler Holding leányvállalatai önállóan határozták meg üzletpolitikájukat. Először is a felperesek által hivatkozott azon tény, hogy a Schindler Holding nem adott a leányvállalatainak olyan utasításokat, amelyek a jelen ügyben lehetővé tették vagy ösztönözték volna az EK 81. cikkel ellentétes kapcsolatokat, és hogy nem volt tudomása ilyen kapcsolatokról, – még ha bizonyítást nyer is – nem minősül a leányvállalatok önállóságának bizonyítására alkalmas elemnek. Amint a fenti 82. pontban kiemelésre került, a leányvállalat jogsértő magatartása anyavállalatnak való betudásához ugyanis nem szükséges az, hogy az anyavállalat befolyást gyakoroljon leányvállalatának politikájára a jogsértés tárgyát képező adott területen. Másodszor azon érvet, miszerint a Schindler Holding leányvállalatai az érintett országaikban mindig önállóan tevékenykedtek, anélkül hogy a Schindler Holding befolyásolta volna mindennapi tevékenységeiket, a „közbeszerzési szerződések elnyerését”, a szerződések megkötését vagy árpolitikájukat, mivel a Schindler Holdingot csak azon piacokról tájékoztatták, ahol veszteségek jelentkezhetnek, szintén el kell utasítani. Egyrészről ugyanis az érintett felperesek nem terjesztettek elő bizonyítékokat ezen állítások alátámasztása érdekében, másrészről pedig ezen állítások – még ha bizonyítást nyernek is – semmiképpen nem lennének elegendők a fenti 71. pontban kifejtett vélelem megdöntéséhez, mivel az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a felperesek által hivatkozott elemeken kívül más elemek is a leányvállalat üzletpolitikájának fogalmába tartoznak az EK 81. cikknek az anyavállalatra való alkalmazásában. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy annak elemzése keretében, hogy több, ugyanazon csoport részét képező társaság egy gazdasági egységet alkot‑e, az uniós bíróság megvizsgálta különösen, hogy az anyavállalatnak lehetősége volt‑e befolyásolni az árpolitikát, a gyártási és forgalmazási tevékenységeket, az értékesítési célkitűzéseket, a bruttó hasznot, az értékesítési költségeket, a „cash flow”‑t, az árukészletet és a marketinget. Ugyanakkor ebből nem következik, hogy csupán ezen aspektusok tartoznának a leányvállalat üzletpolitikájának fogalmába az EK 81. és EK 82. cikknek az anyavállalatra való alkalmazásában (lásd a fenti 82. pontban hivatkozott Akzo Nobel és társai kontra Bizottság ügyben 2007. december 12‑én hozott ítélet 64. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Harmadszor azon tény, hogy a Schindler Holding leányvállalatai a jogsértéssel érintett négy országban különböző, eltérő jellegű jogsértésekben vettek részt, ami amellett szólna, hogy a Schindler Holding nem gyakorolt tényleges befolyást leányvállalatainak működési tevékenységeire, szintén nem döntheti meg a felelősségre vonatkozó vélelmet. A megtámadott határozat (627)–(632) preambulumbekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy a Bizottság nem támaszkodott a négy érintett országban megállapított jogsértések közötti esetleges párhuzamra annak érdekében, hogy a Schindler Holdingnak tudja be a leányvállalatainak magatartásáért való felelősséget. Ezenkívül a felperesek azon állítása, miszerint a jogsértések különböző jellegűek, téves, mivel a Schindler Holding leányvállalatai a négy érintett országban egymást nagymértékben átfedő időszakokban (Belgiumban 1996. május 9‑től 2004. január 29‑ig, Németországban 1995. augusztus 1‑jétől 2000. december 6‑ig, Luxemburgban 1995. december 7‑től 2004. március 9‑ig, Hollandiában pedig 1999. június 1‑jétől 2004. március 5‑ig) hasonló célt követő jogsértésekben vettek részt, azaz abban, hogy „a versenytársak között titkos összejátszást hozzanak létre annak érdekében, hogy az új felvonók és/vagy mozgólépcsők értékesítésére és beépítésére vonatkozó projektek elosztása révén felosszák a piacokat, illetve befagyasszák a piaci részesedéseket, és hogy a felvonók és mozgólépcsők karbantartását és korszerűsítését illetően egymással ne lépjenek versenybe (kivéve Németországban, ahol a karbantartási és korszerűsítési tevékenység nem képezte a kartell tagjai közötti megbeszélések tárgyát)” (a megtámadott határozat (658) preambulumbekezdése). Negyedszer azon tény, hogy a Schindler Holding lehet, hogy megtett minden tőle telhetőt annak megakadályozása érdekében, hogy leányvállalatai az EK 81. cikkbe ütköző magatartást folytassanak, különösen a versenyjog és az azzal összefüggő iránymutatások leányvállalatok általi megsértésének megakadályozását célzó magatartási kódex elfogadásával, egyrészről semmit nem változtat a vele szemben megállapított jogsértés megtörténtén (lásd analógia útján a Bíróság C‑189/02. P., C‑202/02. P., C‑205/02. P–C‑208/02. P. és C‑213/02. P. sz., Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 28‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5425 o.] 373. pontját), másrészről pedig nem teszi lehetővé annak bizonyítását, hogy az említett leányvállalatok önállóan határozták meg üzletpolitikájukat. Épp ellenkezőleg, az említett magatartási kódexnek a Schindler Holding leányvállalatai keretében való alkalmazása inkább arra utal, hogy az anyavállalat ténylegesen irányította leányvállalatai üzletpolitikáját, annál is inkább, mivel maguk a felperesek azt állították, hogy a magatartási kódex betartását rendszeres felülvizsgálatok és más, a Schindler Holdingnak a versenyszabályoknak való megfelelés végrehajtásával megbízott alkalmazottja (compliance officer) által hozott intézkedések révén ellenőrizték. Ötödször a csoporton belüli kapcsolatokat, a vezetési struktúrát és a Schindler Holdingon belüli beszámolásra vonatkozó iránymutatásokat illetően a Bizottság a megtámadott határozat (630) preambulumbekezdésében azt állította, hogy a Schindler Holding és leányvállalatai nem szolgáltak számára olyan információkkal, amelyek egyértelművé tették volna egymással való kapcsolataikat. Az ügy irataiból kitűnik, hogy a közigazgatási eljárásban a felperesek valóban közöltek a Bizottsággal bizonyos, a csoporton belüli kapcsolatokra, a vezetési struktúrára és a beszámolásra vonatkozó iránymutatásokra vonatkozó információkat (reporting lines). Ezen információk azonban nem teszik lehetővé a Schindler leányvállalatai önállóságának megállapítását. A szolgáltatott információk ugyanis, amelyekhez egyébként nem csatoltak bizonyítékokat, hiányosak maradnak, mivel lényegében a Schindler Luxemburg és a Schindler Belgium néhány vezetőjének feladataira és beszámolási kötelezettségére (reporting obligations), valamint a Schindler Németország egyik alkalmazottjának feladataira vonatkoznak, anélkül hogy a Schindler Holding és az érintett országokban tevékenykedő leányvállalatai közötti kapcsolatokat vagy a Schindler Holding által e leányvállalatokra gyakorolt befolyást közelebbről megvilágították volna. A fenti 72. pontban kifejtett felelősségre vonatkozó vélelemre, és azon tényre tekintettel, hogy – ahogyan a fenti 84–90. pontból következik – a felperesek e vélelmet nem döntötték meg, a Bizottság helyesen tudta be a Schindler Holdingnak a leányvállalatai által elkövetett jogsértéseket. A jelen jogalapot tehát el kell utasítani. 3. A megtámadott határozat 2. cikkének megsemmisítése iránti kérelemről A büntetések törvényessége elvének megsértésére alapított, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésére vonatkozó jogellenességi kifogásról A felperesek előadják, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a bírságok összegének megállapítását illetően szinte korlátlan mérlegelési mozgásteret biztosít a Bizottság számára, ami sérti az EJEE 7. cikke (1) bekezdésében meghatározott büntetések törvényességének elvét, amely elv a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak alapját képező általános jogelvekből is következik. Emlékeztetni kell az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének szövegére: „Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.” Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a büntetések törvényességének elve a jogbiztonság elvéből következik, amely az uniós jog alapelvét képezi, és amely megköveteli többek között, hogy minden uniós szabályozás, különösen amikor szankciót szab ki, vagy enged kiszabni, világos és pontos legyen annak érdekében, hogy az érintett személyek egyértelműen megismerhessék az abból eredő jogaikat és kötelezettségeket, és ennek megfelelően megtehessék intézkedéseiket (lásd a Törvényszék T‑279/02. sz., Degussa kontra Bizottság ügyben 2006. április 5‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑897. o.] 66. pontját, és T‑43/02. sz., Jungbunzlauer kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 27‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑3435. o.] 71. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A büntetések törvényességének elvét, amely az uniós jog általános elvei közé tartozik, amely elvek a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak alapját képezik, különböző nemzetközi szerződések is rögzítették, többek között az EJEE 7. cikke. Ezen elv megköveteli, hogy a törvény egyértelműen meghatározza a jogsértéseket és az azokat megtorló büntetéseket. E feltétel akkor teljesül, ha a jogalany a vonatkozó rendelkezés szövegéből és szükség esetén a rendelkezés bíróságok általi értelmezése segítségével tudhatja, mely cselekmények és mulasztások váltják ki büntetőjogi felelősségét. Ezenkívül az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint a törvény egyértelműségét nem csupán a vonatkozó rendelkezés szövegére, hanem az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlat általi pontosításokra tekintettel is kell értékelni (lásd a Bíróság C‑266/06. P. sz., Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben 2008. május 22‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 38–40. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezen elv mind a büntetőjogi jellegű szabályokra, mind pedig a közigazgatási szankciókat kiszabó vagy azok kiszabását engedélyező, sajátos közigazgatási normákra is kötelező (lásd ebben az értelemben a Bíróság 137/85. sz., Maizena és társai ügyben 1987. november 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1987., 4587. o.] 15. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Nem csupán a jogsértés tényállási elemeit megfogalmazó szabályokra alkalmazandó, hanem az előzőek megsértéséből eredő következményeket meghatározó szabályokra is (lásd a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 67. pontját, valamint a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 29. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint továbbá az alapvető jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását az uniós bíróság biztosítja (a Bíróság 2/94. sz. ügyben 1996. március 28‑án hozott véleményének [EBHT 1996., I‑1759. o.] 33. pontja és a Bíróság C‑299/95. sz. Kremzow‑ügyben 1997. május 29‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., I‑2629. o.] 14. pontja). Ennek során a Bíróság és a Törvényszék a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból, valamint az emberi jogok védelmére vonatkozó azon nemzetközi normák nyújtotta iránymutatásokból merít, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, és amelyekhez csatlakoztak. Az EJEE e tekintetben különös jelentőséggel bír (a Bíróság C‑94/00. sz. Roquette Frères ügyben 2002. október 22‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑9011. o.] 23. pontja és a fent hivatkozott Kremzow‑ügyben hozott ítéletének 14. pontja). Továbbá az EU 6. cikk (2) bekezdése értelmében „[a]z Unió az [uniós] jog általános elveiként tartja tiszteletben az alapvető jogokat, ahogyan azokat az [EJEE] biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek”. Amint arra a Törvényszék a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 71. pontjában már emlékeztetett, az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése nem követeli meg, hogy azon rendelkezések szövege, amelyek értelmében ezeket a szankciókat kiszabják, annyira pontos legyen, hogy teljes bizonyossággal előreláthatóvá tegye az e rendelkezések megsértéséből eredő következményeket. Az EJEB ítélkezési gyakorlata értelmében ugyanis az, hogy egy törvény mérlegelési jogkört biztosít, önmagában nem ütközik az előreláthatóság követelményébe, feltéve hogy e jogkör gyakorlásának terjedelme és módja kellő pontossággal meg van határozva, tekintettel az adott jogos célkitűzésre, ahhoz, hogy a jogalanyok számára megfelelő védelmet biztosítson a visszaélésekkel szemben (lásd az EJEB, 1992. február 25‑i Margareta és Roger Andersson kontra Svédország ítéletet, A. sorozat 226. szám, 75. §). E tekintetben az EJEB magán a törvény szövegén kívül figyelembe veszi azon kérdést is, hogy az alkalmazott meghatározatlan fogalmakat az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlat meghatározta‑e (lásd az EJEB, 1995. szeptember 27‑i G. kontra Franciaország ítéletet, A. sorozat 325‑B. szám, 25. §). A tagállamok közös alkotmányos hagyományainak figyelembevétele nem vezet a törvényesség elvének, mint az uniós jog alapelvének a fenti fejtegetésekből eredő értelmezéstől eltérő értelmezéséhez (a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 73. pontja). A felperesek azon érvét, miszerint nemzeti szinten nem létezik a hatóságok hasonló felhatalmazása, amely lehetővé tenné, hogy ez utóbbiak „szinte korlátlanul” szabjanak ki bírságokat, el kell tehát utasítani. A jelen ügyben az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a büntetések törvényességének elvére tekintettel való jogszerűségét illetően elsősorban meg kell állapítani, hogy a felperesek állításával ellentétben az uniós jogalkotó nem ruházott a Bizottságra túlzott vagy önkényes mérlegelési mozgásteret a versenyszabályok megsértése miatti bírságok megállapítását illetően (a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. pontja). Először is ki kell emelni ugyanis, hogy noha az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése a Bizottság számára széles mérlegelési mozgásteret biztosít, a Bizottság által figyelembe veendő objektív kritériumok bevezetésével azonban korlátozza annak gyakorlását. E tekintetben egyrészről emlékeztetni kell arra, hogy a kiszabható bírság összege számszerűsíthető és abszolút felső határral bír, amelyet az egyes vállalkozások esetében az egyes jogsértések miatt oly módon számítanak ki, hogy az adott vállalkozással szemben kiszabható bírság maximális összege előre meghatározható. Másrészről e rendelkezés megköveteli a Bizottságtól, hogy a bírságot minden egyes esetben úgy állapítsa meg, hogy a jogsértés súlyán kívül annak időtartamát is figyelembe vegye (a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 50. pontja, valamint a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 75. pontja). A felperesek nem állíthatják, hogy a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 66–88. pontja, illetve a fenti 95. pontban hivatkozott Jungbunzlauer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 69–92. pontja, amelyekben a büntetések törvényessége elvének adott értelmezés megfelel a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben elfogadott értelmezésnek, „téves jogi koncepción” nyugszik. A Bíróság ugyanis a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítéletének 36–63. pontjában fellebbezés keretében megerősítette azon értelmezést, amelyet a Törvényszék a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben a büntetések törvényessége elvének adott. Igaz, hogy a fenti pontban említett ítéletek a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésével függnek össze, míg a megtámadott határozatban kiszabott bírságok az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésén alapulnak. Mivel azonban a bírságok kiszabásának kritériumai és felső határa e két rendelkezésben azonos, a fenti pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésére is alkalmazható. Másodszor a mérlegelési jogkörének az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében kiszabott bírságokat illetően való gyakorlása során a Bizottságnak tiszteletben kell tartania a Bíróság és a Törvényszék ítélkezési gyakorlata által megfogalmazott általános jogelveket, különösen az egyenlő bánásmód és az arányosság elvét (a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 51. pontja, valamint a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 77. pontja). Harmadszor a Bizottság eljárása előreláthatóságának és átláthatóságának biztosítása érdekében korlátozzák a Bizottság mérlegelési jogkörének gyakorlását a saját maga számára a 2002. évi engedékenységi közleményben és az 1998. évi iránymutatásban megállapított magatartási szabályok is. Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy az említett közlemény és az említett iránymutatás egyrészről olyan magatartási szabályokat állapít meg, amelyektől a Bizottság az általános jogelvek – mint például az egyenlő elbánás elve és a bizalomvédelem elve – megsértésének terhe mellett nem térhet el, másrészről pedig megteremti a jogbiztonságot az érintett vállalkozások számára azzal, hogy meghatározza azon módszert, amelyet a Bizottság a kiszabott bírságok összegének az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében történő megállapítása vonatkozásában önmagára nézve kötelezőnek ismer el (lásd ebben az értelemben a Bíróság fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítéletének 52. és 53. pontját, valamint C‑510/06. P. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. március 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑1843. o.] 60. pontját; a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 78. és 82. pontját). Továbbá a felperesek állításával ellentétben az 1998. évi iránymutatás, majd 2006‑ban az 1/2003/EK rendelet 23. cikke (2) bekezdésének a) pontja alapján kiszabott bírságok megállapításáról szóló iránymutatás (HL C 210., 2. o.) Bizottság általi elfogadása, mivel az a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése által meghatározott jogi keretbe illeszkedett, csak a Bizottság már e rendelkezésekből eredő mérlegelési jogköre gyakorlása korlátainak pontosabb meghatározásához járult hozzá, és abból nem lehet a szóban forgó területen a Bizottság hatásköri korlátainak az uniós jogalkotó általi meghatározása kezdeti elégtelenségére következtetni (lásd ebben az értelemben a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 44. pontját). Negyedszer hozzá kell tenni, hogy az EK 229. cikk és az 1/2003 rendelet 31. cikke értelmében a Bíróság és a Törvényszék a Bizottság bírságot megállapító határozataival szemben benyújtott keresetek tekintetében korlátlan felülvizsgálati jogkörrel bír, és így e határozatokat nem csupán megsemmisítheti, hanem a kiszabott bírságot törölheti, csökkentheti vagy növelheti. Ennélfogva a Bizottság ismert és hozzáférhető közigazgatási gyakorlata az uniós bíróság korlátlan felülvizsgálata alá tartozik. E felülvizsgálat az állandó és közzétett ítélkezési gyakorlattal lehetővé tette a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében, majd az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében található meghatározatlan fogalmak pontosítását (lásd ebben az értelemben fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 54. pontját, valamint a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 79. pontját). Így a fent hivatkozott különböző tényezőkre tekintettel egy körültekintő – szükség esetén jogi tanácsokkal ellátott – gazdasági szereplő kellő pontossággal előre láthatja az adott magatartásért járó bírság számítási módszerét és nagyságrendjét. Az, hogy ez a gazdasági szereplő előre nem ismerheti pontosan a Bizottság által az egyes esetekben kiszabandó bírság mértékét, nem minősülhet a büntetések törvényessége elve megsértésének (a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 55. pontja, valamint a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontja). A felperesek tehát nem állíthatják, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének szövege nem biztosítja a büntetőjog és a jogállam alapelvei által megkövetelt mértékű előreláthatóságot. Az említett rendelkezés alapján ugyanis kellő pontossággal előre látható a kiszabott bírságok számítási módszere és mértéke (lásd ebben az értelemben a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 58. pontját). Másodsorban a felperesek állításával ellentétben a Bizottságnak a bírságok területén folytatott határozathozatali gyakorlata nem fejlődött előre nem látható vagy véletlenszerű módon. Először is a megtámadott határozatban megállapított négy jogsértés elkövetésének időszakaiban a bírságok meghatározásának módszerét csak egyszer alakították át az 1998. évi iránymutatás közzétételével, ami a Bíróság szerint ésszerűen előrelátható volt (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 231. pontja). Másodszor, ami a bírságok mértékének az 1998. évi iránymutatás elfogadását követő növekedését illeti, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, ha az uniós versenyszabályok hatékony alkalmazása szükségessé teszi, a Bizottság bármikor kiigazíthatja a bírságok mértékét (a fenti 54. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontja, valamint a Törvényszék T‑23/99. sz., LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben 2002. március 20‑án hozott ítéletének [EBHT 2002., II‑1705. o.] 237. pontja), mivel a közigazgatási gyakorlat ilyen változása úgy tekinthető, mint amelyet az uniós versenyjogi szabályok megsértésének általános megelőzésére vonatkozó célkitűzés objektíve igazol. A bírságok szintjének a felperesek által felhozott és kifogásolt közelmúltbeli növekedése tehát önmagában nem tekinthető jogellenesnek a büntetések törvényességének elvére tekintettel, amennyiben az a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében meghatározott és az uniós bíróságok által értelmezett jogi kereten belül marad (lásd ebben az értelemben a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontját, valamint a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 43. pontját). Harmadsorban azon érvet illetően, miszerint a 17. rendelet 15. cikke (2) bekezdésének és az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének elfogadásával a Tanács megsértette a Bizottságnak biztosított hatáskör korlátainak egyértelmű megjelölésére vonatkozó kötelezettségét, és az EK 83. cikk megsértésével de facto a Bizottságra ruházta az EK‑Szerződés értelmében őt megillető hatáskört, meg kell állapítani, hogy az minden jogalapot nélkülöz. Egyrészt, amint az fentebb kifejtésre került, még ha a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése széles mérlegelési mozgásteret hagy is a Bizottság számára, annak gyakorlását korlátozza a Bizottságra kötelező objektív feltételek megállapításával. Másrészt emlékeztetni kell arra, hogy a 17. rendeletet és az 1/2003 rendeletet az EK 83. cikk (1) bekezdése alapján fogadták el, amely kimondja, hogy „[az EK] 81. és [az EK] 82. cikkben meghatározott elvek érvényre juttatását szolgáló megfelelő rendeleteket vagy irányelveket a Tanács a Bizottság javaslata alapján, az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően […] állapítja meg”. Az EK 83. cikk (2) bekezdésének a) és d) pontja értelmében e rendeletek vagy irányelvek célja különösen „az [EK] 81. cikk (1) bekezdésében és az [EK] 82. cikkben megállapított tilalmak betartásának biztosítása pénzbírság vagy kényszerítő bírság előírásával”, és „a Bizottság, illetve a Bíróság e bekezdés rendelkezéseinek alkalmazása terén betöltendő feladatainak meghatározása”. Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy az EK 211. cikk első francia bekezdése értelmében a Bizottság „gondoskodik e szerződés rendelkezéseinek és az e szerződés alapján az intézmények által hozott rendelkezéseknek az alkalmazásáról”, és ugyanezen cikk harmadik francia bekezdése értelmében „[…] saját döntéshozatali hatáskörrel” rendelkezik (a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 86. pontja, valamint a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 48. pontja). Ebből következik, hogy az EK 81. és EK 82. cikk megsértése esetén a bírságkiszabás hatásköre nem tekinthető olyan, eredetileg a Tanácsot megillető hatáskörnek, amelyet az EK 202. cikk harmadik francia bekezdése értelmében a Bizottságra átruházott, vagy amelynek végrehajtására a Bizottságot hatalmazta fel. Az EK‑Szerződés fentebb hivatkozott rendelkezései értelmében ez a hatáskör ugyanis a Bizottság saját, az uniós jog alkalmazása feletti őrködésre vonatkozó feladatkörébe tartozik, amelyet az EK 81. és EK 82. cikk alkalmazása tekintetében a 17. rendelet és az 1/2003 rendelet határozott meg, foglalt keretbe, és tett hivatalossá. A bírságkiszabás hatásköre, amellyel e rendeletek a Bizottságot felruházzák, tehát magából az EK‑Szerződés rendelkezéseiből ered, és az említett cikkekben meghatározott tilalmak tényleges érvényre juttatását szolgálja (a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 87. pontja, valamint a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 49. pontja). E megfontolásokból következik, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésével szemben felhozott, a büntetések törvényessége elvének megsértésére alapított jogellenességi kifogást el kell utasítani. A visszaható hatály tilalma elvének megsértésére alapított, az 1998. évi iránymutatás jogellenességére vonatkozó kifogásról A felperesek emlékeztetnek arra, hogy valamely uniós aktus a kihirdetését megelőzően nem alkalmazható, és hogy a Charta 49. cikke (1) bekezdésének második mondata kimondja, hogy nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. A jelen ügyben az 1998. évi iránymutatás sérti a visszaható hatály tilalmának elvét, mivel túllépi az előreláthatóság határait. A felperesek ezzel kapcsolatban hangsúlyozzák, hogy a bírságok területén folytatott határozathozatali politika keményedése nem a jogalkotóra, hanem a Bizottságra vezethető vissza. Az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az EJEE 7. cikkében rögzített, a büntető jogszabályok visszaható hatályának tilalmára vonatkozó elv az uniós jog egyik alapelvét képezi, amelynek tiszteletben tartása a versenyszabályok megsértése miatti bírság kiszabása során is kötelező, és megköveteli, hogy a kiszabott szankciók megfeleljenek a jogsértés elkövetése idején hatályban lévő szankcióknak (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 202. pontja, a Törvényszék fenti 112. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 218–221. pontja, valamint T‑224/00. sz. Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben 2003. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑2597. o.] 39–41. pontja). Megállapításra került továbbá, hogy a Bizottság bírságokkal kapcsolatos általános versenypolitikájának módosítására alkalmas iránymutatás elfogadása főszabály szerint a visszaható hatály tilalma elvének hatálya alá tartozhat (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 222. pontja). Egyrészről ugyanis az 1998. évi iránymutatás joghatások kiváltására alkalmas. E joghatások nem magából az 1998. évi iránymutatás normatív erejéből erednek, hanem abból, hogy a Bizottság elfogadta és közzétette azt. Az 1998. évi iránymutatás elfogadása és közzététele a Bizottság mérlegelési jogkörének önkorlátozását idézi elő, mivel a Bizottság az iránymutatástól nem térhet el anélkül, hogy ne tenné ki magát annak, hogy adott esetben az általános jogelvek – mint az egyenlő bánásmód, a bizalomvédelem és a jogbiztonság elvének – megsértése címén felelősségre vonható legyen (lásd ebben az értelemben a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 209–212. pontját). Másrészről az EJEB‑nek az EJEE 7. cikkének (1) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata szerint e rendelkezés kizárja a valamely jogsértést megállapító szabály új értelmezésének a vádlott hátrányára való visszaható hatályú alkalmazását (lásd ebben az értelemben az EJEB, 1995. november 22‑i S.W. kontra Egyesült Királyság ítéletet, A. sorozat 335‑B. szám, 34–36. §; az 1995. november 22‑i C.R. kontra Egyesült Királyság ítéletet, A. sorozat 335‑C. szám, 32–34. §; az 1996. november 15‑i Cantoni kontra Franciaország ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára 1996‑V, 29–32. §, valamint a 2000. június 22‑i Coëme és társai kontra Belgium ítéletet, Ítéletek és Határozatok Tára 2000‑VII, 145. §). Ezen ítélkezési gyakorlat szerint különösen ez az eset akkor, amikor olyan bírói értelmezésről van szó, amelynek eredménye a jogsértés elkövetésének időpontjában – különösképpen a kérdéses jogszabályra vonatkozó ítélkezési gyakorlat által akkoriban elfogadott értelmezésre tekintettel – nem volt ésszerűen előrelátható. Ki kell azonban fejteni, hogy ugyanezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az előreláthatóság fogalmának hatálya nagymértékben a kérdéses szöveg tartalmától, a vonatkozó jogterülettől, valamint címzettjei számától és minőségétől függ. Így a törvény előreláthatóságával nem ellentétes, hogy az érintett személynek világos jogi tanácsokért kelljen folyamodnia ahhoz, hogy ésszerű szinten felmérhesse, hogy bizonyos cselekménynek az adott ügy körülményei között milyen következményei lehetnek. Közelebbről a fent hivatkozott Cantoni kontra Franciaország ítélet 35. §‑a értelmében ez különösen igaz a szakmai tevékenységet ellátó személyek esetében, akik megszokták, hogy foglalkozásuk gyakorlásakor nagy gondossággal kell eljárniuk. Tehát elvárható tőlük, hogy különös gondossággal értékeljék a foglalkozásukkal járó veszélyeket. A fentiekre tekintettel és a visszaható hatály tilalma elvének tiszteletben tartása ellenőrzéséhez meg kell vizsgálni, hogy az érintett jogsértések elkövetésekor a kérdéses módosítás, azaz az 1998. évi iránymutatás elfogadása, ésszerűen előrelátható volt‑e (lásd ebben az értelemben a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 224. pontját). E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a bírságok mértékének az 1998. évi iránymutatás alkalmazása miatti állítólagos növekedése a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdésében és az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében megállapított jogi kereten belül marad, mivel az iránymutatás az 5. pontjának a) alpontjában kifejezetten kimondja, hogy a kiszabott bírságok semmi esetre sem haladhatják meg az említett rendelkezésekben előírt forgalom 10%‑os felső határát. Ezt követően meg kell állapítani, hogy az iránymutatással bevezetett fő újítás abból áll, hogy a Bizottság az említett iránymutatás által e tekintetben előírt tartományok alapján meghatározott alapösszeget vesz a számítás alapjául, amely tartományok a jogsértések eltérő súlyossági fokait tükrözik, ám amelyek önmagukban nem állnak összefüggésben a releváns forgalommal. Ez a módszer tehát lényegében a bírságok tételes kiszabásán alapul, még ha e tételes jelleg viszonylagos és rugalmas is (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 225. pontja, valamint a fenti 106. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 61. pontja). Végül emlékeztetni kell arra, hogy az a tény, hogy a Bizottság a múltban bizonyos típusú jogsértésekre bizonyos mértékű bírságokat alkalmazott, nem fosztja meg a Bizottságot attól a lehetőségtől, hogy a 17. rendeletben és az 1/2003 rendeletben meghatározott korlátok között megemelje ezt a mértéket, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy biztosítsa az uniós versenypolitika végrehajtását; éppen ellenkezőleg: az uniós versenyszabályok hatékony alkalmazása megkívánja, hogy a Bizottság a bírságok mértékét bármikor e politika igényeihez tudja igazítani (lásd ebben az értelemben a Bíróság fenti 54. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 109. pontját, C‑196/99. P. sz., Aristrain kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑11005. o.] 81. pontját, és a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 227. pontját; a Törvényszék T‑12/89. sz., Solvay kontra Bizottság ügyben 1992. március 10‑én hozott ítéletének [EBHT 1992., II‑907. o.] 309. pontját és T‑304/94. sz., Europa Carton kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑869. o.] 89. pontját). Ebből következik, hogy az olyan közigazgatási eljárásban érintett vállalkozások, amelyben bírság kiszabására is sor kerülhet, sem a bírságszámítási módszerre, sem arra nem alapíthatnak jogos bizalmat, hogy a Bizottság nem fogja növelni a bírságok korábban alkalmazott mértékét (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 228. pontja). Következésképpen az említett vállalkozásoknak tekintetbe kell venniük azt a lehetőséget, hogy a Bizottság bármikor úgy dönthet, hogy a múltban alkalmazotthoz képest megemeli a bírságok összegének mértékét. Ez nemcsak arra az esetre érvényes, amikor a Bizottság a bírságok kiszabásakor az egyedi határozatokban megemeli a bírságok összegének mértékét, hanem arra is, amikor ez az emelés egyes esetekben olyan általános hatályú magatartási szabályok alkalmazásával történik, mint az 1998. évi iránymutatás (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 229. és 230. pontja, valamint a fenti 106. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 59. pontja). Ebből következik, hogy a felperesek tévesen vélik úgy, hogy az 1998. évi iránymutatás sérti a visszaható hatály tilalmának elvét, mivel a múltban kiszabottaknál magasabb bírságok kiszabásához vezetett, illetve mert az előreláthatóság határait a jelen ügyben túllépték. Az iránymutatás és különösen az abban meghatározott új bírságszámítási módszer – feltéve, hogy súlyosító hatással volt a kiszabott bírságok mértékére – az érintett jogsértések elkövetésekor ugyanis ésszerűen előrelátható volt az olyan vállalkozások számára, mint amilyenek a felperesek (lásd ebben az értelemben a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 231. pontját). A Bizottságnak ugyanezen okokból nem kellett kifejtenie az 1998. évi iránymutatásban azt sem, hogy a bírságok mértékének növelése szükséges volt ahhoz, hogy biztosítsa a közösségi versenypolitika végrehajtását. Ami azon érvet illeti, miszerint a bírságok területén folytatott határozathozatali politika keményedése nem a jogalkotóra, hanem a Bizottságra vezethető vissza, ezen érv átfedi a Bizottság hatáskörének hiányára alapított jogellenességi kifogás keretében előadott érvelést, és a lenti 131–137. pontban kerül megvizsgálásra. A fentiek összességéből következik, hogy a jelen jogellenességi kifogást is el kell utasítani. A Bizottság hatáskörének hiányára, illetve másodlagosan az 1998. évi iránymutatás átláthatóságának és előreláthatóságának hiányára alapított, ezen iránymutatás jogellenességére vonatkozó kifogásról A felperesek előadják, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében a Bizottságra ruházott jelentős mérlegelési jogkör elvont és általános konkretizálást, azaz anyagi jogi szabályt tesz szükségessé. Márpedig a Tanáccsal ellentétben a Bizottság nem rendelkezik hatáskörrel ilyen szabály elfogadására. Ezenkívül, még ha a „bírság keretének” a Bizottság általi konkretizálása jogszerű is, az 1998. évi iránymutatás mindenképpen hatástalan, mivel nem biztosíthatja a bírság összeégnek megállapítása keretében szükséges átláthatóság és előreláthatóság minimális szintjét. Először is ki kell emelni, hogy a felperesek a beadványaikban nem jelölték meg, hogy a Bizottság az 1998. évi iránymutatás elfogadásával mely rendelkezést sértette meg. A felperesek a tárgyaláson ezzel kapcsolatban feltett kérdésre azt válaszolták, hogy a büntetések törvényességének elve szerint a Tanács feladata lett volna a bírságok kiszámítására vonatkozó elvont szabályok elfogadása. Márpedig az 1998. évi iránymutatás Bizottság általi elfogadása, amennyiben az a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése, majd az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése által meghatározott jogi keretbe illeszkedik, csak a Bizottság már e rendelkezésekből eredő mérlegelési jogköre gyakorlása korlátainak pontosabb meghatározásához járult hozzá (lásd ebben az értelemben a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 44. pontját). E körülmények között az arra alapított érvet, hogy a Bizottság nem rendelkezett hatáskörrel az iránymutatás elfogadására, el kell utasítani. Másodszor az 1998. évi iránymutatás átláthatóságának és előreláthatóságának hiányára alapított érveket szintén el kell utasítani. Egyrészről ugyanis a Bizottság átláthatóságra törekedve és az érintett vállalkozások jogbiztonságának növelése érdekében tette közzé az említett iránymutatást, és abban bemutatta a saját maga számára minden egyes esetben előírt számítási módszert. E tekintetben a Bíróság egyébként megállapította, hogy a Bizottság – mivel ilyen magatartási szabályokat fogadott el, és azok közzétételével kijelentette, hogy ezentúl alkalmazni fogja e szabályokat az általuk érintett esetekre – korlátozza magát mérlegelési jogköre gyakorlásában, és nem térhet el e szabályoktól anélkül, hogy ne tenné ki magát egyes esetekben felelősségre vonásnak az általános jogelveknek, mint az egyenlő bánásmód és a bizalomvédelem elvének a megsértése címén. A Bíróság kimondta továbbá, hogy az iránymutatás általánosan és elvont módon meghatározza azt a módszert, amelyet a Bizottság a maga számára előírt a bírságok összegének megállapítására, következésképpen garantálja a vállalkozások jogbiztonságát (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 211. és 213. pontja; lásd továbbá a fenti 106. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 60. pontját). Másrészről egy körültekintő – szükség esetén jogi tanácsokkal ellátott – gazdasági szereplő kellő pontossággal előre láthatja az adott magatartásért járó bírság számítási módszerét és nagyságrendjét (a fenti 96. pontban hivatkozott Evonik Degussa kontra Bizottság és Tanács ügyben hozott ítélet 55. pontja). A gazdasági szereplő az 1998. évi iránymutatásra tekintettel valóban nem láthatja előre a Bizottság által az egyes esetekben kiszabandó bírság pontos összegét. A Bizottság által büntetendő jogsértések súlya miatt azonban a megtorlási és elrettentési cél igazolja annak elkerülését, hogy a vállalkozások felmérhessék a jogsértésben való részvételükből fakadó előnyöket, előzetesen figyelembe véve az e jogellenes magatartás miatt velük szemben kiszabandó bírság összegét (a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontja). A fentiek összességéből kitűnik, hogy a Bizottság hatáskörének hiányára, illetve másodlagosan az 1998. évi iránymutatás átláthatóságának és előreláthatóságának hiányára alapított, ezen iránymutatás jogellenességére vonatkozó kifogás nem megalapozott. A visszaható hatály tilalma elvének és a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított, a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogásról A felperesek előadják, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény jelen ügyben való alkalmazása, miközben a megtámadott határozatban említett tények többsége annak hatálybalépését megelőzően keletkezett, sérti a visszaható hatály tilalmának elvét. A felperesek szerint a Bizottságnak a kartellügyekben a bírság kiszabásának mellőzéséről vagy a bírság összegének csökkentéséről szóló közleményét (HL 1996. C 207., 4. o.) (a továbbiakban: 1996. évi engedékenységi közlemény) kellett volna alkalmaznia, ami lehetővé tette volna számukra, hogy a megtámadott határozatban számukra nyújtott 1%‑os szimbolikus bírságcsökkentés helyett a tények vitatásától való tartózkodás címén 10%‑tól 50%‑ig terjedő csökkentésben részesüljenek (a megtámadott határozat (777), (806), (835) és (854) preambulumbekezdése). A Bizottság a 2002. évi engedékenységi közleményt alkalmazva megsértette a bizalomvédelem elvét is. Emlékeztetni kell arra, hogy az 1996. évi engedékenységi közlemény a D. pontjában kimondta, hogy a vállalkozás „a vele szemben együttműködés hiányában kiszabandó bírság összegének 10‑től 50%‑ig terjedő csökkentésében részesülhet […], ha […] a kifogásközlés kézhezvételét követően tájékoztatja a Bizottságot, hogy nem vitatja azon tények valóságtartalmát, amelyekre a Bizottság a vádjait alapozza”. A 2002. évi engedékenységi közlemény azonban a bírság ezen okból való csökkentéséről már nem rendelkezik. A 2002. évi engedékenységi közlemény állítólagos visszaható hatályát illetően meg kell állapítani, hogy az említett közlemény 28. pontja kimondja, hogy „2002. február 14‑től az 1996[. évi engedékenységi] közlemény helyébe ez a közlemény lép minden olyan esetben, ahol egyetlen vállalkozás sem lépett kapcsolatba a Bizottsággal az abban a közleményben meghatározott kedvező elbánás igénybevétele céljából”. Tekintettel arra, hogy a 2002. évi engedékenységi közleményt 2002. február 19‑én tették közzé, az említett közlemény tehát valóban előírja a rendelkezéseinek visszaható hatályú alkalmazását, amely azonban a 2002. február 14‑től 2002. február 18‑ig tartó időszakra korlátozódik. Mivel a kartell résztvevőinek egyike sem terjesztett elő 2004. február 2‑át megelőzően a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján kérelmet (a megtámadott határozat (94), (105), (115) és (127) preambulumbekezdése), a 2002. évi engedékenységi közlemény említett visszaható hatályából eredő esetleges jogellenesség nem érinthette a megtámadott határozat jogszerűségét. A jelen ügyben azonban a felperesek vitatják a 2002. évi engedékenységi közlemény azonnali alkalmazását a részben 2002‑őt megelőzően keletkezett tények miatti bírságok kiszámítása során. Először is, amint az ügy irataiból kitűnik, meg kell állapítani, hogy a felperesek a közigazgatási eljárásban legalább hat alkalommal kifejezetten kérték a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazását. Másodszor és mindenesetre az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a visszaható hatály tilalmának elvével nem ellentétes azon iránymutatások alkalmazása, amelyeknek elméletben az a hatásuk, hogy emelik az elfogadásuk előtt elkövetett jogsértésekért kirótt bírságok mértékét, feltéve hogy az általuk megvalósított politika az érintett jogsértések elkövetésének időpontjában ésszerűen előrelátható volt (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 202–232. pontja, a Törvényszék T‑101/05. és T‑111/05. sz., BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben 2007. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., II‑4949. o.] 233. pontja; lásd továbbá a fenti 106. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 66. pontját). Márpedig a felperesek nem állítják, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény elfogadásával bekövetkezett változás nem volt előrelátható. Ami a felperesek jogos bizalmának abból eredő állítólagos megsértését illeti, hogy a 2002. évi engedékenységi közleményt részben a hatálybalépését megelőzően elkövetett jogsértésekre alkalmazták, elegendő megállapítani, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a gazdasági szereplők nem vethetnek jogos bizalmat olyan fennálló helyzet fenntartásába, amelyet az intézmények mérlegelési jogkörük keretében megváltoztathatnak (lásd a Bíróság C‑280/93. sz., Németország kontra Tanács ügyben 1994. október 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1994., I‑4973. o.] 80. pontját, valamint C‑295/03. P. sz., Alessandrini és társai kontra Bizottság ügyben 2005. június 30‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑5673. o.] 89. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezenkívül mindenesetre a felperesek bármikor elérhették volna az 1996. évi engedékenységi közlemény alkalmazását az e közlemény alapján a 2002. évi engedékenységi közlemény hatálybalépését megelőzően a Bizottsághoz benyújtott kérelem alapján. Ebből következik, hogy e kifogást el kell utasítani. Következésképpen a visszaható hatály tilalma elvének megsértésére alapított, a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogást és a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított kifogást el kell utasítani. A nemo tenetur , az in dubio pro reo és az arányosság általános jogelvének megsértésére, valamint a mérlegelési jogkörrel való visszaélésre alapított, a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogásról A felperesek előadják, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenes, mivel sérti az általános jogelveket, és túllépi a Bizottságra ruházott mérlegelési jogkört. Így a 2002. évi engedékenységi közlemény sérti a nemo tenetur elvét, az in dubio pro reo elvét és az arányosság elvét. Elfogadásakor a Bizottság visszaélt mérlegelési jogkörével, ennélfogva az a jelen ügyben nem alkalmazható, így a 2002. évi engedékenységi közlemény keretében benyújtott bizonyítékok nem használhatók fel, mivel a jogellenesen szerzett bizonyítékok felhasználása tiltott. A jelen jogellenességi kifogás keretében megfogalmazott különböző kifogásokat külön‑külön kell megvizsgálni. A nemo tenetur elvének megsértésére alapított, első kifogásról A felperesek emlékeztetnek arra, hogy a nemo tenetur elve szerint senki nem kötelezhető arra, hogy megvádolja önmagát, illetve saját maga ellen terhelő vallomást tegyen. A 2002. évi engedékenységi közlemény sérti ezen elvet, mivel gyakorlatilag arra kényszeríti a vállalkozásokat, hogy a Bizottsággal együttműködjenek, és neki vallomást tegyenek. Egyrészről ugyanis kizárólag azon vállalkozás hivatkozhat bírságmentességre, amely elsőként nyújt be a 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának a) és b) pontjában foglalt feltételeknek megfelelő bizonyítékokat, így „az első helyért versengve” valamennyi vállalkozás mindenre kiterjedő (és néha túlzó) vallomást tesz a Bizottságnak, anélkül hogy össze tudná hasonlítani az együttműködésnek a várt bírság csökkentésében megnyilvánuló hasznosságát az ilyen együttműködéssel járó hátrányokkal. Másrészről a 2002. évi engedékenységi közlemény keretében együttműködve a vállalkozás megfosztja magát annak lehetőségétől, hogy a más vállalkozások által előterjesztett – akár téves – tényeket vitassa, mivel a Bizottság a 2002. évi engedékenységi közlemény 11. és 23. pontja értelmében a tények bármilyen vitatását az együttműködés hiányának tekinti, ami azzal a komoly veszéllyel jár, hogy a vállalkozás e közlemény címén nem részesül bírságcsökkentésben. Az ítélkezési gyakorlatból egyrészről az következik, hogy az uniós jog általános elvei alapján, amelyeknek a szerves részét képezik az alapjogok, és amelyek fényében az uniós jog valamennyi előírását értelmezni kell, a vállalkozásoknak joga van ahhoz, hogy a Bizottság ne kötelezhesse őket arra, hogy elismerjék a jogsértésben való részvételüket (lásd ebben az értelemben a Bíróság 374/87. sz., Orkem kontra Bizottság ügyben 1989. október 18‑án hozott ítéletének [EBHT 1989., 3283. o.] 35. pontját, valamint C‑238/99. P., C‑244/99. P., C‑245/99. P., C‑247/99. P., C‑250/99. P–C‑252/99. P. és C‑254/99. P. sz., Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2002. október 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2002., I‑8375. o.] 273. pontját). Másrészről a Bizottságot – még ha nem is kötelezhet egy vállalkozást arra, hogy elismerje a jogsértésben való részvételét – semmi nem akadályozza meg abban, hogy a bírság összegének meghatározásakor figyelembe vegye e vállalkozásnak a jogsértés megtörténtének bizonyítása céljából nyújtott önkéntes segítségét (a Bíróság C‑57/02. P. sz., Acerinox kontra Bizottság ügyben 2005. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑6689. o.] 87. pontja, valamint C‑65/02. P. és C‑73/02. P. sz., Thyssenkrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. július 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., I‑6773. o.] 50. pontja). A felperesek nem állíthatják, hogy a fenti 149. és 150. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat „meghaladott”. Épp ellenkezőleg, a Bíróság azt kifejezetten megerősítette, miután tudomást szerzett az EJEB ítélkezési gyakorlatában bekövetkezett fejlődésről, különösen az 1993. február 25‑i Funke kontra Franciaország ítéletről (A. sorozat, 256. A. szám) és az 1996. december 17‑i Saunders kontra Egyesült Királyság ítéletről (Ítéletek és Határozatok Tára 1996‑VI), amelyekre a felperesek hivatkoznak (a fenti 149. pontban hivatkozott Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 273–280. pontja). A fenti 149. és 150. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatban kialakított elvek fényében kell tehát megvizsgálni a 2002. évi engedékenységi közleménynek a nemo tenetur elvére tekintettel való jogellenességét. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján való együttműködés teljesen önkéntes alapon történik az érintett vállalkozás részéről. Ez utóbbi ugyanis semmiképpen nem köteles a feltételezett kartellre vonatkozó bizonyítékokkal szolgálni. A vállalkozás által a közigazgatási eljárás során tanúsítani kívánt együttműködés mértéke tehát kizárólag szabad elhatározásán múlik, és arra a 2002. évi engedékenységi közlemény semmiképpen nem kötelezi (lásd ebben az értelemben a fenti 150. pontban hivatkozott ThyssenKrupp kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 52. pontját és Léger főtanácsnok ezen ügyre vonatkozó indítványának [EBHT 2005., I‑6777. o.] 140. pontját). Azon érv, miszerint együttműködés esetén a vállalkozás megfosztja magát annak lehetőségétől, hogy a más vállalkozások által előterjesztett – akár téves – tényeket vitassa, a 2002. évi engedékenységi közlemény téves értelmezésén alapul. Egyrészről a felperesek állításával ellentétben sem e közlemény 11. pontja, amely megköveteli, hogy az érintett vállalkozás „teljes mértékben, folyamatosan és eredményesen együttműköd[jön] a […] közigazgatási eljárás[…] során”, sem pedig annak 23. pontja, amely kimondja, hogy a Bizottság „[f]igyelembe veheti […], hogy a benyújtás időpontját követően a vállalkozás milyen mértékben és mennyire folyamatosan működött együtt vele”, nem követeli meg, hogy az érintett vállalkozás tartózkodjon a valamely más vállalkozás által előterjesztett téves tények vitatásától vagy helyesbítésétől. Ezenkívül a felperesek állítása azon a téves előfeltevésen alapul, miszerint a kartellben részt vevő egyetlen vállalkozás bizonyítékokkal alá nem támasztott téves egyoldalú nyilatkozatai elegendőek a jogsértés bizonyításához. Másrészről az 1996. évi engedékenységi közleménnyel szemben a 2002. évi közlemény egyáltalán nem rendelkezik a bírságnak a tények vitatásától való tartózkodás címén való csökkentéséről. Nem tekinthető tehát úgy, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény az annak alkalmazásából részesülni kívánó vállalkozásokat arra „kötelezné”, hogy ne vitassák a más vállalkozások által előterjesztett tényeket. Mindenesetre a vállalkozás azon állítólagos kötelezettsége, hogy ne vitassa az általa elő nem idézett tényeket, azon a pusztán elméleti feltevésen nyugszik, hogy a vállalkozás magát olyan jogsértés elkövetésével vádolja, amelyet nem követett el, abban a reményben, hogy csökkentsék azon bírságot, amelyet félelme szerint ennek ellenére ki fognak szabni rá. E feltevés nem alapozhatja meg a nemo tenetur elvének megsértésére alapított érvelést (lásd ebben az értelemben a C‑298/98. P. sz., Finnboard kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑10157. o.] 58. pontját). Ebből következik, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogás keretében felhozott első kifogást el kell utasítani. Az in dubio pro reo elvének megsértésére alapított, második kifogásról A felperesek úgy érvelnek, hogy az in dubio pro reo elve, illetve az ártatlanság vélelmének elve szerint a Bizottságnak kell bizonyítania a vállalkozás jogsértő magatartását és vétkességét. A 2002. évi engedékenységi közlemény sérti az ártatlanság vélelmének elvét, mivel gyakorlatilag azt eredményezi, hogy a vállalkozások nyújtják be a saját jogsértésükre és saját vétkességükre, valamint a többi vállalkozás jogsértésére és vétkességére vonatkozó bizonyítékot. Emlékeztetni kell arra, hogy a különösen az EJEE 6. cikkének (2) bekezdéséből következő ártatlanság vélelmének elve az alapvető jogok közé tartozik, amelyeket a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében – amelyet egyébként az EU 6. cikk (2) bekezdése, valamint a Charta 48. cikke is megerősít – az uniós jogrend elismer. A szóban forgó jogsértések jellegére, valamint az azokhoz kapcsolódó szankciók jellegére és súlyára tekintettel az ártatlanság vélelmének elve különösen a vállalkozásokra alkalmazandó versenyszabályok megsértésére vonatkozó, adott esetben bírság vagy kényszerítő bírság kiszabásához vezető eljárásban is érvényesül (lásd a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 115. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A felperesek állításával ellentétben a 2002. évi engedékenységi közlemény nem sérti az ártatlanság vélelmének elvét. Először is, amint arra a Törvényszék a fenti 153. pontban emlékeztetett, az e közlemény alapján való együttműködés teljesen önkéntes alapon történik az érintett vállalkozás részéről. Egyáltalán nem kötelezi a vállalkozást arra, hogy bizonyítékokkal szolgáljon azon jogsértésre vonatkozóan, amelyben részt vett. Másodszor a 2002. évi engedékenységi közlemény nem érinti a Bizottság azon kötelezettségét – amely intézményt terheli az általa megállapított jogsértések bizonyítása –, hogy olyan bizonyítékokat szolgáltasson, amelyek alkalmasak a jogsértést megvalósító tények fennállásának jogilag megkövetelt módon való bizonyítására. A jogsértés megtörténtének bizonyítása érdekében azonban a Bizottság bármely, a rendelkezésére álló hasznos elemre támaszkodhat. Így az ártatlanság vélelme elvének megsértése nélkül nem csupán a 17. rendelet és az 1/2003 rendelet alapján lefolytatott helyszíni vizsgálatok során összegyűjtött, illetve az említett rendeletek szerinti tájékoztatáskérésekre válaszként kapott dokumentumokra támaszkodhat, hanem azon bizonyítékokra is, amelyeket a vállalkozás e közlemény alapján hozzá önként benyújtott. A fentiek összességéből következik, hogy az arra alapított kifogás, miszerint a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenes, mert sérti az ártatlanság vélelmének elvét, szintén nem fogadható el. Az arányosság elvének megsértésére alapított, harmadik kifogásról A felperesek előadják, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény nem szükséges, és nem is megfelelő, ennélfogva sérti az arányosság elvét. E közlemény nem szükséges, mivel az 1/2003 rendelet, nevezetesen annak 18–21. cikke a kartellek felderítéséhez elegendő eszközzel ruházza fel a Bizottságot. A közlemény továbbá nem megfelelő, és nem is arányos. Ugyanis, még ha az említett közlemény lehetővé is teszi a kartellek fennállásának könnyebb bizonyítását, ami a közösségi érdeket szolgálja, az EK 81. cikket megsértő vállalkozásokat jutalmazza, és hátrányosan érinti a tisztességes vállalkozásokat, mivel megakadályozza, hogy bírságot szabjanak ki kartellben részt vevő és abból hasznot húzó vállalkozásokkal szemben. A 2002. évi engedékenységi közlemény a versenyjogi jogsértések szankcionálásában álló közösségi érdeket is érinti. Emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az arányosság elve, amely az uniós jog általános elveinek részét képezi, megköveti, hogy az uniós intézmények aktusai ne haladják meg a szóban forgó szabályozás által követett jogos célkitűzések elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket; így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (lásd a Bíróság C‑189/01. sz., Jippes és társai ügyben 2001. július 12‑én hozott ítéletének [EBHT 2001., I‑5689. o.] 81. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a Bizottság az 1/2003 rendelet keretében mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a bírságok összegének megállapítása során annak érdekében, hogy a vállalkozások magatartását a versenyszabályok tiszteletben tartásának irányába befolyásolja (lásd ebben az értelemben a fenti 57. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 134. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Mivel a 2002. évi engedékenységi közlemény a Bizottságnak az EK 81. cikket sértő horizontális kartellek miatt kiszabott bírságok megállapítására vonatkozó politikájának keretébe illeszkedik, az arányosság elvére alapított kifogás vizsgálatakor e mérlegelési mozgásteret figyelembe kell venni. Márpedig meg kell állapítani, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény megfelelő és nélkülözhetetlen normának tűnik a titkos horizontális kartellek fennállásának bizonyításához, ennélfogva ahhoz, hogy a vállalkozások magatartását a versenyszabályok tiszteletben tartásának irányába befolyásolja. Ugyanis, még ha az 1/2003 rendelet 18–21. cikkében előírt eszközök, azaz a tájékoztatáskérések és a helyszíni vizsgálatok a versenyjogi jogsértések miatt folytatott eljárás keretében nélkülözhetetlen intézkedéseknek minősülnek is, ki kell emelni, hogy a titkos kartellek az érintett vállalkozások együttműködése nélkül gyakran nehezen deríthetők fel és vizsgálhatók ki. Még ha a kartell tagját mindig is fenyegeti az a veszély, hogy a kartellt nevezetesen a Bizottsághoz vagy a nemzeti hatósághoz benyújtott panaszt követően egy nap felfedezik, a részvételének véget vetni kívánó tagot visszatarthatja a vele szemben kiszabható magas bírság attól, hogy arról a Bizottságot tájékoztassa. A 2002. évi engedékenységi közlemény azáltal, hogy bírságmentességben vagy a bírság jelentős csökkentésében részesíti azon vállalkozásokat, amelyek a Bizottságnak bizonyítékokat szolgáltatnak a horizontális kartell létezésére vonatkozóan, azt kívánja elkerülni, hogy e tag lemondjon arról, hogy a Bizottságot tájékoztassa a kartell létezéséről. Azon érv, miszerint a 2002. évi engedékenységi közlemény lehetővé teszi bizonyos, az EK 81. cikk által tiltott kartellekben részt vevő vállalkozások jutalmazását, el kell utasítani. Ahogyan ugyanis a Bizottság az említett közlemény 4. pontjában hangsúlyozza, „[a] fogyasztók és az állampolgárok titkos kartellek felderítésének és megbüntetésének biztosításához fűződő érdeke nagyobb, mint az azoknak a vállalkozásoknak a megbírságolásához fűződő érdek, amelyek lehetővé teszik a Bizottságnak az efféle praktikák [helyesen: magatartások] felderítését és megtiltását”. Ennélfogva a 2002. évi engedékenységi közlemény nem haladja meg nyilvánvalóan az általa követett jogos célkitűzés elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket. A fentiek összességéből következik, hogy az arra alapított kifogás, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenes, mivel sérti az arányosság elvét, nem megalapozott. A mérlegelési jogkörrel való visszaélésre alapított, negyedik kifogásról A felperesek szerint a Bizottság a 2002. évi engedékenységi közlemény elfogadásakor túllépte az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) és (3) bekezdése által ráruházott mérlegelési jogkört. E rendelkezés arra kötelezi a Bizottságot a bírság összegének megállapítása keretében, hogy figyelembe vegye a jogsértés súlyát és időtartamát, ami a „teljes bírságelengedés” keretében lehetetlen. Ennélfogva a 2002. évi engedékenységi közlemény A. szakasza jogellenes, és a közlemény egészének jogellenességét eredményezi. Emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése szerint „[a] Bizottság határozattal bírságot szabhat ki a vállalkozásokra […], amennyiben azok akár szándékosan, akár gondatlanságból […] megsértik az [EK] 81. vagy 82. cikket”. Ebből következik, hogy magából e rendelkezés szövegéből következik, hogy a Bizottságnak lehetősége van arra, hogy az EK 81. cikket megsértő vállalkozással szemben bírságot szabjon ki, de erre nem köteles. Ezenkívül az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) és (3) bekezdése nem sorolja fel kimerítően azokat a kritériumokat, amelyeket a Bizottság a bírság összegének megállapításakor figyelembe vehet. A vállalkozásnak a közigazgatási eljárás során tanúsított magatartása tehát azon elemek részét képezheti, amelyeket a bírság megállapításakor figyelembe kell venni (lásd ebben az értelemben a fenti 157. pontban hivatkozott Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 56. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A Bizottság tehát nem lépte túl az 1/2003 rendeletből eredő jogköreit akkor, amikor a 2002. évi engedékenységi közleményben magatartási szabályokat határozott meg a maga számára, amelyek arra hivatottak, hogy a bírságok megállapítása területén a mérlegelési jogkörének gyakorlása során útmutatást adjanak neki különösen a vállalkozások közigazgatási eljárás során tanúsított magatartásának figyelembevétele és így az érintett vállalkozások közötti egyenlő bánásmód jobb biztosítása érdekében (lásd ebben az értelemben a fenti 157. pontban hivatkozott Finnboard kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 57. pontját). Ebből következik, hogy ezen utolsó kifogás sem megalapozott. A fentiek összességéből következik, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogást teljes egészében el kell utasítani. A megtámadott határozatnak a nemzetközi jogot sértő tulajdonelvonó jellegére alapított jogalapról Az elfogadhatóságról A Bizottság hangsúlyozza, hogy a megtámadott határozatnak a nemzetközi jogot sértő tulajdonelvonó jellegére alapított jogalap nem felel meg az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a c) pontja követelményeinek, következésképpen elfogadhatatlan. Ténybeli szempontból a keresetlevél egyáltalán nem fejti ki, hogy a kiszabott bírságok miért járnának ténylegesen drámai következményekkel a Schindler Holding leányvállalatainak gazdasági túlélési képességére. Jogi szempontból a felperesek nem jelölték meg az alkalmazandó szerződéseket, illetve a megsértett szabályokat. Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság alapokmánya 21. cikkének első bekezdése szerint, amely rendelkezés ugyanezen alapokmány 53. cikkének első bekezdése szerint a Törvényszék előtti eljárásban is alkalmazandó, valamint az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑ának c) pontja szerint a keresetlevélnek tartalmaznia kell többek között a felhozott jogalapok rövid ismertetését. E megjelölésnek kellően világosnak és pontosnak kell lennie, hogy lehetővé tegye az alperes részére védekezésének előkészítését, és hogy a Törvényszék adott esetben további erre vonatkozó információ nélkül határozni tudjon a keresetről. A jogbiztonság és a gondos igazságszolgáltatás biztosítása végett a kereset elfogadhatóságához szükséges, hogy az alapvető ténybeli és jogi elemek, amelyeken a kereset alapul, legalább összefoglalva, ugyanakkor koherens és érthető módon magából a keresetlevél szövegéből kitűnjenek (a Törvényszék T‑195/95. sz., Guérin automobiles kontra Bizottság ügyben 1997. május 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑679. o.] 20. pontja, T‑154/01. sz., Distilleria Palma kontra Bizottság ügyben 2004. május 25‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑1493. o.] 58. pontja és T‑332/03. sz., European Service Network kontra Bizottság ügyben 2008. március 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 229. pontja). A jelen ügyben a felperesek keresetlevelükben kellően világosan és pontosan kifejtették, hogy a Schindlerrel szemben a megtámadott határozatban kiszabott bírságok tulajdonelvonó jellegűek, és sértik a nemzetközi jogot. A Bizottság nem kifogásolhatja azt, hogy a keresetlevél nem jelöli meg az alkalmazandó szerződéseket. A felperesek a keresetlevelükben ugyanis egyáltalán nem hivatkoztak a befektetések védelmére vonatkozó két‑ vagy többoldalú megállapodás megsértésére. Kizárólag annak bizonyítása érdekében hivatkoznak ilyen megállapodások létezésére, hogy létezik olyan nemzetközi szokásjogi szabály, amely a jelen ügyben sérült. Így keresetlevelükben a felperesek kifejtik, hogy még ha az Európai Közösség és Svájc között nem is létezik a befektetéseket védő általános egyezmény, a nemzetközi szokásjogban rögzített, a külföldi befektetők kártalanítása nélküli kisajátítás tilalma nem kérdőjelezhető meg komolyan. A Bizottság állításával ellentétben a keresetlevél tehát világosan megjelöli a megsértett szabályt, azaz megjelöl egy nemzetközi szokásjogi szabályt. A felperesek ezenkívül kifejtik, hogy a kiszabott bírságok tulajdonelvonó jellege a Schindler Belgium, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia befektetéseinek jelentős értékcsökkenésével függ össze. A felperesek szerint a Schindler Holding vagyoni eszközeit ért sérelem nagysága szembetűnő, ha összehasonlítjuk a bírságokat a Schindler Belgium, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia saját forrásaival, éves forgalmával és éves eredményével. A fentiek összességéből következik, hogy a jelen jogalap megfelel a fenti 180. pontban hivatkozott rendelkezések követelményeinek. Ennélfogva a jelen jogalap elfogadható. A jogalap érdeméről A felperesek kiemelik, hogy a külföldi befektetők védelmét számos, a befektetések védelmére vonatkozó két‑ és többoldalú megállapodás rögzíti. Ezen egyezmények értelmében a valamely másik államban lévő vállalkozásban határokon átnyúlóan részesedéssel való rendelkezés a befektetés fogalmába tartozik, és olyan védelmet élvez, amely egyrészről a kisajátítást csak igen szigorú feltételek betartása mellett teszi lehetővé, másrészről pedig megköveteli, hogy a külföldi befektetőket a befektetések megvalósítása szerinti államban tisztességes és méltányos bánásmódban részesítsék. E védelmet a nemzetközi szokásjog is elismeri. A Schindler Holding svájci jog szerinti társasággal szemben kiszabott bírságok gazdasági hatásukat tekintve a Schindler Holding Belgiumban, Luxemburgban és Hollandiában lévő befektetéseinek a nemzetközi joggal ellentétes kisajátításának felelnek meg. Noha a bírságfizetésre kötelezés formailag nem minősül kisajátításnak, hatását tekintve mégis kisajátításnak minősül, mivel a Schindler Holding Belgiumban, Luxemburgban és Hollandiában lévő befektetései jelentős értékcsökkentést szenvedtek. A Schindler Holding vagyoni eszközeit ért sérelem nagysága különösen akkor szembetűnő, ha összehasonlítjuk a bírságokat a Schindler Belgium, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia saját forrásaival, éves forgalmával és éves eredményével. Emlékeztetni kell arra, hogy a Közösség hatásköreit a nemzetközi jog tiszteletben tartásával kell gyakorolni (lásd a Bíróság C‑402/05. P. és C‑415/05. P. sz., Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 2008. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., I‑6351. o.] 291. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A tulajdonhoz való jogot nem csupán a nemzetközi jog védi, hanem az az uniós jog általános elveinek is részét képezi (lásd a fenti 187. pontban hivatkozott Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 355. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Mivel azonban a nemzetközi jognak az uniós joggal szembeni elsőbbsége nem terjed ki az elsődleges jogra, és különösen nem az általános elvekre, amelyeknek az alapvető jogok a részét képezik (lásd a fenti 187. pontban hivatkozott Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 308. pontját), a jelen jogalap keretében meg kell vizsgálni, hogy a Schindler Holdinggal szemben kiszabott bírságok sértik‑e a tulajdon tiszteletben tartásához fűződő alapvető jogot. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a tulajdonjog nem korlátlan jogosultságként ölt testet, hanem azt a társadalomban betöltött szerepe függvényében kell értékelni. Következésképpen a tulajdonhoz való jog gyakorlása korlátozásoknak vethető alá, azzal a feltétellel, hogy ezen korlátozások ténylegesen megfelelnek a Közösség által elérni kívánt közérdekű céloknak, és a kitűzött cél vonatkozásában nem jelentenek aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást, amely épp az ily módon biztosított jog lényegét veszélyeztetné (a Bíróság 265/87. sz. Schräder HS Kraftfutter ügyben 1989. július 11‑én hozott ítéletének [EBHT 1989., 2237. o.] 15. pontja, a fenti 144. pontban hivatkozott Németország kontra Tanács ügyben hozott ítéletének 78. pontja, valamint a fenti 187. pontban hivatkozott Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 355. pontja). Az EK 3. cikk (1) bekezdésének g) pontja kimondja, hogy a Közösség céljainak megvalósítása érdekében a Közösség tevékenysége magában foglal egy „olyan rendszer[t], amely megakadályozza a belső piaci verseny torzulását”. Ebből következik, hogy az EK 81. és az EK 82. cikk alkalmazása a Közösség közérdekének egyik vonatkozását jelenti. Következésképpen e cikkek alkalmazásában a tulajdonjog gyakorlása korlátozásoknak vethető alá, azzal a feltétellel, hogy e korlátozások nem aránytalanok, és nem sértik e jognak magát a lényegét (a Törvényszék T‑65/98. sz., Van den Bergh Foods kontra Bizottság ügyben 2003. október 23‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑4653. o.] 170. pontja). Meg kell tehát vizsgálni, hogy a Schindler Holdingra kiszabott bírságok olyan aránytalan és elviselhetetlen beavatkozást jelentenek‑e, amely a tulajdon tiszteletben tartásához fűződő alapvető jognak magát a lényegét veszélyezteti. Először is meg kell állapítani, hogy a vitatott határozat nem érinti a Schindleren belüli tulajdoni szerkezetet. Másodszor, noha a bírság megfizetése valóban érinti az adós társaság vagyoni eszközeit, nem tekinthető úgy, hogy a jelen ügyben a Schindler Holdinggal és leányvállalataival szemben kiszabott bírságok kimerítették volna e társaságok összes vagyoni eszközét. Az ügy irataiból ugyanis kitűnik, hogy a Schindler‑csoport társaságaival szemben a megtámadott határozatban kiszabott összes bírság nem éri el a Schindler Holding által a megtámadott határozat időpontját megelőző üzleti évben elért konszolidált forgalom 10%‑os felső határát. Márpedig az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése szerinti 10%‑os felső határ többek között arra irányul, hogy megvédje a vállalkozásokat az olyan túlzott mértékű bírságtól, amely gazdaságilag tönkreteheti őket (a Törvényszék T‑71/03., T‑74/03., T‑87/03. és T‑91/03. sz., Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 389. pontja). Harmadszor, amennyiben a felperesek azt kifogásolják, hogy a négy érintett országban lévő leányvállalatokkal szemben túlzott mértékű bírságot szabtak ki, ki kell emelni, hogy a megtámadott határozatban a Schindler Holdingot minden egyes jogsértésért az érintett leányvállalattal egyetemlegesen kötelezték a bírság megfizetésére (lásd továbbá a fenti 63–91. pontot). Ahogyan a Bizottság hangsúlyozza, az ugyanazon csoporthoz tartozó, ugyanazon bírság megfizetésére egyetemlegesen kötelezett egyes társaságok hozzájárulását ez utóbbiak saját maguk határozzák meg. A megtámadott határozat tehát nem érinti szükségképpen a Schindler Holdingnak a leányvállalataiban lévő befektetései értékét. Negyedszer, amennyiben a felperesek úgy érvelnek, hogy a jogsértésekért kiszabott bírságok túlzott mértékűek, amit jól mutat az, ha a bírságokat összehasonlítjuk az érintett leányvállalatok éves forgalmával és nyereségével, ezen érvelés átfedi a megtámadott határozat amiatt való jogellenességére alapított jogalapot, mert az megállapította a Schindler Holding egyetemleges felelősségét. A jelen ügyben kiszabott bírságok ugyanis csak akkor veszélyeztethetnék a tulajdonjogot, ha bebizonyosodna, hogy a nemzeti leányvállalatok nem alkotnak a Schindler Holdinggal együtt a szankcionált jogsértésekért felelős gazdasági egység értelmében vett egyetlen vállalkozást. Az ilyen bírságok mindenképpen jogellenesek lennének, mivel sértenék az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését. Márpedig a fenti 63–91. pontból kitűnik, hogy a Bizottság helyesen tudta be az érintett nemzeti leányvállalatok jogsértéseit a Schindler Holdingnak. Ebből következik, hogy a jelen jogalapot el kell utasítani. Az arra alapított jogalapról, hogy a bírságok kiindulási összegének megállapítása során megsértették az 1998. évi iránymutatást és az indokolási kötelezettséget Előzetes észrevételek Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bizottság a bírságok kiszámításának módszerét illetően széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik. Ezen, az 1998. évi iránymutatásban meghatározott módszer különböző rugalmassági tényezőket tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a Bizottság számára, hogy a mérlegelési jogkörét az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése rendelkezéseinek megfelelően gyakorolhassa (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑322/07. P., C‑327/07. P. és C‑338/07. P. sz., Papierfabrik August Koehler és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2009. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑7191. o.] 112. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Az uniós versenyjogi jogsértések súlyát számos tényező függvényében kell értékelni, mint például az ügy sajátos körülményei, háttere és a bírságok elrettentő hatása, anélkül azonban, hogy létezne a kötelezően figyelembe veendő szempontok kötött vagy kimerítő listája (a Bíróság fenti 106. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 72. pontja, valamint C‑534/07. P. sz., Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2009. szeptember 3‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑7415. o.] 54. pontja). Amint a fenti 24. pontban kifejtésre került, a Bizottság a jelen ügyben az 1998. évi iránymutatásban meghatározott módszert alkalmazva határozta meg a bírságok összegét. Az 1998. évi iránymutatás ugyan nem minősül olyan jogszabálynak, amelyet a közigazgatásnak mindenképpen kötelezően be kell tartania, mégis olyan, a gyakorlatban követendő magatartási szabályt tartalmaz, amelytől a közigazgatás egyes esetekre nézve nem térhet el anélkül, hogy olyan indokolást ne adna, amely összeegyeztethető az egyenlő bánásmód elvével (lásd a fenti a 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyben hozott ítélet 209. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a Törvényszék T‑73/04. sz., Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben 2008. október 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2008., II‑2661. o.] 70. pontját). Amint a fenti 135. pontban kiemelésre került, a Bizottság – mivel ilyen magatartási szabályokat fogadott el, és azok közzétételével kijelentette, hogy ezentúl alkalmazni fogja e szabályokat az általuk érintett esetekre – korlátozza magát mérlegelési jogköre gyakorlásában, és nem térhet el e szabályoktól anélkül, hogy ne tenné ki magát egyes esetekben felelősségre vonásnak az általános jogelveknek, mint az egyenlő bánásmód vagy a bizalomvédelem elvének a megsértése címén (lásd a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyben hozott ítélet 211. pontját, és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 71. pontját). Ezenkívül az 1998. évi iránymutatás általánosan és elvont módon meghatározza azt a módszert, amelyet a Bizottság a maga számára előírt a bírságok összegének megállapítására, következésképpen garantálja a vállalkozások jogbiztonságát (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság egyesített ügyben hozott ítélet 211. és 213. pontja). Végül emlékeztetni kell arra, hogy az 1998. évi iránymutatás először is rendelkezik magának a jogsértés súlyának az értékeléséről, amelynek alapján meghatározható egy általános kiindulási összeg (az 1. A. pont második bekezdése). Másodszor, a súlyosságot az elkövetett jogsértések jellegére és az érintett vállalkozás sajátosságaira, többek között a méretére és az érintett piacon elfoglalt helyzetére tekintettel értékeli, ami a kiindulási összeg súlyozásához, a vállalkozások kategóriákba sorolásához és egyéniesített kiindulási összeg megállapításához vezethet (az 1. A. pont harmadik–hetedik bekezdése). A megtámadott határozat Először is a megtámadott határozatnak a jogsértések súlyának szentelt szakaszában (13.6.1 szakasz) a Bizottság párhuzamosan vizsgálja az 1. cikkben megállapított négy jogsértést arra hivatkozva, hogy azok „közös jellemzőkkel bírnak” (a megtámadott határozat (657) preambulumbekezdése). E szakasz három alszakaszból áll, az első „A jogsértések jellege” címet (13.6.1.1 alszakasz), a második „Az érintett földrajzi piac kiterjedése” címet (13.6.1.2 alszakasz), a harmadik pedig „A jogsértés súlyára vonatkozó következtetés” címet (13.6.1.3 alszakasz) viseli. „A jogsértések jellege” című alszakaszban a Bizottság a megtámadott határozat (658) és (659) preambulumbekezdésében a következőket fejti ki: „(658) A jelen határozat tárgyát képező jogsértések elsősorban abban álltak, hogy a versenytársak között titkos összejátszást hozzanak létre annak érdekében, hogy az új felvonók és/vagy mozgólépcsők értékesítésére és beépítésére vonatkozó projektek elosztása révén felosszák a piacokat, illetve befagyasszák a piaci részesedéseket, és hogy a felvonók és mozgólépcsők karbantartását és korszerűsítését illetően egymással ne lépjenek versenybe (kivéve Németországban, ahol a karbantartási és korszerűsítési tevékenység nem képezte a kartell tagjai közötti megbeszélések tárgyát). Az ilyen horizontális korlátozások jellegüknél fogva az [EK] 81. cikk legsúlyosabb megsértései közé tartoznak. Az ezen ügyben szóban forgó jogsértések mesterségesen megfosztották az ügyfeleket azon előnyöktől, amelyekkel versenyfeltételek mellett megvalósuló ajánlati felhívás esetén számolhattak volna. Érdekes megjegyezni továbbá, hogy bizonyos manipulált projektek adókból finanszírozott, és éppen annak érdekében kiírt közbeszerzési szerződések voltak, hogy versengő, különösen pedig jó minőség/ár arányt kínáló ajánlatokat kapjanak. 659      A jogsértés súlyának értékelése során a jogsértés céljára vonatkozó elemek általában jelentősebbek, mint a hatásaira vonatkozók, különösen, amikor – amint ezen ügyben is – a megállapodások különösen súlyos jogsértésekre vonatkoznak, úgymint az árak rögzítése vagy a piac felosztása. A megállapodás hatásai általában nem jelentenek döntő kritériumot a jogsértés súlyának értékelésekor.” A Bizottság azt állítja, hogy „nem próbálta meg a jogsértés pontos hatásait bizonyítani, mivel lehetetlen [volt] meghatározni kellő bizonyossággal, hogy a jogsértések nélkül milyenek lettek volna az alkalmazandó versenytényezők (ár, kereskedelmi feltételek, minőség, innováció és egyéb tényezők)” (a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdése). Mindazonáltal úgy véli, „[n]yilvánvaló […], hogy a jogsértéseknek tényleges hatása volt”, és e tekintetben kifejti, hogy „[a]zon tény, hogy a különböző versenyellenes megállapodásokat a kartell tagjai végrehajtották, önmagában a piacra gyakorolt hatásra utal, még akkor is, ha a tényleges hatás nehezen mérhető, mivel nem lehet tudni különösen, hogy más projektek is képezték‑e tárgyát az ajánlatok manipulálásának – és ha igen, mennyi projekt képezte azt –, továbbá azt sem, mennyi projekt képezhette a kartell tagjai közötti elosztás tárgyát anélkül, hogy szükség lett volna a tagok közötti kapcsolatfelvételre” (a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdése). Ugyanezen preambulumbekezdésben a Bizottság hozzáteszi, hogy „[a] versenytársak jelentős összesített piaci részesedései valószínű versenyellenes hatásokra utalnak, és [hogy] e piaci részesedéseknek a jogsértések teljes időtartama alatti viszonylagos stabilitása e hatásokat támasztja alá”. A megtámadott határozat (661)–(669) preambulumbekezdésében a Bizottság a felperesek által a közigazgatási eljárásban annak bizonyítása érdekében felhozott érvekre válaszol, hogy a jogsértések korlátozott hatással voltak a piacra. „Az érintett földrajzi piac kiterjedése” című alszakaszban a Bizottság a megtámadott határozat (670) preambulumbekezdésében megállapítja, hogy „[a megtámadott] határozat tárgyát képező kartellek Belgium, Németország, Luxemburg, illetve Hollandia egész területére kiterjedtek”, és hogy „[a]z ítélkezési gyakorlatból világosan kitűnik, hogy a valamely tagállam egészére kiterjedő nemzeti földrajzi piac már önmagában a közös piac jelentős részét jelenti”. „A jogsértés súlyára vonatkozó következtetés” című alszakaszban a Bizottság a megtámadott határozat (671) preambulumbekezdésében kifejti, hogy minden egyes címzett az EK 81. cikkbe ütköző egy vagy több különösen súlyos jogsértést követett el „[a] jogsértések jellegére és azon tényre tekintettel, hogy mindegyik valamely tagállam (Belgium, Németország, Luxemburg, illetve Hollandia) egész területére kiterjedt”. A Bizottság megállapítja, hogy „e tényezők miatt a jogsértéseket különösen súlyosnak kell tekinteni, még akkor is, ha tényleges hatásuk nem mérhető”. Másodszor a megtámadott határozat „Eltérő bánásmód” című szakaszában (13.6.2 szakasz) a Bizottság a különböző kartellekben részt vevő minden egyes vállalkozás esetében megállapítja a bírság kiindulási összegét (lásd a fenti 27–30. pontot), amely a megtámadott határozat (672) preambulumbekezdése szerint figyelembe veszi „a jogsértők arra vonatkozó tényleges gazdasági képességét, hogy a versenyben jelentős kárt okozzanak”. A Bizottság a megtámadott határozat (673) preambulumbekezdésében kifejti, hogy „[e]nnek érdekében a felvonók és/vagy mozgólépcsők piacán – ideértve adott esetben a karbantartási és korszerűsítési szolgáltatások piacát is – elért forgalom alapján a vállalkozásokat különböző kategóriákba sorol[ta]”. A jogsértések „különösen súlyosnak” való minősítéséről Először is a felperesek úgy érvelnek, hogy a Bizottságnak a jogsértések súlyára vonatkozó értékelése hibás. A felperesek szerint a Bizottság a jogsértések „különösen súlyosnak” való minősítését illetően általánosító megközelítést fogadott el, anélkül hogy figyelembe vette volna egyrészről azon tényt, hogy a megállapodások az érintett tagállamokban igen különböző szerkezetűek voltak, másrészről pedig a jogsértések tényleges hatását. Márpedig e hatás minimális volt. Így a felperesek a német és luxemburgi piaci árak csökkenésére, a piaci részesedéseknek a német, belga és luxemburgi piacon való ingadozására, a megállapodásoknak a német, belga, luxemburgi és holland piacon való hatástalanságára és be nem tartására, valamint arra hivatkoznak, hogy Luxemburgban és Hollandiában a kartellek csak bizonyos projekteket érintettek. Ezenkívül a felperesek úgy érvelnek, hogy Németországban a Schindler kizárólag a mozgólépcsők területén volt érintett. Végül a Luxemburgban létrehozott kartellt a Bizottság határozathozatali gyakorlatának megfelelően „súlyosnak” kellene minősíteni, tekintettel arra, hogy az csak kisméretű tagállamot érintett. Emlékeztetni kell arra, hogy a jogsértés súlyának értékelését illetően az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontjának első és második bekezdése kimondja: „A jogsértés súlyosságának megállapításánál figyelembe kell venni a jogsértés jellegét, a piacra gyakorolt tényleges hatását, ha ez a hatás mérhető, valamint az érintett földrajzi piac méretét. A jogsértéseket ennek megfelelően a következő három kategóriába kell majd sorolni: enyhe jogsértés, súlyos jogsértés és különösen súlyos jogsértés.” Az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontjának első bekezdése szerint a jogsértés súlyának értékelése keretében tehát a Bizottságnak a piacra gyakorolt tényleges hatást kizárólag akkor kell megvizsgálnia, ha e hatás mérhetőnek tűnik (lásd ebben az értelemben a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 74. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, a fenti 118. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 143. pontját, és a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 216. pontját). Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatásának értékelése során a Bizottságnak figyelembe kell vennie, hogy milyen lett volna a verseny a jogsértés nélkül (lásd a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 83. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A jelen ügyben a Bizottság a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdésében azt állítja, hogy „nem próbálta meg a jogsértés pontos hatásait bizonyítani, mivel lehetetlen [volt] meghatározni kellő bizonyossággal, hogy a jogsértések nélkül milyenek lettek volna az alkalmazandó versenytényezők (ár, kereskedelmi feltételek, minőség, innováció és egyéb tényezők)”. Még ha a Bizottság a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdésében úgy is véli, hogy nyilvánvaló, hogy a kartelleknek tényleges hatása volt, mivel azokat végrehajtották, ami önmagában a piacra gyakorolt hatásra utal, és még ha a Bizottság a (661)–(669) preambulumbekezdésben el is utasította az érintett vállalkozások arra irányuló érveit, hogy bizonyítsák a kartellek korlátozott hatásait, meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat a jogsértések súlyának értékelésekor nem vette figyelembe a piacra gyakorolt esetleges hatásukat. A Bizottság a megtámadott határozat (671) preambulumbekezdésében így a jogsértések súlyának értékelésére vonatkozó megállapítását kizárólag az említett jogsértések jellegének és földrajzi kiterjedésének figyelembevételére alapítja. A Bizottság ugyanis az említett preambulumbekezdésben megállapítja, hogy „[a] jogsértések jellegére és azon tényre tekintettel, hogy mindegyik valamely tagállam (Belgium, Németország, Luxemburg, illetve Hollandia) egész területére kiterjedt […], [meg kell állapítani, hogy] minden egyes címzett az EK 81. cikkbe ütköző egy vagy több különösen súlyos jogsértést követett el”. Meg kell állapítani, hogy a felperesek nem bizonyítják, hogy a kartellek tényleges hatása a jelen ügyben mérhető lett volna, mivel a válaszukban csak azt hangsúlyozzák, hogy léteznek olyan különböző tudományos módszerek, amelyek lehetővé teszik a kartell gazdasági hatásának kiszámítását, azonban annak állítására szorítkoznak, hogy a hatások szükségképpen korlátozottak voltak. E tekintetben a felperesek által hivatkozott, az árak csökkenésére, a piaci részesedések ingadozására, illetve a megállapodások be nem tartására vagy hatástalanságára vonatkozó körülmények (lásd a fenti 212. pontot), még ha azokat bizonyítottnak is tekintjük, nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy a kartellek hatásai az érintett piacokon mérhetőek voltak, annál is kevésbé, mivel a felperesek nem vitatják a Bizottság azon megállapításait, amelyek szerint a jelen ügyben lehetetlen [volt] meghatározni kellő bizonyossággal, hogy a jogsértések nélkül milyenek lettek volna az alkalmazandó versenytényezők. E körülmények között a felperesek nem bizonyították, hogy a jelen ügyben a Bizottság az 1998. évi iránymutatás és a fenti 214. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében a jogsértések súlyának értékelésekor köteles lett volna figyelembe venni azok tényleges hatását. Ezenkívül, még ha feltételezzük is, hogy a jogsértések tényleges hatása mérhető volt, és hogy a felpereseknek a fenti 211. és 212. pontban bemutatott érvei megalapozottak, mivel bizonyítják a kartelleknek az érintett piacokra gyakorolt korlátozott hatását, meg kell állapítani, hogy a jelen jogsértések „különösen súlyos” jogsértéseknek való minősítése továbbra is megfelelő marad. Először is ki kell emelni, hogy a kartellek állítólagos különböző szerkezetétől függetlenül a megtámadott határozatban megállapított jogsértések jellegüknél fogva az EK 81. cikk legsúlyosabb megsértései közé tartoznak, mivel az volt a céljuk, hogy „a versenytársak között titkos összejátszást hozzanak létre annak érdekében, hogy az új felvonók és/vagy mozgólépcsők értékesítésére és beépítésére vonatkozó projektek elosztása révén felosszák a piacokat, illetve befagyasszák a piaci részesedéseket, és hogy a felvonók és mozgólépcsők karbantartását és korszerűsítését illetően egymással ne lépjenek versenybe (kivéve Németországban, ahol a karbantartási és korszerűsítési tevékenység nem képezte a kartell tagjai közötti megbeszélések tárgyát)” (a megtámadott határozat (658) preambulumbekezdése). E tekintetben az 1998. évi iránymutatás kifejti, hogy a „különösen súlyos” jogsértések közé lényegében az olyan horizontális korlátozások tartoznak, mint az árkartell és a piacfelosztó kvóták alkalmazása, illetve más, a belső piac megfelelő működését veszélyeztető magatartások. Az EK 81. cikk (1) bekezdésének c) pontjában e jogsértések szintén említésre kerülnek az azon kartellekre vonatkozó példák között, amelyeket kifejezetten összeegyeztethetetlennek nyilvánítanak a közös piaccal. Ezen kartellek a verseny súlyos megzavarásán kívül, amely a velejárójuk, a piacok elszigetelését is okozzák azzal, hogy a feleket elkülönülő, gyakran államhatárok által lehatárolt piacok tiszteletben tartására kötelezik, és így ellentétesek az EK‑Szerződés fő céljával, vagyis a közös piac egységesítésével. Ezért is minősíti az ítélkezési gyakorlat az ilyen jellegű jogsértéseket, különösen ha horizontális kartellekről van szó, „különösen súlyosnak” vagy „nyilvánvaló jogsértésnek” (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑148/89. sz., Tréfilunion kontra Bizottság ügyben 1995. április 6‑án hozott ítéletének [EBHT 1995., II‑1063. o.] 109. pontját, T‑374/94., T‑375/94., T‑384/94. és T‑388/94. sz., European Night Services és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1998. szeptember 15‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑3141. o.] 136. pontját, valamint T‑241/01. sz., Scandinavian Airlines System kontra Bizottság ügyben 2005. július 18‑án hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2917. o.] 85. pontját). Másodszor az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely versenyellenes magatartás hatása a jogsértés súlyának értékelésekor nem meghatározó kritérium. A szándékosságból eredő tényezők nagyobb jelentőséggel bírhatnak, mint az említett hatásokkal kapcsolatos tényezők, főleg, amikor lényegét tekintve olyan súlyos jogsértésekről van szó, mint a piacok felosztása (a Bíróság C‑194/99. P. sz., Thyssen Stahl kontra Bizottság ügyben 2003. október 2‑án hozott ítéletének [EBHT 2003., I‑10821. o.] 118. pontja, és a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 96. pontja; a Törvényszék T‑45/98. és T‑47/98. sz., Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben 2001. december 13‑án hozott ítéletének [EBHT 2001., II‑3757. o.] 199. pontja, valamint a fenti 95. pontban hivatkozott Degussa kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 251. pontja). Így tehát a jogsértés jellege elsődleges szerepet játszik különösen a jogsértések „különösen súlyosnak” minősítésénél. A különösen súlyos jogsértéseknek az 1998. évi iránymutatásban található leírásából következik, hogy az egyebek mellett – mint a jelen ügyben is – a piacok felosztására irányuló megállapodások, illetve összehangolt magatartások pusztán a jellegük alapján „különösen súlyosnak” minősülhetnek, anélkül hogy e magatartások sajátos hatását vagy földrajzi kiterjedését meg kellene határozni (lásd ebben az értelemben a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 75. pontját). E következtetést alátámasztja az a tény, hogy míg a súlyos jogsértések leírása kifejezetten megemlíti a piacra és a közös piac kiterjedt területeire gyakorolt hatást, a különösen súlyos jogsértések leírása nem említ semmilyen követelményt a piacra gyakorolt tényleges hatásra, illetve adott földrajzi területre gyakorolt hatásra vonatkozóan (lásd ebben az értelemben a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 171. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ezzel összefüggésben el kell utasítani a felperesek azon érvét, hogy a jelen ügyben nem a piacok felosztásáról, hanem „elsősorban kvótákra vonatkozó megállapodásokról” volt szó, mivel a piaci részesedések befagyasztása szükségszerűen magában foglalja az érintett piacok előzetes felosztását. Ennélfogva céljukra tekintettel a megtámadott határozatban említett jogsértések jellegüknél fogva különösen súlyosak, még akkor is, ha bizonyítást nyerne, hogy a kartellek nem érintették az érintett termékek piacának egészét, és nem fejtették ki az összes várt hatást. Ezenkívül, mivel a Bizottság határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat jogi keretként a versenyügyekben kiszabott bírságok tekintetében (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑167/04. P. sz., JCB Service kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., I‑8935. o.] 201. és 205. pontját, C‑76/06. P. sz., Britannia Alloys & Chemicals kontra Bizottság ügyben 2007. június 7‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑4405. o.] 60. pontját, valamint a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 92. pontját), és a fenti 221–224. pontban elvégzett vizsgálatra tekintettel mindenképpen el kell utasítani a felpereseknek a Bizottság határozathozatali gyakorlatára alapított azon érvét, miszerint a Luxemburgban elkövetett jogsértést e tagállam kis méretére tekintettel „súlyosnak” kellett volna minősíteni. E tekintetben ezenkívül ki kell emelni, hogy éppen „[a] luxemburgi piac többi tagállamhoz viszonyított méretének” figyelembevétele (a megtámadott határozat (666) preambulumbekezdése) vezette a Bizottságot arra, hogy e jogsértés vonatkozásában az általános kiindulási összeget az iránymutatás által e típusú különösen súlyos jogsértésekre rendszerint előírt 20 millió eurós alsó határ felében állapítsa meg (lásd az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontja második bekezdésének harmadik francia bekezdését). Végül, még ha feltételezzük is, hogy a Bizottság e fakultatív tényezőt, azaz a jogsértés piacra gyakorolt hatását figyelembe kívánta venni, és következésképpen a megtámadott határozatban olyan konkrét, hiteles és kielégítő ténykörülményeket kellett szolgáltatnia, amelyek lehetővé teszik annak értékelését, hogy a jogsértés ténylegesen hogyan befolyásolhatta a piacon fennálló versenyt (a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 82. pontja), meg kell állapítani, hogy a Bizottság mindenképpen eleget tett e kötelezettségnek. A megtámadott határozatból ugyanis kitűnik, hogy a Belgiumban elkövetett jogsértést illetően a Bizottság többek között megállapította, hogy a versenyellenes megállapodások a projekt összegétől függetlenül a felvonók és mozgólépcsők piacának valamennyi szegmensére kiterjedtek, és az érintett vállalkozások jelentős összesített piaci részesedésére tekintettel (a megtámadott határozat (50) preambulumbekezdése) e vállalkozások kevéssé voltak azon veszélynek kitéve, hogy a felvonókkal és mozgólépcsőkkel foglalkozó kisebb vállalkozások által gyakorolt versenynyomásba ütköznek, amely megakadályozta volna őket abban, hogy a piacra kiható, verseny feletti árakat rögzítsenek (a megtámadott határozat (662) preambulumbekezdése). A Bizottság kiemelte továbbá, hogy a négy vállalkozás képviselői rendszeresen találkoztak (a megtámadott határozat (153) és (160) preambulumbekezdése), konkrét projektek vonatkozásában rendszeresen telefonon is tárgyaltak (a megtámadott határozat (153) preambulumbekezdése), és kompenzációs mechanizmus bevezetését tervezték a megállapodásban rögzített piaci részesedések és a tényleges piaci részesedések közötti eltérések esetére (a megtámadott határozat (162) és (175) preambulumbekezdése). Továbbá projektlistákat készítettek, amelyek lehetővé tették, hogy az érintett vállalkozások ellenőrizzék azt, illetve folyamatosan megbizonyosodjanak arról, hogy mindegyikük betartja kötelezettségvállalásait, és hogy elvégezzék a szükséges kiigazításokat akkor, ha a korábban megállapodottakat nem tartották be teljesen (a megtámadott határozat (166) preambulumbekezdése). Részletesen kidolgozott intézkedéseket is hoztak a megállapodások eltitkolása érdekében (a megtámadott határozat (153) preambulumbekezdése). A Németországban elkövetett jogsértést illetően a Bizottság többek között kiemelte, hogy a kartell résztvevői értékben kifejezve a felvonók piacának több mint 60%‑ával, a mozgólépcsők piacának pedig közel 100%‑ával rendelkeztek (a megtámadott határozat (51) és (232) preambulumbekezdése), és a kartell célja az érintett vállalkozások piaci részesedéseinek befagyasztása volt (a megtámadott határozat (236) és azt követő preambulumbekezdései). A Bizottság hangsúlyozta továbbá a találkozók gyakoriságát (a megtámadott határozat (217) és (218) preambulumbekezdése) és a résztvevők által a kapcsolattartásuk eltitkolása érdekében hozott óvintézkedéseket (a megtámadott határozat (219)–(221) preambulumbekezdése). A Luxemburgban elkövetett jogsértést illetően a Bizottság megállapította, hogy a megállapodások által érintett vállalkozások 2003‑ban a felvonók és mozgólépcsők összesített értékesítésének közel 100%‑át valósították meg, miközben kiemelte, hogy a Kone, az Otis, a Schindler és a ThyssenKrupp helyi leányvállalatai voltak azon egyedüli Luxemburgban letelepedett szállítók, amelyek mozgólépcsőket kínáltak (a megtámadott határozat (52) preambulumbekezdése). A Bizottság hangsúlyozta továbbá a találkozók gyakoriságát (a megtámadott határozat (302) preambulumbekezdése), a találkozók és a kapcsolatok eltitkolása érdekében hozott óvintézkedéseket (a megtámadott határozat (304)–(307) preambulumbekezdése), valamint a kompenzációs mechanizmus fennállását (a megtámadott határozat (317) és (336) preambulumbekezdése). Végül a Hollandiában elkövetett jogsértést illetően a Bizottság kiemelte a kartell résztvevőinek igen jelentős összesített piaci részesedését (a megtámadott határozat (53) preambulumbekezdése). Hangsúlyozta továbbá a résztvevők közötti találkozók gyakoriságát (a megtámadott határozat (383) és (397)–(401) preambulumbekezdése), a résztvevők által kidolgozott elosztási eljárást (a megtámadott határozat (411) és azt követő preambulumbekezdései), a résztvevők közötti kapcsolatok eltitkolása érdekében hozott óvintézkedéseket (a megtámadott határozat (391) preambulumbekezdése), továbbá a de facto kompenzációs mechanizmus fennállását (a megtámadott határozat (434) preambulumbekezdése). Így a Bizottság a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdésében megállapította, hogy azon tény, hogy a különböző versenyellenes megállapodásokat a kartell tagjai végrehajtották, önmagában a piacra gyakorolt hatásra utal, még akkor is, ha a tényleges hatás nehezen mérhető, mivel nem lehet bizonyítani különösen, hogy más projektek is képezték‑e tárgyát az ajánlatok manipulálásának – és ha igen, mennyi projekt képezte azt –, továbbá azt sem, mennyi projekt képezhette a kartell tagjai közötti elosztás tárgyát anélkül, hogy szükség lett volna a tagok közötti kapcsolatfelvételre. A Bizottság hozzátette, hogy a versenytársak jelentős összesített piaci részesedései valószínű versenyellenes hatásokra utalnak, és hogy e piaci részesedéseknek a jogsértések teljes időtartama alatti viszonylagos stabilitása e hatásokat támasztja alá. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a felpereseknek a fenti 211. és 212. pontban bemutatott érvei nem érintik a megtámadott határozat 1. cikkében megállapított jogsértések „különösen súlyosnak” való minősítésének jogszerűségét, tehát azokat el kell utasítani. Másodszor a felperesek úgy vélik, hogy a Bizottság figyelmen kívül hagyja az ártatlanság vélelmének elvét, amikor az érintett vállalkozásokra hárítja a bizonyítási terhet azzal kapcsolatban, hogy a kartelljük nem fejtett ki hatást. Meg kell állapítani, hogy az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontja szerint a Bizottságnak kell bizonyítania a kartell tényleges hatását, ha az mérhető. A jelen ügyben azonban a Bizottság a megtámadott határozat (660) preambulumbekezdésében úgy vélte, hogy a tényleges hatás nem mérhető, anélkül hogy a felperesek e megállapítást érvényesen vitatták volna (lásd a fenti 211–232. pontot). E körülmények között a jogsértések tényleges hatása figyelembevételének hiánya nem eredményezhette az ártatlanság vélelme elvének megsértését, mivel a jelen ügyben az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontjának megfelelően meg lehetett határozni a jogsértések súlyát anélkül, hogy ilyen hatást bizonyítani kellett volna. Tehát az ártatlanság vélelme elvének megsértésére alapított érv sem fogadható el. Ennélfogva a jogsértések „különösen súlyosnak” minősítésével kapcsolatos összes kifogást el kell utasítani. A bírságok kiindulási összegeinek állítólagos jogellenességéről A felperesek hangsúlyozzák, hogy a Bizottság megsértette az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontját, mivel a megtámadott határozatban a bírságok alapösszegeinek megállapításakor nem vette figyelembe a megállapodások által érintett kérdéses vállalkozások által ellenőrzött piac méretét. A felperesek ezenkívül arra hivatkoznak, hogy az érintett piac méretéhez és a Schindler leányvállalatainak forgalmához viszonyítva a bírságok alapösszegei nem arányosak, és nem koherensek. Válaszukban a felperesek előadták továbbá, hogy a jogsértések „különösen súlyosnak” minősítésétől függetlenül a fenti 211. és 212. pontban bemutatott érvek igazolják a bírságok kiindulási összegeinek csökkentését. Úgy vélik továbbá, hogy a Bizottság nem különböztette meg eléggé az érintett vállalkozásokat. A felperesek, amikor a jogalapjuk hatályáról kérdezték őket a tárgyaláson, kifejtették, hogy ellentétben azzal, amit a beadványaikban előadtak, a kifogásaik nem a bírságok alapösszegeire, hanem a kiindulási összegeire vonatkoznak. Közelebbről a Luxemburgban elkövetett jogsértést illetően a felperesek úgy vélik, hogy a bírság 10 millió eurós kiindulási összege aránytalan, mivel a kartell által érintett luxemburgi piac forgalmának közel egyharmadát teszi ki. A felperesek hozzáteszik, hogy ezen összeg [bizalmas] ( ) . A Németországban létrehozott kartellt illetően az egyéniesített kiindulási összeg [bizalmas] felel meg. Végül a Hollandiában létrehozott kartellt illetően a felperesek kiemelik a bírság egyéniesített kiindulási összegének túlzott mértékét, amely [bizalmas] összeget tesz ki, miközben a Schindler csak csekély piaci részesedéssel rendelkezik Hollandiában. Amint arra a Törvényszék a fenti 203. pontban emlékeztetett, az 1998. évi iránymutatás először is rendelkezik magának a jogsértés súlyának az értékeléséről, amelynek alapján meghatározható egy általános kiindulási összeg (az 1. A. pont második bekezdése). Másodszor, a súlyosságot az érintett vállalkozás sajátosságaira – többek között a méretére és az érintett piacon betöltött helyzetére – tekintettel értékeli, ami a kiindulási összeg súlyozásához, a vállalkozások kategóriákba sorolásához és egyéniesített kiindulási összeg megállapításához vezethet (az 1. A. pont harmadiktól hetedik bekezdése) (a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 73. pontja). E tekintetben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a felpereseknek az 1998. évi iránymutatás, illetve az arányosság elvének megsértésére alapított kifogásai – a megállapodások által érintett piacok méretének figyelmen kívül hagyását és a bírságok kiindulási összegeinek az érintett piacok méretére tekintettel való koherenciájának hiányát illetően – a bírságok általános kiindulási összegeire vonatkoznak, mivel a jogsértések valódi súlyát érintik. Ugyanez vonatkozik a megállapodások szerkezetére, illetve korlátozott hatásukra alapított kifogásokra is, amelyek – noha a jogsértések „különösen súlyosnak” minősítésének vitatása érdekében hozták fel őket – a felperesek szerint igazolják a bírságok kiindulási összegeinek csökkentését. Ezt követően a felperesek arra alapított érvei, hogy a bírságok kiindulási összegei a Schindler leányvállalatainak forgalmára tekintettel aránytalanok és nem koherensek, illetve hogy az érintett vállalkozásokat nem különböztették meg eléggé, a bírságok egyéniesített kiindulási összegeinek meghatározásával függnek össze, mivel a vállalkozások kategóriákba sorolását érintik. Végül a felperesek arra alapított jogalapot hoznak fel, hogy a megtámadott határozat a bírságok kiindulási összegeinek meghatározását illetően sérti az indokolási kötelezettséget. –       Az indokolási kötelezettség állítólagos megsértéséről A felperesek a beadványaikban előadták, hogy a bírságoknak a megtámadott határozatban megállapított alapösszegei nincsenek megindokolva. Mint a fenti 238. pontban kiemelésre került, a tárgyaláson adott magyarázataikból azonban kitűnt, hogy kifogásuk az indokolási kötelezettségnek a bírságok kiindulási összegei tekintetében való megsértésére vonatkozik. A felperesek nem tudták megvizsgálni, hogy ezen összegeket mely elvek és anyagi alapok alapján határozták meg. Mivel a bírságok kiindulási összegei jelentik a későbbi számítások kiindulópontját, a Bizottság által a kiindulási összeg növelése és csökkentése során tanúsított aprólékosság teljesen elveszíti jelentőségét, ha ezen összeg önkényesen került megállapításra. Az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az indokolási kötelezettségben álló alapvető alaki követelmény akkor teljesül, ha a Bizottság a határozatában megjelöli az értékelés azon elemeit, amelyek lehetővé tették számára a jogsértés súlyának és időtartamának mérését, anélkül hogy ott köteles lenne részletesebb ismertetést adni, vagy a bírság számítási módjával kapcsolatos számadatokat szerepeltetni (a Bíróság C‑279/98. P. sz., Cascades kontra Bizottság ügyben 2000. november 16‑án hozott ítéletének [EBHT 2000., I‑9693. o.] 44. pontja és a fenti 149. pontban hivatkozott Limburgse Vinyl Maatschappij és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 463. és 464. pontja; a Törvényszék T‑15/02. sz., BASF kontra Bizottság ügyben 2006. március 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑497. o.] 131. pontja). Márpedig a Bizottság a megtámadott határozat (657)–(671) preambulumbekezdésében mindenekelőtt kifejtette, hogy a bírságok kiindulási összegeit a jogsértések jellegét és az érintett földrajzi piac kiterjedését figyelembe véve határozta meg. A megtámadott határozat (672)–(685) preambulumbekezdéséből ezenkívül kitűnik, hogy a Bizottság a jogsértések súlyát a résztvevők sajátosságaira tekintettel elemezte úgy, hogy minden egyes jogsértés vonatkozásában megkülönböztette az érintett vállalkozásokat a jogsértés által érintett országban létrehozott kartell tárgyát képező termékekkel elért forgalom alapján. Az értékelés azon elemei, amelyek lehetővé tették a Bizottság számára a megállapított jogsértések súlyának mérését, ennélfogva a megtámadott határozatban megfelelően kifejtésre kerültek. E körülmények között az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást el kell utasítani. –       A bírságok általános kiindulási összegeiről Először is hangsúlyozni kell, hogy a felperesek nem vitatják az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontjában kifejtett, a bírságok általános kiindulási összegeinek meghatározására vonatkozó módszer jogszerűségét. Márpedig az említett módszer átalányt alkalmazó logikát követ, miszerint a bírságnak a jogsértés súlya alapján meghatározott általános kiindulási összege a jogsértés jellegét és földrajzi kiterjedését, valamint a jogsértés piacra gyakorolt tényleges hatását – amennyiben ez mérhető – figyelembe véve kerül kiszámításra (a Törvényszék fenti 243. pontban hivatkozott BASF kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 134. pontja és T‑116/04. sz., Wieland‑Werke kontra Bizottság ügyben 2009. május 6‑án hozott ítéletének [EBHT 2009., II‑1087. o.] 62. pontja). Ezenkívül az érintett piac mérete főszabály szerint nem egy kötelezően figyelembe veendő tényező, hanem csupán egyike azon tényezőknek, amelyek a jogsértés súlyának értékelése szempontjából relevánsak, mivel a Bizottság egyébként az ítélkezési gyakorlat szerint nem köteles az érintett piac lehatárolására vagy méretének megállapítására, amennyiben a kérdéses jogsértésnek versenyellenes célja van (lásd ebben az értelemben a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 55. és 64. pontját). Így a Bizottság a bírság általános kiindulási összegének meghatározása érdekében, anélkül hogy erre köteles lenne, figyelembe veheti a jogsértés tárgyát képező piac értékét (lásd ebben az értelemben a fenti 243. pontban hivatkozott BASF kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 134. pontját és a fenti 246. pontban hivatkozott Wieland‑Werke kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 63. pontját). Az 1998. évi iránymutatás ugyanis nem írja elő, hogy a bírságok összegét a teljes forgalom vagy a vállalkozások által az érintett piacon elért forgalom alapján kell kiszámítani. Az iránymutatás ugyanakkor nem is zárja ki azt, hogy a bírság összegének meghatározásakor e forgalmakat figyelembe vegyék az uniós jog általános elveinek tiszteletben tartása érdekében, és amikor a körülmények ezt megkövetelik (a fenti 118. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 187. pontja). A fentiekre tekintettel a felperesek érveit el kell utasítani annyiban, amennyiben a felperesek a Luxemburgban elkövetett jogsértés miatt megállapított bírságok kiindulási összegeinek állítólagos túlzó jellegére hivatkoznak. Az e tagállamban elért forgalmakat ugyanis figyelembe vették az érintett vállalkozások kategóriákba való sorolásakor, ennélfogva az említett vállalkozásokra vonatkozó egyéniesített kiindulási összegek megállapításakor (a megtámadott határozat (680) és (684) preambulumbekezdése). Mindenesetre, amint a fenti 225. pontban kiemelésre került, éppen „[a] luxemburgi piac többi tagállamhoz viszonyított méretének” figyelembevétele (a megtámadott határozat (666) preambulumbekezdése) vezette a Bizottságot arra, hogy e jogsértés vonatkozásában az általános kiindulási összeget az iránymutatás által e típusú különösen súlyos jogsértésekre rendszerint előírt 20 millió eurós alsó határ felében állapítsa meg (lásd az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontja második bekezdésének harmadik francia bekezdését). Másodszor a felperesek kiemelik, hogy a különböző kartellekre vonatkozó általános kiindulási összegek megállapítása nem koherens, és kifejtik, hogy a kiindulási összeg a luxemburgi piac forgalmához viszonyítva aránytalan. A Bizottság állításával ellentétben ezen érv megfelel az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §‑a c) pontja követelményeinek. Ezen érvvel a felperesek ugyanis azt hangsúlyozzák, hogy – amennyiben feltételezzük, hogy a különböző jogsértéseket hasonlónak kell tekinteni – különösen a Luxemburgban elkövetett jogsértés vonatkozásában a Bizottságnak a többi jogsértés vonatkozásában megállapított kiindulási összegekhez hasonló, a piac méretének százalékában kifejezett kiindulási összeget kellett volna alkalmaznia. Emlékeztetni kell arra, hogy az 1998. évi iránymutatás 1. A. pontjában kifejtett módszer alapjául szolgáló, átalányt alkalmazó logikára tekintettel a Bizottság a bírság általános kiindulási összegének megállapításakor nem köteles figyelembe venni az érintett piac méretét (lásd a fenti 246. és 247. pontot). Még ha feltételezzük is, hogy a Bizottságnak, amikor egy és ugyanazon határozatban több különösen súlyos jogsértést állapít meg, figyelnie kell arra, hogy az általános kiindulási összegek és a különböző érintett piacok mérete között bizonyos koherencia legyen, a jelen ügyben semmi nem utal arra, hogy a Belgiumban, Németországban, Luxemburgban és Hollandiában elkövetett jogsértések vonatkozásában megállapított általános kiindulási összegek nem koherensek. Így a Bizottság annál nagyobb általános kiindulási összegeket állapított meg, minél nagyobb volt a piac mérete, anélkül azonban, hogy pontos matematikai képletet alkalmazott volna, amire semmiképpen nem volt köteles. A legjelentősebb piacot, azaz az 576 millió eurót kitevő németországi piacot illetően az általános kiindulási összeget 70 millió euróban állapította meg; a méret tekintetében ezt követő két másik piacot, azaz a holland és belga piacot illetően, amelyek 363 millió eurót, illetve 254 millió eurót tesznek ki, az általános kiindulási összeget 55 millió euróban, illetve 40 millió euróban állapította meg; végül a nyilvánvalóan kisebb méretű, 32 millió eurót kitevő luxemburgi piacot illetően a Bizottság, noha az 1998. évi iránymutatás előírja, hogy különösen súlyos jogsértések esetén a súly alapján megállapított összeg „20 millió [euró] felett” legyen, célszerűnek vélte ezen összeget 10 millió euróra csökkenteni. Harmadszor a felperesek előadták, hogy a jogsértések minimális hatása kisebb kiindulási összeg megállapítását igazolja. Ezen érvelést szintén el kell utasítani. Ugyanis, ahogyan arra a Törvényszék a fenti 213–219. pontban emlékeztetett, a jogsértés súlyának értékelése keretében a Bizottságnak kizárólag akkor kell a piacra gyakorolt tényleges hatást megvizsgálnia, ha e hatás mérhetőnek tűnik, amiről a jelen ügyben nem volt szó. Ezenkívül, amint a fenti 220–224. pontban kiemelésre került, még ha feltételezzük is, hogy a jogsértések tényleges hatása a jelen ügyben mérhető volt, ez nem érintené a jelen jogsértések „különösen súlyosnak” minősítését. Márpedig a felperesek nem adnak elő egyéb olyan érvet, amely a jogsértések „különösen súlyosnak” minősítése ellenére igazolhatná a Bizottság által kiszabott bírságok általános kiindulási összegének csökkentését. –       A bírságok egyéniesített kiindulási összegeiről Emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése értelmében kiszabott bírságok összegének kiszámítása során az érintett vállalkozások közötti eltérő bánásmód szorosan hozzátartozik az e rendelkezés értelmében a Bizottságra ruházott jogkörök gyakorlásához. Mérlegelési mozgástere keretében ugyanis a Bizottságnak a szankciót az érintett vállalkozások sajátos magatartása és jellemzői alapján kell egyéniesítenie az uniós versenyszabályok teljes érvényesülésének minden egyes esetben történő biztosítása érdekében (lásd e tekintetben a fenti 54. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 109. pontját, valamint a fenti 225. pontban hivatkozott Britannia Alloys & Chemicals kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 44. pontját). Ennek megfelelően az 1998. évi iránymutatás úgy rendelkezik, hogy adott súlyú jogsértés esetén a több vállalkozást érintő esetekben, úgymint kartellek esetén, megfelelő lehet az általános kiindulási összeg súlyozása az egyes vállalkozások jogsértő magatartásának súlyát, tehát versenyre gyakorolt tényleges hatását figyelembe vevő egyéniesített kiindulási összeg megállapítása érdekében, különösen, ha az azonos jellegű jogsértést elkövető vállalkozások mérete között jelentős különbség áll fenn (az 1. A. pont hatodik bekezdése). Különösen figyelembe kell venni, hogy a jogsértők milyen tényleges gazdasági képességgel rendelkeznek arra, hogy más piaci szereplőknek, különösen a fogyasztóknak jelentős kárt okozzanak (az 1. A. pont negyedik bekezdése). Az 1998. évi iránymutatás kifejti továbbá, hogy az azonos magatartásért járó azonos szankció elve – ha a körülmények így kívánják – az érintett vállalkozások vonatkozásában eltérő összegek alkalmazásához vezethet, anélkül hogy ez a különbségtétel aritmetikai számításokon alapulna (az 1. A. pont hetedik bekezdése). Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az 1998. évi iránymutatás nem írja elő, hogy a bírságok összegét a vállalkozások által az érintett piacon elért forgalom alapján kell kiszámítani. Nem zárja ki azonban azt sem, hogy a bírságok összegének meghatározásakor e forgalmakat figyelembe vegyék az uniós jog általános elveinek tiszteletben tartása érdekében, és amikor a körülmények ezt megkövetelik (a Törvényszék fenti 112. pontban hivatkozott LR AF 1998 kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 283. pontja, T‑220/00. sz., Cheil Jedang kontra Bizottság ügyben 2003. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑2473 o.] 82. pontja és a fenti 57. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 157. pontja). A Törvényszék továbbá már megállapította, hogy nem kell szigorú arányosságnak fennállnia az egyes vállalkozások mérete és a rájuk kiszabott bírság összege között (a Törvényszék T‑67/00., T‑68/00., T‑71/00. és T‑78/00. sz., JFE Engineering és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2501. o.] 534. pontja). A jelen ügyben a megtámadott határozat (672)–(685) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 1. cikkében megállapított minden egyes jogsértés vonatkozásában „eltérő bánásmódot [alkalmazott] a vállalkozásokkal szemben a jogsértők azon tényleges gazdasági képességének figyelembevétele érdekében, hogy a versenyben jelentős kárt okozzanak” (a megtámadott határozat (672) preambulumbekezdése). A Bizottság a bírságok egyéniesített kiindulási összegeinek megállapítása érdekében minden egyes jogsértés vonatkozásában kategóriákba sorolta a vállalkozásokat az érintett termékek egyes nemzeti piacain elért forgalmuk alapján (a megtámadott határozat (673)–(685) preambulumbekezdése). A Schindlerre vonatkozó egyéniesített kiindulási összeg meghatározása kivételével – mivel az részt vett a Németországban létrehozott kartellben –, a Bizottság a többi vállalkozás egyéniesített kiindulási összegeinek meghatározása érdekében minden egyes jogsértés vonatkozásában a 2003. évi forgalmat vette alapul, amely a Bizottság szerint azon legutolsó év, amelyben az említett vállalkozások az érintett kartellek aktív tagjai voltak (a megtámadott határozat (674), (676), (680) és (684) preambulumbekezdése). Mindenesetre a felperesek úgy érvelnek, hogy a Németországban, Luxemburgban és Hollandiában elkövetett jogsértéseket illetően az érintett jogsértésben való részvételük miatt a bírságok egyéniesített kiindulási összegének meghatározása az 1998. évi iránymutatás téves alkalmazásán alapul, és aránytalan. Előadják továbbá, hogy az érintett vállalkozásokat nem különböztették meg eléggé. Először is a Németországban, Luxemburgban és Hollandiában elkövetett jogsértéseket illetően a felperesek az 1998. évi iránymutatás és az arányosság elvének a megsértésére hivatkoznak [bizalmas]. Márpedig egyrészről, amint a fenti 244. pontból kitűnik, a bírságok általános kiindulási összegét a jogsértések jellegét és az érintett földrajzi piac kiterjedését figyelembe véve határozták meg. Másrészről a Bizottság a kérdéses vállalkozások által a német piacon elért forgalmakat kizárólag az érintett vállalkozások közötti eltérő bánásmód alkalmazása keretében vette figyelembe annak érdekében, hogy figyelembe vegye az érintett piacon fennálló viszonylagos jelentőségüket, és azon tényleges gazdasági képességüket, hogy a versenyben jelentős kárt okozzanak (a megtámadott határozat (672) preambulumbekezdése), ami egyébként megfelel a fenti 255. és 258. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak. Az, hogy a felperesek összehasonlították az érintett piacokon általuk elért forgalmakat a bírságok kiindulási összegével, így nem fogadható el. Ennélfogva, és mivel az uniós jog nem foglal magában semmilyen olyan általánosan alkalmazandó elvet, amely szerint a szankciónak arányosnak kell lennie a vállalkozásnak a jogsértés tárgyát képező termékek piacán fennálló jelentőségével (a fenti 118. pontban hivatkozott Archer Daniels Midland és Archer Daniels Midland Ingredients kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 75. pontja), a Németországban, Luxemburgban és Hollandiában elkövetett jogsértések miatt a Schindlerrel szemben megállapított egyéniesített kiindulási összegek túlzott mértékére alapított érvet el kell utasítani. Másodszor a Luxemburgban elkövetett jogsértést illetően a felperesek hangsúlyozzák, hogy a Schindlert ugyanabba a kategóriába sorolták, mint az Otist, noha ez utóbbi a Luxemburgban elért 9–13 millió eurós forgalommal és 35–40%‑os piaci részesedéssel sokkal jelentősebb gazdasági erővel rendelkezik. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy annak ellenőrzésekor, hogy valamely kartell tagjainak kategóriákba sorolása megfelel‑e az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének, a Törvényszéknek – a Bizottság e tárggyal kapcsolatos mérlegelési jogköre gyakorlásának jogszerűségére irányuló vizsgálata keretében – annak vizsgálatára kell szorítkoznia, hogy ez az elosztás koherens és objektív módon igazolt‑e (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑213/00. sz., CMA CGM és társai kontra Bizottság ügyben 2003. március 19‑én hozott ítéletének [EBHT 2003., II‑913. o.] 406. és 416. pontját, a fenti 243. pontban hivatkozott BASF kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 157. pontját, valamint a fenti 83. pontban hivatkozott Schunk és Schunk Kohlenstoff‑Technik kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 184. pontját). Ezenkívül, amint arra a Törvényszék a fenti 258. pontban emlékeztetett, az 1998. évi iránymutatás szerint az azonos magatartásért járó azonos szankció elve az érintett vállalkozások vonatkozásában eltérő összegek alkalmazásához vezethet, anélkül hogy ezt a különbségtételt aritmetikai számítások szabályoznák (az 1. A. pont hetedik bekezdése). E tekintetben, amint a fenti 258. pontból kitűnik, nem kell szigorú arányosságnak fennállnia az egyes vállalkozások mérete és a rájuk kiszabott bírság összege között. A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy – amint a megtámadott határozat (680) preambulumbekezdéséből következik – 2003‑ban a Schindler és az Otis által a luxemburgi piacon elért forgalom viszonylag hasonló volt, és mindkettőjük forgalma háromszor‑négyszer nagyobb volt, mint a Kone és a ThyssenKrupp e piacon elért forgalma. Ennélfogva a Bizottság nem lépte túl nyilvánvalóan a számára biztosított mérlegelési mozgásteret, amikor a Schindlert és az Otist az első kategóriába, a Konét és a ThyssenKruppot pedig a második kategóriába sorolta, mivel a besorolás koherensnek és objektív módon igazoltnak tűnik. Harmadszor a Hollandiában elkövetett jogsértést illetően a felperesek azt állítják, hogy az e tagállamban fennálló csekély piaci részesedésüket „nem vették figyelembe egyértelműen”. A kiindulási összeg [bizalmas] piaci részesedésük ellenére [bizalmas] tesz ki. Meg kell állapítani, hogy a Hollandiában létrehozott kartell résztvevői által elért forgalmak között fennálló nagy különbségre tekintettel a Bizottság nem lépte túl nyilvánvalóan a mérlegelési mozgásterét, amikor a bírságok egyéniesített kiindulási összegeinek meghatározása érdekében a résztvevőket négy kategóriába sorolta, és a Schindlert mint az érintett termék holland piacának harmadik szereplőjét a harmadik kategóriába sorolta. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a felperesekkel szemben kiszabott bírságok egyéniesített kiindulási összegeinek meghatározására vonatkozó összes kifogást el kell utasítani. A jelen jogalapot tehát teljes egészében el kell utasítani. Az 1998. évi iránymutatásnak, a vétkességgel arányos büntetés elvének, az arányosság elvének és az indokolási kötelezettségnek az enyhítő körülmények figyelembevétele során való megsértésére alapított jogalapról A felperesek úgy érvelnek, hogy a Bizottság megsértette az 1998. évi iránymutatást, a vétkességgel arányos büntetés és az arányosság elvét, valamint az indokolási kötelezettséget, amikor tévesen megtagadta először is a Németországban elkövetett jogsértés 2000‑ben való idő előtti önkéntes megszüntetésének, másodszor pedig annak – enyhítő körülményként való – figyelembevételét, hogy a Schindler minden az EK 81. cikkbe ütköző jogsértés elkerülése érdekében jelentős erőfeszítéseket tett. Először is a jogsértés idő előtti önkéntes megszüntetését illetően a Bizottság a megtámadott határozatban megállapította, hogy „a Schindler a német kartellből 2000‑ben kilépett”, azonban úgy vélte, hogy „[a]zon tény, hogy valamely vállalkozás önként vet véget a jogsértésnek, még mielőtt a Bizottság megindította volna vizsgálatát, elegendő mértékben figyelembevételre kerül a jogsértés időtartamának kiszámításakor, és nem jelent enyhítő körülményt” (a megtámadott határozat (742) preambulumbekezdése). A felperesek emlékeztetnek arra, hogy az 1998. évi iránymutatás a 3. pontjában előírja az alapösszeg csökkentését olyan különleges enyhítő körülmények fennállása esetén, mint többek között a jogsértés megszüntetése a Bizottság első beavatkozásaival egy időben. Ezt az enyhítő körülményt a fortiori alkalmazni kell, ha a jogsértő magatartás megszüntetésére, mint a jelen ügyben is, az említett beavatkozásokat megelőzően kerül sor. Ezen érvelés nem fogadható el. A Bíróság e tekintetben nemrégiben megerősítette, hogy az 1998. évi iránymutatás 3. pontjának harmadik francia bekezdése alapján nem vehető figyelembe enyhítő körülmény abban az esetben, ha a jogsértés már a Bizottság első beavatkozásainak időpontját megelőzően véget ért (a fenti 198. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 105. pontja). Logikus ugyanis, hogy csak akkor lehet szó az 1998. évi iránymutatás 3. pontja értelmében vett enyhítő körülményről, ha a kérdéses vállalkozásokat a Bizottság beavatkozásai késztették versenyellenes magatartásaik abbahagyására. E rendelkezés célja a vállalkozások ösztönzése versenyellenes magatartásaik megszüntetésére, amint a Bizottság e tekintetben vizsgálatot indít, ezért ezen a címen a bírság nem csökkenthető abban az esetben, ha a jogsértés a Bizottság első beavatkozásainak időpontját megelőzően már véget ért. Ugyanis ilyen körülmények között a csökkentés alkalmazása megkettőzné a jogsértések időtartama figyelembevételének hatását a bírságok összegének kiszámítása során (a Törvényszék T‑50/00. sz., Dalmine kontra Bizottság ügyben 2004. július 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2395. o.] 328–330. pontja és a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 227. pontja). Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a bírság alapösszegének ilyen csökkentése szükségszerűen az adott ügy körülményeitől függ, amelyek alapján a Bizottság úgy is dönthet, hogy valamely jogellenes megállapodásban részt vevő vállalkozás esetén nem alkalmazza e csökkentést (a Bíróság C‑511/06. P. sz., Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. július 9‑én hozott ítéletének [EBHT 2009., I‑5843. o.] 104. pontja). E tekintetben az iránymutatás e rendelkezésének valamely vállalkozás javára történő alkalmazása különösen olyan helyzetben helyénvaló, amikor a kérdéses magatartás versenyellenes jellege nem nyilvánvaló. Ezzel ellentétben az alkalmazása főszabály szerint kevésbé helyénvaló olyan helyzetben, amikor e magatartás – bizonyítottsága esetén – egyértelműen versenyellenes (a Törvényszék T‑44/00. sz., Mannesmannröhren‑Werke kontra Bizottság ügyben 2004. június 8‑án hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑2223. o.] 281. pontja, T‑259/02–T‑264/02. és T‑271/02. sz., Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2006. december 14‑én hozott ítéletének [EBHT 2006., II‑5169. o.] 497. pontja, valamint a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 228. pontja). Így valamely enyhítő körülmény olyan helyzetekben való figyelembevétele, amikor a vállalkozás olyan nyilvánvalóan jogellenes megállapodásban vett részt, amelyről tudta, vagy tudnia kellett, hogy jogsértésnek minősül, arra ösztönözheti a vállalkozásokat, hogy a lehető legtovább fenntartsák titkos megállapodásukat annak reményében, hogy magatartásukat úgysem fedezik fel, miközben tisztában vannak azzal, hogy még ha magatartásukat fel is fedezik, bírságukat a Bizottság csökkentheti, amennyiben a jogsértést a felfedezés időpontjában megszüntetik. Ennek elismerése a kiszabott bírságot teljesen megfosztaná elrettentő hatásától, és veszélyeztetné az EK 81. cikk (1) bekezdésének hatékony érvényesülését (lásd a fent hivatkozott Archer Daniels Midland kontra Bizottság ügyben 2009. július 9‑én hozott ítélet 105. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A jelen ügyben a megtámadott határozat még azt sem tekintette enyhítő körülménynek, hogy egy másik vállalkozás, azaz a Kone a Bizottság beavatkozását követően azonnal megszüntette a jogsértést, tekintettel az EK 81. cikkbe ütköző jogsértés nyilvánvaló és szándékos jellegére (a megtámadott határozat (744) preambulumbekezdése). Így, még ha feltételezzük is, hogy az 1998. évi iránymutatás enyhítő körülmény címén rendelkezik a jogsértésnek a Bizottság bármely beavatkozását megelőző önkéntes megszüntetéséről, úgy lehetne tekinteni, hogy a jogsértés nyilvánvaló és szándékos jellege, amelyet a felperesek nem vitattak, és azon tény, hogy a Schindler az ügy iratai szerint kizárólag azért lépett ki a kartellből, mert nem értett egyet a többi résztvevővel, mivel azok megtagadták tőle a jelentősebb piaci részesedést, szintén kizárja az alapösszeg ezen okból való csökkentését. A felperesek állításával ellentétben tehát a fenti 274. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat semmiképpen nem kérdőjelezhető meg. Végül a felperesek a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlatára hivatkoznak, amelynek keretében az enyhítő körülménynek tekintette a jogsértésnek a részéről való bármely beavatkozást megelőző önkéntes megszüntetését. E tekintetben, amint arra a Törvényszék fenti 225. pontban emlékeztetett, a Bizottságnak a felperesek által hivatkozott korábbi határozatai nem relevánsak, mivel a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgál jogi keretként a versenyügyekben kiszabott bírságok tekintetében. A jelen jogalap keretében felhozott első kifogást tehát el kell utasítani. Másodszor a felperesek előadják, hogy a Bizottság nem vette figyelembe enyhítő körülményként, és még csak nem is vizsgálta meg a Schindlernek a versenyszabályoknak való megfelelést célzó programját, ami az indokolási kötelezettség megsértését jelenti. Ezenkívül a felperesek úgy vélik, hogy a megfelelési intézkedéseket figyelembe kell venni a bírságok kiszámításakor, mivel egyrészről a felperesek belső intézkedések meghozatalával minden tőlük telhetőt megtettek a jogsértések elkerülése érdekében, másrészről pedig ezen intézkedések másodlagos hatása volt, hogy nehezítették a jogsértések belső felderítését, mivel a munkatársakat szankciók fenyegették. A felperesek továbbá a Bizottság bizonyos korábbi határozataira hivatkoznak, amelyek a versenyszabályoknak való megfelelést célzó program fennállását enyhítő körülményként vették figyelembe. Az indokolási kötelezettség állítólagos megsértését illetően meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (754) preambulumbekezdése kifejti, hogy „[n]oha a Bizottság kedvezően fogadja a vállalkozások által annak érdekében hozott intézkedéseket, hogy elkerüljék a kartellekkel összefüggő későbbi jogsértéseket, ezen intézkedések nem változtatnak a jogsértések megtörténtén, és azon, hogy „azokat e határozatban szankcionálni kell”, és hogy „[p]usztán azon tény, hogy a Bizottság bizonyos korábbi határozataiban ilyen intézkedéseket enyhítő körülményként figyelembe vett, nem jelenti azt, hogy minden ügyben így kell eljárnia”. Még ha a megtámadott határozat (754) preambulumbekezdése az Otisnak a (753) preambulumbekezdésben foglalt érvére válaszol is, a felperesek megtudhatják belőle azt is, mely okokból nem lehetett – az Otis megfelelési programjának a mintájára – a Schindler programját sem enyhítő körülménynek tekinteni, e (754) preambulumbekezdés a Törvényszék számára pedig lehetővé teszi, hogy megvizsgálja a Schindler‑csoport társaságaival szemben kiszabott bírságok jogszerűségét. Ennélfogva az indokolási kötelezettség megsértésére alapított érvet el kell utasítani (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑367/95. P. sz., Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ügyben 1998. április 2‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑1719. o.] 63. pontját). A Bizottság megközelítésének megalapozottságát illetően már megállapítást nyert, hogy a megfelelési program érintett vállalkozás általi elfogadása nem kötelezi a Bizottságot arra, hogy e körülmény miatt csökkentse a bírságot (a fenti 143. pontban hivatkozott BASF és UCB kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 52. pontja). Ezenkívül míg természetesen fontos, hogy a vállalkozás intézkedéseket tegyen annak megakadályozása érdekében, hogy alkalmazottai a jövőben újabb uniós versenyjogi jogsértéseket kövessenek el, ezen intézkedések meghozatala semmiben nem változtat a megállapított jogsértés megtörténtén. A Bizottság tehát nem köteles e tényezőt enyhítő körülményként figyelembe venni, különösen akkor nem, amikor a megtámadott határozatban megállapított jogsértések – amint a jelen ügyben is – az EK 81. cikk nyilvánvaló megsértésének minősülnek (a fenti 88. pontban hivatkozott Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 373. pontja, valamint a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone‑Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 231. pontja). Ebből következik, hogy a felperesek arra alapított érvei, hogy a Bizottság azzal, hogy a megfelelési program létezésére figyelemmel nem csökkentette a Schindler bírságait, figyelmen kívül hagyta annak szükségességét, hogy a bírságok összegét egyedileg kell meghatározni, nem fogadható el. Végül a Bizottság korábbi gyakorlatára alapított érvet a fenti 278. pontban kifejtett okokból el kell utasítani. A jelen jogalap keretében felhozott második kifogást sem lehet tehát elfogadni. Mivel a felperesek a vétkességgel nem arányos büntetésre és az arányosság elvének megsértésére alapított kifogásokat csak arra hivatkozva hozták fel, hogy nem került valamennyi enyhítő körülmény figyelembevételre, e kifogásokat a fenti 272–284. pontban szereplő fejtegetésekre tekintettel el kell utasítani. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a jelen jogalapot teljes egészében el kell utasítani. A 2002. évi engedékenységi közleménynek, az egyenlő bánásmód elvének és az indokolási kötelezettségnek a bírságok összegének csökkentése során való megsértésére alapított jogalapról A felperesek emlékeztetnek arra, hogy Belgiumot, Németországot és Luxemburgot illetően a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján bírságmentesség, illetve a bírságok összegének csökkentése iránti kérelmeket nyújtottak be. A Bizottság azonban az együttműködésük minőségének és hasznosságának értékelése során megsértette az említett közlemény rendelkezéseit. A felperesek előadják továbbá, hogy a Bizottság az e közlemény alapján alkalmazható bírságcsökkentés értékelésekor megsértette az egyenlő bánásmód elvét. A felperesek továbbá arra is hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat sérti az indokolási kötelezettséget. A 2002. évi engedékenységi közleményről Ki kell emelni, hogy a Bizottság a 2002. évi engedékenységi közleményben meghatározta, hogy a kartell bizonyítása érdekében vele együttműködő vállalkozások milyen feltételek mellett mentesülhetnek a bírság alól, illetve részesülhetnek az egyébként általuk megfizetendő bírság összegének csökkentésében. Először is a 2002. évi engedékenységi közlemény A. szakaszának 8. pontja kimondja: „A Bizottság mentességet biztosít egy vállalkozás számára a bírság alól, amelyet egyébként kiszabott volna, ha: a)      a vállalkozás elsőként szolgáltat olyan bizonyítékot, amely a Bizottság szerint lehetővé teszi, hogy határozatot fogadjon el annak érdekében, hogy a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése szerint vizsgálatot folytasson a Közösséget érintő állítólagos kartellel kapcsolatban; vagy b)      a vállalkozás elsőként szolgáltat olyan bizonyítékot, amely a Bizottság szerint lehetővé teszi az [EK] 81. cikk megsértésének felfedését a Közösséget érintő állítólagos kartellel kapcsolatban.” Ezt követően a 2002. évi engedékenységi közlemény B. szakaszának 20. pontja kimondja, hogy „[a]zok a vállalkozások, amelyek nem felelnek meg a fenti A. szakasz [bírságmentességhez szükséges] feltételeinek, jogosultak lehetnek annak a bírságnak a csökkentésére, amelyet egyébként kiszabtak volna”, a 21. pontja pedig kimondja, hogy „[a]nnak érdekében, hogy a csökkentésre jogosultságot szerezzen, a vállalkozásnak a Bizottság rendelkezésére kell bocsátania a feltehető jogsértésre vonatkozó olyan bizonyítékait, amelyek jelentős hozzáadott értéket képviselnek a Bizottságnak már rendelkezésére álló bizonyítékok értékéhez képest, és véget kell vetnie a feltehető jogsértésben való részvételének nem később, mint a bizonyíték benyújtása időpontjában”. A hozzáadott érték fogalmát illetően a 2002. évi engedékenységi közlemény 22. pontja kifejti: „A »hozzáadott érték« fogalma arra vonatkozik, hogy a benyújtott bizonyíték jellege és/vagy részletessége folytán mennyiben segíti a Bizottságot a kérdéses tényállás bizonyításában. Ennek mérlegelésében a Bizottság általában azokat az írásos bizonyítékokat, amelyek abból az időszakból származnak, mint a bizonyítandó tényállás, értékesebbnek tekinti, mint a később keletkezett bizonyítékokat. Ehhez hasonlóan a kérdéses tényállással kapcsolatos közvetlen bizonyítékokat általában nagyobb értékűnek tekinti, mint a közvetett vonatkozásúakat.” A 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontjának első bekezdése a bírságcsökkentéseket három kategóriába sorolja: „–      a 21. pontnak megfelelő első vállalkozás esetében: 30–50%‑os csökkentés. –      a 21. pontnak megfelelő második vállalkozás esetében: 20–30%‑os csökkentés, –      a 21. pontnak megfelelő további vállalkozások esetében: 20%‑ig terjedő csökkentés.” A 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontjának második bekezdése kimondja: „Annak érdekében, hogy e tartományok mindegyikében meg tudja határozni a csökkentés mértékét, a Bizottság figyelembe veszi a 21. pont feltételeinek megfelelő bizonyíték benyújtásának időpontját és az általa képviselt hozzáadott érték mértékét. Figyelembe veheti még, hogy a benyújtás időpontját követően a vállalkozás milyen mértékben és mennyire folyamatosan működött együtt vele.” Végül a 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontjának utolsó bekezdése kimondja: „[H]a egy vállalkozás a Bizottság előtt korábban ismeretlen tényekre vonatkozóan szolgáltat bizonyítékot, amely közvetlenül összefügg a feltételezett kartell jelentőségével [helyesen: súlyával] vagy fennállása időtartamával, a Bizottság ezeket a tényezőket nem veszi figyelembe a bizonyítékot szolgáltató vállalkozásra kiszabott bírság megállapításakor.” A Bizottság mérlegelési mozgásteréről és az uniós bíróság által gyakorolt felülvizsgálatról Emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése, amely az uniós versenyszabályok megsértése esetén a bírságkiszabás jogalapját képezi, a bírságok megállapítása során mérlegelési mozgásteret biztosít a Bizottság számára (lásd ebben az értelemben a Törvényszék T‑229/94. sz., Deutsche Bahn kontra Bizottság ügyben 1997. október 21‑én hozott ítéletének [EBHT 1997., II‑1689. o.] 127. pontját), amely többek között az általa követett általános versenypolitikától függ (a fenti 54. pontban hivatkozott Musique diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 105. és 109. pontja). Ennek keretében a Bizottság a bírságot kiszabó határozatai átláthatóságának és objektív jellegének biztosítása érdekében elfogadta és közzétette a 2002. évi engedékenységi közleményt. Olyan normáról van szó, amely – a magasabb szintű jogszabályok tiszteletben tartása mellett – azon feltételeket kívánja meghatározni, amelyeket a Bizottság mérlegelési jogkörének gyakorlása során alkalmazni szándékozik. Ez e jogkör önkorlátozását eredményezi (lásd analógia útján a Törvényszék T‑214/95. sz., Vlaams Gewest kontra Bizottság ügyben 1998. április 30‑án hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑717. o.] 89. pontját), mivel a Bizottság köteles megfelelni a saját maga számára előírt iránymutatásoknak (lásd analógia útján a Törvényszék T‑380/94. sz., AIUFFASS és AKT kontra Bizottság ügyben 1996. december 12‑én hozott ítéletének [EBHT 1996., II‑2169. o.] 57. pontját). A Bizottság mérlegelési jogkörének a 2002. évi engedékenységi közlemény elfogadásából következő önkorlátozása azonban nem összeegyeztethetetlen azzal, hogy a Bizottság továbbra is jelentős mérlegelési mozgástérrel bír (lásd ebben az értelemben a Bíróság C‑328/05. P. sz., SGL Carbon kontra Bizottság ügyben 2007. május 10‑én hozott ítéletének [EBHT 2007., I‑3921. o.] 81. pontját; lásd analógia útján a fenti 275. pontban hivatkozott Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 224. pontját). A 2002. évi engedékenységi közlemény ugyanis számos rugalmassági tényezőt tartalmaz, amelyek lehetővé teszik a Bizottság számára, hogy a diszkrecionális jogkörét az 1/2003 rendelet 23. cikkének rendelkezéseivel összhangban, a Bíróság értelmezését figyelembe véve gyakorolhassa (lásd analógia útján a fenti 275. pontban hivatkozott Raiffeisen Zentralbank Österreich és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 224. pontját). Így ki kell emelni, hogy a Bizottság széles mérlegelési mozgástérrel rendelkezik akkor, amikor azt kell értékelnie, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény által biztosított kedvezményben részesülni kívánó vállalkozás által szolgáltatott bizonyítékok az említett közlemény 21. pontja értelmében jelentős hozzáadott értéket képviselnek‑e (lásd ebben az értelemben a fenti 296. pontban hivatkozott SGL Carbon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 88. pontját). A 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának a) és b) alpontját illetően meg kell állapítani, hogy e jelentős mérlegelési mozgástér magából e rendelkezés szövegéből ered, amely rendelkezés kifejezetten olyan bizonyítékok szolgáltatására utal, amelyek „a Bizottság szerint” lehetővé teszik számára vizsgálatot elrendelő határozat meghozatalát, vagy lehetővé teszik számára a jogsértés megállapítását. A vállalkozás által tanúsított együttműködés minőségének és hasznosságának értékelése ugyanis összetett ténybeli értékelést foglal magában (lásd ebben az értelemben a fenti 296. pontban hivatkozott SGL Carbon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81. pontját és a fenti 200. pontban hivatkozott Carbone Lorraine kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 271. pontját). Ugyanígy a Bizottság, miután megállapította, hogy a bizonyítékok a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében jelentős hozzáadott értéket képviselnek, mérlegelési mozgástérrel rendelkezik akkor is, amikor azt kell meghatároznia, hogy az érintett vállalkozás esetében pontosan mennyivel csökkentse a bírság összegét. A 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontjának első bekezdése ugyanis tartományokat ír elő az említett vállalkozások különböző kategóriái esetében a bírság összegének csökkentéséhez, míg az említett pont második bekezdése megállapítja az e tartományokon belül való csökkentés mértékének meghatározása érdekében a Bizottság által figyelembe veendő kritériumokat. Azon mérlegelési mozgástérre tekintettel, amellyel a Bizottság a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján a vállalkozás együttműködésének értékelése során rendelkezik, a Törvényszék kizárólag e mozgástér nyilvánvaló túllépését kifogásolhatja (lásd ebben az értelemben a fenti 296. pontban hivatkozott SGL Carbon kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 81., 88. és 89. pontját). A Schindlernek a Belgiumban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködéséről A Schindler, amely a Belgiumban elkövetett jogsértésben való részvétele miatt negyedik vállalkozásként nyújtott be kérelmet a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján (a megtámadott határozat (775) preambulumbekezdése), az említett jogsértést illetően nem részesült a bírság összegének csökkentésében (a megtámadott határozat (776) preambulumbekezdése). A Bizottság ezzel kapcsolatban a megtámadott határozat (776) preambulumbekezdésében a következőket fejti ki: „776               Noha a Schindler a 2000‑től 2003‑ig tartó időszakot illetően a kartellre vonatkozó listák formájában az érintett időszakból származó bizonyítékokat terjesztett elő, azok nem teszik lehetővé a Bizottság aktájának alátámasztását, mivel a Bizottság ugyanezen időszakot illetően már rendelkezett a kartellre vonatkozó listákkal. A Schindler a [2002. évi engedékenységi közlemény alapján] 2005. január 21‑én nyújtotta be kérelmét, azaz egy évvel azt követően, hogy Belgiumban sor került az első helyszíni vizsgálatra, tehát olyan időszakban, amikor a Bizottság Belgiumban már lefolytatott két vizsgálatsorozatot, és [az említett közlemény alapján] három, a vizsgálatainak eredményét megerősítő kérelmet kapott. Továbbá a 2000‑től 2003‑ig tartó időszakot illetően a kartellre vonatkozó listák többsége révén a Schindler által közölt, igen korlátozott információk jellege nem segítette jelentős mértékben a Bizottságot a kérdéses tényállás bizonyításában. Következésképpen az engedékenységi közlemény 21. pontjában foglalt feltételek nem teljesülnek. Kérelmének benyújtását követően […] a Schindler továbbra is együttműködött a Bizottsággal, anélkül azonban, hogy jelentős hozzáadott értéket nyújtott volna.” A felperesek elsősorban azt állítják, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban figyelmen kívül hagyta azon tényt, hogy a Schindler által a közigazgatási eljárás során közölt projektlisták a 2002. évi engedékenységi közlemény értelmében valóban hozzáadott értéket képviseltek. Először is az említett listák nem ugyanazon időpontokat tüntetik fel, mint a Kone és az Otis által közölt listák. Másodszor a Schindler listái számos olyan projektre hivatkoznak, amelyek a Kone és az Otis által közölt listákon nem szerepelnek. Harmadszor a Bizottság a megtámadott határozat (164) preambulumbekezdésében (a 176. lábjegyzet) kifejezetten a Kone, az Otis és a Schindler által közölt listákra hivatkozik. Negyedszer a Bizottság következtetéseket von le a különböző vállalkozások által közölt projektlistákat összehasonlítva, ami egyrészről azt mutatja, hogy a jogsértés bizonyítása tekintetében valamennyi közölt projektlista jelentős bizonyítéknak minősül, másrészről pedig azt, hogy a Bizottság kizárólag a Kone, az Otis és a Schindler projektlistáinak köszönhetően tudta bizonyítani a kartell fennállását. Márpedig a 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének megfelelően a Schindler negyedik közreműködő vállalkozásként 20%‑ig terjedő bírságcsökkentésre jogosult. A fenti 300. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel meg kell tehát vizsgálni, hogy a Bizottság nyilvánvalóan túllépte‑e mérlegelési mozgásterét, amikor megállapította, hogy a Schindler által szolgáltatott bizonyítékok nem képviselnek jelentős hozzáadott értéket azon bizonyítékokhoz képest, amelyek már a birtokában voltak akkor, amikor az említett vállalkozás a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtotta kérelmét. E tekintetben mindenekelőtt ki kell emelni, hogy a felperesek, akik nem kifogásolják a Konénak nyújtott bírságmentességet, nem vitatják a megtámadott határozat (761) preambulumbekezdésében tett azon megállapítást, miszerint „már a Kone által szolgáltatott információk lehetővé tették a Bizottság számára a Belgiumban elkövetett jogsértés megállapítását”. A Bizottság tehát a Belgiumban elkövetett jogsértés megállapításához már azelőtt elegendő bizonyítékot kapott, hogy a Schindler a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtotta kérelmét. Ezt követően meg kell állapítani, hogy a felperesek a Schindler együttműködése jelentős hozzáadott értékének bizonyítása érdekében kizárólag a 2000‑től 2003‑ig tartó időszakból származó azon projektlistákra hivatkoznak, amelyeket e vállalkozás az e közlemény alapján benyújtott kérelme keretében közölt. Azonban, még ha a Schindler által közölt listák a Kone és az Otis által szolgáltatott listáktól eltérő időpontokra vonatkoztak is, és még ha néhány olyan projektre is hivatkoztak, amelyeket a Kone és az Otis által közölt listák nem tartalmaztak, nem tekinthető úgy, hogy jelentős mértékben segítették volna a Bizottságot a Belgiumban elkövetett jogsértés megállapításában. Ugyanis először is hangsúlyozni kell, hogy a megtámadott határozatban a Bizottság az új felvonókra és mozgólépcsőkre vonatkozó, Belgiumban létrehozott kartell végrehajtását nem csupán a Kone, az Otis és a Schindler által közölt projektlistákra hivatkozva bizonyította, hanem a Belgiumban létrehozott kartell résztvevőinek a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelmeik keretében tett észrevételeire és a vállalkozásoknak a Bizottság tájékoztatáskéréseire adott válaszaira is támaszkodott (lásd a megtámadott határozat (163)–(168) preambulumbekezdésére vonatkozó lábjegyzeteket). A projektlisták tehát a Belgiumban létrehozott kartell végrehajtásának bizonyítása keretében csak a bizonyítékok egyikének minősülnek. Másodszor nem vitatott, hogy akkor, amikor a Schindler közölte a Bizottsággal a 2000‑től 2003‑ig tartó időszakból származó projektlistákat, a Bizottság már rendelkezett ugyanezen időszakra vonatkozó projektlistákkal, amelyeket a Kone és az Otis korábban szolgáltatott (a megtámadott határozat (164) és (776) preambulumbekezdése). Márpedig egy olyan nyilatkozat, amely bizonyos mértékben csupán annak a nyilatkozatnak a megerősítésére korlátozódik, amellyel a Bizottság már rendelkezik, nem könnyíti meg jelentősen a Bizottság munkáját, és következésképpen nem elegendő ahhoz, hogy igazolja a bírság összegének együttműködés címén való csökkentését (lásd a fenti 57. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 455. pontját). A fenti pontban megállapítottakra, és azon tényre tekintettel, hogy a felperesek nem vitatják, hogy a Kone együttműködése már lehetővé tette a Bizottság számára a Belgiumban elkövetett jogsértés megállapítását, a felperesek nem állíthatják azt sem, hogy kizárólag a megtámadott határozatban említett projektlisták összessége, ideértve a Schindler által közölt projektlistákat is, tette lehetővé a Bizottság számára a Belgiumban létrehozott kartell fennállásának bizonyítását. A Bizottság ennélfogva nem lépte túl nyilvánvalóan a mérlegelési mozgásterét, amikor megállapította, hogy a Schindler által szolgáltatott bizonyítékok nem képviselnek a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében vett jelentős hozzáadott értéket. Az azon projektlisták jelentős hozzáadott értékére alapított kifogást, amelyeket a Schindler az említett közlemény alapján benyújtott kérelme keretében közölt a Bizottsággal, tehát el kell utasítani. Másodsorban a felperesek úgy érvelnek, hogy az Otisszal és a ThyssenKruppal szemben alkalmazott bánásmóddal való összehasonlítás azt mutatja, hogy a Bizottság megsértette az egyenlő bánásmód elvét, amikor a Schindlerrel szemben megtagadta a bírság összegének a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján való csökkentését. Ezzel kapcsolatban kifejtik, hogy a Kone elegendő bizonyítékkal szolgált ahhoz, hogy a Bizottság megállapíthassa az EK 81. cikk megsértését. Az Otis olyan bizonyítékokkal szolgált, amelyek csak igen kevés új információt tartalmaztak, és a bírság összegének 40%‑os csökkentésében részesült. A ThyssenKrupp csupán kiegészítő információkkal szolgált csekély számú karbantartási projektet illetően, és a Bizottság megállapította, hogy a szolgáltatott bizonyítékok egyike sem vonatkozik olyan tényekre, amelyekről ne lett volna korábban tudomása, és hogy a közölt információk nem a kartell időszakából származnak. Márpedig a ThyssenKrupp a bírság összegének 20%‑os csökkentésében részesült. A Schindler olyan listákat közölt a 2000‑től 2003‑ig tartó időszakra vonatkozóan, amelyekről a Bizottságnak korábban nem volt tudomása, és amelyek a jogsértés időszakából származnak. Ennélfogva a Schindler jogosult a bírság összegének 20%‑ig terjedő csökkentésére. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság a kartell tagjai által tanúsított együttműködés értékelése keretében nem hagyhatja figyelmen kívül az egyenlő bánásmód elvét (lásd a Törvényszék T‑236/01., T‑239/01., T‑244/01–T‑246/01., T‑251/01. és T‑252/01. sz., Tokai Carbon és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 2004. április 29‑én hozott ítéletének [EBHT 2004., II‑1181. o.] 394. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy az Otis és a ThyssenKrupp által tanúsított együttműködés egyértelműen eltért a Schindler által tanúsítottól. Először is emlékeztetni kell arra, hogy az együttműködés hozzáadott értékének értékelése a már a Bizottság rendelkezésére álló bizonyítékok alapján történik. Márpedig, mivel az Otis és a ThyssenKrupp együttműködése megelőzte a Schindlerét (a megtámadott határozat (96), (98) és (103) preambulumbekezdése, a Bizottság több bizonyítékkal rendelkezett akkor, amikor a Schindler a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtotta kérelmét, mint akkor, amikor az Otis és a ThyssenKrupp nyújtotta be a kérelmét. Másodszor a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a ThyssenKrupp és az Otis együttműködése a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében vett jelentős hozzáadott értéket képviselt. Ami ugyanis az Otis együttműködését illeti, e vállalkozás „az érintett időszakból származó okirati bizonyítékokkal” szolgált a Bizottság számára (a megtámadott határozat (766) preambulumbekezdése), és e bizonyítékok – noha korlátozott, de – „korábban ismeretlen tényekre vonatkozó” információkkal szolgáltak (a megtámadott határozat (766) preambulumbekezdése). Ami a ThyssenKrupp együttműködését illeti, ez utóbbi szintén jelentős hozzáadott értéket képviselt, „mivel a karbantartási és korszerűsítési projektekre vonatkozóan kiegészítő információkkal szolgál[t], valamint részletes magyarázatot adott a karbantartási szerződések árainak rögzítésére használt rendszerről” (a megtámadott határozat (771) preambulumbekezdése). A Schindler együttműködését illetően azonban a fenti 303–311. pontban elvégzett elemzésből kitűnik, hogy a Bizottság helyesen állapíthatta meg, hogy az nem tett eleget a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontjában foglalt feltételeknek. E körülmények között, mivel a különböző felperesek helyzete nem összehasonlítható, a Bizottság az egyenlő bánásmód elvének megsértése nélkül csökkentette az Otis és a ThyssenKrupp bírságának összegét (40%, illetve 20%‑kal), és tagadta meg a Schindlerrel szemben a bírság összegének a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján való csökkentését. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a Schindler mindazon kifogásait, amelyek a 2002. évi engedékenységi közleménynek a Belgiumban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködésére történő alkalmazására vonatkoznak, el kell utasítani. A Schindlernek a Németországban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködéséről A Bizottság a megtámadott határozat (805) preambulumbekezdésében úgy határozott, hogy a Németországban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködése alapján „a [2002. évi] engedékenységi közlemény 23. pontja [első bekezdése] b) alpontjá[nak harmadik francia bekezdésében] előírt tartományon belül a Schindlert 15%‑os bírságcsökkentésben részesíti. A megtámadott határozat (803) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejti, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának b) alpontja alapján nyújtott bírságmentesség vagy az említett közlemény 23. pontja b) alpontjának utolsó bekezdése alapján a bírság összegének 100%‑os csökkentése ki volt zárva, mivel akkor, amikor a Schindler e közlemény alapján benyújtotta kérelmét, „[a] Bizottság már egy sor olyan bizonyíték birtokában volt, amelyek különösen az 1995‑től 2000‑ig terjedő időszakot illetően lehetővé tették számára az [EK] 81. cikkbe ütköző jogsértés megállapítását”. A Bizottság a megtámadott határozat (804) preambulumbekezdésében hozzáteszi: „[…] Mivel a Schindler csak a 2004. november 25‑i kiegészítést követően, azaz [a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott] első két kérelmet követő nyolc hónappal tett teljes mértékben eleget a 21. pontban foglalt feltételnek, e késedelmet figyelembe kell venni az előírt tartományon belüli csökkentés kiszámításakor. Ugyanakkor a Schindler nyilatkozatai jelentős hozzáadott értéket képviseltek, amely segítette a Bizottságot a jogsértés bizonyításában. Mindazonáltal a Schindler [említett közlemény alapján benyújtott] kérelmének hozzáadott értéke korlátozott marad, mivel lényegében saját nyilatkozatait foglalta magában, semmilyen okirati bizonyítékot nem tartalmazott, és elsősorban a már a Bizottság birtokában lévő bizonyítékokat erősítette meg.” A felperesek előzetesen emlékeztetnek arra, hogy a Schindler csak a mozgólépcsők beépítésére vonatkozó kartellekben vett részt 1995 és 2000 között, így a Schindler együttműködésének értékelésekor kizárólag ezen, az említett időszakban fennállt kartellek meghatározók. E jogsértés önálló jogsértésnek minősül, amelyet a többi vállalkozás által 2000‑et követően a mozgólépcsőkkel és felvonókkal kapcsolatosan elkövetett jogsértésektől külön kell megvizsgálni. A Schindler e jogsértésekben nem vett részt, és azokról nem volt tudomása. Először is a Schindler előadja, hogy őt kellene tekinteni azon vállalkozásnak, amely a 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának b) alpontjának megfelelően elsőként szolgáltatott olyan bizonyítékokat, amelyek a Bizottság számára lehetővé tették a jogsértés megállapítását, és így teljes mértékben el kellene engedni a bírságát. A Bizottság a Németországban létrehozott kartelleket illetően valóban kapott a Konétól és az Otistól a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelmeket a Schindler kérelmének kézhezvételét megelőzően. Mindazonáltal e kérelmek nem bizonyították azon, az EK 81. cikkbe ütköző jogsértés fennállását, amelyben a Schindler részt vett, azaz az 1995 és 2000 között a mozgólépcsőkre vonatkozóan kötött megállapodásokat. A Schindler által szolgáltatott bizonyítékok hiányában a Bizottság nem tudta volna megállapítani az EK 81. cikkbe ütköző jogsértést. A Schindler a kérelmében és annak kiegészítéseiben bizonyította 33 olyan találkozó fennállását, amelyekre 1994. április 29. és 2000. december 6. között került sor Németországban. Az Otis csak három, 1999‑ben (1999. január 20‑án, október 28‑án és december 22‑én) tartott találkozót és öt 2000‑ben (2000. január 20‑án, február 18‑án, április 3‑án, június 16‑án és december 6‑án) tartott találkozót fedett fel. A Kone nyilatkozatai sem teszik lehetővé az 1995‑től 2000‑ig a mozgólépcsőkre vonatkozó projektekkel kapcsolatban Németországban tartott szisztematikus találkozók bizonyítását. Másodszor, másodlagosan a felperesek előadják, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja, b) alpontja utolsó bekezdésének megfelelően semmiképpen nem lehetett volna bírságot kiszabni a Schindlerrel szemben, mivel ő volt az egyetlen olyan vállalkozás, amely elegendő bizonyítékot szolgáltatott a Németországban 1995 és 2000 között elkövetett jogsértés bizonyításához. A Kone és az Otis által szolgáltatott bizonyítékok a 2000 utáni időszakra vonatkoznak. Továbbá, mivel a Bizottság a megtámadott határozat (803) preambulumbekezdésében megállapítja, hogy már a Schindler kérelmét megelőzően rendelkezett bizonyítékokkal, azonban nem fejti ki, mely bizonyítékokról van szó, a felperesek arra hivatkoznak, hogy a megtámadott határozat sérti az indokolási kötelezettséget. Mindenekelőtt is ki kell emelni, hogy a Bizottság állításával ellentétben azon tény, hogy a felperesek nem kérdőjelezik meg a Németországban létrehozott kartell egységes jogsértésnek való minősítését, nem érinti az érvelésük elfogadhatóságát. Ugyanis a megtámadott határozatban maga a Bizottság is megkülönbözteti a Németországban elkövetett jogsértés két ágát, amelyek közül az egyik 1995 augusztusától 2000 decemberéig tartott, és kizárólag a mozgólépcsőkre vonatkozott, míg a másik 2000 decemberétől 2003 decemberéig tartott, és a mozgólépcsőkre és a felvonókra is vonatkozott (a megtámadott határozat (213), (277) és (278) preambulumbekezdése), anélkül hogy e megkülönböztetés érintené e kartell egységes jogsértésnek való minősítését, mivel minden megállapodás ugyanazon célokat követte, és ugyanazon eredményre vezetett (a megtámadott határozat (568) preambulumbekezdése). Továbbá nem vitatott, hogy a Schindler csak a megtámadott határozat 1. cikkének (2) bekezdésében megállapított jogsértésnek a mozgólépcsőkre vonatkozó ágában vett részt, mivel a Schindler 2000‑ben kilépett a kartellből (a megtámadott határozat (213) preambulumbekezdése). Márpedig, amennyiben – amint a felperesek állítják – a Schindler volt azon vállalkozás, amely elsőként szolgáltatott olyan döntő bizonyítékokat, amelyek lehetővé tették a Bizottság számára a Németországban létrehozott kartell 1995 augusztusától 2000 decemberéig való fennállásának megállapítását, a 2002. évi engedékenységi közlemény 23. pontja b) alpontja utolsó bekezdésének megfelelően és az említett közlemény 8. pontja b) alpontjának esetleges alkalmazásától függetlenül jogosult lenne a bírság összegének 100%‑os csökkentésére, mivel együttműködése közvetlenül kihatott a feltételezett kartell időtartamára, amely megegyezik a Schindler kartellben való részvételének időtartamával. A megtámadott határozat (214) és (803) preambulumbekezdéséből azonban kitűnik, hogy a Bizottság a Schindler kérelmének időpontjában, azaz 2004. november 25‑én elegendő bizonyítékkal rendelkezett ahhoz, hogy megállapíthassa a Németországban 1995 és 2000 között elkövetett jogsértést. Így a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján 2004. február 12‑én benyújtott kérelmében a Kone a Németországban létrehozott kartellel kapcsolatban konkrét adatokkal szolgált mind a Schindler kartellből való kilépését megelőző, mind pedig az azt követő időszakot illetően. Ami a jogsértés első ágát illeti, a Kone nyilatkozata így tájékoztatta a Bizottságot arról, hogy 1995. augusztus 1‑jén már fennállt a mozgólépcsők piacának felosztására irányuló kartell, továbbá tájékoztatta a kartell résztvevőinek listájáról, a projektek elosztását szabályozó elvekről és más, a kartell végrehajtására vonatkozó elemekről. A Kone a kérelmében világosan jelezte azt is, hogy a Schindler „2000 vég[én]” kilépett a kartellből. Az Otis a 2004. márciusi kérelmét kiegészítő 2004. áprilisi észrevételeiben megerősítette a Németországban a mozgólépcsők piacának felosztására irányuló kartell fennállását, a kartell résztvevőinek listáját, a projektek elosztását szabályozó elveket és más, a kartell végrehajtására vonatkozó információkat, valamint azt, hogy a Schindler 2000‑ben kilépett a kartellből. Az Otis a 2004. áprilisi kiegészítő észrevételeiben jelezte továbbá, hogy a mozgólépcsők piacán a kartell a 80‑as évek óta fennállt. Ennélfogva akkor, amikor a Schindler a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján 2004. november 25‑én benyújtotta kérelmét, a Bizottság már rendelkezett két egybehangzó nyilatkozattal, amelyek lehetővé tették számára a Németországban létrehozott kartell azon ágának megállapítását, amelyben a Schindler részt vett. A Schindler a 2004. november 25‑i kérelmében és annak 2004. december 7‑i kiegészítésében valóban olyan információkkal szolgált a Bizottság számára, amelyekről ennek még nem volt tudomása. Különösen a kartell résztvevői között tartott bizonyos találkozók időpontjáról van szó, amelyekre 1994. április 29. és 2000. december 6. között került sor. A fenti 334. pontban megállapítottakra figyelemmel azonban a Bizottság helyesen állapíthatta meg, hogy olyan, a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében jelentős hozzáadott értéket képviselő bizonyítékokról van szó, amelyek nem az említett közlemény 8. pontjának b) alpontja alapján teljes bírságmentességre vagy 23. pontja b) alpontjának utolsó bekezdése alapján a bírság összegének teljes csökkentésére, hanem a bírság csökkentésére jogosítanak. Az érintett bizonyítékok ugyanis nem voltak döntőek annak bizonyításához, hogy a Németországban létrehozott kartell a Schindler abban való részvételének teljes időtartama alatt fennállt, de segítették a Bizottságot a jogsértés bizonyításában, mivel megerősítették a már birtokában lévő bizonyítékokat. Ezt követően azon tényre tekintettel, hogy a Schindler volt a harmadik vállalkozás, amely a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján kérelmet nyújtott be, az e közlemény 23. pontja b) alpontja első bekezdésének harmadik francia bekezdése szerinti bírságcsökkentést lehetett alkalmazni. Márpedig, mivel a jelentős hozzáadott értéket képviselő bizonyítékokat csak az említett közlemény alapján benyújtott első két kérelmet követő nyolc hónappal közölték a Bizottsággal, és mivel nem vitatott, hogy a Schindler nem közölt az érintett időszakból származó okirati bizonyítékokat, a Bizottság nem lépte túl nyilvánvalóan a mérlegelési mozgásterét, amikor a Schindler esetében a bírság összegének csökkentését 15%‑ban állapította meg. Végül az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást illetően meg kell állapítani, hogy a megtámadott határozat (803) preambulumbekezdése világosan és egyértelműen kifejti, hogy a Bizottság mely okokból vélte úgy, hogy a Schindler által a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelmében előterjesztett bizonyítékok nem jogosítanak bírságmentességre. A Bizottság e tekintetben azon tényre utal, hogy „a Schindler észrevételei megtételének időpontjában […] már egy sor olyan bizonyíték birtokában volt, amelyek […] lehetővé tették számára az [EK] 81. cikkbe ütköző jogsértés megállapítását” (a megtámadott határozat (803) preambulumbekezdése). Összefüggéseire figyelemmel ezen indokolás szükségképpen a Kone és az Otis kérelmeiben foglalt bizonyítékok sorára utal, amelyeknek a hozzáadott értékét a megtámadott határozat (792) és (799) preambulumbekezdése meghatározta. A fent említett preambulumbekezdések tehát lehetővé tették az érintettek számára, hogy megismerjék azon indokokat, amelyek miatt a Bizottság nem nyújtott a Schindlernek bírságmentességet a Németországban elkövetett jogsértés bizonyításában való együttműködéséért, a Törvényszék számára pedig, hogy gyakorolja a jogszerűség vizsgálatára vonatkozó jogkörét. Ennélfogva az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást el kell utasítani. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a Schindler mindazon kifogásait, amelyek a 2002. évi engedékenységi közleménynek a Németországban létrehozott kartell bizonyítása érdekében való együttműködésére történő alkalmazására vonatkoznak, el kell utasítani. A Schindlernek a Luxemburgban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködéséről A Schindler, amely a Luxemburgban létrehozott kartellt illetően negyedik vállalkozásként nyújtott be kérelmet a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján (a megtámadott határozat (830) preambulumbekezdése), az említett jogsértést illetően a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján nem részesült a bírság összegének csökkentésében (a megtámadott határozat (834) preambulumbekezdése). A Bizottság ezzel kapcsolatban a megtámadott határozat (831)–(833) preambulumbekezdésében a következőket fejti ki: „(831) A Schindlernek a [2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott] kérelme elsősorban a vállalkozás írásbeli nyilatkozatából és 2002‑ig visszanyúló belső dokumentumokból áll, amelyek a Schindler szerint a vállalkozás rendes tevékenységi körében keletkeztek. A Schindler […] kérelme semmilyen új, jelentős hozzáadott értéket képviselő bizonyítékkal nem szolgált. Az új információk valójában az ágazatnak a jogsértés időszakára vonatkozó leírására és egyéb, kevéssé jelentős részletekre terjednek ki. Ezen információktól eltekintve a Schindler […] kérelme lényegében megerősíti a Bizottság számára már ismert információkat. (832) Továbbá a Schindler azt állítja, hogy a felvonók és mozgólépcsők beépítésére, korszerűsítésére, javítására és karbantartására vonatkozó új projektekkel kapcsolatos megállapodások már 1993 óta léteztek, és hogy 1994‑ben kilépett a kartellből, és csak 1999‑ben csatlakozott újra. A Bizottság nem talált semmilyen, e nyilatkozatot alátámasztó információt. A Bizottság nem támaszkodhat a felek egyikének egyoldalú és alá nem támasztott nyilatkozatára olyan döntő kérdésben, amely a többi résztvevő vonatkozásában komoly jogi következményekkel járhat. (833) A Bizottság ez alapján megállapítja, hogy a Schindler észrevételei nem tartalmaznak semmilyen új, jelentős értéket képviselő elemet, hanem lényegében megerősítik a Bizottság számára már ismert tényeket. A Schindler által szolgáltatott információk – a Schindler […] kérelmének időpontjában a Bizottság birtokában lévő bizonyítékokkal összehasonlítva – nem segítették érezhetőn a Bizottságot a kérdéses tényállás bizonyításában. Következésképpen [a 2002. évi] engedékenységi közlemény 21. pontjában foglalt feltételek nem teljesülnek. A kérelmét követően […] a Schindler a Bizottság kérésére közölt információk kivételével semmilyen további segítséget nem nyújtott.” A felperesek előadják, hogy a Schindler a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. és 23. pontja alapján a bírság összegének 20%‑tól 30%‑ig terjedő csökkentésére jogosult. A Schindler ugyanis a karbantartási tevékenységek területére vonatkozó megállapodásokat illetően jelentős hozzáadott értéket képviselő bizonyítékokkal szolgált. A Schindler 2004. november 4‑i kérelme nélkül a Bizottság nem tudta volna bizonyítani az említett területre vonatkozó megállapodások létezését, amely területet illetően a Kone és a ThyssenKrupp kérelmei csak igen kevés információt tartalmaznak. Továbbá az Otis nem ismerte el kifejezetten az e területre vonatkozó megállapodásokban való részvételét. A Schindler által a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelemnek a Bizottság bizonyításfelvétele során való jelentőségét mutatja az is, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a Kone és a ThyssenKrupp kérelmeire való utalásokhoz képest gyakran utal e kérelemre. A Bizottság a megtámadott határozat (831) preambulumbekezdésében elutasította a Schindler érvelését, anélkül hogy válaszolt volna a Schindlernek a kifogásközlésre adott válaszban foglalt érveire, ami az EK 253. cikk értelmében vett elégtelen indokolásnak minősül. A fenti 300. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatra tekintettel meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság nyilvánvalóan túllépte‑e mérlegelési mozgásterét, amikor megállapította, hogy a Schindler által szolgáltatott bizonyítékok nem képviselnek jelentős hozzáadott értéket azon bizonyítékokhoz képest, amelyek már a birtokában voltak akkor, amikor az említett vállalkozás a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtotta kérelmét. E tekintetben először is ki kell emelni, hogy a felperesek, akik nem kifogásolják a 2002. évi engedékenységi közlemény 8. pontjának b) alpontja alapján a Konénak nyújtott bírságmentességet, nem vitatják, hogy már a Kone által szolgáltatott információk lehetővé tették a Bizottság számára a Luxemburgban elkövetett jogsértés megállapítását (a megtámadott határozat (816) preambulumbekezdése). A Bizottság tehát a Luxemburgban elkövetett jogsértés megállapításához már elegendő bizonyítékkal rendelkezett, amikor a Schindler e közlemény alapján benyújtotta kérelmét. Ezenkívül a Schindler kérelmét megelőzően a Bizottság már 2004 márciusában megkapta az Otisnak az említett közlemény alapján benyújtott kérelmét is, amely a bírság összegének 40%‑os csökkentéséhez vezetett (a megtámadott határozat (118) és (823) preambulumbekezdése). Másodszor azon kérdést illetően, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. és 22. pontjának megfelelően a Schindler által szolgáltatott bizonyítékok jelentős hozzáadott értéket képviseltek‑e, mivel jelentősen segítették a Bizottságot a Luxemburgban elkövetett jogsértés bizonyításában, meg kell állapítani, hogy a bizonyítékok, amelyek a felperesek szerint jelentős hozzáadott értéket képviseltek, a megtámadott határozat 1. cikkének (3) bekezdésében megállapított jogsértés két ága közül csak az egyikre vonatkoznak, azaz a karbantartási és korszerűsítési szerződéseket illető piacok felosztására (lásd továbbá a megtámadott határozat (293) és (830) preambulumbekezdését). Márpedig a Konénak a 2004. február 19‑i információkkal kiegészített 2004. február 5‑i kérelméből kitűnik, hogy ez utóbbi már világosan leírta a kartell azon ágát, amelyre később a Schindler együttműködése vonatkozott. Harmadszor a felperesek nem érvelhetnek azzal, hogy a megtámadott határozat hányszor hivatkozik a 2002. évi engedékenységi közlemény alapján benyújtott kérelmükre. Azon tény ugyanis, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban a rendelkezésére álló összes bizonyítékot felhasználta, tehát a Schindler által a 2004. november 4‑i kérelmében közölt információkat is, nem bizonyítja, hogy ez utóbbi információk jelentős hozzáadott értéket képviseltek azon bizonyítékokhoz képest, amelyekkel a Bizottság ezen időpontban már rendelkezett. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a Bizottság nem lépte túl nyilvánvalóan mérlegelési mozgásterét, amikor megállapította, hogy a Schindler által szolgáltatott bizonyítékok nem képviselnek a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében vett jelentős hozzáadott értéket. Az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást illetően meg kell állapítani, hogy a Bizottságnak nem kell állást foglalnia az érdekeltek által elé terjesztett minden érvet illetően, hanem elég, ha a határozat rendszerét illetően alapvető fontossággal bíró tényeket és jogi megfontolásokat ismerteti (lásd a Törvényszék T‑349/03. sz., Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben 2005. június 15‑én hozott ítéletének [EBHT 2005., II‑2197. o.] 64. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). E tekintetben ki kell emelni, hogy a megtámadott határozat (831)–(833) preambulumbekezdésében a Bizottság megfelelően kifejtette, mely okokból vélte úgy, hogy a Schindler által a 2004. november 4‑i kérelmében előterjesztett bizonyítékok nem képviselnek a 2002. évi engedékenységi közlemény 21. pontja értelmében vett jelentős hozzáadott értéket. E megfontolások lehetővé teszik az érintettek számára, hogy megismerjék azon indokokat, amelyek miatt a Bizottság nem csökkentette a Schindler bírságának összegét a Luxemburgban elkövetett jogsértés bizonyításában való együttműködéséért, a Törvényszék számára pedig, hogy gyakorolja a jogszerűség vizsgálatára vonatkozó jogkörét. Ennélfogva az EK 253. cikk megsértésére alapított kifogást el kell utasítani. A fentiek összességéből kitűnik, hogy a Schindler mindazon kifogásait, amelyek a 2002. évi engedékenységi közleménynek a Luxemburgban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködésére történő alkalmazására vonatkoznak, el kell utasítani. A 2002. évi engedékenységi közlemény és az 1998. évi iránymutatás amiatti megsértésére alapított jogalapról, hogy a tények vitatásától való tartózkodás címén nem csökkentették eléggé a bírságok összegét A kifogásközlés 614. pontjában a Bizottság bejelentette, hogy „szándékában áll [a bírságot] csökkenteni [a 2002. évi] engedékenységi közlemény hatókörén kívüli együttműködés miatt, különösen akkor, ha a társaság a Bizottság által megállapított tényeket nem vitatja, vagy olyan további segítséget nyújt, amely lehetővé teszi e tények tisztázását vagy kiegészítését”. A megtámadott határozat (758) preambulumbekezdésében a Bizottság kifejti, hogy „[m]ivel a kifogásközlés 614. pontja a jelen ügyben elvárásokat keltett, [a Bizottság] úgy határozott, hogy e pontot mindazon vállalkozások javára értelmezi, amelyek ez alapján hozzájárultak a [megtámadott] határozatban bemutatott jogsértés tényállásának bizonyításához azáltal, hogy nem vitatták a tényállást, vagy egyéb információkkal, illetve kiegészítő pontosításokkal szolgáltak”. A Bizottság így a négy jogsértés valamennyi résztvevője esetében – kivéve egyrészről a bírságmentességben részesülő vállalkozásokat (a megtámadott határozat (762), (817) és (839) preambulumbekezdése), másrészről pedig a Hollandiában létrehozott kartell keretében a Konét (a megtámadott határozat (851) preambulumbekezdése) – 1%‑kal csökkentette a bírság összegét a 2002. évi engedékenységi közlemény hatókörén kívüli együttműködésük miatt a kifogásközlésben bemutatott tények vitatásától való tartózkodás címén (a megtámadott határozat (768), (774), (777), (794), (801), (806), (813), (824), (829), (835), (845), (854), (855) és (856) preambulumbekezdése). A felperesek először is úgy vélik, hogy a 2002. évi engedékenységi közlemény hatókörén kívüli együttműködésük címén a bírság összegének 1%‑os csökkentése helyett legalább 10%‑os csökkentésre tarthatnak igényt, ami megfelel a Bizottság más ügyekben követett határozathozatali gyakorlatának. Másodszor a Bizottság – erre irányuló kérelem ellenére – nem vette figyelembe azon tényt, hogy a felperesek olyan mértékben együttműködtek vele, amely jóval meghaladja a tények vitatásától való egyszerű tartózkodást, ami a 2002. évi engedékenységi közlemény értelmében a bírság összegének legalább 10%‑os csökkentésére vagy pedig az 1998. évi iránymutatás 3. címének hatodik francia bekezdése szerinti csökkentésre jogosítja őket. Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy a bírság összegének a közigazgatási eljárás során való együttműködés címén való csökkentése csak akkor igazolt, ha az érintett vállalkozás magatartása lehetővé tette a Bizottság számára azt, hogy a jogsértést könnyebben megállapíthassa, és adott esetben véget vessen annak (a Törvényszék T‑327/94. sz., SCA Holding kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1373. o.] 156. pontja, a fenti 222. pontban hivatkozott Krupp Thyssen Stainless és Acciai speciali Terni kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletének 270. pontja, valamint a fenti 57. pontban hivatkozott Groupe Danone kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 449. pontja). Ezenkívül az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy amennyiben valamely vállalkozás kifejezetten úgy nyilatkozik, hogy nem vitatja azon ténybeli megállapításokat, amelyekre a Bizottság a kifogásait alapítja, úgy tekinthető, hogy a vállalkozás hozzájárult a Bizottság azon feladatának megkönnyítéséhez, amely az uniós versenyszabályok megsértésének megállapításából és megtorlásából áll (a Törvényszék T‑352/94. sz., Mo och Domsjö kontra Bizottság ügyben 1998. május 14‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., II‑1989. o.] 395. pontja és a fenti 354. pontban hivatkozott SCA Holding kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 157. pontja). A 2002. évi engedékenységi közlemény a 1996. évi engedékenységi közleménnyel ellentétben valóban nem rendelkezik a bírság összegének semmilyen csökkentéséről olyan vállalkozások esetében, amelyek nem vitatják azon tények valóságtartalmát, amelyekre a Bizottság a kifogásközlésben előadott vádjait alapozza. A Bizottság a megtámadott határozat (758) preambulumbekezdésében azonban elismeri, hogy a kifogásközlés 614. pontja a vállalkozásokban azon jogos elvárást keltette, hogy a tények vitatásától való tartózkodás a 2002. évi engedékenységi közlemény hatókörén kívül a bírság összegének csökkentését eredményezi. A Bizottság ugyanezen preambulumbekezdésben kiemelte továbbá, hogy „[a] csökkentés mértékének megállapításakor figyelembe veszik, hogy a kifogásközlést követően nyújtott együttműködés, vagyis amikor a Bizottság már a jogsértés valamennyi elemét bizonyította, amikor a vállalkozás már a vizsgálat valamennyi elemét megismerte, és hozzáférést kapott a vizsgálati aktához, legfeljebb csak csekély mértékben segítheti a Bizottságot a vizsgálata során”. A Bizottság kifejtette továbbá, hogy „[á]ltalában a tények elismerése e körülmények között legfeljebb olyan bizonyíték, amely megerősíti a Bizottság által – az aktához csatolt más bizonyítékok alapján – főszabály szerint megfelelően bizonyítottnak tekintett tényeket”. Először is el kell utasítani a felperesek azon érvét, amely szerint a Bizottság eltért korábbi gyakorlatától, amelynek értelmében azon vállalkozás, amely nem vitatja a kifogásközlésben terhére rótt tények valóságtartalmát, a vele szemben egyébként kiszabott bírság összegének 10%‑os csökkentésében részesül az 1996. évi engedékenységi közlemény alapján. Noha az 1996. évi engedékenységi közlemény D. pontja 2. alpontjának második francia bekezdése valóban kimondta, hogy a vállalkozás „[…] azon bírság összegének 10‑től 50%‑ig terjedő csökkentésében [részesülhet], amelyet együttműködés hiányában szabtak volna ki vele szemben […], ha […] a kifogásközlés kézhezvételét követően arról tájékoztatja a Bizottságot, hogy nem vitatja azon tények valóságtartalmát, amelyekre a Bizottság a vádjait alapozza”, a 2002. évi engedékenységi közlemény már nem rendelkezik a bírság összegének ezen okból való csökkentéséről. Márpedig, amint már a fenti 142. és 143. pontból következik, a felperesek kérelmeire kizárólag a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazható, mivel e kérelmeket egyébként kifejezetten e közlemény értelmében nyújtották be. Mindenesetre, amint arra a Törvényszék a fenti 225. pontban emlékeztetett, a Bizottság korábbi határozathozatali gyakorlata nem szolgálhat jogi keretként a versenyügyekben kiszabott bírságok tekintetében. Másodszor a felperesek azon érveit illetően, miszerint a Schindler a jogsértésekre vonatkozóan az egész eljárás során olyan információkkal szolgált a Bizottság számára, amelyekre a megtámadott határozat központi szövegrészei hivatkoztak, elegendő megállapítani, hogy a felperesek nem állítják, hogy ezen együttműködés meghaladta a 2002. évi engedékenységi közlemény alkalmazása keretében megkövetelt együttműködést, így a kifogásukat el kell utasítani. Ugyanez vonatkozik a válaszban felhozott azon jogalapra is, amely szerint az említett együttműködés igazolja, hogy a Schindler esetében az 1998. évi iránymutatás alapján enyhítő körülményt vegyenek figyelembe. Ebből következik, hogy a jogalapot teljes egészében el kell utasítani. Az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított jogalapról A felperesek úgy érvelnek, hogy a megtámadott határozat 2. cikkében az egyes jogsértések miatt kiszabott bírságok sértik az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdését, mivel a Bizottság a kérdéses vállalkozások forgalma 10%‑os felső határának meghatározásakor az érintett cégcsoportok anyavállalatainak forgalmára, nem pedig a jogsértésekben közvetlenül részt vevő leányvállalatok forgalmára támaszkodott. A felperesek úgy érvelnek, hogy nem lehet az anyavállalatoknak betudni a leányvállalataik által elkövetett jogsértéseket, ennélfogva az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében említett forgalom 10%‑os felső határát az említett leányvállalatok forgalma alapján kell kiszámítani. Tekintettel azonban arra, hogy a felperesek nem állítják, hogy a megtámadott határozatban kiszabott bírságok meghaladják a Schindler Holding által a megelőző üzleti évben elért forgalom 10%‑os felső határát, meg kell állapítani, hogy e kifogás átfedi a fenti 63–91. pontban megvizsgált, a leányvállalatok magatartásának a Schindler Holdingnak való betudására vonatkozó kifogásokat. Márpedig az ezzel kapcsolatos fejtegetésekből kitűnik, hogy a Bizottság helyesen tudta be a Schindler Holdingnak a leányvállalatai magatartását, amelyekkel egy gazdasági egységet alkot. E jogalapot tehát el kell utasítani. Az arányosság elvének a bírságok végső összegének kiszámítása során való megsértésére alapított jogalapról A felperesek úgy érvelnek, hogy a velük szemben kiszabott bírságok végső összege aránytalan, mivel a kitűzött cél eléréséhez, azaz a jogellenes magatartások megtorlásához és a visszaesés megelőzéséhez nem szükséges, és arra nem is alkalmas. A jelen ügyben négy különböző társaság által elkövetett négy különálló jogsértésről van szó, ily módon a kiszabott bírságok nem haladhatják meg az egyes társaságok forgalmának 10%‑át. A felperesek úgy vélik továbbá, hogy amennyiben a Bizottság azon érvét kellene követni, miszerint a bírság nem aránytalan, ha nem haladja meg az érintett vállalkozás forgalmának 10%‑os felső határát, az arányosság elvének alkalmazása gyakorlatilag ki lenne zárva. A jelen ügyben a Schindler Belgium és a Schindler Luxemburg esetében a Schindler Belgium és a Schindler Luxemburg konszolidált átlagos forgalma [bizalmas] [bizalmas]%‑ának megfelelő bírságokat szabtak ki. A Schindler Hollandia esetében a bírság [bizalmas] felel meg. E tekintetben előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az arányosság elve megköveteli, hogy az uniós intézmények aktusai ne haladják meg a szóban forgó szabályozás által kitűzött jogos célok elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket; így amennyiben több alkalmas intézkedés kínálkozik, a kevésbé kényszerítő intézkedéshez kell folyamodni, és az okozott hátrányok a kitűzött célokhoz képest nem lehetnek aránytalanul nagyok (a Bíróság C‑180/96. sz., Egyesült Királyság kontra Bizottság ügyben 1998. május 5‑én hozott ítéletének [EBHT 1998., I‑2265. o.] 96. pontja és a Törvényszék T‑30/05. sz., Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítéletének [az EBHT‑ban nem tették közzé] 223. pontja). Ebből következik, hogy a bírságok a kitűzött célokhoz, azaz a versenyszabályok tiszteletben tartásához képest nem lehetnek aránytalanul nagyok, és a valamely vállalkozással szemben versenyjogi jogsértés címén kiszabott bírság összegének arányban kell állnia az összességében értékelt jogsértéssel, különösen figyelembe véve annak súlyát (a fenti 366. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítélet 224. pontja). Ezenkívül a Bizottság a bírságok összegének meghatározásakor megalapozottan veszi figyelembe azt, hogy a bírságoknak kellő elrettentő hatást kell biztosítani (lásd ebben az értelemben a fenti 54. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 108. pontját, valamint a fenti 125. pontban hivatkozott Europa Carton kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 89. pontját). Először is ki kell emelni, hogy a jelen ügyben a kartellek elsősorban abban álltak, hogy a versenytársak között titkos összejátszást hozzanak létre annak érdekében, hogy az új felvonók és/vagy mozgólépcsők értékesítésére és beépítésére vonatkozó projektek elosztása révén felosszák a piacokat, illetve befagyasszák a piaci részesedéseket, és hogy a felvonók és mozgólépcsők karbantartását és korszerűsítését illetően egymással ne lépjenek versenybe (kivéve Németországban, ahol a karbantartási és korszerűsítési tevékenység nem képezte a kartell tagjai közötti megbeszélések tárgyát). Márpedig az ilyen jogsértések jellegüknél fogva az EK 81. cikk legsúlyosabb megsértései közé tartoznak (a megtámadott határozat (658) preambulumbekezdése). Másodszor a Bizottság a bírságok összegének kiszámításakor figyelembe veheti különösen az EK 81. cikk szerinti vállalkozásként tevékenykedő gazdasági egység méretét és gazdasági erejét. A felperesek állításával ellentétben azonban a jelen ügyben figyelembe veendő releváns vállalkozás nem felel meg a megtámadott határozat 1. cikkének (1), (3) és (4) bekezdésében megállapított jogsértésekben részt vevő egyes leányvállalatoknak. Épp ellenkezőleg, a fenti elemzésből kitűnik, hogy a Schindler terhére rótt jogsértéseket a Schindler Holding és leányvállalatai követték el. E körülmények között a felperesek annak bizonyítására szorítkozó érveit, hogy a Bizottság által kiszabott bírságok összege és az említett leányvállalatok által az anyavállalatuk nélkül elért forgalom között aránytalanság áll fenn, el kell utasítani. Harmadszor a bírságoknak az érintett gazdasági egységek méretéhez és gazdasági erejéhez viszonyított arányosságát illetően emlékeztetni kell arra, hogy a fenti fejtegetésekből kitűnik, hogy a bírságok nem haladják meg az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében említett 10%‑os felső határt, amely annak elkerülését célozza, hogy a bírságok a vállalkozás jelentőségéhez képest aránytalanok legyenek (lásd ebben az értelemben a fenti 54. pontban hivatkozott Musique Diffusion française és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítélet 119. pontját, valamint a fenti 366. pontban hivatkozott Prym és Prym Consumer kontra Bizottság ügyben 2007. szeptember 12‑én hozott ítélet 229. pontját). E tekintetben az ügy irataiból egyébként kitűnik, hogy a Schindlerrel szemben a megtámadott határozatban kiszabott bírságok teljes összege a Schindler Holding által a megtámadott határozat elfogadását megelőző üzleti évben elért konszolidált forgalom körülbelül 2%‑át teszi ki, ami nem tekinthető e vállalkozás méretéhez képest aránytalannak. A fenti megfontolásokra figyelemmel az arányosság elvének a bírságok végső összegének kiszámítása során való megsértésére alapított jogalapot el kell utasítani. Ebből következik, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani. A költségekről Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Továbbá az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §‑ának első bekezdése szerint az eljárásba beavatkozó intézmények maguk viselik saját költségeiket. Végül az eljárási szabályzat 87. cikkének 6. §‑a értelmében, ha az eljárás okafogyottá válik, a Törvényszék szabad mérlegelése szerint határoz. Meg kell állapítani, hogy a jelen kereset annyiban, amennyiben azt a Schindler Management nyújtotta be, a megtámadott határozat Bizottság általi helyesbítését követően okafogyottá vált. Tekintettel arra, hogy a kereset valamennyi jogalapját különbségtétel nélkül valamennyi felperes felhozta, valamint arra, hogy a Schindler Holding, a Schindler Belgium, a Schindler Németország, a Schindler Luxemburg és a Schindler Hollandia pervesztes lett, a Bizottság költségeinek viselésére kell kötelezni őket. A Tanács viseli saját költségeit. A fenti indokok alapján A TÖRVÉNYSZÉK (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott: 1) A keresetről nem szükséges határozni annyiban, amennyiben azt a Schindler Management AG nyújtotta be. 2) A Törvényszék a keresetet ezt meghaladó részében elutasítja. 3) A Törvényszék a Schindler Holding Ltd‑t, a Schindler SA‑t, a Schindler Deutschland Holding GmbH‑t, a Schindler Sàrl‑t és a Schindler Liften BV‑t kötelezi a költségek viselésére. 4) A Schindler Management maga viseli saját költségeit. 5) Az Európai Unió Tanácsa maga viseli saját költségeit. Martins Ribeiro Wahl Dittrich Kihirdetve Luxembourgban, a 2011. július 13‑i nyilvános ülésen. Aláírások Tartalomjegyzék A közigazgatási eljárásII – 3 1.  A Bizottság vizsgálataII – 3 BelgiumII – 3 NémetországII – 4 LuxemburgII – 4 HollandiaII – 5 2.  A kifogásközlésekII – 5 3.  A megtámadott határozatII – 6 Az eljárás és a felek kérelmeiII – 13 A Schindler Managementtel kapcsolatos okafogyottságra vonatkozó kérelemrőlII – 14 Az ügy érdemérőlII – 15 1.  Előzetes észrevételekII – 15 2.  A megtámadott határozat egészének megsemmisítése iránti kérelemrőlII – 16 Az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének megsértésére alapított jogalaprólII – 16 Az arra alapított jogalapról, hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben annak a Schindler Holding a címzettje, mivel nem történt érvényes kézbesítésII – 19 Az arra alapított jogalapról, hogy a megtámadott határozat jogellenes annyiban, amennyiben megállapította a Schindler Holding egyetemleges felelősségétII – 20 3.  A megtámadott határozat 2. cikkének megsemmisítése iránti kérelemrőlII – 26 A büntetések törvényessége elvének megsértésére alapított, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésére vonatkozó jogellenességi kifogásrólII – 26 A visszaható hatály tilalma elvének megsértésére alapított, az 1998. évi iránymutatás jogellenességére vonatkozó kifogásrólII – 33 A Bizottság hatáskörének hiányára, illetve másodlagosan az 1998. évi iránymutatás átláthatóságának és előreláthatóságának hiányára alapított, ezen iránymutatás jogellenességére vonatkozó kifogásrólII – 36 A visszaható hatály tilalma elvének és a bizalomvédelem elvének megsértésére alapított, a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogásrólII – 37 A nemo tenetur, az in dubio pro reo és az arányosság általános jogelvének megsértésére, valamint a mérlegelési jogkörrel való visszaélésre alapított, a 2002. évi engedékenységi közlemény jogellenességére vonatkozó kifogásrólII – 39 A nemo tenetur elvének megsértésére alapított, első kifogásrólII – 39 Az in dubio pro reo elvének megsértésére alapított, második kifogásrólII – 41 Az arányosság elvének megsértésére alapított, harmadik kifogásrólII – 42 A mérlegelési jogkörrel való visszaélésre alapított, negyedik kifogásrólII – 44 A megtámadott határozatnak a nemzetközi jogot sértő tulajdonelvonó jellegére alapított jogalaprólII – 45 Az elfogadhatóságrólII – 45 A jogalap érdemérőlII – 46 Az arra alapított jogalapról, hogy a bírságok kiindulási összegének megállapítása során megsértették az 1998. évi iránymutatást és az indokolási kötelezettségetII – 49 Előzetes észrevételekII – 49 A megtámadott határozatII – 50 A jogsértések „különösen súlyosnak” való minősítésérőlII – 52 A bírságok kiindulási összegeinek állítólagos jogellenességérőlII – 58 –  Az indokolási kötelezettség állítólagos megsértésérőlII – 59 –  A bírságok általános kiindulási összegeirőlII – 60 –  A bírságok egyéniesített kiindulási összegeirőlII – 62 Az 1998. évi iránymutatásnak, a vétkességgel arányos büntetés elvének, az arányosság elvének és az indokolási kötelezettségnek az enyhítő körülmények figyelembevétele során való megsértésére alapított jogalaprólII – 66 A 2002. évi engedékenységi közleménynek, az egyenlő bánásmód elvének és az indokolási kötelezettségnek a bírságok összegének csökkentése során való megsértésére alapított jogalaprólII – 69 A 2002. évi engedékenységi közleményrőlII – 70 A Bizottság mérlegelési mozgásteréről és az uniós bíróság által gyakorolt felülvizsgálatrólII – 71 A Schindlernek a Belgiumban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködésérőlII – 73 A Schindlernek a Németországban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködésérőlII – 77 A Schindlernek a Luxemburgban elkövetett jogsértés bizonyítása érdekében való együttműködésérőlII – 81 A 2002. évi engedékenységi közlemény és az 1998. évi iránymutatás amiatti megsértésére alapított jogalapról, hogy a tények vitatásától való tartózkodás címén nem csökkentették eléggé a bírságok összegétII – 84 Az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdésének megsértésére alapított jogalaprólII – 86 Az arányosság elvének a bírságok végső összegének kiszámítása során való megsértésére alapított jogalaprólII – 87 A költségekrőlII – 88 * Az eljárás nyelve: német. – Törölt bizalmas adatok.

62021TJ0486

sk

Touto žalobou podanou na základe článku 270 ZFEÚ sa žalobkyňa OE v podstate domáha po prvé zrušenia rozhodnutia Úradu Európskej komisie pre infraštruktúru a logistiku v Bruseli (OIB) z 18. decembra 2020, ktorým jej bola zamietnutá žiadosť o náhradu výdavkov súvisiacich s plnením služobných povinností, ktoré jej vznikli v dôsledku nariadenia režimu práce na diaľku, a o poskytnutie USB modemu s podporou 4G, a po druhé toho, aby bola Komisii uložená povinnosť nahradiť jej tieto výdavky, poskytnúť jej takýto prístup k internetu a vyplatiť jej náhradu ujmy, ktorá jej údajne vznikla, vo výške 10000 eur. I. Okolnosti predchádzajúce sporu Žalobkyňa bola v čase skutkových okolností úradníčkou Komisie. Dňa 17. marca 2020 vyhlásili v Belgicku z dôvodu pandémie COVID‑19 obmedzenie voľného pohybu pre tam žijúce osoby. Žalobkyňa si tak od uvedeného dňa musela rovnako ako takmer všetci zamestnanci Komisie plniť svoje služobné povinnosti v režime práce na diaľku. Pokiaľ ide o poskytovanie telefónnej služby a služby prístupu k internetu žalobkyni, žalobkyňa má uzavretú účastnícku zmluvu so spoločnosťou VOO, ktorá zahŕňa okrem iného aj mesačný objem internetových dát s objemom 100 gigabajtov (GB), a to za mesačnú paušálnu cenu 37,46 eura. V prípade prekročenia tohto limitu sa žalobkyni účtuje príplatok. VOO naúčtovala žalobkyni 1,89 eura za telefonické hovory s oddelením IT podpory používateľov a Generálnym riaditeľstvom (GR) Komisie pre informatiku uskutočnené v septembri 2020. V novembri 2020 jej VOO okrem toho naúčtovala príplatok vo výške 50 eur, lebo jej spotreba dát v októbri toho istého roka presiahla limit jej internetového balíčka o 137,434 GB. Keďže žalobkyňa sa domnievala, že výdavky uvedené v bode 5 vyššie jej vznikli v dôsledku režimu práce na diaľku nariadeného Komisiou, 2. decembra 2020 podala podľa článku 90 ods. 1 Služobného poriadku úradníkov Európskej únie (ďalej len „služobný poriadok“) žiadosť o náhradu výdavkov vo výške 51,89 eura. Dňa 7. decembra 2020 žalobkyňa svoju žiadosť doplnila a navrhla, aby Komisia ju aj všetkých ostatných úradníkov, ktorí podobne ako ona pracujú na diaľku, vybavila USB modemom s podporou 4G, ktorý by jej umožňoval používať internet na pracovné účely mimo priestorov Komisie. OIB Komisie rozhodnutím z 18. decembra 2020 zamietol žiadosť žalobkyne o náhradu jej výdavkov, „pokiaľ ide o náklady, ktoré vynaložila a/alebo vybavenie, ktoré si kúpila“. Žalobkyni predovšetkým oznámil, že za určitých podmienok jej môžu byť nahradené náklady na zaobstaranie kancelárskej stoličky a počítačového monitoru na prácu na diaľku (ďalej len „kancelárske vybavenie“). Takisto jej oznámil, že stanovené pravidlá náhrady nákladov vynaložených na kancelárske vybavenie na prácu na diaľku nezahŕňajú výdavky na internet a telefonické hovory, a preto nevyhovie jej žiadosti. Dňa 8. januára 2021 podala žalobkyňa sťažnosť týkajúcu sa náhrady výdavkov uvedených v bode 6 vyššie a poskytnutia prístupu k internetu na pracovné účely. Dňa 5. mája 2021 menovací orgán zamietol sťažnosť žalobkyne, pričom vychádzal najmä z toho, že žiadny právny základ, a to článok 71 služobného poriadku, rozhodnutie Komisie zo 17. decembra 2015 o vykonávaní práce na diaľku v útvaroch Komisie ani usmernenia Komisie týkajúce sa práce na diaľku počas pandémie COVID‑19 (ďalej len „usmernenia o práci na diaľku“) v ich znení uplatniteľnom k 18. decembru 2020, dátumu rozhodnutia uvedenom bode 8 vyššie, neumožňujú vyhovieť jej žiadostiam (ďalej len „rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti“). Menovací orgán pripomenul, že najmä podľa článku 9 ods. 3 rozhodnutia Komisie zo 17. decembra 2015 o vykonávaní práce na diaľku v útvaroch Komisie znáša výdavky na pripojenie k internetu a komunikáciu vzniknuté v dôsledku práce na diaľku pracovník a že nárok na náhradu výdavkov súvisiacich s plnením služobných povinností, ktorý je upravený v článku 71 služobného poriadku, sa uplatňuje za podmienok stanovených v prílohe VII k služobnému poriadku, v ktorej nie sú tieto výdavky uvedené. Uviedol tiež, že niektorí úradníci inštitúcií Európskej únie majú nárok na finančnú podporu na úhradu predmetných výdavkov prostredníctvom odpočtu dane podľa článku 3 ods. 4 nariadenia Rady (EHS, Euratom, ESUO) č. 260/68 z 29. februára 1968, ktorým sa určujú podmienky a postup uplatňovania dane v prospech Európskych spoločenstiev ( Ú. v. ES L 56, 1968, s. 8 ; Mim. vyd. 01/001, s. 33), ktorý sa vykonáva tak, že od základu dane sa odpočíta 10 % na výdavky súvisiace s plnením služobných povinností, a ďalej uviedol, že tento odpočet bol v prípade žalobkyne vykonaný. Menovací orgán dospel k záveru, že zamietnutie náhrady požadovanej sumy nepredstavuje porušenie zásady rovnosti zaobchádzania s úradníkmi, a to ani v závislosti od ich služobného postavenia, ani v závislosti od podmienok prístupu k internetu, a nevedie ani k porušeniu údajného zmluvného záväzku žalobkyne využívať internetové pripojenie iba na súkromné účely. Žalobkyňa medzitým podala 21. apríla 2021 podľa článku 90 ods. 1 služobného poriadku ďalšiu žiadosť týkajúcu sa poskytovania „internetového pripojenia na pracovné účely“. Úrad Európskej komisie pre správu a vyplácanie individuálnych nárokov (PMO) túto žiadosť rozhodnutím zo 14. júla 2021 zamietol z dôvodu, že jej predmet je totožný s predmetom sťažnosti žalobkyne z 8. januára toho istého roku, ktorá už bola zamietnutá rozhodnutím o zamietnutí sťažnosti. Žalobkyňa okrem toho 3. mája 2021 mailom informovala svoju vedúcu oddelenia, že „bez internetu“ sa nevie dostať na server a k IT nástrojom, ale že je naďalej pripravená z domu plniť všetky pokyny a že ju možno kontaktovať telefonicky. So zreteľom na tento mail GR pre ľudské zdroje a bezpečnosť 19. mája toho istého roku informovalo žalobkyňu, že jej neprítomnosť v práci 3. mája 2021 považuje za neoprávnenú a že sa jej z dovolenky za kalendárny rok odpočítal jeden deň. Dňa 16. júla 2021 podala žalobkyňa proti tomuto rozhodnutiu sťažnosť. II. Návrhy účastníkov konania Žalobkyňa navrhuje, aby Všeobecný súd: – v prvom rade vyhlásil za nezákonný článok 71 služobného poriadku, o ktorý sa opiera rozhodnutie menovacieho orgánu, – subsidiárne vyhlásil za neplatné rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti, – v dôsledku toho uložil Komisii povinnosť: – zaplatiť jej sumu 51,89 eura ako náhradu výdavkov súvisiacich s plnením služobných povinností, – poskytnúť jej na účely výkonu práce na diaľku prístup k internetu na pracovné účely, a to akýmkoľvek spôsobom, – vyplatiť jej sumu 10000 eur ako náhradu rôznych druhov ujmy, – uložil Komisii povinnosť nahradiť trovy konania. Komisia navrhuje, aby Všeobecný súd: – žalobu zamietol, – uložil žalobkyni povinnosť nahradiť trovy konania. Európsky parlament a Rada Európskej únie navrhujú, aby Všeobecný súd žalobu zamietol. III. Právny stav A. O prvom žalobnom návrhu Svojím prvým žalobným návrhom, ktorý bol predložený ako hlavný, žalobkyňa navrhuje, aby Všeobecný súd rozhodol, že článok 71 služobného poriadku je nezákonný. Na tento účel vznáša námietku nezákonnosti tohto článku, ktorý stanovuje, že úradník má za podmienok stanovených v prílohe VII k tomuto služobného poriadku právo na náhradu výdavkov, ktoré mu vznikli okrem iného v súvislosti s plnením jeho služobných povinností. Tento žalobný návrh sa však musí ako samostatný návrh vo vzťahu k ostatným žalobným návrhom zamietnuť z dôvodu nedostatku právomoci, keďže článok 270 ZFEÚ a články 90 a 91 služobného poriadku nepriznávajú súdu Únie právomoc robiť právne vyhlásenia (pozri v tomto zmysle rozsudok zo 16. januára 2018, SE/Rada, T‑231/17 , neuverejnený, EU:T:2018:3 , bod a citovanú judikatúru). B. O druhom žalobnom návrhu 1. O predmete a prípustnosti druhého žalobného návrhu Svojím druhým žalobným návrhom žalobkyňa navrhuje, aby Všeobecný súd zrušil rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti. Ako však uvádza Komisia, podľa ustálenej judikatúry návrhy na zrušenie formálne smerujúce proti rozhodnutiu o zamietnutí sťažnosti majú v prípade, že takéto rozhodnutie nemá samostatný obsah, za následok, že Všeobecný súd bude rozhodovať o akte, proti ktorému bola podaná sťažnosť (pozri rozsudok z 13. januára 2021, ZR/EUIPO, T‑610/18 , neuverejnený, EU:T:2021:5 , bod a citovanú judikatúru). V prejednávanej veci treba pritom konštatovať, že rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti skutočne nemá samostatný obsah, a teda nie je potrebné o ňom osobitne rozhodovať. Je pravda, že MO v tomto rozhodnutí rozhodol o žiadosti žalobkyne o náhradu výdavkov vynaložených nad rámec jej predplateného balíčka služieb a o tom, či sa žalobkyni poskytne zariadenie na prístup k internetu. K dotknutej náhrade, ako aj k poskytnutiu zariadenia v podobe USB modemu s podporou 4G, o ktorom sa žalobkyňa vyjadrila vo svojom maile zo 7. decembra 2020 (pozri bod 8 vyššie), však zaujal stanovisko vo svojom rozhodnutí z 18. decembra 2020 toho istého roka aj sám OIB. Treba ďalej konštatovať, že žalobkyňa sa svojím druhým žalobným návrhom domáha zrušenia rozhodnutia OIB z 18. decembra 2020, ktorým sa zamieta jej žiadosť týkajúca sa jednak náhrady sumy 51,89 eura prezentovanej ako služobné výdavky, ktoré žalobkyňa vynaložila v dôsledku režimu práce na diaľku, a jednak poskytnutia USB modemu s podporou 4G (ďalej len „napadnuté rozhodnutie“). Komisia okrem toho tvrdí, že druhý žalobný návrh nie je prípustný v rozsahu, v akom smeruje k zrušeniu rozhodnutia PMO zo 14. júla 2021, ktorým sa nevyhovelo žiadosti žalobkyne z 21. apríla 2021 o poskytnutie internetového balíčka na pracovné účely. Ako však vyplýva z bodu 21 vyššie, žalobkyňa už takúto žiadosť o prístup k internetu v podstate podala a OIB (v napadnutom rozhodnutí) a neskôr aj menovací orgán (v rozhodnutí o zamietnutí sťažnosti) o nej rozhodli. Rozhodnutie PMO zo 14. júla 2021 (pozri bod 12 vyššie) je napokon odôvodnené nadbytočnosťou žiadosti z 21. apríla 2021. Za týchto podmienok treba druhý žalobný návrh vykladať tak, že smeruje k zrušeniu napadnutého rozhodnutia, a to aj v rozsahu, v akom sa v tomto rozhodnutí odmieta poskytnúť žalobkyni prístup k internetu na pracovné účely. Tento žalobný návrh je preto prípustný. 2. O žalobných dôvodoch uplatnených na podporu druhého žalobného návrhu Na podporu svojich návrhov na zrušenie napadnutého rozhodnutia žalobkyňa uvádza päť žalobných dôvodov, z ktorých prvý je založený na námietke nezákonnosti článku 71 a prílohe VII k služobnému poriadku, druhý, uplatnený subsidiárne, na porušení tohto článku, tretí na porušení povinnosti starostlivosti a práva na riadnu správu vecí verejných, štvrtý na porušení zásady zákazu diskriminácie a piaty na porušení článku 7 Charty základných práv Európskej únie (ďalej len „Charta“). a) O prvom žalobnom dôvode založenom na námietke nezákonnosti článku 71 a prílohe VII k služobnému poriadku 1) O prípustnosti prvého žalobného dôvodu Parlament vznáša voči námietke nezákonnosti smerujúcej proti článku 71 a prílohe VII k služobnému poriadku dve námietky neprípustnosti. Prvá je založená na nejasnosti prvého žalobného dôvodu a druhá na nezohľadnení incidenčného charakteru námietok nezákonnosti. V tejto súvislosti treba uviesť, že podľa článku 142 ods. 1 Rokovacieho poriadku Všeobecného súdu predmetom vedľajšieho účastníctva môže byť len úplná alebo čiastočná podpora návrhov jedného z hlavných účastníkov konania. Okrem toho podľa článku 142 ods. 3 tohto rokovacieho poriadku vedľajší účastník konania musí prijať spor v stave, v akom sa nachádza v čase jeho vstupu do konania. Z týchto ustanovení vyplýva, že účastník konania, ktorému bol povolený vstup do konania ako vedľajšiemu účastníkovi konania na podporu žalovaného, nie je oprávnený vzniesť námietku neprípustnosti, ktorá nie je uvedená v žalobných návrhoch žalovaného účastníka konania (pozri rozsudok z 1. júla 2008, Chronopost a La Poste/UFEX a i., C‑341/06 P a C‑342/06 P , EU:C:2008:375 , bod a citovanú judikatúru). Z toho vyplýva, že Parlament nie je oprávnený vzniesť obe námietky neprípustnosti uvedené v bode 27 vyššie, teda Všeobecný súd nie je povinný sa k nim meritórne vyjadriť. Keďže však podľa článku 129 rokovacieho poriadku Všeobecný súd môže po vypočutí hlavných účastníkov konania bez návrhu kedykoľvek rozhodnúť o prekážke konania z dôvodu verejného záujmu, v prejednávanej veci je v záujme riadneho výkonu spravodlivosti potrebné posúdiť uvedené prekážky konania z dôvodu verejného záujmu [pozri v tomto zmysle rozsudky z 24. marca 1993, CIRFS a i./Komisia, C‑313/90 , EU:C:1993:111 , bod , a z 19. septembra 2018, HH Ferries a i./Komisia, T‑68/15 , EU:T:2018:563 , bod (neuverejnený)]. i) O prvej námietke neprípustnosti založenej na nepresnosti prvého žalobného dôvodu Parlament vo svojom vyjadrení vedľajšieho účastníka konania tvrdí, že námietka nezákonnosti vznesená žalobkyňou je nepresná, keďže žalobkyňa tvrdí len to, že článok 71 služobného poriadku v spojení s prílohou VII k tomuto služobného poriadku je „osobitne problematický“, lebo nijako neupravuje pravidlá plnenia služobných povinností v rámci práce na diaľku z hľadiska prípadnej náhrady výdavkov. Parlament nie je schopný určiť, v čom spočíva táto problematickosť a nezákonnosť, na ktoré sa sťažuje žalobkyňa. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že podľa článku 21 Štatútu Súdneho dvora Európskej únie a článku 76 písm. d) rokovacieho poriadku musí každá žaloba uvádzať predmet konania a zhrnutie dôvodov, na ktorých je založená. Na účely zaistenia právnej istoty a riadneho výkonu spravodlivosti musí byť zhrnutie dôvodov žalobkyne dostatočne jasné a presné, aby mohla žalovaná pripraviť svoju obranu a príslušný súd rozhodnúť o žalobe (rozsudok z 11. septembra 2014, MasterCard a i./Komisia, C‑382/12 P , EU:C:2014:2201 , bod ). V prejednávanej veci žalobkyňa vo svojej námietke nezákonnosti namieta článok 71 a prílohu VII k služobnému poriadku preto, lebo tieto ustanovenia nestanovujú náhradu služobných výdavkov, ktoré sú zamestnanci nútení vynakladať v súvislosti s prácou na diaľku. Žalobkyňa z toho vyvodzuje po prvé, že uvedené ustanovenia nie sú prispôsobené ekonomickej a zdravotnej situácii vzniknutej v dôsledku pandémie COVID‑19, a po druhé, že táto medzera v ustanoveniach má za následok, že určitá kategória úradníkov získava finančnú výhodu. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že formulácia žalobných dôvodov nie je viazaná na terminológiu a ich vymenovanie v rokovacom poriadku, najmä v článku 76 písm. d) tohto rokovacieho poriadku. Z toho vyplýva, že tieto dôvody môžu byť vyjadrené skôr prostredníctvom svojej podstaty než právnej kvalifikácie, pričom však musí byť splnená podmienka, že uvedené žalobné dôvody sú v žalobe uvedené dostatočne jasne [pozri rozsudok z 29. septembra 2021, Enosi Mastichoparagogon Chiou/EUIPO (MASTIHACARE), T‑60/20 , neuverejnený, EU:T:2021:629 , bod a citovanú judikatúru]. So zreteľom na túto judikatúru treba rozhodnúť, že prvý žalobný dôvod založený na nezákonnosti článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku je v rozsahu, v akom žalobkyňa prostredníctvom prvého tvrdenia v podstate namieta, že tieto ustanovenia nie sú prispôsobené okolnostiam krízy vyvolanej pandémiou COVID‑19, dostatočne presný. Komisia, Rada aj Parlament sa napokon mohli meritórne vyjadriť k dotknutej námietke nezákonnosti. Prvý žalobný dôvod je naproti tomu nepresný, pokiaľ ide o druhé tvrdenie žalobkyne založené na porušení zásady rovnosti medzi úradníkmi. Žaloba totiž musí vysvetliť, v čom spočíva dôvod, na ktorom je založená, pričom jeho samotné abstraktné uvedenie nezodpovedá požiadavkám rokovacieho poriadku (pozri rozsudok z 11. septembra 2014, Gold East Paper a Gold Huasheng Paper/Rada, T‑444/11 , EU:T:2014:773 , bod a citovanú judikatúru). Pokiaľ ide o žalobný dôvod založený na porušení zásady rovnosti, z ustálenej judikatúry tiež vyplýva, že uvedená zásada vyžaduje, aby sa s porovnateľnými situáciami nezaobchádzalo rozdielne a aby sa s rozdielnymi situáciami nezaobchádzalo rovnako, pokiaľ takéto rozdielne zaobchádzanie nie je objektívne odôvodnené [pozri rozsudok z 8. marca 2022, Bezirkshauptmannschaft Hartberg‑Fürstenfeld (Priamy účinok), C‑205/20 , EU:C:2022:168 , body a a citovaná judikatura]. Okrem toho, pokiaľ ide o také pravidlá služobného poriadku, akými sú pravidlá dotknuté v danom spore, zásada rovnosti zaobchádzania je vzhľadom na širokú mieru voľnej úvahy, ktorou disponuje normotvorca Únie aj v danej veci, porušená len v prípade, ak tento normotvorca postupuje svojvoľne alebo zjavne neprimerane vo vzťahu k cieľu dotknutej právnej úpravy (pozri uznesenie z 29. novembra 2021, Bergallou/Rada, T‑521/16 , neuverejnené, EU:T:2021:854 , bod a citovanú judikatúru). Vzhľadom na to, že v rámci žalobného dôvodu založeného na porušení zásady rovnosti zaobchádzania v zásade prináleží žalobcovi, aby v súlade so všeobecnými pravidlami týkajúcimi sa dôkazného bremena a prezumpcie zákonnosti aktov Únie predložil dôkazy o tom, že sa s ním zaobchádzalo rozdielne v porovnaní s inými osobami nachádzajúcimi sa v porovnateľnej situácii (pozri v tomto zmysle rozsudky z 30. mája 2013, Morte Navarro/Parlament, T‑280/09 , neuverejnený, EU:T:2013:279 , bod , a z 10. júna 2020, Spliethoff’s Bevrachtingskantoor/Komisia, T‑564/15 RENV , neuverejnený, EU:T:2020:252 , bod ), a vzhľadom na to, že normotvorca Únie disponuje širokou mierou voľnej úvahy, aj dôkazy o tom, že uvedené rozdielne zaobchádzanie je svojvoľné alebo zjavne neprimerané. V prejednávanej veci však žalobkyňa v prvom žalobnom dôvode, ako je uvedený v žalobe, neuviedla, o aké finančné výhody podľa nej ide, ani aké kategórie úradníkov by sa mali porovnať, a vonkoncom neuviedla skutočnosti, z ktorých by vyplývalo, že uvádzané rozdielne zaobchádzanie je svojvoľné alebo zjavne neprimerané, aby tak v rámci žalobného dôvodu, ktorý je založený na porušení zásady rovnosti zaobchádzania článkom 71 a prílohou VII k služobnému poriadku, splnila požiadavky článku 76 písm. d) rokovacieho poriadku. Je pravda, že žalobkyňa sa odvoláva na článok 1d ods. 5 služobného poriadku, ktorý predpokladá úpravu dôkazného bremena v tom zmysle, že inštitúcii prináleží preukázať, že nedošlo k porušeniu zásady rovnosti zaobchádzania, a ak má úradník pocit krivdy, pretože u neho nebola uplatnená zásada rovnosti zaobchádzania, uvedie skutočnosti, z ktorých je možné predpokladať, že došlo k priamej alebo nepriamej diskriminácii. Rada však správne poznamenáva, že toto ustanovenie sa neuplatní, pokiaľ ide o údajné porušenie zásady rovnosti samotným služobným poriadkom, lebo z článku 1d ods. 1, na ktorý odkazuje odsek 5 tohto článku, vyplýva, že k nedodržaniu zásady rovnosti zaobchádzania dochádza vtedy, keď je toto nedodržanie dôsledkom „uplatňovania“ služobného poriadku. Je pravda, že žalobkyňa vo svojej žalobe uvádza ďalší, a to štvrtý žalobný dôvod, ktorý je tiež založený na porušení zásady zákazu diskriminácie, a že v ňom namieta rozdielne zaobchádzanie vyplývajúce z toho, že úradníci, ktorí nemôžu vopred uhradiť výdavky na nákup kancelárskeho vybavenia, ktoré je následne možné nahradiť podľa usmernení o práci na diaľku, sú znevýhodnení v porovnaní s ostatnými úradníkmi, hoci aj týmto úradníkom vznikajú pracovné výdavky. Všeobecný súd však nemôže byť pre nedôslednosť žalobkyne nútený preformulovať právnu argumentáciu, ktorá má podporiť žalobný dôvod, na základe rôznych skutočností vytrhnutých z kontextu žaloby, a tak riskovať, že tomuto žalobnému dôvodu prisúdi význam, ktorú nemal uvedený účastník konania na mysli. Opačné rozhodnutie by bolo v rozpore s riadnym výkonom spravodlivosti, dispozičnou zásadou, ako aj s právom žalovanej na obranu [rozsudok z 2. apríla 2019, Fleig/ESVČ, T‑492/17 , EU:T:2019:211 , bod (neuverejnený)]. Žalobkyňa nakoniec vo svojej replike a vo svojich pripomienkach k vyjadreniu Parlamentu ako vedľajšieho účastníka konania poukázala na opatrenia prijaté touto inštitúciou a Európskou hospodárskou a sociálnou radou (EHSV) v prospech svojich úradníkov, ako aj na výhody úradníkov Komisie, ktorí disponujú služobným telefónom. Pri skúmaní súladu žaloby s požiadavkami článku 76 rokovacieho poriadku je však obsah repliky aj iných následných písomností irelevantný. Predovšetkým treba uviesť, že prípustnosti – pripúšťanej v judikatúre – dôvodov a tvrdení predložených v replike ako rozšírenie dôvodov obsiahnutých v žalobe sa nemožno dovolávať s cieľom napraviť nesplnenie požiadaviek uvedeného článku, ku ktorému došlo pri podaní žaloby, lebo inak by bol tento článok zbavený akéhokoľvek zmyslu (rozsudok z 12. decembra 2018, Deutsche Umwelthilfe/Komisia, T‑498/14 , neuverejnený, EU:T:2018:913 , bod ). Z toho vyplýva, že žalobné dôvody a tvrdenia uplatnené v tomto kontexte sú vzhľadom na neexistenciu odôvodnenia, ako je to aj v prejednávanej veci, neprípustné. Treba teda prijať záver, že prvý žalobný dôvod umožnil Komisii a vedľajším účastníkom konania, ktorí ju v konaní podporujú, brániť sa, a Všeobecnému súdu umožnil rozhodnúť o tomto žalobnom dôvode, avšak len v rozsahu, v akom žalobkyňa prostredníctvom tohto žalobného dôvodu namieta, že článok 71 a príloha VII k služobnému poriadku nie sú prispôsobené okolnostiam vzniknutým v dôsledku pandémie COVID‑19. ii) O druhej námietke neprípustnosti založenej na nezohľadnení incidenčného charakteru námietok nezákonnosti Parlament tvrdí, že žalobné dôvody, ktoré nie sú založené na námietke nezákonnosti článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku, sú uvedené len subsidiárne a že takýto prístup odporuje incidenčnému charakteru námietky nezákonnosti. Treba však pripomenúť, že incidenčný charakter námietky nezákonnosti znamená, že možnosť namietať neuplatniteľnosť všeobecne záväzného právneho aktu podľa článku 277 ZFEÚ nepredstavuje samostatné právo podať žalobu a nemožno ju uplatniť v prípade neexistencie práva podať žalobu vo veci samej (pozri uznesenie zo 16. mája 2019, ITSA/Komisia, T‑396/18 , neuverejnené, EU:T:2019:342 , bod a citovanú judikatúru). Naproti tomu nič v tomto článku nebráni tomu, aby bola námietka nezákonnosti vznesená v prvom rade s tým, že ostatné žalobné dôvody sú vznesené len subsidiárne. iii) Záver o prípustnosti prvého žalobného dôvodu Vzhľadom na už vyššie uvedené je prvý žalobný dôvod neprípustný v rozsahu, v akom sa v ňom žalobkyňa dovoláva údajne diskriminačného charakteru článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku. Naproti tomu je prípustný v rozsahu, v akom v ňom tvrdí, že tieto ustanovenia nie sú prispôsobené okolnostiam vzniknutým v dôsledku pandémie COVID‑19. 2) O obsahu prvého žalobného dôvodu Ako bolo uvedené v bode 35 vyššie, žalobkyňa tvrdí, že článok 71 a príloha VII k služobného poriadku nie sú prispôsobené celosvetovej ekonomickej a zdravotnej situácii vzniknutej v dôsledku pandémie COVID‑19, lebo tieto ustanovenia nestanovujú pracovné výdavky, ktoré sú úradníci nútení vopred vynakladať v súvislosti s prácou na diaľku. Treba však poznamenať, že pri vykonávaní posledných vecných zmien služobného poriadku prostredníctvom nariadenia Európskeho parlamentu a Rady (EÚ, Euratom) č. 1023/2013 z 22. októbra 2013 ( Ú. v. EÚ L 287, 2013, s. 15 ), normotvorca nemohol predvídať ani pandémiu COVID‑19, ani to, že na ňu bude potrebné reagovať zavedením režimu práce na diaľku. To napokon pripúšťa aj žalobkyňa vo svojej replike. Komisia však na strane 5 svojho oznámenia Európskemu parlamentu, Rade, Európskemu hospodárskemu a sociálnemu výboru a Výboru regiónov COM(2010) 543 final z 8. októbra 2010, nazvaného „Inteligentná regulácia v Európskej únii“, zdôraznila okrem iného prínosy hodnotenia právnych predpisov ex post ako neoddeliteľnej súčasti „inteligentnej regulácie“. V tomto ohľade usúdila, že „kontroly vhodnosti“ majú umožniť posúdiť, či je regulačný rámec pre príslušnú oblasť politiky vhodný, a pokiaľ nie je, čo by sa malo zmeniť, pričom cieľom bude odhaliť nadmernú záťaž, nezrovnalosti a zastarané alebo neúčinné opatrenia. Komisia rovnako tak na stranách 9 a 11 svojho oznámenia Európskemu parlamentu, Rade, Európskemu hospodárskemu a sociálnemu výboru a Výboru regiónov COM(2019) 178 final z 15. apríla 2019, nazvaného „Lepšia tvorba práva: prehľad činností a udržanie záväzku“, pripomenula, že hodnotenie ex post je jedným z kľúčových pilierov lepšej právnej regulácie, keďže umožňuje kontrolovať, či zostáva aj naďalej relevantná, zachováva si svoju účelnosť a môže prinášať výsledky, ktoré normotvorca zamýšľal, a osoby, ktorým je určená, očakávali. Predovšetkým podľa judikatúry je každý normotvorca povinný jednak preverovať, ak aj nie neustále, tak prinajmenšom pravidelne, že pravidlá, ktoré stanovil, ešte zodpovedajú potrebám, pre ktoré boli vytvorené, a jednak zmeniť alebo dokonca zrušiť pravidlá, ktoré stratili akékoľvek odôvodnenie a prestali zodpovedať novému kontextu, v ktorom majú vykazovať účinky (pozri rozsudok z 5. decembra 2012, Lebedef a i./Komisia, F‑110/11 , EU:F:2012:174 , bod a citované návrhy; pozri tiež v tomto zmysle rozsudok zo 6. októbra 2015, Schrems, C‑362/14 , EU:C:2015:650 , bod ). Normotvorca má však pri preverovaní, či pravidlá zodpovedajú daným potrebám, široký priestor na rozhodovanie – môže prispôsobiť služobný poriadok a zmeniť práva a povinností úradníkov (pozri v tomto zmysle rozsudok z 11. júla 2007, Wils/Parlament, F‑105/05 , EU:F:2007:128 , bod ). Žalobkyňa však nepredložila žiadne tvrdenie, a už vôbec nie dostatočné dôkazy, ktoré by vzhľadom na túto širokú mieru voľnej úvahy zjavne preukazovali namietanú neprispôsobenosť článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku daným okolnostiam a prípadnú povinnosť normotvorcu zmeniť tieto ustanovenia. Okrem toho, aj keby existovala povinnosť nahradiť pracovné výdavky vzniknuté v dôsledku režimu práce na diaľku, treba vziať do úvahy, že podľa článku 336 ZFEÚ sa zmena služobného poriadku vykoná tak, že Parlament a Rada prijmú nariadenie v súlade s riadnym legislatívnym postupom opísaným v článku 294 tej istej Zmluvy po porade s ostatnými zúčastnenými inštitúciami. Článok 294 ods. 2 ZFEÚ navyše stanovuje, že legislatívny postup sa začína tým, že Komisia predloží návrh. Samotné vypracovanie takéhoto návrhu má pritom niekoľko fáz, bez ohľadu na vyššie uvedené porady. Vzhľadom na zložitosť tohto procesu, následné dlhé obdobie zavádzania postupov na lepšiu tvorbu práva a kontext naliehavých obmedzení potrebných na boj proti pandémii COVID‑19 ku dňu prijatia napadnutého rozhodnutia, ktoré treba zohľadniť pri posudzovaní jeho zákonnosti, nemožno inštitúciám Únie vytýkať, že v priebehu pandémie nezmenili služobný poriadok. Táto výhrada môže smerovať proti normotvorcovi o to menej, že treba zohľadniť opatrenia, ktoré naliehavo prijali inštitúcie a iné subjekty Únie. Komisia napríklad bez meškania prijala usmernenia o práci na diaľku, v ktorých sa stanovilo právo jej zamestnancov na náhradu výdavkov na nákup kancelárskeho vybavenia. Je pravda, že žalobkyňa v rámci svojho štvrtého žalobného dôvodu tvrdí, že tieto usmernenia sú diskriminačné. Tento žalobný dôvod sa musí – ako to vyplýva z bodov 99 až 108 – zamietnuť. Za týchto podmienok sa prvý žalobný dôvod založený na námietke nezákonnosti článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku musí zamietnuť. b) O druhom žalobnom dôvode subsidiárne založenom na porušení článku 71 služobného poriadku Žalobkyňa tvrdí, že menovací orgán tým, že odôvodnil rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti tým, že článok 71 a príloha VII k služobnému poriadku neupravujú náhradu výdavkov na internet a telefónne služby, jednak narušil účel týchto ustanovení, ktorým je zabezpečiť, aby si úradníci nemuseli sami hradiť výdavky vynaložené na pracovné účely, a jednak opomenul, že uvedené ustanovenia nemajú taxatívnu povahu, čo dokazuje rozhodnutie generálneho tajomníka EHSV z 9. júna 2021, ktorým bol zamestnancom uvedeného výboru priznaný mesačný príspevok na úhradu nákladov spojených s prácou na diaľku (ďalej len „rozhodnutie EHSV z 9. júna 2021“). Hoci má článok 71 služobného poriadku skutočne za cieľ zabezpečiť, aby si úradníci nemuseli sami hradiť výdavky vynaložené v súvislosti s plnením svojich služobných povinností (rozsudok z 18. novembra 2015, FH/Parlament, F‑26/15 , EU:F:2015:137 , bod ), náhrada výdavkov sa podľa znenia uvedeného článku poskytuje za podmienok stanovených v prílohe VII k služobnému poriadku. Táto príloha pritom taxatívne vymedzuje finančné výdavky, ktoré možno nahradiť. Rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti teda mohlo byť založené najmä na tom, že článok 71 služobného poriadku neumožňuje vyhovieť žiadostiam žalobkyne. Článok 71 a príloha VII k služobnému poriadku je navyše rovnako ako všetky ostatné ustanovenia práva Únie, ktoré zakladajú nárok na poskytnutie určitej finančnej sumy, potrebné vykladať reštriktívne (pozri rozsudok z 18. júla 2017, Komisia/RN, T‑695/16 P , neuverejnený, EU:T:2017:520 , bod a citovanú judikatúru). V rozpore s vôľou normotvorcu je tak najmä tzv. „teleologický výklad“, ktorý by mal byť podľa žalobkyne podaný vo vzťahu k článku 71. V rámci nariadenia Rady (ES, Euratom) č. 723/2004 z 22. marca 2004, ktorým sa mení a dopĺňa Služobný poriadok zamestnancov Únie a Podmienky zamestnávania ostatných zamestnancov Únie ( Ú. v. EÚ L 124, 2004, s. 1 ; Mim. vyd. 01/002, s. 130), mal totiž normotvorca v úmysle racionalizovať systém rôznych, v tom čase existujúcich prídavkov, ako sa zdôrazňuje v odôvodnení 26 uvedeného nariadenia a ako poznamenala Rada. Okrem toho na rozdiel od toho, čo tvrdí žalobkyňa, ani rozhodnutie EHSV z 9. júna 2021, a napokon ani usmernenia Komisie o práci na diaľku nie sú v rozpore s taxatívnou povahou článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku. Na základe zásady jednoty verejnej služby stanovenej v článku 9 ods. 3 Amsterdamskej zmluvy podliehajú všetci úradníci Únie všetkých inštitúcií Únie jednotnému služobnému poriadku. Táto zásada však neznamená, že inštitúcie musia rovnakým spôsobom využívať mieru voľnej úvahy, ktorú im služobný poriadok priznáva. Naopak pri riadení pracovníkov sa na ne vzťahuje zásada autonómie (rozsudky z 18. septembra 2013, Scheidemann/Komisia, F‑76/12 , EU:F:2013:132 , bod , a z 21. januára 2014, Van Asbroeck/Parlament, F‑102/12 , EU:F:2014:4 , bod ). Z toho vyplýva, že hoci sa na úradníkov a ostatných zamestnancov Únie má uplatniť rovnakým spôsobom článok 71 a príloha VII k služobnému poriadku, zásada autonómie môže odôvodňovať rozdiely medzi opatreniami obmedzeného rozsahu prijatými inštitúciami, orgánmi, úradmi a agentúrami Únie s cieľom zabezpečiť, aby ich zamestnanci nemuseli sami znášať výdavky, ktoré vynaložili v súvislosti s plnením svojich služobných povinností v rámci práce na diaľku. Tento záver platí o to viac, že uvedené opatrenia sa museli prijať naliehavo, za výnimočných okolností súvisiacich so všeobecným a povinným systémom práce na diaľku, ktorý zaviedli členské štáty v reakcii na pandémiu COVID‑19. Z toho vyplýva, že druhý žalobný dôvod založený na porušení článku 71 služobného poriadku sa musí zamietnuť. c) O treťom žalobnom dôvode založenom na porušení povinnosti starostlivosti a práva na riadnu správu vecí verejných Žalobkyňa tvrdí, že menovací orgán tým, že prijal rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti, porušil svoju povinnosť starostlivosti a právo na riadnu správu vecí verejných v rozsahu, v akom sa jej zvýšila spotreba internetových dát v dôsledku inštalácie rôznych pracovných programov a absolvovania rôznych online školení a v akom Komisia poprela ekonomický vplyv práce na diaľku na jej osobnú situáciu, čím narušila rovnováhu jej vzťahov s Úniou. Povinnosť starostlivosti znamená najmä to, že orgán pri rozhodovaní o situácii svojho zamestnanca prihliadne na všetky okolnosti, ktoré môžu ovplyvniť jeho rozhodnutie, a že pritom zohľadní nielen záujem služby, ale aj záujem dotknutého zamestnanca (rozsudky z 28. mája 1980, Kuhner/Komisia, 33/79 a 75/79 , EU:C:1980:139 , bod , a zo 7. novembra 2019, WN/Parlament, T‑431/18 , neuverejnený, EU:T:2019:781 , bod ). Ide teda o osobitné vyjadrenie zásady riadnej správy vecí verejných, a predovšetkým povinnosti orgánu vykonať v každej veci ešte pred prijatím rozhodnutia úplné a podrobné preskúmanie danej situácie (pozri v tomto zmysle rozsudok z 25. mája 2016, GW/Komisia, F‑111/15 , EU:F:2016:122 , bod ). Ako tvrdí žalobkyňa, do povinnosti starostlivosti sa teda premietla rovnováha vzájomných práv a povinností, ktoré služobný poriadok vytvoril vo vzťahoch medzi orgánom verejnej moci a zamestnancami verejnej služby (rozsudok zo 17. januára 2017, LP/Europol, T‑719/15 P , neuverejnený, EU:T:2017:7 , bod ). Povinnosť starostlivosti však ako prejav tejto rovnováhy v žiadnom prípade nemôže správny orgán nútiť, aby konal v rozpore s uplatniteľnými ustanoveniami, a najmä ho nemôže viesť k tomu, aby postupoval v rozpore s uplatniteľnými ustanoveniami, a predovšetkým aby priznal ustanoveniu práva Únie účinok, ktorý by bol v rozpore s jeho jasným a presným znením (pozri v tomto zmysle rozsudky z 2. marca 2004, Di Marzio/Komisia, T‑14/03 , EU:T:2004:59 , bod , a z 29. apríla 2020, CV a i./Komisia, T‑496/19 , neuverejnený, EU:T:2020:163 , bod ). Keďže povinnosť nahradiť výdavky na spotrebu internetových dát vzniknuté v súvislosti s prácou na diaľku by bola v rozpore s taxatívnym charakterom článku 71 a prílohy VII k služobnému poriadku (pozri bod 67 vyššie), žalobkyňa sa na účely uhradenia výdavkov nemôže dovolávať povinnosti starostlivosti. Okrem toho normotvorca Únie už zohľadnil situáciu niektorých úradníkov, medzi ktorých patrí aj žalobkyňa, keď im na pokrytie služobných výdavkov priznal odpočet dane vo výške 10 %, ktorý je stanovený v článku 3 ods. 4 nariadenia č. 260/68. Samotná Komisia navyše preukázala starostlivosť tým, že v usmerneniach o práci na diaľku stanovila, že za určitých podmienok môžu byť nahradené náklady na zaobstaranie kancelárskeho vybavenia. S výhradou otázky týkajúcej sa dodržania zásady rovnosti, ktorá sa posúdi v rámci štvrtého žalobného dôvodu, treba konštatovať, že ak žalobkyni nevyhovuje forma podpory, nemožno dospieť k záveru o porušení povinnosti starostlivosti výhradne na základe tejto skutočnosti. Vzhľadom na širokú mieru voľnej úvahy správnych orgánov pri riadení ich zamestnancov, môže totiž súd Únie na základe povinnosti starostlivosti preskúmať len to, či dotknutý orgán konal v primeraných medziach a nepoužil svoju voľnú úvahu zjavne nesprávnym spôsobom (pozri analogicky rozsudok zo 4. decembra 2013, ETF/Schuerings, T‑107/11 P , EU:T:2013:624 , body a ). Treba však poznamenať, že z usmernení o práci na diaľku vyplýva, že Komisia sa rozhodla vyplácať náhradu výdavkov na zaobstaranie kancelárskeho vybavenia preto, aby svojim úradníkom a zamestnancom zabezpečila pracovné podmienky, ktoré by boli v súlade s príslušnými normami v oblasti bezpečnosti a ochrany zdravia a boli by rovnocenné pracovným podmienkam v kancelárii, čo je zjavný prejav starostlivosti. Pre úplnosť treba pripomenúť, že pokiaľ ide o náhradu údajných výdavkov, už sa rozhodlo, že v súlade so zásadami týkajúcimi sa dôkazného bremena, ak neexistuje ustanovenie, na základe ktorého by sa dospelo k záveru, že výdavky vznikli, je na úradníkovi, aby preukázal, že skutočne znášal náklady priamo spojené s jeho plnením jeho služobných povinností (pozri analogicky rozsudok z 11. júla 2000, Skrzypek/Komisia, T‑134/99 , EU:T:2000:184 , bod ). Žalobkyňa však tvrdí iba to, že zvýšenie spotreby internetových dát, ktoré u nej nastalo v októbri 2020, a prekročenie limitu 100 GB o 137,434 GB, za ktoré jej bol naúčtovaný príplatok, sú dôsledkom toho, že si na pracovné účely nainštalovala a používala programy, ako sú Skype for business, Webex alebo Teams, a že absolvovala niekoľko online školení. Skutočnosť, že žalobkyňa vyčerpala podstatnú časť internetových dát v októbri 2020 v priebehu štyroch pracovných dní, však sama osebe nepostačuje na preukázanie toho, že časť dát presahujúca limit mesačného predplateného internetového balíčka bola vyčerpaná v dôsledku používania internetu na pracovné účely. To, že dotknuté výdavky boli vynaložené na pracovné účely, nebolo preukázané už len preto, že z dokumentov predložených samotnou žalobkyňou vyplýva, že jej spotreba internetových dát neprekročila 100 GB limit jej predplateného internetového balíčka v žiadnom inom okamihu, kedy platila povinnosť pracovať na diaľku. Na základe informácií poskytnutých žalobkyňou teda nemožno považovať za preukázané, že k prekročeniu limitu jej internetového balíčka došlo v dôsledku práce na diaľku, a už vôbec nie to, že Komisia tým, že odmietla zohľadniť túto skutočnosť, mohla porušiť svoju povinnosť starostlivosti a zásadu riadnej správy vecí verejných. Nakoniec treba uviesť, že hoci je nesporné, že operátor naúčtoval žalobkyni sumu 1,89 eura za dva telefonické hovory s oddelením IT podpory a GR Komisie pre informatiku uskutočnené v septembri 2020, ani v tomto prípade nemožno nenahradenie uvedenej sumy považovať za porušenie povinnosti starostlivosti, a to vzhľadom na veľmi malú výšku tejto sumy a na opatrenia opísané v bodoch 78 a 79 vyššie. Tretí žalobný dôvod sa preto musí zamietnuť. d) O štvrtom žalobnom dôvode založenom na porušení zásady zákazu diskriminácie Žalobkyňa tvrdí, že menovací orgán odôvodnil rozhodnutie o zamietnutí sťažnosti na základe usmernení o práci na diaľku. Tieto usmernenia však podľa nej zakladajú prvotnú diskrimináciu medzi úradníkmi Komisie, ktorí majú dostatok finančných prostriedkov na to, aby mohli dopredu uhradiť náklady na kancelárske vybavenie, a tými, ktorí takéto prostriedky nemajú a nemôžu žiadať o náhradu iných pracovných výdavkov. Uvedené usmernenia dokonca vedú k druhotnej diskriminácii vzhľadom na zvýhodnenie úradníkov a zamestnancov EHSV vyplývajúce z rozhodnutia EHSV z 9. júna 2021. 1) O prípustnosti štvrtého žalobného dôvodu Komisia tvrdí, že štvrtý žalobný dôvod je neprípustný, lebo nebol uplatnený v sťažnosti. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že články 90 a 91 služobného poriadku podmieňujú prípustnosť žaloby podanej úradníkom proti inštitúcii, ku ktorej patrí, podmienkou riadneho priebehu predchádzajúceho administratívneho konania upraveného týmito článkami. V tejto súvislosti pravidlo, podľa ktorého musí medzi sťažnosťou a následnou žalobou existovať zhoda pod sankciou neprípustnosti, vyžaduje, aby dôvod uvedený pred súdom Únie už bol vznesený v rámci konania pred podaním žaloby, aby sa menovací orgán mohol oboznámiť s výhradami, ktoré dotknutá osoba vyjadrila voči napadnutému rozhodnutiu (pozri rozsudok z 25. októbra 2013, Komisia/Moschonaki, T‑476/11 P , EU:T:2013:557 , bod a citovanú judikatúru). V prejednávanej veci žalobkyňa vo svojej sťažnosti poukázala na porušenie zásady rovnosti. Pokiaľ ide o telefonickú komunikáciu, v sťažnosti porovnala „pracovníkov vo vedúcich pozíciách“, ktorí majú k dispozícii služobné telefóny, a ostatných úradníkov, ktorí musia za svoju pracovnú komunikáciu platiť, a pokiaľ ide o internetové dáta, porovnala úradníkov, ktorí majú na základe zmlúv uzatvorených s ich poskytovateľmi prístupu k internetu k dispozícii značný objem dát a ich pripojenie je vysokorýchlostné, a úradníkmi, ktorí takéto výhody nemajú. Porušenie zásady rovnosti bolo teda v sťažnosti namietnuté, avšak z iného hľadiska, než z ktorého vychádza štvrtý žalobný dôvod. Treba však pripomenúť, že článok 91 služobného poriadku nemá za cieľ striktne a definitívne vymedzovať prípadnú sporovú fázu, pokiaľ žaloba nemení ani dôvod, ani predmet sťažnosti. V tomto rozsahu možno uplatňované nároky rozvinúť na súde Únie uvedením dôvodov a tvrdení, ktoré nemusia byť nevyhnutne uvedené v sťažnosti, ale ktoré s ňou úzko súvisia (pozri v tomto zmysle rozsudky z 25. októbra 2013, Komisia/Moschonaki, T‑476/11 P , EU:T:2013:557 , body a , a z 2. marca 2017, DI/EASO, T‑730/15 P , EU:T:2017:138 , body a ). Za týchto podmienok treba konštatovať, že skutočnosť, že žalobkyňa po prvýkrát až vo svojej žalobe výslovne poukázala na rozdielne zaobchádzanie s osobami, ktoré majú finančné prostriedky, na to, aby mohli dopredu uhradiť výdavky na kancelárske vybavenie, a osobami, ktoré tieto finančné prostriedky nemajú, nemení dôvod ani predmet sťažnosti. Žalobkyni navyše nemožno vytýkať, že vo svojej sťažnosti nenamietla diskrimináciu medzi ňou samotnou ako úradníčkou Komisie a zamestnancami EHSV, keďže rozhodnutie EHSV z 9. júna 2021 bolo prijaté až po ukončení konania pred podaním žaloby. Z toho vyplýva, že štvrtý žalobný dôvod je prípustný. 2) O obsahu štvrtého žalobného dôvodu Ako bolo uvedené v bode 40 vyššie, zásada rovnosti vyžaduje, aby sa s porovnateľnými situáciami nezaobchádzalo rozdielne a aby sa s rozdielnymi situáciami nezaobchádzalo rovnako, pokiaľ takéto rozdielne zaobchádzanie nie je objektívne odôvodnené. V prejednávanej veci žalobkyňa vytýka Komisii po prvé, že nezaobchádzala rozdielne s úradníkmi, ktorí nemajú prostriedky na zaobstaranie kancelárskeho vybavenia, a to tým, že by im ponúkla možnosť vyplatenia náhrady výdavkov na telefónne služby a spotrebu internetových dát. Žalobkyňa, ktorá sa nemôže zasadzovať o práva ostatných úradníkov, je zaradená do platovej triedy AST 4 a bol jej priznaný nárok na daňový odpočet uvedený v bode 78 vyššie, však nepredložila žiaden dôkaz o tom, že skutočne nebola schopná vynaložiť výdavky na kancelárske vybavenie, a že sa teda nachádzala, ako tvrdí, v nepriaznivej situácii. Nepreukázala teda, že sa s ňou zaobchádzalo rovnako ako s úradníkmi, ktorí boli schopní uhradiť tieto výdavky, hoci sa nachádzala v odlišnej finančnej situácii. Okrem toho, ak by sa aj preukázalo rozdielne zaobchádzanie, žalobkyňa v žiadnom prípade nepredložila dôkaz o tom, že predmetné rozdielne zaobchádzanie bolo svojvoľné alebo zjavne neprimerané v zmysle judikatúry citovanej v bode 41vyššie. Ako sa naproti tomu uvádza v usmerneniach o práci na diaľku, opatrenie umožňujúce náhradu výdavkov na zaobstaranie kancelárskeho vybavenia bolo odôvodnené potrebou poskytnúť pracovníkom na diaľku pomoc pri plnení ich úloh v pracovných podmienkach zodpovedajúcich príslušným normám v oblasti bezpečnosti a ochrany zdravia, a to v nadväznosti na článok 1e ods. 2 služobného poriadku. Ako ďalej uvádza Komisia, toto opatrenie bolo odôvodnené aj snahou nahrádzať len tie výdavky, ktorých súvislosť s plnením služobných povinností je objektívne preukázateľná. V druhom rade žalobkyňa tvrdí, že bola diskriminovaná z dôvodu priaznivejšieho zaobchádzania s úradníkmi a zamestnancami EHSV. Treba však pripomenúť (pozri bod 71 vyššie), že skutočnosť, že všetci úradníci podliehajú jednotnému služobnému poriadku, neznamená, že inštitúcie musia rovnakým spôsobom využívať mieru voľnej úvahy, ktorú im služobný poriadok priznáva, pričom sa na tieto inštitúcie ako na zamestnávateľov naopak vzťahuje zásada autonómie (pozri v tomto zmysle rozsudky zo 16. septembra 1997, Gimenez/Výbor regiónov, T‑220/95 , EU:T:1997:130 , 72, a z 21. januára 2014, Van Asbroeck/Parlament, F‑102/12 , EU:F:2014:4 , bod ). V prejednávanej veci sú pritom usmernenia o práci na diaľku prijaté Komisiou a rozhodnutie EHSV z 9. júna 2021 prejavom zásady autonómie v oblasti zaobchádzania s úradníkmi vo výnimočnej situácii súvisiacej s pandémiou COVID‑19 (pozri bod 72 vyššie). V dôsledku toho sa týchto rozdielov medzi opatreniami prijatými inštitúciami, orgánmi, úradmi a agentúrami Únie nemožno dovolávať na podporu žalobného dôvodu založeného na porušení zásady rovnosti zaobchádzania (pozri v tomto zmysle rozsudok zo 14. februára 2017, Schönberger/Dvor audítorov, T‑688/15 P , neuverejnený, EU:T:2017:76 , bod ). Zo všetkého, čo bolo uvedené, vyplýva, že štvrtý žalobný dôvod sa musí zamietnuť. e) O piatom žalobnom dôvode založenom na porušení článku 7 Charty Žalobkyňa tvrdí, že bola nútená požiadať Komisiu o poskytnutie prístupu k internetu, aby znížila náklady vzniknuté v dôsledku zavedenia povinnosti pracovať na diaľku, a že rozhodnutie PMO zo 14. júla 2021, ktorým sa zamietla jej žiadosť o prístup k internetu, predstavuje zásah do jej práva na rešpektovanie súkromného života a obydlia. Podľa článku 7 Charty má každý právo na rešpektovanie súkromného a rodinného života, obydlia a komunikácie. Právo zakotvené v tomto článku však nie je absolútnou výsadou. Môže byť obmedzené v súlade s článkom 52 ods. 1 Charty (pozri v tomto zmysle rozsudok zo 16. júla 2020, Facebook Ireland a Schrems, C‑311/18 , EU:C:2020:559 , body a a citovanú judikatúru). V tejto súvislosti treba poznamenať, že pokiaľ ide o individuálne opatrenie, ako je opatrenie v prejednávanej veci, existencia alebo neexistencia obmedzenia v zmysle článku 52 ods. 1 Charty sa musí posúdiť vzhľadom na jeho skutočný vplyv na dotknutú osobu (pozri v tomto zmysle rozsudok z 25. januára 2018, F, C‑473/16 , EU:C:2018:36 , body až ). K zásahu do výkonu práva navyše nedochádza, ak je súvislosť medzi týmto zásahom a dotknutým opatrením príliš nepriama alebo príliš náhodná na to, aby sa mohla vziať do úvahy (pozri v tomto zmysle rozsudok zo 4. decembra 2018, Janoha a i./Komisia, T‑517/16 , neuverejnený, EU:T:2018:874 , body a ). V prejednávanej veci však žalobkyňa tvrdí iba to, že na to, aby mohla plniť svoje služobné povinnosti v rámci práce na diaľku vďaka svojmu vlastnému internetovému pripojeniu, bola nútená porušiť zmluvu, ktorú uzavrela so spoločnosťou VOO a podľa ktorej bol jej prístup k internetu obmedzený na používanie na súkromné a osobné účely. Žalobkyňa však nepredložila žiaden dôkaz, z ktorého by bolo možné vyvodiť, že VOO vykladá jej zmluvu v tom zmysle, že jej zakazuje osobne používať svoje pripojenie pri plnení služobných povinností a že tento zákaz má nevyhnutne dosah na jej právo na rešpektovanie súkromného života a obydlia. Komisia v tejto súvislosti poznamenáva, že nevedela o žiadnej sťažnosti zo strany poskytovateľov prístupu k internetu, ktorá by sa týkala toho, že ich zákazníci využívali internetové pripojenie v rámci práce na diaľku a že žalobkyňa nepredložila žiaden dôkaz, ktorý by tento záver vyvrátil. Je pravda, že žalobkyňa tvrdí, že nejaký iný poskytovateľ prístupu k internetu zaviedol program, ktorý umožňuje zamestnávateľom finančne prispievať svojim zamestnancom na úhradu výdavkov na internet používaný v obdobiach, keď pracujú na diaľku. Komisia však správne uvádza, že tento program je prezentovaný len ako „pozornosť“, ktorú ponúkajú zamestnávatelia svojim zamestnancom. Ide teda len o jednoduchú možnosť, a nie o mechanizmus, ktorý by bol podľa tohto dodávateľa nevyhnutný na to, aby jeho zákazníci dodržiavali svoje zmluvné záväzky. Za týchto podmienok nemožno napadnuté rozhodnutie považovať za obmedzenie práva žalobkyne na rešpektovanie jej súkromného života a obydlia. Piaty žalobný dôvod sa teda musí zamietnuť a v dôsledku toho sa musí v celom rozsahu zamietnuť aj druhý žalobný návrh. C. O treťom žalobnom návrhu Svojím tretím žalobným návrhom žalobkyňa navrhuje, aby Všeobecný súd uložil Komisii povinnosť zaplatiť žalobkyni sumu 51,89 eura ako náhradu nákladov súvisiacich s plnením jej služobných povinností, aby jej v rámci práce na diaľku poskytla prístup k internetu a vyplatila jej sumu 10000 eur ako náhradu rôznych druhov ujmy. Keďže žalobkyňa uvádza tieto návrhy „v dôsledku“ zrušenia napadnutého rozhodnutia, stačí konštatovať, že keďže druhý žalobný návrh bol zamietnutý, tretí žalobný návrh sa musí takisto zamietnuť. Okrem toho je rovnako potrebné zamietnuť návrh na náhradu nemajetkovej ujmy, ktorú žalobkyňa údajne utrpela v dôsledku opakovaného odmietnutia poskytnúť jej prístup k internetu, pre obavy, že bude musieť opätovne sama znášať výdavky súvisiace s plnením služobných povinností, a v dôsledku toho, že musela odísť z Komisie, aby nebola penalizovaná v rámci svojho hodnotenia a služobného postupu. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že podľa judikatúry musí byť každá škoda skutočná a určitá a že čisto hypotetická a neurčitá škoda nezakladá právo na náhradu (rozsudok z 3. decembra 2015, KN/Parlament, T‑343/13 , EU:T:2015:926 , bod ). Účastníkovi konania, ktorý namieta zodpovednosť Únie, prináleží predložiť relevantné dôkazy o existencii alebo rozsahu škody, ktorú uplatňuje. Táto povinnosť platí aj v prípade nemajetkovej ujmy. Jednoduché tvrdenie, ktoré nie je podložené žiadnym dôkazom, je nedostatočné (pozri v tomto zmysle rozsudok z 3. decembra 2015, KN/Parlament, T‑343/13 , EU:T:2015:926 , body a ). V prejednávanej veci žalobkyňa s cieľom preukázať existenciu svojej nemajetkovej ujmy predložila lekárske potvrdenie o svojej pracovnej neschopnosti v období od 22. decembra 2020 od 14.30 hod. do 24. decembra 2020. Toto lekárske potvrdenie však nebolo doplnené žiadnymi ďalšími dokladmi, je veľmi stručné a predovšetkým neobsahuje žiadnu anamnézu. Navyše ho nepotvrdzuje žiadny iný dokument, na základe ktorého by bolo možné pripísať krátkodobú pracovnú neschopnosť žalobkyne údajnému „psychologickému a fyzickému šoku spôsobenému tým, že jej Komisia odmietla poskytnúť internetové pripojenie nevyhnutné na výkon jej práce“. Žalobkyňa nepredložila dôkazy ani na podporu svojho tvrdenia, že bola nútená odísť z Komisie, aby nebola penalizovaná v rámci svojho hodnotenia a služobného postupu. V tejto súvislosti samotná skutočnosť, že Komisia považovala neprítomnosť žalobkyne 3. mája 2021 za neoprávnenú, a preto jej od zostatku dovolenky za kalendárny rok odpočítala jeden deň (pozri bod 13 vyššie), sama osebe v tomto smere nepredstavuje ani neúplný dôkaz. Žalobkyňa sa napokon márne domáha náhrady nemajetkovej ujmy, ktorá jej údajne vznikla v dôsledku straty uvedeného dňa dovolenky z dôvodu neoprávnenej neprítomnosti, keď odmietla používať svoj súkromný prístup k internetu na pracovné účely. Ako tvrdí Komisia, tento návrh je neprípustný. Po prvýkrát bol totiž uvedený až v žalobe a nerozhodlo sa o ňom v rámci konania pred podaním žaloby v súlade s článkami 90 a 91 služobného poriadku, a to v situácii, keď priama príčina údajnej ujmy nevyplýva z napadnutého rozhodnutia, ale z odôvodnenia GR pre ľudské zdroje a bezpečnosť z 19. mája 2021. Tretí žalobný návrh sa preto musí zamietnuť. Vzhľadom na všetky predchádzajúce úvahy sa musí žaloba v celom jej rozsahu zamietnuť. IV. O trovách Podľa článku 134 ods. 1 rokovacieho poriadku účastník konania, ktorý vo veci nemal úspech, je povinný nahradiť trovy konania, ak to bolo v tomto zmysle navrhnuté. Keďže v prejednávanej veci žalobkyňa nemala vo veci úspech, je opodstatnené rozhodnúť tak, že žalobkyňa znáša svoje vlastné trovy konania a je povinná nahradiť trovy konania, ktoré vznikli Komisii, v súlade s jej návrhmi. Podľa článku 138 ods. 1 rokovacieho poriadku znášajú inštitúcie, ktoré vstúpili do konania ako vedľajší účastníci konania, svoje vlastné trovy konania. Parlament a Komisia tak znášajú svoje vlastné trovy konania. Z týchto dôvodov VŠEOBECNÝ SÚD (štvrtá komora) rozhodol takto: 1. Žaloba sa zamieta. 2. OE znáša svoje vlastné trovy konania a je povinná nahradiť trovy konania, ktoré vznikli Európskej komisii. 3. Európsky parlament a Rada Európskej únie znášajú svoje vlastné trovy konania. Gervasoni Madise Frendo Rozsudok bol vyhlásený na verejnom pojednávaní v Luxemburgu 7. septembra 2022. Podpisy ( *1 ) Jazyk konania: francúzština.

62012TJ0450

da

Retsforskrifter Artikel 2, nr. 1), i Europa-Parlamentets og Rådets forordning (EU) nr. 211/2011 af 16. februar 2011 om borgerinitiativer ( EUT L 65, s. 1 ), vedtaget i henhold til artikel 24, stk. 1, TEUF, har følgende ordlyd: »I denne forordning forstås ved: 1) »borgerinitiativ«: et initiativ, der er indgivet til Kommissionen i overensstemmelse med denne forordning, hvori Kommissionen opfordres til inden for rammerne af sine beføjelser at fremsætte et egnet forslag om spørgsmål, hvor en EU-retsakt efter borgernes opfattelse er nødvendig til gennemførelse af traktaterne, og som støttes af mindst én million berettigede underskrivere, der kommer fra mindst en fjerdedel af alle medlemsstaterne […]« I artikel 4, stk. 2 og 3, i forordning (EF) nr. 211/2011 bestemmes: »2.   Inden for to måneder fra modtagelsen af oplysningerne i bilag II registrerer Kommissionen et forslag til borgerinitiativ under et specifikt registreringsnummer og sender en bekræftelse til initiativtageren, forudsat at følgende betingelser er opfyldt: […] b) forslaget til borgerinitiativ falder ikke åbenbart uden for Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne […] 3.   Kommissionen afslår at registrere forslag til borgerinitiativ, hvis et eller flere af kravene i stk. 2 ikke er opfyldt. Såfremt Kommissionen afslår at registrere et forslag til borgerinitiativ, oplyser den initiativtagerne om begrundelsen herfor samt om alle deres retlige og udenretlige klagemuligheder.« Sagens baggrund Sagsøgeren, Alexios Anagnostakis, har taget initiativ til forslaget til det europæiske borgerinitiativ med overskriften »En million underskrifter for et solidarisk Europa« (herefter »forslaget til EBI«), som han fremsendte til Kommissionen den 13. juli 2012, hvis formål er at knæsætte »nødretsprincippet, ifølge hvilket det, når en stats finansielle og politiske eksistens trues af tilbagebetalingen af en odiøs gæld, er nødvendigt og begrundet at nægte at betale gælden« i EU-lovgivningen. Forslaget til EBI henviser til den »økonomiske og monetære politik (artikel 119 [TEUF] – 144 [TEUF])« som retsgrundlag for dets vedtagelse. Ved afgørelse af 6. september 2012 (herefter »den anfægtede afgørelse«) afviste Kommissionen at registrere forslaget til EBI med den begrundelse, at det var åbenbart, at forslaget faldt uden for Kommissionens beføjelser til at fremsætte et forslag til udstedelse af en EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne. Retsforhandlinger og parternes påstande Ved stævning indleveret til Rettens Justitskontor den 11. oktober 2012 har sagsøgeren anlagt nærværende sag. Sagsøgeren har nedlagt følgende påstande: — Den anfægtede afgørelse annulleres. — Kommissionen pålægges at registrere det europæiske borgerinitiativ. — Der anordnes alle øvrige retlige foranstaltninger, som måtte være nødvendige. Uden formelt at have nedlagt påstand vedrørende sagsomkostningerne har sagsøgeren i replikken nedlagt påstand om, at hver af parterne – i tilfælde af, at søgsmålet forkastes – bærer deres egne omkostninger på grund af sagsøgerens finansielle situation. Kommissionen har nedlagt følgende påstande: — Frifindelse. — Sagsøgeren tilpligtes at betale sagens omkostninger. Som led i foranstaltninger med henblik på sagens tilrettelæggelse i henhold til artikel 64 i Rettens procesreglement af 2. maj 1991 er parterne blevet opfordret til skriftligt at besvare et spørgsmål og til at fremlægge en kopi af forslaget til EBI. Sagsøgeren og Kommissionen har besvaret spørgsmålene inden for de fastsatte frister. Retlige bemærkninger Til støtte for søgsmålet har sagsøgeren gjort gældende, at Kommissionen har begået en retlig fejl ved at give afslag på at registrere forslaget til EBI på grundlag af artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011, der gør registrering af et sådant forslag betinget af, at dette ikke åbenbart falder uden for Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne. Sagsøgeren har i denne forbindelse påberåbt sig en tilsidesættelse af artikel 122, stk. 1, TEUF, artikel 122, stk. 2, TEUF, artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF og folkeretlige regler. Ifølge sagsøgeren giver disse forskellige retsregler Kommissionen beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt, der gør det muligt at opnå formålet med forslaget til EBI. Formaliteten vedrørende den anden og den tredje påstand Med sin anden og tredje påstand har sagsøgeren anmodet Retten om henholdsvis at pålægge Kommissionen at registrere forslaget til EBI, og at der anordnes alle øvrige retlige foranstaltninger, som måtte være nødvendige. Det fremgår imidlertid af fast retspraksis, at Retten ikke under udøvelsen af legalitetskontrollen i henhold til artikel 263 TEUF kan give institutionerne pålæg eller træffe afgørelser på deres vegne. Denne begrænsning i legalitetskontrollen finder anvendelse på alle områder, hvor Retten har kompetence (jf. i denne retning dom af 12.7.2001, Mattila mod Rådet og Kommissionen, T-204/99, Sml., EU:T:2001:190 , præmis 26, som efter appel blev stadfæstet ved dom af 22.1.2004, Mattila mod Rådet og Kommissionen, C-353/01 P, Sml., EU:C:2004:42 , præmis 15, og af 8.10.2008, Agrar-Invest-Tatschl mod Kommissionen, T-51/07, Sml., EU:T:2008:420 , præmis 27 og 28), og således også i forbindelse med det europæiske borgerinitiativ. Følgelig kan sagsøgeren ikke nedlægge påstand om, at Retten pålægger Kommissionen at registrere forslaget til EBI og træffer andre foranstaltninger. Om realiteten Indledende bemærkninger Forslaget til EBI har til formål at knæsætte et nødretsprincip i EU-lovgivningen, der vil kunne begrunde en stats afvisning af at tilbagebetale sin gæld, når statens finansielle og politiske eksistens trues som følge af en sådan tilbagebetaling. Det følger af artikel 5, stk. 2, TEU og artikel 13, stk. 2, TEU, at Unionen i medfør af princippet om kompetencetildeling kun handler inden for rammerne af de beføjelser, som medlemsstaterne har tildelt den i traktaterne, med henblik på at opfylde de mål, der er fastsat heri, og at hver institution handler inden for rammerne af de beføjelser, der er tildelt den ved traktaterne, og i overensstemmelse med de procedurer, betingelser og mål, der er fastsat i disse. Artikel 11, stk. 4, TEU bestemmer, at unionsborgere under visse betingelser kan tage initiativ til at opfordre Kommissionen til inden for rammerne af sine beføjelser at fremsætte et egnet forslag om spørgsmål, hvor en EU-retsakt efter deres opfattelse er nødvendig til gennemførelse af traktaterne. I overensstemmelse med artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011 giver Kommissionen afslag på at registrere forslaget til borgerinitiativ, såfremt det »åbenbart [falder] uden for Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne«. Ifølge den anfægtede afgørelse falder forslaget til EBI åbenbart uden for Kommissionens omtalte beføjelser. Af denne grund har Kommissionen under anvendelse af artikel 4, stk. 2, litra b), og artikel 4, stk. 3, i forordning nr. 211/2011 givet afslag på at registrere forslaget til EBI. I den foreliggende sag skal Retten undersøge, hvorvidt, som sagsøgeren har gjort gældende, Kommissionen ikke med rette kunne afvise at registrere forslaget til EBI på grundlag af artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011. I betragtning af den anfægtede afgørelses kortfattede begrundelse har Retten i øvrigt besluttet først at undersøge, hvorvidt denne opfylder begrundelseskravet. Om den anfægtede afgørelses begrundelse Det bemærkes, at en manglende eller utilstrækkelig begrundelse er omfattet af begrebet væsentlige formelle mangler som omhandlet i artikel 263 TEUF og udgør et anbringende, som Unionens retsinstanser kan – eller skal – tage stilling til ex officio. Ifølge fast retspraksis har den forpligtelse til at begrunde en individuel beslutning, der følger af artikel 296 TEUF, til formål at give den berørte oplysninger, der er tilstrækkelige til, at det kan afgøres, om der er grundlag for beslutningen, eller om den i givet fald er behæftet med en sådan mangel, at dens gyldighed kan anfægtes, ligesom forpligtelsen har til formål at gøre det muligt for Unionens retsinstanser at efterprøve den omhandlede beslutnings lovlighed (dom af 18.9.1995, Tiercé Ladbroke mod Kommissionen, T-471/93, Sml., EU:T:1995:167 , præmis 29, og af 27.9.2012, J mod Parlamentet, T-160/10, EU:T:2012:503 , præmis 20). Artikel 4, stk. 3, andet afsnit, i forordning nr. 211/2011, ifølge hvilken Kommissionen oplyser initiativtagerne om begrundelsen for afslag, er et specifikt udtryk for den nævnte begrundelsespligt i forbindelse med det europæiske borgerinitiativ. I overensstemmelse med en ligeså fast praksis skal den begrundelse, som kræves efter artikel 296 TEUF, være tilpasset den pågældende retsakts karakter. Begrundelseskravet skal fastlægges i lyset af den konkrete sags omstændigheder – bl.a. indholdet af den pågældende retsakt og indholdet af de anførte grunde. Det kræves ikke, at begrundelsen angiver alle de forskellige relevante faktiske og retlige momenter, da spørgsmålet om, hvorvidt en retsakts begrundelse opfylder kravene efter artikel 296 TEUF, ikke blot skal vurderes i forhold til ordlyden, men ligeledes til den sammenhæng, hvori den indgår (kendelse af 14.11.2013, J mod Parlamentet, C-550/12 P, EU:C:2013:760 , præmis 19). Det skal i denne henseende bemærkes, at den omstændighed, at forslaget til EBI i den foreliggende sag ikke er blevet registreret, kan påvirke selve effektiviteten af den ret, borgerne har til at indgive et borgerinitiativ, der er fastsat i artikel 24, stk. 1, TEUF. Følgelig skal grundene til det nævnte afslag klart fremgå af en sådan afgørelses begrundelse. En borger, der har indgivet et forslag til borgerinitiativ, skal nemlig være i stand til at forstå grundene til, at dette ikke blev registreret af Kommissionen. Det påhviler Kommissionen, når denne skal tage stilling til et forslag til borgerinitiativ, at afveje, men ligeledes at begrunde, sin afgørelse om afslag under hensyntagen til afgørelsens indvirkning på den effektive udøvelse af den i traktaten fastsatte ret. Dette følger af selve kernen i denne ret, der som anført i første betragtning til forordning nr. 211/2011 skal styrke unionsborgerskabet og skabe øget demokrati i den måde, hvorpå Unionen fungerer, ved, at alle borgere deltager i det demokratiske liv i Unionen (jf. analogt dom J mod Parlamentet, nævnt i præmis 22 ovenfor, EU:T:2012:503 , præmis 22). Ifølge den anfægtede afgørelse falder forslaget til EBI’s genstand – dvs. knæsættelsen af et nødretsprincip, som sagsøgeren har fremført det, i EU-retten – åbenbart ikke under Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne. Som anført i den anfægtede afgørelse, »afviser Kommissionen efter en detaljeret undersøgelse af de i forslaget anførte traktatbestemmelser (artikel 119 TEUF – 144 TEUF) og af alle de andre mulige retsgrundlag at registrere dette forslag til borgerinitiativ med den begrundelse, at dette åbenbart falder uden for Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til EU-retsakt med henblik på gennemførelsen af traktaterne«. I den anfægtede afgørelse har Kommissionen præciseret, at »artikel 136, stk. 1, TEUF nærmere bestemt kun kan tjene som hjemmel, såfremt foranstaltningerne har til formål at styrke medlemsstaternes budgetdisciplin og begrænser sig hertil, og såfremt disse tilsigter at sikre Den Økonomiske og Monetære Unions rette virkemåde«. Kommissionen har tilføjet, at »artikel 136, stk. 1, TEUF under alle omstændigheder ikke giver […] Union[en] hjemmel til at træffe foranstaltninger på området for medlemsstaternes budgetmæssige suverænitet og angående medlemsstaternes opgaver i forbindelse med deres indtægter og udgifter«. Det er ubestridt, at Kommissionen har begrundet afslaget på at registrere forslaget til EBI med, at det ikke overholder den betingelse, der følger af artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011. Derudover har Kommissionen klart anført, at hverken bestemmelserne vedrørende den økonomiske og monetære politik, der er nævnt af sagsøgeren – dvs. artikel 119 TEUF – 144 TEUF – eller noget andet muligt retsgrundlag giver Kommissionen beføjelse til for Rådet for Den Europæiske Union at fremsætte et forslag til retsakt, der gør det muligt at nå det mål, som forslaget til EBI sigter imod. I denne forbindelse henviser den anfægtede afgørelse nærmere bestemt til artikel 136, stk. 1, TEUF og redegør for grundene til, at Kommissionen vurderer, at det nævnte forslag ikke kan støttes på dette retsgrundlag. Kommissionen har således i den anfægtede afgørelse angivet de grunde, der ifølge denne institution begrunder afslaget på at registrere forslaget til EBI. Hertil kommer, således som der er redegjort for ovenfor, at begrundelsespligtens omfang afhænger af karakteren af og baggrunden for den pågældende retsakt. I den foreliggende sag manglede forslaget til EBI imidlertid klarhed og præcision for så vidt angår det påståede juridiske grundlag for Kommissionens beføjelse til at fremsætte et forslag til en EU-retsakt, der var nødvendig for gennemførelsen af traktaterne. Som Kommissionen med rette har henvist til som svar på et spørgsmål fra Retten, indeholdt forslaget til EBI nemlig ikke nogen argumentation om en forbindelse mellem EUF-traktatens artikel 26 om Unionens økonomiske og monetære politik, som forslaget henviste til under ét, og det nævnte forslags indhold. Det er alene i stævningen, at sagsøgeren har henvist til artikel 122 TEUF og 136 TEUF som specifikt grundlag for Kommissionens beføjelse til at fremsætte en EU-retsakt som den, der er omhandlet i forslaget til EBI. Det kan således ikke foreholdes Kommissionen, at den ikke i den anfægtede afgørelse foretog en detaljeret analyse af de forskellige bestemmelser i EUF-traktaten, som der er henvist til under ét i forslaget til EBI, og at den begrænsede sig til at konstatere, at de nævnte bestemmelser var irrelevante, mens den blandt disse bestemmelser lagde hovedvægten på den bestemmelse, som den syntes var mindst irrelevant, idet den desuden angav grundene til, at denne bestemmelse ikke kunne tjene som retsgrundlag. Under disse omstændigheder indeholder den anfægtede afgørelse i betragtning af den sammenhæng, hvori den indgår, tilstrækkelige oplysninger til, at sagsøgeren kan få kendskab til grundlaget for afslaget på at registrere forslaget til EBI og gøre det muligt for Unionens retsinstanser at udøve deres kontrol. For så vidt som sagsøgeren i denne forbindelse har anført, at begrundelsen for den anfægtede afgørelse under alle omstændigheder er urigtig, bemærkes, at begrundelsespligten udgør et væsentligt formkrav, som bør adskilles fra spørgsmålet om begrundelsens rigtighed, der henhører under spørgsmålet om den anfægtede retsakts materielle lovlighed (jf. dom af 10.7.2008, Bertelsmann og Sony Corporation of America mod Impala, C-413/06 P, Sml., EU:C:2008:392 , præmis 166 og 181 og den deri nævnte retspraksis). Det skal følgelig konkluderes, at Kommissionen har overholdt sin begrundelsespligt, da den traf den anfægtede afgørelse. Anbringendet om tilsidesættelse af artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011 Sagsøgeren har gjort gældende, at Kommissionen med urette fandt, at den betingelse, der er indeholdt i artikel 4, stk. 2, litra b), i forordning nr. 211/2011, ikke var opfyldt. Kommissionen er nemlig nået frem til denne konklusion i strid med artikel 122, stk. 1 og 2, TEUF og artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF såvel som folkeretlige regler. – Vedrørende klagepunktet om tilsidesættelse af artikel 122, stk. 1, TEUF Sagsøgeren har gjort gældende, at knæsættelsen af nødretsprincippet, som han har fremført det, rent faktisk er omfattet af »foranstaltninger, der er afpasset efter den økonomiske situation«, som Rådet har beføjelse til at vedtage i overensstemmelse med artikel 122, stk. 1, TEUF. Den nævnte foranstaltning ville bidrage til genoprettelsen af de medlemsstater, der er berørt af urimeligt store gældsbyrder, og som befinder sig i en økonomisk nødsituation. Ifølge sagsøgeren kan der ikke kræves tilbagebetaling af offentlig gæld, når dette ville føre til, at befolkningen fratages de ressourcer, der er nødvendige for at dække deres basale behov. Sagsøgeren har tilføjet, at bestemmelserne i artikel 122, stk. 1, TEUF omfatter alle foranstaltninger, der er afpasset efter den økonomiske situation, hvilke – i modsætning til, hvad Kommissionen har anført – således ikke udelukkende skal dreje sig om de forsyningsvanskeligheder, som kan opstå for en medlemsstat med hensyn til energiprodukter. Ifølge sagsøgeren tilsigter artikel 122, stk. 1, TEUF at knæsætte en solidaritet på institutionelt plan, der følger af medlemsstaternes moralske og juridiske forpligtelse til gensidigt at støtte og bistå hinanden. Den omtalte solidaritet bør finde anvendelse i alle tilfælde, hvor en medlemsstat står over for vanskeligheder af bl.a. økonomisk art, der kan berøre medlemsstatens eksistens og dennes virkemåde. Kommissionen har bestridt sagsøgerens argumenter. Ifølge artikel 122, stk. 1, TEUF kan »Rådet, der træffer afgørelse på forslag af Kommissionen, i en ånd af solidaritet mellem medlemsstaterne vedtage foranstaltninger, der er afpasset efter den økonomiske situation, navnlig hvis der opstår alvorlige forsyningsvanskeligheder med hensyn til visse produkter, især på energiområdet«. Indledningsvis bemærkes, at Domstolen i dom af 27. november 2012, Pringle (C-370/12, Sml., EU:C:2012:756 , præmis 115 og 116), har fastslået, at artikel 122, stk. 1, TEUF ikke udgør et egnet retsgrundlag for en eventuel finansiel støtte fra Unionen ved etableringen af en stabilitetsmekanisme til fordel for medlemsstater, der har eller er truet af alvorlige finansieringsproblemer. Selv om det, som påstået af sagsøgeren, i øvrigt er korrekt, at det ikke følger af ordlyden af denne bestemmelse, at den nødvendigvis begrænser sig til, at Rådet alene vedtager foranstaltninger i tilfælde af, at der opstår alvorlige forsyningsvanskeligheder med hensyn til visse produkter, især på energiområdet, angiver den ånd af solidaritet mellem medlemsstaterne, der kræves i forbindelse med, at Rådet vedtager foranstaltninger, der er afpasset efter den økonomiske situation som omhandlet i artikel 122, stk. 1, TEUF, at disse foranstaltninger er baseret på bistand medlemsstaterne imellem. På denne baggrund kan den nævnte bestemmelse under alle omstændigheder ikke udgøre et passende retsgrundlag i EU-lovgivningen for at vedtage et nødretsprincip, som sagsøgeren har fremført det, ifølge hvilket en medlemsstat ville have ret til ensidigt at beslutte ikke at tilbagebetale hele eller en del af sin gæld som følge af, at medlemsstaten står over for alvorlige finansieringsproblemer. Af disse grunde skal det første klagepunkt forkastes. – Vedrørende klagepunktet om tilsidesættelse af artikel 122, stk. 2, TEUF Sagsøgeren har gjort gældende, at en eftergivelse eller udsættelse med henvisning til nødretsprincippet af den gæld, som de medlemsstater har, der befinder sig i en økonomisk nødssituation som følge af omstændigheder, som de ikke selv har indflydelse på, kan kvalificeres som finansiel støtte som omhandlet i artikel 122, stk. 2, TEUF. Ifølge sagsøgeren følger det nemlig af bestemmelsens ordlyd, at en sådan finansiel støtte kan ydes enten i en bestemt periode eller – mere generelt – i form af muligheden for at få tildelt bistand, således at den finansielle støtte ikke er begrænset til vedtagelsen af ad hoc-foranstaltninger, som Kommissionen med urette har gjort gældende. Endelig fastlægger den nævnte bestemmelse ikke, at en sådan støtte nødvendigvis skal finansieres over Unionens budget. Kommissionen har bestridt sagsøgerens argumenter. I overensstemmelse med artikel 122, stk. 2, TEUF kan Rådet, i tilfælde af vanskeligheder eller alvorlig risiko for store vanskeligheder i en medlemsstat som følge af naturkatastrofer eller usædvanlige begivenheder, som den ikke selv er herre over, på forslag af Kommissionen, på bestemte betingelser yde den pågældende medlemsstat finansiel støtte fra Unionen. Det er allerede blevet fastslået, at denne bestemmelse tildeler Unionen kompetence til på bestemte betingelser at yde finansiel ad hoc-støtte til en medlemsstat. Den kan til gengæld ikke berettige en lovgivningsmæssig indførelse af en mekanisme til afskrivning af gæld som den, sagsøgeren ønsker – allerede på grund af en sådan mekanismes generelle og permanente karakter (jf. i denne retning dom Pringle, nævnt i præmis 41 ovenfor, EU:C:2012:756 , præmis 65, 104 og 131). I øvrigt er det blevet fastslået, at genstanden for artikel 122 TEUF udelukkende er finansiel støtte, som ydes af Unionen, og ikke af medlemsstaterne (dom Pringle, nævnt i præmis 41 ovenfor, EU:C:2012:756 , præmis 118). Vedtagelsen af nødretsprincippet, som sagsøgeren har fremført det, ville imidlertid – selv om det, som sagsøgeren har gjort gældende, antages, at et sådant princip omfattes af begrebet om finansiel støtte som omhandlet i den nævnte bestemmelse – ikke omfattes af de støtteforanstaltninger, som ydes af Unionen under anvendelse af den ovennævnte bestemmelse, for så vidt som bl.a. vedtagelsen af et sådant princip ikke alene ville omfatte en medlemsstats gæld over for Unionen, men ligeledes gæld, som den nævnte stat har til andre juridiske eller fysiske personer eller offentlige eller private aktører, selv om det er åbenbart, at denne situation ikke er omfattet af den pågældende bestemmelse. Heraf følger, at det er åbenbart, at vedtagelsen af nødretsprincippet, ifølge hvilket en medlemsstat ville have ret til ikke at tilbagebetale hele eller en del af sin gæld, ikke er omfattet af de finansielle støtteforanstaltninger, som Rådet har beføjelse til at vedtage på grundlag af artikel 122, stk. 2, TEUF. Følgelig kan det andet klagepunkt heller ikke tiltrædes. – Vedrørende klagepunktet om tilsidesættelse af artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF Sagsøgeren har gjort gældende, at Kommissionen med urette har anført, at artikel 136, stk. 1, TEUF for det første kun kan tjene som hjemmel, såfremt foranstaltningerne har til formål at styrke »budgetdisciplinen«, og for det andet ikke giver Unionen hjemmel til at træffe foranstaltninger på området for staternes budgetmæssige suverænitet og angående medlemsstaternes opgaver i forbindelse med deres indtægter og udgifter. Ifølge sagsøgeren er nødretsprincippet omfattet af de i artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF omhandlede økonomisk-politiske retningslinjer derved, at et sådant princip bidrager til samordningen og harmoniseringen af medlemsstaternes økonomiske politik i forhold til de stater, der befinder sig i en nødssituation, og dermed forfølger formål, der er forenelige med Unionens værdier – dvs. befolkningernes velfærd, frihed, sikkerhed og retfærdighed, økonomisk samhørighed og solidaritet medlemsstaterne imellem. De foranstaltninger, som Rådet i medfør af den ovennævnte bestemmelse har beføjelse til at træffe i overensstemmelse med proceduren i artikel 122 TEUF – 126 TEUF for så vidt angår medlemsstaterne i euroområdet, er ikke begrænset alene til foranstaltninger med henblik på at styrke budgetdisciplinen. Der kan heller ikke udledes nogen begrænsning af vedtagelsen af de nævnte foranstaltninger af en påstået krænkelse af medlemsstaternes »budgetmæssige suverænitet« – en begrænsning, der ville være i direkte modstrid med muligheden for at vedtage foranstaltninger i forhold til budgetdisciplinen og derudover ville være i strid med solidaritetsbestemmelsen i artikel 222 TEUF, der bl.a. fastlægger, at medlemsstaterne handler i fællesskab i tilfælde af en menneskeskabt katastrofe, som der er tale om i Grækenland. Kommissionen har bestridt sagsøgerens argumenter. Artikel 136, stk. 1, TEUF bestemmer, at Rådet »[f]or at medvirke til Den Økonomiske og Monetære Unions rette virkemåde« og i overensstemmelse med de relevante bestemmelser i traktaterne efter den relevante procedure blandt dem, der er nævnt i artikel 121 TEUF og 126 TEUF, undtagen proceduren i artikel 126, stk. 14, TEUF, vedtager foranstaltninger for de medlemsstater, der har euroen som valuta, med henblik på at »styrke samordningen og overvågningen af deres budgetdisciplin« [artikel 136, stk. 1, litra a), TEUF], og »med henblik på for disse medlemsstater at udarbejde økonomisk-politiske retningslinjer, som skal være i overensstemmelse med dem, der er vedtaget for hele Unionen, samt at sikre overvågningen heraf« [artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF]. Der er imidlertid ikke noget grundlag for at konkludere – og sagsøgeren har på ingen måde påvist – at vedtagelsen af et nødretsprincip, der ville give en medlemsstat ret til ensidigt at afskrive sin offentlige gæld, ville have til formål at styrke samordningen af budgetdisciplinen eller være omfattet af de økonomisk-politiske retningslinjer, som Rådet har beføjelse til at udarbejde med henblik på Den Økonomiske og Monetære Unions rette virkemåde. Som Domstolen fastslog i dom Pringle, nævnt i præmis 41 ovenfor ( EU:C:2012:756 , præmis 51 og 64), er Unionens rolle på området for den økonomiske politik begrænset til vedtagelse af samordningsforanstaltninger. Vedtagelsen af en retsakt, der tillader, at en medlemsstat misligholder nationale gældsforpligtelser, ville imidlertid – langt fra at være omfattet af begrebet økonomisk-politiske retningslinjer som omhandlet i artikel 136, stk. 1, litra b), TEUF, der er den bestemmelse, som nærværende klagepunkt støtter sig på – reelt medføre, at de kontraherende parters frie vilje erstattes af en lovgivningsmekanisme for ensidig afskrivning af nationale gældsforpligtelser, hvilket det er åbenbart, at denne bestemmelse ikke tillader. Heraf følger, at det er med rette, at Kommissionen har konkluderet, at det er åbenbart, at forslaget om at knæsætte nødretsprincippet, som sagsøgeren har opfattet det, ikke er omfattet af bestemmelserne i artikel 136. stk. 1, TEUF. I modsætning til det, sagsøgeren har gjort gældende i denne sammenhæng, er afslaget på at indarbejde et sådant princip i EU-retsakter heller ikke i strid med solidaritetsbestemmelsen i artikel 222 TEUF, hvorefter »Unionen og dens medlemsstater handler i fællesskab på et solidarisk grundlag, hvis en medlemsstat udsættes for et terrorangreb eller er offer for en naturkatastrofe eller en menneskeskabt katastrofe«, om ikke af anden grund, så fordi denne solidaritetsbestemmelse klart hverken omfatter den økonomiske og monetære politik eller den økonomiske situation eller medlemsstaternes budgetvanskeligheder. Dette klagepunkt er derfor ligeledes ubegrundet. – Klagepunktet vedrørende tilsidesættelse af folkeretlige regler Sagsøgeren har gjort gældende, at nødretsprincippet er blevet anerkendt i retspraksis fra Den Faste Domstol for Mellemfolkelig Retspleje som en folkeretlig regel, der berettiger betalingsstandsning i forhold til tilbagebetaling af gæld eller endog ensidig afskrivning af en del af gælden af bl.a. økonomiske årsager og grundet i statens interne og eksterne sikkerhed. Kommissionen var derfor ikke beføjet til at afvise at indarbejde denne regel i Unionens retsorden. I øvrigt har Retten i sin kendelse af 19. september 2012, Grækenland mod Kommissionen (T-52/12 R, Sml., EU:T:2012:447 , præmis 54), anerkendt, at der eksisterer et sådant princip i Den Hellenske Republiks særlige sag, idet den erklærede, at der under de usædvanlige omstændigheder, som markerer den økonomiske og sociale situation i medlemsstaten, skal gives prioritet til statens og befolkningens interesser, snarere end til tilbagebetalingen af støtte, der ifølge Kommissionen er blevet tildelt ulovligt. Kommissionen har bestridt sagsøgerens argumenter. Selv om det antages, at der eksisterer en folkeretlig regel, der fastsætter et nødretsprincip, ifølge hvilket en medlemsstat i ekstraordinære situationer ville have ret til ikke at tilbagebetale sin offentlige gæld, ville den blotte tilstedeværelsen i folkeretten af et sådant princip under alle omstændigheder ikke være tilstrækkeligt til at danne grundlag for et lovgivningsinitiativ fra Kommissionens side, eftersom der i traktaterne ikke findes nogen kompetencetildeling desangående – således som det følger af en gennemgang af de forskellige bestemmelser i traktaten, som sagsøgeren har påberåbt sig i forbindelse med nærværende sag. Dermed skal det fjerde klagepunkt forkastes, og følgelig må det foreliggende anbringende forkastes i sin helhed. Det følger af alle de ovenstående betragtninger, at Kommissionen bør frifindes i det hele. Sagens omkostninger I henhold til artikel 134, stk. 1, i Rettens procesreglement pålægges det den tabende part at betale sagens omkostninger, hvis der er nedlagt påstand herom. I henhold til artikel 135, stk. 1, kan Retten undtagelsesvis, når det er påkrævet af rimelighedshensyn, beslutte, at en part, der taber sagen, ud over at bære sine egne omkostninger alene skal betale en brøkdel af modpartens omkostninger, eller at parten slet ikke skal afholde disse. Da Kommissionen har nedlagt påstand om, at sagsøgeren tilpligtes at betale sagens omkostninger, og sagsøgeren har tabt sagen, bør han pålægges at betale sagens omkostninger. For så vidt som sagsøgeren har påstået, at der foreligger særlige grunde, der gør, at han er ude af stand til at betale alle sagens omkostninger, er det nemlig tilstrækkeligt at bemærke, at denne påstand under alle omstændigheder ikke understøttes af nogen konkrete beviser. På grundlag af disse præmisser udtaler og bestemmer RETTEN (Første Afdeling): 1) Europa-Kommissionen frifindes. 2) Alexios Anagnostakis betaler sagens omkostninger. Kanninen Pelikánová Buttigieg Afsagt i offentligt retsmøde i Luxembourg den 30. september 2015. Underskrifter ( *1 ) – Processprog: græsk.

61998CJ0371

nl

Overwegingen van het arrest 1 Bij beschikking van 21 juli 1998, ingekomen bij het Hof op 16 oktober daaropvolgend, heeft de High Court of Justice (England & Wales), Queen's Bench Division (Divisional Court), krachtens artikel 177 EG-Verdrag (thans artikel 234 EG) een prejudiciële vraag gesteld over de uitlegging van de artikelen 2, lid 3, en 4, lid 1, van richtlijn 92/43/EEG van de Raad van 21 mei 1992 inzake de instandhouding van de natuurlijke habitats en de wilde flora en fauna (PB L 206, blz. 7; hierna: habitatrichtlijn"). 2 Deze vraag is gerezen in een procedure strekkende tot judicial review", die First Corporate Shipping Ltd (hierna: FCS") heeft ingeleid naar aanleiding van de aankondiging door de Secretary of State for the Environment, Transport and the Regions (minister voor Milieu, Vervoer en de Regio's; hierna: minister"), dat hij voornemens was de Severn Estuary overeenkomstig artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn bij de Commissie van de Europese Gemeenschappen voor te stellen als gebied dat kon worden aangewezen als speciale beschermingszone (hierna: SBZ"). Toepasselijke bepalingen van gemeenschapsrecht 3 Artikel 2 van de habitatrichtlijn luidt als volgt: 1. Deze richtlijn heeft tot doel bij te dragen tot het waarborgen van de biologische diversiteit door het instandhouden van de natuurlijke habitats en de wilde flora en fauna op het Europese grondgebied van de lidstaten waarop het Verdrag van toepassing is. 2. De op grond van deze richtlijn genomen maatregelen beogen de natuurlijke habitats en de wilde dier- en plantensoorten van communautair belang in een gunstige staat van instandhouding te behouden of te herstellen. 3. In de op grond van deze richtlijn genomen maatregelen wordt rekening gehouden met de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied, en met de regionale en lokale bijzonderheden." 4 Artikel 4 van de habitatrichtlijn bepaalt: 1. Op basis van de criteria van bijlage III (fase 1) en van de relevante wetenschappelijke gegevens stelt elke lidstaat een lijst van gebieden voor, waarop staat aangegeven welke typen natuurlijke habitats van bijlage I en welke inheemse soorten van bijlage II in die gebieden voorkomen. Voor diersoorten met een zeer groot territorium komen deze gebieden overeen met de plaatsen, binnen het natuurlijke verspreidingsgebied van die soorten, die de fysische en biologische elementen vertonen welke voor hun leven en voortplanting essentieel zijn. Voor aquatische soorten met een groot territorium worden deze gebieden alleen voorgesteld indien het mogelijk is een zone duidelijk af te bakenen die de fysische en biologische elementen vertoont welke voor hun leven en voortplanting essentieel zijn. Zo nodig stellen de lidstaten aanpassingen van de lijst voor in het licht van de resultaten van het in artikel 11 bedoelde toezicht. De lijst wordt binnen drie jaar na kennisgeving van de richtlijn aan de Commissie toegezonden met informatie over elk gebied. Deze informatie omvat een kaart, de naam, de ligging en de oppervlakte van het gebied, alsmede de gegevens die zijn verkregen uit toepassing van de in bijlage III (fase 1) vermelde criteria, en wordt verstrekt op basis van een door de Commissie volgens de procedure van artikel 21 opgesteld formulier. 2. Op basis van de in bijlage III (fase 2) vermelde criteria werkt de Commissie met instemming van iedere lidstaat voor elk van de vijf in artikel 1, letter c, onder iii, genoemde biogeografische regio's en voor het gehele in artikel 2, lid 1, bedoelde grondgebied aan de hand van de lijsten van de lidstaten een ontwerplijst van de gebieden van communautair belang uit, waarop staat aangegeven in welke gebieden een of meer prioritaire typen natuurlijke habitats of een of meer prioritaire soorten voorkomen. De lidstaten waar de gebieden met een of meer prioritaire typen natuurlijke habitats en een of meer prioritaire soorten in oppervlakte meer dan 5 % van het nationale grondgebied beslaan, kunnen, met instemming van de Commissie, verzoeken dat de criteria van bijlage III (fase 2) voor de selectie van alle gebieden van communautair belang op hun grondgebied flexibeler worden toegepast. De lijst van gebieden van communautair belang, waarop de gebieden met een of meer prioritaire typen natuurlijke habitats of een of meer prioritaire soorten staan aangegeven, wordt door de Commissie vastgesteld volgens de procedure van artikel 21. 3. De in lid 2 genoemde lijst wordt binnen zes jaar na de kennisgeving van deze richtlijn vastgesteld. 4. Wanneer een gebied volgens de procedure van lid 2 tot een gebied van communautair belang is verklaard, wijst de betrokken lidstaat dat gebied zo spoedig mogelijk, doch uiterlijk binnen zes jaar, aan als speciale beschermingszone en stelt hij tevens de prioriteiten vast gelet op het belang van de gebieden voor het in een gunstige staat van instandhouding behouden of herstellen van een type natuurlijke habitat van bijlage I of van een soort van bijlage II alsmede voor de coherentie van Natura 2000 en gelet op de voor dat gebied bestaande dreiging van achteruitgang en vernietiging. 5. Zodra een gebied op de in lid 2, derde alinea, bedoelde lijst is geplaatst, gelden voor dat gebied de bepalingen van artikel 6, leden 2, 3 en 4." 5 Bijlage III van de habitatrichtlijn bevat de volgende bepalingen: Criteria voor de selectie van gebieden die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang en als speciale beschermingszones Fase 1: Nationale beoordeling van het relatieve belang van de gebieden voor elk type natuurlijke habitat van bijlage I en elke soort van bijlage II (met inbegrip van de prioritaire typen natuurlijke habitats en de prioritaire soorten) A. Criteria voor de beoordeling van het gebied voor een type natuurlijke habitat van bijlage I a) Mate van representativiteit van het type natuurlijke habitat in het gebied. b) Door het type natuurlijke habitat bestreken oppervlakte van het gebied ten opzichte van de totale door dit type natuurlijke habitat op het nationale grondgebied bestreken oppervlakte. c) Mate van instandhouding van de structuur en de functies van het betrokken type natuurlijke habitat en herstelmogelijkheid. d) Algemene beoordeling van de betekenis van het gebied voor de instandhouding van het betrokken type natuurlijke habitat. B. Criteria voor de beoordeling van het gebied voor een soort van bijlage II a) Omvang en dichtheid van de populatie van de soort in het gebied ten opzichte van de populaties op het nationale grondgebied. b) Mate van instandhouding van de elementen van de habitat die van belang zijn voor de betrokken soort en herstelmogelijkheid. c) Mate van isolatie van de populatie in het gebied ten opzichte van het natuurlijke verspreidingsgebied van de soort. d) Algemene beoordeling van de betekenis van het gebied voor de instandhouding van de betrokken soort. C. Volgens deze criteria delen de lidstaten de gebieden in die zij op de nationale lijst voorstellen als gebieden welke in aanmerking komen voor aanwijzing als gebied van communautair belang, al naar gelang van hun betekenis voor de instandhouding van de in bijlage I genoemde typen natuurlijke habitats of de in bijlage II genoemde soorten. D. Deze lijst omvat de gebieden met prioritaire typen natuurlijke habitats en de prioritaire soorten die volgens de onder A en B aangegeven criteria door de lidstaten zijn geselecteerd. (...)" 6 Artikel 6, leden 2, 3 en 4, van de habitatrichtlijn luidt als volgt: 2. De lidstaten treffen passende maatregelen om ervoor te zorgen dat de kwaliteit van de natuurlijke habitats en de habitats van soorten in de speciale beschermingszones niet verslechtert en er geen storende factoren optreden voor de soorten waarvoor de zones zijn aangewezen voor zover die factoren, gelet op de doelstellingen van deze richtlijn een significant effect zouden kunnen hebben. 3. Voor elk plan of project dat niet direct verband houdt met of nodig is voor het beheer van het gebied, maar afzonderlijk of in combinatie met andere plannen of projecten significante gevolgen kan hebben voor zo'n gebied, wordt een passende beoordeling gemaakt van de gevolgen voor het gebied, rekening houdend met de instandhoudingsdoelstellingen van dat gebied. Gelet op de conclusies van de beoordeling van de gevolgen voor het gebied en onder voorbehoud van het bepaalde in lid 4, geven de bevoegde nationale instanties slechts toestemming voor dat plan of project nadat zij de zekerheid hebben verkregen dat het de natuurlijke kenmerken van het betrokken gebied niet zal aantasten en nadat zij in voorkomend geval inspraakmogelijkheden hebben geboden. 4. Indien een plan of project, ondanks negatieve conclusies van de beoordeling van de gevolgen voor het gebied, bij ontstentenis van alternatieve oplossingen, om dwingende redenen van groot openbaar belang, met inbegrip van redenen van sociale of economische aard, toch moet worden gerealiseerd, neemt de lidstaat alle nodige compenserende maatregelen om te waarborgen dat de algehele samenhang van Natura 2000 bewaard blijft. De lidstaat stelt de Commissie op de hoogte van de genomen compenserende maatregelen. Wanneer het betrokken gebied een gebied met een prioritair type natuurlijke habitat en/of een prioritaire soort is, kunnen alleen argumenten die verband houden met de menselijke gezondheid, de openbare veiligheid of met voor het milieu wezenlijke gunstige effecten dan wel, na advies van de Commissie, andere dwingende redenen van groot openbaar belang worden aangevoerd." Het hoofdgeding en de prejudiciële vraag 7 FCS is de officiële havenautoriteit voor de haven van Bristol (Verenigd Koninkrijk), gelegen in het Severn Estuary, en is eigenaar van een aanzienlijke hoeveelheid grond in de omgeving van de haven. Sinds zij eigenaar is van die grond, heeft FCS in samenwerking met andere ondernemingen een kapitaal van bijna 220 miljoen GBP in de ontwikkeling van de haveninstallaties geïnvesteerd. Zij heeft 495 voltijdse werknemers in vaste dienst. Met inbegrip van de werknemers van FCS, wordt het aantal in de haven werkzame personen geschat tussen 3 000 en 5 000. 8 De minister heeft aangekondigd, voornemens te zijn het Severn Estuary overeenkomstig artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn bij de Commissie voor te stellen als gebied dat kan worden aangewezen als SBZ, daar de meeste getijdengebieden in deze streek reeds overeenkomstig richtlijn 79/409/EEG van de Raad van 2 april 1979 inzake het behoud van de vogelstand (PB L 103, blz. 1), als speciale beschermingszone zijn aangewezen. FCS heeft daarop bij de High Court of Justice (England & Wales), Queen's Bench Division (Divisional Court), toestemming gevraagd, om judicial review" te verzoeken. 9 Voor deze nationale rechterlijke instantie heeft FCS betoogd, dat artikel 2, lid 3, van de habitatrichtlijn de minister verplicht om bij de beslissing over de vraag welke gebieden overeenkomstig artikel 4, lid 1, van deze richtlijn bij de Commissie zullen worden voorgesteld, rekening te houden met de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied. 10 De minister huldigt het standpunt dat hij, gelet op de redenering van het Hof in zijn arrest van 11 juli 1996, Royal Society for the Protection of Birds (C-44/95, Jurispr. blz. I-3805), niet gerechtigd is om bij de beslissing over de vraag welke gebieden overeenkomstig artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn bij de Commissie zullen worden voorgesteld, rekening te houden met de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied. 11 In deze omstandigheden heeft de High Court of Justice (England & Wales), Queen's Bench Division (Divisional Court), besloten de behandeling van de zaak te schorsen en het Hof de volgende prejudiciële vraag te stellen: Mag of moet een lidstaat rekening houden met de in artikel 2, lid 3, van richtlijn 92/43/EEG van de Raad inzake de instandhouding van de natuurlijke habitats en de wilde flora en fauna (PB 1992, L 206, blz. 7) bedoelde overwegingen, te weten de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied en de regionale en lokale bijzonderheden, bij zijn beslissing over de vraag welke gebieden overeenkomstig artikel 4, lid 1, van die richtlijn aan de Commissie zullen worden voorgesteld en/of bij de afbakening van de grenzen van die gebieden?" De prejudiciële vraag 12 Om te beginnen zij erop gewezen, dat de prejudiciële vraag enkel betrekking heeft op fase 1 van de procedure van indeling van de natuurlijke gebieden in SBZ overeenkomstig artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn. 13 Dit artikel bepaalt, dat elke lidstaat op basis van de criteria van bijlage III (fase 1), en van de relevante wetenschappelijke gegevens een lijst van gebieden voorstelt, waarop staat aangegeven welke typen natuurlijke habitats van bijlage I en welke inheemse soorten van bijlage II in die gebieden voorkomen, en deze lijst aan de Commissie toezendt. 14 Bijlage III van de habitatrichtlijn, die de criteria bevat voor de selectie van gebieden die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang en als SBZ, vermeldt voor fase 1 criteria voor de beoordeling van het relatieve belang van de gebieden op nationaal niveau voor elk type natuurlijke habitat van bijlage I en elke soort van bijlage II. 15 Bij de vaststelling van deze beoordelingscriteria is uitsluitend rekening gehouden met het doel van instandhouding van de natuurlijke habitats of de wilde flora en fauna vermeld in respectievelijk bijlage I en bijlage II. 16 Hieruit volgt, dat ingevolge artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn als zodanig, bij de keuze en de afbakening van de grenzen van de gebieden die bij de Commissie zullen worden voorgesteld als gebieden die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang, geen rekening dient te worden gehouden met andere vereisten dan die verband houdend met de instandhouding van de natuurlijke habitats en de wilde flora en fauna. 17 FCS stelt, dat de selectie en afbakening van de aan de Commissie met het oog op de aanwijzing als SBZ aan te melden gebieden, zoals vereist in artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn, een op grond van deze richtlijn genomen maatregel in de zin van artikel 2, lid 3, vormt. Bijgevolg zou laatstgenoemde bepaling de lidstaten verplichten, rekening te houden met de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied en met de regionale en lokale bijzonderheden wanneer hij de in bijlage III van deze richtlijn vermelde criteria toepast bij het opstellen van de aan de Commissie toe te zenden lijst. 18 Volgens de Finse regering heeft een lidstaat de mogelijkheid om, wanneer hij zijn lijst van gebieden aan de Commissie voorstelt, rekening te houden met de vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied en met de regionale en lokale bijzonderheden, voor zover dit de verwezenlijking van de natuurbeschermingsdoelstellingen van de habitatrichtlijn niet in het gedrang brengt. Bij wijze van voorbeeld vermeldt deze regering, dat er op het grondgebied van een lidstaat een dermate groot aantal gebieden kunnen zijn die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang, dat deze lidstaat gerechtigd is om een aantal van deze gebieden van zijn lijst te schrappen zonder dat hij hierdoor de verwezenlijking van voornoemde doelstellingen in gevaar brengt. 19 In dit verband zij eraan herinnerd, dat artikel 3, lid 1, eerste alinea, van de habitatrichtlijn de vorming voorziet van een coherent Europees ecologisch netwerk van SBZ, Natura 2000" genaamd en bestaande uit gebieden met in bijlage I genoemde typen natuurlijke habitats en habitats van in bijlage II genoemde soorten, dat de betrokken typen natuurlijke habitats en habitats van soorten in hun natuurlijke verspreidingsgebied in een gunstige staat van instandhouding moet behouden of in voorkomend geval herstellen. 20 Tevens zij eraan herinnerd, dat artikel 4 van de habitatrichtlijn een procedure organiseert voor de indeling van natuurlijke gebieden in SBZ. Deze procedure, die verschillende fasen omvat waaraan bepaalde rechtsgevolgen verbonden zijn, moet blijkens artikel 3, lid 2, van de richtlijn de verwezenlijking van het netwerk Natura 2000" mogelijk maken. 21 Inzonderheid bepaalt artikel 4, lid 2, eerste alinea, van de habitatrichtlijn, dat de Commissie, aan de hand van de lijsten van de lidstaten en met instemming van iedere lidstaat, een ontwerplijst uitwerkt van de gebieden van communautair belang. 22 Om een ontwerplijst van de gebieden van communautair belang te kunnen uitwerken die tot de vorming van een coherent Europees ecologisch netwerk van SBZ leidt, moet de Commissie beschikken over een volledige lijst van de gebieden die, op nationaal niveau, van relevant ecologisch belang zijn ter verwezenlijking van de door de habitatrichtlijn beoogde instandhouding van de natuurlijke habitats en van de wilde flora en fauna. Daartoe wordt op basis van de in bijlage III (fase 1) van deze richtlijn vastgestelde criteria bedoelde inventaris opgesteld. 23 Overigens is dit de enige manier ter bereiking van het in artikel 3, lid 1, eerste alinea, van de habitatrichtlijn beoogde doel, de betrokken typen natuurlijke habitats en habitats van soorten in hun natuurlijke verspreidingsgebied, in een gunstige staat van instandhouding te behouden of te herstellen, welk gebied zich aan weerszijden van een of meerdere binnengrenzen van de Gemeenschap kan bevinden. Blijkens artikel 1, sub e en i, van de habitatrichtlijn, gelezen in samenhang met artikel 2, lid 1, van deze richtlijn, moet bij de beoordeling van de gunstige staat van instandhouding van een natuurlijke habitat of van een soort het hele Europese grondgebied van de lidstaten waar het Verdrag van toepassing is in aanmerking worden genomen. Aangezien een lidstaat bij het opstellen van de nationale lijst van gebieden niet nauwkeurig en uitvoerig op de hoogte is van de situatie van de habitats in de andere lidstaten, kan hij niet op eigen gezag, zelfs niet op grond van vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied of in verband met regionale of lokale bijzonderheden, gebieden uitsluiten die op nationaal niveau van relevant ecologisch belang zijn ter verwezenlijking van de instandhouding, zonder de bereiking van dit doel op communautair niveau in gevaar te brengen. 24 Meer bepaald is het zo, dat indien de lidstaten bij de keuze en de afbakening van de gebieden die zullen worden opgenomen op de lijst die zij overeenkomstig artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn moeten opstellen en aan de Commissie toezenden, rekening konden houden met vereisten op economisch, sociaal en cultureel gebied en met regionale en lokale bijzonderheden, de Commissie niet de zekerheid zou hebben, te beschikken over een volledige lijst van gebieden die als SBZ kunnen worden aangewezen, en het risico bestaat, dat het doel om een coherent Europees ecologisch netwerk tot stand te brengen, niet wordt bereikt. 25 Op de gestelde vraag moet derhalve worden geantwoord, dat artikel 4, lid 1, van de habitatrichtlijn aldus moet worden uitgelegd, dat een lidstaat bij de keuze en de afbakening van de gebieden die hij de Commissie zal voorstellen als gebieden die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang, geen rekening mag houden met vereisten op economisch, sociaal of cultureel gebied en met regionale en lokale bijzonderheden zoals vermeld in artikel 2, lid 3, van deze richtlijn. Beslissing inzake de kosten Kosten 26 De kosten door de Finse regering, de regering van het Verenigd Koninkrijk en de Commissie wegens indiening van hun opmerkingen bij het Hof gemaakt, kunnen niet voor vergoeding in aanmerking komen. Ten aanzien van de partijen in het hoofdgeding is de procedure als een aldaar gerezen incident te beschouwen, zodat de nationale rechterlijke instantie over de kosten heeft te beslissen. Dictum HET HOF VAN JUSTITIE (Zesde kamer) uitspraak doende op de door de High Court of Justice (England & Wales), Queen's Bench Division (Divisional Court), bij beschikking van 21 juli 1998 gestelde vraag, verklaart voor recht: Artikel 4, lid 1, van richtlijn 92/43/EEG van de Raad van 21 mei 1992 inzake de instandhouding van de natuurlijke habitats en de wilde flora en fauna moet aldus worden uitgelegd, dat een lidstaat bij de keuze en de afbakening van de gebieden die hij de Commissie zal voorstellen als gebieden die kunnen worden aangewezen als gebieden van communautair belang, geen rekening mag houden met vereisten op economisch, sociaal of cultureel gebied en met regionale en lokale bijzonderheden zoals vermeld in artikel 2, lid 3, van deze richtlijn.

62002CJ0472

pt

O presente pedido de decisão prejudicial diz respeito à interpretação do Regulamento (CEE) n.° 259/93 do Conselho, de 1 de Fevereiro de 1993, relativo à fiscalização e ao controlo das transferências de resíduos no interior, à entrada e à saída da Comunidade (JO L 30, p. 1), adaptado pelas Decisões 98/368/CE da Comissão, de 18 de Maio de 1998, (JO L 165, p. 20), e 1999/816/CE da Comissão, de 24 de Novembro de 1999 (JO L 316, p. 45) (a seguir «regulamento»). O referido pedido foi apresentado no âmbito de um litígio entre a Siomab SA (a seguir «Siomab») e o Institut bruxellois pour la gestion de l’environnement (a seguir «IBGE»), a respeito de uma transferência de resíduos para a Alemanha projectada pela Siomab. I – Enquadramento jurídico O direito comunitário A Directiva 75/442/CEE do Conselho, de 15 de Julho de 1975, relativa aos resíduos (JO L 194, p. 39; EE 15 F1 p. 129), com a redacção dada pela Directiva 91/156/CEE do Conselho, de 18 de Março de 1991 (JO L 78, p. 32), e adaptada pela Decisão 96/350/CE da Comissão, de 24 de Maio de 1996 (JO L 135, p. 32) (a seguir «directiva»), tem como objectivo essencial a protecção da saúde humana e do ambiente contra os efeitos nocivos da recolha, do transporte, do tratamento, do armazenamento e do depósito dos resíduos. No seu artigo 1.°, alínea e), a directiva define «eliminação» como «qualquer das operações previstas no anexo II A», e, na alínea f), «aproveitamento» como «qualquer das operações previstas no anexo II B». O regulamento organiza, nomeadamente, a fiscalização e o controlo das transferências de resíduos entre Estados‑Membros. O regulamento define, no seu artigo 2.°, alínea i), «eliminação» como «a eliminação conforme definida na alínea e) do artigo 1.° da Directiva 75/442/CEE» e, na alínea k), «valorização» como «o aproveitamento conforme definido na alínea f) do artigo 1.° da Directiva 75/442/CEE». O título II do regulamento, com a epígrafe «Transferência de resíduos entre Estados‑Membros», inclui, nomeadamente, dois capítulos distintos, um, relativo ao procedimento aplicável à transferência de resíduos destinados a eliminação (capítulo A, artigos 3.° a 5.°) e, o outro, relativo ao procedimento aplicável à transferência de resíduos destinados a valorização (capítulo B, artigos 6.° a 11.°). Nos termos do disposto nos artigos 3.°, n.° 1, e 6.°, n.° 1, do regulamento, quando o produtor ou o detentor de resíduos (a seguir «notificador») tiver a intenção de transferir resíduos para eliminação ou valorização de um Estado‑Membro para outro e/ou de os fazer transitar por um ou vários outros Estados‑Membros, enviará uma notificação à autoridade competente do Estado‑Membro do território no qual se conclui a transferência (a seguir «autoridade competente de destino»). Enviará ainda cópia da notificação às autoridades competentes do Estado‑Membro de cujo território partem (a seguir «autoridade competente de expedição») e por cujo território transitem os resíduos (a seguir «autoridade competente de trânsito») e à pessoa ou empresa para a qual são transferidos (a seguir «destinatário»). Nos termos dos artigos 3.°, n.° 3, e 6.°, n.° 3, do regulamento, a notificação será efectuada mediante um documento de acompanhamento emitido pela autoridade competente de expedição. O n.° 5 desses artigos precisa as informações que o notificador deve fornecer no documento de acompanhamento, entre as quais constam as relativas às operações de eliminação ou de valorização. Nos termos dos artigos 3.°, n.° 6, e 6.°, n.° 6, do mesmo regulamento, o notificador deve fazer um contrato com o destinatário, sendo fornecida uma cópia desse contrato à autoridade competente, a pedido desta última. De acordo com os artigos 3.°, n.° 8, primeiro parágrafo, e 6.°, n.° 8, do referido regulamento, qualquer autoridade competente de expedição pode, nos termos da legislação nacional, decidir transmitir ela própria a notificação, em vez do notificador, à autoridade competente de destino, com cópias para o destinatário e para a autoridade competente de trânsito. O artigo 3.°, n.° 8, segundo parágrafo, do regulamento, que se refere aos resíduos destinados a eliminação, acrescenta: «A autoridade competente de expedição pode decidir não proceder à notificação se ela própria tiver objecções imediatas a levantar contra a transferência, de acordo com o disposto no n.° 3 do artigo 4.° Essas objecções serão imediatamente comunicadas ao notificador.» Segundo os artigos 4.°, n.° 1, e 7.°, n.° 1, do regulamento, após recepção da notificação de um projecto de transferência, a autoridade competente de destino enviará, no prazo de três dias úteis, um aviso de recepção ao notificador e uma cópia desse aviso às demais autoridades competentes e ao destinatário. O artigo 7.°, n.° 2, do regulamento fixa em 30 dias, contados do envio do aviso de recepção, o prazo que as autoridades competentes de destino, de expedição e de trânsito deverão respeitar para levantar objecções ao projecto notificado de transferência de resíduos destinados a valorização. Esse preceito dispõe, em particular, que as objecções se devem basear no n.° 4 desse artigo. O artigo 7.°, n.° 4, alínea a), do regulamento enumera os casos em que as autoridades competentes de destino e de expedição podem levantar objecções fundamentadas à transferência prevista. A regulamentação nacional Segundo o artigo 3.° do decreto regulamentar do Governo da Região de Bruxelas‑Capital, de 7 de Julho de 1994, relativo à importação e à exportação internacionais de resíduos, o próprio IBGE transmite, nos termos do artigo 6.°, n.° 8, do regulamento, as notificações relativas à exportação de resíduos às autoridades competentes de destino, com cópia para o destinatário. O litígio no processo principal e a questão prejudicial A Siomab explora uma unidade de incineração de resíduos domésticos e produtos afins, em Bruxelas. Essa actividade leva à produção de resíduos, nomeadamente sais. Em 30 de Novembro de 2001, a Siomab celebrou com a GTS‑Grunde Teutschenthal Sicherungs Gmbh & co. KG um contrato para o enterramento de sais nas galerias de minas de sal do Teutschenthal, na Alemanha. Para proceder à transferência desses resíduos, a Siomab, em 4 de Dezembro de 2001, dirigiu ao IBGE um processo de notificação a transmitir à autoridade competente de destino, o Landesamt für Geologie und Bergwesen Sachsen‑Anhalt. Nos documentos dirigidos ao IBGE, a Siomab qualificou a transferência prevista como correspondente a uma operação de aproveitamento do tipo «R 5 Reciclagem ou recuperação de outras matérias inorgânicas», a que se refere o anexo II B da directiva. O IBGE considerou que a operação era relativa à transferência de resíduos destinados a eliminação, do tipo «D 12 Armazenamento permanente (por exemplo, colocação de contentores em minas, etc.», a que se refere o anexo II A da directiva. Consultada a Siomab, o IBGE alterou o formulário de notificação em conformidade e, em 20 de Dezembro de 2001, informou a Siomab de que o seu pedido de exportação tinha sido dirigido à autoridade competente na Alemanha. Esta opôs‑se ao pedido pelo facto de, segundo o direito mineiro nacional, só ser admissível a valorização, e não a eliminação, na mina de Teutschenthal. A Siomab enviou de novo o processo ao IBGE, em 9 de Abril de 2002, mantendo a qualificação da operação como relativa a uma transferência do tipo R 5, invocando a jurisprudência do Tribunal de Justiça (acórdão de 27 de Fevereiro de 2002, ASA, C‑6/00, Colect., p. I‑1961), para defender que o IBGE era obrigado a transmitir a notificação, tal como a recebera, à autoridade competente de destino, sem poder requalificar a finalidade da transferência. Em 29 de Abril de 2002, o IBGE, persistindo na sua apreciação, devolveu o processo à Siomab, com o fundamento de que a qualificação da operação era errada. A Siomab interpôs, então, recurso para o Conseil d’État (Bélgica), pedindo a anulação da decisão do IBGE que recusava o envio da notificação da transferência de resíduos à autoridade competente de destino. Em 14 de Maio de 2002, em sede de procedimento cautelar, a Siomab requereu ao presidente do Tribunal de première instance de Bruxelles (Bélgica) que o IBGE fosse condenado a transmitir à autoridade competente de destino, sem qualquer modificação, a notificação de transferência de resíduos. Por despacho de 8 de Julho de 2002, o pedido foi indeferido. A Siomab interpôs recurso deste despacho para a Cour d’appel de Bruxelles, alegando, nomeadamente, que não cabia ao IBGE proceder oficiosamente à requalificação da finalidade da transferência de resíduos e que, no quadro do procedimento específico respeitante às operações de valorização, o regulamento não dá à autoridade competente de expedição o poder de recusar a transmissão da notificação. Em contrapartida, o IBGE alegou que tem o dever de verificar a qualificação do projecto e que, assim sendo, não é obrigado a proceder à sua notificação em caso de fraude ao regulamento. Nestas circunstâncias, a Cour d’appel de Bruxelles, considerando que a decisão da causa que lhe estava submetida dependia de uma interpretação do regulamento, decidiu suspender a instância e submeter ao Tribunal de Justiça a seguinte questão prejudicial: «Na hipótese de um Estado‑Membro recorrer ao mecanismo de notificação do documento de acompanhamento pela autoridade competente de expedição, nos termos dos artigos 3.°, n.° 8, e 6.°, n.° 8, do Regulamento [...], os artigos 3.°, n.° 8, 4.°, n.° 3, 6.°, n.° 8, 7.°, n.° 4, e 26.° do regulamento devem ser interpretados no sentido de que a) a autoridade competente de expedição na acepção deste regulamento, habilitada para verificar se um projecto de transferência qualificado na notificação como ‘transferência de resíduos para fins de valorização’ corresponde efectivamente a esta qualificação, pode, quando a considerar errada, – recusar a transmissão do documento de acompanhamento em virtude dessa qualificação errada, convidando o notificador a transmitir‑lhe novo documento de acompanhamento? – proceder à transmissão do documento de acompanhamento depois de ter requalificado o projecto de transferência como ‘transferência de resíduos para fins de eliminação’? – proceder à transmissão do documento de acompanhamento com a qualificação errada, acompanhando imediatamente esta transmissão de uma objecção baseada nesse erro de qualificação? b) ou, pelo contrário, a autoridade competente de expedição tem a obrigação de dirigir a notificação assim qualificada pelo notificador à autoridade competente de destino, conservando, no entanto, a faculdade de levantar, em simultâneo ou a posteriori , uma objecção baseada neste erro de qualificação, caso considere que a finalidade da transferência foi qualificada erradamente?» Quanto à questão prejudicial Há que recordar, a título liminar, que, no sistema instituído pelo regulamento, todas as autoridades competentes destinatárias da notificação de um projecto de transferência de resíduos devem verificar se a qualificação dada pelo notificador é conforme com as disposições do regulamento e opor‑se à transferência quando tal qualificação seja errada (acórdãos ASA, já referido, n.° 40, e de 13 de Fevereiro de 2003, Comissão/Luxemburgo, C‑458/00, Colect., p. I‑1553, n.° 21). Caso considere que a finalidade de uma transferência foi erradamente qualificada na notificação, a autoridade competente de expedição deve basear a sua objecção à transferência no fundamento decorrente desse erro de qualificação, sem referência a qualquer das disposições específicas do regulamento que definem as objecções que os Estados‑Membros podem opor às transferências de resíduos. Como as demais objecções previstas no regulamento, esta objecção tem por efeito impedir a transferência (acórdão ASA, já referido, n.° 47). Em contrapartida, não cabe à autoridade competente de expedição proceder oficiosamente à requalificação da finalidade de uma transferência de resíduos, uma vez que tal requalificação unilateral teria por consequência ser a mesma transferência examinada pelas diferentes autoridades competentes à luz de disposições integradas em distintos capítulos do regulamento, o que seria incompatível com o sistema por este instituído (acórdão ASA, já referido, n.° 48). Há que lembrar ainda que o Tribunal de Justiça já decidiu no sentido de que o procedimento definido pelo regulamento garante ao notificador que o seu projecto de transferência será examinado nos prazos fixados pelo regulamento e que será informado, o mais tardar no termo destes prazos, sobre a questão de saber se, e eventualmente em que condições, poderá ser realizada a transferência. Assim, a objecção da autoridade competente de expedição quanto à errada qualificação de uma transferência notificada como transferência de resíduos destinados a valorização deve ser suscitada no prazo previsto no n.° 2 do artigo 7.° do regulamento (acórdão ASA, já referido, n.° 49). Esta interpretação do regulamento aplica‑se igualmente em situações em que, como no caso presente, a autoridade competente de expedição, que entende dever emitir uma objecção à transferência de resíduos declarados como resíduos destinados a valorização, é chamada a conhecer do projecto no âmbito do procedimento específico do artigo 6.°, n.° 8, do regulamento, segundo o qual a própria autoridade assegura, em vez do notificador, a notificação desse projecto às outras autoridades e ao destinatário. Com efeito, nada permite considerar que o simples facto de o processo a seguir para a notificação do projecto aos interessados ser outro que não o normalmente previsto deve ter a consequência de conferir à autoridade competente de expedição o poder de requalificar oficiosamente a finalidade da transferência. Neste contexto, há que lembrar que o artigo 3.°, n.° 8, segundo parágrafo, do regulamento, que respeita ao procedimento de transferência de resíduos destinados a eliminação, dá à autoridade competente de expedição a possibilidade de recusar proceder à transmissão da notificação do projecto «se ela própria tiver objecções imediatas a levantar contra a transferência, de acordo com o disposto no n.° 3 do artigo 4.°». Assim, ao não dar essa possibilidade à autoridade competente de expedição no âmbito do procedimento de transferência de resíduos destinados a valorização, o legislador comunitário quis, implícita mas necessariamente, excluí‑la neste procedimento. Nestas condições, há que considerar que, numa situação como a da causa principal, a autoridade competente de expedição que entender que a qualificação da finalidade da transferência é errada não pode requalificá‑la oficiosamente e recusar proceder à transmissão do documento de acompanhamento às autoridades e ao destinatário. Cabe‑lhe apenas, no limite do prazo de 30 dias contados da expedição do aviso de recepção da notificação da transferência pela autoridade de destino, dar a conhecer, por todos os meios, ao notificador e às outras autoridades competentes em causa a sua objecção baseada no carácter errado dessa qualificação. Pelas razões apontadas pelo advogado‑geral nos n. os 37 e 38 das suas conclusões, esta interpretação do regulamento em nada compromete os poderes que a autoridade competente de expedição dele retira para se opor a uma transferência em caso de qualificação errada dada à operação pelo notificador, preservando embora o interesse deste último em conhecer a posição das outras autoridades sobre esse projecto. Em face do exposto, cabe responder à questão prejudicial que o regulamento deve ser interpretado no sentido de que, quando um Estado‑Membro recorre, de acordo com o disposto no artigo 6.°, n.° 8, do referido regulamento, ao procedimento especial de notificação, pela autoridade competente de expedição, do documento de acompanhamento elaborado para efeitos de transferência de resíduos destinados a valorização, essa autoridade, se entender que deve levantar uma objecção à transferência por errada qualificação dada a essa operação pelo notificador, não pode requalificar oficiosamente essa transferência e é obrigada a notificar o documento às autoridades competentes e ao destinatário. Cabe‑lhe então, por todos os meios, e o mais tardar até ao termo do prazo previsto no artigo 7.°, n.° 2, do regulamento, dar a conhecer a sua objecção ao notificador e às autoridades competentes. Quanto às despesas As despesas efectuadas pelos Governos alemão, italiano e neerlandês e pela Comissão das Comunidades Europeias, que apresentaram observações ao Tribunal, não são reembolsáveis. Revestindo o processo, quanto às partes na causa principal, a natureza de incidente suscitado perante o órgão jurisdicional nacional, compete a este decidir quanto às despesas. Pelos fundamentos expostos, o Tribunal de Justiça (Quinta Secção) declara: O Regulamento (CEE) n.° 259/93 do Conselho, de 1 de Fevereiro de 1993, relativo à fiscalização e ao controlo das transferências de resíduos no interior, à entrada e à saída da Comunidade, adaptado pelas Decisões 98/368/CE da Comissão, de 18 de Maio de 1998, e 1999/816/CE da Comissão, de 24 de Novembro de 1999, deve ser interpretado no sentido de que, quando um Estado‑Membro recorre, de acordo com o disposto no artigo 6.°, n.° 8, do referido regulamento, ao procedimento especial de notificação, pela autoridade competente de expedição, do documento de acompanhamento elaborado para efeitos de transferência de resíduos destinados a valorização, essa autoridade, se entender que deve levantar uma objecção à transferência por errada qualificação dada a essa operação pelo notificador, não pode requalificar oficiosamente essa transferência e é obrigada a notificar o documento às autoridades competentes e ao destinatário. Cabe‑lhe então, por todos os meios, e o mais tardar até ao termo do prazo previsto no artigo 7.°, n.° 2, do mesmo regulamento, dar a conhecer a sua objecção ao notificador e às autoridades competentes. Assinaturas. – Língua do processo: francês.

62010CJ0110

sk

Solvay SA (ďalej len „Solvay“) sa svojím odvolaním domáha zrušenia rozsudku Všeobecného súdu Európskej únie zo 17. decembra 2009, Solvay/Komisia (T‑58/01, Zb. s. II‑4781, ďalej len „napadnutý rozsudok“), ktorým tento súd zamietol jej žalobu smerujúcu k zrušeniu rozhodnutia Komisie 2003/5/ES z 13. decembra 2000 týkajúceho sa konania o uplatnení článku 81 Zmluvy ES (COMP/33.133 – B: Uhličitan sodný – Solvay, CFK) (Ú. v. ES L 10, 2003, s. 1, ďalej len „sporné rozhodnutie“) a subsidiárne k zrušeniu alebo zníženiu pokuty, ktorá jej bola uložená. Okolnosti predchádzajúce sporu Spoločnosť Solvay je významným chemickým podnikom. Jej zakladateľ Ernest Solvay objavil postup umožňujúci synteticky vyrobiť sódu, teda surovinu, ktorá sa používa hlavne pri výrobe skla. Sóda sa používa aj v chemickom priemysle na výrobu čistiacich prostriedkov, ako aj v hutníctve. Okolo roku 1870 Solvay predala výrobnú licenciu spoločnosti Brunner, Mond & Co., jednej zo spoločností, ktoré pôvodne tvorili Imperial Chemical Industries (ďalej len „ICI“). Solvay, ako aj Brunner, Mond & Co., si rozdelili svoje sféry vplyvu („Alkali Cartel“), pričom Solvay bola aktívna na európskom kontinente, zatiaľ čo Brunner, Mond & Co., pôsobila na Britských ostrovoch, v Britskom spoločenstve národov a ostatných krajinách Afriky, Ázie a Južnej Ameriky. Pôvodná dohoda bola opakovane obnovená, najmä v roku 1945. Na konci osemdesiatych rokov dvadsiateho storočia bola spoločnosť Solvay hlavným výrobcom sódy tak v Európskom spoločenstve, kde ovládala 60 % trhu, ako aj na svetovej úrovni. ICI bola jej druhým najväčším výrobcom. Ďalej nasledovali štyria malí výrobcovia, a to Rhône-Poulenc, Akzo, Matthes & Weber a Chemische Fabrik Kalk (ďalej len „CFK“). Prírodná sóda sa získavala v Spojených štátoch. Jej výrobné náklady boli nižšie ako pri syntetickej sóde, ale bolo k nim potrebné pripočítať dopravné náklady. Podniky Spoločenstva boli počas niekoľkých rokov chránené antidumpingovými opatreniami, ktoré však boli prehodnotené v čase, keď Komisia Európskych spoločenstiev začala sporné konania. Bolo totiž možné, že sa dumping už nepreukáže. Výrobcovia z východoeurópskych krajín tiež predstavovali konkurentov, avšak pre menej významné množstvá sódy. Dovozy z týchto krajín boli takisto predmetom antidumpingových opatrení. Na trhu Spoločenstva bolo možné konštatovať rozdelenie sfér vplyvu medzi Solvay a ICI, ako aj delenie národných trhov s významnými cenovými rozdielmi. Komisia, ktorá mala podozrenie v súvislosti s existenciou dohôd medzi rôznymi výrobnými podnikmi v Spoločenstve, vykonala začiatkom roka 1989 kontroly u hlavných výrobcov sódy a vyžiadala si kópie mnohých dokumentov. Tieto kontroly boli doplnené žiadosťami o informácie. Dňa 13. marca 1990 Komisia zaslala spoločnostiam Solvay, ICI a CFK spoločné oznámenie o výhradách. Vytýkané porušenia spočívali v porušení: –        článku 85 Zmluvy EHS (zmenený na článok 85 Zmluvy ES, teraz článok 81 ES) zo strany Solvay a ICI, –        článku 85 Zmluvy zo strany Solvay a CFK, –        článku 86 Zmluvy EHS (zmenený na článok 86 Zmluvy ES, teraz článok 82 ES) zo strany Solvay, –        článku 86 Zmluvy zo strany ICI. Komisia neoznámila každému dotknutému podniku všetky dokumenty, ale len tie, ktoré sa týkali porušenia, ktoré sa mu vytýkalo. Mnohé dokumenty alebo ich časti okrem toho neboli dotknutým podnikom zaslané z dôvodu dôvernosti. Tieto podniky boli predvolané na vypočutie. Zdá sa, že Solvay si neželala zúčastniť sa na vypočutí. Dňa 19. decembra 1990 prijala Komisia tieto štyri rozhodnutia: –        rozhodnutie 91/297/EHS týkajúce sa konania o uplatnení článku [81 ES] (IV/33.133 – A: Uhličitan sodný – Solvay, ICI) (Ú. v. ES L 152, 1991, s. 1), v ktorom Solvay a ICI predovšetkým vytýkala, že si naďalej rozdeľovali trh so sódou, napriek tvrdeniu týchto podnikov, podľa ktorého je dohoda uzavretá v roku 1945 už zastaraná, a v ktorom na preukázanie, že správanie nebolo autonómne („paralelné správanie“), vychádzala zo skutočnosti, že za určitých okolností Solvay dodávala v mene ICI, ako aj z existencie častých kontaktov medzi týmito dvoma podnikmi, –        rozhodnutie 91/298/EHS týkajúce sa konania o uplatnení článku [81 ES] (IV/33.133 – B: Uhličitan sodný – Solvay, CFK) (Ú. v. ES L 152, 1991, s. 16), v ktorom Solvay a CFK vytýkala, že uzavreli dohodu v oblasti cien výmenou za záruku ročne upravovaného odberu minimálneho množstva v prospech CFK, –        rozhodnutie 91/299/EHS týkajúce sa konania o uplatnení článku [82 ES] (IV/33.133 – C: Uhličitan sodný – Solvay) (Ú. v. ES L 152, 1991, s. 21), v ktorom vytýkala Solvay, že zneužila svoje dominantné postavenie uplatnením systémov zliav a prémií na základe limitného množstva s cieľom zaviazať si klientov pre všetky svoje potreby a odstrániť konkurentov, –        rozhodnutie 91/300/EHS týkajúce sa konania o uplatnení článku [82 ES] (IV/33.133 – D: Uhličitan sodný – ICI) (Ú. v. ES L 152, 1991, s. 40), v ktorom vytýkala podobné správanie ICI. Tieto štyri rozhodnutia boli napadnuté na Súde prvého stupňa. Solvay sa domáhala zrušenia rozhodnutí 91/297 (vec T‑30/91), 91/298 (vec T‑31/91) a 91/299 (vec T‑32/91). ICI sa domáhala zrušenia rozhodnutí 91/297 (vec T‑36/91) a 91/300 (vec T‑37/91). Naopak CFK zaplatila pokutu, ktorá jej bola uložená rozhodnutím 91/298. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že 27. februára 1992 Súd prvého stupňa vyhlásil za ničotné rozhodnutie Komisie týkajúce sa kartelu medzi podnikmi vyrábajúcimi polyvinylchlorid (PVC) z dôvodu nedostatočného overenia tohto rozhodnutia (rozsudok z 27. februára 1992, BASF a i./Komisia, T‑79/89, T‑84/89, T‑85/89, T‑86/89, T‑89/89, T‑91/89, T‑92/89, T‑94/89, T‑96/89, T‑98/89, T‑102/89 a T‑104/89, Zb. s. II‑315). Vo veciach uvedených v bode 13 tohto rozsudku, v ktorých bola Solvay žalobkyňou, podala „doplňujúce žaloby“, v ktorých uviedla nový dôvod smerujúci k tomu, aby bolo rozhodnutie, ktorého zrušenia sa pôvodne domáhala, vyhlásené za ničotné, pričom poukázala na dva novinové články, z ktorých vyplývalo, že Komisia uznala, že už 25 rokov neoverila nijaké rozhodnutie. Po tom, ako Súdny dvor rozhodol o odvolaní proti tomuto rozsudku rozsudkom z 15. júna 1994, Komisia/BASF a i. (C‑137/92 P, Zb. s. I‑2555), Súd prvého stupňa prijal ďalšie opatrenia na zabezpečenie priebehu konania v tejto veci a najmä vyzval Komisiu, aby okrem iného predložila znenie rozhodnutia napadnutého žalobkyňou tak, ako bolo overené v rozhodnej dobe. Komisia odpovedala, že sa jej zdalo vhodné neriešiť dôvodnosť tohto dôvodu skôr, ako Súd prvého stupňa rozhodne o jeho prípustnosti. Keďže Súd prvého stupňa napriek tomu Komisii uznesením z 25. októbra 1994 nariadil, aby predložila vyššie uvedené znenie, Komisia túto požiadavku splnila a predložila znenie tohto rozhodnutia. Prednesy účastníkov konania a ich odpovede na otázky, ktoré im Súd prvého stupňa položil, boli vypočuté na pojednávaní 6. a 7. decembra 1994. Súd prvého stupňa vydal päť rozsudkov 29. júna 1995. Rozhodnutie 91/297 bolo zrušené pre porušenie práva na obhajobu rozsudkami z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑30/91, Zb. s. II‑1775) a ICI/Komisia (T‑36/91, Zb. s. II‑1847), z dôvodu, že Komisia v priebehu správneho konania dostatočne nesprístupnila dokumenty, a to najmä tie, ktoré mohli byť užitočné na obhajobu. Na konštatovanie, že vada správneho konania nemohla byť napravená v priebehu súdneho konania, Súd prvého stupňa v bode 98 už citovaného rozsudku Solvay/Komisia predovšetkým uviedol, že „ak by sa žalobkyňa mohla dovolávať počas správneho konania dokumentov, ktoré boli spôsobilé ju oslobodiť, mohla prípadne ovplyvniť posúdenia kolégia členov Komisie, prinajmenšom pokiaľ ide o dôkaznú hodnotu paralelného a pasívneho správania, ktoré sa jej vytýkalo na začiatku, a teda počas trvania porušenia“. Tak v rozsudku Solvay/Komisia, už citovanom, ako aj v rozsudku ICI/Komisia, už citovanom, Súd prvého stupňa rozhodol, že Komisia mala prinajmenšom poskytnúť zoznam dokumentov pochádzajúcich z iných podnikov s cieľom umožniť overenie ich presného obsahu a ich užitočnosti na obhajobu. Rozhodnutie 91/298 bolo zrušené, pokiaľ ide o Solvay, rozsudkom z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑31/91, Zb. s. II‑1821), z dôvodu, že toto rozhodnutie Komisie nebolo predmetom riadneho overenia. Rozhodnutie 91/299 bolo z rovnakého dôvodu zrušené rozsudkom z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑32/91, Zb. s. II‑1825). Rozhodnutie 91/300 bolo predmetom rozsudku z 29. júna 1995, ICI/Komisia (T‑37/91, Zb. s. II‑1901). Súd prvého stupňa zamietol dôvody a tvrdenia založené na neoznámení dokumentov pochádzajúcich z iných podnikov z dôvodu, že tieto dokumenty nemohli byť užitočné na obhajobu žalobkyne, a takisto na dôvode neoznámenia zoznamu dokumentov samotnej žalobkyne. Napadnuté rozhodnutie však zrušil pre nedostatočné overenie. Už citované rozsudky z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑31/91) a Solvay/Komisia (T‑32/91), boli napadnuté odvolaniami Komisie, ktoré viedli k rozsudku zo 6. apríla 2000, Komisia/Solvay (C‑287/95 P a C‑288/95 P, Zb. s. I‑2391). Rovnako rozsudok z 29. júna 1995, ICI/Komisia (T‑37/91), už citovaný, bol napadnutý odvolaním, ktoré viedlo k rozsudku zo 6. apríla 2000, Komisia/ICI (C‑286/95 P, Zb. s. I‑2341). Tieto odvolania Súdny dvor zamietol dvoma už citovanými rozsudkami Komisia/Solvay a Komisia/ICI. Pokiaľ ide o Solvay, Komisia prijala 13. decembra 2000 dve nové rozhodnutia: –        sporné rozhodnutie, ktoré je ekvivalentom rozhodnutia 91/298. Znenia týchto rozhodnutí sú v podstate rovnaké. Sporné rozhodnutie okrem toho obsahuje opis konania. Jeho adresátom je Solvay, podnik, ktorému Komisia ukladá pokutu 3 milióny eur, –        rozhodnutie 2003/6/ES týkajúce sa konania o uplatnení článku 82 Zmluvy ES (COMP/33.133 – C: Uhličitan sodný – Solvay) (Ú. v. ES L 10, 2003, s. 10), ktoré je ekvivalentom rozhodnutia 91/299, ale ktoré okrem toho obsahuje opis konania. Komisia týmto rozhodnutím ukladá Solvay pokutu 20 miliónov eur. Solvay podala proti týmto rozhodnutiam žaloby. Rozsudkom zo 17. decembra 2009, Solvay/Komisia (T‑57/01, Zb. s. II‑4621), a napadnutým rozsudkom Všeobecný súd tieto žaloby zamietol. Konanie pred Všeobecným súdom Keďže žalobkyňa uviedla žalobný dôvod založený na nedostatočnom prístupe k spisu, Súd prvého stupňa vyzval 19. decembra 2003 Komisiu, aby najmä predložila podrobný zoznam všetkých dokumentov tvoriacich spis. Komisia po tom, ako požiadala o predĺženie stanovenej lehoty, poskytla prvý a neskôr druhý zoznam. Solvay požiadala o nahliadnutie do niektorých dokumentov. Počas tohto vyšetrovania Komisia uznala, že niektoré spisy stratila a že nebola schopná vypracovať zoznam dokumentov, ktoré obsahovali, pretože registre kartoték sa podľa nej takisto stratili. Žalobkyňa a Komisia 15. júla a 17. novembra 2005 predložili svoje písomné pripomienky o užitočnosti dokumentov, do ktorých nahliadla Solvay na účel svojej obhajoby. Počas roka 2008 sa účastníkom konania položili ešte rôzne otázky. Pojednávanie sa konalo 26. júna 2008. Napadnutý rozsudok Argumentácia uvedená na podporu návrhov smerujúcich k zrušeniu sporného rozhodnutia Žalobkyňa uviedla štyri žalobné dôvody rozdelené na časti, ktoré obsahovali viaceré tvrdenia. Prvý žalobný dôvod týkajúci sa plynutia času –       Nesprávne uplatnenie pravidiel premlčania Solvay tvrdila, že premlčanie stíhania vypočítané podľa nariadenia Rady (EHS) č. 2988/74 z 26. novembra 1974 o premlčacej lehote v stíhaní a pri výkone rozhodnutia v oblasti právnej úpravy dopravy a hospodárskej súťaže Európskeho hospodárskeho spoločenstva (Ú. v. ES L 319, s. 1; Mim. vyd. 07/001, s. 61) sa neprerušuje počas odvolacieho konania. Komisia podľa nej mohla prijať nové rozhodnutie ihneď po vyhlásení už citovaného rozsudku z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑31/91). Podaním odvolania na seba prevzala riziko o to viac, že vedela o rozsudku Komisia/BASF a i., už citovanom, v ktorom Súdny dvor prijal stanovisko o otázke nedostatočného overenia aktov. Prevzatím tvrdenia z rozsudku z 15. októbra 2002, Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia (C‑238/99 P, C‑244/99 P, C‑245/99 P, C‑247/99 P, C‑250/99 P až C‑252/99 P a C‑254/99 P, Zb. s. I‑8375), týkajúceho sa druhého rozhodnutia o PVC, Všeobecný súd v napadnutom rozsudku uviedol, že bolo potrebné konštatovať, že obdobie, počas ktorého prebiehalo odvolacie konanie na Súdnom dvore, predstavovalo obdobie prerušenia premlčacej lehoty (body 78 až 90). Poukázal na praktické ťažkosti spôsobené riešením, ktoré navrhuje Solvay, a to prípadnú koexistenciu dvoch rozhodnutí v prípade, ak by Súdny dvor vyhovel odvolaniu Komisie. –       Porušenie zásady primeranej lehoty Všeobecný súd preskúmal každé štádium konania, ako aj celkové konanie. Okrem iného uviedol, že vzhľadom na to, že sporné rozhodnutie je v zásade zhodné s rozhodnutím 91/298, právo na obhajobu nebolo porušené napriek uplynutiu času. V bode 122 napadnutého rozsudku najmä uviedol, že žalobkyňa sa výslovne vzdala možnosti zníženia pokuty z dôvodu odškodnenia a že nepodala ani návrh na náhradu škody. Druhý žalobný dôvod založený na porušení podstatných formálnych náležitostí vyžadovaných na prijatie a overenie sporného rozhodnutia Všeobecný súd zamietol prvé dve časti tohto žalobného dôvodu založené na porušení zásady kolegiality a zásady právnej istoty. Pokiaľ ide o porušenie práva žalobkyne byť opätovne vypočutá, Všeobecný súd uviedol, že sporné rozhodnutie má v podstate zhodné znenie s rozhodnutím 91/298, a preto Komisia žalobkyňu nemusela opätovne vypočuť (bod 172 napadnutého rozsudku). Všeobecný súd okrem toho zamietol časť tohto žalobného dôvodu založenú na nevykonaní novej porady s poradným výborom pre oblasť kartelov a dominantného postavenia, ako aj na nesprávnom zložení tohto výboru. Všeobecný súd tiež zamietol časť toho istého žalobného dôvodu založenú na porušení zásad nestrannosti, riadnej správy vecí verejných a proporcionality. Tretí žalobný dôvod založený na skutočnosti, že obchod medzi členskými štátmi nebol ovplyvnený Žalobkyňa spochybnila údajnú obchodnú stratégiu, ktorá sa jej vytýkala. Podľa Všeobecného súdu však nespochybnila znenie dohody uzavretej s CFK (bod 214 napadnutého rozsudku). Všeobecný súd v bode 215 napadnutého rozsudku uviedol, že takáto dohoda o záruke týkajúca sa minimálneho ročného množstva predaja na národnom trhu môže pritom z podstaty veci odkloniť obchodné toky zo smeru, ktorý by inak mali, bez toho, aby bolo potrebné preukázať existenciu obchodnej stratégie. Štvrtý žalobný dôvod založený na porušení práva na prístup k spisu Všeobecný súd preskúmal, či nedostatok prístupu k niektorým dokumentom v priebehu správneho konania zabránil žalobkyni dozvedieť sa o dokumentoch, ktoré mohli byť užitočné na jej obhajobu. Uviedol, že dohoda uzavretá s CFK dokazovala, že obchod medzi členskými štátmi bol ovplyvnený a že tvrdenie založené na obchodnej stratégii v tomto ohľade nemalo vplyv, a následne dospel k zápornej odpovedi. Všeobecný súd preskúmal časť založenú na nedostatku úplného nahliadnutia do spisu. Po tom, ako sa pokúsil určiť, čo obsahovali spisy stratené Komisiou, v bode 262 napadnutého rozsudku overil, že správanie vytýkané spoločnosti Solvay bolo preukázané dokumentmi nachádzajúcimi sa v existujúcich spisoch a že „nič neumožň[ovalo] predpokladať, že [žalobkyňa] by mohla objaviť v chýbajúcich podspisoch dokumenty, ktoré by jej umožnili vyvrátiť konštatovanie Komisie“. Argumentácia uvedená na podporu návrhov smerujúcich k zrušeniu alebo zníženiu pokuty Žalobkyňa uviedla päť dôvodov založených na nesprávnom posúdení závažnosti porušení, nesprávnom posúdení trvania porušenia, na tom, že Komisia nesprávne prihliadla na priťažujúce okolnosti, na existencii poľahčujúcich okolností a na neprimeranosti pokuty, najmä s ohľadom na uplynutie času. V bode 303 napadnutého rozsudku Všeobecný súd uviedol, že Komisia nepreukázala, že dotknuté porušovanie pokračovalo až do konca roka 1990. V dôsledku toho znížil pokutu o 25 %. Na záver Všeobecný súd stanovil pokutu vo výške 2,25 milióna eur. Žalobkyni uložil povinnosť znášať tri štvrtiny svojich trov konania, ako aj tri štvrtiny trov konania Komisie a Komisii uložil povinnosť znášať štvrtinu svojich trov konania a štvrtinu trov konania žalobkyne. O odvolaní Odvolateľka uvádza tri odvolacie dôvody. Prvý dôvod je založený na porušení práva na rozhodnutie v primeranej lehote. Druhý dôvod sa zakladá na porušení práva na obhajobu vyplývajúcom zo skutočnosti, že po tom, ako Komisia zamietla odvolateľke prístup k spisu počas správneho konania, jeho časť stratila. Tretí dôvod je založený na porušení práva byť vypočutá predtým, ako Komisia prijala sporné rozhodnutie. Najskôr treba preskúmať spoločne druhý a tretí dôvod, ktoré sa oba týkajú porušenia práva na obhajobu. Argumentácia účastníkov konania Prvou časťou druhého odvolacieho dôvodu odvolateľka vytýka Všeobecnému súdu, že ju uložením povinnosti preukázať, že stratené dokumenty mohli byť užitočné na jej obhajobu, zaťažil nemožnou dôkaznou povinnosťou, pretože tieto dokumenty nemohli byť preskúmané. Druhou časťou tohto odvolacieho dôvodu odvolateľka Všeobecnému súdu vytýka, že porušil zásadu, podľa ktorej stačilo, aby tieto dokumenty mohli čo len v zníženej miere ovplyvniť sporné rozhodnutie. Treťou časťou tohto odvolacieho dôvodu odvolateľka Všeobecnému súdu vytýka, že sa neobmedzil na predbežné preskúmanie spisu s cieľom overiť, či chýbajúce dokumenty boli spôsobilé ovplyvniť uvedené rozhodnutie, ale najskôr rozhodol vo veci samej. Všeobecný súd sa totiž v prvom rade domnieval, že dôvod uvedený žalobkyňou na podporu svojej žaloby o neplatnosť sporného rozhodnutia založený na neexistencii vplyvu na obchod medzi členskými štátmi mal byť zamietnutý, aby z toho v druhom rade vyvodil, že dokumenty nesprístupnené žalobkyni nemohli mať nijaký vplyv na toto rozhodnutie. Štvrtou časťou toho istého dôvodu odvolateľka vytýka Všeobecnému súdu jeho záver, že nepreukázala, že stratené dokumenty mohli byť užitočné na jej obhajobu, z dôvodu, že na Všeobecnom súde nevzniesla žalobný dôvod založený na neexistencii dohody uzavretej s CFK, čo mohla urobiť aj bez prístupu k spisu, hoci tento dôvod uviedla pred Komisiou, a že obsah stratených dokumentov už nikto nemohol určiť. Piatou časťou druhého odvolacieho dôvodu odvolateľka Všeobecnému súdu vytýka, že strateným dokumentom odňal akýkoľvek význam z dôvodu, že už zamietol dôvod uvedený žalobkyňou a založený na nedostatku vplyvu na obchod medzi členskými štátmi, hoci obsah týchto dokumentov nepoznal, a preto nemohol vylúčiť, že jej mohli umožniť formulovať dodatočné tvrdenia či dokonca úplne nové dôvody tak vo veci samej, ako aj v súvislosti s výškou pokuty alebo dodržaním pravidiel konania. Prvou časťou tretieho odvolacieho dôvodu odvolateľka Všeobecnému súdu vytýka, že neodpovedal na jej tvrdenie, podľa ktorého mala byť vypočutá pred prijatím sporného rozhodnutia, a to napriek existencii rozsudku Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaného, keďže správne konanie obsahovalo nezrovnalosti vyplývajúce z nedostatku prístupu k spisu v štádiu pred prijatím tohto rozhodnutia, čo ovplyvnilo platnosť jeho prípravných opatrení, a vzhľadom na to, že tieto nezrovnalosti boli konštatované Súdom prvého stupňa pred prijatím sporného rozhodnutia v rozsudku z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑30/91), už citovanom. Druhou časťou tohto odvolacieho dôvodu odvolateľka vytýka Všeobecnému súdu, že odmietol uznať, že pred prijatím sporného rozhodnutia bola Komisia povinná vypočuť dotknutý podnik, keďže rozsudok Všeobecného súdu – aj keď bol vydaný v rámci iného konania – dospel k záveru o existencii vady týkajúcej sa prípravných opatrení zrušeného rozhodnutia. Odvolateľka v tejto súvislosti pripomína rozsudok z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑30/91), už citovaný, a zdôrazňuje, že konanie v predmetnej veci obsahovalo rovnaké vady ako tie, ku ktorým dospel tento rozsudok. Podľa článku 233 ES mala Komisia povinnosť vyvodiť z rozsudku vydaného Všeobecným súdom všetky dôsledky. I keď rozhodnutie 91/298 Všeobecný súd zrušil pre nedostatočné overenie, Komisia mala prihliadnuť aj na rozsudok z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑30/91), už citovaný, ktorý definitívne konštatoval inú vadu konania. Komisia teda mala podľa odvolateľky povinnosť prihliadnuť na túto vadu konania konštatovanú Všeobecným súdom na účely nápravy konania, a preto jej sprístupniť spis a umožniť jej uplatniť všetky svoje písomné a ústne pripomienky pred prijatím sporného rozhodnutia. Komisia spochybňuje prípustnosť a dôvodnosť takto uvedených dôvodov a tvrdení odvolateľky. Posúdenie Súdnym dvorom Na rozdiel od toho, čo tvrdí Komisia, žalobným dôvodom založeným na porušení práva na prístup k spisu odvolateľka nekritizuje skutkové posúdenia Všeobecného súdu, ale pravidlá, ktoré uplatnil v oblasti dôkazného bremena, pokiaľ ide o užitočnosť dokumentov, ktorých časť sa stratila. Otázka, či Všeobecný súd uplatnil pri posudzovaní užitočnosti týchto dokumentov na obhajobu odvolateľky správnu právnu normu, je právnou otázkou, ktorú môže preskúmať Súdny dvor v rámci odvolania (pozri v tomto zmysle rozsudky z 25. januára 2007, Sumitomo Metal Industries a Nippon Steel/Komisia, C‑403/04 P a C‑405/04 P, Zb. s. I‑729, bod 40, ako aj z 10. júla 2008, Bertelsmann a Sony Corporation of America/Impala, C‑413/06 P, Zb. s. I‑4951, bod 117). Právo na obhajobu je základné právo tvoriace neoddeliteľnú súčasť všeobecných právnych zásad, ktorých rešpektovanie zabezpečuje Súdny dvor (rozsudok zo 7. januára 2004, Aalborg Portland a i./Komisia, C‑204/00 P, C‑205/00 P, C‑211/00 P, C‑213/00 P, C‑217/00 P a C‑219/00 P, Zb. s. I‑123, bod 64). Rešpektovanie práva na obhajobu v konaní pred Komisiou, ktorého predmetom je uloženie pokuty podniku za porušenie pravidiel hospodárskej súťaže, vyžaduje, aby mal dotknutý podnik možnosť účinne vyjadriť svoje stanovisko k pravdivosti a relevantnosti jednak skutkových okolností a okolností, ktorých sa dovoláva, ako aj dokumentov, o ktoré Komisia oprela svoje zistenie existencie porušenia Zmluvy (rozsudok Aalborg Portland a i./Komisia, už citovaný, bod 66). Toto právo je upravené v článku 41 ods. 2 písm. a) a b) Charty základných práv Európskej únie. Ako Všeobecný súd správne pripomenul v bode 224 napadnutého rozsudku, právo na prístup k spisu znamená, že Komisia poskytne dotknutému podniku možnosť preskúmať všetky dokumenty založené vo vyšetrovacom spise, ktoré môžu byť relevantné na obhajobu tohto podniku. K nim patria doklady v jeho prospech aj neprospech, s výhradou obchodných tajomstiev iných podnikov, interných dokumentov Komisie a iných dôverných informácií (rozsudky Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaný, bod 315, ako aj Aalborg Portland a i./Komisia, už citovaný, bod 68). Porušenie práva na prístup k spisu v priebehu konania predchádzajúceho prijatiu rozhodnutia v zásade môže viesť k zrušeniu tohto rozhodnutia, pokiaľ bolo zasiahnuté právo dotknutého podniku na obhajobu (rozsudok Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaný, bod 317). Za rovnakého predpokladu vzniknuté porušenie nie je napravené iba na základe skutočnosti, že prístup bol umožnený v priebehu súdneho konania (rozsudok Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaný, bod 318). Keďže sa takéto preskúmanie Všeobecným súdom obmedzuje na súdne preskúmanie vznesených žalobných dôvodov, nie je jeho predmetom ani jeho účinkom nahradiť úplné vyšetrovanie veci v rámci správneho konania. Okrem toho oneskorené oboznámenie sa s niektorými dokumentmi v spise nestavia podnik, ktorý podal žalobu proti rozhodnutiu Komisie, opäť do situácie, v ktorej by bol, pokiaľ by sa mohol pri predložení svojich písomných a ústnych pripomienok tejto inštitúcii opierať o rovnaké dokumenty (pozri rozsudok Aalborg Portland a i./Komisia, už citovaný, bod 103 a citovanú judikatúru). Ak je prístup k spisu, konkrétnejšie k dokumentom v prospech podniku, zabezpečený v štádiu súdneho konania, dotknutý podnik nemusí preukázať, že pokiaľ by mal k neoznámeným dokumentom prístup, malo by rozhodnutie Komisie odlišný obsah, ale iba to, že uvedené dokumenty mohli byť užitočné na jeho obhajobu (rozsudok z 2. októbra 2003, Corus UK/Komisia, C‑199/99 P, Zb. s. I‑11177, bod 128; Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaný, bod 318, ako aj Aalborg Portland a i./Komisia, už citovaný, bod 131). Hoci Všeobecný súd správne pripomenul tieto zásady, v bode 263 napadnutého rozsudku napriek tomu dospel k záveru, že „aj keď totiž žalobkyňa nemala prístup ku všetkým dokumentom vo vyšetrovacom spise, táto okolnosť jej v predmetnej veci nebránila v tom, aby zabezpečila svoju obhajobu, pokiaľ ide o základné výhrady, ktoré Komisia vzniesla v oznámení o výhradách a v [spornom] rozhodnutí“. Všeobecný súd predtým, ako dospel k tomuto záveru, preskúmal výhrady uvedené v tomto rozhodnutí a materiálne dôkazy predložené na ich podporu. Takýto spôsob prístupu nemožno kritizovať, keďže užitočnosť iných dokumentov na obhajobu musí byť posúdená práve s prihliadnutím na tieto okolnosti. Všeobecný súd však svoj záver založil najmä na zistení uvedenom v bode 262 napadnutého rozsudku, podľa ktorého, „keďže žalobkyňa nevzniesla v žalobe nijaké tvrdenie, ktorého cieľom by bolo spochybnenie existencie dohody, proti ktorej smeruje Komisia v [spornom] rozhodnutí, nič neumožň[ovalo] predpokladať, že by mohla objaviť v chýbajúcich podspisoch dokumenty, ktoré by jej umožnili vyvrátiť konštatovanie Komisie“. Treba pripomenúť, že odvolateľka a CFK, ako vyplýva z bodu 49 sporného rozhodnutia, počas správneho konania pred Komisiou spochybnili existenciu dohody uzavretej medzi nimi. Odvolateľka najmä tvrdila, že činnosti CFK jednostranne podporovala v okamihu, keď zamýšľala odkúpiť jej aktivity. Okrem toho v čase, keď si odvolateľka pripravovala žalobu, nemala prístup k spisu CFK, čo by mohlo vysvetliť nespochybnenie existencie takejto dohody v žalobe. V každom prípade účastníkovi konania nemožno vytýkať, že uviedol nové dôvody podnietené vývojom konania, ako to stanovuje článok 48 ods. 2 Rokovacieho poriadku Všeobecného súdu. V predmetnej veci mohla odvolateľka vyjadriť stanovisko k dokumentom zaisteným počas roka 1989 až v roku 2005. Strata určitého množstva podspisov a neexistencia zoznamu ich obsahu jej však neumožnila overiť, či chýbajúce dokumenty mohli byť užitočné na jej obhajobu a či ich v dôsledku toho mohla uplatniť. Dôsledky tejto straty pre právo na obhajobu sú o to väčšie, že podľa Komisie chýbajúce podspisy pravdepodobne obsahovali odpovede na žiadosti o informácie poskytnuté podľa článku 11 nariadenia Rady č. 17 zo 6. februára 1962, prvého nariadenia implementujúceho články [81] a [82] Zmluvy (Ú. v. ES 13, 1962, s. 204; Mim. vyd. 08/001, s. 3), a teda odpovede CFK. Nie je preto vylúčené, že odvolateľka v týchto podspisoch mohla nájsť dôkazy podporujúce tézu, ktorú rozvíjala počas správneho konania. Treba zdôrazniť, že v predmetnej veci nejde o niekoľko chýbajúcich dokumentov, ktorých obsah by mohol byť obnovený na základe iných zdrojov, ale o celé podspisy, ktoré, ak boli predpoklady Komisie opísané v bode 60 tohto rozsudku správne, mohli obsahovať podstatné dôkazy z konania pred Komisiou a ktoré mohli byť relevantné na účely obhajoby odvolateľky. Z toho vyplýva, že Všeobecný súd sa tým, že v bode 263 napadnutého rozsudku dospel k záveru, že okolnosť, že žalobkyňa nemala prístup ku všetkým dokumentom nachádzajúcim sa vo vyšetrovacom spise, jej nezabránila v zabezpečení svojej obhajoby, dopustil nesprávneho právneho posúdenia, pokiaľ ide o porušenie práva na obhajobu Komisiou, a svoje rozhodnutie, čo sa týka obsahu chýbajúcich dokumentov, založil na predpoklade, ktorý sám nemohol preskúmať. Pokiaľ ide o vypočutie dotknutého podniku pred prijatím sporného rozhodnutia, na ktoré poukázala odvolateľka vo svojom treťom odvolacom dôvode, treba pripomenúť, že je súčasťou práva na obhajobu. Porušenie práva na obhajobu teda musí byť preskúmané v závislosti od osobitných okolností každého konkrétneho prípadu. V bode 165 napadnutého rozsudku Všeobecný súd správne pripomenul, že keď Komisia po zrušení rozhodnutia, ktoré ukladá sankcie podnikom, ktoré porušili článok 81 ods. 1 ES, z dôvodu procesnej vady týkajúcej sa výlučne podmienok jeho konečného prijatia kolégiom komisárov, prijme nové rozhodnutie v podstate s totožným obsahom, ktoré je založené na rovnakých výhradách, nie je povinná vykonať nové vypočutie dotknutých podnikov (pozri v tomto zmysle rozsudok Limburgse Vinyl Maatschappij a i./Komisia, už citovaný, body 83 až 111). V predmetnej veci však otázka vypočutia odvolateľky nemôže byť oddelená od prístupu k spisu. Ak má totiž sporné rozhodnutie z podstatnej časti totožný obsah a je založené na rovnakých výhradách ako tie, ktoré boli uvedené v prvom rozhodnutí zrušenom Všeobecným súdom z dôvodu procesnej vady v záverečnom štádiu konania, a to nedostatočného overenia kolégiom komisárov, platí, že prijatie tohto prvého rozhodnutia bolo takisto dotknuté vadou predchádzajúcou tejto poslednej uvedenej vade. Ako totiž vyplýva z bodu 17 tohto rozsudku, je nepochybné, že počas správneho konania, ktoré viedlo k prijatiu uvedeného prvého rozhodnutia, Komisia odvolateľke neposkytla všetky dokumenty nachádzajúce sa v jej spise, konkrétne dokumenty v jej prospech. Ako sa pripomenulo v bode 17 tohto rozsudku, v už citovaných rozsudkoch z 29. júna 1995, Solvay/Komisia (T‑30/91) a ICI/Komisia (T‑36/91), Súd prvého stupňa v súvislosti s rozhodnutím 91/297 dotknutým v bode 12 tohto rozsudku, ktoré je pripojené k spornému rozhodnutiu a bolo predmetom toho istého oznámenia o výhradách, konštatoval, že v tomto správnom konaní bolo porušené právo na obhajobu, keďže Komisia dotknutému podniku dostatočne nesprístupnila dokumenty, najmä tie, ktoré mohli byť užitočné na jeho obhajobu. Súd prvého stupňa preto zrušil tieto rozhodnutia a najmä pripomenul na jednej strane skutočnosť, že prístup k spisu vo veciach hospodárskej súťaže vyplýva z procesných záruk určených na ochranu práva na obhajobu, a na druhej strane nevyhnutnosť vypracovať podrobný zoznam dokumentov tvoriacich spis, aby dotknutý podnik mohol posúdiť vhodnosť žiadosti o prístup k špecifickým dokumentom, ktoré môžu byť užitočné na jeho obhajobu (rozsudky z 29. júna 1995, Solvay/Komisia, T‑30/91, už citovaný, body 59 a 101, ako aj ICI/Komisia, T‑36/91, už citovaný, body 69 a 111). Napriek týmto skutočnostiam a napriek judikatúre Súdneho dvora potvrdzujúcej dôležitosť prístupu k spisu, konkrétnejšie k dokumentom v prospech podniku (pozri najmä rozsudok z 8. júla 1999, Hercules Chemicals/Komisia, C‑51/92 P, Zb. s. I‑4235), Komisia prijala rovnaké rozhodnutie ako to, ktoré bolo zrušené pre nedostatočné overenie bez začatia nového správneho konania, v rámci ktorého by vypočula odvolateľku po tom, ako jej sprístupnila spis. Z toho vyplýva, že Všeobecný súd tým, že neprihliadol na špecifické okolnosti veci, a najmä tým, že vychádzal zo skutočnosti, že prvé rozhodnutie bolo zrušené pre nedostatočné overenie a druhé rozhodnutie obsahovalo rovnaké výhrady, nesprávne dospel k záveru, že vypočutie odvolateľky nebolo potrebné. Dopustil sa tak nesprávneho právneho posúdenia, keď rozhodol, že Komisia neporušila právo na obhajobu tým, že nevypočula odvolateľku pred prijatím sporného rozhodnutia. Z vyššie uvedeného vyplýva, že druhý a tretí odvolací dôvod sú dôvodné a že napadnutý rozsudok musí byť zrušený v rozsahu, v akom Všeobecný súd týmto rozsudkom nezrušil sporné rozhodnutie pre porušenie práva na obhajobu. Keďže uznanie dôvodnosti druhého a tretieho dôvodu má za následok zrušenie napadnutého rozsudku, nie je opodstatnené preskúmať prvý odvolací dôvod. O žalobe podanej proti spornému rozhodnutiu Podľa článku 61 Štatútu Súdneho dvora Európskej únie, ak je odvolanie dôvodné, Súdny dvor zruší rozhodnutie Všeobecného súdu. Súdny dvor môže sám rozhodnúť s konečnou platnosťou vo veci samej, ak to stav konania dovoľuje. Tak je to aj v danom prípade. Z bodov 47 až 69 tohto rozsudku vyplýva, že žaloba je dôvodná a je opodstatnené zrušiť sporné rozhodnutie z dôvodu porušenia práva na obhajobu. O trovách Podľa článku 122 Rokovacieho poriadku Súdneho dvora, ak je odvolanie dôvodné a ak Súdny dvor sám rozhodne s konečnou platnosťou vo veci samej, potom rozhodne aj o trovách konania. Podľa článku 69 ods. 2 tohto poriadku, ktorý sa na základe jeho článku 118 uplatňuje na konanie o odvolaní, účastník konania, ktorý vo veci nemal úspech, je povinný nahradiť trovy konania, ak to bolo v tomto zmysle navrhnuté. Keďže Komisia nemala úspech v podstatnej časti svojich dôvodov a odvolateľka navrhla zaviazať ju na náhradu trov konania, je opodstatnené zaviazať Komisiu, aby okrem svojich trov konania znášala všetky trovy konania odvolateľky tak v prvostupňovom, ako aj v odvolacom konaní. Z týchto dôvodov Súdny dvor (veľká komora) rozhodol a vyhlásil: 1. Rozsudok Všeobecného súdu Európskej únie zo 17. decembra 2009, Solvay/Komisia (T‑58/01), sa zrušuje. 2. Rozhodnutie Komisie 2003/5/ES z 13. decembra 2000 týkajúce sa konania o uplatnení článku 81 Zmluvy ES (COMP/33.133 – B: Uhličitan sodný – Solvay, CFK) sa zrušuje. 3. Európska komisia je povinná nahradiť trovy konania vynaložené tak v prvostupňovom, ako aj v odvolacom konaní. Podpisy * Jazyk konania: francúzština.

62020CJ0027

fi

Ennakkoratkaisupyyntö koskee SEUT 20 ja SEUT 45 artiklan, sosiaaliturvajärjestelmien yhteensovittamisesta 29.4.2004 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EY) N:o 883/2004 ( EUVL 2004, L 166, s. 1 ja oikaisu EUVL 2004, L 200, s. 1 ) 4 artiklan ja työntekijöiden vapaasta liikkuvuudesta unionin alueella 5.4.2011 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen N:o 492/2011 ( EUVL 2011, L 141, s. 1 ) 7 artiklan 2 kohdan tulkintaa. Tämä pyyntö on esitetty asiassa, jossa asianosaisina ovat aviopuolisot PF ja QG, jotka ovat Ranskan kansalaisia, sekä Caisse d’allocations familiales (CAF) d’Ille-et-Vilaine (Ille-et-Vilainen departementin perheavustuskassa, Ranska) ja joka koskee viitevuoden määrittämistä arvioitaessa heidän oikeuttaan perheavustuksiin ja niiden määrän laskemista. Asiaa koskevat oikeussäännöt Unionin oikeus Asetus N:o 883/2004 Asetusta N:o 883/2004 sovelletaan sen 2 artiklan 1 kohdan mukaan ”sellaisiin jossakin jäsenvaltiossa asuviin jäsenvaltion kansalaisiin, – – jotka ovat tai ovat olleet yhden tai useamman jäsenvaltion lainsäädännön alaisia, sekä heidän perheenjäseniinsä ja heidän jälkeensä eläviin”. Tämän asetuksen 4 artiklan sanamuoto on seuraava: ”Henkilöillä, joihin tätä asetusta sovelletaan, on samat jäsenvaltion lainsäädännön mukaiset etuudet ja velvollisuudet kuin kyseisen jäsenvaltion kansalaisilla, jollei tässä asetuksessa toisin säädetä.” Asetus N:o 492/2011 Asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan 1 ja 2 kohdassa säädetään seuraavaa: ”1.   Jäsenvaltion kansalaista ei työntekijänä saa kansalaisuutensa vuoksi saattaa toisen jäsenvaltion alueella kotimaisiin työntekijöihin verrattuna eri asemaan työ- ja palvelussuhteen ehtojen suhteen; tämä koskee erityisesti palkkausta, irtisanomista ja työttömyyden sattuessa paluuta saman alan työhön tai uudelleen työllistämistä. 2.   Hänen on saatava samat sosiaaliset ja verotukseen liittyvät edut kuin kotimaisten työntekijöiden.” Ranskan oikeus Sosiaaliturvakoodeksin (code de la sécurité sociale) L. 521-1 §:n mukaan perheavustuksia maksetaan toisesta huollettavana olevasta lapsesta alkaen. Perheavustusten suuruus määritetään huollettavana olevien lasten lukumäärän ja kotitalouden tulojen perusteella. Perheavustuksia myönnettäessä ja niiden suuruutta määritettäessä huomioon otettavien tulojen määrän laskemisen osalta sosiaaliturvakoodeksin R. 532-3 §:ssä täsmennetään, että ”[h]uomioon otetaan viitevuoden tulot” ja että ”[v]iitevuosi on maksukautta edeltävää vuotta edeltänyt vuosi”. Pääasia ja ennakkoratkaisukysymys Aviopuolisot PF ja QG, jotka ovat Ranskan kansalaisia, ovat ilmoittaneet vuosina 2011 ja 2012 veronalaisia tuloja 59734 euroa ja 63680 euroa. Koska heillä on huollettavanaan neljä alaikäistä lasta, heille maksettiin perheavustuksia kuukausittain yhteensä 458,02 euroa. Näiden lapsilisien maksaminen keskeytettiin, kun QG, joka työskenteli Ranskan oikeuslaitoksen tuomarina, siirtyi kolmeksi vuodeksi Euroopan unionin tuomioistuimeen Luxemburgiin. Uuden tehtävänsä vuoksi QG:n vuotuiset tulot kasvoivat, ja ne olivat 123609 euroa vuonna 2015 ja 132499 euroa vuonna 2016. QG:n palattua vuoden 2017 syyskuussa Ranskaan ja takaisin alkuperäiseen virkaansa, jonka seurauksena hänen tulonsa laskivat huomattavasti, pääasian kantajat osoittivat 1.12.2017 CAF d’Ille-et-Vilainelle perheavustuksia koskevan hakemuksen ja väittivät, että huomioon otettavien tulojen oli oltava kotitalouden tulot kyseisen hakemuksen tekopäivänä ja että sosiaaliturvakoodeksin R. 532‑3 §:n säännökset, joissa määritellään viitevuodeksi maksukautta edeltänyttä vuotta edeltänyt vuosi eli tässä tapauksessa vuosi 2015, on jätettävä soveltamatta. CAF d’Ille-et-Vilaine ilmoitti pääasian kantajille 24.1.2018 tekemällään päätöksellä, että perheavustusten kuukausittainen määrä olisi 115,65 euroa. Pääasian kantajat tekivät tästä päätöksestä oikaisuvaatimuksen, joka hylättiin. He nostivat ennakkoratkaisua pyytäneessä tuomioistuimessa kanteen, jossa he vaativat, että kyseinen päätös on kumottava ja että heille maksettavien perheavustusten kuukausittaiseksi määräksi on vahvistettava 462,62 euroa, joka on summa, jossa heidän mukaansa otetaan huomioon tulot päivitettyinä sekä huollettavana olevien lasten lukumäärä. Pääasian kantajien mukaan CAF d’Ille-et-Vilaine ei ole noudattanut SEUT 20 ja SEUT 45 artiklan määräyksiä, asetuksen N:o 883/2004 4 artiklaa eikä asetuksen N:o 492/2011 7 artiklaa. Lisäksi sosiaaliturvakoodeksin R. 532-3 §:llä loukataan yhdenvertaisen kohtelun periaatetta ja se on siten ilmeisen lainvastainen. Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin muistuttaa aluksi, että SEUT 45 artiklan sanamuodon mukaan työntekijöiden vapaa liikkuvuus merkitsee, että kaikki kansalaisuuteen perustuva jäsenvaltioiden työntekijöiden syrjintä työsopimuksen tekemisessä sekä palkkauksessa ja muissa työehdoissa poistetaan. Tämän jälkeen se kysyy, onko pääasiassa kyseessä oleva kansallinen säännös luonteeltaan syrjivä, ja jos näin on, voidaanko sitä pitää perusteltuna yleisen edun mukaisista pakottavista syistä. Olisi nimittäin unionin oikeuden kanssa ristiriitaista, että jäsenvaltion kansalaisen palattua lähtöjäsenvaltioonsa häntä kohdeltaisiin työntekijänä epäedullisemmin kuin häntä olisi kohdeltu, jos hän ei olisi käyttänyt perussopimuksen mukaisia mahdollisuuksia vapaaseen liikkuvuuteen. Tässä tilanteessa tribunal de grande instance de Rennes (Rennesin alioikeus) on päättänyt lykätä asian käsittelyä ja esittää unionin tuomioistuimelle seuraavan ennakkoratkaisukysymyksen: ”Onko unionin oikeutta ja erityisesti [SEUT] 20 ja [SEUT] 45 artiklaa sekä asetuksen N:o 883/2004 4 artiklaa ja asetuksen N:o 492/2011 7 artiklaa tulkittava siten, että ne ovat esteenä sosiaaliturvakoodeksin R. 532-3 §:n kaltaiselle kansalliselle säännökselle, jonka mukaan perhe-etuuksia laskettaessa viitevuotena on maksukautta edeltävää vuotta edeltänyt kalenterivuosi ja jonka soveltaminen johtaa siihen, että sen jälkeen kun etuudensaajan tulot kasvavat huomattavasti toisessa jäsenvaltiossa, ne putoavat hänen palattuaan alkuperävaltioonsa, kyseinen etuudensaaja menettää osan perheavustuksistaan sellaisista maassa asuvista poiketen, jotka eivät ole käyttäneet oikeuttaan vapaaseen liikkuvuuteen?” Ennakkoratkaisukysymyksen tarkastelu Aluksi on määritettävä, sovelletaanko kaikkia ennakkoratkaisupyynnössä tarkoitettuja säännöksiä ja määräyksiä pääasiassa kyseessä olevaan tilanteeseen, jossa on kyse kansallisen virkamiehen tilapäisestä siirtymisestä Euroopan unionin toimielimen palvelukseen. EUT-sopimuksen työntekijöiden vapaata liikkuvuutta koskevista määräyksistä on todettava, että vakiintuneesta oikeuskäytännöstä ilmenee, että unionin kansalainen, joka työskentelee muussa jäsenvaltiossa kuin alkuperäjäsenvaltiossaan ja ottaa vastaan työn kansainvälisessä järjestössä, kuuluu SEUT 45 artiklan soveltamisalaan (ks. tuomio 15.3.1989, Echternach ja Moritz, 389/87 ja 390/87 , EU:C:1989:130 , kohta; tuomio 6.10.2016, Adrien ym., C‑466/15 , EU:C:2016:749 , kohta ja tuomio 31.5.2017, U, C‑420/15 , EU:C:2017:408 , kohta). Tästä seuraa, ettei unionin kansalaisilta, jotka työskentelevät unionin toimielimen tai muun elimen palveluksessa muussa jäsenvaltiossa kuin alkuperäjäsenvaltiossaan, voida evätä oikeutta heille SEUT 45 artiklassa turvattuihin oikeuksiin ja sosiaalietuuksiin (ks. vastaavasti tuomio 15.3.1989, Echternach ja Moritz, 389/87 ja 390/87 , EU:C:1989:130 , kohta ja tuomio 6.10.2016, Adrien ym., C‑466/15 , EU:C:2016:749 , kohta). SEUT 20 artiklasta on todettava, että vaikka sillä otetaan käyttöön unionin kansalaisuus, siinä määrätään ainoastaan, että unionin kansalaisilla on kyseisessä sopimuksessa määrätyt oikeudet ja velvollisuudet. Tätä artiklaa ei näin tältä osin tulisi tulkita itsenäisesti suhteessa perussopimuksen erityismääräyksiin, joilla säännellään unionin kansalaisten oikeuksia ja velvollisuuksia (ks. vastaavasti tuomio 16.12.2004, My, C‑293/03 , EU:C:2004:821 , kohta ja tuomio 31.5.2017, U, C‑420/15 , EU:C:2017:408 , kohta). Näin ollen SEUT 20 artiklan tulkinnalla ei ole merkitystä pääasian ratkaisun kannalta. Myöskään sosiaaliturvajärjestelmien yhteensovittamista koskevien säännösten tulkinnalla ei ole merkitystä. Unionin tuomioistuinten oikeuskäytännön mukaisesti unionin virkamiehiä ei nimittäin voida pitää asetuksessa N:o 883/2004 tarkoitettuina työntekijöinä, koska he eivät kuulu minkään kansallisen sosiaaliturvajärjestelmän piiriin, mitä edellytetään kyseisen asetuksen 2 artiklan 1 kohdassa, jossa määritetään asetuksen henkilöllinen soveltamisala (ks. vastaavasti tuomio 3.10.2000, Ferlini, C‑411/98 , EU:C:2000:530 , kohta ja tuomio 16.12.2004, My, C‑293/03 , EU:C:2004:821 , kohta). Asetuksen N:o 492/2011 7 artiklasta on muistutettava, että se on vain erityinen ilmaus SEUT 45 artiklan 2 kohdassa vahvistetusta syrjintäkiellon periaatteesta työolojen ja ‑ehtojen erityisalalla ja että sitä on näin ollen tulkittava samalla tavalla kuin viimeksi mainittua artiklaa (tuomio 23.2.2006, komissio v. Espanja, C‑205/04 , ei julkaistu, EU:C:2006:137 , kohta ja tuomio 13.3.2019, Gemeinsamer Betriebsrat EurothermenResort Bad Schallerbach, C‑437/17 , EU:C:2019:193 , kohta). Se seikka, että pääasiassa kyseessä oleva työntekijä on unionin toimielimen palveluksessa, ei ole ratkaisevaa tältä osin, koska asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan 2 kohdalla tavoitellulla yhdenvertaisen kohtelun tavoitteella pyritään juuri ulottamaan muiden jäsenvaltioiden kansalaisiin kaikki työsopimukseen liittyvät tai siihen liittymättömät sosiaaliset edut, jotka tunnustetaan yleensä kotimaisille työntekijöille pääasiallisesti näiden objektiivisen työntekijäaseman perusteella tai pelkästään sillä perusteella, että näiden vakinainen asuinpaikka on valtion alueella (ks. vastaavasti tuomio 18.12.2019, Generálny riaditeľ Sociálnej poisťovne Bratislava ym., C‑447/18 , EU:C:2019:1098 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Näiden seikkojen perusteella ja jotta ennakkoratkaisua pyytäneelle tuomioistuimelle voidaan antaa hyödyllinen vastaus on katsottava, että ennakkoratkaisukysymys koskee ainoastaan SEUT 45 artiklan ja asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan tulkintaa. Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin tiedustelee näin ollen tällä kysymyksellä pääasiallisesti, onko SEUT 45 artiklaa ja asetuksen N:o 492/2011 7 artiklaa tulkittava siten, että ne ovat esteenä kansalliselle säännöstölle, jonka mukaan maksettavien perhe-etuuksien laskemista varten viitevuotena pidetään maksukautta edeltävää vuotta edeltänyttä kalenterivuotta, joten tapauksessa, jossa kansallisen virkamiehen saamat tulot kasvavat huomattavasti, kun hän tilapäisesti siirtyy toisessa jäsenvaltiossa sijaitsevaan unionin toimielimeen, perheavustuksien määrä on huomattavasti pienempi kahden vuoden ajan, kun kyseinen virkamies palaa alkuperäjäsenvaltioonsa. SEUT 45 artiklan 2 kohdan ja asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan 1 kohdan vastaisen mahdollisen syrjinnän olemassaolosta on todettava, että pääasiassa kyseessä olevaa kansallista säännöstöä, jossa vahvistetaan maksettavien perheavustuksien määrä niiden tulojen perusteella, joita työntekijä sai viitekalenterivuotena, joka määritellään siten, että se on maksukautta edeltävää vuotta edeltänyt vuosi, sovelletaan erotuksetta kaikkiin työntekijöihin heidän kansalaisuudestaan riippumatta, joten sillä ei luoda suoraan kansalaisuuteen perustuvaa syrjintää. Unionin tuomioistuimelle toimitetusta asiakirja-aineistosta ei myöskään ilmene, että ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin katsoisi, että kyseinen säännöstö voisi johtaa välilliseen syrjintään, koska se saattaa johtaa työntekijöiden, jotka ovat muiden jäsenvaltioiden kansalaisia, kohtelemiseen epäedullisemmin kuin kotimaisia työntekijöitä. Siltä osin kuin on kyse siitä, merkitseekö pääasiassa kyseessä oleva kansallinen säännöstö SEUT 45 artiklan 1 kohdan vastaista rajoitusta työntekijöiden vapaalle liikkuvuudelle unionissa, on muistutettava, että tämä määräys on esteenä kaikille sellaisille toimenpiteille, jotka – vaikka niitä sovelletaan ilman kansalaisuuteen tai asuinpaikkaan perustuvaa syrjintää – voivat haitata sitä, että unionin kansalaiset käyttävät EUT-sopimuksessa taattuja perusvapauksia, tai tehdä niiden käytöstä vähemmän houkuttelevaa (ks. vastaavasti tuomio 1.4.2008, Gouvernement de la Communauté française ja gouvernement wallon, C‑212/06 , EU:C:2008:178 , kohta ja tuomio 6.10.2016, Adrien ym., C‑466/15 , EU:C:2016:749 , kohta). Tältä osin on todettava, että vakiintuneen oikeuskäytännön mukaan SEUT 45 artiklan tarkoituksena on helpottaa unionin kansalaisten kaikenlaisen ansiotyön tekemistä unionin alueella ja että se on esteenä kaikille kansallisille toimenpiteille, joilla voi olla epäsuotuisa vaikutus näihin kansalaisiin, kun nämä haluavat harjoittaa taloudellista toimintaa toisen jäsenvaltion alueella (tuomio 1.4.2008, Gouvernement de la Communauté française ja gouvernement wallon, C‑212/06 , EU:C:2008:178 , kohta; tuomio 21.1.2016, komissio v. Kypros, C‑515/14 , EU:C:2016:30 , kohta ja tuomio 7.3.2018, DW, C‑651/16 , EU:C:2018:162 , kohta). SEUT 45 artiklan tarkoituksena on näin ollen muun muassa välttää se, että työntekijää, joka käyttämällä oikeuttaan vapaaseen liikkuvuuteen on työskennellyt useammassa jäsenvaltiossa, kohdeltaisiin ilman objektiivisia perusteita epäedullisemmin kuin sellaista työntekijää, joka on työskennellyt koko työuransa ajan ainoastaan yhdessä jäsenvaltiossa (ks. mm. tuomio 7.3.1991, Masgio, C‑10/90 , EU:C:1991:107 , kohta ja tuomio 21.1.2016, komissio v. Kypros, C‑515/14 , EU:C:2016:30 , kohta ja tuomio 7.3.2018, DW, C‑651/16 , EU:C:2018:162 , kohta). Nyt käsiteltävässä asiassa on todettava, että niitä perheavustuksia saavia henkilöitä, jotka ovat käyttäneet oikeuttaan vapaaseen liikkuvuuteen, ei kohdella epäedullisemmin kuin tällaisia avustuksia saavia henkilöitä, jotka eivät ole käyttäneet tätä oikeutta. Pääasiassa kyseessä olevan kaltaisen kansallisen lainsäädännön mukaan työntekijään, joka on jäsenvaltion kansalainen ja jonka tulot ovat joko kasvaneet tai laskeneet hänen siirtyessään tilapäisesti toiseen jäsenvaltioon, sovelletaan nimittäin samoja, viitejakson aikana saatuihin tuloihin perustuvia perheavustusten laskemista koskevia yksityiskohtaisia sääntöjä kuin työntekijään, joka ei ole poistunut alkuperäjäsenvaltiostaan mutta jonka tulot ovat vaihdelleet samalla tavalla. Pääasian kantajien tapauksessa heidän alkuperäjäsenvaltioonsa palaamisen vuoksi laskeneen perheavustusten määrän laskemista varten otettiin huomioon korkeammat tulot, joita he saivat toiseen jäsenvaltioon siirryttyään, samalla tavoin kuin sellaisen työntekijän, joka ei ole käyttänyt oikeuttaan vapaaseen liikkuvuuteen, tulojen samankaltainen kasvu olisi johtanut näiden avustusten määrän samankaltaiseen laskuun. Näin ollen vapaata liikkuvuutta koskevan oikeuden käyttäminen sellaisenaan ei johtanut pääasian kantajille maksettujen avustusten määrän pienentymiseen, vaan siihen johti se seikka, että näiden viimeksi mainittujen toisessa jäsenvaltiossa oleskelun yhteydessä saamat tulot olivat korkeammat kuin ennen kyseistä oleskelua tai sen jälkeen saadut tulot. Vaikka pääasian kantajat toteavat, etteivät he kiistä alkuperäjäsenvaltionsa toimivaltaa järjestää sosiaaliturvajärjestelmänsä muun muassa vahvistamalla maksettavien avustusten määrittämistä koskevat yksityiskohtaiset säännöt, he väittävät kuitenkin, että kotitaloudelle, jonka tulot ovat kasvaneet vastaavalla tavalla kuin heidän tulonsa kasvoivat ja joka on jäänyt alkuperäjäsenvaltioonsa, olisi edelleen maksettu kahden vuoden ajan korotettuja perheavustuksia, vaikka tulot ylittivät pääasiassa kyseessä olevassa säännöstössä vahvistetun tulorajan, ja että näiden avustusten määrä laskisi vasta kolmannesta vuodesta alkaen. Väittäessään, että tällaisen kotitalouden tilanne olisi ollut täysin neutraali siitä huolimatta, että sen tulojen tosiasiallinen kehitys otetaan huomioon viiveellä, pääasian kantajat eivät tosiasiassa arvostele perheavustusten suuruuden määrittämiseen sovellettavia yksityiskohtaisia sääntöjä vaan pikemminkin sitä, että oleskellessaan toisessa jäsenvaltiossa he eivät voineet edelleen saada korotettuja perheavustuksia saadakseen mahdollisen kompensaation paluun tapauksessa. Primaarioikeudessa ei kuitenkaan voida taata vakuutetulle, että muuttaminen hänen alkuperäjäsenvaltiostaan toiseen jäsenvaltioon olisi sosiaaliturvan ja erityisesti sairaus- tai vanhuusetuuksien tai jopa perheavustusten kannalta neutraalia. On nimittäin muistutettava, että työntekijän muuttaminen toiseen jäsenvaltioon voi olla tapauskohtaisesti ja jäsenvaltioiden järjestelmien ja lainsäädäntöjen välillä vallitsevien erojen vuoksi sosiaalisen suojelun osalta asianomaiselle henkilölle enemmän tai vähemmän edullinen (ks. vastaavasti tuomio 6.10.2016, Adrien ym., C‑466/15 , EU:C:2016:749 , kohta ja tuomio 18.7.2017, Erzberger, C‑566/15 , EU:C:2017:562 , kohta). Näin ollen se, että pääasian kantajat eivät voineet saada alkuperäjäsenvaltionsa maksamia perhe-etuuksia ollessaan toisessa jäsenvaltiossa ja että perheavustukset, joita he saavat tähän viimeksi mainittuun valtioon palatessaan, eivät kahden vuoden ajan ole kyseisenä aikana saatujen tulojen mukaisia, ei voi merkitä epäedullisempaa kohtelua, joka on ristiriidassa työntekijöiden vapaan liikkuvuuden ja erityisesti SEUT 45 artiklan kanssa. Sama päätelmä on tehtävä asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan 2 kohdan osalta, koska – kuten tämän tuomion 24 kohdassa on muistutettu – kyseistä säännöstä on tulkittava samalla tavalla kuin SEUT 45 artiklaa. Lisäksi pääasian kantajien väitteestä, jonka mukaan pääasiassa kyseessä oleva kansallinen säännöstö on omiaan vaikuttamaan työntekijän, joka on jonkin jäsenvaltion kansalainen, päätökseen muuttaa toiseen jäsenvaltioon työskennelläkseen siellä ja saadakseen siellä korkeampia tuloja, koska hänen palatessaan alkuperäjäsenvaltioonsa hänelle aiheutuu haittaa sen vuoksi, että hänelle maksetaan huomattavasti pienempiä perheavustuksia, on muistutettava, että niitä syitä, joiden vuoksi siirtotyöläinen päättää käyttää oikeuttaan vapaaseen liikkuvuuteen unionin alueella, ei voida ottaa huomioon arvioitaessa kansallisen säännöksen syrjivyyttä (ks. vastaavasti tuomio 5.12.2013, Zentralbetriebsrat der gemeinnützigen Salzburger Landeskliniken, C‑514/12 , EU:C:2013:799 , kohta). Kaiken edellä esitetyn perusteella esitettyyn kysymykseen on vastattava, että SEUT 45 artiklaa ja asetuksen N:o 492/2011 7 artiklan 2 kohtaa on tulkittava siten, että ne eivät ole esteenä jäsenvaltion säännöstölle, jonka mukaan maksettavien perhe-etuuksien laskemista varten viitevuotena pidetään maksukautta edeltävää vuotta edeltänyttä kalenterivuotta, joten tapauksessa, jossa kansallisen virkamiehen saamat tulot kasvavat huomattavasti, kun hän tilapäisesti siirtyy toisessa jäsenvaltiossa sijaitsevaan unionin toimielimeen, perheavustusten määrä on huomattavasti pienempi kahden vuoden ajan, kun kyseinen virkamies palaa alkuperäjäsenvaltioonsa. Oikeudenkäyntikulut Pääasian asianosaisten osalta asian käsittely unionin tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Oikeudenkäyntikuluja, jotka ovat aiheutuneet muille kuin näille asianosaisille huomautusten esittämisestä unionin tuomioistuimelle, ei voida määrätä korvattaviksi. Näillä perusteilla unionin tuomioistuin (kahdeksas jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: SEUT 45 artiklaa ja työntekijöiden vapaasta liikkuvuudesta unionin alueella 5.4.2011 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EU) N:o 492/2011 7 artiklan 2 kohtaa on tulkittava siten, että ne eivät ole esteenä jäsenvaltion säännöstölle, jonka mukaan maksettavien perhe-etuuksien laskemista varten viitevuotena pidetään maksukautta edeltävää vuotta edeltänyttä kalenterivuotta, joten tapauksessa, jossa kansallisen virkamiehen saamat tulot kasvavat huomattavasti, kun hän tilapäisesti siirtyy toisessa jäsenvaltiossa sijaitsevaan unionin toimielimeen, perheavustusten määrä on huomattavasti pienempi kahden vuoden ajan, kun kyseinen virkamies palaa alkuperäjäsenvaltioonsa. Allekirjoitukset ( *1 ) Oikeudenkäyntikieli: ranska.

62009CJ0013

pt

Incumprimento de Estado – Não adopção, no prazo previsto, das disposições necessárias para dar cumprimento à Directiva 2006/86/CE da Comissão, de 24 de Outubro de 2006, que aplica a Directiva 2004/23/CE do Parlamento Europeu e do Conselho no que se refere aos requisitos de rastreabilidade, à notificação de reacções e incidentes adversos graves e a determinados requisitos técnicos para a codificação, processamento, preservação, armazenamento e distribuição de tecidos e células de origem humana (JO L 294, p. 32) Dispositivo 1) A República Italiana não cumpriu as obrigações que lhe incumbem por força da Directiva 2006/86/CE da Comissão, de 24 de Outubro de 2006, que aplica a Directiva 2004/23/CE do Parlamento Europeu e do Conselho no que se refere aos requisitos de rastreabilidade, à notificação de reacções e incidentes adversos graves e a determinados requisitos técnicos para a codificação, processamento, preservação, armazenamento e distribuição de tecidos e células de origem humana, ao não adoptar, no prazo estabelecido, as disposições legislativas, regulamentares e administrativas necessárias para dar cumprimento a essa directiva. 2) A República Helénica é condenada nas despesas.

62015CJ0128

fr

Par sa requête, le Royaume d’Espagne demande l’annulation du règlement (UE) n o 1367/2014 du Conseil, du 15 décembre 2014, établissant, pour 2015 et 2016, les possibilités de pêche ouvertes aux navires de l’Union pour certains stocks de poissons d’eau profonde ( JO 2014, L 366, p. 1 ), dans la mesure où le Conseil de l’Union européenne aurait dépassé les limites de son pouvoir d’appréciation en fixant un total admissible des captures (TAC) commun pour le grenadier de roche ( Coryphaenoides rupestris, en langue anglaise « Roundnose grenadier ») et le grenadier berglax ( Macrourus berglax, en langue anglaise « Roughhead grenadier ») dans deux zones de gestion, à savoir les zones « 5B67 » et « 8X14 », sans tenir compte du principe de stabilité relative des activités de pêche et en violation des principes de proportionnalité et d’égalité de traitement. Le cadre juridique Le règlement (UE) n o 1380/2013 Le règlement (UE) n o 1380/2013 du Parlement européen et du Conseil, du 11 décembre 2013, relatif à la politique commune de la pêche, modifiant les règlements (CE) n o 1954/2003 et (CE) n o 1224/2009 du Conseil et abrogeant les règlements (CE) n o 2371/2002 et (CE) n o 639/2004 du Conseil et la décision 2004/585/CE du Conseil ( JO 2013, L 354, p. 22 , ci-après le « règlement PCP »), comporte des dispositions tendant à la réalisation d’objectifs poursuivis par la politique commune de la pêche (PCP). Les considérants 4, 6, 10 et 24 ainsi que 34 à 36 du règlement PCP énoncent : « (4) Il convient que la PCP garantisse que les activités de pêche et d’aquaculture contribuent à assurer la viabilité à long terme sur les plans environnemental, économique et social. Elle devrait comprendre des règles visant à assurer la traçabilité, la sécurité et la qualité des produits commercialisés dans l’Union. Par ailleurs, la PCP devrait contribuer à accroître la productivité, à garantir un niveau de vie équitable pour le secteur de la pêche, y compris pour les pêcheries à petite échelle, et la stabilité des marchés et elle devrait veiller à la sécurité de l’approvisionnement alimentaire et l’approvisionnement des consommateurs à des prix raisonnables. Il convient que la PCP contribue à la stratégie Europe 2020 pour une croissance intelligente, durable et inclusive et participe à la réalisation des objectifs qui y sont définis. [...] (6) [L]es instruments internationaux définissent principalement des obligations en matière de conservation, notamment l’obligation de prendre des mesures de conservation et de gestion visant à maintenir ou à rétablir les ressources marines à des niveaux qui permettent d’obtenir le rendement maximal durable tant dans les zones marines relevant de la juridiction nationale qu’en haute mer, et de coopérer avec les autres États à cette fin, l’obligation d’appliquer largement l’approche de précaution en matière de conservation, de gestion et d’exploitation des stocks halieutiques, l’obligation de garantir la compatibilité des mesures de conservation et de gestion lorsque les ressources marines se trouvent dans des zones marines ayant un statut juridictionnel différent, et l’obligation de prendre dûment en considération les autres utilisations légitimes des mers et océans. [...] [...] (10) Il convient que l’exploitation durable des ressources biologiques de la mer repose sur l’approche de précaution, issue du principe de précaution mentionné à l’article 191, paragraphe 2, premier alinéa, du traité, en tenant compte des données scientifiques disponibles. [...] (24) Il convient que les plans pluriannuels couvrent, dans la mesure du possible, des stocks multiples lorsque ces stocks font l’objet d’une exploitation conjointe. Ces plans pluriannuels devraient établir le cadre aux fins de l’exploitation durable des stocks et des écosystèmes marins concernés, en définissant des calendriers précis et des mécanismes de sauvegarde pour faire face aux événements imprévus. Les plans pluriannuels devraient également être soumis à des objectifs de gestion clairement définis afin de contribuer à l’exploitation durable des stocks et à la protection des écosystèmes marins concernés. Ces plans devraient être adoptés en concertation avec les conseils consultatifs, les opérateurs du secteur de la pêche, les scientifiques et les autres parties prenantes ayant un intérêt dans la gestion de la pêche. [...] (34) Pour ce qui est des stocks pour lesquels aucun plan pluriannuel n’a été établi, il convient de garantir des taux d’exploitation permettant d’obtenir le rendement maximal durable en fixant des limites concernant les captures ou l’effort de pêche. Si les données disponibles ne sont pas suffisantes, des paramètres approximatifs devraient être utilisés pour la gestion des pêches. (35) Compte tenu de la situation économique précaire dans laquelle se trouve le secteur de la pêche et de la dépendance de certaines communautés côtières à l’égard de la pêche, il est nécessaire de garantir une stabilité relative des activités de pêche en répartissant les possibilités de pêche entre les États membres de manière à attribuer à chacun d’entre eux une part prévisible des stocks. (36) Il convient que cette stabilité relative des activités de pêche, vu la situation biologique temporaire des stocks, permette de préserver et de tenir pleinement compte des besoins particuliers des régions dont les communautés locales sont particulièrement tributaires de la pêche et des activités connexes, comme l’a décidé le Conseil dans sa résolution du 3 novembre 1976 [...] » L’article 1 er , paragraphe 1, sous a), du règlement PCP prévoit que la PCP couvre la « conservation des ressources biologiques de la mer, ainsi que la gestion des pêcheries et des flottes qui exploitent ces ressources ». L’article 2, paragraphe 2, dudit règlement dispose : « La PCP applique l’approche de précaution en matière de gestion des pêches et vise à faire en sorte que l’exploitation des ressources biologiques vivantes de la mer rétablisse et maintienne les populations des espèces exploitées au-dessus des niveaux qui permettent d’obtenir le rendement maximal durable. [...] » Selon l’article 3, sous c), du même règlement, les mesures adoptées dans le cadre de la PCP sont établies « conformément aux meilleurs avis scientifiques disponibles ». L’article 4 du règlement PCP, intitulé « Définitions », prévoit, à son paragraphe 1, point 8 : « Aux fins du présent règlement, on entend par : [...] “approche de précaution en matière de gestion des pêches”, telle que visée à l’article 6 de l’accord des Nations unies sur les stocks de poisson, une approche selon laquelle l’absence de données scientifiques pertinentes ne devrait pas servir de justification pour ne pas adopter ou pour reporter l’adoption de mesures de gestion visant à conserver les espèces cibles, les espèces associées ou dépendantes, les espèces non cibles et leur environnement ». L’article 6, paragraphe 2, dudit règlement est libellé comme suit : « Dans le cadre de l’application du présent règlement, la Commission européenne consulte les organismes consultatifs et les organismes scientifiques compétents. Les mesures de conservation sont adoptées en tenant compte des avis scientifiques, techniques et économiques disponibles, y compris, le cas échéant, des rapports établis par le [comité scientifique, technique et économique de la pêche (CSTEP)] et d’autres organismes consultatifs, d’avis émanant des conseils consultatifs et des recommandations communes présentées par les États membres en vertu de l’article 18. » L’article 16 du même règlement dispose : « 1.   Les possibilités de pêche réparties entre les États membres garantissent une stabilité relative des activités de pêche à chaque État membre pour chaque stock halieutique ou pêcherie. Les intérêts de chaque État membre sont pris en compte lors de la répartition de nouvelles possibilités de pêche. 2.   Lorsqu’une obligation de débarquement pour un stock halieutique est établie, les possibilités de pêche sont déterminées en tenant compte du fait qu’elles visent à rendre compte non plus des débarquements, mais des captures, étant donné que la première année et les années suivantes, les rejets de ce stock ne seront plus autorisés. 3.   Lorsque de nouvelles preuves scientifiques montrent qu’il y a une nette disparité entre les possibilités de pêche qui ont été fixées pour un stock précis et l’état réel de ce stock, les États membres ayant un intérêt direct peuvent soumettre une demande motivée à la Commission pour qu’elle présente une proposition visant à atténuer cette disparité tout en respectant les objectifs énoncés à l’article 2, paragraphe 2. 4.   Les possibilités de pêche sont déterminées conformément aux objectifs énoncés à l’article 2, paragraphe 2, et dans le respect des objectifs ciblés quantifiables, les échéances et les marges établis conformément à l’article 9, paragraphe 2, et à l’article 10, paragraphe 1, points b) et c). [...] » L’article 25 du règlement PCP, inséré dans la partie V dudit règlement, intitulée « Base scientifique pour la gestion des pêches », dispose : « 1.   Conformément aux règles adoptées en matière de collecte des données, les États membres collectent et gèrent des données biologiques, environnementales, techniques et socioéconomiques nécessaires à la gestion des pêches et les mettent à la disposition des utilisateurs finals, y compris les organismes désignés par la Commission. L’acquisition et la gestion de ces données peuvent faire l’objet d’un financement au titre du Fonds européen pour les affaires maritimes et la pêche, conformément à un futur acte de l’Union établissant les conditions du soutien financier à la politique maritime et de la pêche pour la période 2014-2020. Ces données permettent notamment d’évaluer : a) l’état des ressources biologiques de la mer exploitées ; b) le niveau de la pêche et l’incidence des activités de pêche sur les ressources biologiques de la mer et les écosystèmes marins ; et c) les performances socioéconomiques des secteurs de la pêche, de l’aquaculture et de la transformation dans les eaux de l’Union et hors de celles-ci. 2.   La collecte, la gestion et l’utilisation des données reposent sur les principes suivants : a) les données sont exactes et fiables, et collectées en temps utile ; b) des mécanismes de coordination sont utilisés pour éviter que les mêmes données soient collectées plusieurs fois à des fins différentes ; c) les données recueillies sont stockées et protégées en toute sécurité dans des bases de données informatisées, et mises à disposition du public, le cas échéant, notamment sous forme agrégée tout en garantissant leur confidentialité ; d) la Commission ou des organismes qu’elle désigne ont accès aux bases de données nationales et aux systèmes nationaux utilisés pour traiter les données collectées afin de vérifier l’existence et la qualité des données ; e) les données pertinentes et les méthodes ayant permis de les obtenir sont mises, en temps utile, à la disposition des instances intéressées, dans un but de recherche ou de gestion, par l’analyse scientifique des données dans le secteur de la pêche, et de toute partie intéressée, sauf circonstances imposant la protection et la confidentialité en vertu du droit applicable de l’Union. 3.   Chaque année, les États membres présentent à la Commission un rapport sur l’exécution de leurs programmes nationaux de collecte des données et le rendent public. La Commission procède à l’évaluation du rapport annuel sur la collecte des données après consultation de son organisme consultatif scientifique et, le cas échéant, des organisations régionales de gestion des pêches (ORGP) dont l’Union est partie contractante ou dans lesquelles elle a le statut d’observateur, et des instances scientifiques internationales compétentes. 4.   Les États membres assurent la coordination, au niveau national, de la collecte et de la gestion des données scientifiques, y compris de nature socioéconomique, aux fins de la gestion des pêches. Dans ce but, ils désignent un correspondant national et organisent une réunion nationale annuelle de coordination. La Commission est informée des activités de coordination menées au niveau national et est invitée aux réunions de coordination. [...] » Le règlement n o 1367/2014 Les considérants 3 à 7 du règlement n o 1367/2014 énoncent : « (3) Il incombe au Conseil d’adopter les mesures relatives à la fixation et à la répartition des possibilités de pêche, y compris, le cas échéant, certaines conditions qui leur sont liées sur le plan fonctionnel. Il convient que les possibilités de pêche soient réparties entre les États membres de manière à assurer à chaque État membre une stabilité relative des activités de pêche pour chaque stock ou pêcherie et compte tenu des objectifs de la politique commune de la pêche définis par le règlement (UE) n o 1380/2013. (4) Il convient que les [TAC] soient établis sur la base des avis scientifiques disponibles et compte tenu des aspects biologiques et socio-économiques, tout en veillant à ce que les différents secteurs halieutiques soient traités de manière équitable, ainsi qu’à la lumière des avis exprimés lors de la consultation des parties intéressées, notamment les conseils consultatifs régionaux concernés. (5) Il convient que les possibilités de pêche soient conformes aux accords et principes internationaux, tels que l’accord des Nations unies de 1995 sur la conservation et la gestion des stocks de poissons chevauchants et des stocks de poissons grands migrateurs [...], et aux principes de gestion détaillés énoncés dans les directives internationales de 2008 sur la gestion de la pêche profonde en haute mer de l’Organisation des Nations unies pour l’alimentation et l’agriculture, selon lesquels, en particulier, le législateur devrait prendre d’autant plus de précautions que les données sont incertaines, peu fiables ou inadéquates. Le manque de données scientifiques adéquates ne saurait être invoqué pour ne pas prendre de mesures de conservation et de gestion ou pour en différer l’adoption. (6) Les avis scientifiques les plus récents du Conseil international pour l’exploration de la mer (CIEM) [...] indiquent que la plupart des stocks d’eau profonde restent soumis à une exploitation qui n’est pas durable et qu’il convient, afin d’assurer leur durabilité, de continuer de réduire les possibilités de pêche pour ces stocks jusqu’à ce que leur évolution présente une courbe positive. Le CIEM a en outre recommandé de n’autoriser aucune pêche ciblée pour l’hoplostète orange dans l’ensemble des zones et pour certains stocks de dorade rose et de grenadier de roche. (7) En ce qui concerne les quatre stocks de grenadier de roche, il apparaît, d’après l’avis scientifique et les récentes discussions au sein de la Commission des pêches de l’Atlantique du Nord-Est (CPANE), que les captures de cette espèce peuvent avoir été erronément déclarées comme des captures de grenadier berglax. Dans ce contexte, il est approprié de fixer un TAC couvrant les deux espèces, tout en prévoyant des déclarations distinctes pour chacune d’entre elle. » L’article 2, paragraphe 1, du règlement n o 1367/2014 prévoit : « Aux fins du présent règlement, on entend par : a) “navire de pêche de l’Union” : un navire de pêche battant pavillon d’un État membre et immatriculé dans l’Union ; b) “eaux de l’Union” : les eaux relevant de la souveraineté ou de la juridiction des États membres, à l’exception des eaux adjacentes aux territoires indiqués à l’annexe II du traité ; c) “total admissible des captures” (TAC) : la quantité annuelle qui peut être prélevée et débarquée pour chaque stock ; d) “quota” : la proportion du TAC allouée à l’Union ou à un État membre ; e) “eaux internationales” : les eaux qui ne relèvent pas de la souveraineté ou de la juridiction d’un État. » Dans la partie 2 de l’annexe dudit règlement figurent les TAC concernant les différentes zones et espèces. Les possibilités de pêche pour le grenadier de roche et le grenadier berglax ont été fixées dans un TAC commun pour ces deux espèces. Les TAC pertinents en l’occurrence ont été fixés comme suit : — pour la zone de gestion 5B67 : 4010 tonnes pour l’année 2015 et 4078 tonnes pour l’année 2016 ; dans aucun des deux cas les débarquements de grenadier de roche ne pourront dépasser 95 % du quota de chaque État membre ; — pour la zone de gestion 8X14 : 3644 tonnes pour l’année 2015 et 3279 tonnes pour l’année 2016 ; dans aucun des deux cas les débarquements de grenadier de roche ne pourront dépasser 80 % du quota de chaque État membre. Pour la première zone, l’Espagne a obtenu 65 tonnes pour l’année 2015 et 66 tonnes pour l’année 2016. S’agissant de la seconde zone, l’Espagne a obtenu 2617 tonnes pour l’année 2015 et 2354 tonnes pour l’année 2016. Les antécédents du litige Il ressort des observations du Conseil et de la Commission que le grenadier de roche et le grenadier berglax sont deux espèces de poissons d’eau profonde qui, à l’œil nu, ne peuvent être distinguées que par la forme de leur tête. Une fois que les poissons de ces espèces sont étêtés et congelés, il serait pratiquement impossible de les distinguer. La Commission précise que le grenadier de roche figure parmi les espèces ciblées dans les deux zones de gestion concernées et que sa pêche y est réglementée depuis l’année 2003 par un TAC établi au niveau de l’Union. Cette institution ajoute que le grenadier berglax est moins fréquent dans ces zones et que sa pêche n’était pas soumise à un TAC au niveau de l’Union avant l’adoption du règlement n o 1367/2014. Selon le Conseil et la Commission, le groupe de travail du CIEM sur la biologie et l’évaluation des ressources halieutiques d’eau profonde, qui s’est réuni du 4 avril au 11 avril 2014, a indiqué dans son rapport de 2014 (ci-après le « rapport du groupe de travail du CIEM de 2014 ») qu’il avait été informé de captures importantes de grenadier berglax au cours des années précédentes sur le banc de Hatton, notamment par des chalutiers espagnols. Selon ces institutions, ce rapport faisait également état d’écarts importants entre les données des observateurs et les données officielles espagnoles relatives aux débarquements de grenadier de roche, ce qui suscitait certaines inquiétudes quant à la possibilité de déclarations erronées concernant les différentes espèces de grenadier. Le contenu du rapport du groupe de travail du CIEM de 2014 a été discuté par le comité permanent chargé de la gestion et des questions scientifiques de la CPANE au mois de septembre 2014. Ce comité permanent a souligné, en particulier, que le niveau de pêche déclaré du grenadier berglax par rapport au grenadier de roche était « surprenant » étant donné que les captures de grenadier berglax étaient traditionnellement moins élevées. Le CIEM a été invité à fournir des éclaircissements, dans la mesure du possible, sur ces pêcheries. Il lui a notamment été demandé d’examiner s’il pouvait exister des erreurs dans les déclarations de captures ou s’il existait une pêcherie nouvelle ou en croissance rapide visant le grenadier berglax. Parallèlement, l’Union, représentée par l’unité C2 de la direction générale des affaires maritimes et de la pêche de la Commission a également interrogé le CIEM à ce sujet au mois de septembre 2014. Le 3 octobre 2014, la Commission a présenté au Conseil une proposition de règlement du Conseil établissant, pour les années 2015 et 2016, les possibilités de pêche ouvertes aux navires de l’Union pour certains stocks de poissons d’eau profonde. La Commission proposait notamment que, dans chacune des zones de gestion concernées, soit fixé un TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax. Le niveau du TAC commun était fondé sur l’avis scientifique du CIEM pour le grenadier de roche, en l’absence d’un tel avis pour le grenadier berglax. De même, les quotas nationaux répartissant le TAC commun étaient déterminés conformément au principe de stabilité relative des activités de pêche pour le seul grenadier de roche. Le 7 novembre 2014, le CIEM a présenté un avis scientifique en vue de répondre aux demandes de la CPANE et de l’Union (ci-après l’« avis du CIEM du 7 novembre 2014»). Il ressort de cet avis qu’il existe des incertitudes quant à la composition, par stock, des captures déclarées de grenadier de roche et de grenadier berglax. Pour ce qui concerne la répartition et l’abondance de ces deux espèces de poissons, le CIEM a signalé que celles-ci étaient habituellement présentes dans des environnements hydrologiques différents, le grenadier berglax vivant généralement dans des eaux boréales, plus froides. L’avis du CIEM du 7 novembre 2014 souligne que des captures importantes de grenadier berglax ont été déclarées dans la zone de gestion 8X14 ainsi que dans une partie de la zone de gestion 5B67. En moyenne, les captures commerciales de grenadier de roche observées dans les sous-zones VI et XII, appartenant auxdites zones de gestion, sont d’un niveau trois fois plus élevés que celui des captures de grenadier berglax. Cependant, le CIEM a souligné l’existence de différences importantes, allant du simple au double, entre les proportions relatives de grenadier de roche et de grenadier berglax déclarées lors des débarquements officiels, d’une part, et celles observées lors des captures et des études scientifiques menées dans les zones où est pêché le grenadier berglax, d’autre part. L’avis du CIEM du 7 novembre 2014 a néanmoins indiqué que les données disponibles fournissaient des informations peu probantes, d’une couverture spatiale et temporelle limitée. Par conséquent, le CIEM a conclu à la nécessité de procéder à une collecte de données plus étendue sur les captures et l’effort de pêche du grenadier berglax dans le cas où la CPANE et l’Union souhaiteraient réglementer cette pêcherie. Le lundi 10 novembre 2014, le Conseil a débattu de la proposition de règlement soumise par la Commission le 3 octobre 2014. Sur la base des débats qui se sont déroulés au sein du Conseil, la présidence de cette institution, en accord avec la Commission, a proposé un texte de compromis. En substance, ce compromis consistait à augmenter le niveau du TAC initialement établi pour le grenadier de roche de manière à tenir compte de son extension au grenadier berglax. Il ressort des observations du Conseil que, en pratique, ce complément a été calculé sur la base de la proportion moyenne des débarquements de grenadier berglax par rapport à celle des débarquements de grenadier de roche. Ainsi, pour la zone de gestion 5B67, dès lors que l’avis scientifique du CIEM suggérait un TAC de 3794 tonnes pour le grenadier de roche et que la moyenne annuelle estimée de débarquements de grenadier berglax dans cette zone représentait 5,7 % de la moyenne annuelle estimée de débarquements de grenadier de roche, la quantité de 3794 tonnes a été majorée de 216 tonnes (soit 5,7 % de 3794 tonnes), pour obtenir une quantité finale de 4010 tonnes. Le même procédé a été suivi pour la zone de gestion 8X14, où la moyenne annuelle estimée de débarquements de grenadier berglax représentait 25,6 % de la moyenne annuelle estimée de débarquements de grenadier de roche. Les TAC ainsi fixés ont été répartis entre les États membres concernés conformément à la clé d’attribution garantissant la stabilité relative des activités de pêche du grenadier de roche. Par conséquent, les quotas du Royaume d’Espagne représentaient 1,62 % et 71,8 % des TAC communs fixés respectivement pour les zones de gestion 5B67 et 8X14. Le 15 décembre 2014, un accord politique est intervenu sur la base du compromis élaboré par la présidence du Conseil, légèrement adapté. Toutes les délégations se sont déclarées favorables à cet accord, à l’exception des délégations espagnoles et portugaises qui ont demandé l’inscription d’une déclaration au procès-verbal du Conseil. Dans cette déclaration, le Royaume d’Espagne a fait notamment valoir que la répartition des TAC communs établis pour le grenadier de roche et le grenadier berglax ne respectait pas le principe de stabilité relative des activités de pêche fondé sur le niveau historique des captures de chaque État membre. Le règlement n o 1367/2014 a été adopté dans les termes du libellé résultant dudit accord et a été publié au Journal officiel de l’Union européenne du 20 décembre 2014. Il est entré en vigueur le jour suivant sa publication. Les conclusions des parties et la procédure devant la Cour Le Royaume d’Espagne demande à la Cour : — d’annuler le règlement n o 1367/2014, et — de condamner le Conseil aux dépens. Le Conseil demande à la Cour : — de rejeter le recours dans son intégralité, et — de condamner le Royaume d’Espagne aux dépens. Par décision du président de la Cour du 1 er juillet 2015, la Commission a été admise à intervenir au soutien des conclusions du Conseil. Sur les demandes de réouverture de la procédure orale Après la présentation des conclusions de M. l’avocat général, le Conseil a introduit, le 9 septembre 2016, une demande de réouverture de la procédure orale au titre de l’article 83 du règlement de procédure de la Cour. Par lettre parvenue au greffe de la Cour à la même date, la Commission a formulé une demande similaire. À l’appui de leurs demandes, ces institutions font valoir, en substance, que l’interprétation du principe de stabilité relative des activités de pêche retenue par M. l’avocat général repose sur des arguments qui n’ont pas été débattus entre les parties. À cet égard, il convient de rappeler que la Cour peut, à tout moment, l’avocat général entendu, ordonner la réouverture de la phase orale de la procédure, conformément à l’article 83 de son règlement de procédure, notamment si elle considère qu’elle est insuffisamment éclairée ou lorsque l’affaire doit être tranchée sur la base d’un argument qui n’a pas été débattu entre les parties ou les intéressés visés à l’article 23 du statut de la Cour de justice de l’Union européenne. En l’espèce, la Cour considère, l’avocat général entendu, qu’elle dispose de tous les éléments nécessaires pour statuer sur le recours dont elle est saisie et que celui-ci ne doit pas être tranché sur le fondement d’un argument qui n’a pas été débattu devant elle. Par conséquent, il convient de rejeter les demandes de réouverture du Conseil et de la Commission. Sur le recours À l’appui de son recours en annulation du règlement n o 1367/2014, le Royaume d’Espagne invoque trois moyens tirés, premièrement, d’un dépassement, par le Conseil, de sa marge d’appréciation ainsi que d’une violation du principe de stabilité relative des activités de pêche, deuxièmement, d’une violation du principe de proportionnalité et, troisièmement, d’une violation du principe d’égalité de traitement. Sur le premier moyen Argumentation des parties Par la première branche de son premier moyen, le Royaume d’Espagne reproche au Conseil de s’être fondé sur des données inexactes lorsqu’il a fixé un TAC commun couvrant le grenadier de roche et le grenadier berglax au motif que les captures de grenadier de roche « peuvent avoir été déclarées comme des captures de grenadier berglax ». Ainsi qu’il ressortirait du considérant 7 du règlement n o 1367/2014, cette décision a été adoptée sur la base de l’avis scientifique et des récentes discussions au sein de la CPANE. Or, l’avis scientifique de la CPANE n’aurait pas été concluant quant à la question de savoir s’il était nécessaire de fixer un TAC commun aux deux espèces de grenadier. D’ailleurs, dans son avis du 7 novembre 2014, le CIEM aurait indiqué qu’il lui était impossible de rendre un avis sur l’existence d’une pêcherie pour le grenadier berglax, puisqu’il n’existerait aucune indication relative à la capture des différentes espèces de grenadier, les données pour l’année 2010 étant insuffisantes pour permettre de tirer de quelconques conclusions sur ce point. Il y serait également précisé qu’il existerait des différences considérables entre les données relatives au débarquement de captures de grenadier berglax et de grenadier de roche. Partant, le CIEM aurait conclu que, pour établir une pêcherie de grenadier berglax, il était nécessaire d’obtenir des informations plus complètes et détaillées sur les captures et leur débarquement. Il ressortirait donc clairement de cet avis qu’il n’existerait pas de données scientifiques claires permettant de conclure que ces deux espèces évoluaient dans les zones de gestion 5B67 et 8X14. De surcroît, selon le Royaume d’Espagne, il ne saurait être soutenu qu’il n’était pas possible de tenir compte des données fournies, le 28 novembre 2014, par cet État membre, en réponse à la demande de transmission de données, au motif que l’accord politique sur le règlement n o 1367/2014 avait été trouvé le 10 novembre 2014, alors que ce règlement n’a été adopté que le 15 décembre 2014. Le Royaume d’Espagne en déduit que le Conseil a outrepassé sa marge d’appréciation en fixant un TAC commun pour les deux espèces alors que l’avis scientifique du CIEM indiquait clairement que les données disponibles ne prouvaient pas que ces espèces évoluaient dans les zones de gestion concernées et qu’elles pouvaient donc être capturées ensemble. Dans le cadre de la seconde branche de son premier moyen, le Royaume d’Espagne fait valoir que ni le Conseil ni la Commission n’ont pris en considération le niveau historique des captures de grenadier berglax pour définir la clé de répartition appliquée au TAC commun établi pour cette espèce et le grenadier de roche. Ce faisant, les quotas nationaux établis par les dispositions attaquées violeraient le principe de stabilité relative des activités de pêche, lequel exigerait que soit prise en compte la répartition des niveaux historiques des captures entre les flottes de chaque État membre pour chaque espèce concernée. Le Royaume d’Espagne estime que les quotas de pêche communs lui ayant été attribués pour le grenadier de roche et le grenadier berglax auraient dû être plus élevés, étant donné que la flotte espagnole a réalisé une partie importante des captures de grenadier berglax au cours de la période allant de l’année 2009 à l’année 2013. Le préjudice subi par la flotte espagnole en raison de cette violation alléguée du principe de stabilité relative des activités de pêche s’élèverait à 346926 euros. Ni le Conseil ni la Commission ne contesteraient qu’il n’a pas été tenu compte du niveau historique des captures de grenadier berglax pour établir le TAC commun litigieux. En effet, il est constant que ce TAC a été réparti entre les États membres conformément à la clé de répartition garantissant la stabilité relative des activités de pêche du seul grenadier de roche. Le Conseil et la Commission considèrent que le premier moyen doit être rejeté comme non fondé. Appréciation de la Cour S’agissant, en premier lieu, du prétendu dépassement de la marge d’appréciation du Conseil, il convient, d’abord, de rappeler que, lorsque le Conseil détermine les TAC et répartit les possibilités de pêche entre les États membres, il est appelé à procéder à l’évaluation d’une situation économique complexe, pour laquelle il dispose d’un large pouvoir d’appréciation. En pareille circonstance, le pouvoir discrétionnaire dont jouit le Conseil porte non pas exclusivement sur la détermination de la nature et de la portée des dispositions à prendre, mais aussi, dans une certaine mesure, sur la constatation des données de base. En contrôlant l’exercice d’une telle compétence, le juge doit se limiter à examiner si cet exercice n’est pas entaché d’une erreur manifeste ou d’un détournement de pouvoir ou si l’autorité en question n’a pas manifestement dépassé les limites de son pouvoir d’appréciation (voir, en ce sens, arrêts du 19 février 1998, NIFPO et Northern Ireland Fishermen’s Federation, C‑4/96 , EU:C:1998:67 , points et ; du 5 octobre 1999, Espagne/Conseil, C‑179/95 , EU:C:1999:476 , point , ainsi que du 9 septembre 2004, Espagne/Commission, C‑304/01 , EU:C:2004:495 , point ). Ensuite, il ressort de l’article 2, paragraphe 2, du règlement PCP que l’« approche de précaution » doit être appliquée en matière de gestion des pêches. Or, conformément à la définition qui en est donnée à l’article 4, paragraphe 1, point 8, dudit règlement, cette approche implique que l’absence de données scientifiques pertinentes ne doit pas servir de justification pour ne pas adopter ou pour reporter l’adoption de mesures de gestion visant à conserver les espèces cibles, les espèces associées ou dépendantes, les espèces non cibles et leur environnement. Enfin, ainsi que M. l’avocat général l’a relevé aux points 54 et 55 de ses conclusions, l’article 6, paragraphe 2, du même règlement se limite à établir une obligation de « tenir compte » des avis scientifiques, techniques et économiques disponibles lors de l’adoption de mesures de conservation, mais n’empêche pas le législateur de l’Union de procéder à l’adoption de telles mesures de conservation en l’absence d’avis scientifiques, techniques et économiques concluants. D’ailleurs, la Cour a jugé, au sujet d’une obligation similaire découlant du règlement (CEE) n o 170/83 du Conseil, du 25 janvier 1983, instituant un régime communautaire de conservation et de gestion des ressources de pêche ( JO 1983, L 24, p. 1 ), que les mesures de conservation des ressources de pêche ne doivent pas être pleinement conformes aux avis scientifiques et que l’absence ou le caractère non concluant de tels avis ne doit pas empêcher le Conseil d’adopter les mesures qu’il juge indispensables pour réaliser les objectifs de la PCP (voir, par analogie, arrêt du 24 novembre 1993, Mondiet, C‑405/92 , EU:C:1993:906 , point ). Il découle de ce qui précède que, en l’occurrence, d’une part, le Conseil avait le pouvoir d’adopter un TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax, y compris en l’absence de données scientifiques « concluantes » sur la présence et la capture de ces deux espèces de poissons dans les zones de gestion concernées, dès lors qu’il estimait que cette mesure était appropriée en vue de la conservation des ressources de grenadier de roche. D’autre part, dans la mesure où le rapport du groupe de travail du CIEM de 2014 et l’avis du CIEM du 7 novembre 2014 faisaient état de déclarations de captures de grenadier berglax dans les zones de gestion concernées, dont l’importance faisait douter de leur fiabilité, les captures de grenadier de roche étant vraisemblablement déclarées en tant que captures de grenadier berglax, et où une telle circonstance risquait d’affecter de manière substantielle l’effet utile des TAC établis pour le grenadier de roche étant donné que les deux espèces en question ne peuvent être distinguées l’une de l’autre une fois les poissons étêtés et congelés, le Conseil a pu juger nécessaire d’adopter une mesure en vue de contrecarrer ce risque. Dans ces conditions, il ne saurait être considéré que le Conseil a dépassé les limites de son pouvoir d’appréciation en établissant un TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax. La première branche du premier moyen doit dès lors être rejetée comme non fondée. En ce qui concerne, en second lieu, la violation alléguée du principe de stabilité relative des activités de pêche, il convient de rappeler que l’article 16 du règlement PCP précise que les « possibilités de pêche réparties entre les États membres garantissent une stabilité relative des activités de pêche à chaque État membre pour chaque stock halieutique ou pêcherie ». Il ajoute que les « intérêts de chaque État membre sont pris en compte lors de la répartition de nouvelles possibilités de pêche ». Il ressort par ailleurs des considérants 35 et 36 dudit règlement que, vu, notamment, la dépendance de certaines communautés côtières à l’égard de la pêche, il est nécessaire de garantir une stabilité relative des activités de pêche, en répartissant les possibilités de pêche entre les États membres de manière à attribuer à chacun d’entre eux une part prévisible des stocks, sachant que cette stabilité doit permettre de « préserver et de tenir compte des besoins particuliers des régions dont les communautés locales sont particulièrement tributaires de la pêche et des activités connexes ». Il résulte de ce qui précède que la finalité du régime des quotas nationaux consiste à assurer à chaque État membre une portion équitable du TAC fixé, déterminée essentiellement en fonction des captures dont les activités de pêche traditionnelles, les populations locales tributaires de la pêche et les industries connexes de cet État membre ont bénéficié avant l’institution du régime des quotas (voir, en ce sens, arrêt du 14 décembre 1989, Agegate, C‑3/87 , EU:C:1989:650 , point ). C’est à la lumière de ces considérations ainsi que de la circonstance que le législateur de l’Union dispose d’une large marge d’appréciation quant au choix de la nature et de la portée des dispositions à prendre qu’il convient de rechercher si le Conseil, en ne tenant pas compte du niveau historique des captures de grenadier berglax déclarées par le Royaume d’Espagne lorsqu’il a déterminé les quotas revenant à chaque État membre à la suite de l’établissement d’un TAC commun pour cette espèce et le grenadier de roche, a violé le principe de stabilité relative des activités de pêche. À cet égard, il importe de constater que la présente affaire se distingue à plusieurs égards des autres affaires dont la Cour a été saisie en matière de PCP jusqu’à présent. Ainsi, d’abord, les deux espèces de poissons en question ne sauraient être distinguées à l’œil nu une fois les poissons étêtés et congelés. Ensuite, les avis scientifiques dont disposait le législateur de l’Union font état de la possibilité que les déclarations de captures élevées de grenadier berglax provenant principalement d’un seul État membre, à savoir le Royaume d’Espagne, soient relatives à des captures de grenadier de roche déclarées, à tort, comme des captures de grenadier berglax. Enfin, le Conseil n’a pas procédé à l’élaboration d’un nouveau TAC pour le grenadier berglax et n’a donc pas procédé à la répartition d’une nouvelle possibilité de pêche, mais s’est limité à l’établissement, uniquement pour les années 2015 et 2016, d’un TAC commun pour les deux espèces en question. En l’occurrence, le Conseil a ainsi décidé de ne pas procéder à une répartition des quotas telle que réclamée par le Royaume d’Espagne alors que la prise en compte des déclarations de captures de grenadier berglax soumises par cet État membre pour le calcul des quotas en question aurait eu pour conséquence de créer un avantage durable pour un État membre dont les déclarations de captures peuvent, selon les avis scientifiques, être erronées. En revanche, en suivant l’approche qu’il a retenue, consistant, dans un premier stade, à ne pas tenir compte de ces déclarations de captures lors du calcul des quotas nationaux, le Conseil a évité de fournir des assurances à cet égard, susceptibles de fonder une confiance légitime, tout en se préservant la possibilité de fixer, une fois les informations relatives aux déclarations de captures vérifiées et des avis scientifiques concluants déposés, des quotas reposant sur des données établies et qui pourraient, partant, être considérés comme des quotas équitables. Cette conclusion n’est pas infirmée par l’argument du Royaume d’Espagne selon lequel, dès lors que le Conseil a tenu compte des déclarations de captures relatives aux grenadiers berglax en établissant un TAC commun aux deux espèces, il aurait dû prendre en considération le niveau historique des captures de grenadier berglax déclarées par ledit État membre, eu égard, d’une part, aux doutes sur la fiabilité des déclarations concernant les captures des espèces de poissons en cause soulevés par les avis scientifiques visés au point 52 du présent arrêt et, d’autre part, à la large marge d’appréciation dont le législateur de l’Union dispose en matière de PCP. Partant, en l’occurrence, il ne saurait être reproché au Conseil d’avoir violé le principe de stabilité relative des activités de pêche. Eu égard aux considérations qui précèdent, la seconde branche du premier moyen doit également être écartée comme non fondée. Dès lors, il y a lieu de rejeter le premier moyen dans son ensemble. Sur le deuxième moyen Argumentation des parties Le Royaume d’Espagne reproche au Conseil d’avoir violé le principe de proportionnalité en fixant, dans le règlement n o 1367/2014, un TAC commun couvrant le grenadier de roche et le grenadier berglax dans les zones 5B67 et 8X14. En effet, d’abord, le caractère approprié de la mesure en question ferait défaut puisque, dans le cadre de la fixation d’un TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax, le principe de stabilité relative des activités de pêche n’aurait pas été respecté en ce qui concerne le niveau historique des captures de grenadier berglax réalisées par le Royaume d’Espagne les années précédentes. Ensuite, la fixation d’un TAC commun pour les deux espèces de grenadier ne constituerait pas une mesure nécessaire, puisqu’il aurait été possible de tenir compte du niveau historique des captures de grenadier berglax du Royaume d’Espagne et ainsi d’adopter une mesure moins préjudiciable aux intérêts de cet État membre. Enfin, la mesure en cause serait disproportionnée en ce qu’elle repose sur l’hypothèse selon laquelle des captures significatives de grenadier de roche pourraient avoir été déclarées, à tort, comme des captures de grenadier berglax. Or, cette hypothèse ne serait pas scientifiquement vérifiée et la retenir serait disproportionnée par rapport au préjudice causé aux intérêts du Royaume d’Espagne résultant de l’absence de prise en compte du niveau historique de ses captures de grenadier berglax pour la fixation du TAC commun pour les deux espèces. Le Royaume d’Espagne précise, par ailleurs, que ce n’est pas tant la fixation d’un TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax qui lui porte préjudice que la circonstance que le niveau historique des captures de grenadier berglax n’ait pas été pris en considération par le Conseil lors de la fixation du TAC commun pour ces deux espèces. Le Conseil et la Commission considèrent que ce moyen doit être rejeté comme non fondé. Appréciation de la Cour À cet égard, il y a lieu de rappeler que le principe de proportionnalité, qui fait partie des principes généraux du droit de l’Union, exige que les actes des institutions de l’Union ne dépassent pas les limites de ce qui est approprié et nécessaire à la réalisation des objectifs légitimes poursuivis par la réglementation en cause, étant entendu que, lorsqu’un choix s’offre entre plusieurs mesures appropriées, il convient de recourir à la moins contraignante et que les inconvénients causés ne doivent pas être démesurés par rapport aux buts visés (voir, notamment, arrêt du 14 novembre 2013, SFIR e.a., C‑187/12 à C‑189/12 , EU:C:2013:737 , point et jurisprudence citée). Par ailleurs, selon une jurisprudence constante, en ce qui concerne le contrôle juridictionnel des conditions de la mise en œuvre de ce principe, eu égard au large pouvoir d’appréciation dont dispose le législateur de l’Union en matière de politique commune de la pêche, seul le caractère manifestement inapproprié d’une mesure arrêtée en ce domaine, par rapport à l’objectif que l’institution compétente entend poursuivre, est susceptible d’affecter la légalité d’une telle mesure. Ainsi, il s’agit de savoir non pas si la mesure adoptée par le législateur était la seule ou la meilleure possible, mais si elle était manifestement inappropriée (voir, en ce qui concerne la politique agricole commune, arrêt du 14 novembre 2013, SFIR e.a., C‑187/12 à C‑189/12 , EU:C:2013:737 , point et jurisprudence citée). En ce qui concerne la proportionnalité de la réglementation en cause en l’espèce, il y a lieu de constater que, ainsi qu’il ressort des points 59 et 60 du présent arrêt, la prise en compte du niveau historique des captures de grenadier berglax du Royaume d’Espagne lors de la fixation du TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax aurait précisément eu pour conséquence d’attribuer des quotas à cet État membre sur la base de déclarations de captures que le Conseil pouvait, en s’appuyant sur les avis scientifiques, considérer comme étant vraisemblablement erronées. Or, dès lors que le Conseil entendait, d’une part, protéger le grenadier de roche contre la surpêche et, d’autre part, se préserver la possibilité de fixer, une fois les informations relatives aux déclarations de captures de grenadier berglax vérifiées et des avis scientifiques concluants déposés, des TAC et des quotas reposant sur des données fiables établies, la décision de ne pas prendre en considération les déclarations de captures de grenadier berglax soumises par le Royaume d’Espagne lors de la fixation du TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax ne saurait être considérée comme manifestement inappropriée. Il convient d’ajouter que, en tout état de cause, le Royaume d’Espagne n’a pas démontré qu’une mesure moins préjudiciable à ses intérêts aurait également permis d’atteindre les objectifs poursuivis par le Conseil. Dès lors, il convient de rejeter le deuxième moyen comme non fondé. Sur le troisième moyen Argumentation des parties Par son troisième moyen, le Royaume d’Espagne reproche au Conseil d’avoir violé le principe d’égalité de traitement en fixant unilatéralement un TAC commun couvrant le grenadier de roche et le grenadier berglax alors que, dans des affaires comparables, les institutions de l’Union auraient soit respecté le principe de stabilité relative des activités de pêche en prenant en compte des quotas de captures historiques des États membres pour fixer le TAC, soit n’auraient pas fixé de TAC commun dès lors que l’un des États membres s’y opposait. Ainsi, d’abord, au cours de l’année 2011, à la suite de discussions portant sur l’inclusion d’une nouvelle espèce, à savoir le sébaste de type démersal, au TAC couvrant le sébaste, la Commission aurait tenu compte des allégations de la République fédérale d’Allemagne et de la République d’Estonie relatives à la fixation du TAC du sébaste de type démersal. Ensuite, la Commission, envisageant de fixer un TAC pour le bar depuis l’année 2012, confrontée à l’opposition de certains États membres dont l’Irlande, aurait indiqué que la fixation d’un TAC pour cette espèce se ferait en tenant compte du niveau historique des captures de chaque État membre, conformément au principe de stabilité relative des activités de pêche, et aurait laissé les États membres négocier librement un accord susceptible de convenir à chacun. Enfin, toujours dans une démarche de recherche de consensus, la Commission encouragerait depuis plusieurs années le Royaume d’Espagne et la République portugaise à conclure, en ce qui concerne la sardine, un accord en vue de la fixation d’un TAC qui tienne compte du principe de stabilité relative des activités de pêche. Le Conseil et la Commission considèrent que le troisième moyen doit être rejeté comme non fondé. Appréciation de la Cour S’agissant du principe d’égalité de traitement, il convient de rappeler que, selon une jurisprudence constante, l’article 40, paragraphe 2, deuxième alinéa, TFUE, lu conjointement avec l’article 38, paragraphe 1, second alinéa, TFUE, qui énonce l’interdiction de toute discrimination dans le cadre de la politique commune de l’agriculture et de la pêche, n’est que l’expression spécifique du principe général d’égalité, lequel exige que des situations comparables ne soient pas traitées de manière différente et que des situations différentes ne soient pas traitées de manière égale à moins qu’une différenciation ne soit objectivement justifiée (voir, en ce sens, arrêt du 14 novembre 2013, SFIR e.a., C‑187/12 à C‑189/12 , EU:C:2013:737 , point et jurisprudence citée). En l’occurrence, il convient de rappeler que la fixation du TAC commun pour le grenadier de roche et le grenadier berglax ainsi que l’absence de prise en compte du niveau historique des captures de grenadier berglax déclarées par le Royaume d’Espagne étaient, selon le Conseil, nécessaires pour garantir une protection effective du grenadier de roche dans une situation se caractérisant par des circonstances bien précises, ainsi qu’il ressort du point 59 du présent arrêt. Or, le Royaume d’Espagne ne fournit aucun élément permettant d’établir que les exemples qu’il cite à l’appui de son troisième moyen se caractérisaient par des circonstances identiques ou similaires à celles rappelées au point précédent du présent arrêt. En particulier, le Royaume d’Espagne n’a pas établi que, dans les affaires invoquées à titre comparatif, il était vraisemblable que des erreurs significatives aient été commises dans les déclarations de captures d’une espèce soumise à un TAC qui, lors du débarquement des captures, ait pu être confondue avec une autre espèce non soumise à un TAC. Partant, le troisième moyen doit également être écarté comme non fondé. Aucun des moyens invoqués n’ayant été accueilli, le recours du Royaume d’Espagne doit être rejeté dans son intégralité. Sur les dépens Aux termes de l’article 138, paragraphe 1, du règlement de procédure, toute partie qui succombe est condamnée aux dépens, s’il est conclu en ce sens. Le Conseil ayant conclu à la condamnation du Royaume d’Espagne et celui-ci ayant succombé en ses moyens, il convient de le condamner aux dépens. La Commission, qui est intervenue au soutien des conclusions présentées par le Conseil, supporte, conformément à l’article 140, paragraphe 1, de ce règlement, ses propres dépens. Par ces motifs, la Cour (cinquième chambre) déclare et arrête : 1) Le recours est rejeté. 2) Le Royaume d’Espagne est condamné aux dépens. 3) La Commission européenne supporte ses propres dépens. Signatures ( *1 ) Langue de procédure : l’espagnol.

61999TJ0112

it

Motivazione della sentenza Ambito generale della causa A - Descrizione dell'operazione 1 Tale causa è relativa alla decisione della Commissione 3 marzo 1999, 1999/242/CE, relativa ad un procedimento d'applicazione a norma dell'art. 85 del Trattato CE (IV/36.237 - TPS) (GU L 90, pag. 6) (in prosieguo: la «decisione impugnata») concernente la creazione della società Télévision par satellite (in prosieguo: «TPS») il cui obiettivo è la creazione, lo sviluppo e la gestione, in modo digitale e via satellite, di un'offerta di programmi e di servizi televisivi a pagamento, destinati ai telespettatori europei francofoni (`considerando' 76 della decisione impugnata). 2 Tale società, che è stata costituita sotto forma di società in nome collettivo (s.n.c.) di diritto francese da sei grandi società francesi attive nei settori della televisione [Métropole télévision (M6), Télévision française 1 SA (TF1), France 2 e France 3] e della telecomunicazione e distribuzione via cavo (France Télécom e Suez-Lyonnaise des Eaux), si presenta come un nuovo concorrente su un mercato fortemente dominato da un operatore storico, vale a dire la società Canal+ e la sua controllata CanalSatellite. B - Mercati interessati e struttura di tali mercati 3 Risulta dalla decisione impugnata che il principale mercato di prodotti interessato dalla creazione di TPS è quello della televisione a pagamento (`considerando' 23 e 24 della decisione impugnata). L'operazione concerne, peraltro, il mercato dell'acquisizione dei diritti di trasmissione nonché quello dello smercio di reti tematiche. 4 Riguardo al mercato geografico interessato, la convenuta ha precisato nella decisione impugnata che, al momento dell'adozione di quest'ultima, tali diversi mercati dovevano essere valutati su base nazionale, sicché nella fattispecie si limitavano alla sola Francia (`considerando' 40-43 della decisione impugnata). 1. Mercato della televisione a pagamento in Francia 5 Come risulta dal `considerando' 25 della decisione impugnata, tale mercato costituisce un mercato del prodotto diverso da quello della televisione di libero accesso (denominata anche «televisione in chiaro»). Infatti, contrariamente a quest'ultimo mercato dove il rapporto commerciale si stabilisce tra il radiodiffusore e il committente del messaggio pubblicitario, nel caso della televisione a pagamento si stabilisce un rapporto tra il radiodiffusore ed il telespettatore in quanto abbonato. Di conseguenza, su tali due tipi di mercati le condizioni di concorrenza sono diverse. 6 La decisione impugnata precisa anche che, al momento della sua adozione, il mercato della televisione a pagamento includeva tre modalità di trasmissione televisiva (hertziana, via satellite e via cavo) e che tali diverse modalità di trasmissione televisiva non costituivano mercati distinti (`considerando' 30 della decisione impugnata). 7 Il più antico concorrente sul mercato della televisione a pagamento in Francia è la società Canal+ che gode di un'immagine fortemente radicata in Francia e di un «know-how» molto sviluppato riguardo alla gestione (`considerando' 44 della decisione impugnata). Il gruppo Canal+ opera anche nel settore della distribuzione via cavo, nel quale esso controlla la rete cablata «NumériCâble». Inoltre, con la sua controllata CanalSatellite, Canal+ propone un'offerta («bouquet») di canali a pagamento via satellite, in modo digitale (in prosieguo: l'«offerta digitale») (`considerando' 46 della decisione impugnata). Risulta dalla decisione impugnata che, a «livello di abbonamenti il gruppo Canal+ - includendo la rete "premium" Canal+, CanalSatellite e la rete NumériCâble - rappresentava, a fine giugno 1998, il 70% circa del mercato francese della televisione a pagamento» (`considerando' 47). 8 Nell'aprile 1996, al gruppo francese AB, che opera essenzialmente nel settore di produzione di programmi e di distribuzione di diritti televisivi, è stato lanciato un altro gestore sul mercato della televisione a pagamento, la società AB-Sat. A fine giugno 1998, AB-Sat contava già 100 000 abbonati (`considerando' 49 della decisione impugnata). 9 Infine, la società TPS contava, a fine luglio 1998, 457 000 abbonati e, secondo le sue previsioni, sarebbe arrivata a 600 000 circa entro la fine dell'anno (`considerando' 50 della decisione impugnata). 2. Mercato dell'acquisizione di diritti di diffusione, in particolare cinematografici e sportivi 10 Poiché il cinema e gli eventi sportivi costituiscono i due prodotti faro della televisione a pagamento, l'acquisizione di diritti di diffusione relativi a tali programmi è indispensabile per la costituzione di un'offerta tale da attirare e convincere i futuri abbonati a pagare per ricevere tali servizi televisivi (`considerando' 34 della decisione impugnata). 11 Risulta dalla decisione impugnata che i concorrenti principali di TPS su tale mercato, in particolare nel settore dell'acquisizione di diritti cinematografici americani e francesi e di avvenimenti sportivi, sono Canal+ e le reti tematiche nelle quali Canal+ detiene una partecipazione (`considerando' 58 della decisione impugnata). La Commissione precisa inoltre nella decisione impugnata che «il gruppo Canal+ ha una posizione particolarmente forte su tale mercato» e che la società AB-Sat nonché le reti generali sono anch'esse presenti (`considerando' citato). 3. Mercato dello smercio e della gestione delle reti tematiche 12 Risulta dalla decisione impugnata che le reti tematiche sono indispensabili per la costituzione di offerte di televisione a pagamento attraenti e che in Francia il mercato dello smercio e della gestione delle reti tematiche è in piena espansione, in particolare a seguito dell'introduzione della tecnologia digitale (`considerando' 37-39 e 65-69 della decisione impugnata). 13 Per quanto riguarda la struttura del mercato, la decisione impugnata precisa: «con l'avvento delle piattaforme via satellite, tutti gli operatori della televisione a pagamento hanno acquisito partecipazioni nelle reti tematiche operanti sul mercato. Il numero di partecipazioni detenute dai principali operatori del mercato è relativamente omogeneo. Il gruppo Canal+ tuttavia detiene le partecipazioni nelle reti più antiche, con il maggior tasso di penetrazione nel mercato via cavo ed il maggior numero di abbonati» (`considerando' 67 e 68 della decisione impugnata). C - Notifica e accordi notificati 14 Le società avevano inizialmente preso contatto con la convenuta nel corso dell'estate 1996 al fine di notificare l'operazione relativa alla costituzione di TPS a norma del regolamento (CEE) del Consiglio 21 dicembre 1989, n. 4064, relativo al controllo delle operazioni di concentrazione tra imprese [GU 1990, L 257, pag 13, modificato da ultimo dal regolamento (CE) del Consiglio 30 giugno 1997, n. 1310 (GU L 180, pag. 1)] (primo `considerando' della decisione impugnata). Tuttavia, avendo la convenuta informato le società partecipanti alla costituzione di TPS che quest'ultima non configurava un'impresa comune soggetta al controllo congiunto delle imprese fondatrici, il 18 ottobre 1996 le società hanno notificato la citata operazione al fine di ottenere un'attestazione negativa o, in subordine, un'esenzione a norma del regolamento del Consiglio 6 febbraio 1962, n. 17, primo regolamento d'applicazione degli artt. 85 e 86 del Trattato (GU 1962, 13, pag. 204) (`considerando' citato). 15 Gli accordi notificati sono quattro. La convenzione dell'11 aprile e 18 aprile 1996 contiene le principali disposizioni inerenti al funzionamento di TPS (in prosieguo: la «Convenzione»), in seguito precisate e strutturate dall'accordo di associazione, firmato il 19 giugno 1996, nonché dagli statuti delle società TPS e TPS Gestion (TPSG) firmati alla stessa data (`considerando' 70 della decisione impugnata). La durata degli accordi è di dieci anni (`considerando' 71 della decisione impugnata). 16 Tre clausole previste da tali accordi hanno, in particolare, attirato l'attenzione della convenuta nella decisione impugnata. Si tratta, in primo luogo, della clausola di non concorrenza, in secondo luogo, della clausola relativa alle reti tematiche e, in terzo luogo, della clausola di esclusiva. 1. Clausola di non concorrenza 17 Tale clausola viene riportata dall'art. 11 della Convenzione e dall'art. 5.3 dell'accordo di associazione, citato, ed è stata precisata, su richiesta della convenuta, con clausola aggiuntiva del 17 settembre 1998. Essa è redatta nel seguente modo: «Fatta salva la situazione esistente alla data di conclusione degli accordi, e ad eccezione dei casi di vendita di programmi e servizi nuovi non negoziati con TPS, le parti s'impegnano a non partecipare, direttamente o indirettamente, a qualsiasi titolo, e fintanto che rimangano azioniste di TPS, a società che abbiano per attività o come oggetto sociale la diffusione e lo smercio di un'offerta di programmi e di servizi audiovisivi a pagamento, in modo digitale e via satellite, destinata ai domicili europei francofoni» (`considerando' 77 della decisione impugnata). 2. Clausola relativa alle reti tematiche 18 L'art. 6 della Convenzione (con il titolo «Programmi e servizi dell'offerta digitale») e l'art. 5.4 dell'accordo di associazione, citato, stabiliscono che TPS ha un diritto di priorità e un diritto di ultimo rifiuto in merito alla produzione di reti tematiche e di servizi televisivi da parte dei suoi azionisti. Tale clausola è così formulata: «Per fornire a TPS i programmi necessari allo svolgimento della sua attività, ciascuna delle parti accetta di offrirle prioritariamente i programmi ed i servizi da essa gestiti o sui quali essa detiene effettivamente un potere decisionale in seno alla società produttrice, nonché i programmi ed i servizi da essa eventualmente creati. TPS ha inoltre il diritto di rifiutare in ultima istanza, oppure di accettare, alle migliori condizioni proposte dai concorrenti, qualsiasi programma o servizio che gli azionisti di TPS proponessero a dei terzi. In caso di accettazione a titolo esclusivo o meno, TPS si impegna ad applicare a tali servizi e programmi condizioni finanziarie e contrattuali perlomeno equivalenti a quelle di cui detti servizi e programmi potrebbero beneficiare altrimenti. In merito all'accettazione di tali reti e servizi, TPS potrà, in funzione della propria libera valutazione, accettare o rifiutare di negoziare l'integrazione di tali programmi e servizi nella propria offerta digitale, a titolo esclusivo o meno, restando valido l'obiettivo delle parti di poter disporre di programmi e servizi in esclusiva nell'offerta digitale di TPS» (`considerando' 78 e 79 della decisione impugnata). 3. Clausola di esclusiva 19 Infine, l'art. 6 della Convenzione stabilisce che le reti generali che hanno partecipato alla creazione e al lancio di TPS, vale a dire M6, TF1, France 2 e France 3, saranno distribuite in esclusiva da quest'ultima (`considerando' 81 della decisione impugnata). TPS ne assumerà i costi tecnici di trasporto e di diffusione, senza tuttavia remunerarle (`considerando' citato). D - Decisione impugnata 20 Il 3 marzo 1999 la convenuta ha adottato la decisione impugnata. 21 Come risulta dall'art. 1 di tale decisione, la convenuta ha ritenuto, sulla base delle informazioni di cui disponeva, che non avesse motivo di intervenire in forza dell'art. 85, n. 1, del Trattato CE (divenuto art. 81, n. 1, CE) nei confronti della costituzione di TPS. 22 Per contro, riguardo alle clausole contrattuali summenzionate ai punti 17-19, la convenuta ha concluso che: - per quanto riguarda la clausola di non concorrenza, non aveva motivo di intervenire in merito a tale clausola per un periodo di tre anni, ovvero sino al 15 dicembre 1999 (art. 2 della decisione impugnata); - per quanto riguarda la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche, tali disposizioni potevano beneficiare di un'esenzione ai sensi dell'art. 85, n. 3, del Trattato, per una durata di tre anni, ovvero sino al 15 dicembre 1999 (art. 3 della decisione impugnata). Procedimento e conclusioni delle parti 23 Con atto introduttivo depositato presso la cancelleria del Tribunale il 10 maggio 1999 le ricorrenti hanno proposto il presente ricorso. 24 Con atto depositato nella cancelleria il 5 novembre 1999 la società CanalSatellite ha domandato di intervenire nel presente procedimento a sostegno delle conclusioni della Commissione. 25 Con ordinanza 31 gennaio 2000 il presidente della Terza Sezione del Tribunale ha ammesso tale intervento e ha parzialmente accolto la richiesta di trattamento confidenziale, depositata dalle ricorrenti, di taluni elementi che figurano nell'atto introduttivo e negli allegati di quest'ultimo. 26 Il 24 marzo 2000 l'interveniente ha depositato la sua memoria d'intervento. La Commissione, TF1 e M6 hanno depositato le loro osservazioni su tale memoria, rispettivamente il 4, 5 e 8 maggio 2000. 27 Su relazione del giudice relatore, il Tribunale (Terza Sezione) ha deciso di passare alla fase orale del procedimento. Nell'ambito delle misure di organizzazione del procedimento ai sensi dell'art. 64 del suo regolamento di procedura, esso ha invitato le parti a rispondere a taluni quesiti e la convenuta a presentare un documento. E' stato ottemperato a tale invito nel termine impartito. 28 Le difese orali delle parti e le risposte ai quesiti del Tribunale sono state sentite all'udienza del 18 gennaio 2001. 29 Le ricorrenti concludono che il Tribunale voglia: - annullare gli artt. 2 e 3 della decisione impugnata; - condannare in solido la convenuta e l'interveniente alle spese. 30 La convenuta e l'interveniente concludono che il Tribunale voglia: - respingere il ricorso; - condannare le ricorrenti alle spese. In diritto A - Sulla ricevibilità del ricorso Argomenti delle parti 31 La convenuta, sostenuta a questo proposito dall'interveniente, eccepisce l'irricevibilità del ricorso presentato dalle ricorrenti. Infatti, essa rileva che, secondo una giurisprudenza costante, possono essere impugnati solo gli atti che producono effetti giuridici vincolanti tali da pregiudicare gli interessi dei ricorrenti. Essa fa anche osservare che, come risulta dalle sentenze del Tribunale 17 settembre 1992, causa T-138/89, NBV e NVB/Commissione, Racc. pag. II-2181, punto 31, e 22 marzo 2000, cause riunite T-125/97 e T-127/97, Coca-Cola/Commissione, Racc. pag. II-1733, punto 79, solo il dispositivo dell'atto è idoneo a produrre effetti giuridici e, conseguentemente, ad arrecare un pregiudizio. Per contro, la motivazione della decisione di cui trattasi non potrebbe essere sottoposta al sindacato di legittimità del giudice comunitario se non nella misura in cui, in quanto motivazione di un atto che arreca pregiudizio, costituisca il supporto necessario del suo dispositivo. 32 Ora, secondo la convenuta, il dispositivo di una decisione che concede un'attestazione negativa e un'esenzione, come quella impugnata nell'ambito del presente ricorso, non arreca pregiudizio al suo destinatario. Di conseguenza, il ricorso di annullamento presentato dalle ricorrenti sarebbe irricevibile. 33 La convenuta ritiene che tale conclusione s'imponga a maggior ragione in quanto, dal 15 dicembre 1999, la decisione impugnata ha esaurito tutti gli effetti giuridici che produceva. L'interesse della causa in esame sarebbe, di conseguenza, puramente teorico. 34 Le ricorrenti negano che il presente ricorso sia irricevibile. Esse rilevano che la decisione impugnata ha effetti giuridici vincolanti tali da pregiudicare i loro interessi (sentenza della Corte 11 novembre 1981, causa 60/81, IBM/Commissione, Racc. pag. 2639, punto 9) in quanto l'attestazione negativa e l'esenzione sono concesse solo per una durata di tre anni. Inoltre, esse fanno osservare che nella sentenza del Tribunale 15 settembre 1998, cause riunite T-374/94, T-375/94, T-384/94 e T-388/94, European Night Services e a./Commissione, Racc. pag. II-3141, la quale verteva anche su ricorsi di annullamento avverso una decisione di esenzione presentata dai beneficiari di tale esenzione, i ricorsi sono stati dichiarati ricevibili. Giudizio del Tribunale 35 Occorre ricordare che, per giurisprudenza consolidata, costituiscono atti o decisioni che possono essere oggetto di un'azione di annullamento ai sensi dell'art. 173 del Trattato CE (divenuto, in seguito a modifica, art. 230 CE) i provvedimenti destinati a produrre effetti giuridici vincolanti idonei ad incidere sugli interessi di chi li impugna, modificando in misura rilevante la situazione giuridica di questo (sentenze della Corte IBM/Commissione, citata sopra al punto 34, punto 9, e 31 marzo 1998, cause riunite C-68/94 e C-30/95, Francia e a./Commissione, Racc. pag. I-1375, punto 62; sentenze del Tribunale 4 marzo 1999, causa T-87/96, Assicurazioni Generali e Unicredito/Commissione, Racc. pag. II-203, punto 37, e Coca-Cola/Commissione, citata sopra al punto 31, punto 77). 36 In tal senso, ogni persona fisica o giuridica ha la facoltà di presentare un ricorso di annullamento contro una decisione di un'istituzione comunitaria, che respinge, totalmente o parzialmente, una domanda chiara e precisa di tale persona e rientrante nell'ambito di competenza di detta istituzione (v., in tal senso, per quanto riguarda una domanda sulla base dell'art. 3, n. 2, lett. b), del regolamento n. 17, sentenza della Corte 25 ottobre 1977, causa 26/76, Metro/Commissione, Racc. pag. 1875, punto 13). Infatti, in una tale situazione, il rigetto parziale o totale della domanda produce effetti giuridici vincolanti idonei ad incidere sugli interessi del richiedente. 37 Occorre verificare, alla luce di tali principi, se il presente ricorso di annullamento sia ricevibile. 38 Nella fattispecie, le ricorrenti hanno notificato alla convenuta gli accordi relativi alla creazione di TPS e le restrizioni che consideravano come accessorie a tale operazione al fine di ottenere, ai sensi dell'art. 2 del regolamento n. 17, un'attestazione negativa per tutta la durata di tali accordi, vale a dire per una durata di dieci anni, o, in caso contrario, al fine di ottenere, ai sensi dell'art. 4, n. 1, dello stesso regolamento, un'esenzione individuale di identica durata. 39 Ora, risulta dal dispositivo della decisione impugnata che tanto l'attestazione negativa relativa alla clausola di non concorrenza (art. 2) quanto l'esenzione individuale relativa alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche (art. 3), sono concesse solo per una durata di tre anni. 40 Da tale limitazione della durata dell'attestazione negativa e dell'esenzione ai sensi degli artt. 2 e 3 summenzionati risulta che le ricorrenti beneficiano della certezza del diritto che deriva da tali decisioni soltanto per un periodo molto più breve rispetto a quello inizialmente previsto. Inoltre, le ricorrenti hanno affermato, senza essere contraddette a questo proposito dalla convenuta, che tale situazione di fatto ha anche inciso sul calcolo della redditività degli investimenti preso in considerazione per la stipulazione degli accordi notificati. 41 Di conseguenza, tale parte del dispositivo della decisione impugnata produce effetti giuridici vincolanti idonei ad incidere sugli interessi delle ricorrenti. 42 A tal proposito, ha poca importanza che le ricorrenti possano eventualmente, dopo una nuova notifica delle restrizioni controverse, ottenere una nuova attestazione negativa o un'esenzione di una durata inferiore, pari, o addirittura superiore a quella inizialmente concessa. Infatti, dato che esse non dispongono, sin d'ora, della certezza del diritto di cui avrebbero beneficiato se l'attestazione negativa e l'esenzione previste, rispettivamente, agli artt. 2 e 3 della decisione impugnata, fossero state concesse per una durata di dieci anni, i loro interessi sono pregiudicati in modo certo da tale parte del dispositivo della decisione impugnata. 43 Infine, occorre osservare che, contrariamente alle domande nelle cause che hanno dato luogo alle sentenze NBV e NVB/Commissione e Coca-Cola/Commissione, citate al punto 31, il ricorso di annullamento presentato dalle ricorrenti riguarda il dispositivo e non la motivazione della decisione impugnata. Infatti, nelle loro conclusioni, le ricorrenti chiedono l'annullamento degli artt. 2 e 3 del dispositivo della decisione impugnata. Inoltre, se effettivamente, nella sentenza NBV e NVB/Commissione, citata (punto 32), il Tribunale ha dichiarato che una decisione di attestazione negativa «da[va] soddisfazione al richiedente e, di per sé stessa, non [fosse] idonea né a modificare la sua situazione giuridica né ad arrecargli pregiudizio», occorre osservare che, nella causa che ha dato luogo a detta sentenza, l'attestazione negativa era stata rilasciata per una durata che corrispondeva a quella richiesta dalle parti interessate. Per contro, come è già stato ricordato, nella presente causa, l'attestazione negativa è concessa soltanto per una durata di tre anni, mentre le ricorrenti avevano chiesto che fosse per una durata di dieci anni. 44 Risulta da quanto precede che il presente ricorso è ricevibile. B - Nel merito 45 Il Tribunale decide di esaminare anzitutto i motivi diretti all'annullamento dell'art. 3 della decisione impugnata, vale a dire quelli relativi alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche. Successivamente, il Tribunale esaminerà il motivo dedotto in merito all'art. 2 della decisione impugnata, riguardante la clausola di non concorrenza. 1. Sui motivi diretti all'annullamento dell'art. 3 della decisione impugnata 46 Per quanto riguarda l'art. 3 della decisione impugnata, le ricorrenti invocano due motivi, relativi alla violazione delle disposizioni dell'art. 85, nn. 1 e 3, del Trattato. Nell'ambito del primo motivo, esse sostengono che la convenuta ha violato l'art. 85, n. 1, del Trattato, in quanto ritengono, in via principale, che la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche non costituiscano restrizioni della concorrenza ai sensi di tale disposizione e, in subordine, che tali impegni debbano essere qualificati come restrizioni accessorie alla creazione di TPS. Nell'ambito del secondo motivo, le ricorrenti ritengono che la convenuta abbia violato l'art. 85, n. 3, del Trattato, in quanto ha applicato in modo erroneo i criteri di esenzione previsti da tale disposizione e ha commesso un errore di valutazione per quanto riguarda la durata dell'esenzione. a) Sul primo motivo, relativo alla violazione dell'art. 85, n. 1, del Trattato i) Sull'argomento, invocato in via principale, relativo al fatto che la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche non costituiscono restrizioni della concorrenza ai sensi dell'art. 85, n. 1, del Trattato 47 Le ricorrenti fanno valere che, per constatare nella decisione impugnata che la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche costituiscono restrizioni della concorrenza ai sensi dell'art. 85, n. 1, del Trattato, la convenuta si è basata su valutazioni erronee, da un lato, e ha applicato in modo non corretto tale disposizione, dall'altro. 48 La convenuta, sostenuta dall'interveniente, nega la fondatezza di queste due censure. - Sulla censura relativa all'esistenza di valutazioni erronee Argomenti delle parti 49 Le ricorrenti osservano che, per constatare il carattere restrittivo in materia di concorrenza della clausola di esclusiva, la convenuta ha fatto di tutto per provare, `considerando' 102-107 della decisione impugnata, che le reti generali costituivano programmi attraenti per i telespettatori e che tale clausola aveva l'effetto di privare i concorrenti di TPS dell'accesso a tali programmi. Ora, secondo le ricorrenti, tale constatazione è fondata su valutazioni erronee. 50 Infatti, esse sostengono, in primo luogo, che la constatazione secondo cui la forza d'attrazione delle reti generali nell'offerta di TPS si spiega con l'esistenza di zone d'ombra in Francia, vale a dire zone in cui la ricezione hertziana di tali reti è di cattiva qualità o carente, non è esatta. Secondo le ricorrenti, le cifre dello studio effettuato dall'istituto Médiamétrie per il periodo novembre/dicembre 1997, relativo alla relazione bimestrale sull'inizializzazione (in prosieguo: lo «studio Médiamétrie») citate dalla convenuta sono inesatte e non tengono conto del fatto che quasi tutti i francesi captano TF1, France 2 e France 3 in buone condizioni. A sostegno di tale affermazione, le ricorrenti hanno sostenuto, all'udienza, che, da un lato, lo studio Médiamétrie non precisava in base a quali principi metodologici fosse stato determinato e, dall'altro, che la qualità della trasmissione dei programmi televisivi delle reti francesi era controllata ogni cinque anni dal Conseil Supérieur de l'Audiovisuel nell'ambito del procedimento d'autorizzazione o di proroga d'autorizzazione. 51 In secondo luogo, le ricorrenti osservano che, contrariamente a quanto indica la convenuta nella decisione impugnata, risulta dalle ricerche di mercato che i telespettatori optano per TPS più per la varietà dell'offerta che per la ricezione in qualità digitale delle reti generali. 52 In terzo luogo, le ricorrenti ritengono che l'affermazione della convenuta, secondo la quale le altre due offerte digitali, vale a dire CanalSatellite e AB-Sat, sono state lanciate con successo senza diffusione in esclusiva delle reti generali, sia priva di pertinenza nella fattispecie. Infatti esse rilevano che, da un lato, CanalSatellite ha beneficiato di numerose esclusive cinematografiche e sportive per il suo lancio e ha sempre l'esclusiva della diffusione della rete Canal+ e che, dall'altro, AB-Sat si è presentata su un segmento di mercato diverso. 53 Infine, le ricorrenti riferiscono che, contrariamente a quanto ha constatato la convenuta nella decisione impugnata, il fatto che le quattro reti generali, le quali rappresentano il 90% di tutti i telespettatori e all'incirca il 75% dell'audience via cavo, siano diffuse in esclusiva da TPS non implica necessariamente che l'accesso dei concorrenti ai programmi di tali reti sia limitato. Infatti, esse fanno notare che il mercato della televisione in chiaro e quello della televisione a pagamento sono due mercati distinti, sicché non potrebbe esservi un tale nesso di causalità. Inoltre, secondo le ricorrenti, non è certo che, qualora le quattro reti generali non si fossero impegnate nella creazione della TPS, esse avrebbero accettato di partecipare ad un'altra offerta digitale. Peraltro, esse notano che, come dimostra la situazione negli altri paesi europei, dove un solo operatore ha il monopolio del mercato della televisione a pagamento, una nuova entrata sul mercato della televisione a pagamento in Francia non è più possibile. 54 La convenuta, sostenuta dall'interveniente, nega che la constatazione, nella decisione impugnata, secondo la quale l'esclusiva della diffusione delle quattro reti generali costituisce una restrizione della concorrenza si fondi su valutazioni erronee. Giudizio del Tribunale 55 Occorre rilevare che gli elementi di fatto invocati dalle ricorrenti per provare che la constatazione, da parte della convenuta, del carattere restrittivo in materia di concorrenza della clausola d'esclusiva si fonda su valutazioni erronee sono o inesatte, o prive di pertinenza. 56 In tal senso, occorre sottolineare, in primo luogo, che, in mancanza di elementi probanti che avvalorino la loro tesi, non si può condividere la posizione delle ricorrenti quando affermano che i dati dello studio Médiamétrie relativi all'esistenza di zone d'ombra in Francia, riportati al `considerando' 104 della decisione impugnata, non sono esatti e che quasi tutti i telespettatori in Francia captano TF1, France 2 e France 3 in buone condizioni. 57 Infatti, l'interveniente ha precisato all'udienza, senza essere contraddetta dalle ricorrenti, che l'istituto Médiamétrie è l'unico istituto di sondaggio che, in Francia, elabora ricerche d'ascolto, e che tali ricerche costituiscono il punto di riferimento per tutte le reti televisive francesi che le utilizzano, in particolare, per il calcolo delle loro entrate pubblicitarie. 58 Inoltre, contrariamente a quanto fanno valere le ricorrenti, i controlli effettuati ogni cinque anni dal Conseil Supérieur de l'Audiovisuel nell'ambito del procedimento d'autorizzazione o di proroga d'autorizzazione non costituiscono una prova dell'inesattezza di tali dati. Infatti, come esse hanno riconosciuto all'udienza, il controllo effettuato da questo Conseil verte soltanto sulla qualità della trasmissione delle reti televisive e non sulla qualità della ricezione di tali reti da parte dei telespettatori francesi. 59 Occorre anche osservare che l'esistenza di rilevanti zone d'ombra in Francia, messa in evidenza dallo studio Médiamétrie, sembra confermata dalla ricerca di mercato presentata dalle ricorrenti, in quanto emerge da tale ricerca che (...) (1) le persone intervistate si sono abbonate a TPS «per captare le reti nazionali in modo corretto». 60 Inoltre, la convenuta ha chiaramente precisato nella decisione impugnata che le cifre pubblicate nello studio Médiamétrie avevano per essa solo «un valore indicativo poiché oltre alle 4 reti generali diffuse in esclusiva da TPS, tali dati includono anche Arte e la Cinquième, il cui tasso di inizializzazione è di 80,6% di domicili circa, nonché Canal+ hertziano, captato in cattive condizioni, da (...) circa di domicili» (`considerando' 104 della decisione impugnata). 61 In secondo luogo, si deve osservare che il fatto che, secondo le diverse ricerche di mercato ordinate da TPS (in particolare la ricerca BVA), la motivazione delle persone abbonatesi a TPS dipende anzitutto dalla ricchezza della sua offerta e non dalla possibilità di captare anche reti generali, come fanno valere le ricorrenti, non invalida la constatazione fatta dalla convenuta. Infatti, i programmi delle reti generali, consentendo di arricchire l'offerta di TPS, contribuiscono a rendere attraente tale offerta. Inoltre, come è stato constatato al punto 59, risulta dalle stesse ricerche di mercato che una parte rilevante delle persone intervistate ha dichiarato che aveva deciso di abbonarsi a TPS per captare correttamente le reti generali. 62 In terzo luogo, per quanto riguarda l'argomento delle ricorrenti secondo il quale sarebbe privo di pertinenza nella fattispecie il fatto che CanalSatellite e AB-Sat abbiano potuto essere lanciati sul mercato senza diffusione in esclusiva delle reti generali, occorre precisare che tale elemento è stato dedotto dalla convenuta per provare che le reti generali non costituivano «una categoria distinta di programmi né un tipo di contenuto essenziale per la televisione a pagamento» (`considerando' 106 della decisione impugnata). Anche se tale elemento ha un'importanza relativamente secondaria per quanto riguarda la determinazione del carattere restrittivo in materia di concorrenza della clausola di esclusiva, esso consente tuttavia di stabilire che tale clausola non è obiettivamente necessaria alla creazione di TPS, sicché non può essere considerata come una restrizione accessoria (v., in tal senso, i punti 118 e segg. in prosieguo). 63 Infine, si devono respingere gli argomenti di fatto dedotti dalle ricorrenti per provare che la clausola di esclusiva non ha l'effetto, contrariamente a quanto la Commissione ha ammesso nella decisione impugnata, di privare «i concorrenti di TPS dell'accesso a programmi attraenti». 64 Infatti, è chiaro che, siccome solo TPS è autorizzata a diffondere le reti generali per l'esclusiva di cui beneficia, i concorrenti di TPS sono privati dell'accesso a programmi considerati attraenti da parte di numerosi telespettatori francesi. 65 Inoltre, le ricorrenti non hanno fornito elementi a sostegno della loro affermazione secondo cui non sarebbe da escludere che le reti generali rifiutino di essere diffuse da altre offerte digitali. 66 Alla luce di quanto precede, le ricorrenti non hanno provato che la convenuta si era basata su valutazioni erronee per constatare che la clausola di esclusiva costituiva una restrizione in materia di concorrenza ai sensi dell'art. 85, n. 1, del Trattato. 67 Di conseguenza, tale censura deve essere respinta. - Sulla censura relativa all'applicazione erronea dell'art. 85, n. 1, del Trattato (non applicazione di una regola della ragionevolezza) Argomenti delle parti 68 Le ricorrenti affermano che la convenuta avrebbe dovuto applicare l'art. 85, n. 1, del Trattato alla luce di una regola della ragionevolezza piuttosto che farne un'applicazione astratta. Conformemente a tale regola, una prassi anticoncorrenziale sfuggirebbe al divieto di cui all'art. 85, n. 1, del Trattato, se presenta più effetti positivi che negativi per la concorrenza su un dato mercato. Esse ritengono che l'esistenza di una regola della ragionevolezza in diritto comunitario in materia di concorrenza sia già stata confermata dalla Corte (sentenze della Corte 8 giugno 1982, causa 258/78, Nungesser e Eisele/Commissione, Racc. pag. 2015, e 6 ottobre 1982, causa 262/81, Coditel e a., Racc. pag. 3381, punto 20). Esse affermano, peraltro, che, contrariamente a quanto sostiene la convenuta, tali due sentenze sono pertinenti nella fattispecie in quanto anche la creazione di TPS è avvenuta in condizioni e su un mercato del tutto particolari. 69 Le ricorrenti affermano che l'applicazione di una regola della ragionevolezza avrebbe consentito di concludere per l'inapplicabilità dell'art. 85, n. 1, del Trattato alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche. Infatti, esse osservano che come risulta implicitamente dall'iter logico seguito dalla convenuta per quanto riguarda l'art. 85, n. 3, del Trattato, piuttosto che limitare la concorrenza sul mercato della televisione a pagamento in Francia, tali clausole favoriscono una siffatta concorrenza poiché consentono ad un nuovo operatore di accedere ad un mercato sino ad allora dominato da un solo operatore, vale a dire CanalSatellite e la società madre Canal+, non essendo l'offerta di AB-Sat realmente concorrenziale, ma piuttosto complementare a quella di Canal+. 70 Secondo le ricorrenti, tale ragionamento relativo all'inapplicabilità dell'art. 85, n. 1, del Trattato alla clausola di esclusiva e alla clausola concernente le reti tematiche s'impone a maggior ragione alla luce della giurisprudenza della Corte. Infatti, risulta da tale giurisprudenza che, da un lato, una clausola esclusiva di vendita deve costituire oggetto di una valutazione economica e non rientra necessariamente nell'ambito dell'art. 85, n. 1, del Trattato (sentenza della Corte 30 giugno 1966, causa 56/65, Société technique minière, Racc. pag. 262) e che, dall'altro, un diritto esclusivo concesso al fine di penetrare un nuovo mercato non rientra nell'ambito del divieto dettato da tale articolo (sentenze Nungesser e Eisele/Commissione, citata al punto 68, e Société technique minière, citata; in maniera più generale, sulla portata dell'art. 85, nn. 1 e 3, del Trattato, sentenza della Corte 12 dicembre 1995, causa C-399/93, Oude Luttikhuis e a., Racc. pag. I-4515, punto 10, e sentenze del Tribunale 14 maggio 1997, causa T-77/94, VGB e a./Commissione, Racc. pag. II-759, punto 140, e European Night Services e a./Commissione, citata sopra al punto 34, punto 136). 71 La convenuta nega di aver violato l'art. 85, n. 1, del Trattato, non applicando la regola della ragionevolezza, come suggerita dalle ricorrenti, nell'ambito dell'esame della compatibilità della clausola di esclusiva e della clausola relativa alle reti tematiche con tale disposizione. Giudizio del Tribunale 72 Secondo le ricorrenti, l'esistenza di una regola della ragionevolezza in diritto comunitario in materia di concorrenza implica che, nell'ambito dell'applicazione dell'art. 85, n. 1, del Trattato, occorre procedere ad una ponderazione degli effetti pro e anticoncorrenziali di un accordo al fine di determinare se quest'ultimo rientri nell'ambito del divieto dettato da tale articolo. Ora, occorre rilevare, in primo luogo, che contrariamente a quanto affermano le ricorrenti, l'esistenza di una tale regola non è stata, in quanto tale, confermata dai giudici comunitari. Anzi, in diverse sentenze la Corte e il Tribunale si sono preoccupati di indicare il carattere dubbio dell'esistenza di una regola della ragionevolezza in diritto comunitario in materia di concorrenza [v. sentenze della Corte 8 luglio 1999, causa C-235/92 P, Montecatini/Commissione, Racc. pag. I-4539, punto 133 («anche ammettendo che la "rule of reason" svolga un ruolo nell'ambito dell'art. 85, n. 1, del Trattato»), e del Tribunale 10 marzo 1992, causa T-14/89, Montedipe/Commissione, Racc. pag. II-1155, punto 265, e 6 aprile 1995, causa T-148/89, Tréfilunion/Commissione, Racc. pag. II-1063, punto 109]. 73 Inoltre, occorre sottolineare che un'interpretazione dell'art. 85, n. 1, del Trattato, come auspicata dalle ricorrenti, risulta difficilmente conciliabile con la struttura normativa di tale disposizione. 74 Infatti, l'art. 85 del Trattato prevede esplicitamente, al n. 3, la possibilità di esonerare accordi restrittivi in materia di concorrenza qualora questi ultimi soddisfino un determinato numero di condizioni, in particolare allorché sono indispensabili alla realizzazione di taluni obiettivi e non danno alle imprese la possibilità di eliminare la concorrenza per una parte sostanziale dei prodotti in esame. Solo nel preciso ambito di tale disposizione può intervenire una ponderazione degli aspetti pro- e anticoncorrenziali di una restrizione (v., in tal senso, sentenze della Corte 28 gennaio 1986, causa 161/84, Pronuptia, Racc. pag. 353, punto 24; del Tribunale 15 luglio 1994, causa T-17/93, Matra Hachette/Commissione, Racc. pag. II-595, punto 48, e European Night Services e a./Commissione, citata sopra al punto 34, punto 136). L'art. 85, n. 3, del Trattato perderebbe gran parte del suo effetto utile se un tale esame dovesse già essere effettuato nell'ambito dell'art. 85, n. 1, del Trattato. 75 Vero è che, in un determinato numero di sentenze, la Corte e il Tribunale si sono espressi a favore di un'interpretazione meno restrittiva del divieto di cui all'art. 85, n. 1, del Trattato (v., in particolare, sentenze Société technique minière e Oude Luttikhuis e a., citate sopra al punto 70, Nungesser e Eisele/Commissione e Coditel e a., citate sopra al punto 68, Pronuptia, citata sopra al punto 74, e European Night Services e a./Commissione, citata sopra al punto 34, nonché sentenza della Corte 15 dicembre 1994, causa C-250/92, DLG, Racc. pag. I-5641, punti 31-35). 76 Tuttavia, tali sentenze non possono essere interpretate come una legittimazione dell'esistenza di una regola della ragionevolezza in diritto comunitario in materia di concorrenza. Esse si inseriscono piuttosto in una corrente giurisprudenziale più ampia secondo la quale non occorre ritenere, in maniera completamente astratta e indistinta, che qualsiasi accordo che restringe la libertà di azione delle parti o di una di esse rientri necessariamente nell'ambito del divieto di cui all'art. 85, n. 1, del Trattato. Infatti, ai fini dell'esame dell'applicabilità di tale disposizione ad un accordo, si deve tener conto dell'ambito concreto nel quale esso produce i suoi effetti, in particolare del contesto economico e giuridico nel quale operano le imprese interessate, della natura dei prodotti e/o servizi contemplati dall'accordo nonché delle condizioni reali del funzionamento e della struttura del mercato (v., in particolare, sentenze European Night Services e a./Commissione, citata sopra al punto 34, punto 136, Oude Luttikhuis e a., citata sopra al punto 70, punto 10, e VGB e a./Commissione, citata sopra al punto 70, punto 140, nonché sentenza della Corte 28 febbraio 1991, causa C-234/89, Delimitis, Racc. pag. I-935, punto 31). 77 Tale interpretazione consente infatti, pur rispettando la struttura normativa dell'art. 85 del Trattato in particolare l'effetto utile del n. 3, di evitare che il divieto previsto al n. 1 di tale disposizione non si estenda, in maniera completamente astratta e indistinta, a tutti gli accordi che hanno l'effetto di restringere la libertà di azione delle parti o di una di esse. Occorre tuttavia sottolineare che una tale impostazione non implica tuttavia una ponderazione degli effetti pro- e anticoncorrenziali di un accordo ai fini della determinazione dell'applicabilità del divieto di cui all'art. 85, n. 1, del Trattato. 78 Tenuto conto di quanto precede, si deve ritenere che, contrariamente a quanto fanno valere le ricorrenti, la convenuta ha applicato correttamente, nella decisione impugnata, l'art. 85, n. 1, del Trattato alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche in quanto non le incombeva procedere ad una ponderazione degli aspetti pro- e anticoncorrenziali di tali impegni al di fuori del preciso ambito dell'art. 85, n. 3, del Trattato. 79 Per contro, essa ha, conformemente alla giurisprudenza, valutato il carattere restrittivo della concorrenza di tali clausole nel loro ambito economico e giuridico. In tal senso, ha constatato, giustamente, che le reti generali presentavano programmi attraenti per gli abbonati ad una società di televisione a pagamento e che la clausola di esclusiva aveva l'effetto di privare i concorrenti di TPS dell'accesso a tali programmi (`considerando' 102-107 della decisione impugnata). Riguardo alla clausola relativa alle reti tematiche, la convenuta ha accertato che essa comportava una limitazione dell'offerta di tali reti su tale mercato per un periodo di dieci anni (`considerando' 101 della decisione impugnata). 80 Di conseguenza, tale censura deve essere respinta. ii) Sull'argomento, dedotto in subordine, relativo al fatto che la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche costituiscono restrizioni accessorie - Argomenti delle parti Sulla nozione di restrizione accessoria 81 Per quanto riguarda la nozione di restrizione accessoria, le ricorrenti ritengono che occorra riferirsi alla XXIV Relazione sulla politica di concorrenza del 1994 (pag. 120, punto 166) da cui risulta che «le restrizioni di concorrenza relative alle imprese comuni» sono «restrizioni che sono imposte solo alle parti o all'impresa comune (ad esclusione dei terzi) e che sono obiettivamente necessarie al buon funzionamento dell'impresa comune; esse sono pertanto, per loro stessa natura, inerenti all'operazione prevista». 82 Le ricorrenti fanno anche riferimento alla comunicazione della Commissione 16 febbraio 1993 sulla valutazione delle imprese comuni aventi natura di cooperazione ai sensi dell'art. 85 del Trattato CEE (GU 1993, C 43, pag. 2; in prosieguo: la «comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione») nella quale la convenuta ha precisato che gli accordi «direttamente legati all'IC [Impresa Comune] e necessari alla sua esistenza vanno valutati congiuntamente a quest'ultima. Sotto il profilo del diritto della concorrenza, sono da considerare come restrizioni accessorie in quanto rimangono subordinati rispetto all'obiettivo principale dell'IC» (punto 66). 83 Inoltre, le ricorrenti osservano che risulta dalla comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione che, da un lato, la concessione all'impresa comune di una licenza esclusiva di sfruttamento senza limiti di durata è stata considerata indispensabile per la creazione e per l'attività di tale impresa e che, dall'altro, la teoria delle restrizioni accessorie sarà, in generale, applicata nell'ipotesi di un'impresa comune che eserciti attività nuove per le quali le imprese fondatrici non sono concorrenti né effettivi né potenziali di detta impresa (punto 76 della comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione). 84 Secondo le ricorrenti, la prassi decisionale della convenuta attesta un'applicazione fedele di tali principi. 85 Infatti, le ricorrenti osservano che, nella decisione della Commissione 15 dicembre 1994, 94/895/CE, relativa ad un procedimento d'applicazione a norma dell'art. 85 del Trattato CE e dell'art. 53 dell'accordo sullo Spazio economico europeo (SEE) (IV/34.768 - International Private Satellite Partners) (GU L 354, pag. 75, punto 61), si è ritenuto che le clausole restrittive in materia di concorrenza debbano essere considerate accessorie allorché sono necessarie all'impresa comune e non vanno al di là di quanto richiesto per la costituzione e l'esercizio di tale società [v. anche la decisione della Commissione 18 dicembre 1996, 97/39/CE, relativa ad una procedura a norma dell'art. 85 del Trattato CE e dell'art. 53 dell'accordo SEE (IV/35.518 - Iridium) (GU 1997, L 16, pag. 87, punti 48 e segg.) e la decisione della Commissione 6 aprile 1995, che dichiara la compatibilità con il mercato comune di un'operazione di concentrazione sulla base del regolamento n. 4064/89 (IV/M.564 - Havas Voyages/American Express)(GU C 117, pag. 8)]. 86 Peraltro, le ricorrenti sostengono che le decisioni e le sentenze citate dalla convenuta sono, in generale, prive di pertinenza ai fini della presente causa. 87 Infatti, le ricorrenti fanno presente che la sentenza Pronuptia (citata sopra al punto 74) e la sentenza della Corte 11 luglio 1985, causa 42/84, Remia e a./Commissione, Racc. pag. 2545, riguardano i criteri di applicazione dell'art. 85, nn. 1 e 3, del Trattato, senza che nessun riferimento sia fatto alla problematica delle restrizioni accessorie. Esse fanno notare, poi, che la decisione della Commissione 17 dicembre 1986, 87/100/CEE, relativa ad una procedura ai sensi dell'art. 85 del Trattato CEE (IV/31.340 - Mitchell Cotts/Sofiltra) (GU 1987, L 41, pag. 31, punto 23) non fornisce nessun nuovo elemento. Riguardo alla decisione della Commissione 13 luglio 1990, 90/410/CEE, relativa ad una procedura a norma dell'art. 85 del Trattato CEE (IV/32.009 - Elopak/Metal Box-Odin) (GU L 209, pag. 15, punto 31), secondo le ricorrenti, essa conferma, piuttosto che invalidare, il principio messo in evidenza nelle decisioni che hanno evocato. 88 Infine, le ricorrenti reputano che, contrariamente a quanto suggerito dalla convenuta e dall'interveniente, la qualifica di una clausola come restrizione accessoria non debba corrispondere ad un'analisi astratta di quest'ultima ma richiede un'analisi approfondita del mercato. 89 Le ricorrenti sottolineano peraltro che la convenuta ha effettuato un tale esame nella decisione impugnata. Esse notano anche che l'insieme delle decisioni e sentenze citate dall'interveniente provano che il contesto del mercato è preso in conto nell'ambito della qualifica delle «restrizioni accessorie». Pertanto, nella sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87, la Corte avrebbe rifiutato, alla luce delle circostanze della fattispecie, di qualificare come restrizione accessoria una clausola di non concorrenza di una durata superiore a quattro anni. Nella decisione della Commissione 12 aprile 1999, 1999/329/CE, relativa ad un procedimento d'applicazione a norma degli artt. 85 e 86 del Trattato CE e degli artt. 53 e 54 dell'accordo SEE (IV/D-1/30.373 - P&I Clubs; Accordo IG e IV/D-1/37.143 - P&I Clubs. Pooling Agreement) (GU L 125, pag. 12) sarebbe stato deciso , dopo un esame dei prezzi e delle condizioni di vendita sul mercato della riassicurazione, che la sottoscrizione congiunta di contratti di riassicurazione era, nella fattispecie, una restrizione accessoria. Nella decisione della Commissione 27 luglio 1999, 1999/574/CE, relativa ad un procedimento d'appicazione a norma dell'art. 81 del Trattato CE e dell'art. 53 dell'accordo SEE (IV/36.581 - Télécom développement) (GU L 218, pag. 24; in prosieguo: la «decisione Télécom développement»), la convenuta avrebbe effettuato una valutazione economica e concorrenziale della posizione della società Télécom développement sul mercato della telefonia vocale, per concludere che le clausole notificate venivano qualificate come restrizioni accessorie. Infine, nella decisione 97/39, la convenuta avrebbe deciso di qualificare le clausole notificate come restrizioni accessorie anche alla luce delle particolari condizioni della fattispecie. 90 La convenuta, con il sostegno dell'interveniente, contesta l'interpretazione della nozione di restrizione accessoria sostenuta dalle ricorrenti. Sulle conseguenze della qualifica come restrizione accessoria 91 Le ricorrenti sottolineano che risulta tanto dalle pubblicazioni divulgate dalla convenuta quanto dalla sua prassi decisionale che gli impegni che sono qualificati come restrizioni accessorie devono costituire oggetto di una valutazione identica a quella dell'operazione principale. 92 Infatti, le ricorrenti osservano che, nella sua XXIV Relazione sulla politica di concorrenza, la convenuta ha sottolineato che le restrizioni accessorie non costituiscono «oggetto di un esame ai sensi dell'art. 85, n. 1, se la stessa impresa comune non viola questo stesso articolo o se beneficia di un'esenzione in forza dell'art. 85, n. 3. Se tali restrizioni sono normalmente accettate solo per una durata limitata, quando si tratta di imprese comuni, esse sono, in generale, autorizzate per tutta la durata dell'impresa comune». Analogamente, esse fanno osservare che, nella comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione, la convenuta ha precisato che, «se l'IC in quanto tale non rientra nell'ambito d'applicazione dell'art. 85, paragrafo 1, non vi rientrano nemmeno gli accordi addizionali, che, di per sé, configurano restrizioni di concorrenza ma sono da considerare come accessori all'IC nel significato sopra definito» (punto 67) e che «vanno valutati congiuntamente a quest'ultima [la società comune]» (punto 66). 93 Le ricorrenti fanno notare, peraltro, che la convenuta ha applicato tali principi nella sua prassi decisionale. Così, al `considerando' 62 della decisione 94/895, la convenuta avrebbe considerato che, poiché l'impresa comune non rientrava nell'ambito di applicazione dell'art. 85, n. 1, del Trattato, anche le clausole controverse ne venivano escluse (v. anche la decisione 97/39, `considerando' 48). 94 La convenuta sottolinea che, anche se la conseguenza giuridica dell'applicazione della nozione di restrizione accessoria è di escludere dall'ambito di applicazione dell'art. 85 del Trattato clausole contrattuali a priori restrittive della concorrenza e in grado di pregiudicare in maniera sensibile il commercio fra Stati membri, ciò non significa tuttavia che tali clausole beneficino necessariamente di un'attestazione negativa per una durata identica a quella dell'operazione principale. Infatti, secondo la Commissione, come risulta dalla sentenza Remia e a./Commissione, citata al punto 87, e dalla decisione impugnata, la durata di una restrizione può essere un parametro essenziale per determinare se essa sia o no accessoria. Sulla qualifica della clausola di esclusiva come restrizione accessoria 95 Le ricorrenti ritengono che non vi sia dubbio sul fatto che la convenuta avrebbe dovuto qualificare la clausola di esclusiva come restrizione accessoria. 96 Infatti, esse fanno presente che, in considerazione della posizione dominante di Canal+, in particolare sul mercato dei diritti di diffusione del cinema francese e americano, tale esclusiva costituiva il solo mezzo per entrare sul mercato della televisione a pagamento in Francia e di restarvi conservando un'offerta attraente. Il carattere del tutto particolare di tale vantaggio risulterebbe anche dal fatto che esso sarebbe stato concesso a TPS dai suoi azionisti, senza pagamento da ambo le parti, al fine di garantire il suo successo su tale mercato. 97 Secondo le ricorrenti, l'argomento principale dedotto dalla convenuta per contestare il carattere accessorio della clausola di esclusiva, vale a dire la creazione di un'impresa attiva nel settore della televisione digitale via satellite sarebbe concepibile senza la diffusione a titolo esclusivo delle quattro reti generali, non è esatto. Infatti, esse rilevano che non disponevano - e dispongono sempre solo in misura limitata - di esclusive cinematografiche e sportive quando hanno deciso di creare TPS, sicché la loro sola arma concorrenziale era (ed è ancora) la diffusione in esclusiva delle reti generali. Di conseguenza, tale clausola sarebbe direttamente legata alla creazione di TPS e necessaria al suo buon funzionamento. 98 La convenuta nega di aver commesso un errore di valutazione non qualificando la clausola di esclusiva come restrizione accessoria. Sulla qualifica della clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria 99 Le ricorrenti considerano che la convenuta abbia commesso un errore di valutazione non qualificando la clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria. 100 Infatti, secondo le ricorrenti, la convenuta non ha tenuto conto del fatto che tale clausola era necessaria alla creazione e allo sfruttamento di TPS in quanto tale accesso prioritario alle reti e ai programmi dei suoi azionisti nonché il diritto di ultimo rifiuto in utima istanza costituivano il solo mezzo per TPS di assicurare il suo rifornimento di reti tematiche, segnatamente in considerazione della posizione particolarmente forte del gruppo Canal+ sul mercato di tali reti. 101 A tal proposito, le ricorrenti ritengono che sia utile riferirsi alla decisione della Commissione 20 maggio 1999, 1999/573/CE, relativa ad una procedura di applicazione dell'art. 81 del Trattato CE (IV/36.592 - Cégétel+4) (GU L 218, pag. 14; in prosieguo: la «decisione Cégétel»), e alla decisone Télécom développement. Infatti, da un lato, tali decisioni farebbero riferimento a situazioni concorrenziali molto simili al caso di specie, vale a dire a mercati dominati da un operatore storico, e, dall'altro, in tali decisioni, l'analisi della convenuta verterebbe su clausole che possono essere raffrontate con la clausola relativa alle reti tematiche, poiché si tratta, nella decisione Télécom Développement, di una clausola che prevede un accesso preferenziale ad un'infrastruttura e, nella decisione Cégétel, di una clausola che prevede un acquisto preferenziale dell'impresa comune presso i suoi azionisti. Le ricorrenti fanno notare che, contrariamente a quanto essa ha deciso nella causa in esame, la convenuta non ha esitato a qualificare tali clausole come restrizioni accessorie e a riservare loro una valutazione rigorosamente identica a quella dell'impresa comune (v. anche la decisione 1999/329). 102 La convenuta nega di aver commesso un errore di valutazione non qualificando la clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria. - Giudizio del Tribunale 103 Anzitutto, occorre precisare la portata della nozione di restrizione accessoria in diritto comunitario della concorrenza nonché le conseguenze derivanti da una tale qualifica. Successivamente, occorrerà applicare i principi così stabiliti alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche al fine di determinare se, come fanno valere le ricorrenti, la convenuta abbia commesso un errore di valutazione non qualificando tali impegni come restrizioni accessorie. Sulla nozione di restrizione accessoria 104 Nel diritto comunitario della concorrenza, la nozione di restrizione accessoria riguarda qualsiasi restrizione che è direttamente collegata e necessaria alla realizzazione di un'operazione principale [v., in tale senso, la comunicazione della Commissione 14 agosto 1990 relativa alle restrizioni accessorie alle operazioni di concentrazione (GU 1990, C 203, pag. 5; in prosieguo: la «comunicazione sulle restrizioni accessorie», punto I), la comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione (punto 65), nonché gli artt. 6, n. 1, lett b), e 8, n. 2, secondo comma, del regolamento n. 4064/89]. 105 Nella sua comunicazione sulle restrizioni accessorie, la Commissione ha sottolineato giustamente che, per restrizione direttamente legata alla realizzazione di un'operazione principale, occorre intendere qualsiasi restrizione che è d'importanza subordinata rispetto alla realizzazione di tale operazione e che comporta un legame evidente con quest'ultima (punto II.4). 106 Riguardo alla condizione relativa al carattere necessario di una restrizione, quest'ultima implica un duplice esame. Infatti, occorre accertare, da un lato, se la restrizione sia obiettivamente necessaria alla realizzazione dell'operazione principale e, dall'altro, se sia proporzionata rispetto a quest'ultima (v., in tal senso, sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87, punto 20; v. anche punti II.5 e II.6 della comunicazione sulle restrizioni accessorie). 107 Per quanto riguarda il carattere obiettivamente necessario di una restrizione, occorre sottolineare che, in quanto, come è stato dimostrato ai punti 72 e segg., l'esistenza di una regola della ragionevolezza in diritto comunitario della concorrenza non può essere ammessa, sarebbe errato interpretare, nell'ambito della qualifica delle restrizioni accessorie, la condizione della necessità obiettiva nel senso che comporta una ponderazione degli effetti pro- e anticoncorrenziali di un accordo. Infatti, è soltanto nell'ambito specifico dell'art. 85, n. 3, del Trattato che si può svolgere una tale analisi. 108 Tale posizione è giustificata non solo per rispettare l'effetto utile dell'art. 85, n. 3, del Trattato, ma anche per motivi di coerenza. Infatti, dato che l'art. 85, n. 1, del Trattato non implica un'analisi degli effetti positivi e negativi per la concorrenza di una restrizione principale, una stessa constatazione s'impone per quanto riguarda l'analisi delle restrizioni che l'accompagnano. 109 Di conseguenza, come fa valere giustamente la convenuta, l'esame del carattere obiettivamente necessario di una restrizione rispetto all'operazione principale può essere solo relativamente astratto. Non si tratta di analizzare se, in considerazione della situazione concorrenziale sul mercato in esame, la restrizione sia necessaria per il successo commerciale dell'operazione principale, ma proprio di determinare se, nell'ambito particolare dell'operazione principale, la restrizione sia necessaria alla realizzazione di tale operazione. Se, in mancanza della restrizione, l'operazione principale risulta difficilmente realizzabile o addirittura irrealizzabile, la restrizione può essere considerata obiettivamente necessaria alla sua realizzazione. 110 Pertanto, nella sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87 (punto 19), la Corte ha dichiarato che una clausola di non concorrenza era obiettivamente necessaria alla realizzazione di una cessione di imprese, in quanto, in mancanza di una simile clausola, «e se il venditore e l'acquirente riman[gono] in concorrenza dopo la cessione, è evidente che l'accordo di cessione d'impresa non potrebbe essere realizzato. Infatti, il venditore, che conosce particolarmente bene in tutti i suoi dettagli l'impresa ceduta, conserverebbe la possibilità di attirare di nuovo a sé la sua vecchia clientela immediatamente dopo la cessione, e di impedire in tal modo la sopravvivenza dell'impresa ceduta». 111 Analogamente, la convenuta ha potuto constatare, nell'ambito della sua prassi decisionale, che un determinato numero di restrizioni erano obiettivamente necessarie alla realizzazione di talune operazioni. Infatti, in mancanza di tali restrizioni, l'operazione di cui è causa «non potrebbe essere realizzata o lo sarebbe soltanto in condizioni più aleatorie, a costi sostanzialmente più elevati, in tempi nettamente più lunghi o con minori possibilità di successo» (punto II.5 della comunicazione sulle restrizioni accessorie; v. anche, a titolo di esempio, la decisione 90/410, punti 22 e segg.). 112 Contrariamente a quanto affermano le ricorrenti, nessuna delle diverse decisioni alle quali esse si riferiscono attesta il fatto che la convenuta avrebbe effettuato un'analisi concorrenziale al fine di qualificare le clausole interessate come restrizioni accessorie. Anzi, tali decisioni attestano il carattere relativamente astratto dell'analisi della convenuta. In tal senso, il punto 77 della decisione 1999/329 è così redatto: «In realtà, un accordo di ripartizione dei sinistri non può funzionare correttamente senza che tutti i suoi membri abbiano concordato su almeno un livello di copertura da offrire, in ragione del fatto che nessun membro sarebbe disposto ad accettare una ripartizione delle richieste d'indennizzo, presentate al pool da altri club, per un importo superiore a quelle che tale membro può presentare al pool». 113 Dato che una restrizione è obiettivamente necessaria alla realizzazione di un'operazione principale, occorre ancora verificare se la sua durata e il suo ambito di applicazione ratione materiae e geografico non eccedano quanto necessario alla realizzazione di detta operazione. Se la durata o l'ambito di applicazione della restrizione eccedono quanto necessario alla realizzazione dell'operazione, essa deve costituire oggetto di un'analisi distinta nell'ambito dell'art. 85, n. 3, del Trattato (v., in tal senso, sentenza del Tribunale 2 luglio 1992, causa T-61/89, Dansk Pelsdyravlerforening/Commissione, Racc. pag. II-1931, punto 78). 114 Infine, occorre rilevare che, poiché la valutazione del carattere accessorio di un impegno particolare rispetto ad un'operazione principale implica valutazioni economiche complesse da parte della convenuta, il controllo giurisdizionale di tale valutazione si limita alla verifica del rispetto delle norme procedurali, del carattere sufficiente della motivazione, dell'esattezza materiale dei fatti, dell'assenza di manifesto errore di valutazione e di sviamento di potere (v., in tal senso, per quanto riguarda la valutazione della durata ammissibile di una clausola di non concorrenza, sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87, punto 34). Sulle conseguenze della qualifica come restrizione accessoria 115 Se è accertato che una restrizione è direttamente collegata e necessaria alla realizzazione di un'operazione principale, la compatibilità di tale restrizione con le regole di concorrenza deve essere esaminata con quella dell'operazione principale. 116 Pertanto, se l'operazione principale non rientra nell'ambito del divieto di cui all'art. 85, n. 1, del Trattato, questo vale anche per le restrizioni direttamente collegate e necessarie a tale operazione (v., in tal senso, sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87, punto 20). Se, invece, l'operazione principale costituisce una restrizione ai sensi di tale disposizione ma beneficia di un'esenzione ai sensi dell'art. 85, n. 3, del Trattato, tale esenzione comprende anche dette restrizioni accessorie. 117 Inoltre, allorché le restrizioni sono direttamente collegate e necessarie ad un'operazione di concentrazione ai sensi del regolamento n. 4064/89, risulta tanto dall'art. 6, n. 1, lett. b), quanto dall'art. 8, n. 2, secondo comma, di tale regolamento che queste restrizioni sono disciplinate dalla decisione della Commissione che dichiara l'operazione compatibile con il mercato comune. Sulla qualifica della clausola di esclusiva come restrizione accessoria 118 Occorre esaminare, alla luce dei principi summenzionati ai punti 103-114, se, nel caso di specie, la convenuta abbia commesso un errore manifesto di valutazione non qualificando la clausola di esclusiva come restrizione accessoria alla creazione di TPS. 119 Le ricorrenti ritengono che la clausola di esclusiva sia accessoria alla creazione di TPS in quanto, in assenza di esclusive cinematografiche e sportive di primo piano, tale clausola è indispensabile per consentire a TPS di penetrare il mercato della televisione a pagamento in Francia. 120 Tuttavia, occorre rilevare, in primo luogo, che il fatto che la clausola di esclusiva sarebbe necessaria per consentire a TPS di installarsi durevolmente su tale mercato è irrilevante ai fini della qualifica di detta clausola come restrizione accessoria. 121 Infatti, come è stato sottolineato al punto 106, considerazioni di tal genere, che si riferiscono al carattere necessario della restrizione tenuto conto della situazione concorrenziale sul mercato in esame, non rientrano nell'ambito dell'analisi del carattere accessorio della restrizione. Esse possono essere prese in conto solo nell'ambito dell'art. 85, n. 3, del Trattato (v., a tal proposito, le sentenze Pronuptia, citata sopra al punto 74, punto 24, e Dansk Pelsdyravlerforening/Commissione, citata sopra al punto 113, punto 78). 122 In secondo luogo, occorre rilevare che se, nella fattispecie, le ricorrenti hanno potuto sufficientemente dimostrare in diritto che la clausola di esclusiva era direttamente collegata alla costituzione di TPS, per contro, esse non hanno provato che la diffusione in esclusiva delle reti generali era obiettivamente necessaria per tale operazione. A questo proposito, occorre rilevare, come sottolinea giustamente la convenuta, che una società attiva nel settore della televisione a pagamento può essere lanciata in Francia senza disporre della diffusione in esclusiva delle reti generali. Tale è la situazione per CanalSatellite e AB-Sat, gli altri due operatori su questo mercato. 123 Pur nell'ipotesi che la clausola di esclusiva sia stata obiettivamente necessaria alla creazione di TPS, la convenuta non ha commesso errore manifesto di valutazione ritenendo che tale restrizione non fosse proporzionata rispetto a questo obiettivo. 124 Infatti, la clausola di esclusiva ha una durata iniziale di dieci anni. Orbene, come constata la convenuta al `considerando' 134 della decisione impugnata, una tale durata risulta eccessiva in quanto «l'insediamento di TPS deve realizzarsi prima della fine di tale periodo». Infatti, è molto probabile che lo svantaggio concorrenziale di TPS, principalmente per quanto riguarda l'accesso alle esclusive sportive e cinematografiche, diminuirà nel corso del tempo (v., in tal senso, `considerando' 133 della decisione impugnata). Di conseguenza, non è da escludere che la diffusione in esclusiva delle reti generali, sebbene destinata inizialmente a rafforzare la posizione concorrenziale di TPS sul mercato della televisione a pagamento, le consenta eventualmente, dopo alcuni anni, di eliminare la concorrenza su tale mercato. 125 Inoltre, la clausola di esclusiva è anche sproporzionata in quanto ha l'effetto di privare i concorrenti di TPS, tanto effettivi che potenziali, di ogni accesso a programmi considerati attraenti da un gran numero di telespettatori francesi (v., in tal senso, sentenza Oude Luttikhuis e a., citata sopra al punto 70, punto 16). Inoltre, tale carattere eccessivo dell'impegno è rafforzato dall'esistenza di zone d'ombra. Infatti, i telespettatori che risiedono in tali zone e che vogliono abbonarsi ad una società di televisione a pagamento che diffonde anche le reti generali possono rivolgersi solo a TPS. 126 Pertanto si deve ritenere che la convenuta non ha commesso errore manifesto di valutazione non qualificando la clausola di esclusiva come restrizione accessoria alla creazione di TPS. 127 Pertanto, tale parte dell'argomento delle ricorrenti deve essere respinta. Sulla qualifica della clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria 128 Occorre anche esaminare, in considerazione dei principi summenzionati ai punti 103-114, se, nel caso di specie, la convenuta abbia commesso errore manifesto di valutazione non qualificando la clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria. 129 A tal proposito, occorre ricordare che, nella decisione impugnata (`considerando' 101), la convenuta ha constatato: «L'obbligo dei soci di proporre prioritariamente le loro reti tematiche a TPS potrebbe essere considerato una clausola accessoria al lancio della piattaforma: tuttavia, tale obbligo, imposto per una durata di dieci anni, limita l'offerta di reti tematiche e di servizi televisivi. Di conseguenza, tale norma rientra nel campo di applicazione dell'art. 85, paragrafo 1». 130 Risulta da tale `considerando' che principalmente a causa dell'impatto negativo di tale clausola sulla situazione dei terzi per una durata molto lunga la convenuta ha rifiutato di qualificarla come restrizione accessoria. 131 Ora, le ricorrenti, sebbene a tal riguardo incomba ad esse l'onere della prova, non forniscono nessun elemento che consenta di invalidare tale valutazione. 132 Infatti, esse si limitano ad affermare che, a causa della politica di esclusiva praticata da CanalSatellite, le reti tematiche gestite o create da loro sono le sole alle quali TPS ha accesso, sicché la clausola controversa è necessaria alla sopravvivenza di quest'ultima. Pur ammettendo che una tale affermazione sia esatta, una tale considerazione relativa alla situazione concorrenziale di TPS non può essere presa in conto ai fini della qualifica di tale clausola come restrizione accessoria. Infatti, come è stato precisato ai punti 107-112, il carattere obiettivamente necessario della clausola si verifica senza tener conto della situazione concorrenziale. 133 Inoltre, dato che il mercato dello smercio delle reti tematiche è caratterizzato da una rapida espansione (`considerando' 65 della decisione impugnata), la convenuta non ha commesso errore manifesto di valutazione considerando che l'obbligo per gli azionisti di TPS di proporre proprie reti tematiche in via prioritaria a TPS per una durata di dieci anni eccedeva quanto necessario alla creazione di quest'ultima. 134 Infine, come sottolinea a ragione la convenuta, le ricorrenti si riferiscono a torto alle decisioni Cégétel e Télécom développement in quanto queste ultime riguardano situazioni di fatto diverse. In tal senso, la situazione di TPS non può essere paragonata a quella di un nuovo concorrente su un mercato dominato da una società in situazione di monopolio storico e che richiede un accesso a un'infrastruttura essenziale. Infatti, Canal+ non ha un monopolio storico sul mercato dello smercio delle reti tematiche e l'entrata su tale mercato non richiede l'accesso ad un'infrastruttura essenziale. Inoltre, nelle decisioni Cégétel e Télécom développement, le clausole analizzate non avevano l'effetto di privare i terzi di qualsiasi possibilità di accesso ai servizi degli azionisti. Si trattava solamente di una preferenza. 135 Di conseguenza, occorre considerare che la convenuta non ha commesso errore manifesto di valutazione non qualificando la clausola relativa alle reti tematiche come restrizione accessoria alla creazione di TPS. 136 Pertanto, tale parte dell'argomento in subordine delle ricorrenti deve essere respinta. iii) Conclusione 137 In considerazione di quanto precede, il presente motivo dev'essere respinto in quanto non fondato. b) Sul secondo motivo, relativo alla violazione dell'art. 85, n. 3, del Trattato i) Sull'argomento relativo all'applicazione erronea dei criteri di esenzione previsti all'art. 85, n. 3, del Trattato Argomenti delle parti 138 In primo luogo, le ricorrenti fanno valere che la convenuta ha violato l'art. 85, n. 3, del Trattato tenendo conto, a livello dell'applicazione di tale disposizione, di valutazioni relative alla concorrenza sul mercato della televisione a pagamento, che, secondo loro, rientrano nell'ambito del paragrafo 1 di tale disposizione. 139 Le ricorrenti rilevano poi che, conformemente alla giurisprudenza (sentenza del Tribunale 11 luglio 1996, cause riunite T-528/93, T-542/93, T-543/93 e T-546/93, Métropole télévision e a./Commissione, Racc. pag. II-649, punto 114) gli elementi di cui tiene conto la convenuta per applicare l'art. 85, n. 3, del Trattato devono essere pertinenti e rifarsi a tale articolo. Ora, secondo le ricorrenti, la convenuta, invece di esaminare se la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche, che aveva giudicato incompatibili con l'art. 85, n. 1, del Trattato, soddisfacessero le condizioni di esenzione previste al paragrafo 3 di tale articolo, ha, in realtà, analizzato se la creazione di TPS sul mercato soddisfacesse tali condizioni. 140 La convenuta nega che essa abbia applicato in modo erroneo i criteri di esenzione previsti all'art. 85, n. 3, del Trattato. Giudizio del Tribunale 141 Per quanto riguarda l'argomento delle ricorrenti circa l'obbligo per la convenuta di effettuare, nell'ambito dell'applicazione dell'art. 85, n. 1, del Trattato piuttosto che dell'art. 85, n. 3, del Trattato, una ponderazione degli effetti pro- e anticoncorrenziali di una restrizione, occorre riferirsi alle osservazioni presentate ai punti 72 e segg. 142 Riguardo alla questione se la convenuta abbia correttamente verificato se le condizioni di esenzione fossero soddisfatte per quanto concerne la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche, occorre osservare, in primo luogo, che, contrariamente a quanto affermano le ricorrenti, la convenuta ha esaminato se queste condizioni fossero soddisfatte per ognuna di tali clausole. 143 Pertanto, per quanto riguarda la condizione relativa al contributo a migliorare la produzione o la distribuzione o a promuovere il progresso tecnico ed economico, la convenuta ha constatato che tale condizione era soddisfatta in quanto «nel favorire il successo del lancio di una nuova piattaforma digitale sul mercato della televisione a pagamento [la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche] consentono l'entrata di un nuovo operatore sul mercato ed ampliano l'offerta di servizi di televisione a pagamento a favore dei telespettatori francesi» (`considerando' 114 della decisione impugnata). 144 Tali clausole hanno anche un effetto benefico per i consumatori in quanto hanno contribuito ad «aumentare l'offerta e a sviluppare nuovi servizi basati sull'uso di una nuova tecnologia» (`considerando' 118 della decisione impugnata) e ad una «concorrenza estremamente vivace, causata dalla costituzione di TPS, tra tale operatore e CanalSatellite/Canal+» (`considerando' 119 della decisione impugnata). 145 Riguardo al carattere indispensabile delle clausole controverse, la convenuta ha constatato, in particolare, che, «in assenza di un accesso preferenziale a tali reti [tematiche], TPS avrebbe dovuto autoprodurre un numero elevato di reti, con un aumento eccessivo dei costi - già molto ingenti - necessari al lancio della piattaforma» (`considerando' 122 della decisione impugnata) e che «la distribuzione esclusiva di reti generali, in quanto prodotto di richiamo e fattore distintivo dell'offerta di TPS, è indispensabile all'entrata di tale operatore nel mercato francese della televisione a pagamento» (`considerando' 132 della decisione impugnata). 146 Vero è che, per quanto riguarda la quarta condizione prevista dall'art. 85, n. 3, del Trattato, secondo cui va evitata l'eliminazione della concorrenza per una parte sostanziale dei prodotti di cui trattasi, la convenuta non ha esplicitamente fatto riferimento alla clausola di esclusiva e alla clausola relativa alle reti tematiche. Essa si è limitata a constatare che «la costituzione di TPS, lungi dall'eliminare la concorrenza, la favorisce» (`considerando' 135 della decisione impugnata). Tuttavia, risulta implicitamente dall'analisi della convenuta che, ai fini di tale conclusione, essa ha tenuto conto di tali clausole ritenendo che queste ultime fossero indispensabili al successo di TPS. 147 In secondo luogo, è opportuno rilevare che, anche se la convenuta ha giustamente ritenuto che la clausola di esclusiva e la clausola relativa alle reti tematiche non potessero essere considerate restrizioni accessorie alla creazione di TPS per i motivi indicati ai punti 118-137, tali restrizioni sono tuttavia direttamente collegate a tale operazione. Di conseguenza, l'analisi dell'adempimento delle diverse condizioni previste dall'art. 85, n. 3, del Trattato doveva essere effettuata tenuto conto dell'operazione principale alla quale si ricollegano tali clausole. 148 D'altro canto, occorre osservare che l'argomento delle ricorrenti, a tal riguardo, è contraddittorio. Infatti, esse affermano che, da un lato, la convenuta avrebbe dovuto considerare tali clausole come restrizioni accessorie alla creazione di TPS e, dall'altro, che la convenuta avrebbe dovuto verificare, senza tener conto dell'operazione principale, se le condizioni previste all'art. 85, n. 3, del Trattato fossero soddisfatte per quanto le riguarda. 149 Tale contraddizione si fonda su un'interpretazione errata della nozione di restrizione accessoria. Infatti, secondo le ricorrenti, dato che una restrizione non può essere qualificata come restrizione accessoria, essa deve necessariamente essere analizzata separatamente. Ora, come è stato ricordato al punto 147, una tale concezione non tiene tuttavia conto del fatto che, se determinate restrizioni che sono direttamente collegate ad un'operazione non possono essere qualificate come restrizioni accessorie in quanto non sono obiettivamente necessarie o non sono proporzionate rispetto alla realizzazione dell'operazione principale, esse restano tuttavia indissociabilmente legate a quest'ultima. Di conseguenza, è normale che esse siano analizzate tenendo conto del contesto economico e giuridico di quest'ultima. 150 Pertanto, tale parte dell'argomento delle ricorrenti deve essere respinta. ii) Sull'argomento relativo all'errore di valutazione per quanto riguarda la durata dell'esenzione individuale Argomenti delle parti 151 Le ricorrenti ritengono che la convenuta abbia commesso un errore di valutazione considerando nella decisione impugnata che la durata dell'esenzione per la clausola di esclusiva doveva essere fissata per un periodo di tre anni. Così, i motivi dedotti dalla convenuta, secondo i quali, da un lato, tale restrizione è necessaria a TPS solo durante il periodo di lancio e, dall'altro, tale carattere necessario diminuirà nel corso del tempo quando TPS sarà riuscita ad acquisire abbonati, acquistare esperienza nel settore della televisione a pagamento in modo da migliorare la sua offerta, sarebbero erronei. 152 Secondo le ricorrenti, il carattere necessario dell'esclusiva non diminuirà, ma, anzi, aumenterà, tenuto conto della posizione predominante che il gruppo Canal+ occupa sul mercato. Esse osservano che, senza l'esclusiva di diffusione delle reti generali, la validità economica di TPS è in pericolo. 153 A tal proposito, le ricorrenti ritengono che occorra riferirsi alla decisione Cégétel nella quale una clausola di distribuzione in esclusiva di determinati servizi telefonici è stata esentata per un periodo di dieci anni, in particolare, in quanto la società Cégétel potrà garantire la redditività degli investimenti autorizzati nei servizi di telecomunicazione solo alla fine di un periodo molto lungo. 154 Le ricorrenti considerano anche che la convenuta abbia commesso un errore di valutazione limitando a tre anni, vale a dire al periodo di lancio, la durata dell'esenzione per la clausola relativa alle reti tematiche. Infatti, esse ritengono che il carattere necessario di tale clausola non si limiti al periodo di lancio, come afferma la convenuta, ma si applichi a qualsiasi periodo della gestione di TPS in quanto, per quest'ultima, tale clausola è il solo mezzo per assicurare il suo rifornimento di reti tematiche. 155 La convenuta nega di aver commesso un errore di valutazione fissando la durata dell'esenzione a tre anni. Giudizio del Tribunale 156 In primo luogo, occorre rilevare che, per giurisprudenza consolidata, l'esercizio dei poteri da parte della convenuta nell'ambito dell'art. 85, n. 3, del Trattato si fonda necessariamente su valutazioni complesse in materia economica, il che implica che il sindacato giurisdizionale di tali valutazioni deve limitarsi, in particolare, all'esame dell'aspetto sostanziale dei fatti e delle qualificazioni giuridiche che la convenuta ne ha dedotto (v., in particolare, sentenza della Corte 13 luglio 1966, cause riunite 56/64 e 58/64, Consten e Grundig/Commissione, Racc. pag. 429, in particolare pag. 501, e sentenza Matra Hachette/Commissione, citata sopra al punto 74, punto 104). 157 Tale principio vale, in particolare, per quanto riguarda la determinazione da parte della convenuta del periodo durante il quale una restrizione è giudicata indispensabile (sentenza Remia e a./Commissione, citata sopra al punto 87, punto 34). 158 In secondo luogo, occorre ricordare che, nella sentenza Matra Hachette/Commissione, citata sopra al punto 74 (punto 104), il Tribunale ha dichiarato che «tocca alle imprese che notificano l'accordo fornire alla Commissione gli elementi che provino che sono soddisfatte le condizioni contemplate dall'art. 85, n. 3 (sentenza della Corte 17 gennaio 1984, cause riunite 43/82 e 63/82, VBVB e VBBB/Commissione, Racc. pag. 19), e tale obbligo deve essere valutato nell'ambito del procedimento contenzioso tenuto conto dell'onere che grava sulla ricorrente di produrre elementi tali da contestare la valutazione della Commissione». 159 Orbene, si deve constatare che le ricorrenti si limitano ad affermare che la convenuta ha commesso un errore di valutazione in quanto, piuttosto che diminuire (come la convenuta ha constatato al `considerando' 133 della decisione impugnata), il carattere necessario dell'esclusiva, a loro parere, aumenterà, tenuto conto della posizione predominante che il gruppo Canal+ occupa sul mercato. Riguardo alla clausola relativa alle reti tematiche, esse fanno valere che quest'ultima sarebbe necessaria per assicurare il rifornimento di TPS di reti di questo tipo. Tuttavia, esse non forniscono nessun elemento probante per provare l'esattezza di tale affermazione che, inoltre, non tiene conto dell'evoluzione del mercato. Infine, le ricorrenti non contestano nessuno degli elementi di fatto sulla base dei quali la convenuta, da un lato, ha ritenuto che il carattere indispensabile di tali clausole sarebbe necessariamente diminuito nel corso del tempo e, dall'altro, ha concluso che la durata minima, durante la quale tali clausole erano necessarie a TPS, era di tre anni (`considerando' 134 della decisione impugnata). 160 In terzo luogo, occorre osservare che le ricorrenti si riferiscono ingiustamente alla decisione Cégétel. Infatti, come sottolinea a ragione la convenuta, in tale decisione, solo l'esclusiva di distribuzione di determinati prodotti costituiva oggetto di un'esenzione, e la distribuzione di tali prodotti costituiva solo una parte minima delle attività della società Cégétel, mentre l'esclusiva della diffusione delle reti generali costituisce un elemento essenziale dell'offerta di TPS. 161 Di conseguenza, occorre considerare che la convenuta non ha commesso errore manifesto di valutazione limitando la durata dell'esenzione a tre anni. 162 Pertanto, tale parte dell'argomento delle ricorrenti deve essere respinta. iii) Conclusione 163 In considerazione di quanto precede, occorre respingere il presente motivo in quanto infondato. 2. Sul motivo relativo all'art. 2 della decisione impugnata, che si riferisce alla violazione del principio della certezza del diritto Argomenti delle parti 164 Le ricorrenti ritengono che, rilasciando un'attestazione negativa di durata temporanea di tre anni in quanto la clausola di non concorrenza poteva essere qualificata come restrizione accessoria alla creazione di TPS solo durante il periodo di lancio, la convenuta non si sia conformata alle regole che essa stessa aveva formulato nella XXIV Relazione sulla politica di concorrenza. Infatti, esse osservano che la convenuta ha precisato in tale documento, da cui è vincolata, che, «quando si tratta di imprese comuni [le restrizioni accessorie] sono, in generale, autorizzate per tutta la durata dell'impresa comune» (pag. 120, punto 166). 165 Secondo le ricorrenti, risulta dalla giurisprudenza (sentenze del Tribunale 17 dicembre 1991, causa T-7/89 Hercules Chemicals/Commissione, Racc. pag. II-1711, e 10 marzo 1992, causa T-9/89, Huls/Commissione, Racc. pag. II-499) che non rispettando tale regola nel caso di specie la convenuta ha violato il principio della certezza del diritto. 166 Le ricorrenti rilevano che la posizione della convenuta nella presente causa è a maggior ragione censurabile in quanto detta regola è sempre valida, come risulta dalle decisioni Cégétel e Télécom développement. Infatti, in tali decisioni, due clausole di non concorrenza sarebbero state qualificate come restrizioni accessorie e avrebbero ricevuto lo stesso trattamento dell'impresa comune. 167 La convenuta nega di aver violato il principio della certezza del diritto o di aver commesso un errore di valutazione nel ritenere che la clausola di non concorrenza costituisse una restrizione accessoria solamente durante il periodo di lancio, vale a dire durante i primi tre anni. Giudizio del Tribunale 168 In primo luogo, occorre osservare che risulta dal brano della XXIV Relazione sulla politica di concorrenza citato dalle ricorrenti, secondo il quale le restrizioni accessorie «sono, in generale, autorizzate per tutta la durata dell'impresa comune», nonché dal contesto materiale nel quale esso si inserisce, l'analisi di cinque costituzioni di imprese comuni nel settore della ricerca e dello sviluppo, che la parte del rapporto nel quale si colloca tale brano non contiene regole rigorose che la convenuta si sarebbe imposta circa la qualifica di un impegno come restrizione accessoria. Si tratta piuttosto della semplice descrizione di un determinato numero di principi che la convenuta segue normalmente nell'ambito della sua analisi di talune clausole che ritiene come accessorie ad un'operazione principale. 169 Contrariamente a quanto fanno valere le ricorrenti, il caso di specie non può, di conseguenza, essere ricollegato alla causa che ha dato luogo alla sentenza Hercules Chemicals/Commissione, citata sopra al punto 165. In tale causa, la convenuta aveva infatti comunicato, mediante il suo rapporto annuale sulla politica della concorrenza, un determinato numero di regole relative all'accesso al fascicolo in materia di concorrenza, che essa si era imposta. 170 Come risulta peraltro dal brano della XXIV Relazione sulla politica di concorrenza, citato dalle ricorrenti, quest'ultimo non fa che riportare, in maniera quasi letterale, i principi esposti dalla convenuta al punto 67 della comunicazione sulle imprese comuni aventi natura di cooperazione. Ora, come risulta chiaramente da tale comunicazione, quest'ultima ha solo un valore indicativo per quanto riguardo la maniera in cui la convenuta applica nella pratica la teoria delle restrizioni accessorie. 171 Ne consegue che le ricorrenti non possono fondarsi sul brano summenzionato per provare che la convenuta ha violato il principio della certezza del diritto nei loro confronti. 172 In considerazione di quanto precede, il motivo in esame deve essere respinto in quanto infondato. 173 Poiché l'insieme dei motivi fatti valere dalle ricorrenti non sono fondati, il ricorso deve essere respinto. Decisione relativa alle spese Sulle spese 174 Ai sensi dell'art. 87, n. 2, primo comma, del regolamento di procedura, la parte soccombente è condannata alle spese, se ne è stata fatta domanda. Poiché le ricorrenti sono rimaste soccombenti, queste vanno condannate a sopportare, oltre le proprie spese, quelle sostenute dalla convenuta e dall'interveniente, conformemente alle conclusioni di queste ultime. Dispositivo Per questi motivi, IL TRIBUNALE (Terza Sezione) dichiara e statuisce: 1) Il ricorso è respinto. 2) Le ricorrenti sopporteranno le proprie spese nonché quelle sostenute dalla convenuta e dalla parte interveniente. (1) - Dati confidenziali occultati.

62019TJ0631

nl

Met haar beroep krachtens artikel 263 VWEU verzoekt verzoekster, Bundesnetzagentur für Elektrizität, Gas, Telekommunikation, Post und Eisenbahnen (BNetzA), ten eerste, om gedeeltelijke nietigverklaring van besluit nr. 02/2019 van het Agentschap van de Europese Unie voor de samenwerking tussen energieregulators (ACER) van 21 februari 2019 betreffende de voorstellen van de transmissiesysteembeheerders van de regio’s voor de capaciteitsberekening Core inzake een gemeenschappelijke regionale methode voor de berekening van de day-ahead- en intradaycapaciteit (hierna: „oorspronkelijk besluit”) en, ten tweede, om nietigverklaring van besluit A‑003‑2019 van de raad van beroep van ACER van 11 juli 2019 houdende verwerping van haar beroep tegen het oorspronkelijke besluit (hierna: „besluit van de raad van beroep”). Voorgeschiedenis van het geding Verordening (EU) 2015/1222 van de Commissie van 24 juli 2015 tot vaststelling van richtsnoeren betreffende capaciteitstoewijzing en congestiebeheer (PB 2015, L 197, blz. 24), bevat een reeks vereisten inzake zoneoverschrijdende capaciteitstoewijzing en congestiebeheer op de day-ahead- en intradaymarkten in de elektriciteitssector. Deze vereisten omvatten met name de vaststelling van een gemeenschappelijke gecoördineerde capaciteitsberekeningsmethodologie (hierna: „CBM”) in elk van de capaciteitsberekeningsregio’s (hierna: „CBR’s”), overeenkomstig de bepalingen van afdeling 3, met als opschrift „Methodologieën voor capaciteitsberekening” van hoofdstuk 1 van titel II van verordening 2015/1222. Deze afdeling bevat de artikelen 20 tot en met 26, waarbij in artikel 20 de regels voor de „[i]nvoering van een stroomgebaseerde capaciteitsberekeningsmethodologie” worden uiteengezet. Overeenkomstig artikel 9, lid 1, en artikel 20, lid 2, van verordening 2015/1222 moeten de transmissiesysteembeheerders (hierna: „TSB’s”) van elke CBR een voorstel aannemen voor een CBM in hun respectieve CBR’s en dit ter goedkeuring voorleggen aan de betrokken nationale regulerende instanties (hierna: „NRI’s”). Overeenkomstig artikel 9, leden 10 en 12, van verordening 2015/1222 trachten de betrokken NRI’s vervolgens overeenstemming te bereiken en een besluit te nemen over het voorstel van de CBM van de TSB’s of de door de TSB’s op verzoek van die NRI’s gewijzigde versie. Artikel 9, leden 11 en 12, van verordening 2015/1222 bepaalt dat wanneer de betrokken NRI’s er niet in zijn geslaagd een dergelijke overeenstemming te bereiken, ACER een besluit vaststelt over het voorstel van de CBM van de TSB’s of de gewijzigde versie ervan, overeenkomstig artikel 6, lid 10, van verordening (EU) 2019/942 van het Europees Parlement en de Raad van 5 juni 2019 tot oprichting van een agentschap van de Europese Unie voor de samenwerking tussen energieregulators (PB 2019, L 158, blz. 22), voorheen artikel 8, lid 1, van verordening (EG) nr. 713/2009 van het Europees Parlement en de Raad van 13 juli 2009 tot oprichting van een Agentschap voor de samenwerking tussen energieregulators (PB 2009, L 211, blz. 1). In casu hebben de TSB’s van de CBR Core (bestaande uit België, Tsjechië, Duitsland, Frankrijk, Kroatië, Luxemburg, Hongarije, Nederland, Oostenrijk, Polen, Roemenië, Slovenië en Slowakije) op 15 september 2017, overeenkomstig artikel 9, lid 7, en artikel 20, lid 2, van verordening 2015/1222, twee voorstellen betreffende respectievelijk het regionale ontwerp van day-ahead-CBM en het regionale ontwerp van intraday-CBM, die waren opgesteld in overeenstemming met die verordening, ter goedkeuring voorgelegd aan de NRI’s van de genoemde CBR Core. Op 9 maart 2018 hebben de NRI’s van de CBR Core op grond van artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 twee wijzigingsverzoeken ingediend die betrekking hadden op elk van de twee voorstellen van de day-ahead- en de intraday-CBM’s. Op 4 juni 2018 hebben de TSB’s overeenkomstig artikel 9, lid 12, eerste volzin, van verordening 2015/1222 bij de NRI’s van de CBR Core een gewijzigde versie van de twee voorstellen van de day-ahead- en de intraday-CBM’s ingediend (hierna samen: „twee gewijzigde CBM-voorstellen”). Op 19 juni 2018 heeft de laatste NRI die gewijzigde voorstellen ontvangen. Bij brieven van 20 juli en 21 augustus 2018 heeft het voorzitterschap van het regionale forum van de energieregulators van de CBR Core (hierna: „CERRF”) namens alle NRI’s in de genoemde regio, ACER er in essentie van in kennis gesteld dat zij er niet in waren geslaagd om overeenkomstig artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 unaniem tot overeenstemming te komen om de twee gewijzigde CBM-voorstellen goed te keuren, om ACER te verzoeken om een verlenging van de termijn van twee maanden, te rekenen vanaf de laatste indiening van die voorstellen waarbinnen zij een besluit konden nemen, of om ACER te verzoeken zelf een besluit te nemen over de twee gewijzigde CBM-voorstellen. Op 18 september 2018 hebben de NRI’s van de CBR Core een „[n]iet-officieel document van alle [NRI’s] van de [CBR] Core over het regionale project van de TSB’s van de [CBR] Core betreffende [de twee gewijzigde CBM-voorstellen]” (hierna: „document van 18 september 2018”) aan ACER toegezonden om dit agentschap, in overeenstemming met de in punt 8 hierboven bedoelde mededeling van het voorzitterschap van de CERRF, in kennis te stellen van hun respectieve gemeenschappelijke en afwijkende standpunten. In dit verband hebben zij met name aangegeven dat de twee gewijzigde CBM-voorstellen geen rekening hielden met alle wijzigingsverzoeken van de NRI’s, dat die voorstellen onvoldoende gedetailleerd of niet volledig in overeenstemming met verordening 2015/1222 waren en dat zij geen duidelijke, transparante en geharmoniseerde definities, noch welomschreven en op goede gronden berustende drempels en waarden bevatten. Zij hebben daaraan toegevoegd dat van de 29 afzonderlijke punten in de twee gewijzigde CBM-voorstellen er 19 door de NRI’s waren goedgekeurd, waarmee ACER volgens hen rekening diende te houden, terwijl er 10 niet door de NRI’s waren goedgekeurd. Op grond van artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 was ACER, bij gebreke van overeenstemming tussen de NRI’s van de CBR Core over de twee gewijzigde CBM-voorstellen, overeenkomstig artikel 8, lid 1, van verordening nr. 713/2009 gehouden om over die voorstellen te beslissen. Na een openbare raadpleging over de twee gewijzigde CBM-voorstellen en na samenwerking met alle betrokken NRI’s en TSB’s, heeft ACER krachtens artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 het oorspronkelijke besluit vastgesteld. Bij dat besluit heeft het de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core vastgesteld, die waren opgenomen in de bijlagen I en II bij dat besluit. Op 23 april 2019 heeft verzoekster krachtens artikel 19 van verordening nr. 713/2009 beroep ingesteld bij de raad van beroep van ACER (hierna: „raad van beroep”) tegen het oorspronkelijke besluit. De raad van beroep heeft bij besluit het beroep tegen het oorspronkelijke besluit ongegrond verklaard. Conclusies van partijen Verzoekster verzoekt het Gerecht om: –        primair, nietigverklaring van de bepalingen van het oorspronkelijke besluit die in de lijst hieronder zijn opgenomen, en het besluit van de raad van beroep wat hen betreft: –        artikel 5, leden 5 tot en met 9, van bijlage I bij het oorspronkelijke besluit; –        artikel 10, lid 4, tweede zinsnede, en artikel 10, lid 5, van bijlage I bij het oorspronkelijke besluit; –        artikel 16, lid 2, tweede volzin, en artikel 16, lid 3, onder d), vii), van bijlage I bij het oorspronkelijke besluit; –        artikel 5, leden 5 tot en met 9, van bijlage II bij het oorspronkelijke besluit; –        artikel 17, lid 3, onder d), vii), van bijlage II bij het oorspronkelijke besluit; –        alle bepalingen van de bijlagen I en II bij het oorspronkelijke besluit die uitdrukkelijk naar bovengenoemde bepalingen verwijzen; –        subsidiair, het oorspronkelijke besluit en het besluit van de raad van beroep in hun geheel nietig te verklaren; –        ACER te verwijzen in de kosten. ACER verzoekt het Gerecht: –        het beroep in zijn geheel te verwerpen; –        verzoekster te verwijzen in de kosten. In rechte Ontvankelijkheid ACER verzoekt het Hof het beroep gedeeltelijk niet-ontvankelijk te verklaren, voor zover het is gericht tegen het oorspronkelijke besluit. Ten eerste betoogt zij in wezen dat beroep tot nietigverklaring enkel kan worden ingesteld tegen het besluit van de raad van beroep, gelet op de bevoegdheid van de raad van beroep om de door ACER zelf vastgestelde besluiten, zoals het oorspronkelijke besluit, te onderzoeken en op de regel dat interne beroepsprocedures uitgeput moeten zijn, welke regel geldt voor gewone verzoekers, zoals verzoekster. Ten tweede stelt zij dat, aangezien de termijn van twee maanden voor het instellen van een beroep tot nietigverklaring op grond van artikel 263 VWEU tegen het oorspronkelijke besluit was verstreken op het tijdstip waarop het onderhavige beroep werd ingesteld, dit beroep hoe dan ook te laat is ingesteld en bijgevolg kennelijk niet-ontvankelijk is. Verzoekster betwist de argumenten van ACER. Ten eerste voert zij aan dat het vereiste van effectieve rechterlijke bescherming impliceert dat zowel het besluit van de raad van beroep als het oorspronkelijke besluit aan rechterlijke toetsing kunnen worden onderworpen. Ten tweede betwist verzoekster dat de termijn voor het instellen van een beroep tot nietigverklaring van het oorspronkelijke besluit is verstreken, aangezien zij verplicht was om de interne beroepsprocedure bij de raad van beroep uit te putten alvorens beroep bij de rechterlijke instanties van de Europese Unie te kunnen instellen. Om te beginnen zij eraan herinnerd dat, zoals blijkt uit punt 14 hierboven, verzoeksters vordering tot nietigverklaring tegen zowel het oorspronkelijke besluit als het besluit van de raad van beroep is gericht. Vervolgens moet ten eerste worden opgemerkt dat verzoekster, als NRI van de Bondsrepubliek Duitsland, een rechtspersoon in de zin van artikel 263, vierde alinea, VWEU is. Wat door rechtspersonen ingestelde beroepen betreft, bepaalt artikel 263, vijfde alinea, VWEU nader dat „[d]e handelingen tot oprichting van organen en instanties van de Unie kunnen voorzien in bijzondere voorwaarden en bepalingen inzake de beroepen welke door natuurlijke of rechtspersonen worden ingesteld tegen handelingen van deze organen of instanties waarmee rechtsgevolgen ten aanzien van hen worden beoogd”. Ten tweede volgt uit vaste rechtspraak dat procedureregels in het algemeen geacht worden te gelden vanaf de dag waarop zij in werking treden (zie arrest van 26 maart 2015, Commissie/Moravia Gas Storage, C‑596/13 P, EU:C:2015:203, punt 33 en aldaar aangehaalde rechtspraak). Wat in casu het in de energiesector bevoegde orgaan van de Unie betreft, moet worden verwezen naar verordening 2019/942, die verordening nr. 713/2009 heeft vervangen en overeenkomstig artikel 47 ervan in werking is getreden op 4 juli 2019, dus vóór de instelling van het onderhavige beroep op 21 september 2019, en in de tussenperiode tussen de vaststelling van het oorspronkelijke besluit op 21 februari 2019 en de vaststelling van het besluit van de raad van beroep op 11 juli 2019. Deze verordening stelt onder meer de interne werkings- en procedureregels van ACER vast. Aangezien verordening 2019/942 geen enkele afwijking van de in punt 21 hierboven bedoelde overgangsregeling bevat, dient te worden geoordeeld dat op de datum van instelling van het onderhavige beroep, waarop de ontvankelijkheid van het onderhavige beroep moet worden beoordeeld (zie in die zin arrest van 22 juni 2016, Whirlpool Europe/Commissie, T‑118/13, EU:T:2016:365, punt 49, en beschikking van 21 november 2019, ZW/EIB, T‑727/18, niet gepubliceerd, EU:T:2019:809, punt 27 en aldaar aangehaalde rechtspraak), de procedureregels die erop van toepassing zijn en die bepalend zijn voor de ontvankelijkheid ervan, die zijn welke in verordening 2019/942 zijn neergelegd. Wat ten derde de voorwaarden betreft voor het instellen van een beroep tot nietigverklaring bij het Hof van Justitie van de Europese Unie tegen het oorspronkelijke besluit en tegen het besluit van de raad van beroep, volgt uit artikel 28, lid 1, en artikel 29 van verordening 2019/942, gelezen in het licht van overweging 34 van die verordening, dat natuurlijke en rechtspersonen die willen opkomen tegen een besluit van ACER dat tot hen is gericht of dat hen individueel en rechtstreeks raakt, zich tot de raad van beroep kunnen wenden en dat zij, wanneer hun deze mogelijkheid wordt geboden, het besluit van deze raad alleen bij het Gerecht kunnen aanvechten. Ten slotte preciseert artikel 29 van verordening 2019/942 dat „[e]en beroep tot nietigverklaring van een besluit dat ACER uit hoofde van deze verordening heeft genomen [...] pas bij het Hof van Justitie van de Europese Unie [kan] worden ingeleid nadat de in artikel 28 [van deze verordening] bedoelde beroepsprocedure is uitgeput”. Artikel 28, lid 1, en artikel 29 van verordening 2019/942, gelezen in het licht van overweging 34 van die verordening, stellen de voorwaarden en bijzondere uitvoeringsregels voor de in artikel 263, vijfde alinea, VWEU bedoelde beroepen tot nietigverklaring vast, zoals die door de Uniewetgever zijn vastgesteld in de wetgevingshandeling tot oprichting van ACER, te weten verordening 2019/942. De aard van de in artikel 28 van verordening 2019/942 bedoelde uitputting van de interne beroepsprocedure, waarnaar artikel 29 van deze verordening uitdrukkelijk verwijst, impliceert dus dat de Unierechter in voorkomend geval alleen tussenkomt om na te gaan wat het eindresultaat is van de interne beroepsprocedure, dat wil zeggen om het besluit dat is genomen na uitputting van deze interne beroepsmogelijkheid te onderzoeken, in dit geval dus het besluit van de raad van beroep (zie naar analogie arrest van 28 januari 2016, Heli-Flight/EASA, C‑61/15 P, niet gepubliceerd, EU:C:2016:59, punten 81 en 82). Derhalve kan het beroep tot nietigverklaring van een besluit van ACER in geval van een intern beroep tegen dat besluit slechts ontvankelijk worden geacht voor zover het is gericht tegen het besluit van de raad van beroep waarbij dat interne beroep is verworpen (zie naar analogie arrest van 28 januari 2016, Heli-Flight/EASA, C‑61/15 P, niet gepubliceerd, EU:C:2016:59, punt 84) of, in voorkomend geval, het oorspronkelijke besluit is bekrachtigd. Dit heeft tot gevolg dat de middelen en argumenten van het onderhavige beroep die zijn gebaseerd op gebreken in het oorspronkelijke besluit en die niet aldus kunnen worden uitgelegd dat zij ook tegen het besluit van de raad van beroep zijn gericht, ondienstig zijn, aangezien de Unierechter zich enkel uitspreekt over de wettigheid van laatstgenoemd besluit (zie in die zin en naar analogie arrest van 11 december 2014, Heli-Flight/EASA, T‑102/13, EU:T:2014:1064, punt 32). In casu heeft verzoekster in punt 84 van het verzoekschrift aangegeven dat het onderhavige beroep is gericht tegen het oorspronkelijke besluit, in de vorm waarin dit is gegeven na het besluit van de raad van beroep. Voor zover dit laatste besluit berust op de gronden die in het oorspronkelijke besluit in aanmerking zijn genomen, of deze gronden zelfs impliciet of uitdrukkelijk bevestigt, moeten alle middelen en argumenten van dat beroep die tegen diezelfde gronden zijn gericht, worden geacht volledig ter zake dienend te zijn voor de toetsing van de wettigheid van het besluit van de raad van beroep en dus ter ondersteuning van de vordering tot nietigverklaring voor zover het tegen laatstgenoemd besluit is gericht, aangezien deze vordering de enige ontvankelijke is. Voor zover de vordering tot nietigverklaring is gericht tegen het oorspronkelijke besluit, moet zij daarentegen niet-ontvankelijk worden verklaard. Ten gronde Ter ondersteuning van het onderhavige beroep voert verzoekster in wezen zes middelen aan. Het eerste middel is ontleend aan schending van artikel 9, leden 7 en 12, van verordening 2015/1222, doordat ACER de grenzen van zijn bevoegdheid heeft overschreden. Het tweede middel betreft in wezen een onjuiste rechtsopvatting bij de vaststelling van het toepasselijke recht, aangezien de raad van beroep had moeten instemmen met een toetsing van de wettigheid van het oorspronkelijke besluit in het licht van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening (EU) 2019/943 van het Europees Parlement en de Raad van 5 juni 2019 betreffende de interne markt voor elektriciteit (PB 2019, L 158, blz. 54). Het derde middel is ontleend aan verschillende schendingen van verordening 2019/943. Het vierde middel betreft schending van verordening 2015/1222. Het vijfde middel is ontleend aan schending van het evenredigheidsbeginsel. Het zesde middel betreft schending van het non-discriminatiebeginsel. Eerste middel: schending van artikel 9, leden 7 en 12, van verordening 2015/1222 doordat ACER de grenzen van zijn bevoegdheid heeft overschreden Verzoekster betoogt dat ACER met de vaststelling van het oorspronkelijke besluit de grenzen van zijn bevoegdheid heeft overschreden. In dit verband voert zij ten eerste aan dat volgens artikel 9, leden 7 en 12, van verordening 2015/1222 de bevoegdheid van ACER een ondergeschikte en subsidiaire bevoegdheid vormt, aangezien ACER pas bevoegd is geworden op het moment waarop en voor zover de NRI’s geen overeenstemming hebben kunnen bereiken inzake het nemen van een besluit over de twee gewijzigde CBM-voorstellen. Verzoekster benadrukt dat andere taalversies van artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222, zoals de Engelse, ruimer zijn geformuleerd dan de Duitse versie, waarnaar ACER verwijst. Ten tweede heeft de verordening volgens verzoekster tot doel gemeenschappelijke CBM’s te bereiken, hetgeen niet betekent dat ACER kan voorbijgaan aan deelakkoorden die op het niveau van de NRI’s zijn bereikt en vereisten die op dat niveau zijn geformuleerd. ACER dient dus rekening te houden met eventuele deelakkoorden tussen de NRI’s en zich enkel uit te spreken over de resterende punten waarover deze het niet eens zijn. Ten derde legt verzoekster uit dat de NRI’s in de brief van 20 juli 2018 ACER formeel hebben meegedeeld dat zij geen volledig akkoord hadden bereikt over bepaalde kernpunten van de twee gewijzigde CBM-voorstellen en dat zij het agentschap later nadere informatie zouden verstrekken over de tussen hen gevoerde discussies over deze kernpunten en bepaalde andere kwesties, hetgeen zij vervolgens hebben gedaan in het document van 18 september 2018. Op het moment dat ACER de genoemde brief ontving, was het dus al op de hoogte van alle standpunten van de NRI’s en zouden slechts tien punten – die deze NRI’s concreet hadden gespecificeerd in het document van 18 september 2018 – aan ACER zijn voorgelegd met het oog op een besluit daarover. ACER heeft zich in het oorspronkelijke besluit dus ten onrechte uitgesproken over punten die het agentschap niet ter beslissing waren voorgelegd, zoals blijkt uit het document van 18 september 2018. Ten vierde benadrukt verzoekster dat het oorspronkelijke besluit in strijd is met het subsidiariteitsbeginsel, volgens hetwelk alle instellingen van de Unie in het algemeen binnen de grenzen van de hun verleende bevoegdheden terughoudend moeten handelen, en in het bijzonder ACER niet voorbij mag gaan aan de op het niveau van de NRI’s bereikte deelakkoorden en geformuleerde vereisten. ACER betwist verzoeksters argumenten en concludeert tot afwijzing van het eerste middel. Volgens ACER heeft de raad van beroep in zijn besluit terecht vastgesteld dat deze bevoegd was om het oorspronkelijke besluit vast te stellen en aldus binnen de grenzen van zijn bevoegdheid gehandeld. In casu moet, overeenkomstig de in punt 28 hierboven uiteengezette overwegingen betreffende de ontvankelijkheid van het beroep en dienstigheid van de ter ondersteuning daarvan aangevoerde middelen, worden nagegaan of de raad van beroep blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting door in zijn besluit niet vast te stellen dat ACER met de vaststelling van het oorspronkelijke besluit de grenzen van zijn bevoegdheid heeft overschreden, zoals verzoekster tot staving van het bij ACER ingestelde beroep had aangevoerd. In dit verband volgt uit de rechtspraak betreffende de regels inzake de bevoegdheid van de instellingen, organen en instanties van de Unie dat de bepaling die de rechtsgrondslag vormt voor een handeling en die de instelling van de Unie machtigt om de betrokken handeling vast te stellen, van kracht moet zijn op het moment van de vaststelling van die handeling (zie arresten van 26 maart 2015, Commissie/Moravia Gas Storage, C‑596/13 P, EU:C:2015:203, punt 34 en aldaar aangehaalde rechtspraak, en 3 februari 2011, Cantiere navale De Poli/Commissie, T‑584/08, EU:T:2011:26, punt 33 en aldaar aangehaalde rechtspraak). Op het moment van de vaststelling van het besluit van de raad van beroep, de enige handeling waarvan verzoekster de wettigheid kan betwisten in het kader van het onderhavige beroep (zie punt 28 hierboven), namelijk op 11 juli 2019, was verordening 2019/942 reeds in werking getreden en toepasselijk en had deze verordening de voorheen geldende verordening nr. 713/2009 vervangen (zie punt 22 hierboven). Bovendien was verordening 2015/1222 eveneens in werking getreden en, overeenkomstig artikel 84 ervan, van toepassing sinds 14 augustus 2015, te weten de twintigste dag volgende op die van de bekendmaking van die verordening in het Publicatieblad van de Europese Unie op 25 juli 2015. Artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009 en artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222, machtigden ACER om binnen een termijn van zes maanden een besluit te nemen of individuele besluiten vast te stellen over reguleringskwesties of -gevallen met gevolgen voor de grensoverschrijdende handel of de grensoverschrijdende systeemveiligheid die onder de bevoegdheid van de NRI’s vallen, zoals de vaststelling van de day-ahead- en de intraday-CBM’s van elke CCR, indien de bevoegde NRI’s geen overeenstemming hadden bereikt binnen de daarvoor gestelde termijn of indien de bevoegde NRI’s ACER een gezamenlijk verzoek hadden gedaan om dit te doen. Ten tijde van de vaststelling van het besluit van de raad van beroep konden alleen deze bepalingen een rechtsgrondslag voor dat besluit bieden. Het onderzoek van het onderhavige middel vereist dus een uitlegging van artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222, teneinde na te gaan of deze bepalingen de grondslag konden vormen voor de bevoegdheid van ACER om de day-ahead- en de intraday-CBM’s van de CBR Core definitief vast te stellen, die zijn opgenomen in de bijlagen I en II bij het besluit van de raad van beroep. Dienaangaande zij eraan herinnerd dat volgens vaste rechtspraak bij de uitlegging van bepalingen van Unierecht niet alleen rekening moet worden gehouden met de bewoordingen ervan, maar ook met de context en de doelstellingen van de regeling waarvan zij deel uitmaken [zie arresten van 11 juli 2018, COBRA, C‑192/17, EU:C:2018:554, punt 29 en aldaar aangehaalde rechtspraak, en 28 januari 2020, Commissie/Italië (Richtlijn bestrijding van betalingsachterstand), C‑122/18, EU:C:2020:41, punt 39 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. In casu hebben de TSB’s van de CBR Core, zoals zij krachtens artikel 9, lid 1, en lid 7, onder a), en artikel 20, lid 2, van verordening 2015/1222 verplicht waren te doen, voorstellen voor de day-ahead- en de intraday-CBM’s voor diezelfde CBR ter goedkeuring ingediend bij alle NRI’s van die CBR. Volgens artikel 9, lid 10, van verordening 2015/1222 dienden de NRI’s besluiten te nemen betreffende deze voorstellen binnen een termijn van zes maanden na de ontvangst ervan door de laatste van de betrokken NRI’s. Aangezien deze NRI’s evenwel hebben verzocht om wijziging van de voorstellen van de betrokken CBM’s, naar aanleiding waarvan de TSB’s hun de twee gewijzigde day-ahead- en intraday-CBM-voorstellen ter goedkeuring hebben voorgelegd, beschikten zij krachtens artikel 9, lid 12, van die verordening over een aanvullende termijn van twee maanden na de indiening van die gewijzigde voorstellen om er een besluit over te nemen. Het staat echter vast dat de NRI’s van de CBR Core geen overeenstemming over die gewijzigde voorstellen hebben kunnen bereiken binnen de hun aldus gestelde termijn. ACER is daarvan in kennis gesteld bij brieven van het voorzitterschap van het CERRF van 20 juli en 21 augustus 2018. Zoals ACER terecht stelt, berustte zijn bevoegdheid om een besluit te nemen of een definitief besluit vast te stellen over de twee gewijzigde day-ahead- en intraday-CBM-voorstellen, in casu op de in artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942 en artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 bedoelde omstandigheid dat de NRI’s van de CBR Core geen overeenstemming over die voorstellen hadden bereikt binnen de daarvoor gestelde termijn van twee maanden. Ten eerste blijkt niet uit de bewoordingen van artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en artikel 9 van verordening 2015/1222 dat ACER, in het kader van de uitoefening van een dergelijke bevoegdheid en afgezien van zijn verplichting uit hoofde van artikel 6, lid 11, van verordening 2019/942 om de betrokken NRI’s en TSB’s te raadplegen in het stadium van de voorbereiding van zijn beslissing, gebonden was door de opmerkingen van laatstgenoemden. In het bijzonder blijkt uit die bepalingen niet dat ACER enkel bevoegd is voor de aspecten waarover de NRI’s geen overeenstemming hebben kunnen bereiken. Integendeel, volgens artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942, voorheen artikel 8, lid 1, van verordening nr. 713/2009, en artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 worden de „reguleringskwesties” of het „geval” in eerste instantie onder de bevoegdheid van de NRI’s behandeld en vervolgens, bij gebreke van overeenstemming tussen de NRI’s, onder die van ACER, als een onlosmakelijk geheel, dat de NRI’s, en vervolgens ACER, moeten behandelen, zonder dat daartussen een dergelijk onderscheid wordt gemaakt. Artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en artikel 9 van verordening 2015/1222 moeten, gelet op de formulering ervan, bijgevolg aldus worden uitgelegd dat, wanneer de bevoegde NRI’s niet binnen de hun daartoe gestelde termijn overeenstemming bereiken over alle aspecten van het hun voorgelegde reguleringsgeval, ACER bevoegd is om zelf over dit geval een besluit te nemen, zonder dat zijn bevoegdheid zich beperkt tot uitsluitend de specifieke kwesties of aspecten waarover die NRI’s het oneens zijn. Aan deze conclusie wordt niet afgedaan door verzoeksters argument dat de tekst van de Engelse versie van artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222, waarin is bepaald dat ACER bevoegd is om een besluit te nemen over voorstellen van de TSB’s „ [w]here the competent regulatory authorities have not been able to reach an agreement ” (wanneer de bevoegde regulerende instanties niet tot overeenstemming zijn gekomen), de indruk zou kunnen wekken dat de bevoegdheid van ACER beperkt is tot uitsluitend de aspecten van het betrokken reguleringsgeval waarover de NRI’s geen overeenstemming hebben kunnen bereiken. Dienaangaande zij eraan herinnerd dat volgens vaste rechtspraak de in een van de taalversies van een Unierechtelijke bepaling gebruikte formulering niet als enige grondslag voor de uitlegging van die bepaling kan dienen of voorrang kan hebben boven de andere taalversies. Unierechtelijke bepalingen moeten immers uniform worden uitgelegd en toegepast tegen de achtergrond van de tekst in alle talen van de Unie (zie arrest van 6 juni 2018, Tarragó da Silveira, C‑250/17, EU:C:2018:398, punt 20 en aldaar aangehaalde rechtspraak). Wanneer er verschillen zijn tussen de verschillende taalversies, moet bij de uitlegging van een bepaling van Unierecht worden gelet op de algemene opzet en de doelstelling van de regeling waarvan zij een onderdeel vormt (zie in die zin arrest van 7 juli 2016, Ambisig, C‑46/15, EU:C:2016:530, punt 48 en aldaar aangehaalde rechtspraak). In casu moet worden vastgesteld dat de tekst van de in punt 40 hierboven aangehaalde Engelse versie geen wezenlijk andere regel bevat dan die welke voortvloeit uit de andere taalversies, zoals de Tsjechische, de Duitse of de Franse versie, volgens welke ACER bevoegd is om respectievelijk te beslissen „ [p]okud příslušné regulační orgány nedokážou [...] dosáhnout dohody ”, „ [f]alls es den Regulierungsbehörden nicht gelingt, [...] eine Einigung [...] zu erzielen ” of „ [l]orsque les autorités de régulation compétentes ne sont pas parvenues à un accord ”. De formulering van deze andere taalversies bevestigt de uitlegging van deze bepaling in de zin die hierboven in punt 39 is weergegeven. Ten tweede vindt deze letterlijke uitlegging van artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en van artikel 9, lid 12, van verordening 2015/1222 steun in de context en de doelstellingen van de regeling waarvan die bepalingen deel uitmaken, zoals blijkt uit de voorbereidende werkzaamheden van die regeling. In dit verband blijkt uit de toelichting bij het voorstel voor een verordening van het Europees Parlement en de Raad tot oprichting van een Agentschap voor de samenwerking tussen energieregelgevers [(COM)2007 530 definitief], dat aan de basis ligt van verordening nr. 713/2009, dat de daarin vervatte bepalingen met name berustten op de vaststelling dat „[h]oewel de interne markt voor energie zich reeds aanzienlijk [had] ontwikkeld, [...] er een grote regelgevingsleemte [bleef] bestaan wat grensoverschrijdende kwesties [betrof]” en dat de „aanpak [...], waarbij in de praktijk de instemming van 27 regelgevende instanties en meer dan 30 transmissiesysteembeheerders vereist [was] om tot een akkoord te komen, [...] onvoldoende resultaten [produceerde]” en „niet [had] geleid tot daadwerkelijke beslissingen over de moeilijke problemen waarmee wij [werden] geconfronteerd”. Om die redenen werd besloten tot de oprichting van „[h]et Agentschap voor de samenwerking tussen energieregelgevers [dat] op Europees niveau de regelgevingstaken [moest aanvullen] die op nationaal niveau aan de regelgevende instanties zijn toevertrouwd”, met name door de toewijzing van „[e]igen beslissingsbevoegdheid”. Deze bevoegdheden moesten worden toegekend aan ACER „[t]eneinde specifieke grensoverschrijdende problemen aan te pakken”, met name „om te beslissen over het regelgevingsstelsel dat van toepassing is op infrastructuur die zich uitstrekt over het grondgebied van meer dan één lidstaat”, zoals uiteindelijk is bepaald in artikel 8 van verordening nr. 713/2009. Bovendien blijkt uit de toelichting bij het voorstel voor een verordening van het Europees Parlement en de Raad tot oprichting van een Agentschap van de Europese Unie voor de samenwerking tussen energieregulators [(COM)2016 863 final), dat aan verordening 2019/942 ten grondslag ligt, dat de bepalingen van deze verordening het met name mogelijk moesten maken het „regelgevend toezicht [aan te passen] aan regionale markten”. Met name leek het niet langer passend voor de nieuwe realiteit van deze markten dat „[a]lle belangrijke beslissingen op regelgevingsgebied [...] door de nationale regulators [werden] genomen, zelfs wanneer een gemeenschappelijke regionale oplossing nodig [was]” en dat „[h]et regelgevend toezicht [...] versnipperd [bleef], waardoor besluiten uiteen [konden] lopen en zich onnodige vertragingen [konden] voordoen”. Om die redenen werd geoordeeld dat „[v]ersterking van de bevoegdheden van ACER met betrekking tot deze grensoverschrijdende zaken die een gecoördineerd regionaal besluit [vereisten], zou bijdragen tot snellere en meer doeltreffende besluitvorming betreffende grensoverschrijdende kwesties”, met dien verstande dat „[d]e nationale regulators die binnen ACER met betrekking tot die kwesties door middel van stemming bij meerderheid besluiten nemen, volledig bij het proces betrokken [zouden] blijven”. De toekenning aan ACER van „beperkte aanvullende bevoegdheden” werd geacht in overeenstemming te zijn met het subsidiariteitsbeginsel, aangezien deze toewijzing plaatsvond „op gebieden waarop versnipperde nationale besluitvorming inzake kwesties met grensoverschrijdende relevantie zou leiden tot problemen of inconsistenties wat betreft de interne markt”. Bovendien werd die toekenning in overeenstemming geacht met het evenredigheidsbeginsel, aangezien „ACER [...] aanvullende taken [kreeg], met name met betrekking tot regionale samenwerking inzake het energiesysteem, waarbij de [NRI’s] hun centrale rol bij de regelgeving op energiegebied [bleven] spelen”. Het is in dit kader dat in het voorstel voor een verordening in „hoofdstuk [I] ook een aantal nieuwe taken van ACER [werd] vastgesteld [...] betreffende het toezicht op de benoemde elektriciteitsmarktbeheerders en in verband met de goedkeuring van de methoden en voorstellen op het gebied van de toereikendheid van de opwekking en de risicoparaatheid”. Deze nieuwe taken van ACER zijn met name vastgelegd in artikel 6, lid 10, van verordening 2019/942. Uit de toelichting bij deze voorstellen voor een verordening volgt een duidelijke wil van de Uniewetgever om ervoor te zorgen dat besluiten over moeilijke, maar onontbeerlijke grensoverschrijdende kwesties doeltreffender en sneller worden genomen en dit door de eigen beslissingsbevoegdheid van ACER te versterken op een manier die verenigbaar is met het behoud van de centrale rol van de NRI’s bij energieregulering. Dit stemt ook overeen met een aantal van de door de verordeningen nr. 713/2009 en 2019/942 nagestreefde doelstellingen. Zoals in overweging 10 van verordening 2019/942, voorheen overweging 5 van verordening nr. 713/2009, in herinnering is gebracht, moeten de lidstaten nauw samenwerken en de obstakels uit de weg ruimen voor grensoverschrijdende handel in elektriciteit en aardgas, teneinde de doelstellingen van het energiebeleid van de Unie te bereiken en werd een onafhankelijke centrale instantie, namelijk ACER, opgericht om de regelgevingsleemte op het niveau van de Unie te dichten en bij te dragen tot een efficiënte werking van de interne markten voor elektriciteit en aardgas. Zoals is aangegeven in overweging 11 van verordening 2019/942, voorheen overweging 6 van verordening nr. 713/2009, moet ACER ervoor zorgen dat de reguleringstaken die de NRI’s verrichten, op het niveau van de Unie naar behoren worden gecoördineerd en zo nodig aangevuld. Aldus beschikt ACER, zoals in de overwegingen 33 en 34 van verordening 2019/942, voorheen overwegingen 18 en 19 van verordening nr. 713/2009 is gepreciseerd, over eigen beslissingsbevoegdheid om zijn reguleringstaken efficiënt, transparant, onderbouwd en vooral onafhankelijk van de elektriciteits- en gasproducenten alsmede de TSB’s en de consumenten te vervullen. Het moet bij de uitoefening van deze bevoegdheden ervoor zorgen dat die besluiten in overeenstemming zijn met het Unierecht inzake energie, onder toezicht van de raad van beroep, die deel uitmaakt van ACER, maar daarbinnen onafhankelijk is, en van het Hof van Justitie van de Europese Unie. Hieruit volgt dat ACER met name eigen regulerings- en besluitvormingsbevoegdheden heeft gekregen, die het in volledige onafhankelijkheid en onder zijn eigen verantwoordelijkheid uitoefent, teneinde in de plaats van de NRI’s te kunnen optreden wanneer hun vrijwillige samenwerking hen niet in staat stelt individuele besluiten te nemen over kwesties of bijzondere gevallen die onder hun regulerende bevoegdheid vallen. Zoals is aangegeven in de overwegingen 11 en 45 van verordening 2019/942, voorheen de overwegingen 6 en 29 van verordening nr. 713/2009, wordt ACER dus slechts bevoegd om in volledige onafhankelijkheid en onder zijn eigen verantwoordelijkheid uitspraak te doen over reguleringskwesties of gevallen die belangrijk zijn voor de efficiënte werking van de interne markten voor elektriciteit en aardgas, wanneer en voor zover de door de Unie nagestreefde doelstellingen, gelet op de in artikel 5 VEU neergelegde beginselen van subsidiariteit en evenredigheid, niet voldoende kunnen worden verwezenlijkt door samenwerking van de betrokken lidstaten omdat de NRI’s van die lidstaten geen algemene overeenstemming hadden kunnen bereiken over reguleringskwesties of gevallen die aanvankelijk onder hun bevoegdheid vielen. Zo is de logica van het systeem dat ten grondslag ligt aan artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en artikel 9 van verordening 2015/1222, dat wanneer de NRI’s op het niveau van de lidstaten niet binnen de hun daartoe gestelde termijn erin zijn geslaagd een individueel besluit te nemen over reguleringskwesties of onder hun bevoegdheid vallende gevallen, die van belang zijn voor de efficiënte werking van de interne elektriciteitsmarkten, zoals de ontwikkeling van regionale CBM’s als bedoeld in artikel 9, lid 1, en lid 7, onder a), en artikel 20, lid 1, van verordening 2015/1222, de bevoegdheid om dat besluit vast te stellen bij ACER ligt, zonder dat is bepaald dat de NRI’s een deel van die bevoegdheid op nationaal niveau behouden, bijvoorbeeld voor een deel van de reguleringskwesties of voor bepaalde aspecten van het betrokken geval waarover zij overeenstemming hebben bereikt. Voor zover ACER zijn bevoegdheid volledig onafhankelijk en onder zijn eigen verantwoordelijkheid uitoefent, geeft de raad van beroep in punt 157 van zijn besluit voorts terecht aan dat deze raad niet gebonden kan zijn aan het standpunt dat de bevoegde NRI’s hebben ingenomen over bepaalde reguleringskwesties of bepaalde aspecten van de aan hen voorgelegde gevallen waarover zij overeenstemming hebben bereikt, met name wanneer de raad van mening is dat dit standpunt niet in overeenstemming is met het Unierecht inzake energie. Overigens betwist verzoekster in het kader van het onderhavige beroep evenmin deze beoordeling van de raad van beroep. Voor zover ACER eigen beslissingsbevoegdheid heeft gekregen om zijn regulerende taken doeltreffend te vervullen, moeten artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en artikel 9 van verordening 2015/1222 aldus worden begrepen dat ACER voorstellen van TSB’s kan wijzigen om ervoor te zorgen dat zij in overeenstemming zijn met het Unierecht inzake energie, voordat zij worden goedgekeurd. Deze bevoegdheid is onontbeerlijk opdat ACER zijn reguleringstaken doeltreffend kan vervullen, aangezien, zoals de raad van beroep in punt 150 van het bestreden besluit terecht heeft benadrukt, geen enkele bepaling van verordening 2019/942, voorheen verordening nr. 713/2009, of van verordening 2015/1222, zoals artikel 9, lid 12, eerste en tweede volzin, van verordening 2015/1222 betreffende de NRI’s dat deed, bepaalt dat ACER de TSB’s kan verzoeken om hun voorstel te wijzigen alvorens het goed te keuren. Laatstgenoemde bepalingen vinden immers slechts toepassing in het kader van de procedure van coördinatie en samenwerking tussen verschillende NRI’s in de zin van artikel 9, lid 10, van verordening 2015/1222, teneinde overeenstemming tussen hen te vergemakkelijken, maar niet in naam van de eigen beslissingsbevoegdheid die ACER bij gebreke van een dergelijke overeenkomst krachtens artikel 9, lid 12, derde volzin, van die verordening toekomt. Ten slotte moet worden opgemerkt dat in verordening 2019/942, voorheen verordening nr. 713/2009, de aan ACER toegekende eigen beslissingsbevoegdheid in overeenstemming is gebracht met het behoud van de centrale rol die aan de NRI’s op het gebied van energieregulering is toegekend, aangezien ACER – in de persoon van zijn directeur – volgens artikel 24, lid 2, eerste alinea, van die verordening, voorheen artikel 17, lid 3, van verordening nr. 713/2009, zijn besluiten pas vaststelt na een gunstig advies van de raad van regulators, waarin alle NRI’s samen met de Europese Commissie vertegenwoordigd zijn en waarbij elk lid van de raad één stem heeft en deze raad besluit met een meerderheid van twee derde van de stemmen, zoals bepaald in artikel 21 en artikel 22, lid 1, van die verordening, voorheen artikel 14 van verordening nr. 713/2009. Zo bevestigen de doelstelling van artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en van artikel 9 van verordening 2015/1222, alsook de context van deze bepalingen, dat wanneer de bevoegde NRI’s niet tot overeenstemming komen over alle aspecten van het aan hen voorgelegde reguleringsgeval binnen de hun daartoe gestelde termijn, ACER bevoegd is om zelf over dit geval een besluit te nemen, zonder afbreuk te doen aan de centrale rol die de NRI’s door middel van het gunstige advies van de raad van regelgevers blijven spelen en zonder dat zijn bevoegdheid beperkt is tot de specifieke aspecten waarover de NRI’s het oneens zijn. Ten derde kan aan deze uitlegging van artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, en van artikel 9 van verordening 2015/1222 niet worden afgedaan in het licht van de specifieke omstandigheden van het concrete geval. In de eerste plaats volgt uit artikel 9, lid 1, en lid 7, onder a), en artikel 20, lid 2, van verordening 2015/1222 dat elk van de regionale CBM’s is opgezet als een onlosmakelijk reguleringsgeheel, dat aan één goedkeuring door de betrokken regulerende instanties moet worden onderworpen. De raad van beroep heeft in punt 156 van zijn besluit dan ook terecht benadrukt dat „het niet mogelijk kon zijn om een bepaald aspect van deze CBM’s te bepalen [waarover (tussen de NRI’s) onenigheid bestaat] zonder een ander aspect [van deze CBM’s] [waarover (tussen die NRI’s) overeenstemming bestaat] te wijzigen gelet op de potentiële interacties en de [bestaande] kruiselingse effecten tussen de verschillende [betrokken] aspecten”. Bovendien heeft verzoekster in het kader van het onderhavige beroep deze beoordeling van de raad van beroep niet betwist en a fortiori evenmin aangetoond dat in casu de reguleringskwesties of de aspecten van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core waarover de NRI’s van die CBR Core overeenstemming hebben bereikt, zoals blijkt uit het document van 18 september 2018, los konden worden gezien van de andere kwesties of aspecten die in deze CBM’s zijn behandeld. In de tweede plaats en voor zover verzoekster in dit verband verwijst naar de inhoud van het document van 18 september 2018, moet worden opgemerkt dat dit een door de NRI’s opgesteld document is dat juridisch niet bindend is voor ACER en dat geen invloed kan hebben op de vaststelling van de draagwijdte van artikel 6 van verordening 2019/942, voorheen artikel 8 van verordening nr. 713/2009, of van artikel 9 van verordening 2015/1222, noch op de vaststelling van de daaruit voortvloeiende bevoegdheden of verplichtingen van ACER. Hoe dan ook wordt verzoeksters stelling dat het document van 18 september 2018 een specifiek onderscheid heeft gemaakt tussen de reguleringskwesties of de aspecten van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core waarover de NRI’s van die CBR Core overeenstemming hebben bereikt en die waarover zij niet binnen de gestelde termijn overeenstemming hebben bereikt en die als zodanig onder de bevoegdheid van ACER vielen, niet bevestigd door de inhoud van dit document. In het document van 18 september 2018 hebben de NRI’s van de CBR Core immers louter informeel vastgesteld dat de voorstellen van de TSB’s voor de day-ahead- en intraday-CBM’s van diezelfde CBR Core niet voldeden aan alle vereisten van verordening 2015/1222, dat zij „verre van uitvoerbaar” waren en dat zij die voorstellen bijgevolg in die staat niet konden goedkeuren. Bovendien hebben zij opgemerkt dat die voorstellen niet op duidelijke, transparante en nauwkeurige definities en op welomschreven en gerechtvaardigde drempels en waarden berustten. Deze opmerkingen tonen aan dat het ontbreken van goedkeuring door de bevoegde NRI’s van de voorstellen van de TSB’s voor de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core in casu niet zozeer het gevolg was van het feit dat er tussen die NRI’s geen overeenstemming bestond over bepaalde kwesties of bepaalde precieze en concrete aspecten van die CBM’s, maar van de vaststelling dat er een ernstig algemeen probleem bestond inzake de overeenstemming met verordening 2015/1222 van de voorstellen die de TSB’s hun hadden voorgelegd. Bovendien blijkt hoe dan ook uit het document van 18 september 2018 dat de NRI’s van de CBR Core daarin niet zozeer hebben vastgesteld dat er tussen hen geen overeenstemming was over bepaalde reguleringskwesties of over bepaalde precieze en concrete aspecten van de day-ahead- en intraday-CBM van die CBR Core, dan wel dat er geen volledige overeenstemming over dergelijke kwesties of over dergelijke aspecten kon worden bereikt. In dat document werden bepaalde kwesties immers zowel bij de punten van overeenstemming als bij die van onenigheid genoemd. Dit was bijvoorbeeld het geval voor de methodologie voor de selectie van kritische netwerkelementen en onvoorziene gebeurtenissen die bij de capaciteitsberekening worden gebruikt, de integratie van toegewezen langetermijncapaciteiten of de methodologie voor de validatie van de capaciteit. Gesteld al dat bepaalde reguleringskwesties of bepaalde precieze en concrete aspecten van de day-ahead- en intraday-CBM’s van die CBR Core los zouden kunnen staan van andere, neemt dit dus niet weg dat de punten van overeenstemming of onenigheid tussen de NRI’s van de CBR Core over de day-ahead- en intraday-CBM’s van die CBR Core in casu niet samenvielen met reguleringskwesties of aspecten van die CBM’s die duidelijk waren omschreven. Ten slotte blijkt uit de inhoud van het document van 18 september 2018 dat de NRI’s van de CBR Core verwachtten dat ACER in de uitoefening van zijn bevoegdheid toezicht zou houden en ervoor zou zorgen dat de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core de nodige regels bevatten om ongeoorloofde discriminatie tussen interne uitwisselingen en uitwisselingen tussen biedzones te vermijden, zoals is vereist in artikel 21, lid 1, onder b), ii), van verordening 2015/1222, een reguleringskwestie waarover zij geen volledige overeenstemming hadden kunnen bereiken. Het nastreven van een dergelijke doelstelling zou echter kunnen inhouden dat de regels voor de berekening van de capaciteit moeten worden herzien en zo nodig gewijzigd, teneinde te verzekeren dat zij coherent zijn met de regels die specifiek beogen elke discriminatie tussen de interne uitwisselingen en uitwisselingen tussen biedzones te vermijden. Overigens blijkt uit de stukken dat dit in casu het geval was, aangezien de door verzoekster bestreden bepalingen van de bijlagen I en II bij het oorspronkelijke besluit zijn vastgesteld om de naleving van het beginsel van non-discriminatie bij interne uitwisselingen en uitwisselingen tussen biedzones te verzekeren. Dit toont wederom aan dat de punten van overeenstemming of onenigheid tussen de NRI’s van de CBR Core over de day-ahead- en intraday-CBM’s van die CBR Core niet noodzakelijkerwijs samenvielen met duidelijk omschreven reguleringskwesties of aspecten van die CBM’s. Wat in de derde en laatste plaats verzoeksters grief inzake schending van het subsidiariteitsbeginsel betreft, moet worden opgemerkt dat zij ter ondersteuning van haar betoog geen enkel omstandig argument aanvoert waaruit een dergelijke schending blijkt. In casu zijn het oorspronkelijke besluit en het besluit van de raad van beroep vastgesteld volgens de procedures van verordening nr. 713/2009 en verordening 2015/1222, die, overeenkomstig de in artikel 5 VEU neergelegde beginselen van bevoegdheidstoedeling, subsidiariteit en evenredigheid en zoals thans in overweging 29 van verordening 2019/942 in herinnering is gebracht, bepalen dat ACER slechts bevoegd wordt om individuele besluiten te nemen over reguleringskwesties of -gevallen die oorspronkelijk onder de bevoegdheid van de NRI’s vielen, in duidelijk omschreven omstandigheden en inzake aangelegenheden die verband houden met het doel waarvoor het is opgericht (zie punten 37 en 48 hierboven). In het bijzonder garanderen deze procedures dat ACER slechts subsidiair optreedt ten opzichte van de NRI’s, wanneer deze geen overeenstemming hebben bereikt over reguleringskwesties of gevallen die belangrijk zijn voor de efficiënte werking van de interne elektriciteitsmarkten (zie punt 48 hierboven). Hoe dan ook moet worden opgemerkt dat, zoals reeds is gepreciseerd in de punten 52 en 53 hierboven, in verordening 2019/942, voorheen verordening nr. 713/2009, de eigen beslissingsbevoegdheid van ACER in overeenstemming is gebracht met het behoud van de centrale rol die de NRI’s via het gunstige advies van de raad van regelgevers blijven spelen. Bijgevolg moet verzoeksters grief inzake schending van het subsidiariteitsbeginsel worden afgewezen. Gelet op een en ander moet worden vastgesteld dat de raad van beroep geen blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting door in zijn besluit niet vast te stellen dat ACER met de vaststelling van het oorspronkelijke besluit de grenzen van zijn bevoegdheid heeft overschreden door te beslissen op punten van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die in het document van 18 september 2018 zijn genoemd als punten waarover de NRI’s van die CBR Core overeenstemming hadden bereikt. Derhalve moet het eerste middel ongegrond worden verklaard. Tweede middel: onjuiste rechtsopvatting van de raad van beroep met betrekking tot de vaststelling van het toepasselijke recht doordat die raad had moeten instemmen met een toetsing van de wettigheid van het oorspronkelijke besluit in het licht van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 Met het tweede middel wordt aangevoerd dat de raad van beroep in zijn besluit blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting, doordat de raad in wezen de wettigheid van het oorspronkelijke besluit niet heeft getoetst aan de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943, waarmee ACER zelf rekening had moeten houden bij de vaststelling van dat besluit. In de eerste plaats verwijt verzoekster de raad van beroep in wezen de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 niet te hebben toegepast, hoewel deze van kracht waren op het tijdstip waarop de raad zijn besluit vaststelde. Zij herinnert eraan dat de toetsing van de wettigheid van een Uniehandeling plaatsvindt op basis van de feitelijke en juridische situatie op het tijdstip van de vaststelling van die handeling. Ten eerste voert zij aan dat verordening 2019/943 in werking is getreden op 4 juli 2019, dus na de vaststelling van het oorspronkelijke besluit, maar vóór de vaststelling van het besluit van de raad van beroep. Ten tweede is het onderhavige beroep gericht tegen het oorspronkelijke besluit, zoals bevestigd door het besluit van de raad van beroep, dat wil zeggen in wezen tegen twee besluiten die een en dezelfde juridische entiteit vormen. Bijgevolg was de raad van beroep verplicht verordening 2019/943 toe te passen, a fortiori omdat de raad bij zijn besluit de zaak opnieuw autonoom en volledig heeft onderzocht, waardoor er rekening had kunnen worden gehouden met de nieuwe juridische ontwikkelingen die zich intussen hadden voorgedaan, zoals de inwerkingtreding van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943. In de tweede plaats verwijt verzoekster ACER ten eerste dat het in het oorspronkelijke besluit het beginsel van loyale samenwerking tussen de instellingen van de Unie heeft geschonden. In dit verband betoogt zij dat ACER ten tijde van de vaststelling van het oorspronkelijke besluit reeds nauwkeurig op de hoogte was van de doorslaggevende vereisten van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943. Om te beginnen is dat besluit immers vastgesteld in een vergevorderd stadium van het wetgevingsproces, waarin de bovengenoemde artikelen van die verordening door alle bevoegde commissies van de Raad van de Europese Unie en van het Europees Parlement waren vastgesteld en aangenomen. Voorts waren in de pers reeds uitvoerige berichten verschenen over de nieuwe verordening 2019/943. Daarnaast geeft verzoekster aan dat zij bij e-mail van 4 februari 2019 ACER had gewezen op de in de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 geformuleerde vereisten en op haar twijfels of de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die ACER voornemens was in aanmerking te nemen, aan die vereisten voldeden. Ten slotte merkt verzoekster op dat in het oorspronkelijke besluit weliswaar verschillende verwijzingen naar de bepalingen van de nieuwe verordening 2019/943 waren opgenomen, maar dat die verwijzingen betrekking hadden op aspecten die het standpunt van ACER ondersteunden, hetgeen een willekeurige en selectieve inaanmerkingneming van het toekomstige Unierecht vormde en dus een schending van het beginsel van loyale samenwerking. Ten tweede verwijt verzoekster ACER in het oorspronkelijke besluit het rechtszekerheidsbeginsel en het beginsel van bescherming van het gewettigd vertrouwen te hebben geschonden. Zij voert aan dat volgens de rechtspraak (arrest van 22 januari 1997, Opel Austria/Raad, T‑115/94, EU:T:1997:3) het rechtszekerheidsbeginsel binnen bepaalde grenzen ook rekening kan houden met toekomstige rechtshandelingen, in het bijzonder wanneer een dergelijke handeling voorzienbaar, voldoende nauwkeurig en onverenigbaar met de vast te stellen regeling is. Ten derde stelt verzoekster dat het betoog van ACER dat is gebaseerd op een mogelijke schending van het verbod van terugwerkende kracht, niet ter zake dienend is. Volgens haar moet een onderscheid worden gemaakt tussen de uitvoering van het toekomstige Unierecht en de plicht van de instellingen van de Unie om in hun besluiten rekening te houden met voorzienbare toekomstige ontwikkelingen van het recht, en voorts moeten die instellingen zich onthouden van maatregelen die in strijd zijn met toekomstige rechtshandelingen van hogere rang. ACER betwist verzoeksters argumenten en concludeert tot afwijzing van het tweede middel. In de eerste plaats voert het aan dat de raad van beroep bij het onderzoek van het oorspronkelijke besluit diende na te gaan of ACER in dat besluit bij de vaststelling van het toepasselijke recht blijk had gegeven van een onjuiste rechtsopvatting. Dienaangaande verklaart ACER dat het zijn besluiten moest vaststellen op basis van de feitelijke situatie en de wettelijke bepalingen die bestonden op het tijdstip van de vaststelling ervan. Op de datum van vaststelling van het oorspronkelijke besluit waren verordening 2019/943, en in het bijzonder de artikelen 14 tot en met 16 ervan, nog niet van kracht en waren zij zelfs niet definitief goedgekeurd door de Uniewetgever. Bijgevolg heeft ACER het oorspronkelijke besluit terecht niet gebaseerd op verordening 2019/943, in het bijzonder de artikelen 14 tot en met 16 van die verordening, en heeft de raad van beroep dat besluit dus terecht niet getoetst aan diezelfde artikelen, die verzoekster had aangevoerd in het kader van het bij de raad ingestelde beroep. ACER betwist tevens het betoog van verzoeksters dat de controle die de raad van beroep op het oorspronkelijke besluit uitoefent, autonoom is. Overeenkomstig artikel 28, lid 5, van verordening 2019/942 is deze raad immers niet bevoegd om zijn eigen besluit in de plaats te stellen van het oorspronkelijke besluit, noch om zelf de zaak te beslechten. Verzoeksters argument dat de raad van beroep in zijn besluit rekening heeft gehouden met nieuwe juridische ontwikkelingen die zich na de vaststelling van het oorspronkelijke besluit hebben voorgedaan, betekent niet dat deze raad verplicht is om na te gaan of het oorspronkelijke besluit verenigbaar is met een aantal bepalingen van verordening 2019/943 die na de vaststelling ervan in werking zijn getreden. In de tweede plaats voert ACER ten eerste aan dat ten tijde van de vaststelling van het oorspronkelijke besluit de wetgevingsprocedure met betrekking tot verordening 2019/943 nog steeds gaande was en dat deze verordening geen deel uitmaakte van de geldende rechtsorde, zodat het niet kon weten of die verordening daadwerkelijk zou worden vastgesteld en, a fortiori, wat de inhoud en de exacte datum van de vaststelling ervan zouden zijn. Volgens ACER was het niet voor de hand liggend, noch voorzienbaar dat het oorspronkelijke besluit onverenigbaar kon zijn met een aantal bepalingen van verordening 2019/943 die later zijn vastgesteld. Bijgevolg kon ACER het oorspronkelijke besluit niet op die bepalingen baseren. Bovendien is ACER van mening dat het irrelevant is of het ten tijde van de vaststelling van het oorspronkelijke besluit reeds op de hoogte was van de wetgevingsvoorstellen. Dat ACER in het oorspronkelijke besluit had verwezen naar het voorstel voor een nieuwe verordening, is eveneens irrelevant. Ten tweede betoogt ACER dat, anders dan in de zaak die heeft geleid tot het arrest van 22 januari 1997, Opel Austria/Raad (T‑115/94, EU:T:1997:3), in de onderhavige zaak ten tijde van de vaststelling van het oorspronkelijke besluit verordening 2019/943 nog niet was vastgesteld, zodat ACER geen zekerheid had over de precieze inhoud ervan, noch over de datum van inwerkingtreding. Bijgevolg heeft de raad van beroep zich in zijn besluit terecht op het standpunt gesteld dat de oplossing die is toegepast in het arrest van 22 januari 1997, Opel Austria/Raad (T‑115/94, EU:T:1997:3), niet op de onderhavige zaak kon worden toegepast. In de derde plaats zijn de beginselen van rechtszekerheid en bescherming van het gewettigd vertrouwen in casu niet geschonden, omdat het oorspronkelijke besluit ten tijde van de vaststelling ervan duidelijke bepalingen bevatte waarvan de toepassing voor de betrokkenen voorzienbaar was. Ten vierde benadrukt ACER dat de beginselen van loyale samenwerking, institutioneel evenwicht, bescherming van gewettigd vertrouwen en rechtszekerheid het niet toestaan het geldende recht te schenden en een besluit vast te stellen op basis van loutere wetgevingsvoorstellen. In casu staat vast dat verzoekster in het kader van haar interne beroep bij de raad van beroep heeft aangevoerd dat er verschillen of incoherenties bestonden tussen de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die door ACER waren goedgekeurd in het oorspronkelijke besluit en de vereisten die krachtens de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 de vaststelling van dergelijke CBM’s regelen. In zijn besluit heeft de raad van beroep de grieven afgewezen die verzoekster aldus voor deze raad had aangevoerd, op grond dat de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 irrelevant waren voor de toetsing van de wettigheid van het oorspronkelijke besluit van ACER, aangezien deze verordening nog niet van toepassing was op het tijdstip waarop dit besluit was vastgesteld. Aangezien verzoekster ter ondersteuning van het tweede middel specifiek schending van de relevante bepalingen van verordening 2019/943 heeft aangevoerd, moet in het kader van het onderzoek van dat middel worden nagegaan of de raad van beroep blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting door in zijn besluit de wettigheid van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core, die door ACER in het oorspronkelijke besluit waren goedgekeurd, niet te toetsen aan de vereisten voor de vaststelling van dergelijke CBM’s overeenkomstig de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943. Dienaangaande zij eraan herinnerd dat, ten eerste, verordening 2019/943 volgens overweging 1 ervan een herschikking is van verordening (EG) nr. 714/2009 van het Europees Parlement en de Raad van 13 juli 2009 betreffende de voorwaarden voor toegang tot het net voor grensoverschrijdende handel in elektriciteit en tot intrekking van verordening (EG) nr. 1228/2003 (PB 2009, L 211, blz. 15), overeenkomstig artikel 70 van die eerste verordening. Ten tweede heeft verordening 2019/943 overeenkomstig 4 ervan als doelstelling de regels vast te stellen om het functioneren van de interne markt voor elektriciteit te waarborgen. Meer in het bijzonder vallen de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 onder afdeling 1, „Capaciteitstoewijzing”, van hoofdstuk III, „Toegang tot het net en congestiebeheer”, van die verordening. Ze hebben respectievelijk betrekking op de „[h]erziening van biedzones” (artikel 14), de „[a]ctieplannen” (artikel 15) en de „[a]lgemene beginselen inzake capaciteitstoewijzing en congestiebeheer” (artikel 16). Deze artikelen regelen dus de toewijzing van capaciteit op de markten voor grensoverschrijdende handel in day-ahead- en intradayelektriciteit en stellen aldus de vereisten vast die in aanmerking moeten worden genomen voor de vaststelling van de day-ahead- en intraday-CBM’s. Deze artikelen bevatten dus in beginsel materiële rechtsregels betreffende de vaststelling van deze CBM’s. Voorts zij eraan herinnerd dat een nieuwe rechtsregel van toepassing is vanaf de inwerkingtreding van de handeling waarbij deze regel wordt ingevoerd, en dat een dergelijke regel weliswaar niet van toepassing is op rechtssituaties die zijn ontstaan en definitief zijn geworden onder het oude recht, maar wel op de toekomstige gevolgen daarvan en op nieuwe rechtssituaties. Dit ligt – onder voorbehoud van het beginsel dat rechtshandelingen geen terugwerkende kracht hebben – enkel anders wanneer de nieuwe regel gepaard gaat met bijzondere bepalingen die de voorwaarden voor toepassing ratione temporis ervan specifiek vastleggen (zie arresten van 14 mei 2020, Azienda Municipale Ambiente, C‑15/19, EU:C:2020:371, punt 57 en aldaar aangehaalde rechtspraak, en 15 juni 2021, Facebook Ireland e.a., C‑645/19, EU:C:2021:483, punt 100 en aldaar aangehaalde rechtspraak; zie in die zin ook arrest van 3 september 2015, A2A, C‑89/14, EU:C:2015:537, punt 37 en aldaar aangehaalde rechtspraak). Verordening 2019/943 is vastgesteld op 5 juni 2019 en aangezien zij op 14 juni 2019 is bekendgemaakt, is zij overeenkomstig artikel 71, lid 1, daarvan op 4 juli 2019 in werking getreden, dat wil zeggen na de vaststelling van het oorspronkelijke besluit op 21 februari 2019, en vóór de vaststelling van het besluit van de raad van beroep op 11 juli 2019. Hieraan moet worden toegevoegd dat krachtens artikel 71, lid 2, tweede alinea, van verordening 2019/943, bij wijze van uitzondering op het uit artikel 71, lid 2, eerste alinea, van deze verordening voortvloeiende algemene beginsel dat deze verordening met ingang van 1 januari 2020 van toepassing is, de artikelen 14 en 15 ervan van toepassing zijn vanaf de datum van inwerkingtreding van deze verordening, te weten vanaf 4 juli 2019. Hetzelfde geldt voor artikel 16 van verordening 2019/943, voor de specifieke toepassing van artikel 14, lid 7, en artikel 15, lid 2, van deze verordening. Uit het voorgaande volgt dat de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 ten tijde van de vaststelling van het oorspronkelijke besluit nog niet in werking waren getreden en evenmin van toepassing waren, terwijl zij, hoewel met bepaalde beperkingen wat artikel 16 betreft, wel van toepassing waren op het tijdstip van de vaststelling van het besluit van de raad van beroep. In casu komt de betrokken rechtssituatie overeen met de definitieve vaststelling door ACER van de day-ahead- en intraday-CBM’s, waarvan de wettigheid in het kader van het onderhavige geding wordt betwist. In dit verband moet worden benadrukt dat de raad van beroep op grond van de procedurele bepalingen van artikel 28, lid 5, van verordening 2019/942, die in casu van toepassing waren overeenkomstig de in punt 21 hierboven aangehaalde rechtspraak, bevoegd was om het oorspronkelijke besluit te bekrachtigen of het naar ACER terug te verwijzen in geval van onenigheid. Deze bepalingen hebben een wijziging aangebracht ten opzichte van de voorheen geldende bepalingen van artikel 19, lid 5, van verordening nr. 713/2009, op grond waarvan de raad van beroep alle onder de bevoegdheid van ACER vallende bevoegdheden kon uitoefenen, dan wel de zaak kon terugverwijzen naar het bevoegde orgaan van ACER. Onder de procedurele regeling van verordening 2019/942 kan de raad van beroep niet langer het aan de raad voorgelegde oorspronkelijke besluit wijzigen zoals voorheen. Dit verandert echter niets aan de omvang en de reikwijdte van het toezicht dat de raad op dat besluit uitoefent. De besluiten die de raad van beroep volgens de procedures van verordening 2019/942 neemt, moeten namelijk worden geacht in de plaats te komen van de aanvankelijk door ACER genomen besluiten, net zoals onder de voorheen geldende procedureregeling het geval was (zie in die zin en naar analogie arrest van 28 januari 2016, Heli-Flight/EASA, C‑61/15 P, niet gepubliceerd, EU:C:2016:59, punt 84). Wanneer, zoals in casu, bij de raad van beroep tegen een besluit van ACER inzake day-ahead- en intraday-CBM’s beroep wordt ingesteld, wordt het standpunt van ACER over deze methodologie definitief vastgesteld door het besluit van de raad van beroep waarbij dat besluit wordt bekrachtigd, na een volledig onderzoek van de betrokken situatie, feitelijk en rechtens, door die raad, gelet op het recht dat van toepassing was op het tijdstip waarop deze uitspraak doet. Uit de voorgaande overwegingen volgt dat de CBM’s waarvan de wettigheid in het kader van het onderhavige geding wordt betwist, definitief door ACER zijn vastgesteld op de datum waarop de raad van beroep zijn besluit heeft vastgesteld, waarbij de wettigheid is bekrachtigd van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die door ACER waren goedgekeurd in het oorspronkelijke besluit, te weten op 11 juli 2019. Hieruit volgt dat op de datum van inwerkingtreding en toepassing van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943, te weten 4 juli 2019, de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core nog niet definitief waren vastgesteld door ACER. Op dat tijdstip moest dus de in casu aan de orde zijnde situatie, zoals omschreven in punt 80 hierboven, worden geanalyseerd als een toekomstige en dus nieuwe rechtssituatie of, op zijn minst, een situatie die was ontstaan, maar nog niet definitief was geworden onder de vroegere regeling, in de zin van de in punt 78 hierboven aangehaalde rechtspraak, en moesten de nieuwe regels van materieel recht die in die artikelen waren neergelegd en die daarmee samenhingen, daar onmiddellijk op worden toegepast. Bijgevolg moest de raad van beroep op het moment van de vaststelling van zijn besluit nagaan of de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die door ACER in het oorspronkelijke besluit waren goedgekeurd, wettig konden worden bekrachtigd in het licht van de nieuwe regels voor de vaststelling van dergelijke CBM’s, die voortvloeien uit de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943, voor zover deze reeds van toepassing waren (zie punt 79 hierboven). Elke andere oplossing zou kunnen leiden tot een paradoxale situatie waarin ACER, in voorkomend geval via de raad van beroep, in de rechtsorde methodologieën zou kunnen invoeren die, op het moment van de definitieve vaststelling daarvan gebaseerd zijn op een verordening die niet meer van toepassing is en voorts niet in overeenstemming zijn met de nieuwe verordening die intussen van toepassing is geworden. Gelet op een en ander moet worden vastgesteld dat de raad van beroep in zijn besluit blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting door niet na te gaan of de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core die door ACER in het oorspronkelijke besluit waren goedgekeurd, voldeden aan de vereisten van de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943 die door verzoekster specifiek waren ingeroepen in haar interne beroep bij die raad, voor zover deze van toepassing waren. Alleen op basis van het antwoord op deze vraag kon de raad van beroep in het licht van de nieuwe toepasselijke materiële rechtsregels die voortvloeien uit de artikelen 14 tot en met 16 van verordening 2019/943, besluiten om de vaststelling van de day-ahead- en intraday-CBM’s van de CBR Core naar ACER terug te verwijzen opdat het deze in overeenstemming zou brengen met die nieuwe regels, dan wel om de wettigheid, ten aanzien van diezelfde regels, van de door ACER goedgekeurde CBM’s te bekrachtigen bij een besluit dat dan in de plaats van het oorspronkelijke besluit zou zijn gekomen. Derhalve moet het tweede middel, waarmee wordt aangevoerd dat de raad van beroep in zijn besluit blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting met betrekking tot de vaststelling van het op de aan de orde zijnde situatie toepasselijke recht, dat van invloed kan zijn geweest op de gegrondheid van dat besluit, worden aanvaard. Bijgevolg moet het besluit van de raad van beroep nietig worden verklaard, zonder dat de andere door verzoekster aangevoerde middelen en grieven behoeven te worden onderzocht. Kosten Volgens artikel 134, lid 1, van het Reglement voor de procesvoering van het Gerecht wordt de in het ongelijk gestelde partij verwezen in de kosten, voor zover dat is gevorderd. Aangezien ACER op de voornaamste punten in het ongelijk is gesteld, dient het overeenkomstig verzoeksters vordering te worden verwezen in de kosten. HET GERECHT (Tweede kamer – uitgebreid), rechtdoende, verklaart: 1) Besluit A ‑ ‑ 2019 van de raad van beroep van het Agentschap van de Europese Unie voor de samenwerking tussen energieregulators (ACER) van 11 juli 2019 wordt nietig verklaard. 2) Het beroep wordt voor het overige niet ontvankelijk verklaard. 3) ACER wordt verwezen in de kosten. Tomljenović Kreuschitz Schalin Škvařilová-Pelzl Nõmm Uitgesproken ter openbare terechtzitting te Luxemburg op 7 september 2022. ondertekeningen * Procestaal: Duits.

62006CJ0197

pl

Wniosek o wydanie orzeczenia w trybie prejudycjalnym dotyczy wykładni dyrektywy Rady 89/48/EWG z dnia 21 grudnia 1988 r. w sprawie ogólnego systemu uznawania dyplomów ukończenia studiów wyższych, przyznawanych po ukończeniu kształcenia i szkolenia zawodowego, trwających co najmniej trzy lata ( Dz.U. 1989, L 19, s. 16 ), zmienionej dyrektywą 2001/19/WE Parlamentu Europejskiego i Rady z dnia 14 maja 2001 r. ( Dz.U. L 206, s. 1 , zwanej dalej „dyrektywą 89/48”), oraz art. 49 WE. Wniosek ten został złożony w ramach postępowania w przedmiocie stwierdzenia nieprzestrzegania zakazu wykonywania zawodu ustanowionego postanowieniem wydanym w dniu 10 stycznia 2003 r. przez voorzitter van de rechtbank van koophandel te Hasselt zetelend zoals in kortgeding (prezesa sądu gospodarczego w Hasselt działającego jako sędzia orzekający w przedmiocie środka tymczasowego), wszczętego przez Confederatie van Immobiliën-Beroepen van België VZW (konfederację pośredników w obrocie nieruchomościami w Belgii będącą stowarzyszeniem niemającym celu zarobkowego, zwaną dalej „CIB”) oraz Beroepsinstituut van Vastgoedmakelaars (zrzeszenie zawodowe pośredników w obrocie nieruchomościami, zwane dalej „BIV”) przeciwko W. Van Leukenowi i dotyczącego wykonywania przez niego w Belgii niektórych czynności zawodowych związanych z regulowanym zawodem pośrednika w obrocie nieruchomości. Ramy prawne Dyrektywa 89/48 Z motywów trzeciego i czwartego dyrektywy 89/48 wynika, że ma ona na celu wprowadzenie ogólnego systemu uznawania dyplomów, mającego ułatwić obywatelom europejskim wykonywanie tych wszystkich rodzajów działalności zawodowej, które w przyjmującym państwie członkowskim są warunkowane zakończeniem kształcenia i szkolenia odbywanego po ukończeniu szkoły średniej. Zgodnie z art. 2 dyrektywy 89/48 znajduje ona zastosowanie do każdego obywatela państwa członkowskiego, który zamierza wykonywać zawód regulowany w przyjmującym państwie członkowskim. Artykuł 3 akapit pierwszy lit. b) tej dyrektywy przewiduje, że w przypadku gdy w przyjmującym państwie członkowskim podjęcie lub wykonywanie zawodu regulowanego uzależnione jest od posiadania dyplomu, właściwe władze nie mogą, powołując się na podstawę braku odpowiednich kwalifikacji, odmówić obywatelowi państwa członkowskiego (zwanemu dalej „wnioskodawcą”) prawa do podjęcia lub wykonywania tego zawodu na tych samych warunkach, które są stosowane wobec ich własnych obywateli, jeżeli, po pierwsze, wnioskodawca wykonywał dany zawód w pełnym wymiarze godzin przez okres dwóch lat w ciągu ostatnich dziesięciu lat w innym państwie członkowskim, w którym zawód ten nie podlega regulacji, i po drugie, jeżeli posiada jeden lub kilka dokumentów potwierdzających posiadanie kwalifikacji. Niezależnie od postanowień art. 3 dyrektywy 89/48 jej art. 4 dopuszcza, by przyjmujące państwo członkowskie wymagało od wnioskodawcy, pod pewnymi warunkami określonymi w tym artykule, przedłożenia dowodu o doświadczeniu zawodowym określonej długości, odbycia stażu adaptacyjnego o długości nieprzekraczającej trzech lat lub przystąpienia do testu umiejętności (zwanych dalej „środkami wyrównawczymi”). Wspomniany art. 4 dyrektywy 89/48 określa też niektóre zasady i warunki obowiązujące w stosunku do środków wyrównawczych. Zgodnie z art. 4 ust. 1 lit. b) akapit trzeci tej dyrektywy przyjmujące państwo członkowskie, które nakłada środki wyrównawcze, musi co do zasady udzielić wnioskodawcy prawa wyboru między stażem adaptacyjnym a testem umiejętności. Niemniej jeśli chodzi o zawody, „których wykonywanie wymaga dokładnej znajomości prawa krajowego i w odniesieniu do których udzielanie porad i/lub pomocy związanej z prawem krajowym jest zasadniczą i trwałą cechą działalności zawodowej”, przyjmujące państwo członkowskie może w drodze odstępstwa od tej zasady wskazać staż adaptacyjny lub test umiejętności. Prawo belgijskie Artykuł 3 ustawy ramowej z dnia 1 marca 1976 r. o ochronie tytułów zawodowych i wykonywaniu umysłowych zawodów w sektorze usług ( Belgisch Staatsblad z dnia 27 marca 1976 r., s. 3604), zmienionej ustawą programową z dnia 10 lutego 1998 r. ( Belgisch Staatsblad z dnia 21 lutego 1998 r., s. 4889, zwanej dalej „ustawą ramową”), stanowi: „Nikt nie może wykonywać na własny rachunek, w pełnym wymiarze lub dodatkowo, zawodu regulowanego na podstawie niniejszej ustawy lub używać tytułu zawodowego, jeżeli nie jest wpisany na listę osób wykonujących działalność zawodową lub na listę stażystów, lub jeżeli, w przypadku osoby zamieszkałej w innym państwie, nie uzyskał zezwolenia na wykonywanie ad hoc tego zawodu. W przypadku wykonywania zawodu regulowanego przez osobę prawną poprzedni akapit znajduje zastosowanie wyłącznie do tych pracowników, osób zarządzających lub wspólników, którzy osobiście wykonują zawód regulowany lub faktycznie zarządzają zespołami, które go wykonują. W przypadku braku takich osób obowiązek ustanowiony w akapicie pierwszym znajduje zastosowanie do osoby zarządzającej lub czynnego wspólnika osoby prawnej wyznaczonych w tym celu. […]”. Jeżeli chodzi o pośredników w obrocie nieruchomościami, ustawa ramowa została wykonana przez królewskie rozporządzenie z dnia 6 września 1993 r. o ochronie tytułów zawodowych i wykonywaniu zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami ( Belgisch Staatsblad z dnia 13 października 1993 r., s. 22447), w brzmieniu nadanym przez królewskie rozporządzenie z dnia 2 maja 1996 r. ( Belgisch Staatsblad z dnia 8 czerwca 1996 r., s. 15773). Artykuł 2 królewskiego rozporządzenia w zmienionym brzmieniu przewiduje, że: „Nikt nie może wykonywać na własny rachunek, w pełnym wymiarze lub dodatkowo, zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami lub używać tytułu »pośrednika w obrocie nieruchomościami zatwierdzonego przez BIV« lub pośrednika w obrocie nieruchomościami stażysty, jeżeli nie jest wpisany na listę osób wykonujących działalność zawodową lub na listę praktykantów prowadzonych przez [BIV], lub jeżeli, w przypadku osoby zamieszkałej w innym państwie, nie uzyskał zezwolenia na wykonywanie ad hoc tego zawodu. […]”. Artykuł 6 królewskiego rozporządzenia w zmienionym brzmieniu stanowi: „Wpis na listę osób wykonujących działalność zawodową zależy od pozytywnego zaliczenia stażu wynoszącego rok. Osoby posiadające [dyplom wymagany przez inne państwo członkowskie Wspólnoty Europejskiej lub państwo będące stroną porozumienia o Europejskim Obszarze Ekonomicznym z dnia 2 maja 1992 r. ( Dz.U. 1994, L 1, s. 3 ), do dopuszczenia do wykonywania zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami na swym terytorium lub do jego wykonywania] są zwolnione z wymogu odbycia stażu. Jednak w przypadkach wymienionych w art. 4 [ust. 1 lit. b)] dyrektywy [89/48] mogą one zostać zobowiązane, według ich wyboru, do odbycia stażu adaptacyjnego lub przystąpienia do testu umiejętności. […]”. Artykuł 93 ustawy z dnia 14 lipca 1991 r. w sprawie praktyk handlowych oraz informowania i ochrony konsumentów (Belgisch Staatsblad z dnia 29 sierpnia 1991 r., s. 18712) przewiduje: „Niedozwolone są wszelkie działania niezgodne z uczciwymi zwyczajami handlowe, poprzez które sprzedawca szkodzi lub może szkodzić interesom zawodowym jednego lub kilku innych sprzedawców”. Artykuł 95 akapit pierwszy tej ustawy stanowi: „Prezes sądu gospodarczego stwierdza istnienie i nakazuje zakaz zachowania naruszającego przepisy niniejszej ustawy, nawet jeśli zachowanie to stanowi czyn karalny”. Prawo niderlandzkie Z uwag przedstawionych przez rząd niderlandzki i Komisję Wspólnot Europejskich na rozprawie wynika, że począwszy od dnia 1 marca 2001 r. zawód pośrednika w obrocie nieruchomościami nie jest już w Niderlandach zawodem regulowanym. Postępowanie przed sądem krajowym i pytania prejudycjalne Strony w postępowaniu przed sądem krajowym CIB jest stowarzyszeniem niemającym celu zarobkowego ustanowionym zgodnie z prawem belgijskim, którego statutowym celem jest ochrona interesów pośredników w obrocie nieruchomościami wpisanych na listę licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami w Belgii. BIV jest osobą prawną belgijskiego prawa publicznego grupującą licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami prowadzących swą działalność w Belgii. W. Van Leuken jest pośrednikiem w obrocie nieruchomościami mającym siedzibę w Niderlandach. Swą działalność prowadzi pod nazwą handlową „Grensland Makelaars — onderdeel van Van Leuken vastgoed” (zwaną dalej „Grensland”). Zgodnie z informacjami dostarczonymi przez samego W. Van Leukena, których weryfikacja należy do sądu krajowego, specjalizuje się on w sprzedaży klientom niderlandzkim nieruchomości położonych w Belgii. Jego biuro mieści się w dawnym posterunku celnym znajdującym się na granicy między Niderlandami a Belgią. Postępowanie w przedmiocie zakazu wykonywania działalności W dniu 11 marca 2002 r. W. Van Leuken został wezwany do stawiennictwa przed sądem krajowym w ramach pozwu o zakazanie wykonywania działalności wniesionego przez CIB i BIV, którzy zarzucali mu wykonywanie w Belgii zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami z naruszeniem art. 3 ustawy ramowej i dopuszczenie się w związku z tym naruszenia art. 93 ustawy z dnia 14 lipca 1991 r. Postanowieniem z dnia 10 stycznia 2003 r. powództwo zostało uznane za dopuszczalne i w większej części również za zasadne. Pozwanemu zakazano „wykonywania działalności pośrednika w obrocie nieruchomościami oraz tytułowania się ustnie, pisemnie lub w każdy inny sposób podmiotem wykonującym działalność pośrednika w obrocie nieruchomościami w zakresie sprzedaży, kupna, zamiany, najmu lub cesji nieruchomości, praw rzeczowych i przedsiębiorstw położonych w Belgii. Zakaz ten miał obowiązywać do momentu spełnienia przez [W. Van Leukena] wymogów ustanowionych przez obowiązujące prawo belgijskie oraz uregulowania wspólnotowe”. Ponadto W. Van Leuken został skazany na grzywnę w wysokości 3700 EUR za każde naruszenie tego zakazu popełnione od pierwszego dnia po upłynięciu 6-miesięcznego terminu, liczonego od dnia doręczenia tego postanowienia, przy czym maksymalna kwota grzywny została ustalona na 100000 EUR. W ramach postępowania o zakazanie wykonywania działalności W. Van Leuken utrzymywał, że nie wykonuje zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami na terytorium Belgii, ponieważ jego biuro znajduje się w Niderlandach, oraz że, nawet jeśli występuje jako pośrednik przy sprzedaży nieruchomości położonych w Belgii, dotyczące ich ogłoszenia zamieszcza wyłącznie w Niderlandach. Argumenty te zostały odrzucone tymi słowy: „Nie można zasadnie zaprzeczać, że [W. Van Leuken], chociaż nie zostało ustalone, iż współpracuje on z lokalnymi pośrednikami w obrocie nieruchomości w ramach swej działalności pośrednika przy sprzedaży nieruchomości położonych w Belgii, dokonuje w tym państwie niektórych czynności, takich jak towarzyszenie potencjalnym nabywcom przy oglądaniu nieruchomości oferowanej na sprzedaż. Takie [towarzyszenie] trudno uznać za czynność drugorzędną. Mając na uwadze charakter [rozpatrywanej] działalności zawodowej, nie można zasadnie kwestionować, że [W. Van Leuken] wykonuje przynajmniej zasadniczą część swej działalności jako pośrednik w miejscu, w którym znajduje się dana nieruchomość, niezależnie od adresu, pod którym prowadzi swe biuro, lub mediów, w których się ogłasza”. Wniosek o zezwolenie na wykonywanie ad hoc zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami w Belgii Chociaż postępowanie w przedmiocie zakazania wykonywania działalności było w toku, w dniu 15 maja 2002 r. W. Van Leuken złożył do BIV wniosek o wydanie zezwolenia na wykonywanie ad hoc zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami na terytorium Belgii. BIV pozytywnie rozpatrzył ten wniosek, wyznaczając W. Van Leukenowi, jako warunek wstępny, zaliczenie testu umiejętności w zakresie dziewięciu dziedzin prawa. Zdaniem BIV, wykonywanie zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami wymaga dobrej znajomości prawa rzeczowego sensu largo. BIV uważa również, że we wszystkich zawodach związanych ze świadczeniem usług obowiązek udzielenia informacji może być uznany za istotny do tego stopnia, że wnioskodawca nie może zostać z niego zwolniony. Ponadto udzielanie porad i/lub pomocy związanej z prawem belgijskim stanowi, zdaniem BIV, zasadniczą i nierozerwalną część wykonywania zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami. Z tego względu BIV uznał, że konieczne jest raczej nałożenie na W. Van Leukena obowiązku przystąpienia do testu umiejętności, niż pozostawienie mu wyboru między odbyciem stażu adaptacyjnego a przystąpieniem do takiego testu. Z uwagi na zakres kwestii prawnych objętych testem umiejętności W. Van Leuken zdecydował się nie przystępować do niego. Reorganizacja działalności W. Van Leukena W. Van Leuken twierdzi, że dokonał reorganizacji swej działalności celem dostosowania się do zakazu wykonywania działalności ustanowionego postanowieniem z dnia 10 stycznia 2003 r. W tym celu zawarł w dniu 30 września 2003 r. umowę o współpracy z I. van Asten, będącą pośrednikiem w obrocie nieruchomościami mającym siedzibę w Belgii i posiadającą licencje BIV (zwaną dalej „umową o współpracy”). Na podstawie tej umowy W. Van Leuken korzysta od tej pory z pomocy I. van Asten, która została zatrudniona jako dyrektor zarządzający Grensland i dokonała stosownego wpisu w rejestrze przy Kammer van Koophandel (izbie handlowej) Eindhoven (Niderlandy), by móc występować jako pośrednik przy sprzedaży nieruchomości położonych w Belgii. Wszystkie czynności Grensland są dokonywane w Belgii albo przez I. van Asten, albo przez W. Van Leukena działającego na rachunek I. van Asten, która ponosi za nie odpowiedzialność. Wniosek o wydanie orzeczenia deklaratoryjnego Po doręczeniu W. Van Leukenowi postanowienia z dnia 10 stycznia 2003 r. CIB i BIV wystąpili w dniu 27 maja 2004 r. po raz pierwszy o wydanie orzeczenia deklaratoryjnego celem przeprowadzenia egzekucji należnej grzywny. Wniosek ten został uznany za zasadny w odniesieniu do kwoty 14800 EUR postanowieniem z dnia 26 listopada 2004 r., którego W. Van Leuken nie zaskarżył, uiszczając ponadto tę sumę. W dniu 25 października 2005 r. CIB i BIV ponownie wystąpili do voorzitter van de rechtbank van koophandel te Hasselt, by ten stwierdził, że W. Van Leuken nie dostosował się do zakazu wykonywania działalności ustanowionego postanowieniem z dnia 10 stycznia 2003 r. i w konsekwencji orzekł, że ostateczna wysokość grzywny, zgodnie z tym postanowieniem, wynosi 100000 EUR. CIB i BIV oparli się w tym względzie na ogłoszeniach dotyczących wystawienia na sprzedaż 50 posiadłości i innych nieruchomości położonych w Belgii zamieszczonych na stronie internetowej www.grensland.nl. Powoływali się oni również na protokół komornika belgijskiego stwierdzający, że W. Van Leuken towarzyszył potencjalnemu nabywcy do miejsca położenia nieruchomości w Belgii i wygłaszał komentarze o charakterze technicznym, dotyczące konstrukcji tej nieruchomości. Podczas tej wizyty W. Van Leuken wręczył potencjalnym nabywcom broszurę zawierającą informacje dotyczące wspomnianej nieruchomości, w której zamieszczono wzmiankę, że transakcje podlegające prawu belgijskiemu są dokonywane z udziałem dyrektora zarządzającego I. van Asten, która posiada licencję BIV. Informacja ta została zamieszczona również na stronie internetowej Grensland. W tym kontekście sąd krajowy zastanawia się, czy pośrednik w obrocie nieruchomościami mający siedzibę w Niderlandach, który oferuje na sprzedaż nieruchomości położone w Belgii narusza zakaz wykonywania zawodu ustanowiony postanowieniem z dnia 10 stycznia 2003 r., jeżeli organizuje swą działalność w formie współpracy z belgijskim pośrednikiem w obrocie nieruchomościami posiadającym licencję BIV. W tych okolicznościach voorzitter van de rechtbank van koophandel te Hasselt zdecydował się zawiesić postępowanie i zwrócić się do Trybunału z następującymi pytaniami prejudycjalnymi: „1) Czy art. 3 i 4 dyrektywy 89/48 […] należy interpretować w ten sposób, że pośrednik w obrocie nieruchomościami, mający siedzibę w Niderlandach i dokonujący czynności pośrednictwa w obrocie nieruchomościami w Belgii, nie musi spełniać wymogów ustanowionych przez belgijskiego ustawodawcę w ramach transpozycji wspomnianej dyrektywy […], jeżeli zawarł umowę o współpracy z pośrednikiem w obrocie nieruchomościami, który ma siedzibę w Belgii i jest wpisany w Belgii na listę licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami prowadzoną przez [BIV], jak również zorganizował swoją działalność w ten sposób, że a) w odniesieniu do transakcji związanych z Belgią konsument zawsze może się zwrócić do pośrednika w obrocie nieruchomościami wpisanego na listę licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami w Belgii i b) współpraca ta została podana do wiadomości w materiałach reklamowych poprzez wskazanie na udział tego pośrednika w obrocie nieruchomościami wpisanego w Belgii na listę licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami w transakcjach podlegających prawu belgijskiemu? Czy też artykuły 3 i 4 dyrektywy 89/48 […] należy interpretować w ten sposób, że pośrednik w obrocie nieruchomościami, mający siedzibę w Niderlandach i dokonujący czynności pośrednictwa w obrocie nieruchomościami w Belgii, bezwzględnie musi spełniać wymogi ustanowione przez ustawodawcę belgijskiego w ramach transpozycji wspomnianej dyrektywy […], bez względu na istnienie umowy o współpracy zawartej z pośrednikiem w obrocie nieruchomościami wpisanym w Belgii na listę licencjonowanych pośredników w obrocie nieruchomościami, który uczestniczy w transakcjach podlegających prawu belgijskiemu? 2) Jeżeli Trybunał [zajmie stanowisko przedstawione w drugiej części pierwszego pytania], to czy nie wynika z tego, że dyrektywa ta, jak również przepisy krajowe dokonujące jej transpozycji są niezgodne z art. 49 […] WE […], ponieważ w wyniku takiej wykładni dyrektywa ta i przepisy krajowe dokonujące jej transpozycji osłaniają rynek usług w zakresie pośrednictwa w obrocie nieruchomościami położonymi w Belgii w sposób podlegający krytyce, sztuczny i nieuzasadniony przed współpracą pomiędzy pośrednikami w obrocie nieruchomościami mającymi siedziby w różnych państwach członkowskich (w [Królestwie] Belgii i w [Królestwie Niderlandów]), spośród których przynajmniej jeden (belgijski pośrednik w obrocie nieruchomościami) spełnia wymogi ustanowione przez dyrektywę i [wyżej wspomniane] przepisy krajowe, tak że wymóg, aby również niderlandzki pośrednik w obrocie nieruchomościami spełniał te wymogi […] jest równoznaczny z pośrednią dyskryminacją ze względu na przynależność państwową i stanowi co najmniej zabronione ograniczenie nie mające charakteru dyskryminującego?”. W przedmiocie pytania pierwszego Z przedłożonych Trybunałowi akt sprawy wynika, że pozwanemu w postępowaniu przed sądem krajowym zarzuca się, że nawet po reorganizacji swej działalności w następstwie zawarcia umowy o współpracę dokonywał w Belgii niektórych czynności właściwych na mocy prawa belgijskiego wykonywaniu regulowanego zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami bez uprzedniego uzyskania zezwolenia na wykonywanie tego zawodu w tym państwie. Zarzucane mu w postępowaniu przed sądem krajowym czynności polegają, po pierwsze, na zamieszczaniu na stronie internetowej ogłoszeń o nieruchomościach położonych w Belgii i po drugie, na towarzyszeniu potencjalnym nabywcom na miejsce położenia nieruchomości przy okazji ich oglądania oraz wygłaszaniu komentarzy o charakterze technicznym, dotyczących konstrukcji tej nieruchomości. Z wspomnianych akt i przedstawionych przez strony w postępowaniu przed sądem krajowym uwag wynika również, że to do sądu krajowego należy dokonanie weryfikacji, jakie inne czynności, w szczególności te, które dotyczą aspektów prawnych sprzedaży, są na podstawie umowy o współpracy dokonywane z udziałem pośrednika w obrocie nieruchomościami posiadającego prawidłowo udzieloną licencję na wykonywanie tego zawodu w Belgii. W konsekwencji należy uznać, że w drodze pierwszego pytania sąd krajowy zmierza zasadniczo do ustalenia, czy art. 3 i 4 dyrektywy 89/48 stoją na przeszkodzie uregulowaniu państwa członkowskiego, zgodnie z którym dokonywanie na terytorium tego państwa czynności takich jak te będące przedmiotem postępowania w sprawie przed sądem krajowym przez usługodawcę mającego siedzibę w innym państwie członkowskim i znajdującego się w takiej sytuacji jak pozwany w postępowaniu przed sądem krajowym zależy od uzyskania licencji, której udzielenie poddane jest wymogowi pozytywnego zaliczenia testu umiejętności z zakresu prawa. Artykuł 3 akapit pierwszy lit. b) tej dyrektywy przewiduje, że państwo członkowskie nie może, powołując się na podstawę braku odpowiednich kwalifikacji, odmówić obywatelowi państwa członkowskiego prawa do wykonywania zawodu regulowanego na swym terytorium, jeżeli spełnia on określone kryteria w zakresie kwalifikacji zawodowych. W postępowaniu przed Trybunałem nie zostało zakwestionowane, że W. Van Leuken spełnia omawiane kryteria, co jednak musi zostać zweryfikowane przez sąd krajowy. Niezależnie od postanowień art. 3 dyrektywy 89/48 jej art. 4 dopuszcza, by przyjmujące państwo członkowskie wymagało od wnioskodawcy, pod pewnymi warunkami określonymi w tym artykule, poddania się środkom wyrównawczym. W przedmiocie wyboru środka wyrównawczego Z art. 4 ust. 1 lit. b) akapit trzeci tej dyrektywy wynika, że przyjmujące państwo członkowskie, które nakłada środki wyrównawcze, musi co do zasady udzielić wnioskodawcy prawa wyboru między stażem adaptacyjnym a testem umiejętności. Jednak w przypadku zawodów, „których wykonywanie wymaga dokładnej znajomości prawa krajowego i w odniesieniu do których udzielanie porad i/lub pomocy związanej z prawem krajowym jest zasadniczą i trwałą cechą działalności zawodowej”, przyjmujące państwo członkowskie może, w drodze odstępstwa od zasady ustanowionej w art. 4 ust. 1 lit. b) akapit trzeci dyrektywy 89/48, wskazać staż adaptacyjny lub test umiejętności. W świetle dostarczonych Trybunałowi przez Komisję na rozprawie informacji na temat kształcenia pośredników w obrocie nieruchomościami w Belgii, których weryfikacja należy do sądu krajowego, nie wydaje się jednak, by chodziło tutaj o zawód mieszczący się w zakresie stosowania tego odstępstwa. W istocie, zgodnie z tymi informacjami, by móc zostać dopuszczonym do wykonywania zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami w Belgii, wystarczy posiadać belgijski dyplom inżyniera budownictwa, inżyniera rolnictwa albo inżyniera technika lub przemysłu, przy czym program kształcenia potwierdzony tymi dyplomami nie obejmuje dużej ilości przedmiotów prawniczych. Zgodnie z wcześniejszym orzecznictwem Trybunału treść kształcenia określona przez państwo członkowskie, które reguluje dany zawód, stanowi kryterium mające szczególne znaczenie dla określenia wymogów związanych z jego wykonywaniem (wyrok z dnia 7 września 2006 r. w sprawie C-149/05 Price, Zb.Orz. s. I-7691 , pkt 55). W konsekwencji nie można uznać, że zawód, do którego otwarty dostęp mają osoby, które nie odbyły pogłębionego kształcenia w zakresie prawa, stanowi zawód, „którego wykonywanie wymaga dokładnej znajomości prawa krajowego”. W przedmiocie proporcjonalności środków wyrównawczych W każdym razie zakres art. 4 ust. 1 dyrektywy, zezwalającego wyraźnie na zastosowanie środków wyrównawczych, należy ograniczyć do przypadku, gdy wydają się one proporcjonalne do pożądanego celu (wyrok z dnia 19 stycznia 2006 r. w sprawie C-330/03 Colegio de Ingenieros de Caminos, Canales y Puertos, Zb.Orz. s. I-801 , pkt 24). W tym zakresie należy przypomnieć, jak to również zostało wskazane w pkt 31 niniejszego wyroku, że przynajmniej po reorganizacji swej działalności wynikającej z zawarcia umowy o współpracę W. Van Leuken nie dokonywał już wszystkich czynności wchodzących w zakres wykonywania regulowanego zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami, zgodnie z jego definicją obowiązującą w Belgii, ale wykonywał on w tym państwie jedynie niektóre czynności uważane za właściwe temu zawodowi. W szczególności, zgodnie z jego twierdzeniami, nie był on zaangażowany w prawne aspekty sprzedaży, którymi zajmowała się, na podstawie umowy o współpracy, I. van Asten, posiadająca prawidłowo udzieloną licencję na wykonywanie zawodu pośrednika w obrocie nieruchomościami w Belgii. Weryfikacja prawdziwości tych twierdzeń należy do sądu krajowego. W tych okolicznościach nałożony na usługodawcę obowiązek poddania się środkom wyrównawczym w zakresie posiadanej przez niego wiedzy w zakresie prawa danego państwa członkowskiego w sposób oczywisty wykracza poza to, co jest niezbędne do ochrony interesów odbiorców usług, takich jak będące przedmiotem postępowania przed sądem krajowym, przed ryzykiem udzielenia niewłaściwej pomocy przy prawnych aspektach sprzedaży. W istocie, mając na względzie opisany w poprzednim punkcie sposób działania, udział pośrednika w obrocie nieruchomościami, posiadającego prawidłowo udzieloną licencję na wykonywanie tego zawodu w tym państwie członkowskim, w każdej transakcji sprzedaży położonej w nim nieruchomości gwarantuje ochronę interesów tych odbiorców w taki sam sposób, jak w przypadku transakcji, w której pośrednik w obrocie nieruchomościami mający siedzibę w innym państwie członkowskim w ogóle nie brałby udziału. W przedmiocie konsekwencji naruszenia prawa wspólnotowego W odniesieniu do kwestii nałożenia grzywny w okolicznościach takich jak te, będące przedmiotem postępowania przed sądem krajowym, należy przypomnieć, że państwo członkowskie nie może stosować sankcji karnych w razie uchybienia formalnościom administracyjnym, gdy dopełnienie tych formalności spotkało się z odmową lub zostało uniemożliwione przez dane państwo członkowskie z naruszeniem prawa wspólnotowego (zob. podobnie wyrok z dnia 6 marca 2007 r. w sprawach połączonych C-338/04, C-359/04 i C-360/04 Placanica i in., Zb.Orz. s. I-1891 , pkt 69). Ma to miejsce w szczególności, gdy dopełnienie danej formalności jest zależne od spełnienia wymogów sprzecznych z prawem wspólnotowym. W świetle całości powyższych rozważań na pierwsze pytanie należy odpowiedzieć, że art. 3 i 4 dyrektywy 89/48 stoją na przeszkodzie uregulowaniu państwa członkowskiego, zgodnie z którym dokonywanie na terytorium tego państwa czynności takich jak te będące przedmiotem postępowania w sprawie przed sądem krajowym przez usługodawcę mającego siedzibę w innym państwie członkowskim i znajdującego się w takiej sytuacji jak pozwany w postępowaniu przed sądem krajowym zależy od uzyskania licencji, której udzielenie poddane jest wymogowi pozytywnego zaliczenia testu umiejętności z zakresu prawa. W przedmiocie pytania drugiego Z uwagi na odpowiedź udzieloną na pytanie pierwsze, pytanie drugie nie wymaga udzielenia odpowiedzi. W przedmiocie kosztów Dla stron postępowania przed sądem krajowym niniejsze postępowanie ma charakter incydentalny, dotyczy bowiem kwestii podniesionej przed tym sądem, do niego zatem należy rozstrzygnięcie o kosztach. Koszty poniesione w związku z przedstawieniem uwag Trybunałowi, inne niż poniesione przez strony postępowania przed sądem krajowym, nie podlegają zwrotowi. Z powyższych względów Trybunał (druga izba) orzeka, co następuje: Artykuły 3 i 4 dyrektywy Rady 89/48/EWG z dnia 21 grudnia 1988 r. w sprawie ogólnego systemu uznawania dyplomów ukończenia studiów wyższych, przyznawanych po ukończeniu kształcenia i szkolenia zawodowego, trwających co najmniej trzy lata, zmienionej dyrektywą 2001/19/WE Parlamentu Europejskiego i Rady z dnia 14 maja 2001 r., stoją na przeszkodzie uregulowaniu państwa członkowskiego, zgodnie z którym dokonywanie na terytorium tego państwa czynności takich jak te będące przedmiotem postępowania w sprawie przed sądem krajowym przez usługodawcę mającego siedzibę w innym państwie członkowskim i znajdującego się w takiej sytuacji jak pozwany w postępowaniu przed sądem krajowym zależy od uzyskania licencji, której udzielenie poddane jest wymogowi pozytywnego zaliczenia testu umiejętności z zakresu prawa. Podpisy ( *1 ) Język postępowania: niderlandzki.

61999CJ0080

fi

Tuomion perustelut 1 Verwaltungsgericht Frankfurt am Main on esittänyt yhteisöjen tuomioistuimelle 23.2.1999 tekemällään päätöksellä, joka on saapunut yhteisöjen tuomioistuimeen 4.3.1999, EY:n perustamissopimuksen 177 artiklan (josta on tullut EY 234 artikla) nojalla kolme ennakkoratkaisukysymystä EY:n perustamissopimuksen 215 artiklan toisen kohdan ja 178 artiklan (joista on tullut EY 288 artiklan toinen kohta ja EY 235 artikla) ja tietyille maidon tai maitotuotteiden tuottajille, jotka eivät ole voineet tilapäisesti harjoittaa toimintaansa, tarjottavasta korvauksesta 22 päivänä heinäkuuta 1993 annetun neuvoston asetuksen (ETY) N:o 2187/93 (EYVL L 196, s. 6) tulkinnasta. 2 Kysymykset on esitetty kolmessa asiassa, joita ovat asiat Flemmer ja Christoffel vastaan Euroopan unionin neuvosto ja Euroopan yhteisöjen komissio ja asia Leitensdorfer vastaan Bundesanstalt für Landwirtschaft und Ernährung (Liittovaltion maatalous- ja elintarvikevirasto, jäljempänä BLE) ja jotka koskevat sitä, että edellä mainittu virasto on kieltäytynyt kokonaan tai osittain suorittamasta korvausta, joka oli aiemmin tarjottu edellä mainitulle kolmelle pääasioiden kantajalle, koska virasto katsoi, että asetuksessa N:o 2187/93 säädetyt korvauksen myöntämisedellytykset eivät täyttyneet. Oikeussäännöt 3 Maidon ja maitotuotteiden kaupan pitämisestä luopumista ja lypsykarjan tuotannon muuttamista koskevasta palkkiojärjestelmästä 17 päivänä toukokuuta 1977 annetussa neuvoston asetuksessa (ETY) N:o 1078/77 (EYVL L 131, s. 1) säädettiin palkkion suorittamisesta tuottajille, jotka sitoutuvat viiden vuoden ajaksi luopumaan maidon ja maitotuotteiden kaupan pitämisestä tai muuttamaan lypsykarjan lihaa tuottavaksi karjaksi. 4 Maito- ja maitotuotealan yhteisestä markkinajärjestelystä annetun asetuksen (ETY) N:o 804/68 muuttamisesta annettiin 31.3.1984 neuvoston asetus N:o 856/84, (EYVL L 90, s. 10) ja asetuksen N:o 804/68 5 c artiklassa tarkoitetun maksun soveltamista maito- ja maitotuotealalla koskevista yleisistä säännöistä neuvoston asetus N:o 857/84 (EYVL L 90, s. 13). Näillä asetuksilla perustettiin 1.4.1984 alkaen maidon lisämaksujärjestelmä, jossa maidontuottajat velvoitettiin lisämaksun uhalla olemaan pitämättä kaupan niille myönnetyn maitokiintiön (jäljempänä viitemäärä) ylittäviä maitomääriä. Kiintiö perustuu viitevuonna tuotetun maidon määrään, ja Saksan liittotasavallan osalta viitevuotena oli vuosi 1983. 5 Ne tuottajat, joilla ei ollut lainkaan tuotantoa kyseisenä vuonna, koska ne olivat tehneet asetuksessa N:o 1078/77 tarkoitetun sitoumuksen, jätettiin maitokiintiöjärjestelmän soveltamisen ulkopuolelle. 6 Asiassa 120/86, Mulder (Kok. 1988, s. 2321) ja asiassa 170/86 Von Deetzen (Kok. 1988, s. 2355) 28.4.1988 antamissaan tuomioissa yhteisöjen tuomioistuin totesi asetuksen N:o 857/84 olevan pätemätön siltä osin, kuin siinä ei säädetty viitemäärän myöntämisestä tuottajille, jotka eivät olleet toimittaneet maitoa kyseessä olevaa jäsenvaltiota koskevana viitevuonna. 7 Asetuksen N:o 857/84 muuttamisesta 20.3.1989 annetun neuvoston asetuksen N:o 764/89 (EYVL L 84, s. 2) tavoitteena oli ottaa huomioon edellä mainituissa asioissa Mulder ja Von Deetzen annetut tuomiot. Sen perusteella niille tuottajaryhmille, jotka oli aiemmin jätetty maitokiintiöjärjestelmän soveltamisen ulkopuolelle, voitiin myöntää erityinen viitemäärä, joka vastasi 60:tä prosenttia siitä tuotannosta, jonka tuottaja oli tuottanut niiden 12 kuukauden aikana, jotka edelsivät kaupan pitämisestä luopumista koskevan sopimuksen tekemistä asetuksen N:o 1078/77 nojalla. 8 Asetuksen N:o 857/84, sellaisena kuin se oli asetuksella N:o 764/89 muutettuna, 3 a artiklan 1 ja 2 kohta todettiin myös pätemättömiksi erityisesti sen vuoksi, että erityiset kiintiöt oli rajoitettu 60 prosenttiin viitetuotannosta, asiassa C-189/89, Spagl (Kok. 1990, s. I-4539) ja asiassa C-217/89, Pastätter (Kok. 1990, s. I-4585) 11.12.1990 annetuissa tuomioissa. Näiden tuomioiden huomioon ottamiseksi asetusta N:o 857/84 muutettiin 13.6.1991 annetulla neuvoston asetuksella (ETY) N:o 1639/91 (EYVL L 150, s. 35). 9 Yhdistetyissä asioissa C-104/89 ja C-37/90, Mulder ym. vastaan neuvosto ja komissio, 19.5.1992 (Kok. 1992, s. I-3061, jäljempänä asiassa Mulder II annettu tuomio; Kok. Ep. XII, s. 99) antamassaan välituomiossa yhteisöjen tuomioistuin totesi, että yhteisö oli vastuussa niille maidontuottajille aiheuttamastaan vahingosta, jotka eivät olleet voineet pitää kaupan maitoa asetuksen N:o 857/84 soveltamisen johdosta. 10 Koska asiassa Mulder II annettu tuomio koski erittäin monia tuottajia ja jotta tuomiolle annetaan täysi vaikutus, neuvosto antoi asetuksen N:o 2187/93. Tässä asetuksessa säädetään, että kansalliset viranomaiset tarjoavat asianomaisille tuottajille kaikesta aiheutuneesta vahingosta kiinteämääräisen korvauksen, jonka tuottajat voivat joko hyväksyä tai hylätä. 11 Tämän asetuksen 10 artiklan 2 kohdan ensimmäisen alakohdan mukaisen korvausmenettelyn mukaan tuottajien, jotka halusivat tehdä korvaushakemuksen, oli esitettävä se tätä tarkoitusta varten jäsenvaltion nimeämälle toimivaltaiselle viranomaiselle viimeistään 30.9.1993. 12 Asetuksen N:o 2187/93 2 artiklan mukaan korvaushakemus oli hyväksyttävä, jos sen oli tehnyt tuottaja, jolle oli myönnetty lopullinen erityinen viitemäärä asetuksen N:o 857/84 3 a artiklan 3 kohdan edellytysten mukaisesti eli tapauksesta riippuen joko 29.3.1991 asetuksen N:o 764/89 tai 1.7.1993 asetuksen N:o 1639/91 mukaisesti. 13 Asetuksen N:o 2187/93 5 artiklan nojalla niiden tuottajien hakemukset, joille oli 1.7.1993 myönnetty lopullinen erityinen viitemäärä asetuksen N:o 1639/91 perusteella, voitiin hyväksyä ainoastaan sen purkavan ehdon täyttyessä, että nämä tuottajat eivät olleet osallistuneet maidontuotannon lopettamisohjelmaan tai myyneet tai vuokranneet tilaansa kokonaan 1.7.1994 mennessä. 14 Asetuksen N:o 2187/39 7 artiklan mukaan silloin kun lopullinen erityinen viitemäärä oli alle 80 prosenttia väliaikaisesta erityisestä viitemäärästä tai kun osa tilasta oli myyty tai vuokrattu ennen 1.4.1992 tai ennen 1.7.1994, hyvitettävä vuosittainen määrä vähennettiin määrästä, joka oli palautettu kansalliseen varastoon. 15 Asetuksen N:o 2187/93 11 artiklassa säädetään, että toimivaltainen viranomainen tarkastaa tuottajan antamien tietojen oikeellisuuden ja laskee korvauksen suuruuden hyvitettävän tuotantomäärän ja hyvitettävän jakson perusteella liitteessä mainittuja määriä soveltaen. 16 Korvaustarjousten tekemistä ja hyväksymistä koskevassa asetuksen N:o 2187/93 14 artiklassa säädetään seuraavaa: "Edellä 10 artiklassa tarkoitetut toimivaltaiset viranomaiset tekevät enintään 4 kuukauden kuluessa korvaushakemuksen saapumisesta neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tuottajalle tarjouksen, johon on liitetty kuitti koko loppusumman suorituksesta. Siinä tapauksessa, että tuottaja vaatii, että hänelle myönnetään erityinen viitemäärä - asetuksen (ETY) N:o 764/89 mukaan, korvaus maksetaan heti kun tuottajan hyväksymä ja allekirjoittama kuitti on vastaanotettu - asetuksen (ETY) N:o 1639/91 mukaan, korvaus maksetaan edellyttäen, että tuottajan hyväksymä ja allekirjoittama kuitti on palautettu, 1.7.1994 jälkeen, jotta toimivaltainen viranomainen voi tarkastaa sen, että 5 ja 7 artiklaa on noudatettu, ellei tuottaja aseta tälle viranomaiselle vakuutta, joka on suuruudeltaan 115 % ennen näiden artiklojen soveltamista vahvistetun korvauksen määrästä, sen varmistamiseksi, että näissä artikloissa mainittuja edellytyksiä noudatetaan. Ellei tarjousta hyväksytä kahden kuukauden kuluessa sen vastaanottamisesta, se ei enää sido tulevaisuudessa yhteisön toimielimiä. Kun tarjous hyväksytään palauttamalla asianmukaisesti hyväksytty ja allekirjoitettu kuitti edellä mainitussa määräajassa, tämä merkitsee myös sitä, että asiassa luovutaan kaikista 1 artiklassa määriteltyä vahinkoa koskevista vaateista yhteisön toimielimiä kohtaan siitä riippumatta, minkälaisista vaateista on kysymys." 17 Asetuksen N:o 2187/93 15. perustelukappaleen mukaan "jäsenvaltion toimivaltaisen viranomaisen tämän asetuksen säännösten mukaisesti tuottajalle tekemän tarjouksen hyväksymättä jättäminen merkitsee yhteisön tarjouksen hylkäämistä, - - näin ollen tuottajan tämän jälkeen vireille saattama oikeudenkäynti kuuluu yhteisöjen tuomioistuinten toimivaltaan". 18 Perustamissopimuksen 178 artiklassa määrätään seuraavaa: "Yhteisöjen tuomioistuimella on toimivalta ratkaista 215 artiklan toisessa kohdassa tarkoitettua vahingonkorvausta koskevat riidat." 19 Perustamissopimuksen 215 artiklan ensimmäisessä ja toisessa kohdassa määrätään seuraavaa: "Sopimussuhteeseen perustuva yhteisön vastuu määräytyy sopimukseen sovellettavan lain mukaan. Sopimussuhteen ulkopuolisen vastuun perusteella yhteisö korvaa toimielintensä ja henkilöstönsä tehtäviään suorittaessaan aiheuttaman vahingon jäsenvaltioiden lainsäädännön yhteisten yleisten periaatteiden mukaisesti." Pääasiat 20 Asian C-80/99 kantaja Flemmer on maidontuottaja, joka oli hyväksynyt sellaisen 64 684 Saksan markan (DEM) suuruisen korvaustarjouksen, 1.10.1993 alkaen laskettava 8 prosentin vuotuinen korko mukaan lukien, jonka BLE oli tehnyt asetuksen N:o 2187/93 mukaisesti. BLE kieltäytyi maksamasta tällä tavoin sovittua korvausta, joten Flemmer vaatii sen suorittamista. 21 BLE oli irtisanonut korvaussopimuksen välittömästi voimaan tulevin oikeusvaikutuksin Verwaltungsverfahrensgesetzin (hallintomenettelylaki, jäljempänä VwVfG) 60 §:n 1 momentin mukaisesti sillä perusteella, että suoritetussa tarkastuksessa oli sen mukaan käynyt ilmi, että Flemmerille oli perusteettomasti myönnetty lopullinen erityinen viitemäärä. Flemmer ei nimittäin ollut BLE:n mukaan tuottanut tilallaan maitoa väliaikaista erityistä viitemäärää vastaavasti. 22 Asiassa C-81/99 Christoffel vaatii 73 038,17 DEM:n suuruisen summan suorittamista, joka hänelle oli tarjottu korvauksena asetuksen N:o 2187/93 mukaisesti. Asiassa oli käynyt ilmi, että Christoffel oli 1.1.1992 pienentänyt tilansa 4,45 hehtaariin vuokraten osan siitä ilman että vuokrattuun osaan liittyvä viitemäärä olisi siirretty kansalliseen varastoon; päinvastoin, tämä viitemäärä oli siirretty vuokralaiselle. Toimivaltainen viranomainen ei ollut siirtänyt kyseistä viitemäärää kansalliseen varastoon syistä, jotka perustuivat Christoffelin ja vuokralaisen, jolle viitemäärä oli siirretty, perustellun luottamuksen suojaan. BLE kieltäytyi suorittamasta sovittua korvausta tällä perusteella ja teki Christoffelille uuden tarjouksen, joka oli suuruudeltaan 13 458,09 DEM. 23 Asian C-82/99 kantaja Leitensdorfer on sellaisen tuottajan perillinen, joka oli itsekin jatkanut perillisenä tuotantoa sellaisen tuottajan tilalla, joka oli tehnyt asetuksen N:o 1078/77 mukaisen kaupan pitämisestä luopumista koskevan sitoumuksen. Leitensdorfer vaatii 12 913,02 DEM:n suuruisen summan suorittamista 8 prosentin vuotuisine korkoineen 1.10.1993 alkaen, eli yhteensä 14 328,15 DEM:aa. 24 Sen lisäksi, että toimivaltainen tulliviranomainen oli peruuttanut 1.4.1996 alkaen Leitensdorferin lopullisen erityisen viitemäärän 39 870 kg, mikä oli päätös, josta Leitensdorfer valitti Finanzgericht Müncheniin (Saksa), BLE irtisanoi välittömästi voimaan tulevin oikeusvaikutuksin VwVfG:n 60 §:n 1 momentin mukaisesti korvaussopimuksen, joka oli tehty lopullisen erityisen viitemäärän perusteella Leitensdorferin jälkeen tilalla tuotantoa harjoittaneen tuottajan ja BLE:n välillä sillä perusteella, että lopullinen erityinen viitemäärä oli myönnetty tuottajalle erehdyksessä. Tilalla alun perin toiminut tuottaja oli nimittäin toimittanut tilalla tuotettua maitoa vasta 10.10.1991 alkaen eikä 29.3.1991 edeltäneiden 12 kuukauden yhtäjaksoisena aikana, kuten asetuksen N:o 857/84, sellaisena kuin se on asetuksella N:o 1639/91 muutettuna, 3 a artiklassa edellytetään. Ennakkoratkaisukysymykset 25 Ennakkoratkaisupyyntöjen perusteluista käy ilmi, että kansallinen tuomioistuin on taipuvainen katsomaan vireillä olevien asioiden kuuluvan perustamissopimuksen 215 artiklan ensimmäisessä kohdassa tarkoitetun sopimussuhteeseen perustuvan vastuun alaan ja olevansa näin itse toimivaltainen ratkaisemaan ne. 26 Asiassa T-112/95, Dethlefs ym. vastaan neuvosto ja komissio, 24.9.1998 (Kok. 1998, s. II-3819) annetun tuomion vuoksi kansallinen tuomioistuin ei kuitenkaan ole varma toimivallastaan. Kansallinen tuomioistuin ei voi sivuuttaa sitä, että tätä tuomiota ja erityisesti sen 55 kohtaa ei voida tulkita siten, että kansallisten viranomaisten neuvoston ja komission lukuun asetuksen N:o 2187/93 mukaisesti tekemistä toimista tai korvaussopimuksista johtuvat riita-asiat kuuluvat perustamissopimuksen 215 artiklan toisessa kohdassa tarkoitetun sopimussuhteen ulkopuolisen vastuun alaan. 27 Koska toimivaltaisen tuomioistuimen valintaa ja tarvittaessa vireillä olevissa asioissa kyseessä oleviin sopimuksiin sovellettavaa lainsäädäntöä koskevat kysymykset ovat erittäin vaikeita, Verwaltungsgericht Frankfurt am Main päätti lykätä ratkaisun antamista ja esittää yhteisöjen tuomioistuimelle seuraavat ennakkoratkaisukysymykset, jotka on muotoiltu sanamuodoltaan samalla tavoin kaikissa kolmessa asiassa C-80/99-C-82/99: "1) Onko EY:n perustamissopimuksen 215 artiklan toista kohtaa ja EY:n perustamissopimuksen 178 artiklaa sekä asetuksen N:o 2187/93 säännöksiä tulkittava siten, että yhteisöjen tuomioistuin on toimivaltainen myös niiden riita-asioiden osalta, jotka johtuvat sopimuksesta, jonka toimivaltaiset kansalliset viranomaiset ovat tehneet neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tietyille maidon ja maitotuotteiden tuottajille, jotka eivät ole voineet tilapäisesti harjoittaa toimintaansa, tarjottavasta korvauksesta annetun neuvoston asetuksen N:o 2187/93 nimenomaisten säännösten mukaisesti? 2) Jos tähän kysymykseen vastataan kieltävästi ja jos kysymyksessä on EY:n perustamissopimuksen 215 artiklan ensimmäisessä kohdassa tarkoitettu tapaus, jolloin kansalliset tuomioistuimet ovat toimivaltaisia EY:n perustamissopimuksen 183 artiklan nojalla, on kysyttävä, sovelletaanko sellaiseen sopimukseen niiltä osin kuin asetuksessa N:o 2187/93 ei ole tätä koskevia säännöksiä, kansallisen prosessioikeuden säännöksiä vai jäsenvaltioiden lainsäädännön yhteisiä yleisiä periaatteita? 3) Jos yleisiä periaatteita sovelletaan, voivatko kansalliset toimivaltaiset viranomaiset - ja jos voivat, millä edellytyksillä - kokonaan tai osaksi purkaa neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tehdyn sopimuksen, jos jälkikäteen käy ilmi, että neuvoston asetuksen N:o 2187/93 mukaan korvaustarjouksen tekemisen edellytyksenä olleet edellytykset eivät olleet kokonaan tai osittain täyttyneet tai että korvaustarjouksen tekemistä koskevat edellytykset täyttyvät ainoastaan siksi, että kansalliset viranomaiset katsovat luottamuksensuojaa koskevien perusteiden vuoksi, että ne eivät voi kumota korvauksen myöntämisen edellytyksenä ollutta lopullisen erityisen viitemäärän myöntämistä?" 28 Yhteisöjen tuomioistuimen presidentin 22.6.1999 antamalla määräyksellä nämä kolme asiaa yhdistettiin kirjallista ja suullista käsittelyä sekä tuomion antamista varten. Ensimmäinen kysymys 29 Kansallisen tuomioistuimen ensimmäinen kysymys koskee sitä, onko perustamissopimuksen 215 artiklan toista kohtaa ja 178 artiklaa yhdessä tulkittava siten, että yhteisöjen tuomioistuimet ovat toimivaltaisia ratkaisemaan riidat, jotka johtuvat toimivaltaisen kansallisen viranomaisen neuvoston ja komission nimissä ja lukuun asetuksen N:o 2187/93 yksityiskohtaisten soveltamissääntöjen mukaisesti tekemistä korvaussopimuksista. Yhteisöjen tuomioistuimelle esitetyissä huomautuksissa esitetyt väitteet ja niiden perustelut 30 Pääasioiden kantajat katsovat, että koska tuottajat ovat tehneet hallinnollisen sopimuksen asian ratkaisemisesta sovintoteitse, tällaista sovintoa koskevat riidat kuuluvat Saksan hallintotuomioistuinten toimivaltaan. 31 Heidän kantansa ja edellä mainitussa asiassa Dethlefs ym. vastaan neuvosto ja komissio annetun tuomion välisen ristiriidan osalta pääasian kantajat katsovat voivansa valita joko yhteisöjen ensimmäisen oikeusasteen tuomioistuimen tai kansallisen tuomioistuimen välillä, koska kumpikin näistä tuomioistuimista on niiden mukaan toimivaltainen kaikissa niissä tapauksissa, joissa on kysymys hallinnollisista sopimuksista, jotka koskevat perustamissopimuksen 215 artiklan toisen kohdan perusteella tehtyjen vahingonkorvausvaatimusten ratkaisemista sovintoteitse. 32 Komissio esittää kahdenlaisia perusteluja, yhtäältä kansallisen tuomioistuimen toimivallan ja toisaalta yhteisöjen tuomioistuimessa nostettavan suoran kanteen puolesta. 33 Kansallisen tuomioistuimen mahdollisen toimivallan osalta komissio toteaa, että vaatimus, joka perustuu tuottajan sopimusperusteiseen oikeuteen suhteessa neuvostoon ja komissioon, tulee sen oikeuden tilalle, joka koskee mahdollisuutta saada vahingonkorvausta perustamissopimuksen 215 artiklan toisen kohdan perusteella asetuksen N:o 2187/93 14 artiklan neljännessä kohdassa olevan luopumislausekkeen vuoksi. 34 Yhteisöjen tuomioistuinten mahdollisen toimivallan osalta komissio toteaa, että perustamissopimuksen 178 artiklasta voidaan omaksua laaja tulkinta siten, että tämän määräyksen ei katsota tarkoittavan ainoastaan sopimussuhteen ulkopuoliseen vastuuseen sen suppeassa merkityksessä perustuvia kanteita vaan myös riita-asioita, jotka liittyvät sopimussuhteisiin perustuviin vaatimuksiin silloin kun tällaisten vaatimusten tarkoituksena on perustamissopimuksen 215 artiklan toisessa kohdassa yhteisölle asetetun vahingonkorvausvelvollisuuden toteuttaminen tai kun nämä vaatimukset liittyvät jollain muulla tavalla tähän velvollisuuteen. 35 Tältä osin komissio tuo esiin asetuksen N:o 2187/93 ja yhteisön sopimussuhteen ulkopuolisen vastuun välisen kiinteän aineellisen yhteyden. Koska tämän asetuksen tavoitteena on yksinomaan tuottajille asiassa Mulder II annetun tuomion mukaisesti suoritettavaa vahingonkorvausta koskevan velvollisuuden täytäntöönpano, asetusta pitäisi tulkita tässä tuomiossa vahvistettujen periaatteiden valossa. Komission mukaan tämän vuoksi voi olla tarpeen ratkaista se, olisiko asianomainen tuottaja asiassa Mulder II annetussa tuomiossa vahvistettujen periaatteiden nojalla voinut vaatia vahingonkorvausta yhteisöltä ja jos olisi, kuinka paljon. Komissio katsoo, että perustamissopimuksen 178 artiklan mukaan tämän kysymyksen ratkaisu kuuluu yhteisöjen tuomioistuimen yksinomaiseen toimivaltaan. 36 Tämän lisäksi komissio katsoo, että asiassa on menettelyllisiä ongelmia. Sen mukaan tuottajan olisi saatettava asia vireille kummassakin tuomioistuimessa sen varalta, että sen kanne kansallisessa tuomioistuimessa hylätään. 37 Lopuksi komissio ilmoittaa puoltavansa yhteisön tuomioistuinten toimivaltaa. Se katsoo, että koska sopimukseen perustuvien ja siihen perustumattomien oikeuksien välillä on kiinteä aineellinen yhteys, yhteisöjen tuomioistuimen toimivaltaa puoltavan ratkaisun omaksuminen takaisi pikemmin oikeudenkäyntimenettelyn tehokkuuden ja hyödyllisyyden. Yhteisöjen tuomioistuimen arviointi asiasta 38 Aluksi todettakoon, että asetuksen N:o 2187/93 14 artiklan ensimmäisen kohdan mukaan sopimukset, joista pääasioissa on kyse, on tehty kantajien ja neuvoston sekä komission välillä. 39 Niissä riita-asioissa toimivaltaisen tuomioistuimen osalta, joissa yhteisö on asianosainen, määrätään EY:n perustamissopimuksen 183 artiklassa (josta on tullut EY 240 artikla), että kansalliset tuomioistuimet ovat toimivaltaisia niitä tapauksia lukuun ottamatta, joissa toimivalta on perustamissopimuksella annettu yksinomaan yhteisöjen tuomioistuimelle. 40 Pääasioiden kantajien väitteistä poiketen perustamissopimuksella käyttöön otettu tuomioistuinten toimivaltajakoa koskeva järjestelmä ei anna asianosaisille mahdollisuutta valita yhteisöjen tuomioistuimen ja kansallisten tuomioistuinten välillä ennakkoratkaisua pyytäneessä tuomioistuimessa käsiteltävänä olevien asioiden kaltaisissa riita-asioissa. 41 Koska tämän järjestelmän mukaan yhteisöjen tuomioistuinten toimivalta sulkee pois kansallisten tuomioistuinten toimivallan, asiassa on selvitettävä, onko yhteisöjen tuomioistuin toimivaltainen ratkaisemaan vahingonkorvauskanteen yhteydessä sellaisia riita-asioita, jotka on saatettu vireille ennakkoratkaisupyynnön esittäneessä tuomioistuimessa. 42 Missään perustamissopimuksen määräyksessä ei anneta yhteisöjen tuomioistuimelle toimivaltaa ratkaista yhteisön sopimussuhteeseen perustuvaan vastuuseen liittyviä riita-asioita, lukuun ottamatta EY:n perustamissopimuksen 181 artiklaa (josta on tullut EY 238 artikla), joka ei ole pääasioissa merkityksellinen. Perustamissopimuksen 178 artiklan mukaan yhteisöjen tuomioistuimella on toimivalta ratkaista 215 artiklan toisessa kohdassa tarkoitettua vahingonkorvausta koskevat riidat, mutta tämä määräys koskee ainoastaan yhteisön sopimussuhteen ulkopuolista vastuuta; sopimussuhteeseen perustuva yhteisön vastuu on mainittu tämän sopimusmääräyksen ensimmäisessä kohdassa. 43 Kansallisessa tuomioistuimessa vireille saatettujen asioiden kaltaisten riitojen kohteena on yhteisön sopimussuhteeseen perustuva vastuu, koska pääasian kantajien vaatimusten oikeudellisena perusteena on sopimus. Yhteisöjen tuomioistuimella ei siis ole toimivaltaa. 44 Tätä tulkintaa tukee asetuksen N:o 2187/93 15. perustelukappale. Siitä käy ilmi, että asetuksen N:o 2187/93 nojalla suoritettavia korvauksia koskevat riidat eivät kuulu yhteisöjen tuomioistuimen toimivaltaan niistä riidoista poiketen, jotka johtuvat jäsenvaltion toimivaltaisen viranomaisen tuottajalle tekemän korvaustarjouksen hyväksymättä jättämisestä. 45 Asetuksella N:o 2187/93 perustetun korvausjärjestelmän ja perustamissopimuksen 215 artiklan toiseen kohtaan perustuvan korvauskanteen voidaan kyllä katsoa liittyvän läheisesti toisiinsa. 46 Tällaisen yhteyden olemassaolo ei kuitenkaan riitä perusteeksi sille, että yhteisöjen tuomioistuimella olisi toimivalta ratkaista asetuksen N:o 2187/93 nojalla tehtyjä sopimuksia koskevat riita-asiat perustamissopimuksen 178 artiklassa sille annetun toimivallan perusteella. 47 Asetuksen N:o 2187/93 nojalla suoritettava korvaus on itsenäinen, koska tällä asetuksella perustettu järjestelmä on vaihtoehto riita-asian ratkaisulle oikeusteitse ja se tarjoaa ylimääräisen keinon saada vahingonkorvausta. 48 Sen osalta, että kansalliset tuomioistuimet saattavat tulkita eri tavoin asetusta N:o 2187/93, on todettava, että yhteisön oikeuden yhdenmukainen tulkinta voidaan taata kansallisten tuomioistuinten ja yhteisöjen tuomioistuimen välisellä yhteistyöllä, joka toteutetaan ennakkoratkaisupyyntömenettelyllä. Tilanne ei siis poikkea millään tavoin siitä tavanomaisesta tilanteesta, jossa jäsenvaltiot panevat täytäntöön yhteisön lainsäädäntöä ja jossa kansalliset tuomioistuimet ratkaisevat riita-asioita, jotka johtuvat näistä kansallisten viranomaisten toimenpiteistä. 49 Menettelyllisiä ongelmia, joihin komissio viittaa, vähentää se, että asetuksen N:o 2187/93 10 artiklan 2 kohdan toisen alakohdan mukaan EY:n tuomioistuimen perussäännön 43 artiklassa tarkoitettu vanhentumisaika alkaa kulua tuottajiin nähden 30.9.1993, ellei tämän asetuksen säännöksen toisessa alakohdassa tarkoitettua korvaushakemusta ole tehty ennen tätä päivää. Lisäksi sen tapauksen varalta, että korvaussopimuksen jälkeen tuottaja hylkää korvauksen osittain tai kokonaan, sillä on kuitenkin mahdollisuus turvautua kansallisen oikeusjärjestyksen tarjoamiin oikeussuojakeinoihin, mukaan lukien sellaisen kansallisen tuomioistuimen velvollisuus pyytää ennakkoratkaisua yhteisöjen tuomioistuimelta, jonka päätöksiin ei voida hakea muutosta. 50 Ensimmäiseen kysymykseen on siis vastattava, että perustamissopimuksen 215 artiklan toista kohtaa ja 178 artiklaa on tulkittava siten, ettei niissä anneta yhteisöjen tuomioistuimelle toimivaltaa ratkaista riitoja, jotka johtuvat toimivaltaisen kansallisen viranomaisen neuvoston ja komission nimissä ja lukuun asetuksen N:o 2187/93 mukaisesti tekemistä korvaussopimuksista. Toinen kysymys 51 Kansallinen tuomioistuin kysyy sen tapauksen varalta, että sen katsottaisiin olevan toimivaltainen ratkaisemaan käsiteltävänään olevat asiat, mikä on niihin sovellettava laki. 52 Kansallinen tuomioistuin toteaa, että koska sopimuksissa ja asetuksessa N:o 2187/93 ei täsmennetä sovellettavaa lakia, asioissa on sovellettava jäsenvaltion kansallista lainsäädäntöä. Se esittää kuitenkin, että on olemassa tulkintoja, joiden mukaan olisi sovellettava yksinomaan yhteisön oikeutta, silloin kun on kyse Euroopan unionin toimielinten tekemistä sopimuksista, mikä edellyttää, että sopimussuhteeseen perustuvaa vastuuta koskevat erityiset säännöt perustetaan jäsenvaltioiden lainsäädännön yhteisiin yleisiin periaatteisiin. Yhteisöjen tuomioistuimelle esitetyissä huomautuksissa esitetyt väitteet ja niiden perustelut 53 Pääasioiden kantajat ja komissio katsovat, että jos kansalliset tuomioistuimet katsotaan toimivaltaisiksi, niiden on perustettava ratkaisunsa kansallisen oikeuden voimassa oleviin säännöksiin eikä jäsenvaltioiden lainsäädännön yhteisiin yleisiin periaatteisiin. Komissio katsoo, että kansallisten tuomioistuinten toimivalta perustuu siihen, että esillä olevien asioiden katsotaan kuuluvan yhteisön sopimussuhteeseen perustuvan vastuun alaan, ja siihen, että tämä vastuu määräytyy perustamissopimuksen 215 artiklan ensimmäisen kohdan mukaan kyseessä oleviin sopimuksiin sovellettavan lain mukaan. Komission mukaan olisi lisäksi ristiriitaista todeta kansalliset tuomioistuimet toimivaltaisiksi, mutta soveltaa kuitenkin mainittuja yleisiä periaatteita kansallisen lainsäädännön sijasta. Yhteisöjen tuomioistuimen arviointi asiasta 54 Kuten komission esittämistä perusteluista käy ilmi, perustamissopimuksen 215 artiklan ensimmäisessä kohdassa viitataan sopimuksiin sovellettavan lain osalta jäsenvaltioiden omaan lainsäädäntöön eikä jäsenvaltioiden lainsäädännön yhteisiin yleisiin periaatteisiin. 55 Vakiintuneessa oikeuskäytännössä on todettu, että ellei yhteisön oikeudessa, sen yleiset oikeusperiaatteet mukaan lukien, ole yhteisiä sääntöjä, toimivaltaisten kansallisten viranomaisten on yhteisön oikeussääntöjen täytäntöönpanossa noudatettava kyseessä olevan jäsenvaltion kansallisessa lainsäädännössä vahvistettuja menettelyä ja muotoseikkoja koskevia sääntöjä. Kansallisia oikeussääntöjä voidaan kuitenkin soveltaa, kuten yhteisöjen tuomioistuin on vakiintuneesti tähdentänyt, ainoastaan siltä osin kuin on tarpeen yhteisön oikeuden säännösten ja määräysten täytäntöönpanemiseksi ja sillä edellytyksellä että kansallisten sääntöjen soveltaminen ei vaikuta kyseisten yhteisön oikeuden, sen yleiset oikeusperiaatteet mukaan lukien, ulottuvuuteen ja tehokkuuteen (yhdistetyt asiat 146/81, 192/81 ja 193/81, BayWa ym., tuomio 6.5.1982, s. 1503, 29 kohta; Kok. Ep. VI, s. 413; sekä yhdistetyt asiat 205/82-215/82, Deutsche Milchkontor ym., tuomio 21.9.1983, s. I-2633, 17 ja 22 kohta; Kok. Ep. VII, s. 229). 56 Edellisessä kohdassa mainittuun oikeuskäytäntöön perustuvaa tulkintaa ei voida syrjäyttää pääasioissa sillä perusteella, että asetuksen N:o 2187/93 täytäntöönpanon erityisenä muotona on neuvoston ja komission lukuun sekä myös niiden nimissä tehty sopimus. Sopimuksen tarkoituksena on aivan vastaavalla tavalla varmistaa se, että toimivaltaiset kansalliset viranomaiset panevat täytäntöön yhteisön lainsäädäntöä. 57 Näin ollen toiseen kysymykseen on vastattava, että koska asetuksessa N:o 2187/93 ei ole tätä koskevia säännöksiä, sen mukaan tehtyihin korvaussopimuksiin sovelletaan kansallisen oikeuden sääntöjä, edellyttäen, että näiden sääntöjen soveltaminen ei vaikuta yhteisön oikeuden ulottuvuuteen ja tehokkuuteen. Kolmas kysymys 58 Kolmannen kysymyksen osalta todettakoon, että vaikka kyseisiin sopimuksiin sovelletaan kansallista lainsäädäntöä, tämän tuomion 56 kohdasta seuraa, että kansallisia sääntöjä sovellettaessa on noudatettava yhteisön oikeuden yleisiä periaatteita. 59 On huomattava luottamuksensuojan periaatteen osalta, johon kansallinen tuomioistuin viittaa, että yhteisön oikeusjärjestyksen perusoikeuksien ja yleisten periaatteiden, joiden noudattamista yhteisöjen tuomioistuin valvoo, turvaamista koskevat vaatimukset sitovat myös jäsenvaltioita niiden pannessa täytäntöön yhteisön lainsäädäntöä. 60 Koska luottamuksensuojan ja oikeusvarmuuden periaatteet ovat osa yhteisön oikeusjärjestystä, kyseisen oikeusjärjestyksen vastaisena ei voida pitää sitä, että jonkin jäsenvaltion sisäisessä oikeudessa turvataan luottamuksensuojan ja oikeusvarmuuden periaatteiden noudattaminen (ks. em. asia Deutsche Milchkontor ym., tuomion 30 kohta). 61 Periaate, jonka mukaan kansallista lainsäädäntöä on sovellettava tavalla, joka ei ole syrjivä suhteessa menettelyihin, joilla pyritään ratkaisemaan vastaavantyyppiset, mutta puhtaasti kansalliset riita-asiat, edellyttää, että yhteisön etu otetaan täysimääräisenä huomioon asiassa kyseessä olevia intressejä arvioitaessa (em. asia Deutsche Milchkontor ym., tuomion 32 kohta). 62 Sen arvioimiseksi, voiko tuottaja perustellusti vaatia perustellun luottamuksensa suojaamista silloin kun toimivaltainen kansallinen viranomainen peruuttaa tuottajan kanssa tekemänsä sopimuksen, kansallisen tuomioistuimen on lisäksi otettava huomioon asetuksen N:o 2187/93 5 artiklassa tarkoitettu purkava ehto. 63 Kolmanteen kysymykseen on siis vastattava, että yhteisön oikeuden vastaista ei ole, että kyseessä olevan jäsenvaltion sisäisessä oikeusjärjestyksessä voimassa olevaa luottamuksensuojan periaatetta sovelletaan arvioitaessa kansallisten viranomaisten neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tehtyjen sopimusten ulottuvuutta edellyttäen, että myös yhteisön etu otetaan huomioon. Päätökset oikeudenkäyntikuluista Oikeudenkäyntikulut 64 Yhteisöjen tuomioistuimelle huomautuksensa esittäneelle Euroopan yhteisöjen komissiolle aiheutuneita oikeudenkäyntikuluja ei voida määrätä korvattaviksi. Pääasioiden asianosaisten osalta asian käsittely yhteisöjen tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Päätöksen päätösosa Näillä perusteilla YHTEISÖJEN TUOMIOISTUIN on ratkaissut Verwaltungsgericht Frankfurt am Mainin 23.2.1999 tekemällään päätöksellä esittämät kysymykset seuraavasti: 1) EY:n perustamissopimuksen 215 artiklan toista kohtaa ja 178 artiklaa (joista on tullut EY 288 artiklan toinen kohta ja EY 235 artikla) on tulkittava siten, ettei niissä anneta yhteisöjen tuomioistuimelle toimivaltaa ratkaista riitoja, jotka johtuvat toimivaltaisen kansallisen viranomaisen neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tietyille maidon tai maitotuotteiden tuottajille, jotka eivät ole voineet tilapäisesti harjoittaa toimintaansa, tarjottavasta korvauksesta 22 päivänä heinäkuuta 1993 annetun neuvoston asetuksen (ETY) N:o 2187/93 mukaisesti tekemistä korvaussopimuksista. 2) Koska asetuksessa N:o 2187/93 ei ole tätä koskevia säännöksiä, sen mukaan tehtyihin korvaussopimuksiin sovelletaan kansallisen oikeuden sääntöjä, edellyttäen, että näiden sääntöjen soveltaminen ei vaikuta yhteisön oikeuden ulottuvuuteen ja tehokkuuteen. 3) Yhteisön oikeuden vastaista ei ole, että kyseessä olevan jäsenvaltion sisäisessä oikeusjärjestyksessä voimassa olevaa luottamuksensuojan periaatetta sovelletaan arvioitaessa kansallisten viranomaisten neuvoston ja komission nimissä ja lukuun tehtyjen sopimusten ulottuvuutta edellyttäen, että myös yhteisön etu otetaan huomioon.

62007CJ0121

en

Grounds 1. By its application, the Commission of the European Communities asks the Court to: – declare that, by failing to take all the measures necessary to comply with the judgment of 15 July 2004 in Case C‑419/03 Commission v France concerning its failure to transpose into national law the provisions of Directive 2001/18//EC of the European Parliament and of the Council of 12 March 2001 on the deliberate release into the environment of genetically modified organisms and repealing Council Directive 90/220/EEC (OJ 2001 L 106, p. 1), which diverge from or go beyond the provisions of Council Directive 90/220/EEC of 23 April 1990 on the deliberate release into the environment of genetically modified organisms (OJ 1990 L 117, p. 15), the French Republic has failed to fulfil its obligations under Article 228(1) EC; – order the French Republic to pay to the Commission, into the ‘European Community own resources’ account, a penalty payment of EUR 366 744 for each day of delay in implementing the judgment in Case C‑419/03 Commission v France , from the day on which the Court delivers judgment in the present case until the day on which the judgment in Case C‑419/03 is fully complied with; – order the French Republic to pay to the Commission, into the ‘European Community own resources’ account, a lump sum of EUR 43 660 for each day of delay in complying with the judgment in Case C‑419/03, from the date on which judgment was delivered in that case until either: – the judgment in Case C‑419/03 has been fully complied with, if that is the case before judgment is delivered in the present case; or – judgment is delivered in the present case, if the judgment in Case C‑419/03 has not been fully complied with by that date; – order the French Republic to pay the costs. Legal context 2. Directive 2001/18 was adopted on the basis of Article 95 EC. The objective of the directive, as stated in Article 1 thereof, is to approximate the laws, regulations and administrative provisions of the Member States and to protect human health and the environment when, first, genetically modified organisms (‘GMOs’) are deliberately released into the environment for any purpose other than placing on the market within the European Community and, secondly, when GMOs are placed on the market within the Community as or in products. 3. Article 34(1) of that directive provides that Member States are to bring into force the laws, regulations and administrative provisions necessary to comply with the directive by 17 October 2002. 4. Article 36 of Directive 2001/18 provides as follows: ‘(1) Directive 90/220/EEC shall be repealed on 17 October 2002. (2) References made to the repealed Directive shall be construed as being made to this Directive and should be read in accordance with the correlation table in Annex VIII.’ The judgment in Case C-419/03 Commission v France 5. At paragraph 1 of the operative part of the judgment in Case C‑419/03, the Court declared that: ‘By failing to adopt within the prescribed period the laws, regulations and administrative provisions necessary to transpose into national law the provisions of [Directive 2001/18] which differ from or go beyond those of [Directive 90/220], the French Republic has failed to fulfil its obligations under Directive 2001/18.’ The pre-litigation procedure 6. When questioned by the Commission on 5 November 2004 as to the stage reached in its compliance with the judgment in Case C‑419/03, the French Republic replied by letter of 4 February 2005. It stated in that letter that, in the light of the fact that GMOs and, in particular, their deliberate release into the environment, had become a major subject of debate in France, giving rise to conflict that was occasionally violent, as demonstrated by the numerous instances of crop destruction in open fields, a parliamentary fact-finding mission on the challenges presented by GMOs trials and use had been set up in October 2004, on the proposal of the President of the Assemblée Nationale (National Assembly). That letter also stated that the Government had decided that that mission should be permitted to complete its work, in the interest of promoting a measured and constructive debate on the draft law transposing Directive 2001/18 into national law. The mission was expected to complete its work by April 2005. 7. On 21 February 2005, the French authorities forwarded to the Commission the text of Decree No 2005-51 of 26 January 2005, amending Decree No 96-850 of 20 September 1996 on control of deliberate release and of the placing on the market, for civil purposes, of products wholly or partially composed of genetically modified organisms (JORF of 28 January 2005, p. 1474), which, in its view, contributed to the transposition of Directive 2001/18 by including reagents within the ambit of Decree No 96-850. 8. The Commission, taking the view that the French Republic had not taken the necessary measures to comply with the judgment in Case C‑419/03, sent a letter of formal notice to that Member State, pursuant to Article 228 EC, on 13 July 2005. 9. Since the Commission was not satisfied with the response received, it sent a reasoned opinion to the French Republic on 19 December 2005, calling upon it to adopt the measures necessary to ensure compliance with that judgment within two months of its notification. 10. On 20 February 2006, the French authorities communicated to the Commission the text of a draft law on GMOs aimed at transposing Directive 2001/18, reforming the rules governing scientific experts’ reports and setting up a compensation fund for farmers who had suffered as a result of the adventitious presence of GMOs in their ‘non‑GMO based’ produce (‘the 2006 draft law’). They also stated that that draft law and the related regulatory instrument would be adopted by the end of 2006. 11. On 8 May 2006, the French authorities informed the Commission that the 2006 draft law had been adopted by the Senate on 23 March 2006 and sent to the National Assembly on 24 March 2006. 12. On 21 February 2007, the French authorities orally notified the Commission staff that, in view of the National Assembly’s busy agenda and the fact that its proceedings would be suspended on 25 February 2007, it appeared that it would no longer be possible for the 2006 draft law to be adopted by the current legislature and, accordingly, it was now envisaged that regulatory provisions designed to ensure the transposition of Directive 2001/18 would be swiftly adopted. 13. In those circumstances, since it considered that the French Republic had failed to comply with the judgment in Case C-419/03, the Commission brought the present action on 28 February 2007. 14. On the same day, the French authorities confirmed to the Commission the content of the abovementioned conversation and forwarded to it two draft decrees. According to the French Republic, it was envisaged that those decrees, as well as other measures also aimed at ensuring the transposition of Directive 2001/18, would be published at the beginning of April 2007. Developments in the course of the present proceedings 15. By letter dated 20 March 2007, the French authorities forwarded to the Commission a number of texts published on that date in the Journal officiel de la République française (collectively, ‘the March 2007 implementing measures’), namely: – Decree No 2007-357 of 19 March 2007, amending Decree No 93‑774 of 27 March 1993 laying down the list of genetic modification techniques and the criteria for classifying genetically modified organisms; – Decree No 2007‑358 of 19 March 2007 concerning the deliberate release for any other purpose than that of placing on the market of products composed in whole or in part of genetically modified organisms; – Decree No 2007-359 of 19 March 2007 concerning the authorisation procedure for the placing on the market of products which are not intended for consumption composed in whole or in part of genetically modified organisms; – the order of 15 March 2007, amending the order of 2 June 1998 on the technical standards to be met by facilities subject to authorisation under heading 2680‑2 of the nomenclature of facilities classified for the purpose of environmental protection; – the order of 15 March 2007, amending Annex I to the order of 2 June 1998 on the general requirements applicable to facilities classified for the purpose of environmental protection and subject to declaration under heading 2680‑1 – genetically modified organisms, and – the order of 15 March 2007 on the labelling of genetically modified organisms made available to third parties only for the purposes of research, development and teaching. 16. Being of the view that the March 2007 implementing measures did not constitute full compliance with the judgment in Case C‑419/03 and that Articles 8(2), 17(1), (2) and (9), 19 and 23 of Directive 2001/18 had still not been correctly transposed, the Commission, in its reply, amended the form of order it sought in its application as regards the financial penalties. At that point, it claimed that the Court should: – reduce the amount of the daily penalty payment proposed in its application according to the extent to which the judgment in Case C‑419/03 has been complied with; – modify, according to the extent to which the judgment in question has been complied with, the amount of the lump sum payment proposed in its application, but only in relation to the period which has elapsed since 21 March 2007 until either: – the judgment in Case C‑419/03 has been fully complied with, if that occurs before judgment is delivered in the present proceedings; or – judgment in the present proceedings is delivered, if the judgment in Case C‑419/03 has not been fully complied with by that time. 17. At the hearing, however, the Commission indicated that it considered that additional measures for the transposition of Article 17 of Directive 2001/18 were no longer required in France. 18. While acknowledging that it had not complied with the judgment in Case C‑419/03 by the date on which the deadline imposed in the reasoned opinion expired, the French Republic is nonetheless of the view that the March 2007 implementing measures have, since that date, fully transposed Directive 2001/18 and, therefore, that judgment has been complied with in its entirety. Accordingly, it considers that the claims that it should pay a penalty payment and a lump sum are now devoid of purpose or, in the alternative, are unfounded or, in any event, excessive. It therefore contends that those claims should be dismissed. 19. Subsequent to the close of the oral procedure, the French Republic notified the Court and the Commission, by letters of 27 June 2008, of the adoption of Law No 2008-595 of 25 June 2008 on genetically modified organisms (JORF of 26 June 2008, p. 10218) (‘the Law of 25 June 2008’). 20. After examining that document, the Commission informed the Court, by letter of 30 July 2008, of its view that, with effect from its entry into force, namely from 27 June 2008, that law fully completed the transposition of Directive 2001/18 and, accordingly, the judgment in Case C‑419/03 had been complied with in its entirety. The Commission also stated in that letter that its request that the French Republic be ordered to pay a penalty payment was, therefore, devoid of purpose. The failure to fulfil obligations 21. Although Article 228 EC does not specify the period within which a judgment must be complied with, in accordance with settled case-law, the importance of immediate and uniform application of Community law means that the process of compliance must be initiated at once and completed as soon as possible (see, inter alia, Case C‑278/01 Commission v Spain [2003] ECR I-14141, paragraph 27 and the case-law cited). 22. Moreover, the reference date for assessing whether there has been a failure to fulfil obligations under Article 228 EC is the date of expiry of the period prescribed in the reasoned opinion issued under that provision (see, inter alia, Case C‑503/04 Commission v Germany [2007] ECR I‑6153, paragraph 19 and the case-law cited). 23. In this instance, it is obvious that, by the date on which the period prescribed in the reasoned opinion of 19 December 2005 had expired, the period within which the judgment in Case C‑419/03, requiring measures to be adopted for the transposition of Directive 2001/18, should have been complied with had long since elapsed, as almost 19 months had passed since the delivery of that judgment. 24. Moreover, it is not disputed that, by the time that deadline had expired, the French Republic had not taken any steps to comply with that judgment, with the exception of the adoption of Decree No 2005-51, a measure of extremely limited scope in the light of the obligation incumbent upon it at that time to transpose the directive. 25. In those circumstances, the French Republic – as, moreover, it acknowledges – has failed to fulfil its obligations under Article 228(1) EC. Financial penalties The penalty payment 26. As stated at paragraphs 19 and 20 above, the Commission has indicated its view that, with the entry into force of the Law of 25 June 2008, the judgment in Case C‑419/103 was complied with in its entirety and that its request that the French Republic be ordered to pay a penalty payment is, therefore, devoid of purpose. 27. As is clear from established case‑law, the imposition of a penalty payment pursuant to Article 228 EC, the purpose of which, as reiterated by the Court on numerous occasions, is one of coercion with regard to the ongoing failure to comply (see, inter alia, Case C‑387/97 Commission v Greece [2000] ECR I‑5047, paragraphs 90 and 92), is, in principle, justified only in so far as the failure to comply with an earlier judgment of the Court persists (see, inter alia, to that effect, Case C‑119/04 Commission v Italy [2006] ECR I‑6885, paragraphs 45 and 46, and Commission v Germany , paragraph 40). 28. In the light of the foregoing, the Court considers the imposition of a penalty payment to be unnecessary. The lump sum payment Arguments of the parties 29. The Commission states that, as indicated at paragraph 10 of its Communication SEC (2005) 1658 of 13 December 2005 (‘the 2005 Communication’), where a case is brought before the Court pursuant to Article 228 EC, it intends henceforth automatically to propose that the defaulting Member State be ordered to pay a lump sum and that it will persist with such a request, no longer withdrawing its application, even when, in the course of proceedings, the earlier judgment of the Court has been complied with. 30. According to the Commission, that new approach is justified in order that the authority of the judgments of the Court, the principles of legality and of legal certainty and the effectiveness of Community law should not be undermined. If absolutely no financial penalties were imposed in a case in which a breach was remedied belatedly, in the course of proceedings, there would be the risk, as tends to occur with increasing frequency in practice, that Member States would be encouraged not to comply with judgments of the Court with all due diligence and systematically to adopt delaying tactics. 31. In that regard, the Commission states that, between December 1996 and October 2005, it issued, pursuant to Article 228 EC, 296 letters of formal notice, 50 of which were sent to the French Republic, and 125 reasoned opinions, 25 of which were directed at that Member State. During that same period, the Commission decided in 38 instances to institute proceedings before the Court of Justice pursuant to that provision, 7 of those decisions relating to the French Republic, and in 23 cases it actually brought proceedings before the Court, 6 of which were against that Member State. Only 6 of the sets of proceedings thus initiated culminated in a judgment of the Court, the breaches being remedied belatedly in all the other cases before the legal proceedings concluded. The situation shows signs, moreover, of worsening, the Commission having been obliged to issue 50 letters of formal notice under Article 228 EC between 1 January and 24 October 2005. 32. As an instrument of persuasion, the special judicial procedure for the enforcement of judgments provided for in Article 228(2) EC should, therefore, be adapted both to the particular circumstances in each case and to more general circumstances, which include the developments described in the preceding paragraph. 33. Unlike penalty payments, which have a persuasive function as regards the ongoing breach and are intended to prevent its continuing after judgment has been delivered by the Court pursuant to Article 228 EC, lump sum payments, which are payable regardless of the approach adopted by the Member State concerned to that breach once such a judgment has been delivered, are intended rather to penalise the past behaviour of that Member State. They are thus designed to deter and prevent the repetition of similar infringements. The threat of such a penalty being imposed is likely, in particular, to encourage a Member State to comply with the original judgment establishing its failure to fulfil obligations as soon as possible and, in particular, before proceedings are initiated before the Court a second time. 34. The Commission proposes that, for the purpose of calculating the lump sum, two periods should be distinguished, namely the period from the date when judgment was delivered in Case C‑419/03 until 20 March 2007, when the March 2007 implementing measures were published, and the period after 20 March 2007. 35. Referring to the method of calculation set out in the 2005 Communication, the Commission therefore proposes, first, that the French Republic be ordered to pay the sum of EUR 43 660 per day in respect of the period from 15 July 2004 to 20 March 2007. 36. As provided for in that method of calculation, that daily amount is arrived at by multiplying a flat‑rate amount of EUR 200 by a coefficient reflecting the seriousness of the infringement, in this case fixed at 10 on a scale of 1 to 20, and by factor n , which reflects the capacity of each Member State to pay, that factor being fixed in the case of the French Republic at 21.83. The lump sum due in respect of the abovementioned period is thus EUR 42 743 140 (43 660 x 979 days). 37. According to the Commission, the choice of the coefficient of 10 to reflect the seriousness of the infringement is justified in this case in the light of the manifest nature of the failure to transpose a directive, the long duration of the breach, the importance of the measure infringed, which is intended to protect human health and the environment while at the same time guaranteeing free movement of GMOs, and the fact that the French Republic has repeatedly failed to fulfil its obligations in this area. In that connection, the Commission refers to the judgments in Case C‑296/01 Commission v France [2003] ECR I‑13909, and Case C‑429/01 Commission v France [2003] ECR I‑14355 and, with regard to the latter judgment, its enforcement after proceedings had been instigated before the Court pursuant to Article 228 EC (see order for removal from the register of 7 February 2007 in Case C‑79/06 Commission v France ). The Commission also claims that the French authorities failed to cooperate in good faith and lacked the will to resolve matters by complying with the judgment in Case C‑419/03. 38. With regard to the adverse effects of the French Republic’s failure to fulfil its obligations on public and private interests, the Commission places particular emphasis on the legal uncertainty that has arisen for operators as regards their rights and obligations. The ‘guides’ issued by the Ministry of Agriculture for prospective applicants for authorisation to conduct experiments with GMOs to which the French Republic refers in its defence do not have any binding legal force and could not, in particular, establish such rights and obligations in the same manner as the correct transposition of Directive 2001/18. That legal uncertainty is illustrated by a judgment of the Tribunal administratif de Clermont‑Ferrand (Administrative Court, Clermont‑Ferrand) of 4 May 2006, which annulled an authorisation to conduct experiments on the ground that, as that directive had not been transposed, there was no legal basis for the decision. 39. The Commission also submits that the failure to transpose the directive has created the risks of cross‑border release of GMOs not liable to sanctions under criminal law, of discouragement of biotechnical research into and trade in GMOs or, indeed, of international trade conflicts due to the fact that the Community legislation applicable to GMOs imported from non‑member countries is not based on a coherent internal Community legal framework that can justify such legislation. 40. Secondly, with regard to the period after 20 March 2007, the Commission is of the view that the March 2007 measures did not achieve full compliance with the judgment in Case C‑419/03, since, in its view, Articles 8(2), 19 and 23 of Directive 2001/18 were still incorrectly transposed at that stage and, accordingly, the imposition of a daily lump sum payment, proportionate to the seriousness of the ongoing breach, remains necessary in respect of that period. 41. The Commission proposes that the daily lump sum to be paid by the French Republic with effect from 21 March 2007 should be calculated by multiplying a coefficient which reflects the seriousness of the infringement – to be determined by the Court but which is proportionate to the infringement ongoing at that time – by the basic amount of EUR 200 and by the factor n referred to at paragraph 36 above. Moreover, that daily amount should be imposed up to the date on which the judgment in Case C‑419/03 was fully complied with. 42. The method of calculation thus advocated by the Commission would, in its view, make it possible, at the point when the Court delivers judgment, to arrive at a global lump sum which is proportionate to the seriousness of the infringement and takes account of any belated good will on the part of the Member State in question. 43. Lastly, the Commission states that the fact that a lump sum payment of EUR 20 million was imposed in Case C‑304/02 Commission v France [2005] ECR I‑6263 should not be regarded as a benchmark for other cases, since that sum was symbolic and can be explained by procedural circumstances that were particular to that case. 44. As its principal argument, the French Republic maintains that the judgment in Case C‑419/03 was fully complied with as a result of the adoption of the March 2007 implementing measures and that the Commission’s request that it be ordered to pay a lump sum therefore no longer has any purpose. 45. The sole function of such an order is, in its view, to encourage the Member State to comply with a judgment of the Court finding that it has failed to fulfil its obligations and, thereby, ensure that Community law is in fact applied; it is not its purpose to prevent the commission of any future infringements. Furthermore, the judgments delivered thus far by the Court on the basis of Article 228 EC support the contention that, where the infringement has been brought to an end, there are no longer grounds for ordering the defaulting Member State to pay such a lump sum. 46. In the alternative, the French Republic considers that it cannot be ordered to pay a lump sum on the basis of considerations of a general nature but only where there are very specific circumstances that are particular to the case, of the kind referred to by the Court in Case C‑304/02, which relate to the fact that an extremely lengthy period elapsed before a judgment of the Court was complied with and the consequences of the breach were considered to be particularly serious. 47. According to the French Republic, such circumstances are not to be found in the present case. First, the period which has elapsed since judgment was delivered in Case C‑419/03 is, in the circumstances, far shorter and, what is more, that judgment was complied with very shortly after proceedings were initiated before the Court. Secondly, the breach relates to only some of the provisions of Directive 2001/18, namely those which diverge from or go beyond the provisions of Directive 90/220 and, moreover, had only minor practical consequences. The present case thus has strong affinities with all the other cases in which the Court did not consider it appropriate to order the payment of a lump sum. 48. In the further alternative, the French Republic considers that the amount of the lump sum proposed is, in any event, excessive. It is, primarily, disproportionate when compared with the sum of EUR 20 million ordered to be paid in Case C‑304/02 Commission v France . 49. Next, the method of calculation employed distorts the flat‑rate nature of the penalty, the daily amount proposed being more in the nature of a retroactive penalty payment. 50. Finally, the French Republic contends that the proposed coefficient reflecting the seriousness of the infringement is too high. 51. First of all, failure to transpose Directive 2001/18 had only very minor practical consequences. On the one hand, the most frequent uses of GMOs are covered by other legislation, such as Regulation (EC) No 1829/2003 of the European Parliament and of the Council of 22 September 2003 on genetically modified food and feed (OJ 2003 L 268, p. 1), whereas applications for authorisation based on Directive 2001/18 are still extremely few and far between. On the other hand, a procedure for authorising experiments involving genetically modified higher plants, based on two guides issued by the Ministry of Agriculture, was indeed put in place and the authorisations issued on that basis actually made it possible for the objectives of Directive 2001/08 concerning requests for authorisation, information and public consultation, and also the objective of limiting the risk of the release of micro-organisms, and cross‑border release in particular, to be met. That is shown, inter alia, by the content of those guides, an individual authorisation decision produced by the French Republic and, lastly, a number of judgments delivered by the Conseil d’État (the French Council of State). 52. Secondly, between 2003 and 2006, France ranked second among Member States in terms of both the number of applications for authorisation for release for experimental purposes and the production of GMOs for commercial purposes, which shows that neither trade in GMOs nor biotechnological research was discouraged as a result of the failure to transpose Directive 2001/18. 53. Thirdly, the transposition of that directive was never raised in international trade negotiations. 54. Fourthly, the French Republic contends that it did not fail to cooperate or deliberately abstain from complying with the judgment in Case C-419/03, the delays that occurred, as stated during the pre‑litigation stage, being attributable in particular to the wish to calm public order disturbances caused by the cultivation of GMO crops and to facilitate public acceptance of those crops as a result of more ambitious reforms than those required by mere transposition of Directive 2001/18. 55. Fifthly and finally, the Commission cannot rely on circumstances which gave rise to other infringement proceedings that are now concluded. Findings of the Court 56. While an order for a penalty payment, which is essentially intended to be coercive as regards the ongoing breach, is made, as is apparent from paragraph 27 above, only in so far as the failure to comply with the judgment which originally established that failure continues, there is no requirement for the same approach to be adopted with regard to the imposition of a lump sum payment. 57. According to the established case‑law of the Court, the procedure laid down in Article 228(2) EC is aimed at inducing a defaulting Member State to comply with a judgment establishing a failure to fulfil obligations, thereby ensuring that Community law is in fact applied, and the measures provided for by that provision, namely a lump sum and a penalty payment, are both intended to achieve this objective (Case C‑304/02 Commission v France , paragraph 80). 58. While the imposition of a penalty payment seems particularly suitable for the purpose of inducing a Member State to put an end as soon as possible to a breach of obligations which, in the absence of such a measure, would tend to persist, the imposition of a lump sum is based more on the assessment of the effects on public and private interests of the failure of the Member State concerned to comply with its obligations, in particular where the breach has persisted for a long period since the judgment initially establishing it was delivered (Case C‑304/02 Commission v France , paragraph 81). 59. It is for the Court, in each case, in the light of the circumstances of the case before it and the degree of persuasion and deterrence which appears to it to be required, to determine the financial penalties appropriate for making sure that the judgment which previously established the breach is complied with as swiftly as possible and preventing similar infringements of Community law from recurring (Case C‑304/02 Commission v France , paragraph 97). 60. The fact put forward by the French Republic that, until now, the payment of a lump sum has not been imposed by the Court in situations in which the original judgment was fully complied with before the proc edure laid down in Article 228 EC was concluded cannot prevent such an order being made in another case, should that be necessary in the light of the details of the individual case and the degree of persuasion and deterrence required. 61. With regard to the proposals in the 2005 Communication for the imposition of lump sum payments relied on by the Commission in this case, it must be borne in mind that, while guidelines such as those in the Commission’s communications may indeed help to ensure that the Commission acts in a manner that is transparent, foreseeable and consistent with legal certainty, the fact nevertheless remains that such rules cannot bind the Court in the exercise of the power conferred on it by Article 228(2) EC (see, in particular, Case C‑304/02 Commission v France , paragraph 85 and the case‑law cited). 62. The decision whether to impose a lump sum payment must, in each individual case, depend on all the relevant factors pertaining to both the particular nature of the infringement established and the individual conduct of the Member State involved in the procedure instigated pursuant to Article 228 EC. 63. The wording of Article 228 EC does not indicate, any more than does its purpose mentioned above, that an order for the payment of a lump sum should be made automatically, as the Commission contends in the 2005 Communication. By providing that the Court ‘may’ impose a lump sum payment or a penalty payment on the defaulting Member State, that provision confers a wide discretion upon the Court in deciding whether it is necessary to impose such sanctions. 64. If the Court decides to impose a penalty payment or lump sum payment, it must do so, in exercising its discretion, in a manner that is appropriate to the circumstances and proportionate both to the breach that has been established and the ability to pay of the Member State concerned (see Commission v Spain , paragraph 41 and the case‑law cited). More specifically, as regards the imposition of a lump sum payment, the relevant factors to be taken into account include, in particular, factors such as how long the breach of obligations has persisted since the judgment which initially established it was delivered and the public and private interests involved (see Case C‑304/02 Commission v France , paragraph 114). 65. In the present case, the Court considers that regard must be had to the following circumstances for the purpose of giving a decision on the Commission’s request that the defendant be ordered to pay a lump sum. 66. First of all, with regard to the approach adopted by the French Republic to its Community obligations in the specific field of GMOs, as the Commission has observed, judgment has already been given against that Member State in a number of cases, based on Article 226 EC, finding that it was in breach of its obligations as it had failed correctly to transpose directives adopted in that field. 67. In addition to the finding in the judgment in Case C‑419/03 that Directive 2001/18 had not been transposed, the failure to comply with that judgment giving rise to the present proceedings, it was also held in Case C‑296/01 Commission v France and Case C‑429/01 Commission v France that the French Republic had failed to fulfil its obligations, since it had not fully transposed Directive 90/220 and Council Directive 90/219/EEC of 23 April 1990 on the contained use of genetically modified micro-organisms (OJ 1990 L 117, p. 1), respectively. 68. Moreover, it is apparent from the order for removal from the register of 7 February 2007 in Case C-79/06 Commission v France that it was only after the Commission had brought an action for a declaration that the judgment in Case C‑429/01 had not been complied with that the French Republic took the steps necessary to comply with its obligations, following which the Commission withdrew its action. 69. As submitted by the Commission, where a Member State repeatedly engages in unlawful conduct in such a manner in a specific sector governed by Community rules, this may be an indication that effective prevention of future repetition of similar infringements of Community law may require the adoption of a dissuasive measure, such as a lump sum payment. 70. Secondly, with regard to the length of time for which the breach persisted after judgment was delivered in Case C‑419/03, there is nothing in the circumstances of this case that can justify the considerable delay that occurred, after that judgment had been delivered, in actually transposing Directive 2001/18, which, in essence, simply required national legislative provisions to be adopted. 71. It should be noted, in particular, that even though the French Republic does not deny that it failed in its obligations to comply with that judgment by the date on which the period prescribed in the reasoned opinion expired, the March 2007 implementing measures, which were the first measures of any substance adopted in order to ensure that that judgment was complied with, were not adopted until more than a year after that period had expired. 72. As to the contention, which is in fact substantiated by the file submitted to the Court, that the outdoor cultivation of GMOs has provoked and continues to provoke violent demonstrations in France, entailing, inter alia, the uprooting of plants, and that the delay in implementing the judgment in Case C‑419/03 was attributable, in particular, to the concern that guidance should be given to the Parliament in its work and a more ambitious reform should be undertaken than that required under Directive 2001/18, it is necessary first of all to point out that, according to settled case‑law, a Member State cannot plead provisions, practices or situations prevailing in its domestic legal order to justify failure to observe obligations arising under Community law (see, inter alia, Commission v Italy , paragraph 25). In particular, even on the assumption that the social unrest referred to by the French Republic is in fact attributable in part to the implementation of Community rules, a Member State may not plead difficulties of implementation which emerge at the stage when a Community measure is put into effect, including difficulties relating to opposition on the part of certain individuals, to justify a failure to comply with obligations and time-limits laid down by Community law (see Commission v Greece , paragraphs 69 and 70). 73. Thirdly, with regard to the seriousness of the breach, especially in the light of its impact on the public and private interests involved, the objective of Directive 2001/18, as stated in Article 1 thereof, is to approximate the laws, regulations and administrative provisions of the Member States on the placing on the market and deliberate release into the environment of GMOs and to protect human health and the environment. 74. Moreover, as is apparent from Article 1 and recitals 6 and 8 of the preamble to Directive 2001/18, the rules laid down in that directive are based on the precautionary principle and the principle that preventive action should be taken, which are fundamental principles of environmental protection, as referred to in particular in Article 174(2) EC. 75. As stated at recitals 4 and 5 in the preamble to Directive 2001/18, living organisms, whether released into the environment in large or small amounts for experimental purposes or as commercial products, may reproduce in the environment and cross national frontiers, thereby affecting other Member States. The effects of such releases on the environment may be irreversible. The protection of human health and the environment also requires that due attention be given to controlling risks from the deliberate release into the environment of GMOs. 76. By approximating national laws, Directive 2001/18, which was adopted on the basis of Article 95 EC, also seeks to facilitate the free movement of GMOs as or in products. 77. As previously stated, where failure to comply with a judgment of the Court is likely to harm the environment and endanger human health, the protection of which is, indeed, one of the Community’s environmental policy objectives, as is apparent from Article 174 EC, such a breach is of a particularly serious nature (see, to that effect, Commission v Greece , paragraph 94, and Commission v Spain , paragraph 57). 78. The same applies, in principle, where the free movement of goods continues to be hindered, in breach of Community law, notwithstanding the existence of a judgment of the Court establishing an infringement in that respect. 79. In this case, even though Directive 2001/18 should have been transposed by 17 October 2002, it has previously been stated that, notwithstanding the fact that judgment was given in Case C‑419/03 on 15 July 2004, at the time when the present proceedings were instigated the French Republic had still not taken any significant steps to comply with that judgment and thereby ensure that the primary objectives thus pursued by the Community legislature were fully met. 80. All the foregoing considerations suffice to justify the imposition of a lump sum payment in this case. 81. For the purpose of determining the amount of that lump sum payment, it is appropriate to have regard, in addition to the considerations set out at paragraphs 66 to 79 above, to the following circumstances. 82. First of all, as is apparent, in particular, from recitals 1 and 3 of the preamble to Directive 2001/18, that provision replaced Directive 90/220, which had a similar purpose, by making a number of improvements to it and at the same time recasting it. Thus, in its judgment in Case C‑419/03, the Court found that the French Republic had breached its obligations by failing to transpose Directive 2001/18 only in so far as the obligations imposed upon the Member States by that directive diverge from or go beyond those imposed by Directive 90/220. 83. In its application in these proceedings, the Commission also pointed out in that regard, by reference to paragraph 5 of the judgment in Case C‑419/03, that, considered individually, Articles 1, 2, 4 to 6(1), (3) and (5), 8(1), 10 to 12, 15(1) and (3), 21, 22, 24, 25, 27 to 34 and 36 to 38 of Directive 2001/18 did not call for measures to be taken to comply with that judgment. 84. It follows in particular from the foregoing that the failure on the part of the French Republic to take any significant steps to transpose Directive 2001/18 until the March 2007 implementing measures were adopted does not present the same degree of seriousness, especially in terms of protecting the environment, human health, the free movement of goods and the public and private interests involved, as that presented by a situation in which Community legislation pursuing objectives as important as those established in that directive had not been implemented at all in the legal order of the Member State concerned, notwithstanding a judgment of the Court finding that the Member State concerned had failed to fulfil its obligations. 85. Secondly, account may be taken, to a certain extent, of the fact that, in spite of their belated nature, the March 2007 implementing measures ensured a far-reaching transposition of Directive 2001/18, only three of its provisions remaining, according to the Commission, improperly transposed until 27 June 2008. 86. Thirdly, the Court concurs with the view expressed by the Advocate General at point 82 of his Opinion that it is not possible to conclude, on the basis of the circumstances set out at paragraph 72 above and the conduct of the pre‑litigation procedure as described in particular at paragraphs 6 to 13 above, that, in addition to failing to fulfil their obligation to comply with the judgment in Case C‑419/03, as previously established in this judgment, the French authorities also failed in their duty to cooperate in good faith during the period leading up to their complying with that judgment, as the Commission maintains, or that they adopted deliberate delaying tactics for the sole purpose of avoiding expeditious performance of their obligations in that regard. 87. In the light of all the foregoing considerations, the circumstances of the case are fairly assessed by setting the amount of the lump sum which the French Republic will have to pay at EUR 10 million. 88. The French Republic must therefore be ordered to pay to the Commission, into the ‘European Community own resources’ account, a lump sum of EUR 10 million. Costs 89. Under Article 69(2) of the Rules of Procedure, the unsuccessful party is to be ordered to pay the costs if they have been applied for in the successful party’s pleadings. Since the Commission applied for costs and the French Republic’s failure to fulfil its obligations has been established, the latter must be ordered to pay the costs. 90. The Czech Republic, which intervened in support of the form of order sought by the French Republic, must bear its own costs, in accordance with the first paragraph of Article 69(4) of the Rules of Procedure. Operative part On those grounds, the Court (Grand Chamber) hereby: 1. Declares that, by failing to take, by the date on which the deadline imposed in the reasoned opinion expired, all the measures necessary to comply with the judgment of 15 July 2004 in Case C‑419/03 Commission v France concerning its failure to transpose into national law the provisions of Directive 2001/18/EC of the European Parliament and of the Council of 12 March 2001 on the deliberate release into the environment of genetically modified organisms and repealing Council Directive 90/220/EEC, which diverge from or go beyond the provisions of Council Directive 90/220/EEC of 23 April 1990 on the deliberate release into the environment of genetically modified organisms, the French Republic has failed to fulfil its obligations under Article 228(1) EC; 2. Orders the French Republic to pay to the Commission of the European Communities, into the ‘European Community own resources’ account, a lump sum of EUR 10 million; 3. Orders the French Republic to pay the costs; 4. Orders the Czech Republic to bear its own costs.

61986CJ0090

fr

1 PAR JUGEMENT DU 19 MARS 1986, PARVENU AU GREFFE DE LA COUR LE 26 MARS DE LA MEME ANNEE, LE PRETORE DI MILANO A POSE, EN VERTU DE L' ARTICLE 177 DU TRAITE CEE, UNE QUESTION PREJUDICIELLE RELATIVE A L' INTERPRETATION DES ARTICLES 30 ET 36 DU TRAITE EN VUE D' APPRECIER LA COMPATIBILITE AVEC LE DROIT COMMUNAUTAIRE D' UNE REGLEMENTATION NATIONALE INTERDISANT LA VENTE DE PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR . 2 CETTE QUESTION A ETE SOULEVEE DANS LE CADRE D' UN LITIGE OPPOSANT LE MINISTERE PUBLIC A UN GROSSISTE ITALIEN, M . ZONI, QUI A IMPORTE D' ALLEMAGNE DES PATES OBTENUES A PARTIR D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR . ZONI EST POURSUIVI PENALEMENT DEVANT LE PRETORE DI MILANO POUR VIOLATION DE L' ARTICLE 29 DE LA LOI N* 580 DU 4 JUILLET 1967 ( GURI N* 189 DU 29.7.1967 ) PORTANT REGLEMENTATION DE LA PRODUCTION ET DU COMMERCE DES PATES ALIMENTAIRES ( CI-APRES "LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES "). 3 DE L' ARTICLE 29 DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES, IL RESULTE QUE L' EMPLOI EXCLUSIF DE BLE DUR EST PRESCRIT POUR LA PRODUCTION INDUSTRIELLE DE PATES SECHES, QUI PEUVENT ETRE CONSERVEES UN CERTAIN TEMPS AVANT D' ETRE CONSOMMEES . EN REVANCHE, L' ARTICLE 33 ET L' ARTICLE 50, ALINEA 1, DE LA MEME LOI AUTORISENT L' EMPLOI DE BLE TENDRE, TANT POUR LA PRODUCTION ARTISANALE DE PATES FRAICHES, QUI SONT DESTINEES A LA CONSOMMATION IMMEDIATE, QUE POUR LA PRODUCTION DE PATES DESTINEES A L' EXPORTATION . 4 L' ARTICLE 36, ALINEA 1, DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES INTERDIT DE VENDRE EN ITALIE DES PATES PRESENTANT DES CARACTERISTIQUES AUTRES QUE CELLES DEFINIES PAR CETTE LOI, C' EST-A-DIRE NOTAMMENT DES PATES SECHES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR . L' ARTICLE 50, ALINEA 2, DE LA LOI PRECISE QUE CETTE INTERDICTION DE VENTE S' APPLIQUE EGALEMENT AUX PATES IMPORTEES . 5 AINSI QUE L' A INDIQUE LE GOUVERNEMENT ITALIEN, DES CONSIDERATIONS DE DEUX ORDRES ONT AMENE LE LEGISLATEUR A OBLIGER LES PRODUCTEURS DE PATES A EMPLOYER EXCLUSIVEMENT DU BLE DUR . LE LEGISLATEUR A VOULU, D' UNE PART, GARANTIR LA QUALITE DES PATES, CELLES QUI SONT OBTENUES UNIQUEMENT AVEC DU BLE DUR RESISTANT BEAUCOUP MIEUX A LA CUISSON . IL A VOULU, D' AUTRE PART, FAVORISER LE DEVELOPPEMENT DE LA CULTURE DU BLE DUR, LES PRODUCTEURS DE CELUI-CI N' AYANT DANS LA COMMUNAUTE GUERE D' AUTRE DEBOUCHE QUE LE MARCHE DES PATES ET N' AYANT PAS DE POSSIBILITE REELLE, DANS LES REGIONS DU MEZZOGIORNO OU ILS SONT ETABLIS, DE SE RECONVERTIR A D' AUTRES CULTURES . 6 ZONI A FAIT VALOIR POUR SA DEFENSE QUE L' APPLICATION DE L' ARTICLE 29 DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES AUX PATES IMPORTEES ETAIT INCOMPATIBLE AVEC L' ARTICLE 30 DU TRAITE CEE . C' EST DANS CES CONDITIONS QUE LA JURIDICTION NATIONALE A, PAR ORDONNANCE DU 19 MARS 1986, POSE UNE QUESTION PREJUDICIELLE : "L' ARTICLE 30 ET L' ARTICLE 36 DU TRAITE CEE DOIVENT-ILS ETRE INTERPRETES EN CE SENS QUE L' OBLIGATION IMPOSEE PAR LA LOI D' UN ETAT MEMBRE D' EMPLOYER EXCLUSIVEMENT DU BLE DUR DANS LA FABRICATION DE PATES ALIMENTAIRES SECHES DESTINEES A ETRE COMMERCIALISEES A L' INTERIEUR DU TERRITOIRE DE CET ETAT MEMBRE DOIT ETRE CONSIDEREE COMME LEGALE, LORSQU' IL EST CONSTATE ET PROUVE QUE CETTE OBLIGATION : 1 ) N' A ETE IMPOSEE QU' EN VUE DE PROTEGER LES QUALITES SUPERIEURES DES PATES ALIMENTAIRES FABRIQUEES UNIQUEMENT AVEC DU BLE DUR; 2 ) N' ENTRAINE AUCUNE DISCRIMINATION AU DETRIMENT DES PRODUITS, PRESENTANT LES MEMES CARACTERISTIQUES, PROVENANT DES AUTRES PAYS MEMBRES AINSI QU' A L' EGARD DES FABRICANTS COMMUNAUTAIRES DES MEMES PRODUITS, ETANT DONNE QUE LES FABRICANTS NATIONAUX SONT, EUX AUSSI,ASSUJETTIS AUX MEMES LIMITATIONS; 3 ) N' A PAS ETE INTRODUITE EN VUE DE POURSUIVRE DES OBJECTIFS PROTECTIONNISTES EN FAVEUR DU PRODUIT NATIONAL ET AU DETRIMENT DU PRODUIT COMMUNAUTAIRE PRESENTANT LES MEMES CARACTERISTIQUES?" 7 POUR UN PLUS AMPLE EXPOSE DES FAITS DE L' AFFAIRE AU PRINCIPAL, AINSI QUE DU DEROULEMENT DE LA PROCEDURE ET DES OBSERVATIONS PRESENTEES A LA COUR, IL EST RENVOYE AU RAPPORT D' AUDIENCE . CES ELEMENTS DU DOSSIER NE SONT REPRIS CI-DESSOUS QUE DANS LA MESURE NECESSAIRE AU RAISONNEMENT DE LA COUR . 8 LA QUESTION DE LA JURIDICTION NATIONALE PORTE EN SUBSTANCE SUR LA COMPATIBILITE AVEC LES ARTICLES 30 ET 36 DU TRAITE DE L' EXTENSION AUX PRODUITS IMPORTES D' UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, TELLE QUE CELLE CONTENUE DANS LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES . A ) SUR L' EXISTENCE D' UN OBSTACLE A LA LIBRE CIRCULATION DES MARCHANDISES 9 IL CONVIENT DE RAPPELER LA JURISPRUDENCE CONSTANTE DE LA COUR ( EN PREMIER LIEU, ARRET DU 11 JUILLET 1974, PROCUREUR DU ROI/DASSONVILLE, 8/74, REC . P . 837 ), SELON LAQUELLE L' INTERDICTION DES MESURES D' EFFET EQUIVALANT A DES RESTRICTIONS QUANTITATIVES EDICTEE A L' ARTICLE 30 DU TRAITE ENGLOBE "TOUTE REGLEMENTATION COMMERCIALE DES ETATS MEMBRES SUSCEPTIBLE DE FAIRE OBSTACLE DIRECTEMENT OU INDIRECTEMENT, ACTUELLEMENT OU POTENTIELLEMENT AU COMMERCE INTRACOMMUNAUTAIRE ". 10 IL RESULTE, EN OUTRE, D' UNE JURISPRUDENCE CONSTANTE DE LA COUR ( VOIR, EN PREMIER LIEU, ARRET DU 20 FEVRIER 1979, REWE, 120/78, REC . P . 649 ) QU' EN L' ABSENCE DE REGLEMENTATIONS COMMUNES, LES OBSTACLES A LA LIBRE CIRCULATION RESULTANT DE DISPARITES ENTRE LES REGLEMENTATIONS NATIONALES RELATIVES A LA COMPOSITION DES PRODUITS DOIVENT ETRE ACCEPTES, DES LORS QUE CES REGLEMENTATIONS NATIONALES, INDISTINCTEMENT APPLICABLES AUX PRODUITS NATIONAUX ET IMPORTES, SONT NECESSAIRES POUR SATISFAIRE A DES EXIGENCES IMPERATIVES TELLES QUE LA PROTECTION DES CONSOMMATEURS ET LA LOYAUTE DES TRANSACTIONS . LA COUR A TOUTEFOIS PRECISE QUE CES REGLEMENTATIONS DEVAIENT ETRE PROPORTIONNEES AUX BUTS POURSUIVIS ET QUE, SI UN ETAT MEMBRE DISPOSAIT DE MOYENS MOINS RESTRICTIFS PERMETTANT D' ATTEINDRE LES MEMES BUTS, IL LUI INCOMBAIT D' Y RECOURIR . 11 IL CONVIENT DE CONSTATER QU' UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR CONSTITUE UN OBSTACLE A L' IMPORTATION DE PATES LICITEMENT OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR DANS D' AUTRES ETATS MEMBRES . IL RESTE DONC A VERIFIER SI CET OBSTACLE PEUT ETRE JUSTIFIE PAR DES RAISONS DE SAUVEGARDE DE LA SANTE PUBLIQUE AU SENS DE L' ARTICLE 36 DU TRAITE OU PAR DES EXIGENCES IMPERATIVES, TELLES QUE CELLES MENTIONNEES CI-DESSUS . B ) SUR LA POSSIBILITE DE JUSTIFIER L' ENTRAVE EN CAUSE PAR DES RAISONS DE SAUVEGARDE DE LA SANTE PUBLIQUE 12 LE GOUVERNEMENT ITALIEN A ATTIRE L' ATTENTION DE LA COUR SUR LE PROBLEME DE L' EMPLOI D' ADDITIFS CHIMIQUES ET DE COLORANTS QUI SERAIENT SOUVENT UTILISES POUR CONFERER AUX PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR LES CARACTERISTIQUES ORGANOLEPTIQUES, NOTAMMENT LA COULEUR AMBREE, QUI SONT NATURELLEMENT PROPRES AUX PATES OBTENUES EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR . SELON LUI, UNE ABSORPTION IMPORTANTE DE CES ADDITIFS CHIMIQUES ET COLORANTS POURRAIT ENTRAINER DES EFFETS PREJUDICIABLES POUR LA SANTE DE L' HOMME . 13 EN REPONSE A UNE QUESTION POSEE PAR LA COUR, LE GOUVERNEMENT ITALIEN A TOUTEFOIS ADMIS NE PAS DISPOSER D' ELEMENTS LUI PERMETTANT D' AFFIRMER QUE LES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR CONTIENNENT NECESSAIREMENT DES ADDITIFS CHIMIQUES OU DES COLORANTS . 14 UNE INTERDICTION GENERALE DE COMMERCIALISER DES PATES IMPORTEES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR EST, DES LORS, EN TOUTE HYPOTHESE CONTRAIRE AU PRINCIPE DE PROPORTIONNALITE ET N' EST PAS JUSTIFIEE PAR DES RAISONS DE SAUVEGARDE DE LA SANTE PUBLIQUE AU SENS DE L' ARTICLE 36 DU TRAITE . C ) SUR LA POSSIBILITE DE JUSTIFIER L' ENTRAVE EN CAUSE PAR CERTAINES EXIGENCES IMPERATIVES 15 IL A ETE SOUTENU QU' UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR EST NECESSAIRE POUR PROTEGER LES CONSOMMATEURS, POUR GARANTIR LA LOYAUTE DES TRANSACTIONS ET, ENFIN, POUR ASSURER LE PLEIN EFFET DE L' ORGANISATION COMMUNE DES MARCHES DANS LE SECTEUR DES CEREALES . 16 L' ARGUMENT AVANCE EN PREMIER LIEU, SELON LEQUEL LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES VISE A PROTEGER LES CONSOMMATEURS, DU FAIT QU' ELLE A POUR OBJET DE GARANTIR LA QUALITE SUPERIEURE DES PATES, PRODUIT ITALIEN DE VIEILLE TRADITION, NE PEUT ETRE RETENU . IL EST CERTES LEGITIME DE VOULOIR DONNER AUX CONSOMMATEURS QUI ATTRIBUENT DES QUALITES PARTICULIERES AUX PATES OBTENUES EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR LA POSSIBILITE D' OPERER LEUR CHOIX EN FONCTION DE CET ELEMENT . CEPENDANT, AINSI QUE LA COUR L' A DEJA SOULIGNE ( ARRETS DU 9 DECEMBRE 1981, COMMISSION/ITALIE, 193/80, REC . P . 3019, ET DU 12 MARS 1987, COMMISSION/REPUBLIQUE FEDERALE D' ALLEMAGNE, 178/84, REC . P . 1227 ), PAREILLE POSSIBILITE PEUT ETRE ASSUREE PAR DES MOYENS QUI N' ENTRAVENT PAS L' IMPORTATION DE PRODUITS LEGALEMENT FABRIQUES ET COMMERCIALISES DANS D' AUTRES ETATS MEMBRES, ET NOTAMMENT PAR "L' APPOSITION OBLIGATOIRE D' UN ETIQUETAGE ADEQUAT CONCERNANT LA NATURE DU PRODUIT VENDU ". 17 IL CONVIENT D' OBSERVER ENSUITE QUE LE LEGISLATEUR ITALIEN PEUT NON SEULEMENT PRESCRIRE L' ENUMERATION DES INGREDIENTS SELON LES DISPOSITIONS DE LA DIRECTIVE DU CONSEIL SUR L' ETIQUETAGE ET LA PRESENTATION DES DENREES ALIMENTAIRES ( JO L 33 DU 8.2.1979, P . 1 ), MAIS QU' EN OUTRE RIEN NE L' EMPECHE DE RESERVER LA DENOMINATION "PATES DE SEMOULES DE BLE DUR" AUX PATES OBTENUES EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR . 18 ETANT DONNE QUE LES PATES SONT DES PRODUITS SUSCEPTIBLES D' ETRE SERVIS DANS LES ETABLISSEMENTS DE RESTAURATION, IL CONVIENT D' AJOUTER QU' IL EST POSSIBLE DE PREVOIR UN SYSTEME D' INFORMATION DU CONSOMMATEUR CONCERNANT LA NATURE DES PATES QUI LUI SONT OFFERTES . 19 IL A ETE OBJECTE QU' UN ETIQUETAGE ADEQUAT CONCERNANT LA NATURE DU PRODUIT VENDU NE SUFFIRAIT PAS POUR RENDRE LES CONSOMMATEURS ITALIENS SUFFISAMMENT ATTENTIFS A LA NATURE DES PATES QU' ILS ACHETENT, ETANT DONNE QUE "PATES" SIGNIFIERAIT DANS LEUR ESPRIT UN PRODUIT OBTENU EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR . 20 CETTE OBJECTION DOIT ETRE ECARTEE . D' UNE PART, LE TERME "PATES" EST, AINSI QU' IL RESSORT DES ARTICLES 33 ET 50 DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES, UTILISE PAR LE LEGISLATEUR ITALIEN LUI-MEME POUR DESIGNER DES PRODUITS QUI SONT OBTENUS A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, A SAVOIR DES PATES FRAICHES ET DES PATES DESTINEES A L' EXPORTATION . D' AUTRE PART, L' ARTICLE 29 DETERMINE CE QU' IL FAUT ENTENDRE PAR "PATES DE SEMOULES DE BLE DUR ". LE LEGISLATEUR ITALIEN LUI-MEME A DONC RECOURS AUX MOTS "SEMOULES DE BLE DUR" POUR SPECIFIER UN TYPE DE PATES, CE QUI DEMONTRE QUE PAR LUI-MEME LE MOT "PATES" A UN CARACTERE GENERIQUE ET N' IMPLIQUE NULLEMENT QUE SEUL DU BLE DUR SOIT INTERVENU DANS LA PRODUCTION DESDITES PATES . 21 EN SECOND LIEU, IL A ETE SOUTENU QUE, EN CE QUI CONCERNE LES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, UNE LISTE DES INGREDIENTS NE PERMETTRAIT PAS D' ASSURER LA LOYAUTE DES TRANSACTIONS . EN L' ETAT ACTUEL DES TECHNIQUES D' ANALYSE, IL NE SERAIT PAS POSSIBLE DE VERIFIER L' EXACTITUDE DES MENTIONS Y FIGURANT DE TELLE SORTE QUE LES PRODUCTEURS DE PATES POURRAIENT INDIQUER UNE PROPORTION DE BLE DUR PLUS ELEVEE QUE CELLE REELLEMENT PRESENTE DANS LES PATES . COMPTE TENU DE LA DIFFERENCE DE PRIX ENTRE LE BLE DUR ET LE BLE TENDRE, LES PRODUCTEURS POURRAIENT AINSI FAIRE PAYER AUX CONSOMMATEURS UN PRIX PLUS ELEVE QUE CELUI QUE JUSTIFIERAIT LA PROPORTION EXACTE DE BLE DUR EMPLOYE . DANS CES CONDITIONS, SEULE UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE SERAIT DE NATURE A PREVENIR PAREILLE TROMPERIE . 22 CET ARGUMENT DOIT EGALEMENT ETRE ECARTE . IL SUFFIT DE RELEVER QUE LE GOUVERNEMENT ITALIEN DISPOSE, EN TOUTE HYPOTHESE, D' UN MOYEN MOINS RESTRICTIF POUR ASSURER LA LOYAUTE DES TRANSACTIONS . EN EFFET, EN RESERVANT LA DENOMINATION "PATES DE SEMOULES DE BLE DUR" AUX PATES OBTENUES EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR, IL DONNERA AUX CONSOMMATEURS ITALIENS LA POSSIBILITE D' EXPRIMER LEURS PREFERENCES POUR LE PRODUIT AUQUEL ILS SONT HABITUES ET LA CERTITUDE QUE LA DIFFERENCE DE PRIX EST BIEN JUSTIFIEE PAR UNE DIFFERENCE DE QUALITE . 23 EN TROISIEME LIEU, IL A ETE SOUTENU QU' EN ASSURANT UN DEBOUCHE AUX CULTIVATEURS, LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES COMPLETE LA POLITIQUE AGRICOLE COMMUNE DANS LE SECTEUR DES CEREALES, LAQUELLE A POUR OBJET, D' UNE PART, DE GARANTIR UN REVENU AUX CULTIVATEURS DE BLE DUR GRACE A LA FIXATION D' UN PRIX D' INTERVENTION POUR LE BLE DUR A UN NIVEAU NETTEMENT SUPERIEUR A CELUI FIXE POUR LE BLE TENDRE ET, D' AUTRE PART, DE LES INCITER, PAR L' OCTROI D' AIDES DIRECTES A LA PRODUCTION, A CULTIVER DU BLE DUR . L' ABROGATION DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES CONDUIRAIT LES PRODUCTEURS ITALIENS A UTILISER DU BLE TENDRE POUR LES PATES DESTINEES AU MARCHE ITALIEN . LE BLE DUR SE TROUVERAIT AINSI PRIVE PROGRESSIVEMENT DE SES DEBOUCHES, CE QUI PROVOQUERAIT DES EXCEDENTS ENTRAINANT DAVANTAGE D' ACHATS D' INTERVENTION A CHARGE DU BUDGET COMMUNAUTAIRE . 24 LE GOUVERNEMENT ITALIEN A FAIT VALOIR, EN OUTRE, QUE SANS DEBOUCHE GARANTI, LA CULTURE DU BLE DUR DISPARAITRAIT DANS LES REGIONS DU MEZZOGIORNO OU ELLE EST PRATIQUEE . CETTE DISPARITION IMPLIQUERAIT L' ABANDON DE LA TERRE, ETANT DONNE QUE LES POSSIBILITES DE RECONVERSION Y SONT PRESQUE INEXISTANTES, ET CREERAIT UN MOUVEMENT D' EMIGRATION ACCOMPAGNE D' UN PREJUDICE GRAVE SUR LE PLAN SOCIAL ET DE L' ENVIRONNEMENT . 25 IL Y A LIEU DE SOULIGNER D' ABORD QUE C' EST L' EXTENSION DE LA LOI SUR LES PATES ALIMENTAIRES AUX PRODUITS IMPORTES QUI EST EN CAUSE ET QUE LE DROIT COMMUNAUTAIRE N' EXIGE PAS QUE LE LEGISLATEUR ABROGE LA LOI EN CE QUI CONCERNE LES PRODUCTEURS DE PATES ETABLIS SUR LE TERRITOIRE ITALIEN . 26 IL Y A LIEU DE RAPPELER ENSUITE QUE, AINSI QU' IL RESULTE DE L' ARRET DE LA COUR DU 23 FEVRIER 1988 ( COMMISSION C . REPUBLIQUE FRANCAISE, 216/84, REC . P . 0000 ), DES LORS QUE LA COMMUNAUTE A ETABLI UNE ORGANISATION COMMUNE DE MARCHE DANS UN SECTEUR DETERMINE, LES ETATS MEMBRES SONT TENUS DE S' ABSTENIR DE TOUTE MESURE UNILATERALE, MEME SI CELLE-CI EST DE NATURE A SERVIR DE SOUTIEN A LA POLITIQUE COMMUNE DE LA COMMUNAUTE . C' EST A LA COMMUNAUTE QU' IL INCOMBE DE RECHERCHER UNE SOLUTION AU PROBLEME POSE CI-DESSUS DANS LE CADRE DE LA POLITIQUE AGRICOLE COMMUNE, ET NON PAS A UN ETAT MEMBRE . 27 IL CONVIENT D' OBSERVER ENFIN QUE L' EVOLUTION DE LA SITUATION SUR LES MARCHES D' EXPORTATION DEMONTRE QUE LA CONCURRENCE PAR LA QUALITE JOUE AU PROFIT DU BLE DUR . IL RESSORT, EN EFFET, DES DONNEES STATISTIQUES FOURNIES A LA COUR QUE LA PART DE MARCHE QU' OCCUPENT LES PATES OBTENUES EXCLUSIVEMENT A PARTIR DE BLE DUR, DANS D' AUTRES ETATS MEMBRES OU ELLES SUBISSENT D' ORES ET DEJA LA CONCURRENCE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, S' ACCROIT SANS CESSE . DANS CES CIRCONSTANCES, IL APPARAIT QUE LES CRAINTES EXPRIMEES PAR LE GOUVERNEMENT ITALIEN QUANT A LA DISPARITION DE LA CULTURE DU BLE DUR NE SONT PAS FONDEES . 28 DANS CES CONDITIONS, IL Y A LIEU DE REPONDRE A LA QUESTION POSEE PAR LA JURIDICTION NATIONALE QUE L' EXTENSION, AUX PRODUITS IMPORTES, D' UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, TELLE QUE CELLE CONTENUE DANS LA LOI ITALIENNE SUR LES PATES ALIMENTAIRES, EST INCOMPATIBLE AVEC LES ARTICLES 30 ET 36 DU TRAITE . Décisions sur les dépenses SUR LES DEPENS 29 LES FRAIS EXPOSES PAR LES GOUVERNEMENTS ITALIEN, FRANCAIS ET NEERLANDAIS, AINSI QUE PAR LA COMMISSION, QUI ONT SOUMIS DES OBSERVATIONS A LA COUR, NE PEUVENT FAIRE L' OBJET D' UN REMBOURSEMENT . LA PROCEDURE REVETANT, A L' EGARD DES PARTIES AU PRINCIPAL, LE CARACTERE D' UN INCIDENT SOULEVE DEVANT LA JURIDICTION NATIONALE, IL APPARTIENT A CELLE-CI DE STATUER SUR LES DEPENS . Dispositif PAR CES MOTIFS, LA COUR, STATUANT SUR LA QUESTION A ELLE SOUMISE PAR LE PRETORE DI MILANO, PAR JUGEMENT DU 19 MARS 1986, DIT POUR DROIT : L' EXTENSION AUX PRODUITS IMPORTES D' UNE INTERDICTION DE VENDRE DES PATES OBTENUES A PARTIR DE BLE TENDRE OU D' UN MELANGE DE BLE TENDRE ET DE BLE DUR, TELLE QUE CELLE CONTENUE DANS LA LOI ITALIENNE SUR LES PATES ALIMENTAIRES, EST INCOMPATIBLE AVEC LES ARTICLES 30 ET 36 DU TRAITE .

62010CJ0004

el

Οι αιτήσεις εκδόσεως προδικαστικής αποφάσεως αφορούν την ερμηνεία των άρθρων 16 και 23 του κανονισμού (EK) 110/2008 του Ευρωπαϊκού Κοινοβουλίου και του Συμβουλίου, της 15ης Ιανουαρίου 2008, σχετικά με τον ορισμό, την περιγραφή, την παρουσίαση, την επισήμανση και την προστασία των γεωγραφικών ενδείξεων των αλκοολούχων ποτών και την κατάργηση του κανονισμού (ΕΟΚ) 1576/89 του Συμβουλίου (ΕΕ L 39, σ. 16, και διορθωτικό ΕΕ 2009, L 228, σ. 47), και της πρώτης οδηγίας 89/104/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 21ης Δεκεμβρίου 1988, για την προσέγγιση των νομοθεσιών των κρατών μελών περί σημάτων (ΕΕ 1989, L 40, σ. 1). Οι ως άνω αιτήσεις υποβλήθηκαν στο πλαίσιο αγωγής εκ μέρους του Bureau national interprofessionnel du Cognac (επαγγελματικής οργανώσεως των Γάλλων παραγωγών κονιάκ, στο εξής: BNIC) σχετικά με την καταχώριση στη Φινλανδία, από το Patentti- ja rekisterihallitus (εθνική υπηρεσία ευρεσιτεχνιών και σημάτων), δύο εικονιστικών σημάτων αφορώντων οινοπνευματώδη ποτά. Το νομικό πλαίσιο Το δίκαιο της Ένωσης Ο κανονισμός 110/2008 Κατά τη δεύτερη περίοδο της δέκατης τέταρτης αιτιολογικής σκέψεως του κανονισμού 110/2008, «θα πρέπει να καταχωρισθούν οι γεωγραφικές ενδείξεις που [προσδιορίζουν] αλκοολούχα ποτά ως καταγόμενα από την επικράτεια μιας χώρας ή από περιοχή ή τοποθεσία αυτής της επικράτειας, στις περιπτώσεις όπου μια δεδομένη ποιότητα, φήμη ή άλλο χαρακτηριστικό του αλκοολούχου ποτού μπορεί να αποδοθεί κατά κύριο λόγο στη γεωγραφική καταγωγή του». Το άρθρο 14 του εν λόγω κανονισμού, σχετικό με τη χρήση γλωσσών στην περιγραφή, την παρουσίαση και την επισήμανση των οινοπνευματωδών ποτών, προβλέπει στην παράγραφο 2 αυτού τα εξής: «[…] οι γεωγραφικές ενδείξεις που έχουν καταχωρισθεί στο παράρτημα ΙΙΙ δεν μπορεί να μεταφράζονται στις ετικέτες ούτε στην παρουσίαση των αλκοολούχων ποτών.» Το άρθρο 15 του ίδιου κανονισμού, με τίτλο «Γεωγραφικές ενδείξεις», ορίζει τα ακόλουθα: «1.      Για τους σκοπούς του παρόντος κανονισμού, ως “γεωγραφική ένδειξη” νοείται η ένδειξη που δηλώνει ότι ένα αλκοολούχο ποτό κατάγεται από την επικράτεια χώρας ή από περιοχή ή τοποθεσία αυτής της επικράτειας, εφόσον μια δεδομένη ποιότητα, φήμη ή άλλο χαρακτηριστικό του αλκοολούχου ποτού μπορεί να αποδοθεί κατά κύριο λόγο στη γεωγραφική του καταγωγή. 2.      Οι γεωγραφικές ενδείξεις που αναφέρονται στην παράγραφο 1 καταχωρίζονται στο παράρτημα III. 3.      Οι γεωγραφικές ενδείξεις που έχουν καταχωρισθεί στο παράρτημα ΙΙΙ δεν επιτρέπεται να καταστούν [ονομασίες γένους]. Δεν καταχωρίζονται στο παράρτημα III [ονομασίες] που έχουν καταστεί ονομασίες γένους. […] 4.      Τα αλκοολούχα ποτά που φέρουν γεωγραφική ένδειξη εκ των καταχωρισμένων στο παράρτημα ΙΙΙ πληρούν όλες τις προδιαγραφές του τεχνικού φακέλου που προβλέπεται στο άρθρο 17, παράγραφος 1.» Το άρθρο 16 του κανονισμού 110/2008, που αφορά την προστασία των γεωγραφικών ενδείξεων, προβλέπει τα εξής: «[…] οι γεωγραφικές ενδείξεις που έχουν καταχωρισθεί στο παράρτημα III προστατεύονται από: α)      κάθε άμεση ή έμμεση εμπορική χρήση για προϊόντα που δεν καλύπτονται από την καταχώριση, στον βαθμό που τα προϊόντα αυτά είναι συγκρίσιμα με το αλκοολούχο ποτό που έχει καταχωριστεί με τη συγκεκριμένη γεωγραφική ένδειξη ή η χρήση αυτή εκμεταλλεύεται τη φήμη της καταχωρισμένης γεωγραφικής ένδειξης· β)      κάθε κατάχρηση, απομίμηση ή [υπαινιγμός], έστω και αν αναφέρεται η πραγματική καταγωγή του προϊόντος ή αν η γεωγραφική ένδειξη χρησιμοποιείται μεταφρασμένη ή συνοδεύεται από εκφράσεις όπως “είδους” “τύπου”, “στυλ”, “παραγωγής”, “με άρωμα/γεύση” ή άλλο ανάλογο όρο· γ)      κάθε άλλη ψευδή ή παραπλανητική ένδειξη όσον αφορά την προέλευση, την καταγωγή, τη φύση ή βασικές ιδιότητες του προϊόντος στην περιγραφή, την παρουσίαση ή την επισήμανσή του, ικανή να δημιουργήσει εσφαλμένες εντυπώσεις όσον αφορά την καταγωγή του· δ)      κάθε άλλη πρακτική ικανή να παραπλανήσει τους καταναλωτές όσον αφορά την πραγματική καταγωγή του προϊόντος.» Το άρθρο 23, παράγραφοι 1 και 2, του εν λόγω κανονισμού, με τίτλο «Σχέση μεταξύ εμπορικών σημάτων και γεωγραφικών ενδείξεων», έχει ως ακολούθως: «1.      Η καταχώριση βιομηχανικού ή εμπορικού σήματος το οποίο περιέχει ή συνίσταται από γεωγραφική ένδειξη που έχει καταχωρισθεί στο παράρτημα ΙΙΙ απορρίπτεται ή ακυρώνεται, εφόσον η χρήση του ενδέχεται να οδηγήσει σε οποιαδήποτε από τις αναφερόμενες στο άρθρο 16 καταστάσεις. 2.      Λαμβανομένης δεόντως υπόψη της κοινοτικής νομοθεσίας, το σήμα του οποίου η χρήση αντιστοιχεί σε μια από τις καταστάσεις του άρθρου 16 για το οποίο έχει υποβληθεί αίτηση ή το οποίο έχει καταχωρισθεί ή καθιερωθεί διά της χρήσεως –εφόσον η δυνατότητα αυτή προβλέπεται από την οικεία νομοθεσία– καλόπιστα και εντός του εδάφους της Κοινότητας, είτε πριν από την ημερομηνία προστασίας της γεωγραφικής ένδειξης στη χώρα καταγωγής είτε πριν από την 1η Ιανουαρίου του 1996, μπορεί να συνεχίσει να χρησιμοποιείται παρά την καταχώριση γεωγραφικής ένδειξης […].» Το παράρτημα III του εν λόγω κανονισμού αναφέρει τον όρο «Cognac» ως αποτελούντα γεωγραφική ένδειξη προσδιορίζουσα προϊόντα της κατηγορίας 4, δηλαδή εκείνης των αποσταγμάτων οίνου και με χώρα προελεύσεως τη Γαλλία. Κατ’ εφαρμογήν του άρθρου 30 αυτού, ο κανονισμός 110/2008 άρχισε να ισχύει στις 20 Φεβρουαρίου 2008. Ο κανονισμός (ΕΟΚ) 1576/89 Ο κανονισμός 110/2008 κατάργησε και αντικατέστησε τον κανονισμό (EΟK) 1576/89 του Συμβουλίου, της 29ης Μαΐου 1989, για τη θέσπιση των γενικών κανόνων σχετικά με τον ορισμό, τον χαρακτηρισμό και την παρουσίαση των αλκοολούχων ποτών (ΕΕ L 160, σ. 1), που ίσχυε από 15 Ιουνίου 1989. Το παράρτημα II του κανονισμού 1576/89 αφορούσε, μεταξύ των προστατευόμενων γεωγραφικών ονομασιών, την ονομασία «Cognac». Ο κανονισμός (EK) 3378/94 Ο κανονισμός (EK) 3378/94 του Ευρωπαϊκού Κοινοβουλίου και του Συμβουλίου, της 22ας Δεκεμβρίου 1994, για την τροποποίηση του κανονισμού 1576/89 (ΕΕ L 366, σ. 1), προσέθεσε στον κανονισμό 1576/89, από 1ης Ιανουαρίου 1996, το άρθρο 11α, του οποίου η παράγραφος 1, πρώτο εδάφιο, όριζε τα εξής: «Τα κράτη μέλη λαμβάνουν όλα τα αναγκαία μέτρα που επιτρέπουν στους ενδιαφερομένους να εμποδίζουν, στις περιπτώσεις που ορίζονται στα άρθρα 23 και 24 της συμφωνίας για τα εμπορικής φύσεως ζητήματα των δικαιωμάτων πνευματικής ιδιοκτησίας, τη χρησιμοποίηση στην Κοινότητα μιας γεωγραφικής ένδειξης που προσδιορίζει προϊόντα που καλύπτονται από τον παρόντα κανονισμό, για προϊόντα μη καταγόμενα από τον τόπο που αναφέρεται στην εν λόγω γεωγραφική ένδειξη, ακόμη και όταν αναφέρεται η πραγματική καταγωγή του προϊόντος ή όταν η γεωγραφική ένδειξη είναι μεταφρασμένη ή συνοδεύεται από εκφράσεις όπως: “είδος”, “τύπος”, “στυλ”, “απομίμηση” ή άλλες.» Η οδηγία 89/104 Το άρθρο 3 της οδηγίας 89/104, σχετικά με τους λόγους απαραδέκτου ή ακυρότητας όσον αφορά την καταχώριση σήματος, προέβλεπε στις παραγράφους 1, στοιχείο ζ΄, και 2, στοιχείο α΄, τα ακόλουθα: «1.      Δεν καταχωρούνται ή, εάν έχουν καταχωρισθεί, είναι δυνατόν να κηρυχθούν άκυρα: […] ζ)      τα σήματα που θα μπορούσαν να παραπλανήσουν το κοινό, για παράδειγμα ως προς τη φύση, την ποιότητα ή τη γεωγραφική προέλευση του προϊόντος ή της υπηρεσίας· […] 2.      Ένα κράτος μέλος μπορεί να προβλέψει ότι ένα σήμα δεν γίνεται δεκτό προς καταχώριση ή, αν έχει καταχωρισθεί, μπορεί να κηρυχθεί άκυρο, εφόσον και στο μέτρο που: α)      η χρήση του μπορεί να απαγορευθεί δυνάμει της εκτός του δικαίου των σημάτων νομοθεσίας του συγκεκριμένου κράτους μέλους ή της Κοινότητας.» Η οδηγία 89/104 καταργήθηκε και αντικαταστάθηκε από τις 28 Νοεμβρίου 2008 με την οδηγία 2008/95/ΕΚ του Ευρωπαϊκού Κοινοβουλίου και του Συμβουλίου, της 22ας Οκτωβρίου 2008, για την προσέγγιση των νομοθεσιών των κρατών μελών περί σημάτων (ΕΕ L 299, σ. 25). Οι διατάξεις του εν λόγω άρθρου 3, παράγραφοι 1, στοιχείο ζ΄, και 2, στοιχείο α΄, παρέμειναν αμετάβλητες. Η συμφωνία ΔΠΙΤΕ Η Συμφωνία για τα Δικαιώματα Πνευματικής Ιδιοκτησίας στον Τομέα του Εμπορίου (στο εξής: Συμφωνία ΔΠΙΤΕ), που αποτελεί το παράρτημα 1 Γ της Συμφωνίας για την ίδρυση του Παγκόσμιου Οργανισμού Εμπορίου (ΠΟΕ), υπογράφηκε στο Μαρακές στις 15 Απριλίου 1994 και εγκρίθηκε με την απόφαση 94/800/ΕΚ του Συμβουλίου, της 22ας Δεκεμβρίου 1994, σχετικά με την εξ ονόματος της Ευρωπαϊκής Κοινότητας σύναψη των συμφωνιών που προήλθαν από τις πολυμερείς διαπραγματεύσεις του Γύρου της Ουρουγουάης (1986-1994), καθ’ όσον αφορά τα θέματα που εμπίπτουν στις αρμοδιότητές της (ΕΕ L 336, σ. 1), περιλαμβάνει το άρθρο 23, με τίτλο «Επιπρόσθετη προστασία για τις γεωγραφικές ενδείξεις που χρησιμοποιούνται για τα κρασιά και τα οινοπνευματώδη ποτά», οι παράγραφοι 1 και 2 του οποίου έχουν ως ακολούθως: «1.      Κάθε μέλος παρέχει στους ενδιαφερόμενους τα έννομα μέσα για την αποτροπή της χρήσης γεωγραφικών ενδείξεων […] προκειμένου περί οινοπνευματωδών ποτών που δεν κατάγονται από τον τόπο που δηλώνεται με τη χρησιμοποιούμενη γεωγραφική ένδειξη, ακόμη και σε περιπτώσεις κατά τις οποίες η πραγματική καταγωγή των αγαθών ή η γεωγραφική ένδειξη αναγράφεται σε μετάφραση ή συνοδεύεται από εκφράσεις όπως “είδος”, “τύπου”, “με χαρακτηριστικά”, “απομίμηση” ή ανάλογες εκφράσεις. 2.      […] Η καταχώριση εμπορικού σήματος αναφερόμενου […] σε κάποιο οινοπνευματώδες ποτό, το οποίο περιλαμβάνει ή συνίσταται σε γεωγραφική ένδειξη με την οποία εξατομικεύονται οινοπνευματώδη ποτά, δεν γίνεται δεκτή ή ακυρώνεται, είτε αυτεπαγγέλτως από τις αρχές του εκάστοτε μέλους, εφόσον υπάρχει σχετική πρόβλεψη στη νομοθεσία του, είτε, εφόσον το ζητήσει κάποιος ενδιαφερόμενος, όταν το συγκεκριμένο […] οινοπνευματώδες ποτό είναι διαφορετικής καταγωγής.» Το άρθρο 24 της εν λόγω συμφωνίας ορίζει ειδικότερα στην παράγραφο 5: «Όταν ένα εμπορικό σήμα έχει υποβληθεί προς καταχώριση ή έχει καταχωρηθεί καλοπίστως ή όταν έχουν αποκτηθεί δικαιώματα σε ένα εμπορικό σήμα μέσω της χρήσης του καλοπίστως, είτε: α)      πριν από την ημερομηνία θέσης σε εφαρμογή των παρουσών διατάξεων στο οικείο μέλος, όπως αυτή καθορίζεται στο μέρος VI, είτε β)      πριν θεσπιστεί η προστασία της γεωγραφικής ενδείξεως στη χώρα από την οποία προέρχεται, τότε τα μέτρα που λαμβάνονται στο πλαίσιο εφαρμογής του παρόντος τμήματος δεν θίγουν τη δυνατότητα καταχώρισης ή την ισχύ της καταχώρισης κάποιου εμπορικού σήματος ή το δικαίωμα χρήσης κάποιου εμπορικού σήματος, με βάση το σκεπτικό ότι το εν λόγω εμπορικό σήμα είναι πανομοιότυπο ή παρεμφερές με συγκεκριμένη γεωγραφική ένδειξη.» Το ιστορικό των διαφορών της κύριας δίκης και τα προδικαστικά ερωτήματα Η φινλανδική εταιρία Gust. Ranin Oy ζήτησε στις 19 Δεκεμβρίου 2001 από το Patentti- ja rekisterihallitus την καταχώριση δύο εικονιστικών σημάτων με τη μορφή ετικέτας φιάλης. Όσον αφορά τα «Konjakit» της κλάσεως 33 υπό την έννοια του Διακανονισμού της Νίκαιας, για τη διεθνή ταξινόμηση των προϊόντων και των υπηρεσιών με σκοπό την καταχώριση των σημάτων, της 15ης Ιουνίου 1957, όπως αναθεωρήθηκε και τροποποιήθηκε, το εικονιστικό στοιχείο το οποίο αφορούσε η αίτηση περιλαμβάνει την έκφραση «COGNAC L & P HIENOA KONJAKKIA Lignell & Piispanen Product of France 40 % Vol. 500 ml». Όσον αφορά τα «λικέρ που περιέχουν “konjakki”» της εν λόγω κλάσεως 33, το εικονιστικό στοιχείο περιελάμβανε την έκφραση «KAHVI-KONJAKKI Cafe Cognac Likööri – Likör – Liqueur 21 % Vol. Lignell & Piispanen 500 ml». Το Patentti- ja rekisterihallitus, με απόφαση της 31ης Ιανουαρίου 2003, καταχώρισε τα δύο σήματα, το πρώτο με τον αριθμό 226350 (υπόθεση C-4/10) και το δεύτερο με τον αριθμό 226351 (υπόθεση C-27/10). Το BNIC άσκησε ανακοπή κατά της καταχωρίσεως των σημάτων αυτών. Με απόφαση της 10ης Σεπτεμβρίου 2004 το Patentti- ja rekisterihallitus απέρριψε την ανακοπή του BNIC και επιβεβαίωσε την ισχύ του καταχωρισμένου με τον αριθμό 226350 σήματος. Αντιθέτως, η ίδια απόφαση δέχθηκε την εν λόγω ανακοπή, καθόσον στρεφόταν κατά του σήματος που είχε καταχωριστεί με τον αριθμό 226351, και ακύρωσε την καταχώριση αυτή. Με απόφαση της 22ας Οκτωβρίου 2007 η Patenti- ja rekisterihallituksen valituslautakunta (επιτροπή προσφυγών της υπηρεσίας ευρεσιτεχνιών και σημάτων) απέρριψε την προσφυγή του BNIC και διατήρησε σε ισχύ την απόφαση της 10ης Σεπτεμβρίου 2004 η οποία επιβεβαίωσε την καταχώριση του σήματος 226350. Δέχθηκε επίσης την προσφυγή της Gust. Ranin Oy, εξαφανίζοντας την απόφαση περί ακυρώσεως της καταχωρίσεως του σήματος 226351. Στις νυν εκκρεμείς διαδικασίες ενώπιον του Korkein hallinto-oikeus (ανώτατου διοικητικού δικαστηρίου της Φινλανδίας) το BNIC ζητεί την ακύρωση της εν λόγω αποφάσεως της 22ας Οκτωβρίου 2007 ή, επικουρικώς, την αναπομπή της υποθέσεως ενώπιον του Patentti- ja rekisterihallitus προς επανεξέταση αυτής. Υπό τις συνθήκες αυτές, το Korkein hallinto-oikeus αποφάσισε να αναστείλει τη διαδικασία και να υποβάλει στο Δικαστήριο τα ακόλουθα προδικαστικά ερωτήματα, τα οποία διατυπώνονται πανομοιότυπα και στις δύο υποθέσεις C-4/10 και C-27/10: «1)      Έχει εφαρμογή ο κανονισμός 110/2008 […] προκειμένου να εκτιμηθεί αν πληρούνται οι προϋποθέσεις κύρους της –ζητηθείσας στις 19 Δεκεμβρίου 2001 και πραγματοποιηθείσας στις 31 Ιανουαρίου 2003– καταχωρίσεως σήματος το οποίο περιλαμβάνει προστατευόμενη από τον κανονισμό ένδειξη γεωγραφικής προελεύσεως; 2)      Σε περίπτωση καταφατικής απαντήσεως στο πρώτο ερώτημα, αποκλείεται ως αντίθετη προς τα άρθρα 16 και 23 του κανονισμού 110/2008 η καταχώριση σήματος περιλαμβάνοντος, μεταξύ άλλων, μια προστατευόμενη από τον κανονισμό αυτό ένδειξη γεωγραφικής προελεύσεως, ή τη γενική ονομασία της ενδείξεως αυτής και τη μετάφρασή της, προκειμένου περί οινοπνευματωδών ποτών τα οποία δεν πληρούν τις προϋποθέσεις χρησιμοποιήσεως της εν λόγω γεωγραφικής ενδείξεως όσον αφορά ιδίως τη μέθοδο παραγωγής και την περιεκτικότητα σε οινόπνευμα; 3)      Ανεξάρτητα από την απάντηση στο δεύτερο ερώτημα, μπορεί να θεωρείται ένα σήμα όπως το περιγραφόμενο στο δεύτερο ερώτημα ικανό να παραπλανήσει το κοινό, για παράδειγμα ως προς τη φύση, την ποιότητα ή τη γεωγραφική προέλευση του προϊόντος υπό την έννοια του άρθρου 3, παράγραφος 1, στοιχείο ζ΄, της οδηγίας 89/104 […], που έχει αντικατασταθεί σήμερα από την οδηγία 2008/95 […]; 4)      Ανεξάρτητα από την απάντηση στο πρώτο ερώτημα, όταν η νομοθεσία κράτους μέλους προβλέπει, βάσει του άρθρου 3, παράγραφος 2, στοιχείο α΄, της οδηγίας 89/104/ΕΟΚ, ότι δεν γίνεται δεκτό προς καταχώριση ή, αν έχει καταχωριστεί, μπορεί να κηρυχθεί άκυρο ένα σήμα, εφόσον και στο μέτρο που η χρήση του μπορεί να απαγορευθεί δυνάμει της εκτός του δικαίου των σημάτων νομοθεσίας του συγκεκριμένου κράτους μέλους ή της Κοινότητας, πρέπει να γίνει δεκτό ότι δεν επιτρέπεται η καταχώριση σήματος που περιλαμβάνει στοιχεία αντίθετα προς τον κανονισμό 110/2008, βάσει των οποίων είναι δυνατή η απαγόρευση της χρήσεώς του;» Με διάταξη του Προέδρου του Δικαστηρίου της 9ης Μαρτίου 2010 οι υποθέσεις C-4/10 και C-27/10 ενώθηκαν προς διευκόλυνση της έγγραφης και της προφορικής διαδικασίας και προς έκδοση κοινής αποφάσεως. Επί των προδικαστικών ερωτημάτων Επί του πρώτου ερωτήματος Με το πρώτο του ερώτημα το αιτούν δικαστήριο ζητεί να διευκρινιστεί, κατ’ ουσίαν, αν ο κανονισμός 110/2008 έχει εφαρμογή όσον αφορά την εκτίμηση του κύρους σήματος που περιλαμβάνει γεωγραφική ένδειξη προστατευόμενη από τον κανονισμό αυτό, όταν η καταχώριση πραγματοποιήθηκε προ της ενάρξεως της ισχύος του εν λόγω κανονισμού. Κατά πάγια νομολογία, η αρχή της ασφαλείας δικαίου δεν επιτρέπει να ορίζεται ότι πράξη της Ευρωπαϊκής Ένωσης αρχίζει να ισχύει από χρονικό σημείο προγενέστερο της δημοσιεύσεώς της, εκτός αν, κατ’ εξαίρεση, ο επιδιωκόμενος σκοπός το απαιτεί και εφόσον γίνεται δεόντως σεβαστή η δικαιολογημένη εμπιστοσύνη των ενδιαφερομένων (βλ. ιδίως, αποφάσεις της 24ης Σεπτεμβρίου 2002, C-74/00 P και C-75/00 P, Falck και Acciaierie di Bolzano κατά Επιτροπής, Συλλογή 2002, σ. I-7869, σκέψη 119, καθώς και της 22ας Δεκεμβρίου 2010, C-120/08, Bavaria, που δεν έχει δημοσιευθεί ακόμη στη Συλλογή, σκέψη 40). Συναφώς, προκειμένου να διασφαλίζεται η τήρηση των αρχών της ασφαλείας δικαίου και της προστασίας της δικαιολογημένης εμπιστοσύνης, οι ουσιαστικοί κανόνες του δικαίου της Ένωσης πρέπει να ερμηνεύονται ως αφορώντες καταστάσεις διαμορφωθείσες προ της ενάρξεως της ισχύος τους μόνον εφόσον προκύπτει σαφώς από το γράμμα τους, τους σκοπούς ή την οικονομία τους ότι πρέπει να τους αναγνωριστεί τέτοιο αποτέλεσμα (βλ. ιδίως, αποφάσεις Falck και Acciaierie di Bolzano κατά Επιτροπής, προαναφερθείσα, σκέψη 119· Bavaria, προαναφερθείσα, σκέψη 40, καθώς και της 24ης Μαρτίου 2011, C-369/09 P, ISD Polska κ.λπ. κατά Επιτροπής, που δεν έχει δημοσιευθεί ακόμη στη Συλλογή, σκέψη 98). Κατά το άρθρο 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008, η καταχώριση σήματος το οποίο περιέχει γεωγραφική ένδειξη που έχει καταχωριστεί στο παράρτημα ΙΙΙ απορρίπτεται ή ακυρώνεται αν η χρήση του ενδέχεται να οδηγήσει σε οποιαδήποτε από τις αναφερόμενες στο άρθρο 16 καταστάσεις. Η διάταξη αυτή προβλέπει έτσι σαφώς, επιπλέον της δυνατότητας αρνήσεως καταχωρίσεως ενός τέτοιου σήματος, και τη δυνατότητα ακυρώσεως, για τους ίδιους λόγους, σήματος που έχει ήδη καταχωριστεί, χωρίς να προβλέπεται κάποιος χρονικός περιορισμός όσον αφορά την ημερομηνία από την οποία είναι καταχωρισμένο το σήμα. Όπως παρατηρούν η Γαλλική και η Πορτογαλική Κυβέρνηση, καθώς και η Ευρωπαϊκή Επιτροπή, από τη διατύπωση αυτή προκύπτει ότι το άρθρο 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008 προορίζεται να έχει εφαρμογή στα σήματα που έχουν καταχωριστεί προ της ενάρξεως της ισχύος του κανονισμού αυτού. Η ερμηνεία αυτή επιρρωννύεται από τον κανόνα τον οποίο θεσπίζει το άρθρο 23, παράγραφος 2, του ίδιου κανονισμού. Η τελευταία αυτή διάταξη, πράγματι, επιτρέπει κατά παρέκκλιση τη συνέχιση της χρήσεως σήματος όταν αυτό δημιουργεί κατάσταση περί της οποίας γίνεται λόγος στο άρθρο 16 του κανονισμού 110/2008, υπό την προϋπόθεση όμως ότι το σήμα αυτό έχει καταχωριστεί ή κτηθεί σε ημερομηνία προγενέστερη εκείνης της ενάρξεως της ισχύος της προστασίας της οικείας γεωγραφικής ενδείξεως στη χώρα προελεύσεως ή προ της 1ης Ιανουαρίου 1996. Όπως ισχυρίστηκαν η Ιταλική Κυβέρνηση και η Κυβέρνηση του Ηνωμένου Βασιλείου, καθώς και η Επιτροπή, από τον κανόνα αυτόν πρέπει να συναχθεί ότι, εκτός των σημάτων που εμπίπτουν στα χρονικά όρια της παρεκκλίσεως την οποία ρητώς προβλέπει το άρθρο 23, παράγραφος 2, του κανονισμού 110/2008, τα σήματα που καταχωρίστηκαν προ της ενάρξεως της ισχύος του κανονισμού αυτού μπορούν να ακυρωθούν κατ’ εφαρμογήν της παραγράφου 1 του ίδιου άρθρου 23. Επομένως, το άρθρο 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008 πρέπει να ερμηνευθεί υπό την έννοια ότι είναι εφαρμοστέο σε σήματα που καταχωρίστηκαν προ της ενάρξεως της ισχύος του κανονισμού αυτού. Όσον αφορά την εκτίμηση της συμφωνίας μιας τέτοιας διαχρονικής εφαρμογής προς τις αρχές της ασφαλείας δικαίου και της προστασίας της δικαιολογημένης εμπιστοσύνης των ενδιαφερομένων, πρέπει να σημειωθεί ότι η προστασία που παρέχει ο κανονισμός 110/2008 στις γεωγραφικές ενδείξεις εντάσσεται στο πλαίσιο της διευρύνσεως της προστασίας αυτής την οποία ήδη εγγυάτο ο κανονισμός 3378/94, ο οποίος προσέθεσε στον κανονισμό 1576/89, από 1ης Ιανουαρίου 1996, το άρθρο 11α. Δυνάμει της παραγράφου 1 του εν λόγω άρθρου 11α, τα κράτη μέλη όφειλαν να λάβουν όλα τα αναγκαία μέτρα που να παρέχουν τη δυνατότητα στους ενδιαφερόμενους να εμποδίζουν, υπό τις προϋποθέσεις που προβλέπουν τα άρθρα 23 και 24 της συμφωνίας ΔΠΙΤΕ, τη χρήση εντός της Κοινότητας γεωγραφικής ενδείξεως για προϊόντα που δεν κατάγονται από τον αναφερόμενο με την εν λόγω ένδειξη τόπο. Το άρθρο 23, παράγραφος 2, της συμφωνίας αυτής προβλέπει, όμως, ότι η καταχώριση σήματος που περιέχει ή αποτελείται από γεωγραφική ένδειξη προσδιορίζουσα οινοπνευματώδη ποτά πρέπει να μην καταχωρίζεται ή να ακυρώνεται όσον αφορά τα οινοπνευματώδη ποτά που δεν έχουν τέτοια καταγωγή, ενώ το άρθρο 24, παράγραφος 5, της εν λόγω συμφωνίας προβλέπει παρέκκλιση για τα σήματα που καταχωρίστηκαν ή κτήθηκαν καλοπίστως πριν αρχίσει να ισχύει η συμφωνία ή πριν αρχίσει να προστατεύεται η γεωγραφική ένδειξη. Επομένως, πρέπει να γίνει δεκτό ότι, από 1ης Ιανουαρίου 1996, ημερομηνία ενάρξεως της ισχύος του κανονισμού 3378/94, οι κανόνες προστασίας των γεωγραφικών ενδείξεων που προέβλεπε η συμφωνία ΔΠΙΤΕ είχαν ενσωματωθεί στο δίκαιο της Ευρωπαϊκής Ένωσης, καίτοι η αρμοδιότητα προσδιορισμού των μέτρων εκτελέσεως είχε ανατεθεί στα κράτη μέλη. Υπό τις συνθήκες αυτές, το άρθρο 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008, κατά το οποίο η καταχώριση σήματος που περιέχει προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη απορρίπτεται ή ακυρώνεται, εφόσον η χρήση του αντιστοιχεί σε κάποια από τις αναφερόμενες στο άρθρο 16 περιπτώσεις καταχρήσεως, απλώς θέτει ενιαίες προϋποθέσεις εκτελέσεως ενός ήδη ισχύοντος στο δίκαιο της Ένωσης κανόνα, ενώ η παράγραφος 2 του ίδιου άρθρου διατηρεί τις χρονικές παρεκκλίσεις που αναγνώριζε ήδη το δίκαιο της Ένωσης. Συνεπώς, η εφαρμογή των διατάξεων αυτών δεν θίγει την αρχή της ασφαλείας δικαίου ούτε αυτήν της προστασίας της δικαιολογημένης εμπιστοσύνης των ενδιαφερομένων. Επομένως, πρέπει να δοθεί η απάντηση στο πρώτο ερώτημα ότι ο κανονισμός 110/2008 έχει εφαρμογή για την εκτίμηση του κύρους καταχωρίσεως σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη προστατευόμενη από τον κανονισμό αυτό, όταν η καταχώριση έχει πραγματοποιηθεί προ της ενάρξεως της ισχύος του εν λόγω κανονισμού. Επί του δευτέρου ερωτήματος Με το δεύτερο ερώτημά του το αιτούν δικαστήριο ζητεί να διευκρινιστεί, κατ’ ουσίαν, αν τα άρθρα 16 και 23 του κανονισμού 110/2008 εμποδίζουν την καταχώριση σήματος που περιλαμβάνει προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη, ή γενική ονομασία αντίστοιχη προς μια τέτοια ένδειξη και τη μετάφραση αυτής, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν πληρούν τις προϋποθέσεις χρησιμοποιήσεως της εν λόγω ενδείξεως. Για να δοθεί απάντηση στο ερώτημα αυτό πρέπει να εξεταστούν διαδοχικά οι προϋποθέσεις εφαρμογής των άρθρων 23 και 16 του κανονισμού αυτού. Επί των προϋποθέσεων εφαρμογής του άρθρου 23 του κανονισμού 110/2008 Εισαγωγικώς, πρέπει να υπομνησθεί ότι, κατά το άρθρο 288, δεύτερο εδάφιο, ΣΛΕΕ, ο κανονισμός έχει γενική ισχύ και ισχύει άμεσα σε κάθε κράτος μέλος. Επομένως, λόγω της ίδιας της φύσεώς του και της λειτουργίας που επιτελεί στο σύστημα των πηγών του δικαίου της Ένωσης, ο κανονισμός μπορεί να γεννήσει υπέρ των ιδιωτών δικαιώματα τα οποία τα εθνικά δικαστήρια έχουν υποχρέωση να προστατεύουν (βλ., μεταξύ άλλων, αποφάσεις της 10ης Οκτωβρίου 1973, 34/73, Variola, Συλλογή τόμος 1972-1973, σ. 657, σκέψη 8, καθώς και της 17ης Σεπτεμβρίου 2002, C-253/00, Muñoz και Superior Fruiticola, Συλλογή 2002, σ. Ι-7289, σκέψη 27). Η σαφής και ανεπιφύλακτη διατύπωση του άρθρου 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008, κατά το οποίο η καταχώριση σήματος που περιλαμβάνει γεωγραφική ένδειξη καταχωρισμένη στο παράρτημα III απορρίπτεται ή ακυρώνεται αν η χρήση του ενδέχεται να οδηγήσει σε οποιαδήποτε από τις αναφερόμενες στο άρθρο 16 καταστάσεις, υποχρεώνει τις αρμόδιες εθνικές αρχές να αρνούνται την καταχώριση του σήματος ή να το ακυρώνουν όταν αυτό χρησιμοποιείται υπό τέτοιες συνθήκες. Ασφαλώς, το άρθρο 23, παράγραφος 2, του κανονισμού 110/2008 προβλέπει μια περιορισμένη παρέκκλιση όσον αφορά τα σήματα που έχουν καταχωριστεί ή κτηθεί καλοπίστως πριν από την ημερομηνία ενάρξεως της προστασίας της οικείας γεωγραφικής ενδείξεως στη χώρα καταγωγής ή πριν από την 1η Ιανουαρίου 1996. Συναφώς, πρέπει να σημειωθεί ότι η λέξη «Cognac», που περιέχεται στα σήματα των οποίων η καταχώριση έδωσε λαβή για τις διαφορές της κύριας δίκης, περιλαμβάνεται τόσο στο παράρτημα III του κανονισμού 110/2008 όσο και στο παράρτημα II του κανονισμού 1576/89 ως γεωγραφική ένδειξη προσδιορίζουσα οινοπνευματώδες ποτό καταγωγής Γαλλίας. Κατά συνέπεια, ανεξάρτητα από την προστασία που έχει σύμφωνα με το γαλλικό δίκαιο, η λέξη «Cognac» προστατεύεται ως γεωγραφική ένδειξη βάσει του δικαίου της Ευρωπαϊκής Ένωσης από τις 15 Ιουνίου 1989, ημερομηνία ενάρξεως της ισχύος του κανονισμού 1576/89. Η ως άνω διαπίστωση αρκεί για να γίνει δεκτό ότι η προβλεπόμενη στο άρθρο 23, παράγραφος 2, του κανονισμού 110/2008 παρέκκλιση δεν μπορεί να ισχύσει για τα επίμαχα στις διαφορές της κύριας δίκης σήματα, τα οποία, κατά τις αποφάσεις του αιτούντος δικαστηρίου, καταχωρίστηκαν στις 31 Ιανουαρίου 2003. Υπό τις συνθήκες αυτές, στο πρώτο μέρος του δευτέρου ερωτήματος πρέπει να δοθεί η απάντηση ότι, βάσει του άρθρου 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008, οι αρμόδιες εθνικές αρχές οφείλουν να αρνούνται την καταχώριση σήματος που περιέχει προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη και δεν καλύπτεται από τη χρονική παρέκκλιση η οποία προβλέπεται στην παράγραφο 2 του ίδιου άρθρου, ή να ακυρώνουν τη καταχώριση αυτή, όταν η χρήση του σήματος αυτού δημιουργεί κάποια από τις καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16 του εν λόγω κανονισμού. Επί των προϋποθέσεων εφαρμογής του άρθρου 16 του κανονισμού 110/2008 Το άρθρο 16, στοιχεία α΄ έως δ΄, του κανονισμού 110/2008 αφορά διάφορες περιπτώσεις στις οποίες η διάθεση στο εμπόριο προϊόντος συνοδεύεται από ρητή ή έμμεση αναφορά σε γεωγραφική ένδειξη υπό συνθήκες ικανές είτε να παραπλανήσουν το κοινό είτε, τουλάχιστον, να του δημιουργήσουν συνειρμούς όσον αφορά την καταγωγή του προϊόντος, είτε να παράσχουν τη δυνατότητα στον επιχειρηματία να επωφεληθεί ανεπίτρεπτα από τη φήμη της οικείας γεωγραφικής ενδείξεως. Η προστασία που παρέχει με τον τρόπο αυτόν το άρθρο 16 του κανονισμού 110/2008 στις γεωγραφικές ενδείξεις πρέπει να ερμηνεύεται λαμβανομένου υπόψη του σκοπού που επιδιώκεται με την καταχώριση των ενδείξεων αυτών, ο οποίος είναι, όπως προκύπτει από τη δέκατη τέταρτη αιτιολογική σκέψη του κανονισμού αυτού, να παρέχεται η δυνατότητα να προσδιορίζεται ότι τα οινοπνευματώδη ποτά κατάγονται από συγκεκριμένη περιοχή στις περιπτώσεις όπου μια δεδομένη ποιότητα, φήμη ή άλλο χαρακτηριστικό των ποτών αυτών μπορεί να αποδοθεί κατά κύριο λόγο στη γεωγραφική καταγωγή τους. Συγκεκριμένα, η έκταση της προστασίας αυτής πρέπει να εκτιμάται λαμβανομένου υπόψη του γενικού κανόνα του άρθρου 15, παράγραφος 4, του κανονισμού 110/2008, κατά τον οποίο μπορούν να φέρουν γεωγραφική ένδειξη καταχωρισμένη στο παράρτημα III μόνον τα οινοπνευματώδη ποτά που ικανοποιούν όλες τις προδιαγραφές τις οποίες περιλαμβάνει ο τεχνικός φάκελος που έχει υποβληθεί στην Επιτροπή από το κράτος μέλος καταγωγής με την αίτηση καταχωρίσεως της οικείας ενδείξεως, σύμφωνα με το άρθρο 17 του εν λόγω κανονισμού. Το αν ένα συγκεκριμένο οινοπνευματώδες ποτό ικανοποιεί τις προβλεπόμενες προδιαγραφές όσον αφορά προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη είναι πραγματικό ζήτημα που υπάγεται στην εκτίμηση των αρμοδίων εθνικών αρχών και πρέπει να διευκρινίζεται πριν από την εξέταση της ενδεχόμενης εφαρμογής των διατάξεων του άρθρου 16 του κανονισμού 110/2008. Το δεύτερο ερώτημα του αιτούντος δικαστηρίου αφορά ειδικά την περίπτωση κατά την οποία έχει καταχωριστεί σήμα που περιέχει γεωγραφική ένδειξη ή την αντίστοιχη προς την ένδειξη αυτή γενική ονομασία και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις απαιτούμενες όσον αφορά την ένδειξη αυτή προδιαγραφές. Κατά συνέπεια, με αφετηρία αυτό το στοιχείο πρέπει δοθούν οδηγίες στο αιτούν δικαστήριο σχετικά με το αν μια τέτοια κατάσταση μπορεί να περιλαμβάνεται μεταξύ εκείνων περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16 του κανονισμού 110/2008. Εισαγωγικώς, καθόσον το εν λόγω ζήτημα αναφέρεται σε σήμα περιέχον γενική ονομασία αντίστοιχη προς μια προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη και τη μετάφρασή της, πρέπει να σημειωθεί ότι, κατά το άρθρο 15, παράγραφος 3, πρώτο εδάφιο, του κανονισμού 110/2008, οι γεωγραφικές ενδείξεις που καταχωρίζονται στο παράρτημα III αυτού δεν μπορούν να καταστούν ονομασίες γένους. Αντιστρόφως, το δεύτερο εδάφιο της εν λόγω παραγράφου διευκρινίζει ότι οι ονομασίες που έχουν πλέον καταστεί ονομασίες γένους δεν μπορούν να καταχωρίζονται στο ως άνω παράρτημα III. Επομένως, προς εκτίμηση του κύρους της καταχωρίσεως των επίμαχων σημάτων στο πλαίσιο των διαφορών της κύριας δίκης δεν μπορεί να υποστηριχθεί ότι η ένδειξη «Cognac», που έχει καταχωριστεί στο παράρτημα III, έχει σήμερα καταστεί ονομασία γένους. Πρέπει να προστεθεί ότι, κατά το άρθρο 14, παράγραφος 2, του κανονισμού 110/2008, οι γεωγραφικές ενδείξεις που έχουν καταχωριστεί στο εν λόγω παράρτημα III, όπως η ένδειξη «Cognac», δεν μπορούν να μεταφράζονται ούτε στην ετικέτα ούτε στην παρουσίαση οινοπνευματώδους ποτού. Όσον αφορά τις καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16 του κανονισμού 110/2008, πρέπει να σημειωθεί ότι το άρθρο αυτό, στοιχείο α΄, αναφέρεται ιδίως στην άμεση ή έμμεση εμπορική χρήση γεωγραφικής ενδείξεως για προϊόντα που δεν καλύπτονται από την καταχώριση, στον βαθμό που τα προϊόντα αυτά είναι συγκρίσιμα με το καταχωρισμένο οινοπνευματώδες ποτό. Στην περίπτωση την οποία αφορά το δεύτερο προδικαστικό ερώτημα, κατά την οποία τα προϊόντα που δεν καλύπτονται από γεωγραφική ένδειξη είναι οινοπνευματώδη ποτά, μπορεί πιθανότατα να γίνει δεκτό ότι πρόκειται για προϊόντα συγκρίσιμα προς το οινοπνευματώδες ποτό που έχει καταχωριστεί με την εν λόγω γεωγραφική ένδειξη. Πράγματι, τα οινοπνευματώδη ποτά, ανεξάρτητα από τις διάφορες κατηγορίες που περιλαμβάνουν, καλύπτουν ποτά που έχουν κοινά αντικειμενικά χαρακτηριστικά και συνδέονται, από πλευράς του ενδιαφερομένου κοινού, σε μεγάλο βαθμό με τις ίδιες ευκαιρίες καταναλώσεως. Επιπλέον, διατίθενται προς πώληση συχνά από το ίδιο εμπορικό δίκτυο και διέπονται από παρόμοιους κανόνες εμπορίας. Επομένως, σε μια τέτοια περίπτωση, πρέπει να γίνει δεκτό ότι η χρήση σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή όρο αντίστοιχο προς μια τέτοια ένδειξη και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις σχετικές προδιαγραφές αποτελεί άμεση εμπορική χρήση γεωγραφικής ενδείξεως για προϊόντα συγκρίσιμα προς το ποτό που έχει καταχωριστεί με την ένδειξη αυτή, αλλά μη καλυπτόμενα από αυτήν υπό την έννοια του άρθρου 16, στοιχείο α΄, του κανονισμού 110/2008. Όσον αφορά τον «υπαινιγμό» περί προστατευόμενης ονομασίας, κατάσταση περί της οποίας γίνεται λόγος στο άρθρο 16, στοιχείο β΄, του κανονισμού 110/2008, στον οποίο αναφέρεται η απόφαση του αιτούντος δικαστηρίου στην υπόθεση C-4/10, χρήσιμο είναι να υπομνησθεί ότι η έννοια αυτή καλύπτει την περίπτωση στην οποία ο όρος που χρησιμοποιείται για την περιγραφή ενός προϊόντος περιλαμβάνει μέρος μιας προστατευόμενης ονομασίας, κατά τρόπον ώστε ο καταναλωτής, έχοντας προ οφθαλμών την ονομασία αυτή του προϊόντος, να ανακαλεί στη μνήμη του, ως εικόνα αναφοράς, το εμπόρευμα το οποίο νομίμως φέρει την ονομασία αυτή (βλ. αποφάσεις της 4ης Μαρτίου 1999, C-87/97, Consorzio per la tutela del formaggio Gorgonzola, Συλλογή 1999, σ. I-1301, σκέψη 25, και της 26ης Φεβρουαρίου 2008, C-132/05, Επιτροπή κατά Γερμανίας, Συλλογή 2008, σ. I-957, σκέψη 44). Ειδικότερα, το Δικαστήριο έχει κρίνει ότι τούτο μπορούσε να συμβαίνει στην περίπτωση προϊόντων με οπτική αναλογία μεταξύ τους και με παραπλήσιες από ηχητικής και οπτικής απόψεως ονομασίες (προαναφερθείσες αποφάσεις Consorzio per la tutela del formaggio Gorgonzola, σκέψη 27, και Επιτροπή κατά Γερμανίας, σκέψη 46). Είναι πιθανότατα θεμιτή η μεταφορά των εν λόγω εκτιμήσεων στην περίπτωση, την οποία αφορά το δεύτερο προδικαστικό ερώτημα, της καταχωρίσεως σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή όρο αντίστοιχο προς την ένδειξη αυτή και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά τα οποία δεν ικανοποιούν τις προβλεπόμενες σχετικά με την ένδειξη αυτή προδιαγραφές. Κατά συνέπεια, η χρήση σήματος περιέχοντος το στοιχείο «Cognac» για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις σχετικές προδιαγραφές μπορεί να χαρακτηριστεί ως «υπαινιγμός» υπό την έννοια του άρθρου 16, στοιχείο β΄, του κανονισμού 110/2008. Πρέπει να προστεθεί ότι, κατά τη διάταξη αυτή, η μνεία της πραγματικής καταγωγής του προϊόντος ή η χρήση της γεωγραφικής ενδείξεως σε μετάφραση ή συνοδευόμενη από έκφραση όπως «είδους» «τύπου», «στυλ», «παραγωγής», «με άρωμα/γεύση» ή κάθε άλλο ανάλογο όρο δεν είναι ικανή να μεταβάλει τον χαρακτηρισμό αυτό. Εφόσον το εθνικό δικαστήριο το κρίνει χρήσιμο, για να διαπιστώσει την ύπαρξη καταστάσεων περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16, στοιχεία γ΄ και δ΄, του κανονισμού 110/2008, σε αυτό εναπόκειται να εκτιμήσει, λαμβάνοντας υπόψη τα ερμηνευτικά στοιχεία που έχει ήδη παράσχει το Δικαστήριο, αν η χρήση σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή όρο αντίστοιχο προς τέτοια ένδειξη και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις προβλεπόμενες για την ένδειξη αυτή προδιαγραφές είναι ικανή να δημιουργήσει εσφαλμένη εντύπωση περί της καταγωγής των ποτών αυτών ή να παραπλανήσει τον καταναλωτή όσον αφορά την πραγματική καταγωγή τους. Επομένως, στο δεύτερο ερώτημα πρέπει να δοθεί η απάντηση ότι κατάσταση όπως αυτή περί της οποίας γίνεται λόγος στο ερώτημα αυτό, ήτοι αφορώσα καταχώριση σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή όρο αντίστοιχο προς την ένδειξη αυτή και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις προδιαγραφές για την ένδειξη αυτή, εμπίπτει στις καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16, στοιχεία α΄ και β΄, του κανονισμού 110/2008, με την επιφύλαξη της ενδεχόμενης εφαρμογής των λοιπών κανόνων του ως άνω άρθρου 16. Επί του τρίτου και του τετάρτου ερωτήματος Με το τρίτο του ερώτημα το αιτούν δικαστήριο ζητεί να διευκρινιστεί, κατ’ ουσίαν, αν το άρθρο 3, παράγραφος 1, στοιχείο ζ΄, της οδηγίας 89/104 έχει την έννοια ότι πρέπει να λογίζεται ως ικανό να παραπλανήσει το κοινό ένα σήμα που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή τη γενική ονομασία που αντιστοιχεί στην ένδειξη αυτή και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις σχετικές προδιαγραφές για την ένδειξη αυτή. Με το τέταρτο ερώτημά του το ως άνω δικαστήριο ζητεί να διευκρινιστεί, κατ’ ουσίαν, αν το άρθρο 3, παράγραφος 2, στοιχείο α΄, της οδηγίας 89/104 έχει την έννοια ότι, όταν κράτος μέλος έχει προβλέψει, κατ’ εφαρμογήν της διατάξεως αυτής, ότι ένα σήμα πρέπει να ακυρώνεται αν και καθόσον αντιβαίνει προς νομοθεσία εκτός του δικαίου των σημάτων, η αρμόδια αρχή πρέπει να αρνείται την καταχώριση σήματος αντίθετου προς τις διατάξεις του κανονισμού 110/2008. Λαμβανομένης υπόψη της απαντήσεως που δόθηκε στο δεύτερο ερώτημα, παρέλκει η απάντηση στα δύο αυτά ερωτήματα. Πράγματι, από την εν λόγω απάντηση προκύπτει ότι, αφενός, η καταχώριση σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή τη γενική ονομασία που αντιστοιχεί στην ένδειξη αυτή και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις προδιαγραφές για την ένδειξη αυτή, εμπίπτει, τουλάχιστον, σε καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16, στοιχεία α΄ και β΄, του κανονισμού 110/2008 και ότι, αφετέρου, οι αρμόδιες εθνικές αρχές, βάσει του άρθρου 23, παράγραφος 1, του κανονισμού 110/2008, πρέπει να αρνούνται την καταχώριση ενός τέτοιου σήματος ή να προβαίνουν στην ακύρωσή του. Συναφώς, πρέπει να υπομνησθεί ότι, για να υπάρχει δυνατότητα άμεσης εφαρμογής κανονισμού, απαιτείται η έναρξη της ισχύος του και η εφαρμογή του υπέρ ή σε βάρος υποκειμένων δικαίου να επέρχονται χωρίς να απαιτείται κανένα μέτρο περί εισδοχής του στο εθνικό δίκαιο, ενώ η αυστηρή τήρηση της υποχρεώσεως αυτής αποτελεί αναγκαία προϋπόθεση για την ταυτόχρονη και ενιαία εφαρμογή των κανονισμών στο σύνολο της Ευρωπαϊκής Ένωσης (απόφαση Variola, προαναφερθείσα, σκέψη 10). Επομένως, ο κανονισμός 110/2008 πρέπει να εφαρμόζεται ανεξαρτήτως της υπάρξεως κανόνων περί μεταφοράς της οδηγίας 89/104 στην εθνική έννομη τάξη. Επί των δικαστικών εξόδων Δεδομένου ότι η παρούσα διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του εθνικού δικαστηρίου, σε αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν όσοι υπέβαλαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, πλην των ως άνω διαδίκων, δεν αποδίδονται. Για τους λόγους αυτούς, το Δικαστήριο (πρώτο τμήμα) αποφαίνεται: 1) Ο κανονισμός (EK) 110/2008 του Ευρωπαϊκού Κοινοβουλίου και του Συμβουλίου, της 15ης Ιανουαρίου 2008, σχετικά με τον ορισμό, την περιγραφή, την παρουσίαση, την επισήμανση και την προστασία των γεωγραφικών ενδείξεων των αλκοολούχων ποτών και την κατάργηση του κανονισμού (ΕΟΚ) 1576/89 του Συμβουλίου, έχει εφαρμογή για την εκτίμηση του κύρους καταχωρίσεως σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη προστατευόμενη από τον κανονισμό αυτό, όταν η καταχώριση έχει πραγματοποιηθεί προ της ενάρξεως της ισχύος του εν λόγω κανονισμού. 2) Τα άρθρα 23 και 16 του κανονισμού 110/2008 έχουν την έννοια ότι: – οι αρμόδιες εθνικές αρχές οφείλουν να αρνούνται την καταχώριση σήματος που περιέχει προστατευόμενη γεωγραφική ένδειξη και δεν καλύπτεται από τη χρονική παρέκκλιση η οποία προβλέπεται στην παράγραφο 2 του ίδιου άρθρου, ή να ακυρώνουν τη καταχώριση αυτή, όταν η χρήση του σήματος αυτού δημιουργεί κάποια από τις καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16 του εν λόγω κανονισμού· – κατάσταση όπως αυτή περί της οποίας γίνεται λόγος στο ερώτημα αυτό, ήτοι αφορώσα καταχώριση σήματος που περιέχει γεωγραφική ένδειξη, ή όρο αντίστοιχο προς την ένδειξη αυτή και τη μετάφρασή της, για οινοπνευματώδη ποτά που δεν ικανοποιούν τις προδιαγραφές για την ένδειξη αυτή, εμπίπτει στις καταστάσεις περί των οποίων γίνεται λόγος στο άρθρο 16, στοιχεία α΄ και β΄, του κανονισμού 110/2008, με την επιφύλαξη της ενδεχόμενης εφαρμογής των λοιπών κανόνων του ως άνω άρθρου 16. (υπογραφές) * Γλώσσα διαδικασίας: η φινλανδική.

62005TJ0060

hu

A jogvita előzményei 1. A jogvita felei A felperesek azon 2004. november 19-i bizottsági határozat címzettjei, amely elutasította a franciaországi nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási piaccal kapcsolatban benyújtott panaszukat. Az Union française de l’express (a továbbiakban: UFEX), 1997-ig Syndicat français de l’express international (a továbbiakban:  SFEI), a francia jog alapján működő, a gyorsposta-szolgáltató társaságok nagy részét – így többek között a másik három felperest – tömörítő szakmai szakszervezet. A francia posta (a továbbiakban: La Poste) 1985 végétől, illetve 1986 elejétől kezdve az addig Postadex néven működetett gyorsposta-szolgáltatásának ellátását a Société française de messagerie internationale-ra bízta (a továbbiakban: SFMI). E társaság törzstőkéje 66%-ban – a La Poste 100%-os tulajdonában lévő – a Sofipost, 34%-ban a TAT Express, a Transport aérien transrégional légitársaság leányvállalata tulajdonában van. 1992-ben az SFMI gyorsposta szolgáltatásának szerkezete megváltozott. A Sofipost és a Transport aérien transrégional új társaságot hoztak létre Chronopost SA néven, amelyben továbbra is a törzstőke 66%-át, illetve 34%-át tulajdonolták. A Chronopost átvette az SFMI belföldi tevékenységét, az utóbbi pedig megtartotta a nemzetközi szolgáltatásokat. A Chronopost a nemzetközi gyorsposta-szolgáltatást megbízója nevében megbízás keretében végezte. 1997-ben a Chronopost a Sofipost (2001-től Geopost) 100%-os irányítása alá került. Az SFMI a nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási tevékenységét a Global Delivery Express Worldwide France-ba a Global Delivery Express Worldwide (a továbbiakban: GDEW) elnevezésű szolgáltató társaság leányvállalatába apportálta. A GDEW olyan közös vállalat, amely az ausztrál TNT társaságot, a La Poste-ot és a német, a kanadai, a holland, valamint svéd postát tömöríti. Ezt az összefonódást a Bizottság a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló, 1989. december 21-i 4064/89/EGK rendelet ( HL 1990. L 257., 13. o. ; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 31. o.) alapján az összefonódást a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánító 1991. december 2-i határozattal (IV/M.102 – TNT/Canada Post, DBP Postdienst, La Poste, PTT Post és Sweden Post ügy) (HL C 322., 19. o., a továbbiakban: a „GD NET”-határozat) engedélyezte. Az SMFI az összefonódás révén 1994. július 28-án a GDEW-be olvadt, vagyis az SMFI jogilag ekkor szűnt meg. 1996-ban a La Poste kivonult a GDEW-ből. A jelen ítélet további részében az SFMI-Chronopost megnevezés a La Poste nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási ágazatban tevékenységet végző leányvállalatára utal. 2. Az 1990. december 21-i panasz Az SFEI 1990. december 21-i panaszában előadta, hogy a francia állam az SFMI-Chronopostot a nemzetközi gyorsposta-szolgáltatás terén jogellenesen támogatta. A SFEI és a Bizottság képviselői között 1991. március 18-án tartott informális találkozó során felmerült az a kérdés, hogy a La Poste mint társaság megsértette-e az EK 82. cikket, illetve a francia állam megsértette-e az EK 86. cikket, valamint az EK 3. cikk g) pontját, továbbá az EK 10. cikket és az EK 82. cikket. Az EK 82. cikkre figyelemmel az SFEI a La Poste által a leányvállalatának nyújtott logisztikai és kereskedelmi segítség módszereit jelentette be. A La Poste által elkövetett erőfölénnyel való visszaélés abból állt, hogy leányvállalata rendellenesen kedvező feltételek mellett használhatta az anyavállalat infrastruktúráját, amelynek célja a postai alapszolgáltatások piacán fennálló erőfölényének a nemzetközi gyorsposta-szolgáltatás szomszédos piacára való kiterjesztése volt. E visszaélésszerű magatartást az SFMI-Chronopostnak nyújtott kereszttámogatásokkal valósította meg. Az SFEI egyrészt az EK 86. cikk, másrészt az EK 3. cikk g) pontja, illetve az EK 10. cikk tekintetében arra hivatkozott, hogy a La Poste leányvállalatának nyújtott jogellenes magatartása a francia államtól származó számos utasításból és iránymutatásból eredt. 3. A Bizottság 1992. március 10-i levele 1992. március 10-i levelében a Bizottság arról tájékoztatta az SFEI-t, hogy nem kíván az EK 82. cikk címén vizsgálatot indítani. Az SFEI, valamint annak három tagja, vagyis a DHL International [később DHL Express (France) SAS, a továbbiakban: DHL], a Service Crie (a továbbiakban: CRIE) és a May Courier keresetet nyújtott be a Bizottság e levelében hozott határozata ellen. Az Elsőfokú Bíróság a T-36/92. sz., SFEI és társai kontra Bizottság ügyben 1992. november 30-én hozott végzésével ( EBHT 1992., II-2479. o. ) a keresetet, mint elfogadhatatlant elutasította. A Bíróság a C-39/93. P. sz., SFEI kontra Bizottság ügyben 1994. június 16-án hozott ítéletével ( EBHT 1994., I-2681. o. ) hatályon kívül helyezte ezt a végzést, és visszautalta az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé. A Bizottság 1994. augusztus 4-i levelével visszavonta a kifogásolt határozatot, és arról tájékoztatta a panaszosokat, hogy panaszuk vizsgálata folytatódik. 4. A panaszt elutasító 1994. december 30-i határozat A Bizottság 1994. december 30-i határozatával közösségi érdek hiányára hivatkozva elutasította az EK 82. cikkre vonatkozó részekkel kapcsolatos panaszt, azon indokból, hogy nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték annak bizonyítására, hogy az állítólagos jogsértések tovább folytatódtak. Az SFEI, a DHL, a CRIE és a May Courier megsemmisítési iránti keresetett nyújtott be, amelyet az Elsőfokú Bíróság a T-77/95. sz., SFEI és társai kontra Bizottság ügyben 1997. január 15-én hozott ítéletében [EBHT 1997., II-1. o.] elutasított. A Bíróság a C-119/97. P. sz., UFEX és társai kontra Bizottság ügyben 1999. március 4-én hozott ítéletében [EBHT 1999., I-1341. o.] a fellebbezésről döntve hatályon kívül helyezte a fent hivatkozott ítéletet, és visszautalta az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé. Miután a Bíróság visszautalta az ügyet az Elsőfokú Bírósághoz, az utóbbi a T-77/95. sz., UFEX és társai kontra Bizottság ügyben 2000. május 25-én hozott ítéletével [EBHT 2000., I-2167. o.] hatályon kívül helyezte a panaszt elutasító határozatot. Ezen ítéletet követően a Bizottság újra megindította a panasszal kapcsolatos vizsgálatot. 5. Nemzeti eljárások A felperesek a Bizottság előtt indított eljárással párhuzamosan 1990-ben és 1996-ban a francia versenytanácshoz nyújtottak be panaszt a La Poste, a Sofipost, a SFMI-Chronopost és a Transport aérien transrégional ellen, amelyben a francia versenyjogi szabályok megsértésével 1986 és 1996 között megvalósult erőfölénnyel való visszaélést jelentettek be. A francia versenytanács a Bizottsághoz benyújtott panaszok elbírálását várva felfüggesztette az előtte folyó ügyek vizsgálatát. A felperesek 2005-ben visszavonták panaszukat. 1993-ban az SFEI és egyes tagjai kártérítés iránti keresetet nyújtottak be nevezetesen a La Poste, a Sofipost, a SFMI-Chronopost és a GDEW France ellen be a tribunal de commerce de Paris-hoz (párizsi kereskedelmi bíróság), amelyben az EK 82. cikk megsértésével (tisztességtelen piaci verseny) megvalósult jogellenes károkozásra, valamint az EK 88. cikk (3) bekezdésének megsértésével nyújtott támogatás elfogadására hivatkoztak. 1999-ben a tribunal de commerce de Paris az állami támogatásra vonatkozó részei tekintetében elutasította a keresetet. Az erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatos bizonyítékokra vonatkozóan a tribunal de commerce de Paris a Bizottság határozatára várva 2000-ben felfüggesztette az eljárást. 6. A megtámadott határozat A Bizottság a felperesek által a La Poste és a francia kormány ellen a franciaországi nemzetközi gyorsposta-szolgáltatások piacával kapcsolatban benyújtott panaszt elutasító 2004. november 19-i SG-Greffe (2004) D/205294 határozatával (a továbbiakban: megtámadott határozat) a panaszt közösségi érdek hiányára hivatkozva újból elutasította. E határozat kizárólag az ügy EK 82. cikkre, EK 86. cikkre, EK 3. cikkre és EK 10. cikkel kapcsolatos részeire vonatkozik. Ebben a határozatban a Bizottság először is megállapította, hogy a kifogásolt magatartás megszűnt (a megtámadott határozat 48–63. pontja), másodszor azt, hogy a La Poste állítólagos versenyellenes magatartása nem járt tartós hatással (a megtámadott határozat 64–121. pontja). Harmadszor a Bizottság megvizsgálta, hogy elegendő közösségi érdek állt-e fenn a panasszal kapcsolatos eljárás megindításához. A Bizottság kifejti, hogy mivel a kifogásolt magatartás 1991-ben megszűnt, és nem gyakorolt tartós hatást a piacra, ezért a közösségi érdek elemzése keretében nem köteles értékelni az állítólagos jogsértésnek sem a súlyát, sem az időtartamát. Kifejti továbbá, hogy mindemellett a gondos ügyintézés tiszteletben tartása érdekében megvizsgálja a panaszosok ezzel kapcsolatos érveit is. A Bizottság ezt követően megállapította a közösségi érdek hiányát, és a panaszt ezen oknál fogva elutasította. 7. A panasz állami támogatásra vonatkozó részével kapcsolatos határozat A Bizottság a panasz állami támogatásra vonatkozó részével kapcsolatosan a Franciaország által az SFMI-Chronopostnak nyújtott támogatásokra vonatkozó 1997. október 1-jén hozott 98/365/EK határozatában ( HL 1998. L 164., 37. o. , a továbbiakban: az 1997-es határozat) megállapította, hogy a panaszban meghatározott intézkedések nem minősültek az SFMI-Chronopostnak nyújtott állami támogatásnak. A felperesek által előterjesztett megsemmisítési kereset tekintetében az Elsőfokú Bíróság a T-613/97. sz., UFEX és társai kontra Bizottság ügyben 2000. december 14-én hozott ítéletében [EBHT 2000., II-4055. o.] részlegesen megsemmisítette a fent hivatkozott határozatot. A Chronopost, a La Poste és a francia kormány fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben. A Bíróság a C-83/01. P., C-93/01. P. és C-94/01. P. sz., Chronopost és társai kontra UFEX és társai egyesített ügyekben 2003. július 3-án hozott ítéletében [EBHT 2003., I-6993. o.] megsemmisítette a fent hivatkozott ítéletet és visszautalta az ügyet az Elsőfokú Bíróság elé. Az Elsőfokú Bíróság az ügy visszautalását követően a T-613/97. sz., UFEX és társai kontra Bizottság ügyben 2006. június 7-én hozott ítéletében [EBHT 2006., II-1531. o.] megsemmisítette az 1997-es határozat azon részét, amely azt állapította meg, hogy sem a La Poste által a leányvállalatának, az SFMI-Chronopost részére nyújtott logisztikai és kereskedelmi segítségnyújtás, sem a Postadex átruházása nem minősültek az SFMI-Chronopost részére nyújtott állami támogatásnak. Az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy a Postadex-szolgáltatás SFMI-Chronopostra való átruházása állami támogatásnak minősült, mivel az SFMI-Chronopost semmiféle ellentételezést nem nyújtott ezért a La Poste-nak (az ítélet 167. pontja). Ezen túlmenően az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy az 1997-es határozat indokolása – amely csupán a Bizottság által alkalmazott költségértékelési módszer, valamint a kapott eredmény nagyon általános magyarázatára szorítkozott – a logisztikai és kereskedelmi segítségnyújtásra vonatkozóan nem felelt meg az EK 235. cikk követelményeinek (az ítélet 98. és 101. pontja). A Chronopost és a La Poste fellebbezést nyújtottak be ezzel az ítélettel szemben (C-341/06. P. és C-342/06. P. sz., folyamatban lévő egyesített ügyek). Az eljárás és a felek kérelmei Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. február 2-án benyújtott keresetével a felperesek megindították a jelen eljárást. Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. június 3-án benyújtott beadványukkal a Chronopost és a La Poste kérték, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozhassanak. 2005. július 21-i végzésével az Elsőfokú Bíróság második tanácsának elnöke engedélyezte a Chronopost és a La Poste beavatkozását a Bizottság kérelmeinek támogatása végett. 2006. március 21-i végzésével az Elsőfokú Bíróság második tanácsának elnöke határozott a felek beadványaiban és azok mellékleteiben található egyes információk beavatkozók tekintetében történő bizalmas kezelése iránti kérelmekről. A Chronopost és a La Poste előterjesztették beavatkozási beadványukat. A felperesek meghatározott határidőn belül megtették a beavatkozási beadványra vonatkozó észrevételeiket. Az előadó bíró jelentése alapján az Elsőfokú Bíróság (második tanács) megnyitotta az eljárás szóbeli szakaszát, és az Elsőfokú Bíróság a felekhez írásban kérdéseket intézett az eljárási szabályzat 64. cikkében előírt pervezető intézkedések keretében. A La Poste kivételével az eljárásban résztvevő felek e kérdésekre az előírt határidőn belül válaszoltak. Az Elsőfokú Bíróság a 2007. április 26-i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előterjesztéseit és az Elsőfokú Bíróság kérdéseire adott válaszaikat. A tárgyalást követően a felszámolás alatt álló CRIE 2007. július 19-i levelében elállt keresetétől. Az Elsőfokú Bíróság tehát elrendelte a CRIE felperesek közül történő törlését, ezért a következőkben a „felperesek” megnevezés kizárólag az UFEX-et, a DHL-t és a Federal express international (France) SNC-t (a továbbiakban: FedEx) jelenti. Ezzel szemben a „panaszosok” kifejezés az UFEX-et, a DHL-t, a FedEx-et és a CRIE-t jelöli. A felperesek azt kérik, hogy az Elsőfokú Bíróság: — semmisítse meg a megtámadott határozatot; — kötelezze a Bizottságot a költségek viselésére. A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság: — utasítsa el a keresetet; — kötelezze a felpereseket a költségek viselésére. A Chronopost azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság: — adjon helyt a Bizottság kérelmeinek, és különösen: — nyilvánítsa a kereset EK 3. cikk g) pontjára, EK 10. cikkre, EK 82. cikkre és EK 86. cikkre vonatkozó részét elfogadhatatlannak, és/vagy; — utasítsa el a felperesek keresetének egészét, mint megalapozatlant; valamint — kötelezze a felpereseket a költségek viselésére. A La Poste azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság: — nyilvánítsa a keresetet elfogadhatatlannak, egyrészt a Bizottság előtti formális panasz hiánya miatt, másrészt pedig azért, mert megsértették a La Poste-nak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt európai egyezmény 6. cikkében (a továbbiakban: EJEE) biztosított alapvető jogait; — másodlagosan utasítsa el a keresetet; — mindenesetre kötelezze a felpereseket a felmerült költségek viselésére. Az elfogadhatóságról 1. A felek érvei A La Poste két elfogadhatatlansági kifogást hoz fel; az egyik arra vonatkozik, hogy az UFEX nem nyújtott be panaszt, a második pedig arra vonatkozik, hogy alapvető jogait megsértették. Az első elfogadhatatlansági kifogás keretében a La Poste arra hivatkozik, hogy az 1990. december 21-i panasz szövegéből világosan kitűnik, hogy abban állami támogatásokkal kapcsolatosan benyújtott panaszról, és nem valamely erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatos panaszról van szó. A felperesek tehát nem vitathatják egy olyan panasz elutasítását, amely nem is létezik. A La Poste szerint nem elfogadható, hogy az a nem hivatalos találkozó, amely a különböző nézőpontok cseréjét szolgálta, a Szerződés [81.] és [82.] cikkének végrehajtásáról szóló módosított, 1962. február 6-i 17. (első) rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 3. cikkének értelmében panasznak minősüljön. A második elfogadhatatlansági kifogás tekintetében a La Poste emlékeztet, hogy az EJEE 6. cikkének értelmében mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. A La Poste-nak egyszeriben az EJEE 6. cikkének értelmében vett vádakkal kell szembesülnie, mivel a Bizottság olyan erőfölénnyel való visszaéléssel kapcsolatosan folytatott vizsgálatot, amellyel a La Poste-ot vádolták meg. Úgy véli, hogy a bizottsági határozatot megsemmisítő és új eljárás lefolytatását elrendelő ítélet sértené az alapvető jogait. A La Poste ugyanis nem lenne képes a védelméhez szükséges, 80-as és 90-es évekre vonatkozó bizonyítékokat felkutatni. A Bizottság csupán a kereset harmadik jogalapjának elfogadhatóságát vitatja (lásd az alábbi 188. és azt követő pontokat). A felperesek általánosságban úgy vélik, hogy a hivatkozott elfogadhatatlansági kifogások elfogadhatatlanok, mivel a beavatkozó nem jogosult az eljárás fő felei által fel nem hozott jogalapokra vagy kifogásokra hivatkozni. Az első elfogadhatatlansági kifogással kapcsolatosan a felperesek úgy vélik, hogy az erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó panasz léte nem vitatható komolyan. A második elfogadhatatlansági kifogással kapcsolatosan a felperesek arra hivatkoznak, hogy a La Poste tulajdonképpen nem elfogadhatatlansági kifogást hoz fel, hanem olyan anyagi jogi jogalapot, amelyre beavatkozóként nem jogosult hivatkozni. 2. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Előzetes megjegyzések Elöljáróban meg kell vizsgálni, hogy a La Poste által felvetett elfogadhatatlansági kifogások elfogadhatók-e. A Bíróság alapokmánya 40. cikkének utolsó bekezdése értelmében – amelyet az alapokmány 53. cikke értelmében az Elsőfokú Bíróság előtt folyó eljárásokra is alkalmazni kell – a beavatkozásra vonatkozó kérelemben tett indítványok csak az egyik fél indítványainak támogatására korlátozódhatnak. Ezen túlmenően az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 116. cikkének 3. §-a szerint a beavatkozó a jogvitát beavatkozáskori állásában fogadja el. Az állandó joggyakorlat értelmében a beavatkozó nem emelhet olyan elfogadhatatlansági kifogást, amelyre az a fél, amelynek kérelmei támogatása végett a beavatkozó beavatkozását megengedték, nem hivatkozik. Az Elsőfokú Bíróságnak nem kötelessége tehát az e tekintetben felhozott jogalapokat vizsgálnia (lásd e tekintetben a Bíróság C-313/90. sz., CIRFS és társai kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének [EBHT 1993., I-1125. o.] 22. pontját, és az Elsőfokú Bíróság T-193/02. sz., Piau kontra Bizottság ügyben 2005. január 26-án hozott ítéletének [EBHT 2005., II-209. o.] 36. pontját). A Bizottság viszont nem hivatkozott elfogadhatatlansági kifogásokra. Ennélfogva a La Poste nem jogosult semmilyen elfogadhatatlansági okra hivatkozni. Mindazonáltal, az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 113. cikkének értelmében bármikor hivatalból vizsgálhatja, hogy a kereset eljárásgátló okok fennállása miatt nem elfogadhatatlan-e, beleértve ebbe a beavatkozó által felhozott okokat is (az Elsőfokú Bíróság T-239/94. sz., EISA kontra Bizottság ügyben 1997. október 24-én hozott ítéletének [EBHT 1997., II-1839. o.] 26. pontja, valamint a fenti 44. pontban hivatkozott Piau kontra Bizottság ítélet 37. pontja). A jelen ügyben a La Poste által hivatkozott elfogadhatatlansági kifogások eljárásgátló okokkal kapcsolatos kérdéseket vetnek fel, mivel e kifogások a kereset elfogadhatóságára vonatkoznak (lásd e tekintetben a Bíróság C-298/00. P. sz., Olaszország kontra Bizottság ügyben 2004. április 29-én hozott ítéletének [EBHT 2004., I-4087. o.] 35. pontját). A jelen ügyben e kifogásokat hivatalból kell megvizsgálni. Az UFEX panaszának nemlétezésére vonatkozó első elfogadhatatlansági kifogásról Az első elfogadhatatlansági kifogás tekintetében meg kell jegyezni, hogy a bizottsági határozat 1. pontjából következik, hogy a Bizottság úgy ítélte meg, hogy jogsértéssel kapcsolatos – nevezetesen az EK 82. cikk megsértésére hivatkozó – panasszal fordultak hozzá. E körülmények között az a kérdés, hogy az 1990. december 21-én benyújtott panasz eredetileg is az EK 82. cikk állítólagos megsértésére vonatkozott-e, nem releváns (lásd e tekintetben a fenti 11. pontban hivatkozott SFEI és társai kontra Bizottság ítélet 23. pontját). A La Poste azon érve, miszerint az SFEI-nek és az UFEX-nek hivatalos panaszt kellett volna a Bizottság elé terjeszteniük, nem elfogadható. A panaszosok világosan kinyilvánították abbéli szándékukat, hogy a Bizottság az EK 82. cikkel kapcsolatos panaszukat vizsgálja ki. Példának okáért miután a Bizottság 1994. október 28-án levelet intézett az SFEI-hez, amelyben arról értesítette, hogy nem szándékozik a panasz EK 82. cikkel kapcsolatos részeinek helyt adni, az SFEI 1994. november 28-i levelében megküldte észrevételeit a Bizottságnak, amely levélben továbbra is fenntartotta az erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó álláspontját (a fenti 14. pontban hivatkozott UFEX és társai kontra Bizottság ügyben 2005. május 25-én hozott ítélet 8. pontjában hivatkozott 1994. december 30-i elutasító határozat 2. és 3. pontja). Ebből következően a panaszosok érvényesen nyújtották be a Bizottsághoz az EK 82. cikkre vonatkozó panaszukat. A La Poste alapvető jogainak megsértésre vonatkozó második elfogadhatatlansági kifogásról Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a La Poste által felhozott jogalap – amint arra a felperesek helyesen hivatkoznak – valójában nem minősül elfogadhatatlansági kifogásnak. Ugyanis harmadik személyek arra vonatkozó érdeke, hogy egy jogi aktus ne kerüljön megsemmisítésre azon indokból, hogy ebből e személyeknek hátrányuk származna, vagy valamely előnyük elvesztésével, illetve jogaik megsértésével járna, nem tartoznak a megsemmisítés iránti keresetek elfogadhatóságának az EK 230. cikkben, valamint a Bíróság alapokmányában meghatározott, illetve az ítélkezési gyakorlat által értelmezett feltételei közé. Még ha ezt az érdeket a közösségi bíróság egyes esetekben – példának okáért a jogbiztonság elvének értelmében – figyelembe is veheti az adott ügy érdemi vizsgálata során, erre önmagában akkor sem lehet az elfogadhatatlansági kifogás alátámasztása érdekében hivatkozni. Mindenesetre a La Poste azon érve, miszerint a megtámadott határozat önmagában alapvető jogokat sértene, nem elfogadható. Amint az az alábbi 57. pontból kitűnik, az állítólagos jogsértés nem magából a megsemmisítési ítélet meghozatalából származna, hanem a Bizottságnak a panasz újbóli vizsgálata során tanúsított jövőbeli esetleges magatartásából. Ez a ráadásul tisztán elméleti megfontolás nem akadályozhatja meg az Elsőfokú Bíróságot az EK 220. cikkből eredő feladatának elvégzésében, vagyis abban, hogy a Szerződés értelmezése és alkalmazása során biztosítsa a jog tiszteletben tartását, és a jelen esetben különösen a megtámadott határozat jogszerűségének az EK 230. cikkben meghatározott feltételek szerinti vizsgálatát. Mindemellett megjegyzendő, hogy a La Poste a tárgyalás során az Elsőfokú Bíróság kérdésére válaszolva kijelentette, hogy ez az elfogadhatatlansági kifogás részben a felperesek eljáráshoz való érdekének hiányára utalt. Ebből a szemszögből az eljárás időtartamának kérdése valóban elfogadhatósági kérdésnek tekinthető. Amennyiben ez az időtartam valóban megakadályozhatja a Bizottságot abban, hogy a jövőben meghozza a jogsértés fennállását megállapító határozatot, valóban megkérdőjelezhető a felpereseknek a megtámadott határozat megsemmisítésével kapcsolatos érdeke. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely természetes vagy jogi személy által megsemmisítés iránt indított kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ez az érdek feltételezi, hogy ezen aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat (lásd a Bíróság 53/85. sz., AKZO Chemie kontra Bizottság ügyben 1986. június 24-én hozott ítéletének [EBHT 1986., 1965. o.] 21. pontját; az Elsőfokú Bíróság T-480/93. és T-483/93. sz., Antillean Rice Mills és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1995. szeptember 14-én hozott ítéletének [EBHT 1995., II-2305. o.] 59. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a T-188/99. sz., Euroalliages kontra Bizottság ügyben 2001. június 20-án hozott ítéletének [EBHT 2001., II-1757. o.] 26. pontját), vagy más megfogalmazás szerint, azt, hogy a kereset – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat (lásd a Bíróság C-174/99. P. sz., Parlament kontra Richard ügyben 2000. július 13-án hozott ítéletének [EBHT 2000., I-6189. o.] 33. pontját, a C-50/00. P. sz., Unión de Pequeños Agricultores kontra Tanács ügyben 2002. július 25-én hozott ítéletének [EBHT 2002., I-6677. o.] 21. pontját, valamint a T-310/00. sz., MCI kontra Bizottság ügyben 2004. szeptember 28-án hozott ítéletének [EBHT 2004., II-3253. o. 44. pontját). Tekintettel arra, hogy a felperesek a panaszukat elutasító határozat címzettjei, az eljáráshoz fűződő érdeküket csupán kivételes körülmények között lehet nem elismerni. Csak abban az esetben zárhatjuk ki a felperesek eljáráshoz fűződő érdekének fennállását, ha bizonyossággal kizárható, hogy a Bizottság olyan határozatot hozhat, amely a beavatkozóknak betudható jogsértést állapít meg. Azt kell tehát megvizsgálni, hogy ebben a szakaszban kizárható-e, hogy a Bizottság ilyen határozatot hozhat. Először is hangsúlyozni kell, hogy a versenypolitika terén a közigazgatási eljárásokban az ésszerű eljárási határidő betartása közösségi jogi alapelv, amelynek a betartását a közösségi bíróságok biztosítják (a Bíróság C-105/04. sz., Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ügyben 2006. szeptember 21-én hozott ítéletének [EBHT 2006., I-8725. o.] 35. pontja). Ennek során meg kell vizsgálni, hogy a közigazgatási eljárás teljes időtartamának – beleértve a kifogásközlést megelőző szakaszt is – a Bizottságnak felróható rendkívüli elhúzódása, érintheti-e a vizsgálat alanyait képező vállalkozások későbbi védekezési lehetőségét (lásd e tekintetben a fent hivatkozott Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ítélet 51. pontját). A védelemhez való jog – ideértve a vizsgálati szakasz rendkívüli elhúzódása miatti – megsértésének bizonyítása érdekében a szóban forgó fél feladata annak bizonyítása, hogy azért volt csak korlátozott lehetősége a Bizottság által közölt kifogások megcáfolására, mert a közigazgatási eljárás első szakasza ésszerűtlenül hosszú volt (lásd e tekintetben a fenti 55. pontban hivatkozott Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ítélet 56. pontját). A jelen ügyben a La Poste nem bizonyította, hogy esetleg egy jogsértést megállapító határozat szükségszerűen sértené a védelemhez való jogát. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság feladata – amennyiben jogsértést megállapító határozatot szándékozik hozni – a jogsértést alátámasztó tények bizonyítása. Jelenleg nem határozható meg pontosan, hogy melyek azok a kifogások, amelyekre a Bizottság egy esetleges kifogásközlésben hivatkozna, illetve melyek azok a bizonyítékok, amelyekre támaszkodhatna. Vagyis nem lehet elviekben megállapítani, hogy a La Poste az esetleges vádakkal szemben nem tudja majd gyakorolni védelemhez való jogát. Amennyiben a Bizottságnak le kell folytatnia az eljárást, nem kizárt, hogy a La Poste valamely későbbi szakaszban arra hivatkozhasson, hogy az eljárás ésszerűtlenül hosszúsága miatt nem képes hatékonyan védekezni a Bizottság vele szemben felhozott kifogása vagy konkrét bizonyítéka ellen. Ezzel kapcsolatosan hangsúlyozni kell, hogy azon olyan elvonatkoztatott és pontatlan állítások, mint a La Poste azon kijelentése, miszerint nyilvánvalóan „nem képes a védelméhez szükséges, 80-as és 90-es évekre vonatkozó bizonyítékokat felkutatni”, nem alkalmas annak bizonyítására, hogy a védelemhez való jog valóban sérülne, amelyet minden esetben az ügy sajátos körülményeire tekintettel kell megvizsgálni (lásd e tekintetben a fenti 55. pontban hivatkozott Nederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ítélet 56–59. pontját). A La Poste arra a tényre vonatkozó érve, miszerint a folyamatos vizsgálódás jelentős károkat okoz neki, így például a tisztviselőinek improduktív feladatra való mozgósítását, a felesleges kiadásokat, valamint azt, hogy versenytársai számos üzleti információjához hozzáférnek, elegendő megállapítani, hogy ezen érv nem alkalmas arra, hogy a La Poste védelemhez való jogának megsértése megállapítható legyen. E körülmények tehát nem akadályozhatják meg a Bizottságot abban, hogy a jövőben jogsértést megállapító határozatot hozzon. A fentiekből következően a kereset elfogadható. Az ügy érdeméről 1. A panasz kivizsgálására vonatkozó közösségi érdek értékelésére vonatkozó jogszabályok megsértésére vonatkozó első jogalapról Ez a jogalap négy részre osztható, amelyek először a fenti 14. pontban hivatkozott 2000. május 25-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet téves értelmezésére, másodszor a közösségi érdek meghatározásához szükségszerűen hozzátartozó tényezők téves értékelésére, harmadszor Bizottságnak a nemzeti bíróságokhoz viszonyított, a közösségi érdek fennállásának vizsgálatával kapcsolatosan tévesen értelmezett szerepére, valamint a jóhiszeműség elvének, illetve a közösségi intézmények közötti jóhiszemű együttműködés elve megsértésére vonatkoznak. Az Elsőfokú Bíróság 2000. május 25-i ítéletében a Bíróság fellebbezésről döntve hozott 1999. március 4-i ítéletre vonatkozó megállapításainak nyilvánvalóan téves értelmezésére vonatkozó első részről A felek érvei A felperesek úgy vélik, hogy a fenti 14. pontban hivatkozott 2000. május 25-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet a Bizottságot egy adott ügyben a közösségi érdek fennállásának mérlegelése érdekében lefolytatandó eljárásban három konjunktív feltételnek – vagyis az állítólagos jogsértések súlyának, időtartamának, és hatásaik esetleges tartósságának – az általa feltüntetett sorrendben való elemzésére kötelezi. A felperesek véleménye szerint a Bizottság teljes érvelése a megtámadott határozat 22. pontjára támaszkodik, amelyben a Bizottság kifejti, hogy „[a] Bíróság ítélete világosan mutatja, hogy amennyiben a versenyellenes hatások továbbra is fennmaradnak – ám csak ebben az esetben (innen származik az „adott esetben” kifejezés) –, a Bizottságnak tekintetbe kell vennie az állítólagos jogsértések súlyát.” Ezzel a Bizottság megsértette a panasz vizsgálata során fennálló kötelezettségeit. A Bizottság vitatja a felperesek érveit. Arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozatban nem azt akarta mondani – amint azt a panaszosok állították –, hogy nem volt köteles a jogsértés súlyát és időtartamát figyelembe venni, hanem azt, hogy nem volt köteles teljes vizsgálatot lefolytatni annak érdekében, hogy ezeket a tényezőket megállapítsa és pontosan meghatározza. A jelen ügyben a Bizottság igenis figyelembe vette az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Először is általánosságban emlékeztetni kell a Bizottság kötelezettségeire olyan esetben, amikor panaszt nyújtanak be hozzá. Ezzel kapcsolatosan a következetes ítélkezési gyakorlatból következik (lásd az Elsőfokú Bíróság T-115/99. sz., SEP kontra Bizottság ügyben 2001. február 14-én hozott ítéletének [EBHT 2001., II-691. o.] 31–33. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), hogy amikor a Bizottság eltérő mértékű jelentőséget tulajdonít az elé terjesztett panaszoknak, nem csak annak sorrendjét jogosult meghatározni, hogy a panaszok mikor kerülnek kivizsgálásra, hanem a szóban forgó panaszt el is utasíthatja azon indokkal, hogy nem áll fenn megfelelő közösségi érdek a panasszal kapcsolatos vizsgálat megindításához. A Bizottság ezzel kapcsolatos mérlegelési jogköre mindemellett nem korlátlan. Egyrészt azt korlátozza valamely panasz megvizsgálásának elutasítása tekintetében fennálló indokolási kötelezettsége. Másrészt nem támaszkodhat csupán arra a tényre, hogy a Szerződést állítólagosan sértő magatartás megszűnt, ahhoz, hogy ennek alapján közösségi érdek hiányában további intézkedések nélkül lezárja az e magatartást bejelentő panasz alapján indult ügyet annak vizsgálata nélkül, hogy e jogsértés nem járt-e versenyellenes hatással, illetve az állítólagos versenyjogi jogsértések súlya és hatásaik tartóssága nem teszik-e a szóban forgó panaszt közösségi érdekűvé. A Bizottság a megtámadott határozatban kijelenti, hogy amennyiben valamely jogsértés hosszú ideje befejeződött, és az nem járt tartós hatással, jogosult a panaszt közösségi érdek hiányára hivatkozva elutasítani anélkül, hogy figyelembe venné a jogsértés időtartamát, illetve súlyát. Ez a megtámadott határozat 22. pontjából (fenti 62. pont), valamint ugyanezen határozat 123. pontjából derül ki, amelyben a Bizottság a következőket fejti ki: „[A] Bizottság úgy ítéli meg, hogy a kifogásolt magatartás 1991-ben szűnt meg, és nem volt tartós hatással a piacra. E körülmények között a Bizottság a közösségi érdekre vonatkozó elemzésében […] nem köteles értékelni sem az állítólagos jogsértés súlyát, sem annak időtartamát. Mindemellett a gondos ügyintézés tiszteletben tartása érdekében a panaszosok ezzel kapcsolatos érveit az alábbiakban elemezzük.” E kijelentések kifejezett jellegére tekintettel el kell utasítani a Bizottság azon érvét, miszerint nem azt akarta mondani – amint azt a panaszosok állították –, hogy nem volt köteles a jogsértés súlyát és időtartamát figyelembe venni, hanem azt, hogy nem volt köteles teljes vizsgálatot lefolytatni annak érdekében, hogy ezeket a tényezőket megállapítsa és pontosan meghatározza. A megtámadott határozatban a Bizottság világosan azt állította, hogy nem köteles a jogsértés súlyát és időtartamát figyelembe venni, amennyiben megállapítja, hogy a jogsértés megszűnt, és e jogsértésnek nincsenek tartós hatásai. Ezért nem csak a „gondos ügyintézés tiszteletben tartása érdekében” vizsgálta meg a panaszosok a jogsértés súlyára és időtartamára vonatkozó érveit. Azt kell tehát megvizsgálni, hogy ez az értelmezés megfelel-e a fenti 13. pontban hivatkozott 1999. március 4-i UFEX és társai kontra Bizottság ítéletben meghatározott bizottsági kötelezettségeknek. Ebben az ítéletben a Bíróság a következő érvelést követte. A Bizottság köteles minden esetben megvizsgálni az állítólagos jogsértések súlyát, valamint hatásaik tartósságát. Ez a kötelezettség különösen magában foglalja azt is, hogy figyelembe kell vennie a bejelentett jogsértések időtartamát és jelentőségét, valamint a közösségi versenyhelyzetre gyakorolt hatásaikat (az ítélet 93. pontja). A Bizottság nem támaszkodhat csupán arra a tényre, hogy a Szerződést állítólagosan sértő magatartás megszűnt ahhoz, hogy ennek alapján közösségi érdek hiányában további intézkedések nélkül lezárja az e magatartást bejelentő panasz alapján indult ügyet annak vizsgálata nélkül, hogy nem tartósak-e annak versenyellenes hatásai, illetve „adott esetben” az állítólagos versenyjogi jogsértések súlya, illetve hatásaik tartóssága nem teszik-e a szóban forgó panaszt közösségi érdekűvé (ugyanazon ítélet 95. pontja). A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az Elsőfokú Bíróság annak megállapításával, hogy a bejelentett jogsértésekkel kapcsolatos panasz nem felelt meg a Bizottság Szerződésben meghatározott feladatának, hanem lényegében arra szolgált, hogy a panaszosok könnyebben bizonyíthassák valamely jogsértés fennállását, annak érdekében, hogy a nemzeti bíróságok előtt kártérítést követelhessenek – anélkül, hogy megbizonyosodott volna afelől, hogy a Bizottság ellenőrizte-e, hogy a versenyellenes hatások nem tartósak-e, és hogy adott esetben e hatások nem teszik-e közösségi érdekűvé a szóban forgó panaszt – a Bizottságnak a versenyjog területén betöltött feladatát helytelenül értelmezte (ugyanazon ítélet 96. pontja). A Bizottság a megtámadott határozat 22. pontjában kifejtett érvelése a Bíróság ítéletének 95. pontjában szereplő „adott esetben” kifejezésen alapul. Mindemellett ezt a pontot a 93. pont fényében kell értelmezni; a Bizottságnak figyelembe kell venni az állítólagos jogsértésnek mind az időtartamát, illetve súlyát, mind annak tartós hatásait. Ezen ítélet 95. pontját a következőképpen kell érteni: amennyiben a versenyellenes hatások tartósak („adott esetben”), a Bizottság köteles ellenőrizni, hogy akár az állítólagos jogsértések súlya, akár azok hatásai nem teszik-e közösségi érdekűvé a panaszt. Az ítélet 96. pontjából kitűnik, hogy már önmagában a versenyellenes hatások tartóssága is közösségi érdekűvé teheti a panaszt. Ám éppen ellenkezőleg, ha a versenyellenes hatások nem tartósak, a Bizottság nyilvánvalóan nem köteles mérlegelni, hogy e hatások tartóssága közösségi érdekűvé teszi-e a panaszt. Ebből viszont még nem lehet arra következtetni, hogy a Bizottság nem köteles ellenőrizni, hogy az állítólagos jogsértések súlya nem teszi-e a panaszt közösségi érdekűvé. Ilyen esetben a Bizottság továbbra is köteles az állítólagos jogsértések időtartamát és súlyát figyelembe venni (a fenti 13. pontban hivatkozott 1999. március 4-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet 93. pontja). A fenti 14. pontban hivatkozott 2000. május 25-i UFEX és társai kontra Bizottság ítéletben az Elsőfokú Bíróság megerősíti, hogy a Bizottság nem szorítkozhat annak ellenőrzésére, hogy tartósak-e ezek a hatások, hanem figyelembe kell vennie az állítólagos jogsértések súlyát és időtartamát is. A hivatkozott ítélet 44. pontja szerint a Bizottság „az összes összegyűjtött ténybeli és jogi tényező alapján köteles értékelni az állítólagos jogsértések súlyát és időtartamát, valamint azok hatásainak tartósságát”. A Bizottságnak a megtámadott határozat 24. és 25. pontjában kifejtett érve, miszerint a megtámadott határozatban foglalttól eltérő értelmezés azzal a következménnyel járna, hogy a Bizottság köteles lenne minden panaszt érdemben elemezni, ugyanis a jogsértés időtartamának és súlyának értékeléséhez szükségszerűen vizsgálatot kell folytatni, illetve meg kell állapítani a jogsértés fennállását, illetve hiányát, nem elfogadható. Előfordulhat, hogy a panaszban megjelöltek szerint a Bizottság a panasz kivizsgálásához fűződő közösségi érdek mérlegelésénél figyelembe veszi az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát, anélkül, hogy meg kellene határozni a jogsértés konkrét fennállását, illetve (súlyosságra és időtartamra vonatkozó) jellemzőit. Mindemellett el kell utasítani a felperesek azon érvét, miszerint a Bizottság az állítólagos jogsértés súlyát, időtartamát, valamint tartósságát meghatározott sorrendben köteles mérlegelni. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a valamely panaszban bejelentett közösségi érdek értékelése minden egyes esetben az ügy körülményeitől függ, és ezért sem korlátozható azon értékelési szempontok száma, amelyekre a Bizottság hivatkozhat, és fordítva, nem írható elő, hogy a Bizottság kizárólag bizonyos kritériumokat vehessen figyelembe (a fenti 13. pontban hivatkozott 1999. március 4-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet 79. pontja). Ebből következően a Bizottság nem köteles egyes kritériumokat meghatározott sorrendben vizsgálni. A Bíróság, valamint az Elsőfokú Bíróság által az UFEX és társai kontra Bizottság ítéletben megfogalmazott indokolás olyan helyzetre vonatkozik, amelyben a Bizottság annak eldöntése érdekében, hogy a fenti magatartást bejelentő panasz aktáját közösségi érdek hiányában további intézkedések nélkül lezárja, pusztán arra a tényre támaszkodott, hogy az állítólagos versenyellenes magatartás megszűnt. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében amennyiben a Bizottság arra a tényre szándékozik alapozni érvelését, hogy a magatartás megszűnt, legalább azt köteles ellenőrizni, hogy a versenyellenes hatások tartósak-e, illetve a panasz kivizsgálásához fűződő közösségi érdek mérlegelésénél köteles figyelembe venni az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát. A fentiekben kifejtettek mindemellett nem mondanak ellent annak az ítélkezési gyakorlatnak, miszerint a Bizottság a jogellenes magatartás megszűnése mellett más indokból is dönthet úgy, hogy valamely panasz alapján indult ügyet közösségi érdek hiányában további intézkedések nélkül lezárja. A Bíróság C-39/00. P. sz., SGA kontra Bizottság ügyben 2000. december 13-án hozott végzés [EBHT 2000., I-11201. o.] 64. pontjából következően a fenti 13. pontban hivatkozott 1999. március 4-i UFEX és társai kontra Bizottság ítéletben lefektetett ítélkezési gyakorlat csupán azon esetekben alkalmazható, amikor a Bizottság a Szerződéssel állítólagosan ellentétes magatartások megszűnésére hivatkozik. A Bizottság először is megvizsgálhatja, hogy a kifogásolt magatartás továbbra is tart-e, másodszor azt, hogy a versenyellenes hatások tartósak-e, harmadszor pedig azt, hogy fennáll-e a panasz kivizsgálásához fűződő közösségi érdek. Mindemellett a Bizottság a közösségi érdek vizsgálata során köteles figyelembe venni az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát. A felperesek állításával ellentétben ez a megközelítés nem tekinthető illogikusnak. Semmi nem akadályozza a Bizottságot abban, hogy a határozatban feltüntetett gondolatmenetet kövesse, amennyiben az utolsó lépésben figyelembe veszi az állítólagos jogsértések súlyát és időtartamát. A fentiekből következően a Bizottság a megtámadott határozatban kötelezettségeit tévesen értelmezte, amikor kijelentette, hogy nem köteles az állítólagos jogsértések súlyát és időtartamát figyelembe venni. Ez viszont nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a megtámadott határozatot meg kellene semmisíteni. Az ítélkezési gyakorlat szerint a bizottsági határozatban elkövetett hiba nem elegendő indok a határozat megsemmisítéséhez, amennyiben az adott ügy különös körülményei között e hiba nem befolyásolja meghatározóan az eredményt (lásd az Elsőfokú Bíróság T-126/99. sz., Graphischer Maschinenbau kontra Bizottság ügyben 2002. május 14-én hozott ítéletének [EBHT 2002., II-2427. o.] 49. pontját, valamint a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Ebből következően a felperesek a Bizottság által elkövetett hibára – amely abból állt, hogy a Bizottság úgy vélte, hogy nem köteles figyelembe venni az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát – vonatkozó érve nem érvényes, amennyiben e hiba nem befolyásolta meghatározóan az eredményt. A jelen ügyben a Bizottság „a gondos ügyintézés tiszteletben tartása érdekében” megvizsgálta a panaszosoknak a jogsértések súlyára és időtartamára vonatkozó érveit. Mivel a jogsértések jellemzőit figyelembe véve az következik, hogy nem állt fenn a panasz kivizsgálásához elegendő közösségi érdek, és hogy a Bizottság ezen érvelés keretében nem vétett hibát, a Bizottság által vétett hiba nem befolyásolhatta a határozat rendelkező részének tartalmát. Az első jogalap második részében tehát azt kell megvizsgálni, hogy a Bizottságnak az állítólagos jogsértések súlyára és időtartamára vonatkozó értékelése hibás-e. A közösségi érdek meghatározásához szükségszerűen hozzátartozó tényezők téves értékelésére vonatkozó második részről A felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság helytelenül értékelte az állítólagos jogsértések súlyát, időtartamát, valamint azok versenyellenes hatásait. A megtámadott határozat összefoglalása Annyiban, amennyiben releváns a jelen eljárás érdemi megoldása szempontjából, a megtámadott határozat a következő észrevételeket tartalmazza. A Bizottság erre vonatkozóan a „GD NET”-határozatra hivatkozva úgy ítéli meg, hogy az állítólagos jogsértések 1991-ben megszűntek (lásd a fenti 5. pontot). A Bizottság kifejti, hogy 1991 után a La Poste-nak már nem fűződött érdeke kereszttámogatások nyújtásához. Ezzel kapcsolatosan megjegyzi, hogy a GDEW-szerződések értelmében, amikor az SFMI-Chronopost összeolvadt a TNT gyorsposta-szolgáltatási ágazatával, valamint a német, a holland, a svéd és a kanadai postai piac szereplőivel, a La Poste a GDEW csupán 12,5%-ával rendelkezett, amelyet Franciaországban az SFMI-Chronopost testesített meg. A Bizottság úgy véli, hogy amiatt, hogy a GDEW nyereség közös volt, amelyet az összes részvényes között kellett felosztani, egyik postai szereplőnek sem állt érdekében annak egyoldalú biztosítása, hogy a GDEW egyoldalú kereszttámogatásokat kapjon (a megtámadott határozat 51. pontja). Továbbá hangsúlyozza, hogy 1995 márciusától a La Poste köteles volt a „GD NET”-határozathoz csatolt azon kötelezettségvállalást betartani, miszerint köteles harmadik személyeknek is az SFMI-Chronopostnak nyújtott szolgáltatások feltételeihez hasonló feltételek mellett a fenti szolgáltatásoknak megfelelő infrastrukturális és alvállalkozói szolgáltatásokat nyújtani (a megtámadott határozat 58. pontja). A Bizottság megjegyzi, hogy 2002-ben azzal a kérdéssel fordult a panaszosokhoz, hogy kérelmezték-e a La Poste-tól, hogy nyújtson nekik az SFMI-Chronopost-nak nyújtott szolgáltatásokkal megegyező típusú alvállalkozói szolgáltatásokat, és a panaszosok válaszaiból az derült ki, hogy egyik piaci szereplő sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel (a megtámadott határozat 61. pontja). Hangsúlyozza, hogy a FedEx később kötött infrastrukturális szolgáltatásokra vonatkozó szerződéseket a Chronopost holdingtársaságával, amelyek 2002-ben léptek hatályba (a megtámadott határozat 63. pontja). Továbbá a Bizottság megjegyzi, hogy az állítólagos múltbeli versenyellenes magatartás nem járt tartós hatással. Ennek keretében a Bizottság a következő táblázatot állította össze a francia nemzetközi gyorsposta piacon fennálló részesedésekre vonatkozóan: %-ban SFMI/Chronopost 24–32 DHL 22–28 FedEx 7–16 10–17 UPS 3–6 TNT/GDEW 4–7 4–13 Jet Services 4–5 A Bizottság hangsúlyozza, hogy az SFMI-Chronopost 2001-es részesedése 25% volt, vagyis 1990-ben fennállt 24–32%-os mutató átlagánál három százalékponttal kevesebb. E csekély eltérés azt mutatja, hogy az SFMI-Chronopost [helyzete] nem függ különösebben az állítólagos jogsértéstől. A Bizottság szerint ebből az következik, hogy az SFMI-Chronopost piaci részesedése más meghatározó tényezőktől függ (a megtámadott határozat 73. pontja). A Bizottság hozzáteszi, hogy 1991 óta kevesen léptek ki a piacról, és csupán két igen kisméretű beszállító vonult vissza a francia nemzetközi gyorsposta-piacról: a CRIE és az Extracom (a megtámadott határozat 79. pontja). A CRIE társasággal kapcsolatosan a Bizottság megjegyzi, hogy e társaság egy információkérésre adott válaszában olyan okokkal indokolta kivonulását, amelyeknek nem volt köze sem a La Poste hálózatához való hozzáférés hiányának, sem az utóbbi erőfölénnyel való visszaélésének (a megtámadott határozat 80. pontja). A Bizottság kiemeli, hogy nem rendelkezik olyan bizonyítékokkal, amelyek a kifogásolt magatartás és valamely piaci szereplőnek az érintett piacról való kivonulása közötti okozati összefüggést tárnának fel (a megtámadott határozat 85. pontja). A Bizottság továbbá kifejti, hogy a francia ügyfelek gyorsposta-szolgáltatójuk kiválasztásánál nagyon árérzékenyek; az ügyfelek nem ütköznek akadályokba, ha szállítót akarnak váltani, és egyébként ezt gyakran meg is teszik (a megtámadott határozat 86–100. pontja). A panaszosok azon érvével kapcsolatosan, miszerint az országos hálózat elérhetősége elengedhetetlen ahhoz, hogy a piaci szereplők az ad hoc alpiacot (vagyis az alkalmi ügyfélkört) is kiszolgálhassák, a Bizottság azt a választ adja, hogy amennyiben a La Poste hálózatának hozzáférhetősége elengedhetetlen lenne, 1995 márciusa óta a különböző kereskedelmi megállapodások alapján már bizonyosan ki kellett volna fejlődnie a versenynek (a megtámadott határozat 104. pontja). A DHL-nek az ad hoc alpiacon fennálló jelentős és egyre növekvő ügyfélköre bizonyítja, hogy az SFMI-Chronopost 1995-ig az ország egész területén kiépített helyi postai hálózathoz való kizárólagos hozzáférése e piacon nem torzította jelentős mértékben és tartósan a versenyt (a megtámadott határozat 105. pontja). A Bizottság ezenfelül a televíziós csomagküldő szolgáltatások, valamit az internetes eladások növekvő jelentősérére hivatkozik (a megtámadott határozat 113. és 114. pontja). Ezt követően a Bizottság kifejti, hogy az árak terén nem alakultak ki tartós hatások. Hangsúlyozza, hogy a panaszosok kijelentették, hogy az SFMI-Chronopost 1991 táján a versenytársaihoz igazította árait, amelyek később – 2000 táján és 2002-ben – mindenesetre túlzottan magassá váltak (a megtámadott határozat 116. pontja). A panaszosok azon érvével kapcsolatosan, miszerint ezek az árak a kereszttámogatások tartós hatásainak tekinthetők, a Bizottság fenntartja, hogy nem állapítható meg, hogy az SFMI-Chronopost által 2000-től érvényesített árak bármiféle kapcsolatban állnának az állítólagosan az SFMI-Chronopostnak nyújtott kereszttámogatásokkal (a megtámadott határozat 118. pontja). Mindenesetre nem valószínű, hogy valamely vállalkozás több mint egy évtizeden keresztül túlzottan alacsony árpolitikát tarthasson fenn (a megtámadott határozat 119. pontja). A megtámadott határozatnak azzal a kérdéssel foglalkozó részében, hogy elegendő közösségi érdek áll-e fenn a panasz kivizsgálásának lefolytatásához, a Bizottság kifejti, hogy az a tény, hogy az állítólagos visszaélés öt évig tartott, nem teszi az ügyet közösségi érdekűvé, amennyiben ez a visszaélés tizenhárom évvel ezelőtt megszűnt, és az nem járt tartós hatással (a megtámadott határozat 124. pontja). Az állítólagos jogsértés súlyával kapcsolatosan a Bizottság a megtámadott határozat 125–126. pontjában cáfolja a panaszosok azon érvelését, miszerint a 17. rendelet 15. cikkének (2) bekezdése és az ESZAK-Szerződés 65. cikkének (5) bekezdése alapján kiszabott bírság megállapításának módszeréről szóló bizottsági iránymutatásból (HL 1998. C 9., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 171. o.; a továbbiakban: iránymutatás) az következik, hogy az állítólagos jogsértés „különösen súlyos”, mivel a La Poste monopolhelyzetben van. Ezzel kapcsolatosan a Bizottság megjegyzi, hogy az iránymutatás annak érdekében került kidolgozásra, hogy a Bizottság a bírságkiszabási politikájára vonatkozóan nagyobb átláthatóságot biztosítson, ám ez az iránymutatás nem érinti a Bizottság azon jogosultságát, hogy valamely panaszt közösségi érdek hiányában elutasíthat. A Bizottság továbbá azt is kifejti, hogy az érintett piac – a Herfindahl-Hirschmann index alapján számított koncentrációs szinttel mérve – 2000–2001-re nem vált lényegesebben koncentráltabbá az 1986-os állapotához képest (a megtámadott határozat 131. és 132. pontja). A felek érvei – Az állítólagos jogsértések súlya A felperesek úgy vélik, hogy az állítólagos jogsértések által érintett piac nyilvánvalóan közösségi léptékű, és hangsúlyozzák, hogy a panaszosok között majdnem az összes érintett piaci szereplő szerepel. Az állítólagos jogsértést – vagyis a postai monopólium forrásaiból finanszírozott kereszttámogatásokat – a Bizottság több ízben is bizonyos súlyú jogsértésként ismerte el. Következésképpen a Bizottságnak a megtámadott határozatban meg kellett volna állapítani, hogy az állítólagos jogsértés különösen súlyos volt. A Bizottság megjegyzi, hogy a megtámadott határozatban válaszolt az erre vonatkozó kérdésekre. Arra hivatkozik, hogy még ha fel is tesszük, hogy az állítólagos jogsértés különösen súlyos, ez a megállapítás nem változtatta volna meg a Bizottságnak az állítólagos jogsértéssel kapcsolatos eljárás lefolytatásához fűződő közösségi érdek hiányára vonatkozó értékelését, különös tekintettel arra, hogy e jogsértés már megszűnt, illetve arra, hogy az nem járt tartós hatással. – Az állítólagos jogsértés időtartama A felperesek fenntartják, hogy az akta bizonyítékai alapján a Bizottságnak az állítólagos jogsértéseket hosszú időtartamúnak kellett volna minősítenie. Arra hivatkoznak, hogy a jogsértés nem szűnt meg, és hogy az SFMI-Chronoposttal szemben a La Poste továbbra is olyan árakat alkalmazott, amelyek nem tükrözték a teljes árakat. Ez lehetővé tette számára, hogy a körülményektől függően versenytársaival szemben a leghatékonyabb fegyvert használja, amely vagy abból állt, hogy felfaló árakat alkalmazott, vagy abból, hogy árait a versenytársakéihoz igazította, és ezzel jelentős előnyt ért el. A La Poste által a versenyben álló tevékenység végzéséhez jogi monopólium formájában jogellenesen nyújtott támogatás már önmagában is erőfölénnyel való visszaélést képez. Ezen túlmenően a Bizottság semmiféle következtetést nem vont le a felperesek által nyújtott nagyon pontos bizonyítékokból, különösen az SFMI-Chronopost által 1994 és 1999 között alkalmazott felfaló, vagy természetellenesen alacsony árakra vonatkozó példából. A Bizottság vitatja ezeket az érveket. Úgy véli, hogy nem állapítható meg, hogy valamely erőfölényben lévő vállalkozás által nyújtott szolgáltatásoknak egy olyan piacon tevékeny leányvállalata felé történő alulszámlázása, amelyen az anyavállalat nem rendelkezik erőfölénnyel, az EK 82. cikk értelmében önmagában erőfölénnyel való visszaélésnek minősülne. Az erőfölénnyel való visszaélésnek minősülő magatartás hatásainak elvben érzékelhetőnek kell lennie a piacon, amely eset nem áll fenn magas hozamráta elérése és magas összegű osztalék gyakori fizetése esetén. – Az állítólagos jogsértés versenyellenes hatásainak tartóssága A felperesek úgy vélik, hogy az SFMI-Chronopost az érintett piacon az állítólagos jogsértéseknek köszönhetően juthatott vezető szerephez kevesebb mint négy év alatt. Arra hivatkoznak, hogy a Bizottság hibát vétett azzal, hogy a megtámadott határozatban beérte az állítólagos jogsértések járulékos hatásainak (a piaci részesedések alakulása, a piacról való kivonulások, a kereslet árérzékenysége, a szállítóváltás akadálymentessége, a sűrű helyi hálózattal rendelkezés szükségessége, valamint tartós hatások kialakulásának hiánya az árak terén) vizsgálatával, miközben e jogsértések fő – strukturális jellegű – hatásával nem foglalkozott, amely abból állt, hogy az SFMI-Chronopost piacvezető pozícióba került, és azt meg is tartotta. A felperesek válaszukban az Encaoua professzor által 2003 augusztusában készített jelentésre hivatkoztak (a továbbiakban: Encaoua-jelentés), amely nevezetesen azt bizonyítja, hogy a piac szerkezete koncentráltabbá vált, jelentős volt a piacról való kivonulás, és a szolgáltató-váltás költségekkel járt. A Bizottság vitatja a felperesek által kifejtett érveket. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Először is meg kell vizsgálni, hogy a Bizottság hibát vétett-e az állítólagos jogsértések időtartamának felmérésénél, illetve annak megállapításával, hogy a jogsértések nem jártak tartós hatással. – Az állítólagos jogsértések időtartama A Bizottság azon érvelése, miszerint az állítólagos kereszttámogatások 1991-ben megszűntek nevezetesen arra alapozott, hogy ezen időponttól kezdve a La Poste-nak nem áll érdekében kereszttámogatásokat nyújtani. Ez az elemzés azon a tényen nyugszik, hogy a La Poste csupán 12,5%-os részesedéssel rendelkezett a GDEW-ben (amelyet Franciaországban az SFMI-Chronopost testesített meg), és hogy amiatt, hogy nyeresége közös volt, amelyet az összes részvényes között kellett felosztani, egyik postai szereplő sem tudta volna elérni, hogy a GDEW egyoldalú kereszttámogatásokat kapjon. Meg kell állapítani, hogy a felperesek nem vitatják sem a La Poste részesedésének mértékét, sem a GDEW nyereségének közössé tételét, és ezért nem is hivatkoznak arra, hogy a Bizottság ezen elemzésben alapvetően pontatlan tényekre támaszkodna. Tulajdonképpen a La Poste-nak többé nem volt gazdasági indoka, hogy kereszttámogatásokat nyújtson a GDEW-nek, mivel a GDEW többi részvényese részesült a 87,5%-os részesedés után járó nyereségből. A panasz kivizsgálására vonatkozó közösségi érdek vizsgálata keretében a Bizottság jogosan vonhatta le azt a következtetést – anélkül, hogy nyilvánvaló értékelési hibát vétett volna –, hogy az állítólagos kereszttámogatások 1991-ben megszűntek (illetve pontosabban egy kicsit később, amikor is a Bizottság által a „GD NET”-határozatban engedélyezett összefonódás megvalósult). E tekintetben a felperesek azon érvét, miszerint a Bizottság egyáltalán nem ellenőrizte, hogy a „GD NET”-határozatban tett kötelezettségvállalásokat a La Poste betartotta-e, el kell utasítani. A gazdasági indok hiánya attól a kérdéstől függetlenül áll fenn, hogy a La Poste betartotta-e a „GD NET”-határozatban tett kötelezettségvállalásait. Ezzel kapcsolatosan a felperesek azon érvét is el kell utasítani mint hatástalant, miszerint a La Poste legalább 2001-ig nem rendelkezett analitikus könyveléssel. A kereszttámogatások nyújtására való ösztönzés hiánya az analitikus könyvelés fennállásától, illetve fenn nem állásától független kérdés. E háttér mellett a felpereseknek arra a tényre vonatkozó érve, miszerint az Elsőfokú Bíróság a fenti 23. pontban hivatkozott 2006. június 7-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélete az indokolás hiánya miatt részben megsemmisítette az 1997-es határozatnak a panasz állami támogatásokkal kapcsolatos részére vonatkozó szakaszát, nem elfogadható. Ez a határozat ugyanis más érvelésre – így különösen a logisztikai segítségnyújtás költségének számítására, valamint az SFMI-Chronopost által az 1986–1995 közötti időszakban fizetett díjazás összehasonlítására – támaszkodik. A Bizottság az állítólagos erőfölénnyel való visszaélés miatti panasz kivizsgálására vonatkozó közösségi érdek vizsgálata keretében nem volt köteles e számítást elvégezni. Ezzel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy a Bizottságnak kizárólagos jogköre van valamely támogatás közös piaccal való összeegyeztethetetlenségének megállapítására. Az állami támogatások tekintetében a Bizottság köteles az előzetes vizsgálati szakasz végén vagy azt megállapítani, hogy a szóban forgó állami intézkedés az EK 87. cikk (1) bekezdésének értelmében nem minősül „támogatásnak”, vagy pedig úgy dönteni, hogy ugyan az intézkedés támogatásnak minősül, de összeegyeztethető a közös piaccal, vagy arról határozni, hogy megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdésében meghatározott eljárást (az Elsőfokú Bíróság T-95/96. sz., Gestevisión Telecinco kontra Bizottság ügyben 1998. szeptember 15-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-3407. o.] 54. és 55. pontja). Ezzel szemben valamely erőfölénnyel való visszaélést bejelentő panasz kapcsán, amely nem tartozik a Bizottság kizárólagos hatáskörébe, az utóbbi mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak meghatározása tekintetében, hogy mely tényezőknek tulajdonít elsőbbséget, és nem köteles állást foglalni arról, hogy valóban történt-e jogsértés vagy sem. Amennyiben a Bizottság azt állapította meg, hogy egy bizonyos idő után gazdaságilag nem volt indokolt bizonyos magatartás folytatása, főszabály szerint úgy tekintheti – amennyiben nem álltak rendelkezésére az ennek ellenkezőjére utaló jelek –, hogy az állítólagos jogsértés megszűnt. A Bizottság a közösségi érdek vizsgálata során – amely arra szolgál, hogy megállapítsa, mely tényezőknek tulajdonítható elsőbbség – nem köteles az állami támogatásokra vonatkozó rész számításaihoz hasonló elemzésre forrást biztosítani. Az a tény, hogy a szóban forgó panasz egyszerre vonatkozik állami támogatásokra és erőfölénnyel való visszaélésre, nem akadályozza meg a Bizottságot abban, hogy a panasz két részét külön vizsgálja meg. Az a tény, hogy a Bizottság az állami támogatások tárgyában eljárást indított, és ezzel kapcsolatosan mélyrehatóbb vizsgálatot folytatott, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a panasz erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó részét a panasz e részére alkalmazandó kritériumok szerint közösségi érdek hiányára hivatkozva elutasítsa. A felperesek arra hivatkoznak, hogy felhívták a Bizottság figyelmét az SFMI-Chronopost nagyon magas belső megtérülési mutatóira, valamint a kiugróan magas összegű osztalékfizetésére, és egy tanácsadó társaság által 1996-ban készített jelentésre hivatkoztak, amelyet vitára is bocsátottak. Ezzel kapcsolatosan elegendő megjegyezni, hogy a belső megtérülést és a részvényeseknek kifizetett osztalékokat elemző táblázatok az 1986. és 1992. év, illetve az 1986. és 1991. év közötti időszakra vonatkoznak. Az ezt megelőző, vagy közvetlenül a „GD NET”-határozat elfogadását követő időszakra vonatkozó számadatok nem cáfolják azon megállapítást, miszerint a fenti határozat által engedélyezett összefonódást követően a La Poste-nak már nem állt érdekében kereszttámogatásokat nyújtani. Mindenesetre hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság jogosan támaszkodott arra a tényre, hogy a La Poste 1995 márciusa óta köteles volt azon kötelezettségvállalását betartani, miszerint alvállalkozóként köteles infrastrukturális szolgáltatásait harmadik személyeknek ugyanolyan feltételek mellett nyújtani, mint amelyek mellett hasonló szolgáltatásokat nyújtott az SFMI-Chronopostnak. Ebből azt a következtetést vonhatta le, hogy a kereszttámogatások legkésőbb ezen időpontban megszűntek. Ugyanis gazdaságilag egyáltalán nem indokolt, hogy valamely erőfölényben lévő vállalkozás egy versenyző piacon tevékeny leányvállalatának a hálózatához való hozzájutást alulszámlázza, amennyiben a leányvállalat versenytársainak ugyanolyan hozzáférési feltételeket kell biztosítania. Ezzel kapcsolatosan a felperesek azt sérelmezik a Bizottsággal szemben, hogy nem ellenőrizte, hogy a La Poste betartotta-e e kötelezettségeit. A megtámadott határozatból viszont kitűnik, hogy a Bizottság azzal a kérdéssel fordult a panaszosokhoz, hogy kérték-e a La Poste-ot, hogy nyújtson nekik az SFMI-Chronopost-nak nyújtott szolgáltatásokkal megegyező típusú alvállalkozói szolgáltatásokat, és a panaszosok válaszaiból az derült ki, hogy egyik piaci szereplő sem kívánt élni ezzel a lehetőséggel. E körülmények között a Bizottság által alkalmazott bizonyítási eszközöket megfelelőnek kell tekinteni. Mivel a La Poste kötelezettséget vállalt arra, hogy hálózatához megkülönböztetés-mentes hozzáférést biztosít, ám ezzel egyik vállalkozás sem élt, fel sem merül az a kérdés, hogy a La Poste betartotta-e ezt a kötelezettségét, mivel nem is volt alkalma e kötelezettséget megsérteni. Ráadásul – amint azt a Bizottság a megtámadott határozatban meg is állapította –, a FedEx több olyan szerződést is kötött a Chronopost holding-vállalatával, amelyek 2002-ben léptek hatályba. A felperesek nem állítják, hogy a FedEx-nek nyújtott feltételek az SFMI-Chronopost-nak nyújtott feltételekhez képest diszkriminatívak lennének. A felperesek azt sérelmezik a Bizottsággal szemben az SFMI-Chronopost árpolitikájával kapcsolatban, hogy semmiféle következtetést nem vont le az SFMI-Chronopost által 1994 és 1999 között alkalmazott felfaló, illetve természetellenesen alacsony árakra felhozott példákból. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a felperesek a jelen eljárás keretében nem hivatkoztak arra, hogy az SFMI-Chronopost erőfölényes helyzetben lenne a nemzetközi gyorsposta-szolgáltatások francia piacán. Az SFMI-Chronopost által az e piacon alkalmazott árak tehát nem minősülhetnek erőfölénnyel való visszaélésnek, amennyiben nem állnak semmiféle kapcsolatban az azon piacról származó kereszttámogatásokkal, ahol a La Poste monopolhelyzetben van. A felperesek egyébiránt nem hivatkoznak egyetlen olyan jogalapra sem, amely arra vonatkozna, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban elmulasztotta ellenőrizni, hogy az SFMI-Chronopost által alkalmazott árak megsértették-e az EK 82. cikket, függetlenül attól, hogy léteztek-e kereszttámogatások vagy sem. Ezen túlmenően a felperesek által a jelen eljárásban hivatkozott, 1994-re vonatkozó példa a Belgiumból Dániába, Görögországba, Spanyolországba, Portugáliába és Svájcba küldött csomagokra hivatkozik, és ebből következően az nem is érinti a francia nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási piacot. Ezen túlmenően hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 116. pontjában kifejti, hogy a panaszosok állítása szerint az SFMI-Chronopost az 1991. évben a versenytársak áraihoz igazította saját árait. Ennek keretében el kell utasítani a felperesek azon érvét, miszerint a La Poste által a jogi monopóliumból versenyben álló tevékenység végzéséhez nyújtott jogellenes kereszttámogatás már önmagában is erőfölénnyel való visszaélésnek minősül. Meg kell jegyezni, hogy pusztán az a tény, hogy valamely vállalkozásnak kizárólagos jogot nyújtnak valamely általános gazdasági érdekű szolgáltatás nyújtásának biztosítása érdekében, nem ellentétes azzal, hogy e vállalkozás nyereséget ér el az általa kizárólagosan végzett tevékenységgel, és annak sincs akadálya, hogy tevékenységeit olyan területekre is kiterjessze, amelyeken nem csak e vállalkozás tevékenykedhet (az Elsőfokú Bíróság T-175/99. sz., UPS Europe kontra Bizottság ügyben 2002. március 20-án hozott ítéletének [EBHT 2002., II-1915. o.] 51. pontja). Az a tény, hogy valamely vállalkozás részesedést szerez egy másik vállalkozásban (illetve analógia útján kereszttámogatásokat nyújt az utóbbinak) akkor ütközhet közösségi versenyszabályokba, ha a monopolhelyzetben lévő vállalkozás által erre használt forrás a monopólium tárgyát képező piacon alkalmazott túlzó vagy diszkriminatív árakból, vagy egyéb jogellenes magatartásból származik (a fenti 114. pontban hivatkozott UPS Europe kontra Bizottság ítélet 55. pontja). A jelen esetben a felperesek nem hivatkoznak arra, hogy a La Poste a monopólium tárgyát képező piacon ilyen magatartást tanúsított. Az ítélkezési gyakorlatból nem következik, hogy a kereszttámogatások nyújtása a monopólium tárgyát képező ágazatban, illetve a versenynek kitett ágazatban követett politikáktól függetlenül önmagában erőfölénnyel való visszaélésnek minősül. Még ha a La Poste alul is számlázta az SFMI-Chronopostnak nyújtott szolgáltatásait, ez a magatartás nem állít szükségszerűen akadályokat a versenytársak elé, amennyiben – ahogy azt a felperesek állítják – az SFMI-Chronopost e támogatásokat arra használta fel, hogy nagyon jelentős nyereséget érjen el, illetve magas osztalékot fizessen. A felperesek által állítottakkal ellentétben az a tény, hogy valamely vállalkozás a versenytársaihoz igazítja árait, és jelentős nyereséget ér el, nem képez a versenytársakkal szemben alkalmazható „fegyvert”, mivel az a tény, hogy a vállalkozás ekkora nyereséget ér el, nem befolyásolja azt, hogy az ügyfél milyen szállítót választ. A Bizottság tehát jogosan állapíthatta meg azt, hogy az állítólagos jogsértés megszűnt, amikor az SFMI-Chronopost – a felperesek szerint – a versenytársaihoz igazította árait. A felperesek nem állítják, hogy a versenytársak árai kivételesen alacsonyak lettek volna. Az 1994. évben alkalmazott árakkal kapcsolatos példára vonatkozóan emlékeztetni kell, hogy e példa nem az érintett piacra vonatkozik. Az 1999. évben alkalmazott árakkal kapcsolatos példákra vonatkozóan ki kell emelni, hogy e példák a „GD NET”-határozat meghozatalánál, illetve a La Poste által tett azon kötelezettségvállalás hatályba lépésénél több évvel későbbiek, hogy a hálózatát megkülönböztetés-mentes feltételek között teszi elérhetővé. Nem állapítható meg, hogy az erre az árra vonatkozó példák, valamint a megelőző években esetlegesen kapott kereszttámogatások összefüggnének. A Bizottság továbbá a megtámadott határozat 119. pontjában helyesen hangsúlyozta, hogy nem valószínű, hogy egy vállalkozás több mint egy évtizeden keresztül túlzottan alacsony árpolitikát tarthasson fenn. Az ilyen gyakorlatot következetes módon kell folytatni ahhoz, hogy a versenytársak kiszorításának célkitűzése elérhető legyen. A felperesek nem állították, hogy az SFMI-Chronopost – miután a versenytársaihoz igazította árait – újra és rendszeresen túlzottan alacsony árakat alkalmazott. A fentiek összességére tekintettel a Bizottság jogszerűen ítélhette meg úgy, hogy az állítólagos jogsértés 1991 vége felé megszűnt. A Bizottság a megtámadott határozatban úgy ítélte meg, hogy az állítólagos jogsértést még nem tette közösségi érdekűvé az, hogy öt évig tartott, mivel a jogsértés tizenhárom évvel ezelőtt megszűnt, és nem járt tartós hatással. Ezzel kapcsolatosan a felperesek nem bizonyították sem azt, hogy a Bizottság pontatlan anyagi tényekre támaszkodna, sem azt, hogy nyilvánvaló értékelési hibát vétett volna. Ugyan egy öt évig tartó jogsértés hosszú időtartamúnak minősül, ez nem jelenti azt, hogy a Bizottság nem tagadhatja meg a panasz kivizsgálására vonatkozó közösségi érdeket. Az is elegendő, hogy a Bizottság az állítólagos jogsértés időtartamát a közösségi érdek értékelésénél figyelembe veszi. A felperesek által hivatkozott azon tény, miszerint a Bizottság egy másik ügyben egy kevéssel több, mint két évig tartó jogsértésre vonatkozó aktát kivizsgált, nem jelenti azt, hogy a Bizottság köteles minden más esetben kivizsgálni a hosszabb időtartamú jogsértéseket, mivel minden egyes ügyet az esetre jellemző konkrét körülmények alapján kell értékelni. Mellékesen meg kell jegyezni, hogy még ha a Bizottság azt állapította volna is meg, hogy a jogsértés 1995 márciusától szűnt meg, ez nem jelenti azt, hogy a közösségi érdek értékelése tekintetében olyan értékelési hibát vétett volna, amely indokolná a megtámadott határozat megsemmisítését. A Bizottság a megtámadott határozat 124. pontjában megjegyzi, hogy az állítólagos jogsértést még nem tette közösségi érdekűvé az, hogy öt évig tartott, mivel a jogsértés tizenhárom évvel ezelőtt megszűnt, és nem járt tartós hatással. Ez az érvelés lényegében azon a tényen alapul, hogy az állítólagos jogsértés ugyan hosszú időtartamú volt, ám több éve befejeződött és nem járt tartós hatással, és ez a megállapítás akkor is megállja a helyét, ha a jogsértés 1995-ben szűnt meg. Az a puszta tény, hogy a Bizottság sok évvel a panasz benyújtását követően hozta meg a megtámadott határozatot, nem akadálya annak, hogy a Bizottság a közösségi érdek fennállását azon helyzet alapján értékelje, amely a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában állt fenn. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kell, hogy a Bizottságnak lehetősége volt az 1994. december 30-i elutasító határozat közösségi bíróság előtti megvédésére, továbbá az Elsőfokú Bíróság ezt a határozatot a T-77/95. sz. ügyben hozott ítéletében – az ügy Elsőfokú Bíróság elé történt visszautalását követően – csupán 2000. május 25-én semmisítette meg. Emlékeztetni kell, hogy a Bizottságnak joga volt a megtámadott határozatban úgy ítélni, hogy a jogsértés 1991 körül – vagyis az 1994-es elutasító határozat meghozatalánál sokkal korábban – megszűnt. A közösségi érdek elemzésének körülményei tehát 2000. május 25-e (az 1994. december 30-i elutasító határozat megsemmisítésének időpontja), valamint 2004. november 19-e (a megtámadott határozat elfogadásának időpontja) között nem változtak jelentősen. – Az állítólagos jogsértés hatásainak tartósságáról Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a felperesek a válaszbeadványban új érveket hoztak fel, amelyek arra a tényre vonatkoznak, hogy a Bizottság az állítólagos jogsértések hatásai tartósságának vizsgálata során bizonyos tényezőket helytelenül értékelt, és a felperesek az Encaoua-jelentést az eljárásnak csupán ebben a szakaszában terjesztették elő. Az új érvek az első jogalap második részéhez tartoznak, amely részben a felperesek arra hivatkoznak, hogy a Bizottság helytelenül állapította meg, hogy az állítólagos jogsértéseknek nem volt tartós hatásuk. Ebből következően ezen érvek az eljárási szabályzat 48. cikkének 2.§-a értelmében nem minősülnek új jogalapnak, hanem csupán valamely jogalap kiterjesztésének, amelyet elfogadhatónak kell tekinteni (lásd e tekintetben a Bíróság C-412/05. P. sz., Alcon kontra Bizottság ügyben 2007. április 26-án hozott ítéletének [EBHT 2007., I-3569. o.] 40. pontját). Tekintettel arra, hogy az új érvek előterjesztése elfogadható, az Encaoua-jelentést – mivel ezen új érvek alátámasztására szolgál – figyelembe kell venni, még ha a felperesek az eljárási szabályzat 48. cikkének 1.§-ában meghatározottaknak megfelelően kifejezetten nem is igazolták e bizonyíték-felajánlás késedelmét. Ugyanis amennyiben az új érv elfogadható, az azt előterjesztő fél nem akadályozható meg abban, hogy ezen érv alátámasztására bizonyítékokat nyújtson be. A hatások tartósságára vonatkozó vizsgálat során a Bizottság pusztán azt állapította meg, hogy csupán két kis jelentőségű piaci szereplő vonult ki a piacról. E tekintetben a felperesek az Encaoua-jelentésre hivatkozva azzal érvelnek, hogy több jelentős kivonulás is történt e piacról. Hangsúlyozni kell, hogy e jelentés csupán a FedEx és a CRIE esetét elemzi részletesen. Megjegyzendő, hogy a Bizottság éppen e két társaság piacról történt kivonulását elemezte a megtámadott határozatban. A FedEx esetében a Bizottság megállapította, hogy ugyan e társaság kivonult az Európán belüli gyorsposta-szolgáltatási piacról, 1996-ban megint könnyen beléphetett arra. E körülmények között a Bizottság úgy ítélhette meg, hogy a FedEx részleges és időleges kivonulása nem tekinthető az állítólagos jogsértés tartós hatását bizonyító ténynek. A CRIE kapcsán az Encaoua-jelentés kijelenti, hogy e vállalkozás kivonulása az SFMI-Chronopost által alkalmazott felfaló árakkal függ össze. Eközben megjegyzendő, hogy a Bizottság – a megtámadott határozat 81. pontjában kifejezetten utalva az Encaoua-jelentésre – válaszolt erre az érvre, kifejtve, hogy a CRIE egy információkérésre adott válaszában ettől eltérő okokkal indokolta kivonulását. A Bizottság tehát jogosan támaszkodhatott az információkérésre adott válaszban közölt információkra, mivel a pontatlan információk szolgáltatása büntetés kiszabását vonhatja maga után, továbbá nem tűnt úgy, hogy a CRIE-nek bármiféle érdeke fűződött volna ahhoz, hogy e tekintetben pontatlan információkat nyújtson a Bizottságnak. Ezen túlmenően ki kell emelni, hogy az Elsőfokú Bíróság a megsemmisítés iránti eljárás keretében a megtámadott határozat jogszerűségét vizsgálja felül, ám nincs hatásköre a panasz felülvizsgálatára. Amennyiben a felperesek úgy vélik, hogy a Bizottság által a piacról történt kivonulások vizsgálata során kifejtettek tévesek, reájuk hárul a Bizottság által elkövetett jogi vagy ténybeli hiba megjelölése. Ennek keretében nem elegendő a Bizottság által már a megtámadott határozatban megvizsgált Encaoua-jelentésben kifejtettekre utalni anélkül, hogy kifejtenék, hogy a Bizottság érvelése miért is hibás. A felperesek azon érve kapcsán, miszerint a Bizottság nem vette megfelelően figyelembe, hogy még az olyan gazdaságilag jelentős vállalkozásoknak is, mint az UPS, különösen nehéz betörni és fennmaradni a franciaországi nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási piacon, meg kell állapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 84. pontjában megjegyezte, hogy az UPS 1996-ban újjászervezte a franciaországi tevékenységeit, mivel inkább a nemzetközi piacra akart koncentrálni, ám nem vonult ki a francia nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási piacról. A panaszosok által nyújtott becslések alapján a piaci részesedésekre vonatkozóan összeállított táblázat (lásd a fenti 85. pontot) azt mutatja, hogy az UPS piaci részesedése 1986 és 1996 között még növekedett is. E körülmények között a felpereseknek a UPS-nek az ezen a piacon tapasztalt állítólagos nehézségeire vonatkozó, ám alá nem támasztott állítását el kell utasítani. Ami a kereslet árérzékenységét illeti, a Bizottság a megtámadott határozat 87. és 88. pontjában a FedEx és a DHL által nyújtott tanulmányokat idézte, miszerint az ár képzi a szállítóválasztás során a legfontosabb tényezőt. Ebből arra következtethetett, hogy a francia ügyfelek a gyorsposta-szolgáltató kiválasztásakor rendkívül árérzékenyek. A Encaoua-jelentésben a kereset árrugalmassága és az árverseny fokozott volta között alkalmazott megkülönböztetés kapcsán elegendő megállapítani, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 90. pontjában válaszolt erre az érvre, továbbá a felperesek nem hoztak fel olyan érvet, amely bizonyítaná, hogy a Bizottság ezen érvelés során jogban vagy tényben tévedett volna. Az Encaoua-jelentésben hivatkozott SFMI-Chronoposton belüli visszatérítési rendszer átláthatatlansága kapcsán nem tűnik ki világosan, hogy az átláthatóság hiánya milyen hatással lehetett a kereslet árérzékenységére. Mindenesetre a Bizottság a megtámadott határozat 91. pontjában jogosan hangsúlyozza, hogy egy viszonylag koncentrált piacon az a tény, hogy a szállítók nem ismerik versenytársaik díjtételeit, biztosíték arra, hogy a díjtételek nem a versenyképes szint felett állapodnak meg. A felperesek továbbá arra hivatkoznak, hogy léteznek bizonyos szolgáltató-váltással járó költségek, és a Bizottság nem vette figyelembe az Encaoua-jelentésben hivatkozott SFMI-Chronopost visszatérítési rendszerének hatását, az állandó ügyfelekkel kötött kereskedelmi szerződések létezését, valamint ügyfelek jelentős számú szolgáltató-váltásának hiányát. Az ügyfelek magas arányú szolgáltató-váltásának hiányával kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 96. pontjában megállapította, hogy az 1999 és 2001 közötti három évben a FedEx által szerzett és tőle távozott ügyfelek aránya átlagosan az éves forgalom 22%-át tette ki. A Bizottság ebből arra következtethetett, hogy elég nagyarányú volt az ügyfelek váltakozása, és a felperesek nem tudtak az ennek ellenkezőjét bizonyítani. Az ügyfelek megtartására tett erőfeszítésekkel kapcsolatosan hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság a panaszosok érveire a megtámadott határozat 99. pontjában adott választ, és többek között azt állapította meg, hogy a panaszosok nem bizonyították a szolgáltató-váltással kapcsolatosan felmerülő költségek állítólagos létezését, és ráadásul a saját ügyfeleik megtartására tett erőfeszítéseikkel kapcsolatosan sem szolgáltattak részleteket. Ugyan az Encaoua-jelentés azzal érvel, hogy az alkalmi ügyfelek alpiacát leszámítva léteznek olyan „rövidebb vagy hosszabb időre szóló” szerződések, amelyek olyan kikötéseket tartalmaznak, amelyek kötbérfizetést írnak elő arra az esetre, ha az ügyfél szolgáltatót vált, ám ez az állítás hipotetikus marad, mivel a fenti jelentés csupán ennek lehetőségére hivatkozik, ám nem állítja, hogy az SFMI-Chronopost ténylegesen hosszú távú szerződéseket kötött volna, vagy az ügyfeleket a szolgáltató-váltástól elrettentő kötbér fizetését írta volna elő. Az a tény, hogy valamely szállító jelentős ügyfelei részére engedményeket nyújt, nem jelenti azt, hogy az ügyfeleket akadályozza a szolgáltató-váltásban, amennyiben egy másik szállító jobb árakat kínál, és esetleg az utóbbi szállító is engedményeket ajánl. A felperesek nem hivatkoztak arra, hogy az engedménynyújtás hosszú távú szerződések kötéséhez kapcsolódna. A felperesek arra vonatkozó érve, miszerint az SFMI-Chronopost abból a tényből származó előnye, hogy legalább 1995-ig kizárólagos hozzáféréssel rendelkezett a La Poste hálózatához, emlékeztetni kell, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 101–114. pontjában a sűrű helyi hálózattal rendelkezés szükségességének vizsgálatával foglakozott, és ennek keretében választ is adott a panaszosok azon érvére, miszerint a kizárólagos hozzáférés akadályozta az alkalmi ügyfelek alpiacára való belépést. A felperesek nem hivatkoznak egyetlen olyan hibára sem, amelyet a Bizottság a megtámadott határozat e részében követett volna el. Ezen túlmenően a Bizottság a megtámadott határozat 102. pontjában jogosan hangsúlyozta, hogy a panaszosok nem az SFMI-Chronopostnak a La Poste hálózatához való hozzáférését vitatták, hanem azt, hogy az utóbbi állítólagosan alulszámlázta e hozzáférést. Mivel az SFMI-Chronopostnak a La Poste hálózatához 1995 márciusáig tartó kizárólagos hozzáférése önmagában nem képezte vita tárgyát, e hozzáférés valamely esetleges következménye nem minősülhet az állítólagos jogsértés tartós hatásának. A hozzáférés állítólagos alulszámlázása kapcsán érdemes emlékeztetni, hogy a Bizottság ezen eljárás során jogszerűen vélhette úgy, hogy a kereszttámogatások 1991 körül megszűntek. Ennek kapcsán a felperesek azon általános állítását is el kell utasítani, miszerint a Bizottság nem vizsgálta meg az összes tudomására jutott jogi és ténybeli tényezőt. A fentiekből következően a Bizottság a megtámadott határozatban a panaszosok érveinek vizsgálatából következtetéseket vont le, és a panaszosok által nyújtott dokumentumokat is megvizsgálta. E körülmények között a felperesekre hárul annak feladata, hogy pontosan megjelöljék, hogy kötelezettségét megszegve mely jogi vagy ténybeli tényezőket nem vette figyelembe a Bizottság. Mivel a felperesek azt sérelmezik a Bizottsággal szemben, hogy nem vette figyelembe az erőfölénnyel való visszaélés fő hatását – vagyis azt, amelyik az SFMI-Chronopostot vezetői helyzetbe emelte a piacon, amely helyzetét meg is tartotta –, a Bizottság a megtámadott határozatban kifejtette, hogy az SFMI-Chronopost 1990. évben fennálló piaci részesedése és a 2001. évben fennálló piaci részesedése közötti különbség csupán három százalékpont volt, és ez azt mutatja, hogy e piaci részesedés aligha függhetett az állítólagos visszaéléstől. Ezen túlmenően a megtámadott határozat 66. pontjában arra hivatkozik, hogy ugyan a magánvállalkozások szolgáltatásai iránti kereslet nagyon is árérzékeny volt, és az ügyfelek könnyen válthattak szolgáltatót – amelyet rendszeresen meg is tettek –, ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a régen kialakult állítólagos versenyellenes magatartás továbbra is hatással lehet a piacra. Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy még ha fel is tesszük, hogy az SFMI-Chronopost 1986 és 1990 közötti gyors növekedése az állítólagos jogsértéssel függ össze, ez nem jelenti szükségszerűen, hogy az SFMI-Chronopost megtámadott határozat elfogadásának idején tanúsított magatartása a kezdeti időszakban elért fejlődéssel bármiféle összefüggésben van. A jelen ügy körülményei között – amikor is a Bizottság azt állapította meg, hogy az ügyfelek nagyon árérzékenyek, a szolgáltató-váltás nem ütközött akadályokba, csupán két kis jelentőségű piaci szereplő vonult ki a piacról, valamint a felperesek semmiféle okozati összefüggést nem tudtak kimutatni a piacról történt kivonulások és az állítólagos visszaélés között –, hogy a Bizottság nem vétett értékelés hibát, amikor megállapította, hogy az SFMI-Chronopost megtámadott határozat elfogadása idején fennálló piaci részesedése nem minősült az állítólagos jogsértés tartós hatásának. Miután a Bizottság megállapította, hogy melyek az érintett piac jellemzői, nyugodtan ítélhette úgy, hogy a piac megtámadott határozat elfogadásakor fennállt szerkezete az akkor érvényes versenyhelyzetből eredt, és nem a több évvel azelőtt esetleges nyújtott kereszttámogatásokból. A felperesek nem hivatkoztak arra, hogy 1991 után az SFMI-Chronopost teljesen kiiktatta volna az árversenyt azzal, hogy folyamatosan a versenytársai által alkalmazott árakhoz igazította volna saját árait. A Bizottság továbbá nyugodtan támaszkodhatott arra a tényre is, hogy az SFMI-Chronopost 1990-es és 2001-es piaci részesedése közötti különbség elenyésző volt annak bizonyításához, hogy az SFMI-Chronopost piaci részesedése a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában más meghatározó tényezőktől függött, mint valamely állítólagosan részére nyújtott múltbeli kereszttámogatásoktól. A felperesek azon érvével kapcsolatosan, miszerint a Bizottság figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a gyorsposta-szolgáltatási piac a ’90-es években fejlődő piac volt, a felperesek nem tisztázták, hogy a Bizottságnak ebből milyen következtetést kellett volna levonnia. Mivel a piac ebben az időben fejlődésben volt, tehát állandóan változott, még kevéssé tűnik valószínűnek, hogy a piac megtámadott határozat elfogadásának időpontjában fennálló szerkezete a korábban állítólagosan elkövetett jogsértéssel összefüggjön. Hangsúlyozni kell, hogy még ha fel is tennénk, hogy a Bizottság azt állapítja meg, hogy a kereszttámogatások 1995-ben szűntek meg, ez sem cáfolná a Bizottság fenti tárgyra vonatkozó érvelését. A piaci részesedéseket bemutató táblázat azt mutatja, hogy az SFMI-Chronopost részesedése 1990 és 1996 között csökkent, majd 1996 és 2001 között három százalékponttal nőtt. Még ha fel is tesszük, hogy a jogsértés 1995-ben szűnt meg, az SFMI-Chronopost éppen abban időszakban veszített a piaci részesedéséből, amely egybeesett az állítólagos jogsértéssel (1990–1996), és ezen időszakot követően (1996 és 2001 között) nőtt újra a piaci részesedése. Ilyen körülmények között, valamint a piaci jellemzőkre tekintettel, a Bizottság joggal ítélhette meg úgy, hogy az SFMI-Chronopostnak a megtámadott határozat időpontjában fennálló részesedése nem volt a múltban állítólagosan elkövetett jogsértéssel magyarázható, tehát az állítólagos jogsértés nem is járt tartós hatással. Ezen túlmenően hangsúlyozni kell, hogy valamely állítólagos jogsértés tartós hatásai nem mindig teszik a panasz vizsgálatát közösségi érdekűvé. A Bíróság a fenti 13. pontban hivatkozott 1999. március 4-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet 96. pontjában azt rótta fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy nem bizonyosodott meg afelől, hogy a Bizottság ellenőrizte-e, hogy a versenyellenes hatások nem voltak tartósak, és hogy adott esetben e hatások nem teszik-e közösségi érdekűvé a szóban forgó panaszt. A megtámadott határozat 131. és 132. pontjában – amely a panasz vizsgálatához fűződő közösségi érdek fennállásának vizsgálatával foglalkozik – a Bizottság kifejtette, hogy a piac 1986-hoz képest nem vált lényegesen koncentráltabbá 2001-ben, és hogy a Herfindahl-Hirschmann index majdnem változatlan maradt. Ezt a megállapítást nem cáfolja meg a felperesek azon érve, miszerint az SFMI-Chronopost magas piaci részesedéssel történt piacra lépését követően a Bizottságnak arra kellett volna számítania, hogy e koncentráció jelentősen csökken. A felperesek fenntartják, hogy ugyan az SFMI-Chronopost piacra lépését követően a piaci koncentráció nem csökkent, ám az utóbbi vállalkozást bőven kárpótolta több piaci szereplő kivonulása is. E tekintetben ki kell emelni, hogy az a tény, hogy a Herfindahl-Hirschmann index szinte változatlan maradt, azt mutatja, hogy a piac – két kisméretű piaci szereplő kivonulása ellenére – általánosságban nem lett kevésbé versengő. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy az SFMI-Chronopost piacra való belépésének nem volt negatív hatása e piacra, illetve hogy semmiféle okozati összefüggés nem mutatható ki e piaci szereplők kivonulása és az SFMI-Chronopost magatartása között. Ezen túlmenően – amint azt a Bizottság a megtámadott határozat 133. pontjában helyesen állítja – a panaszosok nem bizonyították, hogy egy olyan piac, amelyen két nagy piaci szereplő tevékenykedik, kevésbé versengő, mint az olyan piac – mint amilyen a franciaországi piac volt az SFMI-Chronopost piacra lépése előtt –, amelyen csupán egy vezető piaci szereplő létezik. Ám még ha fel is tesszük, hogy az SFMI-Chronopostnak a megtámadott határozat elfogadása időpontjában fennálló piaci részesedése, valamint az állítólagos jogsértés közötti okozati összefüggés bizonyított, a Bizottság akkor is úgy ítélhette, hogy tekintettel az érintett piac általános helyzetére – amely nem vált kevésbé versengővé – e tartós hatás miatt még nem fűződött közösségi érdek a panasz vizsgálatához. – Az állítólagos jogsértés súlya A felperesek azt sérelmezik, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban nem az iránymutatásban meghatározott szempontok alapján minősítette az állítólagos jogsértés súlyát. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Bizottság a hozzá benyújtott panaszok tekintetében mérlegelési jogkörrel rendelkezik annak meghatározása tekintetében, hogy mely tényezőknek tulajdonít elsőbbséget. Ennélfogva amennyiben a Bizottság valamely panaszt közösségi érdek hiányában elutasító határozatában azt állapítja meg, hogy a jogsértés megszűnt, és nincsenek tartós hatásai, valamint bizonyítja, hogy a panaszban bejelentettek alapján figyelembe vette a jogsértések időtartamát és súlyát, e panaszt akkor is elutasíthatja, ha a jogsértések hosszan tartottak és meglehetősen súlyosak voltak, feltéve, hogy e megállapítását nem anyagilag pontatlan tényekre alapozza, és nem követ el nyilvánvaló értékelési hibát. A Bizottság azon kötelezettsége, hogy a közösségi érdek értékelése érdekében figyelembe kell vennie a jogsértés súlyát, nem akadályozza meg abban, hogy e súlyosságot az iránymutatásban szereplő „absztrakt” szempontok alapján minősítse. A jelen ügyben a Bizottság megfelelően figyelembe vette az állítólagos jogsértés súlyát. A megtámadott határozat 137. pontjában ugyanis kijelentette, hogy „[m]ivel nincs bizonyíték arra, hogy a jogsértés ténylegesen a konkrét vagy potenciális versenytársak kiszorításához vezetett volna, nehéz megállapítani, hogy e jogsértés olyan rendkívüli súlyú lett volna, amely indokolja egy olyan potenciális jogsértés mélyebb vizsgálatát, amely régóta megszűnt, és amely nem gyakorolt tartós hatásokat a piacra”. Ebből az következik, hogy a Bizottság az állítólagos visszaélés „konkrét” súlyát annak a piacra gyakorolt hatása szempontjából vette figyelembe. Azon megállapítás, miszerint nem bizonyította, hogy a jogsértés a versenytársak kiszorításához vezetett volna, nem csupán a tartós hatásokra vonatkozik, hanem a jogsértés időpontjában fennállt hatásokra is. Ugyan a Bizottság a megtámadott határozat 79. pontjában csak azt fejtette ki, hogy „1991 óta” kevés kivonulás történt a piacról, megállapítandó, hogy a felperesek nem hivatkoztak arra, hogy a Bizottság nem vette figyelembe az 1986 és 1991 között történt piacról való kivonulásokat. Ráadásul az Elsőfokú Bíróság által a tárgyalás során feltett, az 1986 és 1991 közötti esetleges piacról való kivonulásokra vonatkozó kérdésre válaszolva a felek nem jelezték, hogy a Bizottság által a megtámadott határozat piacról való kivonulásokról szóló részében bizonyos társaságok megvizsgált példáin felül más társaságok is kivonultak volna. A Bizottság az azon megállapítással kapcsolatos érvelésében, miszerint nem álltak fenn tartós hatások, illetve a panasz kivizsgálásához fűződő érdek, figyelembe vette az állítólagos jogsértés jellemzőit. A felperesek sem azt nem bizonyították, hogy a Bizottság megállapítását anyagilag pontatlan tényekre alapozza, sem azt, hogy figyelmen kívül hagyta volna az állítólagos jogsértés súlyát. A felperesek azon érvével kapcsolatosan, miszerint a Bizottság teljesen figyelmen kívül hagyta azt, hogy a panaszosok között majdnem az összes érintett piaci szereplő szerepel, ki kell emelni, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 128. pontjában kifejtette, hogy a panaszosok száma soha nem számított a közösségi érdek értékelésének szempontjai közé, és hogy a torzításmentes versenyhelyzet már egyébként is biztosított volt. A felpereseknek a fenti 14. pontban hivatkozott 2000. május 25-i UFEX és társai kontra Bizottság ítéletre való hivatkozása nem releváns. Az Elsőfokú Bíróság ezen ítélet 52. pontjában kifejtette, hogy a Bizottság feladata az érintett piacon tevékeny francia piaci szereplők nagy részét képviselő szervezet által benyújtott panaszt előterjesztését követően az volt, hogy biztosítsa a torzításmentes versenyt. Ebből nem lehet arra következtetni, hogy a panaszosok száma olyan tényező, amely közösségi érdeket tulajdonít a panasz kivizsgálásának. Meg kell állapítani tehát, hogy a Bizottság nem vétett nyilvánvaló értékelési hibát, amikor a megtámadott határozatban vitatta ezt az érvet. A felpereseknek az érintett piac közösségi léptékére vonatkozó érvét (lásd a fenti 94. pontot) a második jogalap harmadik részének vizsgálata során fogjuk megvizsgálni, és elutasítani (lásd az alábbi 158. pontot). E fentiekből következően az első jogalap második részét el kell utasítani. Tekintettel arra, hogy a Bizottságnak az állítólagos jogsértések időtartamára, valamint súlyára vonatkozó értékelése nem hibás, az első jogalap első részét is el kell utasítani. A Bizottság azon tévedése, miszerint úgy vélte, hogy az állítólagos jogsértés súlyát és időtartamát nem köteles figyelembe venni, nem befolyásolta a határozat rendelkező részét, és ennek alapján az Elsőfokú Bíróság nem semmisítheti meg a megtámadott határozatot. A Bizottságnak a nemzeti bíróságokhoz viszonyított, a közösségi érdek fennállásának vizsgálatával kapcsolatos nyilvánvalóan és szándékosan tévesen értelmezett szerepére vonatkozó harmadik részről A megtámadott határozat összefoglalása A Bizottság a megtámadott határozat 153. pontjában emlékeztet, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint azon tény, hogy valamely nemzeti bíróság, illetve nemzeti hatóság előtt már eljárás indult valamely megállapodás, illetve magatartás EK 81. cikknek és EK 82. cikknek való megfelelősége tárgyában, olyan tényező, amelyet a Bizottság az üggyel kapcsolatos közösségi érdek értékelésekor figyelembe vehet (az Elsőfokú Bíróság T-5/93. sz., Tremblay és társai kontra Bizottság ügyben 1995. január 24-én hozott ítéletének [EBHT 1995., II-185. o.] 62. pontja). A Bizottság úgy ítéli meg, hogy az állítólagos jogsértések súlypontja Franciaországban van, mivel e jogsértések hatásai ténylegesen e területre korlátozódnak (a megtámadott határozat 156. pontja). Továbbá hangsúlyozza, hogy a panaszosoknak jogaikat a nemzeti bíróságok, illetve a francia versenyhatóság előtt is módjukban áll érvényesíteni. A Bizottság úgy véli, hogy ezen ügy megoldására a nemzeti fórumok jobban megfelelnek (a megtámadott határozat 159. pontja). A felek érvei A felperesek fenntartják, hogy a Bizottság tévesen ítélte úgy, hogy az állítólagos jogsértés súlypontja Franciaországban van, és hogy e jogsértések hatásai e területre korlátozódnak. Arra hivatkoznak, hogy a Bizottság nem hagyhatta volna figyelmen kívül a francia versenytanács meglehetősen világos álláspontját, miszerint az utóbbi úgy ítélte meg, hogy nem rendelkezik e tárgyban hatáskörrel, és azt a következtetést vonta le, hogy a Bizottságnak – amelyhez ezen ügyben panaszt nyújtottak be – kell vizsgálatot folytatnia. A francia versenytanács – 1990 óta saját eljárását többször is felfüggesztve – mindig is azt állította, hogy szerinte ez az ügy lényegénél fogva közösségi érdekű. Egyébiránt a tribunal de commerce de Paris (párizsi kereskedelmi bíróság) is azt mondta ki – amikor a panasz erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó részével kapcsolatosan felfüggesztette eljárását –, hogy úgy ítéli meg, hogy a Bizottság megfelelőbb fórum az e tárgyban való döntésre. A Bizottság hangsúlyozza, hogy a panasz a francia nemzetközi gyorsposta-szolgáltatási piacra vonatkozik, és hogy e termék földrajzi piaca országosnak minősül. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a felek számára köztudott, hogy a panasz nem tartozik a Bizottság kizárólagos hatáskörébe. Amikor a Bizottság és a nemzeti hatóságok megosztott hatáskörrel rendelkeznek, a Bizottság nem köteles az állítólagos jogsértés létezésével vagy annak hiányával kapcsolatosan vizsgálatot folytatni, illetve végleges döntést hozni (a fenti 14. pontban hivatkozott 2000. május 25-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet 38. pontja, valamint a hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel kapcsolatosan az, hogy a francia versenytanács úgy ítélte meg, hogy nem rendelkezik hatáskörrel az ügy kivizsgálására, nem releváns. A versenytanácsnak az állítólagos jogsértésre vonatkozó panasz kivizsgálására ugyanúgy volt hatásköre, mint a Bizottságnak, továbbá a francia bíróságok is hatáskörrel rendelkeznek az EK 82. cikk megsértése miatti kártérítés megítélésére. El kell utasítani a felperesek azon érvét, miszerint ahhoz hasonló helyzetben vannak, mintha a Bizottságnak kizárólagos hatásköre lenne. Amennyiben a felperesek nem elégedettek azzal, amilyen módon a nemzeti versenyhatóságok, illetve bíróságok figyelembe vették jogaikat, az utóbbiak feladata, hogy e szervekkel szemben megtegyék a szükséges lépéseket, illetve kivizsgálják az előttük nyitva álló nemzeti jogorvoslati lehetőségeket. A nemzeti hatóságok, illetve bíróságok azon szubjektív hozzáállása, miszerint a Bizottság megfelelőbb fórum az e tárgyban való döntésre – még ha e megállapítás alapos is – nem kötelezheti a Bizottság arra, hogy úgy vizsgálja meg a panaszt, mintha az ügy az ő kizárólagos hatáskörébe tartozna. A felperesek által a Bizottság és az nemzeti bíróságok közötti az EK-Szerződés 81. és 82. cikkének alkalmazására vonatkozó együttműködésről szóló közlemény (HL 2004., C 101., 54. o.) 12. és 13. pontjára tett hivatkozás kapcsán ki kell emelni, hogy e pontok annak elkerülését célozzák, hogy a nemzeti bíróság olyan döntést hozzon, amely ellentétes valamely bizottsági határozattal. Amennyiben a nemzeti bíróság annak érdekében függeszti fel eljárását, hogy elkerülje, hogy a saját döntése és a Bizottság által hozandó határozat között esetleg ellentét merüljön fel, és utána a Bizottság úgy határoz, hogy a panaszt közösségi érdek hiánya miatt elutasítja – amint azt a Bizottság a megtámadott határozat 160. pontjában helyesen emeli ki –, a nemzeti eljárást újra lehet indítani, legkésőbb akkor, amikor a panaszt elutasító határozat jogerőre emelkedik. Ezzel kapcsolatosan el kell utasítani a fent hivatkozott közlemény felperesek általi értelmezését, miszerint a Bizottság köteles elsőbbségben részesíteni az ügyet, amennyiben a nemzeti bíróság ebben az ügyen felfüggeszti eljárását. A fent hivatkozott közlemény 12. pontja a következőképpen hangzik: „[a] Bizottság a maga részéről igyekszik elsőbbségben részesíteni azokat az ügyeket, amelyekben a 773/2004/EK bizottsági rendelet 2. cikkének (1) bekezdése értelmében indított eljárást, és amely ügyeket a nemzeti bíróságok ezen indokból felfüggesztettek, különösen amennyiben valamely polgári jogi jogvita kimenetele függ a Bizottság döntésétől”. Elegendő megállapítani, hogy a felperesek nem hivatkoztak arra, hogy a Bizottság az általa az EK-Szerződés 81. és 82. cikke alapján folytatott eljárásokról szóló 2004. április 7-i 773/2004/EK bizottsági rendelet 2. cikkének (1) bekezdése (HL L 123., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 81. o.) szerinti eljárás megindításáról határozott volna. A fent hivatkozott cikk (3) és (4) bekezdéséből kitűnik, hogy sem a vizsgálati hatáskör gyakorlásához, sem a panasz elutasításához sincs szükség az eljárás megindítására. A felperesek ráadásul abból a tényből próbálnak érvet kovácsolni, hogy a Bizottság együttműködött a francia versenytanáccsal, valamint az utóbbi aktáiba betekintett. Ez az együttműködés mindemellett nem keletkeztet kizárólagos hatáskört a Bizottság számára, és nem is előlegezi meg azt, hogy a Bizottság az ügy közösségi érdekű jellegét megállapító határozatot hoz. A felperesek azon érvével kapcsolatosan, miszerint a Bizottság helytelenül ítélte úgy, hogy az állítólagos jogsértések súlypontja Franciaországban van, és hogy e jogsértések hatásai e területre korlátozódnak, meg kell állapítani, hogy a Bizottság a közösségi érdekkel kapcsolatos érvelését nem csupán a jogsértések súlypontjára alapozza, vagy arra a tényre, hogy a francia bíróságok előtt ez ügyben eljárások indultak. A Bizottság először is azt állapította meg, hogy az állítólagos jogsértések megszűntek, és hogy e jogsértéseknek nem voltak tartós hatásai, aztán a panasz megvizsgálásához fűződő közösségi érdek értékelése keretében több tényezőt is megvizsgált. A Bizottság érvelése szempontjából nem lényeges azon állítása, miszerint az állítólagos jogsértések hatásai ténylegesen Franciaország területére korlátozódtak. A Bizottság nem vétett nyilvánvaló értékelési hibát azzal, hogy közösségi érdek értékelése keretében figyelembe vette azt a tényt, hogy az állítólagos jogsértések hatásai leginkább Franciaországban voltak érzékelhetők, és hogy a panaszosoknak módjukban állt jogaikat a nemzeti bíróságok előtt érvényesíteni. Ennélfogva nem szükséges érdemben vizsgálni azt a kérdést, hogy a jelen ügyben a jogsértések hatásai valóban Franciaország területére „korlátozódtak-e”. Ennek keretében a felperesek az érintett piac közösségi léptékére vonatkozó érvét is el kell utasítani (lásd a fenti 94. pontot). Mivel a Bizottság és a nemzeti versenyhatóságok hatásköre megosztott, valamely piac közösségi léptéke nem kötelezi a Bizottságot arra, hogy az adott ügyben megállapítsa a jogsértés súlyát, illetve a közösségi érdek fennállását. Ennélfogva az első jogalap harmadik részét el kell utasítani. Az arra vonatkozó negyedik részről, hogy a Bizottság azzal, hogy a megtámadott határozat 167. pontjában a közösségi érdek állítólagos hiánya miatti elutasítás indokolása miatt az ügy állami támogatásokra vonatkozó részére utal vissza, megsérti a jóhiszeműség elvét, illetve a közösségi intézmények közötti jóhiszemű együttműködés elvét (EK 10. cikk) A megtámadott határozat összefoglalása Annyiban, amennyiben releváns az első jogalap negyedik részének, valamint a második jogalap érdemi megoldása szempontjából, a megtámadott határozat a következő észrevételeket tartalmazza. A Bizottság a megtámadott határozat 162–168. pontjában tárgyalja a vizsgálat megkövetelt részletességének kérdését, valamint annak valószínűségét, hogy megállapítja a jogsértés fennállását. Ennek keretében azzal érvel, hogy ahhoz, hogy a jelen ügyben megállapítsa az erőfölénnyel való visszaélést, köteles lenne ellenőrizni, hogy a La Poste által az SFMI-Chronopost alvállalkozóként nyújtott infrastrukturális szolgáltatásaiért kiszámlázott díjak legalább a szolgáltatásnyújtás inkrementális költségeivel (vagyis azokkal a költségekkel, amelyek kizárólag egy bizonyos szolgáltatás nyújtásához kötődnek, és amelyek egyből megszűnnek, ha a szóban forgó szolgáltatásnyújtás megszűnik) egyenértékűek, és hogy ennek ellenőrzéséhez szükség lenne a La Poste által az állítólagos jogsértés időtartama alatt az SFMI-Chronopostnak nyújtott minden egyes infrastrukturális szolgáltatás inkrementális költségének megállapítására. Tekintettel arra, hogy a La Poste 1986 és 1991 között nem vezetett e tevékenységekre vonatkozóan analitikus könyvelést, a Bizottság szerint „rendkívül nehéz [lenne e feladatot] jogilag kielégítő pontossággal elvégezni” (a megtámadott határozat 164. pontja). A panaszosok azon érvére válaszul, miszerint a francia Cour des comptes (Számvevőszék) végigelemezte és kiigazította a La Poste 1991 és 2002 közötti könyvelését, a Bizottság kijelenti, hogy „[m]indemellett kizárt, hogy egy ilyen kiigazítás – amely a Számvevőszék feladata, és a közpénzek feletti felügyelet gyakorlása szempontjából releváns és elégséges – lehetővé tegye, hogy a Bizottság a jogilag megkövetelt módon tudja bizonyítani a[z EK] 82. cikk megsértését” (a megtámadott határozat 165. pontja). A Bizottság a megtámadott határozat 167. pontjában a következőket fejti ki: „[A] Bizottságnak az „állami támogatások”-ügyben mindenképpen elemeznie kell, hogy a La Poste Chronopost nevű leányvállalatának kereszttámogatásokat nyújtott-e vagy sem (amely kérdés pillanatnyilag az [Elsőfokú Bíróság] elé került visszautalásra). Ezen körülmények között az [EK] 82. cikkel kapcsolatos elemzés azt jelentené, hogy a Bizottságnak meg kellene ismételnie a munkáját.” A Bizottság úgy véli, hogy a kereszttámogatások állami támogatásokra vonatkozó szabályok keretében történő elemzése megfelelőbb lenne, mivel az magában foglalhatná az összes bejelentett magatartást – ideértve azokat az adózási és vámkedvezményeket, amelyekben az SFMI-Chronopost részesülhetett. A felek érvei A felperesek azzal érvelnek, hogy a Bizottság a panasz közösségi érdek hiányában történő elutasítását arra a tényre alapozza, hogy az állami támogatásra vonatkozó panasz szempontjából kellene megvizsgálnia, hogy voltak-e kereszttámogatások vagy sem. A megtámadott határozat 167. pontjának ez az egyetlen lehetséges értelmezése. Amennyiben a Bizottság azt akarta mondani, hogy e kérdést csak akkor kell megvizsgálnia, ha az Elsőfokú Bíróság az EK 87. és EK 88. értelmében megsemmisíti az 1997-es határozatot, akkor ez az érv teljesen irreleváns a panasznak a közösségi érdek hiánya miatti elutasításának indokolása tekintetében. A felperesek úgy vélik, hogy a Bizottság ezzel az érveléssel eltávolodik az általa az Elsőfokú Bíróság fenti 21. pontban hivatkozott 2000. december 14-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet, valamint a fenti 23. pontban hivatkozott 2006. június 7-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet meghozatalához vezető eljárások során védett álláspontjától. A Bizottságnak a megtámadott határozat 167. pontban kifejtett álláspontja ennélfogva a jóhiszeműség elvének, valamint az Elsőfokú Bírósággal való jóhiszemű együttműködés nyilvánvaló megsértésének minősül, és ebből következően az EK 10. cikkbe ütközik, amely rendelkezés az ítélkezési gyakorlat értelmezése szerint az intézmények közötti viszonyokra is alkalmazandó. A Bizottság érvelése, amely az elutasító határozatot egy jövőbeli esetleges eseményre alapozza (vagyis arra, hogy a fenti 23. pontban hivatkozott 2006. június 6-i UFEX és társai kontra Bizottság ítélet meghozatalához vezető eljárásban megtámadott állami támogatásokkal kapcsolatos részre vonatkozó határozatot az Elsőfokú Bíróság megsemmisíti), jogilag nem indokolható. A Bizottság vitatja a felperesek érveit. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy a felperesek érvelése ellentmondásos. Egyfelől kijelentik, hogy a Bizottság a megtámadott határozat 167. pontjában úgy ítélte meg, hogy az állami támogatásokra vonatkozó rész keretében mindenképpen meg kell vizsgálnia a kereszttámogatásokat, és nem csak abban az esetben, ha az Elsőfokú Bíróság az 1997-es határozat ezzel kapcsolatos részét megsemmisíti. Másfelől pedig azt állítják, hogy a Bizottság a megtámadott határozatot egy jövőben esetlegesen bekövetkező eseményre – vagyis arra, hogy az Elsőfokú Bíróság meg fogja semmisíteni a 1997-es határozatot – alapozza. Mindenesetre a Bizottságnak a megtámadott határozatban kifejtett azon érve, miszerint „mindenesetre az »állami támogatások«-ügyben elemeznie kell, hogy a La Poste Chronopost nevű leányvállalatának kereszttámogatásokat nyújtott-e vagy sem (amely kérdés pillanatnyilag az [Elsőfokú Bíróság] elé került visszautalásra)”, nem jelenti azt, hogy a Bizottság tovább akarta volna vizsgálni az állami támogatásokkal kapcsolatos ügyre vonatkozó részt, még akkor sem, ha az Elsőfokú Bíróság jóváhagyta volna az állami támogatás hiányát megállapító határozatot. Amint azt a Bizottság helyesen hangsúlyozza, ez a mondat csupán azt jelenti, hogy a kereszttámogatások fennállásának kérdése az állami támogatásokra vonatkozó panasz részét képezi, és ezért e panasz keretében kell azt megvizsgálni. A Bizottság választhatott úgy, hogy a kereszttámogatásokat csupán az állami támogatásokra vonatkozó panaszt érintő rész keretében vizsgálja meg. A megtámadott határozatban először is megállapította, hogy a jogsértés megszűnt, és hogy e jogsértés nem járt tartós hatással, majd a közösségi érdek fennállásának vizsgálata során több tényezőt is elemzett. Végül arra a következtetésre jutott, hogy nem áll fenn a panasz kivizsgálásához fűződő közösségi érdek, még akkor sem, ha az állítólagos jogsértéseket valóban elkövették. A Bizottság – mivel nem volt köteles megállapítani, hogy a jogsértés megtörtént-e vagy sem – nyugodtan hivatkozhatott arra a tényre, hogy a kereszttámogatások létének kérdését az állami támogatásokra vonatkozó rész keretében fogja megvizsgálni. Nem volt köteles sem arra, hogy az erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó rész vizsgálatát az állami támogatásokra vonatkozó jogerős bírósági ítélet meghozataláig felfüggessze, sem arra, hogy az utóbbi részre vonatkozó 1997-es határozat érvelését a megtámadott határozat erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó részében megismételje. Ez az ismétlés ugyanis a munka megkettőződését jelentette volna, mivel ugyanazokat a kérdéseket két párhuzamos ügyben is meg kellene vizsgálnia, amennyiben az erőfölénnyel való visszaélés miatti panasz elutasítására vonatkozó határozat megtámadásra kerül. Végül az a kérdés, hogy voltak-e vagy sem kereszttámogatások, nem meghatározó a Bizottság megtámadott határozatban kifejtett érvelése tekintetében, mivel e határozat más indokok alapján állapította meg a közösségi érdek hiányát. Az arra való utalás, hogy a kereszttámogatások létét vagy nemlétét az állami támogatásokra vonatkozó rész keretében fogja elemezni, nem tekinthető a jóhiszeműség, illetve a közösségi intézmények közötti jóhiszemű együttműködés elve megsértésének. Amint azt a Bizottság helyesen hangsúlyozza, nem is olyan érvről van szó, amelyre a Bizottság az érvelésében támaszkodott. Ebből következően az első jogalap negyedik részét, illetve az első jogalap egészét el kell utasítani. 2. A megtámadott határozat két lényeges elemének indokolásában felmerült ellentmondásra vonatkozó második jogalapról A felek érvei A felperesek úgy vélik, hogy a megtámadott határozat nem tartalmaz megfelelő indokolást, illetve az indokolásban felmerülő ellentmondás annak valamely lényeges elemét érinti. Arra hivatkoznak, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozat 165. pontjában foglalt állítása, miszerint kizárt, hogy a francia Cour des comptes által végzetthez hasonló kiigazítás lehetővé tegye, hogy a Bizottság a jogilag megkövetelt módon tudja bizonyítani az EK 82. cikk megsértését, nem került indokolásra. A Bizottság egyáltalán nem adott magyarázatot arra, hogy mi volt az állítólagos különbség azon számítások között, amelyeket ő készített volna, illetve azok között, amelyeket a francia Cour des comptes ténylegesen elvégzett. Ezen túlmenően a felperesek úgy vélik, hogy a megtámadott határozat kettős ellentmondást tartalmaz. Egyrészről a Bizottság a megtámadott határozat 167. pontjában (lásd a fenti 163. pontot) a hivatkozott határozat 164. pontjával ellentétben (lásd a fenti 161. pontot) elismeri, hogy tökéletesen módjában állt volna a La Poste költségfedezeti szintjét ellenőrizni. Másrészről a Bizottság a megtámadott határozat 167. pontjában – a hivatkozott határozat 164. pontjával ellentétben – kijelenti, hogy nem azért nem ellenőrizte a La Poste költségfedezeti szintjét az EK 82. cikk értelmében, mert arra nem volt képes, hanem inkább azért, mert az a Bizottság munkájának megkettőződésével járt volna, tehát beismeri, hogy e számítást az állami támogatásokra vonatkozó rész tekintetében el kellett végeznie. A felperesek úgy vélik, hogy ez olyan ellentmondás, amely az indokolás hiányának minősül. A Bizottság vitatja a felperesek érveit. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a valamely panasszal kapcsolatos vizsgálat megindításához fűződő közösségi érdek értékelésénél a Bizottságnak az adott ügy körülményeit, és különösen a hozzá benyújtott panaszban előadott ténybeli és jogi elemeket kell figyelembe vennie. A Bizottságnak különösen az a feladata, hogy mérlegelje az állítólagos jogsértésnek a közös piac működésével kapcsolatos jelentőségét, a jogsértés fennállása bizonyíthatóságának valószínűségét, valamint a szükséges vizsgálati intézkedések terjedelmét arra figyelemmel, hogy a legkedvezőbb feltételek mellett tudja ellátni az EK 81. cikk és EK 82. cikk betartásával kapcsolatos ellenőrző feladatkörét (az Elsőfokú Bíróság T-24/90. sz., Automec kontra Bizottság ügyben 1992. szeptember 18-án hozott ítéletének [EBHT 1992., II-2223. o.] 86. pontja; a fenti 148. pontban hivatkozott Tremblay és társai kontra Bizottság ítélet 62. pontja, valamint a T-185/96., T-189/96. és T-190/96. sz., Riviera Auto Service és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1999. január 21-én hozott [EBHT 1999., II-93. o.] 46. pontja). Ennélfogva az a tény, hogy rendkívül nehéz a jogilag megkövetelt módon bizonyítani valamely jogsértés létezését ahhoz, hogy a Bizottság e jogsértést megállapító határozatot hozhasson, olyan tényező, amelyet a Bizottság a közösségi érdek értékelésénél jogosult figyelembe venni. A felperesek a jelen ügyben nem vitatják, hogy a Bizottság által a megtámadott határozat 164. és 165. pontjában tett azon észrevételek, miszerint az SFMI-Chronopost könyvelését 1986-tól kezdve teljes mértékben ki kellett volna igazítani annak érdekében, hogy a költségfedezet szintje megállapítható legyen, és hogy a La Poste 1986 és 1991 között nem vezetett e tevékenységekre vonatkozóan analitikus könyvelést (még ha a felperesek azzal is érvelnek, hogy az analitikus könyvelés legalább 2001-ig fennállt). A Bizottság azon érve, miszerint a francia Cour des comptes által végzett kiigazítás nem teszi számára lehetővé, hogy a jogilag megkövetelt módon bizonyítani tudja az EK 82. cikk megsértését, megfelelően indokolt, mivel a Bizottság a francia Cour des comptes feladata – vagyis a közpénzek feletti felügyelet gyakorlása – és a hasonló jogsértések létezésének vizsgálata során a Bizottságra ruházott feladat közötti különbségre utal. Tulajdonképpen nem teljesen világos, hogy a Cour des comptes-nak tulajdonképpen miért kellett értékelnie a La Poste által az SFMI-Chronopost részére nyújtott minden egyes infrastrukturális szolgáltatás inkrementális költségét ahhoz, hogy a közpénzek felhasználásával kapcsolatos felügyeleti feladatkörét gyakorolni tudja. A felperesek a francia Cour des comptes jelentésének csupán a kivonatát, illetve abból egy oldalt mutattak be. Az a tény, hogy feltüntetik annak az internetes oldalnak a címét, amelyen e jelentést közzétették, nem egyenlő a teljes jelentés benyújtásával. Mindenesetre a felperesek nem jelölték meg, hogy e jelentés mely egyéb részeiből következtethetnénk arra, hogy a Cour des comptes által végzett kiigazítás megfelelően bizonyíthatja az EK 82. cikk megsértését. A jelentés aktába került oldalából az következik, hogy a Cour des comptes analitikus könyvelési módszerekkel azt számította ki, hogy a belső szolgáltató által működtetett csomagküldő tevékenység eredményei 1998 és 2002 között negatívak voltak. Mindemellett a végzett számítás részleteit nem mutatta be. E körülmények között a Bizottság helyesen gondolhatta úgy, hogy e számítások nem elegendőek az EK 82. cikk megsértésének megállapításához. Ezen túlmenően a francia Cour des comptes megjegyzi, hogy a csomagküldő tevékenység eredményei csupán nem régóta ismertek, mivel ezt a tevékenységet csupán 1998-től különböztették meg a rendes levélküldő szolgáltatásoktól. Mégis a Bizottságnak a 1986 és 1991 közötti időszakra kellett volna kiigazítani a könyvelést, vagyis arra az időszakra, amely alatt a La Poste nem rendelkezett részletes analitikus könyveléssel. Még ha – amint azt a felperesek állítják – a Cour des comptes által végzett kiigazítás elegendő is lett volna az EK 82. cikkbe ütköző jogsértés megállapításához, akkor sem túlzó azt állítani, hogy „rendkívül nehéz” lett volna e feladatot az 1986 és 1991 közötti időszakra nézve elvégezni (a megtámadott határozat 164. pontja). A Bizottság – ahelyett, hogy felfüggesztette volna az ügyet, amíg a közösségi bíróság jogerős ítéletet hoz az állami támogatásokra vonatkozó rész tekintetében – úgy is dönthetett, hogy az erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó panaszt közösségi érdek hiányában elutasítja, arra hivatkozva, hogy a kereszttámogatások létezését – sok más tényező mellett – nehéz bizonyítani. Ezen túlmenően – amint azt a Bizottság hangsúlyozza – ez a kérdés nem is képezi érvelésének lényeges elemét. A felperesek által hivatkozott állítólagos ellentmondással kapcsolatosan elegendő megjegyezni, hogy a „rendkívül nehéz” kifejezés nem egyenlő a „lehetetlennel”, amint azt a Bizottság is joggal hangsúlyozza. Ennélfogva a megtámadott határozat 164. és 167. pontja között nem áll fenn ellentmondás. Ennélfogva a második jogalapot el kell utasítani. 3. A panasz EK 86. cikkre, az EK 82. cikk (3) bekezdésének g) pontjára, valamint az EK 10. cikkre alapozott része elutasításával kapcsolatos különböző jogi hibákra vonatkozó harmadik jogalapról A felek érvei A felperesek arra hivatkoznak, hogy a panaszban a La Poste-tal szemben az EK 82. címén felhozott magatartásokon túlmenően olyan, a francia állam által hozott állami intézkedéseket is bejelentettek, amelyek célja jogellenes magatartások elősegítése volt. Az olyan állami intézkedések, mint például az elsőbbségi vámeljárások, illetve adókedvezmények olyan intézkedéseknek minősülnek, amelyek célja a La Poste a postai alapszolgáltatások piacán fennálló erőfölényének az SFMI-Chronopost-nak nyújtott előnyök révén történő kiterjesztése a gyorsposta-szolgáltatási piac felé. Ezzel kapcsolatosan a Bizottság megsértette az EK-Szerződés [81]. és [82.] cikk alapján kezdeményezett eljárásokban a felek meghallgatásáról szóló, 1998. december 22-i 2842/98/EK bizottsági rendelet 6. cikkét ( HL L 354., 18. o. ; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 4. kötet, 204. o.) azzal, hogy a megtámadott határozat 46. pontjában olyan indokokra támaszkodott, amelyek tekintetében nem hallgatta meg a panaszosokat. Ezenfelül megsértette az EK 86. cikkel együttes olvasatban az EK 82. cikk (3) bekezdésének g) pontja, valamint az EK 10. cikk alkalmazására vonatkozó szabályokat azzal, hogy a megtámadott határozat 46. pontjában azt állította, hogy az érintett intézkedések nem tartoznak az EK 86. cikk és EK 82. cikk együttes hatálya alá, mivel ezen intézkedések a Bizottság álláspontja szerint a szóban forgó tagállam közhatalma gyakorlásának körébe tartoznak. Végül a megtámadott határozat megsérti az EK 86. cikkre és az EK 82. cikk (3) bekezdésének g) pontjára, valamint az EK 10. cikkre alapozott panasz közösségi érdekű jellegének értékelésére vonatkozó jogszabályokat, és másodlagosan nem tartalmaz indokolást e tárgyra vonatkozóan. A Bizottság a Bíróság C-141/02. P. sz., Bizottság kontra max.mobil ügyben 2005. február 22-én hozott ítéletére hivatkozva ([EBHT 2005., I-1283. o.] a továbbiakban: max.mobil-ítélet) fenntartja, hogy ez a jogalap nem elfogadható. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az EK 86. cikk (3) bekezdésének szövegéből és e cikk összes rendelkezésének szerkezetéből következik, hogy a Bizottság nem köteles az említett rendelkezések alapján keresetet indítani, mivel a magánszemélyek nem követelhetik ettől az intézménytől, hogy egy adott álláspontot fogadjon el. Az olyan bizottsági határozat, amely elutasítja azon panasz további vizsgálatát, amely a Bizottságot az EK 86. cikk (3) bekezdése alapján történő eljárásra szólítja fel, nem megtámadható, és ezért nem is lehet megsemmisítése iránti keresetet indítani (a fenti 188. pontban hivatkozott max.mobil-ítélet 69. és 70. pontja, valamint a Bíróság C-171/05. P. sz., Piau kontra Bizottság ügyben 2006. február 23-án hozott végzésének [az EBHT-ban nem tették közzé] 53. pontja). A felpereseknek a jelen ügy és a max.mobil-ítéletnek helyt adó ügy közötti állítólagos eljárásjogi különbségekre vonatkozó érvei nem relevánsak. Azon érvvel kapcsolatosan, miszerint a felperesek a 17. rendelet 3. cikkének (2) bekezdése alkalmazásában nyújtották be teljes panaszukat, és a Bizottság e panaszt a fenti jogszabályi hivatkozásnak megfelelően is kezelte, hangsúlyozni kell, hogy amennyiben a panaszos olyan jogalapra hivatkozva nyújtja be panaszát, amely nem releváns, emiatt nem rendelkezik keresetindítási joggal az ellen, hogy a Bizottság elutasította az egyik tagállammal szemben benyújtott panasz kivizsgálását. A 17. rendelet nem alkalmazható az EK 86. cikk tekintetében (a fenti 188. pontban hivatkozott max.mobil-ítélet 71. pontja). Ugyanez érvényes 2004. május 1-jén hatályba lépett, a Szerződés 81. és 82. cikkében meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16-i 1/2003/EK tanácsi rendeletre (HL 2003, L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.). Még ha a Bizottság úgy is kezelte a panasz egészét, mintha az a 17. rendelet 3. cikkének (2) bekezdésének hatálya alá tartozna, ez a tény nem módosíthatta a panaszban hivatkozott jogi keretet. Mindenesetre a Bizottságnak az alkalmazandó jogalapra vonatkozó esetleges tévedése nem ruházza fel a panaszosokat a közösségi bíróság előtti keresetindítási joggal a tekintetben, hogy a Bizottság elutasította azon panaszukat, amely a Bizottságot az EK 86. cikk (3) bekezdésében meghatározott eljárásra hívja fel. A felperesek továbbá arra hivatkoznak, hogy a Bizottsághoz benyújtott panaszuk nem kizárólag az EK 86. cikk Francia Köztársaság általi megsértésére vonatkozott, a panasz ugyanis az EK 82. cikk La Poste általi külön megsértésére, valamint az EK 86. cikk, EK 82. cikk (3) bekezdése g) pontjának, valamint EK 10. cikknek együttes alkalmazásában történt megsértésére is hivatkozott. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozni kel, hogy a max.mobil-ügyben eredetileg tett panasz sem csupán az EK 86. cikk megsértésére vonatkozott, hanem az EK 82. cikk, valamint az EK 86. cikk (1) bekezdésének együttes megsértésére (a fenti 188. pontban hivatkozott max.mobil-ítélet 4. pontja). Az EK 86. cikk (1) bekezdésének szövegezéséből kitűnik, hogy e rendelkezést mindig a Szerződés egyéb rendelkezéseivel együttesen kell értelmezni. Az EK 10. cikknek az EK 3. cikk g) pontjával történő együttes olvasatával kapcsolatosan a Bizottság a megtámadott határozat 170. pontjában helyesen hangsúlyozta, hogy az EK 86. cikk lex specialisnak minősül. E rendelkezés – amely a tagállamok kötelezettségeit általánosságban határozza meg – nem ruházza fel a panaszosokat keresetindítási joggal az EK 86. cikk hatálya alá tartozó határozatokkal szemben. Végül a felpereseket az sem ruházza fel keresetindítási joggal a határozat azon részének tekintetében, amely a tagállammal szembeni panaszra vonatkozik, hogy az egyik tagállammal szembeni panaszukat egy vállalkozással szembeni panasszal együttesen nyújtották be. Mivel a Bizottság nem köteles az EK 86. cikk értelmében keresetet indítani, nyilvánvaló, hogy magánszemélyek sem kötelezhetik arra, hogy ekképpen járjon el, úgy, hogy a tagállammal szembeni panaszt a valamely vállalkozással szembeni panasszal együtt kezeli. A felperesek továbbá arra hivatkoznak, hogy a Bizottság soha nem vitatta, hogy e panasz kapcsán a 2842/98 rendelet, illetve később a 773/2004 rendelet szabályait kell alkalmaznia. A felperesek kiemelik, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban kijelentette, hogy az EK 86. cikk, az EK 3. cikk g) pontja, valamint az EK 10. cikk tekintetében ugyanazon okokból nem kíván mélyrehatóbb vizsgálatot tartani, mint amelyek miatt nem állt fenn az EK 82, cikk címén történő részletesebb vizsgálathoz lefolytatásához fűződő közösségi érdek. E tekintetben elegendő megállapítani, hogy e rendeletek – a 17. rendelethez és az 1/2003 rendelethez hasonlóan – az EK 86. cikk tekintetében nem alkalmazhatók, és attól sem válnak alkalmazhatóvá, hogy ha esetleg a Bizottság úgy vélte, hogy azokat alkalmazni kell (a fenti 188. pontban hivatkozott max.mobil-ítélet kihirdető része előtti szakasz). Ráadásul az a tény, hogy a Bizottság kifejtette azon indokokat, amelyek miatt nem kívánt a panasznak helyt adni, nem változtat semmit a határozat e részének jogi minősítésén, amely nem támadható meg. Továbbá az a körülmény, hogy a Bizottság nem tett különbséget a megtámadott határozat különböző részei között, és a panaszosokat keresetindítási jogukról tájékoztatta, nem változtat az adott aktus jogi minősítését. A felperesek azon érve, miszerint a jelen ügyben felmerült eljárásjogi helyzet hasonló a Bíróság C-19/93. P. sz., Rendo és társai kontra Bizottság ügyben 1995. október 19-én hozott ítéletének [EBHT 1995., I-3319. o] alapját képező helyzethez, el kell utasítani. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a hivatkozott ügyben a panasz kizárólag vállalkozások – és nem valamely tagállam – ellen irányult, és nem az EK 86. cikk volt a panasz jogi alapja. A Bizottság csupán e panasz vizsgálata keretében vizsgálta meg azt a kérdést, hogy az EK 86. cikk (2) bekezdésével ellentétes-e az EK 81. cikk (1) bekezdésének alkalmazása. Az eljárásjogi helyzet tehát teljesen eltért a jelen ügyben felmerült eljárásjogi helyzettől. A fentiekből következően a harmadik jogalapot el kell utasítani mint elfogadhatatlant. A fentiek összességéből következően a keresetet el kell utasítani. A költségekről Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §-a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mindemellett az eljárási szabályzat 87. cikke 3. §-ának első albekezdése alapján kivételes okból az Elsőfokú Bíróság elrendelheti a költségeknek a felek közötti megosztását vagy azt, hogy a felek mindegyike maga viselje saját költségeit. A jelen ügyben a keresetet el kell utasítani, és mind a Bizottság, mind a beavatkozók azt kérték, hogy az Elsőfokú Bíróság a felpereseket kötelezze a költségek viselésére. Mindemellett figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a Bizottság a megtámadott határozatban kötelezettségeit tévesen értelmezte, amikor kijelentette, hogy nem köteles az állítólagos jogsértések súlyát és időtartamát figyelembe venni (lásd a fenti 76. pontot). Ugyan ez a tévedés nem befolyásolta a határozat rendelkező részét, és ennek alapján az Elsőfokú Bíróság nem semmisítheti meg a megtámadott határozatot (lásd a fenti 147. pontot), mégis ez a tény arra késztette a felpereseket, hogy a határozatot az Elsőfokú Bíróság előtt megtámadják. Emiatt az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy helyesen ítéli meg a jelen ügy körülményeit, amikor a Bizottságot kötelezi saját költségei viselésére. Ezzel szemben az eljárási szabályzat 87. cikke 5.§-a első albekezdésének első mondata értelmében az Elsőfokú Bíróság a keresetétől vagy a kérelmétől elálló felet kötelezi a költségek viselésére, ha a másik fél ezt az elállásra vonatkozó észrevételeiben kéri. A jelen ügyben a CRIE elállt kérelmétől, és a Bizottság az elállásra vonatkozó észrevételeiben azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság a CRIE-t kötelezze saját költségei viselésére. E rendelkezés második mondata értelmében keresetétől vagy a kérelmétől elálló fél kérelmére azonban az Elsőfokú Bíróság a másik felet kötelezi a költségek viselésére, ha ez a másik fél magatartása alapján indokoltnak látszik. Mindazonáltal a második mondat a jelen ügyben nem alkalmazható, mivel a CRIE az elállásra vonatkozó levelében nem kérelmezte azt. Ezért tehát az Elsőfokú Bíróság a CRIE-t kötelezi saját és a Bizottság költségei egynegyedének viselésére. A beavatkozók felmerült költségeivel kapcsolatosan meg kell állapítani, hogy a CRIE elállását követően nem nyilatkoztak a költségviselésről. Az eljárási szabályzat 87. cikke 5. §-ának harmadik albekezdése értelmében költségviselésre irányuló kérelmek hiányában a felek maguk viselik saját költségeiket. Az Elsőfokú Bíróság tehát kötelezi a Chronopost-ot és a La Poste-ot saját költségeik egynegyedének viselésére. Az Elsőfokú Bíróság ezenfelül úgy határoz, hogy a beavatkozók kérelmei alapján felpereseket kötelezi a beavatkozók költségei háromnegyedének viselésére. A fenti indokok alapján AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács) a következőképpen határozott: 1) Az Elsőfokú Bíróság törli a CRIE SA-t a felperesek közül. 2) Az Elsőfokú Bíróság a keresetet elutasítja. 3) Az Elsőfokú Bíróság az Union française de l’express-t (UFEX), a DHL Express (France) SAS-t és a Federal express international (France) SNC-t kötelezi a saját költségeiken felül a Chronopost SA és a La Poste költségei háromnegyedének viselésére. A Chronopost-ot és a La Poste-ot kötelezi saját költségeik egynegyedének viselésére. A CRIE-t kötelezi saját költségei viselésén kívül a Bizottság költségei egynegyedének viselésére. A Bizottságot kötelezi saját költségei háromnegyedének viselésére. Pirrung Forwood Pelikánová Kihirdetve Luxembourgban, a 2007. szeptember 12-i nyilvános ülésen. E. Coulon hivatalvezető J. Pirrung elnök Tartalomjegyzék A jogvita előzményei 1. A jogvita felei 2.  Az 1990. december 21-i panasz 3. A Bizottság 1992. március 10-i levele 4. A panaszt elutasító 1994. december 30-i határozat 5. Nemzeti eljárások 6. A megtámadott határozat 7. A panasz állami támogatásra vonatkozó részével kapcsolatos határozat Az eljárás és a felek kérelmei Az elfogadhatóságról 1. A felek érvei 2. Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Előzetes megjegyzések Az UFEX panaszának nemlétezésére vonatkozó első elfogadhatatlansági kifogásról A La Poste alapvető jogainak megsértésre vonatkozó második elfogadhatatlansági kifogásról Az ügy érdeméről 1. A panasz kivizsgálására vonatkozó közösségi érdek értékelésére vonatkozó jogszabályok megsértésére vonatkozó első jogalapról Az Elsőfokú Bíróság 2000. május 25-i ítéletében a Bíróság fellebbezésről döntve hozott 1999. március 4-i ítéletre vonatkozó megállapításainak nyilvánvalóan téves értelmezésére vonatkozó első részről A felek érvei Az Elsőfokú Bíróság álláspontja A közösségi érdek meghatározásához szükségszerűen hozzátartozó tényezők téves értékelésére vonatkozó második részről A megtámadott határozat összefoglalása A felek érvei – Az állítólagos jogsértések súlya – Az állítólagos jogsértés időtartama – Az állítólagos jogsértés versenyellenes hatásainak tartóssága Az Elsőfokú Bíróság álláspontja – Az állítólagos jogsértések időtartama – Az állítólagos jogsértés hatásainak tartósságáról – Az állítólagos jogsértés súlyossága A Bizottságnak a nemzeti bíróságokhoz viszonyított, a közösségi érdek fennállásának vizsgálatával kapcsolatos nyilvánvalóan és szándékosan tévesen értelmezett szerepére vonatkozó harmadik részről A megtámadott határozat összefoglalása A felek érvei Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Az arra vonatkozó negyedik részről, hogy a Bizottság azzal, hogy a megtámadott határozat 167. pontjában a közösségi érdek állítólagos hiánya miatti elutasítás indokolása miatt az ügy állami támogatásokra vonatkozó részére utal vissza, megsérti a jóhiszeműség elvét, illetve a közösségi intézmények közötti jóhiszemű együttműködés elvét (EK 10. cikk) A felek érvei Az Elsőfokú Bíróság álláspontja Az Elsőfokú Bíróság álláspontja 2. A megtámadott határozat két lényeges elemének indokolásában felmerült ellentmondásra vonatkozó második jogalapról A felek érvei Az Elsőfokú Bíróság álláspontja 3. A panasz EK 86. cikkre, 82. cikk (3) bekezdésének g) pontjára, valamint EK 10. cikkre alapozott része elutasításával kapcsolatos különböző jogi hibákra vonatkozó harmadik jogalapról A felek érvei Az Elsőfokú Bíróság álláspontja A költségekről ( *1 ) Az eljárás nyelve: francia.

62014TJ0644

fi

I Asian tausta Kantaja ADR Center SpA on Italian oikeuden mukaan perustettu yhtiö, joka tarjoaa palveluja riita-asioiden tuomioistuinten ulkopuolisen ratkaisun alalla. A Käsiteltävät tukisopimukset Euroopan yhteisö, edustajanaan Euroopan yhteisöjen komissio, sekä konsortiot, joiden koordinaattorina kantaja toimi, allekirjoittivat joulukuussa 2008 kolme tukisopimusta, joiden asiakirjaviitteet ovat JLS/CJ/2007-1/18, JLS/CJ/2007-1/19 ja JLS/CJ/2007-1/21 (jäljempänä yksittäin ja edellä mainitussa järjestyksessä tukisopimus A, tukisopimus B ja tukisopimus C sekä yhdessä tukisopimukset) ja jotka liittyivät yksityisoikeutta koskevan erityisohjelman perustamisesta vuosiksi 2007–2013 osana perusoikeuksien ja oikeusasioiden yleisohjelmaa 25.9.2007 tehdyn Euroopan parlamentin ja neuvoston päätöksen N:o 1149/2007/EY ( EUVL 2007, L 257, s. 16 ) täytäntöönpanoon. 1. Tukisopimus A Tukisopimuksen A kohteena oli toimi ”Riita-asioiden tuomioistuinten ulkopuolisen ratkaisun hyödyntämättä jättämisen kustannukset – Tutkimus ja esitys yhteisön sisäisiin kauppaoikeudellisiin riitoihin liittyvistä tosiasiallisista kustannuksista” (The costs of non ADR – Surveying and showing the actual costs of intra-community commercial litigation). Kyseinen toimi sisälsi tutkimuksen, jonka tarkoituksena oli arvioida kustannukset, jotka aiheutuvat tuomioistuinten ulkopuolisen ratkaisun hyödyntämättä jättämisestä kauppaoikeudellisissa riita-asioissa. Tukisopimuksen A I.2.2 kohdassa määrättiin kyseisen toimen kestoksi 12 kuukautta. Kestoa pidennettiin 17.12.2009 tehdyllä täydentävällä sopimuksella 16 kuukauteen eli 10.4.2010 asti. Tukisopimuksen A I.4.2 ja I.4.3 kohdasta ilmenee, että tukikelpoisten kustannusten kokonaismääräksi oli arvioitu 216880 euroa ja että tuen enimmäismäärä oli 173000 euroa eli 79,8 prosenttia tukikelpoisten kustannusten arvioidusta määrästä. 2. Tukisopimus B Tukisopimuksen B kohteena oli toimi ”Sovittelun käyttöä koskevan tiedotuksen edistäminen Euroopan unionissa: opasvideo riita-asioiden ratkaisun helpottamiseksi” (Making information sessions on the use of mediation easily available throughout the EU: A video guide to facilitate settlement). Tähän toimeen sisältyi sellaisten erityisten opasvideoiden tekeminen, joiden tarkoituksena oli lisätä asianajajien ja asianosaisten tietoisuutta sovittelun luonteesta ja hyödyllisyydestä rajat ylittävissä riita-asioissa. Tukisopimuksen B I.2.2 kohdasta ilmenee, että tämän toimen kesto oli 18 kuukautta ja sen toteuttamisen oli tarkoitus päättyä 9.6.2010. Tukisopimuksen B I.4.2 ja I.4.3 kohdasta ilmenee, että tukikelpoisten kustannusten kokonaismääräksi oli arvioitu 243500 euroa ja että tuen enimmäismäärä oli 194000 euroa eli 79,7 prosenttia tukikelpoisten kustannusten arvioidusta määrästä. 3. Tukisopimus C Tukisopimuksen C kohteena oli toimi ”Kyse ei ole vain voittamisesta: sovittelun onnistunut käyttö asiakkaita edustettaessa” (Beyond winning: successful mediation advocacy in representing clients). Kyseisen toimen päätavoitteena oli tiedottaa asianajajille mahdollisuudesta käyttää sovittelua sekä lisätä heidän ymmärrystään sovittelun eduista. Tukisopimuksen C I.2.2 kohdasta ilmenee, että tämän toimen kesto oli 18 kuukautta ja sen toteuttamisen oli tarkoitus päättyä 9.6.2010. Tukisopimuksen C I.4.2 ja I.4.3 kohdasta ilmenee, että tukikelpoisten kustannusten kokonaismääräksi oli arvioitu 241856 euroa ja että tuen enimmäismäärä oli 193000 euroa eli 79,8 prosenttia tukikelpoisten kustannusten arvioidusta määrästä. 4. Tukisopimusten rakenne ja merkitykselliset yhteiset määräykset a) Rakenne Kaikkiin tukisopimuksiin sisältyi erityisehtoja, joita koskevat kohdat oli numeroitu roomalaisella numerolla I, ja yleisiä ehtoja, joita koskevat kohdat oli numeroitu roomalaisella numerolla II, sekä neljä liitettä. Tukisopimuksissa täsmennettiin myös, että erityisehtoihin sisältyvät lausekkeet olivat ensisijaisia sopimuksen muihin osiin nähden, että yleisiin ehtoihin sisältyvät lausekkeet olivat ensisijaisia liitteisiin sisältyviin lausekkeisiin nähden ja että tukisopimuksen lausekkeet olivat ensisijaisia sekä ehdotuspyynnön että tukihakemuksen jättämistä koskevan oppaan (jäljempänä tuen hakijoille tarkoitettu opas) sisältöön nähden. Tukisopimuksissa todettiin lisäksi, että kaksi viimeksi mainittua asiakirjaa oli tarkoitettu täydentäviksi asiakirjoiksi. b) Kertomusten ja muiden asiakirjojen toimittaminen Tukisopimusten I.6 ja II.15.4 kohdasta yhdessä luettuna ilmenee, että koordinaattorin oli toimitettava kahden kuukauden kuluessa kyseisen toimen päättymisestä loppukertomus toimen teknisestä täytäntöönpanosta, lopullinen tilitys tosiasiallisesti tuetuista tukikelpoisista kustannuksista alustavan talousarvion rakenteen ja kuvausten mukaisesti esitettynä sekä kattava yhteenvetotilitys toimeen liittyvistä tuloista ja menoista (jäljempänä kaikki kolme asiakirjaa yhdessä loppukertomus). c) Komission suorittamat maksut Tukisopimusten I.5 kohdassa määrättiin, että komissio myöntää tuensaajille ennakkorahoituksen ja että tuen loppuosa maksetaan toimen päätyttyä. Tuen loppuosaa koskevaan maksupyyntöön oli liitettävä esimerkiksi loppukertomus toimen teknisestä täytäntöönpanosta sekä lopullinen yhteenvetotilitys, ja komission oli 90 vuorokauden kuluessa joko hyväksyttävä tai hylättävä kyseinen kertomus ja maksettava tuen loppuosa tai pyydettävä lisäasiakirjoja ja ‑tietoa. Tuensaajan oli toimitettava pyydetyt lisätiedot tai uusi kertomus 30 kalenteripäivän kuluessa. d) Sovellettava lainsäädäntö ja toimivaltaiset tuomioistuimet Tukisopimusten I.9 kohdassa määrättiin seuraavaa: ”Tukeen sovelletaan tämän tukisopimuksen määräyksiä, sovellettavia yhteisön säännöksiä ja toissijaisesti tukia koskevaa Belgian lainsäädäntöä. Tukisopimuksen määräysten soveltamista tai niiden täytäntöönpanoehtoja koskevien komission päätöksien osalta tuensaajat voivat nostaa kanteen Euroopan yhteisöjen ensimmäisen oikeusasteen tuomioistuimessa tai saattaa vireille valituksen Euroopan yhteisöjen tuomioistuimessa.” e) Tukikelpoiset kustannukset Tukisopimusten II.14.1 kohdassa määrättiin tukikelpoisista kustannuksista seuraavaa: ”Jotta kustannusten voitaisiin katsoa olevan toimesta aiheutuneita tukikelpoisia kustannuksia, niiden on täytettävä seuraavat yleiset perusteet: – Kustannukset liittyvät sopimuksen kohteeseen, ja ne mainitaan sopimuksen liitteenä olevassa alustavassa talousarviossa. – Kustannukset ovat tarpeen sopimuksen kohteena olevan toimen toteuttamiseksi. – Kustannukset ovat kohtuullisia ja perusteltuja – – – Kustannukset syntyvät toimen toteuttamisaikana – – – Kustannuksista vastaavat tosiasiallisesti tuensaajat, ne on merkitty tuensaajien kirjanpitoon sovellettavien kirjanpitoperiaatteiden mukaisesti ja ilmoitettu sovellettavan vero- ja sosiaalilainsäädännön vaatimuksia noudattaen. – Kustannukset ovat yksilöitävissä ja tarkistettavissa. Tuensaajien sisäisten kirjanpito- ja valvontamenettelyjen on oltava sellaisia, että niiden perusteella voidaan suoraan yhdistää kyseisen toimen ilmoitetut kustannukset ja tulot niitä koskeviin tilinpäätöksiin ja tositteisiin.” f) Täytäntöönpanokelpoiset päätökset Tukisopimusten II.19.5 kohdassa määrättiin seuraavaa: ”Tuensaajille ilmoitetaan, että Euroopan yhteisön perustamissopimuksen 256 artiklan mukaisesti komissio voi määrätä täytäntöönpanoperusteena pidettävällä päätöksellä saamisen maksuvelvollisuuden muille kuin valtioille. Tällaisesta päätöksestä voidaan nostaa kanne Euroopan yhteisöjen ensimmäisen oikeusasteen tuomioistuimessa.” g) Valvonta ja tilintarkastukset Tukisopimusten II.20 kohdan merkityksellisissä osissa määrättiin seuraavaa: ”II.20.1. Koordinaattori sitoutuu toimittamaan kaikki komission tai minkä tahansa komission valtuuttaman ulkopuolisen elimen pyytämät yksityiskohtaiset tiedot, joiden avulla voidaan varmistaa sekä toimen että sopimuksen määräysten asianmukainen täytäntöönpano. Komissio voi halutessaan pyytää, että kyseiset tiedot toimittaa suoraan joku kanssaedunsaajista. II.20.2. Tuensaajat varmistavat, että kaikki alkuperäiset, erityisesti kirjanpitoon tai verotukseen liittyvät asiakirjat tai asianmukaisesti perustelluissa poikkeustapauksissa tukisopimukseen liittyvien alkuperäisasiakirjojen oikeaksi todistetut jäljennökset ovat komission saatavilla ja että ne säilytetään sellaisessa tarkoituksenmukaisessa muodossa, joka varmistaa niiden säilymisen muuttumattomana sovellettavan kansallisen lainsäädännön mukaisesti viiden vuoden ajan I.5 kohdassa tarkoitetun tuen loppuosan maksupäivästä lukien. II.20.3. Tuensaajat hyväksyvät sen, että komission henkilöstö tai mikä tahansa muu komission tätä tarkoitusta varten valtuuttama ulkopuolinen elin voi suorittaa tuen käyttöön kohdistuvan tilintarkastuksen. Tilintarkastuksia voidaan tehdä milloin tahansa sopimuksen täytäntöönpanokaudella tuen loppuosan maksamiseen asti sekä viiden vuoden ajan tuen loppuosan maksupäivästä lukien. Tilintarkastusten tulosten perusteella komissio voi tarvittaessa antaa takaisinperintäpäätöksiä. II.20.4. Tuensaajat sitoutuvat siihen, että komission henkilöstöllä sekä komission valtuuttamilla ulkopuolisilla henkilöillä on asianmukainen pääsy tiloihin, joissa toimea toteutetaan, sekä kaikkiin tarvittaviin tietoihin myös sähköisessä muodossa, jotta tilintarkastus olisi mahdollista suorittaa kunnolla – –” B Tukisopimusten täytäntöönpano 1. Tukisopimus A Komissio maksoi 19.2.2009 ennakkomaksuna 121100 euroa konsortiolle, jonka kanssa oli tehty tukisopimus A kantajan välityksellä. Sopimuksen kohteena ollut toimi päättyi 10.4.2010. Tätä toimea koskeva loppukertomus toimitettiin komissiolle 9.6.2010. Komissio pyysi 26.7.2010 päivätyllä kirjeellä kantajaa toimittamaan useita tositteita, jotka koskivat kantajan ilmoittamia menoja. Kantaja toimitti muutetun loppukertomuksen 25.11.2010. Komissio ilmoitti kantajalle 17.12.2010 päivätyllä kirjeellä aikomuksestaan maksaa jäljellä olevana saatavana 17557,97 euroa kantajan toimitettua lisäasiakirjat. Näin ollen Euroopan unionin rahoitusosuus kyseisen toimen toteuttamisesta oli tässä vaiheessa kaikkiaan 138657,97 euroa, eli 79,8 prosenttia ilmoitetuista tukikelpoisista menoista. 2. Tukisopimus B Komissio maksoi 19.2.2009 ennakkomaksuna 135800 euroa konsortiolle, jonka kanssa oli tehty tukisopimus B kantajan välityksellä. Sopimuksen kohteena ollut toimi päättyi 9.6.2010. Kyseistä toimea koskeva loppukertomus toimitettiin komissiolle 4.8.2010. Komissio ilmoitti kantajalle 30.8.2010 päivätyllä kirjeellä aikomuksestaan periä takaisin 121802,84 euroa. Kantaja toimitti muutetun loppukertomuksen 27.10.2010. Kantaja toimitti 10.1.2011 uusia tietoja aiheutuneista tukikelpoisista kustannuksista. Komissio ilmoitti kantajalle 7.2.2011 päivätyllä kirjeellä antaneensa määräyksen 6236,38 euron suuruisen summan perimiseksi takaisin. Näin ollen unionin rahoitusosuus kyseisen toimen toteuttamisesta oli tässä vaiheessa kaikkiaan 129563,62 euroa. 3. Tukisopimus C Komissio maksoi 19.2.2009 ennakkomaksuna 135100 euroa konsortiolle, jonka kanssa oli tehty tukisopimus C kantajan välityksellä. Sopimuksen kohteena ollut toimi päättyi 9.6.2010. Kyseistä toimea koskeva loppukertomus toimitettiin komissiolle 21.7.2010. Komissio ilmoitti kantajalle 24.8.2010 päivätyllä kirjeellä aikomuksestaan periä takaisin 49960,11 euroa. Kantaja toimitti muutetun loppukertomuksen 19.10.2010. Komissio ilmoitti kantajalle 14.12.2010 päivätyllä kirjeellä aikomuksestaan maksaa jäljellä olevana saatavana 27484,33 euroa kantajan toimitettua lisäasiakirjat. Näin ollen unionin rahoitusosuus kyseisen toimen toteuttamisesta oli tässä vaiheessa kaikkiaan 162584,33 euroa. C Tilintarkastusmenettely Komissio ilmoitti kantajalle 22.6.2011 päivätyllä kirjeellä päätöksestään tarkastaa kyseiset toimet tukisopimusten II.20 kohdan nojalla. Tilintarkastuksen suorittaisi komission ulkopuolinen tilintarkastusyhtiö. Tilintarkastus suoritettiin 17.–26.7.2011 kantajan toimitiloissa Roomassa (Italiassa). Tilintarkastajat toimittivat 23.11.2011 kantajalle tiedoksi alustavat luonnokset kolmesta tilintarkastuskertomuksesta, joista kukin koski yhtä toimea ja joiden mukaan merkittävä osa ilmoitetuista kustannuksista olisi hylättävä tukeen oikeuttamattomina. Kantaja kiisti 22.12.2011 päivätyssä kirjeessä kyseisten tilintarkastuskertomusten alustavien luonnosten sisällön. Tilintarkastajat toimittivat 25.1.2012 kantajalle tiedoksi kolmen tilintarkastuskertomuksen tarkistetut luonnokset, joissa toistettiin lähinnä päätelmät, joiden mukaan merkittävä osa ilmoitetuista kustannuksista oli hylättävä tukeen oikeuttamattomina. Kantaja kiisti 15.2.2012 päivätyssä kirjeessä tilintarkastuskertomusten tarkistettujen luonnosten sisällön. Tilintarkastajat toimittivat lopulliset tilintarkastuskertomukset komissiolle 26.4.2012. Komissio toimitti kolmessa 10.6.2013 päivätyssä kirjeessä kantajalle tiedoksi kyseisiä toimia koskevat lopulliset tilintarkastuskertomukset ja ilmoitti hyväksyvänsä tilintarkastajien päätelmät ja suositukset. Tukisopimuksen A kohteena olevaa toimea koskevassa lopullisessa tilintarkastuskertomuksessa katsottiin, että kantajan ilmoittamista kustannuksista tukeen oikeuttamattomia oli 116610,49 euroa. Tilintarkastajat huomauttivat myös, että osa päiväpalkkioista, jotka oli laskutettu kyseisen toimen yhteydessä kantajan palkkaaman asiantuntijan, joka oli myös toinen kantajayrityksen omistajista (jäljempänä asiantuntija X), tarjoamista palveluista, saattoi tosiasiallisesti kohdistua muiden toimien alaiseen toimintaan. Kyseisten kustannusten määrä oli 9418,75 euroa, ja tilintarkastajat esittivät varauman niiden tukikelpoisuudesta. Tilintarkastajat olivat pyytäneet kantajaa toimittamaan otteita muihin toimiin liittyvistä rahoituskertomuksista varmistaakseen edellä mainitun asiantuntijan ilmoittamien kustannusten paikkansapitävyyden, mutta kantaja oli kieltäytynyt tästä sillä perusteella, etteivät pyydetyt tiedot kuuluneet tilintarkastuksen soveltamisalaan. Tukisopimuksen B kohteena olevaa toimea koskevassa lopullisessa tilintarkastuskertomuksessa katsottiin, että kantajan ilmoittamista kustannuksista tukeen oikeuttamattomia oli 196687,61 euroa. Tilintarkastajat huomauttivat myös, että päiväpalkkiot, jotka oli laskutettu kyseisen toimen yhteydessä kantajan palkkaamien kahden asiantuntijan, jotka olivat myös kantajayrityksen omistajia (jäljempänä asiantuntijat X ja Y), tarjoamista palveluista, saattoivat tosiasiallisesti kohdistua muiden toimien alaiseen toimintaan ja sisältyä kyseisten muiden toimien rahoituskertomuksiin. Kyseisten kustannusten summa oli 9923,68 euroa, ja tilintarkastajat esittivät varauman niiden tukikelpoisuudesta. Kantaja oli myös kieltäytynyt toimittamasta tilintarkastajille asiakirjoja, jotka olisivat oletettavasti olleet merkityksellisiä mainittujen kustannusten tukikelpoisuuden vahvistamiseksi, sillä perusteella, etteivät ne kuuluneet tilintarkastuksen soveltamisalaan. Tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevassa lopullisessa tilintarkastuskertomuksessa katsottiin, että kantajan ilmoittamista kustannuksista tukeen oikeuttamattomia oli 43190,57 euroa. Tilintarkastajat totesivat lisäksi, että myös 44270,22 euron lisäkustannukset voitiin katsoa tukeen oikeuttamattomiksi edellä mainittua toimea koskevassa tilintarkastuksessa havaitun riskin takia, ja esittivät niitä koskevan varauman. Kantaja kieltäytyi myös toimittamasta tilintarkastajille oletettavasti merkityksellisiä asiakirjoja, kuten tukisopimusten A ja B kohteina oleviin toimiin liittyvien tarkastusten yhteydessä. Komissio ilmoitti kantajalle 10.6.2013 päivätyissä kirjeissä, että takaisinperittävät summat olivat 62649,47 euroa tukisopimuksen A kohteena olevan toimen osalta, 78991,12 euroa tukisopimuksen B kohteena olevan toimen osalta sekä 52634,75 euroa tukisopimuksen C kohteena olevan toimen osalta. Kyseisiä summia laskiessaan komissio katsoi tukeen oikeuttamattomiksi myös kustannukset, joiden tukikelpoisuudesta tilintarkastajat olivat esittäneet huomautuksen ja joiden summat olivat ensimmäisen toimen osalta 9418,75 euroa, toisen toimen osalta 9923,68 euroa ja kolmannen toimen osalta 44270,22 euroa. Komissio ilmoitti, että kyseiset kustannukset voitaisiin kuitenkin lopulta katsoa tukikelpoisiksi, jos kantaja toimittaa 10.7.2013 mennessä tilintarkastajien pyytämät asiakirjat ja komissio hyväksyy ne. Lisäksi komissio ilmoitti kantajalle 10.6.2013 päivätyissä kirjeissä lähettävänsä tälle kuukauden kuluessa veloitusilmoitukset ja voivansa tarvittaessa periä maksettavat summat takaisin korkoineen joko korvausmenettelyssä tai pakkoperintänä. Komissio pahoitteli kirjeissä lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisen viivästymistä. Kantaja kiisti 9.7.2013 päivätyssä kirjeessä lopullisten tilintarkastuskertomusten toteamukset ja väitti, että komission perintämääräykset olivat pätemättömiä, koska ne oli annettu yli kaksi vuotta kyseisen tilintarkastusmenettelyn päättymisen jälkeen. Kantaja pyysi samalla tapaamista komission toimivaltaisten yksiköiden kanssa. Komissio ilmoitti 6.8.2013 kantajalle lähettämässään sähköpostiviestissä, että tapaaminen olisi mahdollista järjestää syyskuussa 2013. Komission toimivaltaiset yksiköt ja kantajat kävivät 30.9.2013 puhelinkeskustelun, jossa sovittiin, että kantaja saisi lisäaikaa tilintarkastajien toteamusten arviointia varten. Kantaja esitti 7.10.2013 päivätyssä kirjeessä lisähuomautuksia kyseisiä toimia koskevasta tilintarkastuksesta. Kantaja väitti, että tilintarkastus oli pätemätön ja että komission perintämääräykset oli hylättävä sillä perusteella, että tarkastuksessa sovellettua menettelyä ei ollut määritetty yhteisellä sopimuksella, että lopulliset tilintarkastuskertomukset ja perintämääräykset oli toimitettu sille myöhässä ja että tilintarkastajien päätelmät perustuivat virheellisiin olettamuksiin. Kantaja väitti myös, että kyseisten toimien täytäntöönpanosta aiheutuneista tukikelpoisista kustannuksista tekemänsä analyysin perusteella komissio oli velvollinen maksamaan sille 49172,52 euroa, ja selvitti kyseisen summan laskentaperusteet. Komissio totesi 16.10.2013 päivätyssä kirjeessään, ettei kantaja ollut esittänyt 7.10.2013 päivätyssä kirjeessään näyttöä hylättyjen kustannusten tukikelpoisuudesta. Näin ollen komissio lähetti kantajalle veloitusilmoitukset nro 3241311168, nro 3241311170 ja nro 3241311175, joiden mukaisesti kantajan oli maksettava 29.11.2013 mennessä seuraavat summat: 62649,47 euroa tukisopimuksen A kohteena olevan toimen osalta, 78991,12 euroa tukisopimuksen B kohteena olevan toimen osalta sekä 52634,75 euroa tukisopimuksen C kohteena olevan toimen osalta. Veloitusilmoituksissa täsmennettiin, että mikäli kyseisiä summia ei maksettaisi eräpäivään mennessä, niiden lisäksi perittäisiin viivästyskorot. Kantaja kiisti 13.11.2013 päivätyssä kirjeessään komission 16.10.2013 päivätyn kirjeen sisällön sekä kyseiseen kirjeeseen liitetyt veloitusilmoitukset ja pyysi uutta tapaamista komission kanssa. Kantaja liitti tähän kirjeeseen myös pro forma ‑laskun, jonka summa oli 64436,38 euroa, ja kaksi hyvityslaskua, joiden summat olivat 3663,21 euroa ja 11600,75 euroa. Komissio ilmoitti kantajalle 6.12.2013 päivätyssä kirjeessä, että saatavia rahamääriä koskevat perintämenettelyt oli käynnistetty ja kontradiktorinen menettely oli päättynyt. Komissio vahvisti myös, että saatava kantajalta oli selvä ja erääntynyt unionin yleiseen talousarvioon sovellettavista varainhoitosäännöistä annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EU, Euratom) N:o 966/2012 soveltamissäännöistä 29.10.2012 annetun komission delegoidun asetuksen (EU) N:o 1268/2012 ( EUVL 2012, L 362, s. 1 ) 81 artiklassa tarkoitetulla tavalla. Komissio tiedotti kantajalle tämän käytössä olevista oikeussuojakeinoista ja ilmoitti, ettei uusi tapaaminen komission yksiköiden kanssa ollut tarpeen. Komissio lähetti muistutuskirjeet 16.12.2013 ja viralliset huomautukset 26.2.2014. Komission yksiköt ja kantaja olivat tavanneet tällä välin 21.1.2014. Komissio teki 27.6.2014 SEUT 299 artiklan ja unionin yleiseen talousarvioon sovellettavista varainhoitosäännöistä ja neuvoston asetuksen (EY, Euratom) N:o 1605/2002 kumoamisesta 25.10.2012 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EU, Euratom) N:o 966/2012 ( EUVL 2012, L 298, s. 1 ; jäljempänä varainhoitoasetus) 79 artiklan 2 kohdan nojalla päätöksen C(2014) 4485 final (jäljempänä riidanalainen päätös), jonka mukaan kantajalta perittäisiin tukisopimusten nojalla takaisin pääomaa 194275,34 euron määrä, 3236 euroa viivästyskorkoa 30.4.2014 asti sekä 21,30 euroa kultakin viivästyspäivältä 1.5.2014 lukien. Riidanalaisen päätöksen 4 artiklassa täsmennettiin erityisesti, että kyseinen päätös oli täytäntöönpanoperuste SEUT 299 artiklan ensimmäisessä kohdassa tarkoitetulla tavalla. II Oikeudenkäyntimenettely ja asianosaisten vaatimukset Kantaja nosti käsiteltävänä olevan kanteen unionin yleisen tuomioistuimen kirjaamoon 30.8.2014 toimitetulla kannekirjelmällä. Menettelyn kirjallinen vaihe päättyi 6.5.2015 vastaajan toimitettua vastauskirjelmänsä. Kantaja esitti välitoimihakemuksen erillisellä asiakirjalla, joka toimitettiin unionin yleisen tuomioistuimen kirjaamoon 21.1.2016. Unionin yleisen tuomioistuimen presidentti antoi 22.1.2016 unionin yleisen tuomioistuimen työjärjestyksen 157 artiklan 2 kohdan nojalla määräyksen riidanalaisen päätöksen pakkotäytäntöönpanon lykkäämisestä siihen asti, että kantajan välitoimihakemuksesta annetaan lopullinen määräys. Kyseinen hakemus hylättiin lopullisesti 7.4.2016 annetulla unionin yleisen tuomioistuimen presidentin määräyksellä, ja oikeudenkäyntikuluista määrättiin päätettäväksi myöhemmin. Esittelevän tuomarin ehdotuksesta unionin yleinen tuomioistuin (ensimmäinen jaosto) esitti 12.7.2016 unionin yleisen tuomioistuimen työjärjestyksen 89 artiklan mukaisena prosessinjohtotoimena asianosaisille kirjallisia kysymyksiä, joihin asianosaiset vastasivat asetetussa määräajassa. Unionin yleinen tuomioistuin päätti 14.9.2016 ensimmäisen jaoston ehdotuksesta siirtää asian työjärjestyksensä 28 artiklan mukaisesti laajennetun ratkaisukokoonpanon ratkaistavaksi. Esittelevän tuomarin ehdotuksesta unionin yleinen tuomioistuin (laajennettu ensimmäinen jaosto) päätti 16.9.2016 aloittaa suullisen käsittelyn. Esittelevän tuomarin ehdotuksesta unionin yleinen tuomioistuin (laajennettu ensimmäinen jaosto) esitti 6.10.2016 työjärjestyksen 89 artiklan mukaisena prosessinjohtotoimena asianosaisille kirjallisia kysymyksiä ja pyysi niitä toimittamaan tiettyjä asiakirjoja. Asianosaiset vastasivat unionin yleisen tuomioistuimen pyyntöihin asetetussa määräajassa. Osapuolten suulliset lausumat ja heidän unionin yleisen tuomioistuimen esittämiin kysymyksiin antamansa vastaukset kuultiin 23.11.2016 pidetyssä istunnossa. Kantaja vaatii, että unionin yleinen tuomioistuin – kumoaa riidanalaisen päätöksen – määrää komission maksamaan välittömästi tukisopimusten nojalla jäljellä olevana saatavana 49172,52 euroa – määrää komission maksamaan välittömästi korvauksia vahingosta, jota on aiheutunut kantajan maineelle, ja ajasta, jota kantajan henkilöstö on joutunut käyttämään turvatakseen kantajan edut hallinnollisissa ja oikeudellisissa menettelyissä – velvoittaa komission korvaamaan oikeudenkäyntikulut. Komissio vaatii, että unionin yleinen tuomioistuin – hylkää kanteen perusteettomana – jättää tutkimatta vaatimukset jäljellä olevan saatavan ja vahingonkorvauksen maksamisesta ja hylkää ne joka tapauksessa perusteettomina – velvoittaa kantajan korvaamaan oikeudenkäyntikulut. III Oikeudellinen arviointi A Tutkittavaksi ottaminen 1. Kantajan toisen vaatimuksen tutkittavaksi ottaminen Komissio esitti asian käsittelyn kirjallisessa vaiheessa oikeudenkäyntiväitteen, jonka mukaan kantajan toista vaatimusta ei voida ottaa tutkittavaksi, koska kyseessä on kumoamiskanne eikä jäljellä olevan saatavan maksaminen tukisopimusten nojalla siten kuulu käsiteltävän kanteen soveltamisalaan. Komissio katsoi myös, että vakiintuneen oikeuskäytännön mukaisesti unionin yleisellä tuomioistuimella ei harjoittamansa laillisuusvalvonnan yhteydessä ole toimivaltaa osoittaa määräyksiä unionin toimielimille tai toimia niiden sijasta. Kantaja ei vastannut kyseiseen oikeudenkäyntiväitteeseen asian käsittelyn kirjallisessa vaiheessa. Toisessa vaatimuksessaan kantaja vaatii, että unionin yleinen tuomioistuin määrää komission maksamaan kantajalle välittömästi tukisopimusten nojalla vielä jäljellä olevana saatavana 49172,52 euroa. Se, voidaanko tämä vaatimus ottaa tutkittavaksi, riippuu käsiteltävän kanteen oikeudellisesta luonteesta. Jos nimittäin ilmenee, että käsiteltävä kanne on SEUT 263 artiklan nojalla nostettu kumoamiskanne, kyseistä vaatimusta ei voida ottaa tutkittavaksi, koska vakiintuneen oikeuskäytännön mukaan unionin tuomioistuinten ei kuulu harjoittamansa laillisuusvalvonnan yhteydessä osoittaa toimielimille määräyksiä tai toimia niiden sijasta, vaan kyseessä olevan hallintoelimen tehtävänä on toteuttaa kumoamiskanteen johdosta annetun tuomion täytäntöönpanotoimenpiteet (ks. tuomio 17.6.2010, CEVA v. komissio, T‑428/07 ja T‑455/07 , EU:T:2010:240 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Käsiteltävässä asiassa kantaja on ilmoittanut kannekirjelmän kohdassa ”Kanteen tyyppi”, että kyseessä on kumoamiskanne. Unionin yleisen tuomioistuimen kirjalliseen kysymykseen antamassaan vastauksessa kantaja kuitenkin täsmensi, että käsiteltävän kanteen on katsottava perustuvan sekä SEUT 263 artiklaan, johon ensimmäinen vaatimus kantajan mukaan perustuu, että SEUT 272 artiklaan, johon toinen vaatimus kantajan mukaan perustuu, ja vetosi väitteensä tueksi 6.10.2015 annettuun tuomioon Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio ( T‑216/12 , EU:T:2015:746 ). Komissio totesi samaan unionin yleisen tuomioistuimen kirjalliseen kysymykseen antamassaan vastauksessa, että sen näkemyksen mukaan käsiteltävä kanne perustui tosiasiassa sekä SEUT 263 artiklaan että SEUT 272 artiklaan ja että tällainen kaksinkertainen oikeusperusta oli yhteensopiva 6.10.2015 annetun tuomion Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio ( T‑216/12 , EU:T:2015:746 ) kanssa. Huomautettakoon, että 6.10.2015 annetussa tuomiossa Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio ( T‑216/12 , EU:T:2015:746 ) unionin yleinen tuomioistuin totesi, että vaikka kyseinen kanne perustui yksiselitteisesti SEUT 263 artiklaan, sillä oli tosiasiassa kahtalainen tarkoitus, koska sen päämääränä oli riidanalaisen päätöksen kumoamisen lisäksi saada unionin yleisestä tuomioistuimesta vahvistus sille, ettei komissiolla ollut sopimukseen perustuvaa riidanalaista saatavaa. Koska unionin tuomioistuimet eivät ole toimivaltaisia käsittelemään vahvistuskanteita kumoamiskanteen yhteydessä ja kyseisessä asiassa käsiteltyyn sopimukseen sisältyi SEUT 272 artiklassa tarkoitettu välityslauseke, unionin yleinen tuomioistuin pohti edellä mainitun tuomion 57 kohdassa, oliko käsiteltävä kanne mahdollista luonnehtia tässä asiassa osittain uudelleen sekä SEUT 263 artiklan perusteella nostetuksi kanteeksi, jolla vaaditaan riidanalaisen päätöksen kumoamista, että SEUT 272 artiklan perusteella nostetuksi kanteeksi, jolla vaaditaan sen vahvistamista, ettei komissiolla ole sopimukseen perustuvaa riidanalaista saatavaa. Unionin yleinen tuomioistuin täsmensi 6.10.2015 annetun tuomion Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio ( T‑216/12 , EU:T:2015:746 ) 60 kohdassa, että kanteen uudelleenluonnehdinta on mahdollista vastaajana olevan toimielimen puolustautumisoikeuksia loukkaamatta, jos kantajan nimenomainen tahto ei ole sille esteenä ja jos kannekirjelmässä vedotaan vähintäänkin yhteen kyseistä sopimussuhdetta sääntelevän säännön rikkomiseen perustuvaan kanneperusteeseen 2.5.1991 tehdyn työjärjestyksen 44 artiklan 1 kohdan c alakohdan määräysten mukaisesti. Kun otetaan huomioon asianosaisten vastaukset unionin yleisen tuomioistuimen kirjalliseen kysymykseen (ks. edellä tämän tuomion 58 kohta), kantajan toisen vaatimuksen sisältö, joka osoittaa riita-asian olevan sopimusperusteinen, sekä se, että kyseisen vaatimuksen tueksi vedotaan väitteisiin ja perusteisiin, joiden mukaan komissio on rikkonut tukisopimuksia, käsiteltävä kanne on luonnehdittava osittain uudelleen sekä SEUT 263 artiklan perusteella nostetuksi kanteeksi, jossa vaaditaan riidanalaisen päätöksen kumoamista, että SEUT 272 artiklan perusteella nostetuksi kanteeksi, jossa vaaditaan, että unionin yleinen tuomioistuin määrää komission maksamaan kantajalle välittömästi tukisopimusten nojalla jäljellä olevana saatavana 49172,52 euroa. Tämän osittaisen uudelleenluonnehdinnan seurauksena on katsottava, että kantajan toinen vaatimus perustuu asianmukaiseen oikeusperustaan eli SEUT 272 artiklaan. Viimeksi mainitussa artiklassa nimittäin annetaan unionin tuomioistuimille täysi tuomiovalta, jonka ansiosta ne voivat välityslausekkeen nojalla ratkaista kaikentyyppisiä kanteita – toisin kuin laillisuusvalvontaa suorittava tuomioistuin, jonka käsiteltäväksi asia on saatettu SEUT 263 artiklan perusteella (ks. tuomio 6.10.2015, Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio, T‑216/12 , EU:T:2015:746 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Tästä seuraa, että kyseinen vaatimus on otettava tutkittavaksi. 2. Kantajan kolmannen vaatimuksen tutkittavaksi ottaminen Komission esittämän oikeudenkäyntiväitteen mukaan kantajan kolmatta vaatimusta ei voida ottaa tutkittavaksi muun muassa sillä perusteella, ettei se täytä 2.5.1991 tehdyn työjärjestyksen 44 artiklan 1 kohdan c alakohdassa määrättyjä edellytyksiä. Kantaja ei vastannut tähän komission oikeudenkäyntiväitteeseen. Unionin yleinen tuomioistuin muistuttaa, että kanteen nostamishetkellä sovelletun, 2.5.1991 tehdyn työjärjestyksen 44 artiklan 1 kohdan c alakohdan mukaan kaikissa kanteissa on ilmoitettava oikeudenkäynnin kohde ja yhteenveto kanneperusteista. Jotta nämä edellytykset täyttyisivät, kanteesta, jossa vaaditaan unionin toimielimen aiheuttamiksi väitettyjen vahinkojen korvaamista, on ilmettävä seikat, joiden perusteella kantajan riitauttama toimielimen menettely voidaan yksilöidä, syyt, joiden nojalla kantaja katsoo, että tämän menettelyn ja aiheutetuksi väitetyn vahingon välillä on syy-yhteys, sekä vahingon laatu ja sen laajuus (ks. tuomio 15.6.1999, Ismeri Europa v. tilintarkastustuomioistuin, T‑277/97 , EU:T:1999:124 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Käsiteltävässä asiassa vahingonkorvausta koskevan kantajan kolmannen vaatimuksen tueksi ei ole esitetty minkäänlaisia perusteluja, vaan kantaja vain ilmoittaa kyseistä vaatimusta koskevassa kohdassa vaativansa korvauksia ”vahingosta, jota on aiheutunut sen kansainväliselle maineelle, ja ajasta, jota sen kokenut henkilöstö on joutunut käyttämään puolustautumiseen perusteettomalta vaatimukselta”. Kyseiset vaatimukset eivät kuitenkaan täytä ainuttakaan edellä tämän tuomion 66 kohdassa mainituista edellytyksistä. Tästä seuraa, että kyseinen vaatimus on jätettävä tutkimatta. B Asiakysymys 1. Alustavat huomautukset On syytä muistuttaa, että käsiteltävän kanteen osittaisen uudelleenluonnehdinnan seurauksena unionin yleisen tuomioistuimen on tutkittava yhtäältä SEUT 263 artiklaan perustuva kantajan ensimmäinen vaatimus riidanalaisen päätöksen kumoamisesta ja toisaalta SEUT 272 artiklaan perustuva kantajan toinen vaatimus, jossa vaaditaan, että komissio velvoitetaan maksamaan kantajalle tukisopimusten nojalla jäljellä olevana saatavana 49172,52 euroa (ks. edellä 61 kohta). Kanteensa tueksi kantaja vetoaa viiteen kanneperusteeseen. Ensimmäisen kanneperusteen mukaan tilintarkastajien noudattamista säännöistä ei ole missään vaiheessa sovittu asianosaisten kesken. Toisen kanneperusteen mukaan komissio viivytti perusteettomasti lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle ja niihin liittyvien toimien hallinnointi oli yleisesti ottaen huonoa. Kolmannen kanneperusteen mukaan komissio ei täyttänyt sille kuuluvaa todistustaakkaa koskevaa velvollisuutta. Neljännen kanneperusteen mukaan tilintarkastuskertomuksissa esitetyt toteamukset olivat virheellisiä, ja viidennen kanneperusteen, johon vedottiin ensimmäistä kertaa vastauskirjelmässä, mukaan komissiolla ei ollut toimivaltaa tehdä riidanalaista päätöstä. Tässä yhteydessä on syytä muistuttaa, että kun unionin tuomioistuinten ratkaistavaksi on saatettu SEUT 263 artiklan perusteella nostettu kumoamiskanne, niiden on arvioitava riitautetun toimen lainmukaisuutta suhteessa perussopimukseen tai sen soveltamista koskevaan oikeussääntöön eli unionin oikeuteen nähden. SEUT 272 artiklan perusteella nostetuissa kanteissa kantaja sitä vastoin voi moittia sopimuskumppanina olevaa toimielintä ainoastaan siitä, että se on rikkonut sopimusmääräyksiä tai sopimukseen sovellettavaa oikeutta (ks. vastaavasti tuomio 27.9.2012, Applied Microengineering v. komissio, T‑387/09 , EU:T:2012:501 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Tästä seuraa, että käsiteltävässä asiassa unionin yleinen tuomioistuin voi toimen lainmukaisuutta arvioidessaan tutkia riidanalaisen päätöksen kumoamista koskevan vaatimuksen osalta ainoastaan sellaiset kantajan esittämät perusteet ja perustelut, joilla riitautetaan riidanalaisen päätöksen lainmukaisuus perussopimukseen tai sen soveltamista koskevaan oikeussääntöön nähden SEUT 263 artiklassa tarkoitetulla tavalla. Kantajan toisessa vaatimuksessa on sen sijaan lähinnä kyse sopimusluonteisesta riita-asiasta, ja sen osalta unionin yleinen tuomioistuin voi tutkia sopimuksen suhteen toimivaltaisena tuomioistuimena ainoastaan sellaiset perusteet ja perustelut, jotka koskevat tukisopimusten ja niihin sovellettavien oikeussääntöjen rikkomista. Seuraavaksi on siis tutkittava kantajan esittämät kanneperusteet sen määrittämiseksi, mitä vaatimusta ne koskevat. Ensimmäisessä kanneperusteessaan kantaja väittää lähinnä, että tilintarkastajat olivat soveltaneet tarkastuksissa sääntöjä, joista ei määrätty tukisopimuksessa, eikä niistä siten ollut sovittu asianosaisten välillä. Kantajan mukaan riidanalainen päätös on kumottava tällä perusteella. Kantaja väittää myös, että riidanalaisessa päätöksessä rikotaan tältä osin varainhoitoasetuksen 126 artiklan 2 kohdan d alakohtaa, jossa säädetään, että tukikelpoisten kustannusten on oltava kirjattu tuensaajan kirjanpitoon ja määritetty tuensaajan sijoittautumisvaltiossa sovellettavien kirjanpitosääntöjen ja tuensaajan tavanomaisten kustannuslaskentakäytäntöjen mukaisesti. On todettava, että kyseinen kanneperuste ja siihen liittyvät perustelut koskevat tosiasiassa tukisopimusten täytäntöönpanoa sopimusosapuolten rahoitusvelvoitteiden määrittämisen osalta, joten unionin yleisen tuomioistuimen on tutkittava kyseisten tukisopimusten määräykset ja niihin sovellettavat oikeussäännöt. Näin ollen on katsottava, että tämä kanneperuste on esitetty kantajan toisen vaatimuksen tueksi. Toisesta kanneperusteesta on todettava heti aluksi, että sen sanamuoto on seuraava: ”Riidanalainen päätös on kumottava sillä perusteella, että komissio viivytti perusteettomasti lopullisten tilintarkastuskertomustensa ja niitä seuranneiden perintämääräysten antamista.” Se esittää tämän kanneperusteen yhteydessä kaksi väitettä. Kantaja viittaa ensinnäkin perusteettomaan viivytykseen lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa ja väittää, että Euroopan unionin perusoikeuskirjan 41 artiklassa vahvistettua hyvän hallinnon periaatetta on näin ollen loukattu. Toiseksi kantaja moittii komissiota siitä, että kyseisten toimien hallinnointi oli yleisesti ottaen huonoa. Osoituksena kyseisten toimien huonosta hallinnoinnista kantaja väittää, että komissio ei tiedottanut sitä kyseisten toimien etenemisestä, että tuen hakijoille tarkoitettua opasta on sittemmin tarkistettu siten, että se sisältää nykyään paljon enemmän tietoa tukikelpoisista kustannuksista, ja että tukisopimuksissa oli useita tyylivirheitä. Toisen kanneperusteen ensimmäisestä väitteestä on katsottava, että se on esitetty toisen vaatimuksen tueksi siltä osin kuin kantaja väittää, että viive lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa oli perusteeton. Koska tarkastusten järjestämisestä määrättiin nimenomaisesti tukisopimusten II.20 kohdassa, väitetty viive koskee tukisopimusten täytäntöönpanoa. Kun otetaan huomioon kyseisen kanneperusteen sanamuoto sekä se, että kantaja viittaa nimenomaisesti hyvän hallinnon periaatteen eli toimielimen hallintotoimintaa säätelevän oikeuden yleisen periaatteen loukkaamiseen, myös tämä väite on katsottava esitetyn riidanalaisen päätöksen kumoamista koskevan ensimmäisen vaatimuksen tueksi, koska kantaja väittää, että lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisen viivyttäminen vaikutti sen mahdollisuuksiin puolustautua tehokkaasti perintää koskevassa hallinnollisessa menettelyssä, joka johti riidanalaisen päätöksen hyväksymiseen. Tämän kanneperusteen toisesta väitteestä on katsottava, että se on esitetty toisen vaatimuksen tueksi siltä osin kuin se koskee komission toimintaa tukisopimusten täytäntöönpanossa. Kolmannessa kanneperusteessaan kantaja moittii tilintarkastajia ja sitä kautta myös lopulliset tilintarkastuskertomukset hyväksynyttä komissiota siitä, etteivät nämä täyttäneet todistustaakkaansa koskevia vaatimuksia. Kyseinen kanneperuste koskee asianosaisten välistä sopimusriitaa, joten unionin yleisen tuomioistuimen on tutkittava tukisopimukset sekä niihin sovellettavat oikeussäännöt. Näin ollen on katsottava, että kantaja on esittänyt kyseisen kanneperusteen toisen vaatimuksensa tueksi. Neljännessä kanneperusteessaan kantaja väittää, että lopullisissa tilintarkastuskertomuksissa oli useita virheitä. Myös tämä kanneperuste koskee asianosaisten välistä sopimusriitaa, joten unionin yleisen tuomioistuimen on tutkittava tukisopimukset ja niihin sovellettavat oikeusäännöt. Näin ollen on katsottava, että kantaja on esittänyt tämän kanneperusteen toisen vaatimuksensa tueksi. Viidennen kanneperusteen osalta on selvästi katsottava, että kantaja on esittänyt sen ensimmäisen vaatimuksensa tueksi, koska siinä väitetään, ettei komissio ollut toimivaltainen antamaan riidanalaista päätöstä. Kun on määritetty, mitä vaatimusta kukin kantajan esittämistä kanneperusteista koskee, on seuraavaksi tutkittava kantajan ensimmäisen ja toisen vaatimuksen sisältö. Aluksi on tutkittava toinen vaatimus. Ensimmäisessä vaatimuksessa nimittäin vaaditaan kumottavaksi riidanalainen päätös, jolla pannaan täytäntöön sopimusperusteinen saatava, joka komissiolla on väitetysti kantajalta. Toisessa vaatimuksessa unionin yleistä tuomioistunta pyydetään kuitenkin lausumaan kyseisen sopimukseen perustuvan saatavan olemassaolosta ja määrästä. Koska toisen vaatimuksen osalta on tutkittava riidanalaiseen päätökseen liittyvän sopimusperusteisen saamisen olemassaolon ja määrän tosiasiallisuus, tämä vaatimus on tutkittava ennen ensimmäistä vaatimusta ja unionin yleisen tuomioistuimen toisesta vaatimuksesta tekemä arviointi on otettava huomioon riidanalaisen päätöksen laillisuusvalvonnassa ensimmäistä vaatimusta tutkittaessa (ks. vastaavasti tuomio 6.10.2015, Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio, T‑216/12 , EU:T:2015:746 , kohta ja tuomio 9.11.2016, Trivisio Prototyping v. komissio, T‑184/15 , ei julkaistu, EU:T:2016:652 , ja kohta). 2. Toinen vaatimus Muistutettakoon, että kantajan toisen vaatimuksen tueksi esitetyiksi kanneperusteiksi on katsottava ensimmäinen, toinen, kolmas ja neljäs peruste. Ensin on tutkittava kolmas kanneperuste, sitten neljäs ja ensimmäinen kanneperuste ja viimeiseksi toinen kanneperuste. Ennen tätä on kuitenkin esitettävä joitakin täsmennyksiä unionin yleisen tuomioistuimen toimivallasta sekä lainsäädännöstä, jonka valossa edellä tarkoitetut kanneperusteet on tutkittava. a) Alustavat huomautukset 1) Unionin yleisen tuomioistuimen toimivalta Aivan aluksi on muistutettava, että SEUT 272 artiklan mukaisesti Euroopan unionin tuomioistuimella on toimivalta ratkaista asia unionin tekemässä tai sen puolesta tehdyssä julkis- tai yksityisoikeudellisessa sopimuksessa olevan välityslausekkeen nojalla. SEUT 256 artiklan 1 kohdan mukaisesti unionin yleisellä tuomioistuimella on toimivalta ratkaista ensimmäisenä oikeusasteena SEUT 272 artiklassa tarkoitetut kanteet. Käsiteltävässä asiassa tukisopimusten I.9 kohdan toinen kohta on sanamuodoltaan riittävän laaja antamaan unionin yleiselle tuomioistuimelle toimivallan ratkaista kantajan toinen vaatimus. Asianosaiset eivät ole riitauttaneet unionin yleisen tuomioistuimen toimivaltaa tältä osin. 2) Riita-asiaan sovellettavat oikeussäännöt Käsitellessään SEUT 272 artiklassa tarkoitetun välityslausekkeen nojalla nostettua kannetta unionin yleisen tuomioistuimen on ratkaistava riita-asia kyseiseen sopimukseen sovellettavan aineellisen oikeuden perusteella (tuomio 4.2.2016, Isotis v. komissio, T‑562/13 , ei julkaistu, EU:T:2016:63 , kohta). Käsiteltävässä asiassa tukisopimusten I.9 kohdan ensimmäisestä kohdasta ilmenee, että kyseisiin tukisopimuksiin sovellettavana aineellisena oikeutena on ensisijaisesti unionin oikeus ja toissijaisesti tukia koskeva Belgian oikeus. Viimeksi mainitusta on todettava, että koska tukisopimusten kohteena olevat tuet rahoitetaan unionin talousarviosta ja ne myöntää komissio, ne eivät kuulu sellaisten Belgian oikeuden erityissääntöjen soveltamisalaan, joita sovelletaan Belgian hallintoviranomaisten myöntämiin tukiin. Käsiteltävässä asiassa voidaan siten soveltaa vain sellaisia sopimuksia ja sopimusvelvoitteita koskevia Belgian oikeuden yleisiä sääntöjä, joiden tarkoituksena on kattaa mahdolliset tilanteet, joista ei säädetä unionin tasolla. Belgian siviililain (code civil) 1134 §:n 1 momentissa säädetään, että ”lainmukaisesti tehdyt sopimukset velvoittavat lain tavoin niitä, jotka ovat ne tehneet”, ja saman pykälän 2 momentissa säädetään, että ”ne voidaan todeta pätemättömiksi vain sopimuspuolten molemminpuolisella suostumuksella tai laissa sallituista syistä”. Belgian siviililain 1134 §:n 3 momentin mukaan sopimukset on myös pantava täytäntöön vilpittömässä mielessä. Saman lain 1135 §:ssä säädetään, että ”sopimukset velvoittavat paitsi siihen, mistä niissä määrätään, myös siihen, mitä kohtuudesta, tavasta tai laista seuraa velvoitteen osalta sen luonnon mukaan”. Myös tässä pykälässä viitataan näin ollen periaatteeseen, jonka mukaan sopimukset on pantava täytäntöön vilpittömässä mielessä. Belgian siviililain 1156 § ilmentää kyseisen periaatteen soveltamista sopimusten tulkinnassa. Siinä nimittäin säädetään, että ”sopimuksista on etsittävä sopimusosapuolten yhteinen aikomus sen sijaan, että ehtoja tulkitaan pelkästään kirjaimellisesti”. Sopimuksen täytäntöönpanoa koskeviin riita-asioihin liittyvästä todistustaakasta säädetään Belgian siviililain 1315 §:ssä, jonka mukaisesti todistustaakka on sillä, joka vaatii jonkin velvoitteen täytäntöönpanoa. Vastavuoroisesti sen, joka väittää vapautuneensa velvoitteesta, on puolestaan näytettävä toteen maksu tai seikka, joka aiheutti hänen velvollisuutensa lakkaamisen. Lisäksi on täsmennettävä, että työjärjestyksessä määrätään menettelystä, jota unionin yleisen tuomioistuimen on noudatettava tutkiessaan toista vaatimusta sopimuksen suhteen toimivaltaisena tuomioistuimena, sen yleisesti hyväksytyn periaatteen mukaan, että jokainen tuomioistuin soveltaa omaa työjärjestystään (ks. vastaavasti tuomio 13.6.2012, Insula v. komissio, T‑246/09 , ei julkaistu, EU:T:2012:287 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). b) Kolmas kanneperuste, jonka mukaan komissio ei täyttänyt sille kuuluvaa todistustaakkaa koskevaa velvollisuutta Kantaja väittää kolmannessa kanneperusteessaan, että tilintarkastajat hylkäsivät useita menoeriä ilman minkäänlaista näyttöä ja pelkän päättelyn perusteella. Väitteidensä tueksi kantaja tuo esiin tilintarkastajien päätelmät ilmoitetuista menoista, jotka liittyivät asiantuntijan X toimintaan tukisopimuksen C kohteena olevien toimien yhteydessä. Näiden päätelmien perusteella kantaja katsoo, että päätelmät hyväksyessään komissio on loukannut todistustaakkaa koskevaa yleismaailmallista perusperiaatetta, jonka mukaan väitteen esittävän osapuolen on esitettävä merkitykselliset todisteet väitteensä tueksi. Komission mukaan tämä kanneperuste on perusteeton. On syytä muistuttaa, että unionin taloudellisia tukia sääntelevän perusperiaatteen mukaan unioni voi tukea ainoastaan todellisia kustannuksia. Tästä periaatteesta seuraa, että se, että tuensaaja näyttää toteen hankkeen toteuttamisen, ei riitä perusteeksi tuen myöntämiselle. Tuensaajan on lisäksi esitettävä näyttö siitä, että sille on aiheutunut menoja kyseessä olevan tuen myöntämiselle vahvistettujen edellytysten mukaisesti, koska ainoastaan asianmukaisesti perusteltuja kustannuksia voidaan pitää tukikelpoisina. Tuensaajan velvollisuus noudattaa vahvistettuja taloudellisia edellytyksiä on jopa yksi sen keskeisistä sitoumuksista ja siten taloudellisen tuen myöntämisedellytys (ks. tuomio 24.10.2014, Technische Universität Dresden v. komissio, T‑29/11 , EU:T:2014:912 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Edellä 93 kohdassa mainittu periaate näkyy rahoituksen myöntämisedellytyksiä koskevissa tukisopimusten määräyksissä. Muistutettakoon, että kyseisten tukisopimusten I.6 ja II.15.4 kohdan mukaisesti koordinaattorin piti esimerkiksi toimittaa komissiolle toimen päätyttyä lopullinen yhteenvetotilitys tosiasiassa aiheutuneista tukikelpoisista kustannuksista sekä kattava yhteenvetotilitys toimen tuloista ja menoista ja että komissiolla oli tarvittaessa mahdollisuus pyytää toimittamaan lisätietoja ja ‑asiakirjoja. Komissio määrittää tuen lopullisen määrän tukisopimusten II.17 kohdan mukaisesti kyseisten sopimusten II.15.4 kohdassa tarkoitettujen asiakirjojen sekä samojen sopimusten II.20 kohdan nojalla suoritetun tarkastuksen yhteydessä myöhemmin saamiensa tietojen perusteella. On lisäksi syytä muistuttaa, että komissio voi tukisopimusten II.20.3 kohdan nojalla tarkastaa tuen käytön sekä päättää tarkastuksen tulosten perusteella tuen takaisinperinnästä. Kyseisten tukisopimusten II.20.1 ja II.20.4 kohdassa määrätään myös, että tuensaajilla on velvollisuus toimittaa komissiolle ja sen valtuuttamille henkilöille kaikki tarvittavat tiedot sen varmistamiseksi, että toimen täytäntöönpanossa on noudatettu edellä mainittuja sopimuksia. Unionin tuomioistuimet ovat katsoneet, että tilintarkastuksen lopulliset päätelmät ja kaikki niiden perusteena olevat seikat on arvioitava komission käytössä olevana näyttönä, jonka perusteella voidaan nostaa unionin yleisessä tuomioistuimessa sopimussuhteeseen perustuvaa vastuuta koskeva kanne (tuomio 8.9.2015, Amitié v. komissio, T‑234/12 , ei julkaistu, EU:T:2015:601 , kohta). Analogisesti on katsottava, että käsiteltävässä asiassa lopulliset tilintarkastuskertomukset muodostavat näytön, joka tukee tukisopimusten täytäntöönpanoa koskevia komission vaatimuksia. Kantajan erityistä väitettä, joka koskee tiettyjen asiantuntija X:n toimintaan tukisopimuksen C kohteena olevan toimen yhteydessä liittyvien menojen hylkäämistä, on tutkittava näiden periaatteiden valossa. Tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevasta lopullisesta tilintarkastuskertomuksesta ilmenee, että tilintarkastajat totesivat – sen perusteella, miten kantaja kuvasi toimintaansa internetsivustollaan –, että asiantuntija X oli osallistunut 13.2.2009 Turkissa järjestettyyn koulutuspäivään toisen toimen yhteydessä. Kantajan ilmoituksen mukaan asiantuntija X kuitenkin työskenteli samana päivänä täysiaikaisesti tukisopimuksen C kohteena olevan toimen alaisuudessa. Tilintarkastajat hylkäsivät näin ollen kyseiseen päivään liittyvät kustannukset, jotka olivat yhteensä 450 euroa. Tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevasta lopullisesta tilintarkastuskertomuksesta ilmenee tilintarkastajien tutkineen myös, oliko virhe, jonka seurauksena 13.2.2009 aiheutuneet kustannukset oli laskutettu edellä mainitun toimen yhteydessä, yksittäistapaus vai koskiko se myös muita päiviä. Tilintarkastajat pyysivät kantajaa toimittamaan otteita muita kantajan toteuttamia toimia koskevista rahoituskertomuksista sekä tietoa niihin osallistuneista henkilöistä ja näiden työajoista tarkoituksenaan selvittää vertailemalla, pitivätkö tukisopimuksen C kohteena olevaan toimeen osallistuneiden henkilöiden laskuttamat tunnit paikkansa. Kantaja kieltäytyi toimittamasta pyydettyjä tietoja sillä perusteella, etteivät ne kuuluneet kyseisen tarkastuksen soveltamisalaan. Koska kantaja ei toimittanut pyydettyjä asiakirjoja, tilintarkastajat katsoivat, etteivät he voineet vahvistaa, että loput asiantuntijan X suoritteisiin liittyvät ilmoitetut kustannukset, joiden määrä oli 21445,45 euroa (ja jotka vastasivat 39:ää ilmoitettua työpäivää), liittyivät yksinomaan tukisopimuksen C kohteena olevaan toimeen. Näin ollen tilintarkastajat esittivät varauman kyseisten kustannusten tukikelpoisuudesta. Samalla perusteella tilintarkastajat esittivät varauman asiantuntijan Y suoritteisiin liittyvien ilmoitettujen kustannusten, joiden määrä oli 22824,77 euroa, tukikelpoisuudesta. Näin ollen tilintarkastajien esittämät varaumat kohdistuivat kaikkiaan 44270,22 euroon ilmoitetuista kustannuksista. Tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevasta lopullisesta tilintarkastuskertomuksesta ilmenee myös, että tilintarkastajat esittivät seuraavat seikat edellä mainittujen huomautusten tueksi. Tilintarkastajat totesivat ensinnäkin, että 81 prosenttia vuoden 2009 palkkioista ja 100 prosenttia tammi- ja kesäkuun 2010 välisen ajan palkkioista, jotka oli maksettu kantajayrityksen kahdelle omistajalle eli asiantuntijoille X ja Y, koskivat näiden asiantuntijoiden kyseisten toimien yhteydessä ilmoittamia suoritteita, vaikka kantaja osallistui samalla kaudella myös muihin toimiin. Tilintarkastajat totesivat myös, ettei kantajan kirjanpitojärjestelmän perusteella ollut mahdollista määrittää, mitkä henkilöstökustannukset liittyivät mihinkin toimeen. Tilintarkastajat totesivat vielä, että heille toimitetuissa työaikaotteissa ei eritelty yksityiskohtaisesti eri toimintoja eikä henkilöstön tai asiantuntijoiden työtunteja ja että niissä esitettiin vain tähän toimeen käytetty työaika. Komissio toimitti tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevan lopullisen tilintarkastuskertomuksen 10.6.2013 päivätyssä kirjeessä, jossa se ilmoitti kantajalle, että asiantuntijoiden X ja Y suoritteisiin liittyvät kustannukset, joiden määrä oli yhteensä 44270,22 euroa ja joista tilintarkastajat olivat esittäneet varauman, voitiin katsoa tukikelpoisiksi, mikäli kantaja toimittaisi tilintarkastajien pyytämät asiakirjat kuukauden kuluessa. Kantaja ei toimittanut kyseisiä asiakirjoja, joten komissio hylkäsi lopullisesti edellä mainitut kustannukset tukeen oikeuttamattomina. Kun otetaan huomioon unionin rahoitustukea säätelevä perusperiaate, jonka mukaan todistustaakka kuuluu unionin tukea saaneelle (ks. edellä 93 kohta), edellä 96 kohdassa esitetty toteamus sekä se, ettei asiakirja-aineistosta ilmene eikä myöskään ole väitetty, että tilintarkastajat tai komissio olisivat toimineet vilpillisessä mielessä, on todettava, että kantajan tehtävänä oli tilintarkastajien konkreettiset toteamukset saatuaan toimittaa todisteet sen osoittamiseksi, että asiantuntijoiden X ja Y suoritteiden ilmoitetut kustannukset täyttivät tukisopimusten II.14.1 kohdassa määrätyt tuen saamisen edellytykset, liittyivät mainittujen sopimusten kohteeseen ja olivat välttämättömiä kyseisten sopimusten kohteena olevien toimien toteuttamiseksi. On syytä huomata, ettei kantaja toimittanut tällaisia todisteita oikeudenkäyntiä edeltävässä menettelyssä eikä unionin yleisessä tuomioistuimessa. Kantaja väitti unionin yleisessä tuomioistuimessa, etteivät tilintarkastajat olleet esittäneet näyttöä päätelmiensä tueksi. Kantaja viittaa esimerkiksi asiantuntija X:n tapaukseen ja väittää, ettei tilintarkastajilla ollut oikeutta hylätä kaikkia kyseisen asiantuntijan ilmoittamaa 40:tä työpäivää pelkän päättelyn perusteella tukeutuen virheeseen, joka koski päivämäärää 13.2.2009, vaan heidän olisi pitänyt osoittaa, ettei yksikään 39 muusta päivästä koskenut yksinomaan tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea. Tämä väite on hylättävä, koska se on ristiriidassa todistustaakan jakautumissäännön kanssa siten kuin se on määritelty käsiteltävässä asiassa. Tilintarkastajat esittivät esimerkiksi konkreettisia todisteita, joiden perusteella oli olemassa riski, että asiantuntijoille X ja Y tukisopimuksen C kohteena olevan toimen yhteydessä ilmoitetut työpäivät eivät täyttäneet edellä mainitun sopimuksen II.14.1 kohdassa määrättyjä tuen saamisen edellytyksiä (ks. edellä 98–101 kohta). Näin ollen oli kantajan tehtävänä toimittaa todisteet sen osoittamiseksi, että kyseiset tuen saamisen edellytykset olivat täyttyneet, mitä se ei kuitenkaan tehnyt. Kun otetaan huomioon olettama – jota konkreettiset seikat tukivat ja jota ei ole kumottu millään todisteilla –, jonka mukaan kustannukset eivät olleet tukikelpoisia, komissiolla oli perusteet vahvistaa kokonaisuudessaan niiden menojen hylkääminen, jotka liittyivät asiantuntijoiden X ja Y työhön kyseisen toimen yhteydessä (ks. vastaavasti tuomio 12.12.2013, Berliner Institut für Vergleichende Sozialforschung v. komissio, T‑171/08 , ei julkaistu, EU:T:2013:639 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Kantaja väittää myös, että mikäli kaikki asiantuntijoiden X ja Y ilmoitetut päivät oli hylättävä tilintarkastajien esittämän päättelyn mukaisesti, kantajan tekemä työ olisi suoritettu kokonaisuudessaan yrityksen sisällä ja spontaanisti ilman asiantuntijoita. Tällainen päätelmä olisi kantajan mukaan ristiriitainen, kun otetaan huomioon kyseisen työn laajuus ja laatu. Tämä väite on hylättävä, kun otetaan huomioon edellä 93 kohdassa esitetty periaate, jonka mukaan se, että tuensaaja näyttää toteen hankkeen toteuttamisen, ei riitä perusteeksi tuen myöntämiselle. Tuensaajan on myös esitettävä näyttö siitä, että sille on aiheutunut menoja kyseessä olevan tuen myöntämiselle vahvistettujen edellytysten mukaisesti, koska ainoastaan asianmukaisesti perustellut kustannukset voidaan katsoa tukikelpoisiksi. Tästä seuraa käsiteltävässä asiassa, ettei se, että tukisopimuksen C kohteena oleva toimi on toteutettu hyvin tuloksin, riitä asiantuntijoiden X ja Y osalta ilmoitettujen kustannusten hyväksymiseksi tukikelpoisina. Myös edellä mainitun sopimuksen II.14.1 kohdassa määrättyjen tuen myöntämisen edellytysten on täytyttävä. Kantaja esittää vastauskirjelmässään lisäväitteitä, jotka on nekin hylättävä käsiteltävässä asiassa määritettyä todistustaakan jakautumista koskevien periaatteiden perusteella. Kantaja väittää, ettei asiantuntijan X osallistuminen 13.2.2009 Turkissa järjestettyyn koulutukseen tarkoita sitä, etteikö tämä olisi voinut työskennellä saman päivän aikana myös tukisopimuksen C kohteena olevan toimen alaisuudessa. Kantajan mukaan osallistuminen mainittuun koulutukseen ei myöskään tarkoita, että kantaja ei osannut tehdä kirjanpitoaan oikein. Kantaja lisää, että asiantuntija X oli allekirjoittanut lopullisissa rahoitusasiakirjoissa edellytetyn työaikalomakkeen ja että laskut ja maksutositteet oli toimitettu komissiolle. Näin ollen kantaja tiedustelee, mitä muuta näyttöä komissio vielä tarvitsee, kun otetaan huomioon, että kyseinen työ oli suoritettu. Kantaja perusteli kieltäytymistään toimittamasta tilintarkastajien pyytämiä asiakirjoja väittämällä, ettei tilintarkastajilla ollut mitään oikeutta tarkastaa kaikkia kantajan tilejä eikä kyseisten asiakirjojen toimittamisesta kieltäytyminen voi olla perusteena kustannusten hylkäämiselle tukeen oikeuttamattomina. Päivämäärän 13.2.2009 osalta on ensinnäkin syytä muistuttaa siitä kiistämättömästä tosiseikasta, että asiantuntija X osallistui kyseisen päivän aikana Turkissa järjestettyyn koulutukseen, joka ei liittynyt millään tavalla tukisopimuksen C kohteena olevaan toimeen, ja että kustannukset, jotka liittyivät kyseisen asiantuntijan työsuoritteisiin kyseisenä päivänä, oli silti ilmoitettu edellä mainitun toimen yhteydessä, ja kantaja oli myös ilmoittanut kyseisen asiantuntijan työskennelleen mainittuna päivänä täysipäiväisesti kyseisen toimen alaisuudessa. Koska tilintarkastajat esittivät konkreettisen todisteen, jonka mukaan kyseiselle asiantuntijalle osoitetut kustannukset kyseiseltä päivältä eivät vastanneet todellisuutta, oli kantajan tehtävä osoittaa, että asianomainen asiantuntija oli tosiasiassa työskennellyt kyseisenä päivänä täysipäiväisesti kyseisen toimen alaisuudessa huolimatta siitä, että hän oli osallistunut samana päivänä koulutukseen Turkissa. Kantaja ei ole kuitenkaan täyttynyt sille kuuluvaa todistustaakkaa. Onkin yhdyttävä tilintarkastajien toteamukseen siitä, etteivät laskut ja työaikalomakkeet, joihin kantaja vetoaa ja jotka se toimitti unionin yleiseen tuomioistuimeen prosessinjohtotoimen yhteydessä, osoita asiantuntijan X osalta ilmoitettujen kustannusten tosiasiallisuutta ja siten niiden tukikelpoisuutta. Toimitetuissa laskuissa mainitaan ainoastaan summa, jonka kyseinen asiantuntija laskutti kantajalta tietyltä ajanjaksolta, eikä niissä täsmennetä, mistä toimesta oli kyse tai mitkä työsuoritteet kyseinen asiantuntija oli tehnyt. Toimitetuissa työaikalomakkeissa mainitaan ainoastaan aika, jonka asiantuntija oli työskennellyt kyseisen toimen alaisuudessa tiettynä päivänä, eikä niissä anneta yksityiskohtaisia tietoja kyseisen asiantuntijan tehtävistä tai tämän kuhunkin tehtävään käyttämästä ajasta. Kantaja ei myöskään ole kyseenalaistanut tilintarkastajien toteamuksia, joiden mukaan kantaja osallistui useisiin samanaikaisesti toteutettaviin toimiin eikä kantajan kirjanpitojärjestelmän perusteella voitu määrittää, mihin toimeen mitkäkin henkilöstökustannukset liittyivät (ks. edellä 101 kohta). Näin ollen on todettava, ettei kantaja ole osoittanut asianomaisen asiantuntijan osalta tukisopimuksen C kohteena olevan toimen yhteydessä ilmoitettujen kustannusten tosiasiallisuutta eikä siten myöskään niiden tukikelpoisuutta, mikä koskee päivämäärän 13.2.2009 lisäksi myös kaikkia muita 39:ää päivää. Kantajan väitteistä, jotka liittyvät kieltäytymiseen toimittamasta tiettyjä asiakirjoja tilintarkastajille (ks. edellä 112 kohta), on todettava, etteivät tilintarkastajat vaatineet saada tarkastaa kantajan tilejä, kuten kantaja väittää. Tilintarkastajat pyysivät saada tutkia muiden sellaisten toimien rahoituskertomukset, joihin kantaja osallistui kolmen käsiteltävän toimen ohella, jotta he voisivat verrata niitä kantajan toimittamiin tietoihin asiantuntijan X työajoista. Kuten komissio on huomauttanut, tilintarkastajien tavoitteena oli antaa kantajalle mahdollisuus osoittaa tarkastettua, tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevien ilmoitustensa todenmukaisuus, ei tarkastaa sen yleistä kirjanpitoa. Tästä seuraa, ettei kantajan väite ole merkityksellinen, koska se perustuu virheelliseen tulkintaan tilintarkastajien esittämästä pyynnöstä. Joka tapauksessa on niin, ettei tämä väite ole omiaan kyseenalaistamaan päätelmää, jonka mukaan kantaja ei ole täyttänyt todistustaakkaansa. Edellä esitetyn perusteella tämä kanneperuste on hylättävä. c) Neljäs kanneperuste, joka koskee lopullisissa tilintarkastuskertomuksissa olevia virheitä Kantaja väittää, että lopullisissa tilintarkastuskertomuksissa oli useita ilmeisiä menettelyllisiä ja aineellisia virheitä. Kantaja esittää tässä yhteydessä viisi väitettä, jotka on tutkittava yksi kerrallaan. Komissio kiistää nämä väitteet. 1) Tilintarkastajien asiantuntemus Kantaja väittää, että tilintarkastajilla ei ollut tarvittavaa asiantuntemusta kyseenalaistaakseen kantajan työn laadun ja sen toteuttamien tehtävien tarpeellisuuden ja että tilintarkastajien olisi pitänyt ilmoitetun tuntimäärän tarpeellisuutta arvioidessaan luottaa tuntimäärään, jonka kantaja oli maininnut käsiteltävän tuen saamiseksi toimittamissaan ehdotuksissa. Kantaja väittää myös, että joissakin tukisopimuksen A kohteena olevaa toimea koskevan lopullisen tilintarkastuskertomuksen kohdissa tilintarkastajat ilmoittivat, ettei kyseiseen toimeen liittyvien kustannusten merkityksellisyydestä ollut mahdollista tehdä päätelmiä. Kantajan mukaan jo se, että tilintarkastajat myöntävät, etteivät he voi tehdä tällaisia päätelmiä, osoittaa lähtökohtaisesti, etteivät tilintarkastajat täyttäneet heille kuuluvaa todistustaakkaa. Kantajan väite tilintarkastajien puutteellisesta asiantuntemuksesta on hylättävä. Tilintarkastajien asiantuntemuksesta on todettava, ettei minkään asiakirja-aineistossa esitetyn seikan perusteella ole syytä epäillä, etteivätkö tilintarkastajat olisi olleet riittävän päteviä tarkastaakseen kantajan ilmoittamien kustannusten tukikelpoisuuden tukisopimusten määräyksiin nähden. Kantaja väittää myös virheellisesti, että tilintarkastajien olisi pitänyt luottaa tuntimäärään, jonka kantaja oli antanut käsiteltävän tuen saamiseksi toimittamissaan ehdotuksissa. Kyseisten sopimusten II.15.4 ja II.17.1 kohdasta yhdessä luettuina nimittäin ilmenee, että tuen lopullinen määrä vahvistetaan vasta komission hyväksyttyä asiakirjat, jotka kantajan oli toimitettava edellä mainitun II.15.4 kohdan mukaisesti, jollei kyseisten sopimusten II.20 kohdan perusteella suoritetun tarkastuksen yhteydessä myöhemmin saaduista tiedoista muuta johdu. Tuntimäärä, jonka kantaja mainitsi kolmen käsiteltävän tuen saamiseksi toimittamissaan ehdotuksissa, oli siis vain arvio, eikä se siten ollut esteenä sille, että tilintarkastajat tarkastavat ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuuden. Edellä 120 kohdassa esitetystä kantajan väitteestä on todettava, että tilintarkastajat totesivat useissa lopullisten tilintarkastuskertomusten kohdissa, että he eivät voi antaa lausuntoa kantajan ilmoittamien kustannusten tukikelpoisuudesta sen takia, ettei kantaja ollut toimittanut pyydettyjä tietoja ja osoittanut siten ilmoitettuja kustannuksia tukikelpoisiksi. Näin ollen se, että tilintarkastajat eivät voineet antaa edellä mainittua lausuntoa, ei johtunut tilintarkastajien väitetystä pätevyyden puuttumisesta, eikä se myöskään osoittanut, että todistustaakkaa koskevaa velvollisuutta ei ollut täytetty. Kolmatta kanneperustetta tarkasteltaessa katsottiin, että käsiteltävän asian olosuhteissa oli lähinnä kantajan tehtävä osoittaa ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuus. Kantajan ensimmäinen väite on näin ollen hylättävä. 2) Työaikalomakkeet Kantaja väittää, että komissio on tehnyt virheen todetessaan, että kantajan käyttämien asiantuntijoiden oli täytettävä työaikalomakkeet. Kantajan mukaan tukisopimuksissa ei määrätä tällaisesta edellytyksestä tai täsmennetä, minkälaisia tietoja kyseisten lomakkeiden pitäisi sisältää. Myös tämä väite on hylättävä. Tukisopimuksissa tosin ei velvoiteta kantajaa osoittamaan ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuutta kyseisiin toimiin osallistuvan henkilöstön täyttämillä työaikalomakkeilla. Kyseisten sopimusten II.14.1 kohdassa kuitenkin määrätään, että ilmoitettujen kustannusten on oltava yksilöitävissä ja tarkistettavissa, mutta todistuskeinot olivat kantajan valittavissa. Kuten komissio on aivan oikein todennut, työaikalomakkeet muodostavat keinon osoittaa kustannusten tukikelpoisuus. Lopullisista tilintarkastuskertomuksista ei myöskään ilmene, että tilintarkastajat olisivat perustaneet päätelmänsä siihen, ettei kantaja esittänyt työaikalomakkeita. Tilintarkastajat perustivat päätelmänsä joka tapauksessa useisiin todisteisiin. Näistä todisteista voidaan mainita esimerkiksi se, ettei toimitetuissa työaikalomakkeissa yksilöity tarkasti suoritettuja tehtäviä eikä aikaa, jonka henkilöstö tai asiantuntijat olivat käyttäneet kuhunkin toimeen. Tilintarkastajat toivat esiin myös muita puutteita, kuten sen, ettei kantajan kirjanpitojärjestelmän perusteella voitu liittää toisiinsa henkilöstökustannuksia ja kantajan toteuttamia toimia, mikä aiheutti kaksinkertaista laskutusta koskevan riskin. Tilintarkastajat toivat esiin useita esimerkkejä kaksinkertaisesta laskutuksesta (ks. esimerkiksi kustannukset, jotka liittyivät tukisopimuksen A kohteena olevan toimen eriin F 13, F 21, F 27, F 30 ja F 34). Edellä esitetyn perusteella voidaan todeta, että tilintarkastajat ehdottivat tiettyjen kustannusten hylkäämistä tukeen oikeuttamattomina mutta että tämä ei johtunut siitä, että kantaja ei ollut toimittanut työaikalomakkeita tai että toimitetut lomakkeet eivät olleet riittävän tarkkoja, vaan siitä, ettei kantaja ollut osoittanut kyseisten toimien yhteydessä ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuutta. Nyt esillä oleva väite on näin ollen hylättävä. 3) Laskutuksen ja maksun viivästyminen tukisopimusten B ja C kohteena olevien toimien yhteydessä Kantaja moittii tilintarkastajia siitä, että nämä hylkäsivät tietyt tukisopimusten B ja C kohteena olevien toimien henkilöstökustannukset sillä perusteella, että niihin liittyvät laskut oli maksettu sen jälkeen, kun loppukertomus oli jo toimitettu komissiolle. Kantajan mukaan tukisopimuksissa määrätään ainoastaan, että kustannusten on aiheuduttava kyseisen toimen toteuttamisaikana, eikä niissä määritellä ajankohtaa, jona maksut on suoritettava. Käsiteltävässä asiassa maksut suoritettiin kyllä tukisopimusten B ja C kohteena olevien toimien päätyttyä, mutta kyseiset kustannukset olivat kuitenkin aiheutuneet toimien toteuttamisaikana, kuten toimitettujen laskujen päiväykset osoittavat. Kantaja katsoo, että mikäli komissio halusi, että tukikelpoisiksi voidaan määrittää vain ennen tiettyä päivämäärää aiheutuneet ja maksetut kustannukset, tämä olisi pitänyt täsmentää tukisopimuksissa. Myös tämä väite on hylättävä, koska se ei kohdistu täsmällisesti syihin, joiden takia tilintarkastajat hylkäsivät tietyt tukisopimusten B ja C kohteena olevien toimien yhteydessä ilmoitetut kustannukset. Tukisopimuksen B kohteena olevaa toimea koskevasta lopullisesta tilintarkastuskertomuksesta (kohdasta 5.2.1 5) ilmenee, että tilintarkastajat hylkäsivät neljän asiantuntijan työhön liittyvät kustannukset, joiden kokonaismäärä oli 82000 euroa, seuraavista syistä: Tilintarkastajat totesivat yleisesti ottaen, että kyseiset kustannukset oli kirjattu kantajan kirjanpitojärjestelmään ja maksettu pääosin sen jälkeen, kun loppukertomus oli toimitettu komissiolle 4.8.2010. Tilintarkastajat huomauttivat myös, että he eivät olleet saaneet asianomaisten asiantuntijoiden kanssa tehtyjä sopimuksia ja että kantajan ja komission välisen yhteydenpidon perusteella työaikalomakkeet oli täytetty komission pyynnöstä vasta edellä mainitun toimen päättymisen jälkeen, mikä herätti epäilyksiä kirjattujen työtuntien luotettavuudesta. Näiden toteamusten perusteella tilintarkastajat katsoivat, ettei näyttö ollut riittävä sen osoittamiseksi, että edellä mainitut kustannukset olivat aiheutuneet tosiasiallisesti kyseisen toimen toteuttamisen aikana. Tilintarkastajat tarkensivat sittemmin tukisopimuksen B kohteena olevaa toimea koskevassa lopullisessa tilintarkastuskertomuksessa esitettyjä yleisiä huomioita ja käsittelivät yksityiskohtaisesti kunkin niiden neljän asiantuntijan tilannetta, joiden osalta oli ilmoitettu kustannuksia edellä mainitun toimen yhteydessä. Tilintarkastajat esimerkiksi ehdottivat, että asiantuntijan Y, joka on toinen kantajayrityksen omistajista, yhteensä 18000 euron kustannukset hylätään sillä perusteella, että lasku oli päivätty ja kirjattu kantajan kirjanpitojärjestelmään vuonna 2011 ja maksettu 10.1.2011 eli selvästi sen jälkeen, kun kantaja oli toimittanut loppukertomuksen 4.8.2010. Tilintarkastajat huomauttivat myös, ettei ollut olemassa mitään näyttöä siitä, että kyseisen asiantuntijan tarjoamat palvelut olisi toimitettu kyseisen toimen toteuttamisaikana, ja että kyseiset palvelut oli kirjattu ensimmäistä kertaa tarkistettuun loppukertomukseen, jonka kantaja toimitti komissiolle 27.10.2010. Samansuuntaisia huomioita esitettiin myös muista kolmesta asiantuntijasta, joiden osalta oli ilmoitettu kustannuksia tukisopimuksen B kohteena olevan toimen yhteydessä. Kantaja ei ole kiistänyt näitä tukisopimuksen B kohteena olevaa toimea koskevasta lopullisesta tilintarkastuskertomuksesta ilmeneviä seikkoja vaan esittänyt vain edellä 130 kohdassa kuvattuja yleisiä perusteluja. Edellä esitetystä seuraa, ettei tiettyjä tukisopimuksen B kohteena olevan toimen yhteydessä ilmoitettuja asiantuntijakustannuksia hylätty ainoastaan sillä perusteella, että niihin liittyvät laskut oli maksettu vasta loppukertomuksen toimittamisen jälkeen, kuten kantaja summittaisesti väittää, vaan hylkääminen perustui useisiin seikkoihin – joita ei ole kiistetty –, jotka herättivät konkreettisia epäilyksiä ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuudesta ja erityisesti siitä, olivatko ne todella aiheutuneet toimen toteuttamisaikana, kuten edellytetään tukisopimusten II.14.1 kohdan neljännessä luetelmakohdassa. Kuten komissio on aivan oikein todennut, on oikeutettua epäillä vahvasti kustannuksia, jotka on laskutettu ja kirjattu kantajan kirjanpitoon vasta loppukertomuksen toimittamisen jälkeen. Kuten komissio korostaa, on myös vaikea ymmärtää, miten lasku, jota ei ollut vielä kirjattu kantajan kirjanpitoon, voitiin sisällyttää komissiolle toimitettavaan loppukertomukseen, jossa on tukisopimusten II.15.4 kohdan mukaisesti esitettävä kattava yhteenvetotilitys tuloista ja menoista. Tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevan lopullisen tilintarkastuskertomuksen 5.2.1 4 kohdasta puolestaan ilmenee, että asiantuntijan Z laskuttamat kustannukset olivat yhteensä 14800 euroa. Kyseisen laskun päivämäärä oli 9.6.2010, mutta siihen liittyvät kustannukset oli kirjattu kantajan kirjanpitojärjestelmään 30.9.2010 ja maksettu 19.10.2010 eli selvästi sen jälkeen, kun loppukertomus oli toimitettu komissiolle (21.7.2010) ja komissio oli ilmoittanut 24.8.2010 kantajalle aikovansa hylätä kaikki kantajan ilmoittamat henkilöstökustannukset. Tilintarkastajat huomauttivat myös, että he eivät olleet saaneet asianomaisen asiantuntijan ja kantajan välistä sopimusta ja että kantajan ja komission välisen yhteydenpidon perusteella työaikalomakkeet oli täytetty komission pyynnöstä vasta edellä mainitun toimen päättymisen jälkeen. Tilintarkastajat totesivat lisäksi, että kyseisen asiantuntijan laskuttamien 37 työpäivän tueksi ei ollut olemassa riittävää näyttöä ja että esitettyjen todisteiden perusteella laskut voitiin katsoa perustelluiksi vain 11 päivän osalta. Tilintarkastajat katsoivat, että kantajan oli toimitettava lisäselvityksiä ja ‑näyttöä perustellakseen kyseisen asiantuntijan laskuttamien päivien kokonaismäärän ja laskun myöhäisen kirjaamisen kirjanpitojärjestelmään, ja ehdottivat, että asiantuntijan laskuttamiin 26 työpäivään liittyvät kustannukset, jotka olivat yhteensä 10400 euroa (26 päivää x 400 euroa), hylätään toistaiseksi tukeen oikeuttamattomina. On todettava, ettei kantaja ole toimittanut oikeudenkäyntiä edeltäneessä menettelyssä tai unionin yleisessä tuomioistuimessa mitään todisteita, jotka kyseenalaistaisivat tukisopimuksen C kohteena olevaa toimea koskevan lopullisen tilintarkastuskertomuksen 5.2.1 4 kohdassa esitetyt tilintarkastajien toteamukset. On huomautettava, kuten tukisopimuksen B kohteena olevan toimen osalta, ettei tiettyjä asianomaisen asiantuntijan kustannuksia tukisopimuksen C kohteena olevan toimen yhteydessä hylätty yksinomaan sillä perusteella, että asiantuntijan lasku oli maksettu vasta sen jälkeen, kun loppukertomus oli toimitettu komissiolle, vaan hylkääminen perustui useisiin seikkoihin, jotka herättivät konkreettisia epäilyksiä ilmoitettujen kustannusten tukikelpoisuudesta. Edellä esitetyn perusteella esillä oleva väite on hylättävä tehottomana. 4) Unionin ulkopuolisten toimijoiden käyttäminen tukisopimuksen B kohteena olevan toimen toteuttamisessa Kantaja moittii tilintarkastajia siitä, että nämä hylkäsivät tukisopimuksen B kohteena olevan toimen yhteydessä tuotetun videon sillä perusteella, että siihen liittyvät kulut olivat aiheutuneet unionin ulkopuolella. Kantaja väittää, ettei sovellettava sopimuskehys poissulje edunsaajien mahdollisuutta käyttää unionin ulkopuolelle sijoittautuneita toimittajia. Se väittää myös, että käsiteltävässä asiassa suuri osa kyseisen videon tuotantokustannuksista aiheutui joka tapauksessa unionin alueella. Kantaja kiistää myös tilintarkastajien toteamuksen, jonka mukaan se ei toimittanut näyttöä siitä, että videon tuottajaksi valitun tahon hinta-laatusuhde olisi ollut paras. Tukisopimuksen B kohteena olevaa toimea koskevan lopullisen tilintarkastuskertomuksen 5.2.2 1 kohdasta ilmenee, että tilintarkastajat hylkäsivät tukeen oikeuttamattomina videon tuottamisesta aiheutuneet 52497,16 euron kustannukset sillä perusteella, että ne olivat aiheutuneet unionin ulkopuolella. Tilintarkastajat totesivat myös, ettei kantaja kyennyt osoittamaan toteen, että videon tuottaja oli valittu tarjouskilpailussa ja että valitun tuottajan hinta-laatusuhde oli muita parempi. Tästä seuraa, että videon tuotantokustannukset hylättiin kahdella perusteella, joita on käsiteltävä seuraavaksi. Ensimmäinen peruste liittyi videon tuotantokustannusten aiheutumispaikkaan, ja on riidatonta, että videon toimittaja oli sijoittautunut Yhdysvaltoihin. On totta, ettei tukisopimuksessa B kielletä edunsaajaa käyttämästä unionin ulkopuolelle sijoittautuneita toimittajia. Tuen hakijoille tarkoitetun oppaan III.2 kohdassa, jonka otsikko on ”Tukikelpoisia menoja koskevat säännöt”, kuitenkin todetaan, että tukikelpoisiksi voidaan katsoa vain kustannukset, jotka ovat aiheutuneet tuensaajalle (tai tämän kumppaneille) jossakin unionin jäsenvaltiossa Tanskaa lukuun ottamatta. Kunkin tukisopimuksen johdanto-osassa puolestaan todetaan tuen hakijoille tarkoitetun oppaan oikeudellisesta merkityksestä, että kaikki tukisopimuksiin sisältyvät lausekkeet ovat ensisijaisia edellä mainittuun oppaaseen nähden mutta että opas oli tarkoitettu ”täydentäväksi asiakirjaksi”. Koska kyseisissä sopimuksissa ei täsmennetä, missä kustannusten on aiheuduttava, vaan tämä tehdään mainittuja sopimuksia täydentävästi kyseisessä oppaassa, tätä kustannuksiin liittyvää erityiskysymystä on tarkasteltava käsiteltävässä asiassa kyseisen oppaan valossa. Kantaja väittää unionin yleisessä tuomioistuimessa, että vaikka videon tuottajana oli Yhdysvaltoihin sijoittautunut yritys, videoon liittyvät kustannukset olivat tosiasiassa aiheutuneet unionin alueella. Kantajan mukaan video käsikirjoitettiin, tuotettiin ja dubattiin unionin alueella. Näiden väitteiden tueksi ei kuitenkaan esitetä mitään näyttöä. Näin ollen on katsottava, etteivät kantajan esittämät perustelut kyseenalaista tilintarkastajien päätelmien ensimmäistä perustetta. Toisesta perusteesta, jonka mukaan kantaja ei ole toimittanut näyttöä siitä, että videon tuottaja valittiin tarjouskilpailussa ja valitun tuottajan hinta-laatusuhde oli muita parempi, on todettava, että tukisopimusten II.9.1 kohdassa määrätään seuraavaa: ”Mikäli edunsaajat tekevät toimen toteuttamiseksi sopimuksia ja kyseiset sopimukset muodostavat osan kustannuksista, jotka esitetään kyseisen toimen alustavassa talousarviossa välittöminä tukikelpoisina kustannuksina, edunsaajien on kilpailutettava potentiaaliset ehdokkaat ja sopimus on tehtävä hinta-laatusuhteeltaan parhaan tarjouksen esittäjän kanssa – – avoimuuden ja mahdollisten toimeksisaajien yhdenvertaisen kohtelun periaatteita noudattaen ja estäen eturistiriitojen syntymisen.” Lisäksi on syytä muistuttaa, että tukisopimusten II.14.1 kohdan mukaisesti tukikelpoisiksi katsottavien kustannusten ”on oltava kohtuullisia ja perusteltuja sekä noudatettava moitteettoman varainhoidon periaatetta erityisesti hinta-laatusuhteen ja kustannustehokkuuden näkökulmasta”. Asiakirja-aineistosta ilmenee, että videon tuotantokustannukset oli sisällytetty välittöminä kustannuksina tukisopimuksen B kohteena olevan toimen alustavaan talousarvioon otsakkeen ”Julkaisut ja niiden levittäminen” alla. Tästä seuraa, että tilintarkastajilla oli tukisopimusten II.19.1 kohdan lisäksi myös II.14.1 kohdan nojalla perusteet pyytää kantajaa toimittamaan todisteet tarjouskilpailun järjestämisestä sekä siitä, että videon tuottajaksi valittiin hinta-laatusuhteeltaan ja kustannustehokkuudeltaan paras ehdokas. Kantajan tehtävänä oli toimittaa nämä todisteet. Asiakirja-aineistosta ei kuitenkaan ilmene, että kantaja olisi toimittanut tällaiset todisteet. Komission tiedoksi toimitetut tarjoukset, jotka sisältyvät kannekirjelmän liitteeseen 31, on nimittäin päivätty 18.11.2010 eli tukisopimuksen B kohteena olevan toimen päättymispäivän 9.6.2010 jälkeen. Tämä taas on ristiriidassa tukisopimusten II.9.1 kohdan määräysten kanssa, koska niissä esiintyvästä viittauksesta ”mahdollisiin” toimeksisaajiin ilmenee, että tarjoukset oli toimitettava toimen toteuttamisen aikana eikä sen jälkeen. Kannekirjelmän liitteessä 30 esitetyt tarjoukset, jotka on päivätty vuodelle 2008, koskevat kantajan oman ilmoituksen mukaan erityyppistä palvelua eli perinteisen videon kuvaamista ilman erikoistehosteita, ja kantaja oli sittemmin luopunut tästä palvelusta päätettyään, että tukisopimuksen B kohteena olevan toimen tavoitteet saavutettaisiin paremmin käyttämällä videossa erikoistehosteita. Näin ollen on katsottava, etteivät kantajan esittämät perustelut kyseenalaista myöskään tilintarkastajien päätelmien toista perustetta. Edellä esitetyn perusteella esillä oleva väite on hylättävä. 5) Kantajan työsuoritteiden laatu Kantaja moittii tilintarkastajia ja komissiota siitä, etteivät nämä ottaneet huomioon kantajan työsuoritteiden laatua eikä sitä, että myönnetyn tuen tavoitteet oli saavutettu. Tämä väite on hylättävä, kun otetaan huomioon unionin taloudellisia tukia sääntelevä perusperiaate, jonka mukaan unioni voi tukea ainoastaan tosiasiallisia menoja. Kuten edellä on jo todettu, tästä periaatteesta seuraa, ettei erityisen tuen myöntämisen perusteeksi riitä, että tuensaaja näyttää toteen hankkeen toteuttamisen. Tuensaajan on lisäksi esitettävä näyttö siitä, että sille on aiheutunut menoja kyseessä olevan tuen myöntämiselle vahvistettujen edellytysten mukaisesti, koska ainoastaan asianmukaisesti perusteltuja kustannuksia voidaan pitää tukikelpoisina. Tuensaajan velvollisuus noudattaa vahvistettuja taloudellisia edellytyksiä on jopa yksi sen keskeisistä sitoumuksista ja siten taloudellisen tuen myöntämisedellytys (ks. edellä 93 kohta). Edellä esitetyn perusteella neljäs kanneperuste on hylättävä. d) Ensimmäinen kanneperuste, jonka mukaan tilintarkastajien tarkastusmenettelyssä noudattamista säännöistä ei ole missään vaiheessa sovittu asianosaisten kesken Kantaja väittää, että tilintarkastajat sovelsivat tarkastuksissa sääntöjä, joista ei määrätty tukisopimuksessa, eikä niistä siten ollut sovittu asianosaisten välillä. Kantajan mukaan väliaikaisissa ja lopullisissa tilintarkastuskertomuksissa ei mainittu lainkaan edellä mainittujen sopimusten määräyksiä ja tilintarkastajat perustivat toimensa komission yksipuolisesti asettamiin tavoitteisiin tukisopimuksissa mainittujen valtuuksien sijasta. Kantaja katsoo, että riidanalainen päätös on kumottava, koska tilintarkastajien päätelmät ja niiden seurauksena tehty riidanalainen päätös perustuvat sääntöihin, joista ei ollut sovittu asianosaisten kesken. Komissio katsoo, että käsiteltävä kanneperuste on hylättävä. Aivan aluksi on todettava, että lopullisten tilintarkastuskertomusten lyhennelmissä esitettyjen tietojen mukaan kyseinen tarkastus toteutettiin kansainvälisten tilintarkastusstandardien mukaisesti ja noudattaen ”varmennustoimeksiantoja koskevaan kansainväliseen kehykseen perustuvia kansainvälisen tilintarkastajaliiton (IFAC) laatimia periaatteita ja peruskäsitteitä”. Lopullisten tilintarkastuskertomusten 1.1 kohdassa täsmennettiin lisäksi, että tarkastuksen tavoitteena oli tarkistaa erityisesti, oliko komission maksama rahoitusosuus käytetty yksinomaan kyseisen toimen toteuttamiseen, olivatko ilmoitetut kustannukset aiheutuneet kyseisen tukisopimuksen toteuttamisaikana, oliko näiden kustannusten todenmukaisuus osoitettu asianmukaisilla asiakirjoilla, maksutositteilla ja valvontajärjestelmien olemassaololla ja noudattiko koordinaattori toimea hallinnoidessaan moitteettoman varainhoidon, taloudellisuuden ja tehokkuuden periaatteita. Tilintarkastuksen tavoitetta koskeva määritelmä siis vain ilmensi tuensaajan ilmoittamien kustannusten tukikelpoisuuden edellytyksiä, joista määrätään tukisopimusten II.14.1 kohdassa. Käsiteltävässä asiassa tilintarkastajat myös toimivat edellä mainittujen sopimusten II.20 kohdan nojalla. Kantaja väite, jonka mukaan komissio oli määrittänyt yksipuolisesti tilintarkastuksen tavoitteet, on näin ollen hylättävä. On myös syytä huomauttaa, että lopullisten tilintarkastuskertomusten mukaan kantajan ilmoittamat riidanalaiset kustannukset oli hylätty sen perusteella, etteivät ne täyttäneet muun muassa tukisopimusten II.14.1 kohdassa määrättyjä tuen myöntämisen edellytyksiä. Tämä käy ilmi myös edellä esitetystä päättelystä, joka koskee muita kantajan esittämiä kanneperusteita. Kuten komissio perustellusti väittää, tilintarkastussäännöt, joista ei kantajan mukaan ollut sovittu asianosaisten välillä, kattavat vain sellaiset ammatilliset ja eettiset normit, joita tilintarkastajien on noudatettava toiminnassaan, eivätkä ne liity mitenkään kantajan ilmoittamien kustannusten tukikelpoisuusedellytyksiin. Kantaja ei ole myöskään osoittanut, miten tilintarkastussäännöt ja tilintarkastajien päätelmät kustannusten tukikelpoisuudesta liittyvät toisiinsa, eli kantaja ei toisin sanoen ole osoittanut, millä tavalla tilintarkastussääntö voi vaikuttaa siihen, ovatko menot tukikelpoisia vaiko eivät. Tästä seuraa, että kantajan väite, jonka mukaan tilintarkastajat sovelsivat sellaisia tilintarkastussääntöjä, joista ei ollut sovittu asianosaisten välillä, on hylättävä tehottomina. Todettakoon vielä, että vastauskirjelmässään kantaja väittää noudattaneensa Italian oikeuden mukaisia kirjanpitosääntöjä ja katsoo, että tämän seurauksena riidanalaisessa päätöksessä rikottiin varainhoitoasetuksen 126 artiklan 2 kohdan d alakohtaa, koska se perustui kantajan mukaan muihin tilintarkastussääntöihin, joista ei ollut sovittu asianosaisten välillä. Varainhoitoasetuksen 126 artiklan 2 kohdan d alakohdassa säädetään, että tukikelpoisten kustannusten on oltava kirjattu tuensaajan kirjanpitoon ja määritetty tuensaajan sijoittautumisvaltiossa sovellettavien kirjanpitosääntöjen ja tuensaajan tavanomaisten kustannuslaskentakäytäntöjen mukaisesti. Edellä esitettyjen huomioiden mukaisesti on kuitenkin todettava, että se, että kantajan ilmoittamat kustannukset ehkä ovat yhteensopivia Italian kirjanpitosääntöjen kanssa, ei tarkoita, että kyseiset kustannukset ovat yhteensopivia myös muun muassa tukisopimusten II.14 kohdassa määrättyjen tukikelpoisuuden edellytysten kanssa. Näin ollen sillä, että kantaja vetoaa varainhoitoasetuksen 126 artiklan 2 kohdan d alakohtaan, ei ole merkitystä. Edellä esitetyn perusteella tämä kanneperuste on hylättävä. e) Toinen kanneperuste, jonka mukaan komissio viivytti perusteettomasti lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle ja niihin liittyvien toimien hallinnointi komissiossa oli yleisesti ottaen huonoa Muistutettakoon, että kantaja esittää tämän kanneperusteen yhteydessä kaksi väitettä. Ensimmäisessä väitteessään kantaja vetoaa siihen, että 18 kuukauden aika, joka kului tilintarkastuskertomusten tarkistettujen luonnosten toimittamisesta 25.1.2012 lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamiseen 10.6.2013, oli perusteettoman pitkä. Kantajan mukaan tämä viive antoi sellaisen vaikutelman, että komissio oli implisiittisesti hyväksynyt tilintarkastajien päätelmiä koskevat kantajan väitteet, ja aiheutti kantajalle vahinkoa, koska tämä ei voinut riitauttaa komission päätelmiä tarkoituksenmukaisella ja tehokkaalla tavalla. Toisessa väitteessään kantaja moittii komissiota siitä, että kyseisten toimien hallinnointi oli yleisesti ottaen huonoa. Komissio kiistää kantajan väitteet. Ensimmäisestä väitteestä on ensinnäkin todettava, ettei missään säännöksessä tai sopimusmääräyksessä täsmennetä tukisopimusten II.20 kohdassa tarkoitetun tilintarkastuksen kestoa. Viimeksi mainitun määräyksen 3 kohdassa määrätään ainoastaan, että tarkastus voidaan suorittaa viiden vuoden aikana tuen loppuosan maksupäivästä lukien. On kuitenkin niin, että tukisopimusten täytäntöönpanosta johtuvia sopimuspuolten velvollisuuksia määritettäessä on otettava huomioon se, että sopimuspuolilla on velvollisuus panna sopimus täytäntöön vilpittömässä mielessä. Käsiteltävässä asiassa komission oli tämän periaatteen mukaisesti annettava kohtuullisessa ajassa kantajalle tiedoksi tilintarkastajien päätelmät, jotta kantajalla oli mahdollisuus kiistää ne tehokkaasti ja jotta kantajan ei yleisesti ottaen olisi tarvinnut olla epävarma, mistä aiheutuisi sille vahinkoa. Kuten asiakirja-aineistosta ilmenee, kyseisten toimien tilintarkastuskertomusten tarkistetut luonnokset toimitettiin kantajalle 24.1.2012. Kantaja toimitti tarkistettuja luonnoksia koskevat huomautuksensa 15.2.2012. Tilintarkastajat toimittivat lopulliset tilintarkastuskertomukset komissiolle 26.4.2012, ja komissio toimitti ne vuorostaan kantajalle 10.6.2013. Näin ollen on katsottava, että tilintarkastusmenettelyssä noudatettiin periaatetta, jonka mukaan sopimukset on pantava täytäntöön vilpittömässä mielessä, 26.4.2012 asti, jolloin tilintarkastajat toimittivat lopulliset tilintarkastuskertomukset komissiolle. On myös todettava, että päivästä, jona tilintarkastajat toimittivat lopulliset kertomukset komissiolle (26.4.2012), päivään, jona lopulliset tilintarkastuskertomukset toimitettiin kantajalle (10.6.2013), kului yli 13 kuukautta. Näin ollen käsiteltävässä asiassa on tutkittava, oliko tällainen aika kohtuullinen sopimuksen vilpittömässä mielessä tapahtuvaa täytäntöönpanoa koskevan periaatteen valossa. Kun otetaan huomioon asiakirja-aineiston sisältö, yli 13 kuukautta oli kohtuuttoman pitkä aika, jolle ei ollut perusteita. Tilintarkastajat toimittivat lopulliset tilintarkastuskertomukset komissiolle 26.4.2012, minkä jälkeen komission ja kantajan välillä ei ollut minkäänlaista yhteydenpitoa. Kuten 10.6.2013 päivätyistä kirjeistä ilmenee, komissio hyväksyi lopulliset tilintarkastuskertomukset kokonaisuudessaan ja ilman muutoksia. Tarkastuksen kohde tai lopullisten tilintarkastuskertomusten sisältö eivät myöskään olleet millään tavalla monimutkaisia. Ainut seikka, johon komissio vetosi perustellakseen yli 13 kuukauden pituista aikaa, oli se, että Euroopan petostentorjuntavirasto (OLAF) oli käynnistänyt tutkimuksen 10.9.2012. Komission mukaan kyseisen tutkimuksen käynnistämisestä seurasi, että komissio tarvitsi useita kuukausia aikaa tarkastaakseen ja hyväksyäkseen tilintarkastajien päätelmät. On syytä huomauttaa, ettei komissio selvitä riittävän tarkasti, miksi OLAFin käynnistämä tutkimus johti yli 13 kuukauden odotusaikaan. Lisäksi kyseinen tutkimus käynnistettiin viisi kuukautta sen jälkeen, kun lopulliset tilintarkastuskertomukset oli toimitettu komissiolle, eli joka tapauksessa ehti kulua viisi kuukautta siitä, kun lopulliset tilintarkastuskertomukset toimitettiin komissiolle, siihen, kunnes OLAF käynnisti tutkimuksen. Asiakirja-aineistosta ei kuitenkaan ilmene, että komissio olisi toiminut näiden viiden kuukauden aikana aktiivisesti. Edellä esitetystä seuraa, että se 13 kuukauden ajanjakso, joka käsiteltävässä asiassa kului hetkestä, jona lopulliset tilintarkastuskertomukset toimitettiin komissiolle, siihen, että kyseiset kertomukset annettiin tiedoksi kantajalle, oli perusteettoman pitkä, ja komissio on näin ollen rikkonut sopimusvelvoitteitaan sopimuksen vilpittömässä mielessä tehdyn täytäntöönpanon periaatteen näkökulmasta tulkittuina. Asiakirja-aineistosta ei kuitenkaan ilmene, että perusteeton viive lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa kantajalle olisi heikentänyt kantajan mahdollisuutta riitauttaa tehokkaasti tilintarkastajien päätelmät, kuten kantaja itse väittää. On ensinnäkin todettava, kuten komissio on aivan oikein huomauttanut, että kantajalle annettiin kaksi mahdollisuutta, tarkemmin sanottuna 22.12.2011 ja 15.2.2012, toimittaa huomautuksensa ja tositteet tilintarkastajille siinä vaiheessa, kun tilintarkastuskertomuksia vasta luonnosteltiin. On myös todettava, että komissio hyväksyi tilintarkastajien päätelmät kokonaisuudessaan. Näin ollen ei ole osoitettu, että perusteeton viive lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa kantajalle olisi heikentänyt kantajan mahdollisuutta riitauttaa tehokkaasti tilintarkastajien päätelmät. Lisäksi on todettava, että lopulliset tilintarkastuskertomukset toimitettuaan komissio antoi kantajalle vielä useamman mahdollisuuden toimittaa huomautuksia ja lisätositteita ja että kantaja toimittikin huomautuksia 9.7.2013 ja 7.10.2013 päivätyissä kirjeissä. Väitteestä, jonka kantaja esitti unionin yleisessä tuomioistuimessa ja jonka mukaan tilintarkastus kesti niin pitkään, että suurin osa käsiteltävien toimien hallinnoinnista vastaavista työntekijöistä oli lähtenyt kantajan palveluksesta, minkä takia kantajalla ei ollut käytössään tarvittavia tietoja riitauttaakseen tehokkaasti tilintarkastajien päätelmät, on todettava seuraavaa. Kuten komissio on aivan oikein huomauttanut, asiakirja-aineistosta ilmenee, että kaksi kyseisten toimien hallinnoinnista pääasiassa vastannutta henkilöä, asiantuntijat X ja Y, olivat edelleen aktiivisesti mukana kantajayrityksen hallinnossa tämän kanteen nostamispäivänä ja saattoivat näin ollen antaa kantajalle kaikki tarvittavat tiedot tilintarkastajien päätelmien riitauttamiseksi. Lisäksi on todettava, että tukisopimusten II.20 kohdan 2 ja 3 kohdan mukaisesti kantajalla oli velvollisuus säilyttää kaikki alkuperäiset, erityisesti kirjanpitoon ja verotukseen liittyvät asiakirjat viiden vuoden ajan tuen loppuosan maksupäivästä eli vuoteen 2015 asti. Tästä seuraa, että viive lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa ei heikentänyt kantajan mahdollisuutta vedota edellä mainittuihin asiakirjoihin näkemystensä tueksi, koska kantajalla oli sopimusperusteinen velvollisuus säilyttää kyseiset asiakirjat vuoteen 2015 asti ja käsiteltävässä asiassa merkitykselliset tapahtumat eli tilintarkastusta koskeva kontradiktorinen menettely sijoittuvat vuoteen 2013. Edellä esitetyn perusteella kantajan ensimmäinen väite on hylättävä. Muistutettakoon, että toisessa väitteessään kantaja moittii komissiota siitä, että kyseisten toimien hallinnointi oli yleisesti ottaen huonoa. Osoituksena kyseisten toimien huonosta hallinnoinnista kantaja väittää, että komissio ei tiedottanut sitä kyseisten toimien etenemisestä, että tuen hakijoille tarkoitettua opasta on sittemmin tarkistettu siten, että se sisältää nykyään paljon enemmän tietoa tukikelpoisista kustannuksista, ja että tukisopimuksissa oli useita tyylivirheitä. Tämä väite on hylättävä perusteettomana. Väitteestä, jonka mukaan komissio ei tiedottanut kyseisten toimien etenemisestä, on todettava, ettei asiakirja-aineistosta ilmene, että kantaja olisi tarvinnut komissiolta edellä mainittujen toimien täytäntöönpanon aikana lisätietoja tai ‑täsmennyksiä tai että kantaja olisi pyytänyt komission kanssa tapaamista, josta komissio olisi kieltäytynyt. Komissio vetoaa aivan oikeutetusti myös siihen, että sen yksiköt tekivät marraskuussa 2009 kyseisiä toimia koskevan seurantakäynnin kantajan tiloissa. Kaksi muuta kantajan esittämää seikkaa (ks. edellä 185 kohta) eivät ole omiaan osoittamaan, että komissio olisi hallinnoinut toimia huonosti. Edellä esitetyn perusteella tämä kanneperuste on hylättävä. Koska kantaja ei ole voinut osoittaa, että sillä oli tukisopimuksiin perustuvia saatavia komissiolta, kantajan toinen vaatimus on hylättävä. 3. Ensimmäinen vaatimus, joka koskee riidanalaisen päätöksen kumoamista On syytä muistuttaa, että toisen kanneperusteen ensimmäinen väite ja viides kanneperuste on katsottava esitetyn ensimmäisen vaatimuksen tueksi. Aluksi on tarkasteltava viidettä kanneperustetta. a) Viides kanneperuste, jonka mukaan komissiolla ei ollut toimivaltaa tehdä riidanalaista päätöstä Kantaja riitauttaa vastauskirjelmässään komission toimivallan tehdä riidanalainen päätös. Kantaja väittää, että komissio ei voi hyväksyä sopimusten alalla sellaisia yksipuolisia toimia kuin riidanalainen päätös käsiteltävässä asiassa ja että pakottaakseen toisen sopimuspuolen panemaan täytäntöön taloudelliset sopimusvelvoitteensa komission on tarvittaessa saatettava maksuvaatimus toimivaltaisen tuomioistuimen käsiteltäväksi SEUT 272 artiklan mukaisesti. Kantajan mukaan sen tunnustaminen, että komissiolla on toimivalta antaa yksipuolisesti täytäntöönpanoperuste sopimusperusteisen saamisen takaisinperimiseksi, rikkoo perusoikeuskirjan 47 artiklaa, koska komission sopimuskumppanilla ei ole tällöin tehokasta oikeussuojakeinoa kyseisen yksipuolisen toimen riitauttamiseksi. Kantajan mukaan kyseisestä toimesta nostettavan kumoamiskanteen tehokkuutta heikentää unionin yleisen tuomioistuimen oikeuskäytäntö, jonka mukaan sellaisia kumoamiskanteessa esitettyjä kanneperusteita ei voida ottaa tutkittavaksi, jotka koskevat sopimusmääräysten ja sopimukseen sovellettavan kansallisen lainsäädännön rikkomista. Kantajan mukaan on myös niin, että mikäli komission sopimuskumppani nostaa sopimussuhteeseen perustuvan vahingonkorvauskanteen sopimuksen suhteen toimivaltaisessa tuomioistuimessa, komissio voi vedota sopimuskumppaniinsa nähden yksipuoliseen täytäntöönpanoperusteeseen, jonka laillisuusvalvontaa suorittava tuomioistuin on tällä välin vahvistanut. Komission mukaan tämä kanneperuste on täysin perusteeton. On syytä muistuttaa, että riidanalainen päätös perustuu SEUT 299 artiklaan ja varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohtaan. SEUT 299 artiklan ensimmäisessä kohdassa määrätään seuraavaa: ”Neuvoston, komission tai Euroopan keskuspankin säädös, jossa määrätään maksuvelvollisuus muulle kuin valtiolle, on täytäntöönpanokelpoinen.” Varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohdassa säädetään seuraavaa: ”Toimielin voi määrätä saamisen maksuvelvollisuuden myös muille kuin jäsenvaltioille [SEUT] 299 artiklassa tarkoitetulla täytäntöönpanokelpoisella päätöksellä.” On todettava, että varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohta sisältyy lukuun, jonka otsikko on ”Tulotapahtumat” ja jota seuraavan luvun otsikko on ”Menotapahtumat”, eikä kumpaakaan lukua ole tarkoitus soveltaa vain johonkin tiettyyn unionin toimien alaan vaan kaikkiin unionin talousarviota koskeviin toimiin, mistä on osoituksena se, että kyseiset luvut sisältyvät IV osastoon, jonka otsikko on ”Talousarvion toteuttaminen”, joka puolestaan sisältyy kyseisen asetuksen ensimmäiseen osaan, jonka otsikko on ”Yhteiset säännökset”. Varainhoitoasetuksen IV osaston säännöksiä sovelletaan siten myös sopimuksiin, mistä ovat osoituksena muun muassa varainhoitoasetuksen osastoon sisältyvän 90 artiklan säännökset, joiden mukaan ”maksu suoritetaan, jos on olemassa todisteet siitä, että asianomainen toiminta on perussäädöksen säännösten tai sopimusmääräysten mukainen”. Kuten unionin yleinen tuomioistuin on toistuvasti katsonut, SEUT 299 artiklassa ja varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohdassa ei kummassakaan tehdä eroa sen perusteella, onko saatava, joka on vahvistettu täytäntöönpanoperusteena pidettävällä päätöksellä, sopimusperusteinen vaiko ei (ks. vastaavasti tuomio 13.6.2012, Insula v. komissio, T‑246/09 , ei julkaistu, EU:T:2012:287 , ja kohta ja tuomio 27.9.2012, Applied Microengineering v. komissio, T‑387/09 , EU:T:2012:501 , kohta). Tästä seuraa, että sekä SEUT 299 artiklassa että varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohdassa annetaan komissiolle toimivalta tehdä riidanalainen päätös siitä huolimatta, että kyseisen päätöksen kohteena oleva saaminen liittyy tukisopimusten täytäntöönpanoon ja on näin ollen ”sopimusperusteinen”. Toisin kuin kantaja väittää, edellä 197 kohdassa viitattu oikeuskäytäntö ei ole ristiriidassa 17.6.2010 annetun tuomion CEVA v. komissio ( T‑428/07 ja T‑455/07 , EU:T:2010:240 , kohta) kanssa. Edellä mainitun tuomion 68 kohdasta kyllä ilmenee, että komissiolla ei lähtökohtaisesti ole sopimusten alalla oikeutta toteuttaa yksipuolisia toimia ja että sen asiana ei siten ole osoittaa päätöksenluonteista toimea asianomaiselle sopimuspuolelle, jotta viimeksi mainittu panee taloudelliset sopimusvelvoitteensa täytäntöön, vaan sen on tarvittaessa saatettava maksuvaatimus toimivaltaisen tuomioistuimen käsiteltäväksi. Kuten unionin yleinen tuomioistuin täsmensi 13.6.2012 annetussa tuomiossa Insula v. komissio ( T‑246/09 , ei julkaistu, EU:T:2012:287 , kohta), 17.6.2010 annetusta tuomiosta CEVA v. komissio ( T‑428/07 ja T‑455/07 , EU:T:2010:240 , kohta) ilmenee, että näin lausuessaan unionin yleinen tuomioistuin totesi ainoastaan, ettei komissio voi ainoastaan sopimuksen perusteella toteuttaa yksipuolista toimea, jolla määrätään sopimusperusteinen saaminen takaisinperittäväksi. Sitä vastoin ei ole poissuljettua, että tällainen toimi voi perustua esimerkiksi varainhoitoasetuksen säännökseen, kuten käsiteltävässä asiassa, jossa riidanalainen päätös perustuu erityisesti varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohtaan. Joka tapauksessa on niin, että mikäli 17.6.2010 annettua tuomiota CEVA v. komissio ( T‑428/07 ja T‑455/07 , EU:T:2010:240 ) voidaan tulkita siten, että sen mukaan komissiolla ei ole toimivaltaa tehdä täytäntöönpanoperusteena pidettävää päätöstä, jolla määrätään sopimusperusteisen saamisen maksuvelvollisuus, tätä päätelmää olisi tarkasteltava uudelleen edellä 195–198 kohdassa esitetyistä syistä. Edellä 197 kohdassa viitattu unionin yleisen tuomioistuimen oikeuskäytäntö ei ole myöskään ristiriidassa 9.9.2015 annetun tuomion Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio ( C‑506/13 P , EU:C:2015:562 ) kanssa, toisin kuin kantaja väittää unionin yleisen tuomioistuimen kirjalliseen kysymykseen antamassaan vastauksessa. Kyseisessä tuomiossa (tuomio 9.9.2015, Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio, C‑506/13 P , EU:C:2015:562 ) unionin tuomioistuin nimittäin tarkasteli sitä, voidaanko veloitusilmoitus katsoa SEUT 263 artiklassa tarkoitetuksi kannekelpoiseksi toimeksi. Unionin tuomioistuimen mukaan ei voitu, koska kyseisellä veloitusilmoituksella ei ollut julkisen vallan valtaoikeuksien käyttöön perustuvia oikeusvaikutuksia, vaan sen oli päinvastoin katsottava olevan erottamaton osa asianosaisten välistä sopimussuhdetta (ks. mainitun tuomion 20 ja 24 kohta). Tutkiessaan, onko veloitusilmoitus luonteeltaan lainsäädännöllinen, sopimusperusteinen vai hallinnollinen, unionin tuomioistuin vahvisti, että mikäli unionin tuomioistuimet katsoisivat, että niillä on toimivalta lausua sellaisten toimenpiteiden kumoamisesta, jotka kuuluvat vain sopimukseen perustuvaan asiayhteyteen, olisi vaarana paitsi se, että SEUT 272 artikla menettäisi merkityksensä, myös se, että tilanteissa, joissa sopimus ei sisällä välityslauseketta, unionin tuomioistuinten tuomiovaltaa laajennettaisiin yli SEUT 274 artiklassa määrättyjen rajojen (tuomio 9.9.2015, Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio, C‑506/13 P , EU:C:2015:562 , kohta). Samassa yhteydessä unionin tuomioistuin korosti, että tilanteessa, jossa toimielin, erityisesti komissio, päättää taloudellisten tukien myöntämistä varten turvautua sopimukseen SEUT 272 artiklan puitteissa, sen on pysyteltävä näissä puitteissa, eli sen on muun muassa vältettävä käyttämästä sopimuskumppaneidensa kanssa epäselviä ilmaisuja, jotka sopimusosapuolet saattavat ymmärtää siten, että ne kuuluvat yksipuoliseen päätöksentekovaltaan, joka ylittää sopimusmääräykset (tuomio 9.9.2015, Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio, C‑506/13 P , EU:C:2015:562 , kohta). Koska 9.9.2015 annettu tuomio Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio ( C‑506/13 P , EU:C:2015:562 ) koskee veloitusilmoitusta ja sen riitauttamiseksi käytössä olevia oikeussuojakeinoja eikä sellaista täytäntöönpanoperusteena pidettävää päätöstä kuin riidanalainen päätös nyt käsiteltävässä asiassa tai tällaisen päätöksen tehneen tahon toimivaltaa, kyseinen tuomio ei ole merkityksellinen käsiteltävässä asiassa eikä se näin ollen tue kantajan väitettä, jonka mukaan komissiolla ei ollut toimivalta tehdä riidanalaista päätöstä. Veloitusilmoitus ei voi olla kumoamiskanteen kohteena, kun kyseessä on sopimussuhde, mutta riidanalainen päätös sen sijaan on kiistatta tällainen toimi, koska sillä on tarkoitus saada aikaan sitovia oikeusvaikutuksia, jotka jäävät asianosaisten välisen sopimussuhteen ulkopuolelle ja edellyttävät komissiolle sen hallintoviranomaisen asemassa myönnettyjen julkisen vallan valtaoikeuksien käyttämistä (ks. vastaavasti tuomio 9.9.2015, Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio, C‑506/13 P , EU:C:2015:562 , kohta ja määräys 29.9.2016, Investigación y Desarrollo en Soluciones y Servicios IT v. komissio, C‑102/14 P , ei julkaistu, EU:C:2016:737 , ja kohta). On nimittäin täsmennettävä, että vaikka tukisopimusten II.19.5 kohdassa viitataan nimenomaisesti komission mahdollisuuteen tehdä täytäntöönpanoperusteena pidettävä päätös, kuten se on tehnyt käsiteltävässä asiassa, kyseisen päätöksen oikeudellista luonnetta ei määritellä edellä mainituissa sopimuksissa tai niihin sovellettavissa oikeussäännöissä vaan SEUT 299 artiklassa ja varainhoitoasetuksen 79 artiklan 2 kohdassa (ks. vastaavasti tuomio 13.6.2012, Insula v. komissio, T‑246/09 , ei julkaistu, EU:T:2012:287 , – kohta ja tuomio 27.9.2012, Applied Microengineering v. komissio, T‑387/09 , EU:T:2012:501 , kohta). Koska riidanalainen päätös on toimi, joka voi olla kumoamiskanteen kohteena, käsiteltävässä asiassa ei ole vaarana, että laillisuusvalvontaa suorittavan tuomioistuimen tuomiovaltaa laajennettaisiin lainvastaisesti unionin tuomioistuimen 9.9.2015 annetun tuomion Lito Maieftiko Gynaikologiko kai Cheirourgiko Kentro v. komissio ( C‑506/13 P , EU:C:2015:562 ) 19 kohdassa kuvaamalla tavalla (ks. edellä 205 kohta), sillä sopimuksen suhteen toimivaltaisella tuomioistuimella eli käsiteltävässä asiassa unionin tuomioistuimilla, joiden käsiteltäväksi asia on saatettu SEUT 272 artiklan nojalla, ei ole toimivaltaa harjoittaa laillisuusvalvontaa tällaisen toimen osalta (ks. vastaavasti tuomio 8.10.2008, Helkon Media v. komissio, T‑122/06 , ei julkaistu, EU:T:2008:418 , kohta). Samalla tavoin tilanne, johon unionin tuomioistuin viittaa edellä mainitun tuomion 21 kohdassa (ks. edellä 206 kohta), ei koske nyt käsiteltävää asiaa, sillä kuten edellä todettiin, riidanalaisen päätöksen kaltaisen täytäntöönpanoperusteena pidettävän toimen hyväksyminen jää sopimussuhteen ulkopuolelle. Kantaja väittää silti, että sen tunnustaminen, että komissiolla on toimivalta hyväksyä yksipuolinen toimi sopimusperusteisen saamisen takaisinperimiseksi, rikkoo perusoikeuskirjan 47 artiklaa, koska asianomaisella sopimuspuolella ei ole tällöin tehokasta oikeussuojakeinoa kyseisen yksipuolisen toimen riitauttamiseksi (ks. edellä 190 kohta). Tästä on syytä muistuttaa, että tehokkaan oikeussuojan periaate on eräs unionin oikeuden yleisistä periaatteista, joka on nykyisin ilmaistu perusoikeuskirjan 47 artiklassa (ks. tuomio 6.11.2012, Otis ym., C‑199/11 , EU:C:2012:684 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Tämä periaate muodostuu eri osatekijöistä, joihin kuuluu muun muassa oikeus saada asiansa käsitellyksi tuomioistuimissa (tuomio 6.11.2012, Otis ym., C‑199/11 , EU:C:2012:684 , kohta). Oikeudesta saada asiansa käsitellyksi tuomioistuimessa on täsmennettävä, että ”tuomioistuimella” on oltava toimivalta tutkia kaikki sen käsiteltäväksi saatetun oikeusriidan kannalta merkitykselliset tosiseikka- ja oikeuskysymykset, jotta se voi ratkaista unionin oikeuteen perustuvia oikeuksia ja velvoitteita koskevat oikeudenkäyntiasiat perusoikeuskirjan 47 artiklan mukaisesti (tuomio 6.11.2012, Otis ym., C‑199/11 , EU:C:2012:684 , kohta). Käsiteltävässä asiassa on todettava, että osittaisen uudelleenluonnehdinnan seurauksena unionin yleinen tuomioistuin tutkii saman kanteen yhteydessä sekä riidanalaisen päätöksen laillisuuden että sen, onko kyseisen päätöksen taustalla alun perin ollut komission sopimusperusteinen saatava kantajalta perusteltu. Koska unionin yleinen tuomioistuin tutkii kaikki käsiteltävän riita-asian kannalta merkitykselliset tosiasia- ja oikeuskysymykset, on katsottava, että esillä oleva kanne on perusoikeuskirjan 47 artiklassa tarkoitettu tehokas oikeussuojakeino. Yleisemmin on todettava, että tilanteessa, jossa komissio tekee täytäntöönpanoperusteena pidettävän päätöksen, jonka kohteena on sopimusperusteisen saamisen periminen takaisin sopimuspuolelta, viimeksi mainittu voi nostaa unionin yleisessä tuomioistuimessa kanteen sekä SEUT 263 artiklan että SEUT 272 artiklan nojalla edellyttäen, että riidanalainen sopimus sisältää SEUT 272 artiklassa tarkoitetun välityslausekkeen. Tällaisessa kanteessa asianomainen sopimuspuoli voi riitauttaa edellä tarkoitetun päätöksen laillisuuden vetoamalla perussopimukseen tai mihin tahansa sen soveltamista koskevaan oikeussääntöön liittyvään kanneperusteeseen mutta esittää lisäksi sopimusta ja siihen sovellettavaa oikeutta koskevia kanneperusteita ja väitteitä ja pyytää unionin yleistä tuomioistuinta lausumaan kyseisen sopimuspuolen ja komission välisen sopimusriidan sisällöstä siten, että se käyttää tältä osin sille SEUT 272 artiklassa annettua täyttä tuomiovaltaa (ks. tuomio 6.10.2015, Technion ja Technion Research & Development Foundation v. komissio, T‑216/12 , EU:T:2015:746 , kohta ja tuomio 9.11.2016, Trivisio Prototyping v. komissio, T‑184/15 , ei julkaistu, EU:T:2016:652 , kohta). Edellä esitetyn perusteella tämä kanneperuste on hylättävä. b) Toisen kanneperusteen ensimmäinen väite, jonka mukaan lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle on viivytetty perusteettomasti On syytä muistuttaa, että unionin yleisen tuomioistuimen mukaan toisen kanneperusteen ensimmäinen väite, jonka mukaan lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle viivytettiin perusteettomasti, on katsottava esitetyn toisen vaatimuksen lisäksi myös ensimmäisen vaatimuksen tueksi sillä perusteella, että kyseinen viive heikensi kantajan mahdollisuuksia puolustautua tehokkaasti riidanalaisen päätöksen tekemiseen johtaneessa perintää koskevassa hallinnollisessa menettelyssä (ks. edellä 75 kohta). Tämä väite on selvästi hylättävä. Koska lopulliset tilintarkastuskertomukset toimitettiin kantajalle 10.6.2013 päivätyillä kirjeillä (ks. edellä 27 kohta), kyseiset asiakirjat olivat kantajan saatavilla ennen kuin tämä vastaanotti 16.10.2013 päivätyn kirjeen, jossa komissio toimitti kantajalle veloitusilmoitukset ja ilmoitti käynnistävänsä perintää koskevan hallinnollisen menettelyn (ks. edellä 36 kohta). Tästä seuraa, että käsiteltävässä asiassa perusteeton viive lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamisessa kantajalle ei vaikuttanut kantajan mahdollisuuteen puolustautua tehokkaasti takaisinperintää koskevan hallinnollisen menettelyn yhteydessä. Edellä esitetyn perusteella ensimmäinen vaatimus ja kanne kokonaisuudessaan on hylättävä. IV Oikeudenkäyntikulut Unionin yleisen tuomioistuimen työjärjestyksen 134 artiklan 1 kohdan mukaan asianosainen, joka häviää asian, velvoitetaan korvaamaan oikeudenkäyntikulut, jos vastapuoli on sitä vaatinut. Saman työjärjestyksen 135 artiklan 2 kohdan mukaan unionin yleinen tuomioistuin voi lisäksi velvoittaa myös voittaneen asianosaisen korvaamaan oikeudenkäyntikulut osittain tai kokonaan, jos se katsotaan perustelluksi kyseisen asianosaisen menettelyn takia, ottaen huomioon myös tämän menettely ennen asian vireilletuloa. Käsiteltävässä asiassa komissio on voittanut asian ja periaatteessa unionin yleisen tuomioistuimen olisi velvoitettava kantaja korvaamaan oikeudenkäyntikulut välitoimimenettelyssä aiheutuneet kulut mukaan luettuina komission vaatimusten mukaisesti. Koska komissio ei ole täyttänyt sopimusvelvoitteitaan (ks. edellä 178 kohta), se on kuitenkin työjärjestyksen 135 artiklan 2 kohdan mukaisesti velvoitettava korvaamaan puolet kantajan oikeudenkäyntikuluista, ja kantaja on velvoitettava korvaamaan komission oikeudenkäyntikulut ja vastaamaan puolesta omista oikeudenkäyntikuluistaan. Välitoimimenettelyssä aiheutuneet kulut jaetaan samalla tavalla asianosaisten kesken. Näillä perusteilla UNIONIN YLEINEN TUOMIOISTUIN (laajennettu ensimmäinen jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: 1) Kanne hylätään. 2) ADR Center SpA korvaa Euroopan komission oikeudenkäyntikulut välitoimimenettelyssä aiheutuneet kulut mukaan luettuina sekä vastaa puolesta omista oikeudenkäyntikuluistaan, ja näin on myös välitoimimenettelyssä aiheutuneiden kulujen osalta. 3) Komissio korvaa puolet ADR Centerin oikeudenkäyntikuluista, ja näin on myös välitoimimenettelyssä aiheutuneiden kulujen osalta. Kanninen Pelikánová Buttigieg Gervasoni Calvo-Sotelo Ibáñez-Martín Julistettiin Luxemburgissa 20 päivänä heinäkuuta 2017. Allekirjoitukset Sisällys I Asian tausta A Käsiteltävät tukisopimukset 1. Tukisopimus A 2. Tukisopimus B 3. Tukisopimus C 4. Tukisopimusten rakenne ja merkitykselliset yhteiset määräykset a) Rakenne b) Kertomusten ja muiden asiakirjojen toimittaminen c) Komission suorittamat maksut d) Sovellettava lainsäädäntö ja toimivaltaiset tuomioistuimet e) Tukikelpoiset kustannukset f) Täytäntöönpanokelpoiset päätökset g) Valvonta ja tilintarkastukset B Tukisopimusten täytäntöönpano 1. Tukisopimus A 2. Tukisopimus B 3. Tukisopimus C C Tilintarkastusmenettely II Oikeudenkäyntimenettely ja asianosaisten vaatimukset III Oikeudellinen arviointi A Tutkittavaksi ottaminen 1. Kantajan toisen vaatimuksen tutkittavaksi ottaminen 2. Kantajan kolmannen vaatimuksen tutkittavaksi ottaminen B Asiakysymys 1. Alustavat huomautukset 2. Toinen vaatimus a) Alustavat huomautukset 1) Unionin yleisen tuomioistuimen toimivalta 2) Riita-asiaan sovellettavat oikeussäännöt b) Kolmas kanneperuste, jonka mukaan komissio ei täyttänyt sille kuuluvaa todistustaakkaa koskevaa velvollisuutta c) Neljäs kanneperuste, joka koskee lopullisissa tilintarkastuskertomuksissa olevia virheitä 1) Tilintarkastajien asiantuntemus 2) Työaikalomakkeet 3) Laskutuksen ja maksun viivästyminen tukisopimusten B ja C kohteena olevien toimien yhteydessä 4) Unionin ulkopuolisten toimijoiden käyttäminen tukisopimuksen B kohteena olevan toimen toteuttamisessa 5) Kantajan työsuoritteiden laatu d) Ensimmäinen kanneperuste, jonka mukaan tilintarkastajien tarkastusmenettelyssä noudattamista säännöistä ei ole missään vaiheessa sovittu asianosaisten kesken e) Toinen kanneperuste, jonka mukaan komissio viivytti perusteettomasti lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle ja niihin liittyvien toimien hallinnointi komissiossa oli yleisesti ottaen huonoa 3. Ensimmäinen vaatimus, joka koskee riidanalaisen päätöksen kumoamista a) Viides kanneperuste, jonka mukaan komissiolla ei ollut toimivaltaa tehdä riidanalaista päätöstä b) Toisen kanneperusteen ensimmäinen väite, jonka mukaan lopullisten tilintarkastuskertomusten toimittamista kantajalle on viivytetty perusteettomasti IV Oikeudenkäyntikulut ( *1 ) Oikeudenkäyntikieli: englanti.

62008TJ0575

lv

Prasība par ITSB Apelāciju otrās padomes 2008. gada 7. oktobra lēmumu lietā R 1636/2007‑2 attiecībā uz iebildumu procesu starp Laboratorios Diafarm, SA un 4care AG Informācija par lietu Kopienas preču zīmes reģistrācijas pieteikuma iesniedzēja: 4care AG Attiecīgā Kopienas preču zīme: grafiska preču zīme “Acumed” attiecībā uz precēm, kas ietilpst 3., 5. un 9. klasē, – reģistrācijas pieteikums Nr. 4493136 Iebildumu procesā pretstatītās preču zīmes vai apzīmējuma īpašniece: Laboratorios Diafarm, SA Pretstatītā preču zīme vai apzīmējums: Spānijas vārdiska preču zīme “AQUAMED ACTIVE” (Nr. 2506452) attiecībā uz precēm, kas ietilpst 5. klasē, un Kopienas vārdiska preču zīme “AQUAMED ACTIVE” (Nr. 2882272) attiecībā uz precēm, kas ietilpst 5. klasē Iebildumu nodaļas lēmums: iebildumu apmierināt Apelāciju padomes lēmums: apelācijas sūdzību noraidīt Rezolutīvā daļa: 1) prasību noraidīt; 2) 4care AG atlīdzina tiesāšanās izdevumus.

62004TJ0067

lt

Ginčo aplinkybės 1       1996 m. spalio 14 d. Spa-Finders Travel Arrangements Ltd , remdamasi pataisytu 1993 m. gruodžio 20 d. Tarybos reglamentu (EB) Nr. 40/94 dėl Bendrijos prekių ženklo (OL L 11, 1994, p. 1), pateikė Vidaus rinkos derinimo tarnybai (prekių ženklams ir pramoniniam dizainui) (VRDT) Bendrijos prekių ženklo paraišką. 2       Prašomas įregistruoti prekių ženklas – žodinis žymuo SPA FINDERS. 3       Pagal peržiūrėtą ir pataisytą 1957 m. birželio 15 d. Nicos sutartį dėl tarptautinės prekių ir paslaugų klasifikacijos ženklams registruoti prekės ir paslaugos, kurioms buvo prašoma įregistruoti prekių ženklą, priklauso 16 ir 39 klasėms. Šių prekių ir paslaugų aprašymas yra toks: –       16 klasė: „spausdinti leidiniai, įskaitant katalogus, žurnalus ir biuletenius“, –       39 klasė: „kelionių agentūrų paslaugos.“ 4       1998 m. sausio 19 d. paraiška buvo paskelbta Bendrijos prekių ženklų biuletenyje Nr. 5/1998. 5       1998 m. balandžio 17 d. Spa Monopole, compagnie fermière de Spa SA/NV (toliau – Spa Monopole arba ieškovė) pateikė protestą dėl prašomo įregistruoti prekių ženklo. 6       Protestas buvo grindžiamas ankstesniais prekių ženklais SPA ir LES THERMES DE SPA, kurių registracijos tokios: –       prekių ženklas SPA įregistruotas Beniliukse Nr. 389 230, skirtas 32 klasės prekėms „mineralinis ir gazuotas vanduo, kiti gaivieji gėrimai; sirupai ir kiti gėrimų gaminimo mišiniai“, –       prekių ženklas SPA įregistruotas Beniliukse Nr. 372 307, skirtas 3 klasės prekėms „balinimo preparatai ir kitos skalbimo medžiagos; valymo, poliravimo, šveitimo ir švitrinamojo apdirbimo preparatai; muilas; parfumerija, eteriniai aliejai, kosmetika, plaukų losjonai; dantų milteliai ir pastos“, –       prekių ženklas SPA įregistruotas Vokietijoje Nr. 54 721, skirtas tos pačios 3 klasės prekėms ir paslaugoms bei 42 klasės prekėms ir paslaugoms „viešbučių paslaugos; pirtys, baseinai ir saunų paslaugos; konferencijų ir parodų organizavimas, kambarių rezervavimas“, –       prekių ženklas LES THERMES DE SPA įregistruotas Beniliukse Nr. 501 661, skirtas 3 klasės prekėms. 7       Be to, ieškovės protestas grindžiamas neįregistruotu žymeniu, t. y. bendrovės pavadinimu ir komerciniu vardu SA Spa Monopole, compagnie fermière de Spa , kurio trumpinys yra SA Spa Monopole NV , naudojamu komercinėje veikloje, susijusioje su mineraliniais vandenimis ir terminėmis gydyklomis. 8       Grįsdama savo protestą, ieškovė rėmėsi Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 4 ir 5 dalimis. Protestas buvo pateiktas dėl visų prekių ir paslaugų, kurias apima prašomas įregistruoti prekių ženklas. 9       2002 m. lapkričio 28 d. Sprendimu Protestų skyrius atmetė protestą manydamas, kad nebuvo įrodyta, jog dėl prekių ženklo SPA FINDERS naudojimo atsiras galimybė nesąžiningai pasinaudoti ankstesnių prekių ženklų SPA geru vardu ar bus pakenkta jų skiriamajam požymiui. 10     2003 m. sausio 28 d. ieškovė, remdamasi Reglamento Nr. 40/94 57–59 straipsniais, pateikė VRDT apeliaciją dėl šio sprendimo. 11     2003 m. gruodžio 10 d. Sprendimu (toliau – ginčijamas sprendimas) VRDT pirmoji apeliacinė taryba atmetė ieškovės pateiktą apeliaciją. Apeliacinė taryba sutiko, kad šie prekių ženklai yra panašūs ir kad prekių ženklas SPA, susijęs su mineraliniais vandenimis, turi gerą vardą Belgijoje ir visame Beniliukse. Tačiau Apeliacinė taryba teigė, kad nebuvo įrodyta, jog 16 klasės prekes ir 39 klasės paslaugas apimančio prekių ženklo SPA FINDERS įregistravimas pakenktų prekių ženklui SPA Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies prasme. Šalių reikalavimai 12     Ieškovė Pirmosios instancijos teismo prašo: –       panaikinti ginčijamą sprendimą, –       priteisti iš VRDT bylinėjimosi išlaidas. 13     VRDT Pirmosios instancijos teismo prašo: –       atmesti ieškinį, –       priteisti iš ieškovės bylinėjimosi išlaidas. Dėl teisės 14     Ieškovė savo ieškinį grindžia vieninteliu ieškinio pagrindu – Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies pažeidimu. Šalių argumentai Dėl Pirmosios instancijos teismui pateiktų faktinių ir teisinių įrodymų priimtinumo 15     Visų pirma VRDT teigia, kad ieškovės argumentai dėl Belgijoje įregistruoto prekių ženklo Nr. 466 130 LES THERMES DE SPA, skirto 42 klasės „viešbučių paslaugoms; pirtims, baseinams ir saunų paslaugoms; konferencijų ir parodų organizavimui, kambarių rezervavimui“, yra nepriimtini. Šiuo atžvilgiu VRDT tvirtina, kad ieškovės argumentai nepriimtini, nes protesto ir VRDT apeliacinėje taryboje procedūros nebuvo susijusios su šiuo prekių ženklu. 16     Ieškovė per posėdį patvirtino, kad Beniliukse įregistruotą prekių ženklą Nr. 466 130 LES THERMES DE SPA, skirtą 42 klasės paslaugoms, Pirmosios instancijos teisme nurodė pirmą kartą. Dėl Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies taikymo –       Dėl ankstesnių prekių ženklų gero vardo 17     Ieškovė teigia, kad įvairūs prekių ženklai SPA turi gerą vardą Beniliukse pirmiausia dėl išimtinės nuo 1921 m. jai suteiktos Spa miesto vandenų eksploatavimo teisės ir dėl to, kad ji gamino ir prekiavo šių šaltinių mineraliniais vandenimis bei žymėjo juos prekių ženklu SPA. Antra, prekių ženklas SPA yra Beniliukso mineralinio vandens rinkos lyderis. Trečia, SPA mineralinis vanduo turi teigiamos įtakos sveikatai, kurią pripažino Belgijos karališkoji medicinos akademija. Galiausia ieškovė tvirtina, kad buteliai su SPA pavadinimu yra parduodami daugelyje Europos šalių ir visame pasaulyje. Be to, ieškovė pažymi, kad prekių ženklo SPA gerą vardą Beniliukse, susijusį su mineraliniais vandenimis, pripažino Protestų skyrius bei VRDT apeliacinė taryba ginčijame sprendime ir kitoje byloje (2003 m. gruodžio 12 d. VRDT antrosios apeliacinės tarybos sprendimas SA SPA Monopole, compagnie fermière de Spa prieš Cosmetics Ltd, byloje R 168/2003‑2). 18     Ieškovė tvirtina, kad prekių ženklas LES THERMES DE SPA turi gerą vardą Beniliukse ir 42 klasės paslaugų atžvilgiu. Ji turi omenyje gydomąsias Spa vandens ir jo gydyklų, žinomų nuo devynioliktojo amžiaus, kai prekių ženklas LES THERMES DE SPA tapo vienu iš geriausią vardą turinčių ir pritraukiančių daug turistų bei vartotojų, savybes. 19     VRDT mano, kad gerą vardą Beniliukso teritorijoje turi tik prekių ženklas SPA, įregistruotas Nr. 389 230 32 klasės prekėms ir paslaugoms, ir tik į jį vienintelį turi būti atsižvelgta šiame ieškinyje. –       Dėl nagrinėjamų prekių ženklų panašumo arba tapatumo 20     Ieškovė neginčija Apeliacinės tarybos atlikto prekių ženklų SPA ir SPA-FINDERS panašumo vertinimo. Tačiau ji mano, kad prekių ženklai LES THERMES DE SPA ir SPA-FINDERS yra panašūs. 21     VRDT sutinka su ieškovės pozicija dėl prekių ženklų SPA-FINDERS ir SPA panašumo. Beniliukso visuomenė dėl šio panašumo gali susieti žymenį ir prekių ženklą Adidas sprendimo prasme (2003 m. spalio 23 d. Teisingumo Teismo sprendimas Adidas-Salomon ir Adidas Benelux , C‑408/01, Rink. p. I‑12537, toliau – sprendimas Adidas ). Tačiau VRDT pažymi, kad vien ši sąsaja neleidžia teigti, kad gali būti pakenkta ankstesnio prekių ženklo geram vardui ar skiriamajam požymiui arba kad dėl to gali atsirasti galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą. –       Dėl Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalyje įtvirtintos sąlygos vertinimo metodo 22     Kad įrodytų, jog svarbu, kad visuomenės gali susieti ankstesnį prekių ženklą ir prašomą įregistruoti prekių ženklą, ieškovė remiasi Teisingumo Teismo praktika dėl 1988 m. gruodžio 21 d. pirmosios Tarybos direktyvos 89/104/EEB valstybių narių įstatymams, susijusiems su prekių ženklais, suderinti (OL L 40, 1989, p. 1) 5 straipsnio 2 dalies taikymo (sprendimo Adidas 28 ir 29 punktai). Ieškovės nuomone, tokia sąsaja, viena vertus, galėtų pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui ar geram vardui ir, kita vertus, prašomam įregistruoti prekių ženklui atsirastų galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą remiantis ankstesnio prekių ženklo geru vardu. Ieškovė priduria, kad kuo geresnį vardą turi ankstesnis prekių ženklas, tuo panašaus prekių ženklo naudojimas gali labiau pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui ar geram vardui. 23     Ieškovė remiasi 1975 m. kovo 1 d. Beniliukso Teisingumo Teismo sprendimu Claeryn , kuriame teigiama, jog gerą vardą turinčio prekių ženklo skiriamasis požymis gali būti nustatytas pagal tai, ar visuomenė gali iš karto susieti jį su preke, kuriai jis buvo įregistruotas. Galiausia ieškovė pabrėžia, kad visuomenės suvokime egzistuojanti sąsaja tarp prašomo įregistruoti prekių ženklo ir ankstesnio prekių ženklo leistų nesąžiningai įgyti pranašumą ir pakenkti ankstesnio prekių ženklo geram vardui. Visuomenė manytų, kad tarp nagrinėjamas prekes ir paslaugas teikiančių įmonių egzistuoja ekonominis ryšys. 24     VRDT nesutinka su šia nuomone. –       Dėl Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalyje įtvirtintų sąlygų taikymo 25     Dėl Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalyje nustatytų sąlygų taikymo šioje byloje ieškovė visų pirma primena, kad prekių ženklas SPA-FINDERS yra skirtas leidiniams apie sveikatą ir grožį bei kelionių agentūrų paslaugoms į Europos termines gydyklas žymėti. Jos nuomone, kadangi prekių ženklas SPA turi gerą vardą Beniliukse, šio regiono visuomenė iš karto susies SPA-FINDERS ir prekių ženklu SPA žymimus mineralinius vandenis bei terminius baseinus, naudojančius šį vandenį. Prekių ženklo SPA siejimas su SPA-FINDERS žymimomis kelionių agentūrų paslaugomis ir leidiniais pakenks ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui, jį susilpnindamas. 26     Pagaliau ieškovė tvirtina, kad siedama prekių ženklus SPA ir SPA-FINDERS visuomenė manys, jog tarp šias prekes ir paslaugas teikiančių įmonių egzistuoja ekonominis ryšys. Visuomenė būtent gali manyti, kad SPA-FINDERS kelionių agentūros paslaugos yra teikiamos ieškovės arba kad ši suteikė joms licenciją. Todėl remdamasis prekių ženklo SPA geru vardu, prekių ženklas SPA-FINDERS galėtų nesąžiningai įgyti pranašumą. Šiuo atžvilgiu ieškovė remiasi minėtu 2003 m. gruodžio 12 d. VRDT antrosios apeliacinės tarybos sprendimu (28 punktas). 27     Kad įrodytų, jog gali būti pakenkta prekių ženklo SPA geram vardui, ieškovė remiasi ekonominiu ryšiu, kurį visuomenė gali laikyti egzistuojančiu tarp SPA ir SPA-FINDERS prekes teikiančių įmonių. Galimybė pakenkti yra reali, nes Spa Monopole negali kontroliuoti su prekių ženklu SPA-FINDERS parduodamų prekių ir paslaugų kokybės. Savo argumentams pagrįsti ieškovė dar kartą remiasi minėtu 2003 m. gruodžio 12 d. VRDT antrosios apeliacinės tarybos sprendimu (28 punktas). 28     VRDT mano, kad ieškovė nepateikė jokio įrodymo, kuris leistų taikyti Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalį. VRDT tvirtina, kad žodis „spa“ yra žinomas ne tik dėl mineralinių vandenų: jis taip pat asocijuojasi su Spa miestu, jo Formulės 1 trasa ir jo apylinkėmis. Žodis „spa“ taip pat plačiai vartojamas vandens priemonėms ir procedūroms (hidroterapija, saunos, ir t. t.) apibūdinti. VRDT priduria, kad vartotojas prekių ženklą SPA-FINDERS sies su tinklaviečių, kurios pristato mineralinių vandenų kurortams būdingus dalykus (hidroterapija, garinės turkiškos pirtys, saunos ir t. t.), paieška. Be to, VRDT nuomone, nieko bloga vartoti žodį „spa“ apibūdinamąja ir bendrine prasme, jei toks vartojimas nedaro tiesioginės ar netiesioginės nuorodos į mineralinius vandenis. Pirmosios instancijos teismo vertinimas 29     Pagal Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalį „ankstesnio prekių ženklo savininkui (šio straipsnio 2 dalies prasme) užprotestavus, pareikštas registruoti prekių ženklas neregistruojamas, jeigu jis yra tapatus ankstesniam prekių ženklui arba panašus į jį, ir turi būti registruojamas prekėms arba paslaugoms, kurios nėra panašios į tas, kurioms įregistruotas ankstesnis prekių ženklas, jeigu, kalbant apie ankstesnį Bendrijos prekių ženklą, pareikštas registruoti prekių ženklas turi gerą vardą Bendrijoje arba, kalbant apie ankstesnį nacionalinį prekių ženklą, pareikštas registruoti prekių ženklas turi gerą vardą toje valstybėje narėje ir jeigu dėl prekių ženklo vartojimo be rimtos priežasties gali atsirasti galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą arba pakenkti ankstesnio prekių ženklo išskirtinumui ar jo geram vardui“. 30     Kad būtų galima patikrinti, ar Apeliacinė taryba pažeidė šią nuostatą, reikia įvertinti, ar šioje byloje tenkinamos jai taikyti būtinos sąlygos. Šiuo klausimu Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad ankstesni prekių ženklai, kuriais grindžiamas protestas, yra Beniliukse įregistruoti prekių ženklai ir nacionalinis prekių ženklas. Todėl visų pirma reikia patikrinti, ar prekių ženklas, kuriam pateikta paraiška, yra tapatus šiems ankstesniems prekių ženklams arba į juos panašus, antra, ar jie turi gerą vardą Beniliukse arba atitinkamoje valstybėje narėje, ir, trečia, ar dėl prašomo įregistruoti prekių ženklo neteisėto naudojimo gali atsirasti galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą arba pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui ar jo geram vardui. Kadangi šios sąlygos yra kumuliacinės, nesant nors vienos iš jų, Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies nuostatos netaikomos. 31     Be to, Pirmosios instancijos teismas konstatuoja, kaip tai buvo patvirtinta per posėdį, kad ieškovės pateiktas protestas neapėmė Belgijoje Nr. 466 13 įregistruoto 0 ir pirmą kartą Pirmosios instancijos teisme nurodyto prekių ženklo LES THERMES DE SPA. Pagal nusistovėjusią teismo praktiką faktai, kurie buvo pateikti Pirmosios instancijos teismui, prieš tai apie juos nepranešus VRDT institucijoms, tokio sprendimo teisėtumui įtaką galėtų daryti tik tokiu atveju, jei VRDT ex officio būtų privalėjusi į juos atsižvelgti. Remiantis Reglamento Nr. 40/94 74 straipsnio 1 dalimi, procedūros, susijusios santykiniais atsisakymo įregistruoti pagrindais, atveju VRDT nagrinėja tiktai šalių nurodytus ieškinio pagrindus bei reikalavimus ir neprivalo ex officio atsižvelgti į tuos faktus, kurių šalys nepateikė. Todėl tokie faktai negali daryti įtakos Apeliacinės tarybos sprendimo teisėtumui (2004 m. liepos 13 d. Pirmosios instancijos teismo sprendimo Samar prieš VRDT – Grotto (GAS STATION), T‑115/03, Rink. p. II‑0000, 13 punktas). 32     Todėl ieškovės argumentus reikia atmesti, nes jie susiję su prekių ženklo LES THERMES DE SPA įregistravimu Belgijoje Nr. 466 130, ir apsiriboti prekių ženklų SPA, įregistruotų Nr. 389 230, Nr. 372 307, Nr. 54 721, bei prekių ženklo LES THERMES DE SPA, įregistruoto Nr. 501 661, nagrinėjimu. Dėl nagrinėjamų prekių ženklų panašumo ar tapatumo 33     Pirmiausia Pirmosios instancijos teismas konstatuoja, kad šalys teisingai sutaria pripažinti nagrinėjamų prekių ženklų panašumą. Todėl ieškinio baigtis priklauso nuo Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalyje įtvirtintų kitų dviejų sąlygų (žr. šio sprendimo 30 punktą). Dėl ankstesnių prekių ženklų gero vardo 34     Pirmosios instancijos teismas teigia, jog pagal teismų praktiką tam, kad būtų tenkinama gero vardo sąlyga, ankstesnis nacionalinis prekių ženklas turi būti žinomas didelei atitinkamos visuomenės, kuriai skirtos šiuo prekių ženklu pažymėtos prekės ar paslaugos, daliai (1999 m. rugsėjo 14 d. Teisingumo Teismo sprendimo General Motors , C‑375/97, Rink. p. I‑5421, 31 punktas ir 2004 m. gruodžio 13 d. Pirmosios instancijos teismo sprendimo El Corte Inglés prieš VRDT – Pucci (EMILIO PUCCI), T‑8/03, Rink. p. II‑0000, 67 punktas). 35     Šiuo atveju akivaizdu, kad Belgijoje 32 klasės prekėms ir paslaugoms Nr. 389 230 įregistruotas prekių ženklas SPA turi gerą vardą Beniliukso teritorijoje. 36     Tačiau ieškovė nepateikė jokio argumento, kuris leistų daryti išvadą, kad Beniliukse Nr. 372 307 įregistruotas prekių ženklas SPA, skirtas 3 klasės prekėms, turi gerą vardą Beniliukso teritorijoje. 37     Be to, Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad nėra nustatyta, jog Vokietijoje Nr. 54 721 įregistruotas prekių ženklas SPA, skirtas 3 ir 42 klasių prekėms ir paslaugoms, turi gerą vardą Vokietijos teritorijoje. Šiuo atžvilgiu ginčijame sprendime buvo aiškiai konstatuota, kad ieškovė nepateikė jokio įrodymo, kuris leistų teigti, kad šis prekių ženklas turi gerą vardą Vokietijos teritorijoje. Ieškovė Pirmosios instancijos teismui nepateikė jokio įrodymo, kuris leistų ginčyti Apeliacinės tarybos vertinimą. Iš tiesų vien tai, kad SPA mineralinio vandens buteliai yra parduodami Vokietijoje, neįrodo, kad prekių ženklas SPA, skirtas nagrinėjamoms 3 ir 42 klasių prekėms, turi gerą vardą. 38     Galiausia Pirmosios instancijos teismas konstatuoja, kad joks įrodymas neduoda pagrindo manyti, kad Beniliukse Nr. 501 661 įregistruotas prekių ženklas LES THERMES DE SPA, skirtas 3 klasės prekėms, turi gerą vardą. Šiuo atžvilgiu ieškovė pateikė įrodymų tik dėl 42 klasės prekėms ir paslaugoms skirto prekių ženklo LES THERMES DE SPA gero vardo, susijusio su terminių gydyklų eksploatacija. 39     Taigi dėl Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies taikymo Pirmosios instancijos teismas atsižvelgs tik į prekių ženklo SPA, įregistruoto Nr. 389 230 ir skirto 32 klasės prekėms, gerą vardą Beniliukso teritorijoje. Todėl reikia patikrinti, ar dėl prekių ženklo SPA-FINDERS neteisėto naudojimo gali atsirasti galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą arba pakenkti prekių ženklo SPA, įregistruoto Beniliukse Nr. 389 230 ir skirto 32 klasės prekėms, skiriamajam požymiui ar jo geram vardui. Dėl galimybės nesąžiningai įgyti pranašumą arba pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui ar jo geram vardui 40     Visų pirma Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies tikslas nėra neleisti įregistruoti kiekvieno prekių ženklo, kuris yra tapatus gerą vardą turinčiam prekių ženklui arba yra į jį panašus. Šia nuostata būtent siekiama leisti ankstesnio nacionalinio prekių ženklo savininkui pateikti protestą dėl prekių ženklų, kurie gali pakenkti ankstesnio prekių ženklo geram vardui ar skiriamajam požymiui arba pasinaudodami šiais skiriamuoju požymiu ar geru vardu nesąžiningai įgyti pranašumą. Šiuo atžvilgiu pažymėtina, kad ankstesnio prekių ženklo savininkas neprivalo įrodyti, kad egzistuoja faktinė ir reali galimybė pakenkti jo prekių ženklui. Vis dėlto jis turi pateikti įrodymų, leidžiančių prima facie padaryti išvadą, kad nehipotetinė galimybė nesąžiningai įgyti pranašumą ar pakenkti ateityje. 41     Be to, Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 dalies pagrindinė taikymo sąlyga yra ryšio tarp prašomo įregistruoti prekių ženklo ir ankstesnio prekių ženklo buvimas. Iš tiesų šioje nuostatoje nurodytų galimybių realizavimasis yra tam tikro panašumo laipsnio tarp prašomo įregistruoti prekių ženklo ir ankstesnio prekių ženklo egzistavimo, dėl kurio atitinkama visuomenė juos abu susieja, t. y. nustato tarp jų ryšį, pasekmė. Šios ryšio buvimas turi būti vertinamas visapusiškai, atsižvelgiant į visus svarbius šiuo atveju veiksnius (žr. pagal analogiją sprendimo Adidas 29 ir 30 punktus). Todėl juo ryškesnis ankstesnio prekių ženklo skiriamasis požymis ir geresnis jo vardas, juo lengviau bus pripažinta, kad egzistuoja galimybė pakenkti (minėto sprendimo General Motors 30 punktas). 42     Atsižvelgiant į tai, kas pasakyta, Pirmosios instancijos teismas turi patikrinti, ar prekių ženklas SPA-FINDERS gali, pasinaudodamas prekių ženklo SPA skiriamuoju požymiu arba geru vardu, nesąžiningai įgyti pranašumą arba jam pakenkti. –       Dėl galimybės pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui 43     Ši žala atsiranda, kai ankstesnis prekių ženklas iš karto nebesiasocijuoja su prekėmis, kurioms jis buvo įregistruotas ir naudojamas (žr. šiuo klausimu generalinio advokato F. G. Jacobs išvados byloje Adidas , Rink. p. I‑12540, 37 punktą). 44     Šioje byloje Pirmosios instancijos teismas konstatuoja, kad ieškovė neturi jokio įrodymo, leidžiančio daryti išvadą, kad dėl prekių ženklo SPA-FINDERS naudojimo gali atsirasti galimybė pakenkti prekių ženklo SPA skiriamajam požymiui. Iš tikrųjų ieškovė primygtinai teigia, kad tarp prekių ženklo SPA ir prekių ženklo SPA-FINDERS tariamai egzistuoja ryšys, kurį visuomenė iškart nustatys. Ji daro išvadą, kad dėl šio ryšio gali būti pakenkta skiriamajam požymiui. Tačiau, kaip ieškovė pripažino per posėdį, tokio ryšio nepakanka įrodyti, kad egzistuoja galimybė pakenkti skiriamajam požymiui. Be to, Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad žodį „spa“ dažnai vartojant apibūdinti, pavyzdžiui, Belgijos miestą Spa ir Belgijos Spa-Francorchamps automobilių trasą arba apskritai hidroterapijai skirtas vietas, pavyzdžiui, garines turkiškas pirtis ar saunas, galimybė pakenkti prekių ženklo SPA skiriamajam požymiui yra ribota. 45     Taigi ieškovė neįrodė, kad dėl prekių ženklo SPA-FINDERS naudojimo gali būti pakenkta prekių ženklo SPA skiriamajam požymiui. –       Dėl galimybės pakenkti ankstesnio prekių ženklo geram vardui 46     Ši žala atsiranda, kai prekes, kurioms naudojamas prašomas įregistruoti prekių ženklas, visuomenė vertina taip, kad sumažėja ankstesnio prekių ženklo patrauklumas (žr. šiuo klausimu minėtos generalinio advokato F. G. Jacobs išvados byloje Adidas , Rink. p. I‑12540, 38 punktą). 47     Šiuo atveju ieškovė VRDT procedūros ar net per Pirmosios instancijos teismo procesą nepateikė jokio įrodymo, kad dėl prekių ženklo SPA-FINDERS įregistravimo galėtų atsirasti galimybė pakenkti prekių ženklo SPA geram vardui. 48     Šiuo atžvilgiu, kaip teisingai pažymi VRDT, nėra jokios priešpriešos tarp prekių ir paslaugų, kurias žymi prekių ženklai SPA ir SPA-FINDERS, galinčios pakenkti SPA mineralinių vandenų geram vardui. Be to, Pirmosios instancijos teismas nurodo, kad mažai tikėtina, jog prekių ženklas SPA-FINDERS kenktų prekių ženklo SPA įvaizdžiui. 49     Minėtu 2003 m. gruodžio 12 d. VRDT antrosios apeliacinės tarybos sprendimu grindžiamas ieškovės argumentas nepaneigia šios išvados, nes VRDT apeliacinė taryba to sprendimo 28 punkte teigė, kad dėl nagrinėjamų prekių panašumo buvo galimybė pakenkti geram vardui ir nesąžiningai įgyti pranašumą. Tačiau šiuo atveju prekių ženklai SPA ir SPA-FINDERS skirti labai skirtingoms prekėms, t. y. mineraliniams vandenims bei leidiniams ir kelionių agentūros paslaugoms. Pirmosios instancijos teismas mano, kad mažai tikėtina, jog sumažės prekių ženklo SPA patrauklumas, net jei prekės ir paslaugos, kurias apima prekių ženklas SPA-FINDERS, pasirodys esančios prastesnės kokybės. 50     Taigi ieškovė neįrodė, kad prekių ženklo SPA-FINDERS naudojimas gali pakenkti prekių ženklo SPA geram vardui. –       Dėl nesąžiningo pranašumo įgijimo, pasinaudojant ankstesnio prekių ženklo skiriamuoju požymiu ar geru vardu 51     Nesąžiningas pranašumo įgijimas, pasinaudojant ankstesnio prekių ženklo skiriamuoju požymiu ar geru vardu, turi būti suprantamas kaip apimantis atvejus, kai akivaizdžiai eksploatuojama ar piktybiškai naudojamasi garsiu prekių ženklu arba kai bandoma pasinaudoti jo reputacija (šiuo klausimu žr. minėtos generalinio advokato F. G. Jacobs išvados byloje Adidas 39 punktą). 52     Šiuo atveju Pirmosios instancijos teismas konstatuoja, kad nėra jokio įrodymo, jog prekių ženklas SPA-FINDERS leistų jo savininkui nesąžiningai įgyti pranašumą, pasinaudojant prekių ženklo SPA skiriamuoju požymiu ar geru vardu. Iš tikrųjų galimybė eksploatuoti ar piktybiškai naudotis prekių ženklu SPA arba bandymas pasinaudoti jo reputacija nėra pagrįsti jokiu įrodymu. 53     Konstatuotina, kad nebuvo įrodyta, jog prašomas įregistruoti prekių ženklas gali nesąžiningai įgyti pranašumą arba pakenkti ankstesnio prekių ženklo skiriamajam požymiui ar jo geram vardui. Todėl Pirmosios instancijos teismui nereikia pareikšti nuomonės dėl galimybės neteisėtai naudoti prašomą įregistruoti prekių ženklą. 54     Nepatenkinus vienos iš Reglamento Nr. 40/94 8 straipsnio 5 daliai taikyti būtinų sąlygų, ieškinio pagrindas dėl šios nuostatos pažeidimo nėra pagrįstas. Todėl ieškinys turi būti atmestas. Dėl bylinėjimosi išlaidų 55     Pagal Pirmosios instancijos teismo procedūros reglamento 87 straipsnio 2 dalį pralaimėjusiai šaliai nurodoma padengti išlaidas, jeigu laimėjusi šalis to prašė. Kadangi ieškovė pralaimėjo bylą, ji turi padengti bylinėjimosi išlaidas pagal VRDT pateiktus reikalavimus. Remdamasis šiais motyvais, PIRMOSIOS INSTANCIJOS TEISMAS (antroji kolegija) nusprendžia : 1. Atmesti ieškinį. 2. Priteisti iš ieškovės bylinėjimosi išlaidas. Pirrung Forwood Papasavvas Paskelbta 2005 m. gegužės 25 d. Liuksemburge. Kancleris Pirmininkas H. Jung J. Pirrung * Proceso kalba: anglų.

61997CJ0275

es

Motivación de la sentencia 1 Mediante resolución de 16 de julio de 1997, recibida en el Tribunal de Justicia el 30 de julio siguiente, el Finanzgericht Köln planteó, con arreglo al artículo 177 del Tratado CE (actualmente artículo 234 CE), dos cuestiones prejudiciales sobre la interpretación de la Directiva 78/660/CEE del Consejo, de 25 de julio de 1978, Cuarta Directiva basada en la letra g) del apartado 3 del artículo 54 del Tratado y relativa a las cuentas anuales de determinadas formas de sociedad (DO L 222, p. 11; EE 17/01, p. 55; en lo sucesivo, «Directiva»). 2 Dichas cuestiones se suscitaron en el marco de un litigio entre DE + ES Bauunternehmung GmbH (en lo sucesivo, «DE + ES»), empresa constructora alemana, y el Finanzamt Bergheim (en lo sucesivo, «Finanzamt»). Marco jurídico comunitario 3 El artículo 2, apartado 1, de la Directiva dispone: «Las cuentas anuales comprenderán el balance, la cuenta de pérdidas y ganancias, así como la memoria. Estos documentos formarán una unidad.» 4 El artículo 2, apartado 3, de la Directiva prevé: «Las cuentas anuales deberán ofrecer una imagen fiel del patrimonio, de la situación financiera, así como de los resultados de la sociedad.» 5 El apartado 5 de este mismo artículo dispone lo siguiente: «Cuando, en casos excepcionales, la aplicación de una disposición de la presente Directiva resultare contraria a la obligación prevista en el apartado 3, no se aplicará la disposición de que se trate, con el fin de ofrecer una imagen fiel con arreglo al apartado 3. Tal supuesto de inaplicación deberá mencionarse en la memoria y será debidamente motivado, con indicación de su influencia sobre el patrimonio, la situación financiera y los resultados. Los Estados miembros podrán precisar los casos excepcionales y establecer el régimen de inaplicación correspondiente.» 6 A tenor del artículo 20 de la Directiva: «1. Las provisiones para riesgos y cargas tendrán por objeto cubrir pérdidas o deudas que estén claramente circunscritas en cuanto a su naturaleza pero que, en la fecha de cierre del balance, sean probables o ciertas pero indeterminadas en cuanto a su importe o en cuanto a la fecha de su producción. 2. Los Estados miembros podrán autorizar también la constitución de provisiones que tengan por objeto cubrir cargas que tengan su origen en el ejercicio o en un ejercicio anterior y que estén claramente circunscritas en cuanto a su naturaleza pero que, en la fecha de cierre del balance, sean probables o ciertas pero indeterminadas en cuanto a su importe o en cuanto a la fecha de su producción. 3. Las provisiones para riesgos y cargas no podrán tener por objeto corregir los valores de los elementos del activo.» 7 Según el artículo 31 de la Directiva: «1. Los Estados miembros garantizarán que la valoración de las partidas que figuran en las cuentas anuales se haga según los siguientes principios generales: [...] c) en todos los casos deberá observarse el principio de prudencia y, en particular: aa) sólo podrán anotarse los beneficios obtenidos en la fecha de cierre del balance; bb) deberán tenerse en cuenta todos los riesgos previsibles y las eventuales pérdidas que hubieran tenido su origen durante el ejercicio o en un ejercicio anterior, incluso si estos riesgos o pérdidas sólo se hubieran conocido entre la fecha de cierre del balance y la fecha en la que se hubiera establecido aquél; cc) deberán tenerse en cuenta las depreciaciones, cuando se salde el ejercicio con una pérdida o con un beneficio; d) se deberán tener en cuenta las cargas e ingresos relativos al ejercicio a que se refieran las cuentas, sin consideración de la fecha de pago o de cobro de tales cargas o ingresos; e) los elementos de las partidas del activo y del pasivo deberán valorarse por separado; f) el balance de apertura de un ejercicio deberá corresponder al balance de cierre del ejercicio precedente. 2. En casos particulares se admitirán excepciones a estos principios generales. Cuando se haga uso de tales excepciones, éstas deberán ser señaladas en la memoria y debidamente motivadas, con indicación de su influencia sobre el patrimonio, la situación financiera y los resultados.» 8 El artículo 42, párrafo primero, de la Directiva dispone: «El importe de las provisiones para riesgos y cargas no podrá superar las necesidades.» Marco jurídico nacional 9 El Derecho alemán fue adaptado a la Directiva mediante la Bilanzrichtliniengesetz (Ley de aprobación del Plan General de Contabilidad) de 19 de diciembre de 1985 (BGBl. I, p. 2355). Esta Ley fue insertada posteriormente en el Libro Tercero (artículos 238 a 342) del Handelsgesetzbuch (Código de Comercio alemán; en lo sucesivo, «HGB») de 10 de mayo de 1897 (BGBl. III, p. 4100-1). 10 Según la Körperschaftsteuergesetz (Ley del Impuesto sobre Sociedades; en lo sucesivo, «KStG»), el Impuesto sobre la renta de las sociedades se determinará a partir de los rendimientos de explotación calculados de acuerdo con la Einkommenssteuergesetz [Ley del Impuesto sobre la Renta; en lo sucesivo, «EStG» (BGBl. 1990, p. 1898; rect. 1991 I, p. 808)]. Según la EStG, los rendimientos deberán calcularse conforme a las cuentas formuladas con arreglo a las normas contenidas en el HGB. 11 En virtud del artículo 7 de la Gewerbesteuergesetz (Ley del Impuesto sobre Actividades Económicas), la base imponible del Impuesto sobre Actividades Económicas se calculará conforme a lo dispuesto en la EStG o en la KStG y, por consiguiente, asimismo según las normas contenidas en el HGB. El litigio principal 12 Para ejecutar los contratos de obra que se le encargan DE + ES utiliza, además de a sus propios trabajadores, a trabajadores subcontratados. Al calcular el Impuesto sobre Sociedades y el Impuesto sobre Actividades Económicas correspondientes al ejercicio 1993, la demandante del litigio principal dotó una provisión global para la cobertura de los riesgos de garantía relativos a varias obras, que evaluó en el 2 % del volumen de negocios, en concepto de obligaciones que se contraen jurídicamente antes de la fecha de cierre del balance, pero cuyos efectos podían producirse con posterioridad a dicha fecha. Por consiguiente, solicitó deducir del impuesto la cantidad calculada. 13 DE + ES alegó que tal provisión era necesaria debido a la existencia de contratos de construcción celebrados el año anterior, cuya ejecución había sido defectuosa y que probablemente darían lugar, en los años venideros, a reclamaciones por vicios de construcción y a supuestos de litisdenunciatio en acciones de saneamiento. 14 El Finanzamt no niega que DE + ES esté obligada a garantizar la reparación de las obras que se consideran cubiertas por las provisiones para riesgos de garantía. Estas provisiones comprenden asumir la ejecución de reparaciones gratuitas, la minoración del precio pagado o el pago de daños y perjuicios. El Finanzamt tampoco discute la dotación de provisiones globales que cubran las deudas que se generarán después del cierre del balance, pero que económicamente pertenezcan al ejercicio de referencia. 15 En cambio, el Finanzamt rechaza aceptar la cuantía de la provisión solicitada, y propone una provisión correspondiente al 0,5 % del volumen de negocios de los dos últimos años. A este respecto, considera que, si una empresa desea consignar una provisión global por un nivel más elevado que el habitualmente comprobado en el sector de que se trate, debe probar que en el pasado se le reclamaron cantidades superiores al nivel habitual. 16 El Juez remitente indica que, en Derecho alemán, para que pueda dotarse una provisión global, las circulares relativas al Impuesto sobre la Renta (Einkommensteuer-Richtlinien; en lo sucesivo, «EStR»), que se basan en jurisprudencia consolidada, exigen que la causa de la obligación que origina la provisión sea anterior a la fecha de cierre del balance, y que existan serias probabilidades de que la obligación deba cumplirse (artículo R 31c, apartado 2, de las EStR). 17 Sin embargo, el Juez remitente estima que la obligación de valorar por separado los distintos elementos de las partidas del pasivo y del activo impuesta en el artículo 31, apartado 1, letra e), de la Directiva, obligación que, según el apartado 2 del mismo artículo, sólo admite excepciones en casos particulares y debidamente motivados, se opone a que se anoten en el pasivo del balance provisiones globales para riesgos y cargas. 18 En estas circunstancias, el Finanzgericht Köln decidió suspender el procedimiento y plantear al Tribunal de Justicia las dos cuestiones prejudiciales siguientes: «1) El hecho de que una empresa de construcción, que ejecuta sus contratos a través tanto de sus propios trabajadores como de empresas subcontratadas, dote una provisión para el cumplimiento de obligaciones de garantía contraídas después de la fecha de cierre del balance y no la dote en forma de provisión individual, en la que tenga en cuenta cada uno de los riesgos de garantía resultantes de determinados contratos, sino que la dote como una garantía global equivalente a un porcentaje fijo del volumen de negocios afectado por la garantía, ¿es conforme con las normas en materia de balances contenidas en la Directiva 78/660/CEE del Consejo, de 25 de julio de 1978, Cuarta Directiva relativa a las cuentas anuales (DO L 222, p. 11; EE 17/01, p. 55), según las cuales: - las cuentas anuales deberán ofrecer una imagen fiel del patrimonio, de la situación financiera, así como de los resultados de la sociedad (artículo 2, apartado 3, de la Directiva); - las provisiones para riesgos y cargas tendrán por objeto cubrir pérdidas o deudas que estén claramente circunscritas en cuanto a su naturaleza pero que, en la fecha de cierre del balance, sean probables o ciertas pero indeterminadas en cuanto a su importe o en cuanto a la fecha de su producción (artículo 20, apartado 1, de la Directiva); - las provisiones para riesgos y cargas no podrán tener por objeto corregir los valores de los elementos del activo (artículo 20, apartado 3, de la Directiva); - deberán tenerse en cuenta todos los riesgos previsibles y las eventuales pérdidas que hubieran tenido su origen durante el ejercicio o en un ejercicio anterior, incluso si estos riesgos o pérdidas sólo se hubieran conocido entre la fecha de cierre del balance y la fecha en que se hubiera establecido aquél [artículo 31, apartado 1, letra c), inciso bb), de la Directiva]; - los elementos de las partidas del activo y del pasivo deberán valorarse por separado [artículo 31, apartado 1, letra e), de la Directiva], y - el importe de las provisiones para riesgos y cargas no podrá superar las necesidades (artículo 42, primera frase, de la Directiva)? 2) En caso de respuesta afirmativa a la primera cuestión: ¿En qué circunstancias puede dotarse tal provisión global para riesgos y cargas?, ¿cuáles son los criterios aplicables para su valoración y a qué porcentaje debe corresponder -incumbiendo, en su caso, tal estimación al propio comerciante-, considerando, además, que existe la posibilidad, aunque limitada, de ejercitar acciones de repetición contra los trabajadores de la propia empresa o contra los de empresas subcontratadas? ¿A quién debe perjudicar la imposibilidad de realizar comprobaciones cuando existan dudas sobre el importe necesario de tal provisión?» 19 Con carácter preliminar, procede recordar que, en Alemania, el Impuesto sobre Sociedades y el Impuesto sobre Actividades Económicas se calculan sobre la base del balance elaborado con arreglo a la Ley de adaptación del Derecho nacional a la Directiva. 20 En las cuestiones que plantea, el Juez nacional expone diversos problemas que procede examinar de forma sucesiva. 21 En primer lugar, es necesario determinar si la Directiva se opone a que se dote una provisión para la cobertura de riesgos de garantía, como los del presente caso, por obligaciones jurídicamente contraídas antes de la fecha de cierre del balance, pero cuyos efectos sólo podrán aparecer después de la fecha de dicho cierre. 22 En caso de respuesta negativa, deberá examinarse, en segundo lugar, si cada riesgo de garantía debe evaluarse por separado o si es posible -o, incluso, llegado el caso, necesario- dotar una provisión global para la cobertura del conjunto de dichos riesgos. 23 Por último, en tercer lugar, procede verificar si la dotación de tal provisión puede, a priori, limitarse a un porcentaje fijo del volumen de negocios sobre el que recae la garantía. 24 El artículo 20, apartado 1, de la Directiva establece la obligación de anotar las provisiones para riesgos y cargas en el pasivo del balance de la sociedad. Según los términos de esta disposición, las provisiones para la cobertura de riesgos de garantía deberán anotarse en el pasivo siempre y cuando tales riesgos constituyan cargas que estén claramente circunscritas en cuanto a su naturaleza y sean probables, pero indeterminadas en cuanto a su cuantía o a la fecha en que se producirán. 25 En efecto, como ha indicado el Gobierno alemán, las responsabilidades derivadas de tales garantías pueden implicar la obligación, a cargo de la sociedad de que se trate, de efectuar trabajos de reparación de forma gratuita, de sustituir determinadas prestaciones, de minorar el precio pagado o de abonar daños y perjuicios por no haberse cumplido ciertas prestaciones. Aun cuando sólo sobrevengan algunos de estos riesgos de garantía, éstos constituyen deudas a las que, de materializarse, la sociedad no podrá sustraerse y que, por consiguiente, deberían anotarse en el pasivo aunque aún no sea posible precisar si la sociedad se verá obligada a asumirlas, y en qué medida, ni evaluar su cuantía exacta. 26 Cualquier otra interpretación del artículo 20 de la Directiva tendría como consecuencia que tales deudas potenciales no figurarían en el balance, lo que provocaría una sobreestimación del patrimonio. Este resultado sería incompatible no sólo con el principio de prudencia, cuya observancia prescribe el artículo 31, apartado 1, letra c), de la Directiva, sino también con el principio de imagen fiel, cuyo respeto constituye el objetivo primordial de la Directiva (véase la sentencia de 27 de junio de 1996, Tomberger, C-234/94, Rec. p. I-3133, apartado 17, rectificada mediante auto del Tribunal de Justicia de 10 de julio de 1997, no publicado en la Recopilación), y según el cual las cuentas anuales de las sociedades objeto de la Directiva deben ofrecer una imagen fiel de su patrimonio, de su situación financiera y de sus resultados (véanse el cuarto considerando y el artículo 2, apartados 3 y 5, de la Directiva). 27 Procede señalar, a continuación, que este último principio exige, por una parte, que las cuentas reflejen las actividades y operaciones que se estime que deben describir y, por otra, que los datos contables se proporcionen en la forma que se considere más válida y más adecuada para satisfacer las necesidades de información de los terceros, sin perjudicar a los intereses de la sociedad. 28 Procede, pues, examinar si los riesgos de garantía, como aquellos que se cuestionan en el procedimiento principal, deben evaluarse por separado, de modo que sea necesario dotar una provisión distinta para cada riesgo de garantía. 29 A este respecto, el artículo 31, apartado 1, letra e), de la Directiva prevé que los elementos de las partidas del activo y del pasivo deberán valorarse por separado. Esta disposición se aplica asimismo a las provisiones contempladas en el artículo 20, apartado 1, de la Directiva. 30 El principio de valoración por separado enunciado en el artículo 31, apartado 1, letra e), de la Directiva no se aplica, sin embargo, de forma absoluta. En efecto, en virtud del artículo 31, apartado 2, en casos particulares se admiten excepciones. 31 Puesto que la Directiva no precisa qué debe entenderse por «casos particulares», procede interpretar esta expresión a la luz del objetivo perseguido por esta Directiva, según el cual, como se indica en el apartado 26 de la presente sentencia, las cuentas anuales de las sociedades deben dar una imagen fiel de su patrimonio, de su situación financiera y de sus resultados (véase asimismo, en este sentido, la sentencia Tomberger, antes citada). 32 Los casos particulares a los que se refiere el artículo 31, apartado 2, son, pues, aquellos para los que una valoración por separado no ofrecería una imagen lo más fiel posible de la situación financiera real de la sociedad de que se trate. 33 Como ya se ha indicado, los riesgos de garantía cuestionados en el procedimiento principal constituyen deudas potenciales respecto a las que no puede precisarse ni la cuantía ni la fecha en la que se producirán. La dotación de una provisión distinta para cada riesgo de garantía podría provocar una distorsión de la imagen de la situación financiera de la correspondiente sociedad, lo cual sería contrario al principio de imagen fiel. 34 De lo antedicho resulta que debería dotarse una provisión única para la totalidad de dichos riesgos cuando, como en el presente caso, la evaluación global de esta provisión es el medio apropiado para garantizar la imagen fiel de la cuantía de los gastos que engrosarán el pasivo. 35 Por lo que respecta al cálculo del importe de la provisión global, procede señalar, como ha observado el Gobierno alemán, que la Directiva no contiene ninguna indicación sobre cuáles son los requisitos, los criterios de evaluación y el importe porcentual en virtud de los cuales se autoriza a dotar provisiones globales. De ello se deduce que estas provisiones sólo pueden configurarse en las condiciones fijadas por las diferentes legislaciones nacionales. 36 Sin embargo, la competencia de las autoridades nacionales, a este respecto, queda limitada por la Directiva. En primer lugar, según el objetivo principal de ésta, las cuentas anuales deben ofrecer una imagen fiel del patrimonio, de la situación financiera y de los resultados de la sociedad. En segundo lugar, conforme al artículo 42, apartado 1, de la Directiva, el importe de las provisiones para riesgos y gastos no podrá exceder las necesidades. Por consiguiente, los criterios de evaluación establecidos por las autoridades nacionales deberán respetar estos dos requisitos. 37 Los criterios de evaluación de las provisiones globales establecidos por las autoridades nacionales deberán, pues, permitir tener en cuenta la experiencia adquirida por la sociedad considerada o por las otras empresas que actúen en el mismo sector en cuanto a las reclamaciones de garantía relativas a contratos similares. Los criterios pertinentes al respecto podrían ser, en particular, el tipo de construcción de que se trate, la probabilidad de que se materialice el riesgo, el coste probable de tal contingencia, la extensión de la reclamación a los subcontratistas, la posibilidad de ejercer acciones contra éstos y, por último, cualquier otro criterio pertinente para obtener la mejor evaluación posible de los riesgos. 38 Por consiguiente, la Administración no puede limitar a priori y de forma abstracta la dotación de la provisión global para riesgos de garantía a un porcentaje fijo del volumen de negocios sobre el que recaigan las garantías. 39 En cambio, la empresa de que se trate no puede fijar tal provisión global por encima de un nivel razonable, habida cuenta del riesgo considerado. 40 Procede, pues, responder a las cuestiones planteadas que la Directiva impone la dotación de una provisión para riesgos de garantía, como aquellos que se cuestionan en el procedimiento principal, para obligaciones contraídas jurídicamente antes de la fecha de cierre del balance, pero cuyos efectos sólo puedan aparecer después de dicha fecha. Deberá dotarse una única provisión para el conjunto de dichos riesgos cuando, como en el presente caso, una evaluación global de esta provisión sea el medio apropiado para garantizar la imagen fiel de la cuantía de los gastos que engrosarán el pasivo. A falta de normativa comunitaria que regule específicamente el método y los criterios de evaluación del importe de las provisiones para gastos y riesgos, éstas deberán determinarse en el marco de las condiciones fijadas por las diferentes normativas nacionales, pero siempre y cuando las cuentas anuales ofrezcan una imagen fiel del patrimonio, de la situación financiera y de los resultados de la sociedad y siempre que el importe de las provisiones no exceda las necesidades de dicha sociedad. Decisión sobre las costas Costas 41 Los gastos efectuados por los Gobiernos alemán, neerlandés y del Reino Unido, y por la Comisión de las Comunidades Europeas, que han presentado observaciones ante este Tribunal de Justicia, no pueden ser objeto de reembolso. Dado que el procedimiento tiene, para las partes del litigio principal, el carácter de un incidente promovido ante el órgano jurisdiccional nacional, corresponde a éste resolver sobre las costas. Parte dispositiva En virtud de todo lo expuesto, EL TRIBUNAL DE JUSTICIA (Sala Quinta), pronunciándose sobre las cuestiones planteadas por el Finanzgericht Köln mediante resolución de 16 de julio de 1997, declara: La Directiva 78/660/CEE del Consejo, de 25 de julio de 1978, Cuarta Directiva basada en la letra g) del apartado 3 del artículo 54 del Tratado y relativa a las cuentas anuales de determinadas formas de sociedad, impone la dotación de una provisión para riesgos de garantía, como aquellos que se cuestionan en el procedimiento principal, por obligaciones contraídas jurídicamente antes de la fecha de cierre del balance, pero cuyos efectos sólo puedan aparecer después de dicha fecha. Deberá dotarse una única provisión para el conjunto de dichos riesgos cuando, como en el presente caso, una evaluación global de esta provisión sea el medio apropiado para garantizar la imagen fiel de la cuantía de los gastos que engrosarán el pasivo. A falta de normativa comunitaria que regule específicamente el método y los criterios de evaluación del importe de las provisiones para gastos y riesgos, éstas deberán determinarse en el marco de las condiciones fijadas por las diferentes normativas nacionales, pero siempre y cuando las cuentas anuales ofrezcan una imagen fiel del patrimonio, de la situación financiera y de los resultados de la sociedad y siempre que el importe de las provisiones no exceda las necesidades de dicha sociedad.

62016CJ0442

hr

Zahtjev za prethodnu odluku odnosi se na tumačenje članaka 7. i 14. Direktive 2004/38/EZ Europskog parlamenta i Vijeća od 29. travnja 2004. o pravu građana Unije i članova njihovih obitelji slobodno se kretati i boraviti na državnom području država članica, o izmjeni Uredbe (EEZ) br. 1612/68 i stavljanju izvan snage direktiva 64/221/EEZ, 68/360/EEZ, 72/194/EEZ, 73/148/EEZ, 75/34/EEZ, 75/35/EEZ, 90/364/EEZ, 90/365/EEZ i 93/96/EEZ ( SL 2004., L 158, str. 77 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 5., svezak 2., str. 42., i ispravak SL 2016., L 87, str. 36 .), i članka 4. Uredbe (EZ) br. 883/2004 Europskog parlamenta i Vijeća od 29. travnja 2004. o koordinaciji sustava socijalne sigurnosti ( SL 2004., L 166, str. 1 ., i ispravak SL 2004., L 200, str. 1 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 5., svezak 3., str. 160.), kako je izmijenjena Uredbom (EZ) br. 988/2009 Europskog parlamenta i Vijeća od 16. rujna 2009. ( SL 2009., L 284, str. 43 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 5., svezak 2., str. 213., u daljnjem tekstu: Uredba br. 883/2004). Zahtjev je upućen u okviru spora između Florea Guse i Minister for Social Protection (ministar za socijalno osiguranje, Irska), Irske i Attorney General jer je F. Gusi odbijen zahtjev za priznanje prava na doplatak za tražitelje zaposlenja. Pravni okvir Pravo Unije Direktiva 2004/38 U uvodnim izjavama 3. i 4. Direktive 2004/38 navedeno je: „(3) […] potrebno [je] kodificirati i preispitati postojeće instrumente Zajednice koji se zasebno bave radnicima, samozaposlenim osobama, kao i studentima te drugim osobama koje nisu zaposlene, kako bi se pojednostavnilo i ojačalo pravo na slobodno kretanje i boravak svih građana Unije. (4) Kako bi se prevladao takav sektorski i fragmentarni pristup pravu na slobodno kretanje i boravak te olakšalo ostvarivanje ovog prava, potreban je jedinstveni zakonodavni akt radi izmjene Uredbe Vijeća (EEZ) br. 1612/68 od 15. listopada 1968. o slobodi kretanja radnika unutar Zajednice [( SL 1968., L 257, str. 2 .), kako je zadnje izmijenjena Uredbom (EEZ) br. 2434/92 Vijeća od 27. srpnja 1992. ( SL 1992., L 245, str. 1 .)] te stavljanja izvan snage sljedećih akata: Direktive Vijeća 68/360/EEZ od 15. listopada 1968. o ukidanju ograničenja kretanja i boravka unutar Zajednice za radnike država članica i njihove obitelji [( SL 1968., L 257, str. 13 .)], Direktive Vijeća 73/148/EEZ od 21. svibnja 1973. o ukidanju ograničenja kretanja i boravka u Zajednici za državljane država članica u vezi s poslovnim nastanom i pružanjem usluga [( SL 1973., L 172, str. 14 .)], Direktive Vijeća 90/364/EEZ od 28. lipnja 1990. o pravu na boravak [ SL 1990., L 180, str. 26 .], Direktive Vijeća 90/365/EEZ od 28. lipnja 1990. o pravu na boravak zaposlenika i samozaposlenih osoba koji su se prestali baviti profesionalnom djelatnošću [( SL 1990., L 180, str. 28 .)] i Direktive Vijeća 93/96/EEZ od 29. listopada 1993. o pravu na boravak studenata [( SL 1993., L 317, str. 59 .)].” Članak 1. te direktive određuje: „Ovom se Direktivom utvrđuju: (a) uvjeti pod kojima građani Unije i članovi njihovih obitelji ostvaruju pravo na slobodno kretanje i boravak unutar državnog područja država članica; […]” Članak 7. navedene direktive, pod naslovom „Pravo na boravak dulji od tri mjeseca”, u stavcima 1. i 3. predviđa: „1.   Svi građani Unije imaju pravo na boravak na državnom području druge države članice u razdoblju duljem od tri mjeseca ako: (a) su radnici ili samozaposlene osobe u državi članici domaćinu; ili (b) imaju dostatna sredstva za sebe i članove svoje obitelji kako ne bi postali teret za sustav socijalne pomoći države članice domaćina tijekom svog razdoblja boravka te su sveobuhvatno zdravstveno osigurani u državi članici domaćinu; ili (c) – su upisani u privatnu ili javnu ustanovu […] s glavnom svrhom školovanja, uključujući strukovno osposobljavanje, te – su sveobuhvatno zdravstveno osigurani u državi članici domaćinu, te […] relevantnom nacionalnom tijelu zajamče da imaju dostatna sredstva za sebe i članove svoje obitelji kako tijekom svojeg razdoblja boravka ne bi postali teret za sustav socijalne pomoći države članice domaćina; […] 3.   Za potrebe stavka 1. točke (a), građanin Unije koji više nije radnik ili samozaposlena osoba zadržava status radnika ili samozaposlene osobe ako je: […] (b) propisno evidentirani kao nesvojevoljno nezaposlen nakon što je dulje od godinu dana bio zaposlen te se prijavio kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje; […]” Članak 14. iste direktive, naslovljen „Zadržavanje prava na boravak”, u stavku 4. propisuje: „[…] ne dovodeći u pitanje odredbe poglavlja VI., mjera protjerivanja se ni u kojem slučaju ne može izreći protiv građana Unije ili članova njihovih obitelji ako: […] (b) su građani Unije ušli na državno područje države članice domaćina u potrazi za poslom. U tom slučaju građani Unije […] ne smiju biti protjerani tako dugo dok građani Unije mogu pružiti dokaz da i dalje traže posao i da imaju stvarne izglede za zaposlenje.” Uredba br. 883/2004 Članak 3. stavci 1. i 3. Uredbe br. 883/2004 predviđa: „1.   Ova se Uredba primjenjuje na sve zakonodavstvo s obzirom na sljedeće grane socijalne sigurnosti: […] (h) davanja za nezaposlenost; […] 3.   Ova se Uredba također primjenjuje na posebna nedoprinosna novčana davanja predviđena člankom 70.” Članak 4. te uredbe, naslovljen „Jednakost postupanja”, određuje: „Ako ovom Uredbom nije drugačije predviđeno, osobe na koje se ona primjenjuje uživaju ista prava na davanja i podliježu istim obvezama, u skladu sa zakonodavstvom svake države članice kao i njezini državljani.” Članak 70. navedene uredbe koji se nalazi u poglavlju 9. Glave III., pod naslovom „Posebna nedoprinosna novčana davanja”, glasi: „1.   Ovaj se članak primjenjuje na posebna nedoprinosna novčana davanja koja su stečena na temelju zakonodavstva koje zbog svog osobnog opsega, ciljeva i/ili uvjeta za stjecanje prava ima značajke kako zakonodavstva o socijalnoj sigurnosti navedenog u članku 3. stavku 1., tako i socijalne pomoći. 2.   U smislu ovog poglavlja, ‚posebna nedoprinosna novčana davanja’ znači ona koja: (a) su namijenjena: i. stjecanju dopunskog, zamjenskog ili pomoćnog osiguranja za slučaj rizika obuhvaćenih granama socijalne sigurnosti navedenih u članku 3. stavku 1., a koje određenim osobama jamči najniži prihod za osnovne životne potrebe s obzirom na gospodarsku i socijalnu situaciju u određenoj državi članici; […] i (b) ako se financiranje isključivo izvodi iz obveznog oporezivanja namijenjenog pokrivanju općih javnih troškova, a uvjeti za stjecanje i određivanje davanja ne ovise ni o kakvom doprinosu s obzirom na korisnika. […] i (c) navedena su u Prilogu X. […] 4.   Davanja na koja se odnosi stavak 2. stječu se isključivo u državi članici u kojoj osobe na koje se odnose borave, u skladu s njezinom zakonodavstvom. […]” Prilog X. istoj uredbi koji je navodio posebna nedoprinosna novčana davanja iz članka 70. stavka 2. uključivao je, za Irsku, „[d]oplatak za tražitelje zaposlenja (pročišćeni tekst Zakona o socijalnoj skrbi iz 2005., dio 3., poglavlje 2.)”. Irsko pravo Članak 139. Social Welfare Consolidation Act 2005 (as amended) (pročišćeni tekst Zakona o socijalnoj skrbi iz 2005. (kako je izmijenjen), u daljnjem tekstu: Zakon iz 2005.) propisuje među drugim davanjima socijalne pomoći i doplatak za tražitelje zaposlenja. U skladu s člankom 141. stavcima 1. i 9. tog zakona, priznanje prava na taj doplatak podliježe kriteriju sredstava kao i uvjetu da dotična osoba u trenutku podnošenja zahtjeva za priznanje tog prava ima uobičajeno boravište u Irskoj. Članak 246. stavak 5. navedenog zakona predviđa: „[…] Za potrebe primjene ovog zakona se za osobu koja nema pravo boravka u Irskoj ne smatra da ima uobičajeno boravište u toj državi.” Članak 246. stavak 6. istog zakona navodi osobe za koje se smatra da imaju pravo na boravak u Irskoj za potrebe primjene stavka 5. tog članka. Među njih se ubrajaju irski državljani kao i osobe koje imaju pravo ulaska i boravka u toj državi članici na temelju European Communities (Free Movement of Persons) (No. 2) Regulations 2006 (Uredba iz 2006. (br. 2) o Europskim zajednicama (slobodno kretanje osoba), u daljnjem tekstu: Uredba iz 2006.) kojom je Direktiva 2004/38 prenesena u irsko pravo. Članak 6. stavak 2. Uredbe iz 2006. predviđa: „(a) Podložno članku 20., građanin Unije ima pravo na boravak u državi u razdoblju duljem od tri mjeseca ako: i. je zaposlen ili samozaposlen u državi, […] (c) Podložno članku 20., osoba na koju se primjenjuje točka (a) podtočka i. može ostati u državi tijekom prekida djelatnosti iz navedene točke (a) podtočke i. ako je: […] ii. propisno evidentirana kao nesvojevoljno nezaposlena nakon što je dulje od godinu dana bila zaposlena te se prijavila kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu Department of Social and Family Affairs [ministarstvo socijalne i obiteljske politike, Irska] i u FÁS‑u [Foras Áiseanna Saothair, tijelo za osposobljavanje i zapošljavanje, Irska], […]” Glavni postupak i prethodna pitanja F. Gusa, rumunjski državljanin, ušao je na područje Irske u listopadu 2007. Tijekom prve godine njegova boravka u toj državi članici uzdržavala su ga njegova punoljetna djeca, koja su tamo također boravila. Od listopada 2008. do listopada 2012. obavljao je samostalnu djelatnost štukatera i plaćao u navedenoj državi članici svoje poreze, doprinose za socijalno osiguranje iz plaće i na plaću te druge namete koji su teretili njegove prihode. Tijekom listopada 2012. prestao je obavljati svoju djelatnost pozivajući se na pomanjkanje posla zbog gospodarske recesije te se prijavio nadležnim irskim tijelima kao tražitelj zaposlenja. On dakle više nije imao nikakvog prihoda s obzirom na to da su njegova djeca napustila Irsku i nisu mu više pružala financijsku pomoć. Tijekom studenoga 2012. podnio je zahtjev za priznanje prava na doplatak za tražitelje zaposlenja na temelju Zakona iz 2005. Međutim, taj zahtjev je odbijen odlukom od 22. studenoga 2012. jer F. Gusa nije dokazao da je još uvijek, do tog datuma, imao pravo na boravak u Irskoj. Naime, od trenutka kada je prestao obavljati svoju samostalnu djelatnost štukatera F. Gusa više nije zadovoljavao uvjete za priznanje tog prava predviđene člankom 6. stavkom 2. Uredbe iz 2006., kojom je u irsko pravo prenesen članak 7. Direktive 2004/38. Nakon neuspješne upravne tužbe protiv te odluke F. Gusa je tu odluku pobijao pred High Court (Visoki sud, Irska), pri čemu je tvrdio, među ostalim, da je zadržao status samozaposlene osobe kao i pravo na boravak u Irskoj u skladu s člankom 7. Direktive 2004/38 iako je prestao obavljati svoju samostalnu djelatnost. High Court (Visoki sud) je presudom od 17. listopada 2013. odbio tužbu koja mu je podnesena. F. Gusa je podnio žalbu protiv te odluke pred Supreme Court (Vrhovni sud, Irska), koji ju je prenio sudu koji je uputio zahtjev. Najprije, taj sud ističe da F. Gusa ne tvrdi da raspolaže dostatnim sredstvima da bi se uzdržavao niti da je sveobuhvatno zdravstveno osiguran te stoga ne tvrdi da ima pravo na boravak u Irskoj na temelju članka 7. stavka 1. točke (b) Direktive 2004/38. Isto tako ne tvrdi da mu je u studenom 2012. odobren stalni boravak u toj državi članici. Međutim, navedeni sud se najprije pita treba li smatrati da je F. Gusa, iako je prestao obavljati samostalnu djelatnost štukatera, zadržao status samozaposlene osobe na temelju članka 7. stavka 3. točke (b) te direktive, ili neke druge odredbe prava Unije, kako bi i dalje imao pravo na boravak u Irskoj u skladu s člankom 7. stavkom 1. točkom (a) navedene direktive. Točnije, sud koji je uputio zahtjev se u biti pita obuhvaća li navedeni članak 7. stavak 3. točka (b) samo osobe koje su nesvojevoljno nezaposlene nakon što su dulje od godinu dana bile zaposlene ili se ta odredba također primjenjuje na osobe koje se nalaze u usporedivoj situaciji nakon što su tijekom istog razdoblja bile samozaposlene. Nadalje, ako treba smatrati da je F. Gusa izgubio status samozaposlene osobe, sud koji je uputio zahtjev u biti želi znati treba li mu ipak priznati pravo na boravak na temelju neke druge odredbe prava Unije iako ne raspolaže ni dostatnim sredstvima ni sveobuhvatnim zdravstvenim osiguranjem. Naposljetku, u slučaju niječnog odgovora, taj sud se pita protivi li se pravu Unije, osobito članku 4. Uredbe br. 883/2004, to što se F. Gusi odbija priznati pravo na doplatak za tražitelje zaposlenja predviđen Zakonom iz 2005. jer nije dokazao pravo na boravak s obzirom na to da taj doplatak predstavlja „posebno novčano nedoprinosno davanje u smislu članka 70. te uredbe. U tim je okolnostima Court of Appeal (Žalbeni sud, Irska) odlučio prekinuti postupak i uputiti Sudu sljedeća prethodna pitanja: „1. Zadržava li građanin Unije, koji je: (i) državljanin druge države članice; (ii) zakonito boravio i približno četiri godine bio samozaposlen u državi članici domaćinu; (iii) prekinuo zaposlenje ili obavljanje svoje gospodarske aktivnosti zbog nedostatka posla, i (iv) prijavljen kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje, status samozaposlene osobe u skladu s člankom 7. stavkom 1. točkom (a) ili člankom 7. stavkom 3. točkom (b) Direktive 2004/38 ili na drugoj osnovi? 2. U slučaju niječnog odgovora, zadržava li pravo na boravak u državi članici domaćinu ako ne ispunjava kriterije iz članka 7. stavka 1. točaka (b) ili (c) Direktive 2004/38 ili je samo zaštićen od protjerivanja na temelju članka 14. stavka 4. točke (b) te direktive? 3. U slučaju niječnog odgovora, je li u skladu s pravom Unije, osobito s člankom 4. Uredbe 883/2004, odbijanje da se takvoj osobi prizna pravo na doplatak za tražitelje zaposlenja (koji predstavlja posebno nedoprinosno davanje u smislu članka 70. Uredbe 883/2004) zato što nije dokazala pravo na boravak u državi članici domaćinu?” O prethodnim pitanjima Prvo pitanje Svojim prvim pitanjem sud koji je uputio zahtjev u biti pita treba li članak 7. stavak 3. točku (b) Direktive 2004/38 tumačiti na način da državljanin države članice koji je, nakon što je zakonito boravio i približno četiri godine bio samozaposlen u drugoj državi članici, prestao biti samozaposlen zbog nedostatka posla uzrokovanog razlozima neovisnima o njegovoj volji i prijavio se kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje te države članice zadržava status samozaposlene osobe u smislu članka 7. stavka 1. točke (a) te direktive. Na temelju članka 7. stavka 1. točke (a) Direktive 2004/38, svi građani Unije imaju pravo na boravak na državnom području države članice domaćina u razdoblju duljem od tri mjeseca ako su radnici ili samozaposlene osobe u toj državi članici. Članak 7. stavak 3. te direktive određuje da, za potrebe navedenog članka 7. stavka 1. točke (a), građani Unije koji više nisu radnici ili samozaposlene osobe ipak zadržavaju status radnika ili samozaposlene osobe u četiri slučaja. Među tim slučajevima točka (b) navedenog članka 7. stavka 3. navodi onaj u kojem je građanin Unije „propisno evidentiran kao nesvojevoljno nezaposlen nakon što je dulje od godinu dana bio zaposlen te se prijavio kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje”. Sud koji je uputio zahtjev u tom pogledu ističe da u ovom slučaju nije sporno da se F. Gusa prijavio kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje u smislu te točke (b). Međutim, taj sud ističe da se u biti iz teksta navedene točke (b) može zaključiti da se ona odnosi samo na osobe koje su propisno evidentirane kao nesvojevoljno nezaposlene nakon što su dulje od godinu dana bile zaposlene te pritom isključuje one, kao što je F. Gusa, koje se nalaze u istovjetnim situacijama nakon što su u razdoblju u istom trajanju bile samozaposlene. Međutim, takvo se tumačenje ne može nedvosmisleno izvesti iz tog teksta. Točnije, kad je riječ o izrazu „nesvojevoljno nezaposlen”, protivno navodima tuženika u glavnom postupku i vlade Ujedinjene Kraljevine, taj izraz, s obzirom na kontekst u kojem je primijenjen, može upućivati na situaciju nezaposlenosti zbog nesvojevoljnog gubitka zaposlenja uslijed, među ostalim, otkaza, ali i u širem smislu na prestanak obavljanja profesionalne aktivnosti kao radnika ili samozaposlene osobe, uzrokovan nedostatkom posla zbog razloga neovisnih o volji dotične osobe, poput gospodarske recesije. Osim toga, kad je riječ o izrazu „nakon što je bio zaposlen”, koji je upotrijebljen osobito u verzijama članka 7. stavka 3. točke (b) Direktive 2004/38 na engleskom („ after having been employed ”) i francuskom jeziku i koji, kao što to posebno ističu tuženici u glavnom postupku, nije bio naveden u izvornim i izmijenjenim prijedlozima direktive koju je predložila Europska komisija (prijedlog Direktive Europskog parlamenta i Vijeća o pravu građana Unije i članova njihovih obitelji na slobodno kretanje i boravište na području država članica ( SL 2001., C 270 E, str. 150 .) i izmijenjeni prijedlog Direktive Europskog parlamenta i Vijeća o pravu građana Unije i članova njihovih obitelji na slobodno kretanje i boravak na području država članica, COM (2003.) 199 final ), točno je da se on može tumačiti na način da upućuje na prethodnu djelatnost zaposlene osobe. Međutim, kao što je to naveo nezavisni odvjetnik u točkama 48. i 49. svojeg mišljenja, druge jezične verzije te odredbe koje upotrebljavaju neutralnije formulacije ne potvrđuju takvo tumačenje. Točnije, verzija na grčkom jeziku upotrebljava izraz „ επαγγελ μ ατική δραστηριότητα ”, koji tako upućuje na obavljanje „profesionalne djelatnosti”, verzija na talijanskom upotrebljava samo „ aver esercitato un’attività ”, što upućuje na obavljanje djelatnosti, dok verzija na latvijskom sadržava izraz „ ir bijis(-usi) nodarbināts(-a) ”, koji se općenito odnosi na osobe koje su „radile”. Prema ustaljenoj sudskoj praksi Suda, formulacija korištena u jednoj od jezičnih verzija neke odredbe prava Unije ne može služiti kao jedini temelj za tumačenje te odredbe ili imati prednost u odnosu na ostale jezične verzije. Naime, odredbe prava Unije moraju se tumačiti i primjenjivati ujednačeno s obzirom na verzije sastavljene na svim jezicima Europske unije. U slučaju nepodudarnosti tih različitih verzija, predmetnu odredbu treba tumačiti s obzirom na opću strukturu i cilj propisa kojih je ona dio (presuda od 1. ožujka 2016., Alo i Osso, C‑443/14 i C‑444/14 , EU:C:2016:127 , t. 27. i navedena sudska praksa). Kad je riječ o općoj strukturi Direktive 2004/38, treba istaknuti da je, kao što to previđa njezin članak 1. u točki (a), cilj te direktive da definira, među ostalim, uvjete pod kojima građani Unije ostvaruju pravo na slobodno kretanje i boravak unutar državnog područja država članica. U tu svrhu članak 7. stavak 1. navedene direktive razlikuje, među ostalim, situacije ekonomski aktivnih građana od situacija neaktivnih građana i studenata. S druge strane, ta odredba, u okviru te prve kategorije, ne razlikuje građane koji su radnici od samozaposlenih osoba u toj državi članici domaćinu. Tako se člankom 7. stavkom 1. točkom (a) Direktive 2004/38, kao što je to navedeno u točki 27. ove presude, svim građanima Unije koji imaju status „radnika ili samozaposlene osobe” priznaje pravo na boravak. U tom istom kontekstu članak 7. stavak 3. te direktive u uvodnoj rečenici navodi da, za potrebe te prve odredbe, građanin Unije, iako više nije „radnik ili samozaposlena osoba”, „zadržava status radnika ili samozaposlene osobe”. Budući da se, kao što to proizlazi iz točaka 30. do 34. ove presude, iz teksta članka 7. stavka 3. točke (b) ne može zaključiti da ona obuhvaća samo osobe koje više nisu radnici, pritom isključujući one koje više nisu samozaposlene osobe, s obzirom na opću strukturu Direktive 2004/38 i osobito na uvodnu rečenicu te odredbe kao i na članak 7. stavak 1. točku (a) te direktive, navedenu točku (b) treba tumačiti na način da se primjenjuje na obje kategorije osoba. To tumačenje potvrđuje analiza ciljeva koji se žele postići navedenom direktivom i preciznije njezinim člankom 7. stavkom 3. točkom (b). Naime, s jedne strane, iz uvodnih izjava 3. i 4. Direktive 2004/38 proizlazi da je u svrhu jačanja temeljnog i individualnog prava građana Unije da se slobodno kreću i borave na državnom području država članica i olakšavanja provedbe tog prava cilj te direktive prevladati sektorski i fragmentarni pristup koji obilježavaju instrumente prava Unije koji su prethodili toj direktivi, a zasebno su se, među ostalim, odnosili na zaposlene i samozaposlene osobe, donošenjem jedinstvenog zakonodavnog akta kojim se kodificiraju i revidiraju ti instrumenti (vidjeti u tom smislu presudu od 19. lipnja 2014., Saint Prix, C‑507/12 , EU:C:2014:2007 , t. 25. ). Tumačiti članak 7. stavak 3. točku (b) navedene direktive na način da se odnosi samo na osobe koje su dulje od godinu dana bile zaposlene, isključujući pritom one koje su u razdoblju istog trajanja bile samozaposlene, protivilo bi se tom cilju. S druge strane, takvo bi tumačenje dovelo do neopravdanih razlika u postupanju s tim dvjema kategorijama osoba u pogledu cilja koji se želi postići tom odredbom na način da se zadržavanjem statusa radnika osigura pravo na boravak osoba koje više ne obavljaju svoju profesionalnu djelatnost zbog nedostatka posla uzrokovanog okolnostima neovisnima o njihovoj volji. Naime, poput radnika koji može nesvojevoljno izgubiti svoj posao uslijed, među ostalim, otkaza, i samozaposlena osoba može biti prisiljena prestati obavljati tu djelatnost. Ta se osoba tako može naći u ranjivoj situaciji koja je usporediva s onom otpuštenog radnika. U tim okolnostima ne bi bilo opravdano da navedena osoba ne može, kad je riječ o zadržavanju svojeg prava na boravak, ostvariti istu zaštitu koju uživa osoba koja više nije radnik. Ta razlika u postupanju bila bi tim manje opravdana ako bi dovela do toga da se s osobom koja je dulje od godinu dana bila samozaposlena u državi članici domaćinu, pridonosila financiranju socijalnog i poreznog sustava te države članice plaćanjem poreza, doprinosa i drugih nameta koji terete njezine prihode postupa na jednak način kao s osobom koja čeka prvo zaposlenje u toj državi članici u kojoj nikada nije bila ekonomski aktivna niti je pridonosila tom sustavu. Iz prethodno navedenog proizlazi da osoba koja više nije samozaposlena zbog nedostatka posla uzrokovanog razlozima neovisnima o njezinoj volji, nakon što je dulje od godinu dana obavljala tu djelatnost, može, poput osobe koja je nesvojevoljno izgubila posao nakon što je dulje od godinu dana bila zaposlena, uživati zaštitu iz članka 7. stavka 3. točke (b) Direktive 2004/38. Kao što je predviđeno tom odredbom, taj prestanak obavljanja djelatnosti mora biti propisno evidentiran. Stoga na prvo pitanje valja odgovoriti tako da članak 7. stavak 3. točku (b) Direktive 2004/38 treba tumačiti na način da državljanin države članice koji je, nakon što je zakonito boravio i približno četiri godine bio samozaposlena osoba u drugoj državi članici, prestao obavljati tu djelatnost zbog nedostatka posla uzrokovanog razlozima neovisnima o njegovoj volji i koji se prijavio kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje zadnjenavedene države članice, zadržava status samozaposlene osobe za potrebe članka 7. stavka 1. točke (a) te direktive. Drugo i treće pitanje Uzimajući u obzir odgovor na prvo pitanje, nije potrebno odgovoriti na drugo i treće pitanje. Troškovi Budući da ovaj postupak ima značaj prethodnog pitanja za stranke glavnog postupka pred sudom koji je uputio zahtjev, na tom je sudu da odluči o troškovima postupka. Troškovi podnošenja očitovanja Sudu, koji nisu troškovi spomenutih stranaka, ne nadoknađuju se. Slijedom navedenoga, Sud (peto vijeće) odlučuje: Članak 7. stavak 3. točku (b) Direktive 2004/38/EZ Europskog parlamenta i Vijeća od 29. travnja 2004. o pravu građana Unije i članova njihovih obitelji slobodno se kretati i boraviti na državnom području država članica, o izmjeni Uredbe (EEZ) br. 1612/68 i stavljanju izvan snage direktiva 64/221/EEZ, 68/360/EEZ, 72/194/EEZ, 73/148/EEZ, 75/34/EEZ, 75/35/EEZ, 90/364/EEZ, 90/365/EEZ i 93/96/EEZ, treba tumačiti na način da državljanin države članice koji je, nakon što je zakonito boravio i približno četiri godine bio samozaposlena osoba u drugoj državi članici, prestao obavljati tu djelatnost zbog nedostatka posla uzrokovanog razlozima neovisnima o njegovoj volji i koji se prijavio kao tražitelj zaposlenja u nadležnom uredu za zapošljavanje zadnjenavedene države članice, zadržava status samozaposlene osobe za potrebe članka 7. stavka 1. točke (a) te direktive. Potpisi ( *1 ) Jezik postupka: engleski

62003CJ0153

sl

Predlog za sprejetje predhodne odločbe se nanaša na razlago člena 76 Uredbe Sveta (EGS) št. 1408/71 z dne 14. junija 1971 o uporabi sistemov socialne varnosti za zaposlene osebe in njihove družinske člane, ki se gibljejo v Skupnosti, kot je bila spremenjena in posodobljena z Uredbo Sveta (ES) št. 118/97 z dne 2. decembra 1996 (UL 1997 L 28, str. 1, v nadaljevanju: Uredba št. 1408/71). Ta predlog je bil vložen v okviru spora med Caisse nationale des prestations familiales du Grand-Duché de Luxembourg (v nadaljevanju: CNPF) in nemško državljanko U. Weide glede izplačila dodatka za izobraževanje, ki ga določajo luksemburški predpisi. Pravni okvir Skupnostna ureditev Člen 1(u)(i) Uredbe št. 1408/71 določa: „V tej uredbi: […] u)      i)     izraz ‚družinske dajatve‘ pomeni vse storitve ali denarne dajatve, namenjene kritju družinskih stroškov po zakonodaji iz člena 4(1)(h), razen posebnih otroških dodatkov za rojstvo ali posvojitev, omenjenih v Prilogi II.“ V skladu s členom 4(1)(h) Uredbe št. 1408/71, se ta uporablja za vso zakonodajo v zvezi s področji socialne varnosti, ki zadevajo „družinske dajatve.“ Člen 13 omenjene uredbe določa: „1.      V skladu s členom 14(c) za osebe, za katere se uporablja Uredba, velja zakonodaja ene same države članice. Ta zakonodaja se določi v skladu z določbami tega naslova. 2.      V skladu s členi od 14 do 17: a)      za osebo, zaposleno na ozemlju ene države članice, velja zakonodaja te države, tudi če stalno prebiva na ozemlju druge države članice ali če je registrirani sedež ali poslovna enota podjetja ali posameznika, ki osebo zaposluje, na ozemlju druge države članice; […]“ Člen 73 Uredbe št. 1408/71 določa: „Zaposlena ali samozaposlena oseba, za katero velja zakonodaja države članice, je za svoje družinske člane, ki stalno prebivajo v drugi državi članici, upravičena do družinskih dajatev, ki jih določa zakonodaja prve države, kot če bi ti stalno prebivali v tej državi, v skladu z določbami Priloge VI.“ Člen 76 iste uredbe z naslovom „Prednostna pravila v primeru prekrivanja upravičenosti do družinskih dajatev po zakonodaji pristojne države in po zakonodaji države članice, kjer imajo družinski člani stalno prebivališče“ določa: „1. Kadar se v istem obdobju, za istega družinskega člana in zaradi opravljanja poklicne dejavnosti družinske dajatve dodeljujejo po zakonodaji države članice, na ozemlju katere družinski člani stalno prebivajo, upravičenost do družinskih dajatev v skladu z zakonodajo druge države članice miruje do višine zneska, ki ga določa zakonodaja prve države članice, po potrebi v skladu s členom 73 ali 74. 2. Če v državi članici, na ozemlju katere družinski člani stalno prebivajo, zahtevek za družinske dajatve ni vložen, lahko pristojni nosilec druge države članice uporablja določbe odstavka 1, kot če bi bile dajatve dodeljene v prvi državi članici.“ Na podlagi člena 10(1) Uredbe Sveta (EGS) št. 574/72 z dne 21. marca 1972 o določitvi postopka za izvajanje Uredbe (EGS) št. 1408/71 kot velja po spremembi in posodobitvi z Uredbo št. 118/97 (v nadaljevanju: Uredba št. 574/72) z naslovom „Pravila, ki se uporabljajo v primeru prekrivanja pravic do družinskih dajatev ali družinskih dodatkov za zaposlene ali samozaposlene osebe:“ „(a) Upravičenost do družinskih dajatev ali družinskih dodatkov po zakonodaji države članice, v skladu s katero pridobitev pravice do teh dajatev ali dodatkov ni pogojena z zavarovanjem, zaposlitvijo ali samozaposlitvijo, miruje, kadar do zneska teh dajatev obstoji pravica do dajatev v istem obdobju in za istega družinskega člana po nacionalni zakonodaji druge države članice ali z uporabo členov 73, 74, 77 ali 78 Uredbe. (b) Kadar pa se na ozemlju prve države članice opravlja poklicna dejavnost: (i) v primeru izplačljivih dajatev, ki izhajajo samo iz nacionalne zakonodaje druge države članice ali iz členov 73 ali 74 uredbe, osebi, ki je upravičena do družinskih dajatev, ali osebi, ki se ji morajo dajatve izplačati, pravica do družinskih dajatev, ki izhajajo bodisi samo iz nacionalne zakonodaje te druge države članice bodisi iz omenjenih členov, miruje do zneska družinskih dajatev, določenih z zakonodajo države članice, na ozemlju katere družinski član stalno prebiva. Stroške teh dajatev, ki jih izplačuje država članica, na ozemlju katere družinski član stalno prebiva, krije ta država članica; […]“ Člen 114 Uredbe št. 574/72 z naslovom „Začasna izplačila dajatev v primeru spora glede zakonodaje, ki se uporabi, ali nosilca, ki bi moral zagotoviti dajatve“ določa: „Kadar bi v primeru spora med nosilci ali pristojnimi organi dveh ali več držav članic glede tega, katero zakonodajo bi bilo treba uporabiti za delavca v skladu z naslovom II Uredbe ali kateri nosilec bi moral zagotoviti dajatve, zadevna oseba lahko zahtevala dajatve, če ne bi prišlo do spora, takšna oseba začasno prejema dajatve, predvidene v zakonodaji, ki jo izvaja nosilec v kraju stalnega prebivališča, ali če zadevna oseba nima stalnega prebivališča na ozemlju ene od zadevnih držav članic, dajatve, predvidene v zakonodaji, ki jo izvaja nosilec, kateremu je bil njen zahtevek prvotno predložen.“ Nacionalni ureditvi Luksemburška ureditev V skladu s členom 2(1) zakona o uvedbi dodatka za izobraževanje z dne 1. avgusta 1988, kot je spremenjen veljal za konkreten primer v postopku v glavni stvari (v nadaljevanju: zakon iz leta 1988): „Dodatek za izobraževanje lahko zahteva vsaka oseba, ki: a)      ima stalno prebivališče v Luksemburgu in tam dejansko prebiva; b)      v svojem gospodinjstvu vzgaja enega ali več otrok, za katerega se vlagatelju ali njegovemu zakoncu, ki ni ločen, plačujejo družinski dodatki, in ki v zvezi s temi dodatki izpolnjuje pogoje, določene v členu 2 spremenjenega zakona z dne 19. junija 1985 o družinskih dodatkih in ustanovitvi državnega sklada družinskih dajatev; c)      se v glavnem posveča izobrazbi otrok v družinskem gospodinjstvu in ne opravlja poklicne dejavnosti ali ne prejema drugega enakovrednega dohodka. […]“ Nemška ureditev V skladu s členom 1(1) zakona o dodatku za izobraževanje in študijskem dopustu (Bundeserziehungsgeldgesetz) z dne 25. julija 1985, v različici z dne 31. januarja 1994 (BGBl. 1994 I, str. 180), kot je bil spremenjen z zakonom z dne 24. marca 1997 (BGBl. 1997 I, str. 594, v nadaljevanju: BErzGG), lahko dodatek za izobraževanje zahteva vsaka oseba, ki ima svoje stalno prebivališče ali svoj običajni kraj prebivanja na ozemlju, za katerega velja ta zakon in ima v svojem gospodinjstvu otroka, za katerega skrbi z zagotavljanjem njegovega varstva in izobrazbe, in ni zaposlena ali ne opravlja poklicne dejavnosti s polnim delovnim časom. Spor o glavni stvari in vprašanja za predhodna odločanja U. Weide je v Luksemburgu delala od oktobra 1993 do maja 1998, pri čemer je s svojim možem in prvim otrokom stalno prebivala v Nemčiji. Po porodniškem dopustu po porodu drugega otroka 11. maja 1998 in kratkem obdobju neplačanega dopusta se je U. Weide od 1. oktobra 1998 do 15. maja 2000 odločila posvetiti izobrazbi svojega drugega otroka. V tem obdobju je U. Weide v skladu s členom 171 luksemburškega zakona o socialnem zavarovanju ostala zavarovana v državi članici zaposlitve. Iz spisa ravno tako izhaja, da je U. Weide pri svojem nekdanjem delodajalcu v Luksemburgu ponovno opravljala delo od 16. maja do 30. septembra 2000. Vlogo U. Weide z dne 1. junija 1998 za dodelitev dodatka za izobraževanje, določenega v BErzGG, je pristojna nemška institucija zavrnila. To zavrnilno odločbo sta potrdili tako Sozialgericht für das Saarland na prvi stopnji kot Landessozialgericht für das Saarland (Nemčija) na drugi stopnji. Po oceni teh sodišč U. Weide nedvomno izpolnjuje pogoje za dodelitev dodatka za izobraževanje na podlagi BErzGG, vendar pa je v skladu s členoma 13 in 73 Uredbe št. 1408/71 Veliko vojvodstvo Luksemburg kot država članica zaposlitve U. Weide tisto, ki izplača dodatek za izobraževanje, ki je določen v njegovih predpisih. Pogoji za uporabo člena 76 Uredbe št. 1408/71 v konkretnem primeru niso izpolnjeni. Sozialgericht für das Saarland v zvezi s tem poudarja, da je U. Weide upravičena do nemškega dodatka za izobraževanje zaradi svojega stalnega prebivališča v Nemčiji in ne zaradi opravljanja poklicne dejavnosti v tej državi članici, kar je v nasprotju z zahtevami te določbe, ki zajema primer, ko so dajatve predvidene zaradi opravljanja poklicne dejavnosti. Landessozialgericht für das Saarland poudarja, da zakonec U. Weide ni izpolnjeval pogojev za dodelitev nemškega dodatka, kar bi bilo mogoče samo, če bi opravljal poklicno dejavnost. Člena 76 Uredbe št. 1408/71 naj zato v konkretnem primeru ne bi bilo mogoče uporabiti. U. Weide je zato na CNPF vložila vlogo za izplačilo dodatka za izobraževanje na podlagi zakona iz leta 1988, ki je bila zavrnjena z odločbo z dne 30. novembra 2000. CNPF ji je kljub temu dodelil dodatek, ki je bil enak razliki med zneskom dajatve za izobraževanje, ki bi jo morala dobivati v Nemčiji, in višjim zneskom dodatka za izobraževanje, določenega z zakonom iz leta 1988. Ob tem, da je U. Weide to odločbo izpodbijala pred Conseil arbitral des assurances sociales (Luksemburg), jo je slednji s sodbo z dne 7. decembra 2001 spremenil in ugodil vlogi za dodelitev dodatka za izobraževanje, določenega z zakonom z leta 1988. Po pritožbi CNPF je bila ta sodba potrjena s sodbo Conseil supérieur des assurances sociales (Luksemburg) z dne 27. maja 2002. V skladu s to sodbo se člen 76 Uredbe št. 1408/71 uporabi samo, če bi bila U. Weide upravičena do družinskih dajatev v Nemčiji, kar pa ne velja v konkretnem primeru, ker U. Weide tam ni nikoli delala niti plačevala prispevkov. Posledično bi morala dodatek za izobraževanje v skladu z členi 13 in 73 Uredbe št. 1408/71 izplačati država članica zaposlitve. CNPF se je zato pritožil na Cour de cassation, ki je prekinilo odločanje in Sodišču v predhodno odločanje predložilo ta vprašanja: „1.      Ali je treba člen 76 Uredbe […] št. 1408/71 […] razlagati tako, da ureja samo primer, ko ima delavec migrant pravico do družinskih dajatev na podlagi zakonodaje države članice zaposlitve in na podlagi predpisov države članice, kjer prebivajo družinski člani? 2.      Ob pritrdilnem odgovoru na to vprašanje: Ali lahko organi države zaposlitve ugotovijo mirovanje upravičenosti do družinskih dajatev, če menijo da zavrnitev dodelitve družinskih dajatev v državi stalnega prebivališča ni v skladu s pravom Skupnosti? 3.      V primeru nikalnega odgovora na prvo vprašanje: Ali zgoraj navedeni člen 76 državi zaposlitve dopušča uporabo pravila o preprečevanju prekrivanja dajatev v primeru, ko zakonec delavca migranta na podlagi zakona države, kjer imajo družinski člani stalno prebivališče, prejema družinske dajatve iste vrste oziroma je upravičen do njih?“ Vprašanja za predhodno odločanje Uvodoma je treba poudariti, da tako dodatek za izobraževanje, ki ga določa BErzGG (sodba z dne 10. oktobra 1996 v zadevi Hoever in Zachow, C-245/94 in C-312/94, Recueil, str. I-4895, točke od 18 do 27) kot dodatek za izobraževanje na podlagi zakona iz leta 1988l, ki ima podobne značilnosti kot nemški dodatek za izobraževanje, izpolnjujeta pogoje za to, da se ju šteje za „družinske dajatve“ v smislu člena 4(1)(h) Uredbe št. 1408/71. Dalje, Sodišče je že razsodilo, da pravilo o izključni veljavi zakonodaje države članice zaposlitve, ki ga določa člen 13 Uredbe št. 1408/71, ne izključuje tega, da določene dajatve urejajo specialnejša pravila te uredbe (glej zlasti sodbo z 9. decembra 1992 v zadevi McMenamin, C-119/91, Recueil, str. I-6393, točka 14). Glede družinskih dajatev člen 73 Uredbe št. 1408/71 določa, da je delavec, za katerega velja zakonodaja države članice, za svoje družinske člane, ki stalno prebivajo v drugi državi članici, upravičen do družinskih dajatev, ki jih določa zakonodaja prve države, kot če bi ti stalno prebivali v tej državi. Člen 76 te uredbe, na katerega se nanašajo vprašanja za predhodno odločanje, v skladu s svojim naslovom zajema „[p]rednostna pravila v primeru prekrivanja upravičenosti do družinskih dajatev po zakonodaji pristojne države in po zakonodaji države članice, kjer imajo družinski člani stalno prebivališče.“ Ta določba natančneje ureja položaj, v katerem se „v istem obdobju, za istega družinskega člana in zaradi opravljanja poklicne dejavnosti družinske dajatve dodeljujejo po zakonodaji države članice, na ozemlju katere družinski člani stalno prebivajo.“ Uporabi se takrat, ko država stalnega prebivališča družinske dajatve dolguje iz naslova opravljanja poklicne dejavnosti zadevne osebe. Iz spisa in iz stališč, predloženih Sodišču, izhaja, da lahko oseba, ki je v položaju U. Weide v skladu s členom 73 Uredbe št. 1408/71 kot zaposlena oseba v Luksemburgu, tj. s položajem, ki ga zadevna oseba ima, dokler je vključena v vejo luksemburškega sistema socialne varnosti, zahteva dodatek za izobraževanje, ki ga določa zakon iz leta 1988 (glej v tem smislu sodbo z dne 7. junija 2005 v zadevi Dodl in Oberhollenzer, C-543/03, ZOdl, str. I-5049, točka 30), in vzporedno izpolnjuje pogoje za dodelitev dodatka za izobraževanje na podlagi zakonodaje države članice stalnega prebivanja, in sicer Zvezne republike Nemčije, zaradi česar je upravičenost do takega dodatka odvisna od stalnega prebivališča v tej državi in ne od predhodnega opravljanja poklicne dejavnosti. Ta primer, v katerem pravica do družinskih dajatev v državi članici stalnega prebivanja ni pogojena z zavarovanjem, zaposlitvijo ali samozaposlitvijo, temveč od pogoja stalnega prebivališča, je zajet v členu 10 Uredbe št. 574/72. V skladu z ustaljeno sodno prakso je lahko Sodišče, da sodišču, iz katerega prihaja predložitvena odločba, posreduje uporaben odgovor, prisiljeno upoštevati norme prava Skupnosti, na katere se nacionalno sodišče v svojih vprašanjih za predhodno odločanje ni sklicevalo (glej zlasti sodbo z dne 12. oktobra 2004 v zadevi Wolff & Muller, C-60/03, ZOdl, str. I-9553, točka 24). V teh okoliščinah je potrebno predmetno zadevo preučiti ob upoštevanju pravil za preprečevanje prekrivanja, ki so določena v členu 10 Uredbe št. 574/72. Uvodoma je pomembno opozoriti, da mora institucija države članice stalnega prebivališča, od katere se to zahteva, v primeru, kot je ta v zadevi v postopku v glavni stvari, ne glede na to, kakšen je odgovor na zastavljena vprašanja, v skladu s členom 114 Uredbe št. 574/72 v vsakem primeru v pričakovanju dokončnega izida spora med to institucijo in državo članico zaposlitve začasno izplačevati dodatek, določen z zakonodajo, ki jo izvaja, in sicer v tem primeru dodatek za izobraževanje, določen z BErzGG. Kot je Sodišče poudarilo v točkah 17 in 18 zgoraj navedene sodbe v zadevi McMenamin – če ob upoštevanju pravila o preprečevanju prekrivanja, določenega v členu 10(1)(a) Uredbe št. 574/72, dodatki, ki jih izplača država članica zaposlitve, prevladajo nad dodatki, ki jih izplača država članica stalnega prebivališča, ki so zaradi tega v mirovanju, pa nasprotno takrat, ko se poklicna dejavnost opravlja v slednji državi, člen 10(1)(b) te uredbe določa drugačno rešitev, in sicer upravičenost do dodatkov, ki jih izplača država članica stalnega prebivališča, prevlada nad upravičenostjo do dodatkov, ki jih izplača država članica zaposlitve, ki tako mirujejo. V točki 19 iste sodbe je Sodišče poudarilo, da mora v skladu s to določbo poklicno dejavnost, ki tako spremeni vrstni red prioritet, v državi članici stalnega prebivališča opravljati „oseb[a], ki je upravičena do družinskih dajatev, ali oseb[a], ki se ji morajo dajatve izplačati.“ Sodišče je ta del stavka razlagalo ob upoštevanju namena njegovega avtorja, tako da opravljanje poklicne dejavnosti osebe, ki skrbi za otroke, natančneje zakonca upravičenca iz člena 73 Uredbe št. 1408/71, v državi članici stalnega prebivališča otrok ob uporabi člena 10 Uredbe št. 574/72 povzroči mirovanje pravice do dodatkov, določenih v členu 73 do zneska dajatev iste vrste, ki jih dejansko izplača država članica stalnega prebivanja, in to ne glede na to, kdo je neposredni upravičenec do družinskih dodatkov, ki ga določa država članica stalnega prebivališča (zgoraj navedena sodba v zadevi McMenamin, točke od 20 do 27). Kot je to v točki 39 sklepnih predlogov poudaril generalni pravobranilec in tako kot to izhaja zlasti iz točke 60 zgoraj navedene sodbe v zadevi Dodl in Oberhollenzer, spremembe člena 10 Uredbe št. 574/72 v primerjavi z besedilom te določbe, kot se je uporabila v zadevi, na podlagi katere je bila izdana zgoraj navedena sodba McMenamin, niso take, da bi zbudile dvom o tej razlagi. Sodišče je tako v točki 64 zgoraj navedene sodbe v zadevi Dodl in Oberhollenzer odločilo, da če oseba, ki skrbi za otroke, zlasti zakonec ali partner delavca, ki je na podlagi zakonodaje države članice zaposlitve in zakonodaje države članice stalnega prebivališča upravičen do družinskih dajatev za istega družinskega člana in za isto obdobje, opravlja poklicno dejavnost v državi članici stalnega prebivališča, mora družinske dajatve na podlagi člena 10(1)(b)(i) Uredbe št. 574/72 izplačati ta država članica ne glede na to, kdo je neposredni upravičenec do teh dajatev, ki ga določa zakonodaja omenjene države. V tem primeru izplačilo družinskih dajatev države članice zaposlitve miruje do zneska družinskih dajatev, ki ga določa država članica stalnega prebivališča. Iz tega izhaja, da v primeru, kot je ta v postopku v glavni stvari, člen 10(1)(b)(i) Uredbe št. 574/72 pomeni, da opravljanje poklicne dejavnosti zakonca osebe, ki je ob uporabi člena 73 Uredbe št. 1408/71 upravičena do dodatka za izobraževanje, določenega z zakonom iz leta 1988, v državi članici stalnega prebivališča otrok, v konkretnem primeru Zvezni republiki Nemčiji, povzroči mirovanje upravičenosti do dodatkov, ki jih določa ta določba, vse do zneska dodatkov za izobraževanje, ki ga določa zakonodaja države članica stalnega prebivališča, čeprav so slednji izplačljivi upravičencu do luksemburškega dodatka in ne njegovemu zakoncu. Zato je treba na zastavljena vprašanja odgovoriti, da je treba člen 10(1)(b)(i) Uredbe št. 574/72 razlagati tako, da opravljanje poklicne dejavnosti zakonca upravičenca do družinske dajatve ob uporabi člena 73 Uredbe št. 1408/71 v državi članici stalnega prebivališča otrok povzroči mirovanje dodatkov, ki jih določa ta določba, do zneska dodatkov za izobraževanje, določenih z zakonodajo države članice stalnega prebivališča, in to ne glede na to, kdo je neposredni upravičenec do družinskih dodatkov, ki ga določa zakonodaja te države. Stroški Ker je ta postopek za stranki v postopku v glavni stvari ena od stopenj v postopku pred predložitvenim sodiščem, to odloči o stroških. Stroški, priglašeni za predložitev stališč Sodišču, ki niso stroški omenjenih strank, se ne povrnejo. Iz teh razlogov je Sodišče (prvi senat) razsodilo: Člen 10(1)(b)(i) Uredbe Sveta (EGS) št. 574/72 z dne 21. marca 1972 o določitvi postopka za izvajanje Uredbe (EGS) št. 1408/71 o uporabi sistemov socialne varnosti za zaposlene osebe in njihove družinske člane, ki se gibljejo v Skupnosti, v spremenjeni in posodobljeni različici z Uredbo Sveta (ES) št. 118/97 z dne 2. decembra 1996, je treba razlagati tako, da opravljanje poklicne dejavnosti zakonca upravičenca do družinske dajatve ob uporabi člena 73 Uredbe Sveta (EGS) št. 1408/71 z dne 14. junija 1971 v spremenjeni in posodobljeni različici z Uredbo št. 118/97 v državi članici stalnega prebivališča otrok povzroči mirovanje dodatkov, ki jih določa ta določba, do zneska dodatkov za izobraževanje, določenih z zakonodajo države članice stalnega prebivališča, in to ne glede na to, kdo je neposredni upravičenec do družinskih dodatkov, ki ga določa zakonodaja te države. Podpisi * Jezik postopka: francoščina.

62002CJ0371

fi

Svea hovrätt on esittänyt 14.10.2002 tekemällään päätöksellä, joka on saapunut yhteisöjen tuomioistuimeen 16.10.2002, yhteisöjen tuomioistuimelle EY 234 artiklan nojalla ennakkoratkaisukysymyksen jäsenvaltioiden tavaramerkkilainsäädännön lähentämisestä 21 päivänä joulukuuta 1988 annetun ensimmäisen neuvoston direktiivin 89/104/ETY (EYVL 1989, L 40, s. 1; jäljempänä direktiivi) 12 artiklan 2 kohdan a alakohdan tulkinnasta. Tämä kysymys on esitetty asiassa, jossa vastapuolina ovat Björnekulla Fruktindustrier AB (jäljempänä Björnekulla) ja Procordia Food AB (jäljempänä Procordia), joka on maustettua kurkkuhakkelussäilykettä varten käytettävän tavaramerkin Bostongurka haltija; asia koskee oikeuksia, jotka perustuvat tuohon tavaramerkkiin, jonka julistamista menetetyksi Björnekulla vaatii. I Asiaa koskevat oikeussäännöt Yhteisön lainsäädäntö Direktiivin 3 artiklan, jonka otsikkona on ”Rekisteröinnin esteet ja mitättömyysperusteet”, 1 kohdan b, c ja d alakohdassa säädetään seuraavaa: ”1. Seuraavia merkkejä ei saa rekisteröidä tai, jos ne on rekisteröity, ne on julistettava mitättömiksi: – – b) tavaramerkit, joilta puuttuu erottuvuus; c) yksinomaan sellaisista merkeistä tai merkinnöistä muodostuvat tavaramerkit, jotka voivat elinkeinotoiminnassa osoittaa tavaroiden tai palvelujen lajia, laatua, määrää, käyttötarkoitusta, arvoa tai maantieteellistä alkuperää, tavaroiden valmistusajankohtaa tai palvelujen suoritusajankohtaa taikka muita tavaroiden tai palvelujen ominaisuuksia; d) yksinomaan sellaisista merkeistä tai merkinnöistä muodostuvat tavaramerkit, jotka ovat tulleet yleisessä kielenkäytössä tai hyvän kauppatavan mukaan tavanomaisiksi.” Direktiivin 12 artiklan, jonka otsikkona on ”Menettämisperusteet”, 2 kohdan a alakohdassa säädetään seuraavaa: ”2. Tavaramerkki on julistettava menetetyksi myös, jos sen rekisteröintipäivän jälkeen: a) siitä on tavaramerkin haltijan toiminnan tai toimimatta jättämisen vuoksi tullut elinkeinotoiminnassa sellaisesta tavarasta tai palvelusta yleisesti käytetty nimitys, jota varten se on rekisteröity.” Kansallinen lainsäädäntö Tavaramerkeistä 2.12.1960 annetun ruotsalaisen lain 1960:644, sellaisena kuin se on muutettuna direktiivin täytäntöönpanemiseksi (jäljempänä Ruotsin tavaramerkkilaki), 25 §:n nojalla tavaramerkin rekisteröinti voidaan julistaa menetetyksi, jos tavaramerkki on menettänyt erottamiskykynsä. Pääasia Björnekulla nosti tingsrättissä (käräjäoikeus) Procordiaa vastaan kanteen, jossa se vaati tavaramerkin Bostongurka julistamista menetetyksi. Björnekulla väitti, että kyseinen tavaramerkki oli menettänyt erottamiskykynsä, koska sitä pidettiin maustetun kurkkuhakkeluksen yleisnimenä. Björnekulla vetosi vaatimuksensa tueksi muun muassa kahteen markkinatutkimukseen, jotka perustuivat kuluttajille suunnattuun mielipidetutkimukseen. Procordia kiisti tämän vaatimuksen vedoten erityisesti markkinatutkimukseen, joka oli suunnattu päätöksentekijöille päivittäistavarakaupan, suurkeittiöiden ja katukeittiöiden suurten toimijoiden keskuudessa. Tingsrätt katsoi erityisesti Ruotsin tavaramerkkilain esitöiden perusteella, että merkityksellinen kohderyhmä arvioitaessa sitä, oliko tavaramerkki Bostongurka menettänyt erottamiskykynsä, oli Procordian markkinatutkimuksen kohteena ollut jakeluporras. Tingsrätt hylkäsi Björnekullan vaatimuksen sillä perusteella, että tämä ei ollut osoittanut tavaramerkin menettäneen erottamiskykynsä. Svea hovrätt katsoo, että Ruotsin tavaramerkkilain 25 §:n sanamuodosta tai direktiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohdan sanamuodosta ei käy ilmi, mitä kohderyhmää on pidettävä merkityksellisenä arvioitaessa sitä, onko tavaramerkki menettänyt erottamiskykynsä. Svea hovrättin mukaan tulkittaessa Ruotsin tavaramerkkilakia sen esitöiden valossa kohderyhmän muodostavat ne, jotka osallistuvat kyseisen tavaran myyntiin. Svea hovrätt kuitenkin pohtii, onko tuo laki näin tulkittuna sopusoinnussa direktiivin kanssa. Tässä tilanteessa Svea hovrätt on päättänyt lykätä ratkaisun antamista asiassa ja esittää yhteisöjen tuomioistuimelle seuraavan ennakkoratkaisukysymyksen: ”Sellaisessa tapauksessa, jossa usea kaupan porras on tekemisissä tavaran kanssa ennen kuin se tavoittaa kuluttajan, mikä on tai mitkä ovat tavaramerkkidirektiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohdan soveltamisen kannalta merkityksellinen kohderyhmä tai merkitykselliset kohderyhmät arvioitaessa sitä, onko tavaramerkistä tullut elinkeinotoiminnassa sellaisesta tavarasta yleisesti käytetty nimitys, jota varten se on rekisteröity?” Ennakkoratkaisukysymys Kansallinen tuomioistuin kysyy ennakkoratkaisukysymyksellään pääasiassa sitä, onko direktiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohtaa tulkittava siten, että sellaisessa tapauksessa, että rekisteröidyllä tavaramerkillä varustetun tavaran jakeluun kuluttajalle tai loppukäyttäjälle osallistuu välikäsiä, merkityksellisen kohderyhmän arvioitaessa sitä, onko kyseisestä tavaramerkistä tullut elinkeinotoiminnassa kyseessä olevasta tavarasta yleisesti käytetty nimitys, muodostavat kaikki tavaran kuluttajat tai loppukäyttäjät ja/vai kaikki tavaran myyntiin osallistuvat elinkeinonharjoittajat. Kun kansallisen tuomioistuimen on tulkittava kansallista lainsäädäntöä – riippumatta siitä, onko kysymyksessä ennen kyseessä olevan direktiivin antamista tai sen jälkeen annetut säännökset – se on velvollinen tulkitsemaan kansallista lainsäädäntöä mahdollisimman pitkälle kyseisen direktiivin sanamuodon ja tarkoituksen mukaisesti, jotta direktiivissä tarkoitettu tulos saavutettaisiin ja EY 249 artiklan kolmatta kohtaa näin noudatettaisiin (ks. mm. asia C‑106/89, Marleasing, tuomio 13.11.1990, Kok. 1990, s. I‑4135, Kok. Ep. X, s. 599, 8 kohta ja asia C‑218/01, Henkel, tuomio 12.2.2004, 60 kohta, ei vielä julkaistu oikeustapauskokoelmassa), vaikka kansallista sääntöä koskevat esityöt sisältäisivät vastakkaisia seikkoja siitä, kuinka lakia on tulkittava. Kansallisen tuomioistuimen esittämään kysymykseen annettava vastaus riippuu pääasiassa direktiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohdassa käytetyn ilmaisun ”elinkeinotoiminnassa” merkityksestä. Björnekulla ja Italian hallitus katsovat, että kuluttajat muodostavat asian kannalta merkityksellisen kohderyhmän. Procordia ja Ruotsin hallitus sitä vastoin katsovat, että merkityksellisen kohderyhmän muodostavat toimijat, jotka osallistuvat tavaran myyntiin. Komissio katsoo, että merkityksellinen kohderyhmä käsittää ennen muuta tavaran kuluttajat, mutta että asiaan liittyvien tosiseikkojen perusteella se voi käsittää myös muita tahoja, muun muassa välikäsiä. Tältä osin on muistettava, että vakiintuneen oikeuskäytännön mukaan yhteisön oikeussääntöjä on tulkittava ja sovellettava yhtenäisesti ottaen huomioon kaikilla yhteisön virallisilla kielillä laaditut versiot (ks. vastaavasti mm. asia 19/67, van der Vecht, tuomio 5.12.1967, Kok. 1967, s. 445, 456 ja asia C‑219/95 P, Ferriere Nord v. komissio, tuomio 17.7.1997, Kok. 1997, s. I‑4411, 15 kohta). Direktiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohdan eri kieliversioiden tutkiminen osoittaa, että englannin- ja suomenkielisissä versioissa käytetyt ilmaisut (”in the trade” ja ”elinkeinotoiminnassa”) viittaavat ainoastaan elinkeinonharjoittajiin, kun taas espanjan-, tanskan-, saksan-, kreikan-, ranskan-, italian-, hollannin-, portugalin- ja ruotsinkielisissä versioissa käytetyt ilmaisut (”en el comercio”, ”inden for handelen”, ”im geschäftlichen Verkehr”, ”συνήθης εμπορική ονομασία”, ”dans le commerce”, ”la generica denominazione commerciale”, ”in de handel”, ”no comércio” ja ”i handeln”) viittaavat pikemminkin samalla kertaa sekä kuluttajiin ja loppukäyttäjiin että tavaran jakelijoihin. Näin ollen näyttää siltä, että tulkittavana oleva yhteisön säännös ei valtaosassa kieliversioita tarkoita ainoastaan elinkeinonharjoittajia. Direktiivin yleinen rakenne ja tarkoitus tukee tätä päätelmää. Tavaramerkin keskeisenä tehtävänä on taata kuluttajalle tai loppukäyttäjälle se, että tavaramerkillä varustetulla tavaralla tai palvelulla on tietty alkuperä, jolloin kuluttaja tai loppukäyttäjä voi tavaramerkin perusteella erottaa ilman sekaannusvaaraa kyseisen tavaran tai palvelun muista tavaroista ja palveluista, joilla on toinen alkuperä (ks. erityisesti asiat C‑39/97, Canon, tuomio 29.9.1998, Kok. 1998, s. I‑5507, 28 kohta ja C‑517/99, Merz & Krell, tuomio 4.10.2001, Kok. 2001, s. I‑6959, 22 kohta). Tavaramerkin on oltava takeena siitä, että kaikki tavaramerkillä varustetut tavarat tai palvelut on tuotettu yhden ja saman, niiden laadusta vastaavan yrityksen valvonnassa, jotta tavaramerkki voisi täyttää keskeisen tehtävänsä siinä vääristymättömän kilpailun järjestelmässä, jonka luominen on EY:n perustamissopimuksen tavoitteena (em. asia Canon, tuomion 28 kohta). Myös yhteisön lainsäätäjä on pitänyt tätä tavaramerkin keskeisenä tehtävänä, kun se on säätänyt direktiivin 2 artiklassa, että sellaiset merkit, jotka voidaan esittää graafisesti, voivat olla tavaramerkkejä ainoastaan, jos niillä voidaan erottaa yrityksen tavarat tai palvelut muiden yritysten tavaroista tai palveluista (em. asia Merz & Krell, tuomion 23 kohta). Tämän edellytyksen seurauksia koskevia säännöksiä sisältyy muun muassa direktiivin 3 ja 12 artiklaan. Direktiivin 3 artiklassa luetellaan tilanteita, joissa tavaramerkki ei alun perinkään kykene täyttämään tehtäväänsä alkuperän osoittajana, kun taas 12 artiklan 2 kohdan a alakohta koskee tilannetta, jossa tavaramerkki ei enää kykene täyttämään tätä tehtävää. Vaikka tavaramerkin tehtävällä alkuperän osoittajana onkin keskeinen merkitys ennen muuta kuluttajalle tai loppukäyttäjälle, sillä on merkitystä myös tavaran myyntiin osallistuville välikäsille. Kuten kuluttajien tai loppukäyttäjien osalta, tällä tehtävällä on vaikutusta näiden toimintaan markkinoilla. Yleensä kuluttajien tai loppukäyttäjien näkemyksellä on ratkaiseva merkitys. Koko myyntiin liittyvän tapahtumaketjun tavoitteena on nimittäin se, että kyseiset tahot ostaisivat tavaraa, ja välikäsien tehtävänä on yhtä lailla havaita ja ennakoida tavaran kysyntää kuin myös lisätä tai suunnata sitä. Merkityksellinen kohderyhmä käsittﾤä näin ollen ennen muuta kuluttajat ja loppukäyttäjät. Kyseessä olevan tavaran markkinoiden ominaispiirteiden mukaan kuitenkin myös välikäsien vaikutus ostopäätöksiin ja niin muodoin niiden näkemys tavaramerkistä on otettava huomioon. Esitettyyn ennakkoratkaisukysymykseen on näin ollen vastattava siten, että direktiivin 12 artiklan 2 kohdan a alakohtaa on tulkittava siten, että sellaisessa tapauksessa, että rekisteröidyllä tavaramerkillä varustetun tavaran jakeluun kuluttajalle tai loppukäyttäjälle osallistuu välikäsiä, merkityksellisen kohderyhmän arvioitaessa sitä, onko kyseisestä tavaramerkistä tullut elinkeinotoiminnassa kyseessä olevasta tavarasta yleisesti käytetty nimitys, muodostavat kaikki tavaran kuluttajat tai loppukäyttäjät ja kyseessä olevan tavaran markkinoiden ominaispiirteiden mukaan kaikki tavaran myyntiin osallistuvat elinkeinonharjoittajat. Oikeudenkäyntikulut Yhteisöjen tuomioistuimelle huomautuksensa esittäneille Ruotsin, Italian ja Yhdistyneen kuningaskunnan hallituksille sekä komissiolle aiheutuneita oikeudenkäyntikuluja ei voida määrätä korvattaviksi. Pääasian asianosaisten osalta asian käsittely yhteisöjen tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Näillä perusteilla YHTEISÖJEN TUOMIOISTUIN (kuudes jaosto) on ratkaissut Svea hovrättin 14.10.2002 tekemällään päätöksellä esittämän kysymyksen seuraavasti: Jäsenvaltioiden tavaramerkkilainsäädännön lähentämisestä 21 päivänä joulukuuta 1988 annetun ensimmäisen neuvoston direktiivin 89/104/ETY 12 artiklan 2 kohdan a alakohtaa on tulkittava siten, että sellaisessa tapauksessa, että rekisteröidyllä tavaramerkillä varustetun tavaran jakeluun kuluttajalle tai loppukäyttäjälle osallistuu välikäsiä, merkityksellisen kohderyhmän arvioitaessa sitä, onko kyseisestä tavaramerkistä tullut elinkeinotoiminnassa kyseessä olevasta tavarasta yleisesti käytetty nimitys, muodostavat kaikki tavaran kuluttajat tai loppukäyttäjät ja kyseessä olevan tavaran markkinoiden ominaispiirteiden mukaan kaikki tavaran myyntiin osallistuvat elinkeinonharjoittajat. Skouris Gulmann Cunha Rodrigues Puissochet Schintgen Julistettiin Luxemburgissa 29 päivänä huhtikuuta 2004. R. Grass V. Skouris kirjaaja presidentti – Oikeudenkäyntikieli: ruotsi.

62013CJ0577

hr

Zahtjev za prethodnu odluku odnosi se na tumačenje članaka 3. i 13. Uredbe (EZ) br. 469/2009 Europskog parlamenta i Vijeća od 6. svibnja 2009. o svjedodžbi o dodatnoj zaštiti za lijekove ( SL L 152, str. 1 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 13., svezak 64., str. 166.). Zahtjev je podnesen u okviru spora između Actavis Group PTC EHF i Actavis UK Limited (u daljnjem tekstu, zajedno: Actavis) te Boehringer Ingelheim Pharma GmbH & Co. KG (u daljnjem tekstu: Boehringer) o valjanosti svjedodžbe o dodatnoj zaštiti (u daljnjem tekstu: SDZ) koju je Boehringer dobio za lijek MicardisPlus. Pravni okvir Pravo Unije Uvodne izjave 4., 5., 9. i 10. Uredbe br. 469/2009 glase kako slijedi: „(4) Trenutačno, razdoblje između podnošenja prijave patenta za novi lijek i odobrenja za stavljanje lijeka u promet dovodi do toga da razdoblje učinkovite zaštite na temelju patenta nije dovoljno kako bi se osiguralo pokriće ulaganja u istraživanje. (5) Ova situacija dovodi do nedostatka zaštite čime se farmaceutska istraživanja stavljaju u nepovoljan položaj. [...] (9) Trajanje zaštite koju osigurava svjedodžba trebalo bi biti takvo da pruži odgovarajuću učinkovitu zaštitu. U tu bi svrhu nositelju patenta i svjedodžbe trebalo biti omogućeno ukupno najviše 15 godina ekskluzivnog prava od trenutka kada je za dotični lijek prvi put dobiveno odobrenje za stavljanje u promet u Zajednici. (10) Ipak bi trebalo voditi računa o svim relevantnim interesima, uključujući one koji se odnose na javno zdravlje, u tako složenom i osjetljivom području kao što je farmaceutski sektor. U tu svrhu, svjedodžba se ne može dodijeliti za razdoblje dulje od pet godina. Nadalje, dodijeljena bi se zaštita trebala strogo ograničiti na proizvod za koji je dobiveno odobrenje za stavljanje u promet kao lijeka.“ Članak 1. ove uredbe, naslovljen „Definicije“, propisuje: „Za potrebe ove Uredbe primjenjuju se sljedeće definicije: (a) ,lijek' znači svaka tvar ili mješavina tvari namijenjena liječenju ili sprečavanju bolesti kod ljudi […]; (b) ,proizvod’ znači aktivni sastojak ili mješavina aktivnih sastojaka lijeka; (c) ,temeljni patent' znači patent koji štiti proizvod kao takav, postupak dobivanja proizvoda ili primjenu proizvoda i kojeg je njegov nositelj odredio u postupku za dobivanje svjedodžbe; (d) ,svjedodžba' znači svjedodžba o dodatnoj zaštiti; […]“ Članak 3. navedene uredbe, naslovljen „Uvjeti za dobivanje svjedodžbe“, određuje: „Svjedodžba se dodjeljuje u državi članici u kojoj je podnesen zahtjev iz članka 7. i na dan podnošenja zahtjeva ako: (a) je proizvod zaštićen temeljnim patentom koji je na snazi; (b) je izdano valjano odobrenje za stavljanje proizvoda u promet kao lijeka u skladu s Direktivom 2001/83/EZ [Europskog parlamenta i Vijeća od 6. studenoga 2001. o zakoniku Zajednice o lijekovima za humanu primjenu ( SL L 311, str. 67 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 13., svezak 56., str. 27.)] [...]; (c) proizvod još nije bio predmet svjedodžbe; (d) je odobrenje iz točke (b) prvo odobrenje za stavljanje proizvoda u promet [OSP] kao lijeka.“ Članak 7. Uredbe br. 469/2009, naslovljen „Zahtjev za izdavanje dozvole“, u stavku 1. propisuje: „Zahtjev za izdavanje svjedodžbe podnosi se u roku od šest mjeseci od datuma dobivanja [OSP‑a] iz članka 3. stavka (b) za stavljanje proizvoda u promet kao lijeka.“ Članak 13. Uredbe, naslovljen „Trajanje svjedodžbe“, u stavku 1. propisuje: „Svjedodžba stupa na snagu po isteku zakonskog roka trajanja temeljnog patenta za razdoblje koje je jednako razdoblju proteklom od datuma podnošenja prijave temeljnog patenta do datuma izdavanja prvog [OSP‑a] u Zajednici, umanjeno za razdoblje od pet godina.“ Pravo Ujedinjene Kraljevine Člankom 27. Zakona Ujedinjene Kraljevine o patentima (UK Patents Act 1977) određeno je da „izmjena specifikacije patenta na temelju ovog članka proizvodi učinak i smatrat će se da je uvijek proizvodila učinak od dana priznanja patenta“. Glavni postupak i prethodna pitanja Dana 31. siječnja 1992. Boehringer je podnio zahtjev za priznanje europskog patenta (UK) br. EP 0 502 314. Taj mu je patent priznat 20. svibnja 1998. (u daljnjem tekstu: temeljni patent Boehringer). Naziv temeljnog patenta jest „Derivati benzimidazola, lijekovi koji ga sadrže i postupak njihove pripreme“. U njemu se navode i njime se zahtijevaju brojne molekule od kojih je jedna telmisartan. Riječ je o aktivnom sastojku koji se koristi u liječenju povišenoga krvnog tlaka, odnosno hipertenzije te za smanjenje oboljenja srca i krvnih žila kod odraslih. Zahtjevi 5. i 8. temeljnog patenta Boehringer odnose se na telmisartan sam, odnosno na jednu od njegovih soli. Na temelju spomenutog patenta i OSP‑a dodijeljenog 16. prosinca 1998. jednom od društava grupe Boehringer za lijek Micardis koji sadrži telmisartan kao jedini aktivni sastojak, Boehringer je dobio prvi SDZ za taj aktivni sastojak (u daljnjem tekstu: SDZ za telmisartan). Opis proizvoda iz SDZ‑a za telmisartan jest „[t]elmisartan, koji se može pojaviti u obliku farmaceutski prihvatljive soli“. SDZ za telmisartan dodijeljen je 9. kolovoza 1999., a istekao je 10. prosinca 2013. Dana 19. travnja 2002. jedno od društava grupe Boehringer dobilo je OSP za mješavinu telmisartana i hidroklorotiazida. Hidroklorotiazid je diuretik koji djeluje tako što sprečava bubrege da zadržavaju vodu. Ta tvar je molekula poznata od 1958. godine te je dio javne domene. Telmisartan i hidroklorotiazid jedini su aktivni sastojci u lijeku koji Boehringer prodaje pod nazivom MicardisPlus. Dana 6. rujna 2002. Boehringer je podnio zahtjev za dobivanje SDZ‑a za mješavinu aktivnih sastojaka telmisartana i hidroklorotiazida (u daljnjem tekstu: SDZ za mješavinu). Dopisom od 10. srpnja 2003. United Kingdom Intellectual Property Office (nadležni ured Ujedinjene Kraljevine za intelektualno vlasništvo, u daljnjem tekstu: UK IPO) obavijestio je podnositelja zahtjeva za SDZ za mješavinu da je, kad je riječ o svjedodžbama za proizvode koji sadrže mješavinu aktivnih sastojaka, potrebno izričito zahtijevati mješavinu kako bi se smatralo da ju je kao takvu potrebno zaštititi. Budući da temeljni patent Boehringer sadrži samo zahtjeve koji se odnose na jedan od aktivnih sastojaka proizvoda, tj. sastojak telmisartan, UK IPO je predložio Boehringeru da zatraži izmjenu tog temeljnog patenta kako bi dodao zahtjev za mješavinu telmisartana i hidroklorotiazida. Dana 10. studenoga 2003. Boehringer je zatražio prekid postupka po zahtjevu za SDZ za mješavinu. Dana 19. studenoga 2003. Boehringer je od UK IPO‑a zatražio izmjenu temeljnog patenta Boehringer, kako je on priznat, uz dodavanje jednog zahtjeva, odnosno zahtjeva 12. koji se odnosio na farmaceutsku mješavinu telmisartana i hidroklorotiazida. Dana 22. prosinca 2003. UK IPO prihvatio je zahtjev za prekid postupka za dobivanje SDZ‑a za mješavinu, na razdoblje od četiri mjeseca, do okončanja postupka izmjene temeljnog patenta Boehringer. Dana 5. svibnja 2004. objavljen je zahtjev za izmjenu spomenutog patenta. Nakon što je 14. svibnja 2004. produljio prekid postupka za dobivanje SDZ‑a za mješavinu do okončanja postupka izmjene temeljnog patenta Boehringer, UK IPO je prihvatio zahtjev za njegovu izmjenu od 10. studenoga 2004. (u daljnjem tekstu: izmijenjeni patent). Izmijenjeni patent istekao je 30. siječnja 2012. Dopisom od 18. studenoga 2004. Boehringer je od UK IPO‑a zatražio da ponovno podnese svoj zahtjev za SDZ za mješavinu. Taj zahtjev ponovno je podnesen na temelju izmijenjenog patenta, tog datuma, ili nešto kasnije. SDZ za mješavinu dodijeljen je 13. siječnja 2005., a kao datum isteka određen je 30. siječnja 2017. Actavis, koji proizvodi generičke lijekove, podnio je pred sudom koji je uputio zahtjev tužbu kojom osporava valjanost SDZ‑a za mješavinu zato što, na dan podnošenja prvotnog zahtjeva za taj SDZ, odnosno 6. rujna 2002., proizvod o kojem je riječ nije bio naveden u popisu zahtjeva temeljnog patenta Boehringer jer predmet tog zahtjeva za SDZ za mješavinu nije sadržavao zahtjev 12., a nijedan od zahtjeva tog patenta nije spominjao proizvod iz mješavine. S druge strane, Boehringer tvrdi da je na temelju zakonodavstva Europske unije i nacionalnog zakonodavstva moguće izmijeniti patent nakon njegova priznanja. Slijedom toga, nakon takve izmjene temeljnim patentom Boehringer zaštićen je, retroaktivno, proizvod za koji je SDZ za mješavinu prvotno zatražen prije izmjene. Sud koji je uputio zahtjev ističe da će se, na temelju članka 27. Zakona Ujedinjene Kraljevine o patentima iz 1977., za izmjenu temeljnog patenta smatrati da je uvijek proizvodila učinak od dana priznanja patenta, odnosno od 20. svibnja 1998. U tim okolnostima, High Court of Justice (England & Wales), Chancery Division (Patents Court) odlučio je prekinuti postupak i postaviti Sudu sljedeća prethodna pitanja: „1. (a) Ako patent, prilikom priznanja, ne sadrži zahtjev koji izričito navodi mješavinu dvaju aktivnih sastojaka, ali se može izmijeniti na način da uključi takav zahtjev, može li se prema članku 3. točki (a) Uredbe br. 469/2009/EZ (,Uredba') na taj patent, neovisno o izvršenju te izmjene, pozivati kao na ,temeljni patent na snazi' kad je riječ o proizvodu koji sadrži mješavinu tih sastojaka? (b) Može li se na patent koji je izmijenjen nakon njegova priznanja i (i) prije dodjele SDZ‑a i/ili (ii) nakon njezine dodjele pozivati kao na ,temeljni patent na snazi' u svrhu ispunjavanja uvjeta propisanog člankom 3. točkom (a) Uredbe br. 469/2009? (c) U slučaju podnošenja zahtjeva za izdavanje SDZ‑a za proizvod koji se sastoji od aktivnih sastojaka A i B te (i) ako nakon dana podnošenja zahtjeva za izdavanje SDZ‑a, ali prije dodijele SDZ‑a, temeljni patent na snazi, koji je europski patent [priznat u Ujedinjenoj Kraljevini], bude izmijenjen na način da uključuje zahtjev koji izričito navodi A i B, i (ii) ako se u okviru nacionalnog prava smatra da je izmjena proizvodila učinke od trenutka priznanja patenta, je li podnositelj zahtjeva za izdavanje SDZ‑a ovlašten pozvati se na patent u njegovom izmijenjenom obliku u svrhu ispunjavanja uvjeta iz članka 3. točke (a) [Uredbe br. 469/2009]? 2. Treba li razmotriti je li mješavina aktivnih sastojaka A i B različit i poseban izum u odnosu na samo sastojak A radi utvrđivanja je li udovoljeno uvjetima iz članka 3. na dan podnošenja zahtjeva za izdavanje SDZ‑a za proizvod koji se sastoji od mješavine aktivnih sastojaka A i B ako (a) temeljni patent na snazi uključuje zahtjev koji se odnosi na proizvod koji sadrži aktivni sastojak A i daljnji zahtjev koji se odnosi na proizvod koji sadrži mješavinu aktivnih sastojaka A i B te ako (b) već postoji SDZ za proizvod koji sadrži aktivni sastojak A (u daljnjem tekstu: proizvod X)? 3. Ako temeljni patent na snazi u skladu s člankom 3. točkom (a) [Uredbe br. 469/2009] „štiti“: (a) proizvod koji sadrži aktivni sastojak A (proizvod X) i (b) proizvod koji sadrži mješavinu aktivnog sastojka A i aktivnog sastojka B (u daljnjem tekstu: proizvod Y) i nadalje, ako je (c) izdan OSP za proizvod X kao lijek, (d) SDZ dodijeljen u odnosu na proizvod X i (e) izdano naknadno zasebno odobrenje za stavljanje u promet proizvoda Y kao lijeka. je li protivno Uredbi [br. 469/2009], posebice njezinom članku 3. točkama (c) i (d) i/ili članku 13. stavku 1., da se nositelju patenta dodijeli SDZ u odnosu na proizvod Y? Podredno, ako se SDZ može dodijeliti u odnosu na proizvod Y, treba li njegovo trajanje ocijeniti uzimajući u obzir dodjelu odobrenja za proizvod X ili odobrenja za proizvod Y? 4. Ako je odgovor na prvo pitanje pod (a) niječan, odgovor na prvo pitanje pod (b) (i) potvrdan, a odgovor na prvo pitanje pod (b) (ii) niječan te s obzirom na okolnosti da: (a) je sukladno članku 7. stavku 1. Uredbe br. 469/2009 zahtjev za izdavanje SDZ‑a za proizvod podnesen u roku od šest mjeseci od dana kada je valjani OSP za taj proizvod kao lijek izdan u skladu s Direktivom 2001/83/EZ ili Direktivom 2001/82/EZ Europskog parlamenta i Vijeća od 6. studenoga 2001. o zakoniku Zajednice o veterinarsko‑medicinskim proizvodima ( SL L 311, str. 1 .) (SL, posebno izdanje na hrvatskom jeziku, poglavlje 13., svezak 30., str. 76.); (b) je nakon podnošenja zahtjeva za izdavanje SDZ‑a nadležni ured za industrijsko vlasništvo izrazio potencijalno protivljenje dodjeli SDZ‑a na temelju članka 3. točke (a) Uredbe br. 469/2001; (c) je nakon navedenog potencijalnog protivljenja nadležnog ureda za industrijsko vlasništvo te kao odgovor na takvo protivljenje podnesen i odobren zahtjev za izmjenu temeljnog patenta na snazi na koji se poziva podnositelj zahtjeva za izdavanje SDZ‑a; (d) je nakon izmjene temeljnog patenta na snazi navedeni izmijenjeni patent u skladu s člankom 3. točkom (a) [Uredbe br. 469/2009]; je li protivno Uredbi br. 469/2009 da nadležni ured za industrijsko vlasništvo primjeni nacionalne procesne odredbe kako bi odobrio (a) prekid postupka povodom zahtjeva za izdavanje SDZ‑a radi omogućavanja podnositelju zahtjeva za izdavanje SDZ‑a da zatraži izmjenu temeljnog patenta i (b) nastavak postupka povodom navedenog zahtjeva jednom kada se zahtjev odobri, pri čemu nastavak postupka nastupa: — nakon šest mjeseci od dana kada je izdan valjani OSP za taj proizvod kao lijek, ali — u roku od šest mjeseci od dana kada je zahtjev za izmjenu temeljnog patenta na snazi odobren?“ O prethodnim pitanjima Drugo i treće pitanje Svojim drugim i trećim pitanjem, koja valja razmotriti zajedno i prije ostalih, sud koji je uputio zahtjev u biti pita treba li članak 3. točke (a) i (c) Uredbe br. 469/2009 tumačiti na način da je, kad temeljni patent sadrži zahtjev za proizvod koji sadrži aktivni sastojak, za koji je nositelj tog patenta već dobio SDZ, kao i naknadni zahtjev za proizvod koji sadrži mješavinu tog aktivnog sastojka i jedne druge tvari, toj odredbi protivno da nositelj dobije drugi SDZ za spomenutu mješavinu. U slučaju negativnog odgovora, sud koji je uputio zahtjev također pita kako odrediti trajanje „SDZ‑a za mješavinu“ u smislu članka 13. stavka 1. te uredbe. To je pitanje postavljeno u vezi sa zahtjevom za drugi SDZ za proizvod koji sadrži mješavinu aktivnih sastojaka telmisartana i hidroklorotiazida. U vezi s tim, nesporno je, u glavnom postupku, da je u toj mješavini telmisartan, koji je inovativni aktivni sastojak temeljnog patenta Boehringera, jedini predmet izuma. Hidroklorotiazid je molekula čijem otkriću Boehringer u svakom slučaju nije pridonio i koja pripada javnoj domeni, pri čemu zahtjev koji se odnosi na tu tvar nije predmet izuma. Uvodno, valja podsjetiti da se, u skladu s člankom 3. točkama (a) do (d) Uredbe br. 469/2009, SDZ dodjeljuje ako je u državi članici u kojoj je podnesen zahtjev i na dan podnošenja zahtjeva proizvod zaštićen temeljnim patentom koji je na snazi, ako proizvod još nije bio predmet svjedodžbe, ako je izdan valjani OSP kao lijeka i ako je taj OSP prvo odobrenje na dan tog zahtjeva. Kad je riječ o proizvodu, kako je spomenut u članku 3. točkama (a) i (b) Uredbe br. 469/2009, čitanjem te odredbe u vezi s člankom 1. točkom (c) iste uredbe dolazi se do zaključka da se SDZ može dodijeliti samo ako je proizvod kao takav zaštićen temeljnim patentom. Glede pitanja jesu li proizvodi o kojima je riječ u glavnom postupku zaštićeni ili ne stranke u glavnom postupku ne slažu se oko tumačenja izraza „kao takav“ iz članka 1. točke (c) Uredbe br. 469/2009. Dok je prema mišljenju Boehringera i portugalske vlade samo spominjanje dvaju aktivnih sastojaka u tekstu zahtjevâ dovoljno kako bi se smatralo da su oni zaštićeni, Actavis tvrdi da to spominjanje valja shvatiti na način da nositelj patenta ima pravo prošireni monopol iskoristiti samo za razvoj proizvoda koji predstavlja stvarni predmet izuma patenta o kojem je riječ, odnosno za njegov tehnički doprinos ili srž inovativne aktivnosti. S druge strane, Komisija predlaže da se korištenje riječi „kao takav“tumači na način da određuju „samostalan“ sastojak, odnosno sastojak koji ne čini dio mješavine s drugim aktivnim sastojkom. Francuska vlada podsjeća da, u glavnom postupku, s jedne strane, samo telmisartan predstavlja srž izuma odnosno inovativni aktivni sastojak temeljnog patenta Boehringera i, s druge strane, nijedan od zahtjeva tog patenta ne odnosi se samo na hidroklorotiazid. Kako bi bilo moguće dati korisne odgovore na drugo i treće pitanje, valja naglasiti da izraz „kao takav“ iz članka 1. točke (c) Uredbe br. 469/2009 valja tumačiti autonomno, imajući u vidu ciljeve te uredbe kao i cjelokupni sustav kojeg je taj izraz dio. U tom pogledu, valja podsjetiti da, kao prvo, patent koji štiti više različitih „proizvoda“ može u načelu dopustiti dodjelu više SDZ‑ova u vezi sa svakim od tih različitih proizvoda, osobito ako je svaki od njih „zaštićen“ kao takav „temeljnim patentom“ u smislu članka 3. točke (a) Uredbe br. 469/2009, u vezi s njezinim člankom 1. točkama (b) i (c) (vidjeti u tom smislu presude Actavis Group PTC i Actavis UK, C‑443/12, EU:C:2013:833 , t. 29. kao i Georgetown University, C‑484/12, EU:C:2013:828 , t. 30.). Kao drugo, valja naglasiti da, sukladno uvodnim izjavama 4., 5. i 9. Uredbe br. 469/2009, SDZ teži uspostavljanju razdoblja odgovarajuće stvarne zaštite temeljnog patenta omogućujući svojem nositelju da uživa dodatno razdoblje ekskluzivnog prava nakon isteka svojeg patenta koje služi tome da mu se barem djelomično nadoknadi kašnjenje u komercijalnom iskorištavanju izuma nastalo zbog vremenskog razmaka između datuma podnošenja prijave patenta i dobivanja prvog OSP‑a u Europskoj uniji (vidjeti u tom smislu presudu Actavis Group PTC i Actavis UK, EU:C:2013:833 , t. 31. kao i navedenu sudsku praksu). Međutim, Sud je također odlučio da cilj Uredbe br. 469/2009 nije u potpunosti nadoknaditi kašnjenja u stavljanju izuma u promet niti nadoknaditi takva kašnjenja u vezi sa svim mogućim oblicima stavljanja navedenog izuma u promet, uključujući u obliku mješavina koje se temelje na istom aktivnom sastojku (vidjeti u tom smislu presudu Actavis Group PTC i Actavis UK, EU:C:2013:833 , t. 40.). Uzimajući u obzir nužnost vođenja računa o svim relevantnim interesima, na koju podsjeća uvodna izjava 10. Uredbe br. 469/2009, uključujući one koji se odnose na javno zdravlje, priznati da pravo na dodjelu višestrukih SDZ‑ova daju sva uzastopna stavljanja u promet nekog aktivnog sastojka s neograničenim brojem drugih aktivnih sastojaka koji ne predstavljaju predmet izuma obuhvaćen temeljnim patentom bilo bi protivno ravnoteži koju je potrebno uspostaviti između interesâ farmaceutske industrije i interesâ javnog zdravlja, kad je riječ o poticanju istraživanja u Uniji pomoću SDZ‑a (vidjeti u tom smislu presudu Actavis Group PTC i Actavis UK, EU:C:2013:833 , t. 41.). Slijedom toga, vodeći računa o uvodnim izjavama 4., 5., 9. i 10. Uredbe br. 469/2009, ne može se dopustiti da nositelj temeljnog patenta na snazi može dobiti novi SDZ, eventualno s produljenim trajanjem valjanosti, svaki put kada na tržište neke države članice stavlja lijek koji sadrži, s jedne strane, aktivni sastojak zaštićen kao takav njegovim temeljnim patentom i koji predstavlja predmet izuma obuhvaćen tim patentom i, s druge strane, drugu tvar koja ne predstavlja predmet izuma obuhvaćen temeljnim patentom (vidjeti u tom smislu presudu Actavis Group PTC i Actavis UK, EU:C:2013:833 , t. 30.). Iz navedenog proizlazi da, kako bi temeljni patent „kao takav“ štitio aktivni sastojak u smislu članka 1. točke (c) i članka 3. točke (a) Uredbe br. 469/2009, taj aktivni sastojak mora predstavljati predmet izuma obuhvaćen tim patentom. Slijedom gornjih razmatranja, na drugo i treće pitanje valja odgovoriti tako da članak 3. točke (a) i (c) Uredbe br. 469/2009 valja tumačiti na način da je, kad temeljni patent sadrži zahtjev za proizvod koji sadrži aktivni sastojak koji predstavlja jedini predmet izuma, za koji je nositelj tog patenta već dobio SDZ, kao i naknadni zahtjev za proizvod koji sadrži mješavinu tog aktivnog sastojka i jedne druge tvari, toj odredbi protivno da nositelj dobije drugi SDZ za spomenutu mješavinu. Budući da se, u glavnom postupku, ne može smatrati da je SDZ za mješavinu dodijeljen u skladu s Uredbom br. 469/2009, više nema razloga odgovoriti na drugi dio trećeg pitanja koji se odnosi na tumačenje članka 13. Uredbe, koji određuje trajanje SDZ‑a. Prvo i četvrto pitanje Imajući u vidu odgovor pružen na drugo i treće pitanje, iz kojeg proizlazi da Boehringeru nije smio biti dodijeljen drugi SDZ poput onog u glavnom postupku za mješavinu telmisartan‑hidroklorotiazid, i to neovisno o činjenici je li novi zahtjev koji se odnosi na hidroklorotiazid dodan u taj temeljni patent nakon njegova priznanja, prema preporuci UK IPO‑a, nema razloga odgovoriti na prvo i četvrto postavljeno pitanje. Troškovi Budući da ovaj postupak ima značaj prethodnog pitanja za stranke glavnog postupka pred sudom koji je uputio zahtjev, na tom je sudu da odluči o troškovima postupka. Troškovi podnošenja očitovanja Sudu, koji nisu troškovi spomenutih stranaka, ne nadoknađuju se. Slijedom navedenoga, Sud (osmo vijeće) odlučuje: Članak 3. točke (a) i (c) Uredbe (EZ) br. 469/2009 Europskog parlamenta i Vijeća od 6. svibnja 2009. o svjedodžbi o dodatnoj zaštiti za lijekove valja tumačiti na način da je, kad temeljni patent sadrži zahtjev za proizvod koji sadrži aktivni sastojak koji predstavlja jedini predmet izuma, za koji je nositelj tog patenta već dobio svjedodžbu o dodatnoj zaštiti, kao i naknadni zahtjev za proizvod koji sadrži mješavinu tog aktivnog sastojka i jedne druge tvari, toj odredbi protivno da nositelj dobije drugu svjedodžbu o dodatnoj zaštiti za spomenutu mješavinu. Potpisi ( *1 ) Jezik postupka: engleski

61982CJ0160

de

1 DIE KOMMISSION DER EUROPÄISCHEN GEMEINSCHAFTEN HAT MIT KLAGESCHRIFT , DIE AM 27 . MAI 1982 BEI DER KANZLEI DES GERICHTSHOFES EINGEGANGEN IST , GEMÄSS ARTIKEL 169 EWG-VERTRAG KLAGE AUF FESTSTELLUNG ERHOBEN , DASS DAS KÖNIGREICH DER NIEDERLANDE GEGEN DIE IHM NACH ARTIKEL 189 ABSATZ 3 DES VERTRAGES OBLIEGENDEN VERPFLICHTUNGEN VERSTOSSEN HAT , INDEM ES NICHT INNERHALB DER FESTGESETZTEN FRIST DIE ERFORDERLICHEN VORSCHRIFTEN ERLASSEN HAT , UM DER RICHTLINIE 73/239 VOM 24 . JULI 1973 ZUR KOORDINIERUNG DER RECHTS- UND VERWALTUNGSVORSCHRIFTEN BETREFFEND DIE AUFNAHME UND AUSÜBUNG DER TÄTIGKEIT DER DIREKTVERSICHERUNG ( MIT AUSNAHME DER LEBENSVERSICHERUNG ) ( ABL . L 228 , S . 3 ) NACHZUKOMMEN . 2 NACH ARTIKEL 35 ABSATZ 1 DER RICHTLINIE WAREN DIE MITGLIEDSTAATEN GEHALTEN , IHRE EINZELSTAATLICHEN VORSCHRIFTEN BINNEN EINER FRIST VON 18 MONATEN NACH BEKANNTGABE DER RICHTLINIE GEMÄSS DER RICHTLINIE ZU ÄNDERN UND DIES DER KOMMISSION UNVERZUEGLICH MITZUTEILEN . DIE SO BESTIMMTE FRIST IST AM 31 . JANUAR 1975 ABGELAUFEN . 3 DIE REGIERUNG DES KÖNIGREICHS DER NIEDERLANDE BESTREITET NICHT , DIESER VERPFLICHTUNG NICHT NACHGEKOMMEN ZU SEIN . SIE ERKLÄRT DIE BEI DER UMSETZUNG DER RICHTLINIE EINGETRETENE VERZÖGERUNG MIT DER NOTWENDIGKEIT , VOR DIE SIE SICH GESTELLT SIEHT , EIN NEUES GESETZ AUSZUARBEITEN , DAS ZUGLEICH EINE REIHE VON FRAGEN REGELT , DIE MIT DEM GEGENSTAND DER RICHTLINIE NICHT IN ZUSAMMENHANG STEHEN . DANEBEN MACHT SIE GELTEND , DASS DIE RICHTLINIE IN DER PRAXIS BEREITS JETZT OHNE EINSCHRÄNKUNG GEGENÜBER ALLEN UNTERNEHMEN MIT HAUPTSITZ IN DEN NIEDERLANDEN ODER EINEM ANDEREN MITGLIEDSTAAT , DIE SICH AUF DIE BESTIMMUNGEN DER RICHTLINIE BERIEFEN , ANGEWENDET WERDE . 4 DIESE UMSTÄNDE KÖNNEN DIE DEM KÖNIGREICH DER NIEDERLANDE VORGEWORFENE VERTRAGSVERLETZUNG NICHT AUSRÄUMEN . NACH STÄNDIGER RECHTSPRECHUNG KANN SICH EIN MITGLIEDSTAAT ZUM EINEN NICHT AUF VORSCHRIFTEN , ÜBUNGEN ODER UMSTÄNDE SEINER INTERNEN RECHTSORDNUNG BERUFEN , UM DIE NICHTBEACHTUNG DER VERPFLICHTUNGEN UND FRISTEN ZU RECHTFERTIGEN , DIE SICH AUS RICHTLINIEN DER GEMEINSCHAFT ERGEBEN , UND ZUM ANDEREN KANN EINE BLOSSE VERWALTUNGSPRAXIS , WELCHE DIE VERWALTUNG NATURGEMÄSS BELIEBIG ÄNDERN KANN UND DIE NUR UNZUREICHEND BEKANNT IST , NICHT ALS EINE RECHTSWIRKSAME ERFÜLLUNG DER VERPFLICHTUNG ANGESEHEN WERDEN , DIE ARTIKEL 189 ABSATZ 3 DES VERTRAGES DEN MITGLIEDSTAATEN AUFERLEGT . 5 SOMIT IST FESTZUSTELLEN , DASS DAS KÖNIGREICH DER NIEDERLANDE GEGEN SEINE VERPFLICHTUNGEN AUS DEM EWG-VERTRAG VERSTOSSEN HAT , INDEM ES NICHT INNERHALB DER FESTGESETZTEN FRIST DIE ERFORDERLICHEN VORSCHRIFTEN ERLASSEN HAT , UM DER RICHTLINIE 73/239 DES RATES VOM 24 . JULI 1983 NACHZUKOMMEN . Kostenentscheidung KOSTEN 6 GEMÄSS ARTIKEL 69 PAR 2 DER VERFAHRENSORDNUNG IST DIE UNTERLIEGENDE PARTEI AUF ANTRAG ZUR TRAGUNG DER KOSTEN ZU VERURTEILEN . DA DIE BEKLAGTE MIT IHREM VORBRINGEN UNTERLEGEN IST , SIND IHR DIE KOSTEN AUFZUERLEGEN . AUS DIESEN GRÜNDEN Tenor HAT DER GERICHTSHOF FÜR RECHT ERKANNT UND ENTSCHIEDEN : 1 . DAS KÖNIGREICH DER NIEDERLANDE HAT GEGEN SEINE VERPFLICHTUNGEN AUS DEM EWG-VERTRAG VERSTOSSEN , INDEM ES NICHT INNERHALB DER FESTGESETZTEN FRIST DIE ERFORDERLICHEN VORSCHRIFTEN ERLASSEN HAT , UM DER RICHTLINIE 73/239 DES RATES VOM 24 . JULI 1973 ZUR KOORDINIERUNG DER RECHTS- UND VERWALTUNGSVORSCHRIFTEN BETREFFEND DIE AUFNAHME UND AUSÜBUNG DER TÄTIGKEIT DER DIREKTVERSICHERUNG ( MIT AUSNAHME DER LEBENSVERSICHERUNG ) NACHZUKOMMEN . 2 . DAS KÖNIGREICH DER NIEDERLANDE WIRD VERURTEILT , DIE KOSTEN ZU TRAGEN .

62018CJ0649

it

La domanda di pronuncia pregiudiziale verte sull’interpretazione dell’articolo 34 TFUE, dell’articolo 85 quater della direttiva 2001/83/CE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 6 novembre 2001, recante un codice comunitario relativo ai medicinali per uso umano ( GU 2001, L 311, pag. 67 ), come modificata dalla direttiva n. 2011/62/UE del Parlamento europeo e del Consiglio, dell’8 giugno 2011 ( GU 2011, L 174, pag. 74 ) (in prosieguo: la «direttiva 2001/83»), nonché dell’articolo 3 della direttiva n. 2000/31/CE del Parlamento europeo e del Consiglio, dell’8 giugno 2000, relativa a taluni aspetti giuridici dei servizi della società dell’informazione, in particolare il commercio elettronico, nel mercato interno (in prosieguo: la «direttiva sul commercio elettronico») ( GU 2000, L 178, pag. 1 ). Tale domanda è stata presentata nell’ambito di una controversia che oppone la A, società di diritto dei Paesi Bassi che gestisce una farmacia con sede nei Paesi Bassi nonché un sito Internet destinato specificamente ai clienti francesi, a Daniel B, a UD, a AFP, a B e a L (in prosieguo: «Daniel B e altri»), operatori di farmacie e associazioni che rappresentano gli interessi professionali dei farmacisti stabiliti in Francia, in merito alla promozione da parte di A del suddetto sito Internet presso la clientela francese mediante una campagna pubblicitaria multiforme e su vasta scala. Contesto normativo Diritto dell’Unione Direttiva 98/34 L’articolo 1, primo comma, punto 2, della direttiva 98/34/CE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 22 giugno 1998, che prevede una procedura d’informazione nel settore delle norme e delle regolamentazioni tecniche e delle regole relative ai servizi della società dell’informazione ( GU 1998, L 204, pag. 37 ), come modificata dalla direttiva 98/48/CE del Parlamento europeo e del Consiglio, del 20 luglio 1998 ( GU 1998, L 217, pag. 18 ) (in prosieguo: la «direttiva 98/34»), prevede quanto segue: «Ai sensi della presente direttiva si intende per: (...) 2) “servizio”: qualsiasi servizio della società dell’informazione, vale a dire qualsiasi servizio prestato normalmente dietro retribuzione, a distanza, per via elettronica e a richiesta individuale di un destinatario di servizi.». Direttiva 2000/31 I considerando 18 e 21 della direttiva 2000/31 così recitano: «(18) I servizi della società dell’informazione abbracciano una vasta gamma di attività economiche svolte in linea (on line). Tali attività possono consistere, in particolare, nella vendita in linea di merci. (...) (...) (21) Il campo d’applicazione dell’ambito regolamentato lascia impregiudicata un’eventuale armonizzazione futura all’interno della Comunità dei servizi della società dell’informazione e la futura legislazione adottata a livello nazionale in conformità della normativa comunitaria. L’ambito regolamentato comprende unicamente requisiti riguardanti le attività in linea, quali l’informazione in linea, la pubblicità in linea, la vendita in linea, i contratti in linea (...)». L’articolo 1, paragrafi 1 e 2, della medesima direttiva dispone quanto segue: «1.   La presente direttiva mira a contribuire al buon funzionamento del mercato interno garantendo la libera circolazione dei servizi della società dell’informazione tra Stati membri. 2.   La presente direttiva ravvicina, nella misura necessaria alla realizzazione dell’obiettivo di cui al paragrafo 1, talune norme nazionali sui servizi della società dell’informazione che interessano il mercato interno, lo stabilimento dei prestatori, le comunicazioni commerciali, i contratti per via elettronica, la responsabilità degli intermediari, i codici di condotta, la composizione extragiudiziaria delle controversie, i ricorsi giurisdizionali e la cooperazione tra Stati membri». L’articolo 2, lettera a), di tale direttiva definisce i «servizi della società dell’informazione» come i servizi ai sensi dell’articolo 1, primo comma, punto 2, della direttiva 98/34. L’articolo 2, lettera h), della direttiva 2000/31 così enuncia: «Ai fini della presente direttiva valgono le seguenti definizioni: h) “ambito regolamentato”: le prescrizioni degli ordinamenti degli Stati membri e applicabili ai prestatori di servizi della società dell’informazione o ai servizi della società dell’informazione, indipendentemente dal fatto che siano di carattere generale o loro specificamente destinati. i) l’ambito regolamentato riguarda le prescrizioni che il prestatore deve soddisfare per quanto concerne: – l’accesso all’attività di servizi della società dell’informazione, quali ad esempio le prescrizioni riguardanti le qualifiche e i regimi di autorizzazione o notifica; – l’esercizio dell’attività di servizi della società dell’informazione, quali ad esempio le prescrizioni riguardanti il comportamento del prestatore, la qualità o i contenuti del servizio, comprese le prescrizioni applicabili alla pubblicità e ai contratti, oppure la responsabilità del prestatore; ii) l’ambito regolamentato non comprende le norme su: – le merci in quanto tali, – la consegna delle merci, – i servizi non prestati per via elettronica». Ai sensi dell’articolo 3 di tale direttiva, rubricato «Mercato interno»: «1.   Ogni Stato membro provvede affinché i servizi della società dell’informazione, forniti da un prestatore stabilito nel suo territorio, rispettino le disposizioni nazionali vigenti in detto Stato membro nell’ambito regolamentato. 2.   Gli Stati membri non possono, per motivi che rientrano nell’ambito regolamentato, limitare la libera circolazione dei servizi [della] società dell’informazione provenienti da un altro Stato membro. 3.   I paragrafi 1 e 2 non si applicano ai settori di cui all’allegato. 4.   Gli Stati membri possono adottare provvedimenti in deroga al paragrafo 2, per quanto concerne un determinato servizio della società dell’informazione, in presenza delle seguenti condizioni: a) i provvedimenti sono: i) necessari per una delle seguenti ragioni: – ordine pubblico, in particolare per l’opera di prevenzione, investigazione, individuazione e perseguimento in materie penali, quali la tutela dei minori e la lotta contro l’incitamento all’odio razziale, sessuale, religioso o etnico, nonché violazioni della dignità umana della persona; – tutela della sanità pubblica; – pubblica sicurezza, compresa la salvaguardia della sicurezza, e della difesa nazionale; – tutela dei consumatori, ivi compresi gli investitori; ii) relativi a un determinato servizio della società dell’informazione lesivo degli obiettivi di cui al punto i) o che costituisca un rischio serio e grave di pregiudizio a tali obiettivi; iii) proporzionati a tali obiettivi; b) prima di adottare i provvedimenti in questione e fatti salvi i procedimenti giudiziari, anche istruttori, e gli atti compiuti nell’ambito di un’indagine penale, lo Stato membro ha: – chiesto allo Stato membro di cui al paragrafo 1 di prendere provvedimenti e questo non li ha presi o essi non erano adeguati; – notificato alla Commissione [europea] e allo Stato membro di cui al paragrafo 1 la sua intenzione di prendere tali provvedimenti. (...)». L’articolo 8, paragrafo 1, della suddetta direttiva prevede che «[g]li Stati membri provvedono affinché l’impiego di comunicazioni commerciali che costituiscono un servizio della società dell’informazione o ne sono parte, fornite da chi esercita una professione regolamentata, [sia autorizzato] nel rispetto delle regole professionali relative, in particolare, all’indipendenza, alla dignità, all’onore della professione, al segreto professionale e alla lealtà verso clienti e colleghi». Direttiva 2001/83 Collocato nel titolo VII‑bis, rubricato «Vendita a distanza al pubblico», della direttiva 2001/83, il suo articolo 85 quater enuncia quanto segue: «1.   Fatte salve le disposizioni legislative nazionali che vietano la vendita a distanza al pubblico di medicinali soggetti a prescrizione medica mediante i servizi della società dell’informazione, gli Stati membri provvedono affinché i medicinali siano messi in vendita a distanza al pubblico mediante i servizi della società dell’informazione, quali definiti nella direttiva [98/34], alle seguenti condizioni: a) la persona fisica o giuridica che mette in vendita i medicinali è autorizzata o legittimata a fornire medicinali al pubblico, anche a distanza, in conformità della legislazione nazionale dello Stato membro in cui è stabilita; b) la persona di cui alla lettera a) ha comunicato allo Stato membro in cui è stabilita almeno le seguenti informazioni: (...) c) i medicinali sono conformi alla legislazione nazionale dello Stato membro di destinazione a norma dell’articolo 6, paragrafo 1; d) fatti salvi gli obblighi di informazione previsti dalla direttiva [2000/31], il sito web per la vendita di medicinali contiene almeno: (...) 2.   Gli Stati membri possono imporre condizioni, giustificate da motivi di tutela della salute pubblica, per la fornitura al dettaglio sul loro territorio di medicinali venduti a distanza al pubblico mediante i servizi della società dell’informazione. (...) 6.   Fatte salve la direttiva [2000/31] e le disposizioni del presente titolo, gli Stati membri adottano le misure necessarie per garantire che le persone diverse da quelle di cui al paragrafo 1 che mettono in vendita medicinali al pubblico a distanza mediante i servizi della società dell’informazione e operano sul loro territorio siano soggette a sanzioni effettive, proporzionate e dissuasive». Il titolo VIII, rubricato «Pubblicità», e il titolo VIII bis, rubricato «Informazione e pubblicità», della direttiva 2001/83 contengono, rispettivamente, gli articoli da 86 a 88 e gli articoli da 88 bis a 100 di tale direttiva. Ai sensi dell’articolo 88, paragrafo 1, della direttiva 2001/83: «Gli Stati membri vietano la pubblicità presso il pubblico dei medicinali: a) che possono essere forniti soltanto dietro presentazione di ricetta medica, ai sensi del titolo VI». Direttiva (UE) 2015/1535 La direttiva (UE) 2015/1535 del Parlamento europeo e del Consiglio, del 9 settembre 2015, che prevede una procedura d’informazione nel settore delle regolamentazioni tecniche e delle regole relative ai servizi della società dell’informazione ( GU 2015, L 241, pag. 1 ), ha abrogato e sostituito, a partire dal 7 ottobre 2015, la direttiva 98/34. L’articolo 1, paragrafo 1, lettera b), della direttiva 2015/1535 dispone quanto segue: «Ai fini della presente direttiva si applicano le seguenti definizioni: (...) b) “servizio”: qualsiasi servizio della società dell’informazione, vale a dire qualsiasi servizio prestato normalmente dietro retribuzione, a distanza, per via elettronica e a richiesta individuale di un destinatario di servizi». In forza dell’articolo 10, secondo comma, della direttiva 2015/1535, i riferimenti alla direttiva 98/34 s’intendono fatti alla direttiva 2015/1535. Diritto francese Codice della sanità pubblica Ai sensi dell’articolo R. 4235-22 del codice della sanità pubblica, «[è] vietato ai farmacisti acquisire clienti tramite procedure e mezzi contrari alla dignità della professione». L’articolo R. 4235-64 dello stesso codice prevede che «[i]l farmacista non deve, con nessuna procedura o mezzo, incitare i suoi pazienti ad un abuso di farmaci». Decreto relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali Il punto 7.1, rubricato «Consulenza farmaceutica», contenuto nella sezione 7, rubricata «Norme complementari applicabili al commercio elettronico di medicinali», dell’allegato del decreto del 28 novembre 2016, relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali nelle farmacie, nelle farmacie legate alle casse di assicurazione malattia e nelle farmacie di società di mutuo soccorso minerario, di cui all’articolo L. 5121-5 del codice della sanità pubblica (JORF del 1 o dicembre 2016, testo n. 25; in prosieguo: il «decreto relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali»), dispone quanto segue: «Il sito Internet di commercio elettronico di medicinali è concepito in modo tale che nessun medicinale possa essere distribuito senza che sia reso possibile uno scambio interattivo tra il paziente e il farmacista della farmacia interessata prima della convalida dell’ordine. Una risposta automatica a una domanda posta dal paziente non è, quindi, sufficiente a garantire un’informazione e una consulenza adeguati al caso specifico del paziente. Alcuni dati personali riguardanti il paziente sono necessari al farmacista affinché quest’ultimo garantisca che l’ordine sia adeguato allo stato di salute del paziente e possa riscontrare eventuali controindicazioni. Pertanto, preliminarmente alla convalida del primo ordine, il farmacista pubblica on line un questionario in cui devono essere indicati l’età, il peso, l’altezza, il sesso, i trattamenti in corso, l’anamnesi allergica, le controindicazioni e, se del caso, lo stato di gravidanza o di allattamento del paziente. Il paziente deve attestare la veridicità di queste informazioni. Il questionario è compilato al momento del primo ordine, durante il processo di convalida dello stesso. Se il questionario non è stato compilato, non è possibile consegnare alcun medicinale. Il farmacista approva poi il questionario, dichiarando di aver letto le informazioni fornite dal paziente, prima di convalidare l’ordine. In occasione di ogni ordine è proposto un aggiornamento del questionario. (...)». Decreto relativo alle regole tecniche La sezione 1, rubricata «Funzionalità dei siti Internet di commercio elettronico di medicinali», dell’allegato del decreto del 28 novembre 2016, relativo alle regole tecniche applicabili ai siti Internet di commercio elettronico di medicinali di cui all’articolo L. 5125-39 del codice della sanità pubblica (JORF del 1 o dicembre 2016, testo n. 26; in prosieguo: il «decreto relativo alle regole tecniche»), stabilisce che «[è] vietato procurarsi indicizzazioni a pagamento sui motori di ricerca o sui siti di comparazione dei prezzi». Procedimento principale e questione pregiudiziale La A, società di diritto dei Paesi Bassi, è ivi registrata per svolgere attività di gestione di una farmacia. Tale società, inoltre, commercializza on line medicinali nonché prodotti parafarmaceutici attraverso diversi siti Internet, uno dei quali è appositamente dedicato ai consumatori francesi. I medicinali commercializzati attraverso tale sito dispongono, in Francia, di un’autorizzazione all’immissione sul mercato e non sono soggetti a prescrizione medica obbligatoria. La A ha condotto una campagna pubblicitaria per l’attività di vendita on line di medicinali diretta verso i consumatori francesi. Tale campagna includeva l’inserimento di volantini pubblicitari in pacchi spediti da altri operatori della vendita a distanza (metodo noto come «asilage») nonché l’invio di posta pubblicitaria. La A ha altresì proceduto alla pubblicazione sul sito Internet sopra citato di offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo, nonché all’acquisto di un’indicizzazione a pagamento sui motori di ricerca. Daniel B e altri hanno citato in giudizio la A dinanzi al tribunal de commerce de Paris (Tribunale commerciale di Parigi, Francia) al fine, in particolare, di ottenere il risarcimento del danno asseritamente subito a causa della concorrenza sleale che la A avrebbe esercitato traendo un indebito vantaggio dal mancato rispetto della normativa francese in materia di pubblicità e di vendita di medicinali on line. La A ha osservato, dal canto suo, che tali norme non le erano applicabili, essendo regolarmente stabilita nei Paesi Bassi per l’attività di gestione di una farmacia e vendendo i suoi prodotti ai consumatori francesi mediante il commercio elettronico. Con sentenza dell’11 luglio 2017, il tribunal de commerce de Paris (Tribunale commerciale di Parigi) ha dichiarato che il diritto dei Paesi Bassi disciplinava la creazione del sito Internet rivolto ai clienti francesi. Tuttavia, secondo tale giudice, gli articoli R. 4235-22 e R. 4235-64 del codice della sanità pubblica sono applicabili alle imprese stabilite in altri Stati membri che vendono via Internet medicinali a pazienti francesi. Ebbene, distribuendo più di tre milioni di volantini pubblicitari al di fuori della sua farmacia, la A avrebbe acquisito clienti francesi con mezzi contrari alla dignità della professione di farmacista in violazione delle suddette disposizioni. Il tribunal de commerce de Paris (Tribunale commerciale di Parigi) ha concluso che l’inosservanza di tali disposizioni, che ha fatto conseguire alla A un vantaggio economico rispetto agli altri operatori del mercato, costituiva un atto di concorrenza sleale. Tale sentenza è stata impugnata dinanzi alla cour d’appel de Paris (Corte d’appello di Parigi, Francia) dalla A, la quale ha sostenuto che gli articoli R. 4235‑22 e R. 4235-64 del codice della sanità pubblica non erano applicabili nei suoi confronti. Queste disposizioni costituirebbero ostacoli al principio di applicazione delle norme del paese d’origine sancito all’articolo 3 della direttiva 2000/31, all’articolo 85 quater della direttiva 2001/83, nonché alla libera circolazione delle merci sancita all’articolo 34 TFUE, che non sarebbero giustificati dalla tutela della salute pubblica. Dinanzi alla cour d’appel de Paris (Corte d’appello di Parigi), Daniel B e altri hanno chiesto la conferma della sentenza del tribunal de commerce de Paris (Tribunale commerciale di Parigi) nella parte in cui detto organo giurisdizionale ha applicato il diritto francese relativo alla pubblicità per la vendita di medicinali e ha qualificato come «atto di concorrenza sleale» la massiccia pubblicità fatta dalla A, per la sua contrarietà alla dignità della professione di farmacista e per il suo contenuto che incita all’abuso di medicinali. Daniel B e altri chiedono la riforma della sentenza per le parti restanti, facendo valere che il codice della sanità pubblica e il decreto relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali disciplinano anche l’uso dell’indicizzazione a pagamento da parte della A. Questi ultimi sostengono che le restrizioni alla pubblicità per la vendita di medicinali on line derivanti dal codice della sanità pubblica sono giustificate dall’obiettivo di tutelare la dignità e l’onore della professione di farmacista. Tali restrizioni sarebbero proporzionate al perseguimento di questo obiettivo, a sua volta connesso alla tutela della salute pubblica. In tali circostanze, la cour d’appel de Paris (Corte d’appello di Parigi) ha deciso di sospendere il procedimento e di sottoporre alla Corte la seguente questione pregiudiziale: «(...) [S]e la disciplina europea, e segnatamente: – l’articolo 34 [TFUE] – le disposizioni dell’articolo 85 quater della direttiva [2001/83], [e] – la clausola di mercato interno di cui all’articolo 3 della direttiva [2000/31,] consenta a uno Stato membro dell’Unione [europea] di imporre sul proprio territorio ai farmacisti cittadini di un altro Stato membro dell’Unione il rispetto di specifiche norme che contemplino: – il divieto di acquisire clienti tramite procedure e mezzi considerati contrari alla dignità della professione ai sensi dell’attuale articolo R. 4235-22 del codice della sanità pubblica; – il divieto di incitare i pazienti ad un abuso di medicinali ai sensi dell’attuale articolo R. 4235-64 del codice della sanità pubblica; – l’obbligo di osservare le buone pratiche di distribuzione dei medicinali definite dall’autorità pubblica dello Stato membro, richiedendo altresì l’inserimento di un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line e vietando il ricorso all’indicizzazione a pagamento, ai sensi del [decreto relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali e del decreto relativo alle regole tecniche]». Sulla questione pregiudiziale Osservazioni preliminari Come risulta dal tenore letterale della questione sollevata, quest’ultima riguarda, in sostanza, la conformità al diritto dell’Unione di una normativa nazionale, applicata dallo Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro. Al fine di rispondere a tale questione, occorre, nel caso di specie, tener conto principalmente delle disposizioni della direttiva 2000/31. Infatti, anzitutto, conformemente ai paragrafi 1 e 2 dell’articolo 1 di tale direttiva, letti congiuntamente, quest’ultima mira a contribuire al buon funzionamento del mercato interno garantendo la libera circolazione dei servizi della società dell’informazione tra Stati membri, ravvicinando, nella misura necessaria, talune disposizioni nazionali applicabili a detti servizi. Inoltre, l’articolo 2, lettera a), di tale direttiva, in combinato disposto con l’articolo 1, paragrafo 1, lettera b), della direttiva 2015/1535, definisce i «servizi della società dell’informazione» come «qualsiasi servizio prestato normalmente dietro retribuzione, a distanza, per via elettronica e a richiesta individuale di un destinatario di servizi», restando inteso, come risulta dal considerando 18 della direttiva 2000/31, che tali servizi abbracciano una vasta gamma di attività economiche svolte on line, quali, segnatamente, la vendita on line di merci. Infine, per quanto riguarda, più in particolare, i servizi di vendita on line di medicinali, dall’articolo 1, paragrafo 5, della direttiva 2000/31 deriva che una siffatta vendita non figura tra le attività escluse dall’applicazione di tale direttiva (v., per analogia, sentenza del 2 dicembre 2010, Ker-Optika, C‑108/09 , EU:C:2010:725 , punto ). Dal canto suo, l’articolo 85 quater della direttiva 2001/83, relativo alle vendite a distanza al pubblico di medicinali mediante servizi della società dell’informazione, rinvia segnatamente alle disposizioni della direttiva 2000/31 e non vieta la vendita a distanza di medicinali non soggetti a prescrizione medica, che sono gli unici ad essere oggetto del procedimento principale. Ne consegue che un servizio di vendita on line di medicinali, come quello di cui trattasi nel procedimento principale, può costituire un servizio della società dell’informazione ai sensi dell’articolo 2, lettera a), della direttiva 2000/31 e, pertanto, rientrare nell’ambito di applicazione di tale direttiva per quanto riguarda i requisiti applicabili a tale servizio, che rientrano nell’«ambito regolamentato» di cui all’articolo 2, lettera h), della medesima direttiva. Inoltre, in forza dell’articolo 3, paragrafo 4, della direttiva 2000/31, gli Stati membri possono adottare, per quanto concerne un determinato servizio della società dell’informazione rientrante nell’ambito regolamentato, provvedimenti in deroga al principio della libera circolazione dei servizi della società dell’informazione, in presenza delle due condizioni cumulative di cui alle lettere a) e b) di tale disposizione (v., in tal senso, sentenza del 19 dicembre 2019, Airbnb Ireland, C‑390/18 , EU:C:2019:1112 , punti e ). Pertanto, l’interpretazione dell’articolo 3, paragrafo 4, di tale direttiva nel senso che gli Stati membri possono giustificare in forza del diritto primario un requisito che non soddisfi le condizioni previste da detta disposizione, priverebbe la direttiva di ogni effetto utile pregiudicando, in definitiva, l’armonizzazione della materia in questione da essa operata (v., per analogia, sentenza del 16 giugno 2015, Rina Services e a., C‑593/13 , EU:C:2015:399 , punto ). In tali circostanze, non è necessario valutare la normativa nazionale di cui trattasi nel procedimento principale alla luce del diritto primario, in particolare dell’articolo 34 TFUE. Sulla ricevibilità Da un lato, il governo francese eccepisce l’irricevibilità della questione pregiudiziale nella parte in cui verte sull’interpretazione delle disposizioni della direttiva 2000/31. Tale governo sostiene infatti che le disposizioni di una direttiva non possono essere opposte da una parte privata nei confronti di un’altra parte privata nell’ambito di una controversia di natura orizzontale, con l’intento di ostacolare l’applicazione di una normativa nazionale contraria a dette disposizioni. Pertanto, questo aspetto della domanda pregiudiziale avrebbe carattere meramente ipotetico. A tal riguardo, si deve ricordare che spetta esclusivamente al giudice nazionale, cui è stata sottoposta la controversia e che deve assumersi la responsabilità dell’emananda decisione giurisdizionale, valutare, alla luce delle peculiarità di ciascuna causa, in particolare, la rilevanza delle questioni che esso sottopone alla Corte. Di conseguenza, se le questioni sollevate vertono sull’interpretazione o sulla validità di una norma di diritto dell’Unione, la Corte è, in via di principio, tenuta a statuire (v., in tal senso, sentenze del 16 giugno 2015, Gauweiler e a., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punto , e del 7 febbraio 2018, American Express, C‑304/16 , EU:C:2018:66 , punto ). Le questioni vertenti sul diritto dell’Unione sono assistite da una presunzione di rilevanza. Il rifiuto della Corte di statuire su una questione pregiudiziale sollevata da un giudice nazionale è possibile soltanto qualora risulti in modo manifesto che la richiesta interpretazione di una norma dell’Unione non ha alcun rapporto con la realtà effettiva o con l’oggetto della controversia nel procedimento principale, qualora il problema sia di natura ipotetica, o anche quando la Corte non disponga degli elementi di fatto o di diritto necessari per rispondere utilmente alle questioni che le vengono sottoposte (sentenze del 16 giugno 2015, Gauweiler e a., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punto , e del 7 febbraio 2018, American Express, C‑304/16 , EU:C:2018:66 , punto ). Certamente, è opportuno rilevare, trattandosi di una controversia tra privati, che la Corte si è costantemente pronunciata nel senso che una direttiva non può, di per sé, creare obblighi a carico di un privato e non può, quindi, essere fatta valere in quanto tale nei suoi confronti. Tuttavia, la Corte ha parimenti dichiarato a più riprese che l’obbligo per gli Stati membri, derivante da una direttiva, di conseguire il risultato previsto da quest’ultima così come il loro dovere di adottare tutti i provvedimenti generali o particolari atti a garantire l’adempimento di tale obbligo s’impongono a tutte le autorità degli Stati membri, comprese, nell’ambito delle loro competenze, quelle giurisdizionali (sentenza del 19 aprile 2016, DI, C‑441/14 , EU:C:2016:278 , punto e giurisprudenza ivi citata). Nell’applicare il diritto interno, i giudici nazionali chiamati a interpretarlo sono quindi tenuti, in particolare, a prendere in considerazione l’insieme delle norme di tale diritto e ad applicare i criteri ermeneutici riconosciuti dallo stesso al fine di interpretarlo per quanto più possibile alla luce della lettera e dello scopo della direttiva di cui trattasi, onde conseguire il risultato fissato da quest’ultima e conformarsi pertanto all’articolo 288, terzo comma, TFUE (sentenza del 19 aprile 2016, DI, C‑441/14 , EU:C:2016:278 , punto e giurisprudenza citata). Ciò premesso, non risulta in modo manifesto che la questione sollevata, nella parte in cui verte sulla direttiva 2000/31, sollevi un problema di natura ipotetica. Dall’altro lato, la A fa valere che la Repubblica francese non ha rispettato l’obbligo derivante dall’articolo 3, paragrafo 4, lettera b), secondo trattino, della direttiva 2000/31 di notificare i provvedimenti restrittivi oggetto del procedimento principale. A tale riguardo, occorre rilevare che, qualora una normativa nazionale che preveda diversi divieti o obblighi imposti a un prestatore di servizi della società dell’informazione restringa in tal modo la libertà dei servizi, lo Stato membro interessato deve, in applicazione di tale disposizione, aver previamente notificato, alla Commissione e allo Stato membro sul cui territorio il fornitore del servizio in oggetto è stabilito, la sua intenzione di adottare i provvedimenti restrittivi in questione (sentenza del 19 dicembre 2019, Airbnb Ireland, C‑390/18 , EU:C:2019:1112 , punto ). La Corte ha peraltro già dichiarato che un siffatto obbligo di notifica costituisce un obbligo procedurale di carattere sostanziale che giustifica l’inopponibilità ai privati dei provvedimenti non notificati che limitino la libera circolazione dei servizi della società dell’informazione (sentenza del 19 dicembre 2019, Airbnb Ireland, C‑390/18 , EU:C:2019:1112 , punto ). Ciò nondimeno, come risulta dalla giurisprudenza citata al punto 37 della presente sentenza, le questioni vertenti sul diritto dell’Unione godono di una presunzione di rilevanza. Ebbene, detta presunzione di rilevanza non può essere messa in discussione dalla semplice circostanza che una delle parti nel procedimento principale contesti un determinato fatto di cui spetta al giudice del rinvio e non alla Corte verificare l’esattezza (v., in tal senso, sentenza del 5 dicembre 2006, Cipolla e a., C‑94/04 e C‑202/04 , EU:C:2006:758 , punto , e del 14 aprile 2016, Polkomtel, C‑397/14 , EU:C:2016:256 , punto ). Per le suesposte ragioni, la questione pregiudiziale è ricevibile. Nel merito Alla luce delle precisazioni esposte ai punti da 28 a 34 della presente sentenza e nella prospettiva di fornire al giudice del rinvio una risposta utile ai fini della soluzione della controversia di cui è investito, occorre intendere la sua questione come diretta a stabilire, in sostanza, se la direttiva 2000/31 debba essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che: – vieta alle farmacie che vendono detti medicinali di acquisire clienti tramite determinate procedure e mezzi considerati contrari alla dignità della professione, in particolare quelli consistenti nella massiccia distribuzione di posta e di volantini pubblicitari al di fuori della loro farmacia; – vieta alle suddette farmacie di effettuare offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo; – obbliga le predette farmacie ad inserire un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line; – vieta alle medesime farmacie di ricorrere all’indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi. Sulla prima parte della questione Con la prima parte della sua questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se la direttiva 2000/31 debba essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di acquisire clienti tramite determinate procedure e mezzi, in particolare quelli consistenti nella massiccia distribuzione di posta e di volantini pubblicitari al di fuori della loro farmacia. Nel caso di specie, dalla decisione di rinvio risulta che il prestatore di cui trattasi nel procedimento principale effettua una campagna pubblicitaria multiforme e su vasta scala per i suoi servizi di vendita on line, sia mediante supporti fisici, quali, segnatamente, posta o volantini, sia attraverso il suo sito Internet. Al fine di risolvere la prima parte della questione sollevata, occorre anzitutto rilevare che non occorre tener conto dei titoli VIII e VIII bis della direttiva 2001/83 relativi alla pubblicità dei medicinali. Infatti, come rilevato dall’avvocato generale al paragrafo 52 delle sue conclusioni, gli articoli da 86 a 100 della direttiva 2001/83, che costituiscono detti titoli, mirano a disciplinare il contenuto del messaggio pubblicitario e le modalità di pubblicità di determinati medicinali, ma non disciplinano la pubblicità dei servizi di vendita on line di medicinali. Occorre dunque verificare, in primo luogo, se l’attività di pubblicità, quale descritta al punto 48 della presente sentenza, rientri nell’ambito di applicazione della direttiva 2000/31, e ciò a seconda che tale attività venga effettuata mediante supporti fisici o elettronici. A tal riguardo, l’articolo 3, paragrafo 1, della direttiva 2000/31 prevede che ogni Stato membro provvede affinché i servizi della società dell’informazione forniti da un prestatore stabilito nel suo territorio rispettino le disposizioni nazionali vigenti in detto Stato membro relative all’«ambito regolamentato» di cui all’articolo 2, lettera h), di tale direttiva. Secondo quest’ultima disposizione, l’«ambito regolamentato» include soltanto le prescrizioni applicabili ai servizi che sono prestati per via elettronica e, in particolare, come risulta dal considerando 21 della medesima direttiva, i requisiti riguardanti la pubblicità on line. Orbene, la pubblicità di cui trattasi nel procedimento principale è effettuata in parte mediante supporti fisici. Ciò posto, si deve rilevare che una siffatta pubblicità mira, nel suo insieme, ed indipendentemente dal procedimento con cui viene concretamente effettuata, ad attirare potenziali consumatori verso il sito Internet di una farmacia e a promuovere la vendita dei suoi prodotti on line. Una simile pubblicità effettuata dal prestatore appare quindi come un elemento accessorio ed indissociabile dal suo servizio di vendita di medicinali on line dal quale essa trae tutto il suo significato economico. In tali circostanze, sarebbe artificioso considerare la parte della pubblicità effettuata on line come rientrante nell’«ambito regolamentato» ed escludere da tale ambito la parte della pubblicità realizzata mediante supporti fisici. Del resto, tale interpretazione è corroborata dall’articolo 2, lettera h), i), della direttiva 2000/31, ai sensi del quale l’«ambito regolamentato» riguarda prescrizioni connesse all’esercizio dell’attività di un servizio della società dell’informazione, quali le prescrizioni riguardanti, in particolare, il comportamento del prestatore, la qualità o i contenuti del servizio, «comprese le prescrizioni applicabili alla pubblicità». Da quanto precede risulta che, indipendentemente dal supporto fisico o elettronico mediante cui viene effettuata, un’attività pubblicitaria come quella di cui trattasi nel procedimento principale costituisce un elemento accessorio ed indissociabile dal servizio di vendita on line e, a tal titolo, rientra integralmente nell’«ambito regolamentato», ai sensi della direttiva 2000/31. In tali circostanze, si deve in secondo luogo ricordare che lo Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica non può, per quanto riguarda detta attività, in linea di principio, in forza dell’articolo 3, paragrafo 2, della direttiva 2000/31, limitare la libera circolazione dei servizi della società dell’informazione provenienti da un altro Stato membro. Nel caso di specie, un divieto come quello di cui trattasi nel procedimento principale, imposto da uno Stato membro, è idoneo a limitare la possibilità per una farmacia, stabilita in un altro Stato membro, di farsi conoscere presso potenziali clienti in tale primo Stato membro e di promuovere il servizio di vendita dei suoi prodotti on line da essa offerto a questi ultimi. Di conseguenza, si deve ritenere che un divieto così configurato comporti una restrizione alla libera prestazione dei servizi della società dell’informazione. Ciò posto, in terzo luogo, in forza dell’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), della direttiva 2000/31, gli Stati membri possono, per quanto concerne un determinato servizio della società dell’informazione, adottare provvedimenti in deroga al paragrafo 2, a condizione che essi siano: innanzitutto, necessari al fine di garantire l’ordine pubblico, la tutela della salute, la pubblica sicurezza o la tutela dei consumatori; inoltre, relativi a un servizio della società dell’informazione in concreto lesivo di tali obiettivi o che costituisca un rischio serio e grave di pregiudizio a tali obiettivi, e, infine, proporzionati ai predetti obiettivi. Per quanto concerne le condizioni di necessità e di proporzionalità, previste all’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), della direttiva 2000/31, occorre tener conto, come rilevato dall’avvocato generale al paragrafo 122 delle sue conclusioni, della giurisprudenza relativa agli articoli 34 e 56 TFUE, al fine di valutare la conformità al diritto dell’Unione della normativa nazionale di cui trattasi, in quanto tali condizioni si sovrappongono in larga parte a quelle che devono essere soddisfatte per il rispetto di qualsiasi ostacolo alle libertà fondamentali garantite da tali articoli del TFUE A tal riguardo, il governo francese fa valere che il divieto, per le farmacie che vendono medicinali on line senza prescrizione medica, di acquisire clienti con procedimenti e mezzi come quelli di cui trattasi nel procedimento principale, utilizzati massicciamente e in modo intensivo, è giustificato alla luce della tutela della dignità della professione di farmacista. Orbene, tenuto conto dell’importanza del rapporto di fiducia che deve prevalere tra un professionista sanitario ed il suo paziente, la tutela della dignità di una professione regolamentata, che si riflette anche nell’articolo 8, paragrafo 1, della direttiva 2000/31, può costituire un motivo imperativo di interesse generale, rientrante nella tutela della salute, idoneo a giustificare una restrizione alla libera prestazione dei servizi (v., in tal senso, sentenza del 4 maggio 2017, Vanderborght, C‑339/15 , EU:C:2017:335 , punti e ). A tal proposito, la Corte ha già dichiarato, in particolare, che l’utilizzo intensivo di pubblicità o la scelta di messaggi promozionali aggressivi possono nuocere alla tutela della salute e ledere la dignità di una professione sanitaria (v., per analogia, sentenza del 4 maggio 2017, Vanderborght, C‑339/15 , EU:C:2017:335 , punto ). Poiché, dunque, il divieto di cui trattasi nel procedimento principale persegue un obiettivo di tutela della salute, previsto all’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), della direttiva 2000/31, nonché, del resto, all’articolo 85 quater, paragrafo 2, della direttiva 2001/83, occorre di seguito valutare se tale divieto sia idoneo a garantire la realizzazione di tale obiettivo. Sotto tale profilo, una normativa che vieti al prestatore, come quello di cui trattasi nel procedimento principale, di effettuare una campagna di pubblicità massiccia ed intensiva, anche al di fuori della farmacia e mediante supporti fisici ed elettronici, appare idonea a conseguire l’obiettivo di tutela della dignità della professione di farmacista e, in ultima analisi, l’obiettivo di tutela della salute. Infatti, come sostiene giustamente il governo spagnolo, una prassi di questo tipo presenta un rischio di assimilazione dei medicinali a beni di consumo ordinario, come quelli interessati dall’asilage che viene utilizzato. Inoltre, la distribuzione su larga scala di volantini pubblicitari trasmette un’immagine commerciale e mercantile della professione di farmacista che può alterare la percezione della professione da parte del pubblico. Per quanto riguarda il carattere necessario di un divieto come quello di cui trattasi nel procedimento principale, occorre ricordare che la salute e la vita delle persone occupano una posizione preminente tra i beni e gli interessi protetti dal Trattato TFUE e che spetta agli Stati membri stabilire il livello al quale essi intendono garantire la tutela della salute ed il modo in cui tale livello deve essere raggiunto. Poiché detto livello può variare da uno Stato membro all’altro, si deve riconoscere agli Stati membri un margine di discrezionalità (sentenza del 18 settembre 2019, VIPA, C‑222/18 , EU:C:2019:751 , punto ). Ciò premesso, la Corte ha già dichiarato che, nonostante tale margine di discrezionalità, la restrizione risultante dall’applicazione di una normativa nazionale che vieti in modo generale e assoluto ogni forma di pubblicità utilizzata da operatori sanitari per promuovere le proprie prestazioni di cura eccede quanto necessario per tutelare la salute pubblica e la dignità di una professione regolamentata (v., in tal senso, sentenza del 4 maggio 2017, Vanderborght, C‑339/15 , EU:C:2017:335 , punti e ). In considerazione di tale giurisprudenza, spetta al giudice del rinvio verificare se il divieto di cui trattasi nel procedimento principale comporti l’impossibilità, per il prestatore di cui trattasi nel procedimento principale, di effettuare una qualsiasi pubblicità al di fuori della sua farmacia, a prescindere dal supporto o dall’entità di tale pubblicità. Se così fosse, tale divieto eccederebbe quanto necessario al fine di garantire la realizzazione degli obiettivi perseguiti. Dall’insieme delle considerazioni che precedono discende che, alla prima parte della questione sollevata, occorre rispondere dichiarando che la direttiva 2000/31 deve essere interpretata nel senso che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di acquisire clienti tramite determinate procedure e mezzi, in particolare quelli consistenti nella massiccia distribuzione di posta e di volantini pubblicitari al di fuori della loro farmacia, a condizione, tuttavia, che essa non comporti l’impossibilità, per il prestatore di cui trattasi nel procedimento principale, di effettuare una qualsiasi pubblicità al di fuori della sua farmacia, a prescindere dal supporto o dall’entità della stessa, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare. Sulla seconda parte della questione sollevata Con la seconda parte della sua questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se la direttiva 2000/31 debba essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di effettuare offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo. Nel caso di specie, un divieto come quello di cui trattasi nel procedimento principale, imposto da uno Stato membro, è idoneo a limitare la possibilità per una farmacia, stabilita in un altro Stato membro, di attirare persone interessate residenti nel primo Stato membro e di rendere più invitante il servizio di vendita on line ivi offerto da quest’ultima. Di conseguenza si deve ritenere che un divieto del genere comporti una restrizione alla libera prestazione dei servizi della società dell’informazione, ai sensi dell’articolo 3, paragrafo 2, della direttiva 2000/31. È pertanto necessario, conformemente all’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), di tale direttiva, esaminare se detto divieto persegua un obiettivo previsto da tale disposizione e se esso sia idoneo a garantire quest’ultimo senza eccedere quanto necessario per il suo conseguimento. Anzitutto, il governo francese afferma che il divieto di cui trattasi nel procedimento principale mira a prevenire il consumo eccessivo o inappropriato di medicinali. Su tale aspetto, dalla giurisprudenza risulta che un simile obiettivo contribuisce alla realizzazione di un livello elevato di tutela della salute (v., in tal senso, sentenza del 19 maggio 2009, Apothekerkammer des Saarlandes e a., C‑171/07 e C‑172/07 , EU:C:2009:316 , punti da a ). Inoltre, posto che offerte promozionali come quelle di cui trattasi nel procedimento principale sono atte ad incentivare gli interessati all’acquisto e, all’occorrenza, al consumo eccessivo di medicinali, occorre ritenere che il divieto di tali offerte sia idoneo a garantire l’obiettivo di tutela della salute. Infine, per quanto riguarda il carattere necessario di tale divieto, la A ritiene che quest’ultimo equivalga, di fatto, a considerare qualsiasi sconto di prezzo tale da incentivare l’abuso di medicinali, in quanto non fissa alcuna soglia a partire dalla quale un’offerta promozionale debba essere giudicata idonea a comportare un consumo eccessivo. Peraltro, il suddetto divieto riguarderebbe anche i prodotti parafarmaceutici. Sul punto, e nei limiti in cui la Corte non dispone di informazioni sufficienti riguardo all’eventuale esistenza di condizioni più precise che disciplinino l’applicazione del divieto delle offerte promozionali e, in particolare, riguardo alla questione se tale divieto riguardi la promozione dei soli medicinali oppure anche dei prodotti parafarmaceutici, spetterà al giudice del rinvio verificare come il divieto di cui trattasi sia concretamente applicato e se una siffatta applicazione ecceda, eventualmente, quanto necessario per tutelare la salute. Dalle considerazioni che precedono deriva che alla seconda parte della questione sollevata occorre rispondere dichiarando che la direttiva 2000/31 deve essere interpretata nel senso che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di effettuare offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo, a condizione, tuttavia, che un siffatto divieto sia sufficientemente circoscritto, ed in particolare rivolto ai soli medicinali e non a meri prodotti parafarmaceutici, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare. Sulla terza parte della questione sollevata Con la terza parte della sua questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se la direttiva 2000/31 debba essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che obbliga le farmacie che vendono questo tipo di medicinali ad inserire un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line. Nel caso di specie, la normativa nazionale di cui trattasi subordina la convalida del primo ordine di medicinali effettuato da un paziente sul sito Internet di una farmacia alla previa compilazione di un questionario sanitario on line. A tal riguardo, occorre rilevare che, ai sensi dell’articolo 2, lettera h), i), della direttiva 2000/31, l’«ambito regolamentato» comprende le prescrizioni concernenti l’esercizio dell’attività di un servizio della società dell’informazione, quali in particolare le prescrizioni riguardanti i contenuti del servizio, incluse quelle applicabili ai contratti. Dato che il provvedimento di cui trattasi nel procedimento principale disciplina le condizioni alle quali il contratto di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica può essere concluso nonché il modo in cui l’attività di vendita e di consulenza del farmacista deve essere esercitata on line, esso deve ritenersi incluso nell’«ambito regolamentato» ai sensi della direttiva 2000/31. Pertanto, trova applicazione l’articolo 3, paragrafo 2, della direttiva 2000/31, in forza del quale lo Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non può, in linea di principio, limitare la libera circolazione dei servizi della società dell’informazione provenienti da un altro Stato membro. Ebbene, un provvedimento come quello di cui trattasi nel procedimento principale è manifestamente idoneo a produrre un effetto dissuasivo su pazienti che intendano acquistare medicinali on line e, di conseguenza, costituisce una restrizione di questo tipo. È pertanto necessario esaminare, alla luce dell’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), di tale direttiva, se un provvedimento di questo tipo persegua un obiettivo previsto da tale disposizione e se esso sia idoneo a garantire quest’ultimo senza eccedere quanto necessario per il suo conseguimento. Anzitutto, al fine di giustificare tale provvedimento, il governo francese invoca l’obiettivo di assicurare una consulenza personalizzata al paziente, così da proteggerlo contro un uso inappropriato di medicinali. A tal riguardo, occorre rilevare che la Corte ha già riconosciuto che un simile obiettivo, attinente alla tutela della salute, è legittimo (v., in tal senso, sentenza dell’11 dicembre 2003, Deutscher Apothekerverband, C‑322/01 , EU:C:2003:664 , punto ). Indubbiamente, il consumo di medicinali non soggetti a prescrizione medica non presenta, in linea di principio, rischi analoghi a quelli dei medicinali soggetti a prescrizione medica (v., in tal senso, sentenza dell’11 giugno 2020, ratiopharm, C‑786/18 , EU:C:2020:459 , punto ). Tuttavia, non si può escludere che taluni rischi si ricolleghino anche all’uso di medicinali non soggetti a prescrizione medica. Il provvedimento di cui trattasi nel procedimento principale persegue quindi un obiettivo di tutela della salute, ai sensi dell’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), della direttiva 2000/31. Il governo francese fa valere che un questionario medico, come quello di cui trattasi nella causa principale, è necessario nella misura in cui il farmacista interessato non riceve il paziente in seno alla sua farmacia e non può dunque discutere direttamente con lui. Non potrebbe, quindi, fornirgli una consulenza di propria iniziativa. In tali circostanze, si dovrebbe ritenere che detto questionario gli consenta di conoscere meglio il paziente interessato e, individuando eventuali controindicazioni, di garantirgli la distribuzione di medicinali più appropriata. Considerazioni di questo tipo permettono in effetti di affermare che il provvedimento oggetto del procedimento principale è idoneo a tutelare la salute del paziente. Per quanto riguarda, infine, il carattere necessario di un simile provvedimento, la A fa valere che il decreto relativo alle buone pratiche di distribuzione dei medicinali garantirebbe già ai pazienti la possibilità di beneficiare di una consulenza personalizzata, imponendo alle farmacie on line di rendere possibile per questi ultimi uno scambio interattivo a distanza con un farmacista. La A osserva, peraltro, che i quantitativi di medicinali ordinati da un interessato tramite il suo sito Internet sono controllati caso per caso, sulla base di diversi parametri, tra i quali lo storico degli ordini effettuati dall’interessato. Tali verifiche sarebbero sufficienti per prevenire il rischio di un uso inappropriato di medicinali. Di conseguenza, il provvedimento oggetto del procedimento principale eccederebbe quanto necessario. Tuttavia, la Corte ha già ritenuto che la moltiplicazione degli elementi interattivi esistenti in Internet che devono essere utilizzati dal cliente prima di poter procedere ad un acquisto di medicinali costituisce una misura accettabile, meno lesiva della libertà di circolazione delle merci rispetto a un divieto di vendita on line di medicinali, che permette di raggiungere altrettanto efficacemente l’obiettivo di ridurre il rischio di un uso inappropriato dei medicinali acquistati on line (v., in tal senso, sentenza dell’11 dicembre 2003, Deutscher Apothekerverband, C‑322/01 , EU:C:2003:664 , punti da a ). Alla luce di tale giurisprudenza nonché del margine di discrezionalità riconosciuto agli Stati membri e ricordato al punto 71 della presente sentenza, una normativa nazionale come quella di cui trattasi nel procedimento principale non sembra eccedere quanto necessario per garantire la realizzazione dell’obiettivo perseguito. Inoltre, come rilevato dall’avvocato generale al paragrafo 148 delle sue conclusioni, la facoltà per il paziente di consultare un farmacista prima di effettuare un ordine, anche se accompagnata da un controllo delle quantità acquistate dall’interessato, non costituisce un mezzo efficace come un controllo effettuato attraverso la previa raccolta di informazioni fornite dal paziente. Ne consegue che alla terza parte della questione sollevata occorre rispondere dichiarando che la direttiva 2000/31 deve essere interpretata nel senso che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che obbliga le farmacie che vendono questo tipo di medicinali ad inserire un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line. Sulla quarta parte della questione sollevata Con la quarta parte della sua questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se la direttiva 2000/31 debba essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie che vendono questo tipo di medicinali di ricorrere all’indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi. Una normativa siffatta è idonea a limitare il ventaglio delle possibilità per una farmacia di farsi conoscere presso i potenziali clienti residenti in un altro Stato membro e di promuovere il servizio di vendita on line che essa offre a questi ultimi. In tali circostanze, si deve ritenere che detta normativa comporti una restrizione alla libera prestazione dei servizi della società dell’informazione che deroga al divieto generale derivante dall’articolo 3, paragrafo 2, della direttiva 2000/31. È pertanto necessario esaminare, alla luce dell’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), di tale direttiva, se il divieto oggetto del procedimento principale persegua un obiettivo previsto da tale disposizione e se esso sia idoneo a garantire tale obiettivo senza eccedere quanto necessario per il suo conseguimento. Come ha indicato all’udienza dinanzi alla Corte, il governo francese sembra giustificare il divieto di indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi con il rischio di un’incidenza di quest’ultimo sulla ripartizione equilibrata delle farmacie su tutto il territorio nazionale, dato che una siffatta indicizzazione è idonea a concentrare la commercializzazione dei medicinali nelle mani delle farmacie di grandi dimensioni. A tal riguardo, la Corte ha già riconosciuto che l’obiettivo di garantire alla popolazione un approvvigionamento di medicinali stabile e di qualità sul territorio nazionale è idoneo a giustificare una restrizione agli scambi tra gli Stati membri, in quanto esso contribuisce alla tutela della salute e della vita delle persone (v., in tal senso, sentenza del 18 settembre 2019, VIPA, C‑222/18 , EU:C:2019:751 , punto e giurisprudenza ivi citata). Poiché il divieto di cui trattasi nel procedimento principale persegue dunque l’obiettivo di tutela della salute di cui all’articolo 3, paragrafo 4, lettera a), della direttiva 2000/31, occorre valutare se esso sia idoneo a garantire la realizzazione di tale obiettivo e se esso non ecceda quanto necessario a tal fine. La Corte ha già giudicato che, qualora sussistano incertezze in merito all’esistenza o alla portata di rischi per la salute delle persone, lo Stato membro interessato deve poter adottare misure di protezione senza dover attendere che l’esistenza di tali rischi sia pienamente dimostrata. Inoltre, lo Stato membro interessato può adottare le misure che riducono, per quanto possibile, un rischio per la salute, ivi compreso il rischio per l’approvvigionamento di medicinali sicuro e di qualità alla popolazione (sentenza del 18 settembre 2019, VIPA, C‑222/18 , EU:C:2019:751 , punto e giurisprudenza ivi citata). Ciò premesso, spetta in particolare agli Stati membri, in relazione a ciascun caso specifico, apportare le prove dell’idoneità e della necessità del provvedimento che deroga ad una libertà fondamentale da essi adottato (v., in tal senso, sentenza del 18 settembre 2019, VIPA, C‑222/18 , EU:C:2019:751 , punti e nonché giurisprudenza ivi citata). Ebbene, si deve rilevare che il governo francese non ha suffragato la sua affermazione generale, menzionata al punto 107 della presente sentenza, attraverso alcun elemento di prova particolare. Una simile affermazione non può, pertanto, soddisfare il requisito della prova specificato al punto precedente. Di conseguenza, spetterà al giudice del rinvio esaminare in modo obiettivo se gli elementi di prova che dovessero essere forniti dallo Stato membro interessato consentano di ritenere ragionevolmente che gli strumenti prescelti siano idonei a realizzare gli obiettivi perseguiti, nonché se sia possibile conseguire questi ultimi attraverso misure meno restrittive (v., per analogia, sentenza del 18 settembre 2019, VIPA, C‑222/18 , EU:C:2019:751 , punto e giurisprudenza ivi citata). Ne consegue che alla quarta parte della questione sollevata occorre rispondere dichiarando che la direttiva 2000/31 deve essere interpretata nel senso che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie che vendono questo tipo di medicinali di ricorrere all’indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi, a meno che sia debitamente dimostrato dinanzi al giudice del rinvio che una siffatta normativa è idonea a garantire la realizzazione di un obiettivo di tutela della salute e che essa non eccede quanto necessario al conseguimento di detto obiettivo. Alla luce di tutte le considerazioni che precedono, alla questione sollevata occorre rispondere dichiarando che il regolamento n. 2000/31 dev’essere interpretato nel senso: – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di acquisire clienti tramite determinate procedure e mezzi, in particolare quelli consistenti nella massiccia distribuzione di posta e di volantini pubblicitari al di fuori della loro farmacia, a condizione che essa non comporti l’impossibilità, per il prestatore interessato, di effettuare una qualsiasi pubblicità al di fuori della sua farmacia, a prescindere dal supporto o dall’entità della stessa, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare; – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di effettuare offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo, a condizione, tuttavia, che un siffatto divieto sia sufficientemente circoscritto, ed in particolare rivolto ai soli medicinali e non a meri prodotti parafarmaceutici, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare; – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che obbliga le farmacie che vendono questo tipo di medicinali ad inserire un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line; – che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie che vendono questo tipo di medicinali di ricorrere all’indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi, a meno che sia debitamente dimostrato dinanzi al giudice del rinvio che una siffatta normativa è idonea a garantire la realizzazione di un obiettivo di tutela della salute e che essa non eccede quanto necessario al conseguimento di detto obiettivo. Sulle spese Nei confronti delle parti nel procedimento principale la presente causa costituisce un incidente sollevato dinanzi al giudice nazionale, cui spetta quindi statuire sulle spese. Le spese sostenute da altri soggetti per presentare osservazioni alla Corte non possono dar luogo a rifusione. Per questi motivi, la Corte (Terza Sezione) dichiara: La direttiva 2000/31/CE del Parlamento europeo e del Consiglio, dell’8 giugno 2000, relativa a taluni aspetti giuridici dei servizi della società dell’informazione, in particolare il commercio elettronico, nel mercato interno («direttiva sul commercio elettronico»), deve essere interpretata nel senso: – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di acquisire clienti tramite determinate procedure e mezzi, in particolare quelli consistenti nella massiccia distribuzione di posta e di volantini pubblicitari al di fuori della loro farmacia, a condizione che essa non comporti l’impossibilità, per il prestatore interessato, di effettuare una qualsiasi pubblicità al di fuori della sua farmacia, a prescindere dal supporto o dall’entità della stessa, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare; – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica applichi, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie di effettuare offerte promozionali consistenti in uno sconto sul prezzo totale dell’ordine di medicinali una volta superato un determinato importo, a condizione, tuttavia, che un siffatto divieto sia sufficientemente circoscritto, ed in particolare rivolto ai soli medicinali e non a meri prodotti parafarmaceutici, circostanza che spetta al giudice del rinvio verificare; – che essa non osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che obbliga le farmacie che vendono questo tipo di medicinali ad inserire un questionario sanitario nella procedura di ordine di medicinali on line; – che essa osta all’applicazione, da parte dello Stato membro di destinazione di un servizio di vendita on line di medicinali non soggetti a prescrizione medica, al prestatore di tale servizio stabilito in un altro Stato membro, di una normativa nazionale che vieta alle farmacie che vendono questo tipo di medicinali di ricorrere all’indicizzazione a pagamento su motori di ricerca e su siti di comparazione dei prezzi, a meno che sia debitamente dimostrato dinanzi al giudice del rinvio che una siffatta normativa è idonea a garantire la realizzazione di un obiettivo di tutela della salute e che essa non eccede quanto necessario al conseguimento di detto obiettivo. Firme ( *1 ) Lingua processuale: il francese.

62007FJ0010

en

1. Officials – Social security – Sickness insurance – Serious illness – Refusal to recognise – Judicial review – Limit (Staff Regulations, Art. 72(1)) 2. Officials – Social security – Sickness insurance – Medical expenses – Repayment – Refusal – Treatments considered inefficacious and unnecessary – Judicial review – Limits (Staff Regulations, Art. 72(1); Rules on Sickness Insurance, Art. 20(3) and (4)) 1. The remedies provided for by the Staff Regulations may not generally be employed in order to challenge medical appraisals properly so-called, which must be regarded as definitive provided that the conditions in which they are made are not irregular. The Tribunal is under no burden to examine whether the way in which a medical assessment was carried out complies with the best medical practice, or whether it is the best way to ascertain the state of health of the official concerned, or whether a doctor’s diagnosis of an official’s mental health is justified. Without questioning the medical appraisals, it is, however, the Tribunal’s responsibility to consider whether the appointing authority, in refusing to recognise the official’s illness as serious, has properly assessed the facts and applied the relevant legal provisions correctly. It is therefore for the Tribunal, as part of the limited judicial review it is called upon to perform in medical matters, to consider whether, in refusing to classify an illness as serious, the competent authority has actually taken into account the criteria which determine such a classification, and has not committed a manifest error in inferring from the medical findings communicated to it, on which the Tribunal may not adjudicate unless the administration has misinterpreted their significance, that those criteria were not all met. (see paras 39-41) See: 2/87 Biedermann v Court of Auditors [1988] ECR 143, para. 8 T‑33/89 and T‑74/89 Blackman v Parliament [1993] ECR II‑249, para. 44; T-199/01 G v Commission [2002] ECR-SC I‑A‑217 and II‑1085, para. 59; T-191/01 Hecq v Commission [2004] ECR-SC I‑A‑147 and II‑659, para. 63 F-39/05 Beau v Commission [2006] ECR-SC I-A-1-51 and II-A-1-175, para. 74; F-17/05 De Brito Sequeira Carvalho v Commission [2006] ECR-SC I-A-1-149 and II-A-1-577, para. 85 2. Members of the joint sickness insurance scheme (JSIS) are not automatically entitled to repayment of all their medical expenses. For the purpose of safeguarding the financial equilibrium of the JSIS, the institutions have laid down, in the Rules on Sickness Insurance for Officials of the Communities, rules for situations where the repayment of certain categories of medical expenses may be refused, or specific conditions for entitlement to the repayment of certain services. Thus Article 20(3) of the Rules on Sickness Insurance provides that expenses relating to treatments regarded as inefficacious or unnecessary by the settlements office, after consultation of its medical officer, will not be reimbursed. Likewise, under Article 20(4) of those Rules, the reimbursement of services not provided for in the general implementing provisions is merely optional for the JSIS and is, in any event, limited to 80%, again after consultation of the settlements office’s medical officer. Consequently, even though a JSIS member may reasonably take the view that his medical expenses will generally be reimbursed within the limits laid down in Article 72(1) of the Staff Regulations, reimbursement of certain expenses may lawfully be refused by the office responsible for settling claims if, after consulting the medical officer and, if appropriate, the Medical Council, it considers that those expenses relate to a treatment or services whose scientific validity is not proven. It is entirely justified that the cost of treatments or services whose therapeutic value or reliability as a diagnostic means is scientifically disputed should not be reimbursed by the JSIS, which is financed by its members and the institutions. It was in order to avoid endless or inextricable expert debate that the JSIS medical authorities – the medical officers and the Medical Council – were given the task of conducting appraisals in this context, their decisions being taken on the basis of the scientific literature, if necessary after consulting specialists or experts in the medical field in question. In such a context, where a member cannot claim to be entitled to reimbursement of the expenses he submits to the JSIS, and given the limited scope of the Community judicature’s review of purely medical appraisals, a refusal to reimburse on the ground that a treatment or service is not scientifically valid may not reasonably be contested before the Tribunal unless the member can prove a manifest error vitiating that reason. A refusal to reimburse analysis costs is vitiated by such an error where no diagnostic method other than those analyses can claim greater validity and where the resulting diagnosis has been accepted by the appointing authority. (see paras 62-76)

62014CJ0061

et

Eelotsusetaotlus puudutab küsimust, kuidas tõlgendada nõukogu 21. detsembri 1989. aasta direktiivi 89/665/EMÜ riiklike tarne‑ ja ehitustöölepingute sõlmimise läbivaatamise korra kohaldamisega seotud õigus‑ ja haldusnormide kooskõlastamise kohta ( EÜT L 395, lk 33 ; ELT eriväljaanne 06/01, lk 246), muudetud Euroopa Parlamendi ja nõukogu 11. detsembri 2007. aasta direktiiviga 2007/66/EÜ ( ELT L 335, lk 31 , edaspidi „direktiiv 89/665”), artiklit 1. Taotlus on esitatud vaidluses, mille pooled on ühelt poolt Orizzonte Salute – Studio Infermieristico Associato (edaspidi „Orizzonte Salute”) ning teiselt poolt Azienda Pubblica di Servizi alla persona San Valentino – Città di Levico Terme (Levico Terme linna avalik‑õiguslik hooldekeskus „San Valentino”, edaspidi „Azienda”), Ministro della Giustizia (justiitsministeerium), Ministero dell’Economia e delle Finanze (majandus‑ ja rahandusministeerium), Presidenza del Consiglio dei Ministri (riigikantselei) ja Segretario Generale del Tribunale regionale di giustizia amministrativa di Trento (Trento maakonna halduskohtu peasekretär), ning mis puudutab meditsiiniõe teenuste hankelepingu pikendamist, hiljem väljakuulutatud hankemenetlust ja riigihangetega seotud haldusasjades kaebuse esitamisel makstavat kohtulõivu. Õiguslik raamistik Liidu õigus Direktiivi 89/665 põhjenduses 3 on öeldud, et riigihangete avamine [liidu] konkurentsile teeb vajalikuks oluliselt suurema läbipaistvuse ja mittediskrimineerimise tagamise ning selle tuntava mõju saavutamiseks tuleb riigihankeid käsitleva [liidu] õiguse või seda rakendavate siseriiklike õigusnormide rikkumise puhuks sätestada tõhusad ja kiired abinõud. Selle direktiivi artikkel 1 „Läbivaatamise korra reguleerimisala ja kättesaadavus” sätestab: „1.   Käesolevat direktiivi kohaldatakse Euroopa Parlamendi ja nõukogu 31. märtsi 2004. aasta direktiivis 2004/18/EÜ (ehitustööde riigihankelepingute, asjade riigihankelepingute ja teenuste riigihankelepingute sõlmimise korra kooskõlastamise kohta) [ ELT L 134, lk 114 ] osutatud lepingute suhtes, välja arvatud juhul, kui selliste lepingute kohta kehtib erand vastavalt kõnealuse direktiivi artiklitele 10–18. Lepingud kõnealuse direktiivi mõistes hõlmavad riigihankelepinguid, raamlepinguid, riiklike ehitustööde kontsessioone ja dünaamilisi ostusüsteeme. Liikmesriigid võtavad seoses direktiivi 2004/18/EÜ reguleerimisalasse kuuluvate lepingutega vajalikud meetmed, tagamaks et tellijate otsuseid saaks läbi vaadata tõhusalt ning eelkõige võimalikult kiiresti kooskõlas käesoleva direktiivi artiklitega 2–2f, kui põhjenduseks on kõnealuste otsuste vastuolu riigihankeid käsitlevate [liidu] õigusaktide või seda õigust rakendavate siseriiklike eeskirjadega. 2.   Liikmesriigid tagavad, et seoses riigihankelepingute sõlmimise korraga kahjunõude esitanud ettevõtjate vahel ei ole mingit diskrimineerimist seetõttu, et käesolevas direktiivis tehakse vahet [liidu] õigusakte rakendavate siseriiklike eeskirjade ja muude siseriiklike eeskirjade vahel. 3.   Liikmesriigid tagavad, et läbivaatamise kord koos üksikasjalike eeskirjadega, mida nad võivad kehtestada, oleks kättesaadav mis tahes isikutele, kellel on või on olnud huvi konkreetse lepingu vastu või kes on väidetava rikkumise tõttu kahju kannatanud või võivad kahju kannatada.” […]” Direktiivi 2004/18 artiklis 7 „Riigihankelepingute piirmäärad” on kehtestatud eeldatava maksumuse piirmäärad, millest alates tuleb korraldada riigihange vastavalt direktiivi sätetele. Neid piirmäärasid muudetakse regulaarselt Euroopa Komisjoni määrustega ja kohandatakse vastavalt majanduse olukorrale. Põhikohtuasja asjaolude asetleidmise ajal oli muude hankijate kui keskvõimu organite sõlmitavate teenuste riigihankelepingute sõlmimise kohustuse tekkeks komisjoni 30. novembri 2009. aasta määrusega (EÜ) nr 1177/2009, millega muudetakse Euroopa Parlamendi ja nõukogu direktiive 2004/17/EÜ, 2004/18/EÜ ja 2009/81/EÜ seoses riigihankemenetluste suhtes kohaldatavate piirmääradega ( ELT L 314, lk 64 ), kehtestatud piirmäär 193000 eurot. Itaalia õigus Vabariigi presidendi 30. mai 2002. aasta dekreedi nr 115, mida on muudetud 24. detsembri 2012. aasta seadusega nr 228 (edaspidi „dekreet”), artikli 13 lõikes 1 on kehtestatud kohtutoimingute lõivustamise süsteem, mis põhineb üldisel riigilõivul, mis määratakse kindlaks proportsionaalselt kohtuvaidluse eseme väärtusega. Erinevalt tsiviilkohtumenetluse kohta sätestatust on dekreedi artikli 13 lõikes 6 bis kehtestatud halduskohtumenetluses üldise riigilõivu määr, mis ei ole seotud kohtuvaidluse eseme väärtusega. Artikli 13 lõike 6 bis kohaselt makstakse maakonna halduskohtule ja Consiglio di Statole (riiginõukogu) esitatud kaebuste puhul tavaliselt üldist riigilõivu 650 eurot. Samas sättes on aga eri valdkondade kohta ette nähtud erinevad lõivumäärad, mida võidakse suurendada või vähendada. Vastavalt dekreedi artikli 13 lõike 6 bis punktile d on riigihangete asjades riigilõiv: — 2000 eurot, kui lepingu maksumus on kuni 200000 eurot; — 4000 eurot, kui kohtuvaidluse eseme väärtus jääb 200000 ja 1000000 euro vahele, — 6000 eurot, kui kohtuvaidluse eseme väärtus on üle 1000000 euro. Dekreedi artikli 13 lõike 1 bis järgi on need summad riigihangete asjade apellatsioonimenetluses 50% suuremad. Dekreedi artikli 13 lõikes 1 quater on sätestatud, et kui apellatsioonkaebus või siis vastuapellatsioonkaebus jäetakse tervikuna rahuldamata, tunnistatakse vastuvõetamatuks või jäetakse läbi vaatamata, on esitaja pool kohustatud maksma täiendavalt üldist riigilõivu, mis on sama suur kui apellatsioonkaebuse või vastuapellatsioonkaebuse eest makstud summa. Eelotsusetaotlusest nähtub, et vastavalt kohaldatavatele õigusnormidele tuleb üldist riigilõivu maksta mitte ainult menetlust algatava kaebuse esitamisel, vaid ka vastukaebuse esitamisel ning kaebuse uute nõuetega täiendamisel. Dekreedi artikli 14 lõikest 3 tuleneb, et kohtuvaidluse eseme väärtuseks ei ole kasumimarginaal, mis võidakse hankelepingu täitmise korral saada, nagu hankijad on kindlaks määranud, vaid hanke eeldatav maksumus. Põhikohtuasi ja eelotsuse küsimus Orizzonte Salute on ühing, kes tegeleb meditsiiniõe teenuste osutamisega avalik‑õiguslikele ja eraõiguslikele isikutele. Ta vaidlustas eelotsusetaotluse esitanud kohtus oma kaebusega, mida ta mitu korda uute väidetega täiendas, Azienda poolt meditsiiniõe teenuste haldamiseks Associazione infermieristica D & F Care’iga järjestikku sõlmitud hankelepingud ning muud Azienda otsused. Nimetatud teenuse haldamise hankimiseks pikendati kõigepealt Associazione infermieristica D & F Care’iga varasemaks perioodiks sõlmitud lepingut ja seejärel kutsuti hankemenetluses pakkumusi esitama üksnes teatud ühinguid, mille oli akrediteerinud Infermieri Professionali Assistenti Sanitari Vigilatrici d’Infanzia (IPASVI) (imikute eest hoolitsemisele spetsialiseerunud meditsiiniõdede kutseühing), kuhu Orizzonte Salute ei kuulunud. Orizzonte Salute maksis halduskohtumenetluse alustamise eest üldist riigilõivu 650 eurot. Segretario Generale del Tribunale regionale di giustizia amministrativa di Trento palus 5. juuni 2013. aasta otsuses Orizzonte Salutel teha täiendava makse, kuna viimase esitatud täiendavate väidete tõttu puudutas vaidlus nüüd hankemenetlust ja seega tuli seda liiki vaidluse eest maksta üldist riigilõivu, mis oli 2000 eurot. Orizzonte Salute vaidlustas selle otsuse 2. juulil 2013 uue kaebusega, milles ta tugines dekreedi artikli 13 lõike 6 bis rikkumisele ja lisaks selle sätte vastuolule põhiseadusega. Riigi ametiasutused pöördusid selle kaebuse peale kohtusse, väites, et Tribunale regionale di giustizia amministrativa di Trentol puudub pädevus, kuna üldine riigilõiv on rahaline kohustis, mille vaidlustamine kuulub maksuvaidlusi lahendava kohtu pädevusse. Nad väitsid ka, et asjaomane kaebus ei ole põhjendatud. Eelotsusetaotluse esitanud kohus, kes möönab, et üldisel riigilõivul on maksu tunnused, märgib, et tema menetluses olevas asjas on tegemist kohtu Segretario Generale antud aktiga, mis on olemuselt haldusotsus. Seega peab tema hinnangul 5. juuni 2013. aasta otsust kontrollima halduskohus. Lisaks leiab eelotsusetaotluse esitanud kohus, et Orizzonte Salutel on suurendatud riigilõivu maksmise nõude tühistamiseks huvi. Kõnealune kohus meenutab, et erinevalt tsiviilkohtumenetluse kohta sätestatust ei ole üldine riigilõiv halduskohtumenetluses seotud kohtuvaidluse eseme väärtusega ning haldusõiguse erivaldkondades on kehtestatud konkreetsed määrad. Eelotsusetaotluse esitanud kohus märgib, et riigihankemenetlusega seotud asjades makstav üldine riigilõiv on oluliselt suurem kui tavalises halduskohtumenetluses makstav lõiv. Ta leiab, et kaebuste lõivustamine halduskohtus võib eelkõige hankemenetlusega seotud asjades heidutada ettevõtjaid esitamast kohtule kaebust ja põhjustab seega liidu õiguskorra kriteeriumidele ja põhimõtetele vastavusega seotud probleeme. Ta oletab, et ettevõtja saadav kasu on reeglina umbes 10% lepingusummast, ning on seisukohal, et saadavast kasust suurema üldise riigilõivu ettemaksu tõttu võivad õigussubjektid olla sunnitud teatavatest menetluslikest vahenditest loobuma. Niisiis leiab eelotsusetaotluse esitanud kohus, et põhikohtuasjas kõne all olevad siseriiklikud õigusnormid piiravad kohtusse pöördumise õigust, kitsendavad kohtuliku kontrolli tõhusust, diskrimineerivad halvas finantsseisus olevaid ettevõtjaid võrreldes heas finantsseisus olevate ettevõtjatega ning seavad nad ebasoodsamasse olukorda võrreldes nende ettevõtjatega, kes pöörduvad oma tegevuse raames tsiviil‑ või kaubanduskohtusse. Eelotsusetaotluse esitanud kohus on arvamusel, et kulud, mida riik riigihangetega seotud haldusasjades õigusemõistmiseks kannab, ei ole oluliselt erinevad, eraldiseisvad või suuremad võrreldes muude vaidluse liikidega seotud kuludega. Eelotsusetaotluse esitanud kohus viitab doktriinile, mille kohaselt oli siseriikliku seadusandja kindel soov vähendada lahendamata kohtuasjade hulka ning lihtsustada hanke korras ehitustööde teostamist ning asjade ja teenuste ostmist. Ta märgib siinjuures, et riigihankeid puudutavate vaidluste arv vähenes märgatavalt alates 2012. aastast. Ta täpsustab, et riigihanke üldine maksumus ületab direktiivis 2004/18 sätestatud piirmäära. Ta leiab seega, et põhikohtuasjas on kohaldatavad direktiivi 89/665 artiklis 1 toodud tõhususe, kiiruse, diskrimineerimise keelu ja kättesaadavuse põhimõtted. Tema seisukoha järgi on kõnealused siseriiklikud õigusnormid vastuolus nii nende põhimõtetega kui ka õigusega tõhusale õiguskaitsevahendile, mida on kinnitatud Euroopa Liidu põhiõiguste harta (edaspidi „harta”) artiklis 47. Neil asjaoludel otsustas Tribunale regionale di giustizia amministrativa di Trento menetluse peatada ja esitada Euroopa Kohtule järgmise eelotsuse küsimuse: „Kas […] direktiivis 89/665 […] kehtestatud põhimõtetega on vastuolus […] siseriiklikud õigusnormid […], mis nõuavad riigihangetega seotud asjades halduskohtusse pöördumisel väga suure riigilõivu tasumist?” Põhikohtuasjas menetlusse astujate poolt Euroopa Kohtule esitatud kirjalike seisukohtade vastuvõetavus Orizzonte Salute nõuete toetuseks astusid menetlusse ja esitasid Euroopa Kohtule kirjalikud seisukohad Coordinamento delle associazioni e dei comitati di tutela dell’ambiente e dei diritti degli utenti e dei consumatori (Codacons) (keskkonnakaitse ning kasutajate ja tarbijate õiguste kaitse ühingute ja komiteede liit), Camera Amministrativa Romana (Rooma haldusõiguse koda), Associazione dei Consumatori Cittadini Europei (Euroopa tarbijate ühendus), Ordine degli Avvocati di Roma (Rooma advokatuur), Associazione dei giovani amministrativisti (noorte haldusõiguse asjatundjate ühendus) ja Società italiana degli avvocati amministrativisti (Itaalia haldusõiguse juristide ühing) (edaspidi koos „põhikohtuasjas menetlusse astujad”). Itaalia valitsus väidab, et pärast eelotsusetaotluse esitamist ja põhikohtuasjas menetluse peatamist menetlusse astunud isikute kirjalikud seisukohad ei ole vastuvõetavad. Vastuvõetamatus tuleneb Euroopa Liidu Kohtu põhikirja artiklist 23 ning siseriiklikul kohtul ei ole pärast menetluse peatamist õigust hinnata eelotsusetaotluse järgselt menetlusse astumise vastuvõetavust. Itaalia valitsus leiab, et toimikust tuleb kõrvaldada füüsiliste ja juriidiliste isikute kirjalikud seisukohad, mis ei olnud esitatud eelotsusetaotluse esitamise kuupäeval, et menetlus ei muutuks actio popularis ’eks. Selles osas tuleb meenutada, et eelotsusemenetluses osalemisega seoses on vastavalt Euroopa Kohtu kodukorra artikli 96 lõikele 1 ja Euroopa Kohtu põhikirja artiklile 23 nende sätete koostoimes lubatud Euroopa Kohtule seisukohti esitada põhikohtuasja pooltel, liikmesriikidel, komisjonil ning vajaduse korral institutsioonil, organil või asutusel, kes on vastu võtnud õigusakti, mille kehtivus või tõlgendus on vaidlustatud, Euroopa Majanduspiirkonna lepingu osalisriikidel, kes ei ole liikmesriigid, EFTA järelevalveametil ja asjassepuutuvatel kolmandatel riikidel. Kuna neis sätetes esitatud loetelu on ammendav, ei saa seda õigust laiendada füüsilistele ja juriidilistele isikutele, keda ei ole konkreetselt nimetatud. Põhikohtuasja pooled on kodukorra artikli 97 lõike 1 kohaselt need, kelle on sellisena määratlenud eelotsusetaotluse esitanud kohus vastavalt siseriiklikele menetlusnormidele. Järelikult on eelotsustetaotluse esitanud kohtu ülesanne teha vastavalt siseriiklikele menetlusnormidele kindlaks tema menetluses oleva põhikohtuasja pooled. Euroopa Kohtu ülesanne ei ole kontrollida, kas eelotsusetaotluse esitanud kohtu otsus, milles antakse luba selles kohtus menetlusse astumiseks, on tehtud neid norme järgides. Euroopa Kohus peab sellest otsusest kinni pidama, kuni seda ei ole siseriiklikus õiguses ette nähtud õiguskaitsevahendite raames tühistatud (vt analoogia alusel kohtuotsused Radlberger Getränkegesellschaft ja S. Spitz, C‑309/02 , EU:C:2004:799 , punkt , ning Burtscher, C‑213/04 , EU:C:2005:731 , punkt ). Käesoleval juhul ei ole siiski väidetud, et põhikohtuasjas menetlusse astujatele loa andmise otsus ei olnud eelotsusetaotluse esitanud kohtu menetluses kohaldatavate normidega vastuolus või et see otsus oleks edasi kaevatud. Isikut ei saa pidada põhikohtuasja pooleks Euroopa Kohtu kodukorra artikli 96 lõike 1 ja Euroopa Kohtu põhikirja artikli 23 tähenduses nende sätete koostoimes ja tal ei lubata astuda Euroopa Kohtu menetlusse, mis on sätestatud ELTL artiklis 267, kui see isik esitab siseriiklikule kohtule menetlusse astumise avalduse mitte selleks, et siseriiklikust kohtumenetlusest aktiivselt osa võtta, vaid üksnes selleks, et osaleda menetluses Euroopa Kohtus (vt selle kohta kohtumäärus Football Association Premier League jt, C‑403/08 ja C‑429/08 , EU:C:2009:789 , punkt ). Tuleb siiski tõdeda, et toimikus ei viita miski sellele, et põhikohtuasjas menetlusse astujad ei oleks soovinud võtta aktiivselt osa menetlusest eelotsusetaotluse esitanud kohtus või oleksid tahtnud esitada oma seisukohti üksnes menetluses Euroopa Kohtus. Kõigele lisaks ei ole korrakohase õigusmõistmise põhimõttega ja eelotsuseasjade mõistliku aja jooksul läbivaatamise nõudega kooskõlas see, kui hilisemate menetlusse astumise lubamiste ja menetlusse astujate kirjalike seisukohtade esitamiseks Euroopa Kohtu põhikirja artikli 23 teises lõigus ette nähtud kahekuulise tähtaja tõttu ei saa kirjalikku menetlust Euroopa Kohtus lõpetada või menetlus tuleb uuesti algatada. Neil asjaoludel on Euroopa Kohtu kodukorra artikli 97 lõikes 2 sätestatud, et kui eelotsusetaotluse esitanud kohus teatab Euroopa Kohtule ajal, mil asi on juba Euroopa Kohtu menetluses, et ta on lubanud põhikohtuasja menetluses osaleda uuel poolel, peab see pool nõustuma menetlusega selles staadiumis, milles see on nimetatud teatamise hetkel. Seega võib Euroopa Kohus pidada vajalikuks anda isikule, kellel on lubatud põhikohtuasjas menetlusse astuda, kirjalike seisukohtade esitamiseks üksnes kahekuulise tähtaja, mis on Euroopa Kohtu põhikirja artikli 23 kohaselt kirjalike seisukohtade esitamiseks ette nähtud asjassepuutuvatele pooltele, kellele eelotsusetaotlusest algselt teatati. Tuleb tõdeda, et käesolevas menetluses ei ohustanud nende isikute kirjalike seisukohtade esitamine, kellele eelotsusetaotluse esitanud kohus oli andnud loa menetlusse astuda, korrakohast õigusmõistmist ega kohtuasja läbivaatamist mõistliku aja jooksul. Seetõttu leidis Euroopa Kohus, et käesoleva kohtuotsuse eelmises punktis nimetatud võimalust ei ole vaja kasutada. Eeltoodut arvestades tuleb Itaalia valitsuse argumendid, mille eesmärk oli tunnistada põhikohtuasjas menetlusse astujate kirjalike seisukohad vastuvõetamatuks, tagasi lükata. Nende poolt Euroopa Kohtule esitatud kirjalikud seisukohad on vastuvõetavad. Eelotsuse küsimuse analüüs Eelotsusetaotluse esitanud kohus tahab oma küsimuses sisuliselt teada, kas direktiivi 89/665 artiklit 1 ning võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtteid tuleb tõlgendada nii, et nendega ei ole kooskõlas sellised siseriiklikud õigusnormid, nagu on kõne all põhikohtuasjas, mille kohaselt nõutakse riigihangetega seotud halduskohtumenetluses kaebuse esitamisel suuremate riigilõivude maksmist kui muudes asjades. Direktiivi 89/665 artikli 1 lõigetes 1 ja 3 kohustatakse liikmesriike võtma vajalikud meetmed, tagamaks, et liidu õigusega vastuolus olevad hankijate otsused saaks läbi vaadata tõhusalt ja võimalikult kiiresti, ning kindlustama, et õiguskaitsevahendid oleksid tagatud mis tahes isikutele, kellel on või on olnud huvi konkreetse lepingu vastu või kes on väidetava rikkumise tõttu kahju kannatanud või võivad kahju kannatada. See direktiiv jätab liikmesriikidele kaalutlusõiguse seal sätestatud menetlustagatiste valiku ja nendega seonduvate formaalsuste kohaldamisel (vt kohtuotsus Combinatie Spijker Infrabouw‑De Jonge Konstruktie jt, C‑568/08 , EU:C:2010:751 , punkt ). Eeskätt ei sisalda direktiiv 89/665 ühtegi sätet, mis puudutaks konkreetselt kohtulõivu, mida õigussubjektid peavad maksma, kui nad esitavad hankemenetlust käsitleva, väidetavalt ebaseadusliku otsuse tühistamiseks vastavalt direktiivi 89/665 artikli 2 lõike 1 punktile b kaebuse. Väljakujunenud kohtupraktika kohaselt on teatud valdkonda reguleerivate liidu õigusnormide puudumisel igal liikmesriigil kohustus kehtestada haldus‑ ja kohtumenetlusnormid, mille eesmärk on tagada isikutele liidu õigusest tulenevate õiguste kaitse. Need menetlusnormid ei tohi siiski olla ebasoodsamad kui liikmesriigi õigusest tulenevate õiguste kaitseks ette nähtud samalaadsete õiguskaitsevahendite puhul (võrdväärsuse põhimõte) ja need ei tohi muuta liidu õiguskorraga antud õiguste kasutamist tegelikult võimatuks või ülemäära raskeks (tõhususe põhimõte) (kohtuotsused Club Hotel Loutraki jt, C‑145/08 ja C‑149/08 , EU:C:2010:247 , punkt , ning eVigilo, C‑538/13 , EU:C:2015:166 , punkt ). Lisaks, kuna kõnealused kohtulõivud kujutavad endast menetlusnorme kohtule esitatud hagi või kaebuse läbivaatamiseks, mille eesmärk on kaitsta hankijate otsustega kahjustatud taotlejate ja pakkujate liidu õigusest tulenevaid õigusi, ei tohi need ohustada direktiivi 89/665 kasulikku mõju (vt selle kohta kohtuotsused Universale‑Bau jt, C‑470/99 , EU:C:2002:746 , punkt , ning eVigilo, C‑538/13 , EU:C:2015:166 , punkt ). Tõhususe põhimõtte kohta on Euroopa Kohus varem otsustanud, et see tähendab kohtuliku kaitse nõuet, mis on ette nähtud harta artiklis 47 ja mida siseriiklik kohus peab järgima (vt selle kohta kohtuotsus Sánchez Morcillo ja Abril García, C‑169/14 , EU:C:2014:2099 , punkt ning seal viidatud kohtupraktika). Niisiis tuleb direktiivi 89/665 artikli 1 tõlgendamisel tingimata lähtuda hartas sätestatud põhiõigustest, eelkõige harta artiklis 47 sätestatud õigusest tõhusale õiguskaitsevahendile kohtus (vt selle kohta kohtuotsus Ryneš, C‑212/13 , EU:C:2014:2428 , punkt ). Seega tuleb kontrollida, kas selliseid õigusnorme, nagu on kõne all põhikohtuasjas, võib pidada nii võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtetega kui ka direktiivi 89/665 kasuliku mõjuga kooskõlas olevaks. Selline kaheetapiline kontroll hõlmab esiteks riigihangetega seotud halduskohtumenetluses kaebuse esitamisel makstava üldise riigilõivu määrasid ja teiseks selliste lõivude kumuleerumist, mis makstakse riigihangetega seotud sama halduskohtumenetluse raames. Riigihangetega seotud halduskohtumenetluses kaebuse esitamisel makstav üldine riigilõiv Alustuseks tuleb sarnaselt Austria valitsusele meenutada, et direktiivi 89/665 artikli 1 lõike 1 kohaselt kohaldatakse seda direktiivi direktiivis 2004/18 osutatud lepingute suhtes, välja arvatud juhul, kui selliste lepingute kohta kehtib erand vastavalt direktiivi 2004/18 artiklitele 10–18. Vastavalt direktiivi 2004/18 II peatüki „Reguleerimisala” artiklile 7 kohaldatakse seda direktiivi hankelepingute suhtes, mille eeldatav maksumus käibemaksuta on võrdne nimetatud sättes ette nähtud piirmääradega või nendest suurem. Siit järeldub, et teenuste riigihankelepingutele, mille on sõlminud hankijad, kes ei ole keskvalitsusasutused, ja mille maksumus on alla 193000 euro, ei kohaldata direktiivi 2004/18 ega seetõttu ka direktiivi 89/665. Tõhususe põhimõtte kohta tuleb meenutada, et põhikohtuasjas kõne all olev kohtulõivusüsteem koosneb kolmest üldise riigilõivu kindlast määrast, mis on kuni 200000 euro suuruse maksumusega hankelepingu puhul 2000 eurot, 200000 ja 1000000 euro vahele jääva suuruse maksumusega hankelepingu puhul 4000 eurot ja üle 1000000 euro suuruse maksumusega hankelepingu puhul 6000 eurot. Euroopa Kohtule esitatud toimikust nähtub, et üldise riigilõivu kindlate määrade süsteem on kolme erinevasse kategooriasse kuuluva hankelepingu maksumusega proportsionaalne ning on tervikuna järk‑järgult kahanev. Nimelt on maksmisele kuuluv üldine riigilõiv, mida väljendatakse protsendina kolme hankelepingu kategooria piirmääradest, vahemikus 1,0%–1,036%, kui hankelepingu maksumus jääb 193000 ja 200000 euro vahele, vahemikus 0,4–2,0%, kui hankelepingu maksumus jääb 200000 ja 1000000 euro vahele, ning 0,6% hankelepingu maksumusest või alla selle protsendi, kui lepingu maksumus on üle 1000000 euro. Riigihangetega seotud halduskohtumenetluses kaebuse esitamisel makstav riigilõiv, mis ei ületa 2% asjassepuutuva hankelepingu maksumusest, ei muuda riigihankeid käsitlevas liidu õiguskorras ette nähtud õiguste kasutamist praktiliselt võimatuks või ülemäära raskeks. Seda järeldust ei kummuta ükski eelotsusetaotluse esitanud kohtu ega Euroopa Kohtule seisukohti esitanud asjassepuutuvate isikute tõstatatud asjaolu. Mis puudutab eeskätt üldise riigilõivu kindlaksmääramist põhikohtuasjas kõne all oleva lepingu maksumuse, mitte kasu alusel, mida hankemenetluses osalev ettevõtja võib sellelt lepingult oodata, siis tuleb esiteks märkida, et mitmes liikmesriigis tunnustatakse võimalust arvutada maksmisele kuuluvad menetluskulud kohtuvaidluse eseme väärtuse alusel. Teiseks, nagu kohtujurist oma ettepaneku punktis 40 märkis, oleks selline riigihangete asjades kohaldatav reegel, mille kohaselt tuleks iga hankemenetluse ja iga ettevõtja puhul teha eraldi arvutused, mis võidakse omakorda vaidlustada, kohmakas ja ettearvamatu. Halvas finantsseisus olevate ettevõtjate kahjuks Itaalia üldise riigilõivu kohaldamise kohta tuleb sarnaselt komisjonile esiteks märkida, et asjaomane lõiv on selle vormist ja summast sõltumata kohaldatav kõikidele isikutele, kes soovivad esitada hankijate tehtud otsuste peale kaebuse. Tuleb tõdeda, et niisugune süsteem ei põhjusta samas majandusharus tegutsevate ettevõtjate vahelist diskrimineerimist. Lisaks tuleneb liidu riigihanke direktiivide sätetest, nagu direktiivi 2004/18 artikkel 47, et ettevõtja osalemiseks hankemenetluses peab tal olema vastav majanduslik ja finantsseisund. Lõpetuseks, kuigi kaebuse esitajal on kohustus teha hankemenetluses tehtud otsuse peale kaebuse esitamisel üldise riigilõivu ettemakse, siis üldjuhul on kohtuasja kaotanud pool kohustatud hüvitama kohtuasja võitnud poole ette makstud kohtulõivud. Võrdväärsuse põhimõtte rikkumist ei tõenda ainuüksi asjaolu, et riigihanke hankemenetluse asjades makstav üldine riigilõiv on oluliselt suurem kui tavalises halduskohtumenetluses makstavad summad või kui tsiviilkohtumenetluses makstavad kohtulõivud. Nimelt, nagu käesoleva kohtuotsuse punktis 46 meenutatud, tähendab võrdväärsuse põhimõte siseriikliku õiguse rikkumisel tuginevate õiguskaitsevahendite ja liidu õiguse rikkumisel tuginevate samalaadsete õiguskaitsevahendite võrdset käsitlemist, mitte selliste siseriiklike menetlusnormide võrdväärsust, mida kohaldatakse erinevat liiki vaidluste, näiteks ühelt poolt tsiviil‑ ja teiselt poolt haldusvaidluste suhtes, või erinevatesse õigusharudesse kuuluvate vaidluste suhtes (vt kohtuotsus ÖBB Personenverkehr, C‑417/13 , EU:C:2015:38 , punkt ). Käesoleval juhul ei ole Euroopa Kohtule esitatud ühtegi asjaolu, mis põhjendaks argumenti, et Itaalia üldise riigilõivu süsteemi kohaldatakse riigihankeid käsitlevast liidu õigusest isikutele tulenevatele õigustele tuginevate õiguskaitsevahenditele ja sama valdkonda käsitleva siseriikliku õiguse rikkumisele tuginevatele õiguskaitsevahenditele erinevalt. Sellest tuleb järeldada, et riigihangetega seotud halduskohtumenetluses kaebuse esitamisel makstavad kohtulõivud, nagu põhikohtuasjas kõne all olev üldine riigilõiv, ei kahjusta direktiivi 89/665 kasulikku mõju ega võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtteid. Riigihangetega seotud sama halduskohtumenetluse raames makstud üldiste riigilõivude kumuleerumine Siseriikliku õiguse järgi tuleb üldist riigilõivu maksta mitte ainult menetlust algatava kaebuse esitamisel, millega vaidlustatakse hankemenetluses tehtud hankija otsus, vaid samasuguse summa peab maksma ka vastukaebuse esitamisel ja kaebuse uute nõuetega täiendamisel menetluse käigus. Eelotsusetaotlusest nähtub, et Segretario Generale della Giustizia Amministrativa 18. oktoobri 2001. aasta ringkirja kohaselt makstakse täiendavat lõivu üksnes selliste menetlusdokumentide esitamisel, mis ei ole menetlust algatava kaebusega seotud ja millega oluliselt laiendatakse vaidluse eset. Kumulatiivse kohtulõivu mitu korda maksmine sama halduskohtumenetluse raames ei ole põhimõtteliselt vastuolus direktiivi 89/665 artikliga 1, mida tõlgendatakse koostoimes harta artikliga 47, ega võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtetega. Nimelt aitab niisugune lõivude maksmine põhimõtteliselt kaasa kohtusüsteemi paremale toimimisele, kuna see on üheks liikmesriikide kohtute tegevuse rahastamise allikaks ja hoiab ära ilmselgelt põhjendamatute või üksnes menetluse venitamise eesmärgist lähtuvate nõuete esitamist. Nimetatud eesmärgid saavad õigustada niisuguste riigilõivude mitmekordset maksmist, nagu on kõne all põhikohtuasjas, ainult juhul, kui kaebuse või täiendavate väidete sisu on tegelikult erinev ja sellega laiendatakse oluliselt poolelioleva vaidluse eset. Seevastu juhul, kui see nii ei ole, siis kohustus maksta niisuguse kaebuse või väidete esitamise korral täiendavat riigilõivu ei ole kooskõlas õiguskaitsevahendite kättesaadavusega, mis on tagatud direktiiviga 89/665, ega tõhususe põhimõttega. Kui isik esitab sama kohtumenetluse raames mitu kaebust või mitu täiendavat väidet, siis üksnes asjaolu, et selle isiku lõppeesmärk on asjaomase lepingu sõlmimine, ei tähenda tingimata, et tema kaebused või väited on identsed. Kui üks menetluspool esitab vastuväite, siis peab siseriiklik kohus hindama nende kaebuste või väidete sisu, mis isik on sama menetluse raames esitanud. Kui siseriiklik kohus tuvastab, et kaebuste või väidete sisu ei ole tegelikult erinev või sellega ei laiendata oluliselt poolelioleva vaidluse eset, on ta kohustatud isiku kumulatiivsete kohtulõivude maksmisest vabastama. Lisaks ei ole Euroopa Kohtule esitatud ühtegi asjaolu, mis seaks üldiste riigilõivude kumuleerumise vastavuse võrdvääruse põhimõttele kahtluse alla. Eeltoodut arvestades tuleb esitatud küsimusele vastata järgmiselt: — Direktiivi 89/665 artiklit 1 ning võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtteid tuleb tõlgendada nii, et nendega ei ole vastuolus siseriiklikud õigusnormid, mille kohaselt nõutakse riigihangetega seotud asjades halduskohtusse kaebuse esitamisel niisuguste kohtulõivude nagu põhikohtuasjas kõne all oleva üldise riigilõivu maksmist. — Direktiivi 89/665 artikliga 1 ega võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtetega ei ole vastuolus nõuda kohtulõivu mitu korda maksmist isikult, kes esitab kohtule mitu kaebust, mis puudutavad sama hankemenetlust, ega ka see, kui isik on kohustatud maksma täiendavat kohtulõivu, et esitada poolelioleva menetluse raames sama hankemenetluse kohta täiendavaid väiteid. Siiski peab juhul, kui üks menetluspool esitab vastuväite, siseriiklik kohus hindama nende kaebuste või väidete sisu, mis isik on sama menetluse raames esitanud. Kui siseriiklik kohus tuvastab, et kaebuste või väidete sisu ei ole tegelikult erinev või sellega ei laiendata oluliselt poolelioleva vaidluse eset, on ta kohustatud isiku kumulatiivsete kohtulõivude maksmisest vabastama. Kohtukulud Kuna põhikohtuasja poolte jaoks on käesolev menetlus eelotsusetaotluse esitanud kohtus pooleli oleva asja üks staadium, otsustab kohtukulude jaotuse siseriiklik kohus. Euroopa Kohtule seisukohtade esitamisega seotud kulusid, välja arvatud poolte kohtukulud, ei hüvitata. Esitatud põhjendustest lähtudes Euroopa Kohus (viies koda) otsustab: 1. Nõukogu 21. detsembri 1989. aasta direktiivi 89/665/EMÜ riiklike tarne‑ ja ehitustöölepingute sõlmimise läbivaatamise korra kohaldamisega seotud õigus‑ ja haldusnormide kooskõlastamise kohta (muudetud Euroopa Parlamendi ja nõukogu 11. detsembri 2007. aasta direktiiviga 2007/66/EÜ) artiklit 1 ning võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtteid tuleb tõlgendada nii, et nendega ei ole vastuolus siseriiklikud õigusnormid, mille kohaselt nõutakse riigihangetega seotud asjades halduskohtusse kaebuse esitamisel niisuguste kohtulõivude nagu põhikohtuasjas kõne all oleva üldise riigilõivu maksmist. 2. Direktiiviga 2007/66 muudetud direktiivi 89/665 artikliga 1 ega võrdväärsuse ja tõhususe põhimõtetega ei ole vastuolus nõuda kohtulõivu mitmekordset maksmist isikult, kes esitab kohtule mitu kaebust, mis puudutavad sama hankemenetlust, ega ka see, kui isik on kohustatud maksma täiendavat kohtulõivu, et esitada poolelioleva menetluse raames sama hankemenetluse kohta täiendavaid väiteid. Siiski peab juhul, kui üks menetluspool esitab vastuväite, siseriiklik kohus hindama nende kaebuste või väidete sisu, mis isik on sama menetluse raames esitanud. Kui siseriiklik kohus tuvastab, et kaebuste või väidete sisu ei ole tegelikult erinev või sellega ei laiendata oluliselt poolelioleva vaidluse eset, on ta kohustatud isiku kumulatiivsete kohtulõivude maksmisest vabastama. Allkirjad ( * )   Kohtumenetluse keel: itaalia.

62007CJ0507

nl

Niet-nakoming – Verordening (EG) nr. 6/2002 van de Raad van 12 december 2001 betreffende gemeenschapsmodellen (PB 2002, L 3, blz. 1) – Verzuim om de in artikel 80, lid 2, van bovengenoemde verordening bedoelde lijst van de rechtbanken voor het gemeenschapsmodel met hun naam en territoriale bevoegdheid mee te delen Dictum 1) Door aan de Commissie van de Europese Gemeenschappen geen lijst van de rechtbanken voor het gemeenschapsmodel mee te delen, is de Franse Republiek de verplichtingen niet nagekomen die op haar rusten krachtens artikel 80, lid 2, van verordening (EG) nr. 6/2002 van de Raad van 12 december 2001 betreffende gemeenschapsmodellen. 2) De Franse Republiek wordt verwezen in de kosten.

61989CJ0159

nl

Overwegingen van het arrest 1 Bij verzoekschrift, neergelegd ter griffie van het Hof op 3 mei 1989, heeft de Commissie van de Europese Gemeenschappen het Hof krachtens artikel 169 EEG-Verdrag verzocht vast te stellen, dat de Helleense Republiek de krachtens artikel 95 EEG-Verdrag op haar rustende verplichtingen niet is nagekomen door niet de nodige maatregelen vast te stellen om het voor niet-belastingplichtigen die in Griekenland goederen invoeren waarover in andere Lid-Staten reeds belasting over de toegevoegde waarde ( hierna : BTW ) is geheven, en die daarvan geen terugbetaling hebben kunnen verkrijgen, mogelijk te maken het bedrag van de in de Lid-Staat van uitvoer betaalde en op het tijdstip van invoer nog in de waarde van de goederen begrepen BTW in mindering te brengen op de bij de invoer verschuldigde BTW . 2 De Commissie betoogt, dat de Helleense Republiek, door geen regels vast te stellen waarbij dit recht op aftrek overeenkomstig de rechtspraak van het Hof aan niet-belastingplichtigen wordt verleend, een onduidelijke feitelijke situatie creëert, die indruist tegen het rechtszekerheidsbeginsel en kan leiden tot een dubbele heffing welke onverenigbaar is met het verbod op fiscale discriminatie - een rechtstreeks toepasselijk beginsel dat is verankerd in artikel 95 EEG-Verdrag in de uitlegging die het Hof daarvan heeft gegeven -, voor zover over de levering van soortgelijke produkten door niet-belastingplichtigen binnen Griekenland geen BTW behoeft te worden betaald . Noch de rechtstreekse werking van artikel 95, noch het voorstel voor een Zestiende richtlijn van de Raad houdende een gemeenschappelijke regeling voor bepaalde, definitief aan de BTW onderworpen goederen welke door een eindverbruiker van een Lid-Staat uit een andere Lid-Staat worden ingevoerd ( PB 1986, C 96, blz . 5 ), zouden de Helleense Republiek ontslaan van de verplichting om haar nationale wettelijke regeling met het Verdrag in overeenstemming te brengen . 3 De Helleense Republiek is niet gekant tegen het beginsel dat dubbele heffingen op ingevoerde goederen dienen te verdwijnen, doch stelt - zakelijk weergegeven -, dat dit probleem duidelijk en nauwkeurig moet worden geregeld en wel in de vorm van een gemeenschapsrichtlijn, het enige middel dat een uniforme toepassing van de ter zake geldende beginselen waarborgt . 4 Het Koninkrijk Spanje, interveniënt ter ondersteuning van de conclusies van de Helleense Republiek, betoogt, dat het door de Commissie voorgestelde recht op aftrek in de Lid-Staat van invoer ingaat tegen de aan de BTW eigen aard van verbruiksbelasting en tegen een evenwichtige verdeling van de belastingopbrengsten tussen de Lid-Staat van uitvoer en die van invoer . De goederen zouden veeleer bij uitvoer moeten worden ontlast en bij invoer worden belast over de waarde die zij bij de grensoverschrijding nog hebben . 5 Voor een nadere uiteenzetting van de feiten van de zaak, het rechtskader en de middelen en argumenten van partijen wordt verwezen naar het rapport ter terechtzitting . Deze elementen uit het dossier worden hierna slechts weergegeven voor zover dat noodzakelijk is voor de redenering van het Hof . 6 Vooraf moet eraan worden herinnerd, dat artikel 95 EEG-Verdrag volgens vaste rechtspraak een verbod op fiscale discriminatie van ingevoerde produkten behelst . Dit verbod heeft rechtstreekse werking en schept voor particulieren rechten die door de nationale rechterlijke instanties moeten worden gehandhaafd ( zie met name het arrest van 5.5.1982, zaak 15/81, Schul I, Jurispr . 1982, blz . 1409, r.o . 46 ). 7 Eveneens volgens vaste rechtspraak ( zie de arresten van 21.5.1985, zaak 47/84, Schul II, Jurispr . 1985, blz . 1491, en 25.2.1988, zaak 299/86, Drexl, Jurispr . 1988, blz . 1213 ) moet artikel 95 EEG-Verdrag aldus worden uitgelegd, dat bij de berekening van de BTW die door een Lid-Staat wordt geheven bij de invoer vanuit een andere Lid-Staat van een door een niet-belastingplichtige geleverd goed, terwijl deze belasting niet wordt geheven ter zake van de levering door een particulier van gelijksoortige goederen binnen de Lid-Staat van invoer, rekening moet worden gehouden met het bedrag van de in de Lid-Staat van uitvoer betaalde BTW, dat op het tijdstip van invoer nog in de waarde van het goed is begrepen, in dier voege dat dit bedrag niet wordt opgenomen in de maatstaf van heffing en bovendien in mindering wordt gebracht op de bij de invoer verschuldigde BTW . 8 Vaststaat, dat de betrokken nationale bepalingen voorzien in heffing van BTW bij invoer door niet-belastingplichtigen van reeds in de Lid-Staat van uitvoer met BTW belaste goederen, zonder de belanghebbenden de mogelijkheid te bieden het restant aan BTW in mindering te brengen op de bij invoer geheven BTW, terwijl de levering van soortgelijke goederen door niet-belastingplichtigen binnen Griekenland niet aan BTW is onderworpen . 9 Dergelijke bepalingen zijn onverenigbaar met het verbod op fiscale discriminatie van ingevoerde produkten, daar zij, niettegenstaande de rechtstreekse werking van artikel 95 EEG-Verdrag, de niet-belastingplichtige importeurs in onzekerheid laten over hun recht om zich op dit artikel te beroepen, en zij de met de heffing van de BTW belaste nationale ambtenaren ertoe kunnen brengen het beginsel van aftrek van het restant aan BTW niet toe te passen . 10 De omstandigheid dat de justitiabelen zich voor de nationale rechter op de rechtstreeks toepasselijke bepalingen van genoemd artikel 95 kunnen beroepen, is immers slechts een minimumwaarborg die op zichzelf niet volstaat om de volledige toepassing van het Verdrag te verzekeren ( zie het arrest van 15.10.1986, zaak 168/85, Commissie/Italië, Jurispr . 1986, blz . 2945, r.o . 11 ). 11 Bovendien vereisen de beginselen van rechtszekerheid en rechtsbescherming met betrekking tot de materies die aan het gemeenschapsrecht zijn onderworpen, een ondubbelzinnige regeling van de Lid-Staten, die de belanghebbenden op duidelijke en nauwkeurige wijze in kennis stelt van hun rechten en plichten en de nationale rechter in staat stelt, deze te handhaven ( zie arrest van 21.6.1988, zaak 257/86, Commissie/Italië, Jurispr . 1988, blz . 3249 ). 12 Het verweermiddel dat de Helleense Republiek ontleent aan het ontbreken van een gemeenschappelijk BTW-stelsel voor de betrokken importen, alsmede de argumenten van het Koninkrijk Spanje met betrekking tot de aard van de BTW en de verdeling van de belastingopbrengsten tussen de Lid-Staten moeten worden verworpen . 13 Enerzijds doet de omstandigheid dat de BTW die in de Lid-Staat van uitvoer is betaald en op het tijdstip van de invoer nog in de waarde der goederen is begrepen, in de Lid-Staat van invoer in mindering wordt gebracht, niets af aan de aan de BTW eigen aard van verbruiksbelasting, omdat deze hoedanigheid losstaat van de verdeling van de belasting tussen de Lid-Staat van uitvoer en die van invoer . 14 Anderzijds behoort het weliswaar tot de bevoegdheid van de communautaire wetgever een gemeenschappelijk BTW-stelsel in te voeren dat voor de mededinging volstrekt neutraal is en de volledige ontlasting van de ingevoerde goederen in het land van uitvoer alsmede een billijke verdeling van de belastingopbrengsten tussen de Lid-Staten inhoudt, doch zolang een dergelijk stelsel niet is ingevoerd, verzet artikel 95 EEG-Verdrag zich ertegen, dat een Lid-Staat zijn BTW-stelsel op ingevoerde produkten toepast op een wijze die in strijd is met het verbod op fiscale discriminatie ( zie het reeds genoemde arrest Schul I ). 15 De tenuitvoerlegging van de in artikel 99 EEG-Verdrag bedoelde harmonisatie van de belastingwetgevingen kan immers geen voorafgaande voorwaarde zijn voor de toepassing van artikel 95, dat de Lid-Staten ertoe verplicht om met onmiddellijke ingang en vóór iedere harmonisatie hun belastingwetgevingen op niet-discriminerende wijze toe te passen ( zie het arrest van 27.2.1980, zaak 171/78, Commissie/Denemarken, Jurispr . 1980, blz . 447 ). 16 Hieruit volgt, dat de door de Helleense Republiek en het Koninkrijk Spanje aangevoerde argumenten niet kunnen worden aanvaard . 17 Gelet op het voorgaande moet worden vastgesteld, dat de Helleense Republiek de krachtens artikel 95 EEG-Verdrag op haar rustende verplichtingen niet is nagekomen door niet de nodige maatregelen vast te stellen om het voor niet-belastingplichtigen die in Griekenland goederen invoeren waarover in een andere Lid-Staat reeds BTW is geheven, en die daarvan geen terugbetaling hebben kunnen verkrijgen, mogelijk te maken het bedrag van de in de Lid-Staat van uitvoer betaalde en op het moment van invoer nog in de waarde van de goederen begrepen BTW in mindering te brengen op de bij invoer verschuldigde BTW, wanneer de levering van gelijksoortige goederen door niet-belastingplichtigen binnen Griekenland niet aan BTW is onderworpen . Beslissing inzake de kosten Kosten 18 Ingevolge artikel 69, paragraaf 2, van het Reglement voor de procesvoering moet de in het ongelijk gestelde partij in de kosten worden verwezen . Aangezien de Helleense Republiek en het Koninkrijk Spanje, dat haar heeft ondersteund, in het ongelijk zijn gesteld, moeten zij in de kosten worden verwezen . Dictum rechtdoende, verstaat : 1 ) De Helleense Republiek is de krachtens artikel 95 EEG-Verdrag op haar rustende verplichtingen niet nagekomen door niet de nodige maatregelen vast te stellen om het voor niet-belastingplichtigen die in Griekenland goederen invoeren waarover in een andere Lid-Staat reeds BTW is geheven, en die daarvan geen terugbetaling hebben kunnen verkrijgen, mogelijk te maken het bedrag van de in de Lid-Staat van uitvoer betaalde en op het moment van invoer nog in de waarde van de goederen begrepen BTW in mindering te brengen op de bij invoer verschuldigde BTW, wanneer de levering van gelijksoortige goederen door niet-belastingplichtigen binnen Griekenland niet aan BTW is onderworpen . 2 ) De Helleense Republiek en het Koninkrijk Spanje worden verwezen in de kosten van de procedure .

62019CJ0199

en

This request for a preliminary ruling concerns the interpretation of Article Article 2(1) and Article 5 of Directive 2011/7/EU of the European Parliament and of the Council of 16 February 2011 on combating late payment in commercial transactions ( OJ 2011 L 48, p. 1 ). The request has been made in proceedings between RL sp. Z o.o. and J. M. regarding 16 late payments of rent by J. M., and the related costs, in connection with a lease agreement of indefinite duration for business premises. Legal context European Union law Recitals 2, 3, 8, 9, 11, 19 and 22 of Directive 2011/7 read as follows: ‘(2) Most goods and services are supplied within the internal market by economic operators to other economic operators and to public authorities on a deferred payment basis whereby the supplier gives its client time to pay the invoice, as agreed between parties, as set out in the supplier’s invoice or as laid down by law. (3) Many payments in commercial transactions between economic operators or between economic operators and public authorities are made later than agreed in the contract or laid down in the general commercial conditions. Although the goods are delivered or the services performed, many corresponding invoices are paid well after the deadline. Such late payment negatively affects liquidity and complicates the financial management of undertakings. It also affects their competitiveness and profitability when the creditor needs to obtain external financing because of late payment. … … (8) The scope of this Directive should be limited to payments made as remuneration for commercial transactions. This Directive should not regulate transactions with consumers, interest in connection with other payments, for instance payments under the laws on cheques and bills of exchange, or payments made as compensation for damages including payments from insurance companies. Furthermore, Member States should be able to exclude debts that are subject to insolvency proceedings, including proceedings aimed at debt restructuring. (9) This Directive should regulate all commercial transactions irrespective of whether they are carried out between private or public undertakings or between undertakings and public authorities … It should therefore also regulate all commercial transactions between main contractors and their suppliers and subcontractors. … (11) The delivery of goods and the provision of services for remuneration to which this Directive applies should also include the design and execution of public works and building and civil engineering works. … (19) Fair compensation of creditors for the recovery costs incurred due to late payment is necessary to discourage late payment. Recovery costs should also include the recovery of administrative costs and compensation for internal costs incurred due to late payment for which this Directive should determine a fixed minimum sum which may be cumulated with interest for late payment. … … (22) This Directive should not prevent payments by instalments or staggered payments. However, each instalment or payment should be paid on the agreed terms and should be subject to the rules for late payment set out in this Directive.’ According to Article 1 of Directive 2011/7, entitled ‘Subject matter and scope’: ‘1.   The aim of this Directive is to combat late payment in commercial transactions, in order to ensure the proper functioning of the internal market, thereby fostering the competitiveness of undertakings and in particular of [small and medium-sized enterprises]. 2.   This Directive shall apply to all payments made as remuneration for commercial transactions. 3.   Member States may exclude debts that are subject to insolvency proceedings instituted against the debtor, including proceedings aimed at debt restructuring.’ Article 2 of that directive includes the following definitions: ‘… (1) “commercial transactions” means transactions between undertakings or between undertakings and public authorities which lead to the delivery of goods or the provision of services for remuneration; … (3) “undertaking” means any organisation, other than a public authority, acting in the course of its independent economic or professional activity, even where that activity is carried out by a single person; (4) “late payment” means payment not made within the contractual or statutory period of payment and where the conditions laid down in Article 3(1) … are satisfied; (5) “interest for late payment” means statutory interest for late payment or interest at a rate agreed upon between undertakings, subject to Article 7; …’ Article 3 of that directive, entitled ‘Transactions between undertakings’, provides in paragraph 1: ‘1.   Member States shall ensure that, in commercial transactions between undertakings, the creditor is entitled to interest for late payment without the necessity of a reminder, where the following conditions are satisfied: (a) the creditor has fulfilled its contractual and legal obligations; and (b) the creditor has not received the amount due on time, unless the debtor is not responsible for the delay.’ According to Article 5 of that directive, entitled ‘Payment schedules’: ‘This Directive shall be without prejudice to the ability of parties to agree, subject to the relevant provisions of applicable national law, on payment schedules providing for instalments. In such cases, where any of the instalments is not paid by the agreed date, interest and compensation provided for in this Directive shall be calculated solely on the basis of overdue amounts.’ Article 6 of Directive 2011/7, entitled ‘Compensation for recovery costs’, provides in paragraph 1 : ‘Member States shall ensure that, where interest for late payment becomes payable in commercial transactions in accordance with Article 3 …, the creditor is entitled to obtain from the debtor, as a minimum, a fixed sum of EUR 40.’ Polish law Article 4(1) of the ustawa o terminach zapłaty w transakcjach handlowych (Law on payment periods in commercial transactions, consolidated text) of 8 March 2013 (Dz. U. of 2019, item 118, ‘the Law of 8 March 2013’) defines a commercial transaction as ‘a contract for the delivery of goods or the provision of services for consideration, where the parties as referred to in Article 2 enter into that contract in connection with the activity carried out’. According to Article 7(1) of that law: ‘1.   In commercial transactions, with the exception of transactions in which the debtor is a public entity, the creditor shall be entitled to obtain, without giving formal notice, statutory interest for late payment in commercial transactions, unless the parties have agreed a higher rate of interest, from the date on which the payment became due until the date of the payment, where the following cumulative conditions are met: (1) the creditor has performed his contractual obligations; (2) the creditor has not obtained payment within the period laid down in the contract.’ Article 10(1) and (3) of that law provides: ‘1.   From the date on which he acquires the right to interest as referred to in Article 7(1) or Article 8(1), the creditor shall be entitled to obtain from the debtor, without giving formal notice, the equivalent of EUR 40 converted into Polish zlotys [(PLN)] … – that amount constituting compensation for recovery costs. … 3.   Entitlement to the amount referred to in paragraph 1 shall arise in relation to a commercial transaction, subject to Article 11(2)(2).’ Article 11(1) and (2)(1) and (2) of that law provides: ‘1.   The parties to a commercial transaction may in their contract establish a payment schedule providing for instalments, provided that the establishment of such a payment schedule is not grossly unfair to the creditor. 2.   If the parties to a commercial transaction have in their contract provided that payment will be made in instalments, entitlement: (1) to interest as referred to in Article 7(1) or Article 8(1), (2) to the amount referred to in Article 10(1), and to reimbursement of the recovery costs incurred, as referred to in Article 10(2), shall be payable in relation to each unpaid instalment.’ The dispute in the main proceedings and the questions referred for a preliminary ruling On 15 January 2011, RL and J. M. concluded a lease agreement of indefinite duration for business premises located in Łódź (Poland). Under the terms of the lease agreement, J. M., as lessee, is required to pay monthly rent, plus service charges equivalent to the building maintenance costs, to RL, the lessor, by the 10th day of each month. Pursuant to that agreement, J. M. paid RL a security deposit of PLN 984 (approximately EUR 229). It is apparent from the order for reference that J. M. made monthly rent payments late on 16 occasions between September 2015 and December 2017. RL subsequently sent J. M. an accounting note in the amount of PLN 2 751.30 (approximately EUR 640), representing 16 times the Polish zloty equivalent of the sum of EUR 40 by way of compensation for those late payments, together with a statement concerning the partial offsetting of that claim against J. M.’s claim against RL for the security deposit. After the offsetting of those amounts, the debt claimed by RL amounted to PLN 1 767.30 (approximately EUR 411). On 10 April 2018, RL brought an application before the referring court for an order for payment to be issued against J. M. That application was granted. J. M. lodged an objection to the order for payment, as well as a counterclaim relating to the security deposit and the interest for late payment, arguing that the Law of 8 March 2013, which transposes Directive 2011/7, does not apply to the lease agreement. He claimed that the agreement does not constitute a commercial transaction, for the purposes of Article 2(1) of that directive, since it did not lead to the delivery of goods or the provision of a service, but led to the provision, for payment of a temporary right to use goods. In that context, the referring court seeks to ascertain, in the first place, whether a lease or rental agreement concluded between undertakings may be classified as a ‘commercial transaction’, leading to the delivery of goods or the provision of services for remuneration, for the purposes of Article 2(1) of Directive 2011/7. The referring court notes, on the one hand, that those concepts are not defined by that directive and, on the other hand, that the Polish legal literature is divided in so far as their interpretation is concerned. According to the referring court, although a literal and systematic interpretation of the concept of ‘commercial transaction’ would lead to the conclusion that that concept does not include lease or rental agreements, a ‘functional’ interpretation of that concept supports the view that those contracts fall within the scope of Directive 2011/7. In the second place, if that question is answered in the affirmative, the referring court seeks to ascertain, in essence, whether the first sentence of Article 5 of Directive 2011/7, in so far as it allows the parties to agree a payment schedule providing for instalments, must be interpreted as meaning that it applies only to commercial transactions involving a single payment, even though such payment may be made in instalments, and that it therefore excludes commercial transactions involving a periodic payment which must be made at predetermined intervals, such as the monthly rent under a lease or rental agreement. It was in those circumstances that the Sąd Rejonowy dla Łodzi-Śródmieścia w Łodzi (District Court, Łódź – central district, Poland) decided to stay proceedings and to refer the following questions to the Court for a preliminary ruling: ‘(1) Should Article 2(1) of Directive 2011/7 …, as transposed into the Polish legal order by Article 4(1) of the [Law of 8 March 2013], be interpreted as meaning that contracts [under which the main obligation] consists in providing a temporary right to use goods in exchange for rent (for instance, lease or rental agreements) must also be regarded as transactions which lead to the delivery of goods or the provision of services for remuneration (commercial transactions)? (2) If the answer to the first question is in the affirmative, should Article 5 of Directive 2011/7, as transposed into the Polish legal order by Article 11(1) of the Law of 8 March 2013 …, be interpreted as meaning that an agreement that the debtor is to make periodic payments, also in the case where the contract is concluded for an indefinite term, is tantamount to the parties to a commercial transaction agreeing on a payment schedule providing for instalments?’ The questions referred The first question By its first question, the referring court asks essentially whether Article 2(1) of Directive 2011/7 must be interpreted as meaning that a contract under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for temporary use, such as lease or rental agreement for business premises, is a commercial transaction for the purposes of that provision and therefore falls within the material scope of that directive. In that regard, it should be recalled at the outset that, under Article 1(2) of Directive 2011/7, that directive is to apply to all payments made as remuneration for ‘commercial transactions’ and that that concept is defined in Article 2(1) of Directive 2011/7 as ‘transactions between undertakings or between undertakings and public authorities which lead to the delivery of goods or the provision of services for remuneration’. The latter provision must be read in the light of recitals 8 and 9 of that directive, from which it is clear that the directive covers all payments made as remuneration for commercial transactions, including those between private undertakings, but excluding transactions with consumers and other types of payment (see, to that effect, judgment of 28 November 2019, KROL, C‑722/18 , EU:C:2019:1028 , paragraph ). It follows that Article 1(2) of Directive 2011/7, read in conjunction with Article 2(1) thereof, defines the scope of that directive very broadly (see, to that effect, judgment of 28 November 2019, KROL, C‑722/18 , EU:C:2019:1028 , paragraph ). Article 2(1) of Directive 2011/7 sets out two conditions which must be satisfied for a transaction to fall within the concept of ‘commercial transactions’ within the meaning of that provision. It must, first, be carried out either between undertakings or between undertakings and public authorities and, secondly, lead to the delivery of goods or the provision of services for remuneration. As regards the first condition, it should be recalled that the concept of ‘undertaking’ is defined in Article 2(3) of Directive 2011/7 as ‘any organisation, other than a public authority, acting in the course of its independent economic or professional activity, even where that activity is carried out by a single person’. In the main proceedings, it is common ground that RL, which is a limited liability company, has the status of ‘undertaking’ within the meaning of Article 2(3) of that directive. However, it is not clear from the order for reference whether J. M., in concluding the lease agreement for business premises with RL, was acting as an organisation in the course of its independent economic or professional activity and therefore also has the status of ‘undertaking’. The fact that the premises forming the subject matter of the lease agreement are for business use is an indication to that effect. Nevertheless, it is for the referring court to carry out the necessary verifications in that connection. As regards the second condition referred to in Article 2(1) of Directive 2011/7, that directive contains no definition of the concepts of ‘delivery of goods’ and ‘provision of services’, and nor is any reference made to the law of the Member States for the purposes of defining those terms. In those circumstances, such concepts must be given an autonomous and uniform interpretation throughout the European Union, in the light of the need for the uniform application of EU law in conjunction with the principle of equality. Those concepts thus constitute autonomous concepts of EU law and their scope cannot be determined by reference either to concepts known to the laws of the Member States or to classifications made at national level, but must be established by simultaneously taking into account the wording, context and objectives of the provision in which those concepts are used (see, to that effect, judgment of 29 September 2015, Gmina Wrocław, C‑276/14 , EU:C:2015:635 , paragraph , and the case-law cited). As regards, in the first place, the wording of Article 2(1) of Directive 2011/7, it is not possible to determine from that wording alone whether a contract under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for temporary use, such as lease or rental agreement for business premises, entails the ‘delivery of goods’ or the ‘provision of services’ within the meaning of that provision. It should be noted, however, that the Court ruled, in its judgment of 15 December 2016, Nemec ( C‑256/15 , EU:C:2016:954 , paragraph ), that a transaction relating to an economic activity may fall within the concept of ‘commercial transaction’ for the purposes of Article 2(1) of Directive 2011/7 provided that the person carrying out the transaction is acting as an ‘undertaking’ within the meaning of Article 2(3) of that directive. It follows that a contract under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for temporary use, such as lease or rental agreement for business premises, is capable of constituting a ‘delivery of goods’ or a ‘provision of services’ within the meaning of that provision. As regards, in the second place, the legislative context of Directive 2011/7, it should be noted that, having been adopted on the basis of Article 114 TFEU, Directive 2011/7 forms part of the approximation of the laws of the Member States having as its object the establishment and functioning of the internal market in the field of combating late payment within that market. Thus, the concepts of ‘delivery of goods’ and ‘provision of services’, or even the concept of ‘commercial transactions’, as referred to in Article 2(1) of Directive 2011/7, should be interpreted in the light of the provisions of the FEU Treaty establishing free movement of goods and services, respectively Articles 34, 56 and 57 thereof, and the case-law of the Court interpreting those fundamental freedoms. In that regard, it should be noted that, under Article 57 TFEU, activities are to be classified as ‘services’ where they are normally provided for remuneration, in so far as they are not governed by the provisions relating to freedom of movement for goods, capital and persons. The second paragraph of Article 57 sets out, by way of example, various activities which are covered by the concept of ‘services’, including activities of a commercial character. If follows that the FEU Treaty defines the concept of ‘service’ broadly, so as to include any supply which is not covered by the other fundamental freedoms, in order to ensure that all economic activity falls within the scope of the fundamental freedoms (see, to that effect, judgment of 3 October 2006, Fidium Finanz, C‑452/04 , EU:C:2006:631 , paragraph ). The Court has already held, in that regard, that the letting of immovable property must be considered to be a provision of services for remuneration within the meaning of Article 57 TFEU, and that the fact that the service is provided over a number of years does not preclude that classification (see, to that effect, judgment of 26 October 2010, Schmelz, C‑97/09 , EU:C:2010:632 , paragraph and the case-law cited). In the light of that broad definition of the concept of ‘service’, provided for in Article 57 TFEU as interpreted by the Court, a lease or rental agreement under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for use for a fixed or indefinite period but without a transfer of ownership, such as a lease or rental agreement for business premises, entails the provision of a ‘service’ within the meaning of Article 57 TFEU. From that point of view, a transaction relating to such a contract may lead to a ‘provision of services’, within the meaning of Article 2(1) of Directive 2011/7. That interpretation is supported, in the third place, by the objective of Directive 2011/7, which, according to Article 1(1) thereof, is to combat late payment in commercial transactions, in order to ensure the proper functioning of the internal market, thereby fostering the competitiveness of undertakings and in particular of small and medium-sized undertakings. Such late payment, as is apparent from recital 3 of that directive, negatively affects the liquidity of those undertakings, complicates their financial management and also affects their competitiveness and their profitability, when they need to obtain external financing because of late payment. An interpretation of Directive 2011/7 to the effect that lease or rental agreements do not entail a ‘provision of services’ and fall outside the concept of ‘commercial transactions’ within the meaning of Article 2(1) of that directive, and therefore fall outside its material scope, would not fulfil that objective, since that interpretation would exclude all lease or rental agreements for business premises from that protection. This finding is confirmed by recital 9 of Directive 2011/7, according to which that directive applies to ‘all’ commercial transactions, irrespective of whether they are carried out between private or public undertakings or between undertakings and public authorities. That conclusion cannot be invalidated by recitals 2 and 11 of Directive 2011/7. On the one hand, it is clear from recital 2 of that directive that most goods and services are supplied within the internal market by economic operators to other economic operators and to public authorities on a deferred payment basis, whereas, as the referring court points out, transactions in the context of the leasing of property are not made on a deferred payment basis. However, in the absence of any reference in the wording of Article 1(2) or Article 2(1) of Directive 2011/7 to a requirement that the delivery of goods or the provision of services must be carried out on a deferred payment basis, application of those provisions cannot be made subject to such a requirement. On the other hand, the express indication, in recital 11 of Directive 2011/7, that the design and execution of public works and building and civil engineering works fall within the concepts of ‘delivery of goods’ or ‘provision of services’ within the meaning of Article 2(1) of that directive and, therefore, within the material scope of that directive cannot be interpreted a contrario as meaning that transactions relating to lease or rental agreements are excluded from it. First, Directive 2011/7 provides no list of the various types of contracts which entail a delivery of goods’ or a ‘provision of services’ as referred to in Article 2(1) thereof. Secondly, lease or rental agreements are not included among the transactions and payments made in fields which, according to recital 8 of Directive 2011/7, fall outside the scope of that directive. In the light of all the foregoing considerations, the answer to the first question is that Article 2(1) of Directive 2011/7 must be interpreted as meaning that a contract under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for temporary use, such as lease or rental agreement for business premises, is a commercial transaction leading to a provision of services, within the meaning of that provision, provided that that transaction is between undertakings or between undertakings and public authorities. The second question The second question should be understood as asking essentially whether, where a fixed-term or indefinite contract providing for periodic payments at predetermined intervals, such as the monthly rent relating to a lease or rental agreement for business premises, falls within the material scope of Directive 2011/7 as a commercial transaction leading to the provision of services for remuneration, within the meaning of Article 2(1) of that directive, Article 5 of that directive must be interpreted as meaning that in order for such a contract to give rise, in the event of payment which is not regulated by a payment schedule, to the rights to interest and compensation provided for in Article 3 and Article 6 of that directive, it must be considered to be an agreement on a payment schedule providing for instalments, within the meaning of Article 5 thereof. In that regard, it must be noted, first, that, in accordance with Article 5 of Directive 2011/7, that directive is to be without prejudice to the ability of parties to agree, subject to the provisions of applicable national law, on payment schedules providing for instalments. In such cases, where any of the instalments is not paid by the agreed date, interest and compensation provided for in that directive are to be calculated solely on the basis of overdue amounts. Recital 22 of that directive states that the directive should not prevent payments by instalments or staggered payments and explains that each instalment or payment must be paid on the agreed terms and be subject to the rules for late payment set out in that directive. It follows that the purpose of Article 5 of Directive 2011/7 is not to delimit the material scope of that directive, by excluding from that scope inter alia contracts which are not for a single supply, but to clarify that that directive does not prevent payments by instalments or staggered payments, regardless of whether the contracts concerned provide for a single payment or for a periodic payment at regular predetermined intervals. It should be noted, secondly, that, in commercial transactions between undertakings, the interest for late payment provided for in Article 3 of Directive 2011/7 is payable when the conditions laid down in Article 3(1) thereof are satisfied. To that end, it is necessary for the creditor to have fulfilled its contractual and legal obligations and to have not received the amount due on time, unless the debtor is not responsible for the delay. That provision therefore does not make entitlement to interest for late payment subject to the condition that, in the case of a contract involving periodic payments, the parties have agreed on a payment schedule providing for instalments under Article 5 of Directive 2011/7. Similarly, in accordance with Article 6 of Directive 2011/7, in commercial transactions between undertakings, entitlement to compensation for recovery costs arises only where interest for late payment is also payable, in accordance with Article 3 of that directive. Thus, in the case of a contract providing for a periodic payment, that entitlement is in no way subject to the condition that the parties to the commercial transaction have agreed on a payment schedule providing for instalments, pursuant to Article 5 of Directive 2011/7. In the light of all the foregoing considerations, the answer to the second question is that, since a fixed-term or indefinite contract providing for periodic payments at predetermined intervals, such as the monthly rent relating to a lease or rental agreement for business premises, falls within the material scope of Directive 2011/7 as a commercial transaction leading to the provision of services for remuneration, within the meaning of Article 2(1) thereof, Article 5 of that directive must be interpreted as meaning that in order for such a contract to give rise, in the event of payment which is not regulated by a payment schedule, to the rights to interest and compensation provided for in Article 3 and Article 6 of that directive, it must not necessarily be considered to be an agreement on a payment schedule providing for instalments, within the meaning of Article 5 thereof. Costs Since these proceedings are, for the parties to the main proceedings, a step in the action pending before the referring court, the decision on costs is a matter for that court. Costs incurred in submitting observations to the Court, other than the costs of those parties, are not recoverable. On those grounds, the Court (Ninth Chamber) hereby rules: 1. Article 2(1) of Directive 2011/7/EU of the European Parliament and of the Council of 16 February 2011 on combating late payment in commercial transactions must be interpreted as meaning that a contract under which the main obligation is the provision, for payment, of a property for temporary use, such as lease or rental agreement for business premises, is a commercial transaction leading to a provision of services, within the meaning of that article, provided that that transaction is between undertakings or between undertakings and public authorities. 2. Since a fixed-term or indefinite contract providing for periodic payments at predetermined intervals, such as the monthly rent relating to a lease or rental agreement for business premises, falls within the material scope of Directive 2011/7 as a commercial transaction leading to the provision of services for remuneration, within the meaning of Article 2(1) thereof, Article 5 of that directive must be interpreted as meaning that in order for such a contract to give rise, in the event of payment which is not regulated by a payment schedule, to the rights to interest and compensation provided for in Article 3 and Article 6 of that directive, it must not necessarily be considered to be an agreement on a payment schedule providing for instalments, within the meaning of Article 5 thereof. [Signatures] ( *1 ) Language of the case: Polish.

62011CJ0329

pt

O pedido de decisão prejudicial tem por objecto a interpretação da Directiva 2008/115/CE do Parlamento Europeu e do Conselho, de 16 de Dezembro de 2008, relativa a normas e procedimentos comuns nos Estados‑Membros para o regresso de nacionais de países terceiros em situação irregular (JO L 348, p. 98). Este pedido foi apresentado no âmbito de um litígio que opõe A. Achughbabian ao préfet du Val‑de‑Marne, relativamente à situação irregular de A. Achughbabian no território francês. Quadro jurídico Directiva 2008/115 O quarto, quinto e décimo sétimo considerandos da Directiva 2008/115 enunciam: «(4)      Importa estabelecer normas claras, transparentes e justas para uma política de regresso eficaz, enquanto elemento necessário de uma política de migração bem gerida. (5)      A presente directiva deverá estabelecer um conjunto de normas horizontais aplicáveis a todos os nacionais de países terceiros que não preencham ou tenham deixado de preencher as condições de entrada, permanência ou residência num Estado‑Membro. […] (17)      […] Sem prejuízo da detenção inicial pelas entidades competentes para a aplicação da lei, que se rege pelo direito nacional, a detenção deverá, por norma, ser executada em centros de detenção especializados.» O artigo 1.° da Directiva 2008/115, sob a epígrafe «Objecto», dispõe: «A presente directiva estabelece normas e procedimentos comuns a aplicar nos Estados‑Membros para o regresso de nacionais de países terceiros em situação irregular, no respeito dos direitos fundamentais enquanto princípios gerais do direito comunitário e do direito internacional, nomeadamente os deveres em matéria de protecção dos refugiados e de direitos do Homem.» O artigo 2.° desta directiva, sob a epígrafe «Âmbito de aplicação», dispõe: «1.      A presente directiva é aplicável aos nacionais de países terceiros em situação irregular no território de um Estado‑Membro. 2.      Os Estados‑Membros podem decidir não aplicar a presente directiva aos nacionais de países terceiros que: a)      Sejam objecto de recusa de entrada […] ou sejam detidos ou interceptados pelas autoridades competentes quando da passagem ilícita das fronteiras externas terrestres, marítimas ou aéreas de um Estado‑Membro […]; b)      Estejam obrigados a regressar por força de condenação penal ou em consequência desta, nos termos do direito interno, ou sejam objecto de processo de extradição. […]» O artigo 3.° da referida directiva, sob a epígrafe «Definições», enuncia: «Para efeitos da presente directiva, entende‑se por: […] 2)      ‘Situação irregular’, a presença no território de um Estado‑Membro de um nacional de um país terceiro que não preenche, ou deixou de preencher, as condições […] aplicáveis à entrada, permanência ou residência nesse Estado‑Membro; 3)      ‘Regresso’, processo de retorno de nacionais de países terceiros, a título de cumprimento voluntário de um dever de regresso ou a título coercivo: –      ao país de origem, ou –      a um país de trânsito, ao abrigo de acordos de readmissão comunitários ou bilaterais ou de outras convenções, –      a outro país terceiro, para o qual a pessoa em causa decida regressar voluntariamente e no qual seja aceite; 4)      ‘Decisão de regresso’, uma decisão ou acto administrativo ou judicial que estabeleça ou declare a situação irregular de um nacional de país terceiro e imponha ou declare o dever de regresso; 5)      ‘Afastamento’, a execução do dever de regresso, ou seja, o transporte físico para fora do Estado‑Membro; […]» Os artigos 6.° a 9.° da Directiva 2008/115 dispõem: «Artigo 6.° Decisão de regresso 1.      Sem prejuízo das excepções previstas nos n. os 2 a 5, os Estados‑Membros devem emitir uma decisão de regresso relativamente a qualquer nacional de país terceiro que se encontre em situação irregular no seu território. 2.      Os nacionais de países terceiros em situação irregular no território de um Estado‑Membro, que sejam detentores de um título de residência válido ou de outro título, emitido por outro Estado‑Membro e que lhes confira direito de permanência estão obrigados a dirigir‑se imediatamente para esse Estado‑Membro. […] 3.      Os Estados‑Membros podem abster‑se de emitir a decisão de regresso em relação a nacionais de países terceiros que se encontrem em situação irregular no seu território e sejam aceites por outros Estados‑Membros […]. 4.      Os Estados‑Membros podem, a qualquer momento, conceder autorizações de residência autónomas ou de outro tipo que, por razões compassivas, humanitárias ou outras, confiram o direito de permanência a nacionais de países terceiros em situação irregular no seu território. Neste caso, não pode ser emitida qualquer decisão de regresso […] 5.      Sempre que estiver em curso o processo de renovação do título de residência ou de outra autorização que confira um direito de permanência a favor de nacionais de países terceiros em situação irregular no território de um Estado‑Membro, este deve ponderar a hipótese de não emitir decisões de regresso até à conclusão do referido processo […]. […] Artigo 7.° Partida voluntária 1.      A decisão de regresso deve prever um prazo adequado para a partida voluntária, entre sete e trinta dias, sem prejuízo das excepções previstas nos n. os 2 e 4. […] […] 2.      Sempre que necessário, os Estados‑Membros estendem o prazo previsto para a partida voluntária por um período adequado, tendo em conta as especificidades do caso concreto, tais como a duração da permanência, a existência de filhos que frequentem a escola e a existência de outros membros da família e de laços sociais. 3.      Podem ser impostas determinadas obrigações para evitar o risco de fuga, designadamente a apresentação periódica às autoridades, o depósito de uma caução adequada, a apresentação de documentos ou a obrigação de permanecer em determinado local durante o prazo de partida voluntária. 4.      Se houver risco de fuga ou se tiver sido indeferido um pedido de permanência regular por ser manifestamente infundado ou fraudulento, ou se a pessoa em causa constituir um risco para a ordem ou segurança pública ou para a segurança nacional, os Estados‑Membros podem não conceder um prazo para a partida voluntária ou podem conceder um prazo inferior a sete dias. Artigo 8.° Afastamento 1.      Os Estados‑Membros tomam todas as medidas necessárias para executar a decisão de regresso se não tiver sido concedido qualquer prazo para a partida voluntária, nos termos do n.° 4 do artigo 7.°, ou se a obrigação de regresso não tiver sido cumprida dentro do prazo para a partida voluntária concedido nos termos do artigo 7.° […] 4.      Se os Estados‑Membros utilizarem – como último recurso – medidas coercivas para impor o afastamento de um nacional de país terceiro que resista a este, tais medidas devem ser proporcionadas e não devem exceder o uso razoável da força. Essas medidas devem ser executadas em conformidade com a legislação nacional, de acordo com os direitos fundamentais e no devido respeito pela dignidade e integridade física dos nacionais de países terceiros em causa. […] Artigo 9.° Adiamento do afastamento 1.      Os Estados‑Membros adiam o afastamento nos seguintes casos: a)      O afastamento representa uma violação do princípio da não‑repulsão; ou b)      Durante a suspensão concedida [na sequência da interposição de um recurso contra uma decisão relacionada com o regresso]. 2.      Os Estados‑Membros podem adiar o afastamento por um prazo considerado adequado, tendo em conta as circunstâncias específicas do caso concreto: a)      O estado físico ou a capacidade mental do nacional de país terceiro; b)      Razões técnicas, nomeadamente a falta de capacidade de transporte ou o afastamento falhado devido à ausência de identificação. 3.      Caso o afastamento seja adiado nos termos dos n. os 1 e 2, podem ser impostas aos nacionais de países terceiros em causa as obrigações previstas no n.° 3 do artigo 7.°» Os artigos 15.° e 16.° da Directiva 2008/115 têm a seguinte redacção: «Artigo 15.° Detenção 1.      A menos que no caso concreto possam ser aplicadas com eficácia outras medidas suficientes mas menos coercivas, os Estados‑Membros só podem manter detidos nacionais de países terceiros objecto de procedimento de regresso, a fim de preparar o regresso e/ou efectuar o processo de afastamento, nomeadamente quando: a)      Houver risco de fuga; ou b)      O nacional de país terceiro em causa evitar ou entravar a preparação do regresso ou o procedimento de afastamento. A detenção tem a menor duração que for possível, sendo apenas mantida enquanto o procedimento de afastamento estiver pendente e for executado com a devida diligência. […] 4.      Quando, por razões de natureza jurídica ou outra ou por terem deixado de se verificar as condições enunciadas no n.° 1, se afigure já não existir uma perspectiva razoável de afastamento, a detenção deixa de se justificar e a pessoa em causa é libertada imediatamente. 5.      A detenção mantém‑se enquanto se verificarem as condições enunciadas no n.° 1 e na medida do necessário para garantir a execução da operação de afastamento. Cada Estado‑Membro fixa um prazo limitado de detenção, que não pode exceder os seis meses. 6.      Os Estados‑Membros não podem prorrogar o prazo a que se refere o n.° 5, excepto por um prazo limitado que não exceda os doze meses seguintes, de acordo com a lei nacional, nos casos em que, independentemente de todos os esforços razoáveis que tenham envidado, se preveja que a operação de afastamento dure mais tempo, por força de: a)      Falta de cooperação do nacional de país terceiro em causa; ou b)      Atrasos na obtenção da documentação necessária junto de países terceiros. Artigo 16.° Condições de detenção 1.      Regra geral, a detenção tem lugar em centros de detenção especializados. Se um Estado‑Membro não tiver condições para assegurar aos nacionais de países terceiros a sua detenção num centro especializado e tiver de recorrer a um estabelecimento prisional, os nacionais de países terceiros colocados em detenção ficam separados dos presos comuns. […]» Nos termos do artigo 20.° da Directiva 2008/115, os Estados‑Membros deviam pôr em vigor as disposições legislativas, regulamentares e administrativas necessárias para dar cumprimento à directiva, o mais tardar, até 24 de Dezembro de 2010. Legislação nacional Código da Entrada e Permanência dos Estrangeiros e do Direito de Asilo Nos termos do artigo L. 211‑1 do Código da Entrada e Permanência dos Estrangeiros e do Direito de Asilo (Code de l’entrée et du séjour des étrangers et du droit d’asile, a seguir «Ceseda»), «[p]ara entrar em França, o estrangeiro deve possuir […] os documentos e vistos exigidos pelas convenções internacionais e os regulamentos em vigor […]». Segundo o artigo L. 311‑1 deste código, «[…] o estrangeiro maior de dezoito anos que pretenda residir em França deve, depois de decorrido o prazo de três meses após a sua entrada em França, possuir um cartão de residência». O artigo L. 551‑1 do Ceseda, na versão em vigor à data dos factos no processo principal, tinha a seguinte redacção: «A detenção de um estrangeiro em locais não pertencentes à jurisdição da Administração Penitenciária pode ser ordenada quando esse estrangeiro: […] 3°      Sendo objecto de uma ordem de condução à fronteira […], proferida há menos de um ano, ou devendo ser conduzido à fronteira, em execução de uma expulsão judicial do território francês prevista no […] Código Penal, não possa abandonar imediatamente o território francês; […] 6°      Tendo sido decretada […] há menos de um ano a obrigação de abandonar o território francês e tendo decorrido o prazo de um mês para o fazer voluntariamente, não possa abandonar imediatamente o referido território.» O artigo L. 552‑1, primeira frase, do Ceseda, na versão em vigor à data dos factos no processo principal, previa que, «[q]uando tenham decorrido 48 horas desde a decisão de detenção, recorre‑se ao juiz competente em matéria de liberdades e de detenção, para que decida da prorrogação da detenção.» O artigo L. 621.1 do Ceseda dispõe: «O estrangeiro que tenha entrado ou permanecido em França sem cumprir o disposto nos artigos L. 211‑1 e L. 311‑1, ou que permaneça em França após o termo do prazo permitido pelo seu visto, é punido com pena de prisão de um ano e multa de 3 750 euros. O tribunal poderá ainda proibir o estrangeiro condenado de entrar ou permanecer em França, por um período não superior a três anos. A expulsão judicial implica de pleno direito a condução do condenado à fronteira, eventualmente após o cumprimento da pena de prisão.» Algumas destas disposições do Ceseda foram alteradas pela Lei n.° 2011‑672, de 16 de Junho de 2011, relativa à imigração, à integração e à nacionalidade (loi n° 2011‑672 du 16 juin 2011 relative à l’immigration, à l’intégration et à la nationalité; JORF de 17 de Julho de 2011, p. 10290), entrada em vigor em 18 de Julho de 2011. O artigo L. 621‑1 do Ceseda não faz parte das disposições alteradas. Código de Processo Penal Nos termos do artigo 62‑2 do Código de Processo Penal, na versão em vigor à data dos factos no processo principal: «A prisão preventiva é uma medida coerciva decidida por um agente da polícia judiciária, sob a fiscalização da autoridade judiciária, pela qual uma pessoa de quem haja uma ou várias razões plausíveis para suspeitar que cometeu ou tentou cometer um crime ou um delito punido com uma pena de prisão é mantida à disposição dos investigadores.» Litígio no processo principal e questão prejudicial Em 24 de Junho de 2011, em Maisons‑Alfort (França), a polícia efectuou controlos de identidade na via pública. Um dos indivíduos interrogados durante esse controlo declarou chamar‑se Alexandre Achughbabian e ter nascido na Arménia, em 9 de Julho de 1990. Segundo o auto lavrado pela polícia, A. Achughbabian declarou também ser de nacionalidade arménia. Contudo, este nega ter feito essa declaração. Suspeito de ter cometido e de continuar a cometer o delito previsto no artigo L. 621‑1 do Ceseda, A. Achughbabian foi preso preventivamente. Um exame mais aprofundado da situação de A. Achughbabian revelou então que o interessado tinha entrado em França em 9 de Abril de 2008 e tinha solicitado uma autorização de residência e que este pedido tinha sido indeferido em 28 de Novembro de 2008, tendo este indeferimento sido confirmado em 27 de Janeiro de 2009 pelo préfet du Val‑d’Oise, o qual emitiu um despacho, notificado a A. Achughbabian em 14 de Fevereiro de 2009, ordenando‑lhe que deixasse o território francês no prazo de um mês. Em 25 de Junho de 2011, o préfet du Val‑de‑Marne adoptou um despacho de condução à fronteira e um despacho determinando a detenção de A. Achughbabian, os quais lhe foram notificados. Em 27 de Junho de 2011, o juiz competente em matéria de liberdades e de detenção do tribunal de grande instance de Créteil, chamado a pronunciar‑se por força do artigo L. 552‑1 do Ceseda sobre a prorrogação da detenção além de 48 horas, ordenou a referida prorrogação e julgou improcedentes as excepções de nulidade suscitadas por A. Achughbabian contra, nomeadamente, a prisão preventiva de que tinha sido objecto. Uma das referidas excepções baseava‑se no acórdão de 28 de Abril de 2011, El Dridi (C‑61/11 PPU, ainda não publicado na Colectânea), no qual o Tribunal de Justiça declarou que a Directiva 2008/115 se opõe a uma regulamentação de um Estado‑Membro que determina a aplicação de uma pena de prisão a um nacional de um país terceiro em situação irregular, unicamente porque este, sem motivo justificado, permanece no território desse Estado, em violação de uma ordem de deixar o referido território num prazo determinado. Segundo A. Achughbabian, decorre deste acórdão que a pena de prisão prevista no artigo L. 621‑1 do Ceseda é incompatível com o direito da União. Considera que, tendo em conta a referida incompatibilidade e a regra segundo a qual a prisão preventiva só pode ter lugar em caso de suspeita de delito punível com pena de prisão, o procedimento seguido no caso em apreço é irregular. Em 28 de Junho de 2011, A. Achughbabian recorreu para a cour d’appel de Paris do despacho do juiz competente em matéria de liberdades e de detenção do tribunal de grande instance de Créteil. Esse órgão jurisdicional verificou que A. Achughbabian tem nacionalidade arménia, foi colocado em prisão preventiva e posteriormente em detenção, por se encontrar em situação irregular, e alegou que o artigo L. 621‑1 do Ceseda é incompatível com a Directiva 2008/115, conforme interpretada no acórdão El Dridi, já referido. Nestas circunstâncias, a cour d’appel de Paris decidiu suspender a instância e submeter ao Tribunal de Justiça a questão prejudicial seguinte: «Tendo em conta o seu âmbito de aplicação, a Directiva [2008/115] opõe‑se a uma regulamentação nacional, como o artigo L. 621‑1 do [Ceseda], que prevê a aplicação de uma pena de prisão a um nacional de um país terceiro com fundamento apenas na sua entrada ou permanência irregular no território nacional?» Além disso, o órgão jurisdicional de reenvio decretou o fim da detenção de A. Achughbabian. A pedido do órgão jurisdicional de reenvio, a secção designada examinou a necessidade de submeter o presente processo à tramitação urgente prevista no artigo 104.°‑B do Regulamento de Processo. A referida secção, ouvido o advogado‑geral, decidiu indeferir esse pedido. Quanto à questão prejudicial Antes de mais, deve observar‑se que a Directiva 2008/115 apenas se aplica ao regresso de nacionais de países terceiros que se encontrem em situação irregular num Estado‑Membro, não tendo, portanto, por objecto harmonizar completamente as regras nacionais relativas à permanência de estrangeiros. Consequentemente, esta directiva não se opõe a que o direito de um Estado‑Membro qualifique a permanência irregular de delito e preveja sanções penais para dissuadir e reprimir a prática dessa infracção às regras nacionais em matéria de permanência. Na medida em que as normas e procedimentos comuns instituídos pela Directiva 2008/115 apenas se aplicam à adopção de decisões de regresso e à execução dessas decisões, importa também observar que esta directiva não se opõe a uma detenção com o objectivo de determinar se um nacional de um país terceiro está ou não em situação regular. Esta constatação é corroborada pelo décimo sétimo considerando da referida directiva, do qual decorre que as condições da detenção inicial de nacionais de países terceiros de quem se suspeite estarem em situação irregular num Estado‑Membro são reguladas pelo direito nacional. Por outro lado, como o Governo francês observou, se os Estados‑Membros não pudessem evitar, mediante a privação de liberdade, como a prisão preventiva, que uma pessoa de quem se suspeite estar em situação irregular fugisse antes mesmo de a sua situação poder ser esclarecida, o objectivo da Directiva 2008/115, isto é, o regresso eficaz de nacionais de países terceiros em situação irregular, poderia ser frustrado. A este propósito, há que considerar que as autoridades competentes devem dispor de um prazo, breve mas razoável, para identificar a pessoa controlada e para recolher os elementos que permitam determinar se essa pessoa é nacional de um país terceiro em situação irregular. A determinação do nome e da nacionalidade pode revelar‑se difícil, no caso de o interessado não cooperar. A verificação de que uma pessoa está em situação irregular pode também revelar‑se complexa, nomeadamente quando o interessado invoca o estatuto de requerente de asilo ou de refugiado. Dito isto, as autoridades competentes devem, de modo a não frustrar o objectivo da Directiva 2008/115, como recordado no número anterior, agir com diligência e tomar posição o mais rapidamente possível sobre a questão de saber se a pessoa em causa está ou não em situação regular. Uma vez verificado que a pessoa se encontra em situação irregular, as referidas autoridades devem emitir uma decisão de regresso, nos termos do artigo 6.°, n.° 1, da referida directiva e sem prejuízo das excepções nela previstas. Embora decorra do que precede que a Directiva 2008/115 não se opõe a uma regulamentação nacional, como o artigo L. 621‑1 do Ceseda, na medida em que qualifica de delito a permanência irregular de um nacional de um país terceiro e prevê sanções penais, incluindo uma pena de prisão, para reprimir essa permanência, nem à detenção de um nacional de um país terceiro com vista a determinar se esse nacional está ou não em situação regular, importa, em seguida, examinar se esta directiva se opõe a uma regulamentação como o artigo L. 621‑1 do Ceseda, na medida em que pode conduzir à prisão no decurso do procedimento de regresso regulado pela referida directiva. A este respeito, o Tribunal de Justiça já afirmou que, embora, em princípio, a legislação penal e as regras do processo penal sejam da competência dos Estados‑Membros, este domínio do direito pode, não obstante, ser afectado pelo direito da União. Consequentemente, apesar de nem o artigo 63.°, primeiro parágrafo, n.° 3, alínea b), CE, disposição reproduzida no artigo 79.°, n.° 2, alínea c), TFUE, nem a Directiva 2008/115, adoptada nomeadamente com fundamento nessa disposição do Tratado CE, excluírem a competência penal dos Estados‑Membros no domínio da imigração clandestina e da permanência ilegal, estes últimos devem adaptar a sua legislação nesse domínio, de modo a garantir a observância do direito da União. Os referidos Estados não podem aplicar uma legislação penal susceptível de pôr em causa a realização dos objectivos prosseguidos pela referida directiva e, por isso, privá‑la do seu efeito útil (acórdão El Dridi, já referido, n. os 53 a 55 e jurisprudência referida). A fim de responder à questão de saber se a Directiva 2008/115 se opõe, por razões análogas às expostas pelo Tribunal de Justiça no acórdão El Dridi, já referido, a uma regulamentação como o artigo L. 621‑1 do Ceseda, deve declarar‑se, antes de mais, que a situação do recorrente no processo principal se enquadra na situação prevista no artigo 8.°, n.° 1, desta directiva. Com efeito, decorre dos autos e da resposta do órgão jurisdicional de reenvio a um pedido de esclarecimentos que lhe foi enviado pelo Tribunal de Justiça que, em 14 de Fevereiro de 2009, A. Achughbabian foi notificado de uma ordem de deixar o território francês, que estabelecia o prazo de um mês para uma partida voluntária, e que essa ordem não foi por ele respeitada. Uma vez que esta decisão de regresso já não estava em vigor em 24 de Junho de 2011, data do controlo e da prisão preventiva de A. Achughbabian, foi adoptada em 25 de Junho de 2011 uma nova decisão de regresso, desta vez sob a forma de ordem de condução à fronteira, que não estabelecia um prazo para a partida voluntária. Daqui se conclui que, independentemente da questão de saber se o recorrente no processo principal está na situação de uma pessoa que não respeitou uma obrigação de regresso no prazo fixado para a partida voluntária ou de uma pessoa sujeita a uma decisão de regresso sem fixação de prazo para a partida voluntária, a situação do recorrente está, em qualquer caso, prevista no artigo 8.°, n.° 1, da Directiva 2008/115 e, portanto, faz nascer a obrigação, imposta por este artigo ao Estado‑Membro em causa, de adoptar todas as medidas necessárias para proceder ao afastamento, a saber, por força do artigo 3.°, ponto 5, da referida directiva, ao transporte físico do interessado para fora do referido Estado‑Membro. Seguidamente, deve salientar‑se que decorre claramente do artigo 8.°, n. os 1 e 4, da Directiva 2008/115 que os termos «medidas» e «medidas coercivas» que aí figuram se referem a qualquer intervenção que conduza, de forma eficaz e proporcionada, ao regresso do interessado. O artigo 15.° da dita directiva prevê que a detenção do interessado só é permitida para preparar e permitir o afastamento e que essa privação de liberdade só pode ser mantida por um período máximo de seis meses, apenas podendo ser prorrogado por um período de detenção suplementar de doze meses no caso de a não execução da decisão de regresso durante os referidos seis meses se dever a falta de cooperação do interessado ou a atrasos na obtenção dos documentos necessários junto de países terceiros. Ora, é evidente que a imposição e a execução de uma pena de prisão no decurso do procedimento de regresso previsto pela Directiva 2008/115 não contribuem para a realização do afastamento que esse procedimento tem em vista, a saber, o transporte físico do interessado para fora do Estado‑Membro em causa. Consequentemente, essa pena não constitui uma «medida» ou uma «medida coerciva» na acepção do artigo 8.° da Directiva 2008/115. Por último, é pacífico que a regulamentação nacional em causa no processo principal, na medida em que prevê uma pena de prisão para qualquer nacional de um país terceiro com mais de 18 anos, que esteja em situação irregular em França após o decurso do prazo de três meses desde a sua entrada em território francês, pode ter como consequência a aplicação de uma pena de prisão, ao passo que, segundo as normas e os procedimentos comuns enunciados nos artigos 6.°, 8.°, 15.° e 16.° da Directiva 2008/115, esse nacional de um país terceiro deve prioritariamente ser objecto de um procedimento de regresso e, no que respeita a uma privação de liberdade, pode, quando muito, ser objecto de detenção. Consequentemente, uma regulamentação nacional como a que está em causa no processo principal pode frustrar a aplicação das normas e dos procedimentos comuns instituídos pela Directiva 2008/115 e retardar o regresso, podendo assim, da mesma forma que a regulamentação em causa no processo que deu origem ao acórdão El Dridi, já referido, pôr em causa o efeito útil da referida directiva. Esta conclusão não é infirmada nem pela circunstância, salientada pelo Governo francês, de, em aplicação de circulares dirigidas às instâncias judiciárias, as penas previstas na regulamentação nacional em causa no processo principal raramente serem aplicadas fora dos casos em que a pessoa em situação irregular, além do delito de permanência irregular, tenha cometido outro delito, nem pelo facto, também invocado por esse governo, de A. Achughbabian não ter sido condenado nas referidas penas. A este propósito, deve salientar‑se antes de mais que os nacionais de países terceiros que, além do delito de permanência irregular, tenham cometido um ou vários outros delitos podem, se for caso disso, ao abrigo do artigo 2.°, n.° 2, alínea b), da Directiva 2008/115, ser subtraídos ao âmbito de aplicação desta. Contudo, nenhum elemento dos autos submetidos ao Tribunal de Justiça sugere que A. Achughbabian tenha cometido outro delito além daquele que consiste em permanecer irregularmente no território francês. A situação do recorrente no processo principal não pode, portanto, ser excluída do âmbito de aplicação da Directiva 2008/115, não podendo manifestamente o seu artigo 2.°, n.° 2, alínea b), sob pena de privar a directiva do seu objecto e do seu efeito vinculativo, ser interpretado no sentido de que os Estados‑Membros têm a possibilidade de não aplicar as normas e os procedimentos comuns enunciados na directiva aos nacionais de países terceiros que só tenham cometido a infracção de permanência irregular. No que respeita à circunstância de A. Achughbabian não ter, até agora, sido condenado nas penas de prisão e de multa previstas no artigo L. 621‑1 do Ceseda, deve observar‑se que não é contestado que a adopção de uma ordem de condução à fronteira resultou do facto de se ter concluído que o recorrente cometeu o delito de permanência irregular previsto no referido artigo, que pode, independentemente do conteúdo das circulares mencionadas pelo Governo francês, levar a uma condenação nas ditas penas. Consequentemente, o artigo L. 621‑1 do Ceseda e a questão da sua compatibilidade com o direito da União são pertinentes no processo principal, não tendo por outro lado o órgão jurisdicional de reenvio nem o Governo francês feito referência a um arquivamento nem, de forma mais geral, a uma decisão que exclua definitivamente qualquer possibilidade de iniciar um processo contra A. Achughbabian pelo referido delito. De resto, como foi recordado no n.° 33 do presente acórdão, importa salientar o dever que incumbe aos Estados‑Membros, decorrente do artigo 4.°, n.° 3, TUE e recordado no n.° 56 do acórdão El Dridi, já referido, de adoptarem todas as medidas adequadas para garantir a execução das obrigações resultantes da Directiva 2008/115 e de se absterem de qualquer medida susceptível de pôr em causa a realização dos seus objectivos. É importante que as disposições nacionais aplicáveis não sejam susceptíveis de comprometer a boa aplicação das normas e dos procedimentos comuns instituídos pela referida directiva. Por último, não pode ser acolhida a argumentação dos Governos alemão e estónio, segundo a qual, embora os artigos 8.°, 15.° e 16.° da Directiva 2008/115 obstem efectivamente à aplicação de uma pena de prisão durante o procedimento de afastamento previsto nesses artigos, não se opõem a que um Estado‑Membro aplique uma pena de prisão a um nacional de um país terceiro em situação irregular, antes de proceder ao afastamento dessa pessoa segundo as modalidades previstas na directiva. A este propósito, basta verificar que decorre tanto do dever de lealdade dos Estados‑Membros como das exigências de eficácia recordadas, nomeadamente, no quarto considerando da Directiva 2008/115 que a obrigação imposta aos Estados‑Membros pelo artigo 8.° desta directiva, de procederem ao afastamento nas hipóteses enunciadas no n.° 1 deste artigo, deve ser cumprida o mais rapidamente possível. Obviamente, não seria esse o caso se, depois de ter verificado que o nacional do país terceiro está em situação irregular, o Estado‑Membro em causa fizesse preceder a execução da decisão de regresso, ou mesmo a adopção dessa decisão, de um processo penal seguido, eventualmente, de uma pena de prisão. Tal medida atrasaria o afastamento (acórdão El Dridi, já referido, n.° 59) e, de resto, não faz parte das justificações de adiamento do afastamento referidas no artigo 9.° da Directiva 2008/115. Embora resulte do conjunto das considerações precedentes que os Estados‑Membros vinculados pela Directiva 2008/115 não podem prever uma pena de prisão para os nacionais de países terceiros em situação irregular, nos casos em que, por força das normas e procedimentos comuns instituídos por esta directiva, estes devem ser afastados e em que, com vista a preparar e a realizar esse afastamento, podem, quando muito, ser detidos, isso não exclui a faculdade de os Estados‑Membros aprovarem ou manterem disposições, eventualmente de carácter penal, que regulem, no respeito dos princípios e do objectivo da referida directiva, a situação em que as medidas coercivas não permitiram efectivar o afastamento de um nacional de um país terceiro em situação irregular (acórdão El Dridi, já referido, n. os 52 e 60). Tendo em conta esta faculdade, há que concluir que a tese avançada pelos governos que apresentaram observações ao Tribunal de Justiça, segundo a qual uma interpretação como a apresentada poria termo à possibilidade de os Estados‑Membros dissuadirem a permanência irregular, é improcedente. Em especial, a Directiva 2008/115 não se opõe a que, ao abrigo das regras nacionais de processo penal, sejam aplicadas sanções penais a nacionais de países terceiros que tenham sido objecto do procedimento de regresso instituído por esta directiva e que permanecem em situação irregular no território de um Estado‑Membro, sem motivo justificado de não regresso. A este respeito, cabe sublinhar que, no quadro da aplicação das referidas regras de processo penal, a imposição das sanções mencionadas no número anterior está sujeita à observância total dos direitos fundamentais, designadamente os garantidos pela Convenção Europeia para a Protecção dos Direitos do Homem e das Liberdades Fundamentais, assinada em Roma, em 4 de Novembro de 1950. Atendendo a todas as considerações precedentes, há que responder às questões submetidas que a Directiva 2008/115 deve ser interpretada no sentido de que: –      se opõe a uma regulamentação de um Estado‑Membro que reprime a permanência irregular através de sanções penais, na medida em que essa regulamentação permite a prisão de um nacional de um país terceiro que, permanecendo em situação irregular no território do referido Estado‑Membro e não estando na disposição de deixar esse território voluntariamente, não foi sujeito às medidas coercivas referidas no artigo 8.° desta directiva e em relação ao qual, em caso de detenção com vista a preparar e a realizar o seu afastamento, não expirou o período de duração máxima dessa detenção; e –      não se opõe a tal regulamentação na medida em que esta permite a prisão de um nacional de um país terceiro ao qual foi aplicado o procedimento de regresso instituído pela referida directiva e que permanece em situação irregular no referido território, sem motivo justificado para o não regresso. Quanto às despesas Revestindo o processo, quanto às partes na causa principal, a natureza de incidente suscitado perante o órgão jurisdicional de reenvio, compete a este decidir quanto às despesas. As despesas efectuadas pelas outras partes para a apresentação de observações ao Tribunal de Justiça não são reembolsáveis. Pelos fundamentos expostos, o Tribunal de Justiça (Grande Secção) declara: A Directiva 2008/115/CE do Parlamento Europeu e do Conselho, de 16 de Dezembro de 2008, relativa a normas e procedimentos comuns nos Estados‑Membros para o regresso de nacionais de países terceiros em situação irregular, deve ser interpretada no sentido de que: – se opõe a uma regulamentação de um Estado‑Membro que reprime a permanência irregular através de sanções penais, na medida em que essa regulamentação permite a prisão de um nacional de um país terceiro que, permanecendo em situação irregular no território do referido Estado‑Membro e não estando na disposição de deixar esse território voluntariamente, não foi sujeito às medidas coercivas referidas no artigo 8.° desta directiva e em relação ao qual, em caso de detenção com vista a preparar e a realizar o seu afastamento, não expirou o período de duração máxima dessa detenção; e – não se opõe a tal regulamentação na medida em que esta permite a prisão de um nacional de um país terceiro ao qual foi aplicado o procedimento de regresso instituído pela referida directiva e que permanece em situação irregular no referido território, sem motivo justificado para o não regresso. Assinaturas * Língua do processo: francês.

62017CJ0558

it

Con la sua impugnazione, OZ chiede l’annullamento della sentenza del Tribunale dell’Unione europea del 13 luglio 2017, OZ/BEI ( T‑607/16 , non pubblicata, in prosieguo: la sentenza impugnata, EU:T:2017:495 ), con la quale quest’ultimo ha respinto il suo ricorso volto ad ottenere, da un lato, l’annullamento della relazione del comitato d’inchiesta della Banca europea per gli investimenti (BEI) del 14 settembre 2015 e della decisione del presidente della BEI, del 16 ottobre 2015, di non dare seguito alla sua denuncia di molestie sessuali (in prosieguo: la «decisione controversa») e, dall’altro, il risarcimento del danno da lei subito a seguito di tale relazione e di tale decisione. Contesto normativo Lo Statuto dei funzionari dell’Unione europea Lo Statuto dei funzionari dell’Unione europea è stato introdotto con il regolamento (CEE, Euratom, CECA) n. 259/68 del Consiglio, del 29 febbraio 1968, che definisce lo statuto dei funzionari delle Comunità europee nonché il regime applicabile agli altri agenti di tali Comunità, ed istituisce speciali misure applicabili temporaneamente ai funzionari della Commissione ( GU 1968, L 56, pag. 1 ). L’articolo 24, primo comma, dello Statuto dei funzionari dell’Unione europea, come modificato dal regolamento (UE, Euratom) n. 1023/2013 del Parlamento europeo e del Consiglio, del 22 ottobre 2013 ( GU 2013, L 287, pag. 15 ), prevede quanto segue: «L’Unione assiste il funzionario, in particolare nei procedimenti a carico di autori di minacce, oltraggi, ingiurie, diffamazioni, attentati contro la persona o i beni di cui il funzionario o i suoi familiari siano oggetto, a motivo della sua qualità e delle sue funzioni». Il regolamento del personale della BEI Il regolamento del personale della Banca europea per gli investimenti, adottato il 20 aprile 1960 dal consiglio di amministrazione della BEI, prevede, nella sua versione rivista con decisione del consiglio di amministrazione della BEI del 4 giugno 2013, entrata in vigore il 1 o luglio 2013, al suo articolo 41, quanto segue: «Tutte le controversie di carattere individuale tra la Banca e i membri del suo personale sono sottoposte alla Corte di giustizia dell’Unione europea. Ogni azione di un membro del personale contro un provvedimento della Banca che possa recargli pregiudizio dev’essere intentata entro tre mesi. Oltre all’azione dinanzi alla Corte di giustizia e prima della proposizione della stessa, le controversie diverse da quelle derivanti dalla contestazione di provvedimenti previsti all’articolo 38, sono sottoposte a una procedura di composizione amichevole dinanzi alla commissione di conciliazione della Banca. La domanda di conciliazione dev’essere proposta entro tre mesi dal verificarsi dei fatti o dalla notifica dei provvedimenti che formano oggetto della controversia (…)». La politica della BEI in materia di rispetto della dignità della persona sul luogo di lavoro La normativa interna sulla «Politica in materia di rispetto della dignità della persona sul luogo di lavoro (in prosieguo: la «politica in materia di dignità sul luogo di lavoro»), adottata dalla BEI il 18 novembre 2003, prevede: «Procedimento d’inchiesta (…) Il procedimento d’inchiesta comprende le seguenti disposizioni: (…) – viene formato un comitato d’inchiesta composto da tre persone indipendenti (…) – il comitato d’inchiesta tiene una serie di audizioni per sentire separatamente le due parti, eventuali testimoni e ogni altra persona che esso intenda interrogare, – le due parti hanno il diritto di essere sentite dal comitato d’inchiesta, – le due parti hanno il diritto di essere rappresentate o accompagnate, – le audizioni e le deliberazioni del comitato d’inchiesta portano ad una raccomandazione sottoposta al presidente, – il presidente decide sulle misure da adottare. Compiti e composizione del comitato d’inchiesta Il compito del comitato sarà quello di prevedere una struttura che garantisca un’indagine obiettiva e indipendente su uno o più incidenti e che si concluda con una raccomandazione al presidente il quale deciderà sulle misure da adottare. (…) Il procedimento (…) 2. Il direttore delle risorse umane (in prosieguo: il «DRH»), d’accordo con i rappresentanti del personale, propone al presidente la composizione del comitato e fissa una data per l’avvio dell’inchiesta, che deve aver luogo entro 30 giorni di calendario dal ricevimento della denuncia. 3. Il DHR accusa immediatamente ricezione della nota dell’agente interessato, confermando l’avvio di un procedimento d’inchiesta (…) 4. Ricevuto il memorandum del denunciante, il DRH: (…) d) precisa che l’inchiesta inizierà entro 30 giorni di calendario dalla data di deposito ufficiale della denuncia presso il DRH e che le due parti saranno informate della data, dell’ora e della sede della loro audizione individuale, del loro diritto di essere rappresentate o accompagnate e della composizione del comitato. (…) L’audizione L’audizione persegue lo scopo di stabilire precisamente quanto accaduto e di raccogliere i fatti che consentiranno di redigere una raccomandazione motivata. Le parti non hanno il diritto di controinterrogatorio poiché vengono sentite separatamente. Esse non sono obbligate a ripetere dettagli sgradevoli o per loro imbarazzanti se ciò non è assolutamente necessario. A tutte le parti interessate dall’inchiesta e dalle audizioni, compresi gli astanti e i testimoni, sarà ricordato che esse sono vincolate da un dovere di riservatezza. (…) Il comitato può decidere le modalità con cui procedere che considera adeguate. Di norma, l’audizione si presenta come una serie di colloqui separati, effettuati nel seguente ordine: – anzitutto, il denunciante; – i testimoni eventualmente citati dal denunciante; – il presunto molestatore; – i testimoni eventualmente citati dal presunto molestatore; – se il comitato lo ritiene necessario, entrambe le parti possono essere chiamate per nuove audizioni separate. Se necessario, il comitato può altresì interrogare nuovamente le persone coinvolte ed eventualmente convocare altri membri del personale o richiedere informazioni o copie di documenti se, collegialmente, esso lo ritiene giustificato e rilevante. In caso di incertezza, il presidente ha l’ultima parola su questioni riguardanti l’accesso a documenti e dati o il ricorso ad altri metodi di investigazione, se necessario, dopo aver consultato il delegato alla protezione dei dati personali. In caso di ulteriori investigazioni il comitato ne darà comunicazione al denunciante. Esito dell’inchiesta Dopo aver sentito tutte le parti e aver effettuato tutte le altre eventuali indagini appropriate, il comitato dovrebbe essere nelle condizioni di pronunciarsi e di proporre una raccomandazione motivata. Esso non ha potere decisionale. Il comitato può emanare diverse raccomandazioni dirette a che: – il caso sia archiviato, ove le due parti abbiano potuto chiarire la situazione e trovare una soluzione per il futuro, accettabile per entrambe le parti; – il caso non sia considerato rientrante in una fattispecie di intimidazione o di molestie, ma come un conflitto di lavoro da sottoporre ad un esame più approfondito o a controllo; – la denuncia sia respinta; – siano adottate le misure necessarie nel caso in cui il comitato dimostri che la denuncia è infondata e malevola, – sia avviato il procedimento disciplinare. La raccomandazione scritta dal comitato è redatta entro cinque giorni dalla fine dell’inchiesta e indirizzata al presidente ai fini della decisione. Decisione del presidente Al più tardi entro cinque giorni lavorativi dall’invio della raccomandazione del comitato al presidente, le due parti vengono informate per iscritto della decisione motivata del presidente a cui viene allegata la raccomandazione del comitato». Fatti Il 1 o dicembre 2008, OZ è stata assunta dalla BEI. Alla fine del 2009, il sig. F. entrava a far parte, in qualità di coordinatore del personale, di una direzione della BEI, in cui lavorava OZ. Il 16 settembre 2012, OZ ha cambiato mansioni. Nel gennaio 2014, OZ ha riferito al suo capo divisione che tale mutamento di mansioni era connesso a molestie sessuali che ella riteneva di subire dal 2011 da parte del sig. F. Il 20 maggio 2015, OZ ha presentato una denuncia presso il direttore generale della direzione del personale della BEI, nella quale affermava di essere vittima di molestie sessuali da parte del sig. F. Il 18 giugno 2015, tale direttore generale ha informato OZ che in seguito alla sua denuncia era stato avviato un procedimento formale d’inchiesta (in prosieguo: il «procedimento d’inchiesta») in conformità alla politica in materia di dignità sul luogo di lavoro. Il 19 giugno 2015 il presidente della BEI ha approvato la proposta di composizione del comitato incaricato di procedere alla conduzione dell’inchiesta (in prosieguo: il «comitato d’inchiesta»). Il 26 giugno 2015, il comitato d’inchiesta è stato ufficialmente nominato e OZ è stata informata del fatto che le audizioni si sarebbero tenute il 20 luglio successivo. Il 17 settembre 2015, il comitato d’inchiesta ha consegnato la sua relazione al presidente della BEI, nella quale erano formulate le sue raccomandazioni motivate (in prosieguo: la «relazione del comitato d’inchiesta»). Nella sua relazione, il comitato d’inchiesta esponeva che le accuse della ricorrente non avevano potuto essere confermate in mancanza di testimoni che avessero assistito agli atti asseriti. Per contro, tutti i testimoni erano concordi sul fatto che vi era motivo di preoccuparsi della salute di OZ. Ella aveva vissuto una rottura traumatica del rapporto col suo ex compagno e in seguito sarebbe molto dimagrita. OZ sarebbe inoltre impaziente di progredire nella sua carriera e avrebbe un carattere manipolatore, tale da nuocere agli altri. Ella avrebbe anche difficoltà ad accettare qualsiasi forma di critica. Infine, il comitato d’inchiesta ha raccomandato a OZ di imparare a maturare un miglior spirito di squadra e di ritrovare un atteggiamento positivo. Il 16 ottobre 2015 il presidente della BEI, basandosi sulle raccomandazioni del comitato d’inchiesta, ha adottato la decisione controversa, cui è stata allegata la relazione del comitato d’inchiesta. Dopo l’adozione della decisione controversa, il presidente della BEI ha chiesto ulteriori chiarimenti al comitato d’inchiesta in vista dell’eventuale avvio di un procedimento disciplinare. Tale comitato ha presentato le sue osservazioni finali il 12 gennaio 2016. Successivamente, la ricorrente ha presentato una domanda di conciliazione ai sensi dell’articolo 41 del regolamento del personale della BEI, come modificato. Il 29 giugno 2016, conformemente alle conclusioni della commissione di conciliazione del 22 aprile 2016, il presidente della BEI ha constatato il fallimento della procedura di conciliazione. Procedimento dinanzi al Tribunale e sentenza impugnata Con atto introduttivo depositato presso la cancelleria del Tribunale della funzione pubblica il 22 luglio 2016, la ricorrente ha proposto il presente ricorso, inizialmente iscritto al ruolo con il numero F‑37/16. In applicazione dell’articolo 3 del regolamento (UE, Euratom) 2016/1192 del Parlamento europeo e del Consiglio, del 6 luglio 2016, relativo al trasferimento al Tribunale della competenza a decidere, in primo grado, sulle controversie tra l’Unione europea e i suoi agenti ( GU 2016, L 200, pag. 137 ), la presente causa è stata trasferita al Tribunale nello stato in cui si trovava alla data del 31 agosto 2016. Tale causa è stata registrata con il numero T‑607/16. OZ aveva chiesto al Tribunale di: – annullare la decisione controversa e la relazione del comitato d’inchiesta (compresa la censura di alcuni elementi della relazione); – condannare la BEI a versarle la somma di EUR 20000 a titolo di risarcimento del danno morale subito; – condannare la BEI a versarle l’importo di EUR 977 [imposta sul valore aggiunto (IVA)) ed una provvisionale di EUR 5850 a titolo di spese mediche sostenute a seguito di tale danno, – condannare la BEI al rimborso delle spese legali sostenute nel contesto del presente procedimento per un importo di EUR 35100 (IVA inclusa), e – rinviare la presente causa dinanzi alla BEI per la riapertura del procedimento in materia di rispetto della dignità sul lavoro e l’ottenimento di una nuova decisione del suo presidente, formulata nei termini specificati dalla ricorrente. A sostegno del suo ricorso OZ aveva dedotto, nel merito, due motivi. Il primo motivo era fondato su una violazione delle norme relative al procedimento d’inchiesta nonché dei diritti procedurali derivanti dall’articolo 6 della Convenzione europea per la salvaguardia dei diritti dell’uomo e delle libertà fondamentali, firmata a Roma il 4 novembre 1950 (in prosieguo: la «CEDU») e dall’articolo 47 della Carta dei diritti fondamentali dell’Unione europea (in prosieguo: la «Carta») in quanto diverse fasi del procedimento d’inchiesta non sarebbero state rispettate. Il secondo motivo era fondato su una violazione dell’articolo 8 della CEDU nonché dell’articolo 7 della Carta per il fatto che la relazione del comitato d’inchiesta, come pure la decisione controversa, conterrebbero, secondo OZ, elementi di giustificazione attinenti alla propria vita privata, in particolare riguardanti le sue condizioni psicologiche, privi di pertinenza nei confronti dell’oggetto dell’inchiesta. Il 13 luglio 2017 il Tribunale ha pronunciato la sentenza impugnata, con la quale ha respinto il ricorso di OZ e l’ha condannata alle spese. Nella sua sentenza, il Tribunale ha respinto la domanda risarcitoria della ricorrente nel suo complesso, ritenendo che nessuna delle censure dedotte dalla ricorrente configurasse un illecito imputabile alla BEI. Successivamente, dato che la ricorrente sosteneva che gli illeciti asseriti a sostegno della sua domanda di annullamento corrispondevano ai comportamenti contestati alla BEI nell’ambito della sua domanda di risarcimento, il Tribunale ha dichiarato che si doveva parimenti respingere detta domanda di annullamento e, di conseguenza, il ricorso nel suo insieme. Domande delle parti in sede di impugnazione Con la sua impugnazione, OZ chiede che la Corte voglia: – annullare in toto la sentenza impugnata, – annullare la decisione controversa e la relazione del comitato d’inchiesta della BEI; – condannare la BEI a versarle le somme di 977 EUR (IVA compresa) per i costi dell’assistenza medica ad oggi sostenuti a causa dei danni subiti e di EUR 5850 per spese mediche future; – condannare la BEI a versarle un importo di EUR 20000 a titolo di risarcimento del danno morale subito; – condannare la BEI al rimborso delle spese sostenute nell’ambito del presente procedimento, pari a EUR 35100 (IVA compresa); – condannare la BEI al rimborso delle spese del presente procedimento in appello e del procedimento dinanzi al Tribunale; – disporre il rinvio della causa in vista della riapertura, da parte della BEI, del procedimento a norma della politica in materia di dignità sul luogo di lavoro e/o dell’adozione di una nuova decisione da parte del presidente della BEI, nei termini precisati dalla ricorrente. La BEI chiede che la Corte voglia: – respingere l’impugnazione, e – condannare la ricorrente alle spese. Sulla ricevibilità Occorre rilevare che la ricorrente chiede in particolare alla Corte di rinviare la presente controversia dinanzi alla BEI per la riapertura del procedimento d’inchiesta e l’adozione di una nuova decisione da parte del presidente della BEI nei termini da lei specificati. Tuttavia, è giocoforza constatare che la ricorrente non deduce alcun motivo a sostegno di tale capo della domanda. L’impugnazione non può neppure essere interpretata nel senso di intendere il ragionamento in essa contenuto come un motivo o un insieme di argomenti dedotti contro la sentenza impugnata. Tale capo della domanda è quindi irricevibile. Inoltre, la BEI sostiene che l’impugnazione è irricevibile nel suo complesso, in quanto, da una parte, non fa riferimento ad alcun punto preciso della sentenza impugnata e, dall’altro, la ricorrente si limita a riprodurre gli argomenti già sviluppati nel ricorso in primo grado. Al riguardo occorre ricordare che, secondo una constante giurisprudenza, dall’articolo 168, paragrafo 1, lettera d), e dall’articolo 169, paragrafo 2, del regolamento di procedura della Corte emerge che l’atto di impugnazione deve individuare con precisione gli elementi contestati della decisione di cui si chiede l’annullamento, nonché gli argomenti di diritto dedotti a specifico sostegno di tale domanda. Non risponde ai requisiti di motivazione stabiliti da tali disposizioni un’impugnazione che si limiti a ribadire o a riprodurre pedissequamente i motivi e gli argomenti già presentati dinanzi al Tribunale (v., in tal senso, sentenze del 17 maggio 2017, Portogallo/Commissione, C‑338/16 P , EU:C:2017:382 , punto19 e giurisprudenza ivi citata, e del 20 dicembre 2017, Comunidad Autónoma de Galicia e Retegal/Commissione, C‑70/16 P , EU:C:2017:1002 , punto e giurisprudenza ivi citata). Tuttavia, qualora un ricorrente contesti l’interpretazione o l’applicazione del diritto dell’Unione effettuata dal Tribunale, i punti di diritto esaminati in primo grado possono essere di nuovo discussi nel corso di un’impugnazione. Infatti, se un ricorrente non potesse basare l’impugnazione su motivi e argomenti già utilizzati dinanzi al Tribunale, il procedimento d’impugnazione sarebbe privato in parte del suo significato (sentenza del 17 maggio 2017, Portogallo/Commissione, C‑338/16 P , EU:C:2017:382 , punto e giurisprudenza ivi citata). Nel caso di specie, contrariamente a quanto sostenuto dalla BEI, il ricorso d’impugnazione non si limita a riprodurre gli argomenti già dedotti in primo grado. Essi sono in realtà diretti contro la motivazione della sentenza impugnata, che è contestata per quanto riguarda il rispetto dei diritti fondamentali invocati dalla ricorrente e, di conseguenza, permettono alla Corte di effettuarne il controllo. Inoltre, contrariamente a quanto sostenuto dalla BEI, nel ricorso d’impugnazione sono chiaramente descritti i punti della sentenza impugnata che sono contestati. Pertanto, fatta eccezione per il capo della domanda di cui al punto 29 della presente sentenza, l’impugnazione è ricevibile. Nel merito La ricorrente deduce, a sostegno della sua impugnazione, tre motivi fondati, in primo luogo, sulla violazione dell’articolo 47 della Carta nonché dell’articolo 6 della CEDU, in secondo luogo, sulla violazione dell’articolo 7 della Carta nonché dell’articolo 8 della CEDU, e, in terzo luogo, sulla denegata giustizia. In via preliminare, occorre rammentare che l’Unione, non essendo parte della CEDU, non può essere ritenuta responsabile sul fondamento di quest’ultima. Tuttavia, si evince dall’articolo 52, paragrafo 3, della Carta, che il significato e la portata dei diritti garantiti dalla Carta sono uguali a quelli ad essi conferiti dai corrispondenti articoli della CEDU. Pertanto, il primo e il terzo motivo devono essere esaminati solo alla luce delle disposizioni della Carta. Sul primo motivo, vertente sulla violazione dell’articolo 47 della Carta Argomenti delle parti Con il primo motivo d’impugnazione, che si suddivide in quattro parti, la ricorrente contesta al Tribunale, in primo luogo, di aver erroneamente determinato la portata dei diritti procedurali di cui disponeva, in secondo luogo, di non aver tratto le conseguenze del mancato rispetto dei termini che disciplinano il procedimento d’inchiesta, in terzo luogo, di aver erroneamente valutato la corretta composizione del comitato d’inchiesta e, in quarto luogo, di aver respinto i suoi argomenti diretti a contestare il trattamento riservato della sua denuncia. Con la prima parte del primo motivo, vertente sulla determinazione erronea della portata dei suoi diritti procedurali, la ricorrente contesta, in sostanza, al Tribunale di aver violato, ai punti da 52 a 54 della sentenza impugnata, il principio del diritto a un processo equo, e in particolare i principi del contraddittorio e della parità delle armi, nel considerare non illegittimo che il comitato d’inchiesta non le abbia consentito di prendere conoscenza delle dichiarazioni della persona accusata di molestie e dei diversi testimoni sentiti nel corso dell’inchiesta, né di manifestare la sua posizione in merito a tali dichiarazioni, sulle quali si è basata la decisione di rigetto della sua denuncia, mentre le dichiarazioni della ricorrente sono state comunicate a tale persona in forma sintetica, in modo da consentirle di presentare le sue osservazioni. In secondo luogo, la ricorrente addebita al Tribunale di aver commesso un errore di diritto nel considerare che il comitato d’inchiesta non fosse affatto tenuto a convocare tutti i testimoni citati nel contesto dell’inchiesta. In terzo luogo, la ricorrente contesta al Tribunale di aver commesso un errore di diritto giudicando legittimo che tale comitato abbia respinto le relazioni mediche da lei fornite. La BEI contesta la fondatezza di tali argomenti, deducendo, in sostanza, in primo luogo, che il principio di parità delle armi si applica soltanto se le parti sono coinvolte in procedimenti giudiziari. Tuttavia, il procedimento previsto ai sensi della politica in materia di dignità sul posto di lavoro è una procedimento amministrativo. Peraltro, il Tribunale avrebbe correttamente considerato che la posizione del denunciante e quella del presunto molestatore non sono comparabili e che, di conseguenza, i loro rispettivi diritti procedurali sono diversi. La BEI sostiene, poi, che poiché il procedimento svolto dinanzi al comitato d’inchiesta non ha natura giurisdizionale, nessuna disposizione impone che tale comitato citi testimoni specifici o informi la parte che li ha sollecitati che non sono disponibili. Infine, per quanto riguarda le relazioni mediche trasmesse dalla ricorrente, la BEI ne rileva la mancanza di valore probatorio, in quanto i medici non avrebbero avuto diretta conoscenza dei fatti, ma avrebbero semplicemente fatto affidamento sulle dichiarazioni della ricorrente. Giudizio della Corte Occorre rilevare che la ricorrente afferma a torto che il comitato d’inchiesta, che esprime un parere su cui si fonda il presidente della BEI, e quest’ultimo sono organi assimilabili a un «giudice» ai sensi dell’articolo 47 della Carta. Infatti, è pacifico che né il comitato d’inchiesta, organo ad hoc, i cui membri sono nominati dal presidente della BEI, e formulano raccomandazioni non vincolanti a seguito di un’inchiesta, né il presidente della BEI soddisfano i vari criteri stabiliti dalla Corte nella sua giurisprudenza, volti a definire la nozione di «giudice» ai sensi dell’articolo 47 della Carta (v., in particolare, per quanto riguarda la nozione di «giudice», la sentenza del 27 febbraio 2018, Associação Sindical dos Juízes Portugueses, C‑64/16 , EU:C:2018:117 , punto e giurisprudenza ivi citata). Di conseguenza, essi non possono essere considerati individualmente o collettivamente come un giudice «precostituito per legge», ai sensi dell’articolo 47. Ne consegue che, nel caso di specie, l’articolo 47 della Carta non è applicabile e che, di conseguenza, la ricorrente non può far valere, a sostegno della prima parte del suo primo motivo, una violazione di tale articolo. Tuttavia, come risulta dai punti 52 e 53 della sentenza impugnata, il Tribunale ha rilevato che, nell’ambito di un procedimento come quello di cui trattasi, la presunta vittima di molestie può avvalersi del diritto di essere ascoltata, sul fondamento del principio di buona amministrazione. Infatti, l’articolo 41 della Carta, rubricato «Diritto ad una buona amministrazione», dispone, al suo paragrafo 1, che ogni persona ha diritto a che le questioni che la riguardano siano trattate in modo imparziale ed equo ed entro un termine ragionevole dalle istituzioni e dagli organi dell’Unione. Inoltre, il paragrafo 2 di tale articolo 41 prevede che il diritto a una buona amministrazione comprende, in particolare, il diritto di ogni persona di essere ascoltata prima che nei suoi confronti venga adottato un provvedimento individuale che le rechi pregiudizio, il diritto di ogni persona di accedere al fascicolo che la riguarda, nel rispetto dei legittimi interessi della riservatezza e del segreto professionale e commerciale, nonché l’obbligo per l’amministrazione di motivare le proprie decisioni. In particolare, il diritto di essere ascoltati garantisce a chiunque la possibilità di manifestare, utilmente ed efficacemente, il proprio punto di vista durante il procedimento amministrativo prima dell’adozione di qualsiasi decisione che possa incidere in modo negativo sui suoi interessi (v., in particolare, sentenze del 22 novembre 2012, M., C‑277/11 , EU:C:2012:744 , punto , e dell’11 dicembre 2014, Boudjlida, C‑249/13 , EU:C:2014:2431 , punto ). Spetta pertanto alla Corte verificare se il Tribunale abbia commesso un errore di diritto dichiarando, al punto 54 della sentenza impugnata, che nessun illecito era stato commesso dal comitato d’inchiesta, per quanto riguarda il diritto di essere ascoltati in base al principio di buona amministrazione. A tal riguardo, si deve rilevare che la decisione impugnata costituisce, dato che respinge la denuncia della ricorrente, una misura individuale presa nei suoi confronti e le arreca pregiudizio, ai sensi dell’articolo 41, paragrafo 2, della Carta. Ne consegue che il comitato d’inchiesta, prima di presentare le sue raccomandazioni al presidente della BEI e, in ogni caso, quest’ultimo, prima di prendere una decisione sfavorevole per la ricorrente, erano tenuti a rispettare il suo diritto di essere sentita in qualità di denunciante. In particolare, la ricorrente aveva il diritto, al fine di essere in grado di presentare utilmente le proprie osservazioni, di essere informata, quanto meno in sintesi, delle dichiarazioni della persona accusata di molestie e dei diversi testimoni ascoltati, dal momento che tali dichiarazioni sono state utilizzate dal comitato d’inchiesta, nella sua relazione, per formulare raccomandazioni al presidente della BEI, sulla base delle quali quest’ultimo ha fondato la decisione controversa; la comunicazione sintetica di dette dichiarazioni sarebbe dovuta avvenire nel rispetto degli eventuali legittimi interessi alla riservatezza. Nel caso di specie, è pacifico che la ricorrente sia stata ascoltata soltanto all’inizio del procedimento d’inchiesta. Tuttavia, essa non è stata ascoltata né prima che il comitato d’inchiesta presentasse le sue raccomandazioni al presidente della BEI, né prima che quest’ultimo adottasse la decisione impugnata. Ne consegue che il Tribunale è incorso in un errore di diritto non dichiarando che l’omessa comunicazione alla ricorrente di almeno una sintesi delle dichiarazioni della persona accusata di molestie e dei diversi testimoni, e il fatto che essa non avesse potuto essere ascoltata al riguardo, cosicché non le era stato dato modo di presentare osservazioni utili sul contenuto di tali dichiarazioni prima che il comitato d’inchiesta presentasse le proprie raccomandazioni al presidente della BEI e, in ogni caso, prima che quest’ultimo adottasse la decisione impugnata in senso a lei sfavorevole, era in contrasto con i requisiti di cui all’articolo 41 della Carta. Senza che sia necessario esaminare gli altri argomenti dedotti dalla ricorrente nell’ambito della prima parte del primo motivo, né le altre parti di tale motivo, occorre annullare la sentenza impugnata nella parte in cui ha respinto la domanda di risarcimento della ricorrente, basata sulla responsabilità della BEI per presunti illeciti commessi nell’ambito del procedimento d’inchiesta, tra cui la violazione del diritto della ricorrente a che il suo caso sia trattato in modo equo, e la domanda di annullamento. Sui motivi secondo e terzo, relativi alla violazione dell’articolo 7 della Carta Il secondo motivo di impugnazione verte su un errore di diritto in cui sarebbe incorso il Tribunale dichiarando che il comitato d’inchiesta non aveva violato l’articolo 7 della Carta, facendo figurare alcuni elementi relativi alla vita privata della ricorrente nella sua relazione d’indagine. Il terzo motivo verte sul fatto che, procedendo in tal modo, il Tribunale si sarebbe reso responsabile anche di un diniego di giustizia. Poiché tali due motivi si fondano su argomenti in parte sovrapposti, occorre esaminarli congiuntamente. Argomenti delle parti La ricorrente deduce, in sostanza, un errore di diritto in cui il Tribunale sarebbe incorso nell’interpretazione dell’articolo 7 della Carta, relativo al diritto al rispetto della vita privata, considerando, a torto, che la BEI non abbia commesso alcun illecito nel non eliminare, nella relazione del comitato d’inchiesta e nella decisione controversa, i riferimenti alla sua vita privata, che sarebbero eccessivi, non pertinenti ed estranei all’ambito di competenza del comitato d’inchiesta. A tale riguardo, la ricorrente fa riferimento, tra l’altro, al fatto che la relazione si riferisce al complesso rapporto con il suo capo divisione dell’epoca, alle sue difficoltà di accettare qualsiasi forma di critica, alla sua impazienza di avanzare nella carriera, elementi che per la ricorrente non sono direttamente necessari a stabilire se ella era stata vittima di molestie sessuali. La stessa sostiene che tali osservazioni sono, inoltre, dannose per la sua salute, come risulterebbe chiaramente da una nuova relazione medica. La BEI contesta integralmente tali affermazioni. Giudizio della Corte Il diritto al rispetto della vita privata, garantito dall’articolo 7 della Carta, non è assoluto. Tale diritto può essere soggetto a restrizioni come quelle in questione, a condizione che esse rispondano effettivamente ad obiettivi di interesse generale perseguiti dall’Unione e non costituiscano, rispetto allo scopo perseguito, un intervento sproporzionato. A tale riguardo, è pacifico che il procedimento controverso risponda a un obiettivo d’interesse generale, vale a dire l’identificazione di eventuali pratiche di molestie, in particolare sessuali, lesive della dignità della persona. È pertanto necessario esaminare se l’inclusione nella relazione del comitato d’inchiesta e nella decisione impugnata, di elementi relativi alla vita privata della ricorrente, considerati eccessivi e non pertinenti, costituisca, alla luce dell’obiettivo perseguito, una restrizione sproporzionata al diritto alla vita privata. A tale riguardo, il Tribunale ha anzitutto rilevato, al punto 71 della sentenza impugnata, che tali diversi elementi erano riferimenti diretti alle dichiarazioni dei testimoni e che la menzione di tali dichiarazioni aveva permesso di porre in evidenza gli elementi su cui il comitato d’inchiesta si era fondato per formulare le sue raccomandazioni. Inoltre, al punto 72 di tale sentenza, il Tribunale ha constatato che, contrariamente a quanto sostenuto dalla ricorrente, il comitato d’inchiesta non ha formulato conclusioni o dichiarazioni relative allo stato di salute di quest’ultima, ma si è limitato a riprodurre le dichiarazioni dei testimoni. Tuttavia, tale comitato non ne aveva tratto alcuna conseguenza di natura medica. Infine, al punto 74 di detta sentenza, il Tribunale ha dichiarato che, in ogni caso, la relazione del comitato d’inchiesta era un documento interno, indirizzato soltanto al presidente della BEI e ad entrambe le parti interessate, e che non era quindi destinato a essere divulgato. Alla luce di quanto precede, non sembra che i riferimenti agli elementi relativi alla vita privata della ricorrente, inseriti nella relazione del comitato d’inchiesta e nella decisione controversa, siano eccessivi e privi di pertinenza. Di conseguenza, il Tribunale non ha commesso alcun errore di diritto, alla luce dell’articolo 7 della Carta, dichiarando che l’inclusione, nella relazione e nella decisione di cui trattasi, degli elementi summenzionati non costituiva un comportamento illegittimo da parte della BEI. In terzo luogo, per quanto riguarda la presunta lesività di alcuni commenti relativi alla salute della ricorrente, quest’ultima fa riferimento a una nuova relazione medica di una psicoterapeuta, redatta nel luglio 2016, vale a dire dopo la redazione della relazione del comitato d’inchiesta. A tal riguardo, è sufficiente rilevare che, nella sua impugnazione, la ricorrente non contesta al Tribunale di non aver tenuto conto di tale relazione medica. Ne consegue che i motivi secondo e terzo dell’impugnazione vanno respinti. Sul ricorso dinanzi al Tribunale Ai sensi dell’articolo 61, primo comma, seconda frase, dello Statuto della Corte di giustizia dell’Unione europea, quest’ultima, in caso di annullamento della decisione del Tribunale, può statuire definitivamente sulla controversia, qualora lo stato degli atti lo consenta. Orbene, si deve ricordare che da una giurisprudenza costante risulta che una violazione dei diritti della difesa, in particolare del diritto di essere ascoltati, giustifica l’annullamento di una decisione adottata al termine di un procedimento solo qualora, in assenza di tale irregolarità, tale procedimento potesse avere un esito diverso. (sentenze del 10 settembre 2013, G. e R., C‑383/13 PPU , EU:C:2013:533 , punto , e del 3 luglio 2014, Kamino International Logistics e Datema Hellmann Worldwide Logistics, C‑129/13 e C‑130/13 , EU:C:2014:2041 , punto ). Nel caso di specie si deve rilevare che, come risulta dal punto 59 della presente sentenza, il Tribunale è incorso in un errore di diritto non dichiarando che l’omessa comunicazione alla ricorrente di almeno una sintesi delle dichiarazioni della persona accusata di molestie e dei diversi testimoni, e il fatto che essa non avesse potuto essere ascoltata al riguardo – cosicché non le era stato dato modo di presentare osservazioni utili sul contenuto di tali dichiarazioni prima che il comitato d’inchiesta presentasse le proprie raccomandazioni al presidente della BEI e, in ogni caso, prima che quest’ultimo adottasse la decisione controversa in senso a lei sfavorevole – era in contrasto con i requisiti derivanti dall’articolo 41 della Carta. Tale irregolarità ha inevitabilmente compromesso sia il contenuto della relazione del comitato d’inchiesta sia quello della decisione controversa, di modo che sia tale relazione, sia tale decisione avrebbero potuto ragionevolmente condurre ad un risultato diverso. Tuttavia, poiché tale relazione costituisce solo un atto preparatorio di detta decisione, e non può essere qualificata come atto impugnabile e dunque annullata, occorre annullare soltanto la decisione controversa. Per quanto riguarda la domanda di risarcimento, menzionata al punto 60 della presente sentenza, si deve rilevare, da un lato, che l’annullamento della decisione controversa costituisce di per sé un adeguato risarcimento di qualsiasi danno morale che la ricorrente possa aver subito nel caso di specie. La domanda di risarcimento di tale danno morale è di conseguenza priva di oggetto e non vi è più luogo a provvedere al riguardo (v., in tal senso, sentenza del 9 luglio 1987, Hochbaum e Rawes/Commissione, 44/85, 77/85, 294/85 e 295/85 , EU:C:1987:348 , punto ). Dall’altro lato, per quanto riguarda la domanda diretta ad ottenere la condanna della BEI a versare alla ricorrente la somma di EUR 977 (IVA inclusa) e una provvisionale di 5850 EUR per spese mediche sostenute, si deve rilevare che nessun nesso di causalità tra il comportamento illegittimo della BEI, constatato al punto 77 della presente sentenza, e tali spese mediche è stato dimostrato, né dedotto. Infatti, nel suo ricorso in primo grado, la ricorrente sostiene che tali spese mediche siano «diretta conseguenza» delle molestie sessuali che asserisce di aver subito. Inoltre, per quanto riguarda la «provvisionale» di EUR 5850 per spese mediche future richiesta dalla ricorrente, tale capo di domanda è, in ogni caso, prematuro, dato che tali spese non sono state ancora impegnate. In tali circostanze, la domanda risarcitoria di cui al precedente punto della presente sentenza dev’essere respinta. Sulle spese Ai sensi dell’articolo 184, paragrafo 2, del regolamento di procedura della Corte, quando l’impugnazione è accolta e la Corte statuisce definitivamente sulla controversia, quest’ultima statuisce sulle spese. Conformemente all’articolo 138, paragrafo 1, del medesimo regolamento, reso applicabile al procedimento di impugnazione in forza dell’articolo 184, paragrafo 1, dello stesso, la parte soccombente è condannata alle spese se ne è stata fatta domanda. Poiché la BEI è rimasta sostanzialmente soccombente, dev’essere condannata a sopportare, oltre alle proprie spese, quelle sostenute da OZ, riguardanti, conformemente alla domanda di quest’ultima, sia il procedimento di primo grado, sia quello d’impugnazione. Per questi motivi, la Corte (Terza Sezione) dichiara e statuisce: 1) La sentenza del Tribunale dell’Unione europea del 13 luglio 2017, OZ/BEI ( T‑607/16 , non pubblicata, EU:T:2017:495 ) è annullata nella parte in cui ha respinto, da un lato, la domanda di risarcimento proposta da OZ nel suo ricorso, basata sulla responsabilità della Banca europea per gli investimenti (BEI) per presunti illeciti commessi nell’ambito del procedimento d’inchiesta, tra cui la violazione del diritto della ricorrente a che il suo caso sia trattato in modo equo, nonché, dall’altro, la domanda di annullamento che figura in tale ricorso. 2) L’impugnazione è respinta per il resto. 3) La decisione del presidente della Banca europea per gli investimenti, del 16 ottobre 2015, di non dare seguito alla denuncia di molestie sessuali depositata da OZ, è annullata. 4) Il ricorso è respinto quanto al resto. 5) La Banca europea per gli investimenti è condannata a sopportare, oltre alle proprie spese, le spese sostenute da OZ relative sia al procedimento di primo grado, sia a quello d’impugnazione. Firme ( *1 ) Lingua processuale: l’inglese.

62017CJ0026

hu

Fellebbezésével a Birkenstock Sales GmbH az Európai Unió Törvényszékének 2016. november 9‑i Birkenstock Sales kontra EUIPO (Egymást keresztező hullámvonalak mintájának ábrázolása) ítéletének (T‑579/14, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2016:650 ) hatályon kívül helyezését kéri, amely ítélettel a Törvényszék részben elutasította az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) első fellebbezési tanácsa 2014. május 15‑i azon határozatának (R 1952/2013‑1. sz. ügy) hatályon kívül helyezésére irányuló keresetét (a továbbiakban: vitatott határozat), amely egy egymást keresztező hullámvonalak mintáját ábrázoló ábrás védjegy Európai Uniót megjelölő nemzetközi lajstromozásával volt kapcsolatos. Jogi háttér Az európai uniós védjegyről szóló, 2009. február 26‑i 207/2009/EK tanácsi rendelet ( HL 2009. L 78., 1. o. ), a 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában, a következőképpen rendelkezik: „(1)   A megjelölés nem részesülhet védjegyoltalomban, ha […] b) nem alkalmas a megkülönböztetésre; […]”. A jogvita előzményei A fellebbező a Birkenstock Orthopädie GmbH & Co. KG jogutódja, amely a Szellemi Tulajdon Világszervezetének (WIPO) Nemzetközi Irodáján keresztül 2012. június 27‑én oltalmat szerzett egy német védjegyen alapuló, többek között az Európai Uniót megjelölő nemzetközi védjegyre, az alábbi ábrás megjelölés tekintetében: 2012. október 25‑én az EUIPO megkapta az értesítést a szóban forgó megjelölés (a továbbiakban: vitatott megjelölés) nemzetközi lajstromozásáról. Az oltalom kiterjesztését a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15‑i Nizzai Megállapodás szerinti 10., 18. és 25. osztályba tartozó áruk vonatkozásában kérték, az egyes osztályok tekintetében az alábbi leírással: – 10. osztály: „Sebészeti, orvosi, fogorvosi és állatorvosi készülékek és műszerek; művégtagok, ‑szemek és ‑fogak; ortopédiai cikkek; sebészeti varratanyagok; sebészeti varratanyagok operatív célra; ortopédcipők és ilyenek rehabilitációhoz, lábtornához és terápiához, valamint egyéb gyógyászati célra és alkatrészeik, beleértve ortopédcipők, ilyen cipők lábbetéttel vagy ortopéd lábtámasszal, valamint cipőbetéttel; ilyen lábtámaszok, valamint láb‑ és cipőbetétek és részeik, merev, termoplasztikus betétek formájában is, cipőelemek és cipőelemek ortopédcipő‑készítéshez, különösen illesztőelemek, ékek, párnák, talpbetétek, belső talpak, habpárnák, hablabdák, valamint lábformázó talpak, teljesen plasztikus ortopéd talpbetétes betét formájában természetes parafából, hőtartó parafából, műanyagból, latexből vagy habosított műanyagokból, elasztikus kompozit masszából is, parafa‑latex keverékből vagy műanyag‑parafa keverékekből; ortopéd láb‑ és cipőbetétek; ortopéd támaszok láb és cipők számára; ortopédcipők, különösen ortopédszandálok és papucsok; ortopéd talpbetétek; betétek, műanyagból, latexből vagy habosított műanyagokból is, elasztikus kompozit masszából is, parafa‑latex keverékből vagy műanyag‑parafa keverékekből”; – 18. osztály: „Bőr és bőrutánzatok, ezen anyagokból készült olyan termékek, amelyek a 18. osztályba tartoznak; állatbőrök, irhák; utazóládák és utazótáskák; esernyők, napernyők és sétapálcák; ostorok/korbácsok, lószerszám és nyergesáru; buksza, aprópénztartó erszény; kézitáskák; irattartók; övtáskák; öltönyök szállítására alkalmas utazótáskák; kulcstartók (bőráru); piperetáska; neszesszerek, piperetáskák; utazótáskák; hátizsákok”; – 25. osztály: „Ruházati cikkek, kalapáruk, cipők, beleértve kényelmi cipők, valamint munka(védelmi)‑, szabadidő‑, anatómiai és sportcipők; beleértve szandálok, tornaszandálok, keresztpántos papucsok, fapapucsok, talpbetéttel is, különösen anatómiailag kialakított bemélyedő talppal, lábtámasszal, valamint láb‑ és cipőbetéttel, védőbetéttel; ilyen lábbelik alkatrészei és tartozékai, mégpedig cipőfelsőrészek; cipősarkak; talpak lábbelikhez; talpbetétek; belső cipőbetétek; cipőtalpak; talpbetétek is; lábtámaszok; talp‑ és cipőbetétek; különösen talpbetéttel vagy anatómiailag kialakított lúdtalpbetéttel, natúr parafából, hőkezelt parafából, műanyagból, latexből vagy habosított műanyagokból; elasztikus kompozit masszából is: parafa‑latex keverékek vagy műanyag‑parafa keverékek; belső cipőbetétek; talpbetétek; lábbelik; mégpedig cipők és szandálok; magas szárú cipők/bakancsok; cipők; szandálok; papucsok, valamint alkatrészek és szerelvények, minden fent említett áruhoz, amennyiben ebbe az osztályba tartoznak; övek; vállkendők; nyaksál”. 2012. november 21‑én az elbíráló értesítette a fellebbezőt a nemzetközi védjegy Unión belüli oltalma megadásának hivatalból történő, teljes körű, időleges megtagadásáról. Az e megtagadás alátámasztásaként hivatkozott ok a vitatott megjelölésnek a 207/2009 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése b) pontja értelmében vett megkülönböztető képességének hiánya volt, az érintett áruk egésze tekintetében. 2013. augusztus 29‑i határozatával, miután a fellebbező az ideiglenes megtagadásról szóló értesítésben szereplő kifogásokra vonatkozóan benyújtotta a válaszát, az EUIPO vizsgáló osztálya a korábban hivatkozott ugyanezen ok miatt helybenhagyta a nemzetközi védjegy Unión belüli oltalma megadásának teljes egészében való megtagadását. 2013. október 4‑én a fellebbező a 207/2009 rendelet 58–60. cikke alapján fellebbezést nyújtott be e határozat ellen az EUIPO‑hoz. 2014. május 15‑i határozatával az EUIPO első fellebbezési tanácsa (a továbbiakban: fellebbezési tanács) elutasította a fellebbezést, miután úgy ítélte meg, hogy a vitatott megjelölés a szóban forgó áruk tekintetében nem rendelkezett megkülönböztető képességgel. A fellebbezési tanács többek között úgy vélte, hogy a vitatott megjelölés hullámvonalakat ábrázol, amelyek merőlegesen keresztezik egymást, és olyan ismétlődést mutatnak, amely a négyzet minden oldala irányában tovább folytatódhat, és így azt bármely két‑ vagy háromdimenziós felületen alkalmazni lehet. A vitatott megjelölés tehát közvetlenül úgy észlelhető, mint egy felületminta. A fellebbezési tanács ezenfelül rámutatott, hogy közismert tény, hogy a termékek felületét vagy csomagolását különféle okok miatt motívumokkal díszítik, többek között külső megjelenésük esztétikusabbá tétele és/vagy műszaki megfontolásoknak való megfelelés miatt. Hangsúlyozta, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint, mivel az átlagos fogyasztók általában az áruk kereskedelmi származását nem az olyan megjelölések alapján azonosítják, amelyek összetéveszthetők maguknak az áruknak a külső megjelenésével, e megjelölések a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontja értelmében csak akkor rendelkeznek megkülönböztető képességgel, ha jelentős mértékben eltérnek az ágazat normáitól vagy szokásaitól. Úgy vélekedett, hogy ezen ítélkezési gyakorlat a jelen ügyben alkalmazható, hiszen a vitatott megjelölés összetéveszthető a szóban forgó áruk külső megjelenésével. A fellebbezési tanács úgy ítélte meg, hogy a vitatott megjelölés által keltett összbenyomás banális, és e felületminta valamennyi szóban forgó árun fellelhető lehet, ami miatt az esztétikai és/vagy műszaki funkciót betöltőnek minősülhet. Szerinte e megjelölés nem tért el jelentős mértékben, sőt egyáltalán nem tért el az érintett ágazat szokásaitól. A fellebbezési tanács ebből azt a következtetést vonta le, hogy az érintett közönség minden valószínűség szerint úgy fogja fel az említett megjelölést, mint egy egyszerű felületmintát, és nem úgy, mint valamely konkrét kereskedelmi származás jelölését. A Törvényszék előtti eljárás és a megtámadott ítélet A Törvényszék Hivatalához 2014. augusztus 1‑jén benyújtott keresetlevelében a fellebbező a vitatott határozat hatályon kívül helyezését kérte. Keresete alátámasztásaként a fellebbező egyetlen, a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának megsértésére alapított jogalapra hivatkozott. Többek között kifejtette, hogy a fellebbezési tanács nem a vitatott megjelölés lajstromozott alakját vette alapul, vagyis nem azt a képet, amelyen a felületminta egyértelműen körülhatárolt, és amely nem téveszthető össze az áruk formájával, hanem az említett megjelölés ábráját mindenféle indokolás nélkül felnagyította, azt állítva, hogy ez utóbbi minta többszörözhető és folytatható. Miután a megtámadott ítélet 23–27. pontjában emlékeztetett a vonatkozó ítélkezési gyakorlatra, a Törvényszék megvizsgálta, hogy az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazható‑e a jelen ügyben. E célból, többek között a megtámadott ítélet 50–68. pontjában, megvizsgálta azt a kérdést, hogy mi képezi a releváns szempontot ahhoz, hogy valamely, szabályosan ismétlődő elemek sorozatából álló, ábrás védjegyként bejelentett megjelölés a szóban forgó áruk tekintetében felületmintának legyen tekinthető. E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 54–57. pontjában úgy vélekedett, hogy az ilyen megjelölés kizárólag akkor nem tekinthető felületmintának, ha az érintett áruk jellegére való tekintettel a felületmintaként való használat kevéssé valószínű. E szempontra figyelemmel a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a „művégtagok, ‑szemek és ‑fogak”, „sebészeti varratanyagok; sebészeti varratanyagok operatív célra” és „állatbőrök, irhák” megnevezésű árukat illetően a fellebbezési tanács tévesen alkalmazta az említett ítélkezési gyakorlatot, és így téves vizsgálati szempontokra támaszkodott, ennélfogva a vitatott határozatot az ezen árukra vonatkozó részében hatályon kívül kell helyezni. A Nizzai Megállapodás szerinti 10., 18. és 25. osztályba tartozó többi áru vonatkozásában viszont úgy ítélte meg, hogy a fellebbezési tanács helyesen alkalmazta az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot. A nemzetközi védjegybejelentésben foglalt ezen utóbbi árukat illetően a Törvényszék a megtámadott ítélet 129–153. pontjában megvizsgálta azt a kérdést, hogy a fellebbezési tanács helyesen vélekedett‑e úgy, hogy a vitatott megjelölés nem tért el jelentős mértékben az érintett ágazat normáitól vagy szokásaitól. A Törvényszék úgy ítélte meg, hogy itt valóban ez az eset állt fenn. Következésképpen, a Törvényszék a „művégtagok, szemek és fogak”, „sebészeti varratanyagok; sebészeti varratanyagok operatív célra” és „állatbőrök, irhák” megnevezésű áruk tekintetében hatályon kívül helyezte a vitatott határozatot, a keresetet ezt meghaladó részében pedig elutasította. A felek kérelmei Fellebbezésében a fellebbező azt kéri, hogy a Bíróság: – helyezze hatályon kívül a megtámadott ítéletet; – adjon helyt az elsőfokú eljárásban előterjesztett kérelmeinek, és – az EUIPO‑t kötelezze az eljárás költségeinek viselésére, ideértve a Törvényszék előtti eljárás és a fellebbezési tanács előtti eljárás során felmerült költségeket is. Az EUIPO azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést, és a fellebbezőt kötelezze a költségek viselésére. A fellebbezésről Fellebbezésének alátámasztásaként a fellebbező három jogalapra hivatkozik, amelyeket a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának megsértésére, a megtámadott ítélet indokolásában foglalt ellentmondásokra, illetve a tények elferdítésére alapít. Az első jogalapról Az első jogalap első részéről – A felek érvei Első jogalapjának első részében a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy az tévesen határozta meg – a megtámadott ítélet 54. és azt követő pontjaiban – az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak a jelen ügyre való alkalmazhatóságához releváns szempontként az arra alapított szempontot, hogy már pusztán annak a „lehetősége” is elegendő, hogy a vitatott megjelölés felületmintaként alkalmazható. A Bíróság ugyanis szerinte korábban, többek között a 2012. április 26‑iDeichmann kontra OHIM végzésben ( C‑307/11 P , nem tették közzé, EU:C:2012:254 ), már kimondta, hogy mindehhez az is szükséges, hogy az érintett megjelölés felületmintaként való használata legyen a „legvalószínűbb használat”. Következésképpen pusztán annak a lehetősége, hogy a szóban forgó nemzetközi védjegy felületmintaként is alkalmazható, szerinte nem elegendő ahhoz, hogy az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat a jelen ügyre alkalmazható legyen. Szerinte a Törvényszék, annak megállapításával, hogy egy szabályosan ismétlődő elemek sorozatából álló megjelölés csak akkor nem tekinthető felületmintának, ha e minta ilyen használata – figyelemmel a szóban forgó áruk jellegére – kevéssé valószínű, a „legvalószínűbb használatra” alapított szemponttól eltérő szempontot állított fel. Ezen első értékelési szempont szerinte az ismétlődő elemek sorozatából álló ábrás védjegyek tekintetében szigorúbb követelményeket írna elő a megkülönböztető képességük értékelésénél, mint a más típusú védjegyek tekintetében előírtak. Az EUIPO elsődlegesen arra hivatkozik, hogy az első jogalap első része elfogadhatatlan, másodlagosan pedig arra, hogy az megalapozatlan. – A Bíróság álláspontja Ami az első jogalap első részének elfogadhatóságát illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 256. cikk és az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 58. cikkének első bekezdése szerint a fellebbezés kizárólag jogkérdésekre korlátozódhat. Kizárólag a Törvényszéknek van hatásköre a releváns tények megállapítására és értékelésére, valamint a bizonyítékok értékelésére. Ezeknek a tényeknek és bizonyítékoknak az értékelése tehát – amennyiben nincsen szó az elferdítésükről – nem olyan jogkérdés, amelynek vizsgálata a fellebbezési eljárás keretein belül a Bíróságra tartozna (2010. szeptember 2‑iCalvin Klein Trademark Trust kontra OHIM ítélet, C‑254/09 P , EU:C:2010:488 , 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E tekintetben elegendő megjegyezni, hogy első jogalapjának első részében a fellebbező arra hivatkozik, hogy a Törvényszék, azáltal, hogy az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazásánál a vitatott megjelölés felületmintaként történő lehetséges használatára alapított szempontot vette alapul, tévesen alkalmazta a jogot. Ennélfogva ez a rész, amely jogkérdést vet fel, fellebbezés keretében elfogadható. Ami az említett rész megalapozottságát illeti, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy valamely védjegynek a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett megkülönböztető képessége azt jelenti, hogy e védjegy lehetővé teszi a védjegybejelentésben szereplő árunak adott vállalkozástól származóként történő beazonosítását, és így ennek az árunak más vállalkozások áruitól való megkülönböztetését. E megkülönböztető képességet egyrészt a bejelentett áruk vagy szolgáltatások szempontjából, másrészt abból a szempontból kell értékelni, hogy az érintett vásárlóközönség hogyan észleli a megjelölést (2007. október 25‑iDeveley kontra OHIM ítélet, C‑238/06 P , EU:C:2007:635 , 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2010. január 21‑iAudi kontra OHIM ítélet, C‑398/08 P , EU:C:2010:29 , 33. és 34. pont). E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 23. pontjában helyesen emlékeztetett arra, hogy az áru külső megjelenéséből álló térbeli védjegyek megkülönböztető képességének értékelésekor alkalmazott szempontok nem különböznek a védjegyek más típusainak esetében alkalmazandó szempontoktól. E szempontok alkalmazása keretében azt is pontosította, hogy az átlagos fogyasztó észlelése nem szükségszerűen azonos az áru külső megjelenéséből álló védjegy, illetve az olyan szó‑ vagy ábrás védjegy esetében, amely az általa jelölt áruk külső megjelenésétől független megjelölésből áll. Az átlagos fogyasztók ugyanis – grafikai vagy szöveges elem hiányában – nem szoktak az áruk származására következtetni azok formája vagy csomagolásuk formája alapján, így nehezebbnek bizonyulhat az ilyen térbeli védjegy megkülönböztető képességét megállapítani, mint a szó‑ vagy ábrás védjegyekét (2004. október 7‑iMag Instrument kontra OHIM ítélet, C‑136/02 P , EU:C:2004:592 , 30. pont; 2006. június 22‑iStorck kontra OHIM ítélet, C‑25/05 P , EU:C:2006:422 , 26. és 27. pont). E körülményekre tekintettel, amint arra a Törvényszék a megtámadott ítélet 24. pontjában szintén helyesen emlékeztetett, a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében csak az olyan védjegy alkalmas a megkülönböztetésre, amely jelentős mértékben eltér az érintett ágazat normáitól vagy szokásaitól, és ennélfogva be tudja tölteni alapvető, származást jelölő funkcióját (2006. január 12‑iDeutsche SiSi-Werke kontra OHIM ítélet, C‑173/04 P , EU:C:2006:20 , 31. pont; 2006. június 22‑iStorck kontra OHIM ítélet, C‑25/05 P , EU:C:2006:422 , 28. pont). Az áru külső megjelenéséből álló térbeli védjegyekkel kapcsolatban kidolgozott ezen ítélkezési gyakorlat arra az esetre is vonatkozik, ha a bejelentett védjegy az említett áru kétdimenziós ábrázolásából álló ábrás védjegy (2006. június 22‑iStorck kontra OHIM ítélet, C‑25/05 P , EU:C:2006:422 , 29. pont), vagy ha a bejelentett védjegy az áru felületén alkalmazott mintából álló megjelölés (lásd ebben az értelemben: 2004. június 28‑iGlaverbel kontra OHIM végzés, C‑445/02 P , EU:C:2004:393 , – 24. pont). A védjegy ugyanis e két eset egyikében sem az általa jelölt áruk külső megjelenésétől független megjelölésből áll. Az említett ítélkezési gyakorlat akkor is alkalmazható, amikor a védjegy a jelölt árunak csak egy részét ábrázolja (2011. szeptember 13‑iWilfer kontra OHIM végzés, C‑546/10 P , nem tették közzé, EU:C:2011:574 , 59. pont; 2014. május 15‑iLouis Vuitton Malletier kontra OHIM ítélet, C‑97/12 P , nem tették közzé, EU:C:2014:324 , 54. pont). Ebből következik, amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 28. pontjában helyesen megállapította, hogy az áru külső megjelenésével összetéveszthető térbeli védjegyekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazhatóságához a döntő tényező nem az érintett megjelölés „ábrás”, „térbeli” vagy egyéb megjelölésnek való minősítése, hanem az a körülmény, hogy a megjelölés összetéveszthető a jelölt áru külső megjelenésével. E meghatározó tényező, amint azt a főtanácsnok az indítványának 52. és 53. pontjában kiemelte, azt jelenti, hogy egyfajta hasonlóságnak kell fennállnia a megjelölés és a jelölt áruk vagy azok egy része között, amit az említett áruk jellegére figyelemmel kell értékelni, és annak az érintett vásárlóközönség által észlelhetőnek kell lennie. E megfontolások fényében meg kell vizsgálni, hogy a Törvényszéknek ahhoz, hogy az áruk külső megjelenésével összetéveszthető védjegyekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot alkalmazni tudja, releváns szempontként valóban a vitatott megjelölés felületmintaként való legvalószínűbb használatára alapított szempontot kellett volna‑e alapul vennie, amint azt a fellebbező állítja. E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 36. és 37. pontjában úgy vélekedett, hogy a vitatott megjelölés egy szabályosan ismétlődő elemek sorozatából álló ábrás megjelölés, amelyben az ismétlődés mind a négy irányban a végtelenségig folytatódhat, és így különösen alkalmas arra, hogy felületmintaként alkalmazzák. Ezen ítélet 48. pontjában a Törvényszék úgy vélte, hogy az e megjelöléssel jelölt áruk részben olyan áruk, amelyeknek evidens módon gyakran felületmintájuk is van, mint például a tág értelemben vett divatáruk esetében, részben pedig olyan áruk, amelyek tekintetében kevésbé evidens, hogy gyakran felületmintájuk is van. Az említett ítélet 54. és 55. pontjában a Törvényszék azt állapította meg, hogy főszabály szerint e megjelölés kapcsán tehát inherens módon fennáll annak a valószínűsége, hogy azt felületmintaként használják, és e körülményekre tekintettel az ilyen megjelölés csak akkor nem tekinthető felületmintának, ha a szóban forgó áruk jellegére tekintettel kevéssé valószínű annak felületmintaként való használata, a többi esetben pedig azt lehet megállapítani, hogy a szóban forgó megjelölés valóban felületmintát képez. Azzal, hogy a Törvényszék az áruk külső megjelenésével összetéveszthető térbeli védjegyekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat alkalmazása céljából, az érintett áruk jellegére figyelemmel, a vitatott megjelölésnek felületmintaként való lehetséges – és nem annak kevéssé valószínű – használatára alapított szempontot vette alapul, nem vétett semmiféle jogi hibát. Ugyanis, egyrészt, a vitatott megjelölés – amely szabályosan ismétlődő elemek sorozatából áll – lényeges jellemzőire és a jelölt áruk jellegére figyelemmel, e megjelölést főszabály szerint arra a használatra szánják, hogy azt az említett áruk felületén helyezzék el, amint arra a főtanácsnok az indítványának 77. pontjában rámutatott. Az olyan megjelölések kapcsán, amelyek elemek ismétlődő sorozatából állnak, inherens módon fennáll a valószínűsége annak, hogy azokat felületmintaként fogják alkalmazni, és így azok összetéveszthetők lesznek az érintett áruk külső megjelenésével. Másrészt hangsúlyozni kell, hogy a legvalószínűbb használatra alapított szempont, amelyet a Bíróság a 2012. április 26‑iDeichmann kontra OHIM végzésben ( C‑307/11 P , nem tették közzé, EU:C:2012:254 , 55. pont) állított fel, a jelen esetben nem releváns, hiszen az említett végzés alapjául szolgáló ügyben nem egy ismétlődő elemek sorozatából álló megjelölés lajstromozását vitatták, hanem egy szaggatott vonallal szegélyezett, ék alakú szalagot ábrázoló megjelölés lajstromozását. Ezenfelül, a legvalószínűbb használatra alapított szempont elfogadása a fellebbező szerint oda vezetne, hogy azok a megjelölések, amelyek lényeges jellemzőik miatt különösen alkalmasak arra, hogy a jelölt árukra figyelemmel felületmintaként alkalmazzák őket, mentesülhetnének az alól, hogy rájuk az áruk külső megjelenésével összetéveszthető védjegyekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot alkalmazzák, miközben az ilyen megjelöléseket illetően inherens módon fennáll a valószínűsége annak, hogy azokat felületmintaként alkalmazzák, és ennélfogva azok összetéveszthetők az áruk külső megjelenésével. E körülményekre tekintettel az első jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani. Az első jogalap második részéről – A felek érvei Első jogalapjának második részében a fellebbező azt állítja, hogy a Törvényszék hibát vétett azzal, hogy elmulasztotta meghatározni az érintett áruk ágazatának normáit és szokásait, illetve azzal, hogy elmulasztotta a vitatott megjelölést e normákra figyelemmel értékelni. E tekintetben a fellebbező – a Bíróság 2004. október 7‑iMag Instrument kontra OHIM ítéletére ( C‑136/02 P , EU:C:2004:592 , 31. pont) és 2012. május 24‑iChocoladefabriken Lindt & Sprüngli kontra OHIM ítéletére ( C‑98/11 P , EU:C:2012:307 , 42. pont) hivatkozva – emlékeztet arra az állandó ítélkezési gyakorlatra, amely szerint csak az olyan védjegy alkalmas a megkülönböztetésre, a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében véve, amely jelentős mértékben eltér az érintett ágazat normáitól vagy szokásaitól, és ennélfogva be tudja tölteni alapvető, származást jelző funkcióját. A fellebbező azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 83–96., illetve 113–123. pontjában a Törvényszék csupán azt vizsgálta, hogy az érintett áruknak elviekben lehet‑e felületmintájuk, és ezen ítélet 133. pontjában a fellebbezési tanács azon általános érvényű megállapítását vette át, miszerint az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a felületmintákat a különféle rajzolatok végtelensége jellemzi. Márpedig e megállapítás nem helyettesíti az érintett ágazat normáinak és szokásainak az egyes árukategóriák tekintetében való meghatározását, annál is inkább, mivel az olyan áruk, mint például az „orvosi készülékek és műszerek”, a „nyergesáru(k)” vagy a „cipők”, nem köthetők valamely homogén árukategóriához. Az EUIPO elsődlegesen arra hivatkozik, hogy az első jogalap második része elfogadhatatlan, másodlagosan pedig arra, hogy az megalapozatlan. – A Bíróság álláspontja Hangsúlyozni kell, hogy az első jogalap második részében a fellebbező lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék hibát vétett azzal, hogy a védjegybejelentés tárgyát képező nemzetközi védjegy megkülönböztető képességének vizsgálatánál elmulasztotta meghatározni a vitatott megjelöléssel jelölt áruk egyes kategóriái tekintetében az érintett ágazat normáit és szokásait. E rész, amelyben a fellebbező a fellebbezés keretében egy jogkérdést vet fel, a jelen ítélet 29. pontjában idézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, elfogadható. Ami az említett rész megalapozottságát illeti, azt kell megállapítani, hogy az a megtámadott ítélet téves értelmezésén alapul. Ugyanis a megtámadott ítélet 70–128. pontjában a Törvényszék első lépésben megvizsgálta azt a kérdést, hogy az áruk külső megjelenésével összetéveszthető megjelölésekre vonatkozó ítélkezési gyakorlat, az érintett árukra figyelemmel, a jelen ügyben alkalmazható‑e, különös tekintettel az említett ítélet 55. pontjában meghatározott szempontra, azaz arra a szempontra való tekintettel, hogy az ilyen megjelölés csak akkor nem tekinthető felületmintának, ha az érintett áruk jellegére figyelemmel annak felületmintaként való használata kevéssé valószínű. A Törvényszék minden egyes érintett árukategória vonatkozásában elvégezte ezt az elemzést, és az érintett ágazat normáinak és szokásainak megfelelően értékelte, hogy kevéssé valószínű‑e vagy sem, hogy az említett áruk felületmintával rendelkeznek. Második lépésben, a megtámadott ítélet 129–147. pontjában a Törvényszék – azon árukat illetően, amelyek tekintetében a fellebbezési tanács helyesen alkalmazta a térbeli védjegyekre vonatkozó ítélkezési gyakorlatot – értékelte, hogy e tanács ezenfelül helyesen vélte‑e úgy, hogy e megjelölés nem tért el jelentős mértékben az érintett ágazat normáitól vagy szokásaitól, és ennélfogva nem rendelkezett megkülönböztető képességgel. A Törvényszék e tekintetben, a megtámadott ítélet 131. és 132. pontjában azt állapította meg, hogy a vitatott megjelölés egy olyan egyszerű minta, amely ismétlődő jelleggel egymást keresztező hullámvonalak egyszerű kombinációjából áll, és elvetette a fellebbező arra alapított érvét, hogy az e megjelölést alkotó formák már külön (önmagukban) véve is szokatlanok. A megtámadott ítélet 133. pontjában a Törvényszék a fellebbezési tanácshoz hasonlóan hozzátette, hogy az általános tapasztalat azt mutatja, hogy a felületen alkalmazott mintákat a különféle rajzolatok végtelensége jellemzi, és a felületen alkalmazott minták elemei gyakran egyszerű geometriai formák, például pontok, körök, négyszögek vagy vonalak, ez utóbbiak pedig lehetnek egyenesek, cikcakkban vagy hullámokban fel‑ és lefelé tartók. Miután a Törvényszék a megtámadott ítélet 136. pontjában emlékeztetett arra, hogy a releváns ítélkezési gyakorlat szerint az EUIPO elemzése ellenére a bejelentett védjegy megkülönböztető képességének meglétét állító felperesnek kell konkrét és alátámasztott érveket felhoznia akár annak bizonyítására, hogy e védjegy önmagában vett megkülönböztető képességgel rendelkezik, akár annak bizonyítására, hogy az a használat révén megszerzett megkülönböztető képességgel rendelkezik, ezen ítélet 137–147. pontjában megvizsgálta a fellebbező által előterjesztett érveket és bizonyítékokat. A megtámadott ítélet 138. pontjában a Törvényszék, a fellebbező azon érvének vizsgálata keretében, miszerint a fellebbezési tanácsnak nem csupán általános megállapításokra kellett volna szorítkoznia az áruk, illetve szolgáltatások egészét illetően, azt állapította meg, hogy a fellebbezési tanács által tett azon megállapítás, miszerint a felületen alkalmazott mintákat a különféle rajzolatok végtelensége jellemzi, nem valamely konkrétan meghatározott ágazatra korlátozódik. Ezen ítélet 144. pontjában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a fellebbező által bemutatott cipők képei nem voltak alkalmasak annak alátámasztására, hogy jelentős eltérés állna fenn a vitatott megjelölés, illetve a cipőágazat normái és szokásai között. Az említett ítélet 145. pontjában a Törvényszék úgy vélekedett, hogy a fellebbező által bemutatott néhány cipőtalpbetét képe mindenesetre nem volt alkalmas annak alátámasztására, hogy jelentős eltérés állna fenn a vitatott megjelölés, illetve az érintett ágazat normái és szokásai között, hiszen az összes kép a talpbetétek felső részét ábrázolta. A szóban forgó többi árut illetően a Törvényszék azt állapította meg, hogy a fellebbező nem szolgáltatott képeket az érintett ágazatok normáinak és szokásainak alátámasztására. Ennélfogva a Törvényszék a megtámadott ítélet 147. pontjában úgy ítélte meg, hogy a fellebbező állításai arra sem alkalmasak, hogy alátámasszák azt, hogy jelentős eltérés áll fenn a vitatott megjelölés, valamint az érintett ágazatok normái és szokásai között. E körülményekre tekintettel nem róható fel a Törvényszéknek, hogy a vitatott megjelölés megkülönböztető képességének értékelésekor nem határozta meg az érintett ágazatok normáit és szokásait. Ebből eredően az első jogalap második részét mint megalapozatlant el kell utasítani. Az első jogalap harmadik részéről – A felek érvei Első jogalapjának harmadik részében a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy az a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott szempontoknál szigorúbb szempontokat alkalmazott, amikor a megtámadott ítélet 130., 131. és 133. pontjában azt állapította meg, hogy a szóban forgó nemzetközi védjegy által keltett összbenyomás banális, és hogy a felületminták gyakran egyszerű geometriai formákból, például pontokból, körökből, négyszögekből vagy vonalakból állnak. E tekintetben a fellebbező a 2004. szeptember 16‑iSAT.1 kontra OHIM ítéletre ( C‑329/02 P , EU:C:2004:532 , 41. pont) hivatkozik, amelyből szerinte az derül ki, hogy valamely megjelölés európai uniós védjegyként való lajstromozása nem a védjegyjogosult részéről megnyilvánuló bizonyos szintű kreativitás vagy képzelőerő megállapíthatóságának van alárendelve, hanem kizárólag e megjelölés arra való alkalmasságának, hogy az érintett árukat és szolgáltatásokat megkülönböztesse más vállalkozások áruitól és szolgáltatásaitól. Márpedig a vitatott megjelölést alkotó, egymást derékszögben keresztező vonalak szerinte egy „csontjáték mintájára” jellemző, pontosan meghatározható összbenyomást keltenek, ennélfogva pedig az e megjelölés által keltett összbenyomás alapján a megjelölés alkalmas a származás jelölésére. Az EUIPO elsődlegesen arra hivatkozik, hogy az első jogalap harmadik része elfogadhatatlan, másodlagosan pedig arra, hogy az megalapozatlan. – A Bíróság álláspontja Megjegyzendő, hogy bár első jogalapjának harmadik részében a fellebbező lényegében arra hivatkozik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a 207/2009 rendelet 7. cikke (1) bekezdésének b) pontját, valójában a Törvényszék által a megtámadott ítélet 130., 131. és 133. pontjában tett azon tényértékelő megállapításokat vitatja, amelyek szerint a vitatott megjelölés által keltett összbenyomás banális. Ebből következik, hogy érvelésével a fellebbező azt próbálja elérni, hogy a Bíróság vizsgálja meg újból a megjelölés értékelését. Márpedig, mivel a fellebbező e tekintetben nem hivatkozik a tények elferdítésére, úgy kell tekinteni, hogy az első jogalap harmadik része a jelen ítélet 29. pontjában idézett ítélkezési gyakorlat értelmében elfogadhatatlan. A fenti megfontolásokból következik, hogy az első jogalapot, mint részben elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant, el kell utasítani. A második jogalapról A második jogalap első részéről – A felek érvei Második jogalapjának első részében a fellebbező arra hivatkozik, hogy a megtámadott ítélet 77. pontja, illetve 76. és 78. pontja között ellentmondás van. A Törvényszék ugyanis szerinte az említett 77. pontban rámutat arra, hogy valamely megjelölés önmagában vett megkülönböztető képessége vizsgálatának a megjelölés jellemzőin kell alapulnia, függetlenül attól, hogy azt konkrétan milyen cél(ok)ra használják. Ugyanakkor az említett 76. és 78. pontban a Törvényszék a fellebbező által a tárgyalás során azzal kapcsolatban tett nyilatkozatra hivatkozott, hogy a vitatott megjelölést miként használták a múltban. Az EUIPO szerint e második jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani. – A Bíróság álláspontja Meg kell állapítani, hogy a fellebbezés második jogalapjának első része a megtámadott ítélet téves olvasatán alapul. Ugyanis hangsúlyozni kell, hogy a megtámadott ítélet 76–78. pontjában szereplő indokolás a fellebbezőnek az ezen ítélet 74. pontjában ismertetett azon érvének megválaszolását szolgálja, amely szerint a vitatott határozat ellentmondást tartalmazott, hiszen ugyanazon védjegy nem lehet egyszerre kétdimenziós felületminta és háromdimenziós borítás/bevonat. E tekintetben a Törvényszék, miután a megtámadott ítélet 75. pontjában úgy ítélte meg, hogy semmi sem képezi akadályát annak, hogy figyelembe vegyék egyrészt a megjelölés kétdimenziós használatát, másrészt annak háromdimenziós használatát, ezen ítélet 76. pontjában rámutatott arra, hogy a vitatott megjelölést több mint 40 éve a cipők külső talpán alkalmazzák, és e használat valójában az említett megjelölés dombornyomott felületmintaként történő használatának felel meg. Az említett ítélet 77. pontjában hozzátette, hogy valamely megjelölés önmagában vett megkülönböztető képessége vizsgálatának kétségtelenül a megjelölés jellemzőin kell alapulnia, függetlenül attól, hogy azt konkrétan milyen cél(ok)ra használták. Ugyanezen ítélet 78. pontjában mindazonáltal megjegyezte, hogy a fellebbező érvelése nem volt következetes abban a részében, ahol egyrészt azt állította, hogy a nemzetközi védjegy egy „szokványos” kétdimenziós ábrás védjegy volt, és nem felületminta, másrészt, hogy a dombornyomott felületmintaként való használat képezi az említett védjegy egyik használatát. A megtámadott ítélet 76. és 78. pontjából tehát az derül ki, hogy a Törvényszék mindössze a fellebbező érvelése következetlen mivoltának hangsúlyozására szorítkozott. E körülményekre tekintettel nem tekinthető úgy, hogy a megtámadott ítélet e pontokban szereplő indokolása ellentmondást tartalmazna. Ennélfogva a fellebbezés második jogalapjának első részét, mint megalapozatlant, el kell utasítani. A második jogalap második részéről – A felek érvei Második jogalapjának második részében a fellebbező azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 75. pontja ellentmondást tartalmaz azon kérdést illetően, hogy valamely védjegy megkülönböztető képessége értékelhető‑e annak két‑, illetve háromdimenziós használatának alapulvételével. A Törvényszék ugyanis szerinte az említett pontban korábbi ítéleteinek egyikére utalt vissza, amelyben az érintett védjegy e kétfajta használatát vette figyelembe. Márpedig, mivel a megkülönböztető képesség értékelését mindig esetről esetre kell elvégezni, a Törvényszék valamely korábbi ítéletére való visszautalás nem lehet elegendő annak megállapításához, hogy valamely védjegy megkülönböztető képességét annak két‑, illetve háromdimenziós használatára figyelemmel is lehet értékelni. Az EUIPO szerint a fellebbezés második jogalapjának második része megalapozatlan. – A Bíróság álláspontja A megtámadott ítélet 75. pontjában a Törvényszék megválaszolta a fellebbező azon érvét, amely szerint a vitatott határozat ellentmondást tartalmaz, hiszen ugyanaz a védjegy nem képezheti egyszerre kétdimenziós és háromdimenziós használat tárgyát, és úgy ítélte meg, hogy nincs semmiféle akadálya annak, hogy e védjegy kétféle használatát figyelembe vegyék. E tekintetben a 2015. szeptember 10‑iEE kontra OHIM (Fehér pontok ábrázolása elefántcsontszínű alapon) ítéletre ( T‑144/14 , nem tették közzé, EU:T:2015:615 ) hivatkozott, amelyben e kétféle használatot vette figyelembe egy elefántcsontszínű alapon fehér pontokat ábrázoló ábrás megjelölés kapcsán. Ebből arra következtetett, hogy a jelen esetben a vitatott határozat nem tartalmazott ellentmondást e kérdést illetően. Jóllehet – amint azt a fellebbező állítja – igaz, hogy valamely megjelölés megkülönböztető képességének értékelését esetről esetre kell elvégezni, ettől azonban a Törvényszék az e megkülönböztető képesség értékelésére vonatkozó indokolásában hivatkozhat hasonló ügyekre, anélkül hogy e tekintetben ellentmondásba keveredne. Ebből következik, hogy a fellebbezés második jogalapjának második részét, mint megalapozatlant, és ennélfogva a második jogalapot szintén el kell utasítani. A harmadik jogalapról A felek érvei Harmadik jogalapjával a fellebbező arra hivatkozik, hogy a megtámadott ítélet 134–139. pontjában a Törvényszék elferdítette a tényeket, hiszen a Törvényszék által „közismertnek” tekintett tények nyilvánvalóan nem közismertek a felületmintaként való használatot illetően a Nizzai Megállapodás szerinti 10., 18. és 25. osztályba tartozó vitatott áruk esetében. A fellebbező e tekintetben többek között azt emeli ki, hogy pusztán az a tény, hogy a szóban forgó áruk egy része rendelkezhet felületmintával, nem elegendő ahhoz, hogy – közismertként – megállapítható legyen az a tény, hogy azok valóban rendelkeznek is felületmintával, illetve hogy a szóban forgó nemzetközi védjegy nem tér el jelentősen az érintett áruk ágazatában szokásosan használt felületmintáktól. Így szerinte nem tekinthető közismertnek az a tény, hogy az orvosi, sebészeti, fogorvosi és állatorvosi eszközök, bőrtermékek és bőrutánzatok, sétapálcák és botok, ortopédcipők, talpbetétek, belső lábbetétek és lábtámaszok cipőkhöz, cipőelemek és cipőbélések, különösen a bélések, lábtámaszok, lábpárnák, lószerszámok, utazótasakok ruhákhoz, irattartó mappák és bőröndök általában véve felületmintával rendelkeznek. Az EUIPO szerint a fellebbezés harmadik jogalapja elfogadhatatlan. A Bíróság álláspontja Emlékeztetni kell arra, hogy figyelemmel a tények elferdítésére alapított jogalap kivételes jellegére az EUMSZ 256. cikk az Európai Unió Bírósága alapokmányának 58. cikkének első bekezdése és különösen a Bíróság eljárási szabályzatának 168. cikke (1) bekezdésének d) pontja megköveteli a fellebbezőtől, hogy pontosan jelölje meg azokat az elemeket, amelyeket szerinte a Törvényszék elferdített, és hogy bizonyítsa azokat az elemzésbeli hibákat, amelyek véleménye szerint ezen elferdítéshez vezethettek. Az ilyen elferdítésnek az ügy irataiból nyilvánvalóan ki kell tűnnie, anélkül hogy szükséges lenne a tényállás és a bizonyítékok újabb értékelésének elvégzése (2016. március 17‑iNaazneen Investments kontra OHIM ítélet, C‑252/15 P , nem tették közzé, EU:C:2016:178 , 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2018. június 6‑iApcoa Parking Holdings kontra EUIPO ítélet, C‑32/17 P , nem tették közzé, EU:C:2018:396 , 47. és 48. pont). A jelen esetben azt kell megállapítani, hogy a fellebbező mindössze annak állítására szorítkozott, hogy a Törvényszék által „közismertnek” tekintett tények szerinte nyilvánvalóan nem közismertek a felületmintaként való használatot illetően a Nizzai Megállapodás szerinti 10., 18. és 25. osztályba tartozó vitatott áruk esetében, anélkül hogy ezen állítás alátámasztására bármiféle olyan jellegű bizonyítékkal szolgált volna, amely alkalmas lenne annak bizonyítására, hogy a Törvényszék e tekintetben elferdítette a tényeket. Ebből következik, hogy a harmadik jogalapot, mint elfogadhatatlant, el kell utasítani. A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani. A költségekről A Bíróság eljárási szabályzata 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Ugyanezen szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében, amelyet e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Birkenstock Salest, mivel pervesztes lett, az EUIPO kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére. A fenti indokok alapján a Bíróság (tizedik tanács) a következőképpen határozott: 1) A Bíróság a fellebbezést elutasítja. 2) A Bíróság a Birkenstock Sales GmbH‑t kötelezi a költségek viselésére. Aláírások ( *1 ) Az eljárás nyelve: német.

62011CJ0371

el

Η αίτηση προδικαστικής αποφάσεως αφορά την ερμηνεία του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 23ης Ιουλίου 1990, σχετικά με το κοινό φορολογικό καθεστώς το οποίο ισχύει για τις μητρικές και τις θυγατρικές εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών ( ΕΕ L 225, σ. 6 ), όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2006/98/ΕΚ του Συμβουλίου, της 20ής Νοεμβρίου 2006 ( ΕΕ L 363, σ. 129 , στο εξής: οδηγία 90/435). Η αίτηση αυτή υποβλήθηκε στο πλαίσιο ένδικης διαφοράς μεταξύ της Punch Graphix Prepress Belgium NV (στο εξής: Punch Graphix) και του Belgische Staat σχετικά με τη φορολόγηση των κερδών που η Punch Graphix πραγματοποίησε στο πλαίσιο μιας συγχωνεύσεως με απορρόφηση όπου η Strobbe Graphics NV (στο εξής: Strobbe Graphics), η οποία αργότερα μετονομάστηκε Punch Graphix, απορρόφησε τις εταιρίες Advantra Belgium NV (στο εξής: Advantra Belgium) και Strobbe NV (στο εξής: Strobbe). Το νομικό πλαίσιο Η ρύθμιση της Ένωσης Η οδηγία 90/435 Κατά την πρώτη, την τρίτη και την τέταρτη αιτιολογική σκέψη της οδηγίας 90/435: «Εκτιμώντας ότι οι συνενώσεις εταιριών που ευρίσκονται σε διαφορετικά κράτη μέλη μπορεί να είναι αναγκαίες για να δημιουργηθούν στην Κοινότητα συνθήκες ανάλογες με τις επικρατούσες σε μια εσωτερική αγορά και να εξασφαλισθεί έτσι η δημιουργία και ομαλή λειτουργία της κοινής αγοράς· ότι οι πράξεις αυτές δεν πρέπει να εμποδίζονται από ειδικούς περιορισμούς, μειονεκτήματα ή στρεβλώσεις που να απορρέουν από τις φορολογικές διατάξεις των κρατών μελών· […] […] ότι οι ισχύουσες φορολογικές διατάξεις που διέπουν τις σχέσεις μεταξύ μητρικών και θυγατρικών εταιριών που ευρίσκονται σε διαφορετικά κράτη μέλη διαφέρουν αισθητά από ένα κράτος μέλος σε άλλο και είναι, γενικά, λιγότερο ευνοϊκές από τις εφαρμοζόμενες στις σχέσεις μεταξύ μητρικών και θυγατρικών εταιριών ευρισκομένων στο ίδιο κράτος μέλος· ότι, συνεπεία του γεγονότος αυτού, η συνεργασία μεταξύ εταιριών που ευρίσκονται σε διαφορετικά κράτη μέλη τίθεται σε μειονεκτική θέση σε σύγκριση με τη συνεργασία εταιριών του ιδίου κράτους μέλους· ότι πρέπει να εξαλειφθεί αυτή η δυσμενής μεταχείριση με τη θέσπιση ενός κοινού καθεστώτος και να διευκολυνθούν έτσι οι συνενώσεις εταιριών σε κοινοτική κλίμακα· ότι όταν μια μητρική εταιρία, ως εταίρος της θυγατρικής της, λαμβάνει διανεμηθέντα κέρδη, το κράτος μέλος της μητρικής εταιρίας πρέπει: — ή να μην φορολογήσει τα κέρδη αυτά, — ή να τα φορολογήσει, επιτρέποντας όμως παράλληλα στη μητρική εταιρία να εκπέσει, από το ποσό του φόρου της, το τμήμα του φόρου της θυγατρικής εταιρίας που αναλογεί στα κέρδη αυτά.» Το άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας αυτής ορίζει: «Όταν η μητρική εταιρία ή η μόνιμη εγκατάστασή της, δυνάμει της σύνδεσης της μητρικής εταιρίας με τη θυγατρική της, λαμβάνει κέρδη διανεμόμενα για λόγους άλλους από την εκκαθάριση της θυγατρικής εταιρίας, το κράτος στο οποίο βρίσκεται η μητρική εταιρία και το κράτος στο οποίο βρίσκεται η μόνιμη εγκατάστασή της: — είτε δεν φορολογούν τα κέρδη αυτά, — είτε φορολογούν τα κέρδη αυτά, επιτρέποντας όμως παράλληλα στη μητρική εταιρία και τη μόνιμη εγκατάστασή της να αφαιρούν από το ποσό του οφειλόμενου φόρου το τμήμα του φόρου της εταιρίας που αναλογεί στα κέρδη αυτά και το οποίο καταβλήθηκε από τη θυγατρική εταιρία και κάθε χαμηλότερου επιπέδου θυγατρική, υπό την προϋπόθεση ότι, σε κάθε επίπεδο, η εταιρία και η χαμηλότερου επιπέδου θυγατρική της πληρούν τις απαιτήσεις που προβλέπονται στα άρθρα 2 και 3, μέχρι του ποσού του αντιστοιχούντος οφειλόμενου φόρου.» Η οδηγία 90/435 αντικαταστάθηκε από την οδηγία 2011/96/ΕΕ του Συμβουλίου, της 30ής Νοεμβρίου 2011, σχετικά με το κοινό φορολογικό καθεστώς το οποίο ισχύει για τις μητρικές και τις θυγατρικές εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών ( ΕΕ L 345, σ. 8 ). Η οδηγία 90/434/ΕΟΚ Κατά την πρώτη αιτιολογική σκέψη της οδηγίας 90/434/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 23ης Ιουλίου 1990, σχετικά με το κοινό φορολογικό καθεστώς για τις συγχωνεύσεις, διασπάσεις, μερικές διασπάσεις, εισφορές ενεργητικού και ανταλλαγές μετοχών που αφορούν εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών καθώς και με τη μεταφορά της καταστατικής έδρας μιας SE ή μιας SCE μεταξύ κρατών μελών ( ΕΕ L 225, σ. 1 ), όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2006/98 (στο εξής: οδηγία 90/434): «Εκτιμώντας ότι οι συγχωνεύσεις, διασπάσεις, εισφορές ενεργητικού και ανταλλαγές μετοχών που αφορούν εταιρίες ευρισκόμενες σε διαφορετικά κράτη μέλη μπορεί να είναι αναγκαίες για να δημιουργηθούν στην Κοινότητα συνθήκες ανάλογες με τις επικρατούσες σε μια εσωτερική αγορά και να εξασφαλισθεί έτσι η δημιουργία και ομαλή λειτουργία της κοινής αγοράς· ότι οι πράξεις αυτές δεν πρέπει να εμποδίζονται από ειδικούς περιορισμούς, μειονεκτήματα ή στρεβλώσεις που απορρέουν από τις φορολογικές διατάξεις των κρατών μελών· […]». Κατά το άρθρο 1, στοιχείο αʹ, της οδηγίας αυτής: «Κάθε κράτος μέλος εφαρμόζει την παρούσα οδηγία στα ακόλουθα: α) στις περιπτώσεις συγχώνευσης, διάσπασης, μερικής διάσπασης, εισφορών ενεργητικού και ανταλλαγής μετοχών μεταξύ εταιριών δύο ή περισσότερων κρατών μελών.» Το άρθρο 2 της οδηγίας 90/434 ορίζει: «Για την εφαρμογή της παρούσας οδηγίας, νοούνται ως: α) συγχώνευση, η πράξη με την οποία: – […] — μια εταιρία συνεπεία διαλύσεως και κατά τη στιγμή κατά την οποία λύεται, χωρίς εκκαθάριση, μεταβιβάζει το σύνολο των περιουσιακών της στοιχείων, τόσο του ενεργητικού όσο και του παθητικού, στην εταιρία η οποία κατέχει το σύνολο των τίτλων των παραστατικών του εταιρικού της κεφαλαίου.» Η οδηγία 90/434 αντικαταστάθηκε από την οδηγία 2009/133/ΕΚ του Συμβουλίου, της 19ης Οκτωβρίου 2009, σχετικά με το κοινό φορολογικό καθεστώς το εφαρμοστέο στις συγχωνεύσεις, διασπάσεις, μερικές διασπάσεις, εισφορές ενεργητικού και ανταλλαγές μετοχών που αφορούν εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών καθώς και με τη μεταφορά της καταστατικής έδρας μιας SE ή μιας SCE από ένα κράτος μέλος σε άλλο ( ΕΕ L 310, σ. 34 ). Η βελγική ρύθμιση Το άρθρο 671 του Wetboek van vennootschappen (κώδικα εταιριών) έχει ως εξής: «Συγχώνευση με απορρόφηση είναι η οικονομική πράξη με την οποία μία ή περισσότερες εταιρίες μεταβιβάζουν σε άλλη εταιρία, κατόπιν λύσεως χωρίς εκκαθάριση, το σύνολο της περιουσίας τους, τόσο του ενεργητικού όσο και του παθητικού, έναντι χορηγήσεως στους μετόχους ή στα μέλη τους μετοχών ή μεριδίων της απορροφώσας εταιρίας και, εvδεχομένως, εξισωτικού χρηματικού ποσού μη υπερβαίνοντος το ένα δέκατο της ονομαστικής αξίας των χορηγουμένων μετοχών ή μεριδίων ή, ελλείψει ονομαστικής αξίας, της λογιστικής αξίας τους.» Τα άρθρα 208 έως 210 του Wetboek van den Inkomstenbelastingen 1992 (κώδικα του 1992 περί φόρων εισοδήματος, στο εξής: WIB 92) ορίζουν: «Άρθρο 208 Οι εταιρίες υπό εκκαθάριση εξακολουθούν να υπόκεινται στον φόρο εταιριών […] Τα κέρδη τους περιλαμβάνουν επίσης τις υπεραξίες που αποκομίστηκαν ή διαπιστώθηκαν κατά τη διανομή της εταιρικής περιουσίας. Άρθρο 209 Σε περίπτωση διανομής της εταιρικής περιουσίας, κατόπιν λύσεως της εταιρίας ή για οποιαδήποτε άλλη αιτία, το ποσό κατά το οποίο τα διανεμηθέντα υπό μορφή μετρητών, τίτλων ή άλλη μορφή υπερβαίνουν την επανεκτιμηθείσα αξία του καταβεβλημένου κεφαλαίου θεωρείται διανεμόμενο μέρισμα. Άρθρο 210 § 1   Τα άρθρα 208 και 209 έχουν επίσης εφαρμογή: 1° επί συγχωνεύσεως με απορρόφηση, επί συγχωνεύσεως με σύσταση νέας εταιρίας, επί διασπάσεως με απορρόφηση, επί διασπάσεως με σύσταση νέων εταιριών, επί μεικτής διασπάσεως ή επί οικονομικής πράξεως που εξομοιώνεται με συγχώνευση με απορρόφηση· […] § 2   Στις περιπτώσεις της § 1, η πραγματική αξία της εταιρικής περιουσίας κατά την ημερομηνία κατά την οποία πραγματοποιήθηκαν οι περί ων πρόκειται οικονομικές πράξεις εξομοιώνεται με ποσό που κατανέμεται σε περίπτωση διανομής της εταιρικής περιουσίας. […]» Η διαφορά της κύριας δίκης και το προδικαστικό ερώτημα Διαρκούντος του 2001, η Advantra Belgium, η Strobbe και η Strobbe Graphics, των οποίων η εταιρική έδρα βρισκόταν στο Βέλγιο, πραγματοποίησαν σιωπηρή συγχώνευση. Η Strobbe Graphics κατείχε προηγουμένως το 100 % του μετοχικού κεφαλαίου των δύο άλλων εταιριών. Η περί ης πρόκειται οικονομική πράξη ήταν συγχώνευση με απορρόφηση υπό την έννοια του άρθρου 671 του κώδικα εταιριών, όπου η Advantra Belgium και η Strobbe λύθηκαν χωρίς να εκκαθαριστούν και μεταβίβασαν το σύνολο της περιουσίας τους στη Strobbe Graphics, η οποία αργότερα μετονομάστηκε Punch Graphix. Ως απορροφώσα εταιρία, η Punch Graphix αποκόμισε υπεραξία συγχωνεύσεως ανερχόμενη σε 10669985,69 ευρώ. Περί το 95 % του ποσού αυτού, δηλαδή 10136486,41 ευρώ, κατ’ αρχήν μπορούσε, ως «οριστικώς φορολογημένο εισόδημα», να εκπέσει από τα φορολογητέα κέρδη. Πάντως, η φορολογική βάση της Punch Graphix για τη φορολογική χρήση του 2002 ανερχόταν μόνο σε 8206489,70 ευρώ, οπότε η διαφορά δεν μπόρεσε να εκπέσει για το έτος 2002. Στη δήλωσή της για τη φορολογική χρήση του 2003 η Punch Graphix δεν επικαλέστηκε τη δυναμένη να μεταφερθεί έκπτωση των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων». Στις 19 Οκτωβρίου 2007 η Punch Graphix υπέβαλε αίτηση αυτεπάγγελτης φοροαπαλλαγής λόγω διπλής φορολογίας. Συναφώς, υποστήριξε ότι ο περιορισμός της εκπτώσεως των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων» στο ποσό της θετικής φορολογικής βάσεως του έτους κατά το οποίο αποκομίστηκε η υπεραξία συγχωνεύσεως συνιστά παράβαση του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435. Ζήτησε να μεταφερθούν στη λογιστική χρήση του 2002, η οποία είναι η κρίσιμη για τη φορολογική χρήση του 2003, τα «οριστικώς φορολογημένα εισοδήματα» ποσού 911426,85 ευρώ που δεν είχαν χρησιμοποιηθεί. Η ανωτέρω αίτηση αυτεπάγγελτης φοροαπαλλαγής απορρίφθηκε από την εφορία με απόφαση της 8ης Μαΐου 2008. Με δικόγραφο της 5ης Αυγούστου 2008 η Punch Graphix άσκησε προσφυγή ενώπιον του rechtbank van eerste aanleg te Brugge. Με απόφασή του της 28ης Οκτωβρίου 2009 το rechtbank van eerste aanleg te Brugge απέρριψε την προσφυγή. Το δικαστήριο αυτό καίτοι δέχθηκε τη θέση της Punch Graphix ότι το βελγικό καθεστώς των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων», μη επιτρέποντας τη μεταφορά στις μεταγενέστερες λογιστικές χρήσεις του ποσού της εκπτώσεως των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων» που δεν χρησιμοποιήθηκαν, συνιστά, κατ’ αρχήν, παράβαση του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435, παρά ταύτα απέρριψε το αίτημα της Punch Graphix εκτιμώντας ότι η επίμαχη υπεραξία συγχωνεύσεως εμπίπτει στην προβλεπόμενη από την ανωτέρω διάταξη εξαίρεση εφόσον πρόκειται για περίπτωση «εκκαθαρίσεως» θυγατρικών εταιριών. Η Punch Graphix άσκησε κατά της αποφάσεως αυτής έφεση ενώπιον του hof van beroep te Gent. Κατά το αιτούν δικαστήριο, η εφορία δέχεται ότι το βελγικό καθεστώς εκπτώσεως των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων», μη επιτρέποντας τη μεταφορά σε μεταγενέστερες λογιστικές χρήσεις του ποσού της εκπτώσεως των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων» που δεν μπόρεσε να χρησιμοποιηθεί ελλείψει επαρκούς φορολογικής βάσεως, συνιστά παράβαση του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435. Διαπιστώνει επίσης ότι η αντιδικία ενώπιόν του αφορά το ζήτημα αν η επίμαχη συγχώνευση πρέπει να θεωρηθεί «εκκαθάριση» υπό την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435. Το αιτούν δικαστήριο εκτιμά ότι το βασικό ζήτημα στην παρούσα υπόθεση είναι το αν οι εθνικές φορολογικές αρχές δύνανται να ορίσουν το πεδίο εφαρμογής του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435, και ειδικότερα το πεδίο των εξαιρέσεων που αυτό προβλέπει, παραπέμποντας σε διάταξη του εσωτερικού δικαίου και ακριβέστερα σε διάταξη η οποία δημιουργεί εξομοίωση, και μάλιστα πλάσμα δικαίου, δίνοντας δικό της ορισμό σε διάταξη του δικαίου της Ένωσης. Πράγματι, εξομοιώνοντας, κατ’ εφαρμογήν των άρθρων 208 και 210 του WIB 92, μια συγχώνευση μέσω απορροφήσεως με εκκαθάριση της θυγατρικής εταιρίας, το βελγικό καθεστώς καταλήγει στο να εξαιρέσει την οικονομική αυτή πράξη από την εφαρμογή του κανόνα του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435. Υπό τις συνθήκες αυτές, το hof van beroep te Gent αποφάσισε να αναστείλει τη διαδικασία και να θέσει στο Δικαστήριο το ακόλουθο προδικαστικό ερώτημα: «Δύνανται οι εθνικές φορολογικές αρχές να αποκλείσουν την εφαρμογή του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435 λαμβάνοντας ως στήριγμα τη διάταξη του άρθρου αυτού κατά την οποία τούτο δεν έχει εφαρμογή σε περίπτωση εκκαθαρίσεως της θυγατρικής εταιρίας, επικαλούμενες μια διάταξη του εσωτερικού δικαίου (συγκεκριμένα, το άρθρο 210 του [WIB 92]) κατά την οποία μια συγχώνευση με απορρόφηση, όπου στην πραγματικότητα δεν γίνεται εκκαθάριση της θυγατρικής εταιρίας, εξομοιώνεται με συγχώνευση όπου όντως γίνεται εκκαθάριση της θυγατρικής εταιρίας;» Επί του παραδεκτού της αιτήσεως προδικαστικής αποφάσεως Το παραδεκτό της αιτήσεως προδικαστικής αποφάσεως τίθεται υπό αμφισβήτηση από τη Γερμανική Κυβέρνηση, η οποία υποστηρίζει ότι η επίμαχη στην κύρια δίκη οικονομική πράξη είναι μια αμιγώς εσωτερική κατάσταση αφορώσα μόνο βελγικές εταιρίες και, επομένως, μη διεπόμενη από την οδηγία 90/435, η οποία έχει εφαρμογή μόνον επί της συνεργασίας εταιριών διαφορετικών κρατών μελών. Κατά την κυβέρνηση αυτή, η αίτηση εκδόσεως προδικαστικής αποφάσεως δεν είναι παραδεκτή ούτε με βάση τη νομολογία του Δικαστηρίου σχετικά με τις δυνάμει του εθνικού δικαίου παραπομπές στις διατάξεις του δικαίου της Ένωσης για εσωτερικές καταστάσεις. Συγκεκριμένα, αφενός, το αιτούν δικαστήριο ουδόλως ανέφερε ότι το βελγικό δίκαιο παραπέμπει στην οδηγία 90/435. Αφετέρου, η οδηγία 90/435 δεν έχει σκοπό να ρυθμίσει τις φορολογικές συνέπειες μιας συγχωνεύσεως, δεδομένου ότι το ζήτημα αυτό διέπεται αποκλειστικά από την οδηγία 90/434. Επομένως, ο κανόνας του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435 δεν δύναται να επεκταθεί με επίκληση, βάσει του εθνικού δικαίου, μιας καταστάσεως την οποία δεν αφορά η διάταξη αυτή αλλά η οποία ρυθμίζεται, στο δίκαιο της Ένωσης, από την οδηγία 90/434. Ασφαλώς, δεν αμφισβητείται ότι η διαφορά της κύριας δίκης αφορά μια διάταξη εσωτερικού δικαίου η οποία έχει εφαρμογή εντός ενός αμιγώς εθνικού πλαισίου, ενώ η οδηγία 90/435 αφορά τις προς εταιρίες κράτους μέλους διανομές κερδών που προέρχονται από θυγατρικές τους άλλων κρατών μελών (βλ. απόφαση της 12ης Φεβρουαρίου 2009, C-138/07, Cobelfret, Συλλογή 2009, σ. I-731 , σκέψη 20). Παρά ταύτα, πρώτον, από την απόφαση περί παραπομπής προκύπτει ότι η προκείμενη επί της οποίας στηρίζεται η συλλογιστική των δύο διαδίκων είναι ότι το βελγικό εσωτερικό δίκαιο παραπέμπει, όσον αφορά το καθεστώς των «οριστικώς φορολογημένων εισοδημάτων», στην οδηγία 90/435, πράγμα που άλλωστε επιβεβαίωσε η Βελγική Κυβέρνηση με τις γραπτές παρατηρήσεις που υπέβαλε στο Δικαστήριο. Επιπλέον, η ύπαρξη μιας τέτοιας παραπομπής, από το βελγικό δίκαιο, στην οδηγία 90/435, καθώς και το παραδεκτό αιτήσεως εκδόσεως προδικαστικής αποφάσεως βάσει της παραπομπής αυτής, έχουν ήδη αναγνωριστεί από τη νομολογία του Δικαστηρίου, με πιο πρόσφατη τη διάταξη της 4ης Ιουνίου 2009, C-439/07 και C-499/07, KBC Bank και Beleggen, Risicokapitaal, Beheer (Συλλογή 2009, σ. I-4409 , σκέψεις 58 και 59). Δεύτερον, κατά πάγια νομολογία, όταν εθνική νομοθεσία έχει συμμορφωθεί, όσον αφορά τις λύσεις που προβλέπει για αμιγώς εσωτερικές καταστάσεις, με τις λύσεις που γίνονται δεκτές στο δίκαιο της Ένωσης, μόνο στον εθνικό δικαστή απόκειται, στο πλαίσιο της προβλεπόμενης από το άρθρο 267 ΣΛΕΕ κατανομής των δικαιοδοτικών καθηκόντων μεταξύ των εθνικών δικαστηρίων και του Δικαστηρίου, να εκτιμήσει την ακριβή έκταση της εν λόγω παραπομπής προς το δίκαιο της Ένωσης, δεδομένου ότι η αρμοδιότητα του Δικαστηρίου περιορίζεται στην εξέταση μόνο των διατάξεων του δικαίου αυτού (προαναφερθείσα διάταξη KBC Bank και Beleggen, Risicokapitaal, Beheer, σκέψη 59 και εκεί παρατιθέμενη νομολογία). Επομένως, το παραδεκτό της αιτήσεως προδικαστικής αποφάσεως δεν δύναται να κλονιστεί με το επιχείρημα ότι ratione materiae το άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435 δεν αφορά μια κατάσταση όπως αυτή της κύριας δίκης, η οποία, κατ’ αρχήν, διέπεται αποκλειστικά από την οδηγία 90/434. Από τα ανωτέρω προκύπτει ότι συντρέχει λόγος να δοθεί απάντηση στο προδικαστικό ερώτημα. Επί του προδικαστικού ερωτήματος Με το ερώτημά του, το αιτούν δικαστήριο ζητεί, στην ουσία, να διευκρινιστεί αν ο όρος «εκκαθάριση» που περιέχεται στο άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435 έχει την έννοια ότι η λύση μιας εταιρίας στο πλαίσιο συγχωνεύσεως με απορρόφηση πρέπει να θεωρηθεί ως τέτοια εκκαθάριση. Το πλαίσιο του ερωτήματος αυτού είναι η εξομοίωση, από τη βελγική νομοθεσία, μιας τέτοιας οικονομικής πράξεως με την εκκαθάριση θυγατρικής εταιρίας. Έτσι, κατά το Belgische Staat, ο γενικός κανόνας του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435, δηλαδή η υποχρέωση αποφυγής της οικονομικής διπλής φορολογίας των διανεμόμενων κερδών, δεν έχει εφαρμογή λόγω της εξαιρέσεως σχετικά με τα κέρδη που διανέμονται «για την εκκαθάριση» της θυγατρικής εταιρίας. Για να δοθεί απάντηση στο ερώτημα αυτό, διαπιστώνεται ότι η οδηγία 90/435 δεν ορίζει την έννοια της «εκκαθαρίσεως». Πάντως, κατά το άρθρο 2, στοιχείο αʹ, τρίτη περίπτωση, της οδηγίας 90/434, ως «συγχώνευση» ορίζεται «η πράξη με την οποία μια εταιρία συνεπεία διαλύσεως και κατά τη στιγμή κατά την οποία λύεται, χωρίς εκκαθάριση, μεταβιβάζει το σύνολο των περιουσιακών της στοιχείων, τόσο του ενεργητικού όσο και του παθητικού, στην εταιρία η οποία κατέχει το σύνολο των τίτλων των παραστατικών του εταιρικού της κεφαλαίου». Ασφαλώς, ο ανωτέρω ορισμός της «συγχωνεύσεως» περιλαμβάνεται στην οδηγία 90/434 και όχι στην οδηγία 90/435. Παρά ταύτα, το γεγονός αυτό δεν εμποδίζει να ληφθεί ο ορισμός αυτός υπόψη για την ερμηνεία της έννοιας της «εκκαθαρίσεως» κατά το άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435. Πράγματι, πρέπει να υπομνησθεί ότι η πρόταση σχετικά με την οδηγία 90/435 υποβλήθηκε από την Ευρωπαϊκή Επιτροπή την ίδια ημέρα με την πρόταση σχετικά με την οδηγία 90/434, ότι οι δύο αυτές οδηγίες εκδόθηκαν την ίδια ημέρα από το Συμβούλιο της Ευρωπαϊκής Ένωσης και ότι έπρεπε να μεταφερθούν ταυτοχρόνως. Επιπλέον, από ουσιαστικής απόψεως, οι εν λόγω οδηγίες έχουν ως κοινό σκοπό, όπως προκύπτει από την πρώτη αιτιολογική τους σκέψη, την κατάργηση των ειδικών περιορισμών, μειονεκτημάτων ή στρεβλώσεων που απορρέουν από τις φορολογικές διατάξεις των κρατών μελών για τις οικονομικές πράξεις που αφορούν οι οδηγίες αυτές, δηλαδή, όσον αφορά την οδηγία 90/435, τη συνεργασία μεταξύ μητρικών και θυγατρικών εταιριών διαφορετικών κρατών μελών, και, όσον αφορά την οδηγία 90/434, τις συγχωνεύσεις, τις διασπάσεις και τις εισφορές ενεργητικού που ενδιαφέρουν εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών. Επομένως, οι οδηγίες αυτές, οι οποίες διέπουν διαφορετικές μορφές διεθνικής συνεργασίας των εταιριών, αποτελούν, κατά το σχέδιο του νομοθέτη, ένα όλον, εφόσον αλληλοσυμπληρώνονται. Έτσι, ο εν λόγω ορισμός της έννοιας της «συγχωνεύσεως», ο οποίος περιλαμβάνεται στο άρθρο 2, στοιχείο αʹ, τρίτη περίπτωση, της οδηγίας 90/434, επηρεάζει επίσης την ερμηνεία του όρου «εκκαθάριση» υπό την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435, οπότε η λύση μιας εταιρίας στο πλαίσιο συγχωνεύσεως με απορρόφηση δεν δύναται να θεωρηθεί «εκκαθάριση» υπό την έννοια της τελευταίας διατάξεως. Λαμβανομένων υπόψη των ανωτέρω, στο ερώτημα που τέθηκε πρέπει να δοθεί η απάντηση ότι ο όρος «εκκαθάριση» που περιέχεται στο άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435 έχει την έννοια ότι η λύση μιας εταιρίας στο πλαίσιο συγχωνεύσεως με απορρόφηση δεν δύναται να θεωρηθεί ως τέτοια εκκαθάριση. Επί των δικαστικών εξόδων Δεδομένου ότι η παρούσα διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του αιτούντος δικαστηρίου, σ’ αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν όσοι υπέβαλαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, πλην των ως άνω διαδίκων, δεν αποδίδονται. Για τους λόγους αυτούς, το Δικαστήριο (έβδομο τμήμα) αποφαίνεται: Ο όρος «εκκαθάριση» που περιέχεται στο άρθρο 4, παράγραφος 1, της οδηγίας 90/435/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 23ης Ιουλίου 1990, σχετικά με το κοινό φορολογικό καθεστώς το οποίο ισχύει για τις μητρικές και τις θυγατρικές εταιρίες διαφορετικών κρατών μελών, όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2006/98/ΕΚ του Συμβουλίου, της 20ής Νοεμβρίου 2006, έχει την έννοια ότι η λύση μιας εταιρίας στο πλαίσιο συγχωνεύσεως με απορρόφηση δεν δύναται να θεωρηθεί ως τέτοια εκκαθάριση. (υπογραφές) ( *1 ) Γλώσσα διαδικασίας: η ολλανδική.

62007TJ0047

sl

Tožba zoper odločbo četrtega odbora za pritožbe UUNT z dne 20. decembra 2006 (R 1047/2004-4) o zahtevi za registracijo besednega znaka BioGeneriX kot znamke Skupnosti. Podatki o zadevi Prijavitelj znamke Skupnosti: ratiopharm GmbH Zadevna znamka Skupnosti: besedna znamka BioGeneriX za proizvode in storitve iz razredov 5, 35, 40 in 42 – prijava št. 1701762 Odločba preizkuševalca: zavrnitev prijave Odločba odbora za pritožbe: zavrnitev pritožbe Izrek 1) Tožba se zavrne. 2) ratiopharm GmbH se naloži plačilo stroškov.

62008TJ0477

fr

Recours formé contre la décision de la quatrième chambre de recours de l’OHMI du 28 août 2008 (affaire R 1694/2007-4) relative à une procédure d’opposition entre ALK-Abelló A/S et Mundipharma AG. Données relatives à l’affaire Demandeur de la marque communautaire : Mundipharma AG Marque communautaire concernée : Marque verbale AVANZALENE  pour des produits de la classe 5 – demande n° 4632501 Titulaire de la marque ou du signe invoqué à l’appui de l’opposition : ALK-Abelló A/S Marque ou signe invoqué à l’appui de l’opposition : Marque verbale communautaire AVANZ pour des produits de la classe 5 (n° 3331444) Décision de la division d’opposition : Accueil de l’opposition Décision de la chambre de recours : Rejet du recours Dispositif 1) Le recours est rejeté. 2) Mundipharma AG est condamnée aux dépens, à l’exception de ceux exposés par ALK Abelló A/S. 3) ALK-Abelló supportera ses propres dépens.

61991CJ0172

de

1 Der Bundesgerichtshof hat mit Beschluß vom 28. Mai 1991, beim Gerichtshof eingegangen am 1. Juli 1991, gemäß dem Protokoll vom 3. Juni 1971 betreffend die Auslegung des Übereinkommens vom 27. September 1968 über die gerichtliche Zuständigkeit und die Vollstreckung gerichtlicher Entscheidungen in Zivil- und Handelssachen durch den Gerichtshof (ABl. 1972, L 299, S. 32) in der Fassung des Übereinkommens vom 9. Oktober 1978 über den Beitritt des Königreichs Dänemark, Irlands und des Vereinigten Königreichs Großbritannien und Nordirland (ABl. L 304, S. 1; nachstehend: Übereinkommen) mehrere Fragen nach der Auslegung der Artikel 1 Absatz 1, 27 Nr. 2 und 37 Absatz 2 dieses Übereinkommens zur Vorabentscheidung vorgelegt. 2 Diese Fragen stellen sich in einem Rechtsstreit zwischen Volker Sonntag (nachstehend: Schuldner), unterstützt durch das Land Baden-Württemberg, und Hans und Elisabeth Waidmann sowie ihrem Sohn Stefan Waidmann (nachstehend: Gläubiger) wegen Vollstreckung des zivilrechtlichen Teils des Urteils eines italienischen Strafgerichts in der Bundesrepublik Deutschland. 3 Wie sich aus den Akten ergibt, handelt es sich bei den Gläubigern um die Eltern und den Bruder von Thomas Waidmann, Schüler einer öffentlichen Schule in Baden-Württemberg, der am 8. Juni 1984 bei einem Schulausflug in Italien im Gebirge tödlich verunglückte. Der begleitende Lehrer Volker Sonntag wurde vor dem Tribunale penale Bozen wegen fahrlässiger Tötung angeklagt. 4 Diesem Strafverfahren traten die Gläubiger am 22. September 1986 als Zivilpartei gegen den angeklagten Lehrer bei, um seine Verurteilung zum Ersatz des durch den Unfall verursachten Schadens zu erreichen. Die darüber ausgestellte gerichtliche Niederschrift wurde dem Schuldner am 16. Februar 1987 zugestellt. 5 Am 25. Januar 1988 fand die Hauptverhandlung vor dem Tribunale penale Bozen statt. Der Schuldner ließ sich in dieser Verhandlung durch einen Rechtsanwalt vertreten. Mit Urteil vom selben Tage wurde der Schuldner der fahrlässigen Tötung für schuldig befunden und zu einer Akontozahlung in Höhe von 20 Millionen Lire an die Gläubiger sowie zur Tragung der Kosten verurteilt. Das Urteil wurde dem Schuldner zugestellt und ist rechtskräftig geworden. 6 Auf Antrag der Gläubiger ordnete das Landgericht Ellwangen durch Beschluß vom 29. September 1989 an, das Urteil des Tribunale Bozen bezueglich seines zivilrechtlichen Teils mit der Vollstreckungsklausel zu versehen. 7 Der Schuldner legte dagegen Beschwerde beim Oberlandesgericht ein und verkündete in diesem Verfahren dem Land Baden-Württemberg mit der Begründung den Streit, daß ihm im Fall des Unterliegens ein beamtenrechtlicher Anspruch gegen das Land auf Freistellung von der Schadensersatzpflicht zustehe. Das Land Baden-Württemberg trat dem Rechtsstreit auf seiten des Schuldners als Streithelfer bei. 8 Das Oberlandesgericht wies die Beschwerde am 20. Juli 1990 zurück und führte zur Begründung u. a. aus, daß das Strafurteil des Tribunale Bozen eine Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens behandele und die Zivilklage dem Schuldner rechtzeitig zugestellt worden sei. 9 Der Schuldner und das Land Baden-Württemberg legten dagegen Rechtsbeschwerde zum Bundesgerichtshof ein. Beide rügen u. a. das Strafurteil des Tribunale Bozen behandele einen öffentlich-rechtlichen Anspruch, weil der Schuldner als Beamter bei der Betreuung der Schüler hoheitlich gehandelt habe. Auch sei die Streiteinlassung der Gläubiger vom 22. September 1986 inhaltlich zu unbestimmt, um als ein das Verfahren einleitendes Schriftstück im Sinne von Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens behandelt werden zu können. 10 Der Bundesgerichtshof ist der Auffassung, daß der Rechtsstreit somit Fragen nach der Auslegung des Übereinkommens aufwerfe; er hat deshalb beschlossen, das Verfahren auszusetzen und dem Gerichtshof folgende Fragen zur Vorabentscheidung vorzulegen: 1) Schließt Artikel 37 Absatz 2 des Brüsseler Übereinkommens jeden Rechtsbehelf interessierter Dritter gegen die Entscheidung, die über den Rechtsbehelf nach Artikel 36 des Brüsseler Übereinkommens ergangen ist, auch für den Fall aus, daß ihnen nach dem nationalen Recht des Vollstreckungsstaates ein Rechtsbehelf zusteht? 2) a) Handelt es sich um eine Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 des Brüsseler Übereinkommens, wenn der Träger eines öffentlichen Amtes, der durch eine rechtswidrige und schuldhafte Verletzung seiner Amtspflichten einen anderen geschädigt hat, von diesem persönlich auf Schadensersatz in Anspruch genommen wird? b) Falls a) bejaht wird: Gilt das auch dann, wenn für den Unfall öffentlich-rechtlicher Sozialversicherungsschutz besteht? 3) Genügt es als ein "das Verfahren einleitendes Schriftstück" im Sinne von Artikel 27 Nr. 2 des Brüsseler Übereinkommens, wenn dem Beklagten schriftsätzlich angekündigt wird, von ihm werde im Rahmen eines Strafverfahrens auch Ersatz materiellen wie immateriellen Schadens verlangt werden, ohne daß das Schriftstück den Umfang des zu erhebenden zivilrechtlichen Anspruchs näher bezeichnet? 4) Hat sich ein Beklagter nach Artikel 27 Nr. 2 des Brüsseler Übereinkommens auf das Verfahren eingelassen, wenn es sich um einen Antrag auf Schadensersatz im Zusammenhang mit einer öffentlichen Klage vor dem Strafgericht (Artikel 5 Nr. 4 des Brüsseler Übereinkommens) handelt und der Schuldner in der Hauptverhandlung durch einen Wahlverteidiger zwar zu der öffentlichen Klage, nicht aber zu der ebenfalls in Anwesenheit des Verteidigers mündlich verhandelten Zivilklage Stellung nimmt? 11 Wegen weiterer Einzelheiten des Sachverhalts des Ausgangsverfahrens, des Verfahrensablaufs und der beim Gerichtshof eingereichten schriftlichen Erklärungen wird auf den Sitzungsbericht verwiesen. Der Akteninhalt wird im folgenden nur insoweit wiedergegeben, als die Begründung des Urteils dies erfordert. 12 Da die vom Bundesgerichtshof vorgelegten Fragen die Auslegung mehrerer Bestimmungen des Übereinkommens betreffen, ist zunächst zu untersuchen, ob die dem Rechtsstreit zugrunde liegende Schadensersatzklage, wie sie in dem Vorlagebeschluß beschrieben wird, in den Anwendungsbereich des Übereinkommens fällt. Es ist also zunächst die zweite Vorabentscheidungsfrage zu beantworten. Zur zweiten Frage 13 Wie sich aus der Vorlagefrage und den Gründen des Vorlagebeschlusses ergibt, möchte der Bundesgerichtshof im wesentlichen wissen, ob der Begriff der Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens eine Schadensersatzklage vor einem Strafgericht gegen den Lehrer einer öffentlichen Schule umfasst, der auf einem Schulausflug durch rechtswidrige und schuldhafte Verletzung seiner Aufsichtspflichten einen Schüler geschädigt hat, und ob dies auch dann gilt, wenn öffentlich-rechtlicher Sozialversicherungsschutz besteht. 14 Für die Beantwortung dieser Frage ist zunächst zu prüfen, ob eine Schadensersatzklage vor einem Strafgericht in den Anwendungsbereich des Übereinkommens fallen kann. 15 Das Übereinkommen ist nach seinem Artikel 1 Absatz 1 "in Zivil- und Handelssachen anzuwenden, ohne daß es auf die Art der Gerichtsbarkeit ankommt". 16 Somit findet nach dem Wortlaut dieser Bestimmung das Übereinkommen auch Anwendung auf zivilrechtliche Entscheidungen eines Strafgerichts. 17 Sodann ist zu prüfen, ob die Schadensersatzklage gegen einen Lehrer einer öffentlichen Schule, der auf einem Schulausflug durch Verletzung seiner Amtspflichten einen Schüler geschädigt hat, unter den Begriff der Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens fällt. 18 Nach ständiger Rechtsprechung (u. a. Urteile vom 14. Oktober 1976 in der Rechtssache 29/76, LTU, Slg. 1976, 1541, Randnrn. 3 und 4, vom 22. Februar 1979 in der Rechtssache 133/78, Gourdain, Slg. 1979, 733, Randnr. 3, und vom 16. Dezember 1980 in der Rechtssache 814/79, Rüffer, Slg. 1980, 3807, Randnrn. 7 und 8) ist der Begriff der Zivilsache in Artikel 1 des Übereinkommens als autonomer Begriff zu verstehen, für dessen Auslegung zum einen die Ziele und der Aufbau des Übereinkommens und zum anderen die sich aus der Gesamtheit der nationalen Rechtssysteme ergebenden allgemeinen Grundsätze heranzuziehen sind. 19 Die Zivilklage auf Ersatz des Schadens, der einem einzelnen durch eine strafbare Handlung entstanden ist, hat zivilrechtlichen Charakter, auch wenn sie in einem Strafverfahren zu diesem hinzutritt. In den Rechtssystemen der Vertragsstaaten wird nämlich der Anspruch auf Ersatz des Schadens, der durch ein strafrechtlich vorwerfbares Handeln verursacht worden ist, im allgemeinen als ein zivilrechtlicher Anspruch angesehen. Diese Auffassung liegt im übrigen auch Artikel 5 Nr. 4 des Übereinkommens zugrunde. 20 Wie sich aus den Urteilen LTU und Rüffer ergibt, ist eine solche Klage vom Anwendungsbereich des Übereinkommens nur ausgeschlossen, wenn der Schädiger, gegen den sich die Klage richtet, als Hoheitsträger anzusehen ist, der in Ausübung hoheitlicher Befugnisse gehandelt hat. 21 Dazu ist erstens festzustellen, daß es nicht entscheidend ist, ob der Lehrer Beamter ist und als solcher handelt. Selbst wenn ein Beamter für den Staat handelt, übt er nämlich nicht immer hoheitliche Befugnisse aus. 22 Zweitens stellt in den Rechtsordnungen der meisten Mitgliedstaaten das Verhalten eines Lehrers einer öffentlichen Schule im Rahmen der ihm übertragenen Betreuung der Schüler auf einem Schulausflug keine Wahrnehmung hoheitlicher Befugnisse dar, da dieser insoweit keine Befugnisse wahrnimmt, die von den im Verhältnis zwischen Privatpersonen geltenden Regeln abweichen. 23 Drittens nimmt der Lehrer einer öffentlichen Schule gegenüber den Schülern in einem Fall wie dem des Ursprungsrechtsstreits die gleichen Aufgaben wahr wie der Lehrer einer Privatschule. 24 Viertens hat der Gerichtshof ° wenn auch in einem anderen tatsächlichen und rechtlichen Zusammenhang ° bereits im Urteil vom 3. Juli 1986 in der Rechtssache 66/85 (Lawrie-Blum, Slg. 1986, 2121, Randnr. 28 zu Randnr. 24) festgestellt, daß ein Lehrer selbst dann keine hoheitlichen Befugnisse ausübt, wenn er Schüler benotet und an der Entscheidung über ihre Versetzung in die nächsthöhere Klasse mitwirkt. Diese Feststellung gilt erst recht für die Aufsichtspflicht, der der Lehrer bei der Betreuung der Schüler auf einem Schulausflug genügen muß. 25 Selbst wenn das innerstaatliche Recht des Vertragsstaats, aus dem der betreffende Lehrer stammt, die Aufsicht dieses Lehrers über seine Schüler als hoheitliche Tätigkeit einstuft, ist dies für die Qualifizierung des Ursprungsrechtsstreits im Hinblick auf Artikel 1 des Übereinkommens ohne Bedeutung. 26 Nach alledem fällt die Schadensersatzklage, die die Gläubiger im Ursprungsrechtsstreit gegen den Lehrer einer öffentlichen Schule erhoben haben, unter den Begriff der Zivilsache im Sinne des Artikels 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens. 27 Zu prüfen bleibt noch, ob gegen diese Auslegung die Tatsache spricht, daß für den Unfall, der zu dieser Klage geführt hat, öffentlich-rechtlicher Sozialversicherungsschutz besteht. 28 Insoweit genügt die Feststellung, daß ein eventueller Versicherungsschutz ohne Bedeutung ist, da die Grundlage des zivilrechtlichen Anspruchs, nämlich die Haftung wegen unerlaubter Handlung, von diesem öffentlich-rechtlichen Versicherungsschutz nicht berührt wird. 29 Somit ist auf die zweite Frage des vorlegenden Gerichts zu antworten, daß der Begriff der Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens eine Schadensersatzklage vor einem Strafgericht gegen den Lehrer einer öffentlichen Schule umfasst, der auf einem Schulausflug durch rechtswidrige und schuldhafte Verletzung seiner Aufsichtspflichten einen Schüler geschädigt hat; dies gilt auch dann, wenn öffentlich-rechtlicher Sozialversicherungsschutz besteht. Zur ersten Frage 30 Mit der ersten Frage möchte das vorlegende Gericht im wesentlichen wissen, ob Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens dahin auszulegen ist, daß er jeden Rechtsbehelf interessierter Dritter gegen die Entscheidung, die über den Rechtsbehelf nach Artikel 36 des Übereinkommens ergangen ist, auch für den Fall ausschließt, daß ihm nach dem nationalen Recht des Vollstreckungsstaats ein Rechtsbehelf zusteht. 31 Für die Beantwortung dieser Frage ist zunächst darauf hinzuweisen, daß nach Artikel 36 Absatz 1 des Übereinkommens der Schuldner gegen die Entscheidung, mit der die Zwangsvollstreckung zugelassen wird, einen Rechtsbehelf einlegen kann. Nach Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens findet in der Bundesrepublik Deutschland gegen die Entscheidung, die über diesen Rechtsbehelf ergangen ist, nur die Rechtsbeschwerde statt. 32 Sodann ist daran zu erinnern, daß der Gerichtshof eine enge Auslegung der in Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens enthaltenen Wendung "Entscheidung, die über den Rechtsbehelf ergangen ist" befürwortet. Wie er nämlich für Recht erkannt hat, kann nach dem Gesamtsystem des Übereinkommens und im Lichte eines seiner Hauptziele, das darin besteht, die Verfahren im Vollstreckungsstaat zu vereinfachen, diese Bestimmung nicht in der Weise ausgedehnt werden, daß ein Rechtsmittel gegen eine andere Entscheidung als die, die über den Rechtsbehelf ergangen ist, zulässig wäre (Urteile vom 27. November 1984 in der Rechtssache 258/83, Brennero, Slg. 1984, 3971, Randnr. 15, und vom 4. Oktober 1991 in der Rechtssache C-183/90, van Dalfsen u. a., Slg. 1991, I-4743, Randnr. 19). 33 Wie der Gerichtshof schließlich im Urteil vom 2. Juli 1985 in der Rechtssache 148/84 (Deutsche Genossenschaftsbank, Slg. 1985, 1981, Randnr. 17) erläutert hat, wurde mit dem Übereinkommen ein Verfahren über die Zulassung der Zwangsvollstreckung geschaffen, das auch für den Bereich der Rechtsschutzmöglichkeiten ein eigenständiges und geschlossenes System darstellt. Artikel 36 des Übereinkommens schließt daher Rechtsbehelfe aus, die das nationale Recht interessierten Dritten gegen die Zulassung der Zwangsvollstreckung eröffnet. 34 Dieser Grundsatz muß auch auf einen Rechtsbehelf Anwendung finden, der zu einem späteren Zeitpunkt nach Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens eingelegt wird. Es würde nämlich diesem System sowie einem der Hauptziele des Übereinkommens ° der Vereinfachung des Verfahrens im Vollstreckungsstaat ° zuwiderlaufen, wenn einem interessierten Dritten, dem die Einlegung eines Rechtsbehelfs nach Artikel 36 verwehrt ist, erlaubt würde, sich durch Einlegung eines Rechtsbehelfs nach Artikel 37 in einem späteren Verfahrensabschnitt am Rechtsstreit zu beteiligen. 35 Somit ist auf die erste Frage des vorlegenden Gerichts zu antworten, daß Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens dahin auszulegen ist, daß er jeden Rechtsbehelf interessierter Dritter gegen die Entscheidung, die über den Rechtsbehelf nach Artikel 36 des Übereinkommens ergangen ist, auch für den Fall ausschließt, daß ihnen nach dem nationalen Recht des Vollstreckungsstaats ein Rechtsbehelf zusteht. Zur dritten und zur vierten Frage 36 Mit diesen beiden letzten Fragen, die zusammen zu prüfen sind und die Auslegung des Artikels 27 Nr. 2 des Übereinkommens betreffen, möchte das vorlegende Gericht zum einen wissen, ob ein "das Verfahren einleitendes Schriftstück" im Sinne dieser Bestimmung vorliegt, wenn dem Beklagten schriftsätzlich angekündigt wird, von ihm werde im Rahmen eines Strafverfahrens auch Ersatz materiellen wie immateriellen Schadens verlangt werden, ohne daß das Schriftstück den Umfang des zu erhebenden zivilrechtlichen Anspruchs näher bezeichnet. Zum anderen möchte das Gericht wissen, ob sich ein Beklagter im Sinne dieser Bestimmung auf das Verfahren eingelassen hat, wenn er im Rahmen einer Schadensersatzklage, die vor dem Strafgericht zu der öffentlichen Klage hinzutritt, in der Hauptverhandlung durch einen Wahlverteidiger zwar zu der öffentlichen Klage, nicht aber zu der ebenfalls in Anwesenheit des Verteidigers mündlich verhandelten Zivilklage Stellung nimmt. 37 Artikel 27 des Übereinkommens nennt die Voraussetzungen, unter denen in einem Vertragsstaat die in einem anderen Vertragsstaat ergangenen Entscheidungen anerkannt werden. Nach Artikel 27 Nr. 2 wird eine Entscheidung nicht anerkannt, "wenn dem Beklagten, der sich auf das Verfahren nicht eingelassen hat, das dieses Verfahren einleitende Schriftstück ... nicht ordnungsgemäß und nicht so rechtzeitig zugestellt worden ist, daß er sich verteidigen konnte". 38 Nach ständiger Rechtsprechung soll Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens sicherstellen, daß eine Entscheidung nach den Bestimmungen des Übereinkommens weder anerkannt noch vollstreckt wird, wenn es dem Beklagten nicht möglich war, sich vor dem Gericht des Urteilsstaats zu verteidigen (Urteile vom 16. Juni 1981 in der Rechtssache 166/80, Klomps, Slg. 1981, 1593, Randnr. 9, und vom 12. November 1992 in der Rechtssache C-123/91, Minalmet, Slg. 1992, I-5661, Randnr. 18). 39 Eine Entscheidung wird somit nur dann aus den in Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens genannten Gründen nicht anerkannt, wenn der Beklagte sich auf das Verfahren, in dem sie ergangen ist, nicht eingelassen hat. Hat sich der Beklagte auf das Verfahren eingelassen, so kann er sich zumindest dann nicht auf diese Bestimmung berufen, wenn er über die Elemente des Rechtsstreits in Kenntnis gesetzt worden ist und Gelegenheit zur Verteidigung erhalten hat. 40 Angesichts des Sachverhalts des Ursprungsrechtsstreits ist darauf hinzuweisen, daß nach Artikel II Absatz 1 des dem Übereinkommen beigefügten Protokolls "Personen, die ihren Wohnsitz in einem Vertragsstaat haben und die vor den Strafgerichten eines anderen Vertragsstaates, dessen Staatsangehörigkeit sie nicht besitzen, wegen einer fahrlässig begangenen Straftat verfolgt werden, sich von hierzu befugten Personen verteidigen lassen [können], selbst wenn sie persönlich nicht erscheinen". 41 Nimmt eine Person in der Verhandlung durch ihren Verteidiger zu den gegen sie erhobenen Vorwürfen in Kenntnis der zivilrechtlichen Forderung, die im Rahmen des Strafverfahrens gegen sie geltend gemacht wird, Stellung, so ist dies grundsätzlich als Einlassung auf das Verfahren insgesamt anzusehen, ohne daß zwischen der Strafverfolgung und der zivilrechtlichen Forderung zu trennen wäre. Dies schließt jedoch nicht aus, daß der Beklagte es ablehnen kann, sich auf die Zivilklage einzulassen. Tut er dies aber nicht, so bedeutet seine Stellungnahme zu den Vorwürfen im Strafverfahren zugleich eine Einlassung auf die zivilrechtliche Klage. 42 Wie sich aus dem Vorlagebeschluß ergibt, hat der Wahlverteidiger des Schuldners keine Einwände gegen die Zivilklage erhoben, und zwar auch nicht, als diese Klage mündlich verhandelt wurde. 43 Somit ist in diesem Fall davon auszugehen, daß der Beklagte sich auf das Verfahren eingelassen hat; Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens ist deshalb für unanwendbar zu erklären. Folglich erübrigt sich die Prüfung, ob ein das Verfahren einleitendes Schriftstück im Sinne dieser Bestimmung vorgelegen hat. 44 Dem vorlegenden Gericht ist also zu antworten, daß eine Entscheidung nur dann aus den in Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens genannten Gründen nicht anerkannt wird, wenn der Beklagte sich auf das Verfahren, in dem sie ergangen ist, nicht eingelassen hat. Der Beklagte kann sich demnach nicht auf diese Bestimmung berufen, wenn er sich auf das Verfahren eingelassen hat. Ein Beklagter hat sich auf das Verfahren im Sinne des Artikels 27 Nr. 2 des Übereinkommens eingelassen, wenn er im Rahmen einer Schadensersatzklage, die vor dem Strafgericht zu der öffentlichen Klage hinzutritt, in der Hauptverhandlung durch einen Wahlverteidiger zwar zu der öffentlichen Klage, nicht aber zu der ebenfalls in Anwesenheit des Verteidigers mündlich verhandelten Zivilklage Stellung nimmt. Kostenentscheidung Kosten 45 Die Auslagen der Regierung der Bundesrepublik Deutschland, der Regierung der Italienischen Republik und der Kommission der Europäischen Gemeinschaften, die vor dem Gerichtshof Erklärungen abgegeben haben, sind nicht erstattungsfähig. Für die Parteien des Ausgangsverfahrens ist das Verfahren ein Zwischenstreit in dem bei dem vorlegenden Gericht anhängigen Rechtsstreit; die Kostenentscheidung ist daher Sache dieses Gerichts. Tenor Aus diesen Gründen hat DER GERICHTSHOF auf die ihm vom Bundesgerichtshof mit Beschluß vom 28. Mai 1991 vorgelegten Fragen für Recht erkannt: 1) Der Begriff der Zivilsache im Sinne von Artikel 1 Absatz 1 Satz 1 des Übereinkommens umfasst eine Schadensersatzklage vor einem Strafgericht gegen den Lehrer einer öffentlichen Schule, der auf einem Schulausflug durch rechtswidrige und schuldhafte Verletzung seiner Aufsichtspflichten einen Schüler geschädigt hat; dies gilt auch dann, wenn öffentlich-rechtlicher Sozialversicherungsschutz besteht. 2) Artikel 37 Absatz 2 des Übereinkommens ist dahin auszulegen, daß er jeden Rechtsbehelf interessierter Dritter gegen die Entscheidung, die über den Rechtsbehelf nach Artikel 36 des Übereinkommens ergangen ist, auch für den Fall ausschließt, daß ihnen nach dem nationalen Recht des Vollstreckungsstaats ein Rechtsbehelf zusteht. 3) Eine Entscheidung wird nur dann aus den in Artikel 27 Nr. 2 des Übereinkommens genannten Gründen nicht anerkannt, wenn der Beklagte sich auf das Verfahren, in dem sie ergangen ist, nicht eingelassen hat. Der Beklagte kann sich demnach nicht auf diese Bestimmung berufen, wenn er sich auf das Verfahren eingelassen hat. Ein Beklagter hat sich auf das Verfahren im Sinne des Artikels 27 Nr. 2 des Übereinkommens eingelassen, wenn er im Rahmen einer Schadensersatzklage, die vor dem Strafgericht zu der öffentlichen Klage hinzutritt, in der Hauptverhandlung durch einen Wahlverteidiger zwar zu der öffentlichen Klage, nicht aber zu der ebenfalls in Anwesenheit des Verteidigers mündlich verhandelten Zivilklage Stellung nimmt.

62019TJ0603

sl

) Tožeča stranka, družba Helsingin Bussiliikenne Oy, s tožbo na podlagi člena 263 PDEU predlaga razglasitev ničnosti Sklepa Komisije (EU) 2020/1814 z dne 28. junija 2019 o državni pomoči SA.33846 – (2015/C) (ex 2014/NN) (ex 2011/CP), ki jo je Finska izvedla za družbo Helsingin Bussiliikenne Oy ( UL 2020, L 404, str. 10 ), v nadaljevanju: izpodbijani sklep). I. Dejansko stanje Družbo Helsingin Bussiliikenne (v nadaljevanju: nekdanja družba HelB) je 1. januarja 2005 ustanovila družba Suomen Turistiauto Oy, zasebno prevozno podjetje v lasti Helsingin kaupunki (mesto Helsinki, Finska), potem ko je ta prevzela sredstva in obveznosti družbe HKL-Bussiliikenne Oy, ki je bilo podjetje, ustanovljeno leta 1995 iz oddelka za prevozne storitve mesta Helsinki. Nekdanja družba HelB je upravljala avtobusne linije na območju Helsinkov (Finska) ter ponujala čarterski prevoz in storitve najema avtobusov. Ta družba je bila v 100‑odstotni lasti mesta Helsinki. Mesto Helsinki je med letoma 2002 in 2012 sprejelo različne ukrepe v korist družbe HKL-Bussiliikenne in nekdanje družbe HelB (v nadaljevanju: sporni ukrepi). Tako je bilo, prvič, leta 2002 družbi HKL-Bussiliikenne odobreno posojilo za opremo v višini 14,5 milijonov EUR za financiranje nakupa opreme za avtobusni prevoz. To posojilo je 1. januarja 2005 prevzela nekdanja družba HelB. Drugič, mesto Helsinki je zadnjenavedenemu podjetju ob njegovi ustanovitvi odobrilo investicijsko posojilo v skupnem znesku 15.893.700,37 EUR za refinanciranje nekaterih obveznosti družb HKL-Bussiliikenne in Suomen Turitiauto. Tretjič, mesto Helsinki je 31. januarja 2011 in 23. maja 2012 nekdanji družbi HelB odobrilo dve novi investicijski posojili v višini 5,8 milijona EUR in 8 milijona EUR. Podjetji javnega avtobusnega prevoza Nobina Sverige AB in Nobina Finland Oy sta 31. oktobra 2011 pri Evropski komisiji vložili pritožbo, h kateri se je 15. novembra 2011 pridružila njuna matična družba Nobina AB. V pritožbi sta trdili, da je Republika Finska odobrila nezakonito pomoč nekdanji družbi HelB. Komisija je 22. novembra 2011 to pritožbo posredovala Republiki Finski. Komisija je s Sklepom C(2015) 80 final z dne 16. januarja 2015 o ukrepu SA.33846 (2015/C) (ex 2014/NN) (ex 2011/CP) – Finska – Helsingin Bussiliikenne Oy ( UL 2015, C 116, str. 22 , v nadaljevanju: sklep o začetku postopka) začela formalni postopek preiskave, določen v členu 108(2) PDEU, med drugim v zvezi s spornimi ukrepi. Ta sklep je bil 10. aprila 2015 objavljen v Uradnem listu Evropske unije , zainteresirane strani pa so bile pozvane, naj v enem mesecu od te objave predložijo svoje pripombe. Komisija od tožeče stranke ni prejela pripomb. Poleg tega je mesto Helsinki 24. junija 2015, to je med postopkom, Komisijo obvestilo o tem, da je v teku postopek prodaje nekdanje družbe HelB. Republika Finska je 5. novembra 2015 Komisiji posredovala osnutek prodajne pogodbe s tožečo stranko. Nekdanja družba HelB je bila 14. decembra 2015 prodana tožeči stranki, prej imenovani Viikin Linja Oy. V skladu z določbami pogodbe o prodaji je bilo ime te družbe spremenjeno v Helsingin Bussiliikenne Oy (v nadaljevanju: nova družba HelB). Dokumentacija o prodaji je vključevala klavzulo o plačilu popolne odškodnine kupcu nekdanje družbe HelB v primeru zahtevka za vračilo državne pomoči (v nadaljevanju: klavzula o odškodnini), del prodajne cene pa je bil položen na račun za hrambo do sprejetja dokončne odločitve o državni pomoči ali najpozneje do 31. decembra 2022. Ta dokumentacija je zajemala tudi mehanizem sukcesivnega izplačila, s katerim se je kupec zavezal, da bo prodajalcu na isti račun za hrambo izplačal dodatek, če bodo predhodno dogovorjene ravni dobička presežene. Prenos na družbo Viikin Linja je vključeval vse poslovne dejavnosti nekdanje družbe HelB. Nekdanja družba HelB ni obdržala nobenih sredstev, razen zneskov, ki so bili ali bodo v prihodnje nakazani na račun za hrambo. Obveznosti, ki izhajajo iz spornih ukrepov, niso bile prenesene na novo HelB. Po prodaji nekdanje družbe HelB je mesto Helsinki to družbo oprostilo vračila preostalega dolgovanega zneska iz naslova posojila za opremo iz leta 2002. Poleg tega je mesto Helsinki 11. decembra 2015 investicijska posojila iz let 2005, 2011 in 2012, ki niso bila vrnjena, pretvorilo v lastniški kapital nekdanje družbe HelB. Komisija je 18. junija 2019 sprejela izpodbijani sklep. V izreku izpodbijanega sklepa je določeno: „Člen 1 Državna pomoč v višini 54.231.850 EUR, ki jo je [Republika] Finska v okviru [spornih] ukrepov […] v nasprotju s členom 108(3) [PDEU] nezakonito odobrila v korist družb[e] Helsingin Bussiliikenne Oy, ni združljiva z notranjim trgom. Člen 2 1. [Republika] Finska od upravičenca izterja pomoč iz člena 1. 2. Glede na gospodarsko kontinuiteto med nekdanjo družbo HelB (zdaj Helsingin kaupungin Linja-autotoiminta Oy) in novo družbo HelB (polno ime Helsingin Bussiliikenne Oy, prej Viikin Linja Oy) se obveznost vračila pomoči razširi na novo družbo HelB (polno ime Helsingin Bussiliikenne Oy). 3. Znesku, ki ga je treba vrniti, se prištejejo obresti za obdobje od datuma, ko je bil dan na voljo upravičenki, do datuma njegovega dejanskega vračila. […] Člen 4 1. [Republika] Finska v dveh mesecih od datuma uradnega obvestila o tem sklepu Komisiji predloži naslednje informacije: (a) skupni znesek (glavnica in obresti pri vračilu), ki ga mora upravičenka vrniti; […]“. II. Predlogi strank Tožeča stranka ob intervenciji Republike Finske Splošnemu sodišču predlaga, naj: – izpodbijani sklep v celoti ali delno razglasi za ničen; – Komisiji naloži plačilo stroškov, skupaj z zakonskimi obrestmi. Komisija Splošnemu sodišču predlaga, naj: – tožbo zavrne; – tožeči stranki naloži plačilo stroškov. Družba Nobina podpira predloge Komisije in predlaga, naj se tožeči stranki naloži plačilo stroškov. III. Pravo […] B. Prvi tožbeni razlog: bistvena kršitev postopka, ker so bile pri sprejetju izpodbijanega sklepa kršene procesne pravice tožeče stranke […] Najprej je treba opozoriti, da je postopek nadzora nad državnimi pomočmi glede na svojo splošno sistematiko postopek, uveden proti državi članici, ki je glede na svoje obveznosti na podlagi prava Unije odgovorna za odobritev pomoči. Komisija tako zaradi spoštovanja pravice do obrambe v sklepu zoper državo članico ne more uporabiti informacij, glede katerih ta država članica ni smela podati pripomb (sodba z dne 11. marca 2020, Komisija/Gmina Miasto Gdynia in Port Lotniczy Gdynia Kosakowo, C‑56/18 P , EU:C:2020:192 , točka ). Poleg tega mora Komisija na podlagi člena 108(2) PDEU, če se odloči začeti formalni postopek preiskave v zvezi z ukrepom pomoči, zainteresiranim strankam omogočiti, da predložijo pripombe. To pravilo je bistvena postopkovna zahteva (sodba z dne 11. decembra 2008, Komisija/Freistaat Sachsen, C‑334/07 P , EU:C:2008:709 , točka ; glej tudi sodbo z dne 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisija in Poljska, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , točka in navedena sodna praksa). Čeprav te zainteresirane stranke ne morejo uveljavljati pravice do obrambe, pa, nasprotno, imajo pravico do tega, da so ustrezno vključene v upravni postopek Komisije glede na okoliščine zadeve. V zvezi s tem je objava obvestila v Uradnem listu Evropske unije ustrezen način za seznanitev vseh zainteresiranih strank z začetkom postopka. Namen tega obvestila je od zadnjenavedenih pridobiti vse informacije, ki bodo Komisiji pomagale pri nadaljnjem ravnanju. Tak postopek drugim državam članicam in zadevnim strankam zagotavlja, da se lahko izjavijo (sodba z dne 11. marca 2020, Komisija/Gmina Miasto Gdynia in Port Lotniczy Gdynia Kosakowo, C‑56/18 P , EU:C:2020:192 , točki in ). Zato člen 6(1), prvi stavek, Uredbe št. 2015/1589 Komisiji nalaga, da v sklepu o začetku postopka „povzame“ bistvena dejanska in pravna vprašanja, vanj vključi predhodno oceno tega ukrepa, katere namen je ugotoviti, ali ima naravo pomoči, in navede razloge, iz katerih dvomi o združljivosti navedenega ukrepa z notranjim trgom. V obravnavanem primeru je treba ob predpostavki, da se tožeča stranka sklicuje na kršitev svoje pravice do obrambe, tak očitek zavrniti kot brezpredmeten, ker, kot je bilo opozorjeno v točki 29 zgoraj, take pravice nima. V zvezi z zatrjevano kršitvijo njene pravice do sodelovanja v postopku, kakršen je ta iz člena 108(2) PDEU, je treba navesti, da tožeča stranka, kot je potrdila na obravnavi, ne izpodbija zakonitosti sklepa o začetku postopka na dan njegove objave v Uradnem listu. Tožeča stranka nasprotno trdi, da bi morala Komisija po prenosu nekdanje družbe HelB popraviti ali dopolniti sklep o začetku postopka ali ji vsaj omogočiti, da predloži pripombe. Na prvem mestu, v delu, v katerem tožeča stranka trdi, da bi morala Komisija sprejeti sklep o spremembi sklepa o začetku postopka, je treba navesti, da čeprav v besedilih, s katerimi je urejen postopek v zvezi z državnimi pomočmi, sklep o popravku in razširitvi odprtega postopka ni izrecno predviden (sodba z dne 13. junija 2013, HGA in drugi/Komisija, od C‑630/11 P do C‑633/11 P , EU:C:2013:387 , točka ), bi Komisija, če bi po sprejetju sklepa o začetku formalnega postopka preiskave ugotovila, da ta sklep temelji bodisi na nepopolnih dejstvih bodisi na napačni pravni opredelitvi teh dejstev, morala imeti možnost oziroma dolžnost s sprejetjem sklepa o popravku ali novega sklepa o začetku postopka prilagoditi svoje stališče, da bi lahko zainteresirane stranke učinkovito predložile pripombe (glej v tem smislu sodbo z dne 30. aprila 2019, UPF/Komisija, T‑747/17 , EU:T:2019:271 , točka in navedena sodna praksa). Natančneje, kadar Komisija po sklepu o začetku formalnega postopka preiskave spremeni svojo obrazložitev o dejstvih ali pravni opredelitvi teh dejstev, ki so odločilna pri njeni presoji glede obstoja pomoči ali njene združljivosti z notranjim trgom, mora sklep o začetku tega postopka popraviti ali ga razširiti, da lahko zainteresirane stranke učinkovito predložijo svoje pripombe (glej v tem smislu sodbo z dne 30. aprila 2019, UPF/Komisija, T‑747/17 , EU:T:2019:271 , točka ). V obravnavanem primeru tožeča stranka obveznost Komisije, da popravi sklep o začetku postopka, utemeljuje z dejstvom, da naj bi Komisija v izpodbijanem sklepu spremenila svoje stališče glede prejemnika spornih ukrepov in predmet postopka. Vendar je iz izpodbijanega sklepa razvidno, da Komisija ni spremenila analize, ki jo je v sklepu o začetku postopka opravila v zvezi s prejemnikom spornih ukrepov, niti, splošneje, glede obstoja pomoči ali njene združljivosti z notranjim trgom. Tako je v izpodbijanem sklepu jasno navedena nekdanja družba HelB kot podjetje, ki so mu bili odobreni sporni ukrepi, analiza glede obstoja pomoči in njene združljivosti z notranjim trgom pa je bila izvedena izključno v zvezi z njo. V zvezi s tem je treba opozoriti, da je izrek sklepa o državni pomoči neločljivo povezan z njegovo obrazložitvijo, tako da ga je treba po potrebi razlagati ob upoštevanju razlogov za njegovo sprejetje (glej v tem smislu sodbi z dne 15. maja 1997, TWD/Komisija, C‑355/95 P , EU:C:1997:241 , točka , in z dne 29. aprila 2021, Komisija/Španija (Digitalna prizemna televizija v Kastilji–Manči), C‑704/19 , neobjavljena, EU:C:2021:342 , točka in navedena sodna praksa). Zato čeprav je v členu 1 izpodbijane odločbe kot prejemnica spornih ukrepov res navedena družba „Helsingin Bussiliikenne“, ne da bi bilo pojasnjeno, ali gre za nekdanjo HelB ali novo HelB, iz celovitega branja tega sklepa izhaja, da se to poimenovanje nujno nanaša na nekdanjo HelB. Tako v nasprotju s tem, kar trdi tožeča stranka, okoliščine, da je Komisija v izreku izpodbijanega sklepa odločila, da je treba obveznost vračila pomoči, ki izhaja iz spornih ukrepov, zaradi gospodarske kontinuitete med nekdanjo in novo družbo HelB razširiti na novo družbo HelB, ni mogoče enačiti s spremembo prejemnika ukrepov, v zvezi s katerim mora Komisija presojati o obstoju pomoči in njene združljivosti z notranjim trgom. Take okoliščine tudi ni mogoče enačiti z razširitvijo predmeta postopka, saj je ta ostal omejen na štiri sporne ukrepe, navedene zgoraj v točki 3. Tako je Komisija prenos dejavnosti nekdanje družbe HelB preučila le v okviru analize obstoja gospodarske kontinuitete med nekdanjo družbo HelB in tožečo stranko. Natančneje, Komisija ni razširila formalnega postopka preiskave na vprašanje, ali je prenos dejavnosti nekdanje družbe HelB na tožečo stranko lahko pomenil državno pomoč. Prav tako, kot je jasno razvidno iz točk 269 in 270 obrazložitve izpodbijanega sklepa, Komisija ni presojala o tem, ali klavzula o odškodnini in sporazum o računu za hrambo pomenita državno pomoč. Iz tega sledi, da tožeča stranka neutemeljeno trdi, da bi morala Komisija sprejeti sklep o popravku ali razširitvi formalnega postopka preiskave. Na drugem mestu, glede očitka tožeče stranke, da ji Komisiji ni dala možnosti, da bi predložila pripombe, je treba opozoriti, da je treba pravico zainteresiranih strank, da so vključene v postopek, presojati glede na okoliščine vsakega primera (glej zgoraj točko 29). Lahko pa obstajajo okoliščine, v katerih je lahko ugotovitev dejstev, ki so nova glede na dejstva, navedena v sklepu o začetku postopka, taka, da je treba zainteresirane stranke zaradi njih še toliko bolj vključiti (glej v tem smislu sodbo z dne 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisija in Poljska, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , točka ). V obravnavanem primeru je iz listin v spisu razvidno, da je bila Komisija po objavi sklepa o začetku postopka 10. aprila 2015 z dopisom mesta Helsinki z dne 24. junija 2015 obveščena, da je bil v teku postopek prodaje dejavnosti nekdanje družbe HelB. Temu dopisu je bil priložen memorandum iz aprila 2015 v zvezi s projektom prodaje, imenovanim „projekt Viima“. Republika Finska je 5. novembra 2015 Komisiji med drugim poslala pogodbo o prodaji, ki naj bi se sklenila s tožečo stranko. Komisija je Republiki Finski predložila vprašanja v zvezi s tem prenosom, zlasti leta 2016. Komisija je torej menila, da je treba v izpodbijanem sklepu odločiti o vprašanju, ali je bila pomoč, ki izhaja iz spornih ukrepov, po tem prenosu prenesena na tožečo stranko, in odločila, da obstaja gospodarska kontinuiteta med nekdanjo in novo družbo HelB. Komisija je s tem smatrala, kot je potrdila na obravnavi, da je tožeča stranka postala dejanski prejemnik zadevne pomoči in s tem potencialni dolžnik obveznosti njenega vračila. Iz obrazložitvenega memoranduma o prodajni ceni z dne 21. septembra 2015, ki ga je na zahtevo mesta Helsinki pripravila neodvisna družba (v nadaljevanju: poročilo o prodajni ceni) in je priložen tožbi, je razvidno tudi, da je skupina, ki ji pripada tožeča stranka, 3. junija 2015 predložila zavezujočo ponudbo za odkup in da je bil akt o prenosu podpisan 14. decembra 2015, pri čemer sta ta datuma poznejša od datuma, ko se je iztekel rok, v katerem so lahko zainteresirane stranke predložile pripombe po objavi sklepa o začetku postopka v Uradnem listu Evropske unij e. Navesti je treba tudi, da Komisija tožeči stranki ni poslala nobene zahteve po informacijah na podlagi člena 7 v povezavi s členom 12(2), drugi pododstavek, Uredbe 2015/1589. Iz tega sledi, da čeprav je bila Komisija od junija 2015 obveščena o postopku prenosa dejavnosti nekdanje družbe HelB in je med datumom tega prenosa in sprejetjem izpodbijanega sklepa preteklo tri leta in pol, Komisija tožeče stranke kot dejanske prejemnice spornih ukrepov nikoli ni vključila v ta postopek, čeprav se je na koncu tega postopka odločila, da bo obveznost vračila zadevne pomoči razširila nanjo. V zvezi s tem, tožeča stranka je seveda bila o tem, da poteka formalni postopek preiskave, in o posledicah morebitne obveznosti vračila zadevne pomoči zagotovo obveščena, saj je pogodba o prodaji vsebovala klavzulo o odškodnini, v kateri je bilo navedeno, da je razbremenjena odgovornosti glede morebitnih zahtevkov za vračilo državne pomoči. Čeprav bi tožeča stranka kot skrben gospodarski subjekt lahko Komisiji na lastno pobudo predložila vse koristne informacije o prevzemu dejavnosti nekdanje družbe HelB, taka okoliščina Komisije ne more razbremeniti njenih procesnih obveznosti. Zaradi posebnih okoliščin obravnavanega primera bi morala Komisija, ker je nameravala preučiti vprašanje gospodarske kontinuitete med poslovanjem nekdanje in nove HelB, tožečo stranko kot dejansko prejemnico spornih ukrepov bolj vključiti v postopek. Komisija je s tem, da tožeči stranki ni omogočila predložitve pripomb o vprašanju gospodarske kontinuitete, kršila pravico, zagotovljeno s členom 108(2) PDEU. Na tretjem mestu, v zvezi z vprašanjem, ali je Komisija, kot trdi tožeča stranka, kršila bistveno postopkovno zahtevo, je treba opozoriti, da je obveznost Komisije, da zainteresiranim strankam v fazi sklepa o začetku postopka omogoči, da predložijo svoje pripombe, bistvena postopkovna zahteva (glej točko 28), katere kršitev povzroči razglasitev ničnosti akta, pri katerem je podana napaka (glej sodbo z dne 10. marca 2022, Komisija/Freistaat Bayern in drugi, C‑167/19 P in C‑171/19 P , EU:C:2022:176 , točka in navedena sodna praksa). V obravnavani zadevi pa ni sporno, da je sklep o začetku postopka vseboval vse zahtevane informacije in da je bil pravilno objavljen v Uradnem listu Evropske unije (glej točko 32 zgoraj). Kršitev, ugotovljena zgoraj v točki 48, se torej ne nanaša na obveznosti, ki jih ima Komisija na dan začetka formalnega postopka preiskave, na podlagi določb člena 108(2) PDEU in člena 6(1) Uredbe 2015/1589, ampak na obveznosti, ki jih ima Komisija zaradi posebne okoliščine, ki izhaja iz dogodka, ki se je zgodil po tem, ko so bile zainteresirane stranke pozvane k predložitvi pripomb, in pred sprejetjem spornega sklepa. V tem smislu se obravnavana zadeva razlikuje od zadev, v katerih sta bili izdani sodbi z dne 22. februarja 2006, Le Levant 001 in drugi/Komisija ( T‑34/02 , EU:T:2006:59 ), in z dne 12. decembra 2018, Freistaat Bayern/Komisija ( T‑683/15 , EU:T:2018:916 ), na kateri se sklicuje tožeča stranka in ki se nanašata na to, da Komisija ni spoštovala svojih obveznosti v zvezi z vsebino sklepa o začetku postopka na datum začetka formalnega postopka preiskave. Poleg tega je bilo ugotovljeno, da Komisiji v obravnavanem primeru ni bilo treba sprejeti sklepa o popravku ali razširitvi formalnega postopka preiskave (glej točko 41 zgoraj). Iz tega izhaja, da Komisija s tem, da ni spoštovala pravice, zagotovljene s členom 108(2) PDEU, kot je bilo ugotovljeno v točki 48 zgoraj, ni kršila bistvene postopkovne zahteve, temveč je storila postopkovno nepravilnost, ki lahko povzroči razglasitev ničnosti izpodbijanega sklepa v celoti ali deloma le, če se ugotovi, da bi lahko bila vsebina izpodbijanega sklepa brez te nepravilnosti drugačna (glej sodbo z dne 11. marca 2020, Komisija/Gmina Miasto Gdynia in Port Lotniczy Gdynia Kosakowo, C‑56/18 P , EU:C:2020:192 , točka in navedena sodna praksa). Tožeča stranka v zvezi s tem trdi, da bi, če bi ji bila dana možnost, da predloži pripombe, Komisiji posredovala odločilne dodatne informacije o tem, ali je bila zadevna pomoč prenesena nanjo, in da zato ni mogoče izključiti, da bi bil izpodbijani sklep ob takih informacijah drugačen. Natančneje, tožeča stranka trdi, da je Komisija med postopkom Republiko Finsko spraševala o prevzemu dejavnosti nekdanje družbe HelB s strani nove družbe HelB ter da na vprašanja v zvezi s poslovnim načrtom in morebitno kontinuiteto poslovne strategije nekdanje družbe HelB ni bilo odgovorjeno. Tožeča stranka v okviru tretjega tožbenega razloga pojasnjuje, da je izvedla številne naložbe in sprejela ukrepe za vključitev dejavnosti nekdanje družbe HelB v skupino, ki ji pripada (prenos nalog vodenja in upravljanja na matično družbo skupine, združitev avtobusov z avtobusi drugih družb v skupini, združitev osebja, integracija storitev garažiranja, servisnih delavnic in informacijske tehnologije). Tako naj bi se Komisija izrekla o gospodarski kontinuiteti, ne da bi imela na voljo vse zahtevane informacije. Najprej je treba poudariti, da pri preučitvi vpliva ugotovljene kršitve postopka na izpodbijani sklep ne gre za ugotavljanje, ali so trditve tožeče stranke utemeljene, temveč za presojo, ali bi Komisija ob upoštevanju zgoraj navedenih informacij lahko sprejela sklep z drugačno vsebino. V zvezi s tem je treba navesti, da se v skladu s sodno prakso gospodarska kontinuiteta med družbama, ki sta stranki prenosa sredstev, presoja glede na predmet prenosa – in sicer sredstva in obveznosti, ohranitev delovne sile, sredstva v paketu – na ceno prenosa, na identiteto delničarjev ali lastnikov prevzemnega podjetja in prvotnega podjetja, na čas transakcije – in sicer po začetku preiskave, začetku postopka ali končnem sklepu – in na ekonomske razloge za transakcijo (glej zlasti sodbo z dne 7. marca 2018, SNCF Mobilités/Komisija, C‑127/16 P , EU:C:2018:165 , točka in navedena sodna praksa). V obravnavani zadevi je Komisija na eni strani v izpodbijanem sklepu ugotovila, da je treba vračilo zadevne državne pomoči razširiti na tožečo stranko, potem ko je preučila, prvič, obseg transakcije prenosa dejavnosti, drugič, ceno prenosa, tretjič, identiteto nekdanjega in sedanjega lastnika, četrtič, čas transakcije in, petič, ekonomske razloge za transakcijo. Tožeča stranka s svojimi trditvami poskuša dokazati, da bi lahko s svojimi pripombami vplivala na presojo Komisije glede merila, povezanega z ekonomskimi razlogi za transakcijo. Zato se pripombe, ki bi jih bilo po mnenju tožeče stranke mogoče podati, če ne bi prišlo do ugotovljene postopkovne nepravilnosti, nanašajo le na eno od meril, uporabljenih za ugotovitev obstoja gospodarske kontinuitete. Po drugi strani je treba v zvezi z ekonomskimi razlogi za transakcijo navesti, da je namen tega dejavnika ugotoviti, ali so sredstva pridobljena za opravljanje gospodarske dejavnosti, za katero je bila prejeta zadevna pomoč, ali pa se uporabljajo za opravljanje drugačnih dejavnosti ali na podlagi drugačne strategije ali poslovnega modela. Dejstvo, da podjetje, ki je prevzelo sredstva podjetja, ki je bilo prvotno prejemnik ukrepa pomoči, ta sredstva uporablja enako kot zadnjenavedeno podjetje, brez spremembe poslovne strategije, govori v prid gospodarski kontinuiteti med podjetjema (glej v tem smislu sodbo z dne 29. aprila 2021, Fortischem/Komisija, C‑890/19 P , neobjavljena, EU:C:2021:345 , točka ). V obravnavani zadevi je Komisija v točkah 250 in 251 obrazložitve izpodbijanega sklepa ugotovila, da je prevzem s strani tožeče stranke vključeval vsa sredstva, potrebna za nadaljevanje poslov nekdanje družbe HelB kot delujočega podjetja, skupaj z vsemi zaposlenimi nekdanje družbe HelB ter s tem povezanimi pravicami in obveznostmi (razen v zvezi s posojilom za opremo iz leta 2002 ter investicijskimi posojili iz let 2005, 2011 in 2012) in da je bila prodaja izvedena v smislu delujočega podjetja. Komisija je tudi menila, da prevzem dejavnosti s strani družbe, ki posluje na istem trgu kot nekdanja družba HelB, pomeni, da se je poslovanje nekdanje družbe HelB brez večjih razlik nadaljevalo z istimi avtobusi, ki so vozili na istih progah in so bili iste barve. Tožeča stranka ne izpodbija obsega prevzema, neprekinjenosti poslovanja in nadaljevanja dejavnosti z istimi avtobusi, na istih progah in z isto barvo. Tožeča stranka prav tako ne izpodbija, da je bilo, kot je navedeno v točki 221 obrazložitve izpodbijanega sklepa, v pogodbi o prodaji, sklenjeni 14. decembra 2015, določeno, da se posli nekdanje družbe HelB prenesejo kot delujoče podjetje in da se prodaja nanaša na vsa sredstva in vse pogodbe in obveznosti, potrebne za nadaljevanje poslovanja. V zvezi s tem ni sporno, da je tožeča stranka nasledila nekdanjo družbo HelB v pogodbah, sklenjenih s koncedentom, pristojnim za javni prevoz na območju Helsinkov, tako da deluje v strogem okviru pogojev, določenih s temi pogodbami, ki jih ni mogoče bistveno spremeniti. Tožeča stranka navaja tudi, da vsi posli, ki jih je prevzela, temeljijo na teh pogodbah. Tožeča stranka prav tako ne izpodbija dejstva, da je posle prevzela družba iz skupine, ki deluje na trgu avtobusnih prevozov na Finskem, to je na istem trgu, na katerem je delovala nekdanja družba HelB. Natančneje, tožeča stranka v svojih pisanjih ni nikoli izpodbijala dejstva, navedenega v točki 23 obrazložitve izpodbijanega sklepa, da je imela ta skupina leta 2016 na tem trgu 21,9‑odstotni delež. Okoliščina, da naj tožeča stranka ali skupina, ki ji pripada, ne bi več delovala na tem trgu v Helsinkih od leta 2001, ne vpliva na oceno gospodarske kontinuitete. Nasprotno pa tožeča stranka izpodbija dejstvo, da sredstva nekdanje družbe HelB uporablja na enak način. Trdi, da bi lahko predložila dokaze v tem smislu, ki izhajajo iz okoliščin, v skladu s katerimi naj bi, na eni strani, skupina, ki ji pripada, izvedla velike naložbe, ki so obsegale zlasti nakup 83 novih avtobusov, na drugi strani pa naj bi ta sprejela številne ukrepe za vključitev poslov nekdanje družbe HelB, kar ji je omogočilo doseči velike sinergijske učinke. V zvezi s tem je treba ugotoviti, da je Republika finska v odgovor na vprašanja v zvezi s poslovno strategijo tožeče stranke, ki jih je Komisija predložila Republiki Finski, navedla, da ne pozna strategije in poslovnih načrtov skupine, ki ji pripada tožeča stranka, je pa povzela informacije z internetne strani navedene skupine, ki so se nanašale zlasti na postopek vključitve tožeče stranke v to skupino. Vendar, kot trdi Komisija, racionalizacija upravljanja poslovne dejavnosti z ukrepi za njeno vključitev v skupino, zlasti z delitvijo nekaterih stroškov, ne more dokazati, da je bil spremenjen poslovni model ali strategija, medtem ko je tožeča stranka poslovanje nadaljevala v skladu z obstoječimi pogodbami, ki naj se ne bi bistveno spremenile. Iz tega sledi, da v nasprotju s tem, kar trdi tožeča stranka, ukrepi za integracijo dejavnosti nekdanje družbe HelB v skupino, ki ji pripada tožeča stranka, glede na okoliščine obravnavanega primera ne morejo dokazati, da je bila poslovna strategija spremenjena. Enako velja za okoliščino, da naj bi navedena skupina izvedla navedene naložbe v korist tožeče stranke. Zato je treba ugotoviti, da tožeča stranka ni dokazala, da bi, če bi ji bilo omogočeno, da predloži pripombe o vprašanju gospodarske kontinuitete, te lahko spremenile presojo Komisije v zvezi s tem. Iz vsega navedenega izhaja, da je treba prvi tožbeni razlog zavrniti. […] Iz teh razlogov je SPLOŠNO SODIŠČE (šesti razširjeni senat) razsodilo: 1. Tožba se zavrne. 2. Družba Helsingin Bussiliikenne Oy nosi svoje stroške in stroške Evropske komisije, vključno s stroški postopka za izdajo začasne odredbe, ter stroške družb Nobina Oy in Nobina AB. 3. Republika Finska nosi svoje stroške. Papasavvas Marcoulli Schwarcz Iliopoulos Norkus Razglašeno na javni obravnavi v Luxembourgu, 14. septembra 2022. Podpisi ( *1 ) Jezik postopka: finščina. ( ) Navedene so le točke zadevne sodbe, za katere Splošno sodišče meni, da je njihova objava koristna.

62009TJ0137

fi

Asian tausta Aurelio Muñoz Molina teki 2.1.2006 yhteisön tavaramerkin rekisteröintiä koskevan hakemuksen sisämarkkinoiden harmonisointivirastolle (tavaramerkit ja mallit) (SMHV) yhteisön tavaramerkistä 20.12.1993 annetun neuvoston asetuksen (EY) N:o 40/94 (EYVL 1994, L 11, s. 1), sellaisena kuin se on muutettuna (korvattu yhteisön tavaramerkistä 26.2.2009 annetulla neuvoston asetuksella (EY) N:o 207/2009 (EUVL L 78, s. 1), nojalla. Tavaramerkki, jonka rekisteröintiä haettiin, oli sanamerkki R10. Yhteisön tavaramerkkiä koskeva hakemus julkaistiin 24.7.2006 ilmestyneessä Yhteisön tavaramerkkilehdessä nro 30/2006. DL Sports & Marketing Ltda teki 24.10.2006 asetuksen N:o 40/94 42 artiklan (josta on tullut asetuksen N:o 207/2009 41 artikla) nojalla väitteen haetun tavaramerkin rekisteröintiä vastaan. Kyseinen väite perustui rekisteröimättömään tavaramerkkiin tai elinkeinotoiminnassa käytettyyn merkkiin R10; ja se koski kaikkia haetun tavaramerkin kattamia tavaroita. Väitteen tueksi vedottiin asetuksen N:o 40/94 8 artiklan 2 kohdan c alakohdassa ja 8 artiklan 4 kohdassa (joista on tullut asetuksen N:o 207/2009 8 artiklan 2 kohdan c alakohta ja 8 artiklan 4 kohta) tarkoitettuihin perusteisiin. Väiteosasto myönsi 28.11.2006 DL Sports & Marketingille neljän kuukauden pituisen määräajan, joka päättyi 29.3.2007, muun muassa vedotun aikaisemman oikeuden olemassaolon ja pätevyyden todistamiseksi. DL Sports & Marketing pyysi 29.3.2007, että määräaikaa jatkettaisiin, ja kyseinen pyyntö hyväksyttiin 8.6.2007 siten, että määräaikaa jatkettiin 9.8.2007 saakka. Väiteosasto totesi 24.10.2007, ettei väitteen tueksi ollut esitetty mitään todisteita. Kantajana olevan Nike International Ltd:n neuvonantaja ilmoitti väiteosastolle 31.10.2007 päivätyllä kirjeellä, että DL Sports & Marketing oli 20.6.2007 tehdyllä sopimuksella luovuttanut kantajalle Nike, Inc:n välityksellä omistusoikeuden useisiin tavaramerkkeihin ja teollisoikeuksiin (jäljempänä luovutussopimus). Kantajan neuvonantaja totesi, että se oli saanut aikaisemman oikeuden uudelta haltijalta ohjeen jatkaa väitemenettelyä, ja vaati tämän perusteella, että se on kyseisessä menettelyssä edustajan asemassa. Väiteosasto hylkäsi 19.2.2008 väitteen sillä perusteella, että DL Sports & Marketing ei ollut asetetussa määräajassa esittänyt todisteita mainitun väitteen tueksi vedotun aikaisemman oikeuden olemassaolosta (jäljempänä väiteosaston päätös). Kantaja teki 28.3.2008 valituksen väiteosaston päätöksestä SMHV:ssä asetuksen N:o 40/94 57–62 artiklan (joista on tullut asetuksen N:o 207/2009 58–64 artikla) nojalla. SMHV:n ensimmäinen valituslautakunta jätti 21.1.2009 tekemällään päätöksellä (jäljempänä riidanalainen päätös) kyseisen valituksen tutkimatta sillä perusteella, ettei kantaja ollut esittänyt näyttöä siitä, että se on asianosaisen asemassa väitemenettelyssä, ja ettei kantajalla näin ollen ollut oikeutta tehdä valitusta väiteosaston päätöksestä. Valituslautakunnan mielestä näet kantajan neuvonantaja ei ollut valituslautakunnassa todennut – saatikka sitten näyttänyt toteen –, että väitteen tueksi vedottu aikaisempi oikeus kuului kantajalle siirrettyihin tavaramerkkeihin. Se täsmensi, ettei kantaja ollut valitusmenettelyn kuluessa kyennyt myöskään todistamaan, että se oli aikaisemman oikeuden haltija. Valituslautakunnan mukaan luovutussopimuksessa todettiin siten yksinomaan, että kantaja oli saanut tiettyjä yhteisön tavaramerkkejä, muttei nimenomaisesti vedottua aikaisempaa oikeutta. Asianosaisten vaatimukset Kantaja vaatii, että unionin yleinen tuomioistuin –        muuttaa riidanalaista päätöstä toteamalla, että valituslautakunnassa tehty valitus voidaan ottaa tutkittavaksi, ja määrää valituslautakunnan toimimaan tämän mukaisesti ratkaisemalla kyseisen valituksen pääasian osalta –        toissijaisesti toteaa, että valituslautakunta ja väiteosasto ovat soveltaneet virheellisesti asetuksen N:o 40/94 73 artiklaa (josta on tullut asetuksen N:o 207/2009 75 artikla) ja muita sovellettavia säännöksiä, ja määrää, että asian käsittely palautetaan aikaisempaan vaiheeseen sen seikan korjaamiseksi, että kantajalla ei ole ollut mahdollisuutta poistaa puutteita aikaisemman oikeuden luovutuksensaajana ja/tai ainakin, että päätös annetaan asianmukaisesti tiedoksi aikaisemman oikeuden haltijan edustajalle. SMHV vaatii, että unionin yleinen tuomioistuin –        hylkää kanteen –        velvoittaa kantajan korvaamaan oikeudenkäyntikulut. Oikeudellinen arviointi Kantaja esittää lähinnä neljä kanneperustetta, jotka koskevat ensinnäkin sitä, että väiteosasto ei ole noudattanut perusteluvelvollisuutta, toiseksi sitä, että sekä väiteosasto että valituslautakunta ovat loukanneet asetuksen N:o 40/94 73 artiklassa tunnustettuja puolustautumisoikeuksia ja soveltaneet virheellisesti muita sovellettavia säännöksiä, kolmanneksi sitä, että valituslautakunta on soveltanut virheellisesti SMHV:ssä käytäviä menettelyjä koskevia ohjeita (jäljempänä SMHV:n ohjeet), ja neljänneksi sitä, että aikaisemman oikeuden luovuttamisen osalta on tehty arviointivirhe. Heti alkuun on hylättävä ensimmäinen kanneperuste ja toinen kanneperuste siltä osin kuin se koskee väiteosaston päätöstä. Asetuksen N:o 40/94 63 artiklan 1 kohdan (josta on tullut asetuksen N:o 207/2009 65 artiklan 1 kohta) mukaan näet kanne yhteisöjen tuomioistuimessa voidaan nostaa yksinomaan valituslautakunnan päätöksen johdosta, joten tällaisen kanteen yhteydessä tutkittavaksi voidaan ottaa ainoastaan kanneperusteet, jotka kohdistuvat valituslautakunnan päätökseen itseensä (asia T-303/03, Lidl Stiftung v. SMHV – REWE-Zentral (Salvita), tuomio 7.6.2005, Kok., s. II‑1917, 59 kohta). Tämän jälkeen on tutkittava kolmas kanneperuste, koska kantaja väittää, että SMHV:n ohjeiden mukaan valituslautakunta ei voinut laillisesti tutkia, oliko kantaja todellakin saanut väitteen tueksi vedotun aikaisemman oikeuden. Kolmas kanneperuste, joka koskee SMHV:n ohjeiden virheellistä soveltamista Asianosaisten lausumat Kantaja väittää, että valituslautakunta ei voinut jättää sen valitusta tutkimatta sillä perusteella, ettei se ole sen oikeuden haltija, johon väite perustui. Se huomauttaa näet, että SMHV:n ohjeiden ja erityisesti ”Osassa C: Väite” olevassa ”Osastossa 1: Menettelykysymykset” olevan A.V.2.5.3 kohdan mukaan on niin, että kun tavaramerkin, johon väite perustuu, rekisteröintiä koskevan todistuksen jäljennöksessä haltijaksi mainitaan muu kuin väitteen tehnyt yhtiö, kyseinen väite voidaan ottaa käsiteltäväksi olettamalla, että aikaisempi tavaramerkki on luovutettu väitteentekijälle ennen väiteilmoituksen jättämistä. Sen mielestä samaa olettamaa olisi sovellettava väiteosaston päätöksestä tehdyn valituksen yhteydessä. SMHV kiistää nämä väitteet. Unionin yleisen tuomioistuimen arviointi asiasta On huomautettava, että toisin kuin tilanteessa, jossa luovutus on tapahtunut ennen väiteilmoituksen jättämistä, silloin, kun vedotun tavaramerkin luovutus tapahtuu väiteilmoituksen jättämisen jälkeen ja ennen kuin SMHV on tehnyt lopullisen päätöksensä, SMHV:n on huolehdittava sen osapuolen oikeuksien suojelusta, joka on alun perin tehnyt väitteen tai jättänyt tavaramerkkihakemuksen, koska sen tavoitteena, että tavaramerkin luovutuksensaajan sallitaan osallistua menettelyyn, on päättää mainitun osapuolen vireille panema menettely sen osalta. Valituslautakunnan on lisäksi varmistauduttava siitä, että valituksen tehneellä henkilöllä on asiavaltuus valittaa väiteosaston päätöksestä (ks. vastaavasti ja analogisesti asia T-301/03, Canali Ireland v. SMHV – Canal Jean (CANAL JEAN CO. NEW YORK), tuomio 28.6.2005, Kok., s. II-2479, 19 ja 20 kohta). Toisin kuin kantaja väittää, on siis katsottava yhtäältä, että vedottuja SMHV:n ohjeita ei voida soveltaa analogisesti väiteosaston päätöksestä tehdyn valituksen tutkittavaksi ottamiseen, ja toisaalta, että valituslautakunta on laillisesti voinut tutkia kantajan asiavaltuuden. Tämän perusteella nyt käsiteltävänä oleva kanneperuste on hylättävä. Toinen kanneperuste, joka koskee asetuksen N:o 40/94 73 artiklassa tunnustettujen puolustautumisoikeuksien loukkaamista ja muiden sovellettavien säännösten virheellistä soveltamista, siltä osin kuin kyseinen kanneperuste koskee riidanalaista päätöstä Asianosaisten lausumat Kantaja väittää, että riidanalainen päätös on tehty yhtäältä loukkaamalla sen puolustautumisoikeuksia, koska se perustuu luovutussopimuksen tulkintaan, josta se ei ole voinut esittää huomautuksia, ja toisaalta soveltamalla virheellisesti muita sovellettavia säännöksiä, joihin kuuluu asetuksen N:o 40/94 täytäntöönpanosta 13.12.1995 annetun komission asetuksen (EY) N:o 2868/95 (EYVL L 303, s. 1) 31 säännön 6 kohta, koska sillä ei ole ollut mahdollisuutta korjata puutteita, jotka koskevat todisteita aikaisemman oikeuden luovutuksesta. SMHV väittää, että valituslautakunta ei ole voinut loukata kantajan puolustautumisoikeuksia, koska kantaja ei ollut asianosainen väiteosastossa käydyssä menettelyssä. SMHV huomauttaa tältä osin kantajan pyytäneen, että sitä pidetään asianosaisena, vasta 10.8.2007 jälkeen, jolloin väitemenettely oli päättynyt sen johdosta, että vedotun aikaisemman oikeuden olemassaoloa, pätevyyttä ja ulottuvuutta koskevien todisteiden jättämiselle asetetun määräajan viimeisin pidennys oli päättynyt, ja näin on siitäkin huolimatta, että päätös väitteen hylkäämisestä tehtiin vasta useita kuukausia myöhemmin. Kantaja ei lisäksi ole esittänyt mitään todisteita, joilla voidaan osoittaa, että väitteen tueksi vedottu aikaisempi oikeus on luovutettu sille. SMHV:n mukaan valituslautakunta ei ole myöskään soveltanut virheellisesti asetuksen N:o 2868/95 31 säännön 6 kohtaa eikä muitakaan sovellettavia säännöksiä, koska SMHV voi kehottaa asianosaisia poistamaan todetut puutteet vain, jos väitemenettelyä ei ole päätetty. SMHV katsoo joka tapauksessa, että vaikka oletetaan, että kantajan puolustautumisoikeuksia on loukattu, riidanalaista päätöstä ei kuitenkaan voida kumota kyseisen loukkauksen takia, koska vaikka kantajaa olisi kehotettu esittämään huomautuksensa määräajan umpeutumisesta ja väitemenettelyn päättämisestä, tämä ei olisi kuitenkaan voinut johtaa muuhun lopputulokseen kuin väitteen hylkäämiseen ja valituksen tutkimatta jättämiseen. Unionin yleisen tuomioistuimen arviointi asiasta Kantaja väittää, että valituslautakunta ei voinut jättää sen valitusta tutkimatta etenkään antamatta sille mahdollisuutta vastata epäilyihin niiden todisteiden riittävyydestä, jotka se oli toimittanut osoittaakseen, että se oli saanut oikeuden, johon väite perustui. Asetuksen N:o 2868/95 31 säännön 6 kohdassa säädetään yhteisön tavaramerkkien tai tavaramerkkejä koskevien hakemusten luovutuksesta, että jos luovutuksen rekisteröintiä koskevat edellytykset, joihin kuuluu velvollisuus esittää mainittua luovutusta koskevat asiakirjat, eivät täyty, SMHV ilmoittaa hakijalle ”[todetuista] puutteista” ja siitä, että ”jos puutteita ei poisteta [SMHV:n] asettaman määräajan kuluessa, [SMHV] hylkää luovutuksen rekisteröintihakemuksen”. Silloin kun ei ole olemassa väitteen tueksi vedotun aikaisemman kansallisen oikeuden luovutuksen todistamista koskevaa lainsäännöstä, SMHV:n ohjeet, joita SMHV:n on lähtökohtaisesti noudatettava (ks. vastaavasti asia T-410/07, Jurado Hermanos v. SMHV (JURADO), tuomio 12.5.2009, Kok., s. II‑1345, 20 kohta), pohjautuvat tältä osin asetuksen N:o 2868/95 31 säännön 6 kohtaan. Kyseisten ohjeiden ”Osassa C: Väite” olevassa ”Osastossa 1: Menettelykysymykset”, jota sovelletaan käsiteltävässä asiassa, kuten kantaja huomauttaa kolmannessa kanneperusteessaan, todetaan, että jos aikaisemman kansallisen oikeuden uusi haltija ”ilmoittaa [SMHV:lle] luovutuksesta mutta ei esitä kyseisestä luovutuksesta (riittäviä) todisteita, väitemenettelyä on lykättävä ja uudella haltijalla on kaksi kuukautta aikaa esittää todisteet luovutuksesta” (E.VIII.1.3.1 kohta). Sitä, että asetuksen N:o 2868/95 31 säännön 6 kohtaa sovelletaan näin kansallisten tavaramerkkien luovutukseen, ei voida kiistää, koska silloin, kun kansallisessa oikeudessa ei säädetä menettelystä rekisteröityjen tavaramerkkien omistusoikeuden siirron rekisteröimiseksi, tutkinta, jonka väiteosasto tai valituslautakunta tekee tarkistaakseen, onko väitteen tueksi vedotun tavaramerkin luovutus todella tapahtunut, on asiallisesti sama kuin tutkinta, jonka SMHV:n toimivaltainen elin suorittaa tutkiakseen yhteisön tavaramerkkejä koskevat luovutushakemukset. Vaikka lisäksi tämä menettely koskee nimenomaisesti rekisteröityjä kansallisia tavaramerkkejä, sitä on kuitenkin sovellettava analogisesti rekisteröimättömien kansallisten tavaramerkkien luovutukseen, koska tutkinta, joka SMHV:n on tehtävä, on luonteeltaan samanlainen. Lopuksi on todettava, että asetuksen N:o 2868/95 50 säännön 1 kohdan mukaan valitusmenettelyssä sovelletaan soveltuvin osin säännöksiä, jotka koskevat menettelyä valituksenalaisen päätöksen tehneellä osastolla. Valituslautakunnan mielestä kantaja ei käsiteltävässä asiassa ollut pystynyt osoittamaan, että se oli aikaisemman oikeuden haltija, eikä siis ollut toimittanut näyttöä asianosaisen asemastaan väitemenettelyssä eikä sillä ollut oikeutta tehdä valitusta väiteosaston päätöksestä. Se ei kuitenkaan ole edellä mainittujen sääntöjen vastaisesti antanut kantajalle mahdollisuutta esittää sen aikaisemman oikeuden luovutusta koskevia lisätodisteita, johon tämä oli vedonnut perustellakseen asiavaltuuttaan. SMHV:n väitettä, jolla pyritään perustelemaan valituslautakunnan kyseinen menettelytapa ja joka perustuu siihen, että valittaja pyysi saada tulla alkuperäisen väitteentekijän sijaan sen jälkeen, kun väitemenettely oli päätetty, ei voida hyväksyä. On todettava, että vaikka oletetaan, että sijaantulopyyntöä, jonka aikaisemman kansallisen tavaramerkin luovutuksensaaja on tehnyt väitteen tutkintamenettelyn päättämisen ja väiteosaston päätöksen tekemisen välisenä aikana, ei voida hyväksyä tai se voidaan jättää jopa täysin huomioon ottamatta, vaikka sitä ei edes jätettäisi nimenomaisesti tutkimatta, tämä ei voi kuitenkaan johtaa siihen, että mainitulta luovutuksensaajalta evätään oikeus valittaa väiteosaston päätöksestä. Luovutuksensaajalla on näet väitteen tueksi vedotun tavaramerkin haltijana asiavaltuus nostaa kanne päätöksestä, jolla väitemenettely päätetään (ks. vastaavasti ja analogisesti edellä 17 kohdassa mainittu asia CANAL JEAN CO. NEW YORK, tuomion 18 ja 19 kohta), riippumatta siitä, onko se tehnyt sijaantulopyynnön väiteosastossa ja voidaanko tällainen pyyntö ottaa tutkittavaksi. Vaikka valituslautakunta on tosin velvollinen varmistamaan, että luovutuksensaaja on todellakin aikaisemman tavaramerkin haltija, sen on suoritettava kyseinen tutkinta kuitenkin noudattamalla sovellettavia menettelysääntöjä, joihin kuuluvat myös SMHV:n ohjeet. Ei ole myöskään mahdollista hyväksyä SMHV:n väitettä, jonka mukaan kantaja ei ole esittänyt mitään todisteita, joilla voidaan osoittaa, että väitteen tueksi vedottu aikaisempi oikeus on luovutettu sille. On näet todettava, että kantajan esittämässä väitteessä on nimenomaisesti kyse siitä, että valituslautakunnan olisi pitänyt antaa sille mahdollisuus esittää huomautuksensa toimitettujen todisteiden tulkinnasta tai korjata mainittujen todisteiden puutteellisuus. On siis tutkittava se SMHV:n perustelu, jonka mukaan valituslautakunnan syyllistyminen rikkomiseen ei käsiteltävässä asiassa voi johtaa riidanalaisen päätöksen kumoamiseen, koska kumoamisella ei olisi vaikutusta kyseisen päätöksen sisältöön, ja väite on joka tapauksessa hylättävä sillä perusteella, että alkuperäinen väitteen tekijä oli jättänyt esittämättä todisteet väitteen tueksi vedotun aikaisemman oikeuden olemassaolosta. On huomautettava oikeuskäytännöstä kylläkin ilmenevän, että menettelyvirhe voi vaikuttaa toimen laillisuuteen vain, jos voidaan osoittaa, että toimen sisältö olisi voinut olla toisenlainen, ellei virhettä olisi tehty (ks. vastaavasti asia T-24/01, Staelen v. parlamentti, tuomio 5.3.2003, Kok. H., s. I‑A‑79 ja II‑423, 53 kohta). Nyt käsiteltävässä asiassa riidanalaisella päätöksellä on jätetty kantajan valitus tutkimatta ottamatta kantaa niiden väitteiden perusteltavuuteen, jotka se oli esittänyt väitteen hylkäämisestä tehdystä väiteosaston päätöksestä. Tämän perusteella sillä SMHV:n esiin tuomalla seikalla, jonka mukaan kyseinen väitteen hylkäämisestä tehty päätös on sen mukaan ilmeisen asianmukainen, ei ole merkitystä. On kiistatonta, että päätöksellä, jolla valitus jätetään tutkimatta, ei ole samaa sisältöä kuin pääasian osalta tehdyllä päätöksellä. Unionin yleinen tuomioistuin ei myöskään voi tutkia suoraan väiteosaston päätöksen laillisuutta ja siten väitteitä, joita valituslautakunta ei ole tarkastellut, tarkastaakseen, onko sillä, että valituslautakunta on rikkonut menettelysääntöjä, voinut olla vaikutusta väitteen lopulliseen hylkäämiseen (ks. vastaavasti asia T-402/07, Kaul v. SMHV – Bayer (ARCOL), tuomio 25.3.2009, Kok., s. II‑737, 47 ja 49 kohta). Nyt käsiteltävänä oleva kanneperuste on siis hyväksyttävä siltä osin kuin se koskee riidanalaista päätöstä, eikä ole tarpeen tutkia, onko kantajan puolustautumisoikeuksia, kun niitä tarkastellaan edellä mainituista säännöksistä riippumatta, loukattu. Tämän perusteella tehtävistä johtopäätöksistä on huomautettava, että kantaja vaatii unionin yleistä tuomioistuinta ensisijaisesti muuttamaan riidanalaista päätöstä toteamalla, että sen valitus voidaan ottaa tutkittavaksi, ja toissijaisesti kumoamaan kyseisen päätöksen. Vaikka oletetaan, että toimivalta muuttaa päätöstä edellyttää sitä, että unionin yleisellä tuomioistuimella on mahdollisuus tehdä päinvastainen päätös kuin minkä valituslautakunta on tehnyt, sillä ei kuitenkaan voida käsiteltävässä asiassa korjata sitä rikkomista, johon valituslautakunta on syyllistynyt. Unionin yleinen tuomioistuin ei näet tavallisesti voi pyytää kantajaa esittämään perusteluja ja lisätodisteita siitä, että väitteen tueksi vedottu kansallinen oikeus on luovutettu sille, ja ottaa kantaa valituksen tutkittavaksi ottamisen edellytyksiin valituslautakunnassa kyseisten uusien seikkojen perusteella (ks. vastaavasti asia C-29/05 P, SMHV v. Kaul, tuomio 13.3.2007, Kok., s. I-2213, 54 kohta ja asia T-128/01, DaimlerChrysler v. SMHV (Calandre), Kok., s. II-701, 18 kohta). Tämän perusteella riidanalainen päätös on kumottava ja kyseisen päätöksen muuttamista koskevat vaatimukset on hylättävä eikä kantajan neljättä kanneperustetta ole tarpeen tutkia. Oikeudenkäyntikulut Unionin yleisen tuomioistuimen työjärjestyksen 87 artiklan 2 kohdan mukaan asianosainen, joka häviää asian, velvoitetaan korvaamaan oikeudenkäyntikulut, jos vastapuoli on sitä vaatinut. Koska SMHV on esillä olevassa asiassa hävinnyt asian olennaisilta osin mutta koska kantaja ei ole vaatinut, että SMHV velvoitetaan korvaamaan oikeudenkäyntikulut, asianosaiset vastaavat omista oikeudenkäyntikuluistaan. Näillä perusteilla UNIONIN YLEINEN TUOMIOISTUIN (neljäs jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: 1) Sisämarkkinoiden harmonisointiviraston (tavaramerkit ja mallit) (SMHV) ensimmäisen valituslautakunnan 21.1.2009 tekemä päätös (asia R 551/2008-1) kumotaan. 2) Kanne hylätään muilta osin. 3) Asianosaiset vastaavat omista oikeudenkäyntikuluistaan. Czúcz Labucka O’Higgins Julistettiin Luxemburgissa 24 päivänä marraskuuta 2010. Allekirjoitukset * Oikeudenkäyntikieli: espanja.

62020CJ0211

sk

Európska komisia sa svojím odvolaním domáha zrušenia rozsudku Všeobecného súdu Európskej únie z 12. marca 2020, Valencia Club de Fútbol/Komisia ( T‑732/16 , EU:T:2020:98 ), ktorým Všeobecný súd zrušil rozhodnutie Komisie (EÚ) 2017/365 zo 4. júla 2016 o štátnej pomoci SA.36387 (2013/C) (ex 2013/NN) (ex 2013/CP) poskytnutej Španielskom futbalovým klubom Valencia Club de Fútbol Sociedad Anónima Deportiva, Hércules Club de Fútbol Sociedad Anónima Deportiva a Elche Club de Fútbol Sociedad Anónima Deportiva ( Ú. v. EÚ L 55, 2017, s. 12 ) (ďalej len „sporné rozhodnutie“) v rozsahu, v akom sa týka klubu Valencia Club de Fútbol SAD (ďalej len „Valencia CF“). Právny rámec Bod 2.2 oznámenia Komisie o uplatňovaní článkov 87 a 88 Zmluvy o ES na štátnu pomoc vo forme záruk ( Ú. v. EÚ C 155, 2008, s. 10 , ďalej len „oznámenie o zárukách“) znie takto: „Príjemcom pomoci je zvyčajne dlžník. Ako sa uvádza v bode 2.1, znášanie rizika by sa za normálnych okolností malo kompenzovať primeraným poplatkom. Ak dlžník nemusí platiť poplatky, alebo je poplatok nízky, získava výhodu. V porovnaní so situáciou bez záruky, štátna záruka umožňuje dlžníkovi získať pre pôžičku lepšie finančné podmienky, aké sú normálne k dispozícii na finančných trhoch. Obyčajne so štátnou zárukou môže dlžník dostať nižšie úroky a/alebo môže ponúknuť nižšiu úroveň zabezpečenia. V niektorých prípadoch by dlžník bez štátnej záruky nenašiel finančnú inštitúciu, ktorá by mu bola ochotná požičať za akýchkoľvek podmienok. Štátne záruky teda uľahčujú zakladanie nových podnikov a určitým podnikom umožňujú navýšenie kapitálu na spustenie nových činností. Rovnako môžu štátne záruky pomôcť firmám v ťažkostiach zostať činnými namiesto toho, aby boli zrušené alebo museli prejsť reštrukturalizáciou, čím môžu vlastne narúšať hospodársku súťaž.“ Bod 3.1 oznámenia o zárukách znie takto: „Ak individuálna záruka alebo záručná schéma, do ktorej vstúpi štát, neprinesie podniku žiadnu výhodu, nepredstavuje štátnu pomoc. V tejto súvislosti, aby sa zistilo, či sa výhoda poskytuje prostredníctvom záruky alebo záručnej schémy, Súdny dvor… potvrdil, že Komisia by mala pri svojom posudzovaní vychádzať zo zásady investora, ktorý pôsobí v trhovom hospodárstve… Mali by sa teda brať do úvahy existujúce možnosti príjemcu získať rovnocenné finančné zdroje prostredníctvom prístupu na kapitálový trh. O štátnu pomoc nejde v tom prípade, ak sa získa prístup k novému finančnému zdroju za takých podmienok, ktoré by boli prijateľné pre súkromného prevádzkovateľa v normálnych podmienkach trhového hospodárstva…“ Bod 3.2 písm. a) a d) tohto oznámenia spresňuje: „Pokiaľ ide o individuálne štátne záruky, Komisia sa domnieva, že splnením všetkých nasledujúcich podmienok sa dostatočne vylúči prítomnosť štátnej pomoci: a) Dlžník nemá finančné problémy. Pri rozhodovaní, či sa dlžník nachádza v ťažkej finančnej situácii, malo by sa vychádzať z definície uvedenej v usmerneniach Spoločenstva o štátnej pomoci na záchranu a reštrukturalizáciu firiem v ťažkostiach… … d) Za záruku sa platí trhovo orientovaná cena. Ako sa uvádza v bode 2.1, znášanie rizika by sa za normálnych okolností malo kompenzovať primeraným poplatkom zo sumy záruky alebo protizáruky. Ak je cena za záruku prinajmenšom taká istá ako zodpovedajúca orientačná [referenčná – neoficiálny preklad ] výška poplatku na finančných trhoch, záruka neobsahuje prvok pomoci. Ak sa na finančných trhoch nedá nájsť zodpovedajúca orientačná [referenčná – neoficiálny preklad ] výška poplatku, celkové finančné náklady na pôžičku so zárukou, vrátane úrokovej sadzby pôžičky a poplatku za záruku, sa musia porovnať s trhovou cenou podobnej pôžičky, ktorá nie je zabezpečená zárukou. V obidvoch prípadoch sa pri určovaní zodpovedajúcej trhovej ceny musí prihliadať na charakteristiky záruky a príslušnej pôžičky; patrí sem: hodnota a trvanie transakcie, zábezpeka, ktorú poskytol dlžník, a iné skúsenosti, ktoré majú vplyv na hodnotenie návratnosti, pravdepodobnosť neplnenia záväzkov dlžníka v dôsledku jeho finančnej situácie, oblasť jeho činnosti a vyhliadky, ako aj iné ekonomické podmienky. Táto analýza by teda mala umožniť ohodnotiť dlžníka pomocou ratingu rizika. Toto hodnotenie môže poskytnúť niektorá medzinárodne uznávaná ratingová agentúra alebo interný rating, ak je k dispozícii, ktorý používa banka poskytujúca príslušnú pôžičku. Komisia poukazuje na previazanosť medzi ratingom a úrokovou sadzbou v prípade neplnenia záväzkov, ktorú vytvorili medzinárodné finančné inštitúcie, ktorých práce sú tiež verejne dostupné… Na posúdenie, či poplatok zodpovedá trhovým podmienkam môže členský štát vykonať porovnanie cien, ktoré zaplatili podniky s podobným ratingom pôsobiace na trhu. Komisia preto nesúhlasí s tým, aby sa poplatok za poskytnutie záruky stanovil jedinou sadzbou, ktorá sa považuje za zodpovedajúcu celkovému štandardu v odvetví.“ Bod 3.6 tohto oznámenia stanovuje: „Nesplnenie jednej z podmienok uvedených v bodoch 3.2 až 3.5 neznamená, že záruka alebo záručná schéma sa automaticky považuje za štátnu pomoc. Ak existuje pochybnosť o tom, či plánovaná záruka alebo záručná schéma predstavuje štátnu pomoc, mala by sa notifikovať Komisii.“ Bod 4.1 uvedeného oznámenia znie takto: „Keď individuálna záruka alebo záručná schéma nespĺňa zásadu investora v trhovom hospodárstve, považuje sa za obsahujúcu štátnu pomoc. Prvok štátnej pomoci sa preto musí kvantifikovať, aby sa preverilo, či sa pomoc môže považovať za zlučiteľnú s osobitnou výnimkou pre štátnu pomoc. V zásade sa za prvok štátnej pomoci bude považovať rozdiel medzi príslušnou trhovou cenou záruky poskytnutej individuálne… a skutočnou cenou zaplatenou za toto opatrenie. … Pri výpočte prvku pomoci v záruke Komisia bude venovať osobitnú pozornosť týmto hľadiskám: a) v prípade individuálnych záruk, či má dlžník finančné problémy. … [pozri podrobnosti v bode 3.2 písm. a)] Komisia upozorňuje, že pri spoločnostiach, ktoré majú ťažkosti, trhový poskytovateľ záruky, pokiaľ existuje, v čase poskytnutia záruky bude účtovať vysoký poplatok podľa miery očakávanej platobnej neschopnosti. Ak sa pravdepodobnosť, že dlžník nebude schopný pôžičku splatiť, javí ako mimoriadne vysoká, táto trhová sadzba nemusí existovať a vo výnimočných prípadoch sa prvok pomoci v záruke môže ukázať taký vysoký ako suma skutočne krytá touto zárukou; … d) či sa prihliadalo na špecifický charakter záruky a pôžičky (alebo iného finančného záväzku), keď sa určoval trhový poplatok za záruku, z ktorého sa vypočíta prvok pomoci porovnaním so skutočne zaplateným poplatkom [pozri podrobnosti v bode 3.2 písm. [d])].“ Bod 4.2 toho istého oznámenia stanovuje: „Pri individuálnej záruke by sa hotovostný grantový ekvivalent záruky mal vypočítať ako rozdiel medzi trhovou cenou záruky a cenou skutočne zaplatenou. Keď trh neposkytuje záruky na daný typ transakcie, trhová cena za záruku nie je známa. V takomto prípade by sa mal prvok pomoci vypočítať takým istým spôsobom ako grantový ekvivalent zvýhodnenej pôžičky, a síce ako rozdiel medzi špecifickou trhovou úrokovou mierou, ktorú by táto spoločnosť znášala bez záruky, a úrokovou mierou, ktorú získala prostredníctvom štátnej záruky po zohľadnení všetkých zaplatených poplatkov. Ak neexistuje žiadna trhová úroková miera a ak členský štát chce použiť ako náhradu referenčnú sadzbu, Komisia zdôrazňuje, že pre výpočet intenzity pomoci v individuálnej záruke platia podmienky stanovené v oznámení o referenčných sadzbách… To znamená, že riadna pozornosť sa musí venovať zvýšeniu, ktoré sa má pripočítať k základnej sadzbe za účelom zohľadnenia príslušného rizikového profilu spojeného so zaručenou operáciou, so zaručeným podnikom a s poskytnutými kolaterálmi.“ Okolnosti predchádzajúce sporu a sporné rozhodnutie Valencia CF, je profesionálny futbalový klub, ktorý má sídlo v meste Valencia v Španielsku. Fundación Valencia (nadácia Valencia, ďalej len „FV“) je nezisková organizácia, ktorej základným cieľom je zachovávať, šíriť a podporovať športové, kultúrne a sociálne aspekty klubu Valencia CF a jeho spojenie s fanúšikmi. Dňa 5. novembra 2009 Instituto Valenciano de Finanzas (finančná inštitúcia Valencie, ďalej len „IVF“), finančná inštitúcia Generalitat Valenciana (regionálna samospráva Valencie, Španielsko) poskytla FV záruku za bankový úver vo výške 75 miliónov eur, ktorý poskytla banka Bancaja, prostredníctvom ktorej nadobudla 70,6 % akcií klubu Valencia CF (ďalej len „opatrenie 1“). Záruka pokrývala 100 % istiny úveru plus úroky a náklady na transakciu zabezpečenú zárukou. Za to mala FV ako protihodnotu platiť v prospech IVF ročný poplatok za záruku vo výške 0,5 %. IVF získala záložné právo v druhom poradí ako nadväznú záruku na akcie klubu Valencia CF, ktoré nadobudla FV. Doba trvania zabezpečovaného úveru bola stanovená na šesť rokov. Úroková sadzba zabezpečovaného úveru bola najskôr 6 % v prvom roku, neskôr fixovaná prostredníctvom „Euro Interbank Offered Rate“ (Euribor) na 1 rok, zvýšená o maržu 3,5 % s minimálnou sadzbou 6 %. Okrem toho bol stanovený poplatok za sprístupnenie zdrojov vo výške 1 %. Splátkový kalendár stanovoval splácanie úrokov od augusta 2010 a vrátenie istiny v dvoch splátkach vo výške 37,5 milióna eur 26. augusta 2014 a 26. augusta 2015. Bolo zamýšľané, že úver zabezpečený zárukou (istina a úroky) bude splatený z predaja akcií klubu Valencia CF, ktoré nadobudla FV. IVF 10. novembra 2010 zvýšila svoju záruku v prospech FV o 6 miliónov eur na účely dosiahnutia zvýšenia sumy úveru, ktorý už poskytla Bancaja, s cieľom pokryť platbu istiny, úrokov a splatných nákladov vyplývajúcich z nezaplatenia úrokov úveru zabezpečeného zárukou k 26. augustu 2010 (ďalej len „opatrenie 4“). Na základe informácií o existencii údajnej štátnej pomoci poskytnutej regionálnou samosprávou Valencie vo forme záruk za bankové úvery v prospech klubov Elche Club de Fútbol SAD, Hércules Club de Fútbol SAD a Valencia CF vyzvala Komisia 8. apríla 2013 Španielske kráľovstvo, aby sa k týmto informáciám vyjadrilo. Španielske kráľovstvo odpovedalo Komisii listami z 27. mája a 3. júna 2013. Listom z 18. decembra 2013 Komisia tomuto členskému štátu oznámila svoje rozhodnutie začať konanie vo veci formálneho zisťovania podľa článku 108 ods. 2 ZFEÚ, v rámci ktorého vyzvala dotknuté strany, aby predložili svoje pripomienky, a okrem iného v odôvodneniach 27 až 29 a 51 tohto rozhodnutia spresnila: „(27) V prejednávanej veci Komisia nevie, aká je referenčná hodnota zodpovedajúceho poplatku za záruku, ktorý by mohol byť ponúkaný na finančnom trhu pre záruky podobné zárukám, ktorá poskytla IVF. Ročný poplatok za záruku vo výške 0,5 % za nadobudnutie akcií klubu Valencia CF… však na prvý pohľad neodráža riziko neplatenia zaručených úverov, keďže Valencia CF… sa zdal byť v čase poskytnutia predmetných záruk v ťažkostiach. … (28) Komisia tiež poukazuje na to, že okrem toho, že záruky boli poskytnuté podnikom v ťažkostiach, pokrývajú 100 % súm, ktoré sú predmetom záruky. To naznačuje, že trhové subjekty nie sú ochotné prevziať riziko platobnej neschopnosti príjemcov. Komisia preto pochybuje, že je pre príjemcov možné za túto cenu a za týchto podmienok získať predmetné záruky na trhu. Okrem toho Komisia pochybuje, že by finančná inštitúcia bola bez verejnej záruky ochotná poskytnúť príjemcom pôžičku akéhokoľvek druhu. (29) Vzhľadom na vyššie uvedené sa Komisia v tomto štádiu domnieva, že záruky poskytnuté štátom v rokoch 2008, 2010 a 2011 poskytli výhodu subjektom, ktoré boli príjemcami úverov. … … (51) Komisia pochybuje, že IVF poskytla predmetné záruky v súlade s trhovými kritériami, najmä po preskúmaní finančnej situácie a vyhliadok životaschopnosti subjektov, ktorým boli v konečnom dôsledku poskytnuté pôžičky. …“ Z odôvodnení 2 až 5 sporného rozhodnutia vyplýva, že v priebehu konania vo veci formálneho zisťovania boli Komisii v priebehu rokov 2013 až 2016 doručené pripomienky, informácie, doplňujúce informácie a doplňujúce údaje najmä od Španielskeho kráľovstva, IVF, FV, ako aj od klubu Valencia CF a 29. januára 2015 sa v Bruseli konalo stretnutie organizačných útvarov Komisie, španielskych orgánov, zástupcov IVF a zástupcov klubu Valencia CF. Sporným rozhodnutím Komisia najmä konštatovala, že opatrenia 1 a 4 predstavovali protiprávnu pomoc nezlučiteľnú s vnútorným trhom, a to vo výške 19193000 eur a 1188000 eur, a vyzvala Španielske kráľovstvo, aby okamžite a účinne vymohlo uvedenú pomoc. V oddiele 7.1 tohto rozhodnutia, nazvanom „Existencia štátnej pomoci“, Komisia okrem iného dospela k tomuto záveru: „… (77) … klub Valencia CF bol od júna 2007 a v čase poskytnutia opatrení 1 a 4 v ťažkostiach v zmysle bodu 11 usmernení o záchrane a reštrukturalizácii z roku 2004… … (80) Komisia zároveň poznamenáva, že [klub] Valencia CF… [nebol] v rokoch pred poskytnutím skúmaných opatrení v mimoriadne ťažkej situácii v zmysle bodu 2.2 a bodu 4.1 písm. a) oznámenia o zárukách… … (82) … Komisia na základe uvedeného tvrdí, že klub Valencia CF bol v ťažkostiach v čase poskytnutia opatrení 1 a 4. (83) Komisia na záver usúdila, že so zreteľom na skutočnosť, že tieto tri kluby boli v čase pred vykonaním opatrení vo finančných ťažkostiach, možno sa domnievať, že patrili do kategórie ratingu CCC… … (85) Pokiaľ ide o prvok pomoci v opatreniach, z ktorých všetky zahŕňajú štátne záruky, Komisia zohľadňuje oznámenie o zárukách…, oddiely 2.2 a 3.2. V tomto oznámení o zárukách je stanovené, že splnenie určitých podmienok by mohlo postačovať, aby Komisia vylúčila prítomnosť štátnej pomoci, ako napríklad to, že dlžník nie je vo finančných ťažkostiach a že záruka nepokrýva viac ako 80 % nesplateného úveru alebo iného finančného záväzku. Keď však dlžník neplatí cenu za záruku zohľadňujúcu riziko, získava výhodu. Navyše, ak je dlžník firmou vo finančných ťažkostiach, bez štátnej záruky by nenašiel finančnú inštitúciu, ktorá by mu požičala za akýchkoľvek podmienok. (86) Komisia v tejto súvislosti nesúhlasí s tvrdením Španielska, že podmienky oznámenia o zárukách… sú splnené. Komisia uplatňujúc tieto kritériá na túto vec konštatuje, že: a) Valencia CF,… [bol]… vo finančných ťažkostiach (pozri odôvodnenia 70 až 82 vyššie) v čase poskytnutia opatrení 1… a 4. … c) ročné poplatky za záruku vo výške 0,5 – 1 % účtované za predmetné záruky nemožno považovať za poplatky, ktoré zohľadňujú riziko zlyhania pre zaručené úvery, vzhľadom na ťažkosti… klubu Valencia CF… a najmä na [jeho] vysoký pomer dlhov k vlastnému imaniu alebo skutočnosť, že v čase predmetných opatrení [mal] záporné vlastné imanie. (87) Komisia na základe uvedeného vyvodzuje záver, že opatrenia 1… a 4 nespĺňajú podmienky stanovené v oznámení o zárukách…, a dospela k záveru, že príjemcovia by nezískali opatrenia za rovnakých podmienok na trhu, takže týmito opatreniami sa príjemcom poskytla neoprávnená výhoda. …“ V oddiele 7.2 uvedeného rozhodnutia, nazvanom „Vyčíslenie pomoci“, Komisia v odôvodnení 93 uviedla okrem iného toto: „Podľa oddielu 4.2 oznámenia o zárukách… sa Komisia domnieva, že pre každú záruku je výška pomoci rovná dotačnému prvku záruky, t. j. sum[e] vyplývajúc[ej] z rozdielu medzi na jednej strane úrokovou sadzbou úveru, ktorá sa skutočne uplatňuje vďaka štátnej záruke, plus poplatok za záruku a na druhej strane úrokovou sadzbou, ktorá by sa uplatňovala na úver bez štátnej záruky. Komisia poznamenáva, že z dôvodu obmedzeného počtu pozorovaných podobných transakcií na trhu takáto referenčná hodnota neposkytne [neumožňuje – neoficiálny preklad ] zmysluplné porovnanie. Komisia preto použije relevantnú referenčnú sadzbu…, ktorá je 1000 bázických bodov so zreteľom na ťažkosti troch futbalových klubov a veľmi nízku hodnotu zábezpek úverov plus 124 – 149 bázických bodov ako základné sadzby uplatňované v Španielsku v čase pomocných opatrení. Každý úver bol zabezpečený záložným právom na nadobudnuté akcie klubov. Kluby však boli v ťažkostiach, t. j. vykonávali činnosti, ktoré viedli k stratám, a nebol zriadený nijaký vierohodný plán životaschopnosti na preukázanie, že tieto činnosti sa stanú ziskovými pre ich akcionárov. Straty týchto klubov boli preto obsiahnuté v hodnote akcií týchto istých klubov, takže hodnota týchto akcií ako zábezpeky úveru bola takmer nulová. Na základe výpočtov Komisie je výška pomoci v posudzovaných opatreniach 20,381 milióna [eur] v prípade klubu Valencia CF (19,193 milióna [eur] v rámci opatrenia 1 plus 1,188 milióna [eur] v rámci opatrenia 4)… Výpočty Komisie boli takéto: a) Pre opatrenie 1: použitá úroková sadzba 6,5 % sa odpočítava od uplatniteľnej trhovej úrokovej sadzby 11,45 %, t. j. 1000 bázických bodov pre Valencia CF plus 145 bázických bodov ako základná sadzba uplatňovaná v Španielsku v novembri 2009… Výsledok sa násobí sumou úveru 75 miliónov [eur] a skutočným trvaním úveru 5,17 roka. Konečný výsledok sa rovná 19,193 milióna [eur]. … d) Pre opatrenie 4: použitá úroková sadzba 6,5 % sa odpočíta od uplatniteľnej trhovej úrokovej sadzby 11,45 %, t. j. 1000 bázických bodov pre Valencia CF plus 145 bázických bodov základnej sadzby pre Španielsko v novembri 2010… Výsledok sa násobí sumou úveru 6 miliónov [eur] a skutočným trvaním úveru v dĺžke štyroch rokov. Konečný výsledok sa rovná 1,188 milióna [eur].“ Konanie na Všeobecnom súde a napadnutý rozsudok Návrhom podaným do kancelárie Všeobecného súdu 20. októbra 2016 podal Valencia CF žalobu o neplatnosť sporného rozhodnutia. Na podporu tejto žaloby Valencia CF uviedol osem žalobných dôvodov, z ktorých prvý a tretí boli založené na zjavne nesprávnom posúdení pri charakteristike výhody a pri výpočte výšky sumy pomoci. Napadnutým rozsudkom Všeobecný súd vyhovel prvému a tretiemu žalobnému dôvodu a v dôsledku toho zrušil sporné rozhodnutie, pokiaľ ide o opatrenia 1 a 4. Návrhy účastníkov konania Komisia navrhuje, aby Súdny dvor: – zrušil napadnutý rozsudok v rozsahu, v akom sa týka opatrenia 1, – vrátil vec Všeobecnému súdu a – rozhodol, že o trovách konania sa rozhodne neskôr. Valencia CF a Španielske kráľovstvo navrhujú, aby Súdny dvor zamietol odvolanie a uložil Komisii povinnosť nahradiť trovy konania. O odvolaní Na podporu svojho odvolania Komisia uvádza jediný odvolací dôvod založený na nesprávnom výklade pojmu „hospodárska výhoda“ v zmysle článku 107 ods. 1 ZFEÚ v bodoch 124 až 138 napadnutého rozsudku, ktorý vyplýva predovšetkým z nesprávneho výkladu sporného rozhodnutia a oznámenia o zárukách, z nedodržania limitov dôkazného bremena, ktoré jej prislúcha a jej povinnosti náležitej starostlivosti, a napokon zo skreslenia skutkových okolností. Valencia CF spochybňuje najmä prípustnosť tohto odvolania. O prípustnosti Argumentácia účastníkov konania Valencia CF sa po prvé domnieva, že Komisia okrem všeobecného odkazu na body 124 až 138 napadnutého rozsudku neidentifikuje s požadovanou presnosťou body uvedeného rozsudku, ktoré spochybňuje. Po druhé sa podľa klubu Valencia CF Komisia obmedzuje na zopakovanie svojich vlastných návrhov a tvrdení už uvedených pred Všeobecným súdom týkajúcich sa povinnosti odôvodnenia, ktorú je povinná dodržiavať, takže jej cieľom je len dosiahnuť opätovné preskúmanie žaloby tým, že navrhuje nové posúdenie skutkového stavu. Po tretie Valencia CF tvrdí, že oznámenie o zárukách nie je nástrojom pozitívneho práva Únie, takže jeho prípadné porušenie nemožno kvalifikovať ako „právnu otázku“ v zmysle článku 58 Štatútu Súdneho dvora Európskej únie, ktorou by sa tak Súdny dvor mohol zaoberať v rámci konania o odvolaní. Komisie spochybňuje túto argumentáciu. Posúdenie Súdnym dvorom Z článku 256 ZFEÚ a článku 58 prvého odseku Štatútu Súdneho dvora Európskej únie, ako aj z článku 168 ods. 1 písm. d) a článku 169 Rokovacieho poriadku Súdneho dvora vyplýva, že v odvolaní musia byť presne uvedené napádané časti rozsudku alebo uznesenia, ktorého zrušenie sa navrhuje, ako aj právne tvrdenia, ktoré osobitným spôsobom podporujú tento návrh. Podľa ustálenej judikatúry Súdneho dvora odvolanie, ktoré sa obmedzuje na zopakovanie žalobných dôvodov a tvrdení už uvedených pred Všeobecným súdom, nezodpovedá tejto požiadavke. Takéto odvolanie totiž v skutočnosti sleduje iba opätovné posúdenie žaloby podanej na Všeobecný súd, čo nepatrí do právomoci Súdneho dvora (rozsudok z 24. marca 2022, Hermann Albers/Komisia, C‑656/20 P , neuverejnený, EU:C:2022:222 , bod a citovaná judikatúra). V prejednávanej veci po prvé na rozdiel od toho, čo tvrdí Valencia CF, Komisia presne uviedla kritizované časti napadnutého rozsudku, ako aj právne argumenty, o ktoré sa osobitne opiera jej návrh na zrušenie tohto rozsudku. Po druhé sa táto inštitúcia ani neobmedzuje na opakovanie žalobných dôvodov a tvrdení už uvedených pred Všeobecným súdom, ale konkrétne spochybňuje výklad alebo uplatnenie práva Únie Všeobecným súdom. V tejto súvislosti treba pripomenúť, že ak účastník konania napadne výklad alebo uplatnenie práva Únie Všeobecným súdom, môžu sa právne otázky skúmané v prvostupňovom konaní nanovo prejednať v rámci odvolania. Ak by totiž odvolateľ nemohol založiť svoje odvolanie na dôvodoch a tvrdeniach už použitých pred Všeobecným súdom, stratilo by odvolacie konanie čiastočne svoj zmysel (rozsudok z 24. marca 2022, Hermann Albers/Komisia, C‑656/20 P , neuverejnený, EU:C:2022:222 , bod a citovaná judikatúra). Po tretie na rozdiel od toho, čo tvrdí Valencia CF, otázka, či sa Všeobecný súd dopustil nesprávneho právneho posúdenia, keď skúmal, či Komisia postupovala alebo nepostupovala v súlade s oznámením o zárukách, môže vyvolať právne otázky v zmysle článku 58 Štatútu Súdneho dvora Európskej únie, ktorými sa tak Súdny dvor môže zaoberať v rámci odvolania. Z ustálenej judikatúry totiž vyplýva, že preskúmanie, ktoré má vykonať Komisia pri uplatnení zásady súkromného investora, si vyžaduje vykonať komplexné ekonomické posúdenie (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod , ako aj citovaná judikatúra), v rámci ktorého táto inštitúcia disponuje širokou mierou voľnej úvahy (pozri v tomto zmysle rozsudok z 11. septembra 2014, CB/Komisia, C‑67/13 P , EU:C:2014:2204 , bod a citovanú judikatúru). Z ustálenej judikatúry vyplýva, že Komisia prijatím pravidiel postupu a tým, že ich zverejnením oznámila, že ich uplatní na prípady nimi dotknuté, sa sama obmedzuje vo výkone voľnej úvahy a nemôže sa od týchto pravidiel v zásade odchýliť bez toho, aby bola prípadne sankcionovaná z dôvodu porušenia všeobecných právnych zásad, ako sú zásady rovnosti zaobchádzania alebo ochrany legitímnej dôvery (rozsudky z 2. decembra 2010, Holland Malt/Komisia, C‑464/09 P , EU:C:2010:733 , bod , a z 3. septembra 2020, Vereniging tot Behoud van Natuurmonumenten in Nederland a i./Komisia, C‑817/18 P , EU:C:2020:637 , bod , ako aj citovaná judikatúra). Komisia je však v špecifickej oblasti štátnej pomoci viazaná pravidlami, ktoré prijíma, pokiaľ sa neodchyľujú od noriem Zmluvy o FEÚ a v prípade ktorých uplatnenie neporušuje všeobecné právne zásady, ako sú rovnosť zaobchádzania (rozsudok z 3. septembra 2020, Vereniging tot Behoud van Natuurmonumenten in Nederland a i./Komisia, C‑817/18 P , EU:C:2020:637 , bod , ako aj citovaná judikatúra). Ako vyplýva najmä z bodov 3.1 a 4.1 oznámenia o zárukách, toto oznámenie obsahuje pravidlá postupu oznámené Komisiou, ktoré sa týkajú najmä výkonu jej voľnej úvahy pri vykonávaní komplexného ekonomického posúdenia pri uplatňovaní zásady súkromného investora. Z toho vyplýva, že odvolanie je prípustné v celom rozsahu. O veci samej Argumentácia účastníkov konania V prvom rade Komisia tvrdí, že Všeobecný súd nesprávne vyložil sporné rozhodnutie, keď v bode 138 napadnutého rozsudku dospel k záveru, že Komisia zastáva názor, že neexistovala trhová cena zodpovedajúca poplatku za dotknutú záruku. V odôvodnení 93 písm. a) sporného rozhodnutia totiž uviedla uplatniteľnú trhovú úrokovú sadzbu, ktorú stanovila na hodnotu 11,45 % po tom, ako najprv analyzovala situáciu klubu Valencia CF v čase poskytnutia záruky, následne dospela k záveru, že klubu bol poskytnutý úverový rating kategórie CCC, a napokon analyzovala vlastnosti predmetnej záruky. V tejto súvislosti sa nesprávny výklad sporného rozhodnutia Všeobecným súdom opiera hlavne o posúdenia, ktoré Všeobecný súd uviedol v bodoch 124 až 130 napadnutého rozsudku. Konkrétne v bode 124 napadnutého rozsudku Všeobecný súd pri výklade odôvodnenia 85 sporného rozhodnutia nezohľadnil skutočnosť, že Komisia predovšetkým spochybnila cenu, za ktorú bola záruka získaná, a nie možnosť získať záruku alebo úver na trhu, čo potvrdzuje aj následné odôvodnenie založené na tom, že zaplatená cena nebola dostatočná. V bode 125 napadnutého rozsudku Všeobecný súd vzhľadom na obsah odôvodnenia 93 písm. a) sporného rozhodnutia nesprávne dospel k záveru, že Komisia na účely posúdenia predmetného poplatku neuviedla trhovú cenu. V bode 126 napadnutého rozsudku Všeobecný súd podľa Komisie na jednej strane vyvodil závery založené na svojom nesprávnom posúdení v bodoch 124 a 125 tohto rozsudku, podľa ktorého Komisia nevyhľadala trhovú cenu, s ktorou sa mal porovnávať predmetný poplatok. Na druhej strane nesprávne tvrdil, že Komisia nepreskúmala všetky relevantné vlastnosti záruky a zabezpečovaného úveru, najmä existenciu záruk poskytnutých dlžníkom. Komisia totiž pri určovaní trhovej ceny záruky v odôvodnení 93 sporného rozhodnutia vychádzala z týchto vlastností a záruk. V druhom rade Komisia tvrdí, že Všeobecný súd nesprávne vyložil oznámenie o zárukách. Všeobecný súd sa totiž podľa Komisie tým, že v bodoch 132 až 134 napadnutého rozsudku zastával názor, že Komisia predpokladala, že žiadna finančná inštitúcia nemohla byť ručiteľom pre podnik v ťažkostiach, že oznámenie o zárukách nestanovuje žiadnu všeobecnú domnienku tohto druhu a že v dôsledku toho Komisia nesprávne uplatnila toto oznámenie a porušila svoju povinnosť vykonať celkové posúdenie, zohľadňujúc všetky relevantné okolnosti, ktoré jej v prejednávanej veci umožňujú určiť, či by žalobca jednoznačne nezískal takéto podmienky od súkromného investora, dopustil vo svojej argumentácii týchto pochybení: – nesprávne predpokladal, že Komisia vylúčila možnosť existencie trhovej ceny za takú záruku, ako je záruka skúmaná v prejednávanej veci, – nesprávne zastával názor, že použitie referenčných sadzieb je porovnateľné s domnienkou, hoci Komisia podrobne vysvetlila, že použitie týchto sadzieb bolo neoddeliteľnou súčasťou empirickej praxe zameranej na stanovenie ukazovateľa trhovej ceny záruky, – nesprávne vyložil oznámenie o zárukách tak, že stanovuje prísnu hierarchiu medzi trhovými metódami a referenčnými metódami, hoci toto oznámenie nestanovuje takúto hierarchiu a tieto dva druhy metód majú za cieľ stanoviť trhovú cenu záruky a sú založené na údajoch o trhu, – nesprávne zastával názor, že z použitia referenčnej sadzby vyplýva, že Komisia si nesplnila svoju povinnosť vykonať celkové posúdenie zohľadňujúce v prejednávanej veci všetky relevantné skutočnosti, ktoré jej umožňujú určiť, či by Valencia CF nezískal porovnateľné priaznivé podmienky od súkromného investora, keďže táto referenčná sadzba sa uplatňuje v súvislosti s podrobnou analýzou situácie podniku, ktorý je príjemcom, a vlastností záruky a zabezpečovaného úveru, ktorú Všeobecný súd uviedol okrem toho v bodoch 62 až 105 napadnutého rozsudku, a – samotným posúdením vykonaným v bodoch 132 až 134 napadnutého rozsudku porušil požiadavky týkajúce sa celkového posúdenia, ktoré vyplývajú z judikatúry, keď pripísal rozhodujúci význam skúmaniu čisto hypotetických a veľmi nepravdepodobných transakcií, ktoré nie sú zjavne relevantné, v situácii, v ktorej celkové posúdenie Komisie na základe kľúčových objektívnych skutočností jasne preukazuje, že predmetná záruka nebola poskytnutá za trhovú cenu. V každom prípade Komisia tvrdí, že vypočítaním referenčnej sadzby podľa bodu 4.2 oznámenia o zárukách stanovila trhovú cenu predmetnej finančnej transakcie. Rovnako vykonala celkové posúdenie výhody tým, že zohľadnila situáciu klubu Valencia CF v čase poskytnutia záruky a jeho úverového ratingu kategórie CCC, ako aj vlastnosti dotknutej záruky. V treťom rade Komisia zastáva názor, že Všeobecný súd jej uložil neprimeranú povinnosť náležitej starostlivosti a neprimerané dôkazné bremeno, keď v bodoch 131 až 138 napadnutého rozsudku zastával názor, že Komisia dostatočne nepreskúmala, či existuje zodpovedajúca referenčná výška poplatku za záruku ponúkanú na finančných trhoch, predpokladala, že žiadna finančná inštitúcia by neručila za podnik v ťažkostiach, a predpokladala, že neexistuje trhová cena za podobný nezaručený úver. Konkrétne v bode 137 napadnutého rozsudku Všeobecný súd nesprávne konštatoval, že Komisia mala povinnosť požiadať dotknutý členský štát alebo iný zdroj informácií o údaje týkajúce sa existencie úverov podobných úveru, ktorý zabezpečovala sporná transakcia. Komisia uvádza, že v odôvodneniach 27 až 29, 50 a 51 rozhodnutia o začatí konania uviedla, že Valencia CF je podnikom v ťažkostiach, že z niekoľkých parametrov vyplýva, že výška poplatku za záruku nie je v súlade s trhovou cenou a že nič nenasvedčuje tomu, že na trhu sa vyskytovali podobné transakcie. Vyjadrila tak svoje pochybnosti o tom, že na finančnom trhu sa vyskytujú podobné záruky, ktoré by mohli slúžiť ako referenčná hodnota, a uviedla, že sa zdá, že trhové subjekty neboli ochotné prevziať riziko platobnej neschopnosti príjemcov. V tomto rozhodnutí tiež vyzvala Španielske kráľovstvo a dotknuté strany, aby v tejto súvislosti predložili pripomienky, a požiadala tento členský štát, aby jej poskytol všetky informácie relevantné na posúdenie pomoci. FV však vo svojich pripomienkach uviedla, že nevie, či na trhu existujú podobné záruky, ktoré by pre poplatok za záruku mohli slúžiť ako referenčné. Keďže Komisia v rozhodnutí o začatí konania uviedla úvahy založené na ťažkostiach klubu Valencia CF a vlastnostiach predmetnej záruky, a nič nenasvedčuje tomu, že na trhu existujú podobné transakcie, čo potvrdili dotknuté strany, uniesla dôkazné bremeno, ktoré jej prináleží. Z jej povinnosti náležitej starostlivosti nevyplýva, že musí skúmať skutočnosti, ktorých existencia je nepravdepodobná alebo čisto hypotetická. Výzva v rozhodnutí o začatí konania postačuje na to, aby ju členský štát a zainteresované strany informovali o podobných transakciách, ak také existujú. Podľa Komisie v zásade prináleží členskému štátu, ktorý tvrdí, že sa správal ako súkromný investor, aby preskúmal, či sa na trhu vyskytovali podobné transakcie. Orgány verejnej moci a príjemca opatrenia sú z hľadiska zisťovania existencie podobných transakcií v lepšej pozícii než Komisia. Okrem toho Komisiu nemožno vyzvať na predloženie negatívnych dôkazov. Napadnutý rozsudok tak narúša krehkú rovnováhu, ktorou sa vyznačuje konanie vo veci formálneho zisťovania a ktorá podmieňuje možnosť jeho výkonu. Napadnutý rozsudok je okrem toho v rozpore s judikatúrou, okrem iného s rozsudkom z 2. apríla 1998, Komisia/Sytraval a Brink’s France ( C‑367/95 P , EU:C:1998:154 , bod ), podľa ktorej nemožno Komisii vytýkať, že nezohľadnila prípadné skutkové alebo právne okolnosti, ktoré jej mohli byť predložené počas správneho konania, ale predložené neboli, lebo táto inštitúcia nie je povinná z úradnej moci a na základe domnienok skúmať, ktoré sú také okolnosti, ktoré jej mohli byť predložené. Môže totiž vychádzať z koherentného súboru faktorov, ktoré sa javia ako spoľahlivé, a disponuje mierou voľnej úvahy na účely komplexného posúdenia bežnej úrovne záruky na základe informácií poskytnutých dotknutými stranami. Komisia uvádza, že Súdny dvor v rozsudku z 26. marca 2020, Larko/Komisia ( C‑244/18 P , EU:C:2020:238 ), najmä uznal, že výška pomoci obsiahnutej v záruke dotknutej vo veci, v ktorej bol vydaný tento rozsudok, bola stanovená na základe posúdenia ťažkostí podniku bez toho, aby sa uplatnila požiadavka týkajúca sa konkrétnejších údajov o trhu. Všeobecnejšie, pokiaľ ide o preukázanie existencie pomoci, je Komisia povinná využiť svoje osobitné vyšetrovacie právomoci len vtedy, keď nemá dostatočné dôkazy na preukázanie existencie pomoci, keď má vedomosť o existencii dôležitého dôkazu, ktorým nedisponuje a ktorý môže ovplyvniť jej posúdenie vo veci existencie pomoci, alebo v prípade dôvodného predpokladu, že údaje, ktoré má k dispozícii, sú neúplné. V prejednávanej veci však nenastala ani jedna z týchto situácií. Konkrétne, na rozdiel od toho, čo tvrdí Všeobecný súd v bode 136 napadnutého rozsudku, Komisia nemala nijaký dôvod predpokladať, že informácie, ktoré mala k dispozícii boli neúplné, a mohla sa domnievať, že má k dispozícii všetky potrebné relevantné informácie. Vo štvrtom rade Komisia zastáva názor, že Všeobecný súd skreslil skutkové okolnosti, keď v bode 137 napadnutého rozsudku uviedol, že jej vyšetrovanie týkajúce sa podmienok na trhu a existencie transakcií podobných úveru zabezpečenému zárukou sa obmedzilo na pochybnosti vyjadrené v rozhodnutí o začatí konania a že Komisia neuviedla žiadny iný dôkaz získaný počas správneho konania, ktorý by podporoval jej zistenia týkajúce sa nedostatku porovnateľných transakcií. Keďže FV sa vo svojich pripomienkach k rozhodnutiu o začatí konania zaoberala témou podobných záruk na trhu, Komisia založila svoje závery týkajúce sa neexistencie podobnej transakcie na trhu aj na relevantných informáciách, ktoré predložil príjemca pomoci. Valencia CF a Španielske kráľovstvo túto argumentáciu spochybňujú. Posúdenie Súdnym dvorom V prvom rade, pokiaľ ide o skreslenie skutkových okolností, ktorého sa údajne dopustil Všeobecný súd v bode 137 napadnutého rozsudku a ktoré treba preskúmať najprv, treba pripomenúť, že ak odvolateľ tvrdí, že ide o skreslenie dôkazov Všeobecným súdom, musí podľa článku 256 ZFEÚ, článku 58 prvého odseku Štatútu Súdneho dvora Európskej únie a článku 168 ods. 1 písm. d) Rokovacieho poriadku Súdneho dvora presne označiť dôkazy, ktoré Všeobecný súd skreslil, a preukázať pochybenia v rámci posudzovania, ktoré viedli Všeobecný súd pri jeho posúdení k takémuto skresleniu. Navyše podľa ustálenej judikatúry Súdneho dvora skreslenie musí zjavne vyplývať z listín založených v spise bez toho, aby bolo potrebné vykonať nové posúdenie skutkového stavu a dôkazov (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). V tejto súvislosti stačí konštatovať, že hoci Komisia tvrdí, že svoje závery o neexistencii podobnej transakcie na trhu založila aj na relevantných informáciách, ktoré predložil príjemca pomoci, nepodložila toto tvrdenie nijakým konkrétnym odkazom na takéto zohľadnenie v spornom rozhodnutí. V každom prípade, ako to navyše zdôrazňuje Komisia, FV sa obmedzila na tvrdenie, že nevie, či existujú na trhu podobné záruky, čo je tvrdenie, ktoré sa vzťahuje na „zodpovedajúcu referenčnú výšku poplatku za záruku na finančných trhoch“, a nie na existenciu „trhovej ceny za podobný nezaručený úver“, pričom bod 137 napadnutého rozsudku sa týka len tejto ceny. Za týchto podmienok sa nemožno domnievať, že bod 137 napadnutého rozsudku preukazuje skreslenie, ktoré by zjavne vyplývalo z dokumentov v spise. V druhom rade, pokiaľ ide o údajne nesprávny výklad odôvodnení 85 a 93 sporného rozhodnutia v bodoch 124 až 126 a 138 napadnutého rozsudku, stačí uviesť, že táto výhrada vychádza z nesprávneho výkladu napadnutého rozsudku. Z úvah Všeobecného súdu uvedených v bodoch 124 až 137 tohto rozsudku totiž jednoznačne vyplýva, že tvrdenie uvedené v bode 138 uvedeného rozsudku, podľa ktorého Komisia konštatovala, že „za podobný nezaručený úver neexistovala trhová cena“, odkazuje výlučne na konštatovanie Komisie uvedené v odôvodnení 93 sporného rozhodnutia, podľa ktorého „obmedzený počet transakcií podobnej povahy na trhu… neumožňuje zmysluplné porovnanie“„medzi na jednej strane úrokovou sadzbou úveru, ktorá sa skutočne uplatňuje vďaka štátnej záruke, plus poplatok za záruku, a na druhej strane úrokovou sadzbou, ktorá by sa uplatňovala na úver bez štátnej záruky“, a nie na následné konštatovanie uvedené v odôvodnení 93, v ktorom „Komisia… použ[íva] relevantnú referenčnú sadzbu“ na určenie trhovej ceny v prípade predmetného poplatku za záruku. V treťom rade, pokiaľ ide o údajne nesprávny výklad oznámenia o zárukách zo strany Všeobecného súdu, treba po prvé konštatovať, že tvrdenie, podľa ktorého Všeobecný súd nesprávne predpokladal, že Komisia vylúčila možnosť existencie trhovej ceny za takú záruku, ako je záruka skúmaná v prejednávanej veci, vychádza z toho istého pochybenia pri výklade napadnutého rozsudku, ako je uvedené v predchádzajúcom bode. Po druhé z nesprávneho výkladu napadnutého rozsudku vychádza aj výhrada, ktorou sa Všeobecnému súdu vytýka, že nesprávne zastával názor, že použitie referenčných sadzieb je porovnateľné s domnienkou. Ako totiž vyplýva z bodov 132 až 134 napadnutého rozsudku, Všeobecný súd nezastával názor, že použitie referenčných sadzieb je porovnateľné s domnienkou, práve naopak – zdôraznil, že Komisia v rozpore s oznámením o zárukách predpokladala, že žiadna finančná inštitúcia nebude ručiť za podnik v ťažkostiach. Okrem toho v bodoch 135 až 137 napadnutého rozsudku zastával názor, že tvrdenie Komisie, že „obmedzený počet transakcií podobnej povahy na trhu“ neumožňuje zmysluplné porovnanie medzi na jednej strane úrokovou sadzbou úveru, ktorá sa skutočne uplatňuje vďaka štátnej pomoci, plus poplatok za záruku, a na druhej strane úrokovou sadzbou, ktorá by sa uplatňovala na úver bez štátnej záruky, nie je dostatočne právne podložené. Všeobecný súd sa tak obmedzil na to, že v bode 130 napadnutého rozsudku konštatoval, že Komisia použila referenčné sadzby bez toho, aby toto použitie akýmkoľvek spôsobom označil za „domnienku“. Po tretie na rozdiel od toho, čo tvrdí Komisia, oznámenie o zárukách stanovuje hierarchiu medzi metódami, ktoré sa majú použiť na účely konštatovania a vyčíslenia prvku pomoci v rámci opatrenia. Ako uviedol generálny advokát v bodoch 48 až 55 svojich návrhov, bod 3.2 písm. d) tohto oznámenia v prvom odseku stanovuje, že Komisii prislúcha overiť, či je „znášanie rizika“„kompenzova[né] primeraným poplatkom zo sumy záruky“, keďže „ak je cena za záruku prinajmenšom taká istá ako zodpovedajúca referenčná výška poplatku na finančných trhoch, záruka neobsahuje prvok pomoci“. V súlade s druhým odsekom tohto bodu 3.2 písm. d) platí, že „celkové finančné náklady na pôžičku so zárukou, vrátane úrokovej sadzby pôžičky a poplatku za záruku, sa musia porovnať s trhovou cenou podobnej pôžičky, ktorá nie je zabezpečená zárukou“ len vtedy, „ak sa na finančných trhoch nedá nájsť zodpovedajúca referenčná výška poplatku“. Z toho vyplýva, že prvú metódu pripomenutú v bode 65 tohto rozsudku treba overiť v prvom rade a druhá metóda pripomenutá v predchádzajúcom bode tohto rozsudku sa bude musieť použiť v prípade, že sa na finančných trhoch nedá nájsť zodpovedajúca referenčná výška poplatku. Túto hierarchiu medzi metódami na konštatovanie prvku pomoci určitého opatrenia potvrdzuje bod 4.2 oznámenia o zárukách, ktorý vo svojom prvom odseku potvrdzuje, že „pri individuálnej záruke by sa hotovostný grantový ekvivalent záruky mal vypočítať ako rozdiel medzi trhovou cenou záruky a cenou skutočne zaplatenou“, a v druhom odseku spresňuje, že druhú metódu vyčíslenia prvku pomoci treba používať iba v prípade, keď trh neposkytuje záruky na daný typ transakcie a trhová cena za záruku teda neexistuje. Táto metóda používa na účely porovnania v zmysle druhého odseku bodu 3.2 písm. d) tohto oznámenia „trhov[ú] cen[u] podobnej pôžičky, ktorá nie je zabezpečená zárukou“ a podľa znenia druhého odseku bodu 4.2 uvedeného oznámenia „trhov[ú] úrokov[ú] mier[u], ktorú by táto spoločnosť znášala bez záruky“. Napokon z druhého odseku bodu 4.2 oznámenia o zárukách vyplýva, že len „ak neexistuje žiadna trhová úroková miera a ak členský štát chce použiť ako náhradu referenčnú sadzbu“, môže Komisia použiť túto poslednú uvedenú metódu založenú na „referenčnej sadzbe“. Konkrétne použitie záväznej formulácie „sa [má]… vypočíta[ť]“ v druhej vete druhého odseku tohto bodu naznačuje, že Komisia vymedzila svoju mieru voľnej úvahy pri výbere metódy používanej na konštatovanie a vyčíslenie prvku pomoci v rámci opatrenia tak, že v prípade nemožnosti uplatniť prvú metódu musí použiť druhú metódu, ak existuje úroková sadzba na trhu, a teda môže použiť referenčnú sadzbu len vtedy, ak trhová úroková sadzba neexistuje. Po štvrté tvrdenie, podľa ktorého Všeobecný súd nesprávne dospel k záveru, že použitie referenčnej sadzby samo osebe znamená, že Komisia si nesplnila svoju povinnosť vykonať celkové posúdenie zohľadňujúce všetky relevantné skutočnosti v prejednávanej veci, ktoré jej umožnia určiť, či by Valencia CF nezískal porovnateľné priaznivé podmienky od súkromného subjektu, vychádza z nesprávneho výkladu napadnutého rozsudku. Z bodu 134 napadnutého rozsudku totiž jednoznačne vyplýva, že posúdenie Všeobecného súdu, podľa ktorého si Komisia nesplnila túto povinnosť, vyplýva výlučne z konštatovania Všeobecného súdu uvedeného v tom istom bode napadnutého rozsudku, že „Komisia tým, že predpokladala, že žiadna finančná inštitúcia by nebola ručiteľom podniku v ťažkostiach, a teda že na trhu nebol ponúkaný žiadny zodpovedajúci referenčný poplatok za záruku, porušila oznámenie o zárukách, ktorým je viazaná“. Žiadna skutočnosť v tomto bode však neumožňuje domnievať sa, že Všeobecný súd týmto tvrdením zastával názor, že použitie referenčnej sadzby ako také znamená nesplnenie uvedenej povinnosti. Po piate vzhľadom na to, že Všeobecný súd sa analýzou, ktorú vykonal v bodoch 132 až 134 napadnutého rozsudku obmedzil na overenie, či Komisia vykonala svoje posúdenie v súlade s požiadavkami, ktoré si sama stanovila prijatím oznámenia o zárukách, nemôže uspieť tvrdenie tejto inštitúcie, podľa ktorého Všeobecný súd sám porušil požiadavky týkajúce sa požadovaného celkového posúdenia. Vo štvrtom rade, pokiaľ ide o hranice dôkazného bremena a povinnosti náležitej starostlivosti, ktorá prináleží Komisii, treba pripomenúť, že vzhľadom na cieľ článku 107 ods. 1 ZFEÚ zabezpečiť nenarušenú hospodársku súťaž, a to vrátane medzi štátnymi a súkromnými podnikmi, pojem „pomoc“ v zmysle tohto ustanovenia sa nemôže vzťahovať na opatrenie, ktoré bolo poskytnuté podniku zo štátnych prostriedkov, ak by tento podnik mohol za okolností zodpovedajúcich normálnym trhovým podmienkam dosiahnuť rovnakú výhodu. Podmienky, za ktorých je takáto výhoda poskytnutá, sa teda v podstate posudzujú podľa zásady súkromného investora (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). Preto, ak je zásada súkromného investora uplatniteľná, patrí ku skutočnostiam, ktoré je Komisia povinná vziať do úvahy na účely preukázania existencie pomoci, a nejde teda o výnimku, ktorá by sa uplatňovala len na žiadosť členského štátu, ak sa zistí, že sú splnené prvky tvoriace pojem „štátna pomoc“ uvedený v článku 107 ods. 1 ZFEÚ (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). V tomto prípade teda prislúcha Komisii, aby, zohľadniac najmä informácie poskytnuté členským štátom, uniesla dôkazné bremeno týkajúce sa preukázania skutočnosti, že podmienky uplatnenia zásady súkromného investora nie sú splnené a dotknutý zásah štátu tak poskytuje výhodu v zmysle článku 107 ods. 1 ZFEÚ (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). Komisii v tomto rámci prináleží uskutočniť celkové posúdenie zohľadnením všetkých relevantných okolností, ktoré jej v danom prípade umožnia určiť, či prijímajúci podnik zjavne nezískal úľavy porovnateľné s úľavami od takéhoto súkromného investora (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). V tejto súvislosti sa za relevantnú musí považovať akákoľvek informácia, ktorá môže nezanedbateľným spôsobom ovplyvniť rozhodovací proces primerane opatrného a starostlivého súkromného investora v trhovom hospodárstve nachádzajúceho sa v situácii, ktorá je najbližšia možná situácii verejného investora (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). Komisia je okrem toho povinná v záujme riadneho uplatnenia základných pravidiel Zmluvy o FEÚ týkajúcich sa štátnej pomoci uskutočniť konanie o preskúmaní inkriminovaných opatrení nestranne a s náležitou starostlivosťou, aby pri prijímaní konečného rozhodnutia mala k dispozícii čo najúplnejšie a najspoľahlivejšie dôkazy (rozsudok 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). Komisia nemôže predpokladať, že podniku bola poskytnutá výhoda predstavujúca štátnu pomoc len na základe negatívnej domnienky založenej na neexistencii informácií umožňujúcich dospieť k opačnému záveru, pokiaľ neexistujú iné prvky, ktoré by mohli kladným spôsobom preukázať existenciu takej výhody (rozsudok z 10. decembra 2020, Comune di Milano/Komisia, C‑160/19 P , EU:C:2020:1012 , bod a citovaná judikatúra). Ak sa zdá, že by bolo možné uplatniť kritérium súkromného investora, Komisia musí požiadať dotknutý členský štát, aby jej poskytol všetky relevantné informácie, ktoré jej umožnia overiť, či sú splnené podmienky na uplatnenie tejto zásady (rozsudok z 10. decembra 2020, Comune di Milano/Komisia, C‑160/19 P , EU:C:2020:1012 , bod a citovaná judikatúra). Vzhľadom na to, že Komisia nebýva priamo oboznámená okolnosťami, za ktorých bolo investičné rozhodnutie prijaté, musí sa na účely uplatnenia tejto zásady vo veľkej miere opierať o objektívne a overiteľné skutočnosti, ktoré predložil dotknutý členský štát (rozsudok z 10. decembra 2020, Comune di Milano/Komisia, C‑160/19 P , EU:C:2020:1012 , bod ). Aj keď je táto inštitúcia konfrontovaná s členským štátom, ktorý jej v rozpore so svojou povinnosťou spolupráce neposkytol informácie, ktoré mu nariadila oznámiť, musí založiť svoje rozhodnutia na prvkoch určitej spoľahlivosti a koherencie, ktoré poskytujú dostatočný základ na vyvodenie záveru, že podniku bola poskytnutá výhoda predstavujúca štátnu pomoc, a ktoré sú preto spôsobilé podporiť závery, ku ktorým dospela (rozsudok z 26. marca 2020, Larko/Komisia, C‑244/18 P , EU:C:2020:238 , bod a citovaná judikatúra). Z toho vyplýva, že pri preskúmaní existencie a zákonnosti štátnej pomoci môže byť nevyhnutné, aby Komisia prípadne išla nad rámec samotného preskúmania skutkových a právnych okolností, o ktorých sa dozvedela (rozsudok z 2. septembra 2021, Komisia/Tempus Energy a Tempus Energy Technology, C‑57/19 P , EU:C:2021:663 , bod a citovaná judikatúra). Naopak z tejto judikatúry však nemožno vyvodiť, že Komisia musí z vlastného podnetu a pri neexistencii akéhokoľvek nepriameho dôkazu v tomto zmysle vyhľadať všetky informácie, ktoré by mohli vykazovať spojitosť s vecou, ktorá jej bola predložená, aj keď by také informácie boli verejne dostupné (rozsudok z 2. septembra 2021, Komisia/Tempus Energy a Tempus Energy Technology, C‑57/19 P , EU:C:2021:663 , bod , ako aj citovaná judikatúra). V dôsledku toho zákonnosť rozhodnutia v oblasti štátnej pomoci musí súd Únie posúdiť v závislosti od informácií, ktoré mala Komisia k dispozícii v čase, keď toto rozhodnutie prijala, a ktoré zahŕňajú informácie, ktoré sa javili ako relevantné na posúdenie, ktoré sa má vykonať v súlade s judikatúrou pripomenutou v bodoch 75 a 76 tohto rozsudku a ktorých predloženie mohla na základe svojej žiadosti dosiahnuť počas správneho konania (rozsudok z 11. novembra 2021, Autostrada Wielkopolska/Komisia a Poľsko, C‑933/19 P , EU:C:2021:905 , bod a citovaná judikatúra). V prejednávanej veci z bodov 132 až 135 a 137 napadnutého rozsudku vyplýva, že Všeobecný súd na jednej strane dospel k záveru, že Komisia si prijatím oznámenia o zárukách uložila povinnosť overiť, či existuje „zodpovedajúci referenčný poplatok, ktorý je súčasťou ponuky na finančných trhoch,“ alebo „trhová cena podobného nezaručeného úveru“ pred použitím referenčnej sadzby. Na druhej strane konštatoval, že táto inštitúcia si nesplnila túto povinnosť, keďže konštatovanie neexistencie príslušného referenčného poplatku, ktorý by bol súčasťou ponuky na finančných trhoch vyplýva z porušenia tohto oznámenia a že konštatovanie neexistencie trhovej ceny podobného nezaručeného úveru nie je z právneho hľadiska dostatočne podložené. V tejto súvislosti po prvé z konštatovaní uvedených v bodoch 64 až 68 tohto rozsudku vyplýva, že Všeobecný súd správne rozhodol, že prijatím uvedeného oznámenia si Komisia uložila povinnosť overiť, či „existuje“ zodpovedajúci referenčný poplatok, ktorý je súčasťou ponuky na finančných trhoch, a v opačnom prípade, či „existuje“ trhová cena za podobný nezaručený úver predtým, ako použije referenčnú sadzbu. Po druhé, ako uviedol Všeobecný súd najmä v bodoch 124 až 126 napadnutého rozsudku, zo žiadneho prvku sporného rozhodnutia nevyplýva, že by Komisia overila, či existoval zodpovedajúci referenčný poplatok, ktorý by bol súčasťou ponuky na finančných trhoch. Obmedzila sa totiž na to, že v odôvodnení 86 písm. c) tohto rozhodnutia konštatovala, že „ročné poplatky za záruku vo výške 0,5 – 1 % účtované za predmetné záruky nemožno považovať za poplatky, ktoré zohľadňujú riziko zlyhania pre zaručené úvery, vzhľadom na ťažkosti klub[u] Valencia CF“. Okrem toho v oddiele 7.2 sporného rozhodnutia, ktorý sa týka vyčíslenia pomoci Komisia začala svoje preskúmanie v odôvodnení 93 priamo druhým krokom spočívajúcim v overení, či existuje trhová cena podobného nezaručeného úveru. Jediným vysvetlením, ktoré vyplýva zo sporného rozhodnutia v súvislosti s týmto prístupom, je, že táto inštitúcia sa domnievala, že pre podnik v ťažkostiach neexistuje zodpovedajúci referenčný poplatok, ktorý by bol súčasťou ponuky na finančných trhoch. Ako však uviedol Všeobecný súd v bodoch 127 a 133 napadnutého rozsudku, takáto logika je v rozpore s oznámením o zárukách, ktoré v bode 4.1 písm. a) rozlišuje „pri spoločnostiach, ktoré majú ťažkosti“ prípady, keď „trhový poskytovateľ záruky, pokiaľ existuje… bude účtovať vysoký poplatok podľa miery očakávanej platobnej neschopnosti“ od tých, u ktorých v prípade, že „sa pravdepodobnosť, že dlžník nebude schopný pôžičku splatiť, javí ako mimoriadne vysoká, táto trhová sadzba nemusí existovať“. Z toho vyplýva, že podľa tohto oznámenia posúdenie, podľa ktorého bol Valencia CF v ťažkostiach pri poskytnutí opatrenia 1, samo osebe nepostačuje na konštatovanie, že neexistuje zodpovedajúca referenčná výška poplatku, ktorý je súčasťou ponuky na finančných trhoch, keďže takéto konštatovanie si vyžaduje prinajmenšom doplňujúcu analýzu týkajúcu sa rizika očakávanej platobnej neschopnosti. V tejto súvislosti Všeobecný súd okrem iného v bode 128 napadnutého rozsudku uviedol, že Komisia najmä v odôvodneniach 77 a 80 sporného rozhodnutia rozlišovala medzi rôznymi druhmi ťažkostí a zastávala názor, že hoci sa Valencia CF nachádzal v čase poskytnutia tohto opatrenia v ťažkostiach v zmysle usmernení o záchrane a reštrukturalizácii z roku 2004, nenachádzal sa v „situácii závažnej krízy“ v zmysle bodu 4.1 písm. a) oznámenia o zárukách. Z toho vyplýva, že Všeobecný súd mohol dospieť k záveru, že Komisia v spornom rozhodnutí nepreukázala, že pravdepodobnosť, že Valencia CF nebude schopný pôžičku splatiť, je „mimoriadne vysoká“ v zmysle uvedeného bodu 4.1 písm. a). Všeobecný súd sa teda nedopustil nesprávneho právneho posúdenia, keď rozhodol, že Komisia si nesplnila svoju povinnosť zohľadniť v prejednávanej veci všetky relevantné skutočnosti a že na rozdiel od toho, čo tvrdí táto inštitúcia, Všeobecný súd nerozšíril povinnosť náležitej starostlivosti prislúchajúcu tejto inštitúcii nad rámec povinnosti, ktorú si sama uložila prijatím uvedeného oznámenia. Po tretie, ako konštatoval Všeobecný súd v bodoch 131, 135 a 137 napadnutého rozsudku, žiadna skutočnosť v spornom rozhodnutí, ani žiadna skutočnosť predložená Všeobecnému súdu nepotvrdzuje tvrdenie Komisie uvedené v odôvodnení 93 sporného rozhodnutia, podľa ktorého „z dôvodu obmedzeného počtu pozorovaných podobných transakcií na trhu“ referenčná hodnota trhových cien podobného nezaručeného úveru „neumožňuje zmysluplné porovnanie“. V tejto súvislosti, ako uviedol generálny advokát v bodoch 79 a 80 svojich návrhov, táto inštitúcia vyvodila zo svojho vlastného konštatovania, podľa ktorého bol Valencia CF v ťažkostiach pri poskytnutí opatrenia 1, nielen to, že žiadna finančná inštitúcia by neponúkla záruku v prospech tohto klubu, ale aj to, že bolo vylúčené, že by mohol existovať podobný nezabezpečený úver. Keďže tak existencia zodpovedajúcej referenčnej výšky poplatku, ktorý je súčasťou ponuky na finančných trhoch, ako aj existencia trhovej ceny podobného úveru, ktorý nie je zabezpečený zárukou, môže byť podľa oznámenia o zárukách rozhodujúca na účel konštatovania existencie štátnej pomoci a jej vyčíslenia, ide o výsostne relevantné skutočnosti na účely posúdenia, ktoré má vykonať Komisia v zmysle judikatúry pripomenutej v bodoch 75 a 76 tohto rozsudku. Hoci Komisia si tým, že v bode 28 rozhodnutia o začatí konania vo veci formálneho zisťovania vyjadrila pochybnosti týkajúce sa možnosti finančných inštitúcií poskytnúť bez záruky štátu podobný úver klubu Valencia CF, splnila svoju povinnosť pripomenutú v bode 80 tohto rozsudku požiadať dotknutý členský štát o informácie, ktoré sú v tejto súvislosti relevantné, je nesporné, že zo strany španielskych orgánov nedostala žiadnu odpoveď a ani pred Všeobecným súdom neuviedla žiadny iný dôkaz, ktorý mohla mať k dispozícii v čase prijatia sporného rozhodnutia. Za týchto podmienok sa zdá, že Komisia pred Všeobecným súdom nepreukázala, že mala k dispozícii dôkazy vyznačujúce sa určitou mierou spoľahlivosti a koherentnosti v zmysle judikatúry pripomenutej v bode 82 tohto rozsudku, ktoré by jej umožnili potvrdiť, že existoval len „obmedzený počet transakcií podobnej povahy na trhu“, ktorý „neumožňuje zmysluplné porovnanie“ s referenčnou trhovou cenou podobného úveru nezabezpečeného zárukou. Ako vyplýva z bodu 52 tohto rozsudku, samotná Komisia zastáva názor, že môže byť povinná využiť svoje osobitné vyšetrovacie právomoci najmä vtedy, ak nemá k dispozícii dostatočné dôkazy na preukázanie existencie pomoci, alebo keď je odôvodnené predpokladať, že údaje, ktoré má k dispozícii, sú neúplné. Keďže si totiž Komisia prijatím oznámenia o zárukách uložila povinnosť overiť, či existuje trhová cena podobného úveru nezabezpečeného zárukou, Všeobecný súd mohol bez toho, aby sa dopustil nesprávneho právneho posúdenia, dospieť k záveru, že za podmienok, aké vyplývajú zo zistení uvedených v bodoch 93 až 97 tohto rozsudku, bola táto inštitúcia v reakcii na rozhodnutie o začatí konania vo veci formálneho zisťovania v zmysle judikatúry pripomenutej v bode 82 tohto rozsudku povinná ísť nad rámec samotného preskúmania skutkových a právnych okolností, o ktorých sa dozvedela. Na rozdiel od toho, čo tvrdí Komisia, jej Všeobecný súd týmto spôsobom neuložil neprimeranú povinnosť náležitej starostlivosti a neprimerané dôkazné bremeno, ale obmedzil sa na konštatovanie, že Komisia nesplnila požiadavky, ktoré si uložila prijatím uvedeného oznámenia. Vôbec totiž nevyžadoval, aby táto inštitúcia predložila negatívne dôkazy o neexistencii transakcií podobnej povahy na trhu, ale obmedzil sa na konštatovanie, že Komisia nepodložila svoj záver, ani nevyužila možnosť, ktorú mala k dispozícii v súlade s judikatúrou pripomenutou v bode 84 tohto rozsudku, predložiť v priebehu správneho konania španielskym orgánom alebo dotknutým účastníkom konania osobitnú žiadosť s cieľom dosiahnuť predloženie relevantných dôkazov na účely posúdenia, ktoré sa má vykonať. Všeobecný súd predovšetkým nevylúčil, že Komisii mohlo na to, aby splnila povinnosti náležitej starostlivosti a dôkazného bremena, ktoré jej prislúchajú, postačovať predložiť takúto osobitnú žiadosť v rámci výmeny korešpondencie uvedenej v bode 14 tohto rozsudku. Vzhľadom na všetky predchádzajúce úvahy treba jediný odvolací dôvod uvedený na podporu odvolania, a teda aj samotné odvolanie zamietnuť ako nedôvodné. O trovách Podľa článku 184 ods. 2 rokovacieho poriadku, ak odvolanie nie je dôvodné, Súdny dvor rozhodne o trovách konania. Podľa článku 138 ods. 1 tohto rokovacieho poriadku, ktorý sa na základe jeho článku 184 ods. 1 uplatní na odvolacie konanie, Súdny dvor uloží účastníkovi konania, ktorý vo veci nemal úspech, povinnosť nahradiť trovy konania, ak to bolo v tomto zmysle navrhnuté. Keďže Komisia nemala úspech vo svojom jedinom odvolacom dôvode a Valencia CF navrhol uložiť jej povinnosť nahradiť trovy konania, je namieste rozhodnúť, že Komisia znáša svoje vlastné trovy konania a je povinná nahradiť trovy konania, ktoré vynaložil Valencia CF. Podľa článku 140 ods. 1 rokovacieho poriadku, ktorý je mutatis mutandis uplatniteľný na konanie o odvolaní podľa článku 184 ods. 1 tohto rokovacieho poriadku, členské štáty, ktoré vstúpili do konania ako vedľajší účastníci, znášajú svoje vlastné trovy konania. Španielske kráľovstvo, ktoré sa zúčastnilo konania pred Súdnym dvorom, preto znáša svoje vlastné trovy konania. Z týchto dôvodov Súdny dvor (prvá komora) rozhodol takto: 1. Odvolanie sa zamieta. 2. Európska komisia znáša vlastné trovy konania a je povinná nahradiť trovy konania, ktoré vynaložil Valencia Club de Fútbol SAD. 3. Španielske kráľovstvo znáša svoje vlastné trovy konania. Podpisy ( *1 ) Jazyk konania: španielčina.

62003TJ0169

mt

Il-fatti li wasslu għall-kawża 1       Fl-1 ta' Ġunju 1998, l-intervenjenti ppreżentat applikazzjoni għal trade mark Komunitarja lill-Uffiċċju għall-Armonizzazzjoni fis-Suq Intern ( Trade marks u Disinni) (UASI) skond ir-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 40/94, ta' l-20 ta' Diċembru 1993, dwar it-trade mark Komunitarja (ĠU 1994, L 11, p.1), kif emendat. 2       It- trade mark li għaliha ntalbet ir-reġistrazzjoni tagħha hija s-sinjal verbali SISSI ROSSI. 3       Il-prodotti li għalihom intalbet ir-reġistrazzjoni jaqgħu, b'mod partikolari, fil-klassi 18 skond il-Ftehim ta' Nizza dwar il-Klassifikazzjoni Internazzjonali tal-Prodotti u tas-Servizzi għall-iskopijiet tar-Reġistrazzjoni tat- Trade marks , tal-15 ta' Ġunju 1957, kif rivedut u emendat, u jikkorrispondu għad-deskrizzjoni li ġejja: "ġilda u  imitazzjonijiet tal-ġilda, prodotti magħmula minn dawn il-materjali mhux inklużi fi klassijiet oħrajn; ġlud ta' annimali; bagolli u bagalji; umbrelel, parasoli u bsaten għall-mixi; frosti u oġġetti konnessi mas-sarġ". 4       Fit-22 ta' Frar 1999, l-applikazzjoni għal trade mark ġiet ippubblikata fil- Bulettin tat-Trade marks Komunitarji Nru 12/1999. 5       Fil-21 ta' Mejju 1999, il-kumpannija Calzaturificio Rossi SpA ressqet oppożizzjoni, skond l-Artikolu 42(1) tar-Regolament Nru 40/94, kontra r-reġistrazzjoni tat- trade mark mitluba għall-prodotti "ġilda u  imitazzjonijiet tal-ġilda, prodotti magħmula minn dawn il-materjali mhux inklużi fi klassijiet oħrajn; ġlud ta' l-annimali; bagolli u bagalji". 6       It- trade marks invokati in sostenn tat-talba ta' oppożizzjoni huma t- trade mark verbali MISS ROSSI, irreġistrata fl-Italja fil-11 ta' Novembru 1991 (Nru 553 016), u t- trade mark internazzjonali MISS ROSSI, irreġistrata fl-istess ġurnata b'effett fi Franza (Nru 577 643). Il-prodotti indikati minn dawn it- trade marks preċedenti huma "żraben", li jaqgħu taħt il-klassi 25 tal-Ftehim ta' Nizza. 7       Fuq talba ta' l-intervenjenti, il-kumpannija Calzaturificio Rossi SpA ppreżentat provi dwar l-użu ġenwin tat- trade marks preċedenti matul il-ħames snin li ppreċedew il-pubblikazzjoni ta' l-applikazzjoni għat- trade mark in kwistjoni. 8       Wara għaqda b’akkwist tal-kumpannija Calzaturificio Rossi SpA, irreġistrata b'att notarili tat-22 Novembru 2000, ir-rikorrenti, issa msejħa Sergio Rossi SpA, saret proprjetarja tat- trade marks preċedenti. 9       Permezz ta’ deċiżjoni tat-30 ta' April 2002, id-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni ċaħdet l-applikazzjoni għal reġistrazzjoni għall-prodotti kollha koperti mill-oppożizzjoni. Essenzjalment, hija kkunsidrat li r-rikorrenti tat prova ta’ l-użu ġenwin tat- trade marks preċedenti biss għall-prodotti "żraben tan-nisa" u li dawn il-prodotti, minn naħa, u l-prodotti "ġilda u  imitazzjonijiet tal-ġilda, prodotti magħmula minn dawn il-materjali mhux inklużi fi klassijiet oħrajn; ġlud ta' l-annimali; bagolli u bagalji" inklużi fl-applikazzjoni għat- trade mark , min-naħa l-oħra, kienu simili. Barra minn hekk, id-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni kkonkludiet li kien hemm xebh bejn is-sinjali f'moħħ il-konsumatur Franċiż. 10     Fit-28 ta' Ġunju 2002, l-intervenjenti ressqet appell quddiem l-UASI kontra d-deċiżjoni tad-Diviżjoni ta' Oppożizzjoni. 11     Permezz ta' deċiżjoni tat-28 ta' Frar 2003 (aktar 'il quddiem id-"deċiżjoni kkontestata"), l-Ewwel Bord ta' l-Appell ta' l-UASI annulla d-deċiżjoni tad-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni u ċaħad l-oppożizzjoni. Essenzjalment, il-Bord ta' l-Appell ikkunsidra li x-xebh bejn is-sinjali in kwistjoni kien dgħajjef. Barra minn hekk, wara analiżi komparattiva tal-mezzi ta' distribuzzjoni, tal-funzjonijiet u tan-natura tal-prodotti in kwistjoni, huwa kkonkluda li d-differenzi bejn il-prodotti kienu jipprevalu ampjament fuq il-ftit punti komuni tagħhom. B'mod partikolari, huwa eżamina u ċaħad it-teżi illi l-prodotti "żraben tan-nisa" u "basktijiet tan-nisa" kienu simili minħabba li kienu kumplimentari. Għalhekk, ma kienx hemm, skond hu, probabbiltà ta' konfużjoni fit-tifsira ta' l-Artikolu 8(1)(b) tar-Regolament Nru 40/94. It-talbiet tal-partijiet 12     Ir-rikorrenti talbu li l-Qorti tal-Prim'Istanza jogħġobha: –       tikkonstata l-eżistenza ta' probabbiltà ta' konfużjoni bejn it- trade marks in kwistjoni u tannulla d-deċiżjoni kkontestata; –       b'mod sussidjarju, tikkonstata l-eżistenza ta' "inkompatibbiltà" bejn it- trade marks in kwistjoni għall-"basktijiet tan-nisa" u ż-"żraben tan-nisa" u tikkonstata l-eżistenza ta' xebh bejn dawn il-prodotti; –       tikkundanna lill-UASI jbati l-ispejjeż. 13     Permezz ta' ittra tat-12 ta' Frar 2004, ir-rikorrenti kkjarifikat illi hija talbet, prinċipalment, l-annullament totali tad-deċiżjoni kkontestata u, sussidjarjament, l-annullament parzjali tagħha safejn hija tikkonstata n-nuqqas ta' probabbiltà ta' konfużjoni bejn it- trade marks għall-prodotti "basktijiet tan-nisa" u "żraben tan-nisa". 14     L-UASI u l-intervenjenti talbu li l-Qorti tal-Prim'Istanza jogħġobha: –       tiċħad ir-rikors; –       tikkundanna lir-rikorrenti tbati l-ispejjeż. Id-dritt Fuq il-provi ppreżentati għall-ewwel darba quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza 15     Ir-rikorrenti ppreżentat, in sostenn tat-teżi tagħha li tgħid illi ż-żraben tan-nisa u l-basktijiet tan-nisa huma prodotti simili, ċertu numru ta' dokumenti fosthom artikoli ta' l-istampa, riklami u ritratti meħuda b'mod partikolari minn siti ta' l-Internet, li juru żraben tan-nisa jew basktijiet tan-nisa. L-intervenjenti pproduċiet siltiet minn siti ta' l-Internet sabiex issaħħaħ iċ-ċaħda ta' l-argumenti u l-provi ppreżentati mir-rikorrenti. L-ebda wieħed minn dawn id-dokumenti ma ġie ppreżentat matul il-proċedura amministrattiva quddiem l-UASI. L-argumenti tal-partijiet 16     L-UASI jsostni illi l-provi, li ġew ippreżentati għall-ewwel darba quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza mir-rikorrenti, huma inammissibbli. 17     Ir-rikorrenti rrispondiet, matul is-seduta, illi l-provi għandhom jiġu kkunsidrati bħala ammissibbli peress illi l-Bord ta' l-Appell kien kiser id-dritt tagħha għal smigħ xieraq. Fil-fatt, id-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni kienet ikkunsidrat illi l-prodotti indikati mit- trade marks kienu simili. Għalhekk, peress illi l-Bord ta' l-Appell kellu l-intenzjoni li jannulla d-deċiżjoni tad-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni peress illi l-prodotti kkonċernati ma kinux simili, huwa kellu javża lir-rikorrenti b'din l-intenzjoni u jagħtiha l-opportunità sabiex tadotta pożizzjoni u tevalwa l-utilità ta' preżentata ta' provi addizzjonali. Skond ir-rikorrenti, dan il-ksur, mill-Bord ta' l-Appell, tad-dritt tagħha għal smigħ xieraq jiġġustifika l-annullament tad-deċiżjoni kkontestata. Il-provi ppreżentati fir-rikors huma għalhekk, fi kwalunkwe każ, ammissibbli. 18     La l-UASI u lanqas ir-rikorrenti ma kkummentaw dwar l-ammissibbiltà tad-dokumenti ppreżentati mill-intervenjenti. Il-kunsiderazzjonijiet tal-Qorti tal-Prim'Istanza 19     Preliminarjament, għandu jiġi mfakkar illi, safejn l-osservazzjonijiet tar-rikorrenti matul is-seduta għandhom jinftehmu bħala li jqajmu raġuni ġdida bbażata fuq ksur tad-dritt tagħha għal smigħ xieraq, stabbilit mit-tieni frażi ta' l-Artikolu 73 tar-Regolament Nru 40/94, hemm lok li din ir-raġuni tiġi miċħuda bħala inammissibbli. 20     Fil-fatt, skond l-ewwel subparagrafu ta' l-Artikolu 48(2) tar-Regoli tal-Proċedura tal-Qorti tal-Prim'Istanza, ebda raġuni ġdida ma tista' tiġi ppreżentata matul il-kawża sakemm din ir-raġuni ma tkunx ibbażata fuq elementi ta' fatt u ta' dritt li joħorġu matul il-proċedura. 21     Il-Qorti tal-Prim'Istanza tikkonstata, l-ewwel nett, illi, fir-rikors tagħha, ir-rikorrenti ma lmentatx li l-Bord ta' l-Appell kiser it-tieni sentenza ta' l-Artikolu 73 tar-Regolament Nru 40/94. 22     Sussegwentement, għandu jiġi osservat illi l-fatt li r-rikorrenti ma ġietx avżata mill-Bord ta' l-Appell li hija kellha l-intenzjoni tannulla d-deċiżjoni tad-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni, peress illi l-prodotti indikati mit- trade marks ma kinux simili, kien jeżisti diġà u kien magħruf fil-mument tal-preżentata tar-rikors tagħha fir-Reġistru tal-Qorti tal-Prim'Istanza u ma jistax, għaldaqstant, jikkostitwixxi element ta' fatt jew ta' dritt ġdid fis-sens ta' l-ewwel subparagrafu ta' l-Artikolu 48(2) tar-Regoli ta' Proċedura. 23     Safejn l-argument ibbażat fuq ksur, mill-Bord ta' l-Appell, tad-dritt tar-rikorrenti għal smigħ xieraq huwa intiż sabiex isostni t-teżi illi l-provi ppreżentati mir-rikorrenti huma ammissibbli, dan l-argument ma japplikax. 24     F'dan ir-rigward, għandu jiġi mfakkar illi, skond ġurisprudenza stabbilita, ir-rikors ippreżentat quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza skond l-Artikolu 63 tar-Regolament Nru 40/94 huwa intiż sabiex jikkontrolla l-legalità tad-deċiżjonijiet tal-Bordijiet ta' l-Appell ta' l-UASI [sentenzi tal-Qorti tal-Prim'Istanza tat-12 ta' Diċembru 2002, eCopy vs L-UASI (ECOPY), T-247/01, Ġabra p. II‑5301, punt 49; tas-6 ta' Marzu 2003, DaimlerChrysler vs L-UASI (Calandre), T-128/01, Ġabra p. II‑701, punt 18, u tat-13 ta' Lulju 2004, Samar vs UASI – Grotto (GAS STATION), T-115/03, li għadha ma ġietx ippubblikata fil-Ġabra, punt 13]. 25     Fatti li huma invokati quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza mingħajr ma jkunu ġew ippreżentati qabel quddiem l-istanzi ta' l-UASI jistgħu jaffettwaw il-legalità ta' din id-deċiżjoni biss jekk l-UASI kellu joħodhom in kunsiderazzjoni fuq inizjattiva tiegħu (sentenza ECOPY, iċċitata aktar 'il fuq, punt 46, u s-sentenza GAS STATION, iċċitata aktar 'il fuq, punt 13). Kif jirriżulta mill-aħħar parti ta' l-Artikolu 74(1) tar-Regolament Nru 40/94, li tgħid illi, fi proċedimenti li jirrigwardaw ir-raġunijiet relattivi għal rifjut ta' reġistrazzjoni, l-eżami ta' l-UASI huwa limitat għar-raġunijiet invokati u għat-talbiet ippreżentati mill-partijiet, huwa mhuwiex obbligat jieħu in kunsiderazzjoni, fuq inizjattiva tiegħu, fatti li ma kinux ippreżentati mill-partijiet. Għaldaqstant, tali fatti ma jistgħux jikkontestaw il-legalità ta' deċiżjoni tal-Bord ta' l-Appell (sentenza GAS STATION, iċċitata aktar 'il fuq, punt 13). 26     Jekk ir-rikorrenti tqis illi l-Bord ta' l-Appell, bi ksur tat-tieni sentenza ta' l-Artikolu 73 tar-Regolament Nru 40/94, neħħielha l-possibbiltà li tippreżenta l-provi in kwistjoni fi żmien utli fil-kuntest tal-proċedura ammministrattiva, hija kellha tinvoka din ir-raġuni in sostenn tat-talba tagħha ta' annullament tad-deċiżjoni kkontestata. Il-ksur, mill-Bord ta' l-Appell, tad-dritt tar-rikorrenti għal smigħ xieraq ma jistax, min-naħa l-oħra, iwassal sabiex il-Qorti tal-Prim'Istanza twettaq evalwazzjoni ta' fatti u ta' provi li ma kinux ippreżentati qabel quddiem l-istanzi ta' l-UASI, għall-inqas safejn dan ta' l-aħħar ma kellux l-obbligu li jikkunsidrhom fuq inizjattiva tiegħu. 27     Għal dak li jikkonċerna d-dokumenti ppreżentati mill-intervenjenti, kunsiderazzjonijiet simili għal dawk spjegati fil-punti 24 u 25 aktar 'il fuq, japplikaw. Peress illi ma ġewx ippreżentati quddiem l-istanzi ta' l-UASI, ma jistgħux jikkontestaw il-legalità tad-deċiżjoni kkontestata u lanqas jiġġustifikawha a posteriori . 28     Minn dan jirriżulta illi l-provi ppreżentati mir-rikorrenti u mill-intervenjenti f'Anness għan-noti tagħhom mhumiex ser jittieħdu in kunsiderazzjoni. Fuq ir-referenza għall-inkartament kollu ta' l-UASI 29     Kemm ir-rikorrenti kif ukoll l-intervenjenti jirreferu, fin-noti rispettivi tagħhom, għar-raġunijiet u l-argumenti kollha ppreżentati matul il-proċedura amminsitrattiva. 30     Skond l-Artikolu 21 ta' l-Istatut tal-Qorti tal-Ġustizzja u ta' l-Artikolu 44(1)(c) tar-Regoli tal-Proċedura, fir-rikors għandu jkun hemm dikjarazzjoni fil-qosor tar-raġunijiet invokati. Skond il-ġurisprudenza, din l-indikazzjoni għandha tkun suffiċjentement ċara u preċiża sabiex tippermetti lill-konvenut jipprepara d-difiża tiegħu u lill-Qorti tal-Prim'Istanza tiddeċiedi fuq ir-rikors, jekk ikun il-każ, mingħajr informazzjoni oħra ta' sostenn. Il-Qorti tal-Prim'Istanza ddeċidiet, barra minn hekk, li, jekk it-test tar-rikors jista' jiġi sostnut minn referenzi għal siltiet speċifiċi ta' dokumenti annessi miegħu, referenza ġenerali għal sottomissjonijiet bil-miktub oħrajn, anki jekk annessi mar-rikors, ma jistgħux jikkumpensaw għan-nuqqas ta' elementi essenzjali fir-rikors u li mhuwiex l-obbligu tal-Qorti tal-Prim'Istanza li tissostitwixxi ruħha għall-partijiet billi tipprova l-elementi rilevanti fl-annessi [ara s-sentenza tal-Qorti tal-Prim'Istanza tal-21 ta' Marzu 2002, Joynson vs Il-Kummissjoni, T-231/99, Ġabra p. II‑2085 (ikkonfermata bid-digriet tal-Qorti tal-Ġustizzja ta' l-10 ta' Diċembru 2003, Joynson vs Il-Kummissjoni, C-204/02 P, li għadha ma ġietx ippubblikata), punt 154, u d-digriet tal-Qorti tal-Prim'Istanza tad-29 ta' Novembru 1993, Koelman vs Il-Kummissjoni, T-56/92, Ġabra II‑1267, punti 21 u 23, kif ukoll il-ġurisprudenza ċċitata]. Din il-ġurisprudenza tista' tiġi applikata wkoll fir-rigward tar-risposta tal-parti l-oħra fi proċedimenti ta' oppożizzjoni quddiem il-Bord ta' l-Appell, intervenjenti quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza, skond l-Artikolu 46 tar-Regoli tal-Proċedura, applikabbli fis-suġġett ta' proprjetà intellettwali skond it-tieni subparagrafu l-Artikolu 135(1) ta' dan ir-regolament [sentenza tal-Qorti tal-Prim'Istanza tat-13 ta' Lulju 2004, AVEX vs L-UASI – Ahlers (a), T-115/02, li għandha ma ġietx ippubblikata fil-Ġabra, punt 11]. 31     Minn dan jirriżulta illi r-rikors u risposta, safejn jirreferu għas-sottomissjonijiet bil-miktub ippreżentati rispettivament mir-rikorrenti u mill-intervenjenti quddiem l-UASI, huma inammissibbli safejn ir-referenza globali li għandhom mhijiex marbuta ma' raġunijiet u argumenti żviluppati rispettivament fir-rikors u fir-risposta. Fuq it-talba intiża, prinċipalment, għall-annullament tad-deċiżjoni kkontestata kollha kemm hi u, sussidjarjament, għall-annullament parzjali tad-deċiżjoni kkontestata L-argumenti tal-partijiet 32     In sostenn tar-rikors tagħha, ir-rikorrenti tinvoka raġuni waħda, ibbażata fuq ksur ta' l-Artikolu 8(1)(b) tar-Regolament Nru 40/94. –       Fuq il-pubbliku rilevanti 33     Ir-rikorrenti u l-UASI jikkunsidraw illi l-konsumatur medju tal-prodotti in kwistjoni huwa l-konsumatur ta' sess femminili Franċiż u Taljan. L-intervenjenti ssostni, min-naħa tagħha, li t-territorju rilevanti għall-paragun tat- trade marks huwa Franza. –       Fuq ix-xebh bejn il-prodotti 34     Għal dak li jikkonċerna x-xebh bejn il-prodotti, ir-rikorrenti tikkunsidra li l-prodotti bħal "żraben tan-nisa", protetti mit- trade marks preċedenti, u l-prodotti koperti mill-applikazzjoni għal trade mark bħal "ġilda u  imitazzjonijiet tal-ġilda, prodotti magħmula minn dawn il-materjali mhux inklużi fi klassijiet oħrajn; ġlud ta' l-annimali; bagolli u bagalji" u, speċjalment, "basktijiet tan-nisa" huma simili. 35     Ir-rikorrenti tenfasizza illi kemm iż-żraben kif ukoll il-basktijiet ta' l-idejn jaqdu funzjoni estetika u dekorattiva fl-ilbies tan-nisa. Il-prodotti "żraben tan-nisa" u "basktijiet tan-nisa" huma ta' l-istess natura peress li huma spiss magħmula mill-istess materjal. Barra minn hekk, il-konsumaturi finali u l-mezzi ta' distribuzzjoni ta' dawn il-prodotti huma identiċi. F'moħħ il-konsumaturi nisa Taljani u Franċiżi, il-basket u ż-żraben jikkostitwixxu sett. Ir-rikorrenti tikkonkludi minn dan dawn il-prodotti huma kumplimentari b'tali mod li għandhom jiġu kkunsidrati simili. Hija kkjarifikat, waqt is-seduta, illi l-UASI kien, hu wkoll, adotta din l-opinjoni fid-Direttivi tiegħu dwar il-Proċedimenti ta' Oppożizzjoni ta' l-10 ta' Mejju 2004. 36     Għal dak li jikkonċerna x-xebh bejn il-prodotti, l-UASI jaqbel ma' l-analiżi tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi ż-"żraben tan-nisa" u l-prodotti "ġilda u imitazzjoni tal-ġilda; ġlud ta' l-annimali; bagolli u bagalji" mhumiex simili. 37     Madankollu, l-UASI josserva illi, skond prattika adottata mid-Diviżjonijiet ta' l-Oppożizzjoni, l-"ilbies" u ż-"żraben", minn naħa, u l-"artikli tal-ġilda u imitazzjonijiet ta' ġilda u basktijiet" u, b'mod partikolari, il-"basktijiet ta' l-idejn", min-naħa l-oħra, huma kkunsidrati bħala kumplimentari. Per eżempju, l-UASI jirreferi għad-deċiżjonijiet tad-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni Nru 1440/2000, tat-30 ta' Ġunju 2000 (Local Boy’z vs WHG Westdeutsche Handelsgesellschaft), u Nru 2008/2000, tad-9 ta' Awwissu 2000 (T. J. Hughes vs TJ Investments). L-UASI josserva illi d-Direttivi dwar il-Proċedimenti ta' Oppożizzjoni, iċċitati fil-punt 35 aktar 'il fuq, jikkjarifikaw b'mod partikolari, fil-parti 2, kapitlu 2, punt 2.6.2, illi l- "basktijiet ta' l-idejn" u l-"ilbies" huma prodotti kumplimentari f'moħħ il-konsumaturi. Hija żżid, b'risposta għal domanda magħmula mill-Qorti tal-Prim'Istanza waqt is-seduta, illi dan il-punt ma kienx is-suġġett ta' kritika unanima min-naħa ta' l-awtoritajiet nazzjonali kompetenti fis-suġġett ta' trade marks waqt il-konsultazzjonijiet li ppreċedew l-adozzjoni, mill-UASI, ta' l-imsemmija direttivi, peress illi, jekk dan kien il-każ, l-UASI normalment ma kienx jadotta l-punt ikkritikat. 38     L-intervenjenti ssostni illi l-prodotti koperti mit- trade marks in kwistjoni mhumiex simili. F'dan ir-rigward, hija tosserva, l-ewwel nett, illi r-rikorrenti ma qajmet ebda argument kontra l-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi ż-"żraben tan-nisa" u l-prodotti koperti mill-applikazzjoni għal trade marks oħrajn li mhumiex "baskijiet tan-nisa" mhumiex simili. Sussegwentement, l-intervenjenti tispjega illi l-fatt biss li l-konsumatur ifittex żraben li jmorru mal-basket mhuwiex biżżejjed sabiex dawn il-prodotti jiġu kkunsidrati simili. –       Fuq ix-xebh bejn is-sinjali 39     Ir-rikorrenti tissottometti illi l-livell ta' xebh bejn is-sinjali għandu jiġi deskritt bħala "kunsiderevoli u mhux baxx". Hija enfasizzat, waqt is-seduta, illi l-fatt li l-isem "Rossi" jintuża komunement ma jeskludix illi dan igawdi minn karattru distintiv b'relazzjoni mal-prodotti indikati mit -trade mark MISS ROSSI. 40     L-UASI jadotta l-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi l-livell ta' xebh bejn is-sinjali huwa baxx. 41     L-intervenjenti tiċħad il-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi s-sinjali MISS ROSSI u SISSI ROSSI huma simili. Hija tispjega, f'dan ir-rigward, illi t- trade marks preċedenti ma jgawdux minn karattru distintiv għoli. Peress illi r-rikorrenti ma kkontestatx il-fatt li l-kunjom "Rossi" huwa kunjom komuni ħafna, l-analiżi tas-sinjali għandha tikkonċentra fuq l-ewwel kelma tas-sinjali rispettivi ("miss" u "Sissi"). L-ewwel kliem huma, skond l-intervenjenti, differenti biżżejjed sabiex jeskludu xebh bejn is-sinjali in kwistjoni. Hija żżid illi huma għandhom kontenut kunċettwali differenti, liema kontenut huwa biżżejjed sabiex jiddistingwihom [sentenzi tal-Qorti tal-Prim'Istanza ta' l-14 ta' Ottubru 2003, Phillips-Van Heusen vs L-UASI – Pash Textilvertrieb und Einzelhandel (BASS), T-292/01, Ġabra 2003 p. II-4335, punt 54, u tat-22 ta' Ġunju 2004, Ruiz-Picasso et vs L-UASI – DaimlerChrysler (PICARO), T-185/02, li għandha ma ġietx ippubblikata fil-Ġabra, punt 56]. –       Fuq il-probabbiltà ta' konfużjoni 42     Ir-rikorrenti ssosnti li teżisti probabbiltà ta' assoċjazzjoni bejn it- trade marks in kwistjoni, marbuta mal-fatti li t- trade mark SISSI ROSSI hija użata speċifikatament għal basktijiet tan-nisa u li r-rikorrenti topera diġà f'dan il-qasam. 43     L-UASI jikkunsidra li dan l-argument huwa irrilevanti. Il-kunsiderazzjonijiet tal-Qorti tal-Prim'Istanza 44     Skond l-Artikolu 8(1)(b) tar-Regolament Nru 40/94, fuq oppożizzjoni ta' proprjetarju ta' trade mark preċedenti, ir-reġistrazzjoni ta’ trade mark m’għandhiex tiġi milqugħa jekk minħabba identiċità jew xebh bejn iż-żewġ trade marks u l-identiċità jew xebh tal-prodotti jew servizzi koperti mit- trade marks teżisti probabbiltà ta’ konfużjoni min-naħa tal-pubbliku fit-territorju fejn it- trade mark preċedenti hija protetta. –       Fuq il-portata tal-kawża 45     Qabel kollox, għandu jiġi osservat illi jirriżulta mir-rikors, u b'mod partikolari mill-ewwel kap tat-talba kif ukoll mit-trattazzjoni orali tar-rikorrenti, illi din ta' l-aħħar tikkunsidra illi l-prodotti kollha msemmija fl-oppożizzjoni u ż-"żraben tan-nisa" indikati mit -trade marks preċedenti huma simili. 46     Madankollu, għandu jiġi kkonstatat, kif osservat ġustament l-intervenjenti, li l-argumentazzjoni mqajma fir-rikors tirreferi esklużivament għal "basktijiet tan-nisa" u għal "żraben tan-nisa". Fin-nuqqas ta' kull argument li jikkontesta l-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi l-prodotti "ġilda u imitazzjonijiet tal-ġilda; ġlud ta' l-annimali; bagolli u bagalji" u "żraben tan-nisa" mhumiex simili, ma hemmx lok illi l-Qorti tal-Prim'Istanza twettaq eżami tax-xebh allegat bejn l-imsemmija prodotti. Barra minn hekk, ir-referenza ġenerali għall-osservazzjonijiet kollha magħmula mir-rikorrenti fil-kuntest tal-proċedimenti quddiem l-UASI ma tistax tikkumpensa għan-nuqqas ta' argumentazzjoni fir-rikors (ara punt 31 aktar 'il fuq). Fl-aħħar nett, kien biss matul is-seduta u għalhekk b'mod tardiv li r-rikorrenti sostniet li dawn il-prodotti kollha jużaw l-istess mezzi ta' distribuzzjoni u kienu magħmula mill-istess materja prima. 47     Għal dak li jikkonċerna t- trade marks preċedenti, il-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell, li tgħid illi, skond it-tieni sentenza ta' l-Artikolu 43(2) u l-Artikolu 43(3) tar-Regolament Nru 40/94, t- trade marks preċedenti għandhom jiġu kkunsidrati bħala rreġistrati biss għal-"żraben tan-nisa", ma ġietx ikkontestata. 48     Jirriżulta mill-punti preċedenti li t-talba prinċipali, intiża għall-annullament tad-deċiżjoni kkontestata fit-totalità tagħha għandha tiġi miċħuda u li għandha tiġi eżaminata biss it-talba sussidjarja, intiża għall-annullament parzjalment id-deċiżjoni kkontestata. Għaldaqstant, għandha tiġi evalwata biss l-eżistenza ta' xebh bejn, minn naħa, il-prodotti "basktijiet tan-nisa", li jagħmlu parti mill-"prodotti tal-ġilda u ta' imitazzjoni tal-ġilda mhux inklużi fi klassijiet oħrajn", li jaqgħu taħt il-klassi 18 u koperti mill-applikazzjoni għal trade mark Komunitarja, u, min-naħa l-oħra, iż-"żraben tan-nisa", li jaqgħu taħt il-klassi 25 u koperti mit- trade marks preċedenti. –       Fuq il-pubbliku rilevanti 49     Peress illi ż-"żraben tan-nisa" u l-"basktijiet tan-nisa" huma prodotti ta' konsum ta' kuljum u intiżi għal pubbliku femminili, il-pubbliku rilevanti huwa, essenzjalment, magħmul minn konsumaturi medji tas-sess femminili. 50     Peress illi t- trade marks preċedenti kienu protetti fi Franza u fl-Italja, il-pubbliku rilevanti huwa, bħala prinċipju, magħmul minn konsumaturi Franċiżi u Taljani. 51     Madankollu, l-intervenjenti ssostni illi t-territorju rilevanti fil-kuntest ta' din il-kawża huwa limitat għal Franza. 52     F'dan ir-rigward, għandu jiġi osservat li huwa biss fil-każ li l-konsumatur Franċiż kellu perċezzjoni differenti minn dik tal-konsumatur Taljan li jkun neċessarju li l-Qorti tal-Prim'Istanza tiddeċiedi fuq il-kwistjoni jekk it-territorju kkonċernat mill-kawża jinkludix l-Italja jew le. Il-Qorti tal-Prim'Istanza tinnota li l-ebda waħda mill-partijiet ma ħolqot distinzjoni bejn il-perċezzjoni tal-prodotti mill-pubbliku Franċiż u l-perċezzjoni ta' l-istess prodotti mill-pubbliku Taljan. Għalhekk, għandu jiġi evalwat ix-xebh bejn il-prodotti fil-perċezzjoni ta' l-imsemmija konsumaturi mingħajr ma jkun hemm bżonn li ssir distinzjoni. Għal dak li jirrigwarda x-xebh bejn is-sinjali, din ser tiġi eżaminata, jekk ikun hemm bżonn, b'referenza għall-perċezzjoni tal-konsumaturi Franċiżi u Taljani. –       Fuq ix-xebh bejn il-prodotti 53     Jirriżulta mill-kliem ta' l-Artikolu 8(1)(b) tar-Regolament Nru 40/94 li probabbiltà ta' konfużjoni fis-sens ta' din id-dipożizzjoni timplika identiċità jew xebh bejn il-prodotti jew servizzi indikati. Għalhekk, anki jekk is-sinjal li għalih saret l-applikazzjoni huwa identiku għal trade mark li l-karattru distintiv tagħha huwa partikolarment qawwi, jibqa' neċessarju illi jiġi stabbilit il-preżenza ta' xebh bejn il-prodotti jew is-servizzi indikati mit- trade marks konfliġġenti (ara, b'analoġija, is-sentenza tal-Qorti tal-Ġustizzja tad-29 ta' Settembru 1998, Canon, C-39/97, Ġabra p. I‑5507, punt 22). 54     Sabiex tevalwa x-xebh bejn il-prodotti in kwistjoni, hemm lok illi jiġu kkunsidrati l-fatturi rilevanti kollha li jikkaratterizzaw ir-relazzjoni bejn il-prodotti kkonċernati, fejn dawn il-fatturi jinkludu, b'mod partikolari, in-natura tagħhom, l-iskop tagħhom, l-użu tagħhom kif ukoll il-karattru kompetittiv jew kumplimentari tagħhom [ara, fir-rigward ta' l-applikazzjoni ta' l-Ewwel Direttiva tal-Kunsill Nru 89/104/KEE, tal-21 ta' Diċembru 1988, biex jiġu approssimati l-liġijiet ta’ l-Istati Membri dwar it-trade marks (ĠU 1989 L 40, p.1), is-sentenza Canon, iċċitata aktar 'il fuq, punt 23, u, għal dak li jirrigwarda l-applikazzjoni tar-Regolament Nru 40/94, is-sentenza tal-Qorti tal-Prim'Istanza ta' l-4 ta' Novembru 2003, Díaz vs UASI – Granjas Castelló (CASTILLO), li għadha ma ġietx ippubblikata fil-Ġabra, punt 32]. 55     F'din il-kawża, għandu jiġi osservat, l-ewwel nett, illi ċ-ċirkustanza li l-prodotti in kwistjoni huma spiss magħmula mill-istess materja prima, jiġifieri mill-ġilda u imitazzjoni tal-ġilda, tista' tittieħed in kunsiderazzzjoni fl-evalwazzjoni tax-xebh bejn il-prodotti. Madankollu, minħabba l-varjetà kbira ta' prodotti li jistgħu jiġu magħmula mill-ġilda u jew imitazzjoni tal-ġilda, dan il-fattur mhuwiex biżżejjed, fih innifsu, sabiex jiġi stabbilit xebh bejn il-prodotti. 56     Għal dak li jikkonċerna l-konsumaturi finali li għalihom il-prodotti in kwistjoni huma intiżi, hemm lok li jiġi kkjarifikat illi dan l-element ma jidhirx fost il-fatturi rilevanti msemmija espressament fil-punt 23 tas-sentenza Canon, iċċitata aktar 'il fuq, peress illi l-Qorti tal-Ġustizzja semmiet mhux il-"konsumaturi finali" iżda l-iskop ("Verwendungszweck") tal-prodotti. Fi kwalunkwe każ, il-Bord ta' l-Appell ikkonstata b'mod rilevanti, fil-punt 36 tad-deċiżjoni kkontestata, li l-pubbliku ta' referenza mhuwiex speċjalizzat iżda jinkludi potenzjalment il-konsumaturi kollha nisa Franċiżi u Taljani. F'dawn iċ-ċirkustanzi, l-identiċità tal-konsumaturi finali tal-prodotti ma tistax tikkostitwixxi element sinjifikattiv fl-evalwazzjoni tax-xebh bejn il-prodotti. 57     Għal dak li jirrigwarda x-xebh bejn il-prodotti, il-Bord ta' l-Appell osserva ġustament illi dan huwa differenti, peress illi ż-żraben iservu sabiex ilibbsu s-saqajn u l-basktijiet tan-nisa sabiex iġorru oġġetti. Minn dan jirriżulta li l-prodotti mhumiex sostitwibbli u m'għandhomx, għalhekk, karattru kompetittiv. 58     L-argument tar-rikorrenti li jgħid illi l-funzjonijiet ewlenin tal-prodotti, deskritti fil-punt preċedenti, għandhom post sekondarju b'relazzjoni mal-funzjoni tagħhom estetika fl-ilbies tan-nisa u li jgħid illi l-basktijiet u ż-żraben tan-nisa huma prodotti ta' lussu ma jwassalx sabiex jikkonvinċu l-Qorti tal-Prim'Istanza. L-ewwel nett, għalkemm huwa veru illi numru ta' prodotti, b'mod partikolari fil-qasam ta' l-ilbies u tal-moda, jistgħu jaqdu fl-istess ħin kemm il-funzjoni tagħhom ewlenija kif ukoll dik estetika, din iċ-ċirkustanza ma tistax, fiha nnifisha, twassal lill-konsumatur jaħseb li dawn il-prodotti joriġinaw mill-istess impriża jew minn impriżi marbuta ekonomikament. Huwa kriterju ġenerali wisq sabiex ikun jista' jikkonstata l-eżistenza ta' xebh bejn il-prodotti. It-tieni nett, iż-żraben tan-nisa u l-basktijiet tan-nisa mhumiex biss oġġetti ta' lussu fejn il-funzjoni dekorattiva tagħhom hija iktar importanti mill-funzjoni ewlenija, li, għaż-żraben, tibqa' dik li tlibbes is-saqajn u, għall-basktijiet, dik li ġġorr oġġetti. 59     Ir-rikorrenti ssostni, barra minn hekk, illi ż-"żraben tan-nisa" u l-"basktijiet tan-nisa" huma prodotti kumplimentari u, għalhekk, simili. 60     Skond id-definizzjoni li jagħti l-UASI fil-punt 2.6.1 fil-Kapitlu 2 tal-Parti 2 tad-Direttivi dwar il-Proċedimenti ta' Oppożizzjoni, iċċitati fil-punt 35 aktar 'il fuq, il-prodotti kumplimentari huma dawk li bejniethom teżisti rabta stretta, fis-sens li wieħed huwa importanti għall-użu ta' l-ieħor, b'tali mod li l-konsumaturi jistgħu jaħsbu li r-responsabbiltà tal-produzzjoni taż-żewġ prodotti taqa' fuq l-istess impriża. 61     Fil-kawża preżenti, ir-rikorrenti ma stabbilietx illi, fid-dawl tal-funzjoni tagħhom, il-prodotti in kwistjoni huma kumplimentari b'dan il-mod. Kif jirriżulta mill-punt 2.6.2 fil-Kapitlu 2 tal-Parti 2 tad-direttivi, iċċitati fil-punt 35 aktar 'il fuq, l-UASI, dwar dan, jidher li jaċċetta l-fatt illi l-prodotti huma estetikament, u għalhekk suġġettivament, kumplimentari b'mod li huwa stabbilit mid-drawwiet u l-preferenzi tal-konsumaturi li jistgħu jirriżultaw mill-isforzi ta' marketing tal-produtturi, jew sempliċiment mill-fenomeni ta' moda. 62     Madankollu, għandu jiġi mfakkar illi r-rikorrenti ma wrietx, matul il-proċedimenti quddiem l-istanzi ta' l-UASI jew ukoll quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza, illi din in-natura estetikament jew suġġettivament kumplimentari wasslet fl-istadju ta' "neċessità" estetika vera, fis-sens li l-konsumaturi jaħsbu li mhuwiex normali jew oġġezzjonabbli li jkollhom basket li ma jkunx jaqbel perfettament maż-żraben tagħhom. Il-Qorti tal-Prim'Istanza tikkunsidra, l-ewwel nett, illi t-tfittxija ta' ċerta armonija estetika fl-ilbies tikkostitwixxi karatteristika komuni fil-qasam kollu tal-moda u ta' l-ilbies u tikkostitiwixxi fattur ġenerali wisq sabiex tista' tiġġustifika, fiha nnifisha, il-konklużjoni li l-prodotti kollha kkonċernati huma kumplimentari u, għaldaqstant, simili. Il-Qorti tal-Prim'Istanza tfakkar, barra minn hekk, li l-fatti u l-provi li r-rikorrenti ppreżentat għall-ewwel darba quddiem il-Qorti tal-Prim'Istanza ma jistgħux, f'din il-kawża, jikkontestaw il-legalità tad-deċiżjoni kkontestata, kif jirriżulta mill-punti 19 et seq. aktar 'il fuq. 63     Barra minn hekk, mhuwiex biżżejjed illi l-konsumaturi jikkunsidraw prodott bħala li huwa kumplimetari jew aċċċessorju ta' ieħor sabiex jistgħu jaħsbu illi dawn il-prodotti għandhom l-istess oriġini kummerċjali. Hemm bżonn illi, għal dan, il-konsumaturi jikkunsidraw bħala abitwali li dawn il-prodotti jkunu kkummerċjalizzati bl-istess trade mark , li jimplika, normalment, li l-biċċa l-kbira tal-produtturi jew tad-distributuri rispettivi ta' dawn il-prodotti jkunu l-istess. 64     Il-Bord ta' l-Appell ma eżaminax il-kwistjoni jekk, bħala regola ġenerali, il-produtturi taż-żraben tan-nisa jipproduċu wkoll basktijiet tan-nisa. Madankollu, ir-rikorrenti ma ppreżentatx, matul il-proċedimenti quddiem l-istanzi ta' l-UASI, fatti dettaljati jew provi fuq dan, li jippermettu li jiġi konkluż illi, fil-perċezzjoni tal-pubbliki kkonċernat, il-produtturi taż-żraben u tal-basktijiet huma normalment l-istess. Hija stqarret biss, b'mod ġenerali, li l-produtturi li jikkummerċjalizzaw dawn il-prodotti jistgħu jkunu l-istess. Barra minn hekk, kemm id-Direttivi dwar il-Proċedimenti ta' Oppożizzjoni kif ukoll iż-żewġ deċiżjonijiet tad-Diviżjoni ta' l-Oppożizzjoni, iċċitati fil-punt 37 aktar 'il fuq, jirrikonoxxu illi mhuwiex, tradizzjonalment, normali illi basktijiet ta' l-idejn u żraben ikunu mqassma mill-istess produtturi jew minn produtturi konnessi. F'dawn iċ-ċirkustanzi, dan l-aspett bl-ebda mod ma jista' jikkontesta r-riżultat ta' l-evalwazzjoni globali tal-probabbiltà ta' konfużjoni mwettqa mill-Bord ta' l-Appell. 65     Għal dak li jikkonċerna, sussegwentement, il-mezzi ta' distribuzzjoni, il-Bord ta' l-Appell osserva, b'mod rilevanti, li l-prodotti in kwistjoni kienu xi drabi, iżda mhux dejjem u mhux neċessarjament, mibjugħa fl-istess ħwienet. Huwa wkoll irrikonoxxa illi, għalkemm din iċ-ċirkustanza tikkostitwixxi effettivament element ta' xebh bejn il-prodotti in kwistjoni, din mhijiex biżżejjed sabiex tneħħi l-elementi ta' differenza li jeżistu bejn il-prodotti. 66     Ir-rikorrenti ma stabbilietx li l-prodotti in kwistjoni huma normalment mibjugħa fl-istess postijiet jew ukoll li l-konsumaturi jistennew neċessarjament li jsibu, fil-ħwienet taż-żraben, mhux biss żraben iżda wkoll għażla kunsiderevoli ta' basktijiet tan-nisa, u viċi versa. Hija lanqas ma wriet illi l-konsumaturi jistennew ġeneralment illi l-produtturi taż-żraben jikkummerċjalizzaw ukoll basktijiet bl-istess trade mark u, viċi versa. 67     F'dawn iċ-ċirkustanzi, il-konklużjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi l-elementi ta' differenza bejn il-prodotti jipprevalu fuq l-elementi ta' xebh għandha tiġi milqugħa. 68     Madankollu, kif jirriżulta mill-punti 55 u 65 aktar 'il fuq, il-prodotti għandhom ukoll xi punti komuni, b'mod partikolari illi xi drabi huma mibjugħa fl-istess stabbilimenti. Għaldaqstant, id-differenzi identifikati bejn il-prodotti in kwistjoni mhumiex tali li jeskludu, fihom infushom, il-possibbiltà ta' probabbiltà ta' konfużjoni, b'mod partikolari fl-ipoteżi ta' l-eżistenza ta' identiċità tas-sinjal li għalih saret l-applikazzjoni ma' trade mark preċedenti li l-karattru distintiv tagħha huwa partikolarment qawwi (ara punt 53 aktar 'il fuq). –       Fuq ix-xebh bejn is-sinjali 69     Jirriżulta minn ġurisprudenza stabbilita illi l-evalwazzjoni globali tal-probabbiltà ta' konfużjoni għandha, għal dak li jikkonċerna x-xebh viżiv, fonetiku jew kunċettwali tas-sinjali kkonċernati, tkun ibbażata fuq l-impressjoni totali mogħtija minn dawn, billi jittieħdu in kunsiderazzjoni, b'mod partikolari, l-elementi tagħhom distintivi u dominanti (ara s-sentenza BASS, iċċitata aktar 'il fuq, punt 47, u l-ġurisprudenza ċċitata). F'din il-kawża, l-evalwazzjoni ssir b'relazzjoni mal-perċezzjoni tal-konsumaturi Taljani u Franċiżi (ara punti 49 sa 52 aktar 'il fuq). 70     Fuq il-livell viżiv, it-tieni kelma tas-sinjali in kwistjoni, jiġifieri l-kelma "Rossi", hija identika. L-ewwel kliem ("Sissi" u "miss") għandhom elementi komuni, jiġifieri t-tliet ittri "iss". Bil-kontra, il-kelma "Sissi" tas-sinjal li għalih saret l-applikazzjoni hija itwal mill-kelma "miss", billi din ta' l-aħħar għandha biss erba' ittri minflok il-ħames ittri tas-sinjal li għalih saret l-applikazzjoni. L-ittri tal-bidu "s" u "m" u l-ittri ta' l-aħħar "i" u "s" huma differenti fuq il-livell viżiv. 71     Fuq il-livell fonetiku, il-Bord ta' l-Appell osserva ġustament li s-sinjali in kwistjoni kienu t-tnejn li huma kkaratterizzati mill-ħoss qawwi taż-żewġ "s" u mill-preżenza tal-vokali waħda "i". Huwa osserva wkoll, b'mod rilevanti, illi ż-żewġ termini għandhom numru differenti ta' sillabi u li, bil-Franċiż, b'differenza mit-Taljan, l-aċċent huwa fuq l-aħħar sillaba. 72     Fuq il-livell kunċettwali, il-Bord ta' l-Appell osserva ġustament illi l-konsumaturi Taljani u Franċiżi jipperċepixxu l-kelma "Rossi" bħala kunjom ta' oriġini Taljana. Il-partijiet jaqblu wkoll fuq il-fatt illi l-kelma "Sissi" hija magħrufa bħala isem femminili. Barra minn hekk, mhuwiex ikkontestat li l-konsumaturi rilevanti jifhmu l-kelma "miss", li tfisser "sinjorina" bl-Ingliż. Issa, ir-rikorrenti osservat b'mod rilevanti illi kemm is-sinjal MISS ROSSI kif ukoll is-sinjal SISSI ROSSI jġiegħlu lill-wieħed jaħseb f'persuna tas-sess femminili li għandha l-kunjom "Rossi". Madankollu, hemm differenza kunċettwali bejn il-kelma "miss" ("sinjorina") u isem speċifiku bħal "Sissi". 73     Għaldaqstant, peress illi s-sinjali jixxiebhu f'ċerti aspetti iżda għandhom ukoll elementi ta' differenza, il-livell ta' xebh jiddependi fuq jekk l-element komuni, jiġifieri l-kelma "Rossi", jikkostitwixxi l-element distintiv u dominanti. 74     F'dan ir-rigward, il-Qorti tal-Prim'Istanza tikkonstata, l-ewwel nett, illi l-kelma "Rossi" tokkupa t-tieni post fis-sinjali in kwistjoni u li bl-ebda mod ma hija prominenti fl-imsemmija sinjali. 75     Għandu jiġi osservat, sussegwentement, illi r-rikorrenti ma sostnietx illi l-kelma "Rossi" kienet tikkostitwixxi l-element dominanti tas-sinjal, iżda lmentat biss li l-Bord ta' l-Appell kien, bi żball, ikkunsidra li l-kliem "Sissi" u " miss" kienu l-elementi dominanti fl-impressjoni totali mogħtija mit- trade marks rispettivi. 76     Madankollu, anki jekk jiġi preżunt li l-kliem "miss", fit- trade marks preċedenti, u "Sissi", fis-sinjal li għalih saret l-applikazzjoni, ma jikkostitwixxux l-elementi dominati tas-sinjali, iżda li għandhom l-istess effett bħall-kelma "Rossi", l-elementi ta' differenza, imsemmija fil-punti 70 sa 72 aktar 'il fuq, huma biżżejjed sabiex jirrifjutaw it-teżi tar-rikorrenti li tgħid illi x-xebh bejn is-sinjali għandu jkun ikkunsidrat bħala qawwi. Il-livell tax-xebh huwa medju, jekk mhux baxx. –       Fuq il-probabbiltà ta' konfużjoni 77     Skond ġurisprudenza stabbilita, tikkostitwixxi probabbiltà ta' konfużjoni l-probabbiltà li l-pubbliku jista' jaħseb li l-prodotti jew is-servizzi in kwistjoni jiġu mill-istess impriża jew, jekk ikun il-każ, minn impriżi marbuta ekonomikament. Il-probabbiltà ta' konfużjoni dwar l-oriġini kummerċjali tal-prodotti għandu jkun evalwat globalment, skond il-perċezzjoni li l-pubbliku rilevanti għandu tas-sinjali u tal-prodotti in kwistjoni, u billi jittieħdu in kunsiderazzjoni l-fatturi kollha rilevanti fil-kawża, b'mod partikolari l-interdipendenza bejn ix-xebh bejn is-sinjali u dik bejn il-prodotti jew s-servizzi indikati [ara s-sentenza tal-Qorti tal-Prim'Istanza tad-9 ta' Lulju 2003, Laboratorios RTB vs L-UASI – Giorgio Beverly Hills (GIORGIO BEVERLY HILLS), T-162/01, Ġabra p. II‑2821, punti 29 sa 33, u l-ġurisprdednza ċċitata]. 78     Skond din l-istess ġurisprudenza, aktar ma jkun distintiv il-karattru tat- trade mark preċedenti, aktar tkun għolja l-probabbiltà ta' konfużjoni (ara, b'analoġija, is-sentenza Canon, iċċitata aktar 'il fuq, punt 18, u s-sentenza tal-Qorti tal-Ġustizzja tat-22 ta' Ġunju 1999, Lloyd Schuhfabrik Meyer, C-342/97, Ġabra p. I‑3819, punt 20). 79     F'din il-kawża, huwa veru li t- trade marks preċedenti ma jgawdux minn karattru distintiv għoli. Għaldaqstant, huwa biżżejjed li jiġi eżaminat jekk l-elementi ta' xebh bejn is-sinjali humiex biżżejjed sabiex jipprevalu fuq l-elementi ta' differenza tal-prodotti in kwistjoni u sabiex jirriżultaw fi probabbiltà ta' konfużjoni f'moħħ il-pubbliku rilevanti. 80     F'dan ir-rigward, wara li rat id-differenzi bejn il-prodotti, imsemmija fil-punti 57 et seq. u l-elementi ta' differenza tas-sinjali, spjegati fil-punti 70 sa 72, il-Qorti tal-Prim'Istanza tqis illi l-konsumatur mhuwiex ser jikkonfondi t- trade marks in kwistjoni. 81     Ir-rikorrenti tikkunsidra madankollu illi hemm probabbiltà ta' konfużjoni safejn il-konsumatur jista' jemmen li l-prodotti mibjugħa bit- trade marks in kwistjoni jiġu mill-istess impriża jew minn impriżi marbuta ekonomikament. 82     F'dan ir-rigward, għandu jiġi kkonstatat, l-ewwel nett, illi r-rikorrenti ma kkontestatx il-konstatazzjoni tal-Bord ta' l-Appell li tgħid illi l-kunjom "Rossi" huwa komuni ħafna u jikkostitwixxi isem ta' familja Taljana tipika mhux biss f'għajnejn il-konsumaturi Taljani, imma wkoll f'għajnejn il-konsumaturi Franċiżi. 83     F'qasam bħal ma huwa dak ta' l-ilbies jew tal-moda, fejn l-użu tas-sinjali kkostitwiti minn patronimiċi huwa komuni, wieħed jista' jaħseb illi, bħala regola ġenerali, isem komuni ħafna ser jidher aktar ta' spiss fil-kummerċ milli isem rari. Għal din ir-raġuni, il-konsumatur mhuwiex ser jemmen illi hemm rabta ekonomika bejn il-proprjetarji kollha tat- trade marks li jinkludu l-kunjom "Rossi". Għaldaqstant, huwa mhuwiex ser jaħseb illi l-impriżi li jbiegħu basktijiet bit -trade mark SISSI ROSSI huma ekonomikament marbuta ma' jew identiċi għal dawk li jbiegħu żraben bit- trade mark MISS ROSSI. 84     Fl-aħħar nett, iċ-ċirkustanza illi r-rikorrenti topera ukoll fil-qasam tal-produzzjoni ta' basktijiet ta' l-idejn mhijiex rilevanti fl-evalwazzjoni tal-probabbiltà ta' konfużjoni bejn it- trade marks preċedenti u t- trade mark li għaliha saret l-applikazzjoni. Hemm lok li jiġu eżaminati l-prodotti indikati mit- trade marks in kwistjoni kif inhuma protetti minn dawn ta' l-aħħar. It- trade marks preċedenti mhumiex irreġistrati għal "prodotti tal-ġilda jew imitazzjoni tal-ġilda mhux inkluż fi klassijiet oħra", iżda huma kkunsidrati bħala rreġistrati biss għal dak li jirrigwarda ż-"żraben tan-nisa". Minn dan jirriżulta illi r-rikorrenti ma tistax tibbaża ruħha fuq it -trade marks preċedenti sabiex tipproteġi l-linja tagħha ta' produzzjoni ta' basktijiet ta' l-idejn. 85     Jirriżulta minn dak kollu li ntqal li l-Bord ta' l-Appell ikkonstata ġustament illi ma kienx hemm probabbiltà ta' konfużjoni bejn it- trade marks in kwistjoni. Ma hemmx bżonn, għall-Qorti tal-Prim'Istanza, li tiddeċiedi fuq il-kwistjoni jekk it-territorju rilevanti huwiex limitat għal Franza u jekk il-konsumaturi kkonċernati humiex partikolarment attenti għat- trade marks . Għaldaqstant, peress illi l-unika raġuni tar-rikorrenti mhijiex fondata, hemm lok li r-rikors jiġi miċħud. Fuq l-ispejjeż 86     Skond l-Artikolu 87(2) tar-Regoli tal-Proċedura, il-parti li titlef il-kawża għandha tbati l-ispejjeż, jekk dawn ikunu ġew mitluba. Peress li r-rikorrenti tilfet, hemm lok li hija tiġi ordnata tbati l-ispejjeż kif mitlub mill-UASI u mill-intervenjenti. Għal dawn ir-raġunijiet, IL-QORTI TAL-PRIM’ISTANZA (It-Tieni Awla) taqta' u tiddeciedi li: 1) Ir-rikors huma miċħud. 2) Ir-rikorrenti għandha tbati l-ispejjeż. Pirrung Meij Papasavvas Mogħtija fil-Qorti bil-miftuħ fil-Lussemburgu, fl-1 ta' Marzu 2005. H. Jung J. Pirrung Reġistratur President * Lingwa tal-kawża: it-Taljan.

62016CJ0304

et

Eelotsusetaotlus käsitleb Euroopa Parlamendi ja nõukogu 29. aprilli 2015. aasta määruse (EL) 2015/751 kaardipõhiste maksetehingute vahendustasude kohta ( ELT 2015, L 123, lk 1 ) artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 tõlgendamist ja kehtivust ning artikli 2 punkti 2 tõlgendamist. Taotlus on esitatud American Express Company ja Lords Commissioners of Her Majesty’s Treasury (Ühendkuningriigi majandus- ja rahandusministeerium, edaspidi „liikmesriigi ametiasutus“) vahelises kohtuvaidluses, mis puudutab küsimust, millistel asjaoludel tuleb kolme osapoolega maksekaardisüsteeme vastavalt selle määruse artikli 1 lõikele 5 käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena. Õiguslik raamistik Määrus nr 2015/751 Määruse nr 2015/751 põhjendustes 10, 28, 29 ja 43 on märgitud: „(10) […] Lisaks vahendustasude vallas konkurentsieeskirjade järjepidevale kohaldamisele parandaks vahendustasude reguleerimine siseturu toimimist ja aitaks vähendada tehingukulusid tarbijate jaoks. […] (28) Kaardipõhised maksetehingud tuginevad üldjuhul kahele peamisele ärimudelile, nn kolme osapoolega maksekaardisüsteemid (kaardi valdaja, vastuvõttev ja väljaandev süsteem ning kaupmees) ja nelja osapoolega maksekaardisüsteemid (kaardi valdaja, vastuvõttev pank, väljaandev pank ja kaupmees). Paljud nelja osapoolega maksekaardisüsteemid kohaldavad konkreetset vahendustasu, enamasti mitmepoolset. Kaudse vahendustasu arvessevõtmiseks ja võrdsete tingimuste tagamiseks tuleks kolme osapoolega maksekaardisüsteeme, mis kasutavad makseteenuse pakkujaid väljastajatena või vastuvõtjatena, käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena ning nende puhul tuleks järgida samu norme, samas kui läbipaistvusnõudeid ja muid ärireegleid puudutavaid meetmeid tuleks kohaldada kõigi pakkujate suhtes. Võttes samas arvesse kolme osapoolega maksekaardisüsteemide eripärasid, on asjakohane võimaldada üleminekuperioodi, mille jooksul võivad liikmesriigid otsustada jätta vahendustasu piirmäära käsitlevad normid kohaldamata, kui kõnealuste maksesüsteemide turuosa on asjaomases liikmesriigis väga väike. (29) Väljastamisteenus põhineb makseinstrumendi väljastaja ja maksja vahelisel lepingulisel suhtel, olenemata sellest, kas väljastaja hoiab raha maksja nimel. Maksekaardi väljastaja teeb maksekaardi maksjale kättesaadavaks, võimaldab teha tehinguid terminalides või muude selliste vahendite abil ning võib tagada makse edastamise vastuvõtjale tehingute puhul, mis on vastavuses asjaomase maksekaardisüsteemi eeskirjadega. Seetõttu ei käsitata väljastamisena pelgalt maksekaartide levitamist või tehniliste teenuste osutamist, näiteks andmete töötlemist või säilitamist. […] (43) Kuna käesoleva määruse eesmärke, nimelt kehtestada ühtsed nõuded kaardipõhistele maksetehingutele ning kaardipõhistele interneti- ja mobiilimaksetele, ei suuda liikmesriigid piisavalt saavutada, küll aga saab neid meetme ulatuse ja toime tõttu paremini saavutada [Euroopa Liidu] tasandil, võib liit võtta meetmeid kooskõlas Euroopa Liidu lepingu artiklis 5 sätestatud subsidiaarsuse põhimõttega. […]“ Määruse 2015/751 I peatüki „Üldsätted“ artikkel 1 „Reguleerimisala“ sätestab lõikes 1: „[…] 3.   II peatükki ei kohaldata järgmiste tehingute suhtes: […] c) kolme osapoolega maksekaardisüsteemide välja antud maksekaartidega tehtavad tehingud. 4.   Artiklit 7 ei kohaldata kolme osapoolega maksekaardisüsteemide suhtes. 5.   Kui kolme osapoolega maksekaardisüsteem annab teistele makseteenuse pakkujatele loa kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks või annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, käsitatakse seda süsteemi nelja osapoolega maksekaardisüsteemina. Riigisiseste maksetehingute puhul võidakse selline kolme osapoolega maksekaardisüsteem kuni 9. detsembrini 2018 siiski vabastada II peatükist tulenevatest kohustustest, tingimusel et liikmesriigis ei ületa sellise kolme osapoolega maksekaardisüsteemi raames tehtud kaardipõhised maksetehingud aastas 3% nimetatud liikmesriigis tehtud kõigi kaardipõhiste maksetehingute käibest.“ Määruse artiklis 2 „Mõisted“ on sätestatud: „Käesolevas määruses kasutatakse järgmisi mõisteid: […] 2) „väljastaja“ – makseteenuse pakkuja, kellel on leping maksja varustamiseks makseinstrumendiga ning maksja kaardipõhiste maksetehingute algatamiseks ja töötlemiseks; […] 10) „vahendustasu“ – väljastaja ja vastuvõtja vahelise iga otsese või kaudse (st kolmanda isiku kaudu) tehingu eest makstud tasu. Netohüvitis või muud kokkulepitud tasud arvatakse vahendustasu hulka; 11) „netohüvitis“ – maksete, tagasimaksete või soodustuste netosumma, mille väljastaja on saanud maksekaardisüsteemilt, vastuvõtjalt või mis tahes muult vahendajalt seoses kaardipõhiste maksetehingutega või nendega seotud toimingutega; […] 17) „nelja osapoolega maksekaardisüsteem“ – maksekaardisüsteem, mille puhul tehakse kaardipõhised maksetehingud maksja maksekontolt makse saaja maksekontole maksekaardisüsteemi, väljastaja (maksja poolel) ja vastuvõtja (makse saaja poolel) vahendusel; 18) „kolme osapoolega maksekaardisüsteem“ – maksekaardisüsteem, mis ise pakub vastuvõtu- ja väljastamise teenuseid ning mille puhul kaardipõhised maksetehingud tehakse maksja maksekontolt makse saaja maksekontole maksekaardisüsteemi sees. Kui kolme osapoolega maksekaardisüsteem annab teistele makseteenuse pakkujatele loa kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks või annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, käsitatakse seda süsteemi nelja osapoolega maksekaardisüsteemina; […] 24) „makseteenuse pakkuja“ – füüsiline või juriidiline isik, kellele on antud tegevusluba, et osutada makseteenuseid, mis on loetletud [Euroopa Parlamendi ja nõukogu 13. novembri 2007. aasta] direktiivi 2007/64/EÜ [makseteenuste kohta siseturul ning direktiivide 97/7/EÜ, 2002/65/EÜ, 2005/60/EÜ ja 2006/48/EÜ muutmise ning direktiivi 97/5/EÜ kehtetuks tunnistamise kohta ( ELT 2007, L 319, lk 1 )] lisas, või kes on [Euroopa Parlamendi ja nõukogu 16. septembri 2009. aasta] direktiivi 2009/110/EÜ [mis käsitleb e-raha asutuste asutamist ja tegevust ning usaldatavusnormatiivide täitmise järelevalvet ning millega muudetakse direktiive 2005/60/EÜ ja 2006/48/EÜ ning tunnistatakse kehtetuks direktiiv 2000/46/EÜ ( ELT 2009, L 267, lk 7 )] artikli 1 lõike 1 alusel tunnustatud kui e-raha väljastaja. Makseteenuse pakkuja võib olla väljastaja või vastuvõtja või mõlemad; […] 28) „töötlev üksus“ – mis tahes füüsiline või juriidiline isik, kes osutab maksetehingute töötlemise teenuseid; […] 30) „makselahenduse kaubamärk“ – mis tahes füüsilisel andmekandjal asetsev või digitaalselt avaldatud nimi, termin, tähis, sümbol või nende kombinatsioon, millega on võimalik näidata, millise maksekaardiskeemi raames kaardipõhised maksetehingud tehakse; […] 32) „kaubamärgi kooskasutus“ – vähemalt ühe makselahenduse kaubamärgi ja vähemalt ühe mõne muu teenuse pakkuja kaubamärgi kasutamine samal kaardipõhisel makseinstrumendil; […]“ Määruse 2015/751 II peatüki „Vahendustasud“ artiklid 3 ja 4 käsitlevad vastavalt vahendustasu tarbija deebetkaarditehingute puhul ja vahendustasu tarbija krediitkaarditehingute puhul. Nimetatud määruse artikkel 5 „Kõrvalehoidumise keeld“, mis asub samuti II peatükis, sätestab: „Artiklites 3 ja 4 osutatud piirmäärade kohaldamise eesmärgil käsitatakse vahendustasu osana mis tahes kokkulepitud tasu, sh netohüvitist, millel on vahendustasuga sarnane eesmärk või mõju ning mida väljastaja on saanud maksekaardisüsteemilt, vastuvõtjalt või mõnelt muult vahendajalt seoses maksetehingutega või nendega seotud toimingutega.“ Määruse 2015/751 III peatüki „Ärireeglid“ artiklid 6–12 näevad ette kaardimaksetehingutega seotud kohustused. Määruse artikkel 7 „Maksekaardisüsteemi ja töötlevate üksuste eraldamine“ on sõnastatud järgmiselt: „1.   Maksekaardisüsteemid ja töötlevad üksused a) on sõltumatud raamatupidamise, organisatsioonilise struktuuri ja otsuste tegemise protsessi seisukohast; b) ei seo omavahel maksekaardisüsteemi ja töötlemistegevuse hindu ega kasuta nende tegevuste puhul ristsubsideerimist; c) ei kohtle oma tütarettevõtjaid ja aktsionäre kuidagi erinevalt võrreldes maksekaardisüsteemide kasutajate ja muude lepinguliste partneritega ning eelkõige ei sea mis tahes nende pakutavate teenuste osutamise tingimuseks seda, et lepingupool peab aktsepteerima mis tahes muud nende pakutavat teenust. 2.   Maksekaardisüsteemi registrijärgse asukoha liikmesriigi pädev asutus võib nõuda, et maksekaardisüsteemid esitavad sõltumatu aruande, mis kinnitab, et nad täidavad lõike 1 nõudeid. 3.   Maksekaardisüsteemid pakuvad võimalust, et üksikute kaardipõhiste maksetehingute autoriseerimis- ja kliirimissõnumeid saab eraldada ning neid võivad töödelda erinevad töötlevad üksused. 4.   Maksekaardisüsteemide kohaldatavates töötlemiseeskirjades on keelatud mis tahes territoriaalne diskrimineerimine. 5.   Kasutades rahvusvaheliste või Euroopa standardiorganite välja töötatud standardeid, tagavad liidusisesed töötlevad üksused, et nende süsteem on tehniliselt koostalitlusvõimeline teiste liidusiseste töötlevate üksuste süsteemidega. Samuti ei võta maksekaardisüsteemid vastu ega kohalda äritegevuse eeskirju, mis piiravad koostalitlusvõimet teiste liidusiseste töötlevate üksustega. […]“ Määruse 2015/751 IV peatükk „Lõppsätted“ sisaldab artikleid 13–18. Artikkel 13 „Pädevad asutused“ sätestab: „1.   Liikmesriigid määravad pädevad asutused, kelle pädevuses on käesoleva määruse täitmise tagamine ning kellele on antud uurimisalased ja täitmise tagamise volitused. […] 6.   Liikmesriigid nõuavad, et pädevad asutused teostaksid tõhusat järelevalvet käesoleva määruse täitmise üle, sealhulgas tõkestaksid makseteenuse pakkujate katseid käesolevast määrusest kõrvale hoida, ning võtaksid selle täitmise tagamiseks kõik vajalikud meetmed.“ Selle määruse artikli 14 „Karistused“ lõige 1 sätestab: „Liikmesriigid kehtestavad õigusnormid, mis käsitlevad käesoleva määruse rikkumise eest kohaldatavaid karistusi, ning võtavad nende rakendamise tagamiseks kõik vajalikud meetmed.“ Nimetatud määruse artikkel 18 „Jõustumine“ näeb ette: „1.   Käesolev määrus jõustub kahekümnendal päeval pärast selle avaldamist Euroopa Liidu Teatajas . 2.   Seda kohaldatakse alates 8. juunist 2015, välja arvatud artiklid 3, 4, 6 ja 12, mida kohaldatakse alates 9. detsembrist 2015, ning artiklid 7, 8, 9 ja 10, mida kohaldatakse alates 9. juunist 2016.“ Direktiiv (EL) 2015/2366 Euroopa Parlamendi ja nõukogu 25. novembri 2015. aasta direktiivi (EL) 2015/2366 makseteenuste kohta siseturul, direktiivide 2002/65/EÜ, 2009/110/EÜ ning 2013/36/EL ja määruse (EL) nr 1093/2010 muutmise ning direktiivi 2007/64/EÜ kehtetuks tunnistamise kohta ( ELT 2015, L 337, lk 35 ) põhjendused 2 ja 6 on sõnastatud järgmiselt: „(2) Makseteenuste valdkonna liidu õigusraamistiku läbivaatamise tulemusel võeti vastu [määrus 2015/751]. […] […] (6) Tuleks kehtestada uued nõuded, et täita õiguslik vaakum, suurendada samal ajal õiguslikku selgust ning tagada, et õigusraamistikku kohaldatakse kogu liidus järjepidevalt. […]“ Selle direktiivi I jaotises „Sisu, kohaldamisala ja mõisted“ asuv artikkel 1 „Sisu“ sätestab lõikes 1: „Käesoleva direktiiviga kehtestatakse õigusnormid, mille kohaselt liikmesriigid eristavad järgmisi makseteenuse pakkujate kategooriaid: […] d) makseasutused; […]“ Selle direktiivi artiklis 4 „Mõisted“ on sätestatud: „Käesolevas direktiivis kasutatakse järgmisi mõisteid: […] 3) „makseteenus“ – I lisas loetletud üks või mitu äritegevuse liiki; 4) „makseasutus“ – juriidiline isik, kellele on antud tegevusluba kooskõlas artikliga 11 makseteenuste osutamiseks ja täitmiseks kõikjal liidus; […] 38) „agent“ – füüsiline või juriidiline isik, kes tegutseb makseteenuste osutamisel makseasutuse nimel; […]“ Direktiivi 2015/2366 I lisast „Makseteenused“ nähtub, et „[m]akseinstrumentide väljaandmine ja/või maksetehingute vastuvõtmine“ kuulub direktiivi artikli 4 punktis 3 osutatud makseteenuste hulka. Põhikohtuasi ja eelotsuse küsimused Eelotsusetaotlusest nähtub, et American Express on rahvusvaheline teenuseid osutav äriühing, kes pakub koos oma konsolideeritud tütarettevõtjatega tarbijatele ja ettevõtjatele makse-, reisi-, rahavahetus- ja püsikliendiplatvormiteenuseid. Lisaks tegeleb ta kaartide väljastamise ja vastuvõtmisega kogu maailmas, kaasa arvatud Euroopa Liidus. American Express käitab koos oma tütarettevõtjatega American Expressi maksekaardisüsteemi (edaspidi „Amex“), mis on kolme osapoolega maksekaardisüsteem. Nimetatud süsteem on sõlminud liidus kaubamärgi kooskasutuse ja teenuste osutamise lepinguid, mistõttu suur hulk nimetatud maksesüsteemi tehtud tehinguid võib olenevalt sellest, millise vastuse annab Euroopa Kohus küsimusele määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 tõlgendamise kohta, kuuluda selle määruse kohaldamisalasse vastavalt artikli 1 lõikes 5 ette nähtud kaubamärgi kooskasutuse laienduse ja agendi laienduse alusel. Liikmesriigi ametiasutus haldab Her Majesty’s Treasury’t (Ühendkuningriigi rahandusministeerium). Viimati nimetatud asutus vastutab lõppinstantsina Suurbritannia ja Põhja-Iiri Ühendkuningriigile määruse 2015/751 kohaldamise, täitmise ja mis tahes muul moel rakendamisega seotud kohustuste täitmise eest, sealhulgas määruse sätete rikkumise eest kohaldatavate karistuste korra kehtestamine vastavalt määruse artiklitele 13 ja 14. American Express palus eelotsusetaotluse esitanud kohtult luba esitada kaebus „[liikmesriigi ametiasutuse] poolt kaubamärgi kooskasutuse ja/või agendi laienduse kohaldamise, täitmise või mis tahes muul viisil rakendamise kavatsuse ja/või kohustuse“ õiguspärasuse kohtulikuks kontrollimiseks ( judicial review ). Nimetatud kohus andis selleks loa. Eelotsusetaotluse esitanud kohus palub selgitada, kas kolme osapoolega maksesüsteemi tuleb käsitada nii, et see väljastab kaardipõhiseid makseinstrumente kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 tähenduses, pelgalt seetõttu, et ta on sõlminud lepingu kooskasutuse partneriga või agendiga, sõltumata küsimusest, kas see partner või agent on eraldi makseteenuste pakkuja, kes väljastab maksekaarte, või vastupidi, kas kolme osapoolega maksekaardisüsteemi tuleb selliselt tegutsevana käsitada üksnes siis, kui nimetatud partner või agent on ise makseteenuse pakkuja ja kui ta osaleb kolme osapoolega maksekaardisüsteemis väljastajana selle määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses. Lisaks leiab eelotsusetaotluse esitanud kohus, et kui määruse 2015/751 artikli 1 lõiget 5 ja artikli 2 punkti 18 tuleb tõlgendada nii, et kolme osapoolega maksekaardisüsteemi tuleb käsitada sellisena, et see annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu nende sätete tähenduses, isegi siis, kui asjaomane kolme osapoolega maksekaardisüsteem jääb väljastajaks ja tugineb makseinstrumentide väljastamise tegevuse toetuseks ühe või mitme lisafunktsiooni täitmisel kolmandale isikule, tuleks seega hinnata ka American Expressi väidet, mille kohaselt on nimetatud sätted põhjenduse puudumise, ilmse hindamisvea ja proportsionaalsuse põhimõtte rikkumise tõttu kehtetud. Neil asjaoludel otsustas High Court of Justice (England & Wales), Queen’s Bench Division (Administrative Court) (kõrgem kohus (Inglismaa ja Wales), kuninglik osakond (halduskolleegium) (Ühendkuningriik)) menetluse peatada ja esitada Euroopa Kohtule järgmised eelotsuse küsimused: „1. Kas määruse [2015/751] artikli 1 lõikes 5 ja artikli 2 punktis 18 sätestatud nõue, et kolme osapoolega maksekaardisüsteemi, mis väljastab koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu kaardipõhiseid makseinstrumente, tuleb käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina, kehtib ainult siis, kui see kaubamärgi kooskasutuse partner või agent tegutseb [nimetatud määruse] artikli 2 punkti 2 ja põhjenduse 29 tähenduses „väljastajana“ (see tähendab kui sellel partneril või agendil on maksjaga lepingusuhe, mille kohaselt ta kohustub varustama maksja makseinstrumendiga kaardimaksetehingute algatamiseks ja töötlemiseks)? 2. Kui vastus esimesele küsimusele on eitav, kas siis [määruse 2015/751] artikli 1 lõige 5 ja artikli 2 punkt 18 on seetõttu, et nendes on sätestatud, et selliseid lepinguid käsitatakse nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena, kehtetud ühel järgmistest põhjustest: a) ELTL artiklis 296 sätestatud põhjendamiskohustuse täitmata jätmine; b) ilmne hindamisviga; ja/või c) proportsionaalsuse põhimõtte rikkumine?“ Menetluse suulise osa uuendamise taotlus Euroopa Kohtu kantseleisse 27. juulil 2017 esitatud taotlusega palus American Express suulise menetluse uuendamist. Oma taotluse põhjendamiseks väidab ta, et kohtujuristi ettepanekus tehtud analüüs on väär seetõttu, et selles on jäetud arvestamata teatavad asjakohased määratlused, mis on sätestatud nii määruses 2015/751 kui ka direktiivis 2015/2366, olgugi et need kaks õigusakti täiendavad ja kuuluvad samasse seadusandlikku paketti, ja sellega nõustuvad ka käesolevas menetluses osalevad pooled. See analüüs paljastab ka ebaõige arusaama nimetatud määruse artikli 5 ulatusest, eriti selles sisalduva mõiste „vahendaja“ suhtes. Ettepaneku punkti 98 sõnastus on puudulik või siis on selles esitatud põhjendused vasturääkivad. Lõpuks laiendaks nimetatud määruse tõlgendamine viisil, mille pakub välja kohtujurist, selle määruse kohaldamisala enam kui mis tahes muu tõlgendus, mida toetavad Euroopa Kohtu menetluses osalevad pooled. Euroopa Kohtu väljakujunenud praktikast nähtub, et Euroopa Kohus võib kas omal algatusel, kohtujuristi ettepanekul või poolte taotlusel kodukorra artikli 83 kohaselt määrusega suulise menetluse uuendada, kui ta leiab, et tal ei ole piisavalt teavet või kui asja lahendamisel tuleks tugineda argumendile, mille üle pooled ei ole vaielnud. Euroopa Liidu Kohtu põhikirjas ega kodukorras ei ole pooltele ette nähtud võimalust esitada kohtujuristi ettepanekule vastuseks seisukohti (28. märtsi 2017. aasta kohtuotsus, Rosneft, C‑72/15 , EU:C:2017:236 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Antud juhul piirdub American Express suulise menetluse uuendamise taotluse põhjendamiseks peamiselt kriitikaga selle kohta, kuidas kohtujurist on oma ettepanekus tõlgendanud määrust 2015/751. Ent see põhjus ei kuulu nende hulka, mis eelmises punktis viidatud kohtupraktikat arvestades võiks põhjendada suulise menetluse uuendamist. Lisaks on määruse 2015/751 sätete ulatuse üle, mille tõlgendamine on esimese eelotsuse küsimuse ese, juba vaieldud nii menetluse kirjalikus staadiumis kui ka kohtuistungil. Neil asjaoludel leiab Euroopa Kohus pärast kohtujuristi ärakuulamist, et antud juhul on tal olemas kogu vajalik teave eelotsusetaotluse esitanud kohtu küsimustele vastamiseks ning pooled on vaielnud kõigi asja lahendamiseks vajalike argumentide üle. Järelikult tuleb suulise menetluse uuendamise taotlus jätta rahuldamata. Eelotsuse küsimuste analüüs Eelotsusetaotluse vastuvõetavus Euroopa Parlament, Euroopa Liidu Nõukogu ja Euroopa Komisjon väidavad, et eelotsusetaotlus on täielikult vastuvõetamatu esiteks põhjusel, et poolte vahel puudub tegelik vaidlus, teiseks seetõttu, et liikmesriigi kohus ei esita eelotsusetaotluses minimaalselt vajalikku teavet, kuna ei too välja olulisi faktilisi asjaolusid ega põhjuseid, miks tal tekkisid küsimused põhikohtuasjas kõnealuste sätete tõlgendamise ja kehtivuse kohta, ning kolmandaks seetõttu, et liikmesriigi ametiasutuse poolt nende sätete kohaldamise või rakendamise „kavatsuse ja/või kohustuse“ õiguspärasuse kohtulikuks kontrollimiseks kaebuse esitamine kujutab endast sellistel asjaoludel nagu põhikohtuasjas vahendit, mille abil tahetakse mööda minna EL toimimise lepingus sätestatud õiguskaitsevahendite süsteemist. Sellega seoses tuleb kõigepealt märkida, et ainult liikmesriigi kohus, kelle lahendada on vaidlus ja kes vastutab langetatava kohtuotsuse eest, saab kohtuasja eripära arvestades hinnata nii eelotsuse vajalikkust oma otsuse tegemiseks kui ka Euroopa Kohtule esitatavate küsimuste asjakohasust. Järelikult, kui esitatud küsimused puudutavad liidu õigusnormi tõlgendust või kehtivust, on Euroopa Kohus üldjuhul kohustatud otsuse tegema (16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ). Seega kehtib eeldus, et liidu õigust puudutavad küsimused on asjakohased. Euroopa Kohus võib keelduda liikmesriigi kohtu esitatud eelotsuse küsimusele vastamast vaid siis, kui on ilmne, et küsimuses osutatud liidu õigusnormi tõlgendusel või kehtivuse kontrollimisel ei ole mingit seost põhikohtuasja asjaolude või esemega, kui probleem on hüpoteetiline või kui Euroopa Kohtule ei ole teada vajalikke faktilisi või õiguslikke asjaolusid, et anda tarvilik vastus talle esitatud küsimustele (16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ). Alustuseks tuleb selle kohta, kas põhikohtuasja vaidlus on tegelik, märkida, et American Express palub oma kaebusega eelotsusetaotluse esitanud kohtul kontrollida, kas liikmesriigi ametiasutuse poolt vaidlusaluste sätete kohaldamise või rakendamise „kavatsus ja/või kohustus“ on õiguspärane. Selle kohta nähtub eelotsusetaotlusest, et põhikohtuasja poolte hinnangul ei olnud see kaebus põhjendatud. Kuna eelotsusetaotluse esitanud kohtul on palutud see eriarvamus lahendada ja kuna põhikohtuasja poolte vahel on tõepoolest vaidlus selle määruse asjaomaste sätete tõlgenduse ja kehtivuse üle, siis ei ole ilmne, et põhikohtuasja vaidlus ei ole tegelik (vt analoogia alusel 10. detsembri 2002. aasta kohtuotsus, British American Tobacco (Investments) ja Imperial Tobacco, C‑491/01 , EU:C:2002:741 , punktid ja , ning 4. mai 2016. aasta kohtuotsus, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , punkt ). Ülejäänud osas tuginevad argumendid, mille eesmärk on tõendada põhikohtuasja vaidluse kunstlikku laadi ja mis põhinevad asjaolul, et liikmesriigi ametiasutuse poolt puudub mis tahes tegu või tegevusetus, mis annaks alust esitada kaebus õiguspärasuse kohtulikuks kontrollimiseks, kriitikale põhikohtuasjas kõnealuse kaebuse vastuvõetavuse üle ja selle üle, kuidas eelotsusetaotluse esitanud kohus hindas faktilisi asjaolusid selleks, et kohaldada riigisiseses õiguses ette nähtud kriteeriume. Samas ei ole Euroopa Kohtu ülesanne seada kahtluse alla seda hinnangut, mis käesolevas menetluses kuulub liikmesriigi kohtu pädevusse, ega kontrollida, kas otsus eelotsusetaotlus esitada on vastu võetud kohtukorraldust ja ‑menetlust reguleerivate riigisiseste õigusnormide kohaselt. Järelikult ei ole need argumendid piisavad, et ümber lükata käesoleva kohtuotsuse punktis 32 märgitud asjakohasuse eeldust (vt analoogia alusel 16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ). Teiseks, seoses väitega, et eelotsusetaotluse esitanud kohus ei ole piisavalt toonud välja olulisi faktilisi asjaolusid ega põhjuseid, miks tal tekkisid küsimused põhikohtuasjas kõnealuste sätete tõlgendamise ja kehtivuse kohta, tuleb märkida, et Euroopa Kohtu kodukorra artikli 94 punkti a kohaselt tuleb eelotsusetaotluses anda „lühiülevaade vaidluse esemest ja asjassepuutuvatest asjaoludest, nagu eelotsusetaotluse esitanud kohus on need välja selgitanud, või vähemalt ülevaade faktilistest andmetest, millel eelotsuse küsimused põhinevad“. Piisab, kui eelotsusetaotlusest nähtuvad põhikohtuasja ese ja selles tekkinud liidu õiguskorda puudutavad peamised küsimused, et liikmesriikidel ja teistel huvitatud pooltel oleks võimalik vastavalt Euroopa Liidu Kohtu põhikirja artiklile 23 esitada oma märkused ja osaleda tõhusalt Euroopa Kohtu menetluses (8. septembri 2009. aasta kohtuotsus, Liga Portuguesa de Futebol Profissional ja Bwin International, C‑42/07 , EU:C:2009:519 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Antud asjas nähtub eelotsusetaotlusest, et Amex on kolme osapoolega maksekaardisüsteem määruse 2015/751 artikli 2 punkti 18 tähenduses ning et ta on sõlminud liidus kaubamärgi kooskasutuse ja teenuste osutamise lepingu. Seega võib nende lepingute tõttu suur hulk viimase tehtud tehinguid kuuluda – olenevalt sellest, millised vastused annab Euroopa Kohus eelotsuse küsimustele – määruse 2015/751 kohaldamisalasse vastavalt selle määruse artikli 1 lõikele 5. Eelotsusetaotluses on niisiis lühidalt, kuid täpselt esitatud põhikohtuasja vaidluse alus ja laad, mille lahendus sõltub tema hinnangul nende sätete tõlgendamisest ja kehtivusest. Sellest järeldub, et eelotsusetaotluse esitanud kohus määratles oma liidu õiguse tõlgendamise taotluse faktiliselt ja õiguslikult piisavalt, et Euroopa Kohus saaks taotlusele anda tarviliku vastuse (vt analoogia alusel 7. juuli 2016. aasta kohtuotsus, Genentech, C‑567/14 , EU:C:2016:526 , punkt ). Teiseks, mis puudutab küsimust, kas eelotsusetaotluse esitanud kohus on piisavalt toonud välja põhjused, miks ta kahtleb põhikohtuasjas kõnealuste sätete tõlgendamises ja kehtivuses, siis tuleneb lojaalsest koostööst, mille vaimus tuleb eelotsusemenetlust läbi viia, et liikmesriigi kohtul tuleb eelotsusetaotluses tingimata esitada need täpsed põhjused, miks ta peab liidu õiguse teatavate õigusnormide tõlgendamise või kehtivuse küsimustele antavat vastust vaidluse lahendamisel vajalikuks (vt selle kohta 4. mai 2016. aasta kohtuotsus, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Seetõttu on oluline, et liikmesriigi kohus tooks eelkõige välja täpsed põhjused, mille tõttu ta on hakanud liidu õiguse teatavate õigusnormide tõlgenduses või kehtivuses kahtlema, ning esitaks kehtetuse alused, millega seetõttu tuleb tema arvates arvestada. Selline nõue tuleneb ka kodukorra artikli 94 punktist c (vt selle kohta 4. mai 2016. aasta kohtuotsus, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Antud juhul märkis eelotsusetaotluse esitanud kohus oma taotluses, korrates osaliselt põhikohtuasja poolte sellekohaseid väiteid, et määruse 2015/751 teatavate sätete tõlgendamine oli ebaselge. Samamoodi märkis ta, et Euroopa Kohtul võib olenevalt nendele sätetele antavast tõlgendusest osutuda vajalikuks anda hinnang ka American Expressi esitatud kehtetuse alustele. Sellest nähtub, et eelotsusetaotluse esitanud kohus leiab mitte üksnes seda, et põhikohtuasja poolte esitatud argumendid tõstatavad tõlgendamisküsimuse, mille vastus on ebaselge, vaid ka seda, et American Expressi esitatud kehtetuse alused, mida ta eelotsusetaotluses kordab, võivad osutuda põhjendatuks. Kolmandaks, seoses väitega, mille kohaselt määruse 2015/751 liikmesriigi ametiasutuse poolse kohaldamise või rakendamise „kavatsuse ja/või kohustuse“ õiguspärasuse kontrollimiseks kaebuse esitamine kujutab endast vahendit, mille abil tahetakse mööda minna EL toimimise lepingus sätestatud õiguskaitsevahendite süsteemist, ja eriti seoses parlamendi seisukohaga, mille kohaselt ei ole see ametiasutus Amexi suhtes võtnud ühtki meedet, tuleb meenutada, et Euroopa Kohus on juba tunnistanud vastuvõetavaks mitu eelotsusetaotlust, mis käsitlevad teisese õiguse aktide tõlgendamist ja/või kehtivust ja mis on koostatud selliste kaebuste raames, milles taotletakse õiguspärasuse kontrolli, eelkõige kohtuasjades, milles tehti 10. detsembri 2002. aasta kohtuotsus British American Tobacco (Investments) ja Imperial Tobacco ( C‑491/01 , EU:C:2002:741 ), 3. juuni 2008. aasta kohtuotsus Intertanko jt ( C‑308/06 , EU:C:2008:312 ), 8. juuli 2010. aasta kohtuotsus Afton Chemical ( C‑343/09 , EU:C:2010:419 ), 4. mai 2016. aasta kohtuotsus Pillbox 38 ( C‑477/14 , EU:C:2016:324 ) ja 4. mai 2016. aasta kohtuotsus Philip Morris Brands jt ( C‑547/14 , EU:C:2016:325 ). Lisaks ei sõltu eraõiguslike isikute võimalus tugineda liikmesriigi kohtus üldakti kehtetusele sellest, kas mainitud üldakti suhtes on siseriikliku õiguse alusel juba tegelikult võetud rakendusmeetmeid. Piisab sellest, et liikmesriigi kohtu menetluses on reaalne õigusvaidlus, mille käigus niisuguse akti kehtivuse küsimus kaudselt üles kerkib. Ent nagu nähtub ka käesoleva kohtuotsuse punktidest 21, 33, 34, 41 ja 42, on põhikohtuasja vaidluse puhul see tingimus täidetud (vt analoogia alusel 10. detsembri 2002. aasta kohtuotsus, British American Tobacco (Investments) ja Imperial Tobacco, C‑491/01 , EU:C:2002:741 , punkt ; 16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ; 4. mai 2016. aasta kohtuotsus, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , punkt , ja 4. mai 2016. aasta kohtuotsus, Philip Morris Brands jt, C‑547/14 , EU:C:2016:325 , punkt ). Neil asjaoludel ei ilmne, et põhikohtuasja kaebus esitati selleks, et minna mööda EL toimimise lepingus sätestatud õiguskaitsevahendite süsteemist. Lõpuks tuleb märkida, et eelnevaid kaalutlusi ei sea kahtluse alla parlamendi ja komisjoni väide, mille kohaselt tuleks käesolevat kohtuasja, mis puudutab määruse tõlgendamist ja kehtivust, eristada kohtuasjadest, mis on seotud direktiivi tõlgendamise ja kehtivusega, võttes arvesse, et erinevalt direktiivist on määrus ELTL artikli 288 kohaselt vahetult kohaldatav ning et käesoleval juhul ei eelda põhikohtuasjas kõnealused sätted liikmesriikide poolt mingit sekkumist. Nimelt, nagu nähtub käesoleva kohtuotsuse punktist 37, määravad esitatud küsimustele Euroopa Kohtu antud vastused ära selle, millises ulatuses tuleb käsitada, et sellistele kolme osapoolega maksekaardisüsteemidele nagu Amex laienevad kohustused, mis tulenevad määruse 2015/751 artiklitest 3–5 ja 7, mis eeldavad liikmesriikide poolt teatavat sekkumist. Selle kohta tuleb eeskätt meenutada, et nimetatud määruse artiklite 13 ja 14 kohaselt liikmesriigid esiteks määravad pädevad asutused, kelle pädevuses on käesoleva määruse täitmise tagamine ning kellele on antud uurimisalased ja täitmise tagamise volitused, ja teiseks kehtestavad õigusnormid, mis käsitlevad käesoleva määruse rikkumise eest kohaldatavaid karistusi, ning võtavad nende rakendamise tagamiseks kõik vajalikud meetmed. Muu hulgas nähtub eelotsusetaotlusest, et liikmesriigi ametiasutus haldab rahandusministeeriumi, kes vastavalt määruse 2015/751 artiklitele 13 ja 14 vastutab lõppinstantsina Ühendkuningriigile selle määruse mis tahes moel rakendamisega seotud kohustuste täitmise eest. Eeltoodud kaalutlustest tuleneb, et eelotsusetaotlus on vastuvõetav. Esimene küsimus Eelotsusetaotluse esitanud kohus palub esimese küsimusega selgitada sisuliselt, kas määruse 2015/751 artikli 1 lõiget 5 tuleb tõlgendada nii, et ühelt poolt kaubamärgi kooskasutuse partneri või agendi ja teiselt poolt kolme osapoolega maksekaardisüsteemi vahelise lepingu raames on nõutav, et see kooskasutuse partner või agent tegutseks väljastajana nimetatud määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses, selleks et nimetatud süsteemi saaks käsitada niisugusena, et see annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, ja seega nelja osapoolega maksekaardisüsteemina viidatud sätetest esimese tähenduses. Kõigepealt tuleb märkida, et määruse 2015/751 artikli 1 lõike 3 punkti c kohaselt ei kohaldata II peatükki, mille artiklid 3–5 näevad ette vahendustasu piirmäära käsitlevad normid tarbija kaarditehingutele, „kolme osapoolega maksekaardisüsteemide välja antud maksekaartidega tehtavate tehingute“ suhtes. Samamoodi on nimetatud määruse artikli 1 lõikes 4 sätestatud, et määruse artiklit 7, mis näeb ette maksekaardisüsteemi ja töötlevate üksuste eraldamise kohustuse, ei kohaldata „kolme osapoolega maksekaardisüsteemidele“. Samas on määruse 2015/751 artikli 1 lõikes 5 nagu ka artikli 2 punktis 18, milles on antud kolme osapoolega maksekaardisüsteemi määratlus, sätestatud, et kui selline süsteem „annab teistele makseteenuse pakkujatele loa kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks või annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, käsitatakse seda süsteemi nelja osapoolega maksekaardisüsteemina“. Sellest tuleneb, et üldjuhul ei laiene kolme osapoolega maksekaardisüsteemile määruse 2015/751 artiklitest 3–5 ja artiklist 7 tulenevad kohustused, välja arvatud juhul, kui see süsteem vastab ühele nimetatud määruse artikli 1 lõikes 5 osutatud kolmest juhtumist: on teistele makseteenuse pakkujatele loa andmine kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks (esimene juhtum), annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga (teine juhtum) või annab makseinstrumente välja agendi kaudu (kolmas juhtum). Kõigi kolme juhtumi puhul käsitatakse kolme osapoolega maksekaardisüsteemi viimati nimetatud sätte alusel nelja osapoolega maksekaardisüsteemina. American Express väidab sellega seoses, et määruse 2015/751 artikli 1 lõiget 5 tuleb tõlgendada nii, et kolme osapoolega maksekaardisüsteemi saab käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina üksnes tingimusel, et vähemalt üks kolmandast isikust makseteenuse pakkuja tegutseb maksetehingus väljastajana või vastuvõtjana, kas siis loa saanud väljastajana, loa saanud vastuvõtjana, kaubamärgi kooskasutuse partnerina või agendina, kes teostab makseinstrumentide väljastamise tegevust selle süsteemi asemel. Siinkohal tuleb meenutada, et Euroopa Kohtu väljakujunenud praktika kohaselt tuleb liidu õiguse sätte tõlgendamisel arvestada mitte üksnes selle sõnastust, vaid ka konteksti ning selle õigusaktiga taotletavaid eesmärke, mille osaks säte on (21. septembri 2017. aasta kohtuotsus, komisjon vs. Saksamaa, C‑616/15 , EU:C:2017:721 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Esiteks, mis puudutab määruse 2015/751 artikli 1 lõikes 5 kasutatud mõisteid, millega kirjeldatakse selles ette nähtud teist ja kolmandat juhtumit, mis on esimese eelotsuse küsimuse ese, siis tuleb märkida, et „väljastaja“ on määruse 2015/751 artikli 2 punktis 2 määratletud kui „makseteenuse pakkuja, kellel on leping maksja varustamiseks makseinstrumendiga ning maksja kaardipõhiste maksetehingute algatamiseks ja töötlemiseks“. Määruse põhjenduses 29 on täpsustatud, et „[v]äljastamisteenus põhineb makseinstrumendi väljastaja ja maksja vahelisel lepingulisel suhtel, olenemata sellest, kas väljastaja hoiab raha maksja nimel“, et „[m]aksekaardi väljastaja teeb maksekaardi maksjale kättesaadavaks, võimaldab teha tehinguid terminalides või muude selliste vahendite abil ning võib tagada makse edastamise vastuvõtjale tehingute puhul, mis on vastavuses asjaomase maksekaardisüsteemi eeskirjadega“, ning et „[s]eetõttu ei käsitata väljastamisena pelgalt maksekaartide levitamist või tehniliste teenuste osutamist, näiteks andmete töötlemist või säilitamist“. Teise juhtumi puhul, mis on sätestatud määruse 2015/751 artikli 1 lõikes 5, nimelt lepingu sõlmimine kolme osapoolega maksekaardisüsteemi ja kaubamärgi kooskasutuse partneri vahel, tuleb meenutada, et „kaubamärgi kooskasutus“ on määratletud selle määruse artikli 2 punktis 32 kui „vähemalt ühe makselahenduse kaubamärgi ja vähemalt ühe mõne muu teenuse pakkuja kaubamärgi kasutamine samal kaardipõhisel makseinstrumendil“. Mõiste „makselahenduse kaubamärk“ ise on määratletud määruse artikli 2 punktis 30 kui „mis tahes füüsilisel andmekandjal asetsev või digitaalselt avaldatud nimi, termin, tähis, sümbol või nende kombinatsioon, millega on võimalik näidata, millise maksekaardiskeemi raames kaardipõhised maksetehingud tehakse“. Mis puudutab määruse 2015/751 artiklil 1 lõikes 5 sätestatud kolmandat juhtumit, mis on lepingu sõlmimine kolme osapoolega maksekaardisüsteemi ja agendi vahel, siis on tõsi, et see määrus ei anna „agendi“ mõiste määratlust. Samas tuleneb direktiivi 2015/2366, mis samuti kuulub makseteenuste valdkonna liidu õigusraamistikku, põhjendusest 2, et selle raamistiku läbivaatamise tulemusel võeti vastu määrus 2015/751. Nimetatud direktiivi põhjendust 6 nähtub lisaks, et liidu seadusandja soovis tagada, et õigusraamistikku kohaldatakse kogu liidus järjepidevalt. Ent nagu märgib American Express, on direktiivi 2015/2366 artikli 4 punktis 38 „agent“ määratletud kui „füüsiline või juriidiline isik, kes tegutseb makseteenuste osutamisel makseasutuse nimel“, samas täpsustavad selle direktiivi artikli 4 punkt 3 ja I lisa, et makseinstrumentide väljastamine ja/või maksetehingute vastuvõtmine kuuluvad selliste makseteenuste hulka. Seega ei saa mõistete „kaubamärgi kooskasutus“ ja „agent“ asjaomastest määratlustest tuletada, et kaubamärgi kooskasutuse partner või agent, kes on kolme osapoolega maksesüsteemiga sõlminud lepingu, osaleb selles süsteemis tingimata kui väljastaja määruse 2015/751 artikli 2 punkti 2 tähenduses. Tuleb seega sedastada, nagu märkis sisuliselt ka kohtujurist oma ettepaneku punktides 87 ja 90, et ei määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ega artikli 2 punkti 18 sõnastusest ei nähtu otseselt, et kaubamärgi kooskasutuse partner või agent peab ise osalema väljastamistegevuses. Kui liidu seadusandja oleks soovinud laiendada selle sätte kohaldamisala ka niisugustele olukordadele, siis oleks ta saanud seda sõnaselgelt kõnealuses sättes ette näha, mida ta aga ei ole teinud (vt analoogia alusel 19. märtsi 2009. aasta kohtuotsus, komisjon vs. Itaalia, C‑275/07 , EU:C:2009:169 , punkt ). Pealegi, olgugi et määruse nr 2015/751 põhjenduses 28 on märgitud, et „kolme osapoolega maksekaardisüsteeme, mis kasutavad makseteenuse pakkujaid väljastajatena või vastuvõtjatena, tuleb käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena“, ei saa sellest järeldada, et nimetatud määruse artikli 1 lõike 5 kohaldamisalasse kuulub üksnes see olukord. Nagu nähtub käesoleva kohtuotsuse punktist 52, hõlmab see säte muu hulgas ka olukorda, kus kolme osapoolega maksekaardisüsteem „annab teistele makseteenuse pakkujatele loa kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks“. Lisaks, nagu kohtujurist oma ettepaneku punktis 90 märkis, näib määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 sõnastuse, eriti lauseosa „kui kolme osapoolega maksekaardisüsteem […] annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja“ põhjal, et see süsteem osaleb ise väljastamistegevuses. Teiseks, mis puudutab selle sätte ülesehitust, siis on selge, et kolme osapoolega maksekaardisüsteemi tuleb käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina eelkõige selles sättes esimesena nimetatud juhtumi puhul, see tähendab siis, kui see süsteem „annab teistele makseteenuse pakkujatele loa kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamiseks või kaardipõhiste maksetehingute vastuvõtmiseks või mõlemaks“. Sellest järeldub, nagu märkis ka kohtujurist oma ettepaneku punktides 77 ja 78, et olukord, kus kolmas isik sõlmib kolme osapoolega maksekaardisüsteemiga lepingu, mis näeb ette, et see kolmas isik väljastab või võtab vastu selle süsteemi jaoks kaardipõhiseid makseinstrumente, vastab esimesena nimetatud juhtumile. Tuleb seega tõdeda, et määruse 2015/751 artikli 1 lõikes 5 osutatud teisele ja kolmandale juhtumile American Expressi pakutud tõlgendus, mille kohaselt leping kolmanda isikuga kuulub nende juhtumite hulka vaid siis, kui see kolmas isik väljastab selle süsteemi jaoks kaardipõhiseid makseinstrumente, võib need eeldused suuresti sisutühjaks muuta. Pealegi, kuigi esimene juhtum viitab sõnaselgelt asjaolule, et kolmas isik, kellele on antud luba, on samuti „makseteenuse pakkuja“, ei näe teine ja kolmas juhtum sõnaselgelt ette, et kaubamärgi kooskasutuse partner või agent peab tingimata olema selline teenusepakkuja. Seega ei saa välistada, et kooskasutuse partner võib olla kaasatud muudesse tegevustesse peale makseteenuste osutamise ja seega muudesse tegevustesse kui need, mis seisnevad kaardipõhiste makseinstrumentide väljastamises või vastuvõtmises. Kolmandaks, seoses eesmärkidega, mida taotletakse määrusega 2015/751, mille hulka kuuluvad põhikohtuasjas kõnealused sätted, nähtub selle määruse põhjendusest 43, et need eesmärgid on kehtestada ühtsed nõuded kaardipõhistele maksetehingutele ning kaardipõhistele interneti- ja mobiilimaksetele. Määruse põhjenduses 10 on täpsustatud, et vahendustasude reguleerimise eesmärk on parandada siseturu toimimist ja aidata vähendada tehingukulusid tarbijate jaoks. Mis puudutab sellise regulatsiooni kohaldatavust kolme osapoolega maksekaardisüsteemidele, siis nähtub määruse 2015/751 põhjendusest 28, et liidu seadusandja pidas vajalikuks käsitada teatavatel asjaoludel neid süsteeme nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena ja kohaldada neile süsteemidele samu reegleid kui viimati nimetatutele just „kaudse vahendustasu“ arvessevõtmiseks ja „võrdsete tingimuste tagamiseks“. Lisaks nähtub mitmest määruse 2015/751 sättest, eelkõige selle määruse põhjendusest 31, artiklist 5 ja artikli 13 lõikest 6, et määruse eesmärk on ära hoida ka nendes sisalduvatest normidest kõrvalehoidumist, eriti mis puudutab vahendustasude piirmäära. Mis puudutab vahendustasu, siis on see määruse 2015/751 artikli 2 punktis 10 üldiselt määratletud kui „väljastaja ja vastuvõtja vahelise iga otsese või kaudse (st kolmanda isiku kaudu) tehingu eest makstud tasu“ ning sama säte täpsustab, et „[n]etohüvitis või muud kokkulepitud tasud arvatakse vahendustasu hulka“. „Netohüvitis“ ise on selle määruse artikli 2 punktis 11 määratletud kui „maksete, tagasimaksete või soodustuste netosumma, mille väljastaja on saanud maksekaardisüsteemilt, vastuvõtjalt või mis tahes muult vahendajalt seoses kaardipõhiste maksetehingutega või nendega seotud toimingutega“. Neil asjaoludel ei saa välistada, mida sisuliselt väitis ka komisjon, et teatavat liiki tasu või soodustust saab pidada kaudseks vahendustasuks määruse 2015/751 põhjenduse 28 tähenduses, ilma et kaubamärgi kooskasutuse partner või agent, kellega on kolme osapoolega maksekaardisüsteemil sõlmitud leping, peaks tingimata osalema sellise süsteemi väljastamistegevuses. Seega võib osutuda keeruliseks saavutada määruse 2015/751 eesmärke, eriti seda, mis on sätestatud artikli 1 lõikes 5, see tähendab tagada turul võrdsed konkurentsitingimused, kui olukorrad, milles kooskasutuse partner või agent ei tegutse väljastajana nimetatud määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses, peaksid seetõttu jääma välja nimetatud määruse artiklites 3–5 ja artiklis 7 sätestatud reeglite kohaldamisalast. Järelikult, kui kolme osapoolega maksekaardisüsteem sõlmib kaubamärgi kooskasutuse lepingu määruse 2015/751 artikli 2 punkti 32 tähenduses või lepingu agendiga direktiivi 2015/2366 artikli 4 punkti 38 tähenduses, tuleb seda süsteemi käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina nimetatud määruse artikli 1 lõike 5 alusel, mistõttu selle suhtes kuuluvad kohaldamisele nimetatud määruse artiklitest 3–5 ja artiklist 7 tulenevad kohustused. Eelnevat arvesse võttes tuleb esimesele eelotsuse küsimusele vastata, et määruse 2015/751 artikli 1 lõiget 5 tuleb tõlgendada nii, et ühelt poolt kaubamärgi kooskasutuse partneri või agendi ja teiselt poolt kolme osapoolega maksekaardisüsteemi vahelise lepingu raames ei ole nõutav, et see kooskasutuse partner või agent tegutseks väljastajana nimetatud määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses, selleks et nimetatud süsteemi saaks käsitada niisugusena, et see annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, ja seega nelja osapoolega maksekaardisüsteemina viidatud sätetest esimese tähenduses. Teine küsimus Eelotsusetaotluse esitanud kohus küsib teise küsimusega sisuliselt seda, kas määruse 2015/751 artikli 1 lõige 5 ja artikli 2 punkt 18 on kehtetud selles osas, milles need näevad ette, et kolme osapoolega maksekaardisüsteemi tuleb käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina pelgalt seetõttu, et see on sõlminud kaubamärgi kooskasutuse partneri või agendiga lepingu, isegi kui kooskasutuse partner või agent ei tegutse selle lepingu raames väljastajana nimetatud määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses. Väide, et rikutud on põhjendamiskohustust Põhjendamiskohustusega seoses tuleb meenutada, et Euroopa Kohtu väljakujunenud praktikast tuleneb, et kuigi liidu akti põhjendused, mis on nõutud ELTL artikli 296 lõikes 2, peavad näitama selgelt ja ühemõtteliselt asjaomase akti vastuvõtja arutluskäiku, nii et huvitatud isikutel oleks võimalik tutvuda võetud meetme põhjendustega ning Euroopa Kohus võiks teostada selle üle kontrolli, ei ole sellegipoolest nõutav, et põhjendused sisaldaksid kõiki asjakohaseid õiguslikke ja faktilisi asjaolusid. Põhjendamiskohustuse järgimise hindamisel tuleb ka arvestada mitte ainult akti sõnastust, vaid ka selle konteksti ning kõiki vastavat küsimust reguleerivaid õigusnorme (16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Lisaks on Euroopa Kohus korduvalt leidnud, et kui üldkohaldatavast õigusaktist nähtub institutsiooni taotletava eesmärgi põhisisu, oleks liigne nõuda, et erinevad tehnilised valikud oleks eraldi põhjendatud (3. märtsi 2016. aasta kohtuotsus, Hispaania vs. komisjon, C‑26/15 P , ei avaldata, EU:C:2016:132 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Antud asja puhul selgitab määruse 2015/751 põhjendus 28 piisavalt selgelt loogikat, millele tugineb kolme osapoolega maksekaardisüsteemide teatud juhtudel samastamine nelja osapoolega maksekaardisüsteemidega. Nagu on märgitud käesoleva kohtuotsuse punktis 68, näeb see põhjendus nimelt ette, et „kaudse vahendustasu arvessevõtmiseks“ ja „võrdsete tingimuste tagamiseks“ tuleks kolme osapoolega maksekaardisüsteeme käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemidena ning nende puhul tuleks järgida samu norme, samas kui „läbipaistvusnõudeid ja muid ärireegleid puudutavaid meetmeid tuleks kohaldada kõigi pakkujate suhtes“. Lisaks toovad määruse 2015/751 põhjendus 28, artikli 1 lõike 5 teine lause ja artikli 2 punktid 17 ja 18 välja kolme osapoolega maksekaardisüsteemide ja nelja osapoolega maksekaardisüsteemide vahelised erinevused, mis põhjendavad, et vahendustasude piirmäära ning maksekaardisüsteemi ja töötlevate üksuste eraldamist käsitlevate normide kohaldamiseks on esimeste samastamine teistega üksnes osaline. Siit nähtub, nagu ka kohtujurist oma ettepaneku punktis 117 sisuliselt märkis, et kuivõrd need sätted toovad välja olukorra tervikuna, mis viis kolme osapoolega maksekaardisüsteemi osalise samastamiseni nelja osapoolega maksekaardisüsteemiga, samuti selle samastamisega taotletavad üldeesmärgid, võimaldavad need seega vastavalt käesoleva kohtuotsuse punktis 75 meenutatud kohtupraktikale asjaomastel isikutel tutvuda sellise samastamise põhjendusega ja Euroopa Kohtul teostada oma kontrolli. Vastavalt käesoleva kohtuotsuse punktides 75 ja 76 viidatud kohtupraktikale ei olnud liidu seadusandja neil asjaoludel kohustatud ette nägema määruses 2015/751 põhjendusi kõikidele kasutatavatele tehnilistele valikutele, millel tuginevad määruse artikli 1 lõikes 5 osutatud kolm juhtumit. Seega ei saa asuda seisukohale, et määrus 2015/751 on selles osas põhjendamata, mis tooks kaasa selle määruse artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 kehtetuse. Väide, et esineb ilmne hindamisviga Eelotsusetaotlusest nähtub, et määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 kehtivus on põhikohtuasjas vaidlustatud seetõttu, et nende sätete puhul on väidetavalt tehtud ilmne hindamisviga. Nimelt näevad need väidetavalt ette, et ühelt poolt kaubamärgi kooskasutuse partneri või agendi ja teiselt poolt kolme osapoolega maksekaardisüsteemi vahel sõlmitud lepingu raames ei ole nõutav, et see partner või agent oleks seotud kolme osapoolega maksekaardisüsteemi väljastamistegevusega, et seda süsteemi käsitada nelja osapoolega maksekaardisüsteemina. Samas ei nähtu käesoleva menetluse käigus Euroopa Kohtule saadetud dokumentidest, et liidu seadusandja oleks sel põhjusel teinud määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 osas ilmse hindamisvea. Nimelt, nagu märkis sisuliselt kohtujurist oma ettepaneku punktides 121–124, ei nähtu käesoleva menetluse käigus Euroopa Kohtule esitatud dokumentidest, et liidu seadusandja on teinud vea, kui otsustas, millisel määral tuleks samastada määruse 2015/751 artiklites 3–5 ja artiklis 7 sätestatud normide osas kolme osapoolega maksekaardisüsteeme ja nelja osapoolega maksekaardisüsteeme, et saavutada käesoleva kohtuotsuse punktides 67–69 meenutatud eesmärgid. Väide, et rikutud on proportsionaalsuse põhimõtet Tuleb meenutada, et Euroopa Kohtu väljakujunenud praktika kohaselt nõuab proportsionaalsuse põhimõte, et liidu institutsioonide aktid oleksid vastava õigusaktiga taotletavate õiguspäraste eesmärkide saavutamiseks sobivad ega läheks kaugemale sellest, mis on nende eesmärkide saavutamiseks vajalik (16. juuni 2015. aasta kohtuotsus, Gauweiler jt, C‑62/14 , EU:C:2015:400 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Mis puudutab nende tingimuste täidetuse kohtulikku kontrolli, siis on Euroopa Kohus tunnustanud liidu seadusandja ulatuslikku kaalutlusõigust talle antud pädevuse teostamisel niisugustes valdkondades, kus ta peab tegema nii poliitilisi kui ka majanduslikke või sotsiaalseid valikuid või kus ta peab läbi viima keerulise hindamise või andma hinnangu. Seega ei ole vaja välja selgitada, kas niisuguses valdkonnas võetud meede on ainus või parim võimalik vahend, sest meetme õiguspärasust saab mõjutada üksnes see, kas meede on pädevate institutsioonide poolt taotletavat eesmärki arvestades ilmselgelt sobimatu (8. juuni 2010. aasta kohtuotsus, Vodafone jt, C‑58/08 , EU:C:2010:321 , punkt ja seal viidatud kohtupraktika). Kuivõrd antud juhul ei ole ühegi Euroopa Kohtule esitatud dokumendiga võimalik tõendada, et määruse 2015/751 artikli 1 lõige 5 ja artikli 2 punkt 18 ei ole sobivad selliste õiguspäraste eesmärkide saavutamiseks, nagu on välja toodud käesoleva kohtuotsuse punktides 67–69, tuleb tagasi lükata argument, mille kohaselt rikuvad need sätted proportsionaalsuse põhimõtet selles osas, milles need ei näe ette kolme osapoolega maksekaardisüsteemi ja nelja osapoolega maksekaardisüsteemi samastamisele tingimust, et asjaomane kaubamärgi kooskasutuse partner või agent peab tegutsema väljastajana. Nimelt, nagu on märgitud käesoleva kohtuotsuse punktis 71, siis kuna ei saa välistada, et kaubamärgi kooskasutuse või agendilepingu korral võib esineda teatavat liiki tasu või soodustus, ilma et kooskasutuse partner või agent peaks olema tingimata seotud asjaomase kolme osapoolega süsteemi väljastamistegevusega, ei olnud neid eesmärke silmas pidades ilmselgelt asjakohatu kohaldada nimetatud määrusega kehtestatud vahendustasude piirmäärasid ka sellisele tasule. Kõigest eelnevast nähtub, et teise eelotsuse küsimuse analüüsimisel ei ilmnenud ühtegi määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 kehtivust mõjutavat asjaolu. Kohtukulud Kuna põhikohtuasja poolte jaoks on käesolev menetlus eelotsusetaotluse esitanud kohtus pooleli oleva asja üks staadium, otsustab kohtukulude jaotuse liikmesriigi kohus. Euroopa Kohtule seisukohtade esitamisega seotud kulusid, välja arvatud poolte kohtukulud, ei hüvitata. Esitatud põhjendustest lähtudes Euroopa Kohus (esimene koda) otsustab: 1. Euroopa Parlamendi ja nõukogu 29. aprilli 2015. aasta määruse (EL) 2015/751 kaardipõhiste maksetehingute vahendustasude kohta artikli 1 lõiget 5 tuleb tõlgendada nii, et ühelt poolt kaubamärgi kooskasutuse partneri või agendi ja teiselt poolt kolme osapoolega maksekaardisüsteemi vahelise lepingu raames ei ole nõutav, et see kooskasutuse partner või agent tegutseks väljastajana nimetatud määruse artikli 2 punkti 2 tähenduses, selleks et nimetatud süsteemi saaks käsitada niisugusena, et see annab kaardipõhiseid makseinstrumente välja koos kaubamärgi kooskasutuse partneriga või agendi kaudu, ja seega nelja osapoolega maksekaardisüsteemina viidatud sätetest esimese tähenduses. 2. Teise eelotsuse küsimuse analüüsimisel ei ilmnenud ühtegi määruse 2015/751 artikli 1 lõike 5 ja artikli 2 punkti 18 kehtivust mõjutavat asjaolu. Allkirjad ( *1 ) Kohtumenetluse keel: inglise.

61995TJ0232

pt

Fundamentação jurídica do acórdão Factos na origem do litígio 1 Na sequência de uma denúncia apresentada, em Julho de 1985, pelo Committee of European Copier Manufacturers (comité dos fabricantes europeus de fotocopiadores, a seguir «Cecom»), a Comissão adoptou, em 21 de Agosto de 1986, o Regulamento (CEE) n._ 2640/86, que institui um direito «antidumping» provisório sobre as importações de aparelhos fotocopiadores de papel normal originários do Japão (JO L 239, p. 5). 2 Em 23 de Fevereiro de 1987, o Conselho adoptou o Regulamento (CEE) n._ 535/87, que institui um direito antidumping definitivo sobre as importações de aparelhos fotocopiadores de papel normal originários do Japão (JO L 54, p. 12, a seguir «Regulamento n._ 535/87»). 3 Na sequência da publicação, no Jornal Oficial das Comunidades Europeias de 27 de Agosto de 1991 (JO C 222, p. 2), de um aviso relativo à caducidade iminente das medidas antidumping em vigor no que diz respeito às importações de certos aparelhos fotocopiadores de papel normal originários do Japão, a Comissão recebeu um pedido de reexame das referidas medidas, apresentado pelo Cecom em conformidade com as disposições do n._ 3 do artigo 15._ do Regulamento (CEE) n._ 2423/88 do Conselho, de 11 de Julho de 1988, relativo à defesa contra as importações que são objecto de dumping ou de subvenções por parte de países não membros da Comunidade Económica Europeia (JO L 209, p. 1, a seguir «regulamento de base de 1988») 4 Por aviso publicado no Jornal Oficial das Comunidades Europeias de 11 de Fevereiro de 1992 (JO C 33, p. 4), a Comissão anunciou a sua intenção de proceder ao reexame dos direitos antidumping instituídos pelo Regulamento n._ 535/87. 5 Em 16 de Julho de 1992, o Cecom solicitou a extensão do reexame aos fotocopiadores de papel normal com capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4, não sendo esses fotocopiadores objecto do direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/87 (artigo 1._, n._ 4, primeiro travessão, do referido regulamento). 6 Por aviso publicado no Jornal Oficial das Comunidades Europeias de 14 de Agosto de 1992 (JO C 207, p. 16), a Comissão anunciou o início de um processo de reexame, em conformidade com o disposto nos artigos 14._ e 15._ do regulamento de base de 1988. Em conformidade com o previsto no n._ 3 do artigo 15._ do referido regulamento, as medidas antidumping mantiveram-se em vigor na pendência do resultado do reexame. 7 Com base no reexame efectuado, que versou sobre o período compreendido entre 1 de Julho de 1991 e 30 de Junho de 1992, e sob proposta da Comissão, apresentada após consulta do Comité Consultivo, o Conselho adoptou o Regulamento (CE) n._ 2380/95, de 2 de Outubro de 1995, que institui um direito antidumping definitivo sobre as importações de aparelhos fotocopiadores de papel normal originários do Japão (JO L 244, p. 1, a seguir «Regulamento n._ 2380/95»). O direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 2380/95 aplica-se também aos aparelhos fotocopiadores de papel normal com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4. 8 Nos termos do disposto no segundo parágrafo do seu artigo 3._, o Regulamento n._ 2380/95 «caduca dois anos após a sua entrada em vigor, salvo se estiver em curso nessa data um reexame das medidas criadas pelo presente regulamento, continuando nesse caso em vigor até o reexame estar concluído». 9 A este respeito, indica-se no n._ 103 dos considerandos do mesmo regulamento: «No que diz respeito ao pedido de aplicação das medidas, o Conselho referiu que, devido à complexidade pouco habitual de uma série de aspectos do presente caso, registaram-se atrasos significativos no tratamento deste processo: em primeiro lugar, decorreram quase seis meses entre o aviso da intenção da Comissão de realizar um reexame das medidas e o início efectivo desse reexame. Seguidamente, o inquérito do reexame propriamente dito, iniciado em 14 de Agosto de 1992, levou mais de três anos a estar concluído. Em conformidade com o n._ 3 do artigo 15._ do regulamento [de base de 1988], o direito antidumping inicial aplicável às importações de FCP [aparelhos fotocopiadores de papel normal] originários do Japão permaneceu em vigor durante todo esse período. Por conseguinte, o Conselho considera razoável que, tendo em conta estas circunstâncias excepcionais, o período de aplicação das novas medidas seja limitado, caducando dois anos após a sua entrada em vigor, sob reserva das disposições aplicáveis em matéria de reexames.» Tramitação processual e pedidos das partes 10 Foi nestas condições que o recorrente, por requerimento apresentado na Secretaria do Tribunal de Primeira Instância em 19 de Dezembro de 1995, interpôs o presente recurso. 11 Com base no relatório preliminar do juiz-relator, o Tribunal de Primeira Instância (Primeira Secção Alargada) decidiu dar início à fase oral sem medidas de instrução. 12 Foram ouvidas as alegações das partes e as suas respostas às questões do Tribunal na audiência de 25 de Novembro de 1997. 13 A audiência desenrolou-se perante a Primeira Secção Alargada, composta por A. Saggio, presidente, B. Vesterdorf, C. W. Bellamy, R. M. Moura Ramos e J. Pirrung, juízes. Na sequência da nomeação de A. Saggio, em 4 de Março de 1998, como advogado-geral do Tribunal de Justiça, o presente acórdão foi proferido pelos três juízes que o assinam, em conformidade com o disposto no n._ 1 do artigo 32._ do Regulamento de Processo. 14 O recorrente conclui pedindo que o Tribunal se digne: - intimar a Comissão e o Conselho a apresentarem as actas das reuniões do comité antidumping e do Conselho referentes à adopção do Regulamento n._ 2380/95; - anular o segundo parágrafo do artigo 3._ do Regulamento n._ 2380/95; - na medida do necessário, ordenar a manutenção do direito antidumping instituído pelo artigo 1._ do Regulamento n._ 2380/95 até que as instituições competentes tenham tomado as medidas necessárias à execução do acórdão do Tribunal de Primeira Instância; - condenar o Conselho nas despesas. 15 O Conselho conclui pedindo que o Tribunal se digne: - negar provimento ao recurso; - condenar o recorrente nas despesas Quanto ao pedido de anulação do segundo parágrafo do artigo 3._ do Regulamento n._ 2380/95 Quanto ao fundamento baseado no facto de o Conselho não estar autorizado a adoptar medidas antidumping com uma duração inferior a cinco anos Argumentos das partes 16 Este fundamento divide-se em duas partes. 17 Numa primeira parte, o recorrente invoca uma violação do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988. Resulta do teor claro e incondicional desta disposição, que dispõe que «[...] os direitos antidumping [...] caducam decorrido um prazo de cinco anos a contar da data em que entraram em vigor, tiveram a última alteração ou foram confirmados», que esta fixa legalmente o período de aplicação das medidas antidumping, bem como o início do período de aplicação, mesmo quando os direitos antidumping são confirmados no âmbito de um processo de reexame. Por conseguinte, a limitação em dois anos do período de aplicação dos direitos antidumping prevista no segundo parágrafo do artigo 3._ do Regulamento n._ 2380/95 é ilegal, não estando o Conselho autorizado a derrogar ao período de aplicação de cinco anos quando da alteração ou da confirmação das medidas antidumping no âmbito de processos de reexame. 18 Esta interpretação do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 é confirmada por uma análise da génese e dos objectivos prosseguidos pela referida disposição. Com efeito, na medida em que nos possamos referir ao elemento histórico a fim de interpretar esta disposição unívoca, o recorrente recorda que o antigo acordo relativo à aplicação do artigo 6._ do Acordo Geral sobre Pautas Aduaneiras e Comércio (a seguir «antigo código antidumping»), aprovado, em nome da Comunidade, através da Decisão 80/271/CEE do Conselho, de 10 de Dezembro de 1979, relativa à conclusão dos acordos multilaterais resultantes das negociações comerciais de 1973-1979 (JO 1980, L 71, p. 1; EE 11 F12 p. 38, especialmente p. 127), se é certo que não fixa um período determinado para a aplicação dos direitos antidumping, dispõe no seu artigo 9._ que «os direitos antidumping vigorarão apenas pelo período e na medida necessária para neutralizar o dumping que causa um prejuízo». Portanto, há que considerar que o legislador comunitário fixou em cinco anos o prazo considerado como necessário para eliminar os efeitos nefastos de um dumping e restabelecer o jogo normal da concorrência. O que é confirmado pelo n._ 28 dos considerandos do regulamento de base de 1988, nos termos do qual «é necessário prever que, decorrido um certo prazo, as medidas antidumping e as medidas de compensação se tornem caducas, a menos que possa ser demonstrada a necessidade da sua manutenção». 19 Daí conclui o recorrente que o n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 fixa tanto uma duração mínima como uma duração máxima de uma medida antidumping. No que respeita à duração mínima, tem por objectivo a defesa e a protecção jurídica da indústria comunitária que, em princípio, já sofreu um prejuízo importante antes mesmo de serem impostas as medidas antidumping. Além disso, a mesma duração de cinco anos de protecção impõe-se quando se verifique, após a expiração do prazo, que os importadores não abandonaram as suas práticas de dumping e que o prejuízo persiste. 20 Ao que acresce que, na sua prática anterior, o Conselho fixou sempre, em conformidade com o disposto no n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988, em cinco anos o período de duração das medidas antidumping, mesmo quando foram confirmadas após um processo de reexame de longa duração (v., designadamente, o regulamento que foi objecto do acórdão do Tribunal de Primeira Instância de 2 de Maio de 1995, NTN Corporation e Koyo Seiko/Conselho, T-163/94 e T-165/94, Colect., p. II-1381). 21 Quando o n._ 3 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 prevê que o direito antidumping inicial se manterá em vigor na pendência do resultado do reexame, isto constitui um risco que, segundo a vontade expressa do legislador comunitário, deve ser assumido pelos exportadores responsáveis do dumping. O mesmo vale, nos termos do n._ 4 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988, no que respeita aos processos de reexame já em curso no final do período inicial de aplicação das medidas antidumping. Portanto, a duração de aplicação de uma medida antidumping não pode, contrariamente ao que se indica no n._ 103 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95, depender da duração do processo de reexame, pois que este depende de um certo número de circunstâncias que são independentes da vontade da indústria comunitária. 22 Por último, as «circunstâncias excepcionais» invocadas pelo Conselho não podem, em todo o caso, justificar a limitação do período de aplicação das medidas antidumping para os aparelhos fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto, pois que, para estes fotocopiadores, o direito antidumping foi instituído pela primeira vez através do Regulamento n._ 2380/95. 23 Com uma segunda parte do fundamento, o recorrente invoca que a redução do período de aplicação das medidas antidumping constitui uma violação do regime jurídico instituído pelos regulamentos de base em matéria de antidumping e, em especial, da repartição dos direitos e obrigações existentes entre a indústria comunitária e as empresas que praticam o dumping. Refere-se, a este respeito, às disposições do Regulamento (CE) n._ 3283/94 do Conselho, de 22 de Dezembro de 1994, relativo à defesa contra as importações objecto de dumping de países não membros da Comunidade Europeia (JO L 349, p. 1, a seguir «regulamento de base de 1994»), sublinhando simultaneamente que os regulamentos de base anteriores continham disposições similares. 24 Expõe em detalhe as vias processuais que permitem à indústria comunitária exercer os seus direitos através da apresentação de uma denúncia (artigo 5._ do regulamento de base 1994) ou de um pedido de reexame (artigo 11._ do regulamento de base de 1994). A denúncia e/ou o pedido de reexame devem conter os elementos de prova suficientes que justifiquem o início de um processo, incumbindo, assim, à indústria comunitária a iniciativa e o ónus da prova. Ora, uma vez impostos direitos antidumping definitivos, resulta do n._ 2 do artigo 11._ do regulamento de base de 1994 que a indústria comunitária fica protegida contra a prática de dumping durante um período de cinco anos, salvo quando seja iniciado um processo de reexame. 25 No decurso do período de cinco anos a contar da data da entrada em vigor das medidas antidumping definitivas a iniciativa, bem como o ónus da prova incumbem, nos termos do n._ 3 do artigo 11._ do regulamento de base de 1994, às empresas que praticam o dumping. 26 O recorrente considera que, ao reduzir para dois anos o período de aplicação das medidas antidumping, o Conselho pôs em causa a relação equilibrada estabelecida pelo regulamento de base entre os direitos e as obrigações da indústria comunitária e das empresas que praticam o dumping. Com efeito, estando a indústria comunitária obrigada, no termo de cerca de um ano, a retomar a iniciativa de um pedido de reexame, a redução do período de aplicação das medidas antidumping põe em causa a protecção jurídica da indústria europeia e provoca, de um modo injustificado, uma inversão do ónus do pedido e da prova em seu detrimento. 27 O Conselho contesta a interpretação do teor do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 que propõe o recorrente. Com efeito, uma vez que resulta simplesmente do teor desta disposição que os direitos antidumping se tornam caducos o mais tardar após um prazo de cinco anos, não pode ser interpretado como fixando uma duração mínima para a aplicação dos direitos antidumping. 28 Esta interpretação é confirmada pela génese da referida disposição. Antes da adopção do Regulamento (CEE) n._ 2176/84 do Conselho, de 23 de Julho de 1984, relativo à defesa contra as importações que são objecto de «dumping» ou de subvenções por parte de países não membros da Comunidade Económica Europeia (JO L 201, p. 1; EE 11 F21 p. 3, a seguir «regulamento de base de 1984»), os regulamentos de base não continham qualquer disposição específica sobre a duração das medidas antidumping, o que implicava que o Conselho podia fixar livremente a sua duração. Ao abrigo desse antigo regime, o Conselho, na sua prática, não terá geralmente limitado a duração das medidas antidumping, ficando, pois, estas em vigor até que os exportadores pedissem um reexame. Todavia, acontecia que certos exportadores se esqueciam de pedir o reexame ou não tinham qualquer interesse em fazê-lo, por exemplo, porque já não exportavam para a Comunidade. Foi por esta razão que, no n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1984, uma disposição correspondente à do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 foi introduzida pela primeira vez. O seu objectivo relaciona-se, conforme refere o n._ 34 dos considerandos do regulamento de base de 1984, que corresponde ao n._ 28 dos considerandos do regulamento de base de 1988, com o facto de ser «necessário prever que, decorrido um certo prazo, as medidas antidumping e as medidas de compensação se tornem caducas, a menos que possa ser demonstrada a necessidade da sua manutenção». 29 O Conselho considera que, por razões de segurança jurídica e a fim de assegurar uma protecção mínima à indústria comunitária, há que prever sistematicamente um período de aplicação de cinco anos quando da adopção de medidas antidumping pela primeira vez, de modo a que a indústria comunitária seja protegida durante um período correspondente a, pelo menos, esta duração, e que é geralmente prolongado com o período de aplicação das medidas antidumping provisórias. As mesmas considerações não se aplicam quando do início de um processo de reexame, tendo, nesse caso, a indústria comunitária sido já protegida durante um certo tempo. Além disso e mantendo-se as medidas antidumping iniciais em vigor durante o processo de reexame, a indústria comunitária também é protegida enquanto durar o referido processo. No caso em apreço e devido à instituição dos direitos antidumping através do Regulamento n._ 2380/95, os direitos antidumping instituídos pelo Regulamento n._ 535/87 foram, na realidade, prolongados de cinco anos e oito meses. 30 A prática anterior das instituições comunitárias no que toca à fixação do período de aplicação das medidas antidumping adoptadas no termo de um processo de reexame não pode, contrariamente ao que afirma o recorrente, ser considerada como de natureza a vincular o Conselho. 31 Por último, o facto de o Regulamento n._ 2380/95 ter introduzido pela primeira vez um direito antidumping sobre os aparelhos fotocopiadores de papel normal com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4 também não obsta à fixação de um período de aplicação do regulamento inferior a cinco anos (v. o n._ 15 dos considerandos do regulamento). 32 No que toca à segunda parte do fundamento, o Conselho invoca que a fixação em dois anos do período de aplicação do direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 2380/95 não cria, contrariamente ao que afirma o recorrente, uma situação tal que os exportadores japoneses e a indústria comunitária não lutam com as mesmas armas. 33 Com efeito e no que toca à situação da indústria comunitária, esta beneficiou de uma protecção suplementar devido ao facto de o direito antidumping se ter mantido em vigor enquanto durou o período de reexame. 34 Para os exportadores japoneses, a manutenção em vigor durante o processo de reexame do direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/87 constituiu, pelo contrário, um inconveniente não negligenciável, pois que tiveram, em primeiro lugar, que aguardar pelo termo do processo de reexame e, em seguida, de um período suplementar de um ano antes de eles próprios poderem apresentar um pedido de reexame. Apreciação do Tribunal 35 A título liminar, há que referir que, apesar do Regulamento n._ 2380/95 ter sido adoptado após a entrada em vigor, em 1 de Janeiro de 1995, do regulamento de base de 1994, resulta do artigo 24._ deste último regulamento que o regulamento de base de 1988 continua a aplicar-se aos processos de reexame iniciados antes de 1 de Setembro de 1994. Tendo o Regulamento n._ 2380/95 sido adoptado na sequência do processo de reexame iniciado no mês de Agosto de 1992, a sua legalidade deve, portanto, ser apreciada à luz das disposições do regulamento de base de 1988. 36 O artigo 15._ do n._ 1 do regulamento de base de 1988 prevê que «os direitos antidumping [...] caducam decorrido um prazo de cinco anos a contar da data em que entraram em vigor, tiveram a última alteração ou foram confirmados». 37 Em primeiro lugar, resulta de uma interpretação literal desta disposição que, quando prevê que os direitos antidumping «caducam» decorrido um prazo de cinco anos, fixa um prazo para a expiração automática destes direitos e não um período mínimo obrigatório para aplicação dos direitos antidumping. 38 A interpretação literal desta disposição não pode ser posta em causa pela análise da sua génese, contrariamente à argumentação desenvolvida nesse sentido pelo recorrente. 39 Com efeito, uma disposição equivalente à do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 foi integrada pela primeira vez na regulamentação antidumping pelo n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1984. O n._ 34 dos considerandos deste último regulamento, idêntico ao n._ 28 dos considerandos do regulamento de base 1988, quando indica que «é necessário prever que, decorrido um certo prazo, as medidas antidumping e as medidas de compensação se tornem caducas, a menos que possa ser demonstrada a necessidade da sua manutenção», mais não faz, na realidade, do que confirmar que esta disposição fixa um prazo para a expiração automática dos direitos antidumping. 40 De resto, o antigo código antidumping, em vigor à época da adopção do regulamento de base de 1984, previa, no seu artigo 9._, que «os direitos antidumping [vigorariam] apenas pelo período e na medida necessária para neutralizar o dumping que causa um prejuízo». Ora, esta disposição só visa, de acordo com o seu teor, a duração máxima de aplicação dos direitos antidumping. 41 Seguidamente, há que examinar se resulta, como sustenta o recorrente, da economia e da finalidade do regulamento de base de 1988 que o seu artigo 15._, n._ 1, deve ser interpretado no sentido de que fixa um período mínimo obrigatório para a aplicação dos direitos antidumping. 42 A este respeito, há que referir, em primeiro lugar, que os n.os 2 a 4 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 se referem implicitamente ao prazo de cinco anos previsto no n._ 1 deste mesmo artigo. É, designadamente, assim que o artigo 15._, n._ 4, dispõe: «Quando o reexame de uma medida nos termos do artigo 14._ estiver em curso no final do período de cinco anos correspondente, essa medida manter-se-á em vigor na pendência do resultado desse reexame. Para o efeito, será publicado um aviso no Jornal Oficial das Comunidades Europeias antes do final do período de cinco anos correspondente.» 43 Ora, se, como demonstram estas referências, os n._ 2 a 4 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 se fundam no pressuposto de que o prazo de cinco anos constitui o prazo normal de aplicação dos direitos antidumping definitivos, estas disposições não podem ser interpretadas no sentido de que o referido prazo deve, contrariamente ao que resulta de uma interpretação literal do artigo 15._, n._ 1, do regulamento, ser considerado como um período mínimo obrigatório para a aplicação dos direitos antidumping definitivos. 44 No que toca à relação existente entre os direitos e as obrigações das empresas que praticam o dumping, por um lado, e a indústria comunitária, por outro, e como resulta do regulamento de base, há que sublinhar que o próprio Conselho sustentou que convinha prever sistematicamente um período de aplicação de cinco anos para as medidas antidumping definitivas instituídas pela primeira vez, e isto a fim de assegurar uma protecção suficiente à indústria comunitária. 45 Todavia, nada há que permita considerar que o sistema jurídico instituído pelo regulamento de base exclui, como sustenta o recorrente na segunda parte do fundamento, que o Conselho tenha o direito de fixar, em casos específicos e caso existam razões objectivas que o justifiquem, uma duração de aplicação inferior a cinco anos para um regulamento que institui direitos antidumping definitivos, pelo menos quando se trate de direitos antidumping definitivos adoptados na sequência de um processo de reexame das medidas inicialmente instituídas. Com efeito, o poder para adoptar medidas antidumping de que dispõe o Conselho, por força do regulamento de base, deve ser considerado como comportando o poder implícito de limitar no tempo a duração da aplicação das referidas medidas, caso esta limitação seja conforme aos objectivos prosseguidos pelo regulamento e à repartição dos direitos e obrigações das partes interessadas que este opera. 46 Com base nas precedentes considerações, há que interpretar o n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 no sentido de que o Conselho dispõe de um poder de apreciação que lhe permite fixar em menos de cinco anos o período de aplicação dos direitos antidumping definitivos instituídos na sequência de um processo de reexame das medidas inicialmente aprovadas caso, devido à existência de circunstâncias especiais, este limite constitua o melhor meio de tomar em conta os interesses divergentes das partes no processo e seja mantido o equilíbrio entre estes interesses que o regulamento tem por objectivo estabelecer. 47 Há que referir que o simples facto de o Conselho não ter, antes da adopção do Regulamento n._ 2380/95, feito uso, noutros casos, do poder de apreciação que lhe permite fixar em menos de cinco anos o período de aplicação dos direitos antidumping definitivos instituídos na sequência de um processo de reexame das medidas inicialmente aprovadas é irrelevante, e isto tanto mais que, segundo o próprio Conselho, trata-se de um poder de apreciação que só pode ser invocado perante circunstâncias especiais. 48 Há que acrescentar que, na medida em que os argumentos do recorrente se destinam a contestar que o Conselho tinha, in concreto, o direito de limitar a dois anos o período de aplicação dos direitos antidumping instituídos pelo Regulamento n._ 2380/95, estes devem ser examinados no âmbito dos outros fundamentos invocados pelo recorrente. Com efeito, baseando-se o primeiro fundamento no facto de o Conselho não estar, em princípio, autorizado a fixar a duração de aplicação dos direitos antidumping num período inferior a cinco anos, os respectivos argumentos devem ser considerados como inoperantes no presente contexto. 49 À luz do que precede, o fundamento não deve ser acolhido. Quanto aos fundamentos baseados num erro manifesto de apreciação e numa violação do artigo 190._ do Tratado Argumentos das partes 50 O recorrente invoca que, mesmo supondo que o Conselho dispõe, quod non, de um poder de apreciação no que respeita à determinação do período de aplicação de uma medida antidumping, cometeu um erro manifesto de apreciação ao limitar o período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95. 51 O processo de reexame não pode constituir uma «circunstância excepcional» que justifique a redução do período de aplicação da medida antidumping. Não se pode considerar, tendo em conta a complexidade do processo referente aos direitos antidumping sobre os aparelhos fotocopiadores e os necessários inquéritos efectuados pela Comissão, que um período de reexame de três anos seja excepcional. De resto, não tem importância que um inquérito com uma duração de mais de três anos seja ou não anormal, pois que o que importa é que a duração de um processo de reexame é, em última análise, determinada pelas instituições comunitárias. 52 Ao afirmar que os produtores comunitários estão protegidos durante todo o período de duração do processo de reexame, o Conselho não tem em conta a natureza jurídica deste processo. Com efeito, quando o n._ 3 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988 prevê que a medida se manterá em vigor na pendência do resultado do reexame, esta manutenção em vigor prende-se com o resultado do processo de reexame, pois caso este conduza, por exemplo, à verificação de que os exportadores já não praticam dumping, as medidas são revogadas e os exportadores são, em princípio, reembolsados, a seu pedido, dos direitos antidumping que tenham pago durante o período de inquérito. 53 O recorrente contesta, além disso, a afirmação do Conselho de que a duração do inquérito e a manutenção, durante este período, dos direitos antidumping instituídos pelo Regulamento n._ 535/87 causaram aos exportadores um inconveniente não negligenciável. Com efeito, os exportadores tentaram tudo para protelar, através das suas intervenções, o período de reexame, pois que uma tramitação mais rápida desse processo só lhes teria trazido desvantagens. Os exportadores sabiam que os direitos antidumping seriam provavelmente estendidos aos aparelhos fotocopiadores de papel normal com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto e que o processo conduziria a um aumento do direito antidumping. Em contrapartida, a indústria comunitária dos fabricantes de aparelhos fotocopiadores estava particularmente interessada em que o processo de reexame fosse rapidamente encerrado e fossem instituídas novas medidas antidumping. 54 Devendo a eliminação do dumping permitir o restabelecimento das condições de um mercado leal e aberto e a supressão das distorções da concorrência resultantes das práticas comerciais ilegais, só a questão de saber se, tendo em conta os resultados do reexame efectuado, eram necessárias (novas) medidas antidumping para contrabalançar um dumping que causou um prejuízo devia ser determinante para o exercício do poder de apreciação do Conselho. A este respeito, este deveria ter apreciado se os objectivos prosseguidos pelas medidas antidumping podiam ser atingidos sendo o período de aplicação reduzido a dois anos. 55 Todos estes elementos de apreciação pertinentes deveriam ter conduzido o Conselho a fixar um novo período de aplicação de cinco anos a contar da data da entrada em vigor do Regulamento n._ 2380/95. A este respeito, o recorrente desenvolve três séries de argumentos. 56 Numa primeira série de argumentos, o recorrente sustenta que as autoridades comunitárias concluíram, com base no reexame efectuado, que os exportadores japoneses tinham reforçado a sua prática de dumping, que o prejuízo causado à indústria comunitária se tinha agravado e que o interesse em preservar a indústria comunitária estava também reforçado. 57 Com efeito, resulta das verificações feitas pelas autoridades comunitárias que as margens de dumping eram sensivelmente superiores, para cada exportador em causa, à taxa do direito antidumping inicialmente aplicável, pois que a margem média ponderada de dumping foi de 41 % (v. os n.os 76 e 78 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95). Daí conclui que os exportadores japoneses tinham reforçado a sua prática de dumping e que o Conselho deveria, portanto, ter fixado direitos antidumping tendo em conta estas novas conclusões. 58 De resto, o prejuízo causado à indústria comunitária foi reforçado. No que toca ao conjunto dos aparelhos fotocopiadores considerados como produtos similares, ficar, assim, comprovado que os principais indicadores económicos da indústria comunitária se deterioraram sensivelmente entre 1988 e o termo do período de inquérito, quer se trate da produção (menos de 16 %), da parte de mercado (que caiu de 15,4 para 12,4 %) ou da rentabilidade das vendas de aparelhos fotocopiadores de papel normal (que caiu de 11,1 para 2,7 %) (n.os 33 a 35 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95). Apesar da redução do volume das exportações provenientes do Japão, a Comissão verificou, ainda, margens de subcotação importantes (n.os 42 e 43 dos considerandos do regulamento). Com base nestas verificações, o Conselho chegou à conclusão de que a expiração dos direitos antidumping em vigor teriam novamente dado origem a um prejuízo importante (v., em especial, n.os 81 e 87 dos considerandos do regulamento). 59 Por último, o Conselho verificou, por um lado, o reforço do interesse da Comunidade em preservar uma produção europeia de fotocopiadores e, por outro, que a expiração dos direitos incitaria os exportadores japoneses a reduzirem a sua produção na Comunidade, de modo a diminuir sensivelmente os stocks existentes no Japão e a melhorar a utilização das capacidades (n.os 88 e seguintes dos considerandos). 60 Daí conclui o recorrente que as verificações feitas pelas próprias autoridades comunitárias no quadro do processo de reexame opõem-se claramente a qualquer limitação do período de aplicação das medidas antidumping. A relação entre as referidas verificações e a duração de aplicação das medidas antidumping não resulta apenas do disposto no n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988, mas existe, a fortiori, à luz do facto de que o dumping e o prejuízo causado à indústria comunitária, em vez de terem sido eliminados, se reforçaram consideravelmente durante o período de aplicação do Regulamento n._ 535/87. 61 Com uma segunda série de argumentos, o recorrente sustenta que o Conselho não teve em conta as particularidades próprias dos fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto, que foram protegidos pela primeira vez contra as importações objecto de dumping através do Regulamento n._ 2380/95. Os fotocopiadores que pertencem a este segmento superior foram objecto de uma política particularmente agressiva por parte dos exportadores japoneses e o facto de um direito antidumping só ter sido instituído para este segmento de fotocopiadores durante um período de dois anos devia, nestas condições, ser considerado como contrário às verificações feitas pelas próprias autoridades comunitárias. 62 O sector dos fotocopiadores de papel normal com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto reveste uma importância especial para os produtores comunitários. Ora, no Regulamento n._ 2380/95 (n.os 42 e 46 dos considerandos), o Conselho e a Comissão comprovaram que este sector se caracteriza tanto por um aumento substancial das importações como por um aumento da subcotação. 63 O recorrente não solicita uma «regulamentação especial» para estes aparelhos, mas simplesmente a aplicação da regra normal do n._ 1 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988. Com efeito, o próprio Conselho admite que, por razões de segurança jurídica e de protecção mínima, há que prever uma duração de aplicação de cinco anos para as medidas adoptadas pela primeira vez. 64 A falta de fundamentação das razões que levaram o Conselho a limitar também em dois anos o período de aplicação das medidas antidumping para os referidos fotocopiadores constitui, além disso, uma violação do artigo 190._ do Tratado. 65 Por último, certos produtores japoneses constituíram, antes da entrada em vigor do Regulamento n._ 2380/95, stocks importantes destes aparelhos fotocopiadores, de modo a eludir o objectivo das medidas antidumping. 66 Com uma terceira série de argumentos, o recorrente sustenta que a limitação em dois anos do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 constitui um precedente perigoso de natureza a originar uma desvalorização manifesta do instrumento antidumping. Isto é tanto mais assim quando, apesar de uma situação que se caracteriza por um reforço do dumping, uma agravação do prejuízo e a existência de um ponderoso interesse da Comunidade na manutenção de um sector industrial importante, as instituições comunitárias reduziram a duração de aplicação das medidas antidumping. Esta argumentação não está, contrariamente às afirmações do Conselho, fundada em considerações puramente políticas. 67 O Conselho recorda, a título liminar, que resulta expressamente do n._ 103 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95 que os elementos que lhe levaram a fixar, a título excepcional, em dois anos a duração de aplicação do regulamento foram a duração extremamente longa do processo de reexame e o facto de o direito antidumping se ter mantido em vigor durante esse processo. Portanto, o Regulamento n._ 2380/95 prorrogou, na realidade, o período de aplicação do direito antidumping de cinco anos e oito meses e, por conseguinte, a presente situação do recorrente é mais favorável do que aquela em que teria sido colocado caso o Conselho tivesse imediatamente prorrogado o direito antidumping inicial de cinco anos. 68 No que respeita à duração do processo de reexame, foi, na realidade, invulgarmente longa, o que é confirmado pelo facto de o processo que conduziu à adopção, através do Regulamento n._ 535/87, do direito antidumping inicial só ter durado cerca de ano e meio. 69 Para além da duração do processo de reexame, os elementos que invoca o recorrente a fim de demonstrar que o período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 não deveria ter sido limitado, não são de natureza a infirmar a apreciação feita pelo Conselho. 70 Em primeiro lugar, os argumentos do recorrente referentes à pretensa agravação do dumping e do prejuízo causado à indústria comunitária, assim como ao reforço do interesse da Comunidade, fundam-se essencialmente nas verificações expostas no próprio Regulamento n._ 2380/95. Contudo, não existe qualquer relação entre estes factores e a determinação da duração do período de aplicação do direito antidumping instituído pelo referido regulamento. 71 Em segundo lugar, o Conselho recorda que expôs, no n._ 15 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95, as razões pelas quais não era possível prever uma regulamentação especial para os fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto. Portanto e uma vez que não era possível fixar um período de aplicação dos direitos antidumping diferente para estes aparelhos, também não era necessário que o Regulamento n._ 2380/95 contivesse uma fundamentação especial sobre essa matéria. Apreciação do Tribunal 72 A título liminar, há que referir que o recorrente não pode validamente sustentar que a duração do processo de reexame não foi, no caso em apreço, anormalmente longa. Basta referir que resulta do n._ 9 do artigo 7._ do regulamento de base de 1988 que «um inquérito é concluído quer pelo seu encerramento quer através da adopção de uma medida definitiva. A conclusão deve normalmente ter lugar no prazo de um ano após o início do processo». Ora, a Comissão apenas anunciou o início do processo de reexame em 14 de Agosto de 1992, após terem decorrido cerca de seis meses a partir da publicação, em 11 de Fevereiro de 1992, do aviso que assinalou a sua intenção de dar início ao processo de reexame. Seguidamente, o processo de reexame durou do mês de Agosto de 1992 até ao mês de Outubro de 1995, ou seja, cerca de 38 meses. 73 Nestas condições, há que examinar, em primeiro lugar, se a duração anormalmente longa do processo de reexame constituiu um elemento que o Conselho podia legitimamente ter em conta no momento da fixação da duração de aplicação dos direitos antidumping definitivos instituídos na sequência do reexame. A este respeito, há que determinar as consequências desta duração anormalmente longa do processo para as empresas sujeitas ao direito antidumping, por um lado, e para a indústria comunitária, por outro. 74 No que toca às empresas sujeitas ao direito antidumping, as medidas antidumping definitivas instituídas pelo Regulamento n._ 535/87 mantiveram-se em vigor ao longo de todo o período de duração do processo de reexame, em conformidade com o disposto no n._ 3 do artigo 15._ do regulamento de base de 1988. Além disso e apesar do reexame efectuado ter versado sobre o período compreendido entre 1 de Julho de 1991 e 30 de Junho de 1992, a instituição de novas medidas definitivas através do Regulamento n._ 2380/95 teve por consequência que as empresas sujeitas às medidas antidumping não puderam solicitar o início de um novo processo de reexame antes do mês de Outubro de 1996. Com efeito, resulta do n._ 1 do artigo 14._ do regulamento de base de 1988 que um pedido de reexame só pode ser apresentado «desde que decorrido pelo menos um ano após a conclusão do inquérito». 75 Para a indústria comunitária, uma protecção contra as práticas de dumping foi portanto, devido à duração do processo de reexame, assegurada durante um período que, pelo menos, se estendeu até ao mês de Outubro de 1996. 76 Foi, pois, correctamente que o Conselho considerou que a duração anormalmente longa do processo de reexame afectou a situação jurídica das partes no processo em detrimento das empresas sujeitas às medidas antidumping. 77 Por conseguinte, a duração anormalmente longa do processo de reexame constituía um elemento de natureza a justificar a limitação do período de aplicação das medidas antidumping definitivas instituídas na sequência do referido processo. Além disso, não se pode considerar que o Conselho tenha ultrapassado os limites da sua margem de apreciação quando entendeu que, tendo em conta a duração do processo de reexame, um período de aplicação de dois anos do Regulamento n._ 2380/95 era razoável. Com efeito, a instituição de novas medidas definitivas através do Regulamento n._ 2380/95 tinha por consequência, a menos que fosse apresentado um pedido de reexame das medidas instituídas por este regulamento, ser a indústria comunitária protegida contra as práticas de dumping até ao mês de Outubro de 1997, ou seja, durante um período de mais de cinco anos a contar do momento em que caducou o direito antidumping inicial. 78 Há, seguidamente, que examinar se os outros elementos invocados pelo recorrente deveriam ter conduzido o Conselho a não limitar em dois anos, não obstante a duração anormalmente longa do processo de reexame, o período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95. 79 A este respeito, há que sublinhar, em primeiro lugar, que o recorrente não apresentou o mínimo elemento de prova em apoio da sua afirmação de que o processo de reexame terá sido protelado de modo dilatório pelas empresas sujeitas ao direito antidumping. 80 Há, em segundo lugar, que rejeitar a argumentação do recorrente de que as verificações feitas pelas autoridades comunitárias, no quadro do inquérito sobre o dumping, quanto ao prejuízo por este causado e ao interesse comunitário deveriam ter conduzido o Conselho a confirmar o direito antidumping por um novo período de cinco anos. 81 Deve-se a este respeito, recordar que o reexame efectuado versou sobre o período compreendido entre 1 de Julho de 1991 e 30 de Junho de 1992. Além disso, deve recordar-se que as medidas antidumping instituídas pelo Regulamento n._ 535/87 se mantiveram em vigor ao longo de todo o processo de reexame. Por último, que foi com base nas verificações feitas pelas autoridades comunitárias, no quadro do inquérito sobre o dumping, do prejuízo por este causado e do interesse comunitário que o Conselho considerou, por um lado, que não se deviam deixar caducar as medidas antidumping instituídas pelo Regulamento n._ 535/87 e, por outro, que havia que confirmar a taxa do direito antidumping fixada pelo referido regulamento. Tendo a duração de aplicação do direito antidumping definitivo instituído pelo Regulamento n._ 2380/95 sido fixada em dois anos, a indústria comunitária foi, portanto, protegida contra as práticas de dumping durante um período de mais de cinco anos e meio contado após a data em que o direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/85 teria caducado, ou seja, no mês de Fevereiro de 1992, caso não tivesse sido iniciado um processo de reexame. 82 Nestas condições, o recorrente não pode validamente afirmar que as verificações em questão deviam ter sido tomadas em consideração no momento da fixação do período de aplicação das novas medidas antidumping definitivas. A este respeito, há que sublinhar que, sendo embora as verificações em causa pertinentes para os efeitos da determinação da taxa do direito antidumping fixada pelo Regulamento n._ 2380/95, o recorrente não pede, contudo, a anulação desta taxa. 83 Em terceiro lugar, o recorrente sustenta que o período de aplicação das novas medidas antidumping não devia ter sido limitado, pois que, para os fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4, um direito antidumping só foi pela primeira vez instituído através do Regulamento n._ 2380/95. É um facto assente que estes fotocopiadores não foram sujeitos ao direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/85, pois que, por um lado, estes fotocopiadores não eram, à época, importados do Japão, e, por outro, os aparelhos fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto não eram fabricados pela indústria comunitária. 84 Ora, em conformidade com um pedido apresentado nesse sentido pelo recorrente, o processo de reexame também abrangeu os fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4. A este propósito, o terceiro parágrafo do n._ 15 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95 expõe: «A condução de dois processos distintos para o mesmo produto originário do mesmo país não seria lógica, sendo contrária ao sistema previsto pelo regulamento [de base de 1988] e conducente a resultados incongruentes. No caso dos FCP originários do Japão, o reexame das medidas em vigor nos termos do artigo 15._ foi iniciado e realizado em conformidade também com o disposto no artigo 14._, pelo facto de o artigo 15._ dever e, efectivamente, só poder ser interpretado em conjugação com o artigo 14._ Os reexames das medidas existentes ao abrigo dessas disposições poderão conduzir à alteração dessas medidas. Se, na sequência de um reexame, não se puder alterar as medidas em vigor por forma a incluir no âmbito das mesmas novos tipos do mesmo produto, a eficácia dessas medidas ficaria comprometida.» 85 Tendo os fotocopiadores com grande capacidade sido abrangidos pelo processo de reexame pelo motivo de que era ilógico e contrário ao efeito útil das medidas antidumping prever dois regimes diferentes para práticas de dumping respeitantes a produtos similares e originários do mesmo país, o Conselho tinha o direito de considerar que o direito antidumping devia ser fixado com um período de duração idêntico no que toca ao conjunto dos fotocopiadores abrangidos pelo processo. 86 Além disso e tendo o Regulamento n._ 2380/95 sido adoptado na sequência de um processo de reexame das medidas inicialmente instituídas, processo que só versou sobre os fotocopiadores com grande capacidade na sequência de um pedido expresso apresentado pelo recorrente, o Conselho não excedeu a sua margem de apreciação quando considerou que a inclusão destes últimos fotocopiadores no processo de reexame não justificava a fixação de um período de aplicação das novas medidas definitivas superior a dois anos. 87 Há que acrescentar que o recorrente não avançou elementos de prova susceptíveis de demonstrar o bem fundado da sua afirmação de que certos exportadores japoneses terão, antes da entrada em vigor do Regulamento n._ 2380/95, constituído stocks importantes dos fotocopiadores em causa a fim de eludir o direito antidumping. Portanto, não é necessário que o Tribunal examine se a existência de indícios comprovativos de uma tentativa de evasão dos direitos antidumping instituídos, pela primeira vez, para estes fotocopiadores poderiam constituir um factor a ser tido em conta no momento da fixação do período de aplicação das novas medidas antidumping definitivas criadas pelo referido regulamento. 88 Na medida em que o recorrente invoca uma violação do artigo 190._ do Tratado, o Tribunal recorda que a inclusão dos fotocopiadores com uma capacidade de reprodução superior a 75 fotocópias por minuto em papel de formato A4 no processo de reexame é explicada, no n._ 15 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95, através do pedido expresso apresentado nesse sentido pelo recorrente e pelo facto de que seria ilógico abrir dois processos distintos para os fotocopiadores originários do Japão. Portanto, tendo o Conselho exposto, no n._ 103 dos considerandos do Regulamento n._ 2380/95 (v. supra n._ 9), as razões que o levaram a fixar em dois anos a duração do período de aplicação do regulamento, não estava obrigado a fundamentar especificamente a limitação da duração de aplicação do regulamento no que toca aos fotocopiadores com grande capacidade. 89 Em quarto e último lugar, não deve ser acolhido o argumento do recorrente no sentido de que a limitação do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 constitui um precedente perigoso susceptível de originar a depreciação do instrumento antidumping. Com efeito, este argumento não se funda na violação de qualquer norma jurídica. Em todo o caso, na medida em que o próprio Conselho sustenta que o poder de apreciação que lhe permite fixar em menos de cinco anos o período de aplicação dos direitos antidumping definitivos instituídos na sequência de um processo de reexame das medidas inicialmente tomadas só pode ser invocado perante circunstâncias especiais, nada há que permita considerar que a limitação da duração do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 constitui um precedente que põe em causa a eficácia das medidas antidumping. 90 Com base nas precedentes considerações, não devem ser acolhidos os fundamentos que se baseiam, por um lado, num erro manifesto de apreciação e, por outro, numa violação do artigo 190._ do Tratado. Quanto ao fundamento baseado na violação dos direitos da defesa da indústria comunitária e dos direitos de que dispõe para garantir a eficácia das medidas antidumping Argumentos das partes 91 O recorrente explica, a título liminar, que, pouco tempo após a instituição dos direitos antidumping definitivos sobre os fotocopiadores em 1987, os exportadores japoneses eludiram amplamente as medidas de protecção através da construção de fábricas de montagem na Comunidade [v., designadamente, Regulamento (CEE) n._ 3205/88 do Conselho, de 17 de Outubro de 1988, que torna extensivo o direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/87 a certos aparelhos fotocopiadores de papel normal montados na Comunidade, JO L 284, p. 36]. Aliás, os exportadores terão absorvido parcialmente os direitos antidumping, pelo que não se verificou praticamente qualquer aumento dos preços no mercado comunitário. Refere, a este respeito, as verificações feitas pela Comissão quando do processo de reexame, que concluíram por um agravamento do dumping e da subcotação. 92 Eram de prever práticas similares por parte dos exportadores e importadores japoneses de fotocopiadores destinadas a evitar os aumentos de preço e as perdas de partes do mercado comunitário após a confirmação dos direitos antidumping através do Regulamento n._ 2380/95. Haveria ainda que ter em conta a construção de fábricas de montagem pelos produtores de fotocopiadores japoneses noutros países da Ásia, em especial, na República Popular da China, pois que as estatísticas demonstram um aumento das exportações provenientes deste país para a Comunidade. Com efeito, o recorrente dispõe de provas que demonstram a evasão dos direitos antidumping sobre os fotocopiadores em causa. 93 Nestas condições, a indústria comunitária devia tomar todas as medidas necessárias a fim de evitar a absorção dos direitos antidumping e/ou a sua evasão através da montagem de fotocopiadores na Comunidade e/ou em países terceiros recorrendo aos processos especiais do regulamento de base em matéria de antidumping. Os processos especiais contra a absorção dos direitos antidumping (artigo 12._ do regulamento de base de 1994) e contra as evasões (artigo 13._ do referido regulamento) pressupõem, todavia, a apresentação de um pedido pela indústria comunitária. Este pedido deve ser acompanhado dos elementos de prova ou de informações suficientes que justifiquem o início de um inquérito. Além disso, a recolha das provas, a preparação e a apresentação do pedido, a consulta dos Estados-Membros, o início do processo, os inquéritos efectuados pela Comissão, bem como a preparação e adopção da decisão pelas autoridades comunitárias, necessitam de um período que excede, em todo o caso, dois anos. 94 A limitação em dois anos do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 priva, portanto, a indústria comunitária da protecção jurídica concedida pelo regulamento antidumping de base, pois que semelhante período não é suficiente para assegurar a aplicação efectiva dos direitos de que dispõe ao abrigo dos artigos 12._ e 13._ do regulamento de base de 1994. Portanto, a limitação do período de aplicação põe substancialmente em causa os direitos de que dispõe a indústria comunitária. 95 De resto, a Comissão indicou, numa carta de 7 de Abril de 1995, que havia que prever um período de aplicação do regulamento antidumping que permitisse a aplicação eficaz das medidas antidumping e, sendo caso disso, o início dos processos especiais previstos pelo regulamento de base. 96 A título liminar, o Conselho sublinha que as alegações do recorrente respeitantes à absorção ou à evasão dos direitos antidumping no futuro são uma pura especulação, não tendo o recorrente fornecido a mínima prova das suas alegações. A este respeito, a referência, feita pelo recorrente, às verificações feitas no quadro do processo de reexame é irrelevante, tendo essas verificações versado sobre o passado. De resto, a agravação do dumping pode explicar-se não apenas por uma absorção dos direitos antidumping, mas também por um aumento do valor normal. Por último, a Comissão não calculou a subcotação quando do processo que conduziu à adopção, através do Regulamento n._ 535/87, do direito antidumping inicial e, portanto, não é possível verificar um agravamento da subcotação. 97 Seja como for, a limitação em dois anos do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 não pode ser considerada como privando o recorrente da protecção jurídica que lhe garante o regulamento de base de 1994. Em especial, os pedidos apresentados ao abrigo dos processos em causa poderiam ter por base factos ocorridos antes da adopção do Regulamento n._ 2380/95 uma vez que, quando do processo de reexame, o direito antidumping instituído pelo Regulamento n._ 535/87 ainda estava em vigor. Eventualmente, o recorrente teria mesmo podido apresentar já esses pedidos quando do processo de reexame. 98 No caso em apreço, a limitação em dois anos do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 justifica-se pela existência de circunstâncias especiais. Portanto, a ser esta limitação do período de aplicação das medidas antidumping considerada como limitando o recurso, pela indústria comunitária, aos processos previstos nos artigos 12._ e 13._ do regulamento de base de 1994, tratar-se-ia então de uma consequência aceite no quadro do sistema jurídico instituído por este regulamento. 99 De resto, caso o recorrente pudesse demonstrar a absorção ou a evasão dos direitos antidumping, poderia invocar estas provas em apoio de um novo pedido de reexame. Apreciação do Tribunal 100 A título liminar, há que observar que o exame do presente fundamento deve ser efectuado com base no regulamento de base em vigor na data da adopção do Regulamento n._ 2380/95, ou seja, o regulamento de base de 1994, pois que os eventuais pedidos de início dos processos destinados a proteger a indústria comunitária contra as práticas de absorção ou de evasão dos direitos antidumping deveriam ser apresentados em conformidade com as disposições deste regulamento. 101 No caso em apreço, nada há que permita considerar que a limitação em dois anos do período de aplicação do Regulamento n._ 2380/95 prejudicou os direitos de que dispõe a indústria comunitária a fim de lutar contra as práticas de absorção ou de evasão do direito antidumping. 102 Com efeito, há que considerar que o recorrente não apresentou o mínimo elemento de prova susceptível de demonstrar que existia, à época da adopção do Regulamento n._ 2380/95, um risco iminente de absorção ou de evasão dos direitos antidumping. Em todo o caso, o regulamento de base de 1994 não permite a adopção de medidas antidumping definitivas aplicáveis num período que exceda cinco anos e é, portanto, inevitável que, após um período de três anos, no máximo, as medidas antidumping definitivas caducarão, caso não seja apresentado qualquer pedido de reexame no prazo de dois anos ou menos. Donde se conclui que, mesmo supondo que, na prática, seja difícil para a indústria comunitária recorrer aos processos destinados a protegê-la contra as eventuais práticas de absorção e/ou de evasão do direito antidumping quando as medidas antidumping caducarão dentro de dois anos, esta situação é inerente ao sistema jurídico instituído pelo regulamento de base. 103 Portanto, este fundamento também não deve ser acolhido. Quanto ao pedido destinado a obter a apresentação de documentos 104 O recorrente refere que a Comissão propôs que as medidas antidumping definitivas fossem aplicadas até ao mês de Agosto de 1998. Todavia, quando das discussões sobre esta proposta no seio do comité antidumping e no seio do Conselho, os representantes de certos Estados-Membros terão pedido uma redução do período de aplicação das medidas definitivas. Na medida em que ignora as razões invocadas em apoio desta redução, o recorrente pede ao Tribunal que intime a Comissão e o Conselho a apresentarem as actas da reunião do comité antidumping e do Conselho que versaram sobre a proposta da Comissão. 105 O Tribunal recorda que o exame do processo interno das instituições a fim de verificar se o acto impugnado terá sido influenciado por outras considerações que não as indicadas na sua fundamentação ou as invocadas pela instituição no decurso do processo no Tribunal constitui uma medida de instrução de carácter excepcional. Faz supor que as circunstâncias que rodearam o acto em causa permitem sérias dúvidas quanto aos verdadeiros motivos e, sobretudo, a suspeita de que tais motivos sejam alheios aos objectivos do direito comunitário e, por conseguinte, estejam viciados por desvio de poder (v. despacho do Tribunal de Justiça de 18 de Junho de 1986, BAT e Reynolds/Comissão, 142/84 e 156/84, Colect., p. 1899, n._ 11). 106 Ora, no caso em apreço, o recorrente não suscitou qualquer fundamento com base num desvio de poder, nem sequer explicou as razões pelas quais considera que os motivos que constam do Regulamento n._ 2380/95 poderão não ser idênticos aos invocados quando do seu processo de adopção. 107 Portanto, não pode ser deferido o pedido do recorrente destinado a obter a apresentação de documentos. 108 À luz do conjunto das precedentes considerações, deve ser negado provimento ao recurso. Decisão sobre as despesas Quanto às despesas 109 Por força do n._ 2 do artigo 87._ do Regulamento de Processo, a parte vencida é condenada nas despesas, se tal tiver sido adquerido. Tendo o recorrente sido vencido, há que condená-lo nas despesas, em conformidade com os pedidos apresentados nesse sentido pelo Conselho. Parte decisória Pelos fundamentos expostos, O TRIBUNAL DE PRIMEIRA INSTÂNCIA (Primeira Secção Alargada) decide: 110 É negado provimento ao recurso. 111 O recorrente é condenado nas despesas.

62011CJ0630

sv

HGA srl, Gimar srl, Coghene Costruzioni srl, Camping Pini e Mare di Cogoni Franco & C. Sas, Immobiliare 92 srl, Gardena srl, Hotel Stella 2000 srl, Vadis srl, Macpep srl, San Marco srl, Due lune SpA, Hotel Mistral di Bruno Madeddu & C. Sas, L’Esagono di Mario Azara & C. Snc, Le Buganville srl, Le Dune srl (nedan gemensamt kallade HGA), Regione autonoma della Sardegna, Timsas srl (nedan kallat Timsas) och Grand Hotel Abi d’Oru SpA (nedan kallat Grand Hotel Abi d’Oru) har yrkat att domstolen ska upphäva den dom som Europeiska unionens tribunal meddelade den 20 september 2011 i de förenade målen T-394/08, T-408/08, T-453/08 och T-454/08, Regione autonoma della Sardegna m.fl. mot kommissionen (REU 2011, s. II-6255) (nedan kallad den överklagade domen), genom vilken tribunalen ogillade nämnda parters talan om ogiltigförklaring av kommissionens beslut 2008/854/EG av den 2 juli 2008 om en statlig stödordning C 1/04 (ex NN 158/03 och CP 15/03) Missbruk av stödåtgärd N 272/98, regionallag nr 9/98 ( EUT L 302, s. 9 ), att förklara det stöd som Regione autonoma della Sardegna olagligen beviljat för att främja nyinvesteringar inom hotellindustrin på Sardinien oförenligt med den gemensamma marknaden och förordna om att stödet skulle återkrävas från stödmottagarna (nedan kallat det omtvistade beslutet). Tillämpliga bestämmelser Förordning (EG) nr 659/1999 Enligt artikel 1 c i rådets förordning (EG) nr 659/1999 av den 22 mars 1999 om tillämpningsföreskrifter för artikel [108 FEUF] ( EGT L 83, s. 1 ) ska med ”nytt stöd”förstås ”allt stöd, det vill säga stödordningar och individuellt stöd, som inte är befintligt stöd, inbegripet ändringar av befintligt stöd”. Enligt artikel 1 g ska med ”missbruk av stöd”förstås ”stöd som används av mottagaren i strid med [beslutet om godkännande]”. I kapitel II i nämnda förordning, under rubriken ”Förfarande vid anmält stöd”, föreskrivs följande, i artikel 4.5: ”De beslut som avses i punkterna 2, 3 och 4 [vilka meddelas efter en preliminär granskning av det anmälda stödet] skall fattas inom två månader. Denna tidsfrist skall börja löpa dagen efter det att en fullständig anmälan har mottagits ...” I artikel 7, som har rubriken ”Kommissionens beslut om att avsluta det formella granskningsförfarandet”, i samma kapitel föreskrivs i punkt 6 att kommissionen ”i möjligaste mån [ska] sträva efter att anta ett beslut inom 18 månader efter det att förfarandet har inletts”. I kapitel III i förordning nr 659/1999, som har rubriken ”Förfarande vid olagligt stöd”, föreskrivs i artikel 10.1 att om kommissionen har upplysningar om påstått olagligt stöd ska den ”undersöka dessa upplysningar utan dröjsmål”, oavsett källan för dessa. I artikel 13.2 i förordningen föreskrivs att kommissionen inte ska vara bunden av den tidsfrist som anges i artiklarna 4.5 och 7.6 i fall av stöd som eventuellt är olagligt. I artikel 16 i samma förordning föreskrivs bland annat att artiklarna 7, 10 och 13 ska gälla i tillämpliga delar i det formella granskningsförfarandet i fall av missbruk av stöd. Artikel 20 i förordning nr 659/1999 har följande lydelse: ”1.   Varje intresserad part kan lämna synpunkter i enlighet med artikel 6 efter det att kommissionen har beslutat att inleda det formella granskningsförfarandet. Varje intresserad part som har lämnat sådana synpunkter och varje mottagare av individuellt stöd skall tillställas en kopia av det beslut som kommissionen har fattat i enlighet med artikel 7. ... 3.   Varje intresserad part skall på begäran erhålla en kopia av varje beslut enligt artiklarna 4, 7, 10.3 och 11.” Förordning (EG) nr 794/2004 I artikel 4.1 i kommissionens förordning (EG) nr 794/2004 av den 21 april 2004 om genomförande av rådets förordning nr 659/1999 ( EUT L 140, s. 1 ) föreskrivs att för det ändamål som avses i artikel 1 c i förordning nr 659/1999 ska en ändring av befintligt stöd vara varje ändring, utom ändringar av rent formell eller administrativ art som inte kan påverka bedömningen av stödåtgärdens förenlighet med den gemensamma marknaden. 1998 års riktlinjer I punkt 4.2 i kommissionens meddelande med rubriken ”Riktlinjer för statligt stöd för regionala ändamål (98/C 74/06)”( EGT C 74, s. 9 , nedan kallade 1998 års riktlinjer) anges bland annat att ”stödordningarna [ska] föreskriva att ansökan om stöd lämnas innan projekten börjar verkställas”. Enligt punkt 6.1 i dessa riktlinjer kommer kommissionen att bedöma regionalstödens förenlighet med den gemensamma marknaden enligt dessa riktlinjer så snart de tillämpas, med undantag för de övergångsbestämmelser som fastställs i 6.2 och 6.3 däri. Bakgrunden till tvisten och det omtvistade beslutet De faktiska omständigheter som gett upphov till förevarande tvist, vilka redovisas i punkterna 1–23 i den överklagade domen, kan sammanfattas enligt följande. Den 11 mars 1998 antog Regione autonoma della Sardegna regionallag nr 9 om åtgärder för att främja renovering och ombyggnad av hotell och med bestämmelser om ändring och komplettering av regionallag nr 40 av den 14 september 1993 (legge regionale n o 9, incentivi per la riqualificazione e l’adeguamento delle strutture alberghiere e norme modificative e integrative della legge regionale 14 settembre 1993, n. 40 ( Bollettino ufficiale della Regione Autonoma della Sardegna n o 9, av den 21 mars 1998, nedan kallad lag nr 9/1998), vilken trädde i kraft den 5 april 1998. Genom artikel 2 i denna lag infördes bestämmelser om stöd till nyinvesteringar till förmån för företag inom hotellsektorn på Sardinien. Stödet lämnades i form av bidrag och lån med räntesubventioner, liksom driftsstöd enligt regeln om stöd av mindre betydelse (nedan kallad den ursprungliga stödordningen). I skrivelse av den 6 maj 1998 anmälde de italienska myndigheterna lag nr 9/1998 till kommissionen och förband sig att inte tillämpa den före kommissionens eventuella godkännande. Som svar på en begäran om kompletterande upplysningar från kommissionen angav de italienska myndigheterna i skrivelse av den 22 juni 1998 att stödordningens tillämpningsbestämmelser inte skulle antas förrän stödordningen godkänts av kommissionen. Genom skrivelse av den 28 september 1998 underrättade nämnda myndigheter även kommissionen om att stöd enligt lag nr 9/1998 endast kunde beviljas för projekt som skulle verkställas ”senare”, och att detta villkor skulle bekräftas i lagens tillämpningsbestämmelser. I beslut SG(98) D/9547 av den 12 november 1998 slog kommissionen fast att stödordning N 272/98 – Italien – stöd till förmån för hotellindustrin, vilken hade införts genom lag nr 9/1998 var förenlig med den gemensamma marknaden enligt artikel 92.3 a EG (nedan kallat beslutet om godkännande). Den 29 april 1999 antog Assessore del Turismo, Artigianato e Commercio (den ansvarige för frågor rörande turism, hantverk och handel) i Regione autonoma della Sardegna dekret nr 285 om tillämpning av lag nr 9/1998 ( Bollettino ufficiale della Regione Autonoma della Sardegna nr 15 av den 8 maj 1999) (nedan kallat dekret nr 285/1999). I artiklarna 4 och 5 i samma dekret föreskrevs att stöd kunde beviljas endast för projekt som skulle börja verkställas efter det att ansökan om stöd lämnats in, och att endast utgifter som uppkommit efter det att denna ansökan lämnats in var stödberättigade. I artikel 17 i nämnda dekret, under rubriken ”Övergångsbestämmelser”, föreskrevs emellertid att vid den första tillämpningen av dekretet skulle utgifter och åtgärder som uppkommit eller verkställts efter den 5 april 1998, det datum då lag nr 9/1998 trädde i kraft, vara stödberättigade. Den 27 juli 2000 antog Regione autonoma della Sardegna dels beslut nr 33/3 om upphävande av dekret nr 285/1999, som var behäftat med formfel, dels beslut nr 33/4 med nya bestämmelser om tillämpningen av den ursprungliga stödordningen. Samma dag antog Regione autonoma della Sardegna även beslut nr 33/6, i vilket det angavs att offentliggörandet av dekret nr 285/1999, som innehöll bestämmelser som var oförenliga med unionsrätten, kunde ha gett potentiella stödmottagare förväntningar på att alla arbeten som verkställts efter den 5 april 1998 var stödberättigande. Av den anledningen skulle arbeten som inletts efter detta datum beaktas vid den första tillämpningen av lag nr 9/1998, i den mån som de varit föremål för ansökan om stöd i den första årliga ansökningsomgången. I skrivelse av den 2 november 2000 underrättade de italienska myndigheterna kommissionen om tillämpningsbestämmelserna för lag nr 9/1998 och tillställde den en kopia av beslut nr 33/4. De italienska myndigheterna nämnde emellertid inte beslut nr 33/6. I skrivelse av den 25 april 2001, till vilken återigen beslut nr 33/4 hade fogats, och som svar på en begäran om upplysningar bekräftade de italienska myndigheterna att stödordningen tillämpades i överensstämmelse med 1998 års riktlinjer. Till följd av ett klagomål om missbruk av den ursprungliga stödordningen begärde kommissionen den 26 februari 2003 att de italienska myndigheterna skulle inkomma med kompletterande upplysningar. I sitt svar av den 22 april 2003 nämnde de italienska myndigheterna för första gången beslut nr 33/6. I skrivelse av den 3 februari 2004 delgav kommissionen Republiken Italien sitt beslut om en statlig stödordning C 1/04 (ex NN 158/03 och CP 15/03) – Missbruk av stödåtgärd N 272/98 – Regionen Sardinien – Uppmaning att inkomma med synpunkter med stöd av artikel 88.2 EG ( EUT C 79, s. 4 ) (nedan kallat beslutet att inleda ett förfarande), angående missbruk av den ursprungliga stödordningen. Kommissionen angav i beslutet att italienska myndigheter hade underlåtit att iaktta såväl villkoren i kommissionens beslut om godkännande av stödordningen som villkoren i 1998 års riktlinjer, genom att tillåta att stöd beviljades för investeringsprojekt som hade påbörjats innan någon ansökan om stöd lämnats in. Kommissionen ansåg därför att den ursprungliga stödordningen kunde ha inneburit missbruk av det slag som avses i artikel 16 i rådets förordning nr 659/1999, och uttryckte tvivel om huruvida stöd som hade beviljats för investeringsprojekt som hade påbörjats innan någon ansökan om stöd lämnats in var förenliga med den gemensamma marknaden. Efter att ha inhämtat de italienska myndigheternas såväl som Grand Hotel Abi d’Orus synpunkter antog kommissionen, den 22 november 2006, ett beslut med titeln ”Statligt stöd nr C 1/2004 – Regionallag nr 9/98 – Ändring och utvidgning av pågående förfarande C 1/2004 i enlighet med artikel 88.2 EG – Uppmaning att inkomma med synpunkter enligt artikel 88.2 EG”( EUT C 32, 2007, s. 2 ) (nedan kallat ändringsbeslutet), om ändring och utvidgning av det förfarande som inletts enligt beslutet att inleda ett förfarande. I detta ändringsbeslut, under rubriken ”Skäl för att ändra och utvidga förfarandet”, framhöll kommissionen särskilt att beslut nr 33/6 inte nämndes i beslutet om att inleda ett förfarande, samtidigt som det var på grundval av det beslutet som stöd skulle ha beviljats i 28 fall för projekt som påbörjats innan någon stödansökan lämnats in, och inte på grundval av beslut nr 33/4, vilket felaktigt uppgetts i beslutet om att inleda ett förfarande. Kommissionen påpekade dessutom att missbruk av stöd i den mening som avses i artikel 16 i förordning nr 659/1999, till vilken beslutet om att inleda ett förfarande hänvisade, avsåg situationer där mottagaren av ett godkänt stöd tillämpar detta i strid med villkoren i beslutet om beviljande av stöd och inte situationer där en medlemsstat inför ett nytt olagligt stöd genom att ändra en befintlig stödordning. Den 2 juli 2008 antog kommissionen det omtvistade beslutet. I detta beslut påpekade institutionen bland annat att det genom beslut nr 33/6 hade gjorts ändringar i den åtgärd som anmälts och att dessa ändringar inte var förenliga med villkoren i beslutet om godkännande. Beslutet hade, i strid med artikel 88.3 EG och i strid med de italienska myndigheternas samarbetsplikt enligt artikel 10 EG, inte anmälts till kommissionen. Enligt kommissionen hade stödordningen följaktligen faktiskt tillämpats i strid med beslutet om godkännande, och planerade stöd till projekt som hade börjat verkställas innan en ansökan om stöd hade lämnats in måste därför betraktas som olagliga. Vad gäller det aktuella stödets förenlighet med den gemensamma marknaden angav kommissionen i det omtvistade beslutet att det statliga stöd som beviljats enligt lag nr 9/1998, olagligen tillämpad av Italien genom beslut nr 33/6, var oförenligt med den gemensamma marknaden såvida inte stödmottagaren lämnat in en ansökan om stöd enligt nämnda ordning innan det ursprungliga investeringsprojektet började verkställas. Republiken Italien ska enligt artiklarna 2 och 3 i detta beslut av mottagarna omedelbart och effektivt återkräva det oförenliga stöd som beviljats enligt denna ordning samt säkerställa att beslutet genomförs inom fyra månader efter den dag då det delges. Den överklagade domen Klagandena väckte talan vid tribunalen och yrkade ogiltigförklaring av det omtvistade beslutet. Till stöd för talan åberopades tretton grunder, varav tre avsåg formfel, nämligen åsidosättande av, för det första, artikel 108.2 FEUF och förordning nr 659/1999, för det andra artikel 297.2 tredje stycket FEUF och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 och, för det tredje, bristfällig motivering av beslutet. Under övriga tio grunder, vilka avsåg faktiska fel, gjordes gällande 1) att ändringsbeslutet saknade rättslig grund, 2) att det förekommit maktmissbruk vid antagandet av detta beslut, 3) att villkoret om att en ansökan ska ha lämnats in i förväg inte fanns med i beslutet om godkännande, 4) att kommissionen felaktigt kvalificerat stödet som olagligt, 5) att 1998 års riktlinjer inte var tillämpliga, 6) att kommissionen gjort en uppenbart oriktig bedömning av stödets eventuella stimulansverkan, 7) att artikel 107.3 FEUF hade åsidosatts, 8) att kommissionen hade åsidosatt principerna om opartiskhet och skydd för konkurrensen, 9) att principen om skydd för berättigade förväntningar hade åsidosatts och slutligen 10) att bestämmelserna om stöd av mindre betydelse hade åsidosatts. Tribunalen biföll inte talan på någon av dessa grunder. Tribunalen prövade inledningsvis frågan om vilken typ av rättsakt ändringsbeslutet utgjorde. Efter att i punkt 69 i den överklagade domen ha konstaterat att de bestämmelser som reglerar förfaranden på området för statligt stöd inte uttryckligen reglerar beslut om ändring och utvidgning av pågående förfarande, uttalade tribunalen följande: ”71. Det är ... logiskt, och ligger dessutom i de potentiella stödmottagarnas intresse, att om kommissionen efter det att den antagit ett beslut om att inleda ett formellt granskningsförfarande, upptäcker att beslutet grundats på ofullständiga uppgifter eller på en felaktig rättslig kvalificering av dessa uppgifter, så måste den ha möjlighet att anpassa sitt ställningstagande genom att anta ett ändringsbeslut. Ett sådant ändringsbeslut, i vilket intresserade parter på nytt uppmanas att inkomma med synpunkter, ger nämligen parterna möjlighet att reagera på den ändring i den preliminära bedömningen av den aktuella åtgärden som kommissionen gjort, och göra gällande sin inställning i detta avseende. 72. Det ska för övrigt påpekas att kommissionen lika gärna hade kunnat välja att först anta ett beslut om att avsluta förfarandet utan vidare åtgärder, för att sedan anta ett nytt beslut om att inleda ett formellt granskningsförfarande, grundat på kommissionens ändrade rättsliga bedömning, vilket i huvudsak skulle ha haft samma innehåll som ändringsbeslutet. Av processekonomiska skäl och med hänsyn till principen om god förvaltningssed, var det mot denna bakgrund bättre att anta ett ändringsbeslut än att avsluta förfarandet och inleda ett nytt förfarande. Det ska i detta sammanhang erinras om att ändringen av syftet med förfarandet gjorde det möjligt för kommissionen att i det angripna beslutet beakta de synpunkter som Grand Hotel Abi d’Oru lämnade till följd av beslutet om att inleda ett förfarande, vilket inte hade varit fallet om kommissionen hade avslutat det formella granskningsförfarandet för att sedan inleda ett nytt sådant förfarande. 73. Tribunalen anser att ett sådant ändringsbeslut har samma rättsliga karaktär som beslutet om att inleda ett förfarande, eftersom det kompletterar detta beslut och tillsammans med det utgör ett justerat beslut om att inleda ett förfarande. Det ska härvidlag erinras om att ett meddelande om att ett förfarande inletts uteslutande syftar till att från de intresserade parterna få alla uppgifter som kan vägleda kommissionen i dess framtida handlande (domstolens dom av den 12 juli 1973 i mål 70/72, kommissionen mot Tyskland, REG 1973, s. 813 , punkt 19, svensk specialutgåva, volym 2, s. 117, och förstainstansrättens dom av den 22 oktober 1996 i mål T-266/94, Skibsvaerftsforeningen m.fl. mot kommissionen, REG 1996, s. II-1399 , punkt 256).” Därpå prövade tribunalen de grunder under vilka det hade gjorts gällande att tidsfristerna i förordning nr 659/99 inte hade iakttagits. Till att börja med fastställdes, i punkt 96 i den överklagade domen, att tvåmånadersfristen för att avsluta den preliminära granskningsfasen i artikel 4.5 i förordning nr 659/1999, vilken frist börjar löpa dagen efter det att en fullständig anmälan mottagits, inte var tillämplig i förevarande fall, eftersom stödet i fråga inte hade anmälts till kommissionen. Beträffande artikel 10 i nämnda förordning, i vilken det föreskrivs att om kommissionen har upplysningar om påstått olagligt stöd ska den undersöka dessa upplysningar utan dröjsmål, oavsett källan för dessa, slog tribunalen, i punkterna 97–100 i den överklagade domen, fast att denna bestämmelse inte ska förstås så, att den syftar på avslutandet av den preliminära granskningsfasen, utan snarare på inledandet av denna fas samt att den period på lite drygt 11 månader som förflutit mellan den dag då kommissionen mottog klagomålet och den dag då den beslutade att inleda ett förfarande inte var orimligt lång. Slutligen slog tribunalen, i punkt 101 i den överklagade domen, fast att det framgår av artikel 13.2 och artikel 16 i förordning nr 659/1999 att när det är fråga om stöd som antas vara olagligt, eller stöd som antas ha missbrukats, är kommissionen inte bunden av den frist som anges i bland annat artikel 7.6 i samma förordning. Tribunalen underkände därefter grunden avseende åsidosättande av artikel 254.3 EG (nu artikel 297.2 tredje stycket FEUF) och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 genom att i punkterna 106 och 107 i den överklagade domen slå fast att de beslut som kommissionen antar på området för statligt stöd alltid är riktade till de berörda medlemsstaterna, att ändringsbeslutet enbart riktade sig till Republiken Italien och inte till mottagarna av stöd enligt den omtvistade stödordningen, och att kommissionen sålunda inte var skyldig enligt artikel 297.3 FEUF att delge Grand Hotel Abi d’Oru detta beslut. Tribunalen prövade sedan grunderna avseende den felaktiga kvalificeringen av stöden såsom olagliga när det borde ha slagits fast att de hade missbrukats. Tribunalen slog i det avseendet fast, i punkterna 175 och 180 i den överklagade domen, att stöd som beviljats på en rättslig grund som på ett påtagligt sätt skiljer sig från den stödordning som godkänts genom beslutet om godkännande betraktas som nytt stöd, i den mening som avses i artikel 1 c i förordning nr 659/1999. Den ändring som infördes genom beslut nr 33/6 kan emellertid, enligt punkt 4.2 i 1998 års riktlinjer, inte kvalificeras som mindre eller obetydlig i den mån kommissionens godkännande av en stödordning regelmässigt är beroende av att det föreskrivs ett villkor om att ansökan om stöd ska lämnas innan projekten börjar verkställas. Detta nya stöd ska dessutom kvalificeras som olagligt, i den mening som avses i artikel 1 f i förordning nr 659/1999, eftersom den ändring av den godkända stödordningen som Regione autonoma della Sardegna införde när den antog beslut nr 33/6 inte anmälts till kommissionen. Vidare prövade tribunalen den grund under vilken det hade gjorts gällande att kommissionen gjort en uppenbart oriktig bedömning av huruvida det förelåg stimulansverkan. Efter att i punkt 215 i den överklagade domen ha påpekat att kriteriet att ansökan måste inges innan investeringsprojektet inleds är ett enkelt relevant och ändamålsenligt villkor på vilket kommissionen kan grunda ett antagande om att stimulansverkan föreligger, tillade den i punkt 226 i den överklagade domen att den nu hade att pröva huruvida sökandena i första instans visat att det i förevarande fall fanns omständigheter som gjorde att den omtvistade stödordningens stimulansverkan kunde säkerställas, trots att de inte hade lämnat in några ansökningar innan investeringsprojekten började verkställas. Tribunalen slog därefter fast, i punkt 227 i den överklagade domen, att de argument som rör den särskilda situation som stödmottagarna befann sig i eller det sätt på vilket dessa uppträdde saknade relevans inom ramen för förevarande grund och underkände dem, eftersom det omtvistade beslutet avsåg en stödordning och inte enskilda stöd. I punkterna 231–237 i den överklagade domen underkände tribunalen de argument som anförts av sökandena i första instans, att enbart den omständigheten att lag nr 9/1998 hade trätt i kraft förvissade företagen om att de hade rätt till stöd. Tribunalen framhöll särskilt i punkterna 232 och 233 i den överklagade domen att när kommissionen inte har fattat beslut om huruvida ett anmält stöd är förenligt med den gemensamma marknaden, kan inte den omständigheten att de nationella myndigheterna har antagit lagbestämmelser om att införa en stödordning i sig innebära att de potentiella stödmottagarna enligt denna stödordning kan känna sig säkra på att komma i åtnjutande av det stöd som där fastställs. Tribunalen underkände därefter grunden under vilken det gjorts gällande att principerna om opartiskhet och om skydd för konkurrensen åsidosatts, genom att i punkt 255 i den överklagade domen slå fast att de tio företag vilka sökandena i första instans hänvisat till och vilka ansökt om stöd enligt förfarandet i det sedermera upphävda dekret nr 285/1999, inte befann sig i en situation som var jämförbar med den situation som sökandena i första instans befann sig i. De senare hade nämligen inte lämnat in någon ansökan överhuvudtaget innan de påbörjade de arbeten som investeringsprojekten omfattade, medan de tio företagen i fråga faktiskt hade lämnat in ansökningar, visserligen med stöd av ett dekret med tillämpningsbestämmelser som sedermera upphävts. Till sist prövade tribunalen grunden avseende åsidosättande av principen om skydd för berättigade förväntningar. I punkt 274 i den överklagade domen påpekade den inledningsvis att berättigade förväntningar på att ett statligt stöd är lagenligt i princip endast kan åberopas om det har beviljats med iakttagande av det förfarande som anges i artikel 88 EG (nu artikel 108 FEUF), såvida det inte föreligger exceptionella omständigheter. En omdömesgill ekonomisk aktör ska nämligen i normalfallet vara i stånd att avgöra om detta förfarande har följts. Därefter påpekade tribunalen, i punkt 275 i den överklagade domen, att i förevarande fall kunde mottagarna av de omtvistade stödåtgärderna i princip inte åberopa att de haft berättigade förväntningar på att dessa åtgärder var lagenliga, eftersom det tydligt hade angetts i det aktuella beslutet om godkännande att kommissionens godkännande endast gällde stöd för projekt som påbörjats efter det att ansökan om stöd lämnats in. Slutligen ansåg tribunalen att ingen av de omständigheter som sökandena och intervenienterna i första instans anfört i målet utgjorde skäl nog för att ogiltigförklara det omtvistade beslutet. Vad i synnerhet avser de nationella myndigheternas utfästelser och olika ageranden fastställde tribunalen, i punkt 281 i den överklagade domen, att de berörda inte kan grunda sina berättigade förväntningar på annat än utfästelser från behöriga unionsinstitutioner. Parternas yrkanden och förfarandet i domstolen Klagandena har yrkat att domstolen ska — upphäva den överklagade domen, — ogiltigförklara det omtvistade beslutet, och — förplikta kommissionen att ersätta rättegångskostnaderna (målen C-632/11 P och C-633/11 P). Kommissionen har yrkat att domstolen ska ogilla överklagandena, och förplikta klagandena att ersätta rättegångskostnaderna. Domstolens ordförande har genom beslut av den 29 mars 2012 förenat målen C-632/11 P och C-633/11 P vad gäller det skriftliga och det muntliga förfarandet samt domen. Överklagandena Klagandena har till stöd för sina överklaganden anfört sju grunder under vilka det har gjorts gällande 1) att ändringsbeslutet var rättsstridigt, 2) att det förekommit ett åsidosättande av artikel 297 FEUF och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999, 3) att det förekommit ett åsidosättande av den tidsfrist som föreskrivs i förordning nr 659/1999, 4) att det förekommit en felaktig kvalificering av stödet såsom ett nytt olagligt stöd, 5) att det skett en uppenbart oriktig bedömning av huruvida det aktuella stödet hade en stimulansverkan, 6) att det förekommit ett åsidosättande av principerna om opartiskhet och om skydd för konkurrensen och 7) åsidosättande av principen om skydd för berättigade förväntningar. Huruvida ändringsbeslutet var rättsstridigt Parternas argument HGA har kritiserat tribunalen för att i punkt 71 i den överklagade domen ha fastställt att kommissionen hade rätt att ändra och utvidga det formella granskningsförfarandet trots att det saknas rättsligt stöd för detta i förordning nr 659/99. Vidare påstås tribunalen ha, i strid med artikel 81 i dess rättegångsregler, underlåtit att bemöta argumentet att kommissionen inte hade rätt att ändra beslutet att inleda det formella förfarandet på grund av en handling, såsom beslut nr 33/6, vilken den redan förfogade över när förfarandet i fråga inleddes. En sådan korrigering ska nämligen, om den antas vara tillåten, grundas på uppgifter som inkommit efter den ursprungliga kvalificeringen av stödet i fråga. Kommissionen anser att denna grund inte kan tas upp till sakprövning eftersom klagandena ber domstolen att på nytt pröva de argument som anfördes i första instans. Talan kan i vart fall inte vinna bifall på denna grund. Domstolens bedömning När en klagande har ifrågasatt förstainstansrättens tolkning eller tillämpning av unionsrätten, kan de rättsfrågor som prövades av tribunalen på nytt tas upp till diskussion i målet om överklagande. Om klaganden inte på detta sätt kunde utforma sitt överklagande med stöd av grunder och argument som redan hade åberopats vid tribunalen, skulle överklagandeinstitutet mista en del av sin innebörd (se, bland annat, dom av den 9 juni i de förenade målen C-465/09 P–C-470/09 P, Diputación Foral de Vizcaya m.fl. mot kommissionen, punkt 79). HGA har i förevarande fall anfört rättsliga argument i syfte att särskilt kritisera punkterna 69–72 i den överklagade domen i den mån tribunalen däri enligt bolaget felaktigt slog fast att kommissionen hade rätt att anta ett ändringsbeslut. Mot denna bakgrund ska kommissionens invändning om rättegångshinder avslås. Vad sakfrågan beträffar är det visserligen riktigt, såsom HGA har gjort gällande och såsom tribunalen slog fast i punkt 69 i den överklagade domen, att de bestämmelser som reglerar förfaranden på området för statligt stöd inte uttryckligen reglerar beslut om ändring och utvidgning av pågående förfarande. Detta innebär dock inte att det skulle vara förbjudet för kommissionen att göra ändringen eller eventuellt utvidga det formella granskningsförfarandet om den upptäcker att det ursprungliga beslutet grundats på ofullständiga uppgifter eller på en felaktig rättslig kvalificering av dessa uppgifter. Tribunalen gjorde därför en riktig bedömning när den i punkt 72 i den överklagade domen slog fast att det av processekonomiska skäl och med hänsyn till principen om god förvaltningssed, var bättre att anta ett ändringsbeslut än att avsluta förfarandet och därefter inleda ett nytt förfarande, vilket hade lett till ett beslut med i stort sett samma innehåll som ändringsbeslutet. En sådan ändring eller utvidgning får dock inte innebära att de berörda parternas processuella rättigheter kränks. Tribunalen fann i punkt 74 i den överklagade domen att ändringsbeslutet gett intresserade parter möjlighet att på nytt inkomma med synpunkter och därmed reagera på de ändringar som hade gjorts. Under dessa förhållanden kan klagandena inte vinna framgång med argumentet att det saknas rättslig grund för att anta ett ändringsbeslut. HGA har vidare kritiserat tribunalen för att inte ha bemött argumentet att kommissionen inte hade rätt att ändra beslutet att inleda förfarandet på grund av en handling, såsom beslut nr 33/6, vilken den redan förfogade över när förfarandet i fråga inleddes. Det framgår av fast rättspraxis att den motiveringsskyldighet som tribunalen har enligt artikel 36 i stadgan för Europeiska unionens domstol, vilken enligt artikel 53 första stycket i samma stadga är tillämplig på tribunalen, och enligt artikel 81 i tribunalens rättegångsregler, inte innebär att den senare är skyldig att lämna en uttömmande redogörelse för vart och ett av de resonemang som parterna i tvisten fört. Motiveringen kan således vara underförstådd under förutsättning att den ger de berörda personerna möjlighet att få reda på varför tribunalen inte ansåg att det fanns fog för deras argument, och att den behöriga domstolen kan få tillräckligt underlag för att utöva sin kontroll (se, bland annat, dom av den 16 juli 2009 i mål C-440/07 P, kommissionen mot Schneider Electric, REG 2009, s. I-6413 , punkt 135). I förevarande fall angav kommissionen i punkt 71 i den överklagade domen att ett ändringsbeslut kan antas i syfte att avhjälpa såväl ofullständiga uppgifter som ursprungligen lagts till grund för beslutet som felaktiga rättsliga kvalificeringar av nämnda uppgifter. Det framgår vidare av punkt 74 i den överklagade domen att syftet med det aktuella ändringsbeslutet var att korrigera den rättsliga bedömningen av den omtvistade ordningen i det ursprungliga beslutet om att inleda det formella förfarandet, genom att klargöra att det rörde sig om en olaglig stödordning och inte om missbruk av en av kommissionen godkänd stödordning. Vad specifikt avser förfaranden på området för statligt stöd är det logiskt att den initiala rättsliga bedömningen även ska kunna korrigeras efter en mer utförlig bedömning av de omständigheter som kommissionen redan förfogar över, och inte bara vid upptäckt av tidigare okända omständigheter, såsom HGA har vidgått. Härav följer att tribunalen underförstått men tveklöst har gett klagandena möjlighet att få reda på skälen till att den inte godtog deras argument och därmed även gett domstolen tillräckligt med underlag för att den ska kunna utöva sin kontroll. Klagandenas yrkande om upphävande av den överklagade domen kan således inte vinna bifall, då domen av ovannämnda skäl är tillräckligt motiverad. Överklagandet kan under dessa omständigheter inte vinna bifall på den grunden att ändringsbeslutet var rättsstridigt. Huruvida artikel 297 FEUF och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 har åsidosatts Parternas argument Grand Hotel Abi d’Oru har gjort gällande att det borde ha delgetts ändringsbeslutet, eftersom denna part hade följt uppmaningen i beslutet att inleda det formella förfarandet och yttrat sig över den omtvistade ordningen. Tribunalens motivering i den överklagade domen var dessutom motstridig då den, i punkterna 71 och 72 i den överklagade domen, slog fast att ändringsbeslutet motiverades av behovet av att skydda stödmottagarnas intresse av att inkomma med yttranden samtidigt som den i punkterna 106 och 107 i samma dom slog fast att Grand Hotel Abi d’Oru inte skulle betraktas som mottagare av ändringsbeslutet. Genom att anse att det räckte med att ändringsbeslutet delgavs medlemsstaterna enligt de krav som gäller i fråga om beslut att inleda ett förfarande, åsidosatte tribunalen även artikel 297.2 tredje stycket FEUF och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999. Kommissonen har förnekat att motiveringen i den överklagade domen är motstridig eller innehåller en felaktig rättstillämpning, eftersom kommissionens beslut på området för statligt stöd enbart är riktade till den berörda medlemsstaten. Artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 är heller inte tillämplig i förevarande mål. Domstolens bedömning Tribunalen konstaterade i punkterna 105–107 i den överklagade domen för det första att det i artikel 254.3 EG, nu artikel 297.2 tredje stycket FEUF, föreskrivs att beslut ska delges dem som de riktar sig till, för det andra att kommissionens beslut på området för statligt stöd alltid är riktade till de berörda medlemsstaterna och för det tredje att ändringsbeslutet riktade sig enbart till Republiken Italien, och inte till dem som mottog stöd enligt den omtvistade stödordningen. Kommissionen kunde därför, utan att göra en felaktig rättstillämpning, konstatera att artikel 254.3 EG inte innebar någon skyldighet för den att delge Grand Hotel Abi d’Oru ändringsbeslutet. Det föreligger inte heller någon som helst motstridighet mellan denna slutsats och slutsatsen i punkterna 71 och 72 i den överklagade domen, enligt vilken ändringsbeslutet gav berörda parter möjlighet att reagera på de ändringar som gjorts i kommissionens provisoriska bedömning av den omtvistade stödordningen. Det faktum att ändringsbeslutet inte hade delgetts berörda parter hindrade dem nämligen inte från att inkomma med synpunkter då beslutet, i vilket det fanns en uppmaning till nämnda parter att inkomma med yttranden, offentliggjordes i Europeiska unionens officiella tidning . Vad beträffar artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 är denna uppenbarligen inte tillämplig i förevarande fall, såsom tribunalen slog fast i punkterna 110 och 111 i den överklagade domen. I denna bestämmelse föreskrivs nämligen att varje intresserad part som har lämnat synpunkter efter det att kommissionen har beslutat att inleda det formella granskningsförfarandet ska tillställas en kopia av det beslut som kommissionen har fattat ”i enlighet med artikel 7 i samma förordning”. Artikel 7 i denna förordning avser dock uteslutande kommissionens beslut om att avsluta det formella granskningsförfarandet. Härav följer att ändringsbeslutet inte kan kvalificeras som ett ”beslut fattat i enlighet med artikel 7 i förordning nr 659/1999”. Överklagandet kan således inte vinna bifall på den grunden att artikel 297 FEUF och artikel 20.1 i förordning nr 659/1999 har åsidosatts. Huruvida tidsfristerna i förordning nr 659/1999 har åsidosatts Parternas argument HGA har gjort gällande att tribunalen gjorde en felaktig bedömning i punkterna 99–101 i den överklagade domen när den fann att tidsfristen på två månader i artikel 4.5 i förordning nr 659/1999 enbart är tillämplig på anmälda stöd. Då syftet med denna bestämmelse är att se till att förfarandet följer ett visst tidsschema borde denna tidsfrist vara tillämplig även när förfarandet inletts till följd av ett klagomål. Vidare påstås tribunalen ha missbedömt innebörden av artikel 10.1 i nämnda förordning enligt vilken bestämmelse det ankommer på kommissionen att utan dröjsmål undersöka de upplysningar den har. Denna bestämmelse ska enligt HGA tillämpas i analogi med bestämmelserna i artiklarna 263 FEUF och 265 FEUF på så sätt att kommissionen är skyldig att, när det rör sig om ett icke anmält stöd, inleda det formella förfarandet inom två månader från den dag den erhöll de relevanta upplysningarna. I förevarande fall dröjde det nio månader från det att kommissionen mottog beslut nr 33/6 till det att den inledde det formella granskningsförfarandet, vilket strider mot artikel 10.1 i förordning nr 659/1999. Även artikel 7.6 i förordning nr 659/1999 påstås ha åsidosatts med hänsyn till att det formella granskningsförfarandet inte avslutades inom 18 månader, vilket strider mot det som föreskrivs i nämnda artikel. Eftersom förfarandet ursprungligen hade inletts på grund av missbruk av en stödordning är artikel 16 i nämnda förordning tillämplig, vilken hänvisar till nämnda artikel 7. Eftersom förfarandet varade i fyra och ett halvt år har varje rimlig tidsfrist i vilket fall som helst överskridits. Kommissionen har gjort gällande att grunden under vilken det görs gällande att artikel 7.6 i förordning nr 658/1999 har åsidosatts inte kan tas upp till sakprövning då HGA inte har angett vilka punkter i den överklagade domen som ifrågasätts. I vilket fall som helst är varken denna bestämmelse i förordning nr 659/99 eller artikel 4.5 däri tillämplig när det rör sig om en olaglig stödordning. Inte heller kan tribunalens tolkning av artikel 10.1 i förordningen anses ha gett upphov till en felaktig rättstillämpning. Domstolens bedömning Kommissionens invändning om rättegångshinder mot den grund under vilken det har gjorts gällande att tribunalen åsidosatte artikel 7.6 i förordning nr 659/1999 kan inte godtas. De rättsliga argument som har anförts särskilt till stöd för denna grund gör det möjligt att identifiera de delar av den överklagade domen som HGA avser med sitt överklagande. När det gäller prövningen i sak konstateras för det första att det framgår tydligt av lydelsen i artiklarna 4.5 och 7.6 i förordning nr 659/1999 att dessa endast är tillämpliga på anmälda stöd. Dessutom föreskrivs uttryckligen i artikel 13.2 i denna förordning att kommissionen, vad gäller olagligt stöd, inte är bunden av de tidsfrister som anges i bland annat artiklarna 4.5 och 7.6 i förordningen. Denna slutsats följer även av domstolens praxis, enligt vilken kommissionen inte är underkastad regeln i artikel 4.5 i förordning nr 659/1999 om att förfarandet ska inledas inom två månader, när den omtvistade ordningen inte har anmälts (dom av den 28 juli 2011 i de förenade målen C-471/09 P–C-473/09 P, Diputación Foral de Vizcaya mot kommissionen, punkt 129). Tribunalen gjorde därför ingen felaktig rättstillämpning när den i punkterna 96 och 101 i den överklagade domen angav att kommissionen inte var bunden av den tidsfrist som anges i artiklarna 4.5 och 7.6 i förordning nr 659/1999, eftersom stödet inte hade anmälts. Inte heller gjorde den en felaktig rättstillämpning när den i punkt 101 i den överklagade domen angav att i fall av missbruk av stöd ska artikel 13.2 i förordning nr 659/1999 gälla i tillämpliga delar, vilket framgår av artikel 16 i samma förordning. Vad sedan gäller grunden under vilken det gjorts gällande att artikel 10.1 i förordning nr 659/1999 har åsidosatts påpekas att det framgår av lydelsen i denna bestämmelse att om kommissionen har upplysningar om påstått olagligt stöd ska den undersöka dessa upplysningar utan dröjsmål, oavsett källan för dessa. Detta krav kan inte, såsom HGA har föreslagit, tolkas i påstådd analogi med bestämmelserna i artiklarna 263 FEUF och 265 FEUF, på så sätt att kommissionen skulle ha en skyldighet att avsluta sin granskning av ett eventuellt olagligt stöd inom två månader. Det räcker i det avseendet att hänvisa till punkterna 74–76 i denna dom. Vad beträffar argumentet att artikel 10.1 i förordning nr 659/1999 har åsidosatts, då kommissionen lät nio månader förflyta från det att Regione Autonoma della Sardegna skickade beslut 33/6 till det att beslutet att inleda förfarandet antogs, trots att kommissionen enligt nämnda artikel 10.1 är skyldig att undersöka de upplysningar den förfogar över utan dröjsmål, ska det påpekas att tribunalen, i punkt 97 i den överklagade domen, fann att artikel 10.1 i denna förordning inte ska förstås så att den syftar på avslutandet av den preliminära granskningsfasen, utan snarare på inledandet av denna fas. Att nämnda tidfrist löper ut innebär således inte, i avsaknad av uppgifter som tyder på motsatsen, att kommissionen har underlåtit att uppfylla sin skyldighet att börja granska ärendet utan dröjsmål, såsom föreskrivs i nämnda artikel 10.1. Det ska emellertid påpekas att kommissionen är skyldig att i ett förfarande för granskning av statligt stöd agera inom en skälig tidsfrist och att den inte kan vara inaktiv hur länge som helst under den preliminära granskningsfasen (se domen av den 28 juli 2011 ( *2 ) i det ovannämnda målet Diputación Foral de Vizcaya m.fl. mot kommissionen, punkt 129 och där angiven rättspraxis). Domstolen erinrar även om att frågan huruvida den tid som förflutit innan förfarandet inleds är skälig ska bedömas med hänsyn till omständigheterna i varje enskilt ärende, såsom ärendets komplexitet och parternas uppträdande (se för ett liknande resonemang, dom av den 25 januari 2007 i de förenade målen C-403/04 P och C-405/04 P, Sumitomo Metal Industries och Nippon Steel mot kommissionen, punkt 116 och där angiven rättspraxis). Den tid på lite drygt elva månader som i förevarande fall förflöt mellan den dag då klagomålet mottogs och den dag då beslutet att inleda förfarandet antogs kan inte anses överdrivet lång mot bakgrund av omständigheterna i målet, i synnerhet som det krävdes tid för att inkomma med kompletterande upplysningar, såsom tribunalen med rätta konstaterade i punkt 100 i den överklagade domen. Vad slutligen beträffar påståendet att det administrativa förfarandet tog orimligt lång tid totalt sett, närmare bestämt drygt fyra och ett halvt år räknat från dagen för beslutet att inleda ett förfarande konstaterade tribunalen i punkt 162 i den överklagade domen att även om det kan framstå som om det formella granskningsförfarandet drog ut på tiden i förevarande fall, var kommissionen under alla omständigheter inte bunden av den tidsfrist som anges i artikel 7.6 i förordning nr 659/1999. Mot bakgrund av ovanstående överväganden kan överklagandet inte vinna bifall på den grunden att tidfristerna i förordning nr 659/1999 inte har iakttagits. Huruvida det var felaktigt att kvalificera stödet såsom ett nytt och därmed olagligt stöd Parternas argument HGA har kritiserat tribunalen för att den i punkterna 175–180 i den överklagade domen kvalificerade den omtvistade ordningen såsom ett nytt olagligt stöd och inte såsom ett befintligt stöd. Eftersom lag nr 9/1998 inte utgjorde hinder för att utge stöd till företag som påbörjat sina projekt innan någon ansökan om stöd hade lämnats in, innebar inte beslut nr 33/6 någon ändring av detta stöd, och än mindre i något väsentlig avseende. Enligt kommissionen kan denna grund inte tas upp till sakprövning i den mån HGA ber domstolen att på nytt pröva de faktiska omständigheterna, vilket den inte har behörighet att göra i ett mål om överklagande. Grunden saknar åtminstone betydelse med hänsyn till att tribunalen i punkt 186 i den överklagade domen slog fast att den bestämmelse som medför att den omtvistade stödordningen ska betraktas som olaglig och oförenlig med den gemensamma marknaden inte återfinns i lag nr 9/1998. Överklagandet kan i vart fall inte vinna bifall på denna grund, eftersom beslut nr 33/6 innebar en väsentlig ändring av ett befintligt stöd och därmed även att ett nytt olagligt stöd infördes. Domstolens bedömning Det följer av fast rättspraxis att när tribunalen har fastställt eller bedömt de faktiska omständigheterna, är domstolen enligt artikel 256 FEUF behörig att pröva tribunalens rättsliga bedömning av dessa omständigheter och de rättsliga följderna därav (se dom av den 6 april 2006 i mål C-551/03 P, General Motors mot kommissionen, REG 2006, s. I-3173 , punkt 51, och av den 22 maj 2008 i mål C-266/06 P, Evonik Degussa mot kommissionen, punkt 72). HGA har i huvudsak ifrågasatt tribunalens rättsliga kvalificering av den omtvistade ordningen såsom ett nytt och olagligt stöd. Grunden kan därmed tas upp till sakprövning. Enligt artikel 1 c i förordning nr 659/1999 ska med nytt stöd förstås ”allt stöd, det vill säga stödordningar och individuellt stöd, som inte är befintligt stöd, inbegripet ändringar av befintligt stöd”. I det avseendet anges i artikel 4.1 i förordning nr 794/2004 att för det ändamål som avses i artikel 1 c i förordning nr 659/1999 ska en ändring av befintligt stöd vara varje ändring, utom ändringar av rent formell eller administrativ art som inte kan påverka bedömningen av stödåtgärdens förenlighet med den gemensamma marknaden. Tribunalen fann i punkterna 178 och 179 i den överklagade domen att den ändring av stödordningen som infördes genom beslut nr 33/6 inte kunde kvalificeras som mindre eller obetydlig och att den omtvistade stödordningen därför skulle kvalificeras som ett nytt stöd enligt artikel 1 c i förordning nr 659/1999, och inte som ett befintligt stöd. Argumentet att beslut nr 33/6 inte ändrade den ordning som införts genom lag nr 9/1998 eller att ändringen i vart fall inte var väsentlig och därför inte räckte för att kvalificera den omtvistade ordningen som ett nytt stöd kan således inte godtas. För det första kan HGA nämligen inte påstå att antagandet av beslut nr 33/6, enligt vilken projekt som påbörjats innan en ansökan har lämnats in kan beaktas, inte ändrade den ordning som införts genom lag nr 9/1998. Såsom tribunalen påpekade i punkt 186 i den överklagade domen saknade nämligen denna lag bestämmelser vad gäller det tidsmässiga sambandet mellan inlämnandet av ansökan om stöd och inledandet av arbetena. Vidare påpekades i punkt 5 i den överklagade domen att de italienska myndigheterna underrättade kommissionen om att stöd enligt denna lag endast kunde beviljas för projekt som skulle verkställas ”senare”, och att detta villkor skulle bekräftas i lagens tillämpningsbestämmelser. För det andra kan inte ändringen betraktas som en ändring av rent formell eller administrativ art i den mening som avses i artikel 4.1 i förordning nr 794/2004, eftersom den kan påverka bedömningen av stödåtgärdens förenlighet med den inre marknaden. Tribunalen konstaterade i det avseendet i punkt 178 i den överklagade domen att villkoret om att ansökan om stöd ska lämnas innan projekten börjar verkställas uttryckligen finns angivet i beslutet att godkänna stödordningen, ett villkor som kommissionen regelmässigt ställer för godkännande av stödordningar för regionala ändamål, såsom framgår av punkt 4.2 i 1998 års riktlinjer. Tribunalen gjorde därmed ingen felaktig rättstillämpning när den kvalificerade det omtvistade stödet som nytt och olagligt. Överklagandet kan följaktligen inte vinna bifall på denna grund. Huruvida det gjorts en uppenbart oriktig bedömning av stödets stimulansverkan Parternas argument HGA och Regione Autonoma della Sardegna har kritiserat tribunalen för att ha gjort en felaktig rättstillämpning genom att betrakta kriteriet om att ansökan om stöd ska ha lämnats in innan arbetena påbörjats som en ovedersäglig presumtion vad avser stödets stimulansverkan. Detta kriterium, som ger uttryck för ett rent formalistiskt synsätt, följer av en rättsakt som utgör ”soft law” vilken som sådan saknar bindande rättsverkan. Tribunalen tillbakavisade således i punkt 226 i den överklagade domen stödets stimulansverkan utan att beakta övriga omständigheter i målet. HGA och Regione Autonoma della Sardegna har vidare kritiserat punkterna 232 och 233 i den överklagade domen enligt vilka endast en stödordning som kommissionen förklarat förenlig med den gemensamma marknaden kan ha stimulansverkan. Enligt samma klagande framgår det av tribunalens dom av den 14 maj 2002 i mål T-126/99, Graphischer Maschinenbau mot kommissionen (REG 2002, s. II-2427) att även ett icke anmält stöd kan ha stimulansverkan. Dessutom anser samtliga klagande att tribunalen felaktigt fann en rad omständigheter som visade att klagandena hade uppmuntrats att påbörja arbetena i fråga sakna relevans, nämligen — att de var förvissade om att erhålla stödet i fråga med hänsyn till att de uppfyllde samtliga villkor enligt lag nr 9/1998, — att Regione Autonoma de Sardegna ingår bland de regioner som avses i artikel 107.3 a FEUF, — att de har omfattats av en tidigare stödordning som är jämförbar med den omtvistade, och — att de avstått från att söka olika stöd i syfte att komma i åtnjutande av stödet i fråga. Vidare kritiserar Regione Autonoma della Sardegna tribunalen för att ha underlåtit att bemöta argumentet att det hade varit omöjligt, kronologiskt sett, att beakta kravet på att arbetena ska påbörjas efter det att ansökan lämnats in, eftersom detta krav infördes först i samband med 1998 års riktlinjer. Grand Hotel Abi d’Oru och Timsas har slutligen kritiserat punkterna 226–228 i den överklagade domen för att sakna motivering eller för att åtminstone vara bristfälligt, eller till och med motstridigt, motiverade. De särskilda omständigheterna i förevarande fall, och i synnerhet det faktum att de har omfattats av en tidigare stödordning som är jämförbar med den omtvistade, tyder inte på att stödet haft en stimulansverkan på nämnda klagande utan på att stödordningen i sin helhet haft en sådan verkan. Kommissionen har genmält att domstolen har bekräftat att 1998 års riktlinjer är tillämpliga på icke anmälda stöd, vilket gäller även i de fall ordningarna genomförts innan riktlinjerna antogs. Institutionen menar dessutom att 1998 års riktlinjer offentliggjordes i Europeiska unionens officiella tidning den 10 mars 1998, det vill säga en dag innan lag nr 9/98 antogs och nästan en månad innan lagen trädde i kraft. De var således fullt tillgängliga för dem som omfattades av den omtvistade ordningen. Det faktum att villkoren för att beviljas stöd enligt lag nr 9/1998 är uppfyllda utgör heller ingen garanti för att stödet kommer att beviljas så länge kommissionen inte har godkänt det. Även om Regione Autonoma della Sardegna normalt sett har rätt till regionalstöd innebär således inte detta att allt stöd som beviljas denna region direkt ska kvalificeras som förenligt med den inre marknaden. Tribunalen har i vart fall i punkterna 232 och 233 i den överklagade domen enbart besvarat klagandenas argument att enbart det faktum att lag nr 9/1998 trädde i kraft gav företagen en förvissning om att de skulle beviljas det omtvistade stödet. Domstolens bedömning I artikel 107.3 a FEUF föreskrivs att stöd för att främja den ekonomiska utvecklingen i regioner där levnadsstandarden är onormalt låg eller där det råder allvarlig brist på sysselsättning kan anses förenligt med den inre marknaden. Kommissionen har sålunda rätt att motsätta sig att ett stöd beviljas när detta inte har utgjort ett incitament för de mottagande företagen att agera på ett sätt som kan bidra till att uppnå ett av de mål som anges i nämnda artikel 107.3 FEUF. Ett sådant stöd måste anses vara nödvändigt för att uppnå målen i denna bestämmelse på så sätt att, utan stödet, marknadskrafterna i sig inte är tillräckliga för att de stödmottagande företagen ska agera så att de bidrar till att förverkliga dessa mål (se för ett liknande resonemang dom av den 17 september 1980 i mål 730/79, Philip Morris Holland mot kommissionen, REG 1980, s. 2671 , punkterna 16 och 17; svensk specialutgåva, volym 5, s. 303). Ett stöd som skulle förbättra det gynnade företagets finansiella situation, men som inte är nödvändigt för att uppnå de mål som anges i artikel 107.3 FEUF är nämligen inte förenligt med den inre marknaden (se dom av den 15 april 2008 i mål C-390/06, Nuova Agricast, REG 2008, s. I-2577 , punkt 68). Det framgår av det ovan anförda att ett planerat stöd ska, för att anses vara förenligt med den inre marknaden i den mening som avses i artikel 107.3 a FEUF, vara nödvändigt för utvecklingen i missgynnade regioner. Det ska i det avseendet kunna påvisas att den investering som är ägnad att stödja utvecklingen i den berörda regionen inte skulle ha genomförts utan det planerade stödet. Om det däremot visar sig att investeringen skulle ha genomförts även utan det planerade stödet är slutsatsen att det enbart har till verkan att förbättra den finansiella situationen för de stödmottagande företagen, utan att för den skull uppfylla kravet i artikel 107.3 a FEUF, nämligen att det ska vara nödvändigt för utvecklingen i missgynnade regioner. Vad beträffar kriterierna enligt vilka det ska bedömas huruvida ett stöd för regionala ändamål är nödvändigt, konstaterade tribunalen i punkt 215 i den överklagade domen att kriteriet att en ansökan om stöd måste ha lämnats innan ett investeringsprojekt börjar verkställas utgör ett enkelt, relevant och ändamålsenligt villkor på vilket kommissionen kan grunda ett antagande om att stödet är nödvändigt. Denna slutsats har inte ifrågasatts i detta överklagande. Vidare ansåg tribunalen i punkt 226 i den överklagade domen att det fanns anledning att pröva huruvida sökandena hade visat att det i förevarande fall fanns omständigheter som gjorde att den omtvistade stödordningens stimulansverkan kunde säkerställas trots att sökandena inte hade lämnat in några ansökningar innan de aktuella projekten inleddes. Härav följer för det första att anmärkningen att tribunalen skulle ha upphöjt kravet på en föregående ansökan till att utgöra en ovedersäglig presumtion vid bedömningen av huruvida stödet var nödvändigt kommer av en uppenbart felaktig tolkning av den överklagade domen. Tribunalen angav nämligen uttryckligen att det går att påvisa att stödet är nödvändigt på grundval av andra kriterier än de ovan nämnda. Av samma skäl har kritiken mot att kriteriet är formalistiskt och att en rättsakt sprungen ur ”soft law”, såsom riktlinjerna, saknar bindande rättsverkan ingen verkan. Vad för det andra gäller de omständigheter som nämns ovan i punkt 98, vilka enligt klagandena visar att den omtvistade ordningen har haft en stimulansverkan på de projekt de realiserat, ska domstolen först pröva argumentet att Regione Autonoma della Sardegna ingår bland de regioner som avses i artikel 107.3 a FEUF. Denna omständighet är visserligen ett nödvändigt villkor för att undantagsbestämmelsen i artikel 107.3 a FEUF ska bli tillämplig, men innebär trots allt inte, såsom kommissionen har gjort gällande, att samtliga stödprojekt som kan komma att genomföras i nämnda region omedelbart ska anses vara nödvändiga för regionens utveckling. En sådan omständighet kan således inte i sig kvalificera den omtvistade ordningen som nödvändig för utvecklingen av denna region. Vad sedan beträffar de omständigheter som samtliga klagande har hänvisat till, det vill säga att de har omfattats av en tidigare stödordning som är jämförbar med den omtvistade och att de avstått från att söka olika stöd i syfte att komma i åtnjutande av det aktuella stödet, påpekar domstolen i likhet med vad tribunalen gjorde i punkt 227 i den överklagade domen, att det omtvistade beslutet avsåg en stödordning och inte individuella stöd. Tribunalen konstaterade att kommissionen således inte var skyldig att beakta de omständigheter som var specifika för varje enskild stödmottagare. Följaktligen fann den att argumenten angående den särskilda situation som stödmottagarna befann sig i eller det sätt på vilket dessa uppträdde saknade relevans och att de därför skulle underkännas. Tribunalen gjorde inte någon felaktig rättstillämpning i samband med denna bedömning. Det framgår nämligen av domstolens praxis att, i fråga om statligt stöd kan kommissionen begränsa sig till att undersöka det berörda stödets särdrag för att i skälen till sitt beslut bedöma om detta är nödvändigt för att förverkliga något av de mål som avses i artikel 107.3 FEUF. Kommissionen är inte skyldig att i ett beslut avseende en sådan stödordning göra någon bedömning av stöd som beviljats i enskilda fall på grundval av denna ordning. Det är först vid återkrav av stödet som det är nödvändigt att kontrollera varje berört företags individuella situation (se dom av dem 9 juni 2011 i de förenade målen C-71/09 P, C-73/09 P och C-76/09 P, Comitato ”Venezia vuole vivere” mot kommissionen, REU 2011, s. I-4727, punkt 63 och där angiven rättspraxis). De omständigheterna att vissa stödmottagare skulle ha dels erhållit stöd enligt en tidigare stödordning som var jämförbar med den omtvistade, dels avstått från att söka olika stöd för att komma i åtnjutande av det aktuella stödet, rör den individuella situationen för vissa stödmottagare och inte den omtvistade stödordningens allmänna kännetecken. Tribunalen gjorde således ingen felaktig rättstillämpning när den fann att dessa omständigheter saknade relevans för bedömningen av huruvida en stödordning är nödvändig. Vad vidare gäller argumentet att enbart det faktum att lag nr 9/1998 trädde i kraft räckte som incitament för klagandena att göra de aktuella investeringarna, eftersom de uppfyllde samtliga i lagen uppställda basvillkor för att vara berättigade till stöd, räcker det att påpeka att de bestämmelser som införde den omtvistade rättsordningen inte bara utgjordes av lag nr 9/1998 utan bestämmelserna kompletterades, först med dekret nr 285/1999 och därefter med besluten nr 33/3, nr 33/4 och nr 33/6, såsom framgår av tribunalens konstateranden i den överklagade domen. Dessa tillägg till bestämmelserna avseende den omtvistade rättsordningen är av särskild betydelse i förevarande fall. Det framgår av punkt 169 i den överklagade domen att Regione Autonoma della Sardegna aldrig förnekat, vare sig i sin skriftväxling med kommissionen eller vid tribunalen, att den förband sig att bevilja stöd endast för projekt för vilka ansökan lämnats innan de påbörjades. Vidare framgår det av punkt 5 i den överklagade domen att de italienska myndigheterna försäkrade kommissionen om att den omtvistade stödordningen enbart omfattade projekt som skulle verkställas ”senare”, och att detta villkor skulle bekräftas i tillämpningsbestämmelserna till lag nr 9/1998. Å andra sidan, såsom tribunalen konstaterade i punkt 235 i den överklagade domen, följde det ingalunda av den stödordning som infördes genom nämnda lag att investeringsprojekt skulle komma att godtas. Domstolen delar således tribunalens bedömning i punkt 236 i den överklagade domen, att argumentet avseende ikraftträdandet av lag nr 8/1998 ska underkännas. Vad därefter avser argumentet att tribunalen inte skulle ha undersökt påståendet att det var omöjligt för de italienska myndigheterna och stödmottagarna att beakta 1998 års riktlinjer, räcker det att hänvisa till punkt 186 i den överklagade domen, där tribunalen konstaterade att den bestämmelse som medför att den omtvistade stödordningen ska betraktas som olaglig och oförenlig med den inre marknaden inte återfinns i lag nr 9/1998, utan i beslut nr 33/6, vilket utan tvekan antogs efter det att 1998 års riktlinjer hade blivit tillämpliga fullt ut. Vad sedan avser den kritik som Grand Hotel Abi d’Oru och Timsas har inkommit med, och som återges ovan i punkt 100, påpekas att tribunalens svar i punkterna 226–228 i den överklagade domen, såsom det har återgetts i punkterna 113–115 i denna dom, varken saknar motivering eller är bristfälligt eller motsägelsefullt motiverat. Domstolen konstaterar slutligen att HGA:s och Regione Autonoma della Sardegnas anmärkning att kommissionen gjorde en felaktig rättstillämpning i punkterna 232 och 233 i den överklagade domen är verkningslös, eftersom den inte kan leda till att den överklagade domen upphävs. Den överklagade domen är nämligen tillräckligt underbyggd med hänsyn till vad som anges i punkterna 111–121 i förevarande dom. Överklagandet kan således inte vinna bifall på denna, delvis verkningslösa, grund, eftersom det enligt beslutet om godkännande i vilket fall som helst inte var tillåtet att bevilja stöd när ansökan lämnats in efter det att arbetena hade påbörjats. Huruvida principerna om opartiskhet och skydd för konkurrensen har åsidosatts Parternas argument HGA har kritiserat tribunalen för att ha åsidosatt principerna om opartiskhet och skydd för konkurrensen, genom att inte slå fast att klagandena borde ha behandlats på samma sätt som de tio företag som lämnat in sina ansökningar innan arbetena påbörjades och även innan besluten nr 33/4 och nr 33/6 antogs. Kommissionen menar att denna grund inte kan tas upp till sakprövning. Domstolens bedömning Det framgår av artikel 256 FEUF, av artikel 58 första stycket i domstolens stadga och av artikel 168.1 d i rättegångsreglerna för densamma att det i ett överklagande klart ska anges på vilka punkter den dom som det yrkas upphävande av ifrågasätts samt de rättsliga grunder som särskilt åberopas till stöd för detta yrkande (domen i de ovannämnda förenade målen Diputación Foral de Vizcaya mot kommissionen, punkt 78). I förevarande fall har HGA emellertid nöjt sig med att anföra samma argument som anfördes i första instans utan att exakt ange vare sig vilka punkter i den överklagade domen som ifrågasätts eller skälen till att tribunalen ska anses ha gjort en felaktig rättstillämpning när den underkände dessa argument. Denna grund kan således inte tas upp till sakprövning. Huruvida principen om skydd för berättigade förväntningar har åsidosatts Parternas argument HGA har kritiserat tribunalen för att den i punkterna 274, 275 och 281 i den överklagade domen konstaterade att stödmottagarna inte kunde ha haft några berättigade förväntningar på grund av att det i beslutet om godkännande uttryckligen krävdes att en ansökan om stöd skulle lämnas in innan arbetena påbörjades. Majoriteten av klaganden kände emellertid endast till att lag nr 9/1998 hade anmälts till och godkänts av kommissionen. Regione Autonoma della Sardegna upplyste dem nämligen inte om villkoret om att en ansökan om stöd först ska ha lämnats in och gav dem en kopia på beslutet om godkännande i vilket detta villkor inte fanns med. Inte heller offentliggörandet av beslutet i Europeiska unionens officiella tidning innehöll detta villkor. De nationella myndigheternas försäkringar gav därför upphov till berättigade förväntningar hos klagandena. Regione Autonoma della Sardegna har tillagt att mottagarna kunde ha haft berättigade förväntningar på att åtgärden var förenlig med den inre marknaden, eftersom de inte påbörjade arbetena förrän stödet i fråga hade anmälts till kommissionen. Det är bara i de fall stöd inte har anmälts som stödmottagare kan anses sakna berättigade förväntningar, men så förhöll det sig inte i förevarande fall. Kommissionen anser att denna grund följer av en delvis felaktig tolkning av den överklagade domen med hänsyn till att den ordning som införts genom lag nr 9/1998, i dess lydelse enligt beslut nr 33/6, aldrig har anmälts. Institutionen har inte heller avgett den minsta försäkran vad gäller ordningens förenlighet med den inre marknaden. Domstolens bedömning Domstolen delar tribunalens bedömning i punkt 273 i den överklagade domen, att för att principen om skydd för berättigade förväntningar ska kunna åberopas krävs det att tydliga försäkringar som är ovillkorliga och samstämmiga samt härrör från behöriga och tillförlitliga källor har meddelats den berörde av de behöriga unionsinstitutionerna. Det framgår av fast rättspraxis att varje enskild person har denna rätt om han befinner sig i en situation av vilken det framgår att en institution, ett organ eller en byrå inom unionen, genom att ge tydliga försäkringar, har väckt grundade förhoppningar. Tydliga, ovillkorliga och samstämmiga uppgifter utgör, oavsett i vilken form de har lämnats, en sådan försäkran (se, bland annat, dom av den 16 december 2010 i mål C-537/08 P, Kahla Thüringen Porzellan mot kommissionen, REU 2010, s. I-12917, punkt 63 och där angiven rättspraxis). Det framgår i förevarande fall av de handlingar som ingetts till tribunalen att det inte har styrkts att någon institution, något organ eller någon byrå inom unionen skulle ha lämnat några tydliga, ovillkorliga och samstämmiga försäkringar om att den omtvistade stödordningen var förenlig med den gemensamma marknaden. Det ska även påpekas att, i likhet med vad tribunalen underströk i punkterna 274 och 275 i den överklagade domen, berättigade förväntningar på att ett statligt stöd är lagenligt i princip endast kan åberopas om det har beviljats med iakttagande av det förfarande som anges i artikel 108 FEUF, såvida det inte föreligger exceptionella omständigheter. I förevarande fall angavs i beslutet om godkännande att kommissionens godkännande endast gällde stöd för projekt som påbörjats efter det att ansökan lämnats. De omtvistade stödåtgärderna, vilka inte uppfyllde detta villkor, hade således inte beviljats med iakttagande av det förfarande som anges i artikel 108 FEUF. Härav följer att mottagarna av de omtvistade stödåtgärderna inte kan åberopa att de hade berättigade förväntningar på att dessa åtgärder var lagenliga. Det faktum att de nationella myndigheterna inte skulle ha delgett mottagarna av det omtvistade stödet en fullständig kopia av beslutet om godkännande och att offentliggörandet av detta beslut i Europeiska unionens officiella tidning inte innehöll något krav på att en ansökan skulle lämnas innan arbetena påbörjades saknar relevans för prövningen av denna grund. Det framgår nämligen av artikel 20.3 i förordning nr 659/1999 att samtliga intresserade på begäran kan erhålla en kopia på varje beslut som kommissionen fattar enligt artiklarna 4, 7, 10.3 och 11 i denna förordning. Slutligen är Regione Autonoma della Sardegnas argument att det faktum att arbetena påbörjats efter det att stödet anmälts räcker för att ge upphov till berättigade förväntningar på att åtgärden är förenlig med den gemensamma marknaden under alla omständigheter verkningslöst, eftersom den omtvistade stödordningen inte hade anmälts till kommissionen i förevarande fall, vilket tribunalen påpekade i punkt 188 i den överklagade domen, Överklagandet kan således inte vinna bifall på den grunden att principen om skydd för berättigade förväntningar har åsidosatts. Överklagandet ska mot bakgrund av det ovan anförda ogillas i sin helhet. Rättegångskostnader Enligt artikel 184.2 i rättegångsreglerna ska domstolen, när överklagandet ogillas, besluta om rättegångskostnaderna. Enligt artikel 138.1 i rättegångsreglerna, som enligt artikel 184.1 i samma rättegångsregler ska tillämpas i mål om överklagande, ska tappande part förpliktas att ersätta rättegångskostnaderna, om detta har yrkats. Kommissionen har yrkat att klagandena ska förpliktas att ersätta rättegångskostnaderna. Eftersom klagandena har tappat målet ska kommissionens yrkande bifallas och klagandena förpliktas att solidariskt ersätta rättegångskostnaderna. Mot denna bakgrund beslutar domstolen (andra avdelningen) följande: 1) Överklagandena ogillas. 2) Klagandena förpliktas att solidariskt ersätta rättegångskostnaderna. Underskrifter ( *1 ) Rättegångsspråk: italienska. ( *2 ) Datumet för domen anges för att den inte ska sammanblandas med domen av den 9 juni 2001 i de förenade målen C-465/09 P–C-470/09 P, Diputación Foral de Vizcaya m.fl mot kommissionen.

62016TJ0601

it

Fatti Il ricorrente, sig. Georges Paraskevaidis, è stato nominato funzionario presso il segretariato generale del Consiglio dell’Unione europea il 1 o luglio 1988, in qualità di funzionario di grado A 7. Il 15 luglio 1996 egli è stato distaccato presso il Centro europeo per lo sviluppo della formazione professionale (Cedefop), che lo ha integrato in qualità di agente temporaneo affinché vi svolgesse le funzioni di amministratore e assumesse in seno allo stesso la funzione di capo dell’amministrazione. A decorrere dal 1 o gennaio 1999 il ricorrente è stato trasferito al Cedefop, dove è diventato funzionario di ruolo, al grado A 5, secondo scatto. Nel 2002 egli è stato riassegnato al posto di consigliere per la riforma amministrativa. In seguito alla modifica dello Statuto dei funzionari dell’Unione europea (in prosieguo: lo «Statuto»), entrata in vigore il 1 o maggio 2004, il ricorrente è stato inquadrato nel gruppo di funzioni degli amministratori (AD), al grado AD 11. Dopo essere stato distaccato presso l’Agenzia europea per la ricostruzione (AER) il 1 o settembre 2003, il ricorrente, il 16 gennaio 2007, è tornato presso il Cedefop in qualità di capo dei servizi finanziari e degli appalti pubblici. In quel periodo egli era inquadrato al grado AD 11, quinto scatto. Il 1 o marzo 2011, il ricorrente ha raggiunto l’ottavo scatto, vale a dire lo scatto più elevato del grado AD 11. Egli ha pertanto chiesto di essere promosso al grado AD 12, prima, mediante messaggio di posta elettronica del 18 maggio 2011, per l’esercizio di promozione 2010, successivamente, mediante lettera del 3 ottobre 2011, per l’esercizio di promozione 2011. Tali richieste non sono state tuttavia soddisfatte. Al contempo, il ricorrente, con lettera del 18 maggio 2011, ha chiesto che fosse tenuto conto del suo periodo di attività presso l’AER e dei punti di merito ivi ottenuti, al fine di agevolare il suo avanzamento all’interno del Cedefop. Tale domanda è stata respinta, in sostanza, con la motivazione che il ricorrente non era stato distaccato presso l’AER nell’interesse del servizio e, dunque, in qualità di funzionario, bensì a seguito di una sua domanda e nel suo interesse personale e, pertanto, in qualità di agente temporaneo, e che non era prassi abituale del Cedefop prendere in considerazione una siffatta esperienza per valutare i meriti del candidato alla promozione. Il 9 gennaio 2014, il ricorrente ha presentato una domanda al direttore del Cedefop, l’autorità che ha il potere di nomina (in prosieguo: l’«APN»), ai sensi dell’articolo 90, paragrafo 1, dello Statuto, al fine di contestare che per 20 anni egli non aveva beneficiato di alcuna promozione. Tale domanda non è stata accolta. Il 31 marzo 2015 il superiore gerarchico del ricorrente ha inviato al dipartimento delle risorse umane l’elenco dei funzionari di cui veniva proposta la promozione. Il nome del ricorrente figurava in tale elenco, sebbene fosse stato precisato che la promozione di quest’ultimo non era prioritaria. Il 6 agosto 2015, il capo del dipartimento «Risorse e supporto» del Cedefop ha pubblicato un elenco di funzionari idonei a essere promossi. Il nome del ricorrente era presente tra i funzionari che potevano aspirare al grado AD 12. Il nome del ricorrente non figurava, invece, nell’elenco di funzionari predisposto dal comitato direttivo il 14 ottobre 2015 e la cui promozione era stata proposta all’APN. Il 4 novembre 2015, l’APN ha redatto l’elenco dei funzionari promossi, nel quale non era compreso il nome del ricorrente (in prosieguo: la «decisione impugnata»). Il 29 gennaio 2016, il ricorrente, ai sensi dell’articolo 90, paragrafo 2, dello Statuto, ha presentato un reclamo avverso la decisione impugnata, notificato all’APN il 3 febbraio 2016. Nel reclamo il ricorrente affermava che la decisione impugnata era viziata da un errore manifesto di valutazione e violava gli articoli 44 e 45 dello Statuto, nonché i principi di uguaglianza e di legittimo affidamento. Il reclamo conteneva altresì una richiesta di risarcimento. Il 19 aprile 2016, il ricorrente ha esposto oralmente, al comitato di appello, gli argomenti addotti a supporto del proprio reclamo. Il Cedefop non ha risposto in modo esplicito a tale domanda, né entro il termine di quattro mesi previsto dallo Statuto, né successivamente. Il ricorrente è tornato presso il Consiglio il 1 o febbraio 2016. Procedimento e conclusioni delle parti Con atto introduttivo pervenuto presso la cancelleria del Tribunale della funzione pubblica dell’Unione europea il 22 giugno 2016 il ricorrente ha proposto il presente ricorso, inizialmente iscritto a ruolo con il numero F‑31/16. Ai sensi dell’articolo 3 del regolamento (UE, Euratom) 2016/1192 del Parlamento europeo e del Consiglio, del 6 luglio 2016, relativo al trasferimento al Tribunale della competenza a decidere, in primo grado, sulle controversie tra l’Unione europea e i suoi agenti ( GU 2016, L 200, pag. 137 ), la presente causa è stata trasferita al Tribunale nello stato in cui si trovava al 31 agosto 2016, e deve ora essere trattata conformemente al regolamento di procedura del Tribunale. Tale causa è stata iscritta a ruolo con il numero T‑601/16 e assegnata alla Nona Sezione. Dal momento che le parti non hanno chiesto lo svolgimento di un’udienza di discussione, ai sensi dell’articolo 106, paragrafo 1, del regolamento di procedura, il Tribunale (Nona Sezione), ritenendosi sufficientemente edotto alla luce degli atti del fascicolo di causa, ha deciso, ai sensi dell’articolo 106, paragrafo 3, del regolamento di procedura, di statuire senza fase orale del procedimento. Il ricorrente chiede che il Tribunale voglia: – annullare la decisione impugnata; – condannare il Cedefop a risarcirlo per i danni materiali e morali; – condannare il Cedefop alle spese. Il Cedefop chiede che il Tribunale voglia: – dichiarare il ricorso parzialmente irricevibile; – respingere integralmente il ricorso in quanto infondato; – respingere la domanda di risarcimento dell’asserito danno subito; – condannare il ricorrente alle spese. In diritto Sulla domanda di annullamento Il ricorrente invoca tre motivi a sostegno della sua domanda di annullamento della decisione impugnata. Il primo motivo verte sulla violazione dell’obbligo di motivazione. Il secondo motivo verte sulla violazione degli articoli 44 e 45 dello Statuto, nonché dei principi di parità di trattamento e di legittima aspettativa di carriera. Il terzo motivo verte sulla violazione del dovere di sollecitudine e del principio di legittimo affidamento. Nell’ambito del suo primo motivo, il ricorrente sostiene che la decisione impugnata è viziata da un difetto di motivazione. In tal senso, egli sottolinea, da un lato, che la suddetta decisione si riassume in un elenco di nomi dei funzionari promossi e, dall’altro, che, dal momento che la decisione che respinge il suo reclamo è implicita, essa non contiene alcuna motivazione. Non sarebbe quindi stata addotta alcuna motivazione sufficiente, né durante la fase precontenziosa, né nell’ambito delle sue domande di promozione precedenti. Di conseguenza, il ricorrente ritiene di non essere stato in grado di comprendere le ragioni che avevano giustificato il mancato inserimento del suo nome tra quelli dei funzionari promossi. Il ricorrente sostiene che l’unico dato di cui egli disponeva a tale riguardo era costituito da mere voci, secondo cui la sua promozione al grado AD 12 gli era stata negata, poiché la stessa avrebbe avuto la conseguenza di inquadrarlo in un grado superiore sia a quello del suo superiore gerarchico diretto, sia a quello del direttore aggiunto del Cedefop. Egli precisa che, pur supponendole comprovate, considerazioni siffatte non possono validamente giustificare un rifiuto di promozione. Inoltre, il ricorrente sottolinea che, qualora la decisione in questione sia, come nel caso di specie, priva di qualsiasi motivazione, dalle sentenze del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti ( T‑171/05 , EU:T:2006:288 , punti da a ), e dell’8 ottobre 2008, Barbin/Parlamento ( F‑81/07 , EU:F:2008:125 , punto ), risulterebbe che la motivazione non può essere sanata nella fase del procedimento giurisdizionale. La decisione impugnata dovrebbe pertanto essere annullata su tale base, nonostante il Cedefop, nel controricorso, abbia fornito spiegazioni. Il ricorrente aggiunge che la norma che prevede la concordanza tra il reclamo e il ricorso conferma l’impossibilità di sanare la motivazione di un atto che reca pregiudizio nella fase del procedimento giurisdizionale, dal momento che una siffatta norma gli impedisce di sviluppare nuovi motivi durante il suddetto procedimento, benché egli ignori la motivazione della decisione di cui contesta la legittimità. Egli ritiene che una siffatta situazione comporti una violazione del principio di uguaglianza, giacché l’amministrazione è di fatto posta in una situazione più favorevole rispetto alla propria. Inoltre, il ricorrente contesta l’argomento del Cedefop secondo cui la conoscenza che egli aveva dei suoi rapporti informativi, delle osservazioni sul suo rendimento e di una nota interna del 19 luglio 2013 sarebbe sufficiente per ritenere che la decisione impugnata fosse sufficientemente motivata. Egli ritiene che ammettere nel caso di specie un siffatto argomento condurrebbe di fatto a privare di ogni effetto utile l’articolo 296 TFUE, nonché il suo diritto a un ricorso effettivo, come previsto dall’articolo 47 della Carta dei diritti fondamentali dell’Unione europea. Inoltre, sebbene il ricorrente ammetta che la propria candidatura a un posto presso il Consiglio abbia preceduto l’adozione della decisione impugnata, egli sostiene tuttavia che tale candidatura anticipata era motivata da fini precauzionali, per porre rimedio all’eventualità di una nuova decisione di mancata promozione nei suoi confronti. Il ricorrente sottolinea che non era nemmeno in grado di conoscere la motivazione della decisione impugnata in forza della quale egli era stato incluso nell’elenco dei funzionari o agenti la cui promozione era stata proposta dal comitato direttivo del Cedefop. Dal canto suo, il Cedefop ritiene che, sebbene un totale difetto di motivazione non possa essere sanato da una motivazione fornita durante il procedimento, la decisione impugnata è stata adottata in un contesto noto al ricorrente e che consentiva a quest’ultimo di valutarne la fondatezza, cosicché la suddetta decisione deve essere considerata sufficientemente motivata, in conformità ai principi elaborati dalla giurisprudenza. Tali principi sarebbero del resto richiamati nella sentenza del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti ( T‑171/05 , EU:T:2006:288 ), che lo stesso ricorrente cita a sostegno del proprio argomento. In primo luogo, il Cedefop ricorda che la promozione si basa su norme procedurali che il ricorrente, tenuto conto delle sue funzioni, non poteva ignorare e che sono state applicate oggettivamente e correttamente nel caso di specie. In secondo luogo, il Cedefop sostiene che il ricorrente era venuto a conoscenza del contenuto e del livello delle valutazioni che lo riguardavano, delle molteplici osservazioni di cui era stato oggetto riguardo al modo di gestire il suo gruppo di lavoro, nonché di altri inadempimenti e irregolarità menzionati in una nota interna del 19 luglio 2013 inclusa nel suo fascicolo personale. A tale riguardo, il Cedefop insiste sul fatto che il ricorrente, nel paragrafo 19 del suo reclamo, ha chiaramente identificato le critiche che erano state mosse nei suoi confronti, cosicché egli non poteva validamente sostenere di non essere in grado di comprendere le ragioni per cui il suo nome non era compreso tra quelli dei funzionari promossi. In terzo luogo, l’incomprensione addotta dal ricorrente riguardo alla portata della decisione impugnata, che gli avrebbe asseritamente causato frustrazione e l’avrebbe incoraggiato a tornare al Consiglio, sarebbe contraddetta dal fatto che la data limite per la presentazione delle candidature per il posto occupato dal ricorrente al Consiglio era precedente alla data in cui la suddetta decisione è stata adottata. Ne conseguirebbe che il ricorrente è stato perfettamente in grado di anticipare la portata di tale decisione, suggerendo così di avere sufficiente conoscenza del contesto in cui quest’ultima è stata adottata. Inoltre, il Cedefop, per quanto riguarda l’inserimento del nome del ricorrente nell’elenco dei funzionari la cui promozione era proposta dal suo comitato direttivo, ricorda che la procedura prevista dalle sue disposizioni generali di esecuzione (Cedefop/DGE/10/2011 e Cedefop/DGE/11/2011) è stata correttamente seguita nel caso di specie e che, sebbene il nome del ricorrente apparisse nell’elenco definitivo di tutti i funzionari idonei a essere promossi, predisposto dal suddetto comitato direttivo, il suo nome non era contenuto nell’elenco del suddetto comitato relativo ai funzionari la cui promozione è stata infine proposta all’APN. Il Cedefop conclude che dall’insieme di tali circostanze, e non soltanto dal contenuto del fascicolo personale del ricorrente, emerge che quest’ultimo conosceva il contesto in cui è stata adottata la decisione impugnata. A tale riguardo si deve ricordare che, secondo una costante giurisprudenza, l’obbligo di motivazione prescritto dall’articolo 25, secondo comma, dello Statuto, riproduce solo l’obbligo generale sancito dall’articolo 296 TFUE, ha lo scopo, da un lato, di fornire all’interessato indicazioni sufficienti per valutare se l’atto che gli reca pregiudizio sia fondato e l’opportunità di proporre un ricorso dinanzi al giudice dell’Unione europea e, dall’altro, di consentire a quest’ultimo di esercitare il proprio controllo sulla legittimità dell’atto (v. sentenze del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto e la giurisprudenza ivi citata; del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti, T‑171/05 , EU:T:2006:288 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 13 settembre 2016, Pohjanmäki/Consiglio, T‑410/15 P , non pubblicata, EU:T:2016:465 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Ne consegue che l’obbligo di motivazione così sancito rappresenta un principio fondamentale del diritto dell’Unione, a cui si può derogare solo per ragioni imperative (sentenze del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02, EU:T: 2005:343, punto 57; del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti, T‑171/05 , EU:T:2006:288 , punto , e del 4 luglio 2007, Lopparelli/Commissione, T‑502/04 , EU:T:2007:197 , punto ). Tale obbligo, che è parte integrante del principio di buona amministrazione, come risulta dall’articolo 41, paragrafo 2, lettera c), della Carta dei diritti fondamentali, ha visto la propria rilevanza rafforzarsi a seguito dell’entrata in vigore del Trattato di Lisbona, con l’inserimento dell’articolo 15, paragrafo 1, e dell’articolo 298, paragrafo 1, TFUE. Infatti, un’amministrazione europea aperta ed efficace deve attenersi scrupolosamente al rispetto delle disposizioni dello Statuto. In particolare, la motivazione di qualsiasi atto che reca pregiudizio agli agenti dell’Unione è un requisito indispensabile per garantire un clima di lavoro sereno all’interno dell’amministrazione dell’Unione, evitando di creare il sospetto che la gestione del personale di quest’ultima si basi sull’arbitrarietà o sul favoritismo. Secondo una giurisprudenza parimenti costante, sebbene l’APN non sia tenuta a motivare una decisione di promozione né nei confronti del suo destinatario, né nei confronti dei candidati non promossi, essa ha, per contro, l’obbligo di motivare la sua decisione che rigetta un reclamo presentato in forza dell’articolo 90, paragrafo 2, dello Statuto, da parte di un candidato non promosso, in quanto si presume che la motivazione di tale decisione coincida con la motivazione della decisione contro la quale il reclamo è stato diretto (v. sentenze del 21 maggio 2014, Mocová/Commissione, T‑347/12 P , EU:T:2014:268 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 13 settembre 2016, Pohjanmäki/Consiglio, T‑410/15 P , non pubblicata, EU:T:2016:465 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Pertanto, la motivazione deve intervenire al più tardi al momento del rigetto del reclamo (sentenze del 20 febbraio 2002, Roman Parra/Commissione, T‑117/01 , EU:T:2002:35 , punto , e del 21 maggio 2014, Mocová/Commissione, T‑347/12 P , EU:T:2014:268 , punto ). Inoltre, la sufficienza della motivazione dell’atto impugnato deve essere valutata alla luce non solo del suo tenore, ma anche del contesto di fatto e normativo in cui avviene la sua adozione (v. sentenze del 14 febbraio 1990, Delacre e a./Commissione, C‑350/88 , EU:C:1990:71 , punto e la giurisprudenza ivi citata; del 13 settembre 2016, Pohjanmäki/Consiglio T‑410/15 P , non pubblicata, EU:T:2016:465 , punto , e del 19 gennaio 2017, Commissione/Frieberger e Vallin, T‑232/16 P , non pubblicata, EU:T:2017:15 , punto ). Posto che le promozioni si effettuano a scelta, conformemente all’articolo 45 dello Statuto, è sufficiente che la motivazione del rigetto del reclamo faccia riferimento all’applicazione dei presupposti legali e statutari di promozione alla situazione individuale del funzionario (v. sentenze del 20 febbraio 2002, Roman Parra/Commissione, T‑117/01 , EU:T:2002:35 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto ). Inoltre, in caso di difetto totale di motivazione prima della presentazione di un ricorso, secondo costante giurisprudenza, il suddetto difetto non può essere sanato da spiegazioni fornite dall’APN dopo la presentazione del ricorso. In tale fase, spiegazioni siffatte non assolverebbero infatti più alla loro funzione, nonostante la presentazione di un ricorso impartisca un termine all’APN per sanare la sua decisione mediante una risposta che rigetta il reclamo (sentenza del 9 dicembre 1993, Parlamento/Volger, C‑115/92 P , EU:C:1993:922 , punto ; v., altresì, sentenze del 7 febbraio 2007, Caló/Commissione, T‑118/04 e T‑134/04 , EU:T:2007:37 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 13 settembre 2016, Pohjanmäki/Commissione, T‑410/15 P , non pubblicata, EU:T:2016:465 , punto e la giurisprudenza ivi citata). La possibilità di sanare il totale difetto di motivazione dopo la proposizione di un ricorso lederebbe del resto i diritti della difesa, poiché quest’ultima disporrebbe solo della replica per contestare la motivazione, di cui verrebbe a conoscenza soltanto dopo la presentazione del ricorso. Sarebbe perciò violato il principio dell’eguaglianza delle parti dinanzi al giudice dell’Unione (sentenze del 6 luglio 2004, Huygens/Commissione, T‑281/01 , EU:T:2004:207 , punto , e del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto ; v., altresì, ordinanza dell’8 marzo 2012, Marcuccio/Commissione, T‑126/11 P , EU:T:2012:115 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Nel caso di un rigetto implicito e quindi non formalmente motivato di un reclamo, è il comportamento dell’amministrazione che contribuisce in modo determinante all’origine della controversia in quanto l’interessato si vede costretto, in assenza di una reazione al suo reclamo entro i termini previsti all’articolo 90, paragrafo 2, dello Statuto, ad adire il Tribunale al fine di ottenere una motivazione adeguata della decisione adottata nei suoi confronti. Orbene, tale maniera di procedere dell’APN, contraria alle esigenze di una buona amministrazione, conduce a rimettere in questione la ripartizione delle funzioni rispettive tra, da un lato, l’amministrazione e, dall’altro, il giudice dell’Unione, in quanto quest’ultimo diviene la sola e prima istanza dinanzi alla quale l’interessato è in grado di ottenere una motivazione conformemente all’articolo 25 dello Statuto. Tale circostanza è ancor più deplorevole in quanto il rispetto da parte dell’amministrazione del proprio obbligo di motivazione durante la fase precontenziosa ha lo scopo di consentire all’interessato di comprendere la portata della decisione adottata nei suoi confronti e, se del caso, di convincerlo della fondatezza di quest’ultima e, pertanto, a non avviare un contenzioso giurisdizionale (v., in tal senso, sentenza del 15 settembre 2005, Casini/Commissione, T‑132/03 , EU:T:2005:324 , punto ). Invece, è stato dichiarato che la mera insufficienza della motivazione fornita nell’ambito della fase precontenziosa non può giustificare l’annullamento della decisione contestata, qualora precisazioni complementari siano fornite dall’APN in corso di causa (sentenze del 12 dicembre 2002, Morello/Commissione, T‑338/00 e T‑376/00 , EU:T:2002:314 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 4 maggio 2005, Sena/AESA, T‑30/04 , EU:T:2005:161 , punto ), restando inteso tuttavia che, per ragioni analoghe a quelle richiamate ai precedenti punti da 40 a 42, l’istituzione non è legittimata a sostituire una motivazione totalmente nuova a una motivazione iniziale errata (v., in tal senso, sentenza del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Pertanto, il Tribunale ha riconosciuto che l’insufficienza iniziale della motivazione può essere ovviata mediante precisazioni complementari fornite, seppure in corso di causa, qualora, prima della presentazione del suo ricorso, l’interessato disponga già di elementi che costituiscono un principio di motivazione (v. sentenze del 20 febbraio 2002, Roman Parra/Commissione, T‑117/01 , EU:T:2002:35 , punto e la giurisprudenza ivi citata; del 3 febbraio 2005, Heurtaux/Commissione, T‑172/03 , EU:T:2005:34 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti, T‑171/05 , EU:T:2006:288 , punto e la giurisprudenza ivi citata). È stato peraltro statuito che, per quanto riguarda, segnatamente, il rigetto implicito di un reclamo riguardante un rifiuto di promozione, che una decisione deve essere considerata sufficientemente motivata quando è stata adottata in un contesto noto al funzionario interessato, che gli consente di comprendere la portata del provvedimento adottato nei suoi confronti (v. sentenze del 15 settembre 2005, Casini/Commissione, T‑132/03 , EU:T:2005:324 , punto e la giurisprudenza ivi citata; del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 3 ottobre 2006, Nijs/Corte dei conti, T‑171/05 , EU:T:2006:288 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Tuttavia, alla luce dell’importanza dell’obbligo di motivazione per quanto riguarda i diritti della difesa, è solo in via eccezionale che il contesto in cui è stata adottata una decisione di non promuovere confermata implicitamente dal reclamo può costituire un principio di motivazione della suddetta decisione (sentenza del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto ; v., altresì, in tal senso, sentenze del 9 marzo 2000, Vicente‑Nuñez/Commissione, T‑10/99 , EU:T:2000:60 , punto , e del 3 febbraio 2005, Heurtaux/Commissione, T‑172/03 , EU:T:2005:34 , punto ). Pertanto, in circostanze quali quelle della presente causa, un principio di motivazione non può sussistere in assenza di qualsiasi indicazione da parte dell’APN riguardante la situazione specifica del ricorrente e il confronto dei suoi meriti con quelli degli altri funzionari che hanno i requisiti per essere promossi, alla luce dei criteri di cui all’articolo 45 dello Statuto (v., in tal senso, sentenze del 3 febbraio 2005, Heurtaux/Commissione, T‑172/03 , EU:T:2005:34 , punti da a , e del 23 ottobre 2013, Verstreken/Consiglio, F‑98/12 , EU:F:2013:156 , punti e ; v., altresì, per analogia, sentenza del 10 settembre 2009, Behmer/Parlamento, F‑16/08 , EU:F:2009:107 , punto ). Nel caso di specie, è pacifico che l’APN non ha risposto esplicitamente al reclamo, respingendo quest’ultimo con decisione implicita. Occorre pertanto esaminare i vari elementi addotti dal Cedefop al fine di stabilire se il contesto in cui è stata adottata la decisione impugnata consentisse al ricorrente di comprendere la portata di quest’ultima e, di conseguenza, di valutarne la fondatezza con riferimento ai criteri di cui all’articolo 45 dello Statuto. A tale riguardo, si deve ricordare in via preliminare che il ricorrente, il 19 aprile 2016, ha presentato oralmente al comitato di appello gli argomenti invocati a sostegno del reclamo (v. precedente punto 13). Tuttavia, il Cedefop non sostiene che in tale occasione sono state fornite al ricorrente spiegazioni, sebbene incomplete, sui motivi della decisione impugnata. Peraltro, in primo luogo, il Cedefop sostiene che in ragione delle funzioni che svolgeva il ricorrente, quest’ultimo conosceva necessariamente le norme applicabili in materia di promozione e doveva comprendere che tali norme erano state applicate in modo corretto e oggettivo al suo caso per l’esercizio di promozione 2015. Tuttavia, tale elemento è irrilevante, poiché la mera conoscenza che il ricorrente ha potuto avere dei criteri da prendere in considerazione per essere promosso non può essere confusa con la conoscenza del modo in cui tali criteri sono stati applicati alla sua situazione (v., in tal senso e per analogia, sentenza del 10 settembre 2009, Behmer/Parlamento, F‑16/08 , EU:F:2009:107 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Lo stesso vale per la nota del direttore del Cedefop del 9 marzo 2015, inviata a tutti i membri del personale del Cedefop e richiamata da quest’ultimo nella presente causa. In tale nota, il suddetto direttore si è infatti limitato a descrivere, in termini generali, i criteri che sarebbero stati applicati per l’esercizio di promozione 2015, sia a favore sia contro la promozione di funzionari. Ne consegue che la suddetta nota non era assolutamente idonea a consentire al ricorrente di comprendere il modo in cui i suddetti criteri erano stati applicati alla sua situazione. In secondo luogo, il Cedefop sostiene che il ricorrente era al corrente delle numerose critiche che erano state mosse nei suoi confronti sul piano professionale, per quanto riguarda non solo la gestione del suo gruppo di lavoro, ma altresì varie irregolarità commesse in procedimenti di aggiudicazione di appalti pubblici. A tale riguardo, dai rapporti informativi del ricorrente per gli anni dal 2012 al 2014 emerge, certo, che quest’ultimo ha potuto essere oggetto di critiche, in particolare con riferimento alla gestione dei suoi gruppi di lavoro. Infatti, nel rapporto informativo per il 2012 il valutatore rilevava, segnatamente, che egli si aspettava per tale anno un «modo di lavoro più sereno e più coordinato da parte [del ricorrente] e dei membri del suo gruppo di lavoro», ma che «[tale circostanza] non si era pienamente realizzata durante il primo semestre, dal momento che in talune occasioni erano sorte alcune tensioni all’interno del servizio». Il medesimo rapporto afferma che, malgrado i progressi constatati, «[il ricorrente] aveva ancora difficoltà a distribuire in modo ottimale il suo orario di lavoro (…) e a delegare ai membri del suo gruppo di lavoro», dal momento che il valutatore aveva rilevato che il ricorrente impiegava «un tempo eccessivo a rifare, migliorare o perfezionare il lavoro dei suoi subordinati» sottraendo tempo al «perseguimento delle priorità e degli obiettivi generali [assegnati] al suo servizio, alla gestione diretta del suo gruppo di lavoro e alla gestione dei conflitti». Nel rapporto informativo per il 2013 il valutatore ha segnatamente rilevato che «si richiedevano ancora determinati progressi [da parte del ricorrente] al fine di garantire una comunicazione adeguata con i membri dei suoi servizi, di gestire in maniera efficace i conflitti e di applicare correttamente i rapporti, la pianificazione, nonché le scadenze amministrative». Infine, nel rapporto informativo per il 2014, vale a dire l’ultimo rapporto informativo del ricorrente adottato prima della decisione impugnata, il valutatore ha osservato che il ricorrente si trovava «molto più a suo agio nell’elaborazione di regole e nella revisione di documenti piuttosto che nella gestione del personale» e che egli dedicava ancora una parte eccessivamente significativa del suo orario di lavoro a «rifare, migliorare o perfezionare documenti quando gli [erano] chiesti pareri tecnici». Il valutatore si rammaricava ancora una volta del fatto che tale tempo fosse stato sottratto «alle priorità e agli obiettivi generali [assegnati] al suo servizio nonché alla gestione diretta del suo gruppo di lavoro» ed affermava di auspicare dal ricorrente, nel 2015, un «metodo di lavoro più sereno e coordinato per lui e il suo gruppo di lavoro». I rapporti informativi del ricorrente per gli anni dal 2012 al 2014 contenevano, tuttavia, anche talune valutazioni positive sul lavoro del ricorrente. Invero, dal rapporto informativo per il 2014 emerge segnatamente che il ricorrente era «impegnato», «dedicava lunghe giornate al lavoro» ed era «una persona con cui era piacevole lavorare» e il direttore aggiunto del Cedefop aveva sottolineato nel medesimo rapporto che il ricorrente aveva «raggiunto tutti gli obiettivi che gli [erano] stati assegnati con un buon livello di qualità» e sottolineato il suo elevato grado «d’impegno e di senso del dovere». Più in generale, come emerge dai rapporti informativi dal 2012 al 2014, la valutazione globale del ricorrente è stata considerata soddisfacente, la sua prestazione è stata valutata durante ciascuno di tali anni a un livello III, vale a dire una prestazione «buona e corrispondente al livello richiesto dal posto occupato». Inoltre, i rapporti informativi per il 2012 e per il 2013 attestano un miglioramento delle capacità di gestione del ricorrente. Infatti, dal rapporto informativo per il 2012 emerge che il ricorrente ha seguito una formazione in materia di gestione al fine di migliorare le sue capacità in tale ambito e, a partire da tale anno, ha «redatto un piano d’azione e cominciato a mettere in pratica gli insegnamenti ricevuti». Il medesimo rapporto rilevava tuttavia che il ricorrente poteva ancora perfezionare tale aspetto. L’anno successivo, il valutatore osservava nel rapporto informativo per il 2013 «progressi [del ricorrente] per quanto riguarda la gestione del gruppo di lavoro» e, in particolare, «l’organizzazione di regolari riunioni di servizio». Nel sottolineare che «rimanevano da compiere ancora determinati progressi», il valutatore rilevava che il ricorrente aveva «delegato inoltre talune sue funzioni di controllo (…) al fine di liberare del tempo per i suoi compiti di gestione più diretti e organizzativi» e riconosceva così «lo sforzo [impiegato dal ricorrente] per migliorare la propria [capacità di] gestione». Infine, il valutatore nel rapporto informativo per il 2014, ha rilevato che il ricorrente aveva, in sostanza, «soddisfatto tutti gli obiettivi che gli erano stati fissati con un buon livello di qualità» e che il suo «elevato grado di impegno e il suo senso del dovere erano molto apprezzati». In tali circostanze, si deve ritenere che la mera presenza di elementi di critica nei rapporti informativi del ricorrente per gli anni dal 2012 al 2014 non consentiva a quest’ultimo di comprendere il modo in cui i criteri sanciti all’articolo 45 dello Statuto erano stati applicati alla sua situazione, giustificando, al termine di una comparazione da parte del Cedefop dei meriti dei funzionari promuovibili per l’esercizio di promozione 2015, la decisione di non promuovere il ricorrente in occasione del suddetto esercizio. Peraltro, nessuna delle undici lettere e messaggi di posta elettronica cui si riferisce il Cedefop nell’ambito del primo motivo, di cui agli allegati B.15 e da B.19 a B.28, può costituire una spiegazione, sebbene insufficiente, del modo in cui l’APN ha valutato i meriti del ricorrente durante l’esercizio di promozione 2015, con riguardo ai criteri prescritti all’articolo 45 dello Statuto. Infatti, per quanto riguarda innanzitutto i due messaggi di posta elettronica scambiati il 9 gennaio 2015 tra i membri del personale del Cedefop coinvolti nella valutazione del ricorrente, di cui all’allegato B.26, è sufficiente dare atto che essi non sono stati inviati al ricorrente. Poiché nessun elemento del fascicolo indica che una copia di tali messaggi di posta elettronica sia stata trasmessa al ricorrente durante il procedimento amministrativo, tali documenti non possono in alcun caso costituire un principio di motivazione. Con riferimento, inoltre, agli altri documenti cui si riferisce il Cedefop, la maggior parte dei quali precede di oltre un anno la data di adozione della decisione impugnata e taluni dei quali sono anteriori a quest’ultima persino di oltre cinque anni, o addirittura di sette anni, essi dimostrano certamente che il ricorrente conosceva determinate critiche mosse nei suoi confronti con riferimento alle sue capacità in materia di gestione, nonché alla sua gestione di taluni fascicoli di appalti pubblici. Tuttavia, ammettere che mere valutazioni negative relative a un agente possano bastare a costituire un principio di motivazione, in circostanze come quelle della presente causa, rischierebbe di pregiudicare l’obiettivo previsto dal procedimento precontenzioso previsto all’articolo 90, paragrafo 2, dello Statuto, vale a dire, secondo una giurisprudenza costante, la composizione amichevole delle controversie che sorgono al momento del reclamo (sentenze del 7 marzo 1996, Williams/Corte dei conti, T‑146/94 , EU:T:1996:34 , punto , e del 3 dicembre 2015, Cuallado Martorell/Commissione, T‑506/12 P , EU:T:2015:931 , punto ). Invero, un approccio siffatto consentirebbe all’APN di basarsi su qualsiasi elemento di valutazione negativo relativo al candidato non promosso e di cui quest’ultimo è stato informato, per esonerarsi dall’obbligo, prescritto dall’articolo 90, paragrafo 2, secondo comma, dello Statuto, di notificare allo stesso una decisione motivata che respinge il suo reclamo e che costituisce un’espressione particolare, da una parte, dell’obbligo di motivazione di qualsiasi decisione presa a suo carico previsto all’articolo 25, secondo comma, dello Statuto e, dall’altra, del diritto a una buona amministrazione garantito dall’articolo 41 della Carta dei diritti fondamentali. Orbene, una siffatta mancata risposta al reclamo, presentato peraltro avverso una decisione di non promuovere, a sua volta priva di motivazione, può suscitare o rafforzare nell’interessato sentimenti di incomprensione, o addirittura di frustrazione, e creare così un clima favorevole alla presentazione di un ricorso dinanzi al giudice dell’Unione, che, se l’APN avesse agito con la dovuta diligenza, forse avrebbe potuto essere evitata. In terzo luogo, non si può accogliere l’affermazione del Cedefop secondo cui l’esistenza di un principio di motivazione della decisione impugnata è attestata dal paragrafo 19 del reclamo, in cui il ricorrente ha affermato che «[i]l suo superiore gerarchico mostrava (…) nei propri discorsi e scritti la propria insoddisfazione per il modo in cui [egli] gesti[va] [il s]uo gruppo di lavoro». Tale constatazione riflette infatti, al più, una speculazione del ricorrente su un elemento che ha potuto essere considerato dal Cedefop nell’ambito della valutazione dei suoi meriti durante l’esercizio di promozione 2015. Per le ragioni illustrate ai precedenti punti da 63 a 65, tuttavia, la sola conoscenza da parte del candidato non promosso di valutazioni negative che lo riguardano non può in linea di principio sostituire la motivazione della decisione di non promuovere che il suddetto candidato ha il diritto di aspettarsi dall’APN in risposta al suo reclamo. Il Cedefop non può, su tale punto, fare valere la sentenza del 24 febbraio 2010, P/Parlamento ( F‑89/08 , EU:F:2010:11 ), in cui il Tribunale della funzione pubblica ha ritenuto, con riguardo a una decisione di licenziamento, che emergeva «dagli stessi termini del reclamo (…) presentato dalla ricorrente che quest’ultima, consultando il proprio fascicolo personale, era potuta venire a conoscenza della domanda di licenziamento» ed «era così in grado di sapere che la suddetta domanda e, di conseguenza, la decisione controversa, erano fondate su una “violazione di fiducia, sia personale sia politica, tra [la stessa] e il sig. [A.M.], membro [non i]scritto e suo responsabile amministrativo diretto”». Infatti, la situazione in questione nella presente causa non è paragonabile, poiché da nessun elemento del fascicolo risulta che il ricorrente avrebbe potuto avere conoscenza, durante il procedimento amministrativo, di un qualsiasi documento del Cedefop che illustrasse in quali termini le critiche mosse nei confronti delle sue capacità in materia di gestione del gruppo di lavoro avevano giustificato la decisione di non promuoverlo, alla fine dello scrutinio per merito comparativo dei meriti di cui all’articolo 45 dello Statuto. In quarto luogo, infine, l’unica circostanza, invocata dal Cedefop, per cui il ricorrente aveva presentato una candidatura per un posto presso il Consiglio oltre un mese prima dell’adozione della decisione impugnata può al massimo indicare, come risulta dalle stesse spiegazioni del ricorrente, che egli temeva di non essere promosso e desiderava in tal modo garantirsi la possibilità di lasciare il Cedefop qualora la sua richiesta non fosse accolta. Tale circostanza non prova, invece, in alcun modo, che il ricorrente avesse acquisito la certezza, da tale momento, che egli non sarebbe stato promosso né, a maggior ragione, che egli conoscesse i motivi che avrebbero giustificato la decisione di non promuoverlo. Da quanto precede emerge che il ricorrente, prima di venire a conoscenza del controricorso, poteva tutt’al più dubitare che le critiche mosse nei suoi confronti riguardavano le sue capacità gestionali all’interno del Cedefop, e che determinati inadempimenti nella gestione di taluni fascicoli di appalti pubblici potevano avere inciso sulla valutazione dei suoi meriti per l’esercizio di promozione 2015. Invece, nessuno degli elementi addotti dal Cedefop consente di dimostrare che il ricorrente sia stato in grado di comprendere, prima della proposizione del presente ricorso, il modo in cui tali critiche erano state prese in considerazione nell’ambito dell’applicazione alla sua situazione dei criteri di valutazione dei meriti in materia di promozione previsti all’articolo 45 dello Statuto. Ne consegue che il contesto in cui è stata adottata la decisione impugnata non può essere considerato una motivazione, ancorché insufficiente, della suddetta decisione. Pertanto, si deve accogliere il primo motivo e annullare la decisione impugnata, senza che sia necessario esaminare il secondo e il terzo motivo invocati dal ricorrente. Non è a maggior ragione necessario, in tali circostanze, pronunciarsi sulla contestazione da parte del Cedefop della ricevibilità di un dato numero di elementi presentati nel ricorso e che, a suo avviso, eccedono ampiamente l’ambito della presente controversia e sono quindi irrilevanti per la definizione di quest’ultima. Sulla domanda di risarcimento danni Il ricorrente chiede il risarcimento dei danni morali e materiali che adduce di avere subito a causa dell’adozione della decisione impugnata. A tale riguardo, il ricorrente sostiene innanzitutto, per quanto riguarda il suo danno morale, che il difetto totale di motivazione della decisione impugnata ha costituito un illecito particolarmente grave dell’APN, che è stato idoneo a causargli, oltre al costo delle spese giudiziarie, un aumento di stress e frustrazione. A suo avviso, un illecito siffatto non troverebbe giusto risarcimento nel solo annullamento della suddetta decisione. Peraltro, il ricorrente sostiene che il proprio danno morale deriva altresì dal comportamento del Cedefop, che, senza avere effettuato un vero scrutinio dei meriti ai sensi dell’articolo 45 dello Statuto, ha indebitamente rifiutato di promuoverlo, malgrado i suoi sforzi e i risultati concreti che egli aveva ottenuto durante sedici anni presso tale organismo dell’Unione. Egli afferma che tali sentimenti di ingiustizia, di frustrazione e di scoraggiamento così suscitati in lui, l’hanno indotto a tornare presso il Consiglio, circostanza che ha comportato il trasferimento della sua famiglia e l’adattamento di quest’ultima ad un nuovo luogo di vita. Tale parte del danno morale, valutata in EUR 16000, corrispondenti a EUR 1000 per ogni anno di anzianità, sarebbe altresì scindibile dalla decisione impugnata e dovrebbe quindi essere risarcita indipendentemente dalla questione se tale decisione sia annullata o no. Con riferimento al danno materiale, il ricorrente afferma di avere subito un danno economico corrispondente alla perdita di reddito sofferta rispetto alla situazione in cui egli si sarebbe trovato in caso di promozione e che tale importo deve essere maggiorato degli interessi moratori al tasso fissato dalla Banca centrale europea (BCE). Il Cedefop contesta tale domanda di risarcimento. Esso ritiene che, poiché la decisione impugnata non è viziata da alcuna illegittimità, il ricorrente non dimostra alcun illecito che comporti il sorgere della responsabilità extracontrattuale in capo all’Unione. Esso sottolinea a tale riguardo che, dal momento che i funzionari non dispongono di alcun diritto alla promozione, il ricorrente non ha titolo per reclamare il risarcimento del danno economico che sostiene di avere subito. Del pari, esso ritiene che il danno asseritamente subito dal ricorrente a causa del suo ritorno al Consiglio non gli è attribuibile, giacché il ricorrente ha effettuato tale scelta autonomamente. Tale circostanza sarebbe dimostrata dalle azioni intraprese dal ricorrente per lasciare il Cedefop sin da prima dell’adozione della suddetta decisione. Infine, il Cedefop sottolinea che la valutazione da parte del ricorrente del suo asserito danno morale non si basa su alcuna base di calcolo, né su alcun fondamento giuridico. A tale riguardo, occorre ricordare che, secondo una giurisprudenza costante nell’ambito della funzione pubblica, il sorgere della responsabilità dell’Unione presuppone il coesistere di un insieme di condizioni relative all’illegittimità del comportamento ascritto all’istituzione, alla realtà del danno e all’esistenza di un nesso di causalità tra l’asserito comportamento e il danno lamentato. Tali tre condizioni sono cumulative, il che comporta che, qualora una di esse non sia soddisfatta, la responsabilità dell’Unione non può essere accertata (sentenza del 1o giugno 1994, Commissione/Brazzelli Lualdi e a., C‑136/92 P , EU:C:1994:211 , punto ; v., altresì, sentenze del 16 dicembre 2010, Commissione/Petrilli, T‑143/09 P , EU:T:2010:531 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 17 maggio 2017, PG/Frontex, T 583/16 , non pubblicata, EU:T:2017:344 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Ne consegue che, persino qualora sia dimostrato l’illecito di un’istituzione o di un organo o di un organismo dell’Unione, la responsabilità all’Unione sorge segnatamente solo se il ricorrente è riuscito a dimostrare l’effettività del danno (v., in tal senso, sentenze del 9 novembre 2004, Montalto/Consiglio, T‑116/03 , EU:T:2004:325 , punto e la giurisprudenza ivi citata, e del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto e la giurisprudenza ivi citata). Con riferimento al danno materiale invocato dal ricorrente, nonché alla parte del danno morale che egli asserisce di avere sofferto in ragione del rifiuto del Cedefop di promuoverlo, senza avere effettuato uno scrutinio effettivo dei suoi meriti ai sensi dell’articolo 45 dello Statuto, occorre sottolineare che tali danni asseriti risultano, in sostanza, da violazioni di natura sostanziale invocate nell’ambito del secondo e del terzo motivo della domanda di annullamento. Orbene, poiché la decisione impugnata è viziata da un difetto di motivazione e deve essere annullata per tale motivo (v. precedente punto 72), occorre ritenere che il Tribunale non sia in grado di valutare la sua fondatezza al termine di un esame dei suoi motivi (v., per analogia, sentenza del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto ). Si deve invero ricordare, su tale punto, che una delle funzioni della motivazione consiste proprio nel consentire al giudice dell’Unione di esercitare un controllo di legalità degli atti di cui esso è investito (v. precedente punto 36). Spetta pertanto al Cedefop, in forza dell’articolo 266, primo comma, TFUE, individuare i provvedimenti che l’esecuzione della presente sentenza comporta e adottare, se del caso, una nuova decisione dotata di una motivazione (v., in tal senso, sentenze del 29 settembre 2005, Napoli Buzzanca/Commissione, T‑218/02 , EU:T:2005:343 , punto , e del 18 novembre 2015, Diamantopoulos/SEAE, F‑30/15 , EU:F:2015:138 , punto ). In tale fase, il Tribunale non può dichiarare l’esistenza di un danno materiale certo risultante dal rifiuto di promozione del ricorrente, posto che deve intervenire una nuova decisione del direttore del Cedefop. Con riferimento alla parte del danno morale risultante dal difetto di motivazione della decisione impugnata, occorre prendere in considerazione il fatto che, come emerge dall’esame del primo motivo, è solo a seguito della lettura del controricorso, notificato al ricorrente oltre nove mesi dopo la presentazione del reclamo, che quest’ultimo è venuto per la prima volta a conoscenza di spiegazioni sulle ragioni della sua mancata promozione per l’esercizio di promozione 2015. Pertanto, è accertato che il difetto totale di motivazione della decisione impugnata ha, da una parte, posto il ricorrente in una situazione di incertezza quanto alle ragioni della sua mancata promozione ben oltre il termine in cui doveva intervenire la risposta al reclamo e, dall’altra, l’ha costretto a instaurare un procedimento giudiziario per ottenere spiegazioni a tal riguardo. Orbene, i sentimenti di ingiustizia, di incomprensione o addirittura di frustrazione così causati al ricorrente (v. precedente punto 64) sono imputabili al solo comportamento dell’APN durante la fase precontenziosa. Tale comportamento ha pertanto causato al ricorrente un danno morale particolare, che non può essere adeguatamente risarcito dal solo annullamento della decisione impugnata (v., per analogia, sentenze del 12 dicembre 2002, Morello/Commissione, T‑181/00 , EU:T:2002:313 , punti e , e del 15 settembre 2005, Casini/Commissione, T‑132/03 , EU:T:2005:324 , punto ). In tali circostanze, il Tribunale, valutando il danno subito ex aequo et bono, ritiene che l’assegnazione di un importo di EUR 2000 rappresenti un risarcimento adeguato della parte del danno morale risultante dal vizio di motivazione della decisione impugnata asserito dal ricorrente e che si debba pertanto accogliere la domanda di risarcimento solo per tale importo. Sulle spese Ai sensi dell’articolo 134, paragrafo 1, del regolamento di procedura, la parte soccombente è condannata alle spese se ne è stata fatta domanda. Inoltre, ai sensi dell’articolo 134, paragrafo 2, del regolamento di procedura, qualora vi siano più parti soccombenti, il Tribunale decide sulla ripartizione delle spese. Infine, ai sensi dell’articolo 135, paragrafo 2, del regolamento di procedura, il Tribunale può condannare una parte, anche vittoriosa, parzialmente o totalmente alle spese, se ciò appare giustificato a causa del suo comportamento, compreso quello tenuto prima dell’avvio del giudizio, in particolare se essa ha causato all’altra parte spese che il Tribunale riconosce come superflue o defatigatorie. Nel caso di specie, il ricorrente è certamente soccombente con riguardo a una parte delle sue conclusioni sul risarcimento, per cui il Cedefop può essere ritenuto vittorioso per quanto concerne tale parte della controversia. Tuttavia, occorre tenere conto del fatto che la decisione impugnata era viziata da un difetto di motivazione, che il Cedefop si è erroneamente astenuto dal rispondere al reclamo del ricorrente e che, per di più, nessun principio di motivazione consentiva a quest’ultimo, prima che fosse proposto il presente ricorso, di comprendere i motivi che hanno giustificato la sua mancata promozione. Pertanto, è lo stesso comportamento del Cedefop durante il procedimento amministrativo che ha costretto il ricorrente a proporre il presente ricorso, al fine di conoscere i suddetti motivi. Si ritiene pertanto corretto, alla luce delle circostanze del caso di specie, condannare il Cedefop a sopportare tutte le spese. Per questi motivi, IL TRIBUNALE (Nona Sezione) dichiara e statuisce: 1) La decisione del direttore del Centro europeo per lo sviluppo della formazione professionale (Cedefop) del 4 novembre 2015 di non promuovere il sig. Georges Paraskevaidis al grado AD 12 per l’esercizio di promozione 2015 è annullata. 2) Il Cedefop è condannato a versare al sig. Paraskevaidis una somma di EUR 2000 in risarcimento del danno subìto. 3) Il ricorso è respinto quanto al resto. 4) Il Cedefop è condannato alle spese. Gervasoni Madise da Silva Passos Così deciso e pronunciato a Lussemburgo il 26 ottobre 2017. Firme ( *1 ) Lingua processuale: il francese.

62003CJ0409

fi

1       Ennakkoratkaisupyyntö koskee maataloustuotteiden vientitukien järjestelmän soveltamista koskevista yhteisistä yksityiskohtaisista säännöistä 27 päivänä marraskuuta 1987 annetun komission asetuksen (ETY) N:o 3665/87 (EYVL L 351, s. 1) 13 artiklan tulkintaa. 2       Ennakkoratkaisukysymykset on esitetty asiassa, jossa asianosaisina ovat Société d’exportation de produits agricoles SA (jäljempänä SEPA) ja Hauptzollamt Hamburg-Jonas (Hamburg-Jonasin piiritullikamari; jäljempänä Hauptzollamt) ja joka koskee kieltäytymistä vientituen myöntämisestä naudanlihalle, joka on peräisin hätäteurastetuista eläimistä ja jonka SEPA on vienyt kolmansiin maihin. Asiaa koskevat oikeussäännöt Yhteisön lainsäädäntö 3       Asetuksen N:o 3665/87 yhdeksännessä perustelukappaleessa todetaan seuraavaa: ”Tuotteiden olisi oltava laadultaan sellaisia, että niitä voidaan pitää kaupan tavanomaisin edellytyksin”. 4       Saman asetuksen 13 artiklassa säädetään seuraavaa: ”Tukea ei myönnetä tuotteille, jotka eivät ole laadultaan virheettömiä, [kunnollisia]( ) ja myyntikelpoisia ja[, jos tuotteet] on tarkoitettu ihmisravinnoksi, kun niiden ominaisuudet tai kunto estävät niiden käytön tai rajoittavat huomattavasti niiden käyttöä tähän tarkoitukseen.” 5       Asetus N:o 3665/87 on korvattu 1.7.1999 alkaen maataloustuotteiden vientitukijärjestelmän soveltamista koskevista yhteisistä yksityiskohtaisista säännöistä 15 päivänä huhtikuuta 1999 annetulla komission asetuksella (EY) N:o 800/1999 (EYVL L 102, s. 11), jonka 11 artiklan 1 kohdassa säädetään seuraavaa: ” – – tukea myönnetään ainoastaan tuotteille, jotka ovat vapaassa liikkeessä yhteisössä – – ”. 6       Saman asetuksen 21 artiklan 1 kohdan ensimmäisessä, toisessa ja kolmannessa alakohdassa säädetään seuraavaa: ”1.      Tukea ei myönnetä tuotteille, jotka eivät ole vienti-ilmoituksen vastaanottamispäivänä laadultaan virheettömiä, kunnollisia ja myyntikelpoisia. Tuotteet täyttävät ensimmäisen alakohdan vaatimukset, kun niitä voidaan pitää kaupan yhteisön alueella tavanomaisissa olosuhteissa sellaisina kun ne on kuvattu tukihakemuksessa, ja jos tuotteet on tarkoitettu ihmisravinnoksi, niiden ominaisuudet tai kunto eivät estä niiden käyttöä tai rajoita huomattavasti niiden käyttöä tähän tarkoitukseen. Tuotteiden osalta ensimmäisessä alakohdassa tarkoitettujen vaatimusten noudattaminen on tarkastettava yhteisössä voimassa olevien vaatimusten tai käytäntöjen mukaisesti.” 7       Terveyttä koskevista ongelmista yhteisön sisäisessä tuoreen lihan kaupassa 26.6.1964 annetun neuvoston direktiivin 64/433/ETY (EYVL 1964, 121, s. 2012), sellaisena kuin se on muutettuna ja kodifioituna 29.7.1991 annetulla neuvoston direktiivillä 91/497/ETY (EYVL L 268, s. 69; jäljempänä direktiivi 64/433), 2 artiklan n alakohdassa esitetään seuraava määritelmä: ”’Hätäteurastuksella’ [tarkoitetaan] kaikkia teurastuksia, jotka eläinlääkäri määrää suoritettaviksi onnettomuuden tai vakavien fysiologisten tai toiminnallisten häiriöiden vuoksi. Hätäteurastus voidaan suorittaa teurastamon ulkopuolella, jos eläinlääkäri katsoo, että eläimen kuljetus on mahdotonta tai että se voisi aiheuttaa eläimelle tarpeettomia kärsimyksiä.” 8       Kyseisen direktiivin 6 artiklan 1 kohdassa säädetään seuraavaa: ”Jäsenvaltioiden on huolehdittava, että: – – e)      hätäteurastettujen eläinten käyttö ihmisravinnoksi voidaan sallia vain paikallisesti ja vain jos seuraavat edellytykset täyttyvät – – ”. Kansallinen lainsäädäntö 9       Lihahygieniaa koskevan 19.1.1996 annetun Saksan lain (Fleischhygienegesetz, BGBl. 1996 I, s. 59) 13 §:ssä säädetään seuraavaa: ”13 § – Teurastukset sairaustapauksissa 1) Eläimet, 1. jotka on erityisestä syystä hätäteurastettava tai jotka 2. erittävät taudinaiheuttajia, voidaan teurastaa ainoastaan erityisissä teurastamoissa (niin kutsutut eristetyt teurastamot). Jokaisen eristetyssä teurastamossa suoritetun teurastuksen jälkeen käytetyt tilat ja laitteet on puhdistettava ja desinfioitava. 2) Näin teurastetusta eläimestä peräisin olevaa lihaa saa saattaa markkinoille elintarvikkeena käytettäväksi vain edellä mainittujen teurastamoiden myyntipaikoilla, jotka ovat toimivaltaisen viranomaisen tätä varten erityisesti hyväksymiä ja valvomia, ja liha on merkittävä selvästi. – – 4) Liittovaltion ministerillä on oikeus Bundesratin hyväksymän määräyksen avulla antaa säännöksiä siltä osin kuin on tarpeellista kuluttajien suojelemiseksi tai sellaisten Euroopan yhteisöjen oikeudellisten säädösten täytäntöönpanemiseksi, jotka koskevat seuraavia seikkoja: 1.      hygieniaa koskevat vähimmäissäännöt, joita sovelletaan eristettyihin teurastamoihin taudinaiheuttajien leviämisriskin ehkäisemiseksi kokonaisuudessaan, 2.      kyseessä olevan lihan merkitseminen, 3.      hygieniaa koskevat vähimmäissäännöt, joita sovelletaan myyntipaikkoihin ja niiden hyväksyntään ja valvontaan, sekä niiden hyväksymisessä ja hyväksynnän peruuttamisessa noudatettavat edellytykset ja menettely, 4.      hygieniaa koskevat vähimmäissäännöt, joita sovelletaan edellä kuvatuissa olosuhteissa teurastetuista sairaista eläimistä peräisin olevan lihan varastointiin, kuljetukseen ja myyntiin myyntipaikoilla, 5.      hygieniaa koskevat vähimmäissäännöt, joita sovelletaan hätäteurastusten toteuttamiseen ja tämän tyyppisistä teurastuksista peräisin olevan lihan myyntiin.” 10     Mainitun lain säännökset on pantu täytäntöön lihahygieniaa koskevalla Saksan asetuksella (Fleischhygieneverordnung, BGBl. 1997 I, s. 1138), jonka 10 §:ssä säädetään, että eristetyistä teurastamoista peräisin olevaa lihaa ” – – voidaan myydä ainoastaan hyväksytyillä myyntipaikoilla – – ja ainoastaan lopullisille kuluttajille – – ”. Pääasian tosiseikat ja ennakkoratkaisukysymykset 11     Ranskalainen yritys SEPA on vienyt kolmansiin maihin lihaa, joka oli peräisin saksalaisista eristetyistä teurastamoista, joissa teurastetaan sairaat ja kiireellisesti erityisistä syistä (esimerkiksi onnettomuuden johdosta) teurastettavat eläimet. Sille oli myönnetty vientitukia tällaisille vienneille vuoden 1997 lokakuuhun asti. 12     SEPA teki marraskuussa 1997 vienti-ilmoituksen sellaista pakastettua naudanlihaa sisältävästä lähetyksestä, joka oli peräisin mainituissa teurastamoissa teurastetuista eläimistä ja jolle se haki Hauptzollamtista vientituen myöntämistä. Vientituen myöntämisestä SEPA:lle kieltäydyttiin siitä syystä, ettei kyseinen tuote ollut asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa tarkoitetulla tavalla ”laadultaan kunnollista ja myyntikelpoista”, sillä tällaisissa olosuhteissa teurastetuista eläimistä saadun lihan jakelukanava oli tiukasti rajattu kansallisen lainsäädännön nojalla. 13     SEPA:n kieltäytymispäätöksestä Finanzgericht Hamburgissa nostama kanne hylättiin sillä perusteella, että vientituen myöntämisedellytykset eivät olleet täyttyneet. Kyseinen tuomioistuin katsoi, ettei liha ollut ”laadultaan kunnollista ja myyntikelpoista” siitä syystä, että eristetyistä teurastamoista peräisin olevan lihan kaupalle on asetettu erityisiä rajoituksia Saksan lainsäädännössä. 14     Koska eristetyillä teurastamoilla oli esittää eläinlääkärin antamat todistukset, joiden mukaan liha oli ihmisravinnoksi kelpaavaa ja täytti lihahygieniaa koskevan Saksan lainsäädännön vaatimukset, ja koska tullimuodollisuuksia varten oli myös laadittu muita terveystodistuksia, SEPA teki Finanzgericht Hamburgin päätöksestä Revision-valituksen Bundesfinanzhofiin. 15     Bundesfinanzhof, joka katsoo asian ratkaisun edellyttävän yhteisön oikeuden tulkintaa, päätti lykätä asian käsittelyä ja esittää yhteisöjen tuomioistuimelle seuraavat ennakkoratkaisukysymykset: ”1)      Edellytetäänkö – – asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa tarkoitetulla kunnollisen ja myyntikelpoisen laadun käsitteellä, että kyseessä olevien tavaroiden tuotantoon ja myyntiin sovelletaan yksinomaan yleisiä säännöksiä, sellaisina kuin ne ovat voimassa kaikille tällaisille tavaroille, ja eikö vientitukea siten myönnetä sellaisille tavaroille, joita koskevat erityiset rajoitukset – erityisesti mitä tulee niiden tuotantoon, käsittelyyn tai myyntiin – kuten esimerkiksi määräys erityisestä tutkimuksesta selvitettäessä, onko tavara nautittavaksi kelpaava, tai rajoitus tiettyihin jakelukanaviin? 2)      Edellytetäänkö asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa tarkoitetulla kunnollisen ja myyntikelpoisen laadun käsitteellä vientitavaralta tiettyä keskivertolaatua ja eikö vientitukea siten myönnetä heikompaa laatua oleville tavaroille, jotka kuitenkin voivat olla tukihakemuksen kuvauksen mukaisesti kaupan kohteena? Onko näin myös silloin, kun heikommalla laadulla ei ole vaikutusta liiketoimen toteuttamiseen?” Ennakkoratkaisukysymysten tarkastelu Ensimmäinen kysymys Yhteisöjen tuomioistuimelle esitetyt huomautukset 16     SEPA huomauttaa, että vientituen myöntämisen ainoa edellytys on tavaraa koskevan terveystodistuksen antaminen. Sen mukaan ”laadun kunnollisuutta ja myyntikelpoisuutta” on arvioitava sellaisten itse tavaraa koskevien objektiivisten ominaisuuksien perusteella, jotka ovat sille ominaisia ja ovat olemassa riippumatta ”rajoittamatonta jakelua” tai ”jakelun kanavointia” koskevasta kysymyksestä. Näin ollen tiettyihin jakelukanaviin rajoittamisen ei pitäisi vähentää tavaran myyntikelpoisuutta. Se korostaa, että asetuksen N:o 3665/87 13 artiklan mukaan mahdollisuus pitää tuotetta kaupan paikallisilla markkinoilla riittää sen katsomiseen ”laadultaan myyntikelpoiseksi”. SEPA täsmentää lisäksi, että yhdenvertaisen kohtelun ja oikeusvarmuuden periaatteet, joilla on erityinen merkitys yhteisön vientitukijärjestelmän yhteydessä, edellyttävät, että säännökset, joissa asetetaan velvoitteita, ovat selviä ja täsmällisiä, jotta vientitukeen oikeutettu voisi saada yksiselitteisesti tiedon oikeuksistaan ja velvollisuuksistaan ja ryhtyä tämän perusteella toimenpiteisiin. 17     Hauptzollamt, joka ei ole esittänyt kirjallisia huomautuksia, korosti istunnossa, että vaikka hätäteurastetuista eläimistä peräisin oleva liha ei ole itsessään heikompilaatuista, vaan katsotaan ihmisravinnoksi kelpaavaksi eläinlääkärintarkastuksen jälkeen, oikeudelliselta kannalta katsottuna sitä voidaan myydä ainoastaan paikallisilla markkinoilla ja tietyillä erityisillä myyntipaikoilla. Asiaa koskevien merkityksellisten yhteisön ja Saksan säännösten johdosta tällaisen lihan myyntimahdollisuudet ovat hyvin rajoitetut, eikä se näin ollen ole asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa tarkoitetulla tavalla myynti- tai markkinointikelpoista. Merkittävien markkinoiden, mahdollisten markkina-alueiden, kilpailun ja lihaan liittyvän järjestelmän kannalta kyseisen lihan ja rajoituksitta myyntiverkostoihin tulevan lihan välillä on niin paljon eroja, että ainoa yhtäläisyys on siinä, että kyse on lihasta. Hauptzollamt väittää lisäksi, että mainitun 13 artiklan tarkoituksena ei ole pelkästään terveydensuojelu, vaan myös vientitukien rajoittaminen ainoastaan sellaisiin tuotteisiin, jotka niitä jollakin tavalla ansaitsevat. 18     Kreikan hallitus katsoo, että maataloustuotteiden kaupan pitämisen ”tavanomaiset olosuhteet” voivat muodostaa kehyksen niille tilanteille, joita säännellään sekä näiden tuotteiden tuotantoon ja jakeluun liittyvillä ja kaikkia saman ryhmän tuotteita koskevilla yleisillä soveltamissäännöksillä että erityisillä rajoituksilla, jotka vaikuttavat erityisesti tiettyjen tuotteiden tuotantoon, käsittelyyn ja myyntiin. Yleisesti sovellettavat säännökset ja erityiset rajoitukset muodostavat yhdessä arviointiperusteet sille, ovatko maataloustuotteet edellytetyllä tavalla ”laadultaan kunnollisia ja myyntikelpoisia”, ja näin ollen kysymys eroista kaupanpitämisen ”tavanomaisiin olosuhteisiin” nähden ei nouse esiin. 19     Euroopan yhteisöjen komission mukaan käsite ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen” merkitsee sitä, että tuotetta on voitava pitää kaupan tavanomaisissa olosuhteissa. Se katsoo, ettei pääasiassa kyseessä olevan kaltainen eristetyistä teurastamoista peräisin oleva liha täytä tätä vaatimusta, koska sen kauppa on rajoitettua. Komissio väittää näin ollen, ettei tällainen tuote – vaikka sen terveellisyyttä ei ole kiistetty – täytä vaatimusta, jonka mukaan sen on oltava ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen”, sillä sitä ei voida pitää kaupan tavanomaisissa olosuhteissa. Yhteisöjen tuomioistuimen arviointi asiasta 20     Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin pyrkii tällä kysymyksellään selvittämään, onko asetuksen N:o 3665/87 13 artiklaa pääasian tosiseikat huomioon ottaen tulkittava siten, että terveysvaatimukset täyttävän lihan, jonka kaupan pitäminen ihmisravinnoksi Euroopan yhteisössä on yhteisön lainsäädännössä rajoitettu paikallisille markkinoille siitä syystä, että se on peräisin hätäteurastetuista eläimistä, voidaan katsoa olevan ”laadultaan virheetöntä, kunnollista ja myyntikelpoista”, mikä on vientitukien myöntämisen välttämätön edellytys. 21     Asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa säädetään, että tukea ei myönnetä tuotteille, jotka eivät ole ”laadultaan virheettömiä, kunnollisia ja myyntikelpoisia” ja, jos tuotteet on tarkoitettu ihmisravinnoksi, kun niiden ominaisuudet tai kunto estävät niiden käytön tai rajoittavat huomattavasti niiden käyttöä tähän tarkoitukseen. 22     Tältä osin yhteisöjen tuomioistuin on vientitukien soveltamista koskevista yksityiskohtaisista säännöistä yhtenäishintajärjestelmään kuuluvien tuotteiden alalla 21 päivänä joulukuuta 1967 annetun komission asetuksen N:o 1041/67/ETY yhteydessä todennut, että vaatimus, jonka mukaan tuotteen on oltava ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen”, on vientitukien myöntämisen yleinen ja objektiivinen edellytys riippumatta luokka- ja laatuvaatimuksista, joista säädetään asetuksissa, joissa vahvistetaan vientituen määrä kullekin tuotteelle. Tuote, jota ei voida pitää kaupan yhteisön alueella tavanomaisissa olosuhteissa sellaisena kun se on kuvattu tukihakemuksessa, ei täytä näitä laatuvaatimuksia (ks. asia 12/73, Muras, tuomio 9.10.1973, Kok. 1973, s. 963, 12 kohta). 23     Kyseinen tulkinta on esitetty myös asetuksen N:o 3665/87 yhdeksännessä perustelukappaleessa, jossa todetaan, että tuotteiden olisi oltava laadultaan sellaisia, että niitä voidaan pitää kaupan tavanomaisin edellytyksin (ks. asia C-235/97, Ranska v. komissio, tuomio 19.11.1998, Kok. 1998, s. I‑7555, 77 kohta). 24     Lisäksi yhteisöjen tuomioistuin on todennut, että vaikka jäsenvaltioiden asiana on käsitteen ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen” määrittelevän yhteisön normin puuttuessa antaa asiaa koskevat täsmällisemmät säännökset, nämä säännökset eivät saa olla ristiriidassa alalla sovellettavan yhteisön lainsäädännön – joka edellyttää tavanomaisissa olosuhteissa tapahtuvan kaupan pitämisen mahdollistavaa laatua – yleisen rakenteen kanssa (ks. erityisesti asia C-371/92, Ellinika Dimitriaka, tuomio 8.6.1994, Kok. 1994, s. I‑2391, 23 kohta ja em. asia Ranska v. komissio, tuomion 76 ja 77 kohta). 25     Jäsenvaltioilla on näin ollen mahdollisuus antaa täsmällisempiä kansallisia säännöksiä, jotka koskevat yhteisön oikeuden käsitettä ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen”, mutta niiden normatiivista toimivaltaa rajoittaa yhteisön lainsäädäntö, erityisesti asetuksen N:o 3665/87 13 artiklassa säädetyt arviointiperusteet, joita tulkitaan tämän saman asetuksen yhdeksännen perustelukappaleen valossa. 26     Se, että tuotteen myyntikelpoisuus ”tavanomaisissa olosuhteissa” on olennainen osa käsitettä ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen”, käy sitä paitsi selvästi ilmi maataloustuotteiden vientitukiin liittyvästä lainsäädännöstä, koska asetuksesta N:o 1041/67 lähtien kaikissa asian kannalta merkityksellisissä asetuksissa on toistettu sekä käsite ”laadultaan virheetön, kunnollinen ja myyntikelpoinen” että tuotteen myyntikelpoisuus ”tavanomaisissa olosuhteissa” vaatimuksina sille, että tuotteelle voidaan maksaa vientitukea. 27     Asetuksen N:o 800/1999 osalta on huomattava, että sen 21 artiklan 1 kohdan ensimmäisessä ja toisessa alakohdassa säädetään, että tukea ei myönnetä tuotteille, jotka eivät ole vienti-ilmoituksen vastaanottamispäivänä ”laadultaan virheettömiä, kunnollisia ja myyntikelpoisia”, ja että tuotteet täyttävät ensimmäisen alakohdan vaatimukset, kun niitä voidaan pitää kaupan yhteisön alueella ”tavanomaisissa olosuhteissa”. On todettava, että koska kyseisessä säännöksessä, joka on tullut voimaan pääasian tosiseikkojen tapahtumisajan jälkeen, toistetaan edellä mainitut käsitteet, sillä ei näin ollen ole muutettu olemassa olevaa oikeudellista tilannetta, vaan päinvastoin vahvistettu se. 28     Termien ”kaupan pitäminen tavanomaisissa olosuhteissa” osalta ei voida hyväksyä väitettä, jonka mukaan tuotteiden tuotantoon, käsittelyyn ja myyntiin vaikuttavat erityiset rajoitukset muodostavat kehyksen säännellyille tilanteille ja myötävaikuttavat siten ”tavanomaisiin olosuhteisiin”, sillä se vie merkityksen viimeksi mainitulta käsitteeltä. Tämä päättely – jos sitä noudatettaisiin – merkitsisi sen hyväksymistä, että jokainen tuote, joka voi olla laillisen liiketoimen kohteena, olisi katsottava ”myyntikelpoiseksi tavanomaisissa olosuhteissa”. 29     Tältä osin on viitattava direktiiviin 64/433, jonka 6 artiklan 1 kohdan e alakohdassa säädetään, että jäsenvaltioiden on huolehdittava, että hätäteurastettujen eläinten käyttö ihmisravinnoksi voidaan sallia vain paikallisesti ja vain jos useat lisäedellytykset täyttyvät. 30     Pääasiassa kyseessä olevan kaltaista lihaa, jonka tuotantoa, käsittelyä ja jakelua on huomattavasti rajoitettu, ei kuitenkaan voida pitää ”myyntikelpoisena tavanomaisissa olosuhteissa”, vaikka se täyttäisi terveysvaatimukset ja olisi liiketoimen kohteena. 31     Lisäksi näyttäisi joka tapauksessa ristiriitaiselta tukea näiden tuotteiden vientiä kolmansiin maihin, vaikka yhteisön sisällä niitä voidaan pitää kaupan ainoastaan paikallisilla markkinoilla. 32     Edellä esitetyn perusteella ensimmäiseen kysymykseen on vastattava, että asetuksen N:o 3665/87 13 artiklaa on tulkittava siten, että terveysvaatimukset täyttävän lihan, jonka kaupan pitäminen ihmisravinnoksi Euroopan yhteisössä on yhteisön lainsäädännössä rajoitettu paikallisille markkinoille siitä syystä, että se on peräisin hätäteurastetuista eläimistä, ei voida katsoa olevan ”laadultaan virheetöntä, kunnollista ja myyntikelpoista”, mikä on vientitukien myöntämisen välttämätön edellytys. Toinen kysymys 33     Toisella kysymyksellään ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin tiedustelee, onko asetuksen N:o 3665/87 13 artiklaa tulkittava siten, että viety tavara, jota pidetään tavanomaisesti kaupan, voidaan katsoa ”laadultaan virheettömäksi, kunnolliseksi ja myyntikelpoiseksi” – mikä on vientitukien myöntämisen välttämätön edellytys – silloin kun se on laadultaan tämän tyyppisen tavaran keskivertolaatua heikompaa. 34     Ensimmäiseen ennakkoratkaisukysymykseen annettu vastaus huomioon ottaen toiseen kysymykseen ei ole tarpeen vastata. Oikeudenkäyntikulut 35     Pääasian asianosaisten osalta asian käsittely yhteisöjen tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Oikeudenkäyntikuluja, jotka ovat aiheutuneet muille kuin näille asianosaisille huomautusten esittämisestä yhteisöjen tuomioistuimelle, ei voida määrätä korvattaviksi. Näillä perusteilla yhteisöjen tuomioistuin (ensimmäinen jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: Maataloustuotteiden vientitukien järjestelmän soveltamista koskevista yhteisistä yksityiskohtaisista säännöistä 27 päivänä marraskuuta 1987 annetun komission asetuksen (ETY) N:o 3665/87 13 artiklaa on tulkittava siten, että terveysvaatimukset täyttävän lihan, jonka kaupan pitäminen ihmisravinnoksi Euroopan yhteisössä on yhteisön lainsäädännössä rajoitettu paikallisille markkinoille siitä syystä, että se on peräisin hätäteurastetuista eläimistä, ei voida katsoa olevan ”laadultaan virheetöntä, kunnollista ja myyntikelpoista”, mikä on vientitukien myöntämisen välttämätön edellytys. Allekirjoitukset * Oikeudenkäyntikieli: saksa. –       Lainausta on korjattu yhteisöjen tuomioistuimessa, koska asetuksen suomenkielinen versio on epätarkka.

62007CJ0150

da

Traktatbrud – tilsidesættelse af artikel 2, artikel 6, stk. 2, artikel 9, 10 og 11 i Rådets forordning (EØF, Euratom) nr. 1552/89 af 29. maj 1989 om gennemførelse af afgørelse 88/376/EØF, Euratom om ordningen for Fællesskabernes egne indtægter (EFT L 155, s. 1) – nægtelse af at betale morarenter i tilfælde af for sen betaling af egne indtægter i forbindelse med ATA-proceduren – bogføringsregler. Konklusion 1) Den Portugisiske Republik har tilsidesat sine forpligtelser i henhold til artikel 2, artikel 6, stk. 2, og artikel 9-11 i Rådets forordning (EØF, Euratom) nr. 1552/89 af 29. maj 1989 om gennemførelse af afgørelse 88/376/EØF, Euratom om ordningen for Fællesskabernes egne indtægter, idet den har nægtet at betale morarenter til Kommissionen for De Europæiske Fællesskaber som følge af for sen indbetaling af egne indtægter i forbindelse med ATA-proceduren. 2) I øvrigt frifindes Den Portugisiske Republik. 3) Den Portugisiske Republik bærer sine egne omkostninger og betaler tre fjerdele af Kommissionens omkostninger. 4) I øvrigt bærer Kommissionen sine egne omkostninger.

62018CJ0551

sk

Návrh na začatie prejudiciálneho konania sa týka výkladu článku 8 ods. 1 písm. f) rámcového rozhodnutia Rady 2002/584/SVV z 13. júna 2002 o európskom zatykači a postupoch odovzdávania osôb medzi členskými štátmi ( Ú. v. ES L 190, 2002, s. 1 ; Mim. vyd. 19/006, s. 34), zmeneného rámcovým rozhodnutím Rady 2009/299/SVV z 26. februára 2009 ( Ú. v. EÚ L 81, 2009, s. 24 ) (ďalej len „rámcové rozhodnutie 2002/584“). Tento návrh bol podaný v rámci výkonu európskeho zatykača v Belgicku, ktorý vydal 27. augusta 2014 belgický súd na IK na účely výkonu trestu odňatia slobody spolu s doplňujúcim trestom dohľadu uskutočňovaným Strafuitvoeringsrechtbank (Súd pre výkon trestov, Belgicko). Právny rámec Právo Únie Charta Článok 47 prvý a druhý pododsek Charty základných práv Európskej únie (ďalej len „Charta“) stanovuje: „Každý, koho práva a slobody zaručené právom Únie sú porušené, má za podmienok ustanovených v tomto článku právo na účinný prostriedok nápravy pred súdom. Každý má právo na to, aby jeho záležitosť bola spravodlivo, verejne a v primeranej lehote prejednaná nezávislým a nestranným súdom zriadeným zákonom. Každý musí mať možnosť poradiť sa, obhajovať sa a nechať sa zastupovať.“ Článok 48 ods. 2 Charty stanovuje: „Každý, kto je obvinený, má zaručené právo na obhajobu.“ Rámcové rozhodnutie 2002/584 Odôvodnenia 5 až 7 a rámcového rozhodnutia 2002/584 uvádzajú: „(5) … Zavedenie nového zjednodušeného systému vydávania odsúdených alebo podozrivých osôb pre účely výkonu rozsudku alebo trestného stíhania umožňuje odstrániť zložitosť a prípadné prieťahy pri existujúcich vydávacích postupoch. … (6) Európsky zatykač zavedený týmto rámcovým rozhodnutím je prvým konkrétnym opatrením v oblasti trestného práva, ktorým sa vykonáva zásada vzájomného uznávania, označovaná Európskou radou ako ‚základný kameň‘ spolupráce v oblasti súdnictva. (7) Nakoľko zámer nahradiť systém viacstranného vydávania osôb, vychádzajúci z Európskeho dohovoru o vydávaní osôb [podpísaného v Paríži 13. decembra 1957] sa nemôže dostatočne dosiahnuť členskými štátmi, ktoré konajú jednostranne, a preto, vzhľadom na svoj rozsah a účinky, môže sa lepšie dosiahnuť na úrovni Únie, Rada môže prijať opatrenia v súlade so zásadou subsidiarity, uvedené v článku 2 [ZEÚ] a článku 5 [ZES]. V súlade so zásadou proporcionality uvedenou v druhom z týchto článkov toto rámcové rozhodnutie nepresahuje rámec toho, čo je nevyhnutné pre dosiahnutie tohto cieľa.“ Článok 1 tohto rámcového rozhodnutia s názvom „Definícia európskeho zatykača a povinnosť vykonať ho“ stanovuje: „1.   Európsky zatykač je súdne rozhodnutie vydané členským štátom s cieľom zatknúť a vydať požadovanú osobu inému členskému štátu na účely vedenia trestného stíhania alebo výkonu trestu alebo ochranného opatrenia. 2.   Členské štáty vykonajú každý európsky zatykač na základe zásady vzájomného uznávania a v súlade s ustanoveniami tohto rámcového rozhodnutia. 3.   Toto rámcové rozhodnutie nebude meniť povinnosť rešpektovať základné práva a základné právne princípy zakotvené v článku 6 [ZEÚ].“ Článok 2 ods. 1 uvedeného rámcového rozhodnutia stanovuje: „Európsky zatykač sa môže vydať za činy, ktoré môžu byť potrestané podľa právneho predpisu vydávajúceho členského štátu výkonom trestu alebo ochranným opatrením, ktorých horná hranica je najmenej 12 mesiacov, alebo ak bol vynesený rozsudok alebo uložené ochranné opatrenie, pre tresty s minimálnou dĺžkou štyri mesiace.“ Články 3, 4 a 4a tohto rámcového rozhodnutia upravujú dôvody pre povinné a nepovinné nevykonanie európskeho zatykača. Konkrétne článok 4 body 4 a 6 rámcového rozhodnutia 2002/584 stanovuje: „Vykonávajúci súdny orgán môže odmietnuť vykonať európsky zatykač: … 4. ak trestné stíhanie alebo trest vyžiadanej osoby sú premlčané podľa práva vykonávajúceho členského štátu a príslušné činy spadajú do právomoci členského štátu podľa jeho vlastného trestného práva; … 6. ak európsky zatykač bol vydaný pre účely výkonu trestu alebo ochranného opatrenia, ak sa požadovaná osoba zdržiava alebo je štátnym občanom alebo má trvalý pobyt vo vykonávajúcom členskom štáte a tento štát sa zaviaže, že vykoná rozsudok alebo ochranné opatrenie v súlade so svojimi vnútroštátnymi právnymi predpismi.“ V článku 8 ods. 1 tohto rámcového rozhodnutia s názvom „Obsah a forma európskeho zatykača“ sa stanovuje: „Európsky zatykač obsahuje nasledujúce informácie stanovené v súlade s formou, obsiahnutou v prílohe: a) totožnosť a štátnu príslušnosť vyžiadanej osoby; b) názov, adresu, telefónne a faxové číslo a e‑mailovú adresu vydávajúceho súdneho orgánu; c) dôkaz o vykonateľnom rozsudku, zatykači alebo inom vykonateľnom súdnom rozhodnutí s rovnakým účinkom, ktoré spadá do rozsahu článkov 1 a 2; d) charakter a skutkovú podstatu trestného činu, najmä vo vzťahu k článku 2; e) opis okolností, za ktorých bol trestný čin spáchaný, vrátane času, miesta a miery účasti vyžiadanej osoby na trestnom čine; f) uložený trest, ak existuje konečný rozsudok, alebo určený rozsah trestov pre trestný čin podľa práva vydávajúceho členského štátu; g) prípadne iné následky trestného činu.“ V článku 15 uvedeného rámcového rozhodnutia s názvom „Rozhodnutie o odovzdaní“ sa stanovuje: „1.   Vykonávajúci súdny orgán rozhodne v lehotách a za podmienok definovaných v tomto rámcovom rozhodnutí o tom, či osobu odovzdá. 2.   Ak vykonávajúci súdny orgán považuje informácie oznámené vydávajúcim členským štátom za nedostatočné na rozhodnutie o vydaní, požiada o urýchlené doplnenie ďalších potrebných informácií, najmä s ohľadom na články 3 až 5 a článok 8, a môže stanoviť lehotu na ich prijatie, berúc do úvahy potrebu dodržania lehôt stanovených v článku 17. 3.   Vydávajúci súdny orgán môže kedykoľvek zaslať vykonávajúcemu súdnemu orgánu ďalšie užitočné informácie.“ Článok 27 tohto rámcového rozhodnutia s názvom „Možnosť trestného stíhania za iné trestné činy“ znie: „1.   Každý členský štát môže oznámiť Generálnemu sekretariátu Rady, že vo svojich vzťahoch s inými členskými štátmi, ktoré urobia rovnaké oznámenie, bol daný súhlas k trestnému stíhaniu, odsúdeniu alebo zadržaniu s cieľom vykonania trestu alebo ochranného opatrenia pre trestný čin, ktorý bol spáchaný pred odovzdaním príslušnej osoby, s výnimkou trestného činu, pre ktorý bola táto osoba odovzdaná, ak v osobitnom prípade vykonávajúci súdny orgán neuvedie inak vo svojom rozhodnutí o odovzdaní. 2.   S výnimkou prípadov uvedených v odsekoch 1 a 3 odovzdaná osoba sa nemôže trestne stíhať, odsúdiť alebo inak pozbaviť slobody pre iný trestný čin spáchaný pred jej odovzdaním ako pre ten, pre ktorý bola odovzdaná. 3.   Odsek 2 sa neuplatní v nasledujúcich prípadoch: … 4.   Žiadosť o súhlas sa predloží vykonávajúcemu súdnemu orgánu doplnená o informáciu uvedenú v článku 8 ods. 1 a prekladom uvedeným v článku 8 ods. 2 Súhlas sa dá, ak trestný čin, pre ktorý je požadovaný, podlieha odovzdaniu v súlade s ustanoveniami tohto rámcového rozhodnutia. Súhlas sa odmietne z dôvodov uvedených v článku 3 a inak môže sa odmietnuť iba z dôvodov uvedených v článku 4. Rozhodnutie sa prijme najneskôr do 30 dní po prijatí žiadosti. Pre prípady uvedené v článku 5 vydávajúci členský štát musí poskytnúť záruky, ktoré sú tam uvedené.“ Vzor formuláru európskeho zatykača uvedeného v prílohe rámcového rozhodnutia 2002/584 obsahuje okrem iného kolónku c) s názvom „Označenie dĺžky odsúdenia“, ktorej bod 2 ukladá vydávajúcemu súdnemu orgánu povinnosť uviesť „dĺžku uloženého trestu alebo ochranného opatrenia“. Belgické právo Článok 95/2 wet betreffende de externe rechtspositie van de veroordeelden tot een vrijheidsstraf en de aan het slachtoffer toegekende rechten in het raam van de strafuitvoeringsmodaliteiten (zákon o vonkajšom právnom postavení osôb odsúdených na trest odňatia slobody a o právach obetí, ktoré sa im priznávajú v rámci pravidiel pre výkon trestu) zo 17. mája 2006 ( Moniteur belge z 15. júna 2006, s. 30455), zmenený wet betreffende de terbeschikkingstelling van de strafuitvoeringsrechtbank (zákon o dohľade uskutočňovanom súdom pre výkon trestov) zo 6. apríla 2007 ( Moniteur belge z 13. júla 2007, s. 38299), stanovuje: „§ 1.   Trest dohľadu uskutočňovaný súdom pre výkon trestov, ktorý je uložený odsúdenému…, začne plynúť po skončení hlavného trestu. § 2.   Súd pre výkon trestov rozhodne pred uplynutím hlavného trestu a v súlade s postupom podľa oddielu 2 buď o pozbavení osobnej slobody odsúdeného k trestu dohľadu, alebo o jeho prepustení s ochranným dohľadom. … § 3.   K pozbaveniu slobody odsúdeného k trestu dohľadu dôjde v prípade, ak u neho existuje riziko spáchania ďalších závažných trestných činov poškodzujúcich fyzickú a psychickú integritu tretích osôb, pričom toto riziko nie je možné zmierniť uložením osobitných podmienok pri prepustení s ochranným dohľadom.“ Spor vo veci samej a prejudiciálne otázky Kontradiktórnym rozsudkom Hof van beroep te Antwerpen (Odvolací súd Antverpy, Belgicko) z 1. februára 2013 bol IK, belgický štátny príslušník, odsúdený na hlavný trest odňatia slobody vo výške troch rokov za sexuálne zneužitie maloletej osoby mladšej ako 16 rokov bez násilia a hrozieb (ďalej len „hlavný trest“). Za tento trestný čin mu bol tým istým rozsudkom ďalej uložený doplňujúci trest dohľadu uskutočňovaný strafuitvoeringsrechtbank (súd pre výkon trestov) v trvaní desať rokov (ďalej len „doplňujúci trest“). Podľa belgického práva začína tento trest plynúť po skončení hlavného trestu a strafuitvoeringsrechtbank (súd pre výkon trestov) pred uplynutím tohto hlavného trestu rozhodne buď o pozbavení osobnej slobody odsúdeného k trestu dohľadu, alebo o jeho prepustení s ochranným dohľadom. Keďže IK opustil Belgicko, vydal príslušný belgický vydávajúci súdny orgán na túto osobu 27. augusta 2014 európsky zatykač. Európsky zatykač uvádzal hlavný trest, povahu a právnu kvalifikáciu trestných činov, ako aj príslušné právne ustanovenia a popis skutkových okolností. Neuvádzal však doplňujúci trest, na ktorý bola dotknutá osoba tiež odsúdená. Po zadržaní IK v Holandsku povolil Rechtbank Amsterdam, internationale rechtshulpkamer (komora pre medzinárodnú súdnu spoluprácu súdu v Amsterdame, Holandsko) rozhodnutím z 8. marca 2016 odovzdanie navrhovateľa do Belgického kráľovstva na účely výkonu trestu odňatia slobody na belgickom území za trestný čin, pre ktorý sa požadovalo jeho odovzdanie. Dotknutá osoba bola následne odovzdaná belgickým orgánom a vzatá do väzby. Táto väzba vychádzala z jej odsúdenia na hlavný trest, ktorého koniec bol stanovený na 12. augusta 2018, ako aj na doplňujúci trest, ktorý spočíval v treste dohľadu v trvaní desať rokov. Dňa 21. júna a 19. júla 2018 rozhodoval Strafuitvoeringsrechtbank Antwerpen (Súd pre výkon trestov Antverpy, Belgicko) o treste dohľadu pre IK. V priebehu tohto konania IK tvrdil, že odovzdanie zo strany holandských orgánov sa netýkalo doplňujúceho trestu a že tento súd nemôže na účely výkonu tohto trestu nariadiť odňatie slobody, keďže európsky zatykač vydaný belgickými orgánmi tento trest neuvádzal. Práve v tejto súvislosti zaslal príslušný belgický vydávajúci súdny orgán 2. júla 2018 holandským orgánom žiadosť o dodatočný súhlas podľa článku 27 rámcového rozhodnutia 2002/584, ktorý sa týkal doplňujúceho trestu. Holandské orgány tejto dodatočnej žiadosti nevyhoveli, pretože podľa nich tento súhlas možno udeliť len na účely odsúdenia alebo trestného stíhania osoby pre iný trestný čin, než je ten, pre ktorý bola odovzdaná, pričom usúdili, že v tomto prípade to tak nebolo. Rozsudkom z 31. júla 2018 Strafuitvoeringsrechtbank te Antwerpen (Súd pre výkon trestov Antverpy) zamietol argumentáciu IK a rozhodol o pokračovaní jeho väzby. Dňa 3. augusta 2018 sa IK proti tomuto rozsudku odvolal na Hof van Cassatie (Kasačný súd, Belgicko), vnútroštátny súd, ktorý podal tento návrh na začatie prejudiciálneho konania. Uvedený súd zastáva názor, že podľa článku 2 ods. 1 rámcového rozhodnutia 2002/584 sa európsky zatykač môže vydať na účely výkonu trestu, ak bol rozsudkom uložený trest alebo nariadené ochranné opatrenie s minimálnou dĺžkou štyri mesiace. Podľa článku 8 ods. 1 tohto rámcového rozhodnutia musí byť európsky zatykač vyhotovený v súlade s formulárom obsiahnutým v jeho prílohe a musí obsahovať okrem iného tieto informácie: dôkaz o vykonateľnom rozsudku, charakter a skutkovú podstatu trestného činu, opis okolností, za ktorých bol trestný čin spáchaný, a uložený trest. Tieto informácie by mali umožniť vykonávajúcemu súdnemu orgánu overiť, či boli splnené všetky formálne a materiálne podmienky pre odovzdanie osoby na základe európskeho zatykača, a či prípadne neexistujú dôvody na to, aby sa zvážilo jeho odmietnutie z dôvodov, ako je dodržiavanie základných práv a všeobecných zásad zakotvených v článku 6 ZEU, v súlade s článkom 1 ods. 3 uvedeného rámcového rozhodnutia. Okrem toho článok 27 ods. 2 rámcového rozhodnutia 2002/584 stanovuje, že s výnimkou prípadov uvedených v odsekoch 1 a 3 tohto článku sa odovzdaná osoba nemôže trestne stíhať, odsúdiť alebo inak pozbaviť slobody pre iný trestný čin spáchaný pred jej odovzdaním ako pre ten, pre ktorý bola odovzdaná. Za týchto okolností sa Hof van Cassatie (Kasačný súd) rozhodol prerušiť konanie a položiť Súdnemu dvoru nasledujúce prejudiciálne otázky: „1. Má sa článok 8 ods. 1 písm. f) [rámcového rozhodnutia 2002/584] vykladať v tom zmysle, že postačuje, ak súdny orgán, ktorý vydal európsky zatykač, v ňom uvedie len uložený vykonateľný trest odňatia slobody, bez toho, aby v ňom uviedol doplňujúci trest uložený za ten istý trestný čin tým istým súdnym rozhodnutím, akým je trest dohľadu, ktorý má za následok reálne pozbavenie slobody až po vykonaní hlavného trestu a až po formálnom rozhodnutí, ktoré vydá strafuitvoeringsrechtbank (súd pre výkon trestov)? 2. V prípade kladnej odpovede na prvú otázku, má sa článok 8 ods. 1 písm. f) [rámcového rozhodnutia 2002/584] vykladať v tom zmysle, že vydanie osoby členským štátom vykonávajúceho súdneho orgánu na základe európskeho zatykača, v ktorom je uvedený len uložený vykonateľný trest odňatia slobody a nie aj doplňujúci trest dohľadu uložený za ten istý trestný čin tým istým súdnym rozhodnutím, má za následok, že pri výkone tohto doplňujúceho trestu, v členskom štáte súdneho orgánu, ktorý vydal európsky zatykač, môže dôjsť k reálnemu pozbaveniu slobody? 3. V prípade zápornej odpovede na prvú otázku, má sa článok 8 ods. 1 písm. f) [rámcového rozhodnutia 2002/584] vykladať v tom zmysle, že skutočnosť, že súdny orgán, ktorý vydal európsky zatykač, v ňom neuviedol doplňujúci trest dohľadu, má za následok, že tento doplňujúci trest, pri ktorom možno predpokladať, že vykonávajúci súdny orgán o ňom nemal vedomosť, nemôže viesť k reálnemu pozbaveniu slobody v členskom štáte súdneho orgánu, ktorý vydal európsky zatykač?“ O naliehavom konaní Vnútroštátny súd požiadal, aby bol tento návrh na začatie prejudiciálneho konania prejednaný v naliehavom prejudiciálnom konaní podľa článku 107 Rokovacieho poriadku Súdneho dvora. Na podporu svojho návrhu tento súd uviedol, že IK je v súčasnosti pozbavený slobody v Belgicku v rámci svojho trestu dohľadu v nadväznosti na výkon európskeho zatykača vydaného 27. augusta 2014. Podľa uvedeného súdu bude odpoveď na položené otázky rozhodujúca pre zadržiavanie IK a ďalšie trvanie väzby. V tomto ohľade je po prvé potrebné konštatovať, že predmetný návrh na začatie prejudiciálneho konania sa týka výkladu rámcového rozhodnutia 2002/584, ktoré patrí do oblastí upravených v hlave V tretej časti Zmluvy o FEÚ týkajúcej sa priestoru slobody, bezpečnosti a spravodlivosti. V dôsledku toho je prípustné tento návrh prejednať v naliehavom prejudiciálnom konaní. Po druhé, pokiaľ ide o kritérium naliehavosti, v súlade s ustálenou judikatúrou Súdneho dvora treba zohľadniť okolnosť, že dotknutá osoba je v súčasnosti pozbavená slobody a že jej ďalšie ponechanie vo väzbe závisí od rozhodnutia sporu vo veci samej. Okrem toho je potrebné posúdiť situáciu tejto osoby v stave, v akom existovala ku dňu preskúmania návrhu, na základe ktorého sa požaduje, aby bol návrh na začatie prejudiciálneho konania prejednaný v naliehavom konaní (rozsudok z 19. septembra 2018, RO, C‑327/18 PPU , EU:C:2018:733 , bod a citovaná judikatúra). V prejednávanej veci je nesporné, že k tomuto dňu bol IK pozbavený slobody. Ďalej z vysvetlení vnútroštátneho súdu vyplýva, že ponechanie tejto osoby vo väzbe závisí od výsledku sporu vo veci samej, keďže opatrenie spočívajúce v jej zadržaní bolo nariadené v rámci výkonu európskeho zatykača vydaného na túto osobu a že ponechanie IK vo väzbe pri výkone doplňujúceho trestu závisí od odpovedí, ktoré Súdny dvor poskytne na tieto predbežné otázky. Za týchto podmienok prvá komora Súdneho dvora 10. septembra 2018 na základe návrhu sudcu spravodajcu a po vypočutí generálneho advokáta vyhovela návrhu vnútroštátneho súdu, aby bol tento návrh na začatie prejudiciálneho konania prejednaný v naliehavom prejudiciálnom konaní. O prejudiciálnych otázkach Svojimi tromi otázkami, ktoré je potrebné preskúmať spoločne, sa vnútroštátny súd v podstate pýta, či sa má článok 8 ods. 1 písm. f) rámcového rozhodnutia 2002/584 vykladať v tom zmysle, že skutočnosť, že v európskom zatykači, na základe ktorého došlo k odovzdaniu dotknutej osoby, nebol uvedený doplňujúci trest dohľadu uložený tejto osobe za ten istý trestný čin tým istým súdnym rozhodnutím, ktorým bolo rozhodnuté o hlavnom treste odňatia slobody, bráni tomu, aby výkon tohto doplňujúceho trestu viedol po skončení hlavného trestu a po formálnom rozhodnutí prijatom na tento účel zo strany vnútroštátneho súdu príslušného vo veciach výkonu trestov k pozbaveniu osobnej slobody. Na úvod je potrebné pripomenúť, že právo Únie spočíva na základnom predpoklade, podľa ktorého každý členský štát zdieľa so všetkými ostatnými členskými štátmi určitý súbor spoločných hodnôt, na ktorých je Únia založená, ako je to spresnené v článku 2 ZEÚ, a uznáva, že ostatné členské štáty s ním tieto hodnoty zdieľajú. Tento predpoklad znamená a odôvodňuje existenciu vzájomnej dôvery členských štátov v uznanie týchto hodnôt, a tým aj v dodržiavanie práva Únie, ktoré tieto hodnoty uplatňuje [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. Tak zásada vzájomnej dôvery medzi členskými štátmi, ako aj zásada vzájomného uznávania, ktorá sa samotná opiera o vzájomnú dôveru medzi členskými štátmi, majú v práve Únie zásadný význam vzhľadom na to, že umožňujú vytvorenie a zachovanie priestoru bez vnútorných hraníc. Konkrétne zásada vzájomnej dôvery najmä v súvislosti s priestorom slobody, bezpečnosti a spravodlivosti ukladá každému z týchto štátov, aby vychádzal z toho, že okrem výnimočných okolností všetky ostatné členské štáty dodržujú právo Únie a najmä základné práva uznané týmto právom [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. Z odôvodnenia 6 rámcového rozhodnutia 2002/584 vyplýva, že európsky zatykač zavedený týmto rámcovým rozhodnutím je prvým konkrétnym opatrením v oblasti trestného práva, ktorým sa vykonáva zásada vzájomného uznávania. Ako vyplýva najmä z jeho článku 1 ods. 1 a 2, ako aj z jeho odôvodnení 5 a 7, cieľom uvedeného rámcového rozhodnutia je nahradiť systém viacstranného vydávania osôb vychádzajúci z Európskeho dohovoru o vydávaní osôb podpísaného v Paríži 13. decembra 1957 systémom vydávania odsúdených alebo podozrivých osôb na účely výkonu rozsudkov alebo trestných stíhaní medzi súdnymi orgánmi, ktorý je založený na zásade vzájomného uznávania [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. Rámcové rozhodnutie 2002/584 tak zavedením nového zjednodušeného a efektívnejšieho systému vydávania osôb odsúdených za porušenie alebo podozrivých z porušenia trestného zákona smeruje k zjednodušeniu a zrýchleniu súdnej spolupráce s cieľom prispieť k dosiahnutiu cieľa vytýčeného Úniou, a to stať sa priestorom slobody, bezpečnosti a spravodlivosti, založeným na vysokom stupni dôvery, ktorá má existovať medzi členskými štátmi [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. V súlade s článkom 1 ods. 1 tohto rámcového rozhodnutia je tak účelom mechanizmu európskeho zatykača umožniť zadržanie a vydanie požadovanej osoby tak, aby vzhľadom na cieľ sledovaný týmto rámcovým rozhodnutím spáchaný trestný čin nezostal nepotrestaný a táto osoba bola stíhaná alebo vykonala trest odňatia slobody, ktorý jej bol uložený. V tejto súvislosti sa zásada vzájomného uznávania, ktorá, ako to vyplýva najmä z odôvodnenia 6 rámcového rozhodnutia 2002/584, predstavuje „základný kameň“ súdnej spolupráce v trestných veciach, uplatní v článku 1 ods. 2 tohto rámcového rozhodnutia, ktorý zakotvuje pravidlo, podľa ktorého sú členské štáty povinné vykonať každý európsky zatykač na základe zásady vzájomného uznávania a v súlade s ustanoveniami uvedeného rámcového rozhodnutia [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. Vykonávajúce súdne orgány teda môžu v zásade odmietnuť vykonať takýto zatykač len z dôvodov nevykonania, ktoré sú vyčerpávajúcim spôsobom upravené v rámcovom rozhodnutí 2002/584, pričom výkon európskeho zatykača možno podriadiť iba podmienkam, ktoré sú taxatívne stanovené v článku 5 tohto rámcového rozhodnutia. V dôsledku toho platí, že vzhľadom na to, že vykonanie európskeho zatykača predstavuje zásadu, odmietnutie vykonania je poňaté ako výnimka, ktorá sa musí vykladať reštriktívne [rozsudok z 25. júla 2018, Minister for Justice and Equality (Nedostatky súdneho systému), C‑216/18 PPU , EU:C:2018:586 , bod a citovaná judikatúra]. Rámcové rozhodnutie 2002/584 tak výslovne uvádza v článku 3 dôvody pre povinné nevykonanie európskeho zatykača, v článkoch 4 a 4a dôvody pre jeho nepovinné nevykonanie a v článku 5 záruky, ktoré musí vydávajúci členský štát poskytnúť v zvláštnych prípadoch. Súdny dvor okrem toho rozhodol, že tieto ustanovenia vychádzajú z predpokladu, že predmetný európsky zatykač spĺňa požiadavky zákonnosti stanovené v článku 8 ods. 1 uvedeného rámcového rozhodnutia a že nesplnenie jednej z týchto požiadaviek, ktorej dodržanie predstavuje podmienku platnosti európskeho zatykača, musí v zásade viesť k tomu, že vykonávajúci súdny orgán tento zatykač nevykoná (pozri v tomto zmysle rozsudok z 1. júna 2016, Bob‑Dogi, C‑241/15 , EU:C:2016:385 , body a ). Nemožno od počiatku vylúčiť, že odsúdenie na doplňujúci trest, ktorý nebol uvedený v európskom zatykači, môže za určitých okolností predstavovať jeden z dôvodov, na základe ktorých by bolo možné výkon takého zatykača odmietnuť. Vo svetle týchto úvah je potrebné určiť, či za takých okolností, akými sú okolnosti vo veci samej, mala skutočnosť, že v európskom zatykači nebol uvedený doplňujúci trest, za následok narušenie výkonu právomocí, ktoré vykonávajúci súdny orgán odvodzuje z článkov 3 až 5 rámcového rozhodnutia 2002/584, alebo nesplnenie požiadavky zákonnosti stanovenej v článku 8 ods. 1 písm. f) tohto rámcového rozhodnutia. V prvom rade treba uviesť, že vo veci samej nebol vykonávajúci súdny orgán zbavený možnosti uplatniť ustanovenia článkov 3 až 5 tohto rámcového rozhodnutia. Po druhé je potrebné určiť, za takých okolností, akými sú okolnosti vo veci samej, či skutočnosť, že v európskom zatykači nebol uvedený doplňujúci trest, nie je v rozpore s požiadavkou zákonnosti stanovenou v článku 8 ods. 1 písm. f) tohto rámcového rozhodnutia. Toto ustanovenie vyžaduje uvádzať „uložený trest, ak existuje konečný rozsudok“. Okrem toho na účely zjednodušenia a urýchlenia odovzdávacieho postupu pri dodržaní lehôt stanovených v článku 17 rámcového rozhodnutia 2002/584 toto rozhodnutie obsahuje v prílohe osobitný formulár, ktorý vydávajúce súdne orgány musia vyplniť uvedením osobitne požadovaných informácií (rozsudok z 23. januára 2018, Piotrowski, C‑367/16 , EU:C:2018:27 , bod ). Bod 2 kolónky c) tohto formulára odkazuje na „dĺžku uloženého trestu alebo ochranného opatrenia“. Účelom požiadavky zákonnosti stanovenej v článku 8 ods. 1 písm. f) rámcového rozhodnutia 2002/584 je informovať vykonávajúce súdne orgány o dĺžke uloženého trestu odňatia slobody, pre ktorý sa požaduje odovzdanie vyžiadanej osoby, a to prostredníctvom údajov, ktoré majú týmto orgánom poskytnúť minimálne formálne informácie potrebné na to, aby mohli bezodkladne vykonať európsky zatykač urýchleným prijatím ich rozhodnutia o odovzdaní (pozri v tomto zmysle rozsudok z 23. januára 2018, Piotrowski, C‑367/16 , EU:C:2018:27 , body a ). Táto požiadavka, ako uviedla generálna advokátka v bode 66 svojich návrhov, má umožniť vykonávajúcemu súdnemu orgánu uistiť sa, že európsky zatykač spadá do pôsobnosti tohto rámcového rozhodnutia, a najmä overiť, či bol vydaný pre účely výkonu trestu odňatia slobody alebo ochranného opatrenia, ktorých dĺžka presahuje požadovanú dĺžku 4 mesiacov stanovenú v článku 2 ods. 1 uvedeného rámcového rozhodnutia. V prejednávanej veci hlavný trest odňatia slobody na tri roky, ktorý bol uložený IK, túto hranicu prekračuje. Preto údaj o tomto treste postačoval na zabezpečenie toho, aby európsky zatykač spĺňal požiadavku zákonnosti uvedenú v článku 8 ods. 1 písm. f) tohto rámcového rozhodnutia. Za týchto podmienok bol vykonávajúci súdny orgán povinný odovzdať osobu, na ktorú sa vzťahoval európsky zatykač, aby spáchaný trestný čin nezostal nepotrestaný a aby trest, ktorý bol tejto osobe uložený, bol vykonaný. Za takých okolností, o aké ide vo veci samej, teda skutočnosť, že európsky zatykač neuvádzal doplňujúci trest, nemôže mať žiadny vplyv na výkon tohto trestu po odovzdaní v členskom štáte, ktorý vydal tento zatykač. Tento záver nemôže po prvé spochybniť argument predložený IK a holandskou vládou, podľa ktorého rozhodnutie vykonávajúceho súdneho orgánu v podstate predstavuje titul, ktorý je základom pre pozbavenie slobody v členskom štáte vydania európskeho zatykača, takže trest, ktorý nebol predmetom rozhodnutia vykonávajúceho súdneho orgánu a pre ktorý nebolo odovzdanie povolené, sa nemôže vykonať. Účelom rozhodnutia vykonávajúceho orgánu v prejednávanej veci totiž nie je povoliť výkon trestu odňatia slobody v členskom štáte vydania európskeho zatykača. Ako uviedla generálna advokátka v bode 81 svojich návrhov a ako bolo pripomenuté v bode 39 vyššie, toto rozhodnutie sa obmedzuje na povolenie odovzdania dotknutej osoby v súlade s ustanoveniami rámcového rozhodnutia 2002/584, aby spáchaný trestný čin nezostal nepotrestaný. Základom pre výkon trestu odňatia slobody je právoplatný rozsudok vydaný v členskom štáte vydania európskeho zatykača, ktorého uvedenie vyžaduje článok 8 ods. 1 písm. c) tohto rámcového rozhodnutia. Po druhé, hoci holandská vláda na pojednávaní pred Súdnym dvorom spresnila, že nespochybňuje platnosť európskeho zatykača dotknutého vo veci samej, tvrdí však, že výkon trestu, ktorý sa vykonávajúcemu súdnemu orgánu neoznámil, je v rozpore so zásadou špeciality. Takýto výklad nemožno prijať. Je nutné poznamenať, že na jednej strane článok 27 rámcového rozhodnutia 2002/584 s názvom „Možnosť trestného stíhania za iné trestné činy“ v odseku 2 stanovuje, že odovzdaná osoba sa nemôže trestne stíhať, odsúdiť alebo inak pozbaviť slobody pre iný trestný čin spáchaný pred jej odovzdaním ako pre ten, pre ktorý bola odovzdaná. Na druhej strane odsek 3 písm. g) tohto článku stanovuje možnosť po odovzdaní požiadať na tento účel o súhlas vykonávajúceho súdneho orgánu. Samotná holandská vláda však vo svojich písomných pripomienkach uznala, že dodatočný súhlas sa môže týkať iba iného trestného činu, než je trestný čin, ktorý viedol k odovzdaniu, a nie trestu vzťahujúceho sa k tomu istému trestnému činu. Z toho vyplýva, že pravidlo špeciality uvedené v článku 27 rámcového rozhodnutia 2002/584, ako pripomenula generálna advokátka v bodoch 53 a 54 svojich návrhov, sa týka len iných trestných činov, než sú tie, ktoré viedli k odovzdaniu. V tejto súvislosti je potrebné konštatovať, ako vyplýva z vnútroštátneho rozhodnutia, že v prejednávanej veci nebol doplňujúci trest pridaný po odovzdaní dotknutej osoby. Tento trest bol uložený za ten istý trestný čin a tým istým súdnym rozhodnutím, ktorým bol uložený hlavný trest odňatia slobody na tri roky. Preto ak bol IK uložený tento doplňujúci trest za trestný čin, na ktorého základe bol európsky zatykač vydaný a vykonaný, otázka, či možno tento trest vykonať pozbavením osobnej slobody, hoci vykonávací súdny orgán o ňom nebol informovaný, nepatrí do pôsobnosti pravidla špeciality. Po tretie nie je dôvod domnievať sa, na rozdiel od toho, čo tvrdí Európska komisia, že keďže doplňujúci trest nebol uvedený v európskom zatykači, jeho výkon môže vzhľadom na zásadu vzájomnej dôvery viest k opatreniu zahŕňajúcemu pozbavenie osobnej slobody len za predpokladu, že vykonávajúci súdny orgán bol o ňom vopred informovaný podľa článku 15 ods. 3 rámcového rozhodnutia 2002/584 a pokiaľ sa tento orgán vzhľadom na tento doplňujúci trest nerozhodne na základe článkov 3 až 5 tohto rámcového rozhodnutia dovolávať jedného z dôvodov pre nevykonanie európskeho zatykača alebo podmieniť jeho výkon určitými zárukami, ktoré musí poskytnúť členský štát vydania zatykača. Je pravda, že Súdny dvor už rozhodol, že v duchu efektívnej súdnej spolupráce v trestných veciach musia vydávajúce a vykonávajúce súdne orgány plne využívať nástroje upravené najmä v článku 8 ods. 1 a v článku 15 uvedeného rámcového rozhodnutia tak, aby podporili vzájomnú dôveru, ktorá je základom tejto spolupráce (pozri v tomto zmysle rozsudok z 22. decembra 2017, Ardic, C‑571/17 PPU , EU:C:2017:1026 , body a ). V prejednávanej veci, ako uznala belgická vláda na pojednávaní pred Súdnym dvorom, mal byť doplňujúci trest uvedený v európskom zatykači. Nič to však nemení na tom, ako vyplýva z bodu 46 vyššie, že skutočnosť, že v európskom zatykači nebol uvedený doplňujúci trest, predovšetkým nemá za následok narušenie výkonu právomocí, ktoré vykonávajúci súdny orgán odvodzuje z článkov 3 až 5 rámcového rozhodnutia 2002/584. Ďalej, ako uviedla generálna advokátka v bode 109 svojich návrhov, zo spisu predloženého Súdnemu dvoru vyplýva, že hoci IK vedel o existencii a dĺžke svojho trestu, nenamietal pred vykonávajúcim súdnym orgánom skutočnosť, že v európskom zatykači sa neuvádza doplňujúci trest. Napokon, ako už Súdny dvor rozhodol, pokiaľ ide o konanie o európskom zatykači, záruka rešpektovania práv požadovanej osoby patrí predovšetkým do zodpovednosti vydávajúceho členského štátu, od ktorého sa dá očakávať, že dodržiava právo Únie a konkrétne základné práva, ktoré toto právo uznáva (rozsudok z 23. januára 2018, Piotrowski, C‑367/16 , EU:C:2018:27 , bod ). Rozhodnutím vykonávajúceho súdneho orgánu teda nie je dotknutá možnosť, aby príslušná osoba využila po svojom odovzdaní opravné prostriedky podľa právneho poriadku členského štátu vydania európskeho zatykača, ktoré jej umožnia prípadne napadnúť zákonnosť podmienok jej väzby v ústave na výkon väzby v tomto členskom štáte, ako vyplýva okrem iného zo sporu vo veci samej, v súvislosti s európskym zatykačom, na základe ktorého bolo povolené jej odovzdanie. Táto osoba sa pri tejto príležitosti môže dovolávať najmä dodržiavania práva na účinný prostriedok nápravy a spravodlivý proces, ako aj práva na obhajobu, ktoré odvodzuje z článku 47 a článku 48 ods. 2 Charty (pozri v tomto zmysle rozsudok z 19. septembra 2018, RO, C‑327/18 PPU , EU:C:2018:733 , bod ). Za takých okolností, o aké ide vo veci samej, nemožno teda článok 15 ods. 3 rámcového rozhodnutia 2002/584 vykladať v tom zmysle, že vyžaduje, aby vydávajúci súdny orgán informoval vykonávací súdny orgán po tom, čo tento orgán prijal žiadosť o odovzdanie, o existencii doplňujúceho trestu, aby mohol uvedený orgán prijať rozhodnutie o možnosti vykonať tento trest v členskom štáte vydania európskeho zatykača. Ako poznamenala generálna advokátka v bode 116 svojich návrhov, podriadiť výkon doplňujúceho trestu takejto povinnosti, hoci vykonávajúci súdny orgán nemohol odmietnuť vykonať európsky zatykač, by bolo nezlučiteľné s cieľom zjednodušiť a urýchliť súdnu spoluprácu, ktorý sleduje toto rámcové rozhodnutie (pozri v tomto zmysle rozsudok z 23. januára 2018, Piotrowski, C‑367/16 , EU:C:2018:27 , bod a citovanú judikatúru). Vzhľadom na vyššie uvedené úvahy je potrebné odpovedať na položené otázky tak, že článok 8 ods. 1 písm. f) rámcového rozhodnutia 2002/584 sa má vykladať v tom zmysle, že skutočnosť, že v európskom zatykači, na základe ktorého došlo k odovzdaniu dotknutej osoby, nebol uvedený doplňujúci trest dohľadu uložený tejto osobe za ten istý trestný čin tým istým súdnym rozhodnutím, ktorým bolo rozhodnuté o hlavnom treste odňatia slobody, nebráni tomu, aby za okolností vo veci samej výkon tohto doplňujúceho trestu viedol po skončení hlavného trestu a po formálnom rozhodnutí prijatom na tento účel zo strany vnútroštátneho súdu príslušného vo veciach výkonu trestov k pozbaveniu osobnej slobody. O trovách Vzhľadom na to, že konanie pred Súdnym dvorom má vo vzťahu k účastníkom konania vo veci samej incidenčný charakter a bolo začaté v súvislosti s prekážkou postupu v konaní pred vnútroštátnym súdom, o trovách konania rozhodne tento vnútroštátny súd. Iné trovy konania, ktoré vznikli v súvislosti s predložením pripomienok Súdnemu dvoru a nie sú trovami uvedených účastníkov konania, nemôžu byť nahradené. Z týchto dôvodov Súdny dvor (prvá komora) rozhodol takto: Článok 8 ods. 1 písm. f) rámcového rozhodnutia Rady 2002/584/SVV z 13. júna 2002 o európskom zatykači a postupoch odovzdávania osôb medzi členskými štátmi, zmeneného rámcovým rozhodnutím Rady 2009/299/SVV z 26. februára 2009, sa má vykladať v tom zmysle, že skutočnosť, že v európskom zatykači, na základe ktorého došlo k odovzdaniu dotknutej osoby, nebol uvedený doplňujúci trest dohľadu uložený tejto osobe za ten istý trestný čin tým istým súdnym rozhodnutím, ktorým bolo rozhodnuté o hlavnom treste odňatia slobody, nebráni tomu, aby za okolností vo veci samej výkon tohto doplňujúceho trestu viedol po skončení hlavného trestu a po formálnom rozhodnutí prijatom na tento účel zo strany vnútroštátneho súdu príslušného vo veciach výkonu trestov k pozbaveniu osobnej slobody. Podpisy ( *1 ) Jazyk konania: holandčina.

62020TJ0466

lv

Atbilstošās tiesību normas Eiropas Savienības Civildienesta noteikumu (turpmāk tekstā – “Civildienesta noteikumi”) 69. pantā, kas ir piemērojams pēc analoģijas līgumdarbiniekiem saskaņā ar Eiropas Savienības Pārējo darbinieku nodarbināšanas kārtības (turpmāk tekstā – “PDNK”) 20. panta 2. punktu un 92. pantu, ir noteikts: “Ekspatriācijas pabalsts ir 16 % no kopsummas, ko veido pamatalga, apgādnieka pabalsts un apgādājamā bērna pabalsts, uz ko attiecīgajam ierēdnim ir tiesības. Ekspatriācijas pabalsts ir vismaz 538,87 EUR mēnesī.” Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. pants, kas saskaņā ar PDNK 21. un 92. pantu pēc analoģijas ir piemērojams arī līgumdarbiniekiem, ir formulēts šādi: “1.   Ekspatriācijas pabalstu izmaksā 16 % apmērā no kopējās ierēdnim izmaksātās pamatalgas, apgādnieka pabalsta un apgādājamā bērna pabalsta summas: a) ierēdņiem: – kuri nav un nekad nav bijuši tās valsts pilsoņi, kuras teritorijā atrodas vieta, kur viņi strādā, un – kuri piecus gadus, kas beidzas sešus mēnešus līdz viņa dienesta attiecību uzsākšanai, pastāvīgi nedzīvoja vai pamatā nebija nodarbināti šīs valsts Eiropas teritorijā. Piemērojot šo noteikumu, neņem vērā apstākļus, kas rodas darba rezultātā, kas veikts kādas citas valsts vai kādas starptautiskās organizācijas labā; b) ierēdņiem, kuri ir vai ir bijuši tās valsts pilsoņi, kuras teritorijā atrodas vieta, kur viņi strādā, bet kuri 10 gadus, kas beidzas ar dienesta attiecību uzsākšanas dienu, pastāvīgi dzīvoja ārpus šīs valsts Eiropas teritorijas tādu iemeslu dēļ, kas nav dienesta pienākumu veikšana kādas valsts vai kādas starptautiskās organizācijas labā. [..]” Tiesvedības priekšvēsture Prasītājs LF ir Beļģijas pilsonis un ir dzimis Beļģijā. 1982. gadā, četru gadu vecumā, viņš ar savu ģimeni pārcēlās uz Franciju, kur viņš studēja un strādāja līdz 2013. gada 31. martam, izņemot laikposmu no 2002. gada 1. jūnija līdz 2003. gada 31. maijam, kad viņš strādāja Francijas Ārlietu ministrijas dienestā Peru. Laikā no 2009. gada 1. aprīļa līdz 2013. gada 30. martam viņš strādāja Francijas Ekoloģijas, ilgtspējīgas attīstības un enerģētikas ministrijā Parīzē (Francija) un laikā no 2013. gada 1. aprīļa līdz 30. aprīlim viņš bija reģistrēts kā darba meklētājs Francijā. 2013. gada 1. maijā viņš uzsāka darbu Eiropas Komisijas dienestā Briselē (Beļģija) kā IV funkciju grupas līgumdarbinieks Pētniecības un inovāciju ģenerāldirektorātā (ĢD) un pēc tam Lauksaimniecības un lauku attīstības ģenerāldirektorātā saskaņā ar līgumu uz noteiktu laiku, kas tika pagarināts vairākkārt, bez pārtraukuma. Šis līgums beidzās 2019. gada 30. aprīlī. Visā šajā laikposmā prasītājs saņēma ekspatriācijas pabalstu, pamatojoties uz Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktu, ņemot vērā viņa Beļģijas pilsonību un to, ka viņš atradās ārpus Beļģijas teritorijas desmit gadus pirms viņa pieņemšanas darbā Komisijā. 2014. gadā prasītājs Beļģijā noslēdza laulību ar Francijas valstspiederīgo, ar kuru viņam ir divi bērni, kas dzimuši Briselē 2015. un 2017. gadā. Viņa laulātā, kurai Francijā bija pašnodarbinātas personas statuss, strādāja Beļģijā saskaņā ar līgumu uz nenoteiktu laiku. Saskaņā ar informāciju, ko prasītājs sniedzis tiesas sēdē un kas ir atzīmēta tiesas sēdes protokolā, prasītāja laulātās nodokļu rezidence ir Beļģijā. 2018. gada 20. novembrī Komisija publicēja paziņojumu par iekšējo konkursu COM/03/AD/18, kurā varēja piedalīties līgumdarbinieki, kura mērķis bija pieņemt darbā ierēdņus AD 6. pakāpē. Prasītājs pieteica savu kandidatūru konkursā, un viņa vārds tika iekļauts veiksmīgo kandidātu sarakstā 2019. gada 3. decembrī. Turklāt 2019. gada 25. janvārī prasītājs iesniedza kandidatūras pieteikumu pēc tam, kad tā paša gada 7. janvārī tika publicēts paziņojums par vakanci REA/INTER‑CA/2018/PA/A‑B/FGIV/09 par IV funkciju grupas līgumdarbinieku pieņemšanu darbā Eiropas Pētniecības izpildaģentūrā ( REA ). Saskaņā ar šo paziņojumu par vakanci procedūrā varēja piedalīties tikai līgumdarbinieki, kas strādā kādā no Eiropas Savienības iestādēm. 2019. gada maijā prasītājs uzdeva jautājumu REA par šīs darbā pieņemšanas rezultātu. 2019. gada 16. maijā REA viņam atbildēja, ka lēmums par to vēl neesot pieņemts, un lūdza viņam “būt pacietīgam un uzturēt savu kandidatūru”. Ar 2019. gada 7. jūnija elektroniskā pasta vēstuli REA nosūtīja prasītājam darbā pieņemšanas piedāvājumu līgumdarbinieka amatā no 2019. gada 1. septembra uz vienu gadu ar iespēju pagarināt līgumu. Prasītājs tā paša gada 11. jūnijā piekrita šim priekšlikumam. Laikā no 2019. gada 1. maija līdz 31. augustam prasītājs bija reģistrēts kā darba meklētājs Beļģijā un viņa pabalstus maksāja Savienība. Turklāt viņš turpināja izmantot tās veselības apdrošināšanas sistēmu. 2019. gada 1. septembrī prasītāja uzsāka darbu REA . 2019. gada 11. septembrī Komisijas Atalgojuma un individuālo tiesību birojs ( PMO ) nolēma, ka prasītājam nav tiesību uz ekspatriācijas pabalstu (turpmāk tekstā – “apstrīdētais lēmums”). 2019. gada 9. decembrī prasītājs iesniedza sūdzību Komisijā par apstrīdēto lēmumu. Šī sūdzība tika noraidīta ar 2020. gada 7. aprīļa lēmumu, kas tika paziņots nākamajā dienā, pamatojoties uz to, ka viņš neatbilst Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā paredzētajiem nosacījumiem. Pamatojoties uz 2018. gada 13. jūlija spriedumu Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), Komisija uzskatīja, ka nav jāatskaita laikposms no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 30. aprīlim, kurā prasītājs strādāja Komisijā, bet ka šis laikposms ir jāņem vērā, lai noteiktu darbinieka pastāvīgo dzīvesvietu, jo tika prezumēts, ka tas liedz izveidot ilgstošu saikni starp viņu un dienesta valsti. Tā piebilda, ka, ņemot vērā judikatūrā noteiktos kritērijus par pastāvīgo dzīvesvietu, proti, prasītāja profesionālo darbību un personiskās saiknes, saikne ar Franciju, uz kuru atsaucas prasītājs, nevar likt apšaubīt fakta, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta ir Beļģijā, realitāti. Attiecībā uz četru mēnešu laikposmu no 2019. gada 30. aprīļa, kad beidzās ar Komisiju noslēgtais līgums, līdz 2019. gada 1. septembrim, datumam, kad viņš tika pieņemts darbā REA , Komisija uzsvēra, ka prasītājs kopā ar savu laulāto un bērniem saglabāja dzīvesvietu Beļģijā tajā pašā mājoklī, kurā viņš dzīvoja iepriekš, ar nodomu tajā palikt. 2020. gada 17. martā pēc Komisijas organizētā iekšējā konkursa COM/03/AD/18 sekmīgas nokārtošanas prasītājs šajā iestādē tika iecelts par ierēdni no tā paša gada 16. aprīļa. Komisija viņam arī atteica tiesības uz ekspatriācijas pabalstu. Par šo lēmumu prasītājs Vispārējā tiesā iesniedza citu prasību, kas reģistrēta ar numuru T‑178/21. Tiesvedība un lietas dalībnieku prasījumi Ar prasības pieteikumu, kas Vispārējās tiesas kancelejā iesniegts 2020. gada 20. jūlijā, prasītājs cēla šo prasību. Komisija iebildumu rakstu iesniedza 2020. gada 23. oktobrī. Ar 2020. gada 25. novembra vēstuli prasītājs atteicās no replikas iesniegšanas. Ar 2020. gada 31. jūlija vēstuli prasītājs, pamatojoties uz Vispārējās tiesas Reglamenta 66. pantu, lūdza viņam piešķirt anonimitāti. Ar 2020. gada 14. septembra lēmumu Vispārējā tiesa šo lūgumu apmierināja. Pēc tiesneša referenta ierosinājuma Vispārējā tiesa (ceturtā palāta) nolēma sākt tiesvedības mutvārdu daļu. Ar 2021. gada 3. marta vēstuli Vispārējā tiesa, pamatojoties uz Reglamenta 89. pantu, uzdeva lietas dalībniekiem jautājumus tostarp par judikatūru, kas, viņuprāt, ir piemērojama šajā lietā. Uz šiem jautājumiem lietas dalībnieki atbildēja noteiktajā termiņā. Lietas dalībnieku mutvārdu paskaidrojumi un to atbildes uz Vispārējās tiesas uzdotajiem jautājumiem tostarp par šo judikatūru tika uzklausīti 2021. gada 23. aprīļa tiesas sēdē. Prasītāja prasījumi Vispārējai tiesai ir šādi: – atcelt apstrīdēto lēmumu; – piespriest Komisijai atlīdzināt tiesāšanās izdevumus. Komisijas prasījumi Vispārējai tiesai ir šādi: – prasību noraidīt; – piespriest prasītājam atlīdzināt tiesāšanās izdevumus. Juridiskais pamatojums Ievada piezīme Civildienesta noteikumu 2. panta 2. punktā ir noteikts, ka viena vai vairākas iestādes var uzticēt kādai no tām vai [starp]iestāžu struktūrai atsevišķu vai visu to pilnvaru izpildi, ko piešķir iecēlējinstitūcijai un kas nav lēmumi attiecībā uz ierēdņu iecelšanu amatā, paaugstināšanu amatā vai pārcelšanu amatā. Turklāt saskaņā ar Civildienesta noteikumu 91.a pantu prasības attiecībā uz jomām, kurām piemēro 2. panta 2. punktu, iesniedz pret iestādi, kurai ir pakļauta iecēlējinstitūcija, kurai uzticēts īstenot pilnvaras. Saskaņā ar PDNK 6. un 117. pantu Civildienesta noteikumu 2. panta 2. punktu un 91.a pantu pēc analoģijas piemēro institūcijām, kuras ir pilnvarotas noslēgt darba līgumus. Ar 2002. gada 6. novembra Lēmumu 2003/522/EK ( OV 2003, L 183, 30. lpp. ) Komisija izveidoja PMO . 2018. gada 12. decembrī REA , piemērojot Civildienesta noteikumu 2. panta 2. punktu un PDNK 6. un 117. pantu, noslēdza ar PMO pakalpojumu līgumu, no kura izriet, ka tas nosaka REA līgumdarbinieku individuālās tiesības, it īpaši tās, kas izriet no Civildienesta noteikumu 69. panta un to VII pielikuma (minētā pakalpojumu līguma II B daļas E iedaļa). Saskaņā ar pakalpojumu līguma II A daļas 5. panta 1. punktu, ja REA deleģē PMO iecēlējinstitūcijai vai institūcijai, kura ir pilnvarota noslēgt darba līgumus, piešķirto pilnvaru īstenošanu, prasības, kas pamatotas ar Civildienesta noteikumu 91. pantu, ir jāceļ pret Komisiju saskaņā ar Civildienesta noteikumu 91.a pantu. Tādēļ ir pamatoti, ka šajā lietā prasība ir celta pret Komisiju. Par vienīgo pamatu, kas attiecas uz Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta pārkāpumu Prasītājs uzskata, ka, atsakot viņam ekspatriācijas pabalstu, PMO ir pārkāpis Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktu. Komisija šo pamatu apstrīd. Šajā sakarā ir jānorāda, ka ekspatriācijas pabalsta piešķiršanas nosacījumi ir noteikti Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punktā, kas pēc analoģijas ir piemērojams līgumdarbiniekiem saskaņā ar PDNK 20. panta 2. punktu un 21. un 92. pantu. Šajā tiesību normā ir nošķirti divi gadījumi atkarībā no ierēdņa pilsonības. Pirmais gadījums, kas ir reglamentēts Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta a) apakšpunktā, attiecas uz situācijām, kurās ierēdnis “nav un nekad nav bij[is] tās valsts pilso[nis], kuras teritorijā atrodas vieta, kur viņ[š] strādā”. Šādā gadījumā, lai ierēdnis vai darbinieks varētu saņemt ekspatriācijas pabalstu, tiek prasīts, lai viņš piecus gadus, kas beidzas sešus mēnešus pirms viņa stāšanās amatā, nebūtu pastāvīgi dzīvojis vai veicis savu galveno profesionālo darbību dienesta vietas valsts Eiropas teritorijā. Otrais gadījums, kas ir reglamentēts Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā, attiecas uz ierēdni, kurš “ir vai ir bij[is] tās valsts pilso[nis], kuras teritorijā atrodas vieta, kur viņ[š] strādā”. Šādā gadījumā ekspatriācijas pabalsta piešķiršana ir pakļauta nosacījumiem, kas divos aspektos ir stingrāki par Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta a) apakšpunktā paredzētajiem nosacījumiem. Šie nosacījumi ir šādi. Pirmkārt, atsauces laikposms ir desmit gadi dienesta vietas valsts pilsoņiem, lai gan ierēdņiem, kuriem nav dienesta vietas valsts pilsonības, šis laikposms ir pieci gadi (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2007. gada 11. jūlijs, B/Komisija, F‑7/06 , EU:F:2007:129 , 37. punkts). Otrkārt, ar dzīvesvietas saglabāšanu dienesta valstī, lai arī tikai uz ļoti īsu laikposmu desmit gadu ilgā atsauces laikposmā, pietiek, lai tiktu atteikts šis pabalsts vai [attiecīgās personas] to zaudētu (šajā nozīmē skat. spriedumus, 1976. gada 17. februāris, Delvaux/Komisija, 42/75 , EU:C:1976:21 , 6. – 11. punkts, 2018. gada 13. jūlijs, Quadri di Cardano/Komisija, T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 47. punkts, un 2020. gada 5. oktobris, Brown/Komisija, T‑18/19 , pārsūdzēts, EU:T:2020:465 , 112. punkts), lai gan ierēdņiem, kuri nav šīs [dienesta vietas] valsts pilsoņi, ekspatriācijas pabalsts tiek atteikts vai viņi to zaudē tikai tad, ja viņi turpmākā dienesta vietas valstī ir dzīvojuši visu piecu gadu ilgo atsauces laikposmu (šajā nozīmē skat. spriedumus, 1995. gada 14. decembris, Diamantaras/Komisija, T‑72/94 , EU:T:1995:212 , 48. punkts, un 2015. gada 27. februāris, EESK/Achab, T‑430/13 P , EU:T:2015:122 , 54. punkts). Šajā lietā netiek apstrīdēts, ka, tā kā prasītājam ir dienesta valsts (Beļģijas) pilsonība, uz viņu attiecas otrais gadījums un tātad Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkts. Līdz ar to prasītājs ir pakļauts šī sprieduma 39. un 40. punktā norādīto stingro nosacījumu ievērošanai. Saskaņā ar judikatūru ierēdnim vai darbiniekam, kas lūdz piešķirt ekspatriācijas pabalstu, ir jāpierāda, ka viņš atbilst šī pabalsta piešķiršanas nosacījumiem, apliecinot, ka visu atsauces laikposmu viņa pastāvīgā dzīvesvieta ir bijusi ārpus dienesta valsts (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2000. gada 27. septembris, Lemaître/Komisija, T‑317/99 , EU:T:2000:218 , 50. punkts). Par atsauces laikposma noteikšanu Šī prasība ir vērsta pret lēmumu, ar kuru PMO atteica prasītājam piešķirt ekspatriācijas pabalstu, pamatojoties uz to, ka viņš nebija pierādījis, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta bija ārpus Beļģijas visā atsauces laikposmā, pretēji tam, kas ir prasīts Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā attiecībā uz ierēdņiem, kuriem ir vai ir bijusi dienesta vietas valsts pilsonība. Lai piemērotu šo tiesību normu, ir jānosaka vērā ņemamais atsauces laikposms. Saskaņā ar minēto tiesību normu šis laikposms beidzas, ierēdnim vai darbiniekam stājoties amatā attiecīgajā iestādē vai aģentūrā. Šajā lietā prasītājs uzsāka darbu REA 2019. gada 1. septembrī, līdz ar to desmit gadu ilgais atsauces laikposms beidzās 2019. gada 31. augustā. Tātad tam principā būtu bijis jāsākas 2009. gada 1. septembrī. Tomēr Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā nav paredzēts ņemt vērā laikposmus, kuros ierēdnis ir pastāvīgi dzīvojis ārpus dienesta vietas valsts, lai pildītu darba pienākumus kādas valsts vai kādas starptautiskās organizācijas labā (skat. šī sprieduma 2. punktu). Līdz ar to šādā gadījumā, lai noteiktu, kad sākas atsauces laikposms, šie laikposmi “ir jāatskaita”, pagarinot atsauces laikposmu par attiecīgajiem laikposmiem (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2014. gada 25. septembris, Grazyte/Komisija, T‑86/13 P , EU:T:2014:815 , 51. punkts). Šajā lietā no 2009. gada 1. septembra līdz 2013. gada 30. martam, proti, trīs gadus un septiņus mēnešus, prasītājs strādāja Francijas Ekoloģijas, ilgtspējīgas attīstības un enerģētikas ministrijā Francijā. Tā kā šī darbība tika veikta tādas valsts labā, kas atrodas ārpus dienesta vietas valsts teritorijas, atsauces laikposms ir jāpagarina līdz 2006. gada 1. februārim, piemērojot Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktu. Turklāt prasītājs kā līgumdarbinieks strādāja Komisijā laikposmā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 30. aprīlim. Tomēr atsauces laikposms nav atbilstoši jāpagarina, jo atšķirībā no tā, kas tika konstatēts par laikposmiem, kuri atbilst pakalpojumiem, kas sniegti ārpus dienesta vietas valsts, iepriekš minētajā tiesību normā nav paredzēta nekāda “atskaitīšana” attiecībā uz laikposmiem, kuros ierēdnis ir strādājis [citas] valsts vai starptautiskas organizācijas labā šajā dienesta valstī (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2018. gada 13. jūlijs, Quadri di Cardano/Komisija, T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 60. un 62. punkts). Ņemot vērā iepriekš minēto, ir jāuzskata, ka šajā lietā atsauces laikposms sākās 2006. gada 1. februārī un beidzās 2019. gada 31. augustā. Par prasītāja pastāvīgās dzīvesvietas noteikšanu laikposmā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 31. augustam Nav strīda par to, ka laikā no 2006. gada 1. februāra līdz 2013. gada 30. aprīlim, proti, līdz iepriekšējai dienai, pirms prasītājs sāka strādāt Komisijā kā līgumdarbinieks, prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta bija Francijā un tātad ārpus dienesta vietas valsts. Savukārt, lai atrisinātu strīdu, ir jānosaka, vai šī dzīvesvieta tika pārcelta uz Beļģiju pēc 2013. gada 1. maija. Diskusijās lietas dalībnieki atsauces laikposmu sadalīja divās daļās, proti: – pirmkārt, laikposms, kurā prasītājs strādāja Komisijā uz līguma pamata (no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 30. aprīlim); – otrkārt, laikposms no brīža, kad viņa ar Komisiju noslēgtais līgums izbeidzās, līdz brīdim, kad viņš sāka strādāt REA (no 2019. gada 1. maija līdz 2019. gada 31. augustam). Procesuālajos rakstos lietas dalībnieki ir koncentrējuši savu uzmanību uz šo otro laikposmu, cenšoties noteikt valsti, kurā prasītājs tajā laikā bija izveidojis pastāvīgo dzīvesvietu. Šajā ziņā Komisija tostarp apgalvoja, kā tā to bija norādījusi apstrīdētajā lēmumā, ka šī dzīvesvieta bija Beļģijā, jo prasītājs turpināja dzīvot Briselē dzīvoklī, kurā viņš līdz tam dzīvoja kopā ar savu laulāto un bērniem, un ka viņš šajā valstī reģistrējās kā darba meklētājs. Savukārt prasītājs apgalvoja, ka viņš nepārcēlās uz Franciju, jo viņš gaidīja rezultātus saviem [kandidatūru] pieteikumiem, kurus viņš bija iesniedzis REA un Komisijā, kamēr viņš vēl bija līgumdarbinieks Komisijā. Šie argumenti ir balstīti uz tādiem apstākļiem kā, piemēram, apstāklis, ka prasītājs saglabāja savu dzīvesvietu tajā pašā vietā, beidzoties līgumiskajām saistībām ar Komisiju, un tas nozīmē, ka abi iepriekš 57. punktā minētie laikposmi nav jāpārbauda atsevišķi. Vispārējā tiesā lietas dalībnieki uzskata, ka šāda atsevišķa pārbaude tomēr ir prasīta judikatūrā. Tādējādi prasības pieteikuma 31. punktā prasītājs norāda, ka pakalpojumi, ko viņš sniedzis Komisijai laikposmā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 30. aprīlim, ir uzskatāmi par tādiem, kas ir traucējuši izveidot ilgstošu saikni starp viņu un Beļģiju. Nākamajā punktā viņš uzsver, ka visā šajā laikposmā viņa atrašanās Beļģijā bija saistīta tikai ar minētajiem pakalpojumiem. Viņa ieskatā šī nostāja izriet no 2018. gada 13. jūlija sprieduma Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ). Atbildot uz šo argumentu, Komisija, pamatojoties uz to pašu judikatūru, iebildumu raksta 21. punktā uzskata, ka nevar uzskatīt, ka prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta ir bijusi Beļģijā to sešu gadu laikā, kamēr viņš strādāja Komisijā. Tomēr šī pati iestāde savā atbildē uz Vispārējās tiesas uzdotu jautājumu apgalvo, ka prezumpcija, kas izriet no 2018. gada 13. jūlija sprieduma Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 63. punkts), saskaņā ar kuru darbība, kas tiek veikta starptautiskā organizācijā, liedzot izveidot stabilas saiknes starp attiecīgo personu un dienesta vietas valsti, ir jāatceļ, ja attiecīgā persona izbeidz savu darbību starptautiskajā organizācijā tādējādi, ka, sākot ar šo brīdi, saiknes ar dienesta vietas valsti vairs nevar neņemt vērā, ja šajā valstī tiek izveidota pastāvīgā dzīvesvieta. Ņemot vērā šīs atšķirības un variācijas, ir jānoskaidro, cik lielā mērā pakalpojumi, kas veikti starptautiskās organizācijas labā dienesta vietas valstī, var tikt ņemts vērā tādas personas gadījumā kā prasītājs, kuru pieņem darbā iestāde vai aģentūra, kas atrodas valstī, kuras pilsonis viņš ir, lai noteiktu viņa pastāvīgo dzīvesvietu atsauces laikposmā. – Par sekām, kas izriet no pakalpojumiem, ko starptautiskas organizācijas labā dienesta vietas valstī veic persona, kurai ir šīs valsts pilsonība Lai novērtētu sarežģītību, uz ko norāda lietas dalībnieki, ir jāatgādina, ka Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā, kā tas ir interpretēts judikatūrā, attiecībā uz ierēdņiem vai darbiniekiem, kuriem ir vai ir bijusi dienesta vietas valsts pilsonība, ir paredzēts, ka laikposms, kurā viņi ir veikuši darba pienākumus kādas valsts vai starptautiskas organizācijas labā ārpus dienesta vietas valsts, nevar tikt ņemts vērā, aprēķinot atsauces laikposmu, un tas ir jāatskaita (skat. šī sprieduma 48. un 49. punktu). Kā izriet no tās formulējuma, minētā tiesību norma turpretim nesatur līdzīgu noteikumu attiecībā uz darba pienākumu veikšanu starptautiskā organizācijā dienesta valstī, kā tas ir šajā lietā. Saskaņā ar 2018. gada 13. jūlija spriedumu Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 63. punkts) darba pienākumu pildīšana starptautiskā organizācijā tomēr ir jāņem vērā, lai noteiktu prasītāja pastāvīgo dzīvesvietu, ciktāl tiek uzskatīts, ka šis fakts var kavēt stabilu saikņu veidošanos starp viņu un dienesta vietas valsti. Protams, atsevišķos gadījumos ir iespējams, ka strādāšana starptautiskā organizācijā neatvieglo vai pat neļauj šādu saikņu izveidi. Tomēr, lai noteiktu pastāvīgo dzīvesvietu, Vispārējā tiesa tajā pašā 2018. gada 13. jūlija spriedumā Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 84. – 93. punkts) norādīja, ka atsauces laikposmā prasītājs dzīvoja dienesta vietas valstī kopā ar savu ģimeni, it īpaši tad, kad viņš pildīja darba pienākumus Savienības iestādēs vai aģentūrās un tātad starptautiskā organizācijā. Analizējot minētās lietas faktus, Vispārējā tiesa, neraugoties uz iepriekš 66. punktā izklāstīto prezumpciju, uzskatīja, ka šajā lietā Komisija pamatoti bija nolēmusi, ka prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta atsauces laikposmā atradās dienesta vietas valstī. Proti, pastāvīgās dzīvesvietas noteikšana ir darbība, kuras pamatā ir jābūt faktu analīzei, kurā tiek izvērtētas personiskās un profesionālās saites, ko ir izveidojis attiecīgais ierēdnis vai darbinieks. Taču šajā faktu analīzē izšķirošāka loma ir prezumpcijai, kas ir pamatā Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktam, saskaņā ar kuru personas pilsonība ir nopietna norāde tam, ka starp šo personu un tās pilsonības valsti pastāv vairākas un ciešas saiknes (skat. spriedumu, 2020. gada 5. oktobris, Brown/Komisija, T‑18/19 , pārsūdzēts, EU:T:2020:465 , 82. punkts un tajā minētā judikatūra). Visbeidzot, 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), ņemot vērā iepriekš minētos elementus, ir jāinterpretē tādējādi, ka tas norāda, ka darba pienākumu pildīšana starptautiskā organizācijā, ja tā notiek dienesta vietas valstī, var tikt ņemta vērā, lai noteiktu ierēdņa vai darbinieka, kuram ir vai ir bijusi dienesta vietas valsts pilsonība, pastāvīgo dzīvesvietu atsauces laikposmā atbilstoši Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktam, pat ja šo pienākumu pildīšanu nevar interpretēt kā tādu, kas pati par sevi nozīmē saiknes izveidošanu ar šo valsti. Turklāt, lai noteiktu prasītāja pastāvīgo dzīvesvietu šajā lietā, nevar izdarīt nekādus secinājumus no 2014. gada 25. septembra sprieduma Grazyte/Komisija ( T‑86/13 P , EU:T:2014:815 ), kas attiecās uz Lietuvas valstspiederīgo, kura bija ieguvusi Itālijas pilsonību un kuru pieņēma darbā Eiropas Dzimumu līdztiesības institūts ( EIGE ) – organizācija, kuras galvenais birojs ir Viļņā (Lietuva). Proti, aplūkotās situācijas ir atšķirīgas, jo minētajā lietā attiecīgais darbinieks strādāja starptautiskā organizācijā, kas atrodas ārpus dienesta vietas valsts, lai gan izskatāmajā lietā darbība tiek veikta starptautiskā organizācijā, kas atrodas dienesta vietas valstī. Šo atšķirību nevar novērtēt par zemu, jo ar Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktu izvirzītais mērķis ir nodrošināt Savienības iestādēm un struktūrām pēc iespējas daudzveidīgāku darbā pieņemšanu izcelsmes valstu un valstspiederības ziņā. – Par faktiskajiem apstākļiem, lai noteiktu prasītāja pastāvīgo dzīvesvietu atsauces laikposmā Tā kā piemērojamie noteikumi ir noskaidroti, ir jāpārbauda, vai, kā to apgalvo prasītājs, Komisija varēja uzskatīt, ka atsauces laikposmā prasītājs bija pārcēlis savu pastāvīgo dzīvesvietu uz Beļģiju. Šajā nolūkā ir jāpiemēro iepriekš 42. punktā minētais pierādīšanas noteikums, saskaņā ar kuru ierēdnim vai darbiniekam, kas pieprasa ekspatriācijas pabalstu, ir jāpierāda, ka viņš atbilst Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punktā paredzētajiem nosacījumiem. Otrajā gadījumā, kas aprakstīts šī sprieduma 37. punktā, ar šo tiesību normu tiek prasīts, lai attiecīgais ierēdnis pierāda, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta ir bijusi ārpus dienesta vietas valsts, kuras pilsonis viņš ir, nepārtraukti visā minētajā tiesību normā norādītajā atsauces laikposmā. Saskaņā ar judikatūru pastāvīgā dzīvesvieta ir vieta, kur ieinteresētā persona ir izveidojusi savu pastāvīgo vai ierasto interešu centru ar vēlmi piešķirt tam stabilu raksturu, jo dzīvesvietas jēdziens ietver ne vien fiziskas atrašanās faktu kādā vietā, bet arī vēlmi tur atrasties turpmāk, kas izriet no dzīves ieradumiem un normālu sociālo attiecību norises (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2007. gada 16. maijs, F/Komisija, T‑324/04 , EU:T:2007:140 , 48. punkts). Lai noteiktu pastāvīgās dzīvesvietas atrašanās vietu, ir jāņem vērā objektīvi faktiski apstākļi, kas saistīti ar attiecīgās personas personīgo un darba dzīvi (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2018. gada 13. jūlijs, Quadri di Cardano/Komisija, T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 87. un 88. punkts). Šajā lietā nav strīda par to, ka laikposmā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 31. augustam: – prasītājs nepārtraukti dzīvoja Beļģijā; – 2014. gadā viņam pievienojās sieva; – viņi tur salaulājās; – viņa laulātā tur strādāja saskaņā ar līgumu uz nenoteiktu laiku; – viņiem tur piedzima divi bērni; – viens no šiem bērniem tur gāja skolā, otrs – bērnudārzā. Šajā kontekstā Komisija atbildē uz sūdzību apgalvoja, ka, ņemot vērā judikatūrā noteiktos kritērijus, it īpaši profesionālo darbību un personiskās saiknes, ir jāuzskata, ka prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta ir Beļģijā. Savukārt prasītājs norāda uz šādiem apstākļiem, lai pierādītu, ka, neraugoties uz iepriekš minētajiem, viņa pastāvīgā dzīvesvieta palika Francijā un netika pārcelta uz Beļģiju visā atsauces laikposmā: – viņš esot dzīvojis Francijā savā bērnībā, ir šajā valstī studējis un pēc tam strādājis, un viņam esot bijusi piedāvāta iespēja iesaistīties civildienesta ierēdņa statusa saņemšanas procesā; – viņa vecāki, kā arī brāļi un māsas dzīvojot Francijā un tieši tur viņš esot iepazinies ar savu laulāto, kas ir Francijas pilsone; – viņš esot iegādājies nekustamo īpašumu Francijā pirms došanās uz Beļģiju un esot to saglabājis visu laiku, kamēr strādāja Komisijā, to neizīrējot; tāpat viņš Francijā esot saglabājis mobilā tālruņa numuru un bankas kontu; – laikā, kamēr viņš strādāja Komisijā, viņam esot bijis tikai līgums uz noteiktu laiku, kas bija pagarināms un kura kopējais ilgums nevarēja pārsniegt sešus gadus un kas tādējādi viņu nostādīja nedrošā darba situācijā; turklāt šajā pašā laikposmā viņš esot saņēmis ekspatriācijas pabalstu. Šajā ziņā ir jānorāda, ka prasītāja šādi iesniegtie elementi liecina – kā viņš uzsver –, ka ar Franciju viņu saistīja ciešas saiknes. Tomēr šādas saiknes pašas par sevi nevar nozīmēt, ka prasītājs faktiski saglabāja savu pastāvīgo dzīvesvietu šajā valstī atsauces laikposmā. Pirmkārt, prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta nevar atrasties Francijā, pamatojoties uz to, ka pirms atsauces laikposma sākuma viņš ir dzīvojis, mācījies un strādājis šajā valstī savas profesionālās karjeras sākumā. Tas, ka prasītājs ir dzīvojis valstī un ka viņš tur ir veicis [jebkādu] darbību vecumā, kādā viņš tolaik bija, ir daļa no viņa personiskās pieredzes, bet pats par sevi tas nevar nozīmēt, ka tur tika saglabāta viņa pastāvīgā dzīvesvieta. Otrkārt, tas pats attiecas uz apstākli, ka prasītāja tuvinieki dzīvo Francijā. Šis apstāklis nepierāda, ka prasītājs nav izveidojis ilgstošas attiecības ārpus šīs valsts. Šajā ziņā ir jānorāda, ka ģimenes attiecības nav obligāti izšķirošas, lai noteiktu personas, kas ir izveidojusi pati savu ģimeni, pastāvīgo dzīvesvietu. Nenoliedzot šo attiecību nozīmīgumu, fakts, ka ierēdnis vai darbinieks dzīvo noteiktā valstī kopā ar savu laulāto un bērniem, ka ikviens no viņiem ir iesaistīts darbībās, kas atbilst viņu dzīves stadijai (darbs, skola, bērnudārzs), var tikt uzskatīts par nozīmīgu, nosakot pastāvīgās dzīvesvietas atrašanās vietu Civildienesta noteikumu [VII pielikuma] 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta izpratnē. Protams, prasītājs apgalvo, ka ar savu sievu ir iepazinies Francijā. Tomēr šis apstāklis viņai netraucēja pievienoties viņam 2014. gada 25. augustā Briselē, kā viņš pats norādīja, lai tur izveidotu ģimeni, uzņemoties saiknes, kas izriet no darba līguma uz nenoteiktu laiku, nodibinot nodokļu rezidenci šajā valstī. Telpā, kurā Savienības pilsoņi var brīvi pārvietoties un kurā ir aizliegta diskriminācija pilsonības dēļ, pastāvīgās dzīvesvietas noteikšana ierēdnim vai darbiniekam nevar izrietēt no viņa laulātās pilsonības. Šajā ziņā prasītājs, atbildot uz Vispārējās tiesas uzdotu jautājumu, piebilda, ka, lai gan viņa laulātā 2014. gadā, proti, vairāk nekā gadu pēc viņa stāšanās dienestā Komisijā, viņam pievienojās Briselē, tas notika nevis tāpēc, ka viņi bija nolēmuši savu galveno interešu centru izveidot Beļģijā, bet gan tāpēc, ka viņa bija grūtniecības trešajā mēnesī un vēlējās izdzīvot savu grūtniecību kopā ar vīru. Turklāt viņa esot saglabājusi uzņēmējsabiedrību Francijā, kura visu pārējo atsauces laikposmu esot bijusi neaktīva. Šajā ziņā ir jānorāda, ka, izvirzot šo elementu, prasītājs precizē personiskos iemeslus, kuru dēļ viņa sieva 2014. gadā viņam pievienojās Briselē. Taču, ievērojot judikatūru, šādus apsvērumus nevar ņemt vērā, lai noteiktu pastāvīgās dzīvesvietas atrašanās vietu Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta izpratnē. Saskaņā ar judikatūru Vispārējā tiesa nevar spriest par subjektīviem iemesliem, kuru dēļ persona kopā ar ģimeni ir iekārtojusies uz dzīvi noteiktā valstī (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2014. gada 25. septembris, Grazyte/Komisija, T‑86/13 P , EU:T:2014:815 , 56. un 57. punkts). Treškārt, prasītāja norādītie materiālie elementi arī neļauj uzskatīt, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta visā atsauces laikposmā ir bijusi Francijā. Tādējādi tas, ka šajā valstī ir saglabāts nekustamais īpašums, nepierāda viņa nodomu tur izveidot savu pastāvīgo vai parasto interešu centru. Šis nekustamais īpašums, kas atrodas tuvu viņa vecāku, brāļu un māsu dzīvesvietai, varēja būt ieguldījums vai otrais mājoklis ar mērķi izmitināt prasītāja ģimeni nedēļas nogalēs un brīvdienās. Šajā ziņā ir zīmīgi, ka prasītājs šo nekustamo īpašumu, kas atrodas Kompjeņā [ Compiègne ] (Francija), nedeklarēja kā savu dzīvesvietu brīdī, kad viņš 2013. gadā stājās darbā Komisijā. Tāpat arī mobilā tālruņa numura un bankas konta saglabāšanai Francijā nav nozīmes (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2019. gada 28. novembris, Wywiał‑Prząda/Komisija, T‑592/18 , EU:T:2019:820 , 65. punkts). Prasītājam varēja būt arī mobilā tālruņa numurs Beļģijā vai viņš varēja uzskatīt, ka līdz ar starptautisko savienojumu izmaksu atcelšanu būtu lētāk saglabāt Francijas operatora abonementu. Turklāt prasītājam bija bankas konts Beļģijā. Šajā ziņā ir jānorāda, ka dokumentos, kurus prasītājs iesniedza, lai pierādītu Francijas autoceļu nodevas maksājumus, bija norādīts, ka attiecīgajā laikposmā šie maksājumi tika veikti ar karti, kas piesaistīta Beļģijas bankā atvērtam kontam. Ceturtkārt, tas, ka viņš strādāja Komisijā saskaņā ar līgumu, kas noslēgts uz noteiktu laiku, neliedz uzskatīt, pat ja šo līgumu nevarēja pagarināt pēc sešu gadu termiņa, ka prasītājs iekārtojās uz dzīvi Briselē, lai tur paliktu. To pierāda tas, ka šī līguma beigās viņš meklēja darbu Savienības iestādēs Beļģijā, nevis Francijā un ka viņš reģistrējās kā darba meklētājs. Turklāt tam, ka prasītājs, strādājot Komisijā, saņēma ekspatriācijas pabalstu, nav nozīmes, izvērtējot prasītāja tiesības uz ekspatriācijas pabalstu laikā, kad viņš strādāja REA . Proti, no Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta izriet, ka šīs tiesības ir jāpārbauda, stājoties dienestā. Tā kā pēc līguma ar Komisiju beigām pagāja četri mēneši, pirms stājās spēkā ar REA noslēgtais līgums, tiesības uz ekspatriācijas pabalstu bija jāpārskata, prasītājam stājoties dienestā šajā aģentūrā (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2018. gada 13. jūlijs, Quadri di Cardano/Komisija, T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 112. punkts). Attiecībā uz laikposmu pēc 2019. gada 30. aprīļa prasītājs uzsver, ka, lai gan viņš palika Beļģijā līdz 2019. gada 31. augustam, tas bija tādēļ, ka viņš beidza pildīt ar Komisiju noslēgto līgumu un gaidīja Komisijas un REA organizēto darbā pieņemšanas procedūru, kurās viņš piedalījās šī līguma izpildes laikā, rezultātus. Šīs argumentācijas pamatojumam prasītājs norāda, ka 2019. gada 16. maijā, proti, divas nedēļas pēc tam, kad beidzās viņa līgums ar Komisiju, viņš saņēma no REA iedrošinošu norādi, kas pavēra perspektīvu tur tikt pieņemtam darbā, un ka viņš saņēma šīs aģentūras piedāvājumu 2019. gada 7. jūnijā, proti, mazāk nekā sešas nedēļas pēc iepriekšējā līguma termiņa beigām. Tādēļ viņam ļoti ātri esot bijusi pārliecība par iespēju turpināt savu profesionālo darbību Savienības aģentūrā. Šādos apstākļos, ņemot vērā īso laikposmu, kas bija atlicis līdz brīdim, kad viņš uzsāka darbu REA , turklāt šis laikposms lielā mērā sakrita ar vasaras brīvdienām, viņš esot uzskatījis par nelietderīgu pārcelties kopā ar savu ģimeni uz Franciju, lai gan viņš tur ir saglabājis savu pastāvīgo dzīvesvietu. Savukārt Komisija uzskata, ka četrus mēnešus, laikā no 2019. gada 1. maija līdz 31. augustam, prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta ir bijusi Beļģijā. Proti, prasītājs neesot pierādījis, ka šajā laikposmā viņa pastāvīgā dzīvesvieta bija ārpus šīs valsts. Turklāt viņš esot paudis savu nodomu piešķirt šai dzīvesvietai turpinātību, kas izriet no dzīves ieradumiem, turpinot dzīvot tajā pašā dzīvoklī ar savu laulāto, kura arī strādāja Beļģijā, un ar saviem bērniem, kuri attiecīgi apmeklēja skolu un bērnudārzu. Visbeidzot, viņš esot izvēlējies reģistrēties kā bezdarbnieks Beļģijā un meklēt tur darbu. Šajā ziņā ir jānorāda, ka prasītāja izvirzītie elementi attiecībā uz laikposmu pēc viņa darba pienākumu pildīšanas Komisijā neliek apšaubīt šī sprieduma 80.–93. punktā izklāstīto analīzi, kuras rezultātā tika uzskatīts, ka atsauces laikposmā, kas aptver laikposmu, kurā prasītājs strādāja Komisijā, prasītājs bija izveidojis savu pastāvīgo dzīvesvietu Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta izpratnē Beļģijā, proti, dienesta vietas valstī, kas ir arī viņa pilsonības valsts. Gluži pretēji, šie elementi, kas nekādā mērā neatspēko nostāju, saskaņā ar kuru viņš bija izveidojis savu pastāvīgo dzīvesvietu Beļģijā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 31. augustam, apstiprina šo nostāju pierādot, ka viņš meklēja darbu nevis Francijā, bet Beļģijā, tādējādi parādot viņa nodomu palikt šajā pēdējā minētajā valstī. No šīs faktu analīzes izriet, ka prasītāja norādītie elementi, aplūkojot tos kopā vai atsevišķi, neietekmē Komisijas veikto novērtējumu par vietu, kurā viņš bija izveidojis savu pastāvīgo dzīvesvietu atsauces laikposmā: tas, ka viņš dzīvoja Beļģijā ar laulāto un bērniem, ka ikviens no viņiem bija iesaistīts darbībās, kas atbilst viņu dzīves stadijai, pierāda, kā to ir norādījusi Komisija, ka prasītāja pastāvīgā dzīvesvieta bija šajā valstī. Vispārējās tiesas nolēmums būtu identisks, ja, kā to apgalvo prasītājs, būtu jāpieņem, ka darbs, kas veikts Komisijas labā laikposmā no 2013. gada 1. maija līdz 2019. gada 30. aprīlim, nevarēja radīt ilgstošas saiknes ar Beļģiju. Šādā gadījumā būtu jāuzskata, kā to ir darījusi Komisija, ka ar to, ka prasītājs palika Beļģijā kopā ar savu laulāto un bērniem pēc tam, kad beidzās līgums, kas noslēgts ar šo iestādi, un reģistrējās tajā kā darba meklētājs, pat ja tikai uz ļoti īsu laikposmu, pietiek, lai pierādītu, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta bija izveidota šajā valstī. Šajā ziņā ir jāatgādina, ka saskaņā ar judikatūru ar to, ka viņa dzīvesvieta dienesta vietas valstī tiek saglabāta, lai arī tikai uz ļoti īsu laikposmu desmit gadu ilgā atsauces laikposmā, pietiek, lai šis pabalsts tiktu atteikts vai tiktu zaudēts (skat. šī sprieduma 40. punktu). Tādējādi prezumpcija, uz kuru atsaucas prasītājs, ja tā pastāvētu, izrādītos neefektīva, jo tā nemainītu Komisijas veikto vērtējumu apstrīdētajā lēmumā, tādēļ Komisijas norādītie apstākļi ir pietiekami, lai secinātu, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta atradās Beļģijā vienā atsauces laikposma periodā. Secinot – tā kā pierādīšanas pienākums par ilgstošu saikņu nepastāvēšanu dienesta vietas valstī gulstas uz personu, kura pieprasa ekspatriācijas pabalstu (skat. šī sprieduma 42. punktu) –, ir jāuzskata, ka šajā lietā prasītājs nav pierādījis, ka ir izveidojis savu pastāvīgo dzīvesvietu ārpus Beļģijas visā atsauces laikposmā. – Par prasītāja situācijas šajā lietā salīdzināšanu ar prasītāja situāciju lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija (T‑273/17) Prasītājs apgalvo, ka pretēji tam, ko apgalvo Komisija, viņa situācija atšķiras no prasītāja situācijas lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), uz kuru Komisija ir atsaukusies apstrīdētajā lēmumā. Proti, pretēji viņa situācijai, prasītājs minētajā lietā esot apprecējies ar Beļģijas pilsoni, esot studējis, dzīvojis un strādājis Beļģijā visā atsauces laikposmā, šajā laikposmā esot strādājis Komisijā saskaņā ar pagaidu darba aģentūras līgumu un tādējādi Beļģijas uzņēmējsabiedrības labā un esot pirms tam nelikumīgi saņēmis ekspatriācijas pabalstu. Komisija šo argumentāciju apstrīd. Šajā ziņā ir jāatgādina, ka lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 , 91. punkts), Vispārējā tiesa noraidīja prasību atcelt lēmumu, ar kuru prasītājam tika atteikts Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunktā paredzētais ekspatriācijas pabalsts, viņam uzsākot darbu Savienības aģentūrā Briselē. Šis lēmums tika pieņemts, pamatojoties uz to, ka minētajā lietā prasītājam bija Beļģijas pilsonība, visā desmit gadu ilgajā atsauces laikposmā viņš bija nepārtraukti dzīvojis Briselē, bija precējies Beļģijā ar Beļģijas pilsoni, viņiem bija trīs bērni, dzimuši Briselē, un laikposmā starp diviem līgumiem, kas noslēgti ar Savienības iestādēm, viņš bija veicis privātu profesionālo darbību. Pretēji tam, ko apgalvo prasītājs, viņa situācija ir līdzīga prasītāja situācijai lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), jo tiem abiem ir Beļģijas pilsonība, visu vai daļu atsauces laikposma viņi ir dzīvojuši Briselē, viņi tur ir precējušies, viņiem tur ir piedzimuši bērni un viņiem tur ir bijuši pagaidu līgumi ar Savienības iestādēm un aģentūrām, un viņi tur bija palikuši laikposmos starp diviem līgumiem. Patiešām, lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), prasītājs bija iepazinies ar savu laulāto, Beļģijas pilsoni, Beļģijā, taču šajā lietā prasītājs iepazinās ar savu laulāto, Francijas pilsoni, Francijā pirms došanās strādāt Komisijā. Tomēr abos gadījumos attiecīgās personas visu atsauces laikposmu vai lielu daļu atsauces laikposma dzīvoja dienesta vietas valstī ar laulāto un bērniem. Ir arī taisnība, ka lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), prasītājs laikposmā starp diviem ar Savienību noslēgtiem līgumiem strādāja Beļģijas pagaidu darba aģentūrās, lai gan šajā lietā prasītājs pieteicās bezdarbnieka pabalstam kā darba meklētājs Beļģijā. Šai atšķirībai tomēr nav nozīmes, nosakot prasītāja pastāvīgo dzīvesvietu. Proti, Savienības tiesa attiecībā uz ekspatriācijas pabalstu nevar noteikt tiesiskas sekas darbinieka veiktai izvēlei reģistrēties tajā pašā valstī darba meklētāja statusā (kā to darīja prasītājs šajā lietā) vai strādāt Savienības iestādē ar pagaidu darba aģentūras starpniecību, jo šīs izvēles pamatā var būt subjektīvi iemesli, kas saistīti ar privāto dzīvi, un tādēļ tos nevar ņemt vērā, lai piemērotu Civildienesta noteikumu [VII pielikuma] 4. panta 1. punkta b) apakšpunktu (skat. šī sprieduma 89. punktu). Tāpat nav nozīmes tam, ka lietā, kurā tika pasludināts 2018. gada 13. jūlija spriedums Quadri di Cardano/Komisija ( T‑273/17 , EU:T:2018:480 ), prasītājs bija iepriekš nelikumīgi saņēmis ekspatriācijas pabalstu. Proti, kā tika nospriests šī sprieduma 112. punktā, tā kā nepastāv dažādu līgumu starp prasītāju un Savienības iestādēm un organizācijām pēctecība, tiesības uz šo pabalstu ir jāizvērtē no jauna ikreiz, kad attiecīgā persona stājas dienestā. Tādējādi tas, ka iepriekš nelikumīgi ir ticis saņemts ekspatriācijas pabalsts, nevar ietekmēt lēmumus, kas tiek pieņemti vēlāk attiecībā uz šo attiecīgā ierēdņa vai darbinieka pabalstu. Šādos apstākļos Vispārējai tiesai nav skaidrs, kādā veidā šis apstāklis varētu būt arguments, lai iestāde veiktu novērtējumu citā lietā. Līdz ar to šis arguments ir jānoraida. – Par sekām, kas prasītāja ieskatā izrietētu no Komisijas ieņemtās nostājas Prasītājs uzskata, ka Komisijas ieņemtā nostāja, atsakot viņam ekspatriācijas pabalstu, izraisītu neapmierinošus rezultātus Savienībai un tās ierēdņiem vai darbiniekiem. Savas nostājas pamatojumam prasītājs izvirza šādus četrus argumentus: – pietiktu ar to, ka Komisija pēc saviem ieskatiem atliktu tāda darbinieka stāšanos amatā, kurš iepriekšēja līguma ietvaros likumīgi saņēmis ekspatriācijas pabalstu, lai viņam liegtu šo pabalstu; – darbinieki tiktu mudināti maksāt izdevumus par pārcelšanos uz citu valsti, lai turpinātu saņemt ekspatriācijas pabalstu, uz kuru viņiem bijušas tiesības iepriekšējās pieņemšanas darbā brīdī, lai gan viņi jau ir pieņēmuši darba piedāvājumu, kas stājas spēkā dažus mēnešus vēlāk, aģentūrā, kas atrodas tajā pašā vietā; – Civildienesta noteikumu 27. pants, saskaņā ar kuru ierēdņi ir jāpieņem darbā, ņemot vērā pēc iespējas plašāku ģeogrāfisko teritoriju, netiktu ievērots, jo uz līguma pamata strādājoši darbinieki, kuriem ir pieredze Savienības iestādēs, varētu atteikties turpināt savu karjeru šajās iestādēs, lai atgrieztos savā izcelsmes valstī; – konteksts, kādā tika izstrādāts Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkts, laikam ejot, esot būtiski mainījies; šobrīd gadījumi, kad persona sāk strādāt Savienības iestādēs ierēdņa statusā, esot retāki. Komisija šo argumentāciju apstrīd. Tā lūdz, lai Vispārējā tiesa sniedz šādas atbildes. Pirmie divi argumenti ir balstīti uz pieņēmumu, ka prasītājs nav varējis pierādīt ilgstošas attiecības ar dienesta vietas valsti laikposmā, kurā viņš strādāja Komisijā kā līgumdarbinieks. Taču no šī sprieduma 75.–93. punkta izriet, ka noteiktā brīdī laikposmā, kurā prasītājs strādāja Komisijā, viņš pārcēla savu pastāvīgo dzīvesvietu uz Beļģiju. Tā kā ir jāuzskata, ka prasītājs ir izveidojis savu pastāvīgo dzīvesvietu Beļģijā laikposmā, kurā viņš strādāja Komisijā, viņš nevarot pretendēt uz ekspatriācijas pabalstu, pat ja viņš būtu pārcēlies atpakaļ uz dzīvi Francijā no 2019. gada 1. maija līdz 31. augustam. Šādos apstākļos Savienības iestādei vai aģentūrai līdzīgos gadījumos nebūtu mudinājuma atlikt tāda darbinieka stāšanos amatā, kurš iepriekšējā līguma ietvaros likumīgi saņēma ekspatriācijas pabalstu, lai viņam liegtu šo pabalstu. Katrā ziņā iestāde vai aģentūra, kas šādi rīkotos tikai šādā nolūkā, nepildītu rūpības pienākumu, kam ir jābūt tās izvēles pamatā. Šis pienākums tostarp nozīmē, ka iestādei vai aģentūrai, lemjot par ierēdņa stāvokli, jāņem vērā visi elementi, kuri var ietekmēt tās lēmumu, un, to darot, tai jāņem vērā ne vien dienesta, bet arī attiecīgā ierēdņa vai darbinieka intereses (šajā nozīmē skat. spriedumus, 1980. gada 28. maijs, Kuhner/Komisija, 33/79 un 75/79 , EU:C:1980:139 , 22. punkts, un 1994. gada 29. jūnijs, Klinke/Tiesa, C‑298/93 P , EU:C:1994:273 , 38. punkts). Tāpat šim darbiniekam nebūtu lietderīgi segt pārcelšanās uz citu valsti izdevumus, lai turpinātu saņemt pabalstu, uz kuru viņam bija tiesības iepriekšējās pieņemšanas darbā brīdī. Attiecībā uz trešo prasītāja izvirzīto argumentu ir jānorāda, ka to pašu iemeslu dēļ, kas minēti attiecībā uz pirmajiem diviem argumentiem, nepastāv risks, ka darbinieki, kuriem ir pieredze šajās iestādēs vai aģentūrās, pēc pārtraukuma starp diviem līgumiem atteiksies tur turpināt karjeru tikai tādēļ, ka jauna darba līguma ietvaros viņi zaudētu tiesības uz ekspatriācijas pabalstu. Katrā ziņā Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta mērķis ir nodrošināt iestāžu daudznacionālo raksturu. Tādējādi arī šis arguments ir jānoraida. Tas pats attiecas arī uz prasītāja ceturto argumentu. Pieņemot, ka konstatētās izmaiņas ir pierādītas, tām ierēdņu karjerā nevar būt ietekmes uz tādu noteikumu piemērošanu, kuru tiesiskums netiek apstrīdēts, jo pēc savas iniciatīvas grozīt nosacījumus, kas jāievēro, lai saņemtu ekspatriācijas pabalstu, nav Savienības tiesas kompetencē. Tādējādi šī sprieduma 115. punktā minētie prasītāja argumenti ir jānoraida. Ņemot vērā visus iepriekš minētos apsvērumus, ir jānolemj, ka prasītājs nav pierādījis, ka viņa pastāvīgā dzīvesvieta ir bijusi ārpus dienesta vietas valsts visā atsauces laikposmā Civildienesta noteikumu VII pielikuma 4. panta 1. punkta b) apakšpunkta izpratnē. Tādējādi vienīgais pamats un līdz ar to prasība ir jānoraida. Par tiesāšanās izdevumiem Atbilstoši Reglamenta 134. panta 1. punktam lietas dalībniekam, kuram nolēmums ir nelabvēlīgs, piespriež atlīdzināt tiesāšanās izdevumus, ja to ir prasījis lietas dalībnieks, kuram nolēmums ir labvēlīgs. Tā kā prasītājam spriedums ir nelabvēlīgs, tam ir jāpiespriež segt savus, kā arī atlīdzināt Komisijas tiesāšanās izdevumus saskaņā ar tās prasījumiem. Ar šādu pamatojumu VISPĀRĒJĀ TIESA (ceturtā palāta) nospriež: 1) Prasību noraidīt. 2) LF sedz savus, kā arī atlīdzina Eiropas Komisijas tiesāšanās izdevumus. Gervasoni Nihoul Frendo Pasludināts atklātā tiesas sēdē Luksemburgā 2021. gada 15. septembrī. [Paraksti] ( *1 ) Tiesvedības valoda – franču.

62017CJ0168

da

Anmodningen om præjudiciel afgørelse vedrører fortolkningen af for det første artikel 5 og 9 samt artikel 12, stk. 1, i Rådets forordning (EU) nr. 204/2011 af 2. marts 2011 om restriktive foranstaltninger på baggrund af situationen i Libyen ( EUT 2011, L 58, s. 1 ), for det andet af forordningens artikel 12, stk. 1, som affattet ved Rådets forordning (EU) nr. 45/2014 af 20. januar 2014 ( EUT 2014, L 16, s. 1 ), og for det tredje artikel 17, stk. 1, i Rådets forordning (EU) 2016/44 af 18. januar 2016 om restriktive foranstaltninger på baggrund af situationen i Libyen og om ophævelse af forordning (EU) nr. 204/2011 ( EUT 2016, L 12, s. 1 ). Anmodningen er blevet indgivet i forbindelse med en tvist mellem to ungarske banker, SH og TG, der er blevet indbragt for Kúria (øverste domstol, Ungarn), og hvis genstand er SH’s betaling til TG af dels garantiomkostninger afholdt i forbindelse med en bankgaranti, som blev stillet af en libysk bank, nemlig Sahara Bank, til en libysk bygherre, Libyan Housing and Infrastructure Board (det libyske bolig- og infrastrukturnævn, herefter »HIB«), dels omkostninger i henhold til den modgaranti, som TG stillede til Sahara Bank. Retsforskrifter Folkeretten Henset til de alvorlige og systematiske menneskerettighedskrænkelser begået i Libyen vedtog De Forenede Nationers Sikkerhedsråd den 26. februar 2011 på grundlag af artikel 41 i De Forenede Nationers pagts kapitel VII resolution 1970 (2011), der indfører restriktive foranstaltninger over for denne stat. Det fremgår af resolutionens punkt 17 og 21, at De Forenede Nationers Sikkerhedsråd: »17. Decides that all Member States shall freeze without delay all funds, other financial assets and economic resources which are on their territories, which are owned or controlled, directly or indirectly, by the individuals or entities listed in annex II of this resolution or designated by the Committee established pursuant to paragraph 24 below, or by individuals or entities acting on their behalf or at their direction, or by entities owned or controlled by them, and decides further that all Member States shall ensure that any funds, financial assets or economic resources are prevented from being made available by their nationals or by any individuals or entities within their territories, to or for the benefit of the individuals or entities listed in Annex II of this resolution or individuals designated by the Committee; […] 21. Decides that the measures in paragraph 17 above shall not prevent a designated person or entity from making payment due under a contract entered into prior to the listing of such a person or entity, provided that the relevant States have determined that the payment is not directly or indirectly received by a person or entity designated pursuant to paragraph 17 above, and after notification by the relevant States to the Committee of the intention to make or receive such payments or to authorize, where appropriate, the unfreezing of funds, other financial assets or economic resources for this purpose, 10 working days prior to such authorization«. EU-retten Afgørelse 2011/137/FUSP For at gennemføre resolution 1970 (2011) vedtog Rådet for Den Europæiske Union afgørelse 2011/137/FUSP af 28. februar 2011 om restriktive foranstaltninger på baggrund af situationen i Libyen ( EUT 2011, L 58, s. 53 ). Afgørelsens artikel 6, stk. 1 og 2, bestemmer: »1.   Alle pengemidler, andre finansielle aktiver og økonomiske ressourcer, som ejes eller kontrolleres direkte eller indirekte: a) af personer og enheder, der er opført på listen i bilag II til [resolution] 1970 (2011), og andre personer og enheder, som Sikkerhedsrådet eller udvalget har udpeget i overensstemmelse med punkt 22 i [resolution] 1970 (2011), eller af enkeltpersoner eller enheder, der handler på deres vegne eller under deres ledelse, eller af enheder, der ejes eller kontrolleres af dem, jf. listen i bilag III b) af personer og enheder, der ikke er omfattet af bilag III, men som er involveret eller meddelagtige i at beordre, kontrollere eller på anden måde styre grove menneskerettighedskrænkelser mod personer i Libyen, bl.a. ved at være involveret eller meddelagtige i at planlægge, lede, beordre eller gennemføre angreb i strid med folkeretten, herunder luftbombardementer, på civilbefolkningen og civile faciliteter, eller af enkeltpersoner eller enheder, der handler på deres vegne eller under deres ledelse, eller af enheder, der ejes eller kontrolleres af dem, jf. listen i bilag IV, indefryses. 2.   Ingen pengemidler, andre finansielle aktiver eller økonomiske ressourcer må direkte eller indirekte stilles til rådighed for eller være til fordel for de fysiske eller juridiske personer eller enheder, der er nævnt i stk. 1.« Afgørelsens artikel 7 er sålydende: »Der ydes ikke kompensation, herunder erstatning eller nogen anden tilsvarende kompensation, såsom modregning eller erstatning i henhold til garanti i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, hvis gennemførelse direkte eller indirekte helt eller delvis er blevet påvirket af foranstaltninger truffet i medfør af [resolution] 1970 (2011), herunder foranstaltninger truffet af Unionen eller af enhver medlemsstat i overensstemmelse med, som krævet i eller i forbindelse med gennemførelsen af de relevante afgørelser fra Sikkerhedsrådet eller foranstaltninger, der er omfattet af denne afgørelse, til de udpegede personer og enheder, som er opført på listen i bilag I, II, III eller IV, eller nogen anden person eller enhed i Libyen, herunder Libyens regering, eller til nogen person eller enhed, som rejser fordringer gennem eller til fordel for en sådan person eller enhed.« Forordning nr. 204/2011 På grundlag af afgørelse 2011/137 vedtog Rådet forordning nr. 204/2011, der trådte i kraft den 3. marts 2011. Første og anden betragtning til forordningen har følgende ordlyd: »(1) I overensstemmelse med […] resolution 1970 (2011) […] fastsættes der i afgørelse 2011/137[…] bestemmelser om en våbenembargo, et forbud mod udførsel af udstyr, der kan anvendes til intern undertrykkelse, samt indrejserestriktioner for bestemte personer og enheder, der er involveret i de alvorlige menneskerettighedskrænkelser i Libyen, herunder ved i strid med folkeretten at være involveret i angreb mod civilbefolkningen og faciliteter, samt indefrysning af disse personers og enheders pengemidler og økonomiske ressourcer. Disse fysiske eller juridiske personer og enheder er opført på listerne i bilagene til afgørelsen. (2) Da nogle af disse foranstaltninger falder ind under anvendelsesområdet for traktaten om Den Europæiske Unions funktionsmåde, er lovgivning på EU-plan nødvendig for at kunne gennemføre dem, navnlig for at sikre, at de økonomiske aktører i alle medlemsstater anvender dem på samme måde.« Forordningens artikel 1 fastsætter: »I denne forordning forstås ved: a) »pengemidler«: finansielle aktiver og fordele af enhver art, herunder, men ikke begrænset til: […] v) kreditter, modregningsrettigheder, garantier, opfyldelsesgarantier eller andre finansielle forpligtelser vi) remburser, konnossementer, løsørepantebreve […] b) »indefrysning af pengemidler«: hindring af enhver form for flytning, overførsel, ændring, brug af, adgang til eller behandling af pengemidler, der ville resultere i en ændring under en hvilken som helst form med hensyn til omfang, beløb, anbringelsessted, ejerforhold, besiddelse, art eller formål eller andre ændringer, som ville gøre det muligt at bruge de pågældende pengemidler, herunder porteføljeforvaltning c) »økonomiske ressourcer«: aktiver af enhver art, både materielle og immaterielle, såvel løsøre som fast ejendom, som ikke er pengemidler, men som kan bruges til at opnå pengemidler, varer eller tjenesteydelser d) »indefrysning af økonomiske ressourcer«: hindring af, at de på nogen måde bruges til at opnå pengemidler, varer eller tjenesteydelser, herunder, men ikke kun, ved salg, leje eller pantsætning […]« Samme forordnings artikel 5 er sålydende: »1.   Alle pengemidler og økonomiske ressourcer, som tilhører eller ejes, besiddes eller kontrolleres af de fysiske eller juridiske personer, enheder og organer, der er opført på listerne i bilag II og III, indefryses. 2.   Ingen pengemidler eller økonomiske ressourcer må hverken direkte eller indirekte stilles til rådighed for eller til fordel for de fysiske eller juridiske personer, enheder eller organer, der er opført på listerne i bilag II og III. 3.   Bevidst og forsætlig deltagelse i aktiviteter, der direkte eller indirekte har til formål eller virkning at omgå de i stk. 1 og 2 omhandlede foranstaltninger, er forbudt.« Artikel 9, stk. 1, i forordning nr. 204/2011 har følgende ordlyd: »Artikel 5, stk. 2, gælder ikke beløb, der tilføres indefrosne konti i form af: […] b) forfaldne beløb i henhold til kontrakter, aftaler eller forpligtelser, som er indgået eller opstået forud for den dato, hvor den fysiske eller juridiske person, enheden eller organet, jf. artikel 5, blev opført på listen af Sanktionskomitéen, Sikkerhedsrådet eller Rådet, forudsat at sådanne […] beløb indefryses i henhold til artikel 5, stk. 1.« Forordningens artikel 12 bestemmer: »Der ydes ikke kompensation, herunder erstatning eller nogen anden tilsvarende kompensation, såsom modregning eller erstatning i henhold til garanti i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, hvis gennemførelse direkte eller indirekte helt eller delvis er blevet påvirket af foranstaltninger truffet i medfør af [resolution] 1970 (2011), herunder foranstaltninger truffet af Unionen eller af enhver medlemsstat i overensstemmelse med, som krævet i eller i forbindelse med gennemførelsen af de relevante afgørelser fra Sikkerhedsrådet eller foranstaltninger, der er omfattet af denne afgørelse, til Libyens regering, eller til nogen person eller enhed, som rejser fordringer gennem den eller til dens fordel.« Forordning nr. 45/2014 Artikel 1 i forordning nr. 45/2014 ændrede artikel 12 i forordning nr. 204/2011 med følgende ordlyd: »1.   Ingen fordringer må indfries i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, hvis opfyldelse eller gennemførelse direkte eller indirekte er blevet påvirket helt eller delvis af foranstaltninger i denne forordning, herunder erstatningskrav og andre tilsvarende fordringer, såsom krav om modregning og erstatning i henhold til garanti, særlig fordringer, som tager sigte på forlængelse eller indfrielse af garantier eller modgarantier, navnlig finansielle garantier eller modgarantier uanset form, såfremt disse fordringer gøres gældende af: a) personer, enheder eller organer, der er opført i bilag II eller III b) andre libyske personer, enheder eller organer, herunder den libyske regering c) personer, enheder eller organer, som handler gennem eller på vegne af en af de i litra a) eller b) omhandlede personer, enheder eller organer. […]« Den til artikel 12 i forordning nr. 204/2011 foretagne ændring trådte i kraft den 22. januar 2014. Forordning 2016/44 Artikel 17, stk. 1, i forordning 2016/44, der trådte i kraft den 20. januar 2016, er sålydende: »Ingen fordringer må indfries i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, hvis opfyldelse eller gennemførelse direkte eller indirekte er blevet påvirket helt eller delvis af foranstaltninger i denne forordning, herunder erstatningskrav og andre tilsvarende fordringer, såsom krav om modregning og erstatning i henhold til garanti, særlig fordringer, som tager sigte på forlængelse eller indfrielse af garantier eller modgarantier, navnlig finansielle garantier eller modgarantier uanset form, såfremt disse fordringer gøres gældende af: a) personer, enheder eller organer, der er opført i bilag II eller III b) andre libyske personer, enheder eller organer, herunder den libyske regering c) personer, enheder eller organer, som handler gennem eller på vegne af en af de i litra a) eller b) omhandlede personer, enheder eller organer.« De faktiske omstændigheder i hovedsagen og de præjudicielle spørgsmål Den 7. juli 2009 indgik HIB og UF, et ungarsk byggefirma, en kontrakt vedrørende sidstnævntes udvikling af offentlig serviceinfrastruktur i Zawya-regionen (Libyen). HIB krævede, at UF skulle stille bankgarantier, der skulle ydes af en libysk bank, med henblik på at sikre dels opfyldelsen af firmaets forpligtelser som modydelse for det modtagne forskud (garanti for tilbagebetaling af forskud), dels gennemførelsen af byggearbejdet (garanti for effektiv opfyldelse). Sahara Bank accepterede at stille de af HIB krævede garantier og krævede samtidig af UF, at firmaet skulle stille banken en modgaranti, der skulle ydes af en ungarsk bank. Den 16. oktober 2009 indgik UF og en ungarsk bank, SH, en aftale om modgaranti for tilbagebetaling af forskud og en aftale om modgaranti for effektiv opfyldelse, hvorved SH forpligtede sig til at stille modgarantier til fordel for en anden ungarsk bank, TG, som var blevet bemyndiget hertil af SH med henblik på at yde Sahara Bank den af sidstnævnte krævede modgaranti og remburs. Som følge heraf udstedte SH den 20. november 2009 og den 16. december 2009 til fordel for TG henholdsvis en modgaranti for tilbagebetaling af forskud for et beløb svarende til 69499610 libyske dinarer (LYD) (ca. 49251000 EUR), som ville udløbe den 14. september 2013, og en aftale om modgaranti for effektiv opfyldelse for et beløb svarende til 9266615 LYD (ca. 6567000 EUR), der ville udløbe den 15. juli 2014. Den 24. november 2009 og den 17. december 2009 udstedte TG til fordel for Sahara Bank henholdsvis en modgaranti for tilbagebetaling af forskud, som ville udløbe den 30. august 2013, og en uigenkaldelig remburs, der ville udløbe den 30. juni 2014, hvorefter Sahara udstedte de af HIB krævede bankgarantier. Som modydelse for den tjenesteydelse, som TG havde leveret med henblik på udstedelsen af disse garantier, forpligtede SH sig til hvert kvartal at forudbetale en provision på 1,3% årligt til den førstnævnte bank og til at godtgøre til denne de af Sahara Bank afholdte omkostninger og udgifter samt dennes finansieringsomkostninger og eventuelt forfaldne morarenter. Ved Rådets gennemførelsesforordning (EU) nr. 233/2011 af 10. marts 2011 om gennemførelse af artikel 16, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 ( EUT 2011, L 64, s. 13 ) blev HIB’s navn medtaget i den i bilag III til sidstnævnte forordning indeholdte liste fra og med den 11. marts 2011. Ved Rådets gennemførelsesforordning (EU) nr. 272/2011 af 21. marts 2011 om gennemførelse af artikel 16, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 ( EUT 2011, L 76, s. 32 ) blev Sahara Banks navn medtaget i den i bilag III til sidstnævnte forordning indeholdte liste fra og med den 22. marts 2011. Den 2. september 2011 blev navnet slettet fra den nævnte liste i henhold til Rådets gennemførelsesforordning (EU) nr. 872/2011 af 1. september 2011 om gennemførelse af artikel 16, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 ( EUT 2011, L 227, s. 3 ) Fra den 2. september 2011 og frem til den 16. juli 2013 betalte TG de omkostninger, der skyldtes i henhold til den aftale om modgaranti, som var blevet indgået med Sahara Bank, til sidstnævnte. Den 29. november 2012 forsøgte Sahara Bank på HIB’s anmodning at indfri den af TG udstedte modgaranti for tilbagebetaling af forskud. TG afviste imidlertid at handle i overensstemmelse hermed, idet banken gjorde gældende, at anmodningen var ulovlig. I denne henseende udstedte Fővárosi Ítélőtábla (den regionale appeldomstol i Budapest, Ungarn) ved endelig kendelse af 22. april 2013 et forbud mod en sådan betaling, så længe HIB’s var opført på listen i bilag III til forordning nr. 204/2011. Den 20. december 2012 undertegnede SH og TG et aftalememorandum, hvorved de erklærede, at de ikke kunne indfri noget krav om betaling af garantien for tilbagebetaling af forskud, så længe HIB var omfattet af restriktive foranstaltninger. SH anførte heri sin hensigt om at gøre betalingen af de omkostninger i tilknytning til modgarantien for tilbagebetaling af forskud og modgarantien for effektiv opfyldelse, som TG og herigennem Sahara Bank kunne gøre krav på, betinget af, at HIB ikke længere var omfattet af sådanne foranstaltninger inden udløbet af disse to modgarantier. SH forpligtede sig til at indbetale de omkostninger, der endnu ikke var blevet betalt på dette tidspunkt, og efterfølgende omkostninger på en deponeringskonto, idet frigivelsen af det således indbetalte beløb skulle foretages i henhold til de betingelser, der var fastsat i en deponeringsaftale indgået mellem parterne og en deponeringsbank (herefter »deponeringsaftalen«). Samme dag, den 20. december 2012, indgik SH, TG og deponeringsbanken deponeringsaftalen, i medfør af hvilken de beløb, der var knyttet til de modgarantier, som SH havde stillet til TG, blev indsat og opbevaret ligesom de heraf påløbne renter. Parterne i deponeringsaftalen fastsatte, at de deponerede beløb skulle udbetales til SH, såfremt HIB’s navn ikke var blevet fjernet fra den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste inden udløbsdatoerne for de af SH udstedte modgarantier. Parterne fastsatte alternativt, at de deponerede beløb skulle tilfalde TG, såfremt HIB’s navn var blevet fjernet fra den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste inden de nævnte datoer. Efter den 20. december 2012 indbetalte SH de omkostninger, der skyldtes til TG i henhold til de af denne udstedte modgarantier, på den nævnte deponeringskonto. Den modgaranti for tilbagebetaling af forskud, som var blevet stillet af SH, udløb den 14. september 2013, uden at HIB’s navn var blevet fjernet fra den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste. Som følge af den ændring, der blev foretaget ved forordning nr. 45/2014, som trådte i kraft den 22. januar 2014, indeholder artikel 12, stk. 1, litra b), i forordning nr. 204/2011 et forbud mod at indfri nogen fordring i forbindelse med en kontrakt eller en transaktion, hvis opfyldelse eller gennemførelse er blevet påvirket af foranstaltninger i denne forordning, såfremt fordringen gøres gældende af bl.a. andre libyske personer, enheder eller organer. Ved Rådets gennemførelsesforordning (EU) nr. 74/2014 af 28. januar 2014 om gennemførelse af artikel 16, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 ( EUT 2014, L 26, s. 1 ) blev HIB’s navn slettet fra den i bilag III til sidstnævnte forordning indeholdte liste med virkning fra den 29. januar 2014. Den 31. januar 2014 anmodede SH deponeringsbanken om til den at frigive det deponerede beløb med den begrundelse, at den af SH stillede modgaranti for tilbagebetaling af forskud var udløbet i løbet af den periode, hvor HIB’s navn var opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste. TG afviste at afgive den erklæring, der var nødvendig for frigivelsen af depotet, og som var fastsat i deponeringsaftalen, eftersom betingelserne for en sådan frigivelse ikke var opfyldt. Som følge heraf anlagde SH sag ved retten i første instans med påstand om, at det fastsloges, at det pågældende depot skulle frigives. TG fremsatte for sin del et modkrav om betaling af 2072321,18 EUR, svarende til de omkostninger, som banken anså, at den havde krav på i forbindelse med opfyldelsen af de aftaler, som knyttede den til SH, og de omkostninger for modgaranti, som den selv havde betalt til Sahara Bank. Retten i første instans gav SH medhold, men tilpligtede sidstnævnte at betale 1352713,04 EUR til TG. Den fandt nemlig, at de omkostninger, der skyldtes i henhold til de aftaler om modgaranti, som var blevet indgået mellem SH og TG, ikke var omfattet af forordning nr. 204/2011, eftersom der var tale om modydelsen for en tjenesteydelse leveret af en ungarsk juridisk person. Den nævnte ret fandt derimod, at de garantiomkostninger, som TG havde betalt til Sahara Bank, var omfattet af forordning nr. 204/2011, og at TG derfor kunne gøre krav på tilbagebetaling heraf fra SH. Appeldomstolen omgjorde den i første instans afsagte dom og forkastede modkravet i det hele under henvisning til den omstændighed, at parterne i tvisten ved deponeringsaftalen havde ændret vilkårene i aftalerne om modgaranti for så vidt angår retten til at oppebære de hertil knyttede omkostninger og udløbet af denne ret. Det fulgte heraf, at TG ikke havde ret til udbetaling af de forskellige omkostninger, eftersom HIB’s navn ikke var blevet fjernet fra den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste inden udløbet af modgarantierne. Den nævnte domstol tilføjede, at TG selv i tilfælde af, at aftalerne ikke var blevet ændret, ikke ville have haft ret til denne udbetaling, eftersom de ved EU-lovgivningen pålagte restriktive foranstaltninger var bindende, og TG ikke kunne stille nogen garanti til en enhed, der var omfattet af disse foranstaltninger, og derfor ikke kunne have ret til dækning af de omkostninger, som var knyttet til en sådan garanti. De garantiomkostninger, som TG betalte til Sahara Bank, tjente indirekte til at opfylde en forpligtelse, der var til fordel for HIB, og som var omfattet af anvendelsesområdet for forordning nr. 204/2011. TG har iværksat appel for Kúria (øverste domstol) til prøvelse af afgørelsen om forkastelse af bankens modkrav. Den har gjort gældende, at appeldomstolen anlagde en ukorrekt fortolkning af artikel 5 og 12 i forordning nr. 204/2011 med den begrundelse, at anvendelsesområdet for denne artikel 5 kun omfattede de enheder, som var opført på sanktionslisten, hvorpå Sahara Banks navn ikke længere var opført, og at nævnte artikel 12 i den relevante periode kun omfattede de libyske myndigheder. TG har anført, at såvel de garantiomkostninger, der tilkommer banken, som de omkostninger, der er blevet betalt til Sahara Bank, er bankomkostninger, at de ikke udgør nogen garanti, og at betalingen heraf ikke tjener HIB’s interesser. Såvel SH som UF, der har interveneret i tvisten i hovedsagen til støtte for SH, har for den forelæggende ret anmodet om stadfæstelse af den appellerede dom, idet de er af den opfattelse, at det afgørende ene og alene er, at det blandt operatørerne i kæden af aftaler indgået mellem parterne forholder sig således, at navnet på en af dem – i det foreliggende tilfælde HIB – er opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste. Den forelæggende ret har sondret mellem en garanti, der stilles med henblik på at sikre opfyldelsen af en forpligtelse, og garantiomkostninger, som udgør modydelsen for den tjeneste, der består i pligten til at stille en garanti. Den er af den opfattelse, at en frigivelse af bankgarantien til fordel for HIB, såfremt den havde fundet sted, havde udgjort en ved forordning nr. 204/2011 forbudt betaling. Den forelæggende ret har fastslået, at TG’s modkrav består af to dele, hvoraf den ene vedrører et krav om tilbagebetaling af de garantiomkostninger, som banken har betalt til Sahara Bank, og den anden vedrører de omkostninger, som den har ret til at kræve af SH i medfør af de aftaler om modgaranti, der er blevet indgået mellem bankerne. Den forelæggende ret er af den opfattelse, at behandlingen af modkravet forudsætter, at det fastlægges, om betaling af garantiomkostninger kan anses for at være en indirekte betaling af pengemidler, der på nogen måde har forbindelse til bankgarantien. Det skal desuden fastlægges, om TG ved at gøre krav på denne betaling kan anses for at være en person, som handler på vegne af en person, en enhed eller et organ, der er omfattet af de restriktive foranstaltninger i forordning nr. 204/2011. Den forelæggende ret ønsker ligeledes oplyst, om forordningens artikel 9, som fastsætter undtagelser til foranstaltningerne om indefrysning af pengemidler og økonomiske ressourcer, eventuelt finder anvendelse. Den forelæggende ret har konstateret, at der på grundlag af national ret skal træffes afgørelse om, hvorvidt det af TG fremsatte krav om betaling af de forskellige garantiomkostninger helt eller delvist er omfattet af forordning nr. 204/2011. Såfremt betalingen af disse omkostninger bliver anset for at være en indirekte betaling i denne forordnings forstand, uden at den i artikel 9 fastsatte undtagelsesregel finder anvendelse, vil modkravet skulle forkastes. Den forelæggende ret er af den opfattelse, at de forskellige omhandlede aftaler er snævert forbundet, idet de er blevet indgået med det formål alene at stille en bankgaranti til fordel for HIB, og idet de ikke kan behandles således, at de skaber selvstændige forpligtelser, der er uafhængige af hinanden. Den forelæggende ret har anført, at såfremt betalingen af garantiomkostningerne er omfattet af anvendelsesområdet for en forordning, hvorved der indføres restriktive foranstaltninger, skal det afgøres, hvilken forordning der finder anvendelse, dvs. forordning nr. 204/2011, der var gældende på tidspunktet for modgarantiernes udløb, eller forordning 2016/44, som trådte i kraft, da tvisten allerede verserede for de ungarske domstole, og da opgørelsen over disse omkostninger endnu ikke var blevet endeligt foretaget. På denne baggrund har Kúria (øverste domstol) besluttet at udsætte sagen og forelægge Domstolen følgende præjudicielle spørgsmål: »1) Er følgende forpligtelser vedrørende betaling af garantiomkostninger, som udspringer af aftaler om modgaranti, der er indgået som led i en serie af aftaler med henblik på udstedelse af en bankgaranti til fordel for [HIB], omfattet af anvendelsesområdet for forordning nr. 204/2011 eller eventuelt forordning 2016/44: a) når en bank, der er etableret i Den Europæiske Union, i henhold til en aftale om modgaranti er forpligtet til at betale omkostninger til en libysk bank, som er opført på […]listen i bilag III til forordning nr. 204/2011? b) når en bank, der er etableret i [EU], i henhold til en aftale om modgaranti er forpligtet til at betale omkostninger til en libysk bank, som ikke er opført på […]listen i bilag III til forordning nr. 204/2011, men bankgarantien er udstedt til fordel for HIB, som er opført på nævnte liste? c) når forordning nr. 204/2011 – i tidsrummet efter ændringen af forordning nr. 204/2011 ved forordning nr. 45/2014 – forbyder direkte eller indirekte betaling til libyske enheder? d) når forpligtelsen vedrørende betaling af garantiomkostninger udspringer af en aftale om modgaranti, der er indgået som led i en serie af aftaler med henblik på udstedelse af en bankgaranti til fordel for HIB inden for rammerne af forbindelsen mellem to banker, der er etableret i [EU]? e) når afregningen af garantiomkostningerne sker efter udløbet af garantiperioden ved en retssag efter ikrafttrædelsen af forordning 2016/44? 2) Såfremt den i [spørgsmål 1, litra a) og b)] nævnte forpligtelse vedrørende betaling af garantiomkostninger er omfattet af [anvendelsesområdet for forordning nr. 204/2011], skal de garantiomkostninger, der betales til en libysk bank – som også på et tidspunkt var opført på […]listen i bilag III – med henblik på udstedelse af en garanti for tilbagebetaling af for[skud] og af en kontraktopfyldelsesgaranti til fordel for HIB, da anses for at være pengemidler, der direkte eller indirekte stilles til rådighed for eller til fordel for de [fysiske og] juridiske personer, enheder eller organer, der er opført på listen i bilag III til forordning nr. 204/2011? 3) Skal artikel 12, stk. 1, litra b), i forordning nr. 204/2011 i tidsrummet efter ændringen af denne forordning ved forordning nr. 45/2014 [[spørgsmål 1, litra c)]] fortolkes således, at udgifter og omkostninger, som en libysk bank har opkrævet, og som en bank, der er etableret i [EU], har betalt i henhold til en aftale om modgaranti, anses for direkte eller indirekte at udgøre erstatninger i henhold til garanti? 4) Skal en bank, der er etableret i [EU], som i henhold til en aftale om modgaranti, der er indgået som led i en serie af aftaler med henblik på udstedelse af en bankgaranti til fordel for HIB, er forpligtet til at betale garantiomkostninger til en libysk enhed [[spørgsmål 1, litra d)]], anses for at være en person eller en enhed som omhandlet i artikel 12, stk. 1, litra c), i forordning nr. 204/2011, eller – som ændret ved forordning nr. 45/2014 – personer eller enheder, som handler gennem, på vegne af eller til fordel for en af de i artikel 12, stk. 1, litra a) eller b), omhandlede personer, enheder eller organer? Skal de garantiomkostninger, som nævnte bank afkræver en anden bank, der er etableret i [Unionen], anses for direkte eller indirekte at udgøre erstatninger i henhold til garanti? 5) Gør udelukkelsesbestemmelsen i artikel 9 i forordning nr. 204/2011 sig gældende for alle former for betaling? 6) For så vidt som afregningen af garantiomkostningerne finder sted efter ikrafttrædelsen af […] forordning 2016/44, som ophævede forordning nr. 204/2011, men som i det væsentlige indeholder identiske bestemmelser [[spørgsmål 1, litra e)]], finder forordning 2016/44 da anvendelse på afgørelsen af sagen mellem parterne, og skal artikel 17, stk. 1, litra b), i denne forordning da fortolkes således, at udgifter og omkostninger, som en libysk bank har opkrævet, og som en bank, der er etableret i [Unionen], har betalt i henhold til en aftale om modgaranti, anses for direkte eller indirekte at udgøre erstatninger i henhold til garanti? Skal en bank, der er etableret i [EU], og som i henhold til en aftale om modgaranti, der er indgået som led i en serie af aftaler med henblik på udstedelse af en bankgaranti til fordel for HIB, er forpligtet til at betale garantiomkostninger til en libysk enhed, anses for at være en person eller en enhed som omhandlet i artikel 17, stk. 1, litra c), i denne forordning (personer, enheder eller organer, som handler gennem, på vegne af [eller til fordel for] en af de i artikel 17, stk. 1, litra a) eller b) omhandlede personer, enheder eller organer)? Skal de garantiomkostninger, som nævnte bank afkræver en anden bank, der er etableret i [EU], anses for direkte eller indirekte at udgøre erstatninger i henhold til garanti?« Om de præjudicielle spørgsmål Indledende bemærkninger Den forelæggende ret er af den opfattelse, at løsningen af tvisten i hovedsagen bl.a. afhænger af spørgsmålet om, hvorvidt forordning nr. 204/2011 finder anvendelse på omkostninger, der skyldes i henhold til aftaler udstedt med henblik på modgaranti for en aftale om bankgaranti, hvis modtager har været genstand for restriktive foranstaltninger i medfør af denne forordning. Eftersom de forskellige præjudicielle spørgsmål overlapper hinanden på flere punkter, skal de samles og omformuleres med henblik på at give den forelæggende ret så præcis en besvarelse som muligt. Det skal derfor fastslås, at den forelæggende ret nærmere bestemt ønsker oplyst, om en situation som den i hovedsagen omhandlede er omfattet af for det første artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011, der indeholder et forbud mod, at pengemidler eller økonomiske ressourcer direkte eller indirekte stilles til rådighed for personer, hvis navne er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, for det andet forordningens artikel 12, som indeholder et forbud mod, at fordringer indfries i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, der er blevet påvirket af foranstaltninger indført i henhold til denne forordning, for det tredje artikel 9 i forordning nr. 204/2011, som fastsætter undtagelser til artikel 5, stk. 2, og for det fjerde artikel 17, stk. 1, i forordning 2016/44, hvorved artikel 12 i forordning nr. 204/2011 blev erstattet. Artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 Den forelæggende ret ønsker nærmere bestemt oplyst, om artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 skal fortolkes således, at bestemmelsen finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor omkostninger, der skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales for det første af en bank i EU til en libysk bank, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, for det andet af en bank i EU til en libysk bank, hvis navn ikke længere er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, som er opført på den nævnte liste, og for det tredje af en bank i EU til en anden bank i EU. I medfør af artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 må ingen pengemidler eller økonomiske ressourcer hverken direkte eller indirekte stilles til rådighed for eller til fordel for de fysiske eller juridiske personer, enheder eller organer, der er opført på listerne i bilag II og III til denne forordning. Det skal bemærkes, at det i den nævnte bestemmelse fastsatte forbud mod at stille pengemidler eller økonomiske ressourcer til rådighed for en person, som er opført på en liste over personer omfattet af restriktive foranstaltninger, har en særdeles bred ordlyd, hvilket kommer til udtryk ved anvendelsen af ordene »direkte eller indirekte«, og følgelig omfatter enhver retshandling, der i henhold til den gældende nationale ret skal fuldføres, for at denne person faktisk kan få beføjelse til fuldt ud at råde over de pågældende pengemidler eller økonomiske ressourcer (jf. i denne retning dom af 11.10.2007, Möllendorf og Möllendorf-Niehuus, C-117/06 , EU:C:2007:596 , præmis og , af 29.6.2010, E og F, C-550/09 , EU:C:2010:382 , præmis og , og af 21.12.2011, Afrasiabi m.fl., C-72/11 , EU:C:2011:874 , præmis og ). Denne brede og utvetydige ordlyd finder således anvendelse på enhver tilrådighedsstillelse af en økonomisk ressource og derfor tillige på en retshandel, der grunder sig på opfyldelsen af en gensidigt bebyrdende aftale, og som er blevet tilstået mod betaling af en økonomisk modydelse (dom af 11.10.2007, Möllendorf og Möllendorf-Niehuus, C-117/06 , EU:C:2007:596 , præmis ). Det fremgår desuden af Domstolens praksis, at begrebet »pengemidler og økonomiske ressourcer« ligeledes har en bred betydning, som omfatter aktiver af enhver art, uanset erhvervelsesmåde (jf. analogt dom af 29.6.2010, E og F, C-550/09 , EU:C:2010:382 , præmis ). For det første har den forelæggende ret taget udgangspunkt i den situation, hvor en bank i EU skal betale omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, til en libysk bank, hvis navn er opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste. Selv om tvisten i hovedsagen vedrører betaling af omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti indgået mellem to europæiske banker, kan den situation, der er omhandlet i den foregående præmis, imidlertid have en indflydelse på løsningen af tvisten, for så vidt som det ikke er udelukket, at den af TG krævede betaling af omkostninger til modgaranti ligeledes vedrører de af Sahara Bank afholdte garantiomkostninger i den periode, hvor dennes navn var opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste. I det foreliggende tilfælde var den i hovedsagen omhandlede libyske bank, dvs. Sahara Bank, opført på den nævnte liste fra den 22. marts 2011 til den 2. september 2011, således at det alene er den nævnte forordning, som er relevant i denne henseende. Den omstændighed alene, at der skal betales pengebeløb til en sådan bank, indebærer imidlertid, uanset grundlaget for betalingen, at denne transaktion skal henføres under anvendelsesområdet for forordningens artikel 5, stk. 2, for så vidt som en sådan transaktion består i at stille pengemidler direkte til rådighed for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste, i denne bestemmelses forstand. Som anført af generaladvokaten i punkt 34 i forslaget til afgørelse, forholder det sig desuden således, at den omstændighed, at disse betalinger sker som led i en retshandel, hvor ydelse og modydelse modsvarer hinanden i økonomisk henseende, og udgør retshandlinger til opfyldelse af en aftale indgået før ikrafttrædelsen af forordning nr. 204/2011, ikke i sig selv rummer mulighed for at udelukke dem fra anvendelsesområdet for denne forordning og for de heri indeholdte forbud (jf. i denne retning dom af 11.10.2007, Möllendorf og Möllendorf-Niehuus, C-117/06 , EU:C:2007:596 , præmis og ). For det andet ønsker den forelæggende ret oplyst, om forordning nr. 204/2011 finder anvendelse på betalinger vedrørende omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, som foretages af en bank i EU til en libysk bank, efter at sidstnævntes navn er blevet fjernet fra den i bilag III til forordningen indeholdte liste. Sådanne betalinger kan ikke udgøre en direkte tilrådighedsstillelse af pengemidler som omhandlet i forordningens artikel 5, stk. 2, idet navnet på modtageren af disse pengemidler hverken er opført på den i nævnte bilag III indeholdte liste eller i øvrigt på den i forordningens bilag II indeholdte liste, der ligeledes er omfattet af det forbud, som er fastsat i bestemmelsen. Ikke desto mindre kan de nævnte betalinger udgøre en indirekte tilrådighedsstillelse af pengemidler til fordel for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste, sådan som det i det foreliggende tilfælde forholder sig med hensyn til HIB, der er modtager af de bankgarantier, der ligger til grund for de i hovedsagen omhandlede aftaler om modgaranti, og hvis navn var opført på den nævnte liste fra den 11. marts 2011 til den 29. januar 2014, det vil bl.a. sige, efter at Sahara Banks navn blev slettet fra listen. For at pengemidler skal kunne anses for indirekte at være blevet stillet til rådighed for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, er det imidlertid nødvendigt, at de kan overføres til denne person, eller at sidstnævnte har beføjelse til at råde over disse pengemidler, bl.a. henset til den omstændighed, at der mellem modtageren af pengemidlerne og denne person foreligger retlige eller finansielle bånd. I det foreliggende tilfælde udgør de omkostninger, som TG skylder Sahara Bank, modydelsen for de bankgarantier, der er blevet afgivet til fordel for HIB, i en sammenhæng, hvor disse skulle have været afgivet af en ungarsk bank, nemlig SH. På grund af deres art er disse omkostninger derfor ikke bestemt til at blive overført til HIB. Det fremgår desuden på ingen måde af oplysningerne i de for Domstolen fremlagte sagsakter, at denne skulle være knyttet til Sahara Bank gennem bånd som dem, der er beskrevet i den foregående præmis. Det tilkommer imidlertid den forelæggende ret at efterprøve, hvorvidt dette er tilfældet. Endelig kan de af en bank i EU foretagne betalinger af omkostninger, der skyldes til en libysk bank i henhold til en aftale om modgaranti, kun anses for at være anvendt til fordel for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste – som omhandlet i forordningens artikel 5, stk. 2 – såfremt disse betalinger på grundlag af aftalen om bankgaranti og aftalerne om modgaranti direkte eller indirekte gør det muligt for den person, der er modtager af bankgarantien, og som er opført på en af disse lister, at opnå indfrielse heraf. Dette ville bl.a. være tilfældet i den situation, hvor retten for modtageren af bankgarantien til at kræve indfrielse heraf, helt eller delvist var afhængig af betalingen af de omkostninger, der var forfaldne i henhold til en af disse aftaler om modgaranti. I denne henseende kan betalinger i henhold til disse omkostninger anses for at være anvendt til fordel for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste. Det tilkommer imidlertid den forelæggende ret at foretage den nødvendige kontrol med henblik på at udelukke, at de betalinger, der er blevet foretaget af en bank i EU – dvs. TG – til en libysk bank – i det foreliggende tilfælde Sahara Bank – og som vedrører omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, henset til den i nærværende doms præmis 64 og 65 anførte besvarelse anvendes til fordel for HIB. For det tredje kan de betalinger, der foretages af en bank i EU til en anden bank i EU, og som vedrører omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, og hvoraf en del består i at tilbagebetale de omkostninger, som sidstnævnte bank har betalt til en libysk bank i forbindelse med en anden aftale om modgaranti, principielt ikke være omfattet af anvendelsesområdet for artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 som pengemidler, der stilles direkte til rådighed for en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste. Hvad angår den indirekte tilrådighedsstillelse af pengemidler til en sådan person eller denne persons anvendelse af disse pengemidler finder de betragtninger, der er anført i nærværende doms præmis 61-66, anvendelse. Henset til samtlige ovenstående betragtninger skal artikel 5, stk. 2, i forordning nr. 204/2011 fortolkes således, at bestemmelsen: – finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og – principielt ikke finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, hvis navn ikke længere er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, eller af en bank i EU til en anden bank i EU, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, som er opført på den nævnte liste, medmindre en sådan betaling på grund af de retlige eller finansielle bånd, der eksisterer mellem den bank, der modtager denne betaling, og den enhed, som er opført på den nævnte liste, fører til, at de omhandlede omkostninger indirekte stilles til rådighed til fordel for enheden. Artikel 12 i forordning nr. 204/2011 Den forelæggende ret ønsker nærmere bestemt oplyst, om artikel 12 i forordning nr. 204/2011 i en situation som den i hovedsagen omhandlede skal fortolkes således, at den såvel i sin oprindelige affattelse som i den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, skal fortolkes således, at den finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales for det første af en bank i EU til en libysk bank, der er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, for det andet af en bank i EU til en libysk bank, der ikke er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, der er opført på den nævnte liste, og for det tredje af en bank i EU til en anden bank i EU. I det væsentlige indeholder artikel 12 i forordning nr. 204/2011 såvel i sin oprindelige affattelse som i den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, et forbud mod at indfri nogen fordring i forbindelse med kontrakter eller transaktioner, som er blevet påvirket af foranstaltninger indført i henhold til den førstnævnte forordning. Det skal bemærkes, at den forbudsordning, der er fastsat i nævnte artikel 12, er støttet på tre forhold. For det første skal opfyldelsen af kontrakten eller transaktionen direkte eller indirekte være blevet påvirket helt eller delvist af de ved forordning nr. 204/2011 indførte foranstaltninger. For at denne forordnings artikel 12 skal kunne bringes i anvendelse, skal kontrakten eller transaktionen således have været genstand for restriktive foranstaltninger i medfør af forordningen. For det andet indeholder den nævnte forordnings artikel 12 et forbud mod at indfri enhver fordring i forbindelse med en sådan kontrakt eller en sådan transaktion, f.eks. et erstatningskrav, et krav om modregning eller et krav om erstatning i henhold til garanti. Nævnte artikel 12 omfatter i kraft af sin generelle karakter og den vejledende karakter af den i bestemmelsen anførte liste over krav, som indledes af udtrykket »herunder«, enhver form for fordring i forbindelse med en kontrakt eller en transaktion. For det tredje skal de fordringer, som det er forbudt at indfri, ifølge den oprindelige affattelse af artikel 12 i forordning nr. 204/2011 gøres gældende af Libyens regering eller af enhver person eller enhed, som rejser fordringer gennem den eller til dens fordel, og ifølge den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, bl.a. af andre libyske personer, enheder eller organer, der ikke er opført i bilag II eller III til forordning nr. 204/2011. I denne sammenhæng skal det fastslås, at den betaling af omkostninger, der skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, som foretages af en første modgarantistiller til garantistilleren eller af en anden modgarantistiller til den første modgarantistiller, principielt ikke kan udelukkes fra anvendelsesområdet for artikel 12 i forordning nr. 204/2011. For det første kan opfyldelsen af en aftale om modgaranti nemlig påvirkes af de ved forordningen indførte foranstaltninger, såfremt modtageren af denne modgaranti får sit navn opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste – sådan som det i det foreliggende tilfælde forholder sig med hensyn til Sahara Bank i perioden fra den 22. marts 2011 til den 2. september 2011 – eller hvis modtageren af garantien, som selv er genstand for en modgaranti, får sit navn opført på listen, sådan som det i det foreliggende tilfælde forholder sig med hensyn til HIB i perioden fra den 11. marts 2011 til den 29. januar 2014. For det andet udgør et krav om betaling af omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, et krav »i forbindelse med kontrakter« som omhandlet i artikel 12 i forordning nr. 204/2011 i både den oprindelige affattelse og den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014. Ikke desto mindre skal et sådant krav for at være forbudt i henhold til artikel 12 i forordning nr. 204/2011 nødvendigvis være rejst af en de personer, som er opført i denne artikel. For så vidt som en anmodning om betaling vedrører omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale, hvorved en bank i EU stiller en modgaranti for en libysk bank, er den omfattet af anvendelsesområdet for forordningens artikel 12, som oprindeligt affattet, forudsat at den libyske bank kan anses for at være en enhed, som handler på vegne af den libyske regering, hvilket er den eneste i denne artikel omhandlede kategori, som en sådan bank i det foreliggende tilfælde kan henhøre under. I denne henseende tilkommer det den forelæggende ret at foretage den nødvendige kontrol med henblik på at fastlægge, om det er muligt at anse Sahara Bank for at handle på den libyske regerings vegne. Hvad angår artikel 12, stk. 1, litra b), i forordning nr. 204/2011, som affattet ved forordning nr. 45/2014, finder bestemmelsen anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, idet den libyske bank, for hvilken banken i EU har stillet en modgaranti, ganske vist er en anden libysk person eller enhed eller et andet libysk organ, der ikke er opført i bilag II eller III til den førstnævnte forordning, men som er omhandlet i denne bestemmelse. Det skal imidlertid bemærkes, at det fremgår af oplysningerne i de for Domstolen fremlagte sagsakter, at de sidste betalinger, som TG foretog til Sahara Bank i henhold til den aftale om modgaranti, som knyttede dem til hinanden, fandt sted den 16. juli 2013, således at spørgsmålet om, hvorvidt artikel 12 i forordning nr. 204/2011 finder anvendelse på disse betalinger, skal bedømmes i lyset af den oprindelse affattelse af denne artikel. I det tilfælde, hvor anmodningen om betaling vedrører omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale, hvorved en bank i EU stiller en modgaranti for en anden bank i EU, kan det derimod ikke lægges til grund, at den sidstnævnte bank, henset til ordlyden af forordningens artikel 12, som oprindeligt affattet, skal anses for at handle på vegne af den libyske regering. Den modtager nemlig disse omkostninger på grundlag af vilkårene i en aftale, med hvilken det alene tilsigtes at stille en modgaranti for en bankgaranti, der er blevet ydet til en libysk bank. Anvendelsen af den nævnte forordnings artikel 12, som affattet ved forordning nr. 45/2014, er kun mulig, såfremt den bank i EU, der anmoder om betaling af omkostninger, som skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, til en anden bank i EU, er en person, som er omhandlet i artikel 12, stk. 1, litra c), i forordning nr. 204/2011, der vedrører en person, en enhed eller et organ, som handler på vegne af en af de personer, enheder eller organer, der er omhandlet i litra a) eller b) i samme stk. 1. Det er derfor nødvendigt, at denne bank i EU handler på vegne af en person, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, sådan som det er tilfældet for HIB i hovedsagen, på vegne af en libysk person eller enhed eller et libysk organ eller på vegne af den libyske regering. I en aftalekæde, der består af en bankgaranti og to modgarantier, kan det principielt ikke lægges til grund, at en bank i EU, når den modtager omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, som knytter den til en anden bank i EU, handler på vegne af garantistilleren eller modtageren af bankgarantien. En aftale om modgaranti som den i hovedsagen omhandlede er nemlig en aftale, der er indgået mellem en ordregiver og en modgarantistiller, og hvorved denne ensidigt og uigenkaldeligt forpligter sig til at betale et bestemt beløb til en modtager på sidstnævntes første anmodning herom, uden at det retlige forhold, der ligger til grund for aftalen, skal undersøges. Den betaling af omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, som ordregiveren skal foretage til modgarantistilleren, har således alene til formål at yde sidstnævnte et vederlag for den tjenesteydelse, som denne har leveret til ordregiveren ved at stille modgarantien. Modgarantistilleren kan derfor ved at modtage denne betaling ikke anses for at handle på vegne af garantistilleren eller modtageren af den bankgaranti, som der således er stillet modgaranti for. Følgelig skal artikel 12 i forordning nr. 204/2011 fortolkes således, at den: – i sin oprindelige affattelse finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, der er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og af en bank i EU til en libysk bank, der ikke er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, der er opført på den nævnte liste, forudsat at den libyske bank anses for at være en enhed, som handler på vegne af den libyske regering, hvilket det tilkommer den forelæggende ret at efterprøve – i den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, ikke finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, der er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og af en bank i EU til en libysk bank, der ikke er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, der er opført på den nævnte liste, for så vidt som disse omkostninger er blevet betalt inden forordningens ikrafttræden, og – såvel i sin oprindelige affattelse som i den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, ikke finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en anden bank i EU. Artikel 9 i forordning nr. 204/2011 Den forelæggende ret ønsker nærmere bestemt oplyst, om artikel 9 i forordning nr. 204/2011 skal fortolkes således, at den kan finde anvendelse på betaling af omkostninger som dem, der skyldes i henhold til de forskellige aftaler, som er omhandlet i hovedsagen. I henhold til denne artikel 9 gælder forordningens artikel 5, stk. 2, ikke beløb, der tilføres indefrosne konti i form af forfaldne beløb i henhold til kontrakter, aftaler eller forpligtelser, som er indgået eller opstået forud for den dato, hvor en fysisk eller juridisk person, en enhed eller et organ – som omhandlet i nævnte artikel 5 – blev udpeget af Sanktionskomitéen, Sikkerhedsrådet eller Rådet, forudsat dog at sådanne beløb indefryses i henhold til forordningens artikel 5, stk. 1. Bestemmelserne i artikel 9 i forordning nr. 204/2011 omfatter således kun de betalinger, der foretages til personer, hvis navne er opført på den i bilag II til forordningen indeholdte liste eller på den i bilag III til forordningen indeholdte liste. I det foreliggende tilfælde forholder det sig således, at modtageren af bankgarantien – dvs. HIB – siden opførelsen af nævnets navn på den i bilag III til forordning nr. 204/2011 indeholdte liste ikke har modtaget nogen betaling i henhold til den aftale om bankgaranti, som det er modtager af. Desuden har den garantistillende bank, i det foreliggende tilfælde Sahara Bank, kun i den periode, hvor bankens navn ikke var opført på den i dette bilag indeholdte liste, fået betaling fra den modgarantistillende bank – dvs. TG – for sine omkostninger i forbindelse med oprettelsen af denne garanti. Under disse omstændigheder kan forordningens artikel 9 derfor ikke finde anvendelse. Følgelig skal artikel 9 i forordning nr. 204/2011 fortolkes således, at den ikke kan finde anvendelse på betaling af omkostninger som dem, der skyldes i henhold til de forskellige aftaler, som er omhandlet i hovedsagen. Artikel 17, stk. 1, i forordning 2016/44 Den forelæggende ret ønsker nærmere bestemt oplyst, om artikel 17, stk. 1, i forordning 2016/44 skal fortolkes således, at bestemmelsen finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor den endelige opgørelse over de modgarantiomkostninger, som en bank i EU skylder en anden bank i EU, foretages efter forordningens ikrafttræden. Det fremgår af artikel 26 i forordning 2016/44, at forordningen trådte i kraft dagen efter offentliggørelsen i Den Europæiske Unions Tidende , dvs. den 20. januar 2016. Det skal bemærkes, at bestemmelserne i denne forordnings artikel 17, stk. 1, i det væsentlige svarer til bestemmelserne i artikel 12, stk. 1, i forordning nr. 204/2011 som affattet ved forordning nr. 45/2014. I det foreliggende tilfælde fandt de betalinger, som TG foretog til fordel for Sahara Bank, alle sted, da forordning nr. 204/2011 var gældende, og bestemmelserne i forordning 2016/44 kan derfor ikke finde anvendelse på disse betalinger. Derimod er betalingerne vedrørende de omkostninger, der skyldes i henhold til den aftale om modgaranti, der knytter SH til TG, omfattet af nævnte forordning 2016/44, for så vidt som den endelige opgørelse og den efterfølgende betaling af disse omkostninger endnu ikke var blevet foretaget på forordningens ikrafttrædelsesdato. Følgelig skal artikel 17, stk. 1, i forordning 2016/44 fortolkes således, at bestemmelsen i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor den endelige opgørelse foretages efter forordningens ikrafttræden, finder anvendelse på de modgarantiomkostninger, som en bank i EU skylder en anden bank i EU. Sagsomkostninger Da sagens behandling i forhold til hovedsagens parter udgør et led i den sag, der verserer for den forelæggende ret, tilkommer det denne at træffe afgørelse om sagsomkostningerne. Bortset fra nævnte parters udgifter kan de udgifter, som er afholdt i forbindelse med afgivelse af indlæg for Domstolen, ikke erstattes. På grundlag af disse præmisser kender Domstolen (Tredje Afdeling) for ret: 1) Artikel 5, stk. 2, i Rådets forordning (EU) nr. 204/2011 af 2. marts 2011 om restriktive foranstaltninger på baggrund af situationen i Libyen skal fortolkes således, at bestemmelsen: – finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, skal betales af en bank i Den Europæiske Union til en libysk bank, hvis navn er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og – principielt ikke finder anvendelse i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor omkostninger, der skyldes i henhold til en aftale om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, hvis navn ikke længere er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, eller af en bank i EU til en anden bank i EU, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, som er opført på den nævnte liste, medmindre en sådan betaling på grund af de retlige eller finansielle bånd, der eksisterer mellem den bank, der modtager denne betaling, og den enhed, som er opført på den nævnte liste, fører til, at de omhandlede omkostninger indirekte stilles til rådighed til fordel for enheden. 2) Artikel 12 i forordning nr. 204/2011 skal fortolkes således, at den: – i sin oprindelige affattelse finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i Den Europæiske Union til en libysk bank, der er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og af en bank i EU til en libysk bank, der ikke er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, der er opført på den nævnte liste, forudsat at den libyske bank anses for at være en enhed, som handler på vegne af den libyske regering, hvilket det tilkommer den forelæggende ret at efterprøve – i den affattelse, der følger af Rådets forordning (EU) nr. 45/2014 af 20. januar 2014, ikke finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en libysk bank, der er opført på den i bilag III til forordningen indeholdte liste, og af en bank i EU til en libysk bank, der ikke er opført på denne liste, når den bankgaranti, som den libyske bank har stillet, er til fordel for en enhed, der er opført på den nævnte liste, for så vidt som disse omkostninger er blevet betalt inden forordningens ikrafttræden, og – såvel i sin oprindelige affattelse som i den affattelse, der følger af forordning nr. 45/2014, ikke finder anvendelse, når omkostninger, som skyldes i henhold til aftaler om modgaranti, skal betales af en bank i EU til en anden bank i EU. 3) Artikel 9 i forordning nr. 204/2011 skal fortolkes således, at den ikke kan finde anvendelse på betaling af omkostninger som dem, der skyldes i henhold til de forskellige aftaler, som er omhandlet i hovedsagen. 4) Artikel 17, stk. 1, i Rådets forordning (EU) 2016/44 af 18. januar 2016 om restriktive foranstaltninger på baggrund af situationen i Libyen og om ophævelse af forordning (EU) nr. 204/2011 skal fortolkes således, at bestemmelsen i en situation som den i hovedsagen omhandlede, hvor den endelige opgørelse foretages efter forordningens ikrafttræden, finder anvendelse på de modgarantiomkostninger, som en bank i Den Europæiske Union skylder en anden bank i EU. Underskrifter ( *1 ) – Processprog: ungarsk.

62012TJ0445

nl

Voorgeschiedenis van het geding Op 25 april 2008 heeft verzoekster, Koscher + Würtz GmbH, bij het internationale bureau van de Wereldorganisatie voor de Intellectuele Eigendom (WIPO) de internationale inschrijving van het woordmerk met aanwijzing van de Europese Gemeenschap verkregen voor het volgende beeldteken: Op 31 juli 2008 werd het Bureau voor harmonisatie binnen de interne markt (merken, tekeningen en modellen) (BHIM) in kennis gesteld van de internationale inschrijving van dat teken. De waren waarvoor de aanvraag was ingediend, behoren tot klasse 10 in de zin van de Overeenkomst van Nice van 15 juni 1957 betreffende de internationale classificatie van de waren en diensten ten behoeve van de inschrijving van merken, zoals herzien en gewijzigd, en zijn omschreven als volgt: „Chirurgische, medische, tandheelkundige en diergeneeskundige toestellen en instrumenten, kunstledematen, -ogen en ‑tanden; orthopedische artikelen; chirurgisch materiaal”. Op 8 mei 2009 heeft Kirchner & Wilhelm GmbH + Co. (hierna: „opposante”) op basis van artikel 41 van verordening (EG) nr. 207/2009 van de Raad van 26 februari 2009 inzake het gemeenschapsmerk ( PB L 78, blz. 1 ) oppositie ingesteld tegen de inschrijving van het aangevraagde merk voor de hierboven in punt 3 vermelde waren. De oppositie was gebaseerd op het oudere nationale woordmerk „Ka We”, dat op 19 april 1930 was aangevraagd en op 25 november 1930 onder het nummer 426260 in Duitsland werd ingeschreven voor de volgende waren van klasse 10: „Medische en hygiënische apparaten en instrumenten, hoorapparaten, hygiënische verbanden, kunstledematen (met uitzondering van waren in of in verbinding met rubber)”. De oppositie was gebaseerd op het bestaan van gevaar voor verwarring, in de zin van artikel 8, lid 1, sub b, van verordening nr. 207/2009, tussen het aangevraagde merk en het oudere merk. Bij beslissing van 23 juni 2011 heeft de oppositieafdeling de oppositie afgewezen op grond dat er tussen de conflicterende merken geen gevaar voor verwarring bestond. Op 16 augustus 2011 heeft opposante krachtens de artikelen 58 tot en met 64 van verordening nr. 207/2009 bij het BHIM beroep ingesteld tegen de beslissing van de oppositieafdeling. Bij beslissing van 6 augustus 2012 (hierna: „bestreden beslissing”) heeft de vierde kamer van beroep van het BHIM de beslissing van de oppositieafdeling vernietigd en geweigerd om verzoekster voor de Gemeenschap bescherming te verlenen voor de internationale inschrijving. Om te beginnen heeft de kamer van beroep erop gewezen dat het relevante publiek bestond uit het Duitse publiek en dat het ging om een professioneel publiek met expertise op medisch gebied (punten 13 en 14 van de bestreden beslissing). De kamer van beroep heeft, in navolging van de oppositieafdeling, vastgesteld dat het bij de door het aangevraagde merk aangeduide waren en de door het oudere merk aangeduide waren om dezelfde waren ging (punt 15 van de bestreden beslissing). In het kader van de vergelijking van de tekens heeft de kamer van beroep erop gewezen dat het oudere merk en het aangevraagde merk een identiek element bevatten, de letters „k” en „w”, die het dominerende en meest onderscheidende bestanddeel van het aangevraagde merk vormden en de beginletters waren van het oudere merk Ka We. De kamer van beroep heeft dan ook vastgesteld dat de twee merken – zij het in geringe mate – visueel overeenstemden. Zij heeft er eveneens op gewezen dat de Duitstalige spreker het woordelement „kw” en het merk kawe op identieke wijze zou uitspreken en dat de merken, al naargelang het in het Engels beschrijvende deel van het aangevraagde merk (te weten „surgical instruments”) al dan niet zou worden uitgesproken, fonetisch gelijk waren of in sterke mate overeenstemden. Zij heeft gepreciseerd dat de begripsmatige vergelijking irrelevant was (punten 16‑18 van de bestreden beslissing). Gelet in het bijzonder op de voorgaande elementen, alsook op het feit dat de bestellingen van de door het oudere merk aangeduide waren eveneens telefonisch worden geplaatst, hetgeen de relevantie van de fonetische vergelijking van de merken doet toenemen, heeft de kamer van beroep besloten dat sprake was van verwarringsgevaar (punten 19 en 20 van de bestreden beslissing). Conclusies van partijen De verzoekende partij verzoekt het Gerecht: — de bestreden beslissing te vernietigen; — het BHIM te verwijzen in de kosten, met inbegrip van die welke zijn opgekomen voor de kamer van beroep en de oppositieafdeling. Voorts stelt verzoekster het volgende in punt 50 van het verzoekschrift: „Het beroep is gegrond. Aangezien geen gevaar voor verwarring tussen de betrokken tekens bestaat, moet de oppositie worden afgewezen. De beslissing van de kamer van beroep moet bijgevolg worden vernietigd.” Het BHIM verzoekt het Gerecht: — het beroep te verwerpen; — verzoekster te verwijzen in de kosten. Ter terechtzitting heeft verzoekster, in antwoord op een vraag over het voorwerp van het beroep en met name over de strekking van punt 50 van het verzoekschrift, gepreciseerd dat zij niet enkel verzocht om vernietiging maar ook om herziening van de bestreden beslissing, voor zover het Gerecht over gegevens beschikt om de oppositie af te wijzen. In rechte Strekking van verzoeksters vorderingen Gelet op de bewoordingen van het verzoekschrift, met name van punt 50 ervan, en de toelichtingen die verzoekster ter terechtzitting heeft gegeven, moet worden aangenomen dat verzoekster verzoekt om zowel vernietiging als herziening. Ter ondersteuning van haar vorderingen voert verzoekster twee middelen aan: ten eerste, een onjuiste rechtsopvatting waarvan de kamer van beroep ten aanzien van artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009 blijk heeft gegeven door de oppositie toe te wijzen zonder na te gaan of het oudere merk normaal was gebruikt en, ten tweede, het ontbreken van verwarringsgevaar. Eerste middel: geen onderzoek door de kamer van beroep van het normale gebruik van het oudere merk Onder verwijzing naar artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009 wijst verzoekster met name erop dat zij in het kader van de oppositieprocedure heeft gewezen op de kwestie van het normale gebruik van het oudere merk, maar dat de kamer van beroep zich in de bestreden beslissing niet heeft uitgesproken over deze kwestie. Volgens het BHIM is dit middel niet-ontvankelijk. De kwestie van het normale gebruik van het oudere merk is volgens het BHIM vreemd aan het voorwerp van de procedure. Voorts heeft verzoekster enkel in het algemeen verwezen naar de in het kader van de bestuurlijke procedure gemaakte opmerkingen, terwijl de voor het BHIM gebruikte taal verschilt van de procestaal voor het Gerecht, en heeft zij in haar verzoekschrift geen enkele schending van artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009 aangevoerd. In strijd met artikel 44, lid 1, van het Reglement voor de procesvoering van het Gerecht heeft zij een dergelijke schending pas aangevoerd in haar repliek. Ontvankelijkheid van het middel In herinnering moet worden gebracht dat het inleidend verzoekschrift volgens artikel 44, lid 1, van het Reglement voor de procesvoering, dat krachtens de artikelen 130, lid 1, en 132, lid 1, van dit Reglement van toepassing is op intellectuele-eigendomsrechten, een summiere uiteenzetting van de aangevoerde middelen moet bevatten. Het is vaste rechtspraak dat, ofschoon het verzoekschrift als zodanig op specifieke punten kan worden gestaafd en aangevuld door verwijzingen naar bepaalde passages uit bijgevoegde stukken, een algemene verwijzing naar andere geschriften geen alternatief kan zijn voor de vermelding van de essentiële elementen van het betoog rechtens, die volgens bovengenoemde bepalingen in het verzoekschrift zelf moeten worden vermeld [arrest Gerecht van 19 oktober 2006, Bitburger Brauerei/BHIM – Anheuser-Busch (BUD, American Bud en Anheuser Busch Bud), T-350/04-T-352/04, Jurispr. blz. II-4255 , punt 33]. In dit verband zij erop gewezen dat verzoekster, ter ondersteuning van het middel waarmee wordt aangevoerd dat de kamer van beroep geen beoordeling heeft verricht van het normale gebruik van het oudere merk, in haar verzoekschrift uitdrukkelijk verwijst naar artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009, krachtens hetwelk de aanvrager van het betrokken gemeenschapsmerk degene die zich tegen zijn aanvraag verzet, kan verzoeken om het bewijs te leveren dat het oudere gemeenschapsmerk normaal is gebruikt. Verzoekster preciseert eveneens dat zij deze kwestie heeft opgeworpen in het kader van de oppositieprocedure, in een memorie van 14 maart 2011. Tot slot voegt zij hieraan toe dat de oppositieafdeling de vraag van het normale gebruik van het oudere merk misschien onbeantwoord heeft gelaten omdat er volgens haar tussen de conflicterende merken geen gevaar voor verwarring bestond. Bijgevolg komen de wezenlijke elementen van verzoeksters betoog voor in haar verzoekschrift. Aan de in het vorige punt vermelde conclusie wordt niet afgedaan door de omstandigheid dat de in het verzoekschrift aangehaalde stukken in een andere taal zijn opgesteld dan de procestaal voor het Gerecht. Uit het voorgaande volgt dat het eerste middel, anders dan het BHIM betoogt, ontvankelijk is. Gegrondheid van het middel Krachtens de artikelen 42, lid 2, en 15, lid 1, van verordening nr. 207/2009 wordt een oppositie tegen de inschrijving van een gemeenschapsmerk afgewezen wanneer de houder van het betrokken oudere merk niet het bewijs levert dat dit merk in de vijf jaar vóór de publicatie van de gemeenschapsmerkaanvraag normaal is gebruikt. Indien de houder van het oudere merk daarentegen erin slaagt dit bewijs te leveren, onderzoekt het BHIM de door opposante aangevoerde weigeringsgronden. Voorts bepaalt artikel 64, lid 1, van verordening nr. 207/2009 dat de kamer van beroep hetzij de bevoegdheden kan uitoefenen van de instantie die de bestreden beslissing heeft genomen, hetzij de zaak voor verdere afdoening naar deze instantie kan terugwijzen. Uit deze bepaling en de systematiek van die verordening volgt dat de kamer van beroep bij de beslissing over een beroep over dezelfde bevoegdheden beschikt als de instantie die de bestreden beslissing heeft genomen, en dat haar onderzoek betrekking heeft op het volledige geschil zoals dat zich voordoet op de dag van uitspraak. Uit dat artikel en vaste rechtspraak volgt eveneens dat een functionele continuïteit bestaat tussen de verschillende instanties van het BHIM, te weten de onderzoeker, de oppositieafdeling, de afdeling merkenadministratie en juridische aangelegenheden en de nietigheidsafdelingen enerzijds, en de kamers van beroep anderzijds. Uit deze functionele continuïteit tussen de verschillende instanties van het BHIM volgt dat de kamers van beroep, bij de toetsing van de beslissingen van de instanties van het BHIM die in eerste aanleg uitspraak doen, hun beslissing moeten baseren op alle feitelijke en juridische omstandigheden die de partijen in de procedure voor de instantie die in eerste aanleg heeft beslist, of in de beroepsprocedure hebben aangevoerd [zie arrest Gerecht van 10 juli 2006, La Baronia de Turis/BHIM – Baron Philippe de Rothschild (LA BARONNIE), T-323/03, Jurispr. blz. II-2085 , punten 56‑58 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. Het Gerecht heeft reeds geoordeeld dat de omvang van het door de kamer van beroep van het BHIM te verrichten onderzoek van de bestreden beslissing, in casu de beslissing van de oppositieafdeling, niet afhangt van de omstandigheid dat de insteller van het beroep een specifiek middel tegen deze beslissing aanvoert waarin hij bezwaar maakt tegen de uitlegging of de toepassing die de instantie van het BHIM die in eerste aanleg uitspraak heeft gedaan, van een rechtsregel heeft gegeven, of tegen de wijze waarop die instantie een bewijs heeft beoordeeld. Zelfs ingeval de insteller van het beroep bij de kamer van beroep van het BHIM geen enkel specifiek middel heeft aangevoerd, is de kamer van beroep dus verplicht, met inachtneming van alle beschikbare ter zake dienende gegevens, feitelijk en rechtens, te onderzoeken of op het ogenblik van de uitspraak op het beroep rechtmatig een nieuwe beslissing met hetzelfde dispositief als de bestreden beslissing kan worden genomen. De vraag of, gelet op de feiten en bewijzen die de andere partij in de procedure voor de kamer van beroep heeft aangevoerd, deze laatste het bewijs heeft geleverd van een normaal gebruik van het oudere merk, maakt deel uit van het onderzoek dat de kamer van beroep van het BHIM moet verrichten van de bestreden beslissing [arrest Gerecht van 8 juli 2004, Sunrider/BHIM – Espadafor Caba (VITAFRUIT), T-203/02, Jurispr. blz. II-2811 , punt 21]. In dit verband zij erop gewezen dat het verzoek dat opposante het normale gebruik van het oudere merk bewijst, tot gevolg heeft dat de bewijslast voor het normale gebruik op straffe van afwijzing van haar oppositie van haar merk op haar komt te rusten. Het normale gebruik van het oudere merk is dus een kwestie die, wanneer zij wordt opgeworpen door de merkaanvrager, in beginsel moet worden geregeld alvorens uitspraak wordt gedaan op de oppositie zelf. Het verzoek om het bewijs van het normale gebruik van het oudere merk voegt dus aan de oppositieprocedure een specifieke en prealabele vraag toe en wijzigt in die zin de teneur ervan [zie in die zin arrest Gerecht van 22 maart 2007, Saint-Gobain Pam/BHIM – Propamsa (PAM PLUVIAL), T-364/05, Jurispr. blz. II-757 , punt 37]. De omstandigheden van het geval dienen in het licht van de zojuist genoemde rechtspraak te worden onderzocht. Blijkens het dossier heeft verzoekster in het kader van de oppositieprocedure een verzoek ingediend op basis van artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009 en heeft de oppositieafdeling noch de kamer van beroep uitspraak gedaan over de kwestie van het normale gebruik van het oudere merk. Uit het dossier van de procedure voor de kamer van beroep blijkt namelijk allereerst dat verzoekster in een memorie van 10 september 2010 heeft aangegeven dat het oudere merk sinds 1930 was ingeschreven en dat zij opposante op basis van artikel 42, lid 2, van verordening nr. 207/2009 dan ook verzocht om het bewijs te leveren van het normale gebruik van dat merk. Uit het dossier van de procedure voor de kamer van beroep blijkt eveneens dat verzoekster in een memorie van 14 maart 2011 opnieuw is opgekomen tegen het vaststaande karakter van het normale gebruik van het oudere merk. Voorts staat te lezen in de beslissing van de oppositieafdeling die is opgenomen in het dossier van de procedure voor de kamer van beroep: „Aangezien de oppositie, gelet op artikel 8, lid 1, van verordening nr. 207/2009, ongegrond is, is het niet nodig om het door opposante overgelegde bewijs van het gebruik te onderzoeken.” Tot slot blijkt uit de bestreden beslissing dat de kamer van beroep de beslissing van de oppositieafdeling heeft vernietigd en heeft geweigerd om verzoekster voor de Gemeenschap bescherming te verlenen voor de internationale inschrijving die zij had verkregen, zonder uitspraak te doen over het normale gebruik van het oudere merk. Gelet op al de hiervoor vermelde feitelijke elementen, heeft de kamer van beroep blijk gegeven van een onjuiste rechtsopvatting. De kamer van beroep heeft immers, hoewel verzoekster voor de oppositieafdeling een verzoek heeft ingediend met betrekking tot het normale gebruik van het oudere merk, geweigerd om verzoekster voor de Gemeenschap bescherming te verlenen voor de internationale inschrijving die zij had verkregen, zonder dat zij voorafgaandelijk de kwestie van het normale gebruik van het oudere merk had onderzocht. Hieraan moet worden toegevoegd dat het Gerecht zich kan baseren op stukken uit het dossier van de procedure voor de kamer van beroep waar partijen met voldoende nauwkeurigheid naar verwijzen. Uit al het voorgaande volgt dat het eerste middel moet worden aanvaard. Bijgevolg moet verzoeksters vordering tot vernietiging van de bestreden beslissing worden toegewezen. Verder verzoekt verzoekster, zoals hierboven in punt 18 werd aangegeven, eveneens om herziening. Het eerste middel kan echter enkel leiden tot vernietiging van de bestreden beslissing en tot terugverwijzing van de zaak naar de kamer van beroep. Bij de beoordeling van dat middel spreekt het Gerecht zich immers niet uit over het gevaar voor verwarring tussen de conflicterende merken. Voorts zij eraan herinnerd dat de krachtens artikel 65, lid 3, van verordening nr. 207/2009 aan het Gerecht toegekende bevoegdheid tot herziening niet impliceert dat het Gerecht bevoegd is om over te gaan tot een beoordeling waarover die kamer van beroep nog geen standpunt heeft ingenomen. De uitoefening van de bevoegdheid tot herziening moet derhalve in beginsel beperkt blijven tot situaties waarin het Gerecht na toetsing van de beoordeling van de kamer van beroep in staat is om op basis van de elementen, feitelijk en rechtens, zoals deze zijn vastgesteld, te bepalen welke beslissing de kamer van beroep had moeten nemen (arrest Hof van 5 juli 2011, Edwin/BHIM, C-263/09 P, Jurispr. blz. I-5853 , punt 72). Bijgevolg kan het Gerecht in casu geen beoordeling verrichten van het normale gebruik van het oudere merk, aangezien de kamer van beroep zich daarover nog niet heeft uitgesproken. Verzoekster zou echter met het tweede middel, dat betrekking heeft op het ontbreken van verwarringsgevaar, een volledige beslechting van het geschil kunnen verkrijgen indien dat middel gegrond wordt verklaard, te weten indien de oppositie wordt afgewezen. Voorts zij erop gewezen dat de kamer van beroep zich heeft uitgesproken over de kwestie van het gevaar voor verwarring tussen de conflicterende merken. Bijgevolg dient het Gerecht het tweede middel te onderzoeken. Tweede middel, inzake het ontbreken van verwarringsgevaar In herinnering moet worden gebracht dat artikel 8, lid 1, sub b, van verordening nr. 207/2009 bepaalt dat na oppositie door de houder van een ouder merk inschrijving van het aangevraagde merk wordt geweigerd wanneer het gelijk is aan of overeenstemt met het oudere merk en betrekking heeft op dezelfde of soortgelijke waren of diensten, indien daardoor verwarring bij het publiek kan ontstaan op het grondgebied waarop het oudere merk beschermd wordt. Verwarring omvat het gevaar van associatie met het oudere merk. Verder moet volgens artikel 8, lid 2, sub a‑ii, van verordening nr. 207/2009 onder oudere merken worden verstaan de in de lidstaat ingeschreven merken waarvan de datum van de aanvraag om inschrijving voorafgaat aan die van de aanvraag van het gemeenschapsmerk. Volgens vaste rechtspraak is er sprake van verwarringsgevaar, wanneer het publiek kan menen dat de betrokken waren of diensten van dezelfde onderneming of van economisch verbonden ondernemingen afkomstig zijn. Volgens deze rechtspraak dient het verwarringsgevaar globaal te worden beoordeeld, uitgaande van de wijze waarop het relevante publiek de betrokken tekens en waren of diensten waarneemt, en met inachtneming van alle relevante omstandigheden van het concrete geval, onder meer de onderlinge samenhang tussen de overeenstemming van de tekens en de soortgelijkheid van de erdoor aangeduide waren of diensten [zie arrest Gerecht van 9 juli 2003, Laboratorios RTB/BHIM – Giorgio Beverly Hills (GIORGIO BEVERLY HILLS), T-162/01, Jurispr. blz. II-2821 , punten 30‑33 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. Relevant publiek Volgens de rechtspraak dient in het kader van de globale beoordeling van het gevaar voor verwarring te worden uitgegaan van de normaal geïnformeerde en redelijk omzichtige en oplettende gemiddelde consument van de betrokken warencategorie. Er dient ook rekening mee te worden gehouden dat het aandachtsniveau van de gemiddelde consument kan variëren naargelang van de categorie waren of diensten waarom het gaat [zie arrest Gerecht van 13 februari 2007, Mundipharma/BHIM – Altana Pharma (RESPICUR), T-256/04, Jurispr. blz. II-449 , punt 42 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. In casu heeft de kamer van beroep in punt 13 van de bestreden beslissing, zonder dat dit voor het Gerecht is betwist, opgemerkt dat het verwarringsgevaar moet worden beoordeeld vanuit het oogpunt van het Duitse publiek, aangezien het oudere merk in Duitsland was ingeschreven en beschermd. De kamer van beroep heeft in punt 14 van de bestreden beslissing, eveneens zonder dat dit voor het Gerecht is betwist, ook vastgesteld dat de door de betrokken tekens aangeduide waren bestemd waren voor een professioneel publiek met expertise op medisch gebied en dat het aandachtsniveau van dit publiek bijzonder hoog was. Vergelijking van de waren Volgens vaste rechtspraak moet bij de beoordeling van de soortgelijkheid van de betrokken waren of diensten rekening worden gehouden met alle relevante factoren die de verhouding tussen deze waren of diensten kenmerken. Deze factoren omvatten inzonderheid de aard, de bestemming en het gebruik ervan, alsook het concurrerend dan wel complementair karakter van deze waren of diensten. Er kan ook rekening worden gehouden met andere factoren, zoals de distributiekanalen van de betrokken waren [zie arrest Gerecht van 11 juli 2007, El Corte Inglès/BHIM – Bolaños Sabri (PiraÑAM diseño original Juan Bolaños), T-443/05, Jurispr. blz. II-2579 , punt 37 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. In punt 15 van de bestreden beslissing heeft de kamer van beroep geoordeeld dat de door het oudere merk aangeduide waren voor medische doeleinden werden gebruikt en dezelfde bestemming, aard en gebruik hadden als de door het aangevraagde merk aangeduide waren. De kamer van beroep heeft hieruit afgeleid dat de betrokken waren identiek waren. Verzoekster betwist dit besluit. Zij beperkt zich er echter toe zonder nadere aanduiding te stellen dat de waren niet identiek of soortgelijk zijn en te verwijzen naar een memorie die in het kader van de oppositieprocedure is ingediend. Deze argumenten volstaan niet, gelet op de stukken van de dossier, om te besluiten dat de betrokken waren niet identiek of minstens soortgelijk zijn. Vergelijking van de tekens Volgens vaste rechtspraak dient de globale beoordeling van het verwarringsgevaar, wat de visuele, fonetische of begripsmatige overeenstemming van de betrokken merken betreft, te berusten op de totaalindruk die door deze merken wordt opgeroepen, waarbij in het bijzonder rekening dient te worden gehouden met de onderscheidende en dominerende bestanddelen ervan. De perceptie van de merken die de gemiddelde consument van de betrokken waren of diensten heeft, speelt een beslissende rol bij de globale beoordeling van dit gevaar. De gemiddelde consument neemt een merk gewoonlijk als een geheel waar en let niet op de verschillende details ervan (arresten Hof van 11 november 1997, SABEL, C-251/95, Jurispr. blz. I-6191 , punt 23, en 17 oktober 2013, Isdin/BHIM en Bial-Portela, C‑597/12 P, punt 19). Bij de beoordeling of twee merken overeenstemmen, mag niet slechts één bestanddeel van een samengesteld merk in beschouwing worden genomen en met een ander merk worden vergeleken. Bij een dergelijke vergelijking moeten de betrokken merken juist elk in hun geheel worden onderzocht, hetgeen niet uitsluit dat de totaalindruk die een samengesteld merk bij het relevante publiek nalaat, in bepaalde omstandigheden door een of meerdere bestanddelen ervan kan worden gedomineerd (zie arrest Hof van 12 juni 2007, BHIM/Shaker, C-334/05 P, Jurispr. blz. I-4529 , punt 41 en aldaar aangehaalde rechtspraak). Alleen wanneer alle andere bestanddelen van het merk te verwaarlozen zijn, kan de overeenstemming op basis van enkel het dominerende bestanddeel worden beoordeeld (arrest BHIM/Shaker, reeds aangehaald, punt 42, en arrest Hof van 20 september 2007, Nestlé/BHIM, C‑193/06 P, niet gepubliceerd in de Jurisprudentie, punt 42). Dit kan met name het geval zijn wanneer dit bestanddeel in se het bij het relevante publiek in herinnering blijvende beeld van dit merk kan domineren, zodat alle andere bestanddelen te verwaarlozen zijn voor de door dit merk opgeroepen totaalindruk (arrest Nestlé/BHIM, reeds aangehaald, punt 43). – Visuele overeenstemming Wat de visuele vergelijking van de twee merken betreft, zij allereerst eraan herinnerd dat niets eraan in de weg staat dat wordt nagegaan of er visuele overeenstemming tussen een woordmerk en een beeldmerk bestaat, aangezien deze twee types merken een grafische vorm hebben waardoor een visuele indruk kan ontstaan [zie arrest Gerecht van 4 mei 2005, Chum/BHIM – Star TV (STAR TV), T-359/02, Jurispr. blz. II-1515 , punt 43 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. Voorts heeft de kamer van beroep in de bestreden beslissing geoordeeld dat de conflicterende merken visueel gezien in geringe mate overeenstemden. Terwijl enkel het aangevraagde merk de woorden „surgical” en „instruments” en beeldelementen bevat, bevatten beide tekens de letters „k” en „w”, die het dominerende en meest onderscheidende bestanddeel vormen van het aangevraagde merk en de twee beginletters zijn van het oudere merk. Verzoekster betoogt daarentegen dat beide tekens, gelet op het belang van de toegevoegde woorden „surgical” en „instruments” en de beeldelementen die enkel in het aangevraagde merk voorkomen, bij een enkel globaal te verrichten beoordeling visueel niet overeenstemmen. In dit verband zij erop gewezen dat de letters „k” en „w”, die de beginletters zijn van beide woorden van het oudere merk, gelet op hun grootte en hun veel dikkere druk dan de andere elementen van dat merk, de dominerende bestanddelen zijn van het aangevraagde merk. Voorts heeft het element dat bestaat uit de combinatie van die twee letters een groter onderscheidend vermogen dan de andere elementen van dat merk, zijnde de toegevoegde woorden „surgical” en „instruments” en de beeldelementen die bestaan in een halve cirkel en de weergave van een chirurgisch instrument. Bijgevolg heeft de kamer van beroep op goede gronden, op basis van de door de twee conflicterende tekens opgeroepen totaalindruk, vastgesteld dat zij in geringe mate visueel overeenstemmen. Dat in het aangevraagde merk voor de vorming van de letters „k” en „w” wordt gebruikgemaakt van een ander lettertype dan dat van het oudere merk, kan niet afdoen aan de in het vorige punt gedane vaststelling, temeer daar het oudere merk een woordmerk is en zich bijgevolg niet onderscheidt door het gebruik van een specifiek lettertype [zie in die zin arrest Gerecht van 2 december 2009, Volvo Trademark/BHIM – Grebenshikova (SOLVO), T-434/07, Jurispr. blz. II-4415 , punt 37]. – Fonetische overeenstemming In punt 17 van de bestreden beslissing heeft de kamer van beroep vastgesteld dat de twee conflicterende tekens, al naargelang de toegevoegde woorden „surgical” en „instruments” al dan niet werden uitgesproken, fonetisch gelijk waren of in sterke mate overeenstemden. Verzoekster betoogt dat de woorden „surgical” en „instruments” fonetisch gezien niet dermate bijkomstig zijn dat zij buiten beschouwing kunnen worden gelaten en dat zij dus zorgen voor een duidelijk onderscheid tussen het aangevraagde merk en het oudere merk. In dit verband zij opgemerkt dat een verschil zoals het in het vorige punt vermelde verschil, geen afbreuk doet aan het identieke karakter van het begin van het door het aangevraagde merk gevormde fonetische geheel en het door het oudere merk gevormde fonetische geheel. Volgens de rechtspraak besteedt de consument doorgaans meer aandacht aan het begingedeelte van een merk dan aan het eindgedeelte ervan [arrest Gerecht van 7 september 2006, Meric/BHIM – Arbora & Ausonia (PAM-PIM’S BABY-PROP), T-133/05, Jurispr. blz. II-2737 , punt 51]. De conclusie luidt derhalve dat de conflicterende merken fonetisch in sterke mate overeenstemmen of zelfs identiek zijn wanneer het betrokken publiek enkel de afgekorte vorm van het aangevraagde merk uitspreekt door de woorden „surgical” en „instruments” niet uit te spreken. Opgemerkt moet worden dat verzoeksters argument dat het relevante publiek, dat bestaat uit specialisten, ervan op de hoogte is dat het woordelement „kw” van het aangevraagde merk een letterwoord is dat overeenkomt met de namen Koscher en Würtz en het ook dienovereenkomstig zal uitspreken, op een loutere bewering berust. Een dergelijke uitspraak zou het gevaar voor verwarring tussen de conflicterende merken overigens niet verminderen, aangezien zij kan verwijzen naar zowel de namen Kirchner en Wilhelm als naar de namen Koscher en Würtz. De kamer van beroep heeft bijgevolg op goede gronden, op basis van de door de twee conflicterende tekens opgeroepen totaalindruk, vastgesteld dat zij fonetisch gelijk waren of in sterke mate overeenstemden. – Begripsmatige overeenstemming Verzoekster betoogt op goede gronden dat de woorden „surgical” en „instruments”, die enkel in het aangevraagde merk voorkomen, voor een deel van het relevante publiek een betekenis hebben. Bijgevolg heeft de kamer van beroep in punt 18 van de bestreden beslissing ten onrechte gesteld dat de twee conflicterende tekens geen enkele betekenis hebben. Evenwel moet worden opgemerkt dat indien bij de beoordeling van de begripsmatige overeenstemming rekening zou worden gehouden met de woorden „surgical” en „instruments”, zij – zoals de kamer van beroep in punt 18 van de bestreden beslissing op goede gronden aangeeft – voor het Engelssprekende publiek in Duitsland eenvoudigweg zouden worden begrepen als een verwijzing naar de in de chirurgie gebruikte medische toestellen. Door rekening te houden met die toegevoegde woorden zou het verwarringsgevaar bijgevolg niet verdwijnen. Bij de globale beoordeling van het verwarringsgevaar moet worden nagegaan of de aanwezigheid van het begripsmatige element „surgical instruments” kan afdoen aan de conclusie van de kamer van beroep dat tussen de twee conflicterende merken gevaar voor verwarring bestaat. Verwarringsgevaar De globale beoordeling van het verwarringsgevaar veronderstelt een zekere onderlinge samenhang tussen de in aanmerking te nemen factoren, met name tussen de overeenstemming van de merken en de soortgelijkheid van de waren of diensten waarop zij betrekking hebben. Zo kan een geringe mate van soortgelijkheid van de betrokken waren of diensten worden gecompenseerd door een hoge mate van overeenstemming van de merken, en omgekeerd [arrest Hof van 29 september 1998, Canon, C-39/97, Jurispr. blz. I-5507 , punt 17, en arrest Gerecht van 14 december 2006, Mast-Jägermeister/BHIM – Licorera Zacapaneca (VENADO met kader e.a.), T-81/03, T-82/03 en T-103/03, Jurispr. blz. II-5409 , punt 74]. Om te beginnen zij erop gewezen dat de kamer van beroep in punt 19 van de bestreden beslissing heeft aangegeven dat het oudere merk over een gemiddeld onderscheidend vermogen beschikte. In dit verband moet in herinnering worden gebracht dat de erkenning dat een ouder merk over een zwak onderscheidend vermogen beschikt, op zich niet in de weg staat aan de vaststelling dat sprake is van verwarringsgevaar (zie in die zin beschikking van 27 april 2006, L’Oréal/BHIM, C‑235/05 P, niet gepubliceerd in de Jurisprudentie, punten 42‑45). Het onderscheidend vermogen van het oudere merk moet bij de beoordeling van het verwarringsgevaar weliswaar in aanmerking worden genomen, maar is slechts één van de elementen die bij deze beoordeling een rol spelen. Zelfs in het geval van een ouder merk met een zwak onderscheidend vermogen kan er dus sprake zijn van verwarringsgevaar, in het bijzonder wegens overeenstemming van de tekens en soortgelijkheid van de beoogde waren of diensten [zie arresten Gerecht van 16 maart 2005, L’Oréal/BHIM – Revlon (FLEXI AIR), T-112/03, Jurispr. blz. II-949 , punt 61, en 13 december 2007, Xentral/BHIM – Pages jaunes (PAGESJAUNES.COM), T-134/06, Jurispr. blz. II-5213 , punt 70 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. Vervolgens zij eraan herinnerd dat artikel 8, lid 1, sub b, van verordening nr. 207/2009 bepaalt dat de inschrijving van een merk wordt geweigerd wanneer verwarring „kan” ontstaan. In casu is het juist dat de woorden „surgical” en „instruments” alsook de beeldelementen bestaande in een halve cirkel en de weergave van een chirurgisch instrument enkel in het aangevraagde merk voorkomen. Gelet evenwel, in de eerste plaats, op de aanwezigheid van de letters „k” en „w” in elk van de conflicterende merken, in de tweede plaats, op het feit dat deze letters – die de beginletters vormen van beide woorden waaruit het oudere merk bestaat – visueel gezien het dominerende en meest onderscheidende bestanddeel van het aangevraagde merk vormen en, in de derde plaats, op de identieke uitspraak in het Duits van het merk Ka We en het woordelement „kw”, volstaan de in het vorige punt vermelde verschillen niet om bij de relevante consument de indruk weg te nemen dat deze merken, globaal beschouwd, visueel in geringe mate overeenstemmen en fonetisch gelijk zijn of in sterke mate overeenstemmen [zie in die zin arrest Gerecht van 20 januari 2010, Nokia/BHIM – Medion (LIFE BLOG), T-460/07, Jurispr. blz. II-89 , punten 54 en 56 en aldaar aangehaalde rechtspraak]. Hieraan zij toegevoegd dat de aanwezigheid, enkel wat het aangevraagde merk betreft, van het woordelement „surgical instruments” hoe dan ook niet kan afdoen aan de in het vorige punt vastgestelde visuele en fonetische overeenstemming tussen beide betrokken merken (zie in die zin arrest Hof van 23 maart 2006, Mülhens/BHIM, C-206/04 P, Jurispr. blz. I-2717 , punt 36). Tot slot zij erop gewezen dat zelfs al zou niet vaststaan dat de door de twee conflicterende merken aangeduide waren identiek zijn, de graad van overeenstemming, die althans tussen beide merken bestaat wanneer alle door het oudere merk aangeduide waren in hun geheel worden beschouwd, volstaat om verwarringsgevaar vast te stellen. Bijgevolg is, anders dan verzoekster betoogt, niet aangetoond dat de kamer van beroep blijk heeft gegeven van een onjuiste rechtsopvatting door te oordelen dat tussen de twee conflicterende merken verwarringsgevaar bestond. Aan die conclusie wordt niet afgedaan door verzoeksters argumenten. In de eerste plaats kan de omstandigheid dat het oudere merk als combinatie van twee woorden – „ka” en „we” – is ingeschreven, gesteld dat deze omstandigheid vaststaat, niet aantonen dat verwarringsgevaar ontbreekt. In de tweede plaats toont verzoekster niet aan dat elk verwarringsgevaar wordt uitgesloten door de omstandigheid dat de door de conflicterende merken aangeduide waren tot een professioneel publiek met expertise op medisch gebied zijn gericht, dat het aandachtsniveau van dat publiek bijzonder hoog is en dat het aantal leveranciers van de betrokken waren beperkt is. In de derde plaats wordt verzoeksters bewering dat de betrokken waren enkel uitzonderlijk per telefoon worden aangeboden, verkocht of gepromoot, met geen enkel bewijs gestaafd en dus niet bewezen. Bovendien kan een dergelijke bewering, gesteld al dat zij niet enkel voor het aangevraagde merk maar ook voor het oudere merk zou zijn bewezen, niet elk verwarringsgevaar uitsluiten, aangezien het teken fonetisch gezien niet enkel wordt gebruikt in situaties waarin de betrokken waren worden verkocht, maar ook in andere situaties waarin het betrokken professionele publiek mondeling naar die waren verwijst, zoals bij het gebruik ervan of tijdens discussies over dat gebruik en met name over de voor‑ en nadelen van die waren. Hoewel het Hof in dat verband heeft geoordeeld dat van de instantie die zich over het bestaan van verwarringsgevaar moet uitspreken, niet redelijkerwijs mag worden verlangd dat zij voor elke categorie van waren de gemiddelde mate van oplettendheid van de consument bepaalt op basis van de mate van oplettendheid waarvan hij in verschillende situaties blijk kan geven en dat zij rekening houdt met de kleinste mate van oplettendheid waarvan het publiek blijk kan geven met betrekking tot een bepaalde waar of een bepaald merk (arrest Hof van 12 januari 2006, Ruiz-Picasso e.a./BHIM, C-361/04 P, Jurispr. blz. I-643 , punten 42 en 43), heeft het Hof niet uitgesloten dat bij de beoordeling of sprake is van verwarringsgevaar rekening kan worden gehouden met andere situaties dan die van de aankoop. Uit het voorgaande volgt dat het tweede middel en verzoeksters vordering tot herziening moeten worden afgewezen. Gepreciseerd moet worden dat het BHIM, nadat het de kwestie van het normale gebruik van het oudere merk in uitvoering van het onderhavige arrest heeft beoordeeld, zo nodig opnieuw uitspraak moet doen over het verwarringsgevaar tussen de twee conflicterende merken. Het staat dan ook aan het BHIM om voor de vergelijking van die twee merken gevolgen te verbinden aan het eventuele ontbreken van een normaal gebruik van het oudere merk voor bepaalde van de erdoor aangeduide waren. Kosten Overeenkomstig artikel 136, lid 2, van het Reglement voor de procesvoering worden de door de partijen in verband met de procedure voor de kamer van beroep gemaakte noodzakelijke kosten als invorderbare kosten aangemerkt. Bijgevolg is verzoeksters vordering niet-ontvankelijk voor zover zij betrekking heeft op kosten die verband houden met de bestuurlijke procedure voor de oppositieafdeling, die geen invorderbare kosten vormen. Aangaande zowel de kosten met betrekking tot de procedure voor de kamer van beroep als die met betrekking tot de procedure voor het Gerecht, zij in herinnering gebracht dat volgens artikel 87, lid 3, van het Reglement voor de procesvoering van het Gerecht, het Gerecht de proceskosten over de partijen kan verdelen of kan beslissen dat elke partij haar eigen kosten zal dragen, indien zij onderscheidenlijk op een of meer punten in het ongelijk worden gesteld. In casu moet worden besloten dat het BHIM zijn eigen kosten zal dragen, alsook de helft van de kosten die verzoekster zijn opgekomen voor de kamer van beroep en het Gerecht. HET GERECHT (Tweede kamer), rechtdoende, verklaart: 1) De beslissing van de vierde kamer van beroep van het Bureau voor harmonisatie binnen de interne markt (merken, tekeningen en modellen) (BHIM) van 6 augustus 2012 (zaak R 1675/2011‑4) inzake een oppositieprocedure tussen Kirchner & Wilhelm GmbH + Co. en Koscher + Würtz GmbH wordt vernietigd. 2) Het beroep wordt verworpen voor het overige. 3) Het BHIM zal zijn eigen kosten dragen, alsook de helft van de kosten die Koscher + Würtz zijn opgekomen voor de kamer van beroep en het Gerecht. 4) Koscher + Würtz zal de helft van de kosten die haar zijn opgekomen voor de kamer van beroep en het Gerecht dragen. Martins Ribeiro Gervasoni Madise Uitgesproken ter openbare terechtzitting te Luxemburg op 26 september 2014. ondertekeningen ( *1 ) Procestaal: Duits.

62016CJ0304

lv

Prejudiciālais jautājums ir par Eiropas Parlamenta un Padomes Regulas (ES) 2015/751 (2015. gada 29. aprīlis) par starpbanku komisijas maksām, ko piemēro kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem ( OV 2015, L 123, 1. lpp. ), 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta spēkā esamību un 2. panta 2. punkta interpretāciju. Šis lūgums ir iesniegts saistībā ar tiesvedību starp American Express Company un Lords Commissioners of Her Majesty’s Treasury (Valsts kases komisāri, Apvienotā Karaliste, turpmāk tekstā – “valsts iestāde”) par apstākļiem, kādos trīspusēju maksājumu karšu shēmas ir uzskatāmas par četrpusējām maksājumu karšu shēmām atbilstoši šīs regulas 1. panta 5. punktam. Atbilstošās tiesību normas Regula 2015/751 Regulas 2015/751 preambulas 10., 28., 29. un 43. apsvērumā ir paredzēts: “(10) [..] Papildus konsekventai konkurences noteikumu piemērošanai attiecībā uz starpbanku komisijas maksām šādu maksu regulējums uzlabotu iekšējā tirgus darbību un palīdzētu samazināt darījumu izmaksas patērētājiem. [..] (28) Kartēm piesaistīti maksājumu darījumi parasti tiek veikti, pamatojoties uz diviem galvenajiem darījumdarbības modeļiem – tā dēvētajām trīspusējām maksājumu karšu shēmām (kartes turētājs – pieņemošā un izdodošā shēma – tirgotājs) un četrpusējām maksājumu karšu shēmām (kartes turētājs – izdevējbanka – pieņēmējbanka – tirgotājs). Daudzas četrpusējās maksājumu karšu shēmas izmanto atklātu starpbanku komisijas maksu, kas galvenokārt ir daudzpusēja. Lai ņemtu vērā to, ka pastāv slēptas starpbanku komisijas maksas, un palīdzētu radīt vienlīdzīgus konkurences apstākļus, trīspusējās maksājumu karšu shēmas, kas maksājumu pakalpojumu sniedzējus izmanto kā izdevējus vai pieņēmējus, būtu jāuzskata par četrpusējām maksājumu karšu shēmām, un tām būtu jāievēro tādi paši noteikumi; turklāt pārredzamība un citi pasākumi, kas saistīti ar darījumdarbības noteikumiem, būtu jāpiemēro visiem pakalpojumu sniedzējiem. Tomēr, ņemot vērā specifiku, kas pastāv arī attiecībā uz šāda veida trīspusējām shēmām, ir lietderīgi atļaut paredzēt pārejas laiku, kurā dalībvalstis var izlemt nepiemērot noteikumus attiecībā uz starpbanku komisijas maksas maksimālo robežvērtību, ja šādām shēmām attiecīgajā dalībvalstī ir ļoti neliela tirgus daļa. (29) Izdošanas pakalpojums balstās uz maksājumu instrumenta izdevēja un maksātāja līgumattiecībām – neatkarīgi no tā, vai izdevējs tur līdzekļus maksātāja vārdā. Izdevējs maksātājam dara pieejamas maksājumu kartes, autorizē darījumus galaiekārtās vai tām līdzīgās iekārtās un var pieņēmējam garantēt maksājumu par darījumiem, kas atbilst attiecīgās shēmas noteikumiem. Tādēļ vienkārša maksājumu karšu vai tehnisko pakalpojumu izplatīšana, piemēram, tīra datu apstrāde un glabāšana, nav jāuzskata par izdošanu. [..] (43) Ņemot vērā to, ka šīs regulas mērķus – noteikt vienotas prasības attiecībā uz kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem un interneta un mobilajiem kartēm piesaistītiem maksājumiem – nevar pietiekami labi sasniegt atsevišķās dalībvalstīs, bet minētās rīcības mēroga dēļ šos mērķus var labāk sasniegt Savienības līmenī, Savienība var pieņemt pasākumus saskaņā ar Līguma par Eiropas Savienību 5. pantā noteikto subsidiaritātes principu. [..]” Regulas 2015/751 1. pantā “Darbības joma”, kas ietverts šīs regulas I nodaļā “Vispārīgi noteikumi”, ir noteikts: “[..] 3.   II nodaļu nepiemēro: [..] c) darījumiem ar maksājumu kartēm, ko izdevušas trīspusējās maksājumu karšu shēmas. 4.   Regulas 7. pantu nepiemēro trīspusējām maksājumu karšu shēmām. 5.   Ja trīspusēja maksājumu karšu shēma licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu darījumus, vai abus, vai izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, to uzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu. Tomēr līdz 2018. gada 9. decembrim saistībā ar iekšzemes maksājumu darījumiem uz šāda veida trīspusēju maksājumu karšu shēmu var neattiecināt II nodaļā minētos pienākumus – ar noteikumu, ka kartēm piesaistīti maksājumu darījumi, kas veikti dalībvalstī saskaņā ar šādu trīspusēju maksājumu karšu shēmu, ik gadu nepārsniedz 3 % no visu tādu kartēm piesaistītu maksājumu darījumu vērtības, kuri tiek veikti minētajā dalībvalstī.” Minētās direktīvas 2. pants “Definīcijas” ir formulēts šādi: “Šajā regulā izmanto šādas definīcijas: [..] 2) “izdevējs” ir maksājumu pakalpojumu sniedzējs, kas ir noslēdzis līgumisku vienošanos ar mērķi maksātājam nodrošināt maksājumu instrumentu, lai veiktu kartēm piesaistītu maksātāja maksājumu darījumu ierosināšanu un apstrādi; [..] 10) “starpbanku komisijas maksa” ir maksa, ko tieši vai netieši (piemēram, ar trešās personas starpniecību) maksā par katru darījumu starp izdevēju un pieņēmēju, kuri ir iesaistīti kartei piesaistītā maksājumu darījumā. Neto kompensāciju vai citu saskaņotu atlīdzību uzskata par daļu no starpbanku komisijas maksas; 11) “neto kompensācija” ir maksājumu, rabatu vai stimulu kopējā neto summa, ko izdevējs saņēmis no maksājumu karšu shēmas, pieņēmēja vai jebkura cita starpnieka saistībā ar kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem vai saistītām darbībām; [..] 17) “četrpusēja maksājumu karšu shēma” ir maksājumu karšu shēma, kurā kartēm piesaistīti maksājumu darījumi no maksātāja maksājumu konta ar shēmas, maksājumu kartes izdevēja (no maksātāja puses) un pieņēmēja (no maksājuma saņēmēja puses) starpniecību tiek veikti uz maksājuma saņēmēja maksājumu kontu; 18) “trīspusēja maksājumu karšu shēma” ir maksājumu karšu shēma, kurā pati shēma nodrošina pieņemšanas un izdošanas pakalpojumus un kurā kartēm piesaistīti maksājumu darījumi tiek veikti no maksātāja maksājumu konta uz maksājuma saņēmēja maksājumu kontu. Ja trīspusēja maksājumu karšu shēma licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu darījumus, vai abus, vai izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, to uzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu; [..] 24) “maksājumu pakalpojumu sniedzējs” ir fiziska vai juridiska persona, kam ir atļauts sniegt [Eiropas Parlamenta un Padomes] Direktīvas 2007/64/EK [(2007. gada 13. novembris) par maksājumu pakalpojumiem iekšējā tirgū, ar ko groza Direktīvas 97/7/EK, 2002/65/EK, 2005/60/EK un 2006/48/EK un atceļ Direktīvu 97/5/EK ( OV 2007, L 319, 1. lpp. )] pielikumā uzskaitītos maksājumu pakalpojumus vai kas atzīta kā elektroniskas naudas izdevējs saskaņā ar [Eiropas Parlamenta un Padomes] Direktīvas 2009/110/EK [(2009. gada 16. septembris) par elektroniskās naudas iestāžu darbības sākšanu, veikšanu un konsultatīvu uzraudzību, par grozījumiem Direktīvā 2005/60/EK un Direktīvā 2006/48/EK un par Direktīvas 2000/46/EK atcelšanu ( OV 2009, L 267, 7. lpp. )] 1. panta 1. punktu. Maksājumu pakalpojumu sniedzējs var būt izdevējs vai pieņēmējs, vai abi kopā; [..] 28) “apstrādes struktūra” ir jebkura fiziska vai juridiska persona, kas sniedz maksājumu darījumu apstrādes pakalpojumus; [..] 30) “maksājuma zīmols” ir jebkurš materiāls vai digitāls nosaukums, jēdziens, zīme, simbols vai to kombinācija, kas ļauj noteikt, ar kuras maksājumu karšu shēmas palīdzību tiek veikti kartēm piesaistīti maksājumu darījumi; [..] 32) “zīmolu koplietošana” ir vismaz viena maksājumu zīmola un vismaz viena ar maksājumiem nesaistīta zīmola iekļaušana vienā un tajā pašā kartei piesaistītajā maksājuma instrumentā; [..]” Regulas 2015/751 3. un 4. pants, kas ietverti tās II nodaļā “Starpbanku komisijas maksas”, ir piemērojami attiecīgi starpbanku komisijas maksām, kuras ir piemērojamas patērētāju debetkaršu darījumiem, un starpbanku komisijas maksām, kuras ir piemērojamas patērētāju kredītkaršu darījumiem. Minētās regulas 5. pantā “Noteikumu apiešanas aizliegums”, kas arī ir ietverts II nodaļā, ir paredzēts: “Regulas 3. un 4. pantā minēto maksimālo robežvērtību piemērošanas nolūkā jebkādu saskaņotu atlīdzību, tostarp neto kompensāciju, kam ir starpbanku komisijas maksai līdzvērtīgs mērķis vai ietekme un ko izdevējs attiecībā uz maksājumu darījumiem vai saistītām darbībām saņem no maksājumu karšu shēmas, pieņēmēja vai jebkāda cita starpnieka, uzskata par daļu no starpbanku komisijas maksas.” Regulas 2015/751 6.–12. pants, kas ir ietverti tās III nodaļā “Darījumdarbības noteikumi”, ir paredzēti pienākumi attiecībā uz maksājumu darījumiem, kas ir saistīti ar kartēm. Šīs regulas 7. pants “Maksājumu karšu shēmas un apstrādes struktūru nodalīšana” ir izteikts šādā redakcijā: “1.   Maksājumu karšu shēmas un apstrādes struktūras: a) ir neatkarīgas grāmatvedības, organizācijas un lēmumu pieņemšanas procesu ziņā; b) cenas par maksājumu karšu shēmu un apstrādes darbībām nenorāda kopā un šādām darbībām neizmanto šķērssubsīdijas; c) vienlīdzīgi izturas pret saviem meitasuzņēmumiem vai akcionāriem, no vienas puses, un maksājumu karšu shēmu lietotājiem un citiem līgumpartneriem, no otras puses, un jo īpaši jebkāda to piedāvātā pakalpojuma sniegšanu nekādā veidā nepadara atkarīgu no tā, vai līgumpartneris pieņem citus to piedāvātos pakalpojumus. 2.   Tās dalībvalsts kompetentā iestāde, kurā ir shēmas juridiskā adrese, var prasīt, lai maksājumu karšu shēma iesniegtu neatkarīgu ziņojumu, kas apstiprinātu to atbilstību 1. punkta prasībām. 3.   Maksājumu karšu shēmas nodrošina iespēju, ka atsevišķu kartēm piesaistītu maksājumu darījumu autorizēšanas un tīrvērtes ziņas var nodalīt un apstrādāt dažādas apstrādes struktūras. 4.   Maksājumu karšu shēmu apstrādes noteikumos ir aizliegta jebkāda veida teritoriāla diskriminācija. 5.   Apstrādes struktūras Savienībā, izmantojot starptautisko vai Eiropas standartizācijas organizāciju izstrādātus standartus, nodrošina, ka to sistēma ir tehniski sadarbspējīga ar citām apstrādes struktūru sistēmām Savienībā. Turklāt maksājumu karšu shēmas nepieņem vai nepiemēro tādus darījumdarbības noteikumus, kas ierobežo sadarbspēju starp citām apstrādes struktūrām Savienībā. [..]” Regulas 2015/751 IV nodaļā “Nobeiguma noteikumi” ir ietverts tās 13.–18. pants. Saskaņā ar 13. pantu “Kompetentās iestādes”: “1.   Dalībvalstis norīko kompetentās iestādes, kuras ir pilnvarotas nodrošināt šīs regulas izpildi un kurām ir piešķirtas izmeklēšanas un izpildes pilnvaras. [..] 6.   Dalībvalstis prasa, lai kompetentās iestādes efektīvi uzraudzītu atbilstību šīs regulas prasībām, tostarp novērstu jebkādus maksājumu pakalpojumu sniedzēju mēģinājumus apiet šo regulu, un veiktu visus pasākumus, kas nepieciešami, lai šādu atbilstību nodrošinātu.” Šīs regulas 14. panta “Sankcijas” 1. punktā ir noteikts: “Dalībvalstis paredz noteikumus par sankcijām, ko piemēro par šīs regulas pārkāpumiem, un veic visus pasākumus, kuri nepieciešami, lai nodrošinātu, ka tās tiek piemērotas.” Saskaņā ar minētās regulas 18. pantu “Stāšanās spēkā”: “1.   Šī regula stājas spēkā divdesmitajā dienā pēc tās publicēšanas Eiropas Savienības Oficiālajā Vēstnesī . 2.   To piemēro no 2015. gada 8. jūnija, izņemot 3., 4., 6. un 12. pantu, ko piemēro no 2015. gada 9. decembra, un 7., 8., 9. un 10. pantu, ko piemēro no 2016. gada 9. jūnija.” Direktīva (ES) 2015/2366 Eiropas Parlamenta un Padomes Direktīvas (ES) 2015/2366 (2015. gada 25. novembris) par maksājumu pakalpojumiem iekšējā tirgū, ar ko groza Direktīvas 2002/65/EK, 2009/110/EK, 2013/36/ES un Regulu (ES) Nr. 1093/2010 un atceļ Direktīvu 2007/64/EK ( OV 2015, L 337, 35. lpp. ), preambulas 2. un 6. apsvērums ir izteikti šādā redakcijā: “(2) Pārskatīto Savienības maksājumu pakalpojumu tiesisko regulējumu papildina ar [Regulu 2015/751]. [..] [..] (6) Būtu jāizstrādā jauni noteikumi, lai novērstu nepilnības regulējumā, vienlaikus nodrošinot lielāku juridisko skaidrību un tiesiskā regulējuma saskaņotu piemērošanu visā Savienībā. [..]” Šīs direktīvas 1. panta “Priekšmets”, kas ir ietverts tās I nodaļā “Priekšmets, darbības joma un definīcijas”, 1. punktā ir paredzēts: “Ar šo direktīvu paredz noteikumus, saskaņā ar kuriem dalībvalstis izšķir šādas maksājumu pakalpojumu sniedzēju kategorijas: [..] d) maksājumu iestādes; [..].” Šīs direktīvas 4. pantā “Definīcijas” ir noteikts: “Šajā direktīvā piemēro šādas definīcijas: [..] 3) “maksājumu pakalpojums” ir kāds no I pielikumā izklāstītajiem darījumdarbības veidiem; 4) “maksājumu iestāde” ir juridiska persona, kurai saskaņā ar 11. pantu piešķirta atļauja sniegt un izpildīt maksājumu pakalpojumus visā Savienībā; [..] 38) “pārstāvis” ir fiziska vai juridiska persona, kas maksājumu pakalpojumu sniegšanā rīkojas maksājumu iestādes vārdā; [..].” No Direktīvas 2015/2366 I pielikuma “Maksājumu pakalpojumi” izriet, ka “maksājumu instrumentu izdošana un/vai maksājumu darījumu pieņemšana” ietilpst šīs direktīvas 4. panta 3. punktā minētajos maksājumu pakalpojumos. Pamatlieta un prejudiciālie jautājumi No lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu izriet, ka American Express ir starptautiska pakalpojumu sabiedrība, kas ar savu konsolidēto meitasuzņēmumu starpniecību sniedz maksājumu, ceļojumu, maiņas un lojalitātes vairošanas pakalpojumus patērētājiem un uzņēmumiem. Tā arī izdod un pieņem maksājumu kartes visā pasaulē, tostarp Savienībā. American Express ar saviem meitasuzņēmumiem pārvalda American Express (turpmāk tekstā – “ Amex ”) maksājumu karšu shēmu, kas ir trīspusēja maksājumu karšu shēma. Šī shēma ir noslēgusi līgumus par zīmolu koplietošanu un pakalpojumu sniegšanu Savienībā, kā rezultātā atkarībā no Tiesas sniegtās atbildes uz jautājumu par Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta interpretāciju minētā shēma varētu ietilpt šīs regulas piemērošanas jomā atbilstoši šīs regulas 1. panta 5. punktā paredzētajai attiecināšanai arī uz zīmolu koplietošanu un pārstāvja iesaistīšanu. Valsts iestāde pārvalda Her Majesty’s Treasury (Valsts kase, Apvienotā Karaliste). Šai iestādei ir galīgā atbildība par Lielbritānijas un Ziemeļīrijas Apvienotajai Karalistei uzlikto pienākumu izpildi saistībā ar Regulas 2015/751 piemērošanu, izpildi un jebkāda veida īstenošanu, tostarp sankciju kārtības izstrādi, kas ir iemērojama par šīs regulas pārkāpumiem saskaņā ar tās 13. un 14. pantu. American Express lūdza iesniedzējtiesai atļauju celt prasību par tiesiskuma pārbaudi ( judicial review ) saistībā ar “[valsts iestādes] nolūku un/vai pienākumu piemērot, izpildīt vai jebkādā citā veidā īstenot attiecinājumu uz zīmolu koplietošanu un/vai pārstāvja iesaistīšanu”. Šī tiesa apmierināja lūgumu iesniegt prasību. Iesniedzējtiesai ir šaubas par to, vai trīspusēja maksājumu karšu shēma ir uzskatāma par tādu, kas izdod kartēm piesaistītu maksājumu instrumentus kopā ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta izpratnē tikai tādēļ vien, ka tā ir noslēgusi līgumu ar zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, neatkarīgi no tā, vai šāds partneris vai pārstāvis ir atsevišķs maksājumu pakalpojumu sniedzējs, kas izdod maksājumu kartes, vai, tieši otrādi, ir jāuzskata, ka trīspusēja maksājumu karšu shēma šādi rīkojas vienīgi tad, ja minētais partneris vai minētais pārstāvis pats ir maksājumu pakalpojumu sniedzējs un iesaistās trīspusējā maksājumu karšu shēmā vienīgi kā karšu izdevējs šīs regulas 2. panta 2. punkta izpratnē. Turklāt, šīs tiesas ieskatā, gadījumā, ja Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkts būtu jāinterpretē tādējādi, ka trīspusēja maksājumu karšu shēma ir uzskatāma par tādu, kas ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja šo tiesību normu izpratnē starpniecību izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus, pat tad, ja attiecīgā trīspusējā maksājumu karšu shēma joprojām ir karšu izdevēja un izmanto trešās personas pakalpojumus, lai veiktu vienu vai vairākas tās karšu izdošanas darbībām aksesuāras funkcijas, tādā gadījumā būtu nepieciešams lemt par American Express izvirzīto argumentu, ka minētās normas ir spēkā neesošas, jo tām nav norādīts pamatojums, ir pieļauta acīmredzama kļūda vērtējumā un samērīguma principa pārkāpums. Šādos apstākļos High Court of Justice ( England & Wales ), Queen’s Bench Division ( Administrative Court ) (Augstā tiesa (Anglija un Velsa), Karaļnama kompetences lietu departaments, Administratīvā tiesa, Apvienotā Karaliste) nolēma apturēt tiesvedību un uzdot Tiesai šādus prejudiciālus jautājumus: “1) Vai Regulas [..] 2015/751 1. panta 5. punktā un 2. panta 18. punktā paredzētā prasība, saskaņā ar kuru trīspusēja maksājumu karšu shēma, kas izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, tiek uzskatīta par četrpusēju maksājumu karšu shēmu, ir piemērojama tikai, ciktāl koplietošanas partneris vai pārstāvis darbojas kā “izdevējs” [šīs regulas] 2. panta 2. punkta un preambulas 29. apsvēruma izpratnē (proti, kad šim partnerim vai pārstāvim ir līgumattiecības ar maksātāju, atbilstoši kurām tas noslēdz līgumisku vienošanos ar mērķi maksātājam nodrošināt maksājumu instrumentu, lai veiktu kartēm piesaistītu maksātāja maksājumu darījumu ierosināšanu un apstrādi)? 2) Ja atbilde uz 1. jautājumu ir noraidoša, vai [Regulas 2015/751] [1. panta] 5. punkts un 2. [panta] 18. punkts ir spēkā neesošs, ciktāl tajos noteikts, ka šādas vienošanās uzskatāmas par četrpusēju maksājumu karšu shēmu, pamatojoties uz: a) pamatojuma trūkumu atbilstoši LESD 296. pantam, b) acīmredzamu kļūda vērtējumā un/vai c) samērīguma principa pārkāpumu?” Par lūgumu atkārtoti sākt mutvārdu procesu Ar 2017. gada 27. jūlijā Tiesas kancelejā iesniegto pieteikumu American Express lūdza atkārtoti sākt tiesvedības mutvārdu daļu. Sava pieteikuma pamatojumam tā apgalvo, ka ģenerāladvokāta secinājumos veiktā analīze ir kļūdaina, jo tajā nav ņemtas vērā dažas no šajā lietā piemērojamām definīcijām, kas ir ietvertas gan Regulā 2015/751, gan Direktīvā 2015/2366, lai gan abi šie tiesību akti ir savstarpēji papildinoši un ietilpst vienā un tajā pašā tiesību aktu paketē, kam turklāt piekrīt lietas dalībnieki šajā procesā. Šajā analīzē turklāt atklājoties kļūdaina izpratne par šīs regulas 5. panta tvērumu, it īpaši tajā iekļautā “starpnieka” jēdziena tvērumu. Turklāt secinājumu 98. punkta teksts esot vai nu nepilnīgs, vai arī tajā ietvertie argumenti esot savstarpēji pretrunīgi. Visbeidzot minētās regulas interpretācijai, kādu piedāvā ģenerāladvokāts, būtu tādas sekas, ka šīs pašas regulas piemērošanas joma tiktu paplašināta daudz vairāk kā jebkura no interpretācijām, kuras ir izvirzījuši lietas dalībnieki, kas piedalījās tiesas sēdē. No pastāvīgās judikatūras izriet, ka Tiesa pēc savas ierosmes vai pēc ģenerāladvokāta ieteikuma, vai arī pēc lietas dalībnieku lūguma var izdot rīkojumu par mutvārdu procesa atkārtotu sākšanu atbilstoši tās Reglamenta 83. pantam, ja tā uzskata, ka tā nav pietiekami informēta vai ka lieta ir jāizskata, pamatojoties uz argumentu, ko lietas dalībnieki nav apsprieduši. Turpretī Eiropas Savienības Tiesas statūtos un Reglamentā lietas dalībniekiem nav paredzēta iespēja iesniegt apsvērumus par ģenerāladvokāta sniegtajiem secinājumiem (spriedums, 2017. gada 28. marts, Rosneft, C‑72/15 , EU:C:2017:236 , 41. punkts un tajā minētā judikatūra). Šajā lietā sava lūguma atkārtoti sākt mutvārdu procesu atbalstam American Express galvenokārt kritizē ģenerāladvokāta veikto Regulas 2015/751 interpretāciju viņa secinājumos. Taču šāds iemesls, ievērojot iepriekšējā punktā minēto judikatūru, nevar būt pamats mutvārdu procesa atkārtotai sākšanai. Turklāt Regulas 2015/751 normu tvērums, par ko ir pirmais prejudiciālais jautājums, tika apspriests gan tiesvedības rakstveida daļā, gan tiesas sēdē. Šajos apstākļos Tiesa, uzklausījusi ģenerāladvokātu, uzskata, ka šajā gadījumā tai ir visa vajadzīgā informācija, lai atbildētu uz iesniedzējtiesas uzdotajiem jautājumiem, un ka visus argumentus, kas nepieciešami nolēmuma pieņemšanai attiecīgajā lietā, lietas dalībnieki ir apsprieduši. Līdz ar to lūgums par mutvārdu procesa atkārtotu sākšanu ir jānoraida. Par prejudiciālajiem jautājumiem Par lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu pieņemamību Eiropas Parlaments, Eiropas Savienības Padome un Eiropas Komisija uzskata, ka lūgums sniegt prejudiciālu nolēmumu nav pieņemams kopumā, jo, pirmkārt, nav īsta strīda pušu starpā, otrkārt, valsts tiesa lūgumā sniegt prejudiciālu nolēmumu nav sniegusi nepieciešamās informācijas minimumu, jo tā sīkāk nepaskaidro ne atbilstošos faktus, ne iemeslus, kas tai liek šaubīties par attiecīgo tiesību normu pamatlietā interpretāciju un spēkā esamību un, treškārt, prasības celšana pamatlietā par valsts iestādes “nodoma un/vai pienākuma” piemērot vai ieviest šīs tiesību normas tiesiskuma pārbaudi ir LESD paredzētās tiesību aizsardzības līdzekļu sistēmas apiešanas veids. Iesākumā ir jāatgādina, ka tikai valsts tiesa, kura izskata strīdu un kurai ir jāuzņemas atbildība par pieņemamo tiesas nolēmumu, ir tā, kas, ņemot vērā lietas īpatnības, var noteikt, cik prejudiciālais nolēmums ir nepieciešams, lai šī tiesa varētu taisīt spriedumu, un cik atbilstīgi ir Tiesai tās uzdotie jautājumi. Tādēļ, ja uzdotie jautājumi ir par Savienības tiesību normu interpretāciju vai spēkā esamību, Tiesai principā ir pienākums pieņemt nolēmumu (spriedums, 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 24. punkts). No tā izriet, ka uz jautājumiem par Savienības tiesību interpretāciju attiecas atbilstības pieņēmums. Tiesa var atteikties lemt par valsts tiesas iesniegtu prejudiciālu jautājumu tikai tad, ja ir acīmredzams, ka lūgtajai Savienības tiesiskā regulējuma interpretācijai vai spēkā esamības izvērtējumam nav nekāda sakara ar pamatlietas faktisko situāciju vai tās priekšmetu, ja izvirzītā problēma ir hipotētiska vai ja Tiesai nav zināmi faktiskie vai juridiskie apstākļi, kas nepieciešami, lai sniegtu noderīgu atbildi uz tai uzdotajiem jautājumiem (spriedums, 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 25. punkts). Pirmkārt, attiecībā uz pamatlietas strīda patieso raksturu ir jānorāda, ka American Express ar savu prasību lūdz iesniedzējtiesu veikt pārbaudi par valsts iestādes “nodoma un/vai pienākuma” piemērot vai ieviest strīdīgās tiesību normas tiesiskumu. Šajā ziņā no lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu izriet, ka pamatlietas pušu starpā ir strīds par šīs prasības pamatotību. Tā kā iesniedzējtiesai ir jāizlemj lieta par šo strīdu un tā kā, tās ieskatā, starp lietas dalībniekiem pastāv patiesa viedokļu atšķirība par attiecīgo šīs regulas tiesību normu interpretāciju un spēkā esamību, tad nav acīmredzams, ka pamatlietā nepastāvētu patiess strīds (pēc analoģijas skat. spriedumus, 2002. gada 10. decembris, British American Tobacco (Investments) un Imperial Tobacco, C‑491/01 , EU:C:2002:741 , 36. un 38. punkts, kā arī 2016. gada 4. maijs, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , 17. punkts). Pārējā daļā argumenti, ar ko tiek mēģināts pierādīt strīda hipotētisko raksturu un kas ir pamatoti ar faktu, ka neesot neviena valsts iestādes akta vai bezdarbības, par kuru var iesniegt prasību par tiesiskuma pārbaudi, ir balstīti uz kritiku par prasības pieņemamību pamatlietā un iesniedzējtiesas veikto faktu novērtējumu valsts tiesībās ietverto kritēriju piemērošanai. Tiesai nav nedz jāapšauba šis vērtējums, kas šajā procedūrā ir valsts tiesas kompetencē, nedz jāpārbauda, vai lēmums uzdot prejudiciālus jautājumus tika pieņemts atbilstoši valsts tiesību normām par tiesu darba organizāciju un procedūru. Tādējādi šie argumenti nav pietiekami, lai atspēkotu šī sprieduma 32. punktā norādīto atbilstības pieņēmumu (pēc analoģijas skat. spriedumu, 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 26. punkts). Otrkārt, attiecībā uz argumentu, ka iesniedzējtiesa nav izklāstījusi ne atbilstošos faktus, ne iemeslus, kuru dēļ tai radās šaubas par pamatlietā piemērojamo normu interpretāciju un spēkā esamību, pirmkārt, ir jānorāda, ka saskaņā ar Tiesas Reglamenta 94. panta a) punktu lūgumā sniegt prejudiciālu nolēmumu ir jāietver “strīda priekšmeta, kā arī faktu, kuriem ir nozīme un kurus ir konstatējusi iesniedzējtiesa, kopsavilkums vai vismaz to faktu izklāsts, uz kuriem balstīti jautājumi”. Šajā ziņā pietiek, ja no lūguma sniegt prejudiciālu jautājumu skaidri izriet pamatlietas strīdus priekšmets, kā arī tā galvenās sekas uz Savienības tiesisko iekārtu, lai dalībvalstis un citas ieinteresētās personas varētu iesniegt savus apsvērumus atbilstoši Eiropas Savienības Tiesas statūtu 23. pantam un efektīvi piedalīties tās procesā (spriedums, 2009. gada 8. septembris, Liga Portuguesa de Futebol Profissional un Bwin International, C‑42/07 , EU:C:2009:519 , 41. punkts un tajā minētā judikatūra). Šajā lietā no lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu izriet, ka Amex ir trīspusēja maksājumu karšu shēma Regulas 2015/751 2. panta 18. punkta izpratnē un ka tā ir noslēgusi līgumus par zīmolu sadarbību un pakalpojumu sniegšanu Savienībā. Šo līgumu dēļ liela daļa darījumu, kurus ir noslēgusi šī shēma, atkarībā no Tiesas sniegtajām atbildēm uz prejudiciālajiem jautājumiem varētu ietilpt Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta piemērošanas jomā. Tādējādi lūgumā sniegt prejudiciālu nolēmumu ir īsi, bet precīzi izklāstīta šī strīda, kura iznākums, pēc iesniedzējtiesas domām, ir atkarīgs no šo tiesību normas interpretācijas un spēkā esamības, izcelsme un raksturs. No tā izriet, ka iesniedzējtiesa ir pietiekami definējusi faktiskos un tiesiskos apstākļus, kas veido tās lūguma interpretēt Savienības tiesības kontekstu, lai Tiesa uz šo lūgumu varētu sniegt lietderīgu atbildi (pēc analoģijas skat. spriedumu, 2016. gada 7. jūlijs, Genentech, C‑567/14 , EU:C:2016:526 , 27. punkts). Otrkārt, attiecībā uz jautājumu par to, vai iesniedzējtiesa ir pietiekami paskaidrojusi iemeslus, kuru dēļ tai radās šaubas par attiecīgo tiesību normu pamatlietā interpretāciju un piemērošanu, no sadarbības gara, kam jāvalda prejudiciālā nolēmuma tiesvedībā, tik tiešām izriet, ka ir nepieciešams, ka iesniedzējtiesa lēmumā lūgt prejudiciālu nolēmumu izklāsta precīzus iemeslus, kuru dēļ tā uzskata, ka atbilde uz tās jautājumiem par Savienības tiesību normu interpretāciju vai spēkā esamību ir nepieciešama strīda atrisināšanai (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2016. gada 4. maijs, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , 24. punkts un tajā minētā judikatūra). Tādēļ ir būtiski, ka valsts tiesa norāda tostarp precīzus iemeslus, kādēļ tā šaubās par konkrētu Savienības tiesību normu interpretāciju vai spēkā esamību, un izklāsta spēkā neesamības iemeslus, uz kuriem tā līdz ar to varētu atsaukties. Šāda prasība izriet arī no Reglamenta 94. panta c) punkta (šajā nozīmē skat. spriedumu, 2016. gada 4. maijs, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , 25. punkts un tajā minētā judikatūra). Šajā lietā lūgumā sniegt prejudiciālu nolēmumu iesniedzējtiesa, ietverdama daļu no strīdus pušu izvirzītajiem argumentiem šajā ziņā, ir norādījusi, ka noteiktu Regulas 2015/751 normu interpretācija bija neskaidra. Tāpat tā norāda, ka Tiesa atkarībā no tās sniegtās interpretācijas par šīm normām varētu lemt par spēkā neesamības pamatiem, uz ko ir atsaukusies American Express . No tā izriet, ka iesniedzējtiesa ne vien uzskata, ka ar pamatlietas strīdus pušu iesniegtajiem argumentiem tiek izvirzīta interpretācijas problēma, kuras risinājums nav skaidrs, bet arī ka American Express norādītie spēkā neesamības pamati, kas ir ietverti lūgumā sniegt prejudiciālu nolēmumu, var tikt atzīti. Treškārt, attiecībā uz argumentu par to, ka prasības celšana pamatlietā par valsts iestādes “nodoma un/vai pienākuma” piemērot vai īstenot Regulu 2015/751 tiesiskuma pārbaudi ir veids, kā apiet LESD paredzēto tiesību aizsardzības līdzekļu sistēmu un, konkrētāk, Parlamenta norādīto, ka šajā lietā šī valsts iestāde pret Amex nav noteikusi nekādus pasākumus, ir jāatgādina, ka Tiesa jau ir atzinusi par pieņemamiem vairākus lūgumus sniegt prejudiciālu nolēmumu par atvasināto tiesību aktu interpretāciju un/vai spēkā esamību, kas iesniegti saistībā ar šādām tiesvedībām par tiesiskuma pārbaudi, tostarp lietās, kurās tika pasludināts 2002. gada 10. decembra spriedums British American Tobacco (Investments) un Imperial Tobacco ( C‑491/01 , EU:C:2002:741 ), 2008. gada 3. jūnija spriedums Intertanko u.c. ( C‑308/06 , EU:C:2008:312 ), 2010. gada 8. jūlija spriedums Afton Chemical ( C‑343/09 , EU:C:2010:419 ), 2016. gada 4. maija spriedums Pillbox 38 ( C‑477/14 , EU:C:2016:324 ), kā arī 2016. gada 4. maija spriedums Philip Morris Brands u.c. ( C‑547/14 , EU:C:2016:325 ). Turklāt privātpersonām paredzētā iespēja tiesās prasīt vispārēji piemērojama Savienības tiesību akta atzīšanu par spēkā neesošu nav atkarīga no tā, vai minētais akts jau faktiski ir valsts tiesībās paredzēto piemērošanas pasākumu priekšmets. Šajā ziņā pietiek ar to, ka valsts tiesai ir jāizskata faktisks strīds, kurā netieši radies jautājums par šāda akta spēkā esamību. Kā izriet iepriekš no šī sprieduma 21., 33., 34., 41. un 42. punkta, pamatlietas strīda gadījumā šis nosacījums ir izpildīts (pēc analoģijas skat. spriedumus, 2002. gada 10. decembris, British American Tobacco (Investments) un Imperial Tobacco, C‑491/01 , EU:C:2002:741 , 40. punkts; 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 29. punkts; 2016. gada 4. maijs, Pillbox 38, C‑477/14 , EU:C:2016:324 , 19. punkts, kā arī 2016. gada 4. maijs, Philip Morris Brands u.c., C‑547/14 , EU:C:2016:325 , 35. punkts). Šādos apstākļos nešķiet, ka tādas prasības kā pamatlietā mērķis būtu apiet LESD paredzētos tiesību aizsardzības līdzekļus. Visbeidzot, iepriekš minētie konstatējumi nav atspēkojami ar Parlamenta izvirzīto argumentu, ka šī lieta, kas attiecas uz regulas interpretāciju un spēkā esamību, ir nošķirama no lietām, kas attiecas uz direktīvas interpretāciju un spēkā esamību, jo regula atšķirībā no direktīvas atbilstoši LESD 288. pantam esot tieši piemērojama, un ka turklāt šajā gadījumā pamatlietā aplūkojamajās tiesību normās neesot paredzēta nekāda dalībvalstu iejaukšanās. Kā izriet no šī sprieduma 37. punkta, Tiesas atbildes uz uzdotajiem jautājumiem noteiks, kādā mērā tādas trīspusējo maksājumu karšu shēmas kā Amex ir uzskatāmas par shēmām, uz kurām attiecas pienākumi, kas izriet Regulas 2015/751 3.–5. un 7. panta, kuros ir paredzēta zināma dalībvalstu iejaukšanās. Šajā ziņā it īpaši ir jāatgādina, ka saskaņā ar šīs regulas 13. un 14. pantu dalībvalstis, pirmkārt, norīko kompetentās iestādes, kuras ir pilnvarotas nodrošināt šīs regulas izpildi un kurām ir piešķirtas izmeklēšanas un izpildes pilnvaras, un, otrkārt, paredz noteikumus par sankcijām, ko piemēro par šīs regulas pārkāpumiem, un veic visus pasākumus, kuri nepieciešami, lai nodrošinātu, ka tās tiek piemērotas. Turklāt no lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu izriet, ka valsts iestāde vada Finanšu ministriju, kas ir galīgā atbildīgā par Apvienotajai Karalistei noteikto pienākumu izpildi saistībā ar Regulas 2015/751 jebkāda veida piemērošanu atbilstoši tās 13. un 14. pantam. No iepriekš minētajiem apsvērumiem izriet, ka lūgums sniegt prejudiciālu nolēmumu ir pieņemams. Par pirmo jautājumu Ar savu pirmo jautājumu iesniedzējtiesa būtībā jautā, vai Regulas 2015/751 1. panta 5. punkts ir jāinterpretē tādējādi, ka saistībā ar līgumu starp zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, no vienas puses, un trīspusējo maksājumu karšu shēmu, no otras puses, ir nepieciešams, ka šis zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis darbojas kā izdevējs šīs regulas 2. panta 2. punkta izpratnē, lai minēto shēmu varētu uzskatīt par tādu, kas izdod ar kartēm saistītus maksājumu instrumentus kopā ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, un tātad to var uzskatīt par četrpusēju maksājumu karšu shēmu pirmās no šīm tiesību normām izpratnē. Iesākumā ir jānorāda, ka saskaņā ar Regulas 2015/751 1. panta 3. punkta c) apakšpunktu tās II nodaļa, kuras 3.–5. pantā ir paredzētas normas par starpbanku komisijas maksu robežvērtībām darījumiem ar patērētāju maksājumu kartēm, nav piemērojama “darījumiem ar maksājumu kartēm, ko izdevušas trīspusējās maksājumu karšu shēmas”. Tāpat minētās regulas 1. panta 4. punktā ir paredzēts, ka tās 7. pants, kurā ir noteikts pienākums nodalīt maksājumu karšu shēmas un apstrādes struktūras, nav piemērojams trīspusējām maksājumu karšu shēmām. Tomēr Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā, tāpat kā šīs regulas 2. panta 18. punktā, kurā ir sniegta trīspusējas maksājumu karšu shēmas definīcija, ir paredzēts, ka, ja šāda shēma “licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu darījumus, vai abus, vai izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus ar zīmolu koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, to uzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu”. No tā izriet, ka principā trīspusēju maksājumu karšu shēmai nav piemērojami pienākumi, kas izriet no Regulas 2015/751 3.–5. un 7. panta, ja vien uz to neattiecas kāds no šīs regulas 1. panta 5. punktā minētajiem gadījumiem, proti, ja shēma licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot un/vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus (pirmais gadījums), ja tā izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus kopā ar zīmolu koplietošanas partneri (otrais gadījums) vai ja tā izdod kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus ar pārstāvja starpniecību (trešais gadījums). Katrā no šiem trīs gadījumiem trīspusēju maksājumu karšu shēmu saskaņā ar šo pēdējo tiesību normu uzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu. Šajā lietā American Express apgalvo, ka Regulas 2015/751 1. panta 5. punkts ir jāinterpretē tādējādi, ka trīspusēju maksājumu karšu shēmu var uzskatīt par četrpusēju maksājumu karšu shēmu vienīgi ar nosacījumu, ka vismaz viens pakalpojumu sniedzējs, trešā persona, maksājuma darījuma ietvaros rīkojas kā izdevējs vai pieņēmējs neatkarīgi no tā, vai viņš rīkojas kā licencēts izdevējs vai licencēts pieņēmējs, koplietošanas partneris, kas veic izdošanas darbību trīspusējās maksājumu karšu shēmas vietā, vai pārstāvis, kas shēmas vietā veic izdošanas darbību. Šajā nolūkā ir jāatgādina, ka saskaņā ar Tiesas pastāvīgo judikatūru, interpretējot Savienības tiesību normu, ir jāņem vērā ne tikai tās teksts, bet arī tās konteksts un mērķi, kas ir izvirzīti tiesiskajā regulējumā, kurā šī norma ir ietverta (spriedums, 2017. gada 21. septembris, Komisija/Vācija, C‑616/15 , EU:C:2017:721 , 43. punkts un tajā minētā judikatūra). Attiecībā uz, pirmkārt, Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā izmantoto formulējumu, lai aprakstītu tajā paredzētos otro un trešo gadījumu, kuri attiecas uz pirmo prejudiciālo jautājumu, ir jānorāda, ka jēdziens “izdevējs” ir definēts Regulas 2015/751 2. panta 2. punktā kā “maksājumu pakalpojumu sniedzējs, kas ir noslēdzis līgumisku vienošanos ar mērķi maksātājam nodrošināt maksājumu instrumentu, lai veiktu kartēm piesaistītu maksātāja maksājumu darījumu ierosināšanu un apstrādi”. Šīs regulas preambulas 29. apsvērumā savukārt ir precizēts, ka “izdošanas pakalpojums balstās uz maksājumu instrumenta izdevēja un maksātāja līgumattiecībām – neatkarīgi no tā, vai izdevējs tur līdzekļus maksātāja vārdā”, ka “izdevējs maksātājam dara pieejamas maksājumu kartes, autorizē darījumus galaiekārtās vai tām līdzīgās iekārtās un var pieņēmējam garantēt maksājumu par darījumiem, kas atbilst attiecīgās shēmas noteikumiem”, un ka “tādēļ vienkārša maksājumu karšu vai tehnisko pakalpojumu izplatīšana, piemēram, tīra datu apstrāde un glabāšana, nav jāuzskata par izdošanu”. Attiecībā uz otro gadījumu, kas paredzēts Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā, proti, līguma noslēgšanu starp trīspusējo maksājumu karšu shēmu un zīmolu koplietošanas partneri, ir jāatgādina, ka “zīmolu koplietošana” šīs regulas 2. panta 32. punktā ir definēta kā “vismaz viena maksājumu zīmola un vismaz viena ar maksājumiem nesaistīta zīmola iekļaušana vienā un tajā pašā kartei piesaistītajā maksājuma instrumentā”. Jēdziens “maksājuma zīmols” savukārt ir definēts šīs regulas 2. panta 30. punktā kā “jebkurš materiāls vai digitāls nosaukums, jēdziens, zīme, simbols vai to kombinācija, kas ļauj noteikt, ar kuras maksājumu karšu shēmas palīdzību tiek veikti kartēm piesaistīti maksājumu darījumi”. Attiecībā uz trešo gadījumu, kas ir paredzēts Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā, proti, līguma noslēgšanu starp trīspusēju maksājumu karšu shēmu un pārstāvi, ir tiesa, ka šajā regulā nav sniegta jēdziena “pārstāvis” definīcija. Tomēr no Direktīvas 2015/2366, kas arī iekļaujas Savienības tiesiskajā regulējumā attiecībā uz maksājumu pakalpojumiem, preambulas 2. apsvēruma izriet, ka šo pārskatīto tiesisko regulējumu papildina ar Regulu 2015/751. No šīs direktīvas preambulas 6. punkta izriet, ka Savienības likumdevējs vēlējās, lai tiktu garantēta tiesiskā regulējuma saskaņota piemērošana attiecībā uz maksājumu pakalpojumiem visā Savienībā. Kā ir norādījusi American Express , Direktīvas 2015/2366 4. panta 38. punktā “pārstāvis” ir definēts kā “fiziska vai juridiska persona, kas maksājumu pakalpojumu sniegšanā rīkojas maksājumu iestādes vārdā”, precizējot, ka atbilstoši šīs direktīvas 4. panta 3. punkta un I pielikuma formulējumam maksājumu instrumentu izdošana un/vai maksājumu darījumu pieņemšana ietilpst šo maksājumu pakalpojumu skaitā. Tādējādi no atbilstošajām jēdzienu “zīmolu koplietošana” un “pārstāvis” definīcijām nevar secināt, ka zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis, kas ir noslēdzis līgumu ar trīspusējo maksājumu karšu shēmu, katrā ziņā darbojas šajā shēmā kā izdevējs Regulas 2015/751 2. panta 2. punkta izpratnē. Tātad ir jākonstatē, kā būtībā ir norādījis ģenerāladvokāts savu secinājumu 87. un 90. punktā, ka ne no Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta, ne arī no tās 2. panta 18. punkta tieši neizriet, ka pašam zīmolu koplietošanas partnerim vai pārstāvim ir jābūt iesaistītam izdošanas darbībā. Ja Savienības likumdevējs būtu gribējis ierobežot šī 1. panta 5. punkta piemērošanas jomu, lai to panāktu, tas būtu varējis to skaidri noteikt (pēc analoģijas skat. spriedumu, 2009. gada 19. marts, Komisija/Itālija, C‑275/07 , EU:C:2009:169 , 99. punkts). Turklāt, lai arī Regulas 2015/751 preambulas 28. apsvērumā tik tiešām ir paredzēts, ka “trīspusējās maksājumu karšu shēmas, kas maksājumu pakalpojumu sniedzējus izmanto kā izdevējus vai pieņēmējus, būtu jāuzskata par četrpusējām maksājumu karšu shēmām”, no tā nevar secināt, ka vienīgi šis gadījums ietilpst šīs regulas 1. panta 5. punkta piemērošanas jomā. Šajā ziņā, kā izriet no šī sprieduma 52. punkta, šī tiesību norma aptver tostarp gadījumu, kurā trīspusēja maksājumu karšu shēma “licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu darījumus”. Turklāt, gluži kā ir norādījis ģenerāladvokāts savu secinājumu 90. punktā, no Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta, it īpaši no teikuma daļas, “ja trīspusēja maksājumu karšu shēma [..] izdo[d] kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus”, šķiet, izriet, ka šī shēma pati ir iesaistīta izdošanas darbībā. Otrkārt, attiecībā uz šīs tiesību normas uzbūvi ir acīmredzams, ka trīspusēja maksājumu karšu shēma ir jāuzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu tostarp šajā tiesību normā norādītajā pirmajā gadījumā, proti, tad, ja shēma “licencē citus maksājumu pakalpojumu sniedzējus izdot kartēm piesaistītus maksājumu instrumentus vai pieņemt kartēm piesaistītus maksājumu darījumus”. No tā izriet, kā to arī ir norādījis ģenerāladvokāts savu secinājumu 77. un 78. punktā, ka situācija, kad trešā persona ar trīspusēju maksājumu karšu shēmu noslēdz līgumu, kurā ir paredzēts, ka šī trešā persona izdod ar kartēm saistītus maksājumu instrumentus šai shēmai, atbilst pirmajam gadījumam. Tātad ir jākonstatē, ka American Express interpretācijai par Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā paredzēto otro un trešo gadījumu, kuri uz līgumu ar trešo personu attiecoties vienīgi tad, ja šāda trešā persona izdod ar karti saistītus maksājumu instrumentus šai shēmai, varētu būt tādas sekas, ka šiem gadījumiem lielā mērā varētu tikt sašaurināta to piemērošanas joma. Turklāt, lai arī pirmajā gadījumā ir tieša atsauce uz faktu, ka trešā persona, kam piešķir licenci, vienlaikus ir “maksājumu pakalpojumu sniedzējs”, otrajā un trešajā gadījumā tiešā veidā nav paredzēts, ka šāds pakalpojumu sniedzējs katrā ziņā ir zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis. Tātad nevar izslēgt, ka zīmolu koplietošanas partneris varētu būt iesaistīts arī citās darbībās papildus maksājumu pakalpojumiem un tātad darbībās, kas izpaužas kā ar maksājumu kartēm saistītu maksājumu instrumentu izdošana vai pieņemšana. Treškārt, attiecībā uz mērķiem, kas ir izvirzīti ar Regulu 2015/751, kurā ir ietvertas tiesību normas, kas attiecas uz pamatlietu, no šīs regulas preambulas 43. apsvēruma izriet, ka tās mērķis ir noteikt vienotas prasības attiecībā uz kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem un interneta un mobilajiem kartēm piesaistītiem maksājumiem. Konkrētāk, saskaņā ar minētās regulas preambulas 10. apsvērumu starpbanku komisijas maksu regulēšanas mērķis ir uzlabot iekšējā tirgus darbību un samazināt patērētāju darījumu izmaksas. Attiecībā uz šī regulējuma piemērojamību trīspusējām maksājumu karšu shēmām no Regulas 2015/751 preambulas 28. apsvēruma izriet, ka, lai ņemtu vērā “slēptu starpbanku komisijas maksu” pastāvēšanu un palīdzētu radīt “vienlīdzīgus konkurences apstākļus”, Savienības likumdevējs uzskatīja, ka noteiktos apstākļos ir nepieciešams, lai šīs shēmas tiktu uzskatītas par četrpusējām maksājumu karšu shēmām un tām tiktu piemēroti tie paši noteikumi, kas trīspusējām maksājumu karšu shēmām. Turklāt no vairākām Regulas 2015/751 normām, it īpaši no tās preambulas 31. apsvēruma, 5. panta un 13. panta 6. punkta izriet, ka tās mērķis ir izvairīties no tajā ietverto normu apiešanas, tostarp to noteikumu apiešanas, kas attiecas uz starpbanku komisijas maksu maksimālo robežvērtību. Attiecībā uz starpbanku komisijas maksu – tā Regulas 2015/751 2. panta 10. punktā ir vispārīgi definēta kā “maksa, ko tieši vai netieši (piemēram, ar trešās personas starpniecību) maksā par katru darījumu starp izdevēju un pieņēmēju, kuri ir iesaistīti kartei piesaistītā maksājumu darījumā” – šajā normā ir precizēts, ka “neto kompensāciju vai citu saskaņotu atlīdzību uzskata par daļu no starpbanku komisijas maksas”. Savukārt “neto kompensācija” ir definēta minētās regulas 2. panta 11. punktā, kā “maksājumu, rabatu vai stimulu kopējā neto summa, ko izdevējs saņēmis no maksājumu karšu shēmas, pieņēmēja vai jebkura cita starpnieka saistībā ar kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem vai saistītām darbībām”. Šādos apstākļos, kā to būtībā apgalvo Komisija, nevar izslēgt, ka zināma veida atlīdzību vai priekšrocības varētu identificēt kā slēptu starpbanku komisijas maksu Regulas 2015/751 preambulas 28. apsvēruma izpratnē, un zīmolu koplietošanas partnerim vai pārstāvim, ar ko trīspusējā maksājumu karšu shēma noslēdz līgumu, obligāti nav jābūt iesaistītam šīs shēmas izdošanas darbībās. Līdz ar to Regulas 2015/751 mērķi var izrādīties grūti sasniedzami, it īpaši mērķis, kas ir paredzēts šīs regulas 1. panta 5. punktā, kas izpaužas kā vienlīdzīgu konkurences apstākļu tirgū nodrošināšana, ja gadījumos, kad zīmola koplietošanas partneris vai partneris nerīkojas kā izdevējs minētās regulas 2. panta 2. punkta izpratnē, šī iemesla dēļ varētu izvairīties no šīs pašas regulas 3.–5. un 7. pantā paredzēto normu piemērošanas. Līdz ar to, ja trīspusējā maksājumu karšu shēma noslēdz līgumu par zīmolu koplietošanu Regulas 2015/751 2. panta 32. punkta izpratnē vai līgumu ar pārstāvi Direktīvas 2015/2366 4. panta 38. punkta izpratnē, šī shēma ir uzskatāma par četrpusēju maksājumu karšu shēmu saskaņā ar šīs regulas 1. panta 5. punktu, un tātad tai ir piemērojami pienākumi, kas izriet no minētās regulas 3.–5. un 7. panta. Ņemot vērā iepriekš minēto, uz pirmo jautājumu ir jāatbild, ka Regulas 2015/751 1. panta 5. punkts ir jāinterpretē tādējādi, ka saistībā ar līgumu starp zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, no vienas puses, un trīspusējo maksājumu karšu shēmu, no otras puses, nav nepieciešams, lai šis zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis darbotos kā izdevējs šīs regulas 2. panta 2. punkta izpratnē, lai minēto shēmu varētu uzskatīt par tādu, kas izdod ar kartēm saistītus maksājumu instrumentus kopā ar koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, un tātad to var uzskatīt par četrpusēju maksājumu karšu shēmu pirmās no šīm tiesību normām izpratnē. Par otro jautājumu Ar savu otro jautājumu iesniedzējtiesa būtībā jautā, vai Regulas 2015/751 1. panta 5. punkts un 2. panta 18. punkts ir spēkā neesoši tādēļ, ka tajos ir paredzēts, ka trīspusēja maksājumu karšu shēma ir jāuzskata par četrpusēju maksājumu karšu shēmu tikai tādēļ vien, ka tā ir noslēgusi līgumu ar zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, kaut gan šāds zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis saistībā ar šo līgumu nerīkojas kā izdevējs šīs regulas 2. panta 2. punkta izpratnē. Par pienākuma norādīt pamatojumu pārkāpuma esamību Attiecībā uz pienākumu norādīt pamatojumu ir jāatgādina, ka saskaņā ar Tiesas pastāvīgo judikatūru, kaut arī LESD 296. panta 2. punktā prasītajā Savienības tiesību akta pamatojumā skaidri un nepārprotami ir jābūt norādītai attiecīgā tiesību akta autora argumentācijai, lai ieinteresētās personas varētu iepazīties ar veiktā pasākuma pamatojumu un Tiesa varētu veikt savu pārbaudi, tajā tomēr nav prasīts, lai pamatojumā būtu norādīti visi atbilstošie tiesību vai faktiskie elementi. Turklāt pienākuma norādīt pamatojumu izpilde ir jāvērtē, ņemot vērā ne tikai tiesību akta formulējumu, bet arī tā kontekstu, kā arī visas tiesību normas, kas reglamentē attiecīgo jomu (spriedums, 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 70. punkts, kā arī tajā minētā judikatūra). Tiesa turklāt ir vairākkārt lēmusi, ka tad, ja vispārpiemērojamā tiesību aktā ir norādīts galvenais iestādes izvirzītais mērķis, būtu pārmērīgi prasīt, lai tiktu norādīts īpašs pamatojums dažādām tehniska rakstura izvēlēm (spriedums, 2016. gada 3. marts, Spānija/Komisija, C‑26/15 P , nav publicēts, EU:C:2016:132 , 31. punkts un tajā minētā judikatūra). Šajā lietā Regulas 2015/751 preambulas 28. apsvērumā ir pietiekami skaidrā veidā paskaidrota loģika, kādēļ atsevišķos gadījumos trīspusējas maksājumu karšu shēmas tiek pielīdzinātas četrpusējām maksājumu karšu shēmām. Kā minēts iepriekš šī sprieduma 68. punktā, šajā apsvērumā ir paredzēts, ka trīspusējas maksājumu karšu shēmas ir jāuzskata par četrpusējām maksājumu karšu shēmām un tām ir jāpiemēro tās pašas normas, lai ņemtu vērā “slēptu starpbanku komisijas maksu” pastāvēšanu un palīdzētu radīt “vienlīdzīgus konkurences apstākļus”, turklāt “pārredzamība un citi pasākumi, kas saistīti ar darījumdarbības noteikumiem, būtu jāpiemēro visiem pakalpojumu sniedzējiem”. Turklāt no Regulas 2015/751 preambulas 28. apsvēruma, 1. panta 5. punkta otrā teikuma un 2. panta 17. un 18. punkta izriet atšķirības, kas pastāv starp trīspusējām maksājumu karšu shēmām un četrpusējām maksājumu karšu shēmām, kas attaisno tikai daļēju pirmo pielīdzināšanu otrajām, lai piemērotu normas par starpbanku komisijas maksas maksimālajām robežvērtībām un maksājumu karšu shēmas un apstrādes struktūru nodalīšanu. Turklāt, kā to būtībā ir norādījis ģenerāladvokāts savu secinājumu 117. punktā, tā kā ir paskaidrota kopējā situācija, kuras dēļ ir izvēlēta daļēja trīspusējo maksājumu karšu shēmu pielīdzināšana četrpusējām maksājumu karšu shēmām, kā arī vispārējie mērķi, kas ir izvirzīti šai pielīdzināšanai, minētās tiesību normas ļauj ieinteresētajām personām iepazīties ar šādas pielīdzināšanas attaisnojumu un Tiesai veikt pārbaudi saskaņā ar šī sprieduma 75. punktā atgādināto judikatūru. Šādos apstākļos un saskaņā ar šī sprieduma 75. un 76. punktā atgādināto judikatūru Savienības likumdevējam nebija pienākuma Regulā 2015/751 paredzēt pamatojumu attiecībā uz katru no tā piemērotajiem tehniskajiem risinājumiem, kuri ir pamatā šīs regulas 1. panta 5. punktā paredzētajiem trīs gadījumiem. Līdz ar to nevar uzskatīt, ka Regulā 2015/751 nav norādīts pamatojums, kas varētu būt iemesls atzīt tās 1. panta 5. punktu un 2. panta 18. punktu par spēkā neesošiem. Par acīmredzamas kļūdas vērtējumā esamību No lūguma sniegt prejudiciālu nolēmumu izriet, ka pamatlietā Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta spēkā esamība tiek apstrīdēta tādēļ, ka šajās tiesību normās esot pieļauta acīmredzama kļūda vērtējumā. Tajās esot paredzēts, ka, lai trīspusēju maksājumu karšu shēmu varētu uzskatīt par četrpusēju maksājumu karšu shēmu, saistībā ar līgumu starp zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, no vienas puses, un trīspusēju maksājumu karšu shēmu, no otras puses, nav nepieciešams, lai šāds partneris vai pārstāvis būtu iesaistīti trīspusējās maksājumu karšu shēmas izdošanas darbībās. Tomēr no lietas materiāliem, kas iesniegti Tiesai šajā tiesvedībā, neizriet, ka Savienības likumdevējs šī iemesla dēļ Regulas 2015/751 1. panta 5. punktā un 2. panta 18. punktā būtu pieļāvis acīmredzamu kļūdu vērtējumā. It īpaši, kā to būtībā ir norādījis ģenerāladvokāts savu secinājumu 121.–124. punktā, neviens no Tiesā iesniegtajiem elementiem nav tāds, ar ko var pierādīt, ka Savienības likumdevējs būtu pieļāvis kļūdu, lemjot par to, kādā apmērā bija jāveic trīspusējo maksājumu karšu shēmu pielīdzināšana četrpusējām maksājumu karšu shēmām attiecībā uz šīs regulas 3.–5. un 7. pantā paredzētajām normām, lai varētu sasniegt šī sprieduma 67.–69. punktā atgādinātos mērķus. Par samērīguma principa pārkāpuma esamību Ir jāatgādina, ka saskaņā ar pastāvīgo Tiesas judikatūru samērīguma princips prasa, lai Savienības iestāžu akti būtu piemēroti ar attiecīgo tiesisko regulējumu sasniedzamo leģitīmo mērķu īstenošanai un nepārsniegtu šo mērķu sasniegšanai nepieciešamo (spriedums, 2015. gada 16. jūnijs, Gauweiler u.c., C‑62/14 , EU:C:2015:400 , 67. punkts, kā arī tajā minētā judikatūra). Attiecībā uz šo nosacījumu ievērošanas pārbaudi tiesā Tiesa Savienības likumdevējam ir atzinusi plašu rīcības brīvību tam piešķirto pilnvaru īstenošanā jomās, kurās tam ir jāizdara izvēle ar politiku, ekonomiku vai sociālām lietām saistītos jautājumos un kurās tam ir jāveic sarežģīti novērtējumi un izvērtējumi. Tādēļ runa nav par to, vai šajā jomā veiktais pasākums ir bijis labākais vai vienīgais iespējamais, jo tikai apstāklis, ka tas acīmredzami nav piemērots kompetento iestāžu izvirzītā mērķa sasniegšanai, var ietekmēt šāda pasākuma likumību (spriedums, 2010. gada 8. jūnijs, Vodafone u.c., C‑58/08 , EU:C:2010:321 , 52. punkts, kā arī tajā minētā judikatūra). Šajā lietā, ņemot vērā, ka neviens no Tiesā iesniegtajiem elementiem nav tāds, ar ko var pierādīt, ka Regulas 2015/751 1. panta 5. punkts un 2. panta 18. punkts nav atbilstoši, lai īstenotu ar tiem izvirzītos leģitīmos mērķus, tādus kā šī sprieduma 67.–69. punktā atgādinātie, ir jānoraida arguments, ka šīs tiesību normas ir pretrunā samērīguma principam tādēļ, ka tajās trīspusējas maksājumu karšu shēmas pielīdzināšana četrpusējai maksājumu karšu shēmai nav pakļauta nosacījumam, ka zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis rīkojas kā izdevēji. It īpaši, kā minēts šī sprieduma 71. punktā, tā kā ar zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi noslēgtu līgumu gadījumā nevar izslēgt, ka var identificēt zināma veida atlīdzības vai priekšrocību esamību, pat ja zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis nav katrā ziņā iesaistīts attiecīgās trīspusējās maksājumu karšu shēmas izdošanas darbībās, ņemot vērā šos mērķus, nebija acīmredzami neatbilstoši arī šāda veida atlīdzībai piemērot šajā regulā paredzētās starpbanku komisijas maksu maksimālās robežvērtības. No visa iepriekš minētā izriet, ka otrā jautājuma pārbaudē nav atklājies neviens elements, kas varētu ietekmēt Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta spēkā esamību. Par tiesāšanās izdevumiem Attiecībā uz pamatlietas pusēm šī tiesvedība ir stadija procesā, kuru izskata iesniedzējtiesa, un tā lemj par tiesāšanās izdevumiem. Izdevumi, kas radušies, iesniedzot apsvērumus Tiesai, un kas nav minēto pušu izdevumi, nav atlīdzināmi. Ar šādu pamatojumu Tiesa (pirmā palāta) nospriež: 1) Eiropas Parlamenta un Padomes Regulas (ES) 2015/751 (2015. gada 29. aprīlis) par starpbanku komisijas maksām, ko piemēro kartēm piesaistītiem maksājumu darījumiem, 1. panta 5. punkts ir jāinterpretē tādējādi, ka saistībā ar līgumu starp zīmolu koplietošanas partneri vai pārstāvi, no vienas puses, un trīspusējo maksājumu karšu shēmu, no otras puses, nav nepieciešams, lai šis zīmolu koplietošanas partneris vai pārstāvis darbotos kā izdevējs šīs regulas 2. panta 2. punkta izpratnē, lai minēto shēmu varētu uzskatīt par tādu, kas izdod ar kartēm saistītus maksājumu instrumentus kopā ar koplietošanas partneri vai ar pārstāvja starpniecību, un tātad to var uzskatīt par četrpusēju maksājumu karšu shēmu pirmās no šīm tiesību normām izpratnē. 2) Otrā prejudiciālā jautājuma pārbaudē nav atklājies neviens elements, kas varētu ietekmēt Regulas 2015/751 1. panta 5. punkta un 2. panta 18. punkta spēkā esamību. [Paraksti] ( *1 ) Tiesvedības valoda – angļu.

61989TJ0002

en

Grounds FACTS AND BACKGROUND TO THE ACTION 1 This case concerns a Commission decision fining fifteen producers of polypropylene for infringing Article 85(1) of the EEC Treaty. The product which is the subject-matter of the contested decision (hereinafter referred to as "the Decision"), polypropylene, is one of the principal bulk thermoplastic polymers. It is sold by the producers to processors for conversion into finished or semi-finished products. The largest producers of polypropylene have a range of more than 100 different grades covering a wide range of end uses. The major basic grades of polypropylene are raffia, homopolymer injection moulding, copolymer injection moulding, high-impact copolymer and film. The undertakings to which the Decision is addressed are all major petrochemical producers. 2 The west European market for polypropylene is supplied almost exclusively from European-based production facilities. Before 1977, that market was supplied by ten producers, namely Montedison (now Montepolimeri SpA), Hoechst AG, Imperial Chemical Industries PLC and Shell International Chemical Company Limited (called "the big four"), which together account for 64% of the market, Enichem Anic SpA in Italy, Rhône-Poulenc S.A. in France, Alcudia in Spain, Chemische Werke Huels and BASF AG in Germany and the nationalized Austrian producer Chemie Linz AG. Following the expiry of the controlling patents held by Montedison, seven new producers came on stream in western Europe in 1977: Amoco and Hercules Chemicals N.V. in Belgium, ATO Chimie S.A. and Solvay et Cie S.A. in France, SIR in Italy, DSM N.V. in the Netherlands and Taqsa in Spain. Saga Petrokjemi AS & Co, a Norwegian producer, came on stream in the middle of 1978, and Petrofina S.A. in 1980. The arrival of the new producers, with nameplate capacity of some 480 000 tonnes, brought a substantial increase in installed capacity in western Europe which for several years was not matched by the increase in demand in that market. This led to low rates of utilization of production capacity, which, however, rose progressively between 1977 and 1983, increasing from 60% to 90%. According to the Decision, supply and demand were roughly in balance from 1982. However, during most of the period covered by the investigation (1977-1983), the polypropylene market was reported to be characterized by either low profitability or substantial losses, owing in particular to the extent of the fixed costs and to the increase in the cost of the raw material, propylene. According to the Decision (point 8), in 1983 Montepolimeri SpA held 18% of the European polypropylene market, Imperial Chemical Industries PLC, Shell International Chemical Company Limited and Hoechst AG each held 11%, Hercules Chemicals N.V. slightly below 6%, ATO Chimie S.A., BASF AG, DSM N.V., Chemische Werke Huels, Chemie Linz AG, Solvay et Cie S.A. and Saga Petrokjemi AS & Co from 3 to 5% and Petrofina S.A. about 2%. The Decision states that there was a substantial trade in polypropylene between Member States because each of the then EEC producers supplied the product in most, if not all, Member States. 3 The applicant did not enter the polypropylene market until 1980 through the company Montefina jointly owned with Montepolimeri and until March 1982 it did not carry on any marketing activities other than through Montefina, which marketed polypropylene on behalf of both parent companies. It position on the polypropylene market was that of a very small producer whose market share was between 0.2 and 2.1%. 4 On 13 and 14 October 1983, Commission officials, acting pursuant to Article 14(3) of Council Regulation No 17 of 6 February 1962, the first regulation implementing Articles 85 and 86 of the Treaty (Official Journal, English Special Edition 1959-1962, p. 87, hereinafter referred to as "Regulation No 17"), carried out simultaneous investigations at the premises of the following undertakings, producers of polypropylene supplying the Community market: - ATO Chimie S.A., now Atochem ("ATO"), - BASF AG ("BASF"), - DSM N.V. ("DSM"), - Hercules Chemicals N.V. ("Hercules"), - Hoechst AG ("Hoechst"), - Chemische Werke Huels ("Huels"), - Imperial Chemical Industries PLC ("ICI"), - Montepolimeri SpA, now Montedipe ("Monte"), - Shell International Chemical Company Limited ("Shell"), - Solvay et Cie S.A. ("Solvay"), - BP Chimie ("BP"). No investigations were carried out at the premises of Rhône-Poulenc S.A. ("Rhône-Poulenc") or at the premises of Enichem Anic SpA. 5 Following the investigations, the Commission addressed requests for information under Article 11 of Regulation No 17 (hereinafter referred to as "the request for information"), not only to the undertakings mentioned above but also to the following undertakings: - Amoco, - Chemie Linz AG ("Linz"), - Saga Petrokjemi AS & Co, which is now part of Statoil ("Statoil"), - Petrofina S.A. ("Petrofina"), - Enichem Anic SpA ("Anic"). Linz, which is an Austrian undertaking, contested the Commission' s jurisdiction and declined to reply to the request for information. In accordance with Article 14(2) of Regulation No 17, the Commission officials then carried out investigations at the premises of Anic and Saga Petrochemicals UK Ltd, the United Kingdom subsidiary of Saga, and of the selling agents of Linz established in the United Kingdom and in the Federal Republic of Germany. No request for information was sent to Rhône-Poulenc. 6 The evidence obtained during the course of those investigations and pursuant to the requests for information led the Commission to form the view that between 1977 and 1983 the producers concerned had, in contravention of Article 85 of the EEC Treaty, by a series of price initiatives, regularly set target prices and developed a system of annual volume control to share out the available market between them according to agreed percentage or tonnage targets. On 30 April 1984, the Commission therefore decided to open the proceedings provided for by Article 3(1) of Regulation No 17 and in May 1984 sent a written statement of objections to the undertakings mentioned above with the exception of Anic and Rhône-Poulenc. All the addressees submitted written answers. 7 On 24 October 1984, the hearing officer appointed by the Commission met the legal advisers of the addressees of the statements of objections in order to agree certain procedural arrangements for the hearing provided for as a part of the administrative procedure, which was to begin on 12 November 1984. At that meeting the Commission announced, as a result of the arguments advanced by the undertakings in their replies to the statement of objections, that it would shortly send them further material complementing the evidence already served on them regarding the implementation of price initiatives. On 31 October 1984, the Commission sent to the legal advisers of the undertakings a bundle of documents consisting of copies of the price instructions given by the producers to their sales offices together with tables summarizing those documents. In order to ensure the protection of business secrets, the sending of that material was made subject to certain conditions; in particular, the documents were not to be made known to the commercial services of the undertakings. The lawyers of a number of undertakings refused to accept those conditions and returned the documentation before the oral hearing. 8 In view of the information supplied in the written replies to the statement of objections, the Commission decided to extend the proceedings to Anic and Rhône-Poulenc. To that end, a statement of objections, similar to the statement of objections addressed to the other fifteen undertakings, was sent to those two undertakings on 25 October 1984. 9 The first session of the oral hearing took place from 12 to 20 November 1984. During that session all the undertakings were heard, with the exception of Shell (which refused to take part in any hearing) and Anic, ICI and Rhône-Poulenc (which considered that they had not had sufficient opportunity to prepare their case). 10 At that session, several undertakings refused to deal with the matters raised in the documentation sent to them on 31 October 1984, asserting that the Commission had completely changed the direction of its case and that at the very least they should have the opportunity to make written observations. Other undertakings claimed that they had had insufficient time to examine the documents in question before the hearing. A joint letter to that effect was sent to the Commission on 28 November 1984 by the lawyers of BASF, DSM, Hercules, Hoechst, ICI, Linz, Monte, Petrofina and Solvay. In a letter of 4 December 1984, Huels associated itself with the view taken in the joint letter. 11 Consequently, on 29 March 1985 the Commission sent to the undertakings a new set of documentation, setting out price instructions given by the undertakings to their sales offices, accompanied by price tables, as well as a summary of the evidence relating to each price initiative for which documents were available. It requested the undertakings to reply both in writing and at further sessions of the oral hearing and stated that it was removing the original restrictions on disclosure to commercial departments. 12 By another letter of the same date the Commission replied to the argument raised by the lawyers that it had not clearly defined the legal nature of the alleged cartel under Article 85(1) and invited the undertakings to submit written and oral observations. 13 A second session of the oral hearing took place from 8 to 11 July 1985 and on 25 July 1985. Anic, ICI and Rhône-Poulenc submitted their observations and the other undertakings (with the exception of Shell) commented on the matters raised in the Commission' s two letters of 29 March 1985. 14 The preliminary draft of the minutes of the oral hearing, together with all other relevant documentation, was given to the Members of the Advisory Committee on Restrictive Practices and Dominant Positions (hereinafter referred to as "the Advisory Committee") on 19 November 1985 and sent to the applicants on 25 November 1985. The Advisory Committee gave its opinion at its 170th meeting on 5 and 6 December 1985. 15 At the end of that procedure, the Commission adopted the contested decision of 23 April 1986, which has the following operative part: "Article 1 ANIC SpA, ATO Chemie SA (now Atochem), BASF AG, DSM N.V., Hercules Chemicals N.V., Hoechst AG, Chemische Werke Huels (now Huels AG), ICI PLC, Chemische Werke LINZ, Montepolimeri SpA (now Montedipe), Petrofina S.A., Rhône-Poulenc S.A., Shell International Chemical Co. Ltd, Solvay & Cie and SAGA Petrokjemi AG & Co. (now part of Statoil) have infringed Article 85(1) of the EEC Treaty, by participating: - in the case of ANIC, from about November 1977 until a date in late 1982 or early 1983; - in the case of Rhône-Poulenc, from about November 1977 until the end of 1980; - in the case of Petrofina, from 1980 until at least November 1983; - in the case of Hoechst, ICI, Montepolimeri and Shell from about mid-1977 until at least November 1983; - in the case of Hercules, LINZ and SAGA and Solvay from about November 1977 until at least November 1983; - in the case of ATO, from at least 1978 until at least November 1983; - in the case of BASF, DSM and Huels, from some time between 1977 and 1979 until at least November 1983; in an agreement and concerted practice originating in mid-1977 by which the producers supplying polypropylene in the territory of the EEC: (a) contacted each other and met regularly (from the beginning of 1981, twice each month) in a series of secret meetings so as to discuss and determine their commercial policies; (b) set 'target' (or minimum) prices from time to time for the sale of the product in each Member State of the EEC; (c) agreed various measures designed to facilitate the implementation of such target prices, including (principally) temporary restrictions on output, the exchange of detailed information on their deliveries, the holding of local meetings and from late 1982 a system of 'account management' designed to implement price rises to individual customers; (d) introduced simultaneous price increase implementing the said targets; (e) shared the market by allocating to each producer an annual sales target or 'quota' (1979, 1980 and for at least part of 1983) or in default of a definitive agreement covering the whole year by requiring producers to limit their sales in each month by reference to some previous period (1981, 1982). Article 2 The undertakings named in Article 1 shall forthwith bring the said infringement to an end (if they have not already done so) and shall henceforth refrain in relation to their polypropylene operations from any agreement or concerted practice which may have the same or similar object or effect, including any exchange of information of the kind normally covered by business secrecy by which the participants are directly or indirectly informed of the output, deliveries, stock levels, selling prices, costs or investment plans of other individual producers, or by which they might be able to monitor adherence to any express or tacit agreement or to any concerned practice covering prices or market sharing inside the EEC. Any scheme for the exchange of general information to which the producers subscribe (such as Fides) shall be so conducted as to exclude any information from which the behaviour of individual producers can be identified and in particular the undertakings shall refrain from exchanging between themselves any additional information of competitive significance not covered by such a system. Article 3 The following fines are hereby imposed on the undertakings named herein in respect of the infringement found in Article 1: (i) ANIC SpA, a fine of 750 000 ECU, or Lit 1 103 692 500; (ii) Atochem, a fine of 1 750 000 ECU, or FF 11 973 325; (iii) BASF AG, a fine of 2 500 000 ECU, or DM 5 362 225; (iv) DSM N.V., a fine of 2 750 000 ECU, or Fl 6 657 640; (v) Hercules Chemicals N.V., a fine of 2 750 000 ECU, or Bfrs 120 569 620; (vi) Hoechst AG, a fine of 9 000 000 ECU, or DM 19 304 010; (vii) Huels AG, a fine of 2 750 000 ECU, or DM 5 898 447.50; (viii) ICI PLC, a fine of 10 000 000 ECU, or 6 447 970; (ix) Chemische Werke LINZ, a fine of 1 000 000 ECU, or Lit 1 471 590 000; (x) Montedipe, a fine of 11 000 000 ECU, or Lit 16 187 490 000; (xi) Petrofina S.A., a fine of 600 000 ECU, or Bfrs 26 306 100; (xii) Rhône-Poulenc S.A., a fine of 500 000 ECU, or FF 3 420 950; (xiii) Shell International Chemical Co. Ltd, a fine of 9 000 000 ECU, or 5 803 173; (xiv) Solvay & Cie, a fine of 2 500 000 ECU, or Bfrs 109 608 750; (xv) Statoil Den Norske Stats Oljeselskap AS (now incorporating SAGA Petrokjemi), a fine of 1 000 000 ECU or 644 797. Article 4 ... Article 5 ..." 16 On 8 July 1986, the definitive minutes of the hearings, incorporating the textual corrections, additions and deletions requested by the applicants, was sent to them. PROCEDURE 17 These are the circumstances in which, by application lodged at the Registry of the Court of Justice on 23 July 1986, the applicant brought this action seeking annulment of the Decision. Thirteen of the fourteen other addressees of the Decision have also brought actions for its annulment (Cases T-1/89, T-3/89, T-4/89 and T-6/89 to T-15/89). 18 The written procedure took place entirely before the Court of Justice. 19 By order of 15 November 1989, the Court of Justice referred this case and the thirteen other cases to the Court of First Instance, pursuant to Article 14 of the Council Decision of 24 October 1988 establishing a Court of First Instance of the European Communities (hereinafter referred to as "the Council Decision of 24 October 1988"). 20 Pursuant to Article 2(3) of the Council Decision of 24 October 1988, an Advocate General was designated by the President of the Court of First Instance. 21 By letter of 3 May 1990, the Registrar of the Court of First Instance invited the parties to an informal meeting in order to determine the arrangements for the oral procedure. That meeting took place on 28 June 1990. 22 By letter of 9 July 1990, the Registrar of the Court of First Instance requested the parties to submit their observations on the possible joinder of Cases T-1/89 to T-4/89 and T-6/89 to T-15/89 for the purposes of the oral procedure. No party had any objection on this point. 23 By order of 25 September 1990, the Court joined the abovementioned cases for the purposes of the oral procedure, on account of the connection between them, in accordance with Article 43 of the Rules of Procedure, then applicable mutatis mutandis to the procedure before the Court of First Instance by virtue of the third paragraph of Article 11 of the Council Decision of 24 October 1988. 24 By order of 15 November 1990 the Court adjudicated on the requests for confidential treatment lodged by the applicants in Cases T-2/89, T-3/89, T-9/89, T-11/89, T-12/89 and T-13/89 and granted them in part. 25 By letters lodged at the Registry of the Court between 9 October and 29 November 1990, the parties replied to the questions put to them by the Court in a letter sent to them by the Registrar on 19 July 1990. 26 In the light of the answers provided to its questions, on hearing the report of the Judge Rapporteur and after hearing the views of the Advocate General the Court decided to open the oral procedure without any preparatory inquiry. 27 The parties presented oral argument and answered questions from the Court at the hearing which took place from 10 to 15 December 1990. 28 The Advocate General delivered his Opinion at the sitting on 10 July 1991. FORMS OF ORDER SOUGHT BY THE PARTIES 29 Petrofina S.A. claims that the Court should: 1. Primarily, annul the Commission' s decision of 23 April 1986 relating to a proceeding under Article 85 of the EEC Treaty (IV/31.149 - Polypropylene); 2. In the alternative, reduce the fine of ECU 600 000 imposed on the applicant; 3. Order the defendant to pay all the costs. The Commission contends that the Court should: 1. Dismiss the application; 2. Order the applicant to pay the costs. SUBSTANCE 30 The Court considers that it is necessary to examine, first, the applicant' s grounds of challenge relating to a breach of the rights of the defence allegedly committed by the Commission in so far as (1) it disclosed documents too late and did not set out in the statement of objections all the objections set out in the Decision, (2) it used before the Court documents which were not mentioned in the Decision, (3) the final minutes of the hearing were not disclosed to the members of the Commission nor to the members of the Advisory Committee, and (4) the hearing officer' s report was not communicated to the applicant; secondly, the grounds of challenge relating to proof of the infringement, which concern (1) the findings of fact made by the Commission and (2) the application to those facts of Article 85(1) of the EEC Treaty whereby it is contended that the Commission (A) did not correctly define the infringement, (B) did not correctly assess how trade between Member States was affected, and (C) imputed collective responsibility to the applicant; thirdly, the grounds of challenge relating to the reasoning of the Decision which relate to the allegation that the reasoning was (1) insufficient, (2) contradictory and (3) wrong; fourthly, the grounds of challenge relating to the determination of the fine, which is alleged to be (1) disproportionate to the duration of the alleged infringement and (2) disproportionate to the gravity of the alleged infringement. THE RIGHTS OF THE DEFENCE 1. Documents disclosed too late and new objections 31 The applicant states that the Commission sent to the undertakings with a letter of 31 October 1984, that is to say less than two weeks before the first series of hearings, a bundle of new tables and documents without complying with the conditions laid down in Article 4 of Regulation No 99/63 of the Commission of 25 July 1963 on the hearings provided for in Article 19(1) and (2) of Council Regulation No 17 (Official Journal, English Special Edition 1963-1964, p. 47). Petrofina was thus unable to defend itself, especially since the Commission had forbidden those documents from being communicated to the undertakings' commercial departments. 32 It contends, next, that the sending by the Commission of letters setting out new evidence and fresh arguments when the undertakings had already replied to the statement of objections constitutes a breach of the principle that the statement of objections must contain all the matters alleged against the undertakings in question, or else a fresh procedure should be opened, and of Article 2(4) and Article 4 of Regulation No 99/63. 33 According to the Commission, the purpose of the letters in question was simply to round off the Commission' s arguments on legal and factual matters without raising fresh objections. Even if the letters had had the effect of amending the objections, the procedure would still not have been vitiated since the undertakings were invited to put forward their views within a reasonable period, with the second series of hearings taking place several months afterwards and the restrictions on disclosing documents to the commercial departments being lifted. 34 The Court finds that the first part of this ground of challenge is unfounded as a matter of fact since, following the criticism from the applicant and other producers, the Commission organized a second series of hearings from 8 to 11 July 1985 and on 25 July 1985 after disclosing for a second time to the undertakings concerned, by letters of 29 March 1985, all the evidence in its possession and after lifting, in the same letter, the restrictions on the disclosure of that evidence to the undertakings' commercial departments. 35 As regards the second part of this ground of challenge, it must be pointed out that in a letter of 29 May 1985 replying to the Commission' s letters of 29 March 1985, the applicant stated that "it is legitimate and logical to consider that the Commission' s letters of 29 March 1985, which were sent after the completion of a procedure which identified all the matters involved in this case, determined the burden of the prosecution, as far as both the objections and legal arguments were concerned", without submitting that the letters of 29 March 1985 contained new objections necessitating the opening of a new procedure. 36 Moreover, the applicant failed to indicate before the Court how those letters contained new objections, even though it stated in the reply that in its letters of 29 March 1985 the Commission had from that date focused its argument on the existence of one or more agreements within the meaning of Article 85(1) of the EEC Treaty without, however, ruling out certain elements constituting a concerted practice. In this regard, the Court observes that this dual characterization had already been applied in the general statement of objections addressed to the applicant (see in particular points 127 and 138 thereof). 37 It follows that this ground of challenge must be dismissed. 2. Use before the Court of documents not mentioned in the Decision 38 In the reply the applicant contends that the Commission acted in breach of the rights of the defence when referring to a number of documents for the first time in the defence in order to use them against it in the proceedings. Those documents were, according to the applicant, a series of appendices originating from third parties and a telex from Petrofina dated 11 March 1982 which had been appended to the statement of objections but which had not been mentioned in the Decision, which gave reason to believe that the Commission had been persuaded by the explanations given by the applicant during the administrative procedure. 39 The Court holds that, although the Decision must specify the evidence on which the Commission' s case hangs, it is not necessary for it to enumerate exhaustively all the evidence available but it may refer to it in general terms. The Decision may not under any circumstances contain new objections in addition to those contained in the statements of objections addressed to the applicant nor fresh evidence in addition to that mentioned in those statements of objections or appended to them. In the present case, it is not alleged that the Decision contains fresh objections or that it is based on new evidence or does not mention the evidence on which the Commission' s case hangs. As far as, in particular, the telex message of 11 March 1982 is concerned, it is sufficient to point out that the fact that it was not mentioned in the Decision does not mean that the Commission did not use it as evidence since the objections in support of which it was relied upon during the administrative procedure were maintained in the Decision. 40 It follows that this ground of challenge must be dismissed. 3. Non-disclosure of the minutes of the hearings 41 The applicant states that the members of the Commission and the members of the Advisory Committee reached their decisions without having available the final minutes of the hearings held before the Commission and that those minutes contained information which was very important for Petrofina' s case. Moreover, the members of the Advisory Committee could not have had the provisional minutes of the hearings until only a week before they delivered their opinion. 42 The Commission states that Regulation No 99/63 does not specify the instances in which the minutes of hearings, provisional or definitive, must be sent. In any event, the members of the Commission and the members of the Advisory Committee were able to reach a decision with full knowledge of the facts so that the Decision would not have been any different in the absence of the alleged procedural irregularity (judgment of the Court of Justice in Case 30/78 Distillers Company Ltd v Commission [1980] ECR 2229, paragraph 26). Although the Advisory Committee had only the provisional minutes, the competent authorities of the Member States had the possibility of attending the hearings, which they used for the most part in the present case. The Commission further points out that Petrofina does not allege that the provisional minutes were not a fair and accurate report of the hearings and that the members of the Commission had at their disposal not only the provisional minutes but also the observations which the undertakings had made on them. 43 This Court observes that the Court of Justice has held that the preliminary nature of the minutes of the hearing submitted to the Advisory Committee and the Commission may only amount to a defect in the administrative procedure capable of vitiating, on the grounds of illegality, the Decision which results from that procedure if the document in question was drawn up in such a way as to mislead its addressees in a material respect (judgment in Case 44/69 Buchler & Co v Commission [1970] ECR 733, at paragraph 17). 44 As far as the minutes that were forwarded to the Commission are concerned, it must be noted that the Commission received, besides the provisional minutes, the remarks and observations of the undertakings on those minutes and that it must therefore be concluded that the members of the Commission were informed of all the relevant facts before adopting the Decision. 45 As far as the provisional minutes forwarded to the Advisory Committee are concerned, it must be observed that the applicant has not indicated how those minutes did not constitute a fair and accurate report of the hearings and that it has not therefore proved that the document in question was drawn up in such a way as to mislead the members of the Advisory Committee in a material respect. 46 It must also be observed that the applicant has likewise not explained why the period of one week which the members of the Advisory Committee had to examine the provisional minutes was insufficient for this task and misled them in a material respect. 47 It follows that this ground of challenge must be dismissed. 4. Non-disclosure of the hearing officer' s report 48 The applicant contends that the hearing officer' s report ought to have been distributed to the members of the Commission and to the members of the Advisory Committee. The undertakings in question ought to have been given the opportunity of studying and commenting on the report. This, in the applicant' s view, is indispensable if the hearing officer is to be independent and play a constructive role. 49 After summarizing the role and task of the hearing officer, the Commission states that the hearing officer is meant to contribute to the internal decision-making process of the Commission and to ensure that the Commission is fully informed of all the facts of the case. The sending of his report to the undertakings would compromise his independence and the constructive nature of his role. The forwarding of the report to the Commission is at the discretion of the member responsible for matters of competition, who may, at the request of the hearing officer, attach the hearing officer' s opinion to the draft decision set before the Commission. The Commission concludes by stating that the transmission of the report to the members of the Advisory Committee would serve no useful purpose. 50 The Court notes first of all that the relevant provisions of the hearing officer' s terms of reference, which are appended to the Thirteenth Report on Competition Policy, are as follows: "Article 2 The Hearing Officer shall ensure that the hearing is properly conducted and thus contribute to the objectivity of the hearing itself and of any decision taken subsequently. He shall seek to ensure in particular that in the preparation of draft Commission decisions in competition cases due account is taken of all the relevant facts, whether favourable or unfavourable to the parties concerned. In performing his duties he shall see to it that the rights of the defence are respected, while taking account of the need for effective application of the competition rules in accordance with the regulations in force and the principles laid down by the Court of Justice. Article 5 The Hearing Officer shall report to the Director-General for Competition on the hearing and the conclusions he draws from it. He may make observations on the further progress of the proceedings. Such observations may relate among other things to the need for further information, the withdrawal of certain objections, or the formulation of further objections. Article 6 In performing the duties defined in Article 2 above, the Hearing Officer may, if he deems it appropriate, refer his observations direct to the Member of the Commission with special responsibility for competition, at the time when the preliminary draft decision is submitted to the latter for reference to the Advisory Committee on Restrictive Practices and Dominant Positions. Article 7 Where appropriate, the Member of the Commission with special responsibility for competition may decide, at the Hearing Officer' s request, to attach the Hearing Officer' s final report to the draft decision submitted to the Commission, in order to ensure that when it reaches a decision on an individual case it is fully apprised of all relevant information." 51 It is clear from the very wording of the hearing officer' s terms of reference that it is not mandatory for his report to be passed on to either the Advisory Committee or the Commission. There is no provision which provides for the report to be forwarded to the Advisory Committee. Although it is true that the hearing officer must report to the Director-General for Competition (Article 5) and that he may, if he deems it appropriate, refer his observations direct to the Member of the Commission with special responsibility for competition (Article 6), who himself may, at the hearing officer' s request, attach the hearing officer' s final report to the draft decision submitted to the Commission (Article 7), there is no provision requiring the hearing officer, the Director-General for Competition or the Member of the Commission with special responsibility for competition to forward the hearing officer' s report to the Commission. 52 Consequently, the applicant may not rely on the fact that the hearing officer' s report was not transmitted to the Advisory Committee or to the members of the Commission. 53 This Court holds that the rights of the defence do not require that undertakings involved in proceedings under Article 85(1) of the EEC Treaty should be able to comment on the hearing officer' s report, which is a purely internal Commission document. On this question the Court of Justice has held that the hearing officer' s report is in the nature of an opinion for the Commission, which is in no way bound to follow it, and that the report does not therefore constitute a decisive factor which must be taken into account by the Community court in performing its judicial review (order of 11 December 1986 in Case 212/86-R, cited above, paragraphs 5 to 8). Respect for the rights of the defence is ensured to the requisite legal standard if the various bodies involved in drawing up the final decision have been properly informed of the arguments put forward by the undertakings in response to the objections notified to them by the Commission and to the evidence presented by the Commission in support of those objections (judgment of the Court of Justice in Case 322/81 Nederlandsche Banden-Industrie-Michelin N.V. v Commission [1983] ECR 3461, paragraph 7 at p. 3498). 54 It is to be noted in this regard that the purpose of the hearing officer' s report is neither to supplement or correct the undertakings' arguments nor to set forth fresh objections or adduce fresh evidence against the undertakings. 55 It follows that respect for the rights of the defence does not give the undertakings the right to demand disclosure of the hearing officer' s report so as to be able to comment upon it (see the judgment of the Court of Justice in Joined Cases 43 and 63/82 Vereniging ter Bevordering van het Vlaamse Boekwezen, VBVB, and Vereniging ter Bevordering van de Belangen des Boekhandels, VBBB v Commission [1984] ECR 19, paragraph 25 at p. 58). 56 Consequently, this ground of challenge must be dismissed. PROOF OF THE INFRINGEMENT 57 According to the Decision (point 80, first paragraph), from 1977 onwards the polypropylene producers supplying the EEC had been party to a whole complex of schemes, arrangements and measures decided on in the framework of a system of regular meetings and continuous contact. The Decision (point 80, second paragraph) goes on to state that the overall plan of the producers was to meet and reach agreement upon specific matters. 58 It is therefore necessary to verify first of all whether the Commission has established to the requisite legal standard its findings of fact relating to (I) the period from 1980 to March 1982 and (II) the period from March 1982 to November 1983, with regard to (A) the system of regular meetings, (B) the price initiatives, (C) the measures designed to facilitate the implementation of the price initiatives and (D) the fixing of target tonnages and quotas, taking into account (a) the contested decision and (b) the arguments of the parties, before going on to (c) an assessment of them; it will then be necessary to review the application of Article 85(1) of the EEC Treaty to those facts. 1. The findings of fact I. Relating to the period from 1980 to March 1982 (a) The contested decision 59 The Decision (point 105, third paragraph) states that Petrofina (via Montefina) did not enter the market until 1980 and that even if its representatives only began to attend meetings regularly in March 1982 (the Decision states that Petrofina' s position on this point is ambiguous), it was involved from 1980 in the quota arrangements. 60 The Decision (paragraph 33) states, however, that Petrofina participated in two meetings in January 1981 at which it was decided that a two-stage price increase, fixed in December 1980, was necessary for 1 February 1981 on the basis of DM 1.75/kg for raffia: the 1 February target remained at DM 1.75/kg and a target of DM 2.00/kg was to be introduced "without exception" from 1 March. A table was drawn up in six national currencies of the target prices for six principal grades due to come into effect on 1 February and 1 March 1981. 61 Petrofina did not have a separate marketing function outside Montefina until March 1982. Montefina sold the production of the Feluy plant, which belonged to it, on behalf of both the parent companies, Montepolimeri and Fina. However, for the purposes of calculating quotas, the entitlement of each of the parent companies was usually treated separately during this period. Petrofina was thus a participant in its own right in quota arrangements from 1980. Even if this were not the case, Petrofina must still assume joint responsibility for any participation in the cartel by Montefina until March 1982 (Decision, point 102, third paragraph; see also point 78, fifth and eighth paragraphs). 62 By the end of February 1980, volume targets, expressed in tonnages, had been agreed for 1980 by the producers, based on an expected market of 1 390 000 t. According to the Decision (point 55), a number of tables showing the "agreed targets" for each producer for 1980 were found at the premises of ATO and of ICI. This original estimated total market of 1 390 000 t proved over-optimistic and the quota of each producer had to be revised downwards to fit total consumption during the year of only 1 200 000 t. With the exception of ICI and DSM, achieved sales were largely in line with target shares. 63 According to the Decision (point 56), the sharing of the market for 1981 was the subject of prolonged and complex negotiations. At the January 1981 meetings, it was agreed that, as a temporary measure to help achieve the February/March price initiative, each producer would restrict monthly sales to one twelfth of 85% of the 1980 "target". In preparation for a more permanent scheme, each producer communicated to the meeting the tonnage it hoped to sell during 1981. However, added together, these "aspirations" largely exceeded forecast demand (Decision, point 56). In spite of various compromise schemes put forward by Shell and ICI, no definitive agreement on quotas could be reached for 1981. As a stopgap measure, the producers took the previous year' s quota of each producer as a theoretical entitlement and reported their actual sales each month to the meeting. In this way, actual sales were monitored against a notional splitting of the available market based on the 1980 quota (Decision, point 57). (b) Arguments of the parties 64 The applicant states first of all that it attended some of the meetings in question only from May 1982. 65 It states next that the Commission has not adduced any evidence to prove its participation in the fixing of target prices since the Commission was forced to admit, in reply to a question from the Court, that Petrofina had not participated in the January 1981 meetings. 66 Finally, the applicant states that it never participated in the fixing of quotas and that the appearance of its name in a series of tables found at the premises of ICI and ATO (main statement of objections, Appendices 55 to 61), setting out for each undertaking data relating to its sale figures and "targets" for the years 1980 and 1981, cannot be sufficient to prove its participation in a cartel, particularly since the figures contained in the tables produced by the Commission contain serious errors as far as its sale figures and effective capacity are concerned, which, in its view, demonstrates that it did not provide those figures. 67 The Commission, on the other hand, points out that in the Decision (point 105, third paragraph), it stated that, as regards the period prior to March 1982, Petrofina' s position in relation to the meetings was necessarily ambiguous since at that time its polypropylene sales were entrusted to Montefina which was the joint marketing company for Petrofina and Monte. Although it is not certain that Petrofina was represented separately at the meetings before March 1982, the fact that its situation was generally treated separately from that of Monte in the market-sharing schemes would suggest that it participated in the cartel from 1980. 68 Consequently, it maintains that the applicant' s participation in the cartel in the period in question may be inferred from its participation in the quota system during that period. 69 In this regard, the Commission contends that the applicant' s participation in the quota system may be inferred from the fact that its name is mentioned in various tables of figures relating to the allocation of quotas in 1980 and 1981. 70 As far as 1980 is concerned, those documents consist first of all of a table dated 26 February 1980 headed "Polypropylene - Sales target 1980 (kt)", found at the premises of ATO (main statement of objections, Appendix 60), comparing for all producers in western Europe a "1980 target", "opening suggestions", "proposed adjustments" and "agreed targets 1980". At the hearing the Commission explained that Petrofina' s participation in the drawing up of that table is clear from the reference made therein to an adjustment originating from Petrofina ("Based on 1979 + Petrofina adjust"). The quota allocated to Petrofina in that table corresponded to the quota appearing in a second table, dated 8 October 1980, stemming from ICI (main statement of objections, Appendix 57), comparing, for all western Europe producers, "1980 Nameplate Capacity" and the "1980 quota". 71 As far as 1981 is concerned, the documents consist, first of all, of a table dated 9 October 1980 originating from ICI (main statement of objections, Appendix 58) comparing for all western Europe producers, as regards the year 1980, the "effective capacity", the "aspirations", the "market shares", the "hence actuals" and the "hence loading" as percentages of "effective capacity", and, as far as 1981 is concerned, the "effective capacity", the "market share proposal ICI 1981", the "1981 sales at 1980 loading of 1981 cap.", the "tonnages of 1980 share" and the "Pro-rated to 1981 Market". In its reply to the request for information (main statement of objections, Appendix 8), ICI stated with reference to that table that: "the document was prepared within ICI as an internal working document in order to make an estimate of the volume 'aspirations' of the West European polypropylene producers for 1981, and to compare such 'aspirations' with previous 'Target Tonnages' and 'actual' sales achievements thus enabling ICI to take part in discussions on 'Target Tonnages' for 1981. The source of information for actual historic figures in this table would have been the producers themselves. However, figures for Amoco/Hercules, and certain other producers eg the reference to 'Spanish' , would have been estimated from industry figures generally available from Fides. The hand written figures in the 1980 'actual' column: detailed precisely actual sales for the year 1980 (in contrast to the rounded figures given in the typed column); clarified the Amoco/Hercules figures; and corrected a mistaken figure for Petrofina". The documents consist, secondly, of a table found at the premises of ICI (main statement of objections, Appendix 59) comparing for all producers their sales in tonnages and market shares under the following headings: "1979 actual", "1980 target", "[1980] actual" and "1981 aspirations". The Commission observes that the sales figures for Petrofina in those two tables match. 72 The Commission states that if the sales figures contained in the aforementioned tables were to prove to be wrong, as the applicant claims, the fact remains that Petrofina does not dispute the target figures appearing in the various tables which corroborate one another. The Commission also states that, even on the assumption that the figures relating to Petrofina appearing in the tables contained in Appendices 58, 61 and 65 to 67 to the main statement of objections do not correspond to the achieved figures, this does not mean that there was no concertation. The concertation is to be inferred from the very existence of the tables in question and not from the answer to the question whether or not the targets which they contain were actually achieved on the market. Therefore, any dissimilarity between those figures and the results actually recorded by Petrofina on the market do not rob the tables in which those figures are contained of their probative value. Moreover, the disputed figures consisted only of a few figures contained in the tables in question. Consequently, they could not render all the tables in which they were contained uncreditworthy. (c) Assessment by the Court 73 As it had already done in the eighth paragraph of point 78 of the Decision, the Commission admitted, in reply to a written question from the Court and at the hearing, that it possessed no evidence of Petrofina' s participation in the regular meetings of polypropylene producers before March 1982 and that the mentioning of Petrofina' s attendance at two meetings in January 1981, in the third paragraph of point 33 of the Decision, was the result of a material error. 74 In those circumstances, it must be concluded that it has not been proved to the requisite legal standard that the applicant participated in the regular meetings of polypropylene producers between 1980 and March 1982, which it denied doing in its reply and at the hearing and that ICI' s reply to the request for information contains an error on this point, as was explained by the applicant without being contradicted by the Commission. 75 Furthermore, owing to the applicant' s non-participation in the regular meetings of polypropylene producers during the period in question and owing to the lack of evidence concerning its pricing behaviour, it must be concluded that it has likewise not been established to the requisite legal standard that the applicant took part with other polypropylene producers in the fixing of target prices between 1980 and March 1982. 76 The question is therefore whether the applicant' s participation in the infringement between 1980 and March 1982 may nevertheless, as the Commission claims, be established on the strength of the fact that its name appears in the tables containing sales volume targets for that period. 77 It is apparent from the documents produced by the Commission (main statement of objections, Appendices 57 to 61 and 65 to 67) that commercial information was exchanged by the producers and discussed at meetings with a view to setting sales volume targets. The terms used in those documents (such as "opening suggestions", "proposed adjustments", "agreed targets" justify the conclusion that the producers had arrived at a common purpose. 78 However, in the absence of any evidence of Petrofina' s participation in the regular meetings of polypropylene producers during the period in question, the Court finds that the Commission has not demonstrated that the applicant participated in the drawing up of the tables relating to sales volume targets or, therefore, in the setting of those targets. The fact that the name of the applicant or of Montefina is mentioned in those tables must be regarded as insufficient evidence since at the material time all Petrofina' s polypropylene production was marketed by Montefina, a joint subsidiary of the applicant and Monte, and since the data relating to Montefina' s production capacity and sales and to Petrofina' s aspirations must have been known to its partner in the joint enterprise and must have been disclosed by its partner at the regular meetings of polypropylene producers with a view to participating effectively in the setting of sales volume targets. The Court observes in this regard that in the table dated 8 October 1980 (main statement of objections, Appendix 57) there appears, beside the name of Montefina, as the "1980 Quota", the remark "20 to Petrofina - balance included in Montedison". It must be concluded that the latter undertaking, being aware of the terms of the agreement sharing sales volumes between itself and the applicant within their joint subsidiary, simply drew the consequence as regards the level of the quota accruing to the applicant by extrapolating it from the quota due to it in the overall production of Montefina at the end of the discussions in which Monte took part. 79 Furthermore, the Decision did not find, nor consequently establish to the requisite legal standard, that the undertaking Montefina, as an autonomous entity, participated in the regular meetings of polypropylene producers or in the fixing of price or sales volume targets. It follows that the Commission has not established to the requisite legal standard "any participation in the cartel by Montefina until March 1982" (Decision, point 102, third paragraph, last sentence) and that the applicant cannot be held to have "joint responsibility" for any such participation. This conclusion applies a fortiori since the Commission stated at the hearing that the purpose of the last sentence of the third paragraph of point 102 of the Decision was to hold the applicant jointly responsible not for any anti-competitive actions undertaken by its partner in the jointly owned subsidiary, from which it would benefit through that company, but for the actions of Montefina itself which amounted to participation in the infringement which the Decision found the applicant to have committed. 80 It follows from the foregoing that the Commission has not established to the requisite legal standard that either the applicant or the undertaking Montefina participated in the system of regular meetings of polypropylene producers having as their purpose, in particular, the setting of price and sales volume targets or in the setting, with other polypropylene producers, of price or sales volume targets for the period from the beginning of 1980 to March 1982. II. Relating to the period from March 1982 to November 1983 A. The system of regular meetings (a) The contested decision GROUNDS CONTINUED UNDER DOC.NUM : 689A0002.1 81 In the Decision (point 18 and point 105, third and fourth paragraphs) the complaint is made that Petrofina participated in the system of regular meetings of polypropylene producers by regularly attending meetings between March 1982 and September 1983, the first meeting identified in the period in question being that of 10 March 1982 (point 58, third paragraph). 82 The Decision (point 21) states that the purpose of those regular meetings was in particular the setting of price and sales volume targets and the monitoring of their observance by the producers. (b) Arguments of the parties 83 The applicant denies having participated in a meeting of producers on 10 March 1982. In its view, the fact that it did not attend that meeting is clear from the note of that meeting found at the premises of Hercules (main statement of objections, Appendix 23). It claims that that note contains a serious error concerning its production capacity (50 instead of 30 kilotonnes/year). Furthermore, it denies having participated in two other meetings on 20 August and 2 November 1982. 84 It contends that when it attended meetings its participation was passive and that its purpose was solely to gather information in order to secure a place on the market. This is borne out by its competitive behaviour in the market place, as evidenced by a number of documents, in which its competitors describe its conduct as aggressive or disruptive, as regards both prices and sales volumes. Those assertions are also borne out by an audit carried out by an independent firm of auditors, Coopers & Lybrand (hereinafter referred to as "the Coopers & Lybrand audit"), and by an econometric study of the German market carried out by Professor Albach of the University of Bonn. 85 The Commission contends that Petrofina regularly participated in the meetings and that it had itself admitted, in its reply to the request for information (Appendix 1 to the particular statement of objections addressed to Petrofina), that from March 1982 some members of staff of its Chemical Sales Division had attended the meetings. The Commission considers that the first meeting attended by Petrofina was the meeting of 10 March 1982 (main statement of objections, Appendix 23). (c) Assessment by the Court 86 In Petrofina' s reply to the request for information, it is stated that "from March 1982 some members of staff of the Chemical Sales Division of our company attended the meetings referred to in your letter" (particular objections, Petrofina, Appendix 1). That reply contains a list of 25 meetings - out of 29 alleged meetings - covering a period from 18 May 1982 to 30 September 1983 in respect of which the applicant has identified its representatives. 87 As regards the applicant' s participation in a meeting of 10 March 1982, two points must be made. First, although that meeting is not referred to in the list of meetings in respect of which the applicant has identified its representatives, it dates from a time when the applicant has admitted having attended meetings ("from March 1982"). Secondly, the applicant does not deny having taken part in another meeting, on 13 May 1982 - which is not referred to in Petrofina' s list either - whereas in the second paragraph of point 37 of the Decision the Commission states that Petrofina did participate in that meeting. 88 The error concerning Petrofina' s production capacity contained in the note of the meeting of 10 March 1982 (main statement of objections, Appendix 23) is not such as to undermine the Commission' s conclusions since the same error is contained in a number of other documents relating to periods during which Petrofina has admitted having participated in meetings. In this regard, the price instruction issued by the applicant on 11 March 1982 may be safely regarded as additional evidence of Petrofina' s attendance at that meeting inasmuch as it coincides with the target price set at that meeting. 89 It must therefore be concluded that the applicant participated regularly in the periodic meetings of polypropylene producers between March 1982 and the end of September 1983, even though it denies having participated in the meetings of 20 August and 2 November 1982. 90 The Commission was fully entitled to take the view, based on the information which was provided by ICI in its reply to the request for information (main statement of objections, Appendix 8) and which was borne out by numerous notes of meetings, that the purpose of the meetings was, in particular, to fix target prices and sales volumes. Indeed, that reply contains the following statements: "' Target prices' for the basic grade of each principal category of polypropylene as proposed by producers from time to time since 1 January 1979 are set forth in Schedule ..."; and "A number of proposals for the volume of individual producers were discussed at meetings". 91 Furthermore, the Commission was fully entitled to deduce from ICI' s reply to the request for information, in which it is stated: "Only 'Bosses' and 'Experts' meetings came to be held on a monthly basis ... By late 1978/early 1979 it was determined that the 'ad hoc' meetings of Senior Managers should be supplemented by meetings of lower level managers with more marketing knowledge", as well as from the identical nature and purpose of the meetings in question, that they were part of a system of regular meetings. 92 It must also be noted that Petrofina' s allegedly passive participation in the meetings is disproved by the statements of the applicant itself, which admits having sometimes provided some information on monthly sales tonnages, and by the notes of certain meetings, such as that of 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24) at which Petrofina explained its internal relations with Monte within their jointly owned subsidiary, Montefina, and by the note dated 8 December 1982 made by an ICI employee (main statement of objections, Appendix 77) of a telephone conversation between ICI and Hercules recounting a Petrofina proposal relating to quotas for the first quarter of 1983. 93 It follows that the Commission has established to the requisite legal standard that the applicant participated regularly in the periodic meetings of polypropylene producers between March 1982 and September 1983, that the purpose of those meetings was, in particular, to set price and sales volume targets, that those meetings were part of a system and that the applicant' s participation in those meetings was not purely passive. B. The price initiatives (a) The contested decision 94 According to the Decision (paragraph 28), a system for fixing target prices was implemented through price initiatives. 95 According to the Decision (points 37 to 39), Petrofina participated in the price initiative of June-July 1982, which took place in the context of a restoration of a balance between supply and demand on the market. That initiative was decided upon at the meeting of producers of 13 May 1982 in which Petrofina participated and at which a detailed table of price targets for 1 June was drawn up for the various grades of polypropylene in the various national currencies (DM 2.00/kg for raffia). 96 The meeting of 13 May 1982 was followed by price instructions from ATO, BASF, Hoechst, Hercules, Huels, ICI, Linz, Monte and Shell corresponding, with a few insignificant exceptions, to the target prices set at the meeting (Decision, point 39). It is admitted in the Decision, however, that price instructions from the applicant were not available. At the meeting of 9 June 1982 the producers could report only modest price increases. 97 According to the Decision (paragraph 40), the applicant also participated in the price initiative of September-November 1982 decided upon at the meeting on 20 and 21 July 1982, the aim of which was to achieve a price of DM 2.00/kg by 1 September and DM 2.10/kg by 1 October, since it was present at the majority, if not all, of the meetings held between July and November 1982 at which this initiative was planned and monitored (Decision, point 45). At the meeting on 20 August 1982, the increase planned for 1 September was postponed until 1 October, and that decision was confirmed at the meeting on 2 September 1982 (Decision, point 41). 98 Following the meetings of 20 August and 2 September 1982, ATO, DSM, Hercules, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Monte and Shell gave price instructions in accordance with the price target set at those meetings (Decision, point 43). 99 According to the Decision (point 44), at the meeting on 21 September 1982, an examination of the measures taken to achieve the target previously set was undertaken and the undertakings expressed general support for a proposal to raise the price to DM 2.10/kg by November-December 1982. That increase was confirmed at the meeting on 6 October 1982. 100 Following the meeting on 6 October 1982, BASF, DSM, Hercules, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Monte, Shell and Saga gave price instructions applying the increase decided upon (Decision, point 44, second paragraph). 101 According to the Decision (point 46, second paragraph), the December 1982 meeting resulted in an agreement that the level planned for November-December was to be established by the end of January 1983. 102 Finally, according to the Decision (point 47), the applicant participated in the price initiative of July-November 1983. At the meeting on 3 May 1983, it was agreed that the producers would try to apply a price target of DM 2.00/kg in June 1983. However, at the meeting on 20 May 1983, the target previously set was postponed until September and an intermediate target was fixed for 1 July (DM 1.85/kg). Subsequently, at a meeting on 1 June 1983, the producers present, including ICI, reaffirmed complete commitment to the DM 1.85/kg increase. On that occasion, it was agreed that Shell would lead publicly in European Chemical News (ECN). 103 The Decision (point 49) states that after the meeting of 20 May 1983, ICI, DSM, BASF, Hoechst, Linz, Shell, Hercules, ATO, Petrofina and Solvay issued instructions to their sales offices to apply from 1 July a price table based on DM 1.85/kg for raffia. It goes on to state that only fragmented price instructions were obtained from ATO and Petrofina but these confirmed that these producers were implementing the new price levels, somewhat belatedly in the case of Petrofina and Solvay. The Decision concludes that, with the exception of Huels, for which the Commission found no price instructions for July 1983, all the producers which had attended the meetings or had promised support for the new price target of DM 1.85/kg are shown to have given instructions to implement the new price. 104 The Decision (point 50) also points out that further meetings, in which all the regular participants took part, took place on 16 June, 6 and 21 July, 10 and 23 August and 5, 15 and 29 September 1983. At the end of July and beginning of August 1983, BASF, DSM, Hercules, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Solvay, Monte and Saga all issued price instructions to their various national sales offices for application from 1 September based on raffia at DM 2.00/kg, whilst a Shell internal note of 11 August, relating to its prices in the United Kingdom, indicated that its United Kingdom subsidiary was "promoting" basic prices to be in force on 1 September corresponding to the targets fixed by the other producers. By the end of the month, however, Shell was instructing the United Kingdom sales office to postpone the full increase until the other producers had established the desired basic level. The Decision states that, with minor exceptions, those instructions were identical in grade and currency. 105 According to the Decision (point 50, last paragraph), the instructions obtained from the producers show that it was later decided to maintain the impetus of the September move with further steps based on raffia at DM 2.10/kg on 1 October, rising to DM 2.25/kg on 1 November. It is further stated (point 51, first paragraph) that BASF, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Monte and Solvay each sent instructions to their sales offices setting identical prices for October and November, with Hercules initially fixing slightly lower prices. 106 The Decision (point 51, second and third paragraphs) states that ATO and Petrofina were present at all relevant meetings but that they both claim that if any internal price instructions were given for the period they were given by word of mouth. However, an internal note obtained at the premises of ATO and dated 28 September 1983 shows a table headed "Rappel du prix de cota (sic)" giving for various countries prices for September and October for the three main grades of polypropylene which are identical to those of BASF, DSM, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Monte and Solvay. During the investigation at the premises of ATO in October 1983 the representatives of the undertaking confirmed that these prices were communicated to sales offices. 107 According to the Decision (point 105, fourth paragraph), whatever the date of the last meeting, the infringement lasted until November 1983, since the agreement continued to produce its effects at least until that time, November being the last month for which it is known that target prices were agreed and price instructions issued. 108 Finally, the Decision (point 51, last paragraph) points out that, according to the trade press, by the end of 1983 polypropylene prices had "firmed" to reach a raffia market price of DM 2.08 to 2.15/kg (compared with the reported target of DM 2.25/kg). (b) Arguments of the parties 109 The applicant contends that, owing to the passive nature of its presence at the meetings, the Commission cannot infer that it participated in price agreements. 110 The applicant further contends that it never fixed its prices with reference to the target prices and that the material advanced as evidence by the Commission does not prove the contrary. 111 It states, first of all, that it was not present at the meeting of 10 March 1982 at which the Commission claims a target price of 2.00 DM/kg for 1 April was fixed and therefore the telex sent to its sales departments on 11 March 1982 (particular objections, Petrofina, Appendix 2) had nothing to do with that meeting. 112 It states, secondly that the Commission misinterpreted the note of the meeting held on 21 September 1982 (main statement of objections, Appendix 30) and that its conduct on the market after that meeting shows that its attendance of the meetings had no effect. 113 It states, thirdly, that the telex which it sent on 20 July 1983 to its sales departments (particular objections, Petrofina, Appendix 5) had nothing to do with the target price referred to during the meeting of 20 May 1983 (main statement of objections, Appendix 39) since the content of that telex message could be explained by a technical fault. 114 The applicant further states that the Commission has not produced any price instructions from Petrofina matching the target prices so as to prove any implementation of those target prices. It adds that a number of documents prove that throughout the period when it was present on the polypropylene market it was regarded as a "persistent troublemaker" and that the graphs which it has produced prove that it did not align its actual prices with the target prices in 97% of cases and that the margin below the target prices is as great as 30%. It refers in this regard to the Coopers & Lybrand audit. 115 Finally, the applicant considers that there is a contradiction between the finding that it participated in the fixing of target prices by the polypropylene producers and the decision not to proceed against the undertakings Amoco and BP although it is stated in the Decision that at certain times those undertakings appeared to have aligned their prices on the targets decided on in meetings (point 78, last paragraph). 116 In addition, it challenges the fact that the period from October to November 1983 was taken into account. It states that the meetings were brought to an end after mid-October at the latest and that the rises at the end of the year were totally independent of the producer meetings which had taken place previously, as is shown by Professor Albach' s study. 117 The Commission states that the Decision relies upon a number of pieces of evidence to prove the applicant' s participation in the price initiatives for 1982 and 1983. It states that Petrofina' s participation in price agreements is generally proved by its participation in meetings the notes of which show that their purpose was to fix target prices. 118 It contends, first, that the note of the meeting of 10 March 1982 (main statement of objections, Appendix 23), in which Petrofina took part, proves that an agreement was reached on a target price of DM 2.00/kg for 1 April 1982. That agreement was implemented by Petrofina the following day by a telex sent to its sales departments in the Federal Republic of Germany instructing them to apply that price from 1 April 1982. It contends that the negotiating margin left to the sales forces with regard to customers does not disprove the implementation of the agreement since the "price targets" were simply intended to serve as a uniform basis for negotiations with customers. 119 The Commission states, secondly, that the note of the meeting of 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24) proves that Petrofina participated in the setting of a target price of DM 2.00/kg for 1 June 1982. 120 It contends, thirdly, that the note of the meeting held on 21 September 1982 proves that Petrofina participated in an arrangement to support the target prices. At that meeting Petrofina indicated that it had agreed to only two exceptions to the target prices, justifying this by the fact that the prices corresponded to lower prices confirmed in meeting. 121 Finally, the Commission states that the note of the meeting of 1 June 1983 proves that Petrofina consented to an agreement on a target price of DM 1.85/kg for 1 July 1983 since at that meeting "those present reaffirmed complete commitment to the 1.85 move to be achieved by 1st July". 122 The Commission goes on to state that on 20 July 1983 Petrofina issued a price instruction corresponding to the target price set at that meeting and that this price instruction is evidence of its participation in the implementation of the target prices. 123 It further observes, in response to the Coopers & Lybrand audit, that it has never claimed that the producers all fixed a uniform cartel price and that therefore the applicant' s argument that the target prices and the prices which it actually charged diverged is irrelevant. 124 In the rejoinder the Commission states that the interpretations which Petrofina proposes to place on the various abovementioned documents are perhaps credible in themselves but that they are irrelevant when account is taken of the actual context in which those documents came into being, namely the overall agreement on prices and quotas as described in the Decision. 125 The Commission rejects the applicant' s argument that the applicant was treated differently than Amoco and BP and states that, since those undertakings did not participate in the regular meetings of polypropylene producers, the "central core" of the evidence of their participation in the alleged agreement on prices is absent in their case. 126 Finally, it states that, although the meetings were ended after September 1983, the cartel continued to produce its effects during the months of October and November 1983, which therefore had to be taken into account. (c) Assessment by the Court 127 The Court finds that the records of the regular meetings of polypropylene producers show that the producers which participated in those meetings agreed to the price initiatives mentioned in the Decision. For example, the note of the meeting on 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24) states: "everyone felt that there was a very good opportunity to get a price rise through before the holidays + after some debate settled on DM 2.00 from 1st June (UK 14th June). Individual country figures are shown in the attached table". 128 Since it has been established to the requisite legal standard that the applicant regularly participated in those meetings after March 1982, it cannot assert that it did not support the price initiatives which were decided on, planned and monitored at those meetings, without providing any evidence to corroborate that assertion. In the absence of such evidence, there is no reason to believe that the applicant would not have supported those initiatives, unlike other participants at the meetings. 129 In this regard, the applicant refers to two arguments seeking to demonstrate that it did not subscribe to the agreed price initiatives. It states first of all that its participation in the meetings was purely passive and, secondly, that it took no account at all of the decisions reached at the meetings when determining its conduct on the market with regard to prices. 130 Neither of those two arguments can be accepted as evidence capable of corroborating the applicant' s assertion that it did not subscribe to the agreed price initiatives. The Court points out that the Commission has established to the requisite legal standard that the applicant' s participation in the meetings was not purely passive so that the first argument put forward by the applicant is not founded upon the facts. As regards the second argument, it must be observed first of all that, even if it was supported by the facts, it would not be capable of disproving the applicant' s participation in the setting of target prices at the meetings but would at the most tend to show that the applicant did not implement the decisions reached at those meetings. Moreover, the Decision nowhere states that the applicant charged prices which always corresponded to the target prices agreed at the meetings, which indicates that the contested decision is likewise not based on the implementation by the applicant of the decisions reached at the meetings for the purpose of proving its participation in the fixing of those target prices. 131 In the same context, it must be pointed out that the Commission does not dispute the analyses made by Petrofina nor the conclusions of the Coopers & Lybrand audit designed to show that the prices actually charged and the target prices diverged considerably and that it likewise does not dispute that it is apparent from a series of documents produced by the applicant that throughout the period during which it was present on the polypropylene market the applicant was regarded as a "persistent troublemaker". However, it must be pointed out that the analyses which the producers themselves carried out, at the meetings of 21 September, 6 October, 2 November and 2 December 1982, to ascertain the effect of their price initiatives on the prices charged on the market seem to indicate that they regarded the results as positive on the whole (main statement of objections, Appendices 30 to 33). 132 In any event, the Court finds that the applicant' s implementation of the results reached at the meetings was more real than it claims, even though the Commission was able to produce only one single written price instruction from Petrofina, a telex of 11 March 1982, matching the agreed target prices. The other written instruction produced by the Commission, a telex of 20 July 1983, must be disregarded since it may indeed be explained by the occurrence of a technical fault in Petrofina' s plant which is said to have led to a temporary fall in production, which the applicant attempted to mitigate by increasing its prices in order to temporarily reduce demand. 133 As regards the first telex, it must be observed that it was sent on the day following the meeting at which a target price for April had been set and which Petrofina had attended, contrary to its denials, and that it corresponds perfectly with that target. Even though the telex message shows that Petrofina left its sales departments a narrow margin for negotiation, it is sufficient to prove that the applicant used the target prices set at the meetings as a basis for negotiating prices with its customers. 134 Since the applicant has explained that the price instructions sent to its sales departments were given by word of mouth and since it has submitted no evidence to substantiate the suggestion that its oral instructions did not correspond to the results reached at the meetings, the Court considers that the Commission was entitled to deduce from the fact that the single written price instruction issued by the applicant corresponded to the target price fixed at a previous meeting at which the applicant had participated that the price instructions given by word of mouth by the applicant must likewise have corresponded on the whole to the target prices fixed at the meetings in which it had participated. 135 It must also be pointed out that the applicant' s case and those of Amoco and BP are not comparable in so far as, unlike the applicant, those two undertakings did not participate in the regular meetings of polypropylene producers from March 1982 until the end of September 1983, so that they could not take part in the price initiatives which were decided on, planned and monitored at those meetings. It follows that the applicant cannot rely on the treatment of those undertakings in the Decision in order to conclude that its participation in those initiatives has not been proved to the requisite legal standard. 136 Furthermore, the Commission was fully entitled to deduce from ICI' s reply to the request for information (main statement of objections, Appendix 8), in which it is stated that: "' Target prices' for the basic grade of each principal category of polypropylene as proposed by producers from time to time since 1 January 1979 are set forth in Schedule ..." that those initiatives were part of a system of fixing target prices. 137 Finally, although the last meeting of producers proved by the Commission to have taken place was that held on 29 September 1983, the fact remains that between 20 September and 25 October 1983 various producers (BASF, Hercules, Hoechst, Huels, ICI, Linz, Monte, Solvay and Saga) sent out matching price instructions (letter of 29 March 1985, Appendix I) scheduled to enter into force on 1 November 1983, and the Commission could therefore reasonably take the view that the meetings of producers had continued to produce their effects until November 1983. 138 It follows that the Commission has established to the requisite legal standard that the applicant was one of the polypropylene producers amongst whom there emerged common intentions concerning the price initiatives mentioned in points 37 to 51 of the Decision, that those initiatives were part of a system and that their effects continued until November 1983. C. The measures designed to facilitate the implementation of the price initiatives (a) The contested decision 139 In the Decision (Article 1(c) and point 27; see also point 42) the Commission asserts that the applicant agreed with the other producers various measures designed to facilitate the implementation of target prices, such as temporary restrictions on output, exchanges of detailed information on their deliveries, the holding of local meetings and, from the end of September 1982, a system of "account management" designed to implement price rises to individual customers. 140 As regards the system of "account management", whose later more refined form, "account leadership", dates from December 1982, the applicant, like all the producers, was nominated coordinator or "leader" for at least one major customer, in respect of whom it was charged with secretly coordinating its dealings with suppliers. Under that system, customers were identified in Belgium, Italy, Germany and the United Kingdom and a "coordinator" was nominated for each of them. In December 1982, a more general adoption of the system was proposed, with an account leader named for each major customer who would guide, discuss and organize price moves. Other producers which had regular dealings with the customer were known as "contenders" and would cooperate with the account leader in quoting prices to the customer in question. In order to "protect" the account leader and the contenders, any other producers approached by the customers were to quote prices higher than the desired target. Despite ICI' s assertions, according to which the scheme collapsed after only a few months of partial and ineffective operation, the Commission states in the Decision that a full note of the meeting held on 3 May 1983 shows that at that time detailed discussions took place on individual customers, on the prices offered or to be offered to them by each producer, and on the volumes supplied or on order. 141 The Decision (point 20) also asserts that Petrofina attended local meetings held to discuss implementation on a national level of arrangements agreed in the full sessions. (b) Arguments of the parties 142 The applicant claims that, since its role was a passive one, it never implemented the system of "account leadership" and never had the intention of doing so. For this reason it seeks to refute the various pieces of evidence put forward by the Commission in support of its accusations. 143 The applicant states first of all, with regard to the note of the meeting of 2 September 1982 (main statement of objections, Appendix 29), in which its name appears as - according to the Commission - an "account leader" for three of its customers, that the Coopers & Lybrand audit proves that it always delivered to Ostend Stores at competitive prices; that in September 1982, Fibrilo was no longer its customer and that Waltex never appeared on the list of its customers. Those assertions are borne out by an internal ICI note dating from the end of December 1982 (main statement of objections, Appendix 35), in which it is stated: "despite the appointment of A/C leaders, there does not appear to have been any improvement in December over November". 144 It states, secondly, that the note of the meeting of 21 September 1982 (main statement of objections, Appendix 30), according to which information relating to prices and the volumes of their commitments for October were exchanged by the producers, lacks credibility in its regard since the information concerning it was inaccurate because its sales in the Federal Republic of Germany were made at prices broadly lower than the prices indicated. 145 It states, thirdly, with regard to the note of a meeting held in the spring of 1983 (main statement of objections, Appendix 37), according to which Petrofina did not deliver to certain customers, that it was for reasons extraneous to the application of an "account leadership" system that it did not deliver to them. In the case of Steen, Petrofina was ousted by the competition, as is shown by the Coopers & Lybrand audit; in the case of Adolff, Petrofina was ousted owing to the quality of a previous delivery; in the case of Ostend Stores, Petrofina delivered such quantities in March that this customer no longer needed to be supplied before June; in the case of Boussac, the note itself indicates that it was for credit reasons that no deliveries were made. 146 Finally, the applicant admits that, in the case of certain customers to which it had delivered, it indicated at meetings the quantities delivered and the prices at which it had delivered, but sometimes inaccurately, as the comparison with the Coopers & Lybrand audit indicates. 147 It also repeats that the note of the meeting of 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24), stating "Petrofina - have reduced sales following new agreement with MP", does not have the meaning attributed to it by the Commission since the "new agreement" mentioned in that note did not consist of a quota agreement but solely of an agreement to exchange capacity with Monte within Montefina, their jointly owned subsidiary, and that therefore it did not restrict its production temporarily in order to facilitate the application of target prices. 148 The Commission again refers to the various pieces of evidence on which it bases its assertion that Petrofina participated in various measures designed to implement the price initiatives. 149 It states that the note of the meeting of 2 September 1982 (main statement of objections, Appendix 29) proves that Petrofina participated in the system of "account leadership" since its name appears in that note as "account leader" for three of its customers and that the statement in the Decision (point 27, third paragraph) that all producers were named "account leader" for customers is based in particular on the note of the meeting held on 2 December 1982 (main statement of objections, Appendix 33). According to the Commission, the note of a meeting held in spring 1983 (main statement of objections, Appendix 37) the note of the meeting held on 3 May 1983 (main statement of objections, Appendix 38) prove that Petrofina participated in the "account leadership" system since they show that Petrofina was discussing at the meetings the individual situation of its customers and its deliveries. 150 According to the Commission, the note of the meeting held on 21 September 1982 (main statement of objections, Appendix 30) proves that Petrofina participated in an exchange of information between producers, agreed the previous month, concerning their commitments for October and the prices at which they had accepted orders. 151 Finally, the Commission considers that the note of the meeting held on 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24) proves that the applicant participated in a measure consisting in refusing to sell in the Federal Republic of Germany and France at prices below 1.80 DM/kg in order to support the price initiative and that, even if the explanation provided by Petrofina were to prove to be true, the mere fact that at a meeting of producers Petrofina began to explain its internal relations with Monte within their jointly owned subsidiary Montefina and the influence this had on its conduct on the market shows clearly that its role in the meetings was not simply a passive one and that it exchanged information about its customers with its competitors. (c) Assessment by the Court 152 As far as the measures designed to facilitate the implementation of the price initiatives are concerned, it must be pointed out that the applicant' s arguments are not designed to show that such measures were not agreed but to show that the applicant did not enter into any commitment in this regard or take any part in their implementation. 153 In this regard, the Court holds, on the basis of the meeting notes whose contents have been the subject of argument between the parties (main statement of objections, Appendices 29, 30, 33, 37 and 38), that Petrofina exchanged information about its customers and the prices which it charged compared with the targets set and that it was named "account leader" for a number of its customers. Furthermore, the applicant admitted in its reply to the request for information (particular objections, Petrofina, Appendix 1) that it had participated in local meetings. 154 As regards the question whether it agreed to restrict its sales, it must be pointed out that whilst the note of the meeting of 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24) does not perhaps have the meaning attributed to it by the Commission in its pleadings (reduction of sales pursuant to a new agreement), it does at least establish that Petrofina attempted at that meeting to give credence to the idea that it was reducing its sales on account of an agreement to exchange capacity with Monte within Montefina ("Have reduced sales comparing with 1981 following new agreement with M.P.") and that it was refusing business in the Federal Republic of Germany and France below the price of DM 1.85/kg ("Refused business in Germany + France below DM 1.85"). Furthermore, that note reports the applicant' s announcement that it would shut down its production plant for 20 days in August ("Plant will be shut down for 20 days in August"). 155 In view of those various pieces of evidence, the Court concludes that the applicant has not substantiated its assertion that it did not, like other polypropylene producers, subscribe to measures designed to facilitate the implementation of price initiatives from March 1982. At the most its argument tends to show that its implementation of some of those measures was incomplete, particularly as far as the system of "account leadership" was concerned, but such a fact, even if proved, cannot refute the fact that the applicant, as an active participant in the meetings at which the measures designed to facilitate the implementation of price initiatives were agreed, assented to those measures, together with other polypropylene producers. 156 It must also be pointed out that point 27 of the Decision, read in the light of the second paragraph of point 26, must be interpreted not as contending that each of the producers committed itself individually to adopt all the measures mentioned there but as asserting that at various times those producers adopted at those meetings together with the other producers a set of measures mentioned in the Decision and designed to bring about conditions favourable to an increase in prices, in particular by artificially reducing the supply of polypropylene, and that the implementation of the various measures involved was by common agreement shared between the various producers according to their specific situation. 157 It follows from the foregoing that the Commission has established to the requisite legal standard that from March 1982 the applicant was one of the polypropylene producers amongst whom there emerged common intentions concerning the measures designed to facilitate the implementation of the price initiatives mentioned in the Decision. D. Target tonnages and quotas (a) The contested decision 158 The Decision (point 58) states that for a 1982 scheme complicated quota proposals were advanced which attempted to reconcile divergent factors such as previous achievements, market aspirations and available capacity. The total market to be divided was estimated at 1 450 000 tonnes. Some producers submitted detailed plans for market sharing while others were content to communicate only their own tonnage aspirations. At the meeting on 10 March 1982 Monte and ICI tried to reach an agreement. The Decision (point 58, last paragraph) states, however, that, as in 1981, no definitive agreement was reached and for the first half of the year the monthly sales for each producer were communicated during the meetings and monitored against its achieved percentage share in the previous year. According to the Decision (point 59), in the August 1982 meeting negotiations for an agreement on quotas for 1983 were held and ICI held bilateral discussions with each of the producers on the new system. However, pending the introduction of such a quota scheme, producers were required in the second part of 1982 to aim to restrict their monthly sales to the same percentage of the overall market which each of them had achieved in the first six months of 1982. Thus, in 1982, the market shares had reached a relative equilibrium and were stable in comparison with previous years in the case of the majority of producers. 159 According to the Decision (point 60), for 1983 ICI invited each producer to indicate its own quota ambitions and suggestions for what percentage each of the others should be allowed. Monte, Anic, ATO, DSM, Linz, Saga and Solvay, as well as the German producers via BASF, submitted their own detailed proposals. The various proposals were then processed by computer to obtain an average which was compared with the individual percentage "aspirations" of each producer. Those steps enabled ICI to propose guidelines for a new framework agreement for 1983. Those proposals were discussed at the meetings of November and December 1982. A proposal initially restricted to the first quarter of the year was discussed at the meeting on 2 December 1982. The note of that meeting drawn up by ICI shows that ATO, DSM, Hoechst, Huels, ICI, Monte and Solvay, as well as Hercules, found their allocated quota "acceptable" (Decision, point 63). Those facts are borne out by the ICI note of a telephone conversation with Hercules of 3 December 1982. 160 The Decision (point 63, third paragraph) states that a document found at the premises of Shell confirms that an agreement was made, since it endeavoured not to exceed its quota. That document also confirms that a volume control scheme was continued into the second quarter of 1983 since, in order to keep its market share in the second quarter close to 11%, national sales companies in the Shell group were ordered to reduce their sales. The existence of that agreement is confirmed by the note of the meeting on 1 June 1983, which, although not mentioning quotas, relates to exchanges of details of the tonnages sold by each producer in the previous month, which would indicate that some quota system was in operation (Decision, point 64). (b) Arguments of the parties 161 The applicant denies that the Commission has succeeded in proving that it participated in a quota system. In its view, what the Commission refers to as its participation in a market-sharing scheme consists in fact of the allocation of sales quotas to Petrofina by other producers independently of its will. Petrofina never consented to those quotas and never observed them. As the last producer to come on to the market, it was necessary for Petrofina to secure clientele and increase it, an aim incompatible with any restriction on production. 162 It argues, first, that its participation in such a scheme is disproved by the spectacular breakthrough it made in terms of market share after its arrival on the market and, secondly, that the tables used by the Commission to prove its participation in such a scheme have no probative value since they contain serious errors as regards its sales figures. 163 In this regard, the applicant contends that the note of the meeting of 6 October 1982 (main statement of objections, Appendix 31) does not prove that it participated in the quota system since Petrofina' s sales exceeded the figure referred to in that document by more than 12.5%. The applicant also denies that the note of the meeting of 2 November 1982 (main statement of objections, Appendix 32) proves that it participated in the quota system since it did not attend that meeting. Finally, the note of the meeting of 2 December 1982, more particularly its annex entitled "1983 - Quarter 1 Proposal" (main statement of objections, Appendix 33), is too imprecise as far as Petrofina is concerned and was merely a proposal to which Petrofina had never given its assent since it was not one of the undertakings which had judged that proposal to be "acceptable". 164 As far as 1983 is concerned, the applicant states that it abstained voluntarily from participating in the negotiations which probably took place between certain producers for the purpose of reaching a market-sharing arrangement for that year, thus expressly and unequivocally indicating its dissociation from those plans. This is why no proposal from Petrofina is to be found in the documents, which explains why the column intended for Petrofina in the table summarizing the producers' proposals (main statement of objections, Appendix 85, p. 2) remains blank. The previous table (main statement of objections, Appendix 85, p. 1) did not originate from Petrofina and appears to be simply a recast of the following table. 165 In Petrofina' s view, the Commission commits the same type of error when referring to another document entitled "Polypropylene Framework", which, according to Petrofina, was the work of a third party and not of Petrofina. Moreover, the Commission is wrong to set the "revised" figure in that table against the alleged Petrofina "target" in Appendix 85 since the column "Fina" in that document remained blank. Finally, the applicant disputes the probative value of a document dated 8 December 1982 originating from ICI (main statement of objections, Appendix 77) on the ground that the statements attributed to Petrofina' s employee in that document are erroneous. The information that the additional 5% which Petrofina would take in the Feluy production plant belonging to Montefina meant a reduction in Monte' s share did not in fact prevent Monte' s actual capacity from likewise increasing in 1983. 166 The Commission states first of all that Petrofina' s participation in the quota agreements is not disproved either by the constant growth of its market share or by its non-observance of the quotas since the agreements concluded between the producers, being dynamic in nature, were revised from time to time in order to take account of changes in market conditions and in particular of the plans of newcomers, such as Petrofina. The Commission states that Petrofina' s participation in the quota system for 1982 is clear from various documents. 167 Thus, according to the Commission, the note of the meeting of 20 August 1982 (main statement of objections, Appendix 28) proves that in 1982 Petrofina disclosed the figures for its monthly sales as part of the provisional arrangement by which producers were to restrict their tonnages to the market share achieved in the period January to June. In the Commission' s view, it is also clear from the notes of meetings held on 6 October, 2 November and 2 December 1982 (main statement of objections, Appendices 31, 32 and 33) that the producers compared the sales achieved by each of them during the previous month with the theoretical targets calculated by reference to the sales achieved during the first six months of 1982. 168 According to the Commission, Petrofina' s participation in the drawing up of a quota system for 1983 is clear from the fact that its name appears in two documents (main statement of objections, Appendices 85 and 87), which appear to date from October or November 1982, setting out for each producer sales figures, proposed market shares, averages, aspirations and actual market shares which are apparently the result of computer processing. 169 The Commission states that Petrofina' s participation in the drawing up of a quota system for 1983 is also clear from a document dated 8 December 1982 originating from ICI (main statement of objections, Appendix 77), which constitutes a Petrofina proposal relating to the quotas for the first quarter of 1983. In the Commission' s view, it is clear from that document that Petrofina pointed out that it would take a supplementary tranche of 5% in the Feluy production plant and that the 37.5 kilotonnes resulting from a calculation made on an annual basis would then correspond to 9.8 kilotonnes for the first quarter. It also declared that it would revert to this point at the next meeting whilst recognizing that its request meant a reduction in Monte' s share. 170 According to the Commission, the existence of an agreement for the first two quarters of 1983 is clear from an internal document found on the premises of Shell (main statement of objections, Appendix 90). According to that document, Shell had instructed its national sales companies to reduce their sales in order to maintain compliance with the quota which had been allocated to it. The Commission further points out that the note of the meeting of 1 June 1983 (main statement of objections, Appendix 40) shows that information on sales volumes in May was exchanged. (c) Assessment by the Court 171 It must be repeated that the applicant participated regularly from March 1982 until 30 September 1983 in the periodic meetings of polypropylene producers at which discussions relating to the sales volumes of the various producers were held and information exchanged on that subject. Any errors in some of the information exchanged are irrelevant since the errors are insignificant and may be due to Petrofina' s intention to conceal its true figures in order to mislead its competitors. 172 Concurrently with Petrofina' s participation in the meetings, its name appears in various tables (main statement of objections, Appendices 71, 85 and 87) whose contents clearly show that the tables were drawn up for the purpose of determining sales volume targets. Most of the applicants have admitted in their replies to a written question from the Court that it would not have been possible to draw up the tables found on the premises of ICI, ATO and Hercules on the basis of the statistics available under the Fides data exchange system. In its reply to the request for information (main statement of objections, Appendix 8) ICI stated with reference to one of those tables that "the source of information for actual historic figures in this table would have been the producers themselves". The Commission was therefore entitled to take the view that the data contained in those tables had been provided by Petrofina in the course of the meetings in which it participated. 173 The constant increase in Petrofina' s market share and the systematic exceeding of the quotas allocated are not factors capable of proving that the applicant deliberately abstained from entering into negotiations on quotas since neither of those factors appears to have been an issue at the meetings and, therefore, if the applicant did not observe the agreed targets, it nevertheless let the others believe that it was observing them. 174 As regards 1982, the complaint against the producers is that they took part in negotiations in order to reach an agreement on quotas for that year; that in that connection they communicated their tonnage aspirations; that, failing a definitive agreement, they communicated at meetings their monthly sales figures during the first half of the year, comparing them with the percentage achieved during the previous year and, during the second half of the year, attempting to restrict their monthly sales to the same percentage of the overall market achieved in the first six months of that year. 175 The measures adopted for the first half of 1982 are established by the note of the meeting on 13 May 1982 (main statement of objections, Appendix 24), which states inter alia: "To support the move a number of other actions are needed (a) limit sales volume to some agreed prop. of normal sales". GROUNDS CONTINUED UNDER DOC.NUM : 689A0002.2 The implementation of those measures is evidenced by the note of the meeting of 9 June 1982 (main statement of objections, Appendix 25), to which is attached a table setting out for each producer the "actual" figure for its sales for the months from January to April 1982 compared with a figure representing the "theoretical based on 1981 av[erage] market share", and by the note of the meeting held on 20 and 21 July 1982 (main statement of objections, Appendix 26) as regards the period January-May 1982 and by that of 20 August 1982 (main statement of objections, Appendix 28) as regards the period from January-July 1982. 176 The measures adopted for the second half of 1982 are proved by the note of the meeting of 6 October 1982 (main statement of objections, Appendix 31), which states: "In October this would also mean restraining sales to the Jan/June achieved market share of a market estimated at 100 kt" and then "Performance against target in September was reviewed". Attached to that note is a table entitled "September provisional sales versus target (based on Jan-June market share applied to demand est[imated] at 120 kt)". The continuation of those measures is confirmed by the note of the meeting of 2 December 1982 (main statement of objections, Appendix 33), to which is attached a table comparing, for November 1982, the "Actual" sales with the "Theoretical" figures calculated from the "J-June % of 125 kt". 177 The Court finds that, as regards the two halves of 1982, the Commission was entitled to conclude from the mutual monitoring, conducted at the regular meetings, of the implementation of a system for restricting monthly sales by reference to a previous period that that system had been adopted by the participants at the meetings. 178 As regards 1983, the Court finds, in the first place, that it is clear from the documents produced by the Commission (main statement of objections, Appendices 33, 77, 85 and 87) that at the end of 1982 and the beginning of 1983 the polypropylene producers discussed a quota system for 1983, that the applicant participated in the meetings at which those discussions took place and that on those occasions it provided data relating to its sales. 179 It follows that the applicant participated in the negotiations held with a view to arriving at a quota system for 1983. 180 As regards the question whether those negotiations actually succeeded as far as the first two quarters of 1983 are concerned, as is asserted in the Decision (point 63, third paragraph, and point 64), it is clear from the note of the meeting on 1 June 1983 (main statement of objections, Appendix 40) that the applicant indicated at that meeting its sales figures for May, as did nine other undertakings. Moreover, the following passage appears in the record of an internal meeting of the Shell group on 17 March 1983 (main statement of objections, Appendix 90): "... and would lead to a market share of approaching 12% and well above the agreed Shell target of 11%. Accordingly the following reduced sales targets were set and agreed by the integrated companies". The new tonnages are given, after which it is noted that: "this would be 11.2 Pct of a market of 395 kt. The situation will be monitored carefully and any change from this agreed plan would need to be discussed beforehand with the other PIMS members". 181 The Court finds in this regard that the Commission was entitled to conclude from the combination of those two documents that the negotiations between the producers had led to the introduction of a quota system. The internal note of the Shell group shows that that undertaking was asking its national sales companies to reduce their sales, not in order to reduce the overall sales volume of the Shell group, but in order to restrict the group' s share of the overall market to 11%. Such a restriction expressed in terms of market share can be explained only in connection with a quota system. Furthermore, the note of the meeting on 1 June 1983 constitutes additional evidence of the existence of such a system, since an exchange of information on the monthly sales of the various producers has the primary purpose of monitoring compliance with the commitments made. 182 Finally, the 11% figure for Shell' s market share appears not only in the Shell internal note but also in two other documents, namely an ICI internal note in which ICI states that Shell is proposing this figure for itself, Hoechst and ICI (main statement of objections, Appendix 87) and the note drawn up by ICI of a meeting held on 29 November 1982 between ICI and Shell at which the previous proposal was referred to (main statement of objections, Appendix 99). 183 Owing to the identical aim of the various measures for restricting sales volumes - namely to reduce the pressure exerted on prices by excess supply - the Commission was entitled to conclude that those measures were part of a quota system. 184 Having regard to the foregoing considerations, it must be concluded that the Commission has established to the requisite legal standard that from March 1982 the applicant was one of the polypropylene producers amongst whom common purposes emerged in relation to the restriction of their monthly sales by reference to a previous period (until the end of 1982) and to the sales volume targets for the first six months of 1983 which are mentioned in the Decision and which formed part of a quota system. 2. The application of Article 85(1) of the EEC Treaty *. Legal characterization (a) The contested decision 185 According to the Decision (point 81, first paragraph), the whole complex of schemes and arrangements decided on in the context of a system of regular and institutionalized meetings constituted a single continuing "agreement" within the meaning of Article 85(1). 186 In the present case, the producers, by subscribing to a common plan to regulate prices and supply on the polypropylene market, participated in an overall framework agreement which was manifested in a series of more detailed sub-agreements worked out from time to time (Decision, point 81, third paragraph). 187 The Decision (point 82, first paragraph) goes on to state that in the detailed working out of the overall plan express agreement was reached in many areas, such as individual price initiatives and annual quota schemes. In some cases the producers may not have reached a consensus on a definitive scheme, such as quotas for 1981 and 1982. However, their adoption of stopgap measures including exchange of information and the monitoring of actual monthly sales against achievements in some previous reference period not only involved an express agreement to set up and operate such measures but also indicated an implied agreement to maintain as far as possible the respective positions of the producers. 188 The conclusion that there was one continuing agreement was not altered by the fact that some producers inevitably were not present at every meeting. Any "initiative" took several months to plan and to implement and it would make little difference to the involvement of a producer if it was absent on occasion (Decision, point 83, first paragraph). 189 According to the Decision (point 86, first paragraph), the operation of the cartel, being based on a common and detailed plan, constituted an "agreement" within the meaning of Article 85(1) of the EEC Treaty. 190 The Decision states (in point 86, second paragraph) that the concepts of "agreements" and "concerted practices" are distinct, but cases may arise where collusion presents some of the elements of both forms of prohibited cooperation. 191 A concerted practice relates to a form of cooperation between undertakings which, without having reached the stage where an agreement properly so-called has been concluded, knowingly substitutes practical cooperation for the risks of competition (Decision, point 86, third paragraph). 192 According to the Decision (point 87, first paragraph), the object of the Treaty in creating a separate concept of concerted practice was to forestall the possibility of undertakings evading the application of Article 85(1) by colluding in an anti-competitive manner falling short of a definite agreement by, for example, informing each other in advance of the attitude each intends to adopt, so that each could regulate its commercial conduct in the knowledge that its competitors would behave in the same way (see the judgment of the Court of Justice in Case 48/69 Imperial Chemical Industries Ltd v Commission, cited above). 193 In its judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 (Suiker Unie v Commission, cited above) the Court of Justice held that the criteria of coordination and cooperation laid down by its case law, which in no way require the working out of an actual plan, must be understood in the light of the concept inherent in the competition provisions of the Treaty according to which each economic operator must determine independently the commercial policy which he intends to adopt in the common market. This requirement of independence does not deprive undertakings of the right to adapt themselves intelligently to the existing or anticipated conduct of their competitors but it does strictly preclude any direct or indirect contact between them the object or effect whereof is either to influence the conduct on the market of an actual or potential competitor or to disclose to such a competitor the course of conduct which they themselves have decided to adopt or contemplate adopting on the market (Decision, point 87, second paragraph). Such conduct may fall under Article 85(1) as a "concerted practice" even where the parties have not reached agreement in advance on a common plan defining their action in the market but adopt or adhere to collusive devices which facilitate the coordination of their commercial behaviour (Decision, point 87, third paragraph, first sentence). 194 The Decision also points out (point 87, third paragraph, third sentence) that, in a complex cartel, some producers at one time or another might not express their definite assent to a particular course of action agreed by the others but nevertheless indicate their general support for the scheme in question and conduct themselves accordingly. In certain respects, therefore, the continuing cooperation and collusion of the producers in the implementation of the overall agreement may display the characteristics of a concerted practice (Decision, point 87, fourth paragraph, second sentence). 195 According to the Decision (point 87, fifth paragraph), the importance of the concept of a concerted practice does not thus result so much from the distinction between it and an "agreement" as from the distinction between forms of collusion falling under Article 85(1) and mere parallel behaviour with no element of concertation. Nothing therefore turns in the present case upon the precise form taken by the collusive arrangements. 196 In the Decision (paragraph 88, first and sentence paragraphs) it is stated that most of the producers, having argued during the administrative procedure that their conduct in relation to alleged price initiatives did not result from any "agreement" within the meaning of Article 85 (see the Decision, point 82), went on to assert that it could not form the basis of a finding of concerted practice either. The latter concept, they argued, required some "overt act" in the market, which was claimed to be wholly absent from the present case: no price-lists or "target prices" were ever communicated to customers. This argument is rejected in the Decision: were it necessary in the present case to rely on proof of a concerted practice, the requirement for some steps to be taken by the participants to realize their common object was fully met. The various price initiatives were a matter of record. It was also undeniable that the individual producers took parallel action to implement them. The steps taken by the producers both individually and collectively were apparent from the documentary evidence: meeting reports, internal memoranda, instructions and circulars to sales offices and letters to customers. It was wholly irrelevant whether or not they "published" price lists. The price instructions themselves provided not only the best available evidence of the action taken by each producer to implement the common object but also by their content and timing reinforced the evidence of collusion. (b) Arguments of the parties 197 The applicant contends first of all that the Commission acted in breach of the letter and spirit of Article 85(1) of the EEC Treaty in not demonstrating the existence of either an agreement or a concerted practice and in taking the view that it was sufficient to find that "collusion" exhibiting elements of both concepts had taken place. Furthermore, according to Petrofina, during the proceedings the Commission constantly changed its position on the question of the qualification of the infringement before finally concluding that this question is of minor importance. The applicant considers that the concept of "agreement" and "concerted practice" must be carefully distinguished (judgment of the Court of Justice in Case 48/69 ICI v Commission, cited above) and that it is for the Commission to substantiate its argument that the elements constituting one or other of those forms of collusion exist in its case. 198 An agreement presupposes a real meeting of minds on the reciprocal rights and obligations of those subscribing to it. If no intention to assume an obligation is demonstrated, the existence of such an intention can be assessed only by examining the way in which the agreement is implemented. In the present case, the applicant categorically denies having participated in an agreement and contends that the Commission has not proved that it bound itself to restrict competition by participating in agreements adopted in common. 199 A concerted practice, on the other hand, presupposes, according to the applicant, that conduct on the market by the undertakings does actually occur. If it is readily assumed that a concerted practice has both an anti-competitive object and an anti-competitive effect, it would appear difficult for a concerted practice to have an anti-competitive object without having any anti-competitive effect. It would then no longer be a "practice" but a tacit arrangement falling within the ambit of an agreement. By denying that it is necessary for there to be an anti-competitive effect on the market, the Commission arrives at a position where it describes mere participation by an undertaking in meetings with competitors as a concerted practice within the meaning of Article 85 of the EEC Treaty, irrespective of the undertaking' s intention to join in anti-competitive conduct and notwithstanding the absence of steps to implement such conduct or of any effect on the market. Relying on the case law of the Court of Justice (judgment in Case 48/69 ICI v Commission, cited above, Opinion at pp. 671 to 673, and judgment in Case 49/69 BASF v Commission [1972] ECR 713, paragraphs 22 to 33; judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 Suiker Unie v Commission, cited above, paragraphs 567 to 576; judgment in Joined Cases 209 to 215 and 218/78 Heintz Van Landewyck v Commission [1980] ECR 3125, Opinion at p. 3310; judgment in Joined Cases 100 to 103/80 Musique Diffusion Française S.A. and Others v Commission ("Pioneer") [1983] ECR 1825 and judgment in Case 243/83 Binon [1985] ECR 2015, at paragraph 17) and on American case law relating to the Sherman Act, the applicant contends that, in order for there to be a concerted practice, three elements must be present: first, proof of parallel behaviour common to a number of undertakings on the market; secondly, proof of a common intention to that end, deducible from a number of factors, the mere presence of a representative of an undertaking at a meeting not being sufficient; and, thirdly, a link between the conduct on the market thus found and the common intention of the undertakings. In the present case, the Commission has not proved that the alleged cartel had any effects on the market or that the applicant manifested conduct on the market such as to demonstrate its participation in a concerted practice or its agreement to any anti-competitive object. 200 Thus, according to the applicant, it was for the Commission to demonstrate that the elements constituting either an agreement or a concerted practice were present in its case, which the Commission failed to do in finding that there was "collusion", which exhibits elements of both concepts. 201 According to the Commission, on the other hand, the question whether collusion or a cartel is to be described for legal purposes as an agreement or concerted practice within the meaning of Article 85 or whether the collusion has elements of both is of negligible importance. In its view, the terms "agreement" and "concerted practice" subsume the various types of arrangements by which competitors, instead of determining their future competitive conduct in complete independence, mutually accept a limitation of their freedom of action on the market as a result of direct or indirect contacts between them. 202 The Commission submits that the purpose of using the various terms found in Article 85 is to prohibit the whole gamut of collusive devices and not to prescribe a different treatment for each of them. It is therefore irrelevant where the line of demarcation is to be drawn between terms designed to encompass the whole range of prohibited behaviour. The ratio legis of the inclusion in Article 85 of the term "concerted practice" is to cover, besides agreements, those types of collusion which merely reflect a form of de facto coordination or practical cooperation but which are nevertheless capable of distorting competition (judgment in Case 48/69 ICI v Commission, cited above, paragraphs 64 to 66). 203 It states that, according to the case law of the Court of Justice (judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 Suiker Unie v Commission, cited above, paragraphs 173 and 174), it is a matter of precluding any direct or indirect contact between operators, the object or effect whereof is either to influence the conduct on the market of an actual or potential competitor or to disclose to such a competitor the course of conduct which they themselves have decided to adopt, or contemplate adopting, on the market. A concerted practice therefore exists wherever there is contact between competitors prior to their behaviour on the market. 204 In the Commission' s view, there is a concerted practice as soon as there is concerted action having as its purpose the restriction of the autonomy of the undertakings in relation to one another, even if no actual conduct has been found on the market. In its view, the argument revolves around the meaning of the word "practice". It opposes the argument put forward by ICI that the word has the narrow meaning of "conduct on the market". In its view, the word can cover the mere act of participating in contacts, provided that they have as their purpose the restriction of the undertakings' autonomy. 205 The Commission goes on to argue that if the two requirements - concerted action and conduct on the market - were required for the existence of a concerted practice, as the applicant maintains, a whole gamut of practices having as their purpose, but not necessarily as their effect, the distortion of competition on the common market would not be caught by Article 85. Part of the purpose of Article 85 would thus be thwarted. Furthermore, that view of the applicant is not in accordance with the case-law of the Court of Justice concerning the concept of concerted practice (judgment in Case 48/69 ICI v Commission, cited above, paragraph 66; judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 Suiker Unie v Commission, cited above, paragraph 26; and judgment in Case 172/80 Zuechner v Bayerische Vereinsbank AG, cited above, paragraph 14). Although those judgments each mention practices on the market, they are not mentioned as an element constituting the infringement, as the applicant maintains, but as a factual element from which the concerted action may be deduced. According to that case-law, no actual conduct on the market is required. All that is required is contact between economic operators, characteristic of their abandonment of their necessary autonomy. The American case law on the Sherman Act follows the same line. 206 In the Commission' s view, it is not therefore necessary, in order for there to be an infringement of Article 85, for the undertakings to have put into practice that which they have discussed together. The offence under Article 85(1) exists in full once the intention to substitute cooperation for the risks of competition has materialized in cooperation, without there necessarily being, after the event, conduct on the market which may be found. 207 From this the Commission concludes that, as far as the question of evidence is concerned, the agreement and the concerted practice may be proved by means of both direct evidence and circumstantial evidence. In the present case, it had no need to use circumstantial evidence, such as parallelism of conduct on the market, since it possessed direct evidence of the collusion consisting in particular of the meeting notes. 208 The Commission concludes by stating that it was entitled to describe the infringement found in the present case primarily as an agreement and, alternatively and in so far as is necessary, as a concerted practice. (c) Assessment by the Court 209 Contrary to the applicant' s assertions, the Commission characterized each factual element found against the applicant as either an agreement or a concerted practice for the purposes of Article 85(1) of the EEC Treaty. It is apparent from the second paragraph of point 80, the third paragraph of point 81 and the first paragraph of point 82 of the Decision, read together, that the Commission characterized each of those different elements primarily as an "agreement". 210 It is likewise apparent from the second and third paragraphs of point 86, the third paragraph of point 87 and point 88 of the Decision, read together, that the Commission in the alternative characterized the elements of the infringement as "concerted practices" where those elements either did not enable the conclusion to be drawn that the parties had reached agreement in advance on a common plan defining their action on the market but had adopted or adhered to collusive devices which facilitated the coordination of their commercial behaviour, or did not, owing to the complexity of the cartel, make it possible to establish that some producers had expressed their definite assent to a particular course of action agreed by the others, although they had indicated their general support for the scheme in question and conducted themselves accordingly. The Decision thus concludes that in certain respects the continuing cooperation and collusion of the producers in the implementation of an overall agreement may display the characteristics of a concerted practice. 211 Since it is clear from the case law of the Court of Justice that in order for there to be an agreement within the meaning of Article 85(1) of the EEC Treaty it is sufficient that the undertakings in question should have expressed their joint intention to conduct themselves on the market in a specific way (see the judgment in Case 41/69 ACF Chemiefarma v Commission [1970] ECR 661, paragraph 112, and the judgment in Joined Cases 209 to 215 and 218/78 Van Landewyck v Commission [1980], cited above, paragraph 86), this Court holds that the Commission was entitled to treat the common intentions existing between the applicant and the other polypropylene producers, which the Commission has proved to the requisite legal standard and which related to price initiatives, measures designed to facilitate the implementation of the price initiatives, measures for restricting monthly sales by reference to a previous period between March 1982 and the end of that year as well as to sales volume targets for the first half of 1983, as agreements within the meaning of Article 85(1) of the EEC Treaty. 212 Furthermore, having established to the requisite legal standard that the effects of the price initiatives continued to last until November 1983, the Commission was fully entitled to take the view that the infringement continued until at least November 1983. It is indeed clear from the case-law of the Court of Justice that Article 85 is also applicable to agreements which are no longer in force but which continue to produce their effects after they have formally ceased to be in force (judgment in Case 243/83 Binon & Cie S.A. v Agence et Messagerie de la Presse S.A., cited above, paragraph 17). 213 For a definition of the concept of concerted practice, reference must be made to the case law of the Court of Justice, which shows that the criteria of coordination and cooperation previously laid down by that Court must be understood in the light of the concept inherent in the competition provisions of the EEC Treaty according to which each economic operator must determine independently the policy which he intends to adopt on the common market. Although this requirement of independence does not deprive economic operators of the right to adapt themselves intelligently to the existing and anticipated conduct of their competitors, it does, however, strictly preclude any direct or indirect contact between such operators the object or effect whereof is either to influence the conduct on the market of an actual or potential competitor or to disclose to such a competitor the course of conduct which they themselves have decided to adopt or contemplate adopting on the market (judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 Suiker Unie and Others v Commission, cited above, paragraphs 173 and 174). 214 In the present case, the applicant participated in meetings concerning the fixing of price and sales volume targets during which information was exchanged between competitors about the prices they wished to see charged on the market, the prices they intended to charge, their profitability thresholds, the sales volume restrictions they judged to be necessary, their sales figures or the identity of their customers. Through its participation in those meetings, it took part, together with its competitors, in concerted action the purpose of which was to influence their conduct on the market and to disclose to each other the course of conduct which each of the producers itself contemplated adopting on the market. 215 Accordingly, not only did the applicant pursue the aim of eliminating in advance uncertainty about the future conduct of its competitors but also, in determining the policy which it intended to follow on the market, it could not fail to take account, directly or indirectly, of the information obtained during the course of those meetings. Similarly, in determining the policy which they intended to follow, its competitors were bound to take into account, directly or indirectly, the information disclosed to them by the applicant about the course of conduct which the applicant itself had decided upon or which it contemplated adopting on the market. 216 The Commission was therefore justified, in the alternative, having regard to their purpose, in categorizing the regular meetings of polypropylene producers in which the applicant participated between March 1982 and September 1983 as concerted practices within the meaning of Article 85(1) of the EEC Treaty. 217 As regards the question whether the Commission was entitled to find that there was a single infringement, described in Article 1 of the Decision as "an agreement and concerted practice", the Court points out that, in view of their identical purpose, the various concerted practices followed and agreements concluded formed part of schemes of regular meetings, target-price fixing and quota fixing. 218 Those schemes were part of a series of efforts made by the undertakings in question, in pursuit of a single economic aim, namely to distort the normal movement of prices on the market in polypropylene. It would thus be artificial to split up such continuous conduct, characterized by a single purpose, by treating it as consisting of a number of separate infringements. The fact is that the applicant took part - over a period of years - in an integrated set of schemes constituting a single infringement, which progressively manifested itself in both unlawful agreements and unlawful concerted practices. 219 The Commission was also entitled to characterize that single infringement as "an agreement and a concerted practice", since the infringement involved at one and the same time factual elements to be characterized as "agreements" and factual elements to be characterized as "concerted practices". Given such a complex infringement, the dual characterization by the Commission in Article 1 of the Decision must be understood not as requiring, simultaneously and cumulatively, proof that each of those factual elements presents the constituent elements both of an agreement and of a concerted practice, but rather as referring to a complex whole comprising a number of factual elements some of which were characterized as agreements and others as concerted practices for the purposes of Article 85(1) of the EEC Treaty, which lays down no specific category for a complex infringement of this type. 220 Consequently, the applicant' s ground of challenge must be dismissed. B. The effect on trade between Member States (a) The contested decision 221 The Decision states (point 93, first paragraph) that the agreement between the producers was apt to have an appreciable effect upon trade between Member States. 222 In the present case, the pervasive nature of the collusive agreement, which covered virtually all trade throughout the EEC (and other western European countries) in a major industrial product, must automatically have resulted in the diversion of trade from the channels which would have developed in the absence of such an agreement (Decision, point 93, third paragraph). Fixing prices at an artificial level by agreement rather than by leaving the market to find its own balance impaired the structure of competition throughout the Community. The undertakings were relieved of the immediate need to respond to market forces and deal with the claimed excess capacity problem (Decision, point 93, fourth paragraph). 223 In point 94 of the Decision the Commission finds that the fixing of target prices for each Member State, although needing to take some account of the prevailing local conditions - discussed in detail in national meetings - must have distorted the pattern of trade and the effect on price levels of differences in efficiency between producers. The system of account leadership, in directing customers to particular named producers, aggravated the effect of the pricing arrangements. The Commission acknowledges that in setting quotas or targets the producers did not break the allocation down by Member State or by region. However, the very existence of a quota or target would operate to restrict the opportunities open to a producer. (b) Arguments of the parties 224 The applicant contends that its participation in an agreement having an appreciable effect on trade between Member States has not been demonstrated. It is even disproved by Petrofina' s spectacular penetration of the markets of five Member States with a period of five years. 225 The Commission replies that even if it is assumed that Petrofina' s spectacular penetration of the market of various Member States has been proved, it was still entitled to conclude that trade between Member States and the structure of competition were affected inasmuch as the cartel inevitably diverted trade patterns from the course which they would otherwise have followed (judgment of the Court of Justice in Joined Case 209 to 215 and 218/78 Van Landewyck v Commission, cited above, paragraph 172). (c) Assessment by the Court 226 Contrary to the applicant' s assertions, the Commission was not required to demonstrate that its participation in an agreement and a concerted practice had had an appreciable effect on trade between Member States. All that is required by Article 85(1) of the EEC Treaty is that anti-competitive agreements and concerted practices should be capable of having an effect on trade between Member States. In this regard, it must be concluded that the restrictions on competition found to exist were likely to distort trade patterns from the course which they would otherwise have followed (see the judgment of the Court of Justice in Joined Cases 209 to 215 and 218/78 Van Landewyck and Others v Commission, cited above, paragraph 172). 227 It follows that the Commission has established to the requisite legal standard, in points 93 and 94 of its Decision, that the infringement in which the applicant participated was apt to affect trade between Member States, and it is not necessary for it to demonstrate that the applicant' s individual participation affected trade between Member States. 228 The applicant' s ground of challenge cannot therefore be upheld. C. Collective responsibility (a) The contested decision 229 According to the Decision (point 83, first paragraph), the conclusion that there is one continuing agreement is not altered by the fact that some producers inevitably were not present at every meeting. Any "initiative" took several months to plan and to implement and it would make little difference to the involvement of a producer if it was absent on occasion. In any case, the normal practice was for absentees to be informed of what had been decided in meetings. All the undertakings to which the Decision is addressed took part in the conception of overall plans and in detailed discussions and their degree of responsibility is not affected by reason of their absence on occasion from a particular session (or in the case of Shell, from all plenary sessions). 230 The Decision goes on to state (point 83, second paragraph) that the essence of the present case is the combination over a long period of the producers towards a common end, and each participant must take responsibility not only for its own direct role but also for the operation of the agreement as a whole. The degree of involvement of each producer is not therefore fixed according to the period for which its pricing instructions happened to be available but for the whole of the period during which it adhered to the common enterprise. 231 That consideration applies also to Anic and to Rhône-Poulenc, which left the polypropylene sector before the date of the Commission' s investigations. No pricing instructions to sales offices were available at all from either of these two undertakings. Their attendance at meetings and their participation in the volume target and quota schemes can, however, be established from the documentary evidence. The agreement must be viewed as a whole and their involvement is established even if no price instructions from them were found (Decision, point 83, third paragraph). (b) Arguments of the parties 232 According to the applicant, the Commission made it impossible for it to defend its rights by holding it collectively responsible by stating in the Decision (point 83, second paragraph) that "each participant must take responsibility not only for its own direct role but also for the operation of the agreement as a whole" whereas it had to show that each of the elements constituting the infringement defined in Article 85(1) of the EEC Treaty were present in its case. In actual fact, the Commission held the applicant generally and collectively responsible for the conduct of other producers. 233 The Commission maintains that it has shown that in the applicant' s case each of the elements constituting the infringement were present and that it has not therefore held it answerable for the conduct of other producers. (c) Assessment by the Court 234 It follows from the Court' s assessments relating to the findings of fact and the application of Article 85(1) of the EEC Treaty by the Commission that in the applicant' s case the Commission has proved to the requisite legal standard each of the aspects of the infringement found against it in the Decision and that it did not therefore attribute to the applicant liability for the conduct of other producers. 235 The second and third paragraphs of point 83 of the Decision do not contradict that finding, since it is mainly concerned with justifying the finding of the infringement in the case of undertakings in respect of which the Commission discovered no price instructions for the entire period during which they participated in the system of regular meetings. 236 Consequently, this ground of challenge must be dismissed. 3. Conclusion 237 It follows from all the foregoing considerations since the findings of fact made by the Commission against the applicant as regards the period from the beginning of 1980 to March 1982 have not been proved to the requisite legal standard, Article 1 of the Decision must be annulled in so far as it states that the applicant participated in the infringement in that period. For the rest, the applicant' s grounds of challenge relating to the findings of fact and the application of Article 85(1) of the EEC Treaty by the Commission in the contested decision must be dismissed. THE STATEMENT OF REASONS 1. Insufficient reasoning 238 The applicant contends that the statement of reasons for the Decision is deficient owing to its generality since it does not address the specific arguments put forward by Petrofina, in particular those concerning the lack of price instructions from Petrofina, the lack of participation in any arrangement concerning quotas and the fact that it attended the meetings solely as an observer. 239 The Commission considers that the refutation of this ground of complaint necessitates an analysis of the factual reasoning of the Decision which has already been undertaken in its arguments relating to proof of the infringement. 240 The Court finds that it is clear from its assessments relating to the findings of fact and the application of Article 85(1) of the EEC Treaty by the Commission in the contested decision that the Commission took proper account of the applicant' s arguments relating to the alleged lack of price instructions from the applicant, its contention that it did not participate in any arrangement concerning quotas and the assertion that it attended the meetings solely as an observer. It must be repeated that the Commission rightly rejected those arguments, in particular in the last sentence of the second paragraph of point 83, in point 52 et seq. and in the first paragraph of point 84 of the Decision. It follows that this ground of challenge must be dismissed. 2. Contradictory reasoning 241 The applicant contends that the reasoning of the Decision is contradictory in two places. First, after having admitted, at least implicitly, that it must prove the existence of either express assent to a plan to restrict competition or conduct on the market pursuant to such a plan, the Commission does not prove either element and contradicts itself in stating that "the instances of allegedly 'unruly' or 'disruptive' pricing by an individual producer from time to time attempting to gain market position at the expense of the others (before whom the 'transgressor' could be called upon to explain himself) does not negate the overwhelming evidence of a concerted plan to regulate the market" (Decision, point 85, second paragraph). That contradiction in the reasoning is particularly important for Petrofina since, after adopting aggressive conduct on the market, Petrofina was described as a trouble-maker by the other undertakings. Secondly, the Commission contradicted itself by admitting first of all that Petrofina had not issued price instructions (Decision, point 45, second paragraph) and then stating that the producers all issued price instructions to their national sales offices and that those price instructions prove that the price initiatives were implemented (Decision, point 90). 242 The Commission considers that the refutation of this argument necessitates an analysis of the factual reasoning of the Decision which has already been undertaken in its arguments relating to proof of the infringement. 243 The Court finds that the applicant' s argument is based on a reading of the Decision which artificially isolates some reasons stated in the Decision whereas, since the Decision constitutes a whole, each of its reasons must be read in the light of the others in order to overcome the contradictions apparent in the Decision. 244 It follows from the Court' s assessments relating to proof of the infringement that the reasons stated in the Decision do not contradict themselves and that this ground of challenge is therefore unfounded. 3. Incorrect reasoning 245 The applicant contends that the reasoning of the Decision is incorrect in so far as the Commission states that "the very existence of a quota or target would operate to restrict the opportunities open to a producer" (Decision, point 94), whereas Petrofina explains that it made a spectacular penetration of the market during the reference period by pursuing stoutly competitive conduct. 246 The Commission considers that it has already refuted this ground of challenge in its arguments relating to proof of the infringement. 247 As it has already held, the Court finds that the restrictions of competition found to exist were capable of affecting trade between Member States. The reasoning in question was not therefore incorrect. Consequently, this ground of challenge is unfounded. THE FINE 248 The applicant complains that the Decision contravened Article 15 of Regulation No 17 by not adequately assessing the duration and the gravity of the infringement which it was found to have committed. 1. The duration of the infringement 249 The applicant contends that when determining the amount of the fine the Commission did not take account correctly of the duration of its participation in the infringement, which it claims was much shorter, in particular because it ended at the time of the Commission' s investigations and not in November 1983. 250 The Commission states that it took proper account of the duration of the infringement when determining the amount of the fine. 251 It follows from the Court' s assessments relating to proof of the infringement that the duration of the infringement held to have been committed by the applicant was shorter than was found to the be the case in the Decision, since it began in March 1982 and not at the beginning of 1980. However, it is clear from those same assessments that the Commission was entitled to take the view that the infringement continued until November 1983. 252 It follows that the amount of the fine imposed on the applicant must be reduced on this ground. 2. The gravity of the infringement A. The applicant' s limited role 253 The applicant maintains that the infringement did not have the gravity found by the Commission since its role in the meetings was that of the passive observer anxious to ascertain market conditions. It never had the intention either to adopt anti-competitive conduct or to adopt practical implementing measures, and this caused producers to describe its conduct as disruptive. 254 The Commission contends that the cartel was organized in a calculated and deliberate way, that it was of a particularly grave kind (horizontal fixing of prices and horizontal sharing of markets) and comprised practically all the polypropylene producers in the Community, which thus gave it considerable power. The passive nature of Petrofina' s participation in the cartel, even if proved, cannot exempt it from the imposition of a fine. It points out that the Court has held that any concrete participation in an infringement - even passive acquiescence which facilitates the infringement - is sufficient to warrant the imposition of a fine (judgment in Joined Cases 32/78 and 36 to 82/78 BMW Belgium S.A. and Others v Commission [1979] ECR 2435, paragraph 49 et seq.; judgment in Case 19/77 Miller International Schallplatten GmbH v Commission [1978] ECR 131, paragraph 18). As regards the determination of the amount of the fine, the Commission states that, in order to observe the principle of proportionality, it expressly took account of the role played by the applicant in the collusive arrangements (Decision, point 109). 255 The Court finds that it is clear from its assessments relating to proof of the infringement that the Commission has correctly established the role played by the applicant in the infringement from March 1982 and that it was therefore entitled to take the view in the Decision that the passive nature of the applicant' s role had not been established. 256 It follows that this ground of challenge cannot be upheld. B. Lack of individualization in the criteria for determining the fines 257 The applicant submits that it is clear from the case law of the Court of Justice (judgment in Case 45/69 Boehringer Mannheim GmbH v Commission [1970] ECR 769, paragraph 55 et seq.; judgment in Joined Cases 96 to 102, 104, 105, 108 and 110/82 IAZ v Commission, cited above, paragraph 50 et seq.; and judgment in Joined Cases 240 to 242, 261, 262, 268 and 269/82 Stichting Sigarettenindustrie v Commission, cited above, paragraph 100) that the Commission must indicate the precise criteria on which it bases its decision in determining the amount of the fine imposed on each undertaking. The Commission must individualize the elements constitutive of the infringement as well as the criteria applied in determining the fine. In the present case, the Commission gave no indication in this regard and even admitted that the assessment of an individual fine is based on a set of factors which very often are not quantifiable and that it cannot therefore indicate a precise parameter of calculation with regard to a particular factor. Unable to link the amount of the fines to the anti-competitive effects found on the market, the Commission, in fixing the heaviest fines which it has ever passed, has no other means than to refer to the gravity of the infringement without defining this more precisely and without referring to any other objective criterion. This approach is irreconcilable with the principle of legal certainty and verges on the arbitrary since it is impossible to ascertain the relationship which must exist between the degree of individual involvement in the infringement and the imposition of a fine whose amount is proportional and equitable. Such individualization of the criteria was all the more necessary since the Commission itself states that substantial fines are justified in this case on account of the particular gravity of the infringement. 258 The applicant contends in particular that in the present case the Commission ought to have taken account of the heavy losses which it incurred, the lack of any price instructions from it and the differences between its sales prices and the alleged "target prices", its exceptional penetration of the market, the size of the investments made and, finally, its small size on the polypropylene market. 259 The Commission states that when imposing the penalties in this case it acted in accordance with its established policy and the fining principles enunciated by the Court of Justice. It points out that since 1979 it has applied a consistent policy of enforcing competition laws by imposing heavier fines, in particular for the categories of infringements well established in Community law and for particularly serious infringements, like those in this case, so as to reinforce the deterrent effect of penalties. That policy has been approved by the Court of Justice (judgment in Joined Cases 100 to 103/80 Musique Diffusion Française S.A. and Others v Commission ("Pioneer"), cited above, paragraphs 106 and 109), which has also accepted on many occasions that the determination of penalties involves the assessment of a complex array of factors (judgment in the Pioneer case, cited above, paragraph 120, and judgment in Joined Cases 96 to 102, 104, 105, 108 and 110/82 IAZ International Belgium N.V. v Commission, cited above, paragraph 52). 260 The Commission states that it is in a particularly good position to make such an assessment, which it claims cannot be overturned except in the case of material error of fact or law. Furthermore, the Court has confirmed that it may reach a different judgment, depending on the cases, on the penalties it considers necessary, even if the cases in question involve comparable situations (judgment in Joined Cases 32/78 and 36 to 82/78 BMW Belgium S.A. v Commission, cited above, paragraph 53, and judgment in Case 322/81 Michelin v Commission, cited above, paragraph 111 et seq.). 261 In the present case, the Commission states once more that it determined the amount of the fines by taking account of general matters, described in point 108 of the Decision, and specific matters, described in point 109 of the Decision. The general considerations played a role in the determination of a general ceiling of the fine; the specific considerations enabled the Commission to spread that fine fairly and proportionately between the various producers concerned. By their very nature, the general considerations did not have to be individualized. The Commission points out, however, that it took account of factors put forward in this regard by Petrofina. As regards the specific considerations, the Commission considers that it has already replied to the arguments advanced by Petrofina. This approach has been approved by the Court of Justice (judgment in Case 45/69 Boehringer Mannheim GmbH v Commission, cited above, paragraph 55). 262 This Court notes that, in order to determine the amount of the fine imposed on the applicant, the Commission first defined the criteria for setting the general level of the fines imposed on the undertakings to which the Decision is addressed (point 108 of the Decision) and then defined the criteria for achieving a fair balance between the fines imposed on each of those undertakings (point 109 of the Decision). 263 The Court considers that the criteria set out in point 108 of the Decision amply justify the general level of the fines imposed on the undertakings to which the Decision is addressed. In this regard, particular emphasis must be placed on the clear nature of the infringement of Article 85(1) of the EEC Treaty and in particular of points (a), (b) and (c) of that provision whose terms were known to the polypropylene producers, which acted intentionally and in the greatest secrecy. 264 The Court also considers that the four criteria mentioned in point 109 of the Decision are relevant and sufficient for the purpose of achieving a fair balance between the fines imposed on each undertaking. 265 Amongst the factors which the applicant accuses the Commission of not having taken account, it must be stated that the Commission was not obliged to individualize the manner in which it took account the substantial losses incurred by the various producers in the polypropylene sector owing, in particular, to the size of the investments made, or of the alleged differences between the applicant' s sale prices and the target prices fixed and its exceptional penetration of the polypropylene market, since these were factors which contributed to the determination of the general level of the fines, which the Court has found justified. 266 As regards the alleged absence of price instructions from the applicant, it is clear from the Court' s assessments relating to the findings of fact made by the Commission in order to prove the infringement that it has not been established that such instructions were not issued and that the Commission was not therefore obliged to take account of this factor when determining the amount of the fine. 267 As regards the alleged failure to take account of Petrofina' s small size on the polypropylene market, it must be stated that the applicant' s argument, which seeks to demonstrate that it could not exert any influence on the market, must be rejected. The relevant question is not whether the applicant' s participation was capable of exerting an influence on the market but whether the infringement in which it participated could exert an influence on the market. In this regard, the Court has held that the Commission was entitled to include amongst the criteria applied in the determination of the general level of the fines the fact that the undertakings participating in the infringement represented almost the entire polypropylene market, which clearly indicates that the infringement which they committed together must have had an influence on the market. Moreover, in so far as the applicant' s argument seeks to demonstrate that the Commission did not take account of its relative size on the polypropylene market, it must also be dismissed since the Commission indicated in point 109 of the Decision that it had taken account, as a criterion for weighting the amount of the fines imposed on each of the undertakings, of their respective deliveries of polypropylene in the Community, and the manner in which that criterion was applied to the applicant' s case has not been contested by the applicant. 268 As regards the first two criteria mentioned in point 109 of the Decision - the role played by each of the undertakings in the collusive arrangements and the period of time during which they participated in the infringement -, it must be noted that, since the statement of reasons relating to the determination of the amount of the fine must be interpreted with reference to all the reasons stated in the Decision, the Commission sufficiently individualized the way in which it took account of those criteria in the applicant' s case. 269 As regards the last two criteria - the respective deliveries of the various polypropylene producers to the Community and the total turnover of each of the undertakings -, the Court finds, on the basis of the figures which it requested from the Commission, the accuracy of which has not been challenged by the applicant, that those criteria were not applied unfairly when the fine imposed on the applicant was determined in relation to the fines imposed on other producers. 270 It follows that this ground of challenge of the applicant must be dismissed. C. The alleged failure to take proper account of the effects of the infringement 271 The applicant maintains that according to a general principle of law the gravity of an infringement should always depend on its effects. That principle is, in its view, borne out by the case law of the Court of Justice relating to fines in respect of cartels (judgment in Case 41/69 ACF Chemiefarma N.V. v Commission, cited above, paragraph 175 et seq. and judgment in Case 45/69 Boehringer Mannheim GmbH v Commission, cited above, paragraph 52 et seq.; judgment in Joined Cases 96 to 102, 104, 105, 108 and 110/82 IAZ v Commission, cited above, paragraph 42 et seq.; judgment in Joined Cases 240 to 242, 261, 262, 268 and 269/82 Stichting Sigarettenindustrie v Commission, cited above, paragraph 89 et seq.; judgment in Case 19/77 Miller International Schallplatten GmbH v Commission, cited above; judgment in Joined Cases 40 to 48, 50, 54 to 56, 111, 113 and 114/73 Suiker Unie v Commission, cited above; judgment in Case 85/76 Hoffman-La Roche & Co AG v Commission [1979] ECR 461; judgment in Joined Cases 32/78 and 36 to 82/78 BMW Belgium S.A. v Commission, cited above; judgment in Case 322/81 Michelin v Commission, cited above, and judgment in Joined Cases 100 to 103/80 Musique Diffusion Française v Commission ("Pioneer"), cited above). In the present case, the Commission has not proved the effects of the cartel on the market and has even expressed doubts about this matter. It has also refrained from refuting the econometric studies produced by Petrofina demonstrating the absence of any effect of the cartel. The fine imposed is excessive for that reason. 272 The Commission states that it has already taken account, in determining the amount of the fine, of the fact that the cartel did not fully achieve its purpose, although it was not bound to do so owing to the anti-competitive object of the cartel. 273 The Court observes that the Commission distinguished two types of effect produced by the infringement. The first type of effect consisted in the fact that following the agreement in meetings of target prices the producers all instructed their sales offices to implement that price level; the "targets" thus served as the basis for the negotiation of prices with customers. That led the Commission to conclude that in the present case the evidence showed that the agreement did in fact produce an appreciable effect upon competitive conditions (Decision, point 74, second paragraph, with a reference to point 90). The second type of effect consisted in the fact that the movements in prices charged to individual customers as compared with the target prices set in the course of particular price initiatives were consistent with the account given in the documentation found at the premises of ICI and other producers concerning the implementation of the price initiatives (Decision, point 74, sixth paragraph). 274 The first type of effect has been proved by the Commission to the requisite legal standard from the many price instructions given by the various producers, which are consistent with one another and with the target prices fixed at the meetings, which were manifestly meant to serve as the basis for the negotiation of prices with customers. 275 The fact that the Commission obtained only one price instruction issued by the applicant, which directly reflected the outcome of a meeting in which the applicant had participated, cannot weaken that conclusion since the effects taken into consideration by the Commission in determining the general level of the fines are not those produced by the actual conduct which a particular undertaking claims to have adopted but those produced by the whole of the infringement in which the undertaking participated with others. 276 As regards effects of the second type, the Commission had no reason to doubt the accuracy of the analyses carried out by the producers themselves during their meetings (see in particular the notes of the meetings of 21 September, 6 October, 2 November and 2 December 1982, main statement of objections, Appendices 30 to 33). These show that the target prices set at the meetings were largely achieved on the market and that, even if an audit carried out by an independent firm of accountants, Coopers & Lybrand, and the economic studies commissioned by certain producers were to prove that the analyses made by the producers themselves at their meetings were wrong, that fact is not conducive to a reduction of the fine, since the Commission indicated in the last indent of point 108 of the Decision that it took into account, in mitigation of the penalties, the fact that price initiatives generally had not achieved their objective in full and that in the last resort there were no measures of constraint to ensure compliance with quotas or other measures. 277 Since the grounds of the Decision relating to the determination of the amount of the fines must be read in the light of the other grounds of the Decision, it must be concluded that the Commission rightly took full account of the first type of effect and that it took account of the limited character of the second type of effect. In this regard, it must be noted that the applicant has not indicated in what way the limited character of the second type of effect was not sufficiently taken into account in mitigation of the amount of the fines. 278 It follows that this ground of challenge must be dismissed. D. Insufficient reasoning 279 The applicant contends that, as far as the determination of the amount of the fines is concerned, the Commission has not replied to its arguments relating to the competitive spirit in which it participated in the meetings, the competitive purpose with which it set its prices, its spectacular penetration of the market, the fact that it never acted as "account leader" or as "contender" and the fact that it helped to the best of its ability to elucidate the matter. All those factors should have been taken into account in determining the level of the fine and the Decision should have indicated how they had been taken into account. 280 In the Commission' s view, Petrofina is merely repeating arguments which are already known or is emphasizing factors which have already been taken into account by the Commission in the setting of the amount of the fine. 281 The Court holds that it follows from its assessments relating to the findings of fact made by the Commission in order to prove the infringement that the various arguments to which, according to the applicant, the Commission has not replied are not supported by the facts. 282 As regards the last argument mentioned by the applicant, it must be observed that it is clear from a reading of the Decision as a whole that the applicant was not counted as one of the very small number of producers which cooperated in the investigation, to which reference is made in the last paragraph of point 109 of the Decision, and that it was justifiably not so included since it did not cooperate in elucidating the matter to an extent exceeding that required by Community law. 283 It follows that this ground of challenge must be dismissed. E. Contradictory reasoning 284 The applicant considers that there is a contradiction in the Decision in so far as it states, on the one hand, that the role played by each of the undertakings in the collusive arrangements, the length of time they participated in the infringement, their respective deliveries of polypropylene to the Community and their individual total turnover were taken into consideration (point 109, first paragraph) but, on the other hand, that the Commission does not accept that any substantial distinction can be made between the other producers on the basis of their individual degree of commitment to the agreed arrangements (point 109, sixth paragraph). 285 The Court holds that the role played by each of the undertakings in the collusive arrangements must be distinguished from their degree of commitment to the common arrangements. The undertakings' role is related to the number of aspects of the infringement in which the undertakings participated, whereas their level of commitment relates to the intensity of their participation in those aspects of the infringement. 286 It follows that these two reasons stated in the Decision are not contradictory and this ground of challenge must therefore be dismissed. F. The principle of equal treatment 287 The applicant considers that the Decision contravenes the principles of fairness and non-discrimination in so far as it treats Amoco and BP, on the one hand, and the applicant, on the other hand, differently. The fact that Petrofina, unlike the two other undertakings, participated, albeit passively, in the meetings, cannot be sufficient in itself to justify that difference of treatment. Moreover, the Commission may not find a deliberate intention to restrict competition in the applicant' s case when, on the basis of the same incriminating evidence, it did not find any reprehensible intention on the part of Amoco and BP. 288 The Commission states that the difference of treatment between Amoco and BP, on the one hand, and the applicant, on the other hand, is justified by the circumstance that the first two undertakings did not attend the meetings and that the Commission did not therefore possess sufficient evidence against them in order to establish their deliberate intention to restrict competition. 289 The Court holds that in order for there to be a breach of the principle of equal treatment it is necessary for comparable situations to have been treated differently. In the present case, however, the situation of Petrofina, on the one hand, and of Amoco and BP on the other hand, were not comparable since, having regard to the fact that the latter two undertakings had not participated in any regular meeting of polypropylene producers, the Commission was entitled to consider that it did not have sufficient evidence of their participation in concertation having an anti-competitive object, unlike in the applicant' s case. The existence of such concertation constitutes the basis of the system of proof applied in the Decision. Consequently, the Court holds that the difference of situation ascertained between those undertakings and the applicant justified the different treatment which they received. 290 Consequently, this ground of challenge cannot be upheld. 291 It follows from all the foregoing considerations that the fine imposed on the applicant is appropriate having regard to the gravity of the breach of the Community competition rules which the applicant has been found to have committed. However, it must be reduced by half owing to the shorter duration of the infringement since, although the ascertained duration of the infringement has been reduced by more than half (by 26 months), during the remaining 21 months it was very intensive. Decision on costs COSTS 292 Under Article 87(2) of the Rules of Procedure of the Court of First Instance, the unsuccessful party is to be ordered to pay the costs if they have been applied for in the successful party' s pleadings. However, under Article 87(3), where each party succeeds on some and fails on other heads the Court may order that the costs be shared or that each party bear its own costs. Since the application has been upheld in part and the parties have each applied for costs, each party must be ordered to pay its own costs. Operative part On those grounds, THE COURT OF FIRST INSTANCE (First Chamber) hereby: 1. Annuls the third indent of Article 1 of the Commission Decision of 23 April 1986 (IV/31.149 - Polypropylene, Official Journal L 230, p. 1) in so far as it holds that Petrofina took part in the infringement between 1980 and March 1982; 2. Sets the amount of the fine imposed on the applicant in Article 3 of that decision at 300 000 ECU, that is to say BFR 13 153 050; 3. For the rest, dismisses the application; 4. Orders the parties to bear their own costs.

62015CJ0169

pl

Niniejszy wniosek o wydanie orzeczenia w trybie prejudycjalnym dotyczy wykładni art. 10 ust. 2 i art. 13 ust. 1 dyrektywy Rady 93/98/EWG z dnia 29 października 1993 r. w sprawie harmonizacji czasu ochrony prawa autorskiego i niektórych praw pokrewnych ( Dz.U. 1993, L 290, s. 9 ). Wniosek ten został złożony w ramach sporu pomiędzy spółką Montis Design BV (zwaną dalej „Montis”) a spółką Goossens Meubelen BV (zwaną dalej „Goossens”) w przedmiocie potencjalnego naruszenia przez Goossens przysługującego Montis prawa autorskiego do wzorów mebli do siedzenia „Charly” i „Chaplin”. Ramy prawne Prawo międzynarodowe Konwencja berneńska Artykuł 5 ust. 2 Konwencji berneńskiej o ochronie dzieł literackich i artystycznych (akt paryski z dnia 24 lipca 1971 r.), w brzmieniu uwzględniającym zmiany z dnia 28 lipca 1979 r. (zwanej dalej „konwencją berneńską”), stanowi: „Korzystanie z tych praw i ich wykonywanie nie wymaga spełnienia żadnych formalności; korzystanie i wykonywanie tych praw nie jest uzależnione od istnienia ochrony w państwie pochodzenia dzieła. A zatem, poza postanowieniami niniejszej konwencji, zakres ochrony, jak też środki jej dochodzenia, zapewnione autorowi w celu ochrony jego praw, są normowane wyłącznie przez ustawodawstwo państwa, w którym żąda się ochrony”. Porozumienia WTO i TRIPS Porozumienie w sprawie handlowych aspektów praw własności intelektualnej (zwane dalej „TRIPS”) zostało podpisane w dniu 15 kwietnia 1994 r. w Marrakeszu. Traktat ten, który stanowi załącznik nr 1C do Porozumienia ustanawiającego Światową Organizację Handlu (zwanego dalej „porozumieniem WTO”), został przyjęty decyzją Rady 94/800/WE z dnia 22 grudnia 1994 r. dotyczącą zawarcia w imieniu Wspólnoty Europejskiej w dziedzinach wchodzących w zakres jej kompetencji, porozumień, będących wynikiem negocjacji wielostronnych w ramach Rundy Urugwajskiej (1986–1994) ( Dz.U. 1994, L 336, s. 1 ). Porozumienie WTO i porozumienie TRIPS weszły w życie w dniu 1 stycznia 1995 r. Jednakże zgodnie z art. 65 ust. 1 porozumienia TRIPS członkowie Światowej Organizacji Handlu (WTO) nie byli zobowiązani do stosowania postanowień tego porozumienia przed upływem ogólnego okresu jednego roku następującego po dacie wejścia w życie porozumienia WTO, czyli przed dniem 1 stycznia 1996 r. Artykuł 9 ust. 1 porozumienia TRIPS stanowi: „Członkowie [WTO] zastosują się do artykułów 1–21 konwencji berneńskiej (1971) oraz załącznika do niej […]”. Prawo Unii Dyrektywa 93/98 Motyw 27 dyrektywy 93/98 brzmiał: „Poszanowanie praw nabytych i uwzględnianie słusznych oczekiwań jest częścią wspólnotowego porządku prawnego; państwa członkowskie mogą przewidzieć w szczególności, iż w określonych okolicznościach prawo autorskie i prawa pokrewne, którym przywraca się moc prawną na mocy niniejszej dyrektywy, nie zobowiązują do opłaty osób, które w dobrej wierze korzystały z utworów w czasie, gdy takie utwory były własnością publiczną”. Artykuł 1 ust. 1 tej dyrektywy stanowił: „Prawa autora utworu literackiego lub artystycznego w rozumieniu art. 2 konwencji berneńskiej podlegają ochronie w okresie życia autora i przez okres 70 lat po dniu jego śmierci, niezależnie od daty zgodnego z prawem publicznego udostępnienia utworu”. Artykuł 10 ust. 2 i 3 wspomnianej dyrektywy stanowił: „2.   Czas ochrony przewidziany w niniejszej dyrektywie ma zastosowanie do wszystkich utworów i przedmiotów, które podlegają ochronie w co najmniej jednym państwie członkowskim w dniu określonym w art. 13 ust. 1, na podstawie przepisów krajowych dotyczących prawa autorskiego lub praw pokrewnych, lub które w tym czasie spełniają kryteria ochrony przewidziane w dyrektywie 92/100/EWG. 3.   Niniejsza dyrektywa pozostaje bez uszczerbku dla wszelkich działań polegających na korzystaniu z utworu, które miały miejsce przed dniem określonym w art. 13 ust. 1. Państwa członkowskie przyjmują niezbędne przepisy, w szczególności w celu ochrony praw nabytych osób trzecich”. Artykuł 13 ust. 1 tejże dyrektywy przewidywał: „Państwa członkowskie wprowadzą w życie przed dniem 1 lipca 1995 r. przepisy ustawowe, wykonawcze i administracyjne niezbędne do wykonania przepisów art. 1–11 niniejszej dyrektywy”. Dyrektywa 92/100 Artykuł 2 ust. 3 dyrektywy Rady 92/100/EWG z dnia 19 listopada 1992 r. w sprawie prawa najmu i użyczenia oraz niektórych praw pokrewnych prawu autorskiemu w zakresie własności intelektualnej ( Dz.U. 1992, L 346, s. 61 ) stanowił: „Najem i użyczanie budynków i dzieł sztuki użytkowej nie stanowi przedmiotu niniejszej dyrektywy”. Prawo Beneluksu Jednolita ustawa Beneluksu w sprawie wzorów, której brzmienie zostało ustalone konwencją z dnia 25 października 1966 r. ( Tractatenblad 1966, nr 292, s. 3) (zwana dalej „jednolitą ustawą”), weszła w życie w dniu 1 stycznia 1975 r. Zgodnie z art. 12 tej ustawy rejestracja zgłoszenia wzoru obowiązuje przez pięć lat począwszy od daty zgłoszenia. Artykuł 21 jednolitej ustawy przewidywał: „1.   Wzór o wyróżniającym się charakterze artystycznym może być chroniony jednocześnie tą ustawą i ustawami dotyczącymi prawa autorskiego, jeśli spełnione są przesłanki stosowania obu tych regulacji. […] 3.   Unieważnienie zgłoszenia wzoru o wyróżniającym się charakterze artystycznym lub wygaśnięcie prawa wyłącznego wynikającego ze zgłoszenia takiego wzoru skutkuje jednoczesnym wygaśnięciem prawa autorskiego do tego wzoru, pod warunkiem że oba rodzaje praw należą do tego samego podmiotu; wygaśnięcie to nie nastąpi jednakże, jeśli uprawniony ze wzoru złoży zgodnie z art. 24 specjalne oświadczenie w celu zachowania swojego prawa autorskiego”. Artykuł 24 ust. 1 i 2 tej ustawy stanowił: „1.   Oświadczenie, o którym mowa w art. 21 [ust. 3], należy złożyć w formie i wraz z uiszczeniem opłaty określonej w rozporządzeniu wykonawczym w ciągu roku poprzedzającego wygaśnięcie wyłącznego prawa do wzoru […]. 2.   Oświadczenie zostaje zarejestrowane, a rejestracja opublikowana”. Uzasadnienie dotyczące konwencji i jednolitej ustawy Beneluksu w sprawie wzorów stanowi: „Artykuł 21 […] [Ustęp 3] zmierza do pogodzenia wymogów pewności prawa i możliwości kumulowania obu rodzajów ochrony. Jest pożądane bowiem, by rejestr przedstawiał możliwie najpełniejszy przegląd chronionych wzorów. W tym celu [ustęp ten] przewiduje obowiązek złożenia przez twórcę, który uznał za użyteczne uzyskanie ochrony także poprzez zgłoszenie wzoru, specjalnego oświadczenia, co do zasady zanim wygaśnie prawo do wzoru. W celu zagwarantowania bezpieczeństwa publicznego wydawało się nieodzowne wprowadzenie dość surowej sankcji w razie braku takiego oświadczenia; niezadeklarowane prawo autorskie przestaje przysługiwać w tym samym czasie co prawo do wzoru, z którym było łączone […]. Artykuł 24 Co do zasady oświadczenie powinno zostać złożone, zanim prawo do wzoru przestanie przysługiwać. […]”. Punkt U protokołu dotyczącego zmiany jednolitej ustawy Beneluksu w sprawie wzorów, który został sporządzony w Brukseli w dniu 20 czerwca 2002 r. i wszedł w życie w dniu 1 grudnia 2003 r., przewiduje: „Rozdział II, zatytułowany »Wzory o wyróżniającym się charakterze artystycznym«, zostaje zmieniony następująco: […] 2. Uchyla się art. 21 i 24. […]”. Wspólny komentarz rządów państw Beneluksu odnoszący się do protokołu z dnia 20 czerwca 2002 r. dotyczącego zmiany jednolitej ustawy Beneluksu w sprawie wzorów stwierdza: „Artykuł 21 [ust. 3] i związany z nim art. 24 zawsze były przedmiotem licznych krytyk. Na mocy tych przepisów ten, komu przysługuje jednocześnie prawo do wzoru i prawo autorskie do produktu, jeśli chce zachować prawo autorskie po unieważnieniu lub wygaśnięciu prawa do wzoru, musi złożyć oświadczenie o zachowaniu prawa w tym względzie, które to oświadczenie jest wprowadzane do rejestru Beneluksu. Artykuł ten został ówcześnie umieszczony w [jednolitej ustawie], gdyż ogłaszanie praw, co do których zastrzega się ochronę, było jedną z podstawowych zasad [jednolitej ustawy]. Tymczasem zostało potwierdzone przez Hoge Raad [der Nederlanden], że przepis ten nie jest zgodny z art. 5 ust. 2 konwencji berneńskiej, który stanowi, że korzystanie z prawa autorskiego i jego wykonywanie nie wymaga spełnienia żadnych formalności w odniesieniu do utworów, w stosunku do których autorzy otrzymują ochronę na mocy konwencji (HR 26 maja 2000 r., RvdW 2000, 141). Artykuł 9 porozumienia TRIPS także nakłada na umawiające się państwa obowiązek poszanowania tego postanowienia konwencji berneńskiej. Wyżej wymienione okoliczności uzasadniają uchylenie art. 21 [ust. 3] i art. 24”. Prawo niderlandzkie Dyrektywa 93/98 została transponowana do prawa niderlandzkiego za pośrednictwem Wet tot wijziging van de Auteurswet 1912 en de Wet op de naburige rechten (ustawy zmieniającej ustawę o prawie autorskim z 1912 r. i ustawę o prawach pokrewnych) z dnia 21 grudnia 1995 r. (Stb. 1995, nr 652). Ustawa ta weszła w życie w dniu 29 grudnia 1995 r. W następstwie kolejnych zmian wprowadzonych przez wspomnianą ustawę art. 51 ust. 1 Auteurswet (ustawy o prawie autorskim) z dnia 23 września 1912 r. brzmi następująco: „Terminy ochrony przewidziane w niniejszej ustawie stosują się począwszy od wejścia w życie niniejszego przepisu do utworów, które w dniu 1 lipca 1995 r. są chronione krajowym prawem dotyczącym prawa autorskiego w przynajmniej jednym państwie członkowskim Unii Europejskiej lub w państwie stronie porozumienia z dnia 2 maja 1992 r. dotyczącego Europejskiego Obszaru Gospodarczego”. Postępowanie główne i pytania prejudycjalne Montis projektuje i wytwarza meble. W 1983 r. Gerard van den Berg, były dyrektor i większościowy akcjonariusz Montis, zaprojektował fotel „Charly” i krzesło „Chaplin”. Wspomniane fotel i krzesło różnią się rozmiarem, ale mają zbliżony kształt. W dniu 19 kwietnia 1988 r. w odniesieniu do fotela „Charly” i krzesła „Chaplin” dokonano zgłoszenia międzynarodowego, w którym wskazano Montis jako podmiot praw dotyczących wzoru, a G. van den Berga jako twórcę. Zgłoszenie to zostało zarejestrowane w dniu 12 lipca 1988 r. W 1990 r. G. van den Berg przeniósł na Montis swoje prawa autorskie do tych mebli do siedzenia. Do chwili upływu okresu rejestracji wspomnianych wzorów Montis nie złożyła przewidzianego w art. 21 ust. 3 jednolitej ustawy oświadczenia o zachowaniu prawa. W rezultacie zarówno prawa dotyczące wzoru, jak i prawa autorskie, które przysługiwały tej spółce w odniesieniu do omawianych mebli do siedzenia, wygasły w dniu 18 kwietnia 1993 r. W 2008 r. Montis wniosła do rechtbank ’s-Hertogenbosch (sądu rejonowego w ’s-Hertogenbosch, Niderlandy) powództwo przeciwko Goossens na tej podstawie, że spółka ta wystawiła na sprzedaż w prowadzonych przez siebie sklepach meblowych wzór krzesła „Beat”, który naruszał przysługujące jej prawa autorskie do mebli do siedzenia „Charly” i „Chaplin”. Na swoją obronę Goossens podniosła, że z uwagi na brak oświadczenia o zachowaniu prawa te prawa autorskie wygasły. W odpowiedzi na tę argumentację Montis podniosła tytułem głównym, że przysługujące jej prawa autorskie należy uznać za przywrócone ze względu na uchylenie w dniu 1 grudnia 2003 r. art. 21 ust. 3 jednolitej ustawy, przy czym uchylenie to miało według niej skutek wsteczny. Posiłkowo Montis podniosła, że przysługujące jej prawa należy także uznać za przywrócone w następstwie przyjęcia dyrektywy 93/98. Po częściowym przegraniu sprawy w pierwszej instancji i w postępowaniu apelacyjnym Montis wniosła skargę kasacyjną do Hoge Raad der Nederlanden (sądu najwyższego Niderlandów). W toku postępowania Hoge Raad der Nederlanden (sąd najwyższy Niderlandów) odrzucił przytoczony przez Montis argument, zgodnie z którym jeden z omawianych wzorów krzeseł korzystał jeszcze w dniu 1 lipca 1995 r. z ochrony w państwie członkowskim innym niż Królestwo Niderlandów, na tej podstawie, że argument taki został przedstawiony po upływie terminu. Żywiąc wątpliwości co do skutków, jakie wynikają z uchylenia art. 21 ust. 3 i art. 24 jednolitej ustawy w odniesieniu do praw autorskich, które uprzednio wygasły wskutek braku oświadczenia o zachowaniu prawa, sąd ten zwrócił się orzeczeniem z dnia 13 grudnia 2013 r. do Benelux Gerechtshof (trybunału sprawiedliwości Beneluksu) z dwoma pytaniami prejudycjalnymi. Benelux Gerechtshof (trybunał sprawiedliwości Beneluksu) uważa, że wątpliwości wyrażone przez Hoge Raad der Nederlanden (sąd najwyższy Niderlandów) są uzasadnione tylko wtedy, gdy w każdym razie dyrektywa 93/98 nie stoi na przeszkodzie uregulowaniu krajowemu przewidującemu, iż w razie wygaśnięcia prawa autorskiego przed uchyleniem art. 21 ust. 3 jednolitej ustawy wygaśnięcie to należy uznawać za ostateczne. W tych okolicznościach Benelux Gerechtshof (trybunał sprawiedliwości Beneluksu) postanowił zawiesić postępowanie i zwrócić się do Trybunału z następującymi pytaniami prejudycjalnymi: „1) Czy czas ochrony określony w art. 10 w związku z art. 13 ust. 1 dyrektywy 93/98 ma zastosowanie do praw autorskich, które były pierwotnie chronione ustawodawstwem krajowym z dziedziny prawa autorskiego, ale które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. ze względu na niespełnienie lub niespełnienie w odpowiednim czasie wymogu formalnego, konkretnie niezłożenie lub niezłożenie w odpowiednim czasie oświadczenia o zachowaniu prawa w rozumieniu (dawnego) art. 21 [ust. 3 jednolitej ustawy]? 2) W razie udzielenia odpowiedzi twierdzącej na pytanie pierwsze: Czy dyrektywę 93/98 należy interpretować w ten sposób, że stoi ona na przeszkodzie ustawowemu uregulowaniu krajowemu, wskutek którego wygasłe przed dniem 1 lipca 1995 r. ze względu na niespełnienie wymogu formalnego prawo autorskie do dzieła sztuki stosowanej należy uznawać za ostatecznie wygasłe? 3) W przypadku udzielenia odpowiedzi twierdzącej na pytanie drugie: Jeśli na podstawie krajowych przepisów prawnych należy uznać, że rozpatrywane prawo autorskie zostaje lub zostało przywrócone w którejkolwiek chwili, to od której chwili to następuje?”. W przedmiocie pytań prejudycjalnych W przedmiocie pytań pierwszego i drugiego Poprzez pytania pierwsze i drugie, które należy rozpatrzyć łącznie, sąd odsyłający dąży w istocie do ustalenia w pierwszej kolejności, czy art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 w związku z art. 13 ust. 1 tej dyrektywy należy interpretować w ten sposób, że czas ochrony przewidziany przez tę dyrektywę ma zastosowanie do praw autorskich, które były pierwotnie chronione ustawodawstwem krajowym, lecz które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. W drugiej kolejności sąd ten dąży w istocie do ustalenia, czy dyrektywa 93/98 stoi na przeszkodzie ustawodawstwu krajowemu, które pierwotnie przyznawało utworowi ochronę z tytułu praw autorskich, jak w sprawie głównej, lecz które następnie skutkowało ostatecznym wygaśnięciem tych praw ze względu na niespełnienie wymogu formalnego. Na wstępie należy przypomnieć, że art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 przewiduje, że czas ochrony przewidziany przez tę dyrektywę ma zastosowanie do wszystkich utworów i przedmiotów, które – alternatywnie – podlegają ochronie w co najmniej jednym państwie członkowskim w dniu określonym w art. 13 ust. 1 tej dyrektywy, mianowicie w dniu 1 lipca 1995 r., na podstawie przepisów krajowych dotyczących prawa autorskiego lub praw pokrewnych lub które w tym czasie spełniają kryteria ochrony przewidziane w dyrektywie 92/100. Co się tyczy pierwszej z tych przesłanek, z akt, którymi dysponuje Trybunał, wynika, że – jak zauważył rzecznik generalny w pkt 63 opinii – po pierwsze, utwory rozpatrywane w postępowaniu głównym podlegały pierwotnie ochronie w państwie członkowskim, w którym żąda się ochrony, lecz ochrona ta następnie wygasła przed dniem 1 lipca 1995 r., a po drugie, należy uznać, że w tym dniu utwory te nie podlegały ochronie w żadnym innym państwie członkowskim. Jednakże pierwsze pytanie zadane przez sąd odsyłający sugeruje, że w określonych przypadkach zastosowanie tej pierwszej przesłanki może prowadzić do przywrócenia praw, które wygasły na mocy danego ustawodawstwa krajowego przed dniem przewidzianym w art. 13 ust. 1 dyrektywy 93/98 i które nie podlegają ochronie na terytorium innego państwa członkowskiego, przy czym założenie to oznacza, iż czas ochrony przewidziany przez tę dyrektywę miałby zastosowanie do utworów, których ochrona z tytułu prawa autorskiego zostałaby zatem przywrócona do stanu istniejącego przed tym wygaśnięciem. W tym względzie należy jednakże zauważyć, że użycie w art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 czasu teraźniejszego trybu oznajmującego dla wyrażenia dwóch alternatywnych przesłanek stosowania czasu ochrony przewidzianego w tej dyrektywie wskazuje, że prawodawca zmierza do tego, by skutki prawne wynikały z sytuacji istniejącej właśnie w dniu 1 lipca 1995 r., a nie w chwili wcześniejszej lub późniejszej od tego dnia. W rezultacie, jeśli ze względu na wygaśnięcie praw autorskich na podstawie danego ustawodawstwa krajowego przed dniem przewidzianym w art. 13 ust. 1 dyrektywy 93/98 prawa te nie podlegały już ochronie w tym dniu na mocy art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98, okres ochrony przewidziany przez tę dyrektywę nie ma zastosowania do danego utworu. To rozwiązanie legislacyjne pociąga za sobą poszanowanie zasady praw nabytych, do której odnosi się motyw 27 dyrektywy 93/98. Zasada ta może bowiem mieć zastosowanie właśnie do polegających na korzystaniu w dobrej wierze z utworów działań podejmowanych począwszy od chwili, od której utworom tym nie przysługiwała żadna ochrona. Należy zatem uznać, że pierwszą przesłankę przewidzianą w art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 w związku z art. 13 ust. 1 tej dyrektywy należy interpretować w ten sposób, że czas ochrony przewidziany przez wspomnianą dyrektywę nie ma zastosowania do praw autorskich, które były pierwotnie chronione ustawodawstwem krajowym, lecz które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. i które nie podlegają ochronie na terytorium innego państwa członkowskiego. Okoliczność, że najwyraźniej wygaśnięcie tych praw autorskich przed dniem 1 lipca 1995 r. nie było zgodne z art. 5 ust. 2 konwencji berneńskiej, na mocy którego korzystanie z praw autorskich i ich wykonywanie nie wymaga spełnienia żadnych formalności, nie może podważyć tego wniosku. W tym względzie należy podkreślić w pierwszej kolejności, że prawodawca Unii postanowił odnieść się za pomocą pierwszej przesłanki przewidzianej w art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 do utworów i przedmiotów, które podlegają ochronie „na podstawie przepisów krajowych dotyczących prawa autorskiego lub praw pokrewnych”. Wynika z tego, że ani przedmiotem, ani skutkiem tego przepisu nie jest określenie warunków, na jakich ochrona ta mogła wygasnąć przed dniem 1 lipca 1995 r., jako że zagadnienie to było nadal regulowane mającym zastosowanie ustawodawstwem krajowym. W drugiej kolejności, z art. 9 ust. 1 porozumienia TRIPS, które zostało przyjęte w imieniu Unii, wynika wprawdzie, że Unia powinna zastosować się w szczególności do art. 5 ust. 2 konwencji berneńskiej. Jednakże z art. 65 ust. 1 tego porozumienia wynika, że porozumienie to weszło w życie w dniu 1 stycznia 1995 r., czyli zarówno po dniu przyjęcia dyrektywy 93/98, czyli dniu 29 października 1993 r., jak i po dniu wejścia tej dyrektywy w życie, czyli dniu 19 listopada 1993 r. Co więcej, należy zauważyć, że na mocy art. 65 ust. 1 porozumienia TRIPS Unia nie była zobowiązana do stosowania postanowień tego porozumienia przed dniem 1 stycznia 1996 r. W rezultacie obowiązek wykładni dyrektywy 93/98 w zgodzie z porozumieniem TRIPS nie może w każdym razie oznaczać, że w sytuacji takiej jak rozpatrywana w postępowaniu głównym art. 10 ust. 2 tej dyrektywy należałoby interpretować w ten sposób, iż prawa autorskie, które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. na podstawie normy prawa krajowego najwyraźniej niezgodnej z konwencją berneńską, powinny korzystać ze względu na podstawę tego wygaśnięcia z okresu ochrony przewidzianego przez wspomnianą dyrektywę. Co się tyczy drugiej z przesłanek przewidzianych w tym przepisie, należy stwierdzić, że jak zauważył sąd odsyłający, meble do siedzenia, do których prawa autorskie przysługiwały Montis do dnia 18 kwietnia 1993 r., są dziełami sztuki użytkowej nieobjętymi dyrektywą 92/100, której przedmiotu na mocy jej art. 2 ust. 3 nie stanowi najem i użyczanie takich dzieł. Wynika z tego w każdym razie, że wspomniana dyrektywa nie mogła określić kryteriów ochrony względem takich dzieł. Wydaje się zatem, że żadna z dwóch alternatywnych przesłanek przewidzianych w art. 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 nie została spełniona. Z powyższego wynika, że należy uznać, iż dyrektywa 93/98 nie stoi na przeszkodzie przewidującemu ustanie praw ustawodawstwu krajowemu, takiemu jak rozpatrywane w postępowaniu głównym, które nie wywołuje skutków restytucyjnych i tym samym uznaje te prawa za ostatecznie wygasłe, mimo że wygaśnięcie tych praw przed dniem 1 lipca 1995 r. nie jest zgodne z art. 5 ust. 2 konwencji berneńskiej. W tym stanie rzeczy należy zauważyć, że stwierdzenie to nie stoi na przeszkodzie temu, by dane państwo członkowskie w sprawie takiej jak rozpatrywana w postępowaniu głównym zastosowało się do zobowiązań wynikających z art. 5 ust. 2 konwencji berneńskiej i przyjęło na siebie konsekwencje odpowiedzialności wynikającej z ewentualnego naruszenia tej konwencji. Zważywszy na całość powyższych wywodów na pytania pierwsze i drugie należy odpowiedzieć w następujący sposób: — Artykuł 10 ust. 2 dyrektywy 93/98 w związku z art. 13 ust. 1 tej dyrektywy należy interpretować w ten sposób, że czas ochrony przewidziany przez tę dyrektywę nie ma zastosowania do praw autorskich, które były pierwotnie chronione ustawodawstwem krajowym, lecz które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. — Dyrektywę 93/98 należy interpretować w ten sposób, że nie stoi ona na przeszkodzie ustawodawstwu krajowemu, które pierwotnie przyznawało – jak w sprawie głównej – utworowi ochronę z tytułu praw autorskich, lecz które następnie skutkowało ostatecznym wygaśnięciem tych praw przed dniem 1 lipca 1995 r. ze względu na niespełnienie wymogu formalnego. W przedmiocie pytania trzeciego Zważywszy na odpowiedź udzieloną na pytania pierwsze i drugie, nie ma potrzeby udzielania odpowiedzi na pytanie trzecie. W przedmiocie kosztów Dla stron w postępowaniu głównym niniejsze postępowanie ma charakter incydentalny, dotyczy bowiem kwestii podniesionej przed sądem odsyłającym, do niego zatem należy rozstrzygnięcie o kosztach. Koszty poniesione w związku z przedstawieniem uwag Trybunałowi, inne niż koszty stron w postępowaniu głównym, nie podlegają zwrotowi. Z powyższych względów Trybunał (trzecia izba) orzeka, co następuje: Artykuł 10 ust. 2 dyrektywy Rady 93/98/EWG z dnia 29 października 1993 r. w sprawie harmonizacji czasu ochrony prawa autorskiego i niektórych praw pokrewnych w związku z art. 13 ust. 1 tej dyrektywy należy interpretować w ten sposób, że czas ochrony przewidziany przez tę dyrektywę nie ma zastosowania do praw autorskich, które były pierwotnie chronione ustawodawstwem krajowym, lecz które wygasły przed dniem 1 lipca 1995 r. Dyrektywę 93/98 należy interpretować w ten sposób, że nie stoi ona na przeszkodzie ustawodawstwu krajowemu, które pierwotnie przyznawało – jak w sprawie głównej – utworowi ochronę z tytułu praw autorskich, lecz które następnie skutkowało ostatecznym wygaśnięciem tych praw przed dniem 1 lipca 1995 r. ze względu na niespełnienie wymogu formalnego. Podpisy ( *1 ) Język postępowania: niderlandzki.

62021CJ0402

pt

O pedido de decisão prejudicial tem por objeto a interpretação dos artigos 6.°, 7.°, 13.° e 14.° da Decisão n.° 1/80 do Conselho de Associação, de 19 de setembro de 1980, relativa ao desenvolvimento da associação entre a Comunidade Económica Europeia e a Turquia (a seguir «Decisão n.° 1/80»). Este pedido foi apresentado no âmbito de litígios que opõem o Staatssecretaris van Justitie en Veiligheid (Secretário de Estado da Segurança e Justiça, Países Baixos, a seguir «Secretário de Estado») a S, por um lado, bem como, por outro, E e C, respetivamente, ao Secretário de Estado, a respeito da adoção, por este último, de decisões que ordenam a revogação do direito de residência de S, de E e de C (a seguir, em conjunto, «interessados») e a sua expulsão do território neerlandês. Quadro jurídico Direito da União Acordo de associação Resulta do artigo 2.°, n.° 1, do Acordo que cria uma associação entre a Comunidade Económica Europeia e a Turquia, assinado em 12 de setembro de 1963 em Ancara, pela República da Turquia, por um lado, e pelos Estados‑Membros da CEE e a Comunidade, por outro, e concluído, aprovado e confirmado em nome desta última pela Decisão 64/732/CEE do Conselho, de 23 de dezembro de 1963 (JO 1964, 217, p. 3685, a seguir «acordo de associação»), que este tem por objeto promover o reforço contínuo e equilibrado das relações comerciais e económicas entre as partes contratantes, tendo em plena consideração a necessidade de assegurar o desenvolvimento acelerado da economia da República Turquia e o aumento do nível do emprego e das condições de vida do povo turco. Para o efeito, o acordo de associação inclui uma fase preparatória que permite à República da Turquia reforçar a sua economia com o auxílio da Comunidade (artigo 3.° desse acordo), uma fase transitória, durante a qual as partes contratantes asseguram o estabelecimento progressivo de uma união aduaneira e a aproximação das políticas económicas (artigo 4.° do referido acordo), e uma fase definitiva que se baseia na união aduaneira e implica o reforço da coordenação das políticas económicas das partes contratantes (artigo 5.° do mesmo acordo). O artigo 6.° do acordo de associação prevê: «Para assegurar a aplicação e o desenvolvimento progressivo do regime de associação, as partes contratantes reúnem‑se no âmbito de um [c]onselho de associação que age nos limites das atribuições que lhe são conferidas pelo acordo [de associação].» Protocolo adicional O Protocolo adicional, assinado em 23 de novembro de 1970 em Bruxelas e concluído, aprovado e confirmado em nome da Comunidade pelo Regulamento (CEE) n.° 2760/72 do Conselho, de 19 de dezembro de 1972 (JO 1972, L 293, p. 1, a seguir «protocolo adicional»), que, em conformidade com o seu artigo 62.°, faz parte integrante do acordo de associação, aprova, nos termos do seu artigo 1.°, as condições, modalidades e calendário de realização da fase transitória referida no artigo 4.° deste acordo. O protocolo adicional inclui um título II, que tem por epígrafe «Circulação de pessoas e de serviços», cujo capítulo I visa «[o]s trabalhadores» e cujo capítulo II tem por epígrafe «Direito de estabelecimento, serviços e transportes». O artigo 59.° deste protocolo prevê: «Nos domínios abrangidos pelo presente protocolo, a [República da] Turquia não pode beneficiar de um tratamento mais favorável do que aquele que os Estados‑Membros aplicam entre si por força do Tratado [CE].» Decisão n.° 1/80 O capítulo II da Decisão n.° 1/80, sob a epígrafe «Disposições sociais», inclui uma secção 1, sob a epígrafe «Questões relativas ao emprego e à livre circulação dos trabalhadores», na qual figuram os artigos 6.° a 16.° desta decisão. O artigo 6.° da referida decisão prevê: «1.      Sem prejuízo do disposto no artigo 7.° relativamente ao livre acesso ao emprego dos membros da sua família, o trabalhador turco integrado no mercado regular de trabalho de um Estado‑Membro: –        tem direito nesse Estado‑Membro, após um ano de emprego regular, à renovação da sua autorização de trabalho para a mesma entidade patronal, se dispuser de um emprego; –        tem direito nesse Estado‑Membro, após três anos de emprego regular e sem prejuízo da prioridade a conceder aos trabalhadores dos Estados‑Membros da Comunidade, a responder, dentro da mesma profissão, a outra oferta de emprego de uma entidade patronal de sua escolha, feita em condições normais e registada nos serviços de emprego desse Estado‑Membro; –        beneficia nesse Estado‑Membro, após quatro anos de emprego regular, do livre acesso a qualquer atividade assalariada da sua escolha. [...] 3.      As modalidades de aplicação dos n. os 1 e 2 são fixadas pelas regulamentações nacionais.» O artigo 7.° da mesma decisão enuncia: «Os membros da família de um trabalhador turco integrado no mercado regular de trabalho de um Estado‑Membro que tenham sido autorizados a reunir‑se a esse trabalhador: –        têm o direito de responder – sem prejuízo da prioridade a conceder aos trabalhadores dos Estados‑Membros da Comunidade – a qualquer oferta de emprego, desde que residam regularmente nesse Estado‑Membro há pelo menos três anos; –        beneficiam nesse Estado‑Membro do livre acesso a qualquer atividade assalariada de sua escolha, desde que aí residam regularmente há pelo menos cinco anos. Os filhos dos trabalhadores turcos que tenham obtido uma formação profissional no país de acolhimento poderão, independentemente da duração da sua residência nesse Estado‑Membro, desde que um dos pais tenha legalmente trabalhado no Estado‑Membro interessado pelo menos três anos, responder a qualquer oferta de emprego nesse Estado.» O artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 enuncia: «Os Estados‑Membros da Comunidade e a [República da] Turquia não podem introduzir novas restrições às condições de acesso ao emprego aos trabalhadores e aos membros da sua família que se encontrem no seu território em situação regular no que se refere à residência e ao emprego.» O artigo 14.° desta decisão tem a seguinte redação: «1.      As disposições da presente secção são aplicáveis sem prejuízo das limitações justificadas por razões de ordem pública, de segurança e de saúde públicas. 2.      Estas disposições não prejudicam os direitos e obrigações decorrentes das legislações nacionais ou dos acordos bilaterais entre a [República da] Turquia e os Estados‑Membros da Comunidade, quando estes prevejam um regime mais favorável para os seus nacionais.» Nos termos do artigo 16.° da referida decisão, as disposições da secção 1 do capítulo II desta são aplicáveis a contar de 1 de dezembro de 1980. Diretiva 2003/109/CE O artigo 12.° da Diretiva 2003/109/CE do Conselho, de 25 de novembro de 2003, relativa ao estatuto dos nacionais de países terceiros residentes de longa duração (JO 2004, L 16, p. 44), sob a epígrafe «Proteção contra a expulsão», enuncia: «1.      Os Estados‑Membros só podem tomar uma decisão de expulsão de um residente de longa duração se este representar uma ameaça real e suficientemente grave para a ordem pública ou a segurança pública. 2.      A decisão a que se refere o n.° 1 não deve basear‑se em razões económicas. 3.      Antes de tomarem uma decisão de expulsão de um residente de longa duração, os Estados‑Membros devem ter em consideração os seguintes elementos: a)      A duração da residência no território; b)      A idade da pessoa em questão; c)      As consequências para essa pessoa e para os seus familiares; d)      Os laços com o país de residência ou a ausência de laços com o país de origem. […]» Direito neerlandês Lei dos Estrangeiros O artigo 22.° da Wet tot algehele herziening van de Vreemdelingenwet (Vreemdelingenwet 2000) (Lei dos Estrangeiros de 2000), de 23 de novembro de 2000 (Stb. 2000, n. o 495), na sua versão aplicável ao litígio no processo principal (a seguir «Lei dos Estrangeiros»), prevê: «[...] 2.      A autorização de residência por tempo indeterminado, referida no artigo 20.°, pode ser revogada quando: [...] c)      o titular tenha sido objeto de uma condenação definitiva por crime punível com pena de prisão igual ou superior a três anos, ou quando lhe tenha sido aplicada a medida prevista no artigo 37a do Wetboek van Strafrecht (Código Penal); d)      o cidadão estrangeiro represente um perigo para a segurança nacional. 3.      As regras que especificam os motivos previstos no n.° 2 podem ser estabelecidas por, ou ao abrigo, de uma medida geral de administração.» Decreto relativo aos estrangeiros O artigo 3.86 do Besluit tot uitvoering van de Vreemdelingenwet 2000 (Vreemdelingenbesluit 2000) (Decreto relativo aos estrangeiros de 2000), de 23 de novembro de 2000 (Stb. 2000, n.° 497), na sua versão aplicável até 1 de julho de 2012 (a seguir «Decreto relativo aos estrangeiros»), tinha a seguinte redação: «[...] 4.      O pedido [de prorrogação da autorização de residência regular por tempo determinado] pode igualmente ser indeferido com fundamento no artigo 18.°, n.° 1, alínea e), da Lei [dos estrangeiros] quando o cidadão estrangeiro tiver sido condenado, por decisão judicial transitada em julgado, por pelo menos cinco crimes ou, em caso de residência de duração inferior a dois anos, por pelo menos três crimes, a uma pena de prisão ou de detenção no caso de menores, a uma pena de trabalho [a favor da comunidade] ou a uma medida prevista no artigo 37a, no artigo 38a ou no artigo 77h, n.° 4, alíneas a) ou b), do Código Penal, ou por decisão penal definitiva do Ministério Público (“strafbeschikking”), a uma pena de trabalho [a favor da comunidade] ou ao equivalente no estrangeiro dessa pena ou medida e quando a duração total da parte dessas penas ou medidas que é de execução efetiva for pelo menos igual à duração indicada no n.° 5. 5.      A duração referida no n.° 4 é de: [...] [quando a duração da residência for] de pelo menos 15 anos mas inferior a 20 anos: 14 meses. [...] 11.      Em derrogação do disposto nos números anteriores, o pedido [de prorrogação da autorização de residência por tempo determinado] não é indeferido: [...] b)      quando a duração da residência for de 20 anos. [...]» O artigo 3.98 deste decreto prevê: «1.      Nos termos do artigo 22.°, n.° 2, alínea c), da Lei [dos estrangeiros], a autorização de residência regular por tempo indeterminado pode ser revogada quando o cidadão estrangeiro tiver sido condenado, por decisão judicial transitada em julgado, por um crime punível com pena de prisão igual ou superior a três anos, a uma pena de trabalho [a favor da comunidade] ou a uma medida prevista no artigo 37a do Código Penal ou ao equivalente no estrangeiro dessa pena ou medida e quando a duração total dessas penas ou medidas for pelo menos igual à duração prevista no artigo 3.86, n. os 2, 3 ou 5. 2.      Os artigos 3.86 e 3.87 são aplicáveis mutatis mutandis .» O artigo 8.7 do referido decreto tem a seguinte redação: «1. O presente número é aplicável aos cidadãos estrangeiros que tenham a nacionalidade de um Estado parte no Tratado UE ou no Acordo sobre o Espaço Económico Europeu, ou da Confederação Suíça, e que se desloquem aos Países Baixos ou aí residam. [...]» O artigo 8.22 do mesmo decreto enuncia: «1.      O ministro pode recusar ou pôr termo à residência legal por razões de ordem pública ou de segurança pública quando o comportamento pessoal do cidadão estrangeiro em causa represente uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. Antes de tomar uma decisão, o ministro tem em conta a duração da residência do interessado nos Países Baixos, a sua idade, o seu estado de saúde, a sua situação familiar e económica, a sua integração social e cultural nos Países Baixos e a importância dos laços com o seu país de origem. [...] 3.      Salvo se razões imperativas de segurança pública o exijam, não será posto termo à residência legal quando o cidadão estrangeiro: a.      tiver residido nos Países Baixos nos últimos dez anos; [...] [...]» O artigo I do houdende wijziging van het Vreemdelingenbesluit 2000 in verband met aanscherping van de glijdende schaal (Decreto que altera o Decreto relativo aos estrangeiros com vista a reforçar a escala móvel), de 26 de março de 2012 (Stb. 2012, n.° 158), na sua versão aplicável ao litígio no processo principal (a seguir «Decreto de 26 de março de 2012»), alterou o Decreto relativo aos estrangeiros nos seguintes termos. A redação do artigo 3.86, n.° 5, do Decreto relativo aos estrangeiros foi substituída pelo texto seguinte: «A duração referida no n.° 4 é de: [...] [quando a duração da residência for] de pelo menos 15 anos: 14 meses.» A redação do n.° 11 do artigo 3.86 do Decreto relativo aos estrangeiros, que passou a figurar como n.° 10, foi substituída pelo texto seguinte: «Em derrogação do disposto nos números anteriores, o pedido não é indeferido se a duração da residência for de dez anos, a menos que se verifique: a)      um crime previsto no artigo 22b, n.° 1, do Código Penal; b)      um crime previsto na legislação relativa aos produtos estupefacientes que, segundo a sua definição legal, é punível com pena de prisão igual ou superior a seis anos.» O artigo II do Decreto de 26 de março de 2012 enuncia: «O presente decreto não é aplicável aos cidadãos estrangeiros cuja residência não podia ser interrompida ao abrigo da legislação que vigorava antes da entrada em vigor do presente decreto.» Circular relativa aos estrangeiros de 2000 O ponto B 10/2.3 da Vreemdelingencirculaire 2000 (Circular relativa aos estrangeiros de 2000), na sua versão aplicável ao litígio no processo principal, prevê: «[...] Ordem pública e segurança pública Em conformidade com o artigo 8.22, n.° 1, do Decreto relativo aos estrangeiros, [a autoridade competente] recusa a residência legal ou põe‑lhe termo quando o comportamento pessoal de um cidadão da União ou de um membro da sua família representa uma ameaça atual, real e grave para um interesse fundamental da sociedade, a menos que a aplicação por analogia do artigo 3.77 ou do artigo 3.86 do Decreto relativo aos Estrangeiros não implique o termo da residência. [...]» O ponto B 12/2.8 desta circular, na versão aplicável ao litígio no processo principal, enuncia: «[A autoridade competente] revoga a autorização de residência regular por tempo indeterminado quando ocorrer uma das circunstâncias previstas no artigo 22.°, n.° 2, da Lei dos estrangeiros e quando os artigos 3.97 e 3.98 do Decreto relativo aos estrangeiros não a derrogarem.» Litígios no processo principal e questões prejudiciais Litígios no processo principal Litígio no processo principal que envolve S S, de nacionalidade turca, reside legalmente nos Países Baixos desde 15 de fevereiro de 1983 e é titular de uma autorização de residência regular por tempo indeterminado desde 9 de março de 1992. Por Decisão de 5 de outubro de 2017, o Secretário de Estado revogou a autorização de residência de S, com fundamento no artigo 3.86 do Decreto relativo aos Estrangeiros e no artigo 3.98 desse decreto, conforme alterado pelo Decreto de 26 de março de 2012 (a seguir «escala móvel reforçada»), ordenou‑lhe que abandonasse imediatamente o território neerlandês e proibiu‑o de entrar no referido território. Esta decisão baseou‑se no facto de S ter sido objeto de 39 condenações penais desde novembro de 1994 por crimes puníveis com pena de prisão igual ou superior a três anos e de a duração total das penas de prisão efetiva que lhe foram aplicadas, concretamente 66 meses, em relação à duração da sua residência legal nos Países Baixos, preencher os requisitos da escala móvel reforçada. A referida decisão também se baseou no facto de o comportamento pessoal de S constituir uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade, na medida em que, por um lado, S cometeu crimes graves, nomeadamente, furto com violência, furto por arrombamento e tráfico de drogas duras e, por outro, de o risco de reincidência do interessado ser elevado uma vez que S tinha continuado a cometer infrações depois de ter cumprido dois anos num estabelecimento especial para delinquentes reincidentes. Por Decisão de 27 de março de 2018, o Secretário de Estado indeferiu a reclamação apresentada por S contra a Decisão de 5 de outubro de 2017. Chamado a pronunciar‑se sobre o recurso desta decisão interposto por S, o rechtbank Den Haag (Tribunal de Primeira Instância de Haia, Países Baixos), com sede em Roterdão (Países Baixos), anulou, por Sentença de 18 de outubro de 2018, a Decisão de 27 de março de 2018 e a Decisão de 5 de outubro de 2017, com o fundamento de que a escala móvel reforçada constituía uma «nova restrição» na aceção do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80. O Secretário de Estado interpôs recurso dessa sentença no Raad van State (Conselho de Estado, em formação jurisdicional, Países Baixos), órgão jurisdicional de reenvio, alegando, nomeadamente, que se essa legislação nacional não fosse aplicada a S, este ficaria numa situação mais favorável do que os cidadãos da União, o que seria contrário ao artigo 59.° do protocolo adicional. Litígio no processo principal que envolve C C, de nacionalidade turca, reside legalmente nos Países Baixos desde 3 de maio de 1976 e é titular de uma autorização de residência regular por tempo indeterminado desde 25 de março de 1983. Por Decisão de 22 de abril de 2018, o Secretário de Estado revogou a autorização de residência de C, com fundamento na escala móvel reforçada, ordenou‑lhe que abandonasse imediatamente o território neerlandês e proibiu‑o de entrar neste território. Esta decisão baseou‑se no facto de C ter sido objeto de 22 condenações penais desde 1988, nomeadamente após 2012, por crimes de furto com arrombamento, agressões e tráfico de drogas duras, e de a duração total das penas de prisão efetiva que lhe foram aplicadas, concretamente 56 meses, em relação à duração da sua permanência legal nos Países Baixos, preencher os requisitos da escala móvel reforçada. O Secretário de Estado também considerou que o facto de C ter abusado sexualmente da sua filha menor entre 1 de setembro de 1990 e 31 de dezembro de 2000, reforçava a sua apreciação de que o comportamento pessoal do interessado representava uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. Por Decisão de 3 de outubro de 2018, o Secretário de Estado indeferiu a reclamação apresentada por C contra essa decisão. Por Sentença de 24 de julho de 2019, o rechtbank Den Haag (Tribunal de Primeira Instância de Haia), com sede em Middelburg (Países Baixos), negou provimento ao recurso da Decisão de 3 de outubro de 2018 interposto por C. Esse órgão jurisdicional declarou que o artigo 14.° da Decisão n.° 1/80 era aplicável uma vez que o comportamento pessoal de C representava uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade e que, neste caso, C não podia invocar o artigo 13.° da referida decisão. C interpôs recurso dessa sentença no órgão jurisdicional de reenvio, alegando que o seu comportamento pessoal não representava uma ameaça atual para um interesse fundamental da sociedade e que o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 era aplicável no caso em apreço. Litígio no processo principal que envolve E E, de nacionalidade turca, reside legalmente nos Países Baixos desde 1981 e é titular de uma autorização de residência regular por tempo indeterminado desde 16 de março de 1995. Por Decisão de 30 de maio de 2018, o Secretário de Estado revogou a autorização de residência E, com fundamento na escala móvel reforçada, ordenou‑lhe que abandonasse imediatamente o território neerlandês e proibiu‑o de entrar neste território. Esta decisão baseou‑se no facto de E ter sido objeto de treze condenações penais desde 1990, incluindo após 2012, e de a duração total das penas de prisão efetiva que lhe foram aplicadas, concretamente 25 meses, em relação à duração da sua residência legal no referido território, preencher os requisitos da escala móvel reforçada. Além disso, o Secretário de Estado considerou que o comportamento pessoal de E representava uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. Por Decisão de 24 de setembro de 2018, a reclamação apresentada por E contra a Decisão de 30 de maio de 2018 foi julgada improcedente. Por Sentença de 2 de maio de 2019, o rechtbank Den Haag (Tribunal de Primeira Instância de Haia), com sede em Amesterdão (Países Baixos), negou provimento ao recurso da Decisão de 24 de setembro de 2018 interposto por E, considerando, por um lado, que, ainda que a escala móvel reforçada constituísse uma «nova restrição», na aceção do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80, o alcance deste artigo era limitado pelo artigo 14.° dessa mesma decisão e, por outro, que seria contrário ao artigo 59.° do protocolo adicional não aplicar a E esta legislação nacional, uma vez que este ficaria numa posição mais favorável do que os cidadãos da União. E interpôs recurso desta sentença no órgão jurisdicional de reenvio, alegando que a aplicação da escala móvel reforçada era contrária ao artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 e que não ficaria numa situação mais favorável do que um cidadão da União se a referida legislação nacional não lhe fosse aplicada. Questões prejudiciais O órgão jurisdicional de reenvio, chamado a apreciar os recursos das sentenças proferidas em primeira instância a respeito de S, de C e de E, considera que para resolver os litígios no processo principal é necessário interpretar os artigos 13.° e 14.° da Decisão n.° 1/80. Esse órgão jurisdicional não exclui que a legislação nacional em causa, nomeadamente, o Decreto de 26 de março de 2012 que prevê a escala móvel reforçada, possa ser qualificada de «nova restrição», na aceção do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80, uma vez que, contrariamente à legislação nacional aplicável antes da entrada em vigor deste decreto, já não inclui a proibição de revogação da autorização de residência dos estrangeiros que residam legalmente no território neerlandês há pelo menos 20 anos e, por conseguinte, torna mais difícil o exercício do direito de livre circulação pelos nacionais turcos. No entanto, o referido órgão jurisdicional questiona se um nacional turco que, à semelhança dos interessados, beneficia de um direito de residência correlativo aos direitos decorrentes do artigo 6.° da Decisão n.° 1/80, no que respeita a C, ou ao artigo 7.° da mesma decisão, no que respeita a S e a E, pode invocar o artigo 13.° dessa decisão para impedir que lhe seja aplicada a referida legislação nacional, uma vez que, em seu entender, a jurisprudência do Tribunal de Justiça não fornece uma resposta clara a este respeito. O órgão jurisdicional de reenvio refere que o comportamento pessoal dos interessados constitui uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. Ora, resulta da jurisprudência do Tribunal de Justiça, nomeadamente dos Acórdãos de 18 de julho de 2007, Derin (C‑325/05, EU:C:2007:442, n.° 74), e de 8 de dezembro de 2011, Ziebell (C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 82), que, com base numa apreciação do comportamento pessoal do nacional turco em causa que respeite o princípio da proporcionalidade e os seus direitos fundamentais, um Estado‑Membro pode, ao abrigo do artigo 14.° da Decisão n.° 1/80, revogar‑lhe os direitos conferidos pelos artigos 6.° e 7.° desta decisão caso o referido nacional represente uma ameaça desse tipo. Além disso, decorre da redação do artigo 14.° da referida decisão que o artigo 13.° desta decisão é aplicável sem prejuízo de limitações justificadas, nomeadamente, por razões de ordem pública. O órgão jurisdicional de reenvio sublinha que, no caso em apreço, resulta da exposição de motivos do Decreto de 26 de março de 2012 que a adoção da legislação nacional em causa foi motivada pela evolução da perceção da proteção da ordem pública na sociedade neerlandesa. A este respeito, o órgão jurisdicional de reenvio parte da premissa de que o comportamento pessoal de S, de C e de E constitui uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse da sociedade, pelo que, em princípio, o órgão jurisdicional de reenvio pode pôr termo ao direito de residência destes estrangeiros ao abrigo do artigo 14.° da Decisão n. o 1/80. No entanto, esse órgão jurisdicional questiona se o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 é aplicável quando um estrangeiro já beneficia dos direitos previstos no artigo 6.° ou no artigo 7.° desta decisão e, em caso de resposta afirmativa, de que modo é que o artigo 13.° e o artigo 14.° da referida decisão se articulam. Nestas condições, o Raad van State (Conselho de Estado, em formação jurisdicional, Países Baixos) decidiu suspender a instância e submeter ao Tribunal de Justiça as seguintes questões prejudiciais: «1)      Os nacionais turcos que beneficiam dos direitos referidos nos artigos 6.° ou 7.° da Decisão n.° 1/80 podem também invocar o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80? 2)      Decorre do artigo 14.° da Decisão n.° 1/80 que os nacionais turcos deixam de poder invocar o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 se, devido ao seu comportamento pessoal, representarem uma ameaça atual, real e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade? 3)      Pode a nova restrição, segundo a qual o direito de residência dos nacionais turcos também pode cessar por razões de ordem pública após o decurso de vinte anos [de residência legal], ser justificada pelas alterações nas perceções sociais que conduziram a essa nova restrição? Será suficiente, para o efeito, que a nova restrição sirva o objetivo de ordem pública, ou é também necessário que a restrição seja adequada para alcançar esse objetivo e não vá além do que é necessário para o alcançar?» Quanto às questões prejudiciais Quanto à primeira questão Com a sua primeira questão, o órgão jurisdicional de reenvio pergunta se o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 deve ser interpretado no sentido de que pode ser invocado por nacionais turcos que sejam titulares dos direitos previstos no artigo 6.° ou no artigo 7.° dessa decisão. A este respeito, resulta da redação do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 que este artigo estabelece uma cláusula de standstill que proíbe os Estados‑Membros de introduzirem novas restrições relativas às condições de acesso ao emprego de trabalhadores turcos e membros da sua família que se encontrem no seu território em situação regular no que se refere à residência e ao emprego. Como resulta de jurisprudência constante, esta cláusula de standstill tem efeito direto (Acórdão de 21 de outubro de 2003, Abatay e o., C‑317/01 e C‑369/01, EU:C:2003:572, n.° 58 e jurisprudência referida) e é aplicável aos nacionais turcos que ainda não beneficiem de direitos em matéria de emprego e, correlativamente, de residência ao abrigo do artigo 6.°, n.° 1, dessa decisão (Acórdão de 29 de abril de 2010, Comissão/Países Baixos, C‑92/07, EU:C:2010:228, n.° 45 e jurisprudência referida). Com efeito, a referida cláusula de standstill encontra a sua razão de ser na circunstância de os Estados‑Membros terem mantido o poder de autorizarem os nacionais turcos a acederem ao seu território e a aí ocuparem um primeiro emprego e tem por fim fazer com que as autoridades nacionais se abstenham de adotar disposições que possam comprometer a concretização do objetivo da Decisão n.° 1/80 que consiste em instituir a livre circulação de trabalhadores, mesmo se, numa primeira fase da aplicação progressiva dessa liberdade fundamental, as restrições nacionais preexistentes em matéria de acesso ao emprego possam ser mantidas (v., neste sentido, Acórdão de 21 de outubro de 2003, Abatay e o., C‑317/01 e C‑369/01, EU:C:2003:572, n. os 80 e 81). No entanto, resulta igualmente de jurisprudência constante que a mesma cláusula de standstill proíbe de maneira geral a introdução de qualquer nova medida nacional que tenha por objeto ou efeito sujeitar o exercício, por um nacional turco, da livre circulação dos trabalhadores no território nacional a condições mais restritivas do que as que lhe eram aplicáveis aquando da entrada em vigor da Decisão n.° 1/80 no Estado‑Membro em causa (Acórdãos de 29 de março de 2017, Tekdemir, C‑652/15, EU:C:2017:239, n.° 25, e de 2 de setembro de 2021, Udlændingennet, C‑379/20, EU:C:2021:660, n.° 19 e jurisprudência referida). Esta interpretação ampla do alcance da cláusula de standstill em questão justifica‑se à luz do objetivo da Decisão n.° 1/80 que consiste em instituir a livre circulação de trabalhadores. Com efeito, tanto uma nova restrição que agrave as condições de acesso à primeira atividade profissional de um trabalhador turco ou dos membros da sua família como uma restrição que, quando esse trabalhador ou os membros da sua família beneficiam de direitos em matéria de emprego ao abrigo do artigo 6.° ou do artigo 7.° dessa decisão, limite o seu acesso a uma atividade assalariada garantida por esses direitos, contrariam o objetivo da referida decisão de realizar a livre circulação desses trabalhadores. É certo que, conforme o órgão jurisdicional de reenvio referiu, o Tribunal de Justiça considerou, no n.° 81 do Acórdão de 21 de outubro de 2003, Abatay e o. (C‑317/01 e C‑369/01, EU:C:2003:572), que um nacional turco que já exerça regularmente um emprego num Estado‑Membro já não necessita de ser protegido pela cláusula de standstill relativa ao acesso ao emprego, precisamente porque esse acesso já se verificou e porque, durante o resto da sua carreira no Estado‑Membro de acolhimento, o interessado goza dos direitos que o artigo 6.° da referida decisão lhe confere expressamente. No entanto, esta constatação não implica que, nessa hipótese, a aplicação da referida cláusula de standstill seja excluída. Com efeito, mesmo que um nacional turco e os membros da sua família que estejam abrangidos, respetivamente, pelos artigos 6.° e 7.° da Decisão n.° 1/80 possam invocar os direitos que lhes são conferidos por estas disposições para se oporem a restrições ao seu exercício da livre circulação, sem que tenham de demonstrar, além disso, que essas restrições são novas e, por conseguinte, contrárias à referida cláusula de standstill , não deixa de ser verdade que estas duas situações podem coincidir. Aliás, o Tribunal de Justiça precisou no n.° 84 do Acórdão de 21 de outubro de 2003, Abatay e o. (C‑317/01 e C‑369/01, EU:C:2003:572), que «o alcance do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 não est[á] […] limitado aos cidadãos turcos já integrados no mercado de trabalho de um Estado‑Membro». Assim, deve considerar‑se que estes últimos estão abrangidos pelo âmbito de aplicação desta disposição. No caso em apreço, resulta do pedido de decisão prejudicial que os litígios no processo principal têm origem na revogação, pelas autoridades competentes neerlandesas, do direito de residência dos interessados em aplicação de uma legislação nacional adotada por motivos de ordem pública. Esta legislação nacional, introduzida após a entrada em vigor da Decisão n.° 1/80 no território neerlandês, autoriza as autoridades competentes a revogar o direito de residência e a expulsar um trabalhador turco que resida legalmente nesse território há mais de 20 anos, e que, por essa razão, beneficia dos direitos previstos no artigo 6.°, n.° 1, terceiro travessão, ou no artigo 7.°, segundo parágrafo, desta decisão, quando constitua uma ameaça atual, real e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. A este respeito, decorre da jurisprudência que as medidas de um Estado‑Membro que visam definir os critérios de regularidade da situação dos nacionais turcos, adotando ou modificando, nomeadamente, as condições de residência desses nacionais no seu território, são suscetíveis de constituir novas restrições na aceção do artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 (v., neste sentido, Acórdão de 7 de novembro de 2013, Demir, C‑225/12, EU:C:2013:725, n. os 38 e 39). Por conseguinte, uma legislação nacional que permite a revogação dos direitos de residência que os interessados detêm ao abrigo do artigo 6.°, n.° 1, terceiro travessão, e do artigo 7.°, segundo parágrafo, da Decisão n.° 1/80, representa uma limitação do seu direito de livre circulação relativamente ao direito de livre circulação de que gozavam no momento da entrada em vigor dessa decisão e constitui, assim, uma nova restrição na aceção do artigo 13.° da referida decisão. Atendendo ao que precede, há que responder à primeira questão que o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 deve ser interpretado no sentido de que pode ser invocado por nacionais turcos que sejam titulares dos direitos previstos no artigo 6.° ou no artigo 7.° desta decisão. Quanto à segunda e terceira questões Com a segunda e terceira questões, que devem ser analisadas em conjunto, o órgão jurisdicional de reenvio pergunta, em substância, se o artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 deve ser interpretado no sentido de que os nacionais turcos podem invocar o artigo 13.° dessa decisão para se oporem a que lhes seja aplicada uma nova restrição na aceção desta disposição que permita às autoridades nacionais competentes de um Estado‑Membro pôr termo ao seu direito de residência com o fundamento de que constituem, segundo essas autoridades, uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade. Em caso de resposta afirmativa, o órgão jurisdicional de reenvio pretende saber se, e em que condições, essa restrição pode ser justificada ao abrigo do artigo 14.° da referida decisão. A este respeito, há que recordar que o artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 prevê a possibilidade de os Estados‑Membros derrogarem a aplicação das disposições dessa decisão que conferem determinados direitos aos trabalhadores turcos. Com efeito, nos termos deste artigo 14.°, a aplicação das disposições da secção da Decisão n.° 1/80 relativa ao emprego e à livre circulação dos trabalhadores pode ser objeto de limitações justificadas por razões de ordem pública, de segurança e de saúde públicas. Daqui decorre que uma medida que viole a proibição prevista no artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 de adotar qualquer nova medida nacional que tenha por objeto ou efeito sujeitar o exercício, por um nacional turco, da livre circulação dos trabalhadores no território nacional a condições mais restritivas do que as que lhe eram aplicáveis à data da entrada em vigor dessa decisão no Estado‑Membro em causa, pode ser justificada pelos motivos de ordem pública elencados no artigo 14.°, n.° 1, da referida decisão (v., neste sentido, Acórdão de 2 de setembro de 2021, Udlændingenævnet, C‑379/20, EU:C:2021:660, n. os 22 e 23, e jurisprudência referida). Por outro lado, importa salientar que um nacional turco que seja titular de um direito de residência no Estado‑Membro de acolhimento em aplicação da Decisão n.° 1/80 e ao qual é imposta essa restrição por motivos de ordem pública, pode impugná‑la nos órgãos jurisdicionais nacionais invocando a proibição de adoção de «novas restrições» que figura no artigo 13.° desta decisão e a aplicação errada do artigo 14.° da referida decisão. Com efeito, resulta de jurisprudência constante do Tribunal de Justiça que o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 pode ser validamente invocado nos órgãos jurisdicionais dos Estados‑Membros pelos nacionais turcos aos quais este é aplicável para afastar a aplicação das regras de direito nacional que lhe sejam contrárias (Acórdão de 17 de setembro de 2009, Sahin, C‑242/06, EU:C:2009:554, n.° 62 e jurisprudência referida). Além disso, o Tribunal de Justiça admitiu que um nacional turco que seja titular de um direito de residência no Estado‑Membro de acolhimento em aplicação da Decisão n.° 1/80 pode validamente invocar o artigo 14.°, n.° 1, desta decisão nos órgãos jurisdicionais nacionais desse Estado‑Membro para afastar a aplicação de uma medida nacional contrária a esta disposição (v., neste sentido, Acórdão de 8 de dezembro de 2011, Ziebell, C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 51). No entanto, na medida em que a exceção prevista no artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 é uma derrogação à liberdade fundamental que constitui a livre circulação dos trabalhadores, essa mesma exceção deve ser objeto de interpretação estrita e o seu alcance não pode ser unilateralmente determinado pelos Estados‑Membros (v., neste sentido, Acórdão de 8 de dezembro de 2011, Ziebell, C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 81). No caso em apreço, o órgão jurisdicional de reenvio pergunta em que condições é possível considerar que uma nova medida contrária à cláusula de standstill como a medida nacional em causa no processo principal está justificada por exigências de ordem pública. Em especial, pergunta se o reforço da escala móvel prevista nesta medida nacional devido à evolução das conceções sociais tem suficientemente em conta a interpretação restritiva que deve ser dada ao conceito de «ordem pública» e se é abrangida pela margem de apreciação do Estado‑Membro em causa. A este respeito, importa recordar que embora os Estados‑Membros, em conformidade com as suas necessidades nacionais, que podem variar de um Estado‑Membro para o outro e de uma época para a outra, continuem a ser livres de determinar as exigências de ordem pública, nomeadamente enquanto justificação de uma derrogação ao princípio da livre circulação de pessoas (v., neste sentido, Acórdão de 22 de maio de 2012, I, C‑348/09, EU:C:2012:300, n.° 23), o exercício desse poder discricionário está limitado por vários aspetos. Assim, resulta do n.° 66 do presente acórdão que as exigências da ordem pública devem ser entendidas em sentido estrito. Além disso, resulta da jurisprudência que as medidas adotadas pelos Estados‑Membros que se enquadrem nessas exigências e que são referidas no artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 devem ser adequadas para garantir a concretização do objetivo de proteção da ordem pública prosseguido e não ir além do necessário para o alcançar (v., neste sentido, Acórdão de 2 de setembro de 2021, Udlændingenævnet, C‑379/20, EU:C:2021:660, n.° 23 e jurisprudência referida). Quanto à situação de um nacional turco que, à semelhança dos interessados, reside há mais de dez anos no Estado‑Membro de acolhimento, o Tribunal de Justiça declarou, por outro lado, que o quadro de referência para efeitos da aplicação do artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 é o artigo 12.° da Diretiva 2003/109. Deste quadro de referência resulta, em primeiro lugar, que o residente de longa duração em causa só pode ser expulso se representar uma ameaça real e suficientemente grave para a ordem pública ou para a segurança pública, em segundo lugar, que a decisão de expulsão não pode ser justificada por motivos económicos e, em terceiro lugar, que, antes de adotar essa decisão, as autoridades competentes do Estado‑Membro de acolhimento são obrigadas a tomar em consideração a duração da residência do interessado no território desse Estado, a sua idade, as consequências de uma expulsão para a pessoa em causa e para os seus familiares, bem como os laços desta última com o Estado de residência ou a inexistência de laços com o Estado de origem (v., neste sentido, Acórdão de 8 de dezembro de 2011, Ziebell, C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 79 e 80). Assim, o Tribunal de Justiça considerou que as medidas justificadas por razões de ordem pública ou de segurança pública só podem ser tomadas se, após uma apreciação casuística por parte das autoridades nacionais competentes, que respeite tanto o princípio da proporcionalidade como os direitos fundamentais do interessado, em especial o direito ao respeito pela vida privada e familiar, se verificar que o comportamento individual da pessoa em causa representa um perigo atual, real e suficientemente grave para um interesse fundamental da sociedade (Acórdão de 8 de dezembro de 2011, Ziebell, C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 82). O Tribunal de Justiça esclareceu que, para determinar o caráter atual deste perigo, é necessário tomar em consideração os elementos de facto ocorridos após a última decisão das autoridades competentes que possam implicar o desaparecimento ou a diminuição significativa da ameaça que constituiria, para o interesse fundamental em causa, o comportamento do interessado (v., neste sentido, Acórdão de 8 de dezembro de 2011, Ziebell, C‑371/08, EU:C:2011:809, n.° 84). Atendendo a estes elementos, há que considerar que, no caso em apreço, o reforço da escala móvel que prevê a medida nacional em causa no processo principal com fundamento na ordem pública é abrangido pela margem de apreciação das autoridades neerlandesas competentes enunciada no artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80. Além disso, a referência à evolução das conceções sociais que conduzem a essa nova restrição e o facto de esta nova restrição servir o objetivo de ordem pública podem contribuir para a sua justificação. Todavia, a referência à evolução das conceções sociais e a justificação baseada na ordem pública não são por si só suficientes para legitimar a medida nacional em causa no processo principal adotada ao abrigo do artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80. Com efeito, estas medidas também devem ser adequadas para garantir a concretização do objetivo de proteção da ordem pública prosseguido e não ir além do que for necessário para o alcançar, o que cabe ao órgão jurisdicional de reenvio apreciar. Nesta apreciação, este último deverá ter em conta os direitos conferidos pela Decisão n.° 1/80, nomeadamente os previstos nos seus artigos 6.°, 7.° e 13.° Por outro lado, caberá ao órgão jurisdicional de reenvio apreciar se essas medidas preveem uma apreciação prévia e individual da situação atual do trabalhador turco em causa, que respeite tanto o princípio da proporcionalidade como os direitos fundamentais deste último, conforme consta dos n. os 71 a 73 do presente acórdão. No caso em apreço, para determinar se a legislação em causa no processo principal respeita essas exigências, os elementos seguintes são suscetíveis, sem prejuízo das verificações que incumbirá ao órgão jurisdicional de reenvio efetuar, de constituir elementos pertinentes. Em primeiro lugar, a inexistência de um automatismo entre a aplicação de uma pena e a revogação do direito de residência conferido à pessoa afetada pela Decisão n.° 1/80 e a expulsão dessa pessoa do território neerlandês. Em segundo lugar, o facto de as autoridades competentes que pretendam adotar essa decisão de revogação deverem ter em conta a duração da residência da pessoa em causa nos Países Baixos, a sua idade, o seu estado de saúde, a sua situação familiar e económica, a sua integração social e cultural nesse Estado‑Membro e a importância dos seus laços com o seu país de origem e deverem, in fine , ponderar, por um lado, a severidade da pena que foi aplicada à pessoa em causa como punição pela infração que essa pessoa cometeu e, por outro, a duração da residência desta. Em terceiro lugar, o facto de essas autoridades deverem, para efeitos da adoção dessa decisão, ter em conta não só a circunstância de essa pessoa ter ou não cometido reiteradamente infrações durante vários anos mas também outros elementos, como o facto de a referida pessoa ter alterado o seu comportamento de maneira positiva após a sua condenação, nomeadamente, expressando arrependimento, cessando o seu consumo de estupefacientes, iniciando estudos ou, pelo contrário, de essa pessoa negar os factos pelos quais foi condenada ou os relativizar. Por conseguinte, há que responder à segunda e terceira questões que o artigo 14.°, n.° 1, da Decisão n.° 1/80 deve ser interpretado no sentido de que nacionais turcos que, segundo as autoridades nacionais competentes do Estado‑Membro em causa, constituam uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse da sociedade, podem invocar o artigo 13.° dessa decisão para se oporem a que lhes seja aplicada uma «nova restrição» na aceção desta disposição que permita às referidas autoridades pôr termo ao seu direito de residência por razões de ordem pública. Essa restrição pode ser justificada ao abrigo do artigo 14.° da referida decisão desde que seja adequada para garantir a concretização do objetivo de proteção da ordem pública prosseguido e não vá além do que for necessário para o alcançar. Quanto às despesas Revestindo o processo, quanto às partes na causa principal, a natureza de incidente suscitado perante o órgão jurisdicional de reenvio, compete a este decidir quanto às despesas. As despesas efetuadas pelas outras partes para a apresentação de observações ao Tribunal de Justiça não são reembolsáveis. Pelos fundamentos expostos, o Tribunal de Justiça (Segunda Secção) declara: 1) O artigo 13.° da Decisão n.° 1/80, do Conselho de Associação, de 19 de setembro de 1980, relativa ao desenvolvimento da Associação entre a Comunidade Económica Europeia e a Turquia deve ser interpretado no sentido de que pode ser invocado por nacionais turcos que sejam titulares dos direitos previstos no artigo 6.° ou no artigo 7.° desta decisão. 2) O artigo 14.° da Decisão n.° 1/80 deve ser interpretado no sentido de que: nacionais turcos que, segundo as autoridades nacionais competentes do Estado ‑ Membro em causa, constituam uma ameaça real, atual e suficientemente grave para um interesse da sociedade, podem invocar o artigo 13.° da Decisão n.° 1/80 para se oporem a que lhes seja aplicada uma «nova restrição», na aceção desta disposição, que permita às referidas autoridades pôr termo ao seu direito de residência por razões de ordem pública. Essa restrição pode ser justificada ao abrigo do artigo 14.° da referida decisão desde que seja adequada para garantir a concretização do objetivo de proteção da ordem pública prosseguido e não vá além do que for necessário para o alcançar. Assinaturas * Língua do processo: neerlandês.

62006CJ0535

mt

Permezz tal-appell tagħha, Moser Baer India Ltd titlob l-annullament tas-sentenza tal-Qorti tal-Prim’Istanza tal-Komunitajiet Ewropej tal-4 ta’ Ottubru 2006, Moser Baer India vs Il-Kunsill ( T-300/03, Ġabra p. II-3911 , iktar ’il quddiem is-“sentenza appellata”), li permezz tagħha din ċaħdet ir-rikors tagħha għall-annullament tar-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 960/2003, tat-2 ta’ Ġunju 2003, li jimponi taxxi kumpensatorji definittivi fuq importazzjonijiet ta’ compact disks li jistgħu jkunu rrekordjati li joriġinaw mill-Indja (ĠU Edizzjoni Speċjali bil-Malti, Kapitolu 11, Vol. 46, p. 250, iktar ’il quddiem ir-“regolament kontenzjuż”), sa fejn dan japplika għall-appellanti. Il-kuntest ġuridiku Ir-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 2026/97, tas-6 ta’ Ottubru 1997, dwar il-protezzjoni kontra importazzjonijiet sussidjati minn pajjiżi li mhumiex membri tal-Komunità Ewropea (ĠU Edizzjoni Speċjali bil-Malti, Kapitolu 11, Vol. 10, p. 78, iktar ’il quddiem ir-“regolament bażiku”), jirregola l-proċeduri kontra s-sussidji. L-Artikolu 5 tar-regolament bażiku jiddisponi: “Kalkolu ta’ l-ammont ta’ sussidju [suġġett għal miżuri] ta’ kumpens L-ammont ta’ sussidji [suġġetti għal miżuri] ta’ kumpens, għall-iskopijiet ta’ dan ir-Regolament, għandhom jiġu kalkulati fit-termini tal-benefiċċji mogħtija lill-benefiċjarju, li jinstabu li jkunu jeżistu matul il-perjodu ta’ investigazzjoni dwar is-sussidjar. […]” L-Artikolu 7(3) ta’ dan ir-regolament bażiku, li fih dispożizzjonijiet ġenerali li jikkonċernaw il-kalkolu msemmi, jipprovdi: “Meta s-sussidju jkun jista’ jiġi marbut ma’ l-akkwist jew l-akkwist futuri ta’ assi fissi, l-ammont ta’ sussidju [suġġett għal miżuri] ta’ kumpens għandu jkun kalkulat billi s-sussidju jkun mifrux fuq perjodu li jirrifletti d-diprezzament normali ta’ dawn l-assi fl-industrija konċernata. […]” L-Artikolu 8 tar-regolament bażiku jgħid: “Determinazzjoni tal-ħsara […] 2.   Id-deċisjoni ta’ ħsara għandha tkun ibbażata fuq xiehda pożittiva u għandha tinvolvi eżami oġġettiv kemm ta’: a) il-volum ta’ l-importazzjoni sussidjata u l-effett ta’ l-importazzjoni sussidjata fuq il-prezzijiet fis-suq tal-Komunità għal prodotti simili; u b) l-impatt riżultanti ta’ dik l-importazzjoni fuq l-industrija tal-Komunità. 3.   F’dak li għandu x’jaqsam mal-volum ta’ l-importazzjoni sussidjata, għandha tingħata konsiderazzjoni għal jekk kienx hemm żjieda sinifikanti fl-importazzjoni sussidjata, sew f’termini assoluti jew relattivi għall-produzzjoni jew konsum fil-Komunità. F’dak li jirrigwarda l-effett ta’ l-importazzjoni sussidjata fuq il-prezzijiet, għandu jiġi meqjus jekk kienx hemm traqqis sinifikanti li jwaqqa’ l-prezzijiet permezz ta’ l-importazzjoni sussidjata kif imqabbla mal-prezz ta’ prodott simili ta’ l-industrija tal-Komunità, jew jekk l-effett ta’ din l-importazzjoni jkunx li b’mod ieħor iwaqqa’ l-prezzijiet b’mod sinifikanti jew jipprevjeni ż-żjieda fil-prezz illi kieku kienet isseħħ, sa livel sinifikanti. L-ebda wieħed jew aktar minn dawn il-fatturi ma jista neċessarjament jagħti gwida definittiva. […] 5.   L-eżami ta’ l-impatt ta’ l-importazzjoni sussidjata fuq l-industrija tal-Komunità konċernata għandha tinkludi evalwazzjoni tal-fatturi ekonomiċi kollha u l-indiċi li għandhom effett fuq l-istat ta’ l-industrija, inkluż: il-fatt li industrija tkun għadha fil-proċess ta’ rkupru mill-effetti ta’ sussidji jew iddampjar tal-passat, il-kobor ta’ l-ammont ta’ sussidji ta’ kumpens, tnaqqis attwali u potenzjali fil-bejgħ, profitti, produzzjoni, sehem mis-suq, produttività, dħul fuq l-investimenti, utilizzar tal-kapaċità; fatturi li jeffettwaw il-prezzijiet tal-Komunità; effetti negattivi attwali jew potenzjali fuq il-likwidità, inventarji, impjiegi, salarji, tkabbir, il-kapaċità li jiġi akkwistat kapital jew investimenti u, fil-każ ta’ l-agrikoltura, jekk kienx hemm piż akbar fuq il-programmi governattivi ta’ għajnuna. Din il-lista m’hijiex eżawrenti, l-anqas ma jista’ xi wieħed minn dawn il-fatturi neċessarjament ikun ta’ gwida deċiżiva. 6.   Għandu jintwera, mix-xiehda relevanti preżentata f’relazzjoni mal-paragrafu 2, li l-importazzjoni sussidjata qed toħloq ħsara skond id-definizjoni ta’ dan ir-Regolament. B’mod speċifiku, dan jeħtieġ dimostrazzjoni li l-volum u/jew il-livelli tal-prezzijiet identifikati bis-saħħa tal-paragrafu 3 huma responsabbli għall-impatt fuq l-industrija tal-Komunità kif huwa stabbilit fil-paragrafu 5, u li dan l-impatt jeżisti sal-grad li jġiegħel li tkun klassifikata bħala materjali. 7.   Fatturi magħrufa, minbarra l-importazzjoni sussidjata[, li jkunu qedin jgħamlu] ħsara lill-industrija tal-Komunità fl-istess żmien, għandhom jiġu eżaminati sabiex jassiguraw li l-ħsara kkawżata minn dawn il-fatturi ma tkunx attribwita għall-importazzjoni sussidjata skond il-paragrafu 6. Fatturi li jistgħu jkunu kunsidrati f’dan ir-rigward jinkludu l-volum u l-prezzijiet ta’ l-importazzjoni li ma tkunx sussidjata, nuqqas fit-talba jew tibdil fix-xejra tal-konsum, prattiċi tal-kummerċ restrittivi ta’, u kompetizzjoni bejn, pajjiżi terzi u l-produtturi tal-Komunità, żviluppi fit-teknoloġija u l-prestazzjoni ta’ l-esportazjoni u l-produttività ta’ l-industrija tal-Komunità. […]” Skont it-tielet sentenza tal-Artikolu 15(1) tar-regolament bażiku, l-ammont tad-dazju ta’ kumpens ma għandux jeċċedi l-ammont stabbilit ta’ sussidji suġġetti għal miżuri ta’ kumpens u għandu jkun inqas jekk dan l-ammont inferjuri jkun adegwat sabiex jiġi eliminat id-dannu kkawżat lill-industrija Komunitarja. L-Artikolu 28 tar-regolament bażiku jipoprovdi: “Nuqqas ta’ koperazzjoni 1.   Fil-każijiet fejn parti interessata tiċħad id-dħul għal, jew b’mod ieħor ma tipprovdix, l-informazzjoni meħtieġa fil-limiti taż-żmien skond id-disposizzjonijiet ta’ dan ir-Regolament, jew tostakola b’mod sinifikanti l-investigazzjoni, is-sejbiet proviżorji jew finali, fil-pożittiv jew fin-negattiv, jistgħu jittieħdu fuq il-bażi tal-fatti disponibbli. Fejn jinstab li xi parti interessata tkun forniet informazzjoni falza jew li tqarraq, l-informazzjoni għandha tiġi mwarrba u għandu jsir użu mill-fatti disponibbli. Il-partijiet interessati għandhom jiġu mwissija bil-konsegwenzi ta’ nuqqas ta’ koperazzjoni. […] 3.   Meta l-informazzjoni mogħtija minn xi parti interessata ma tkunx ideali fl-aspetti kollha, din xorta m’għandhiex tiġi mwarrba, kemm-il darba n-nuqqasijiet ma jkunux tali li joħolqu diffikultà żejda sabiex wieħed jasal għas-sejba raġonevolment eżatta u li l-informazzjoni tkun sottomessa fi żmien tajjeb u tkun tista’ tiġi verifikata, u li l-parti tkun imxiet bl-aħjar kapaċità tagħha. 4.   Jekk ix-xiehda jew l-informazzjoni ma jiġux aċċettati, il-parti li tkun forniet dawn għandha tiġi mgħarrfa immedjatament bir-raġunijiet u għandha tingħata opportunità li tipprovdi aktar spjegazzjoni fil-limitu taż-żmien speċifikat. Jekk l-ispjegazzjonijiet ma jitqiesux li huma sodisfaċenti, ir-raġunijiet għaċ-ċaħda ta’ din ix-xiehda jew l-informazzjoni għandhom isiru magħrufa u jingħataw fil-pubblikazzjoni tas-sejbiet. 5.   Jekk id-deċiżjonijiet, inklużi dawk dwar l-ammont ta’ sussidji ta’ kumpens, ikunu bbażati fuq id-disposizzjonijiet tal-paragrafu 1, inkluża l-informazzjoni mogħtija fl-ilment, għandu, fejn ikun prattikabbli u b’konsiderazzjoni għal-limiti taż-żmien ta’ l-investigazzjoni, jiġu verifikati b’riferiment għall-informazzjoni minn sorsi oħra indipendenti li jistgħu jkunu disponibbli, bħal ma huma listi ta’ prezzijiet pubblikati, statistika uffiċjali ta’ l-importazzjoni u prospetti doganali, jew informazzjoni miksuba minn partijiet oħra interessati matul l-investigazzjoni. 6.   Jekk xi parti interessata ma tikkooperax, jew tikkopera biss parzjalment, hekk li tiġi miżmuma xi informazzjoni relevanti, ir-riżultat jista’ jkun anqas favorevoli għal dik il-parti milli kieku kienet ikkoperat.” Il-fatti li wasslu għall-kawża Il-fatti li wasslu għall-kawża huma esposti kif ġej fil-punti 8 sa 14 tas-sentenza appellata: “8 Ir-rikorrenti hija kumpannija stabbilita fl-Indja, u tipproduċi diversi forom ta’ medja ta’ ħżin (storage media) u b’mod partikolari compact disks li jistgħu jkunu rrekordjati (iktar ’il quddiem is-“CD-Rs”). Fis-17 ta’ Mejju 2002, il-Kummissjoni [tal-Komunitajiet Ewropej], wara lment imressaq mill-Committee of European CD-R Manufacturers (CECMA), tat bidu għal investigazzjoni kontra s-sussidju fuq l-importazzjonijiet tas-CD-Rs li joriġinaw mill-Indja ( ĠU C 116, p. 4 ). B’ittra tal-4 ta’ Marzu 2003, il-Kummissjoni informat lir-rikorrenti dwar il-punti fattwali kollha u l-kunsiderazzjonijiet essenzjali li fuqhom kien maħsub li jiġi propost l-iffissar tat-taxxi kumpensatorji definittivi. Is-sussidju kkonstatat mill-Kummissjoni kien jikkonsisti f’eżenzjoni mid-dazji tad-dwana fuq l-oġġetti kapitali importati mir-rikorrenti. Fil-kalkolu tal-ammont tas-sussidju, dan ġie mifrux, skond l-Artikolu 7(3) tar-Regolament bażiku, fuq perijodu ta’ tliet snin. Id-dikjarazzjoni kienet tipprovdi l-impożizzjoni ta’ taxxa kumpensatorja ta’ 10%. B’żewġ ittri tad-19 ta’ Marzu 2003, ir-rikorrenti wieġbet għall-imsemmija dikjarazzjoni billi kkontestat, minn naħa, il-metodu użat għall-kalkolu tal-ammont tas-sussidju u, min-naħa l-oħra, l-eżistenza u l-kawżi tad-dannu. B’żewġ ittri tad-9 ta’ April 2003, il-Kummissjoni, minn naħa, irrifjutat l-argumenti tar-rikorrenti rigward l-eżistenza ta’ dannu u ta’ rabta kawżali u, min-naħa l-oħra, bagħtet lir-rikorrenti dikjarazzjoni addizzjonali li tinkludi kalkolu ġdid tal-ammont tas-sussidju, li fih is-sussidju ġie mifrux fuq perijodu ta’ 4.2 snin. Id-dikjarazzjoni addizzjonali kienet tipprovdi għall-impożizzjoni ta’ taxxa kumpensatorja ta’ 7,3%. B’ittra tal-14 ta’ April 2003, ir-rikorrenti kkontestat il-kalkolu l-ġdid tal-ammont tas-sussidju. Il-Kummissjoni bagħtet lir-rikorrenti, b’ittra tal-5 ta’ Mejju 2003, spjegazzjonijiet supplimentari dwar dan il-kalkolu. Ir-rikorrenti wieġbet din l-ittra, fid-9 ta’ Mejju 2003, billi ressqet osservazzjonijiet supplimentari. Fuq proposta tal-Kummissjoni tal-20 ta’ Mejju 2003, il-Kunsill [tal-Unjoni Ewropea] adotta r-Regolament [kontenzjuż]. Dan ir-Regolament kien jimponi taxxa kumpensatorja definittiva ta’ 7.3% fuq l-importazzjonijiet tas-CD-Rs li joriġinaw mill-Indja.” Ir-rikors quddiem il-Qorti tal-Prim’Istanza u s-sentenza appellata Permezz ta’ rikors ippreżentat fir-Reġistru tal-Qorti tal-Prim’Istanza fid-29 ta’ Awwissu 2003, l-appellanti talbet l-annullament tar-regolament kontenzjuż billi qajmet ħames motivi, li jikkonċernaw, minn naħa, id-determinazzjoni, fil-kuntest tal-kalkolu tal-ammont tas-sussidju, tal-perijodu ta’ deprezzament normali tal-assi importati u, min-naħa l-oħra, l-evalwazzjoni tad-dannu u tar-rabta kawżali. Permezz ta’ digriet tal-Qorti tal-Prim’Istanza tat-23 ta’ Jannar 2004, il-Kummissjoni tħalliet tintervjeni insostenn tat-talbiet tal-Kunsill. Permezz ta’ digriet tal-Qorti tal-Prim’Istanza tat-18 ta’ April 2005, il-Committee of European CD-R Manufacturers (CECMA), li saret il-Committee of European CD-R and DVD+/-R Manufacturers (CECMA), tħalliet tintervjeni insostenn tat-talbiet tal-Kunsill. Il-Kunsill, sostnut mill-Kummissjoni u mill-CECMA, talab sabiex l-appell jiġi miċħud u sabiex l-appellanti tiġi kkundannata għall-ispejjeż. Fil-punti 27 sa 116 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza ċaħdet l-ewwel motiv, ibbażat fuq ksur tal-Artikoli 5, 7(3) u 11(1) tar-regolament bażiku, u fuq żball manifest fl-evalwazzjoni tal-perijodu ta’ deprezzament normali tal-assi. Dan il-motiv kien maqsum f’żewġ partijiet li jikkonċernaw, minn naħa, l-evalwazzjoni tal-elementi li jirrigwardaw il-perijodu ta’ deprezzament u, min-naħa l-oħra, l-evalwazzjoni tal-perijodu ta’ deprezzament normali tal-assi, fejn it-tieni parti nnifisha kienet maqsuma f’ħames ilmenti li jikkonċernaw il-klassifikazzjoni tal-assi fil-kategorija ta’ forom, in-nuqqas ta’ teħid inkunsiderazzjoni tal-informazzjoni li tirriżulta mid-dikjarazzjonijiet tal-kontijiet tar-rikorrenti, it-teħid inkunsiderazzjoni tal-profitabbiltà u tal-investimenti tar-rikorrenti, l-applikazzjoni tal-metodu ta’ deprezzament digressiv u n-natura allegatament arbitrarja tal-kalkoli. B’mod partikolari, fil-punti 73 sa 79 tas-sentenza appellata, fir-rigward tan-nuqqas ta’ teħid inkunsiderazzjoni tal-informazzjoni li tirriżulta mid-dikjarazzjonijiet tal-kontijiet tar-rikorrenti, li tikkostitwixxi t-tieni lment tat-tieni parti tal-ewwel motiv, il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat dan li ġej: “73 Fl-aħħar nett, ir-rikorrenti tallega li l-klassifikazzjoni tal-assi fil-kategorija tal-forom ma tikkonċernax l-assi kollha in kwistjoni, fatt li hija ġibdet l-attenzjoni tal-Kummissjoni lejh b’ittra tal-14 ta’ April 2003. Il-Kunsill iwieġeb għal din l-allegazzjoni li l-informazzjoni mogħtija in sostenn tagħha mhijiex koerenti ma’ elementi oħra miksuba matul l-investigazzjoni u li, għaldaqstant, l-imsemmija allegazzjoni ma setgħetx tittieħed in kunsiderazzjoni. Mill-elementi ppreżentati mill-partijiet b’risposta għad-domanda bil-miktub magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza jirriżulta li r-rikorrenti rreferiet għall-informazzjoni li tirriżulta mill-prospett tat-taxxa tagħha għall-perijodu ta’ investigazzjoni, sabiex issostni l-allegazzjoni in kwistjoni. Huwa paċifiku li l-valur tal-assi rreġistrati f’din id-dikjarazzjoni ma jaqbilx mal-valur tagħhom ikkunsidrat għall-kalkolu tas-sussidju. Il-Kunsill jindika li l-istituzzjonijiet ma kinux f’pożizzjoni, fuq il-bażi ta’ dawn l-elementi biss, li jqabblu l-allegazzjoni in kwistjoni ma’ l-informazzjoni l-oħra vverifikata fil-kuntest tal-investigazzjoni. Madankollu, ir-rikorrenti ssostni li d-differenza fil-valuri li tirriżulta minn dan, li tista’ tiġi spjegata biż-żieda tal-ispejjeż ta’ trasport u ta’ installazzjoni, ma kinitx tipprekludi lill-istituzzjonijiet Komunitarji milli josservaw li l-bidla fil-klassifikazzjoni ma tikkonċernax l-assi importati kollha. F’dan ir-rigward, il-Kunsill speċifika li l-istituzzjonijiet Komunitarji ma setgħux jikkalkulaw il-valur eżatt tal-assi kklassifikati fil-kategorija tal-forom, għaliex, minn naħa, ir-rikorrenti ma kinitx spjegat il-kriterji tal-klassifikazzjoni tal-assi tagħha fil-prospett tat-taxxa u, min-naħa l-oħra, hija ma kinitx ipprovdiet il-lista sħiħa u li tista’ tiġi vverifikata ta’ dawn l-assi. Fin-nuqqas ta’ dawn l-elementi, l-istituzzjonijiet Komunitarji ma setgħux jivverifikaw il-figuri ppreżentati mir-rikorrenti sabiex issostni l-allegazzjoni tagħha. Fid-dawl ta’ dawn l-aħħar indikazzjonijiet, li r-rikorrenti ma kkontestatx quddiem il-Qorti tal-Prim’Istanza, għandu jitqies li din ma ppreżentatx lill-istituzzjonijiet Komunitarji elementi li kienu jippermettulhom jivverifikaw l-eżattezza tal-allegazzjoni tagħha u, jekk ikun il-każ, li jieħdu in kunsiderazzjoni l-parti tal-assi kkonċernata li ma ġietx ikklassifikata fil-kategorija tal-forom. Għaldaqstant, hija ma tistax, b’din is-sempliċi allegazzjoni, tikkontesta l-evalwazzjoni magħmula fir-Regolament [kontenzjuż]. Għaldaqstant, il-Kunsill seta’, mingħajr ma jikser l-Artikolu 7(3) tar-Regolament bażiku, iqis li l-assi in kwistjoni, ikklassifikati bħala forom għall-finijiet ta’ tassazzjoni, kellhom ukoll jittieħdu in kunsiderazzjoni bħala tali għall-finijiet tal-evalwazzjoni tal-perijodu ta’ deprezzament tagħhom mill-perspettiva tal-kontabbiltà u li, għaldaqstant, ma kienx xieraq li din l-evalwazzjoni tiġi bbażata fuq l-informazzjoni li tinsab fid-dikjarazzjonijiet tal-kontijiet tar-rikorrenti. Barra minn hekk, ir-rikorrenti ma wrietx l-eżistenza ta’ nuqqas ta’ motivazzjoni f’dan ir-rigward.” Il-Qorti tal-Prim’Istanza ċaħdet ukoll it-tielet motiv, ibbażat fuq żball manifest ta’ evalwazzjoni u ksur tal-Artikolu 8(2) u (6) tar-regolament bażiku, fir-rigward tal-eżami tal-elementi relatati mad-determinazzjoni tad-dannu u tar-rabta kawżali. Il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat, fil-punti 193 sa 196 tas-sentenza appellata, fir-rigward tal-evalwazzjoni tal-ammont tal-ħażniet: “193 Fil-kuntest ta’ dan l-ilment, ir-rikorrenti ssostni li l-evalwazzjoni tal-iżvilupp tal-ħażniet tal-industrija Komunitarja hija manifestament żbaljata. Hija ma tikkontestax iċ-ċifri relatata magħha, li jinsabu fil-[Premessa tmenin] tar-Regolament [kontenzjuż]. Hija tosserva madankollu li l-Kunsill ma setax jikkonkludi fil-[Premessa mija u tlieta] tar-Regolament [kontenzjuż], fuq il-bażi ta’ din l-informazzjoni, li l-indikatur tal-ħażniet mar sew għall-agħar matul il-perijodu kkunsidrat. Għandu jitfakkar li l-perijodu kkunsidrat f’dan il-każ huwa mifrux mis-sena 1998 sat-tmiem tal-perijodu ta’ investigazzjoni. Mid-data mhux ikkontestata mir-rikorrenti jirriżulta li, matul dan il-perijodu kollu, il-ħażniet tal-industrija Komunitarja żdiedu b’mod sinjifikattiv. F’dan ir-rigward, ir-rikorrenti ma wrietx li t-titjib tal-indikatur relativ għall-ħażniet mogħti f’perċentwali ta’ produzzjoni mis-sena 2000 kien tali li jaqleb it-tendenza negattiva kkonstatata matul il-perijodu kollu kkunsidrat. Effettivament, mil-[Premessa tmenin] tar-Regolament [kontenzjuż] jirriżulta li l-livell tal-ħażniet baqa’ għoli matul il-perijodu kollu kkunsidrat, u żdied f’termini assoluti lejn it-tmiem tas-sena 2001, li jikkoinċidi għalhekk maż-żieda fil-volum tal-importazzjonijiet, u li jirrappreżenta, f’termini relattivi, livell għoli, ta’ 15%, tal-produzzjoni matul il-perijodu ta’ investigazzjoni. Għaldaqstant dan l-ilment mhuwiex fondat.” Fil-punti 201 sa 207 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza qieset fir-rigward tal-evalwazzjoni tal-prezzijiet tal-importazzjonijiet: “201 L-evalwazzjoni tal-livelli ta’ prezzijiet tal-importazzjonijiet tikkostitwixxi, f’dan il-każ, il-fattur ewlieni li fuqu hija bbażata l-konklużjoni ta’ tnaqqis taħt il-prezz (undercutting) tal-prezzijiet Komunitarji u, b’hekk, tal-eżistenza ta’ ħsara. L-istituzzjonijiet Komunitarji analizzaw dan l-indikatur, fil-[Premessi tmienja u ħamsin sa erbgħa u sittin] tar-Regolament [kontenzjuż], fuq il-bażi tad-data ta’ Eurostat, kif ukoll fuq dik taċ-ċifri pprovduti mir-rikorrenti. Rigward id-data ta’ Eurostat, l-istituzzjonijiet ikkonkludew, prinċipalment, li kien hemm tnaqqis importanti fil-prezz, ta’ 59%, bejn is-sena 2000 u t-tmiem tal-perijodu ta’ investigazzjoni. Ir-rikorrenti tikkontesta t-teħid in kunsiderazzjoni tal-informazzjoni relatata mas-sena 2000, billi tgħid li l-importazzjonijiet kienu għadhom mhumiex sinjifikattivi. Issa, dan l-argument diġà ġie eżaminat u miċħud fil-punti 170 sa 175 iktar ‘il fuq. Rigward l-analiżi taċ-ċifri pprovduti mir-rikorrenti, għandu jitfakkar li hija wasslet għal riżultati komparabbli ħafna ma’ dawk ibbażati fuq l-informazzjoni ta’ Eurostat, jiġifieri tnaqqis fil-prezzijiet ta’ 54%. Ir-rikorrenti madankollu ssostni li l-preżentazzjoni ta’ dawn iċ-ċifri mhijiex eżatta. Mil-lista li tinsab [fit-tnejn u sittin premessa] tar-Regolament [kontenzjuż] jirriżulta li l-perċentwali ta’ 54% hija relatata ma’ l-iżvilupp tal-prezzijiet bejn iż-żewġ snin finanzjarji tar-rikorrenti. Anki jekk jitqies li [t-tlieta u sittin premessa] mhijiex preċiża biżżejjed meta tindika li din il-perċentwali tirrigwarda l-iżvilupp bejn is-sena 2000 u l-perijodu ta’ investigazzjoni, din l-impreċiżjoni madankollu ma tikkostitwixxix żball. Mil-lista li tiġi qabel il-premessa in kwistjoni jirriżulta b’mod ċar li huwa żvilupp bejn is-sena finanzjarja 2000 u l-perijodu ta’ investigazzjoni. Għaldaqstant, ir-rikorrenti ma wrietx li ċ-ċifri li hija kienet ipprovdiet ġew ippreżentati b’mod mhux eżatt. Minbarra dan, anki li kieku l-informazzjoni pprovduta mir-rikorrenti hija relatata mal-perijodu li jibda fl-1 ta’ April 1999, filwaqt li l-informazzjoni ta’ Eurostat tirrigwarda l-perijodu li jibda fl-1 ta’ Jannar 2000, dan il-fatt waħdieni ma jimplikax li l-konstatazzjoni tal-Kunsill, li ċ-ċifri ta’ Eurostat u dawk tar-rikorrenti juri tendenzi li jaqblu bejniethom, ssir ineżatta. Issa, ir-rikorrenti ma tindikax li t-teħid in kunsiderazzjoni ta’ data oħra ta’ tluq għall-informazzjoni tagħha setgħet twassal għal konklużjonijiet differenti f’dak li jirrigwarda l-prezzijiet tal-importazzjonijiet. Għaldaqstant, ir-rikorrenti ma wrietx l-eżistenza ta’ żball ta’ fatt jew ta’ żball manifest ta’ evalwazzjoni fir-rigward tal-analiżi tal-prezzijiet tal-importazzjonijiet. Għaldaqstant, dan l-ilment għandu jiġi miċħud bħala mhux fondat.” Fl-aħħar nett, il-Qorti tal-Prim’Istanza, fil-punti 260 sa 279 tas-sentenza appellata, ċaħdet il-ħames motiv, ibbażat fuq ksur tal-Artikolu 8(6) u (7) tar-regolament bażiku, fir-rigward tal-eżami tal-effetti ta’ mġiba antikompetittiva ta’ proprjetarju ta’ privattiva billi kkunsidrat dan li ġej: “260 Skond ġurisprudenza stabbilita, meta tiġi determinata l-ħsara, l-istituzzjonijiet Komunitarji huma marbuta jeżaminaw jekk il-ħsara li huma bi ħsiebhom jikkunsidraw tirriżultax effettivament mill-importazzjonijiet mixtrija bi prezz baxx jew issussidjati u għandhom jeskludu kull ħsara li tirriżulta minn fatturi oħra, u b’mod partikolari dik ikkawżata minn aġir antikompetittiv li jinvolvi l-produtturi Komunitarji (is-sentenzi [tal-Qorti tal-Ġustizzja tal-11 ta’ Ġunju 1992,] Extramet Industrie vs Il-Kunsill, [C-358/89, Ġabra p. I-3813], punt 16, u [tal-Qorti tal-Prim’Istanza tad-19 ta’ Settembru 2001,] Mukand et vs Il-Kunsill, [T-58/99, Ġabra p. II-2521], punti 39 u 40). F’dan il-każ, mill-inkartament jirriżulta li l-industrija Komunitarja li qiegħda tilmenta sostniet, f’nota tas-7 ta’ Jannar 2003, li kumpannija proprjetarja ta’ privattivi għas-CD-Rs kienet qed tabbuża mill-pożizzjoni dominanti tagħha meta tiċċarġja drittijiet eċċessivi u li produttur Ewropew kien irtira mis-suq wara kwistjoni ma’ din il-kumpannija. L-industrija għamlet din l-osservazzjoni sabiex tirribatti l-allegazzjoni tar-rikorrenti, li l-ammont ta’ sostenn għall-ilment, fis-sens tal-Artikolu 10(8) tar-Regolament bażiku, kien niżel taħt il-livell mitlub għat-tkomplija tal-proċedura. Ir-rikorrenti għamlet l-istess osservazzjoni, matul l-investigazzjoni, billi sostniet li l-effetti tal-aġir antikompetittiv allegat, li jikkonsisti fl-iffissar ta’ drittijiet eċċessivi, kienu jikkostitwixxu fattur li għandu jiġi eżaminat fil-kuntest tad-determinazzjoni tal-ħsara. Fil-kuntest ta’ dan il-motiv, ir-rikorrenti ssostni li l-Kunsill naqas milli jeżamina dan il-fattur, billi llimita ruħu għal konstatazzjoni, fil-premessa 135 tar-Regolament ikkontestat, li l-allegazzjoni in kwistjoni ma ġietx ikkonfermata minn ebda deċiżjoni formali li tirriżulta minn investigazzjoni tal-awtoritajiet tal-kompetizzjoni. Għandu jiġi osservat, f’dan ir-rigward, li mill-[mija u ħamsa u tletin premessa] tar-Regolament [kontenzjuż] ma jirriżultax li l-istituzzjonijiet Komunitarji effettivament eżaminaw il-kwistjoni jekk il-ħsara kkunsidrata kinitx tirriżulta mill-aġir antikompetittiv allegat. Għaldaqstant, għalkemm din il-premessa mhijiex biżżejjed sabiex teskludi l-effetti tal-fattur invokat mir-rikorrenti, għandu jiġi osservat li l-kwistjoni jekk il-Kunsill naqasx milli jieħu in kunsiderazzjoni l-imsemmija effetti għandha tiġi eżaminata fir-rigward tar-raġunament kollu adottat fil-kuntest tar-Regolament [kontenzjuż] (ara, f’dan is-sens, is-sentenza [tal-Qorti tal-Prim’Istanza tal-14 ta’ Lulju 1995,] Koyo Seiko vs Il-Kunsill, [T-166/94, Ġabra p. II-2129], punt 79). Issa, il-Kunsill isostni li huwa ħa in kunsiderazzjoni dan il-fattur fil-[mija u erbgħa u tletin premessa] tar-Regolament [kontenzjuż]. Mill-imsemmija premessa jirriżulta li l-Kunsill eżamina, b’mod ġenerali, l-effetti tal-ħlas tad-drittijiet li jirriżultaw mill-privattivi, billi kkonstata li dan il-fattur ma kienx tali li jikser ir-rabta kawżali in kwistjoni. Il-Kunsill isostni li, b’din il-konstatazzjoni, huwa wieġeb ukoll għall-allegazzjoni li dawn id-drittijiet kienu eċċessivi u kienu jikkostitwixxu aġir anti-kompetittiv. F’dan ir-rigward, minkejja li l-[mija u erbgħa u tletin u l-mija u ħamsa u tletin premessa] jinsabu taħt sottotitoli differenti, jiġifieri “Drittijiet” u “Fatturi oħra”, mill-argumenti tal-partijiet jirriżulta li t-tnejn jikkonċernaw l-istess element tal-inkartament rigward il-ħlas ta’ drittijiet. Barra minn hekk, dawn iż-żewġ premessi jsegwu waħda lill-oħra, b’tali mod li l-istruttura tar-Regolament [kontenzjuż] titlob li jinqraw flimkien. Għaldaqstant, għandhom jittieħdu in kunsiderazzjoni l-konstatazzjonijiet magħmula fil-[mija u erbgħa u tletin premessa] sabiex jiġi eżaminat jekk il-Kunsill eskludiex il-ħsara eventwali li tirriżulta mill-aġir antikompetittiv invokat mir-rikorrenti. L-ewwel nett, ir-rikorrenti tikkontesta r-rilevanza tal-imsemmija konstatazzjonijiet, billi ssostni li l-istituzzjonijiet kien imisshom evalwaw l-effetti tad-drittijiet b’mod preċiż sabiex jikkonkludu li, anki fin-nuqqas ta’ drittijiet eċċessivi, l-industrija Komunitarja batiet ħsara. F’dan ir-rigward għandu jiġi osservat li, sabiex jiġu esklużi l-effetti li jirriżultaw minn fattur estern, l-istituzzjonijiet Komunitarji huma marbuta jeżaminaw jekk l-imsemmija effetti kinux tali li jiksru r-rabta kawżali bejn l-importazzjonijiet in kwistjoni u l-ħsara kkawżata lill-industrija Komunitarja […]. Issa, dan l-eżami ma jimplikax neċessarjament determinazzjoni tal-effetti preċiżi tal-fattur in kwistjoni. Huwa biżżejjed li l-istituzzjonijiet Komunitarji jikkonstataw li, fin-nuqqas ta’ tali fattur estern, il-ħsara kkawżata mill-importazzjonijiet in kwistjoni kienet kunsiderevoli. F’dan il-każ, il-Kunsill osserva li l-importazzjonijiet Indjani kienu kkawżaw ħsara kunsiderevoli lill-industrija Komunitarja, li tirriżulta b’mod partikolari minn tnaqqis taħt il-prezz tal-prezzijiet Komunitarji. Huwa spjega li, anki li kieku d-drittijiet kellhom influwenza negattiva fuq il-profitti tal-industrija Komunitarja, dan il-fattur, li jaffettwa l-produtturi kollha tas-suq, kien diġà preżenti fl-1999, qabel ma l-importazzjonijiet kienu saru numerużi. L-iżvilupp negattiv tas-sitwazzjoni tal-produtturi Komunitarji mis-sena 1999 ma jistax għaldaqstant jiġi attribwit għal dan il-fattur. Fid-dawl ta’ dawn l-elementi, ma kienx irraġonevoli li l-Kunsill qies li l-ħlas ta’ drittijiet ma setax ikollu influwenza fuq il-ħsara kkawżata mill-importazzjonijiet issussidjati. Il-Kunsill jafferma, ġustament, li l-eżami tal-kwistjoni jekk id-drittijiet kinux eċċessivi minħabba aġir antikompetittiv ta’ proprjetarju ta’ privattivi ma jistax, fi kwalunkwe każ, iwassal għal kontestazzjoni tal-konklużjoni tiegħu msemmija fil-punt iktar ’il fuq. Għandu jiġi osservat ukoll li, b’differenza għas-sitwazzjonijiet fil-kawżi li taw lok għas-sentenzi Extramet [Industrie vs Il-Kunsill] u Mukand et vs Il-Kunsill, iċċitati iktar ’il fuq, il-prassi anti-kompetittiva allegata hawnhekk mhijiex attribwibbli għall-aġir tal-produtturi Komunitarji. Sabiex jiġu evalwati l-effetti ta’ dan il-fattur f’dan il-każ, l-istituzzjonijiet Komunitarji ma kinux għaldaqstant marbuta li jeżaminaw jekk l-industrija Komunitarja kinitx hija nfisha kkontribwiet għall-ħsara subita. It-tieni nett, ir-rikorrenti ssostni, billi tinvoka s-sentenza Mukand et vs Il-Kunsill, iċċitata iktar ’il fuq, li l-ħsara, iddeterminata minn tnaqqis taħt il-prezz tal-prezzijiet, ma ġietx evalwata korrettament, jekk il-prezzijiet Komunitarji kienu artifiċjalment għolja minħabba d-drittijiet eċċessivi. Għandu jitfakkar li ċ-ċirkustanzi tal-kawża li tat lok għas-sentenza Mukand et vs Il-Kunsill, iċċitata iktar ’il fuq, kienu jirrigwardaw aġir li jaffettwa l-prezzijiet Komunitarji, iżda mhux dawk tal-importazzjoni. Issa, f’dan il-każ, il-Kunsill ikkonstata li d-drittijiet in kwistjoni kellhom jitħallsu mill-produtturi kollha, inkluża r-rikorrenti. Ir-rikorrenti ma kkonstestatx dan il-fatt. B’hekk, il-Kunsill seta’ jqis, fil-[mija u erbgħa u tletin premessa] tar-Regolament [kontenzjuż], li l-fattur estern in kwistjoni ma setax jispjega d-differenza bejn il-prezzijiet Komunitarji u l-prezzijiet Indjani u li, għaldaqstant, ma kellux influwenza fuq l-elementi meħuda in kunsiderazzjoni għall-kalkolu tal-livell ta’ tnaqqis taħt il-prezz. Anki li kieku d-drittijiet kienu eċċessivi minħabba aġir anti-kompetittiv, dan il-fattur ma jistax jaffettwa din l-evalwazzjoni. Fid-dawl ta’ dawn l-elementi, għandu jiġi kkunsidrat li r-rikorrenti ma wrietx li l-Kunsill kien naqas milli jeskludi, fl-evalwazzjoni tal-ħsara, l-effetti li jirriżultaw minn allegat aġir anti-kompetittiv. F’dawn iċ-ċirkustanzi, mhuwiex neċessarju li tingħata deċiżjoni dwar l-ammissibbiltà tal-punt ta’ fatt prodott mir-rikorrenti fir-replika tagħha, jiġifieri l-komunikat stampa tal-Kummissjoni, tat-3 ta’ Awwissu 2003, li jirreferi għal investigazzjoni relativa għall-applikazzjoni tal-Artikoli 81 KE u 82 KE għal ftehim standard rigward il-privattivi għal ċerti tipi ta’ CDs. Effettivament, mill-argumenti tar-rikorrenti jirriżulta li dan l-element ġie ppreżentat sabiex issostni t-teżi tagħha li l-fattur in kwistjoni kien magħruf mill-istituzzjonijiet Komunitarji. Min-naħa l-oħra, hija ma spjegatx kif l-imsemmi komunikat seta’ jsostni l-argument li dan il-fattur kien tali li jikser ir-rabta kawżali in kwistjoni. Għaldaqstant, il-ħames motiv ma jistax jintlaqa’. Minn dak kollu li ntqal jirriżulta li r-rikors kollu għandu jiġi miċħud. Konsegwentement, m’hemmx bżonn li tingħata deċiżjoni dwar it-talbiet magħmula sussidjarjament mill-Kunsill.” Permezz tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza ċaħdet ir-rikors. It-talbiet tal-partijiet Permezz tal-appell tagħha, Moser Baer India Ltd titlob lill-Qorti tal-Ġustizzja: — tannulla s-sentenza appellata; — tilqa’ t-talbiet tagħha fl-ewwel istanza, jiġifieri li tannulla r-regolament kontenzjuż sa fejn dan japplika fil-konfront tagħha, u — tikkundanna lill-Kunsill għall-ispejjeż sostnuti minnha fil-kuntest ta’ dan l-appell kif ukoll fl-ewwel istanza. Il-Kunsill u l-Kummissjoni jitolbu lill-Qorti tal-Ġustizzja sabiex: — tiċħad l-appell, u — tikkundanna lir-rikorrenti għall-ispejjeż taż-żewġ istanzi. Fuq l-appell Insostenn tal-appell tagħha, l-appellanti tinvoka tliet aggravji, ibbażati, fl-ewwel lok, fuq ksur tal-prinċipji ta’ koerenza u ta’ investigazzjoni diliġenti fir-rigward tal-motivazzjoni tas-sentenza appellata li tinsab fil-punti 73 sa 79 tagħha, fit-tieni lok, fuq żball manifest ta’ evalwazzjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza fir-rigward tal-aspetti tal-investigazzjoni relatati mad-dannu, imsemmija fil-punti 193 sa 196 u 201 sa 206 tas-sentenza appellata, u, fit-tielet lok, fuq nuqqas ta’ teħid inkunsiderazzjoni tal-attribuzzjoni tad-dannu lil fatturi oħrajn fis-sens tal-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku, fir-rigward tal-konstatazzjoni, fil-punti 260 sa 278 tas-sentenza appellata, tal-eżistenza ta’ dannu. Fuq l-ammissibbiltà tal-appell Permezz ta’ ittra tas-6 ta’ Ġunju 2008, il-Kunsill informa lill-Qorti tal-Ġustizzja dwar l-adozzjoni tar-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 1293/2007, tat-30 ta’ Ottubru 2007, li tirrevoka d-dazji ta’ antidumping imposti mir-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 1050/2002 dwar importazzjonijiet ta’ compact disks li wieħed jista’ jirrekordja fuqhom li joriġinaw fit-Tajwan u li jippermetti r-rifużjoni jew ir-remissjoni tagħhom kif ukoll li jirrevoka d-dazji kumpensatorji imposti mir-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 960/2003 dwar importazzjonijiet ta’ compact disks li jistgħu jkunu rrekordjati li joriġinaw mill-Indja, li jippermetti r-rifużjoni jew ir-remissjoni tagħhom u li jtemm il-proċediment li jirrigwardahom ( ĠU L 288, p. 17 ). Fid-dawl tal-adozzjoni tar-Regolament Nru 1293/2007, il-Kunsill isostni li m’hemmx lok li tingħata deċiżjoni f’din il-kawża. Għandu jitfakkar li l-Qorti tal-Ġustizzja tista’ tqajjem ex officio n-nuqqas ta’ interess ġuridiku ta’ parti biex din tippreżenta jew tkompli appell, minħabba fatt li seħħ wara s-sentenza tal-Qorti tal-Prim’Istanza li jkun tali li jneħħi n-natura dannuża tagħha għall-appellant, kif ukoll li tiddikjara l-appell inammissibbli jew mingħajr skop minħabba din ir-raġuni. Fil-fatt, l-eżistenza ta’ interess ġuridiku ta’ appellant tippresupponi li l-appell jista’, permezz tar-riżultat tiegħu, joħloq benefiċċju lil min iressqu (ara sentenza tad-19 ta’ Ottubru 1995, Rendo et vs Il-Kummissjoni, C-19/93 P, Ġabra p. I-3319, punt 13, kif ukoll id-digriet tat-8 ta’ April 2008, Saint-Gobain Glass Deutschland vs Il-Kummissjoni, C-503/07 P, Ġabra p. I-2217, punt 48). F’dan il-każ, għandu madankollu jiġi osservat li l-interess ġuridiku tal-appellanti sabiex tikseb l-annullament tas-sentenza appellata u, indirettament, tar-regolament kontenzjuż ma jistax jiġi miċħud minħabba li din tal-aħħar ma tipproduċix effetti fil-futur. Fil-fatt, dan l-annullament jista’, fih innifsu, ikollu konsegwenzi legali, b’mod partikolari billi jiġi evitat li tiġġedded prattika irregolari min-naħa tal-istituzzjonijiet Komunitarji (ara, f’dan is-sens, sentenza tal-24 ta’ Ġunju 1986, AKZO Chemie u AKZO Chemie UK vs Il-Kummissjoni, 53/85, Ġabra p. 1965, punt 21). Qabel kollox, hekk kif osservat l-Avukat Ġenerali fil-punt 37 tal-konklużjonijiet tagħha, ir-regolament kontenzjuż ma ġiex kollu kemm hu rrevokat u jkompli japplika għad-dazji kumpensatorji li nġabru sal-4 ta’ Novembru 2006. F’dawn iċ-ċirkustanzi, il-Qorti tal-Ġustizzja mhijiex f’pożizzjoni li tikkonstata li l-appell huwa mingħajr suġġett. Fuq il-mertu Fuq l-ewwel aggravju Permezz tal-ewwel aggravju tagħha, l-appellanti ssostni li l-Qorti tal-Prim’Istanza ma osservatx, kif inhu meħtieġ, il-prinċipji ta’ koerenza u ta’ investigazzjoni diliġenti meta qieset li l-istituzzjonijiet Komunitarji kienu mxew b’mod legali meta ttrattaw l-assi kollha tagħha bħala assi kklassifikati mill-ġdid bħala forom li jibbenefikaw mis-sussidju inkwistjoni mifrux fuq perijodu ta’ deprezzament ta’ 4.2 snin. Il-Kunsill isostni li dan l-aggravju huwa inammissibbli minħabba l-fatt li l-appellanti għandha l-intenzjoni li tikkontesta l-konstatazzjonijiet fattwali magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza u li tressaq motiv ġdid quddiem il-Qorti tal-Ġustizzja, li ma kinitx ippreżentat fl-ewwel istanza, jiġifieri ksur tal-prinċipji ta’ koerenza u ta’ amministrazzjoni tajba fir-rigward tal-klassifikazzjoni tal-assi fil-kategorija tal-forom. Il-Kummissjoni ssostni li dan l-aggravju huwa inammissibbli, peress li huwa intiż sabiex iwassal lill-Qorti tal-Ġustizzja teżamina mill-ġdid il-konstatazzjonijiet fattwali tal-Qorti tal-Prim’Istanza mingħajr ma hemm indikazzjoni ta’ żnaturament tal-provi minn din tal-aħħar. F’dan ir-rigward, għandu jitfakkar li, skont ġurisprudenza stabbilita, mill-Artikolu 225 KE u mill-ewwel paragrafu tal-Artikolu 58 tal-Istatut tal-Qorti tal-Ġustizzja jirriżulta li l-Qorti tal-Prim’Istanza biss għandha l-ġurisdizzjoni, minn naħa, li tikkonstata l-fatti, ħlief fil-każ fejn l-ineżattezza materjali tal-konstatazzjonijiet tagħha tirriżulta mill-atti tal-proċess li jkunu ġew ippreżentati quddiemha, u, min-naħa l-oħra, li tevalwa dawn il-fatti. Ladarba l-Qorti tal-Prim’Istanza tkun ikkonstatat jew evalwat il-fatti, il-Qorti tal-Ġustizzja għandha l-ġurisdizzjoni li teżerċita, skont l-Artikolu 225 KE, stħarriġ dwar il-kwalifikazzjoni ġuridika ta’ dawn il-fatti u l-konklużjonijiet legali li tkun waslet għalihom il-Qorti tal-Prim’Istanza abbażi ta’ dawn il-fatti (ara, b’mod partikolari, sentenzi tas-6 ta’ April 2006, General Motors vs Il-Kummissjoni, C-551/03 P, Ġabra p. I-3173, punt 51, tat-22 ta’ Mejju 2008, Evonik Degussa vs Il-Kummissjoni, C-266/06 P, punt 72, kif ukoll tat-18 ta’ Diċembru 2008, Coop de France bétail et viande et vs Il-Kummissjoni, C-101/07 P u C-110/07 P, punt 58). Għalhekk, il-Qorti tal-Ġustizzja la għandha ġurisdizzjoni sabiex tikkonstata l-fatti u lanqas, bħala regola, sabiex teżamina l-provi li l-Qorti tal-Prim’Istanza kkunsidrat insostenn ta’ dawn il-fatti. Fil-fatt, ladarba dawn il-provi jkunu nkisbu b’mod regolari, u l-prinċipji ġenerali tal-liġi kif ukoll ir-regoli ta’ proċedura applikabbli fir-rigward tal-oneru u tal-amministrazzjoni tal-prova jkunu ġew osservati, hija biss il-Qorti tal-Prim’Istanza li tista’ tevalwa l-valur li għandu jingħata lill-provi li jkunu tressqu quddiemha. Din l-evalwazzjoni għaldaqstant ma tikkostitwixxix, ħlief fil-każ ta’ iżnaturament ta’ dawn il-provi, kwistjoni ta’ liġi suġġetta, bħala tali, għall-istħarriġ tal-Qorti tal-Ġustizzja (ara, b’mod partikolari, sentenzi ċċitati iktar ’il fuq General Motors vs Il-Kummissjoni, punt 52; Evonik Degussa vs Il-Kummissjoni, punt 73, kif ukoll Coop de France bétail et viande et vs Il-Kummissjoni, punt 59). Barra minn hekk, għandu jitfakkar li żnaturament għandu jidher b’mod ċar mill-atti tal-proċess, mingħajr ma jkun meħtieġ li ssir evalwazzjoni ġdida tal-fatti u tal-provi (ara, b’mod partikolari, sentenzi ċċitati iktar ’il fuq General Motors vs Il-Kummissjoni, punt 54, u Evonik Degussa vs Il-Kummissjoni, punt 74, kif ukoll Coop de France bétail et viande et vs Il-Kummissjoni, punt 60). Min-naħa l-oħra, il-kwistjoni dwar jekk il-Qorti tal-Prim’Istanza setgħetx, ġustament, tikkonkludi mill-imsemmija fatti li l-istituzzjonijiet Komunitarji ma naqsux la mid-dmir ta’ diliġenza u lanqas mill-obbligu ta’ motivazzjoni tagħhom tikkostitwixxi kwistjoni ta’ liġi suġġetta għall-istħarriġ tal-Qorti tal-Ġustizzja fil-kuntest ta’ appell (ara sentenzi tal-20 ta’ Novembru 1997, Il-Kummissjoni vs V, C-188/96 P, Ġabra p. I-6561, punt 24; tat-28 ta’ Ġunju 2005, Dansk Rørindustri et vs Il-Kummissjoni, C-189/02 P, C-202/02 P, C-205/02 P sa C-208/02 P u C-213/02 P, Ġabra p. I-5425, punt 453, kif ukoll tas-6 ta’ Novembru 2008, Il-Pajjiżi l-Baxxi vs Il-Kummissjoni, C-405/07 P, Ġabra p. I-8301, punt 44). F’dan il-każ, l-appellanti, tilmenta, qabel kollox, li l-Qorti tal-Prim’Istanza kisret il-prinċipji ta’ koerenza u ta’ investigazzjoni diliġenti billi ma identifikat ebda regola ta’ dritt jew ta’ proċedura sabiex issostni li l-Kunsill kellu d-dritt li jieħu inkunsiderazzjoni l-assi kollha kklassifikati fil-kategorija tal-forom għall-finijiet tal-applikazzjoni tal-perijodu ta’ deprezzament ta’ 4.2 snin. B’hekk, l-appellanti għandha l-intenzjoni li tikkontesta l-metodu li bih il-Qorti tal-Prim’Istanza evalwat l-allegazzjoni tagħha, imsemmija fil-punt 73 tas-sentenza appellata, li jgħid li l-klassifikazzjoni tal-assi fil-kategorija tal-forom ma kinitx tikkonċerna l-assi kollha inkwistjoni. F’dan ir-rigward, jirriżulta mis-sentenza appellata, b’mod partikolari mill-punti 75 u 78 tagħha, li l-Qorti tal-Prim’Istanza ħadet inkunsiderazzjoni l-allegazzjoni tal-appellanti kif ukoll il-provi ppreżentati mill-partijiet bi tweġiba għall-mistoqsija bil-miktub dwar il-klassifikazzjoni tal-assi fil-kategorija tal-forom u kkonkludiet li l-appellanti ma kinitx ippreżentat provi lill-istituzzjonijiet Komunitarji li kienu jippermettulhom jivverifikaw l-eżattezza tal-allegazzjoni tagħha u li, b’hekk, l-evalwazzjoni magħmula fir-regolament kontenzjuż ma setgħetx tiġi kkontestata. L-argument ibbażat fuq nuqqas min-naħa tal-Qorti tal-Prim’Istanza fir-rigward tal-prinċipji ta’ koerenza u ta’ investigazzjoni diliġenti għandu, għaldaqstant, jiġi miċħud bħala infondat. Sa fejn l-appellanti għandha wkoll l-intenzjoni li tikkontesta l-evalwazzjoni tal-fatti magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza billi tikkontesta essenzjalment il-fatt li l-provi kkunsidrati fil-punti 75, 77 u 78 tas-sentenza appellata huma biżżejjed sabiex jiġi pprovat li l-istituzzjonijiet Komunitarji ma setgħux iqisu l-valur eżatt tal-assi kklassifikati fil-kategorija tal-forom, dan l-argument għandu jiġi ddikjarat inammissibbli, peress li din l-inizjattiva hija intiża sabiex jinkiseb eżami mill-ġdid tal-evalwazzjonijiet fattwali li l-Qorti tal-Ġustizzja ma għandiex ġurisdizzjoni li tagħmel f’kuntest ta’ appell. Barra minn hekk, l-appellanti ssostni, minn naħa, li fin-nuqqas tal-provi neċessarji għall-kalkolu tal-ammont tas-sussidju suġġett għal miżuri ta’ kumpens, l-istituzzjonijiet Komunitarji kellhom jinvokaw espliċitament l-Artikolu 28 tar-regolament bażiku. Hija ssostni, min-naħa l-oħra, li, bi tweġiba għal mistoqsija bil-miktub magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza, hija pprovat li, abbażi tal-informazzjoni ppreżentata mill-istituzzjonijiet Komunitarji u tad-data li tinsab annessa mad-dikjarazzjoni tat-taxxa u li turi l-kalkolu tad-deprezzament, l-istituzzjonijiet Komunitarji kien jafu jew kellhom isiru jafu faċilment li l-proporzjoni tal-assi li ma kinux ġew ikklassifikati jew ikklassifikati mill-ġdid f’forom kienet tammonta mill-inqas għal 23% tal-assi kollha importati. F’dan ir-rigward, għandu jiġi osservat li motivi ġodda, li ma jinsabux fir-rikors, ma jistgħux jiġi ppreżentati fl-appell, kif jirriżulta mill-Artikoli 113(2) u 116(1) tar-Regoli tal-Proċedura (ara sentenzi tad-19 ta’ Ġunju 1992, V. vs Il-Parlament, C-18/91 P, Ġabra p. I-3997, punt 21, u tat-23 ta’ Novembru 2000, British Steel vs Il-Kummissjoni, C-1/98 P, Ġabra p. I-10349, punt 47). Issa, f’dan il-każ, huwa biss quddiem il-Qorti tal-Ġustizzja li l-appellanti, għall-ewwel darba, invokat ksur tal-Artikolu 28 tar-regolament bażiku marbut mal-fatt li l-informazzjoni li tirriżulta mid-dikjarazzjoni tat-taxxa tagħha ma tteħditx biżżejjed inkunsiderazzjoni għall-finijiet tal-konstatazzjoni tal-fatt li l-assi kollha ssussidjati ma kinux ġew ikklassifikati mill-ġdid fil-kategorija tal-forom. Għandu għaldaqstant jiġi kkonstatat li dan l-argument huwa ġdid u, għaldaqstant, inammissibbli fil-kuntest ta’ dan l-appell. Fir-rigward tal-argument ibbażat fuq il-prova mogħtija mill-appellanti dwar l-allegat għarfien, min-naħa tal-istituzzjonijiet Komunitarji, tal-proporzjoni tal-assi ssussidjati li ma ġewx ikklassifikati mill-ġdid fil-kategorija tal-forom, għandu jiġi kkonstatat li dan huwa intiż sabiex tinkiseb evalwazzjoni ġdida tal-fatti, li, fin-nuqqas ta’ allegazzjoni ta’ żnaturament, taħrab mill-ġurisdizzjoni tal-Qorti tal-Ġustizzja fil-kuntest ta’ appell. Għaldaqstant, isegwi li l-ewwel aggravju għandu jiġi miċħud kollu kemm hu. Fuq it-tieni aggravju L-appellanti ssostni li l-Qorti tal-Prim’Istanza wettqet żball manifest ta’ evalwazzjoni tal-fatti kkunsidrati fil-konstatazzjoni tad-dannu. Dan it-tieni aggravju jinqasam f’żewġ partijiet li jikkonċernaw, minn naħa, l-evalwazzjoni żbaljata tal-livell tal-importazzjonijiet ta’ CD-Rs mill-Indja u, min-naħa l-oħra, l-evalwazzjoni żbaljata tal-livell ta’ ħażniet tal-industrija Komunitarja bħala indikazzjoni tad-dannu. Fuq l-ewwel parti Fir-rigward tal-evalwazzjoni żbaljata tal-livell tal-importazzjonijiet ta’ CD-Rs mill-Indja, l-appellanti tqajjem tliet argumenti. L-ewwel nett, hija tikkontesta l-konklużjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza li tgħid li l-istituzzjonijiet Komunitarji ġustament ċaħdu l-allegazzjoni tagħha li tgħid li, fir-rigward ta’ kwantitajiet żgħar, il-formola statistika applikata għad-data ta’ Eurostat ma kinitx affidabbli. Din id-data kienet tikkonsisti f’“kodiċi NM” kompost minn CD-R kif ukoll minn prodotti oħra ta’ tip simili u kienet ibbażata fuq formola żviluppata mill-industrija Komunitarja tas-CD-Rs. Barra minn hekk, peress li l-appellanti kienet l-unika esportatriċi Indjana ta’ CD-Rs lejn l-Unjoni Ewropea, id-data tagħha stess kienet l-unika fonti affidabbli sabiex jiġu ddeterminati l-volumi u l-valuri ta’ importazzjoni. It-tieni nett, l-appellanti tqis li l-konstatazzjoni tal-istituzzjonijiet Komunitarji, ikkonfermata mill-Qorti tal-Prim’Istanza, li tgħid li d-data ta’ Eurostat u d-data finanzjarja tagħha stess wasslu għal riżultati paragunabbli ħafna hija żbaljata. Fil-fatt, skont id-data tal-appellanti, fl-2000, il-prezz tal-esportazzjonijiet tagħha żdied sa meta ntemm il-perijodu ta’ investigazzjoni. Issa, din il-konstatazzjoni ma taqbilx mad-data ta’ Eurostat li tindika tnaqqis fil-prezzijiet ta’ 59%. It-tielet nett, l-appellanti ssostni li hija dejjem ikkontestat il-fatt li, fir-rigward tal-livelli tal-prezzijiet tal-importazzjoni, il-Kunsill kien wettaq paraguni rilevanti u ssostni li data oħra għall-perijodu tal-investigazzjoni kienet kjarament twassal lill-istituzzjonijiet Komunitarji għal konklużjoni differenti. Għaldaqstant, il-konklużjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza li tgħid li l-appellanti ma ssostnix li t-teħid inkunsiderazzjoni ta’ data inizjali oħra għad-data tagħha setgħet twassal għal konklużjonijet differenti fir-rigward tal-prezzijiet tal-importazzjonijiet Indjani ta’ CD-Rs mhijiex eżatta. Skont il-Kunsill, sostnut mill-Kummissjoni, permezz tal-ewwel parti tat-tieni aggravju tagħha, l-appellanti tikkontesta l-konstatazzjonijiet li permezz tagħhom il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonfermat l-eżattezza tal-fatti msemmija fir-regolament kontenzjuż. Minn dan jirriżulta li din il-parti tat-tieni motiv għandha tiġi ddikjarata inammissibbli. Għandu jitfakkar li, skont ġurisprudenza stabbilita, jirriżulta mill-Artikolu 225 KE, mill-ewwel paragrafu tal-Artikolu 58 tal-Istatut tal-Qorti tal-Ġustizzja u mill-Artikolu 112(1)(ċ) tar-Regoli tal-Proċedura ta’ din tal-aħħar li appell għandu jindika b’mod preċiż l-elementi kkontestati tas-sentenza li l-annullament tagħha qiegħed jintalab kif ukoll l-argumenti legali invokati speċifikatament insostenn ta’ din it-talba (ara, b’mod partikolari, is-sentenzi tat-3 ta’ Marzu 2005, Biegi Nahrungsmittel u Commonfood vs Il-Kummissjoni, C-499/03 P, Ġabra p. I-1751, punt 37; tas-26 ta’ Ottubru 2006, Koninklijke Coöperatie Cosun vs Il-Kummissjoni, C-68/05 P, Ġabra p. I-10367, punt 54, kif ukoll id-digriet tal-15 ta’ Mejju 2007, Ricosmos vs Il-Kummissjoni, C-420/05 P, punt 64). Għaldaqstant, appell li jillimita ruħu sabiex jirrepeti jew jirriproduċi testwalment l-aggravji u l-argumenti li ġew ippreżentati quddiem il-Qorti tal-Prim’Istanza, inklużi dawk li kienu bbażati fuq fatti espressament miċħuda minn din il-qorti, ma jissodisfawx il-ħtiġijiet ta’ motivazzjoni li jirriżultaw mid-dispożizzjonijiet imsemmija fil-punt preċedenti (ara, b’mod partikolari, sentenzi ċċitati iktar ’il fuq Biegi Nahrungsmittel u Commonfood vs Il-Kummissjoni, punt 38, u Koninklijke Coöperatie Cosun vs Il-Kummissjoni, punt 54, kif ukoll id-digriet Ricosmos vs Il-Kummissjoni, iċċitat iktar ’il fuq, punt 71). Fil-fatt, tali appell fil-verità jikkostitwixxi talba intiża sabiex tinkiseb sempliċi reviżjoni tar-rikors ippreżentat quddiem il-Qorti tal-Prim’Istanza, ħaġa li ma taqax taħt il-ġurisdizzjoni tal-Qorti tal-Ġustizzja (sentenzi tal-4 ta’ Lulju 2000, Bergaderm u Goupil vs Il-Kummissjoni, C-352/98 P, Ġabra p. I-5291, punt 35, kif ukoll tat-30 ta’ Settembru 2003, Eurocoton et vs Il-Kunsill, C-76/01 P, Ġabra p. I-10091, punt 47). Fil-kuntest tal-eżami tal-ewwel ilment tat-tielet motiv, il-Qorti tal-Prim’Istanza ddeċidiet, fil-punti 142 sa 190 tas-sentenza appellata, dwar l-argument tal-appellanti, iċċitat fil-punt 145 ta’ din is-sentenza, li jgħid li d-data ta’ Eurostat għas-snin 1998 sa 2000 ma kinitx affidabbli minħabba l-“kodiċi NM” li jinkludi numru ta’ prodotti minbarra s-CD-Rs. Il-kwantità ta’ dawn il-prodotti l-oħra hija indikata f’tunnellati, b’mod li, sabiex issir stima tan-numru ta’ CD-Rs importati, kien neċessarju, skont l-appellanti, li tiġi applikata formola matematika fir-rigward tad-data ta’ Eurostat. Madankollu, dejjem skont l-appellanti, peress li l-kwantità kienet żgħira ħafna, tali formola mhijiex statistikament affidabbli. F’dan ir-rigward, il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonkludiet, fil-punt 171 tal-istess sentenza, li l-appellanti ma ppreżentat ebda prova insostenn tal-allegazzjoni tagħha li tgħid li l-formola statistika applikata fir-rigward tad-data ta’ Eurostat biex tiġi stabbilita d-data inkwistjoni mhijiex affidabbli għal kwantitajiet żgħar. Fil-punti 201 sa 206 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza tillimita ruħha sabiex tevalwa livelli ta’ prezzijiet tal-importazzjonijiet fil-kuntest tat-tielet ilment tat-tielet motiv imqajjem quddiemha. Permezz ta’ dan it-tielet ilment, fl-ewwel istanza, l-appellanti sostniet, fl-ewwel lok, li, billi kkonkludew li l-prezzijiet tal-importazzjonijiet kienu naqsu, l-istituzzjonijiet Komunitarji bbażaw ruħhom fuq id-data relatata mas-snin 1998 sa 2000, li ma kienet la rilevanti u lanqas affidabbli. Fit-tieni lok, l-appellanti ssostni li l-fatt li l-prezzijiet tal-importazzjoni ġew ukoll analizzati abbażi ta’ figuri pprovduti minnha ma jżid xejn f’dan ir-rigward, peress li d-data inkwistjoni tidher li ġiet ippreżentata mill-istituzzjonijiet Komunitarji b’mod inadegwat. Il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat, fil-punt 203 tas-sentenza appellata, li l-analiżi tal-figuri pprovduti mill-appellanti wasslet għal riżultati paragunabbli ħafna għal dawk ibbażati fuq id-data ta’ Eurostat, jiġifieri tnaqqis fil-prezzijiet ta’ 54%. Insostenn ta’ din il-konstatazzjoni, li tiċħad l-allegazzjoni tal-appellanti li tgħid li l-preżentazzjoni ta’ dawn il-figuri mhijiex eżatta, il-Qorti tal-Prim’Istanza tirreferi għall-wieħed u sittin premessa u għat-tnejn u sittin premessa tar-regolament kontenzjuż li fihom l-istituzzjonijiet Komunitarji pparagunaw id-data ta’ Eurostat mal-figuri pprovduti mill-appellanti u waslu għal konklużjonijiet simili għall-perijodu kkonċernat. F’dawn iċ-ċirkustanzi, għandu jiġi kkonstatat li l-ewwel u t-tieni argumenti tal-ewwel parti tat-tieni aggravju għandhom jiġu ddikjarati inammissibbli, peress li dawn fil-verità jikkostitwixxu talba għal reviżjoni tal-evalwazzjonijiet ta’ fatt mingħajr ma jiġi ppreċiżat l-iżball ta’ liġi li jivvizzja s-sentenza appellata. Fir-rigward tat-tielet argument tal-ewwel parti tat-tieni aggravju, l-appellanti tosserva li hija dejjem semmiet il-fatt li data oħra għall-perijodu tal-investigazzjoni kienet kjarament twassal lill-istituzzjonijiet Komunitarji għal konklużjoni differenti. B’hekk, fil-punt 101 tar-rikors tagħha fl-ewwel istanza, hija indikat li l-fatt li, fir-regolament kontenzjuż, il-Kunsill wettaq paraguni fir-rigward tal-livelli tal-prezz ta’ importazzjoni li ma kinux rilevanti juri n-nuqqas ta’ oġġettività tal-istituzzjonijiet Komunitarji jew, sussidjarjament, l-eżistenza ta’ żball manifest ta’ evalwazzjoni tal-varjazzjonijiet fil-prezzijiet tal-importazzjonijiet Indjani. Il-Kunsill isostni li dan il-punt tar-rikors fl-ewwel istanza ma jirreferix għall-figuri tal-appellanti, iżda għal dawk li nġabru mill-istituzzjonijiet Komunitarji. B’hekk, anki jekk jitqies li dan ir-riferiment tal-appellanti għar-rikors tagħha fl-ewwel istanza tinkludi argument li jissostanzja l-argument tagħha li jgħid li t-teħid inkunsiderazzjoni ta’ data inizjali oħra għad-data pprovduta mill-appellanti twassal għal konklużjonijiet differenti, dan l-element ma jagħtix raġun lill-appellanti, peress li l-kliem “data tagħha” li jinsab fil-punt 205 tas-sentenza appellata ma jirreferux għall-figuri tal-appellanti. Il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat, fil-punt 205 tas-sentenza appellata, li anki li kieku d-data pprovduta mill-appellanti hija relatata mal-perijodu li jibda fl-1 ta’ April 1999, filwaqt li d-data ta’ Eurostat tirrigwarda l-perijodu li jibda fl-1 ta’ Jannar 2000, dan is-sempliċi fatt ma jimplikax li l-konstatazzjoni tal-Kunsill, li tgħid li l-figuri ta’ Eurostat u dawk tal-appellanti jidhru li jaqblu bejniethom, issir ineżatta. Hija kkonkludiet li l-appellanti ma indikatx li t-teħid inkunsiderazzjoni ta’ data inizjali oħra għad-data tagħha setgħet twassal għal konklużjonijiet differenti f’dak li jirrigwarda l-prezzijiet tal-importazzjonijiet. Għaldaqstant, il-Qorti tal-Prim’Istanza qieset li l-appellanti ma kinitx ipprovat l-eżistenza ta’ żball ta’ fatt jew ta’ żball manifest ta’ evalwazzjoni fir-rigward tal-analiżi tal-prezzijiet tal-importazzjonijet. Fir-rigward ta’ din l-analiżi, l-appellanti kkontestat, fl-ewwel istanza, id-data magħżula għall-perijodu tal-investigazzjoni kif ukoll ċerti paraguni li saru fir-rigward tal-livelli tal-prezzijiet ta’ importazzjoni. Il-konklużjonijiet tal-Qorti tal-Prim’Istanza, f’dan ir-rigward, jinsabu rispettivament fil-punti 170 sa 178 u 201 sa 207 tas-sentenza appellata. Min-naħa l-oħra, l-appellanti ma qajmitx, fl-ewwel istanza, l-argument li jikkonċerna l-punt inizjali kronoloġiku tal-ipproċessar tad-data li hija stess ikkomunikat lill-istituzzjonijiet Komunitarji. Għaldaqstant, kif osservat l-Avukat Ġenerali fil-punt 110 tal-konklużjonijiet tagħha, dan l-argument huwa ġdid, u b’hekk inammissibbli fil-kuntest tal-appell, u l-Qorti tal-Prim’Istanza ma tistax tiġi akkużata talli vvizzjat is-sentenza appellata billi naqset milli tagħti deċiżjoni. Għaldaqstant hemm lok sabiex it-tielet argument tal-ewwel parti tat-tieni motiv jiġi miċħud bħala inammissibbli. Fuq it-tieni parti Permezz tat-tieni parti tat-tieni motiv, l-appellanti ssostni li l-Qorti tal-Prim’Istanza wettqet żball billi kkonfermat il-konstatazzjoni tal-Kunsill li tinsab fil-mija u tliet premessa tar-regolament kontenzjuż, li tgħid li l-ħażniet tal-industrija Komunitarja qalbu għall-agħar. L-appellanti tfakkar li hija ma kkontestatx id-data relatata mal-ħażniet imsemmija f’dan ir-regolament minħabba li din toħroġ minn informazzjoni kunfidenzjali pprovduta mill-produtturi Komunitarji. Hija tenfasizza, min-naħa l-oħra, li hija dejjem kienet kontra l-konklużjonijet ta’ dan ir-regolament li jgħidu li l-evoluzzjoni tal-ħażniet kienet tindika dannu kkawżat lill-industrija Komunitarja. L-appellanti ssostni li, bejn l-1998 u l-perijodu tal-investigazzjoni, il-produzzjoni tal-industrija Komunitarja kienet żdiedet b’432% u madankollu, il-livell tal-ħażniet naqas bejn is-sena 2000 u dan il-perijodu. Il-konstatazzjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza li tgħid li l-ħażniet żdiedu f’termini assoluti lejn tmiem l-2001 hija vvizzjata bi żball manifest ta’ evalwazzjoni, peress li naqset milli tieħu inkunsiderazzjoni ż-żieda kunsiderevoli tal-produzzjoni tal-industrija Komunitarja kif ukoll il-fatt li t-titjib temporanju tal-livell tal-ħażniet kien jikkorrispondi mad-dħul fis-suq tal-importazzjonijiet Indjani. F’dan ir-rigward, il-Kunsill, sostnut mill-Kummissjoni, iqis li l-appellanti tillimita ruħha sabiex tikkontesta l-evalwazzjoni tal-fatti mill-Qorti tal-Prim’Istanza fir-rigward tal-eżattezza tad-data msemmija fir-regolament kontenzjuż. Il-Kunsill iżid li l-konstatazzjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza fir-rigward taż-żieda tal-ħażniet f’termini assoluti hija fattwalment korretta. Skont il-Kunsill, iż-żieda tal-ħażniet f’termini assoluti kienet tant kbira li wasslet ukoll għal żieda ta’ madwar 60% f’termini relattivi bejn is-sena 1998 u t-tmiem tal-perijodu ta’ investigazzjoni (minn 9.2% sa 14.6%), minkejja ż-żieda fil-produzzjoni tal-industrija Komunitarja. Jirriżulta mill-punti 193 sa 195 tas-sentenza appellata li l-Qorti tal-Prim’Istanza kkonkludiet, fl-ewwel lok, li l-appellanti ma tiddiskutix id-data tal-figuri li tinsab fit-tmenin premessa tar-regolament kontenzjuż. Fit-tieni lok, hija sostniet li, skont id-data mhux ikkontestata mill-appellanti, matul il-perijodu kollu bejn l-1998 sa tmiem il-perijodu tal-investigazzjoni, il-ħażniet tal-industrija Komunitarja żdiedu b’mod sinjifikanti. Fit-tielet lok, hija kkonkludiet li l-appellanti ma pprovatx li t-titjib tal-indikatur li jirrigwarda l-ħażniet espressi f’perċentwali ta’ produzzjoni mis-sena 2000 kien tali li jbiddel it-tendenza negattiva kkonstatata fuq il-perijodu kollu li ġie kkunsidrat. Sa fejn l-appellanti għandha l-intenzjoni li tikkontesta dawn l-evalwazzjonijiet ta’ fatt magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza, għandu jitfakkar li, skont il-ġurisprudenza ċċitata fil-punt 34 ta’ din is-sentenza, żnaturament għandu jidher b’mod manifest mill-atti tal-proċess, mingħajr ma jkun neċessarju li ssir evalwazzjoni ġdida tal-fatti u tal-provi. F’dan il-każ, l-appellanti tallega li l-interpretazzjoni, magħmula mill-Qorti tal-Prim’Istanza, tad-data differenti li hija tiċċita, hija vvizzjata minn ineżattezza materjali u minn żnaturament tal-provi billi tirreferi għall-ħażniet f’ċifri assoluti. Madankollu, kif osservat l-Avukat Ġenerali fil-punt 127 tal-konklużjonijiet tagħha, il-fatt li l-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat żieda fil-ħażniet f’termini assoluti ma jistax jiġi kkunsidrat bħala żnaturament tal-provi. Fil-fatt, kif jirriżulta mill-punt 195 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza ħadet ukoll inkunsiderazzjoni l-fatt li, skont ir-regolament kontenzjuż, l-evalwazzjoni tal-Kunsill kienet ukoll ibbażata fuq evalwazzjoni tal-evoluzzjoni tal-ħażniet f’termini relattivi. Fir-rigward tal-argument tal-appellanti li jgħid li t-titjib temporanju tal-livell tal-ħażniet kien jikkorrispondi mad-dħul fis-suq tal-importazzjonijiet Indjani, dan jikkostitwixxi argument ġdid ta’ fatt, inammissibbli fil-kuntest tal-appell. L-argument tal-appellanti li jgħid li l-konklużjoni tal-Qorti tal-Prim’Istanza, fil-punt 195 tas-sentenza appellata, dwar il-livell ta’ ħażniet hija interpretazzjoni ġdida, li mhijiex sostnuta mir-regolament kontenzjuż, għandu wkoll jiġi miħċud. Fil-fatt, jirriżulta kjarament mit-tmenin premessa tar-regolament kontenzjuż li l-ħażniet, espressi f’perċentwali tal-produzzjoni ta’ CD-Rs, kisbu r-rata għolja ta’ 15% matul il-perijodu tal-invesitgazzjoni. Fid-dawl ta’ dak li jippreċedi, it-tieni parti tat-tieni motiv hija inammissibbli. F’dawn iċ-ċirkustanzi, it-tieni motiv għandu jiġi miċħud kollu kemm hu bħala inammissibbli. Fuq it-tielet motiv L-appellanti ssostni li l-evalwazzjoni tad-dannu, li huwa distint mill-kwistjoni tar-rabta kawżali, tikkonċerna r-riżultati tal-industrija Komunitarja nnifisha, u li l-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku jimponi li ma għandux ikun hemm inċidenza fuq din l-evalwazzjoni mill-effetti ta’ fatturi oħra. F’dan ir-rigward, l-appellanti tqis li l-Qorti tal-Prim’Istanza wettqet żball ta’ evalwazzjoni billi ddeċidiet li l-evalwazzjoni tad-dannu tikkonċerna biss id-differenza bejn il-prezzijiet Komunitarji u l-prezzijiet tal-importazzjoni. Issa, din il-kwistjoni tikkonċerna l-analiżi li tirriżulta mid-determinazzjoni tar-rabta kawżali. Skont l-appellanti, il-Qorti tal-Prim’Istanza ma ħaditx inkunsiderazzjoni l-impatt tal-miżati eċċessivi meta ġie ddeterminat id-dannu subit mill-industrija Komunitarja. L-appellanti tindika li drittijiet tal-awtur eċċessivi, li jikkostitwixxu abbuż ta’ pożizzjoni dominanti, kellhom effett negattiv fuq dawn ir-riżultati. L-istituzzjonijiet Komunitarji ma pprovawx li fin-nuqqas ta’ dawn id-drittijiet eċċessivi, xorta waħda kien isir dannu u li l-marġni għall-kalkolu tad-dannu kienu jibqgħu l-istess. L-appellanti ssostni li, fil-punt 272 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza sostniet b’mod żbaljat li s-sentenzi ċċitati iktar ’il fuq Extramet Industrie vs Il-Kunsill kif ukoll Mukand et vs Il-Kunsill kienu jikkonċernaw każijiet ta’ attività anti-kompetittiva min-naħa tal-produtturi Komunitarji nnifishom filwaqt li, f’dan il-każ, il-prattika anti-kompetittiva mhijiex attribwibbli lill-produtturi Komunitarji. Skont l-appellanti, ir-rilevanza tal-prattika anti-kompetittiva, bħal dik ikkonstatata fil-kawża li tat lok għas-sentenza Mukand et vs Il-Kunsill, iċċitata iktar ’il fuq, ma tirriżultax mill-fatt li l-industrija Komunitarja nnifisha ta’ CD-Rs kienet kompliċi f’attività anti-kompetittiva, iżda tirriżulta mill-fatt li r-riżultati ta’ din l-industrija kienu affettwati minnha u l-effetti ta’ din l-attività anti-kompetittiva għandhom għaldaqstant jiġu eliminati sabiex il-kundizzjonijiet tal-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku jiġu ssodisfati. Il-Kunsill isostni li t-tielet aggravju huwa inammissibbli u, f’kull każ, nieqes minn fondatezza. Huwa jsostni li l-appellanti ma tispeċifikax liema konklużjoni tas-sentenza appellata hija tikkontesta u lanqas liema ksur ta’ dispożizzjoni tad-dritt Komunitarju hija qed tilmenta fil-konfront tal-Qorti tal-Prim’Istanza. Skont il-Kunsill, jirriżulta mill-ġurisprudenza stabbilita tal-Qorti tal-Ġustizzja li tista’ teżisti rabta kawżali bejn l-importazzjonijiet li huma s-suġġett ta’ sussidji u d-dannu subit mill-industrija Komunitarja anki jekk it-telf dovut għall-importazzjonijiet jikkostitwixxi biss fattur ta’ dannu fost oħrajn. L-analiżi tar-rabta kawżali għandha twassal lill-istituzzjonijiet Komunitarji sabiex jivverifikaw li fatturi oħra ta’ dannu magħrufa ma kisrux din ir-rabta bejn l-importazzjonijiet li huma s-suġġett ta’ sussidji u d-dannu kkonstatat. B’hekk, l-inċidenza tal-importazzjonijiet li huma s-suġġett ta’ sussidji għandha tkun tant minima li d-dannu kkaġunat minn dawn l-importazzjonijiet ma jkunx jista’ jitqies iktar bħala kbir. Barra minn hekk, il-kritika, magħmula mill-appellanti, fir-rigward tal-interpretazzjoni mogħtija mill-Qorti tal-Prim’Istanza, fil-punt 272 tas-sentenza appellata, tas-sentenza Mukand et vs Il-Kunsill, iċċitata iktar ’il fuq, hija żbaljata. L-appellanti tiżnatura s-sens ta’ dan il-punt billi timplika li l-Qorti tal-Prim’Istanza m’eżaminatx l-argument relatat mal-miżati eċċessivi. Issa, jidher li l-Qorti tal-Prim’Istanza eżaminat dan l-argument, b’mod partikolari fil-punt 270 tas-sentenza appellata. Barra minn hekk, l-appellanti ma pprovatx fhiex il-Qorti tal-Prim’Istanza evalwat b’mod żbaljat l-inċidenza tal-miżati fuq l-industrija Komunitarja. Il-Kunsill isostni li, fil-punti 260 sa 279 tas-sentenza appellata, il-Qorti tal-Prim’Istanza ċaħdet l-argument li jgħid li l-Kunsill naqas mill-jeżamina din l-inċidenza u ma qiesx li kien neċessarju li jiddetermina l-effetti preċiżi tagħha. Il-Kummissjoni tqajjem ukoll l-inammissibbiltà ta’ dan l-aggravju. Fil-fatt, l-appellanti tidher li tipprova tikseb mill-Qorti tal-Ġustizzja evalwazzjoni ġdida tal-fatti u ma tattakkax il-konstatazzjoni prinċipali tal-Qorti tal-Prim’Istanza li tgħid li l-prattika anti-kompetittiva mhijiex attribwibbli lill-produtturi Komunitarji. Fir-rigward tal-eċċezzjoni tal-inammissibbiltà mqajma mill-istituzzjonijiet Komunitarji, għandu jitfakkar li jirriżulta mid-dispożizzjonijiet imsemmija u mill-ġurisprudenza ċċitata fil-punt 49 ta’ din is-sentenza li appell għandu jindika b’mod preċiż l-elementi kkritikati tas-sentenza li tagħha qiegħed jintalab l-annullament kif ukoll l-argumenti legali li jsostnu din it-talba b’mod speċifiku. F’dan il-każ, l-appellanti tikkontesta preċiżament il-punt 272 tas-sentenza appellata, li tgħid li l-prattika anti-kompetittiva allegata mhijiex attribwibbli għall-imġiba tal-produtturi Komunitarji. Permezz ta’ dan l-aggravju, l-appellanti tindika b’mod ċar l-elementi tas-sentenza appellata li hija tikkritika u tiżviluppa argumentazzjoni legali intiża sabiex tipprova li l-Qorti tal-Prim’Istanza wettqet żball fl-evalwazzjoni tal-applikazzjoni, min-naħa tal-istituzzjonijiet Komunitarji, tal-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku. Għaldaqstant, hemm lok sabiex l-argument ta’ inammissibbiltà ibbażat fuq in-nuqqas ta’ indikazzjoni preċiża tal-elementi kkritikati tas-sentenza appellata jiġi miċħud. Il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonstatat, ġustament, fil-punt 260 tas-sentenza appellata, li meta jiġi determinat id-dannu, l-istituzzjonijiet Komunitarji għandhom l-obbligu li jeżaminaw jekk id-dannu jirriżultax effettivament mill-importazzjonijiet li kienu s-suġġett ta’ sussidji u għandhom jeskludu kull dannu li jirriżulta minn fatturi oħra, u b’mod partikolari dak ikkawżat minn aġir anti-kompetittiv li jinvolvi lill-produtturi Komunitarji. Sussegwentement, hija tammetti, fil-punt 263 tas-sentenza appellata, li mill-mija u ħamsa u tletin premessa tar-regolament kontenzjuż ma jirriżultax li l-istituzzjonijiet Komunitarji effettivament eżaminaw il-kwistjoni dwar jekk id-dannu kkunsidrat kienx jirriżulta mill-aġir antikompetittiv allegat. B’hekk, il-Qorti tal-Prim’Istanza eżaminat, fil-punti 264 sa 272 tas-sentenza appellata, jekk il-Kunsill eskludiex id-dannu eventwali li jirriżulta mill-imġiba antikompetittiva invokata mill-appellanti. Fir-rigward tal-inċidenza tal-miżati fuq ir-rabta kawżali, il-Qorti tal-Prim’Istanza, fil-punt 269 tas-sentenza appellata, korrettement enfasizzat li l-istituzzjonijiet Komunitarji huma marbuta jeżaminaw jekk l-effetti li jirriżultaw minn fattur estern kinux tali li jiksru r-rabta kawżali bejn l-importazzjonijiet inkwistjoni u d-dannu kkawżat lill-industrija Komunitarja, b’riferiment għall-punt 232 tas-sentenza appellata li tiċċita l-ġurisprudenza stabbilita f’dan ir-rigward. Issa, hija qieset li dan l-eżami ma jimplikax neċessarjament determinazzjoni tal-effetti preċiżi tal-fattur inkwistjoni. Sussegwentement, il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonfermat, fil-punt 270 tas-sentenza appellata, il-konklużjoni tal-Kunsill li tgħid li l-ħlas ta’ miżati ma setax ikollu inċidenza fuq id-dannu kkawżat mill-importazzjonijiet issussidjati, ġaladarba dawn il-miżati kienu jeżistu diġà qabel ma l-importazzjonijiet inkwistjoni saru kbar. Għandu jitfakkar li fil-qasam tal-politika kummerċjali komuni u, b’mod partikolari, fil-qasam tal-miżuri ta’ difiża kummerċjali, l-istituzzjonijiet Komunitarji jgawdu minn setgħa diskrezzjonali wiegħsa minħabba l-kumplessità tas-sitwazzjonijiet ekonomiċi, politiċi u ġuridiċi li huma jkollhom jeżaminaw (ara sentenzi tas-27 ta’ Settembru 2007, Ikea Wholesale, C-351/04, Ġabra p. I-7723, punt 40 u l-ġurisprudenza ċċitata, kif ukoll tat-28 ta’ Frar 2008, AGST Draht- und Biegetechnik, C-398/05, Ġabra p. I-1057, punt 33). Hija ġurisprudenza stabbilita, li d-determinazzjoni tal-eżistenza ta’ dannu lill-industrija Komunitarja tippresupponi l-evalwazzjoni ta’ sitwazzjonijiet ekonomiċi kumplessi u l-istħarriġ ġudizzjarju ta’ evalwazzjoni bħal din għandu għalhekk jiġi limitat għall-verifika tal-osservanza tar-regoli tal-proċedura, tal-korrettezza materjali tal-fatti kkonstatati, tan-nuqqas ta’ żball manifest fl-evalwazzjoni ta’ dawn il-fatti jew tan-nuqqas ta’ abbuż ta’ poter. Dan huwa, b’mod partikolari, il-każ f’dak li jikkonċerna d-determinazzjoni tal-fatturi li jikkawżaw dannu lill-industrija Komunitarja fil-kuntest ta’ proċeduri kontra s-sussidji (ara sentenza AGST Draht- und Biegetechnik, iċċitata iktar ’il fuq, punt 34). Fil-konstatazzjoni tad-dannu, il-Kunsill u l-Kummissjoni għandhom l-obbligu li jeżaminaw jekk id-dannu li huma għandhom il-ħsieb li jikkunsidraw jirriżultax effettivament mill-importazzjonijiet issussidjati u li jeskludu kull dannu li jirriżulta minn fatturi oħra u, b’mod partikolari, dak ikkawżat mill-aġir tal-produtturi Komunitarji nnifishom (ara sentenzi ċċitati iktar ’il fuq Extramet Industrie vs Il-Kunsill, punt 16, kif ukoll AGST Draht- und Biegetechnik, punt 35). F’dan ir-rigward, huma l-istituzzjonijiet Komunitarji li għandhom jivverifikaw jekk l-effetti ta’ dawn il-fatturi l-oħra kinux tali li jkissru r-rabta kawżali bejn, minn naħa, l-importazzjonijiet inkwistjoni u, min-naħa l-oħra, id-dannu subit mill-industrija Komunitarja. Huma għandhom ukoll jivverifikaw li d-dannu attribwibbli lil dawn il-fatturi l-oħra ma tteħidtx inkunsiderazzjoni fid-determinazzjoni tad-dannu skont l-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku u li, għaldaqstant, id-dazju ta’ kumpens impost ma jeċċedix dak li hu neċessarju biex jiġi eliminat id-dannu kkawżat mill-importazzjonijiet li huma s-suġġett ta’ sussidju. Huwa evidenti li mġiba li taffettwa direttament il-prezzijiet tal-prodotti mmanifatturati fil-Komunità, f’dan il-każ il-ħlas ta’ miżati, tista’ tkun tali li tqiegħed indiskussjoni, fl-ewwel lok, ir-rabta kawżali bejn l-importazzjonijiet issussidjati u d-dannu (ara, f’dan is-sens, sentenza AGST Draht- und Biegetechnik, iċċitata iktar ’il fuq, punti 45 sa 54) u, fit-tieni lok, l-evalwazzjoni tad-dannu subit mill-industrija Komunitarja minħabba t-tnaqqis tal-prezzijiet ta’ dawn l-importazzjonijiet. Skont l-Artikolu 8(7) tar-regolament bażiku, il-fatturi magħrufin, minbarra l-importazzjonijiet li kienu s-suġġett ta’ sussidji, għandhom ukoll jiġu eżaminati b’mod li d-dannu kkawżat minn dawn il-fatturi l-oħra ma jiġix attribwit lil dawn l-importazzjonijiet. B’hekk, l-għan ta’ din ir-regola huwa li l-industrija Komunitarja ma tingħatax protezzjoni li tmur lil hinn minn dak li huwa neċessarju. Madankollu, jekk l-istituzzjonijiet Komunitarji jikkonstataw li, minkejja dawn il-fatturi, id-dannu kkawżat mill-importazzjonijiet li huma s-suġġett ta’ sussidji huwa kbir skont l-Artikolu 8(1) tar-regolament bażiku, ir-rabta kawżali bejn l-importazzjonijiet issussidjati u d-dannu subit mill-industrija Komunitarja tista’ b’hekk tiġi stabbilita. F’dan il-każ, kif ikkonstatat il-Qorti tal-Prim’Istanza fil-punt 269 tas-sentenza appellata, sabiex jiġi stabbilit li r-rabta’ kawżali bejn l-importazzjonijiet issussidjati u d-dannu subit mill-industrija Komunitarja tinżamm, jeħtieġ biss li l-istituzzjonijiet Komunitarji jikkonstataw li, minkejja l-fattur estern, id-dannu għall-produtturi Komunitarji kien kunsiderevoli. F’dan ir-rigward, il-Qorti tal-Prim’Istanza qieset, fl-ewwel lok, fil-punt 270 tas-sentenza appellata, li l-ħlas ta’ miżati ma setax ikollu inċidenza fuq id-dannu kkawżat mill-importazzjonijiet issussidjati, fid-dawl tal-fatt li dan il-fattur kien preżenti qabel ma dawn l-importazzjonijiet saru kbar. Fit-tieni lok, il-Qorti tal-Prim’Istanza ħadet inkunsiderazzjoni, fil-punt 274 tas-sentenza kkontestata, il-fatt li l-produtturi kollha ta’ CD-Rs, inkluża l-appellanti, kellhom iħallsu l-miżati allegatament anti-kompetittivi. Għaldaqstant, din il-prattika anti-kompetittiva allegata ma kinitx tali li tikkontesta l-konklużjoni li tgħid li l-ħlas ta’ tali miżati ma kellux inċidenza fuq id-dannu subit mill-industrija Komunitarja minħabba l-importazzjonijiet issussidjati, fid-dawl tal-fatt li din il-prattika kellha inċidenza kemm fuq il-prezzijiet Komunitarji kif ukoll fuq il-prezz ta’ importazzjoni. Dan il-fattur estern lanqas ma kien tali li jinfluwenza d-differenza bejn il-prezzijiet Komunitarji u l-prezzijiet tal-importazzjonijiet inkwistjoni. Għaldaqstant, il-Qorti tal-Prim’Istanza kkonkludiet ġustament, fil-punt 275 tas-sentenza appellata, li l-Kunsill seta’ qies li anki l-miżati allegatament eċċessivi ma setgħux jinfluwenzaw il-kalkolu tal-livell ta’ tnaqqis u li l-konklużjoni li tinsab fil-mija u erbgħa u tletin premessa tar-regolament kontenzjuż kienet għaldaqstant raġonevoli. Minn dan jirriżulta li l-Qorti tal-Prim’Istanza pprovat b’mod suffiċjenti li, fil-mument tad-determinazzjoni tad-dannu, l-effetti ta’ dawn il-fatturi esterni kienu distinti u mhux attribwiti lill-effetti dannużi tal-importazzjonijiet issussidjati. Għaldaqstant, hemm ukoll lok li t-tielet aggravju jiġi miċħud kollu kemm hu bħala infondat. Peress li ebda aggarvju mqajjem minn Moser Baer India Ltd ma ġie milqugħ, l-appell għandu jiġi miċħud. Fuq l-ispejjeż Skont l-Artikolu 69(2) tar-Regoli tal-Proċedura, applikabbli għall-proċedura tal-appell skont l-Artikolu 118 ta’ dawn l-istess Regoli, il-parti li titlef il-kawża għandha tbati l-ispejjeż, jekk dawn ikunu ġew mitluba. Peress li Moser Baer India Ltd tilfet, hemm lok li tiġi kkundannata għall-ispejjeż, kif mitlub mill-Kunsill. Skont is-subartikolu 4 tal-imsemmi Artikolu 69, applikabbli wkoll għall-proċedura tal-appell skont l-imsemmi Artikolu 118, il-Kummissjoni għandha tbati l-ispejjeż tagħha. Għal dawn il-motivi, il-Qorti tal-Ġustizzja (Ir-Raba’ Awla) taqta’ u tiddeċiedi: 1) L-appell huwa miċħud. 2) Moser Baer India Ltd hija kkundannata għall-ispejjeż. 3) Il-Kummissjoni tal-Komunitajiet Ewropej għandha tbati l-ispejjeż tagħha. Firem ( *1 ) Lingwa tal-kawża: l-Ingliż.

61992CJ0438

en

Grounds 1 By order of 9 December 1992, received at the Court on 31 December 1992, the Finanzgericht Baden-Wuerttemberg (Germany) referred for a preliminary ruling under Article 177 of the EEC Treaty two questions on the interpretation of Article 3 of Council Regulation (EEC) No 855/84 of 31 March 1984 on the calculation and the dismantlement of the monetary compensatory amounts applying to certain agricultural products (OJ 1984 L 90, p. 1). 2 Those questions arose in a dispute between Rustica Semences SA ("Rustica"), a company incorporated under French law with its seat in Blagnac (France), and the tax authorities in Kehl (Germany) ("Finanzamt Kehl") in respect of a tax abatement. 3 Rustica carries on in France the business of plant-breeding and seed-growing. It exports its products to, among other places, Germany, where it is liable for value added tax ("VAT"). In its VAT returns for the tax years 1986 and 1987, Rustica claimed entitlement to the tax abatement provided for by Paragraph 24a of the Umsatzsteuergesetz (Law on Turnover Tax) ("UStG"). That paragraph provides for special aid within the meaning of Article 3 of Regulation No 855/84. 4 The first, second and thirteenth recitals in the preamble to Regulation No 855/84 are worded as follows: "... currency instability has necessitated the use in the agricultural sector of special currency conversion rates designed to ensure the stability of the prices of agricultural products; ... the application of these representative rates entails differing prices in the various Member States; ... these price differences must, for the purposes of trade, be compensated for by the application of monetary compensatory amounts; ... this system has led to difficulties; ... experience has shown that it is difficult to reintegrate the agricultural sector into the general economy by the alignment of the representative rates on the central rates, particularly for those Member States applying positive monetary compensatory amounts, the dismantlement of which must entail lower prices when expressed in national currency; ... ... adaptation of the representative rates in the Federal Republic of Germany and the Netherlands entails a reduction in prices expressed in national currencies and consequently lower farm incomes; ... by way of compensation, the possibility of granting national aids to the financing of which the Community will contribute on a temporary and degressive basis should be provided for". 5 Article 3 of Regulation No 855/84 is worded as follows: "1. Any special aid granted to German agricultural producers under the conditions referred to below shall be deemed to be compatible with the common market. 2. The Federal Republic of Germany shall be authorized to grant separately the special aid by payment mentioned in the invoicing and/or the VAT declaration using the VAT as an instrument. The aid may not exceed 3% of the ex-VAT price paid by the purchaser for the agricultural product." 6 Council Decision 84/361/EEC of 30 June 1984 concerning an aid granted to farmers in the Federal Republic of Germany (OJ 1984 L 185, p. 41) raised that ceiling from 3% to 5% for the period from 1 July 1984 to 31 December 1988. 7 Since it took the form of an abatement of VAT, the special aid provided for by Article 3 of Regulation No 855/84 made it necessary to amend the common system of VAT. Article 2 of the Twentieth Council Directive 85/361/EEC of 16 July 1985 on the harmonization of the laws of the Member States relating to turnover taxes ° Common system of value added tax: derogations in connection with the special aids granted to certain farmers to compensate for the dismantlement of monetary compensatory amounts applying to certain agricultural products (OJ 1985 L 192, p. 18) provides for that reason that VAT may be used as an instrument to grant the aid within the limit of the percentages authorized under Article 3 of Regulation No 855/84 until 31 December 1991. 8 Since it took the view that the tax abatement provided for under Paragraph 24(a) of the UStG was reserved to German companies with their seat in Germany, the Finanzamt Kehl rejected Rustica' s application for abatement on the ground that it had its seat in France. 9 In the proceedings brought by Rustica against that rejection, the Finanzgericht Baden-Wuerttemberg took the view that the decision in the case depended on the interpretation of Article 3 of Regulation No 855/84. It accordingly stayed the proceedings and referred the following questions to the Court of Justice for a preliminary ruling: "1. Is it compatible with Article 3(1) of Title II of Council Regulation (EEC) No 855/84 of 31 March 1984 (OJ 1984 L 90, p. 1) for the Federal Republic of Germany to grant special aid to an agricultural producer which does not have its seat in Germany but in another country of the EEC but which imports its products from the country of production into Germany and sells them to German purchasers on the market for agricultural products in Germany? 2. If Question 1 should be answered in the negative: Does Article 3 of Title II of Regulation No 855/84 directly exclude the grant of special aid provided for in German turnover tax law, possibly in contravention of Article 3(1), for agricultural producers not having their seat in Germany?" The first question 10 In view of the wording of this question, it should be noted that the Court has consistently held that it is not competent to rule on the compatibility of a national measure with Community law (see in particular the judgment in Case C-188/91 Deutsche Shell [1993] ECR I-363, paragraph 27). However, it is competent to provide the national court with all material relating to the interpretation of Community law which may enable it to determine the issue of compatibility for the decision in the case before it (see the judgment in Case C-131/91 "K" Line Air Service Europe [1992] ECR I-4513, paragraph 10). 11 The question posed by the national court must therefore be understood as seeking a determination as to whether Article 3 of Regulation No 855/84 is to be interpreted as precluding the grant by the Federal Republic of Germany of special aid to an agricultural producer with its seat in another Member State which exports its products to Germany, where they are sold to German customers. 12 The alteration of the representative conversion rate with a view to reintegrating the agricultural sector into the general economy, pursuant to the second recital in the preamble to Regulation No 855/84, has resulted in a reduction in the intervention prices and Community aids expressed in DM; according to the thirteenth recital in the preamble to Regulation No 855/84, the objective of special national aid is precisely to compensate for the fall in farm incomes resulting from that reduction. 13 In contrast, the fall in prices in DM linked to the corresponding dismantlement of positive monetary compensatory amounts has no effect on prices in the case of imports into Germany. For that reason, no additional compensation for the reduction in prices expressed in DM is necessary, since compensation is already guaranteed through changes in the positive monetary compensatory amounts and is made in the form of a reduction in the import levy. Special aid granted to importers would therefore constitute excess compensation and confer on them an unjustified competitive advantage. 14 In the light of those considerations, the answer to the first question is that Article 3 of Regulation No 855/84 must be understood as precluding the grant by the Federal Republic of Germany of special aid to an agricultural producer with its seat in another Member State which exports its products to Germany, where they are sold to German customers. The second question 15 In this question the national court asks whether, in the light of the answer to the first question, the German authorities can none the less grant directly to agricultural producers with their seat in another Member State the special aid provided for under German tax law. 16 The special aid in question in the main proceedings was a measure under the common agricultural policy coming within the exclusive competence of the Community. It is unacceptable for Member States to adopt national measures at variance with Community rules. 17 As already stated, the special aid was introduced only in order to compensate for the fall in farm incomes in Member States applying positive monetary compensatory amounts. It follows that the grant of special aid in any other circumstances is not permissible. 18 The answer to the second question must therefore be that Regulation No 855/84 precludes the grant to agricultural producers which do not have their seat in a Member State applying positive monetary compensatory amounts of any special aid provided for under the tax law of that Member State. Decision on costs Costs 19 The costs incurred by the Commission of the European Communities, which has submitted observations to the Court, are not recoverable. Since these proceedings are, for the parties to the main proceedings, a step in the proceedings pending before the national court, the decision on costs is a matter for that court. Operative part On those grounds, THE COURT (Second Chamber), in answer to the questions referred to it by the Finanzgericht Baden-Wuerttemberg, by order of 9 December 1992, hereby rules: 1. Article 3 of Council Regulation (EEC) No 855/84 of 31 March 1984 on the calculation and the dismantlement of the monetary compensatory amounts applying to certain agricultural products must be understood as precluding the grant by the Federal Republic of Germany of special aid to an agricultural producer with its seat in another Member State which exports its products to Germany, where they are sold to German customers. 2. Regulation No 855/84 precludes the grant to agricultural producers which do not have their seat in a Member State applying positive monetary compensatory amounts of any special aid provided for under the tax law of that Member State.

62005CJ0375

bg

Преюдициалното запитване се отнася до тълкуването на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент (ЕИО) № 805/68 на Съвета от 27 юни 1968 година относно общата организация на пазара на говеждо и телешко месо ( ОВ L 148, стр. 24 ), изменен с Регламент (ЕО) № 2222/96 на Съвета от 18 ноември 1996 г. ( ОВ L 296, стр. 50 , наричан по-нататък „Регламент № 805/68“) относно заместването на крави с бозаещи телета, както и на член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент (ЕИО) № 3886/92 на Комисията от 23 декември 1992 г. относно въвеждане на подробни правила за прилагането на схемите за премия, предвидени от Регламент № 805/68 и за отмяна на Регламент (ЕИО) № 1244/82 и Регламент (ЕИО) № 714/89 ( ОВ L 391, стр. 20 ), изменен с Регламент (ЕО) № 2311/96 на Комисията от 2 декември 1996 г. ( ОВ L 313, стр. 9 , наричан по-нататък „Регламент № 3886/92“) относно обратното прехвърляне на правата на премия в националния резерв. Запитването е отправено в рамките на спор между г-н Geuting и Direktor der Landwirtschaftskammer Nordrhein-Westfalen für den Bereich Landwirtschaft (директор на селскостопанската камара на Северен Рейн-Вестфалия за сектор „Земеделие“), понастоящем Direktor der Landwirtschaftskammer Nordrhein-Westfalen (директор на селскостопанската камара на Северен Рейн-Вестфалия), относно заявление за премия за крава с бозаещо теле, подадена от г-н Geuting за пазарна година 1998. Правна уредба Член 4a, трето тире от Регламент № 805/68 определя понятието за „крава с бозаещо теле“ по следния начин: „i) крава от порода за производство на месо или родена от кръстоска с порода за производство на месо и принадлежаща към стадо, предназначено за отглеждане на телета за производство на месо, и ii) бременна юница, която отговаря на същите условия и замества крава с бозаещо теле.“ [неофициален превод] Член 4г, параграф 5, първа алинея от Регламент № 805/68 предвижда: „Премията се отпуска на всеки производител, който не доставя мляко или млечни продукти от своето стопанство в продължение на 12 месеца от деня на подаване на заявлението и в продължение на шест последователни месеца, считано от деня на подаване на заявлението, притежава брой крави с бозаещи телета, най-малко равен на този, за който е поискана премията.“ [неофициален превод] Член 4е, параграфи 1, 2 и 4 от Регламент № 805/68 предвиждат: „1.   Всяка държава-членка създава начален резерв, равен най-малко на 1 % и най-много на 3 % от общия брой животни, за които е отпусната премия за крава с бозаещо теле през референтната година на производителите, чиито стопанства се намират на нейна територия. […] 2.   Държавите-членки използват националните си резерви за предоставяне, в техните граници, на права, по-специално на посочените по-долу производители: а) производители, които са представили заявление за премия преди 1 януари 1993 г. и са доказали по удовлетворителен за компетентния орган начин, че прилагането на индивидуалните тавани в съответствие с член 4г, параграф 2 би създало опасност за жизнеспособността на тяхното стопанство, предвид изпълнението на инвестиционна програма в сектора на едрия рогат добитък, установена преди 1 януари 1993 г.; б) производители, които през референтната година са представили заявление за премия, което поради изключителни обстоятелства не отговаря на действителното положение, установено през предходните години; в) производители, които редовно са представяли заявления за премии, без обаче да са представили заявление за референтната година; г) производители, които са представили заявление за премия за първи път за годината, която следва референтната година или последващите години; д) производители, придобили част от площите, които по-рано са били предназначени за отглеждането на едър рогат добитък от други производители; […] 4.   Комисията приема подробни правила за прилагане на настоящия член според процедурата, предвидена в член 27. Според същата процедура се приемат: — мерките, приложими, когато в дадена държава-членка не е използван националният резерв, — мерките относно индивидуалните права, които не са използвани през 1997 и 1998 г. и които са прехвърлени обратно в националния резерв, — преходните мерки, необходими за улесняване на преминаването от предишния режим към предвидения в настоящия регламент, и по-конкретно тези относно производителите, които са се ползвали от премията за крава с бозаещо теле за първи път през 1991 или 1992 г., в случай че тази година пряко следва референтната година, избрана от съответната държава-членка.“ [неофициален превод] Член 33 от Регламент № 3886/92 съдържа разпоредби за изпълнение, свързани с националния резерв, които са предвидени в член 4е от Регламент № 805/68. Посоченият член има следното съдържание: „1.   Производител, който притежава права, може да ги използва, като сам се възползва от тези права и/или като ги прехвърли временно на други производители. 2.   В случай че производител не използва най-малко 70 % от правата си през всяка година, неизползваната част се прехвърля обратно в националния резерв, освен в следните случаи: — когато става дума за производител, който притежава най-много седем права на премия. Когато този производител не използва най-малко 70 % от правата си по време на всяка една от две календарни години, частта, която не е използвал през последната календарна година, се прехвърля към националния резерв, — когато става дума за производител, който участва в програма за екстензификация, призната от страна на Комисията, — когато става дума за производител, участващ в призната от Комисията схема за ранно пенсиониране, в която прехвърлянето и/или временното прехвърляне на права не е задължително, или — при изключителни и надлежно обосновани обстоятелства. […] 4.   През 1997 и 1998 г., посочените в параграф 2 и параграф 3, първа алинея 70 % са заменени с 90 %. В този случай прехвърлените обратно в националния резерв права не могат да бъдат преразпределени за 1998 г. и 1999 г.“ [неофициален превод] Член 10 от Регламент (ЕИО) № 3887/92 на Комисията от 23 декември 1992 г. за установяването на подробни правила за прилагането на интегрираната система за администриране и контрол за някои схеми за помощ на Общността ( ОВ L 391, стр. 36 ) определя основата за изчисляване на премиите, за които съществува индивидуална граница, както и намаляването на тези премии в определени случаи. Този член предвижда: „[…] 2.   Ако броят животни, декларирани в заявление за помощ, надхвърля установения по време на проверка, помощта трябва да бъде изчислена за броя на установените животни. […] […] 4.   Предвид се взимат само тези говеда, които са посочени в заявлението за помощ, или в случай на приложение на параграф 3 — тези, които са посочени в регистъра. Крава с бозаещо теле обаче, декларирана за получаване на премия, или говедо, което е декларирано за [компенсаторна] парична помощ, предвидена в Регламент (ЕИО) № 2328/91, може да бъде заместена съответно от друга крава с бозаещо теле или от друго говедо, при условие че това заместване се осъществи в срок от двадесет дни след датата на напускане на стопанството и че това заместване бъде вписано в конкретния регистър до три дни след заместването.“ [неофициален превод] В съответствие с член 1 от Регламент (ЕО, Евратом) № 2988/95 на Съвета от 18 декември 1995 г. относно защитата на финансовите интереси на Европейските общности ( ОВ L 312, стр. 1 ; Специално издание на български език, 2007 г., глава 1, том 1, стр. 166): „1.   За целите на защитата на финансовите интереси на Европейските общности, с настоящото се приемат общи правила, отнасящи се до единните проверки и до административните мерки и санкции, касаещи нередностите по отношение на правото на Общността. 2.   „Нередност“ означава всяко нарушение на разпоредба на правото на Общността, в резултат на действие или бездействие от икономически оператор, което е имало или би имало за резултат нарушаването на общия бюджет на Общностите или на бюджетите, управлявани от тях, или посредством намаляването или загубата на приходи, произтичащи от собствени ресурси, които се събират направо от името на Общностите или посредством извършването на неоправдан разход.“ Член 1 от Регламент (ЕИО) № 1244/82 на Комисията от 19 май 1982 г. относно правилата за прилагане на режима за премия за отглеждане на крави с бозаещи телета ( ОВ L 143, стр. 20 ), изменен с Регламент (ЕИО) № 2079/90 на Комисията от 20 юли 1990 г. ( ОВ L 190, стр. 15 , наричан по-нататък „Регламент № 1244/82“) има следният текст: „Заявленията за премия за отглеждане на крави с бозаещи телета се подават пред компетентния орган, определен от всяка държава-членка, между 15 юни и 31 януари на следващата година за притежаваните крави с бозаещи телета към деня на подаване на заявлението. Държавите-членки обаче през този период могат да определят един или повече периоди за подаване на заявление. Броят крави, който се взима предвид за предоставяне на премия, е равен или по-малък на броя крави с бозаещи телета, с изключение на бременните юници, които се намират в стопанството към деня на подаване на заявлението. Производителят може да подаде само едно заявление за периода 15 юни—31 януари на следващата година.“ [неофициален превод] Фактите и преюдициалните въпроси На 20 април 1998 г. жалбоподателят в главното производство подава заявление за премия за крави с бозаещи телета за пазарна година 1998 общо за 64 крави с бозаещи телета, като посочва, че неговият индивидуален таван е 65,3 права за получаване на премии. 47 от тези животни несъмнено са крави с бозаещи телета. 17 от заявените са бременни юници, които жалбоподателят в главното производство е посочил в заявлението си като животни, заместващи кравите с бозаещи телета. 10 от тези 17 юници вече са били посочени от жалбоподателя в главното производство през периода на задържане от предходната година като заместващи кравите с бозаещи телета, които са напуснали стадото на 21 октомври 1997 г. Другите 7 са посочени като заместващи кравите с бозаещи телета, които са напуснали стадото в периода 21 януари—17 април 1998 г. 13 от тези бременни юници са се отелили преди 15 май 1998 г. — датата, на която изтича периодът, предвиден за подаване на заявление за премия. С решение от 3 май 1999 г. ответникът в главното производство е намалил индивидуалния таван на правата на премия на жалбоподателя в главното производство на 47 крави с бозаещи телета, считано от 10 юни 1998 г., като е посочил, че бременните юници не могат да се считат за крави с бозаещи телета. Според първия, жалбоподателят в главното производство не е използвал най-малко 90 % от правата си на премия през 1998 г., така че неизползваната част от тези права трябва да бъде прехвърлена обратно в националния резерв. С решение от 23 август 2001 г. ответникът в главното производство отхвърля изцяло заявлението за премия на жалбоподателя в главното производство за пазарна година 1998 и изисква връщане на аванса, платен на това основание, заедно с лихва, поради това че разликата между броя посочени животни и броя на животните, установени при проверката, е по-голяма от 20 %. Подадените от жалбоподателя в главното производство жалби са отхвърлени с решения на ответника в главното производство от 5 ноември 1999 г. и от 11 януари 2002 г. Сезиран с жалби, подадени срещу тези решения, Bundesverwaltungsgericht (Федералният административен съд) решава да спре производството и да постави на Съда следните преюдициални въпроси: „1) [Относно] тълкуването на член 4a, трето тире, подточка ii) от [Регламент № 805/68]: a) Дали бременната юница се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на първи раздел от регламента [№ 805/68] само ако замести крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия? б) Дали бременната юница се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на първи раздел от посочения регламент, когато е заместила за предходната пазарна година крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия и която е отговаряла на условията за отпускане на тази премия? в) Дали бременна юница, за която е подадено заявление за премия, отговаря на условията за отпускане на премия, когато се отели преди изтичането на срока, предвиден за подаване на заявлението за премия? 2) [Относно тълкуването] на член 33, параграфи 2 и 4 от [Регламент № 3886/92]: a) Дали се счита, че даден производител не е използвал правото си на премия в хода на определена пазарна година, когато несъмнено е поискал да се ползва от тази премия, но неговото заявление е отхвърлено поради това, че въпросните животни не отговарят на условията за отпускане на премия? Важи ли същото и когато няма никакво основание да се счита, че въпросното заявление е подадено с цел злоупотреба? Дали това положение е съвместимо с принципа на пропорционалност на общностното право? б) Дали член 33, параграф 2 от [Регламент № 3886/92] следва да се тълкува в смисъл, че в случаи като настоящия производителите продължават да се ползват от правото на премия поради наличието на изключително обстоятелство (надлежно обосновано)? в) Трябва ли правата, които са отнети на производител на основание член 33, параграф 4 [от Регламент № 3886/92] поради това, че несъмнено е използвал поне 70 % от правата си, но по-малко от 90 % [от тях] в хода на пазарна година 1998, да му бъдат възстановени с предимство след двегодишния период на преустановяване?“ По преюдициалните въпроси По първия въпрос, буква а) С този въпрос препращащата юрисдикция иска да се установи дали бременната юница се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68 само ако замести крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия. Първо, следва да се отбележи, че в съответствие с тази разпоредба само бременната юница, която замества крава с бозаещо теле, може да бъде счетена за крава с бозаещо теле по смисъла на посочената разпоредба. Разпоредбата обаче не уточнява дали заместването се отнася за крава с бозаещо теле, която вече е посочена в заявлението за премия, или се отнася за която и да е крава с бозаещо теле от стадото на въпросния производител. От друга страна, член 10, параграф 4 от Регламент № 3887/92 изрично предвижда, че само говедата, посочени в заявлението за отпускане на помощи, могат да бъдат взети предвид, като е уточнено, че тези животни могат да бъдат заместени с други, при условие че това заместване се осъществява в срок от двадесет дни след датата на напускането им на стопанството и че това заместване е вписано в конкретния регистър в срок от три дни. Вследствие на това е невъзможно бременна юница да замести крава с бозаещо теле, която не е посочена в заявлението за премия. Относно датата на заместване препращащата юрисдикция правилно изтъква, че текстът на член 4a, трето тире от Регламент № 805/68 не конкретизира дали заместването трябва непременно да се осъществи след подаването на заявлението за премия или може да се направи в предходния период. Последващото развитие на общностното право, приложимо към тази материя, обаче дава разяснения относно това. Така член 6, параграф 2 от Регламент (ЕО) № 1254/1999 на Съвета от 17 май 1999 г. относно общата организация на пазара на говеждо и телешко месо ( ОВ L 160, стр. 21 ; Специално издание на български език, 2007 г., глава 3, том 28, стр. 80), който от 1 януари 2000 г. замества Регламент № 805/68, позволява занапред да се предоставя премия както за кравите с бозаещи телета, така и за юниците. Впрочем от седмо съображение на Регламент № 1254/1999 следва, че законодателят е възнамерявал да предостави повече гъвкавост на производителите, като допуска премията за крава с бозаещо теле да обхване и юниците, които отговарят на същите изисквания в животновъдството, както кравите с бозаещи телета. Тъй като ясната цел на новото законодателство е да измени старото, като се допуска подаването на заявление за премия и за юници, от това следва да се направи извод, че те не са били обхванати от предходната уредба, която е приложима към главното производство. Тълкуването на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68, според което бременните юници не могат от самото начало да станат предмет на заявление за премия, също се потвърждава от предходната правна уредба. Премията за крава с бозаещо теле е въведена с Регламент (ЕИО) № 1357/80 на Съвета от 5 юни 1980 г. относно въвеждане на премия за отглеждане на крави с бозаещи телета ( ОВ L 140, стр. 1 ), който се допълва от Регламент № 1244/82. Член 1, параграф 1, втора алинея от последния формулира, че „броят крави, който се взима предвид за предоставяне на премия, е равен на броя крави с бозаещи телета, с изключение на бременните юници, които се намират в стопанството към деня на подаване на заявлението“ [неофициален превод]. Съгласно тази разпоредба, заявление за премия за крава с бозаещо теле не може да бъде подадено за бременни юници. Впоследствие Регламент № 3886/92 отменя Регламент № 1244/82, като възпроизвежда по същество режима на премията за крава с бозаещо теле, който произтича от последния регламент. В действителност седмото съображение на Регламент № 3886/92 изтъква в тази връзка волята на общностния законодател да продължи да прилага правилата за управление, които са били валидни при стария режим на премията за крава с бозаещо теле. Все пак умишлено са били въведени някои изменения като свързаните с видовете, които отговарят на условията за отпускане на премия. Разпоредбата относно това, че бременните юници не отговарят на тези условия, не присъства сред тези изменения и може да се направи извод, че по това време общностният законодател не е имал намерение да измени това правило. Така от развитието на приложимото общностно право произтича, че за да може бременна юница да се счете за крава с бозаещо теле по смисъла на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68, заместването трябва да е осъществено след подаването на заявлението за премия. Следователно на буква a) от първия въпрос трябва да се отговори, че член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68 следва да се тълкува в смисъл, че бременна юница може да се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на първи раздел от този регламент само ако замества, след подаването на заявлението за премия за пазарната година, крава с бозаещо теле, която е посочена в това заявление. По първи въпрос, буква б) С този въпрос препращащата юрисдикция цели по същество да се установи дали бременната юница се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на Регламент № 805/68, когато е заместила за предходната пазарна година крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия и която е отговаряла на условията за отпускане на тази премия. Според ответника в главното производство, на посочения въпрос следвало да се отговори отрицателно. Според него положителен отговор в действителност би означавал, че заместването продължава, докато бременната юница се отели, дори ако междувременно е започнала нова пазарна година. Анализът на ответника в главното производство обаче следва да бъде отхвърлен, тъй като се основава на твърде тясно разбиране на случаите, обхванати от настоящия преюдициален въпрос. Предвид деветмесечния период на бременност на говедата всъщност е възможно бременна юница да замести крава с бозаещо теле в края на дадена пазарна година и през следващата година, без да се е отелила, да замести отново друга крава с бозаещо теле, която е посочена в заявлението за премия за втората пазарна година. В това отношение Комисията правилно отбелязва, че само обстоятелството, че жалбоподателят в главното производство е посочил някои бременни юници като животни за заместване за 1997 г., не изключва вероятността тези юници да заместят кравите с бозаещи телета отново през 1998 г., така че следва да се провери дали през 1998 г. посочените юници удовлетворяват условията за ново заместване на крави с бозаещи телета. В действителност приложимите разпоредби не забраняват една и съща бременна юница да замести кравите с бозаещи телета по време на две последователни пазарни години, доколкото тя отговаря на всички условия за тази цел, и по-конкретно на условията, които са изложени в рамките на отговора на първи въпрос, буква a). На първи въпрос, буква б) тогава следва да се отговори, че бременна юница, която за дадена пазарна година е заместила крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия и която е отговаряла на условията за отпускане на тази премия, може да се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68, когато през следващата година отново отговаря на условията за заместване на крава с бозаещо теле. По първи въпрос, буква в) С този въпрос препращащата юрисдикция цели да се установи дали член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68 следва да се тълкува в смисъл, че бременна юница, за която е подадено заявление за премия, отговаря на условията за отпускане на премия, когато се отели преди изтичането на срока, предвиден за подаване на заявлението за премия. Според жалбоподателя в главното производство тринадесетте юници, които са се отелили преди изтичане на този срок, 15 май 1998 г., задължително отговаряли на условията за получаване на премия, тъй като обстоятелството, че той е подал заявлението си по-рано, а именно на 20 април 1998 г., не можело да бъде в негова вреда. Следователно е необходимо да се определи дали животните, за които е подадено заявление за премия, трябва да притежават всички изискуеми характеристики за нея, по-конкретно да не бъдат вече бременни юници, а крави с бозаещи телета към момента на подаване на заявлението за премия, или е достатъчно те да удовлетворяват тези условия към крайния срок за подаване на заявление. В действителност към крайния срок тринадесетте въпросни животни в главното производство са станали крави с бозаещи телета. В това отношение първо следва да се посочи, че според Съда интегрираната система за администриране и контрол, въведена с Регламент № 3887/92, изисква информацията, която заявителят за помощ предоставя за отпускане на помощи, да бъде пълна и точна от самото начало, за да му даде възможност да представи правилно заявление за предоставяне на компенсаторни плащания и да избегне налагането на санкции. При подаване на заявление за помощи земеделският производител трябва да декларира животните, които отговарят на различните условия, наложени от общностната уредба за отпускане на посочените помощи (вж. в този смисъл Решение от 16 май 2002 г. по дело Schilling и Nehring, C-63/00, Recueil, стр. I-4483 , точки 34 и 33). Освен това член 4г, параграф 5 от Регламент № 805/68 уточнява, че премията се отпуска на всеки производител, който не доставя мляко или млечни продукти от своето стопанство в продължение на 12 месеца от деня на подаване на заявлението и в продължение на шест последователни месеца, считано от деня на подаване на заявлението, притежава брой крави с бозаещи телета, най-малко равен на този, за който е поискана премията. Тъй като подаването на заявлението за премия определя началото на периода на задържане и броят крави с бозаещи телета е изчислен към този момент, от това следва, че и към тази дата животните трябва да притежават всички необходими характеристики за получаване на премия. На последно място, в съответствие с член 41, параграф 2 от Регламент № 3886/92 държавата-членка може да предвиди възможността производител да подаде отново заявление за премия за новата крава с бозаещо теле, в границите на индивидуалния си таван, в предвидения срок за подаване на такова заявление. Независимо обаче от въпроса дали Федерална република Германия е използвала тази възможност, от преписката, представена пред Съда, става ясно, че в конкретния случай жалбоподателят в главното производство е имал възможност за подаде заявлението за премия, след като бременните юници са се отелили, но преди изтичането на срока за подаване на това заявление, така че тя да удовлетворява изискуемите условия за предоставяне на правото на премия. Следователно на буква в) от първия въпрос трябва да се отговори, че член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68 следва да се тълкува в смисъл, че бременна юница, за която е подадено заявление за премия, не отговаря на условията за получаване на премия, когато се отели преди изтичане на срока, предвиден за подаване на посоченото заявление. По втори въпрос, буква а) С този въпрос, който се отнася до тълкуване на член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент № 3886/92, препращащата юрисдикция иска по същество да се установи дали правата на премия на даден производител трябва да се считат за използвани, когато той несъмнено е поискал да се ползва от тези премии, но неговото заявление е отхвърлено, поради това че въпросните животни не отговарят на условията за отпускане на премия. При условията на евентуалност тя поставя въпроса дали евентуален отрицателен отговор трябва да се поддържа, когато няма никакво основание, което да навежда на мисълта, че въпросното заявление е подадено с цел злоупотреба, а при положителен отговор — дали такова положение е в съответствие с принципа на пропорционалност. Жалбоподателят в главното производство в действителност е подал заявление за премия за крава с бозаещо теле за 64 животни, като обаче му е отпусната премия само за 47 животни, което представлява по-малко от 90 % от правата, с които той разполага. Тогава се поставя въпросът дали при подаване на заявлението му той е използвал правото си на премия за всичките 64 животни или, както поддържа ответникът в главното производство, първият е направил само опит да използва правата си за 17 от тях, така че условията, определени в член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент № 3886/92, да бъдат изпълнени, и че следователно правата трябва да бъдат прехвърлени обратно в националния резерв. В това отношение следва да се отбележи, че според деветото съображение от Регламент № 3886/92 „предвид регулаторния ефект върху пазара на режима на индивидуалните тавани, следва да се предвиди обратното прехвърляне в националния резерв на правата на премия, които не са били използвани от притежателя им през определен период“ [неофициален превод]. Освен това четвъртото съображение от Регламент (ЕО) № 1846/95 на Комисията от 26 юли 1995 г. за изменение на Регламент № 3886/92 ( ОВ L 177, стр. 28 ), с който се въвеждат параграфи 1—3 на член 33 от Регламент № 3886/92, посочва намерението „да се осигури по-добро осъществяване на правата на премия, които са на разположение, а не са използвани“. Целта на системата на прехвърляне на неизползвани права обратно към националния резерв следователно е всички съществуващи права на премия да се използват ефективно, за да се избегне възможността някои производители, които не са се възползвали от тях веднага, да ги натрупат и поради това да попречат на други производители да се ползват от тези права. Така притежаваните права на премия трябва да бъдат в съответствие с действителното и актуално положение на стопанството. Към момента на подаване на заявление за премия обаче е невъзможно да се знае дали положението, описано в посоченото заявление, реално отговаря на това в стопанството. Още повече, за да бъдат използвани правата на премия, е нужно положението на стопанството да отговаря на изискуемите условия за отпускане на исканите премии, което изисква преценка от страна на компетентните национални органи. В случай, какъвто е налице в спора по главното производство, когато положението на стопанството не удовлетворява тези условия, поради това че посочените животни в заявлението за премия не отговарят на тях, правата на премии не могат да бъдат счетени за използвани. Препращащата юрисдикция пита по-конкретно относно съответствието на такова тълкуване с принципа на пропорционалност. Подобно тълкуване според нея би могло в действителност да бъде равностойно на допълнителна санкция за нередности, допуснати при подаване на заявлението, която санкция поради дългосрочните последици от намаляване на индивидуалния таван е толкова строга, че противоречи на принципа за пропорционалност. Тази теза обаче трябва да бъде отхвърлена. В действителност от гореспоменатите съображения на Регламент № 3886/92 и Регламент № 1864/95 произтича, че целта на системата на обратното прехвърляне на правата на премия в националния резерв не е да се санкционират злоупотребите. Всъщност, макар че би могла да доведе до неблагоприятни последици за съответния производител, тази мярка няма характера на санкция при липса на нередност по смисъла на член 1 от Регламент № 2988/95, от която посочената мярка да предпазва и която да санкционира. В действителност единственото нарушение на разпоредба на правото на Общността в резултат на действие или бездействие от икономически оператор, което би имало за резултат нарушаването на общия бюджет на Общностите и може да съставлява нередност по смисъла на параграф 2 от посочения член, е подаването на заявление за премия, което съдържа погрешни данни. Ще се окаже обаче, че таванът на даден производител, който в съответствие с предписанията на общностното право иска да използва правата си на премия за точен брой крави с бозаещи телета, но по-малък от неговия индивидуален таван, е намален по същия начин като този на производителя, подал погрешно заявление. Така последиците са едни и същи, независимо дали е било налице неправомерно поведение или не. След като съответната мярка очевидно не цели да санкционира нередности, тя не може да се квалифицира като санкция по смисъла на Регламент № 2988/95. Поради това, че няма характер на санкция по смисъла на Регламент № 2988/95, последиците, предвидени в член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент № 3886/92, представляват само мярка, която цели да приспособи индивидуалния таван към действителното състояние на стопанството. Освен това, като се има предвид, че намаляването на индивидуалния таван вследствие на обратното прехвърляне в националния резерв не представлява санкция, а просто следствие, свързано с обективно положение, умисълът за осъществяване на поведение, което води до такова намаляване и правомерността на характера на това поведение, са ирелевантни фактори, така че не следва да се поставя въпросът дали заявление за премия, което е отхвърлено частично, е било подадено с цел злоупотреба или не. Освен това, при условие че не става дума за санкция, въпросът за съответствието на мярката, която се състои в намаляване на индивидуалния таван, с принципа на пропорционалност, се поставя по начин, различен от предложения от препращащата юрисдикция, тъй като се касае не за пропорционалността на двойна санкция, а само за пропорционалността на посочената мярка, която произтича от броя животни, отговарящи на условията за отпускане на премия. В това отношение следва да се напомни постоянната съдебна практика на Съда относно принципа на пропорционалност, който се прилага по-конкретно в рамките на общата селскостопанска политика. Общностният законодател разполага в тази област с широко право на преценка, което съответства на политическите отговорности, които членове 34—37 ЕО му предоставят. Вследствие на това контролът на общностния съд трябва да се ограничи до проверка на това дали разглежданата мярка не е опорочена от явна грешка или от злоупотреба с власт или дали въпросният орган не е явно надхвърлил границите на своето право на преценка (вж. в този смисъл Решение от 9 септември 2004 г. по дело Испания/Комисия, C-304/01, Recueil, стр. I-7655 , точка 23 и Решение от 7 септември 2006 г. по дело Испания/Съвет, C-310/04, Recueil, стр. I-7285 , точка 96). Що се отнася до контрола за пропорционалност, следва да се напомни, че принципът на пропорционалност, който е част от общите принципи на общностното право, изисква актовете на общностните институции да не надхвърлят границите на подходящото и необходимото за постигането на легитимните цели, следвани от разглежданата правна уредба, като се има предвид, че когато съществува избор между няколко подходящи мерки, трябва да се прибегне до мярката, която създава най-малко ограничения, а породените от нея неудобства не трябва да са несъразмерни с тези цели (Решение от 12 юли 2001 г. по дело Jippes и др., C-189/01, Recueil, стр. I-5689 , точка 81 и цитираната съдебна практика, както и Решение по дело Испания/Съвет, посочено по-горе, точка 97). Що се отнася до съдебния контрол върху условията за прилагането на подобен принцип, предвид широкото право на преценка, с което разполага общностният законодател в областта на общата селскостопанска политика, единствено явно неподходящият характер на една приета в тази област мярка по отношение на целта, която компетентната институция има намерение да преследва, може да засегне законността на подобна мярка (Решение от 10 януари 2006 г. по дело IATA и ELFAA, C-344/04, Recueil, стр. I-403 , точка 80, както и Решение по дело Испания/Съвет, посочено по-горе, точка 98). Така възниква въпросът не дали приетата от законодателя мярка е единствената или възможно най-добрата, а дали е явно неподходяща (Решение по дело Испания/Съвет, посочено по-горе, точка 99). От точка 36 от настоящото решение, както и от посочените в него съображения, произтича, че обратното прехвърляне в националния резерв на неизползваните права цели да гарантира, че всички права на премия ще бъдат ефикасно използвани. Следователно тази мярка представлява подходящ способ за постигане на целта за по-добро осъществяване на правата на премия, които са на разположение и не са използвани. Впрочем следва да се отбележи, че възможността посочената мярка да бъде явно неподходяща не е изтъкната от нито едно от заинтересованите лица, които са представили становища пред Съда. Като се има предвид, че обратното прехвърляне в националния резерв не съставлява явно неподходящ способ за постигане на преследваната цел, следва, че оспорваната мярка не противоречи на принципа на пропорционалност. Следователно на буква a) от втори въпрос трябва да се отговори, че член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент № 3886/92 следва да бъде тълкуван в смисъл, че трябва да се счита, че даден производител не е използвал правата си на премия през определена пазарна година, когато е подал заявление за премия, но то е било отхвърлено, тъй като съответните животни не отговарят на условията за отпускането й това е валидно и когато посоченото заявление не е подадено с цел злоупотреба. Подобно тълкуване не е в противоречие с принципа за пропорционалност. По втори въпрос, буква б) С този въпрос препращащата юрисдикция иска да се установи, при условията на евентуалност, дали в случай като този в главното производство може да се приеме, че е налице изключително и надлежно обосновано обстоятелство по смисъла на член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92. Първо, следва да се отбележи, че наличието на изключително и надлежно обосновано обстоятелство позволява дерогиране на правилото за обратно прехвърляне в националния резерв на частта от правата на премия, която не е използвана и в тази връзка трябва да се тълкува ограничително. Това тълкуване се налага поради използването на термина „изключителни“ в тази разпоредба. Член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92 се явява, с оглед на общата структура на тази разпоредба, като обща клауза за справедливост, предназначена да обхване случаи, различни от изтъкнатите от предходните тирета, при които прилагането на общото правило може да се разглежда като изключително строго, но не всички от които могат да бъдат определени поотделно. Подобно на споменатите случаи в предходните тирета, става въпрос за положения, в които би било справедливо производителят да може да използва по-късно правата си на премия, макар че временно не е възможно да ги използва поради изключителни причини. Нито разпоредбите на посочения регламент, нито съображенията към него определят видовете критерии, които следва да се вземат предвид за доказване наличието на такова изключително обстоятелство. Ето защо трябва да се приеме за установено, че общностният законодател не е искал да уточнява повече това понятие, нито да го свързва с особени критерии. Следователно трябва да се има предвид съвкупността от обективни и субективни условия, за да се определи дали сред тях е налице един или няколко елемента, годни да обосноват съществуването на изключително обстоятелство. Тази преценка може да се осъществи само при разглеждане на всеки отделен случай от органите, натоварени с приложението на член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92. Задачата на препращащата юрисдикция, разглеждаща главното дело, която единствена може да установи относимите факти, е да осъществи тази преценка в рамките на посоченото дело, като в същото време отчита необходимостта от ограничително прилагане на тази разпоредба. При всички случаи, при отсъствието на особени обстоятелства неправилното тълкуване на приложимото законодателство не може да съставлява изключително обстоятелство по смисъла на член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92. Освен това следва да се изтъкне, че в съответствие със същата разпоредба, за да може да бъде приложена тя, е необходимо производителят надлежно да е обосновал поради какви причини положението, в което се намира, е изключително. Ето защо на буква б) от втория въпрос следва да се отговори, че препращащата юрисдикция следва да реши, предвид всички надлежно обосновани обстоятелства, които характеризират положението на жалбоподателя в главното производство, дали са налице изключителни обстоятелства, които изискват да се приложи дерогиращата разпоредба на член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92, като в същото време отчита необходимостта от ограничително прилагане на тази разпоредба. По втори въпрос, буква в) На последно място, отново при условията на евентуалност, препращащата юрисдикция иска да се установи дали правата на премия, които са отнети от производител на основание член 33, параграф 4 от Регламент № 3886/92, поради това че е използвал най-малко 70 %, но не повече от 90 % от правата си през пазарна година 1998, трябва да му бъдат възстановени с предимство след двугодишния период на преустановяване. Тя счита, че в действителност принципът на пропорционалност би могъл да наложи да се даде предимство на предишните им притежатели, чието положение е било сериозно засегнато от увеличаването на използвания процент от 70 % на 90 % в рамките на изключителните мерки, приети вследствие на т.нар. криза „луда крава“. Предоставянето от държавите-членки на права на премия, които са част от националния резерв, е предмет на член 4е, параграф 2 от Регламент № 805/68, изброяващ производителите, които могат да се ползват от нея. Използването на израза „по-специално“ в текста на тази разпоредба указва, че не става въпрос за изчерпателен списък. Комисията правилно е отбелязала, че член 4е, параграф 4, втора алинея от Регламент № 805/68 ѝ дава право да определи мерките относно индивидуалните права, които не са използвани през 1997 и 1998 г. и са прехвърлени обратно в националния резерв, но че такива мерки не са били приети. Следователно държавите-членки запазват пълна свобода за действие относно използването на техния национален резерв. Вследствие на това те могат да предвидят предоставянето с предимство на права на премия за производителите, които е трябвало да прехвърлят обратно правата си в този резерв, поради това че са използвали най-малко 70 %, но по-малко от 90 % от тях през пазарна година 1998. Предвид гореизложеното, на буква в) от втория въпрос следва да се отговори, че член 33, параграф 4 от Регламент № 3886/92 във връзка с член 4е, параграф 4 от Регламент № 805/68 трябва да се тълкува в смисъл, че държавите-членки могат да възстановят с предимство на производител, след двугодишния период на преустановяване, правата на премия, които са му били отнети, поради това че е използвал най-малко 70 % от правата си, но по-малко от 90 % от тях през пазарна година 1998. По съдебните разноски С оглед на обстоятелството, че за страните по главното производство настоящото дело представлява отклонение от обичайния ход на производството пред препращащата юрисдикция, последната следва да се произнесе по съдебните разноски. Разходите, направени за представяне на становища пред Съда, различни от тези на посочените страни, не подлежат на възстановяване. По изложените съображения Съдът (първи състав) реши: 1) Член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент (ЕИО) № 805/68 на Съвета от 27 юни 1968 година относно общата организация на пазара на говеждо и телешко месо, изменен с Регламент (ЕО) № 2222/96 на Съвета от 18 ноември 1996 г., следва да се тълкува в смисъл, че бременна юница може да се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на първи раздел от този регламент само ако замества, след подаването на заявлението за премия за пазарната година, крава с бозаещо теле, която е посочена в това заявление. 2) Бременна юница, която за дадена пазарна година е заместила крава с бозаещо теле, за която е подадено заявление за премия и която е отговаряла на условията за отпускане на тази премия, може да се счита за крава с бозаещо теле по смисъла на член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68, изменен с Регламент № 2222/96, когато през следващата година отново отговаря на условията за заместване на крава с бозаещо теле. 3) Член 4a, трето тире, подточка ii) от Регламент № 805/68, изменен с Регламент № 2222/96, трябва да се тълкува в смисъл, че бременна юница, за която е подадено заявление за премия, не отговаря на условията за получаване на премия, когато се отели преди изтичане на срока, предвиден за подаване на посоченото заявление. 4) Член 33, параграфи 2 и 4 от Регламент (ЕИО) № 3886/92 на Комисията от 23 декември 1992 година относно въвеждане на подробни правила за прилагането на схемите за премия, предвидени от Регламент № 805/68 и за отмяна на Регламент (ЕИО) № 1244/82 и Регламент (ЕИО) № 714/89, изменен с Регламент (ЕО) № 2311/96 на Комисията от 2 декември 1996 г., следва да бъде тълкуван в смисъл, че трябва да се счита, че даден производител не е използвал правата си на премия през определена пазарна година, когато е подал заявление за премия, но то е било отхвърлено, тъй като съответните животни не отговарят на условията за отпускането ѝ; това е валидно и когато посоченото заявление не е подадено с цел злоупотреба. Подобно тълкуване не е в противоречие с принципа за пропорционалност. 5) Препращащата юрисдикция следва да реши, предвид всички надлежно обосновани обстоятелства, които характеризират положението на жалбоподателя в главното производство, дали са налице изключителни обстоятелства, които изискват да се приложи дерогиращата разпоредба на член 33, параграф 2, последно тире от Регламент № 3886/92, изменен с Регламент № 2311/96, като в същото време отчита необходимостта от ограничително прилагане на тази разпоредба. 6) Член 33, параграф 4 от Регламент № 3886/92, изменен с Регламент № 2311/96 във връзка с член 4е, параграф 4 от Регламент № 805/68, изменен с Регламент № 2222/96, трябва да се тълкува в смисъл, че държавите-членки могат да възстановят с предимство на производител, след двегодишния период на преустановяване, правата на премия, които са му били отнети поради това, че е използвал най-малко 70 % от правата си, но по-малко от 90 % от тях през пазарна година 1998. Подписи ( *1 ) Език на производството: немски.

62012CJ0275

fr

La demande de décision préjudicielle porte sur l’interprétation des articles 20 TFUE et 21 TFUE. Cette demande a été présentée dans le cadre d’un litige opposant M me Elrick, ressortissante allemande, à la Bezirksregierung Köln (autorité administrative locale de Cologne), au sujet du refus de cette dernière de lui octroyer une aide à la formation pour une formation scolaire poursuivie au Royaume-Uni. Le cadre juridique Sous l’intitulé «Principe», l’article 1 er de la loi fédérale relative à l’encouragement individuel à la formation [Bundesgesetz über individuelle Förderung der Ausbildung (Bundesausbildungsförderungsgesetz)], telle que modifiée, le 23 décembre 2007, par la vingt-deuxième loi de modification de la loi fédérale relative à l’encouragement individuel à la formation (BGB1. I, p. 3254, ci-après le «BAföG»), énonce: «En vertu de la présente loi, il existe un droit à l’aide individuelle à la formation pour une formation correspondant aux intérêts, aux capacités et aux résultats de l’étudiant si celui-ci ne dispose pas par ailleurs des moyens nécessaires à son entretien et à sa formation.» Sous l’intitulé «Établissements de formation», l’article 2 du BAföG énonce: «1.   L’aide à la formation est accordée pour la fréquentation 1) d’établissements d’enseignement secondaire général [«weiterführende allgemeinbildende Schulen»] et de lycées professionnels [«Berufsfachschulen»], y compris des classes de toutes formes de la formation professionnelle de base, à partir de la classe 10 [correspondant à la dixième année de scolarité] ainsi que des classes d’école de perfectionnement professionnel et d’école secondaire technique [«Fach- und Fachoberschulklassen»] qui peuvent être suivies sans avoir à accomplir au préalable une formation professionnelle, lorsque l’élève remplit les conditions du paragraphe 1a, 2) de classes de lycée professionnel ou d’école de perfectionnement professionnel [«Berufsfachschulklassen und Fachschulklassen»] pour lesquelles l’accomplissement d’une formation professionnelle préalable n’est pas requis, pour autant qu’elles soient sanctionnées par un diplôme professionnel au terme d’un cursus d’au moins deux ans, […] La nature et le contenu de la formation déterminent la classification. L’aide à la formation est octroyée lorsque la formation est suivie dans un établissement public – à l’exception des établissements d’enseignement supérieur privés – ou d’un établissement de substitution privé [«Ersatzschule»]. […] 1a.   L’aide à la formation n’est octroyée pour la fréquentation des établissements de formation visés au paragraphe 1, point 1, que si l’étudiant ne réside pas chez ses parents et 1) si un établissement de formation équivalent ne se trouve pas à une distance raisonnable du domicile de ses parents; [...] 5.   L’aide à la formation n’est octroyée que si la période de formation est d’au moins un semestre scolaire ou universitaire et si la formation requiert généralement de l’étudiant qu’il s’y consacre entièrement. [...]» Conformément à l’article 4 du BAföG, sous réserve des articles 5 et 6 de cette loi, les aides à la formation sont attribuées pour des formations en Allemagne. L’article 5 du BAföG, intitulé «Formation à l’étranger», est libellé comme suit: «1.   Le domicile permanent au sens de la présente loi est établi au lieu où se trouve, d’une manière qui ne soit pas seulement temporaire, le centre des relations de l’intéressé, sans que la volonté de s’y établir à titre permanent soit requise; une personne qui séjourne en un lieu uniquement à des fins de formation n’y a pas établi son domicile permanent. 2.   Les étudiants dont le domicile permanent se trouve sur le territoire allemand et qui suivent des études dans un établissement de formation situé à l’étranger bénéficient de l’aide à la formation si [...] 3) l’étudiant [...] entame ou continue sa formation dans un établissement de formation situé dans un État membre de l’Union européenne ou en Suisse. [...] 4.   [...] le paragraphe 2, point 3, ne s’applique qu’en cas de fréquentation d’établissements de formation équivalant à celle des classes de lycée professionnel [«Berufsfachschulklassen»] au sens de l’article 2, paragraphe 1, point 2, d’écoles professionnelles supérieures [«höhere Fachschulen»], d’instituts universitaires de technologie [«Akademien»] ou d’établissements de l’enseignement supérieur [«Hochschulen»] situés en Allemagne. La vérification de l’équivalence est effectuée d’office dans le cadre de la procédure d’octroi [de l’aide à la formation].» Les antécédents du litige et la question préjudicielle Il résulte de la décision de renvoi que M me Elrick, ressortissante allemande née en Allemagne le 1 er juin 1989 et ayant son domicile permanent, au sens de l’article 5, paragraphe 1, du BAföG, chez ses parents dans cet État membre, réside de manière très prépondérante au Royaume-Uni depuis l’année 1998. À la suite de ses études secondaires effectuées dans un établissement scolaire dans le Devon (Royaume-Uni), elle a été inscrite comme étudiante à temps plein, à partir du 8 septembre 2008, au South Devon College dans le cadre d’une formation visant l’obtention du «First Diploma in Travel, Level 2». Ce cursus d’un an ne nécessitait pas l’accomplissement préalable d’une autre formation professionnelle. M me Elrick était domiciliée chez ses parents en Allemagne pendant ses études secondaires et lorsqu’elle était inscrite au South Devon College. Le 5 juillet 2008, M me Elrick a présenté une demande tendant à obtenir une aide à la formation au titre de sa fréquentation du South Devon College à partir du mois de septembre 2008. Par décision du 13 août 2008, cette demande a été rejetée par la Bezirksregierung Köln au motif que la formation choisie par M me Elrick, qui n’aboutissait pas à un diplôme professionnel selon les critères énoncés à l’article 2, paragraphe 1, première phrase, point 2, du BAföG, était comparable à une formation d’une durée d’un an servant à l’orientation professionnelle au sein d’un lycée professionnel allemand («Berufsfachschule»), et qu’une telle formation n’ouvrait pas droit à une aide à la formation poursuivie à l’étranger. Le 11 septembre 2008, M me Elrick a introduit un recours à l’encontre de cette décision, à l’appui duquel elle a soutenu que son exclusion des aides à la formation prévues par le BAföG violait les articles 20 TFUE et 21 TFUE. Si elle avait suivi une formation analogue en Allemagne, une aide lui aurait été accordée même si cette formation n’avait duré qu’une seule année. La législation nationale lui donnerait donc le choix soit de renoncer à faire usage de son droit de circuler librement dans l’Union européenne en choisissant son établissement de formation, soit de renoncer à une aide à la formation octroyée en vertu du droit de son État d’origine. Son droit à la libre circulation serait ainsi indûment limité pour des raisons qui ne seraient pas objectivement justifiées. Le Verwaltungsgericht Hannover s’interroge sur la compatibilité de la réglementation nationale avec les articles 20 TFUE et 21 TFUE. Il expose à titre liminaire, que, conformément à l’article 5, paragraphe 2, point 3, du BAföG, s’agissant de formations poursuivies entièrement à l’étranger, l’aide à la formation ne peut être octroyée, en cas de fréquentation d’un établissement de formation équivalant à celle d’une classe de lycée professionnel [«Berufsfachschulklasse»] en Allemagne, que si les conditions de l’article 2, paragraphe 1, point 2, du BAföG sont remplies. Selon cette dernière disposition, la formation en cause devrait aboutir à un diplôme professionnel au terme d’un cursus d’au moins deux ans. Or, s’agissant de la formation poursuivie par M me Elrick au Royaume-Uni, cette condition ne serait pas remplie. Selon la juridiction de renvoi, si M me Elrick avait accompli en Allemagne un cursus comparable à la formation qu’elle a suivie au Royaume-Uni, elle aurait bénéficié, en principe, d’un droit à l’aide à la formation en vertu des articles 1 er , et 2, paragraphe 1, point 1, et 4, lus en combinaison avec l’article 2, paragraphe 1a, point 1, du BAföG. En effet, selon cette juridiction, la fréquentation de l’établissement le plus proche du domicile de ses parents en Allemagne offrant un tel cursus aurait exigé un trajet, pour chaque aller et retour, de plus d’une heure, ce qui ne constituait pas, aux termes de la circulaire sur le BAföG (Verwaltungsvorschriften zum BAföG), un délai raisonnable. Ainsi, si M me Elrick avait transféré son domicile en un lieu situé en Allemagne où se trouvait un établissement de formation comparable, elle aurait, en principe, eu droit à une aide à la formation pour ce cursus. La juridiction de renvoi exprime des doutes quant à la comptabilité de la réglementation nationale en cause au principal avec le droit de l’Union. Ainsi, la formation suivie au Royaume-Uni n’ouvrant pas droit à l’aide à la formation en vertu du BAföG, contrairement à ce qui aurait été le cas d’une formation comparable suivie en Allemagne, M me Elrick n’aurait d’autre choix que de renoncer soit à l’exercice de son droit à la libre circulation, soit au bénéfice de son droit à l’aide à la formation. Dans ces conditions, le Verwaltungsgericht Hannover a décidé de surseoir à statuer et de poser à la Cour la question préjudicielle suivante: «Les articles 20 [TFUE] et 21 TFUE font-ils obstacle à une disposition de droit national en vertu de laquelle l’aide à la formation prévue par le [BAföG] est refusée à une ressortissante allemande qui a son domicile permanent en Allemagne et qui fréquente un établissement de formation situé dans un État membre de l’Union européenne, au titre de la fréquentation de cet établissement de formation étranger, au motif que la formation suivie à l’étranger ne dure qu’un an, alors que l’intéressée aurait pu percevoir l’aide à la formation du BAföG pour une formation analogue en Allemagne qui aurait duré elle aussi un an?» Sur la question préjudicielle Par cette question, la juridiction de renvoi demande, en substance, si les articles 20 TFUE et 21 TFUE doivent être interprétés en ce sens qu’ils s’opposent à une réglementation d’un État membre telle que celle en cause dans l’affaire au principal, qui subordonne l’octroi d’une aide à la formation, à une ressortissante domiciliée dans cet État membre, pour étudier dans un autre État membre à la condition que cette formation aboutisse à un diplôme professionnel équivalant à ceux fournis par un lycée professionnel, situé dans l’État prestataire, au terme d’un cursus d’au moins deux ans, alors qu’une aide aurait été octroyée à l’intéressée, en raison de sa situation particulière, si elle avait choisi d’effectuer dans ce dernier État une formation équivalente à celle qu’elle souhaitait suivre dans un autre État membre, et d’une durée inférieure à deux ans. Il convient, tout d’abord, de rappeler, que, en tant que ressortissante allemande, M me Elrick jouit du statut de citoyen de l’Union aux termes de l’article 20, paragraphe 1, TFUE et peut donc se prévaloir, y compris le cas échéant à l’égard de son État membre d’origine, des droits afférents à un tel statut (voir arrêts du 26 octobre 2006, Tas-Hagen et Tas, C-192/05, Rec. p. I-10451 , point 19; du 23 octobre 2007, Morgan et Bucher, C-11/06 et C-12/06, Rec. p. I-9161 , point 22, ainsi que du 18 juillet 2013, Prinz et Seeberger, C‑523/11 et C‑585/11, point 23 et jurisprudence citée). Ainsi que la Cour l’a jugé à maintes reprises, le statut de citoyen de l’Union a vocation à être le statut fondamental des ressortissants des États membres permettant à ceux qui, parmi ces derniers, se trouvent dans la même situation d’obtenir, dans le domaine d’application ratione materiae du traité FUE, indépendamment de leur nationalité et sans préjudice des exceptions expressément prévues à cet égard, le même traitement juridique (arrêts du 11 juillet 2002, D’Hoop, C-224/98, Rec. p. I-6191 , point 28; du 21 février 2013, N., C‑46/12, point 27, ainsi que Prinz et Seeberger, précité, point 24). Parmi les situations relevant du domaine d’application du droit de l’Union figurent celles relatives à l’exercice des libertés fondamentales garanties par le traité, notamment celle relevant de la liberté de circuler et de séjourner sur le territoire des États membres telle que conférée par l’article 21 TFUE (arrêts précités Morgan et Bucher, point 23, ainsi que, Prinz et Seeberger, point 25 et jurisprudence citée). À cet égard, si les États membres sont compétents, en vertu de l’article 165, paragraphe 1, TFUE, en ce qui concerne le contenu de l’enseignement et l’organisation de leurs systèmes éducatifs respectifs, ils doivent exercer cette compétence dans le respect du droit de l’Union et, notamment, des dispositions du traité relatives à la liberté de circuler et de séjourner sur le territoire des États membres telle que conférée par l’article 21, paragraphe 1, TFUE (voir, arrêts précités Morgan et Bucher, point 24, ainsi que Prinz et Seeberger, point 26 et jurisprudence citée). Il convient, ensuite, de relever qu’une réglementation nationale désavantageant certains ressortissants nationaux du seul fait qu’ils ont exercé leur liberté de circuler et de séjourner dans un autre État membre constitue une restriction aux libertés reconnues par l’article 21, paragraphe 1, TFUE à tout citoyen de l’Union (arrêts du 18 juillet 2006, De Cuyper, C-406/04, Rec. p. I-6947 , point 39, Morgan et Bucher, précité, point 25, ainsi que Prinz et Seeberger, précité, point 27). À cet égard, un ressortissant d’un État membre qui se rend dans un autre État membre où il suit des études secondaires fait usage de la liberté de circuler garantie par l’article 20 TFUE (voir, en ce sens, arrêts D’Hoop, précité, points 29 à 34, et du 15 mars 2005, Bidar, C-209/03, Rec. p. I-2119 , point 35). En effet, les facilités offertes par le traité en matière de circulation des citoyens de l’Union ne pourraient produire leurs pleins effets si un ressortissant d’un État membre pouvait être dissuadé d’en faire usage, à cause d’obstacles dus à son séjour dans un autre État membre, en raison d’une réglementation de son État d’origine le pénalisant du seul fait qu’il a exercé ces facilités (voir arrêts précités D’Hoop, point 31; Morgan et Bucher, point 26, ainsi que Prinz et Seeberger, point 28). Cette considération est particulièrement importante dans le domaine de l’éducation, compte tenu des objectifs poursuivis par les articles 6, sous e), TFUE et 165, paragraphe 2, deuxième tiret, TFUE, à savoir, notamment, favoriser la mobilité des étudiants et des enseignants (voir arrêts D’Hoop, précité, point 32; du 7 juillet 2005, Commission/Autriche, C-147/03, Rec. p. I-5969 , point 44; Morgan et Bucher, précité, point 27, ainsi que Prinz et Seeberger, précité, point 29). Par ailleurs, il convient de rappeler que le droit de l’Union n’impose aucune obligation aux États membres de prévoir un système d’aide à la formation pour effectuer des études dans un autre État membre. Toutefois, dès lors qu’un État membre prévoit un système d’aides à la formation qui permet aux étudiants de bénéficier de telles aides, il doit veiller à ce que les modalités d’allocation de ces aides ne créent pas une restriction injustifiée audit droit de circuler et de séjourner sur le territoire des États membres (voir, en ce sens, arrêts précités Morgan et Bucher, point 28, ainsi que Prinz et Seeberger, point 30). En l’occurrence, il est constant que, si la requérante avait accompli en Allemagne une formation comparable à celle qu’elle a suivie au Royaume-Uni, elle aurait bénéficié d’un droit à l’aide à la formation, étant donné qu’il n’existait pas d’établissement offrant une formation équivalente situé à une distance raisonnable du domicile de ses parents en Allemagne. Le gouvernement allemand fait valoir que la réglementation en cause dans l’affaire au principal ne restreint pas la liberté de circuler et de séjourner, puisque le législateur allemand a légitimement choisi de ne pas instaurer un droit à l’aide à la formation pour le type de cursus poursuivi par M me Elrick et qu’aucune mesure du droit de l’Union ne l’oblige à le faire. Selon ce gouvernement, le BAföG a pour objectif d’effectuer une sélection qualitative des types de formations subventionnées par la République fédérale d’Allemagne. Une telle réglementation ne constituerait pas une restriction aux libertés fondamentales de circuler et de séjourner Toutefois, une réglementation, telle que celle en cause dans l’affaire au principal, qui lie l’octroi d’une aide à la formation à l’étranger à une condition d’équivalence à une formation fournie par des classes de lycée professionnel («Berufsfachschulklasse») aboutissant à un diplôme professionnel au terme d’un cursus d’au moins deux ans constitue une restriction au sens de l’article 21 TFUE, dès lors qu’une aide serait octroyée à un demandeur se trouvant dans la même situation personnelle que M me Elrick pour suivre en Allemagne une formation équivalente au cursus qu’elle a suivie dans un autre État membre. Une telle condition est de nature à dissuader les citoyens de l’Union, tels que M me Elrick, d’exercer leur liberté de circuler et de séjourner dans un autre État membre, compte tenu de l’incidence que l’exercice de cette liberté est susceptible d’avoir sur le droit à l’aide à la formation (voir arrêt Prinz et Seeberger, précité, point 32). En outre, on ne peut pas considérer que les effets restrictifs engendrés par cette condition sont trop aléatoires ou trop insignifiants pour constituer une restriction à la liberté de circuler et de séjourner (voir, en ce sens, arrêt Morgan et Bucher, précité, point 32). Selon une jurisprudence constante, une réglementation qui est de nature à restreindre une liberté fondamentale garantie par le traité ne peut être justifiée au regard du droit de l’Union que si elle est fondée sur des considérations objectives d’intérêt général indépendantes de la nationalité des personnes concernées et si elle est proportionnée à l’objectif légitimement poursuivi par le droit national (voir arrêts précités De Cuyper, point 40; Tas-Hagen et Tas, point 33, ainsi que Morgan et Bucher, point 33). Il ressort de la jurisprudence de la Cour qu’une mesure est proportionnée lorsque, tout en étant apte à la réalisation de l’objectif poursuivi, elle ne va pas au-delà de ce qui est nécessaire pour l’atteindre (arrêt précités De Cuyper, point 42 ; Morgan et Bucher, point 33, ainsi que Prinz et Seeberger, point 33). Le gouvernement allemand fait valoir que la réglementation nationale en cause dans l’affaire au principal se justifie par le choix du législateur allemand d’octroyer une aide à la formation à l’étranger en fonction de l’utilité normalement prévisible de la formation ainsi qu’en fonction du rapport entre le séjour à l’étranger et la durée totale de ladite formation. Selon ce gouvernement, l’objectif général de la réglementation en cause au principal est, donc, d’octroyer une aide à la formation à l’étranger uniquement en faveur des formations offrant à l’étudiant les meilleures chances sur le marché du travail. À cet égard, une formation apportant une qualification faible, telle que celle en cause dans l’affaire au principal, servirait à une orientation professionnelle générale, mais ne pourrait que faiblement augmenter les chances pour un tel étudiant sur le marché du travail. Pour ces raisons, une telle formation ne mériterait pas l’octroi de l’aide à la formation à l’étranger. Toutefois, il ne ressort pas clairement des arguments exposés par le gouvernement allemand comment l’objectif de subventionner uniquement les formations à l’étranger ayant pour effet d’augmenter les chances des étudiants sur le marché de travail est garanti par la réglementation en cause dans l’affaire au principal et, en particulier, par la condition prévue à l’article 2, paragraphe 2, du BAföG exigeant une durée minimale de deux ans pour la formation envisagée sans considération de la nature et du contenu de celle-ci, alors qu’une formation qui ne satisfait pas à cette condition, mais qui est effectuée en Allemagne, est subventionnée dans certaines circonstances, comme notamment celles caractérisant la situation de la requérante. L’exigence de durée de deux ans apparaît donc être dépourvue de tout lien avec le niveau de la formation choisie. Ainsi, le fait d’imposer une condition de durée telle que celle en cause dans l’affaire au principal apparaît incohérent et ne saurait être considéré comme proportionné à cet objectif (voir, par analogie, arrêt Morgan et Bucher, précité, point 36). Eu égard à ce qui précède, il y a lieu de répondre à la question posée que les articles 20 TFUE et 21 TFUE doivent être interprétés en ce sens qu’ils s’opposent à une réglementation d’un État membre telle que celle en cause dans l’affaire au principal, qui subordonne l’octroi d’une aide à la formation, à une ressortissante domiciliée dans cet État membre, pour étudier dans un autre État membre à la condition que cette formation aboutisse à un diplôme professionnel équivalant à ceux fournis par un lycée professionnel, situé dans l’État prestataire, au terme d’un cursus d’au moins deux ans, alors qu’une aide aurait été octroyée à l’intéressée, en raison de sa situation particulière, si elle avait choisi d’effectuer dans ce dernier État une formation équivalente à celle qu’elle souhaitait suivre dans un autre État membre, et d’une durée inférieure à deux ans. Sur les dépens La procédure revêtant, à l’égard des parties au principal, le caractère d’un incident soulevé devant la juridiction de renvoi, il appartient à celle-ci de statuer sur les dépens. Les frais exposés pour soumettre des observations à la Cour, autres que ceux desdites parties, ne peuvent faire l’objet d’un remboursement. Par ces motifs, la Cour (troisième chambre) dit pour droit: Les articles 20 TFUE et 21 TFUE doivent être interprétés en ce sens qu’ils s’opposent à une réglementation d’un État membre telle que celle en cause dans l’affaire au principal, qui subordonne l’octroi d’une aide à la formation, à une ressortissante domiciliée dans cet État membre, pour étudier dans un autre État membre à la condition que cette formation aboutisse à un diplôme professionnel équivalant à ceux fournis par un lycée professionnel, situé dans l’État prestataire, au terme d’un cursus d’au moins deux ans, alors qu’une aide aurait été octroyée à l’intéressée, en raison de sa situation particulière, si elle avait choisi d’effectuer dans ce dernier État une formation équivalente à celle qu’elle souhaitait suivre dans un autre État membre, et d’une durée inférieure à deux ans. Signatures ( *1 ) Langue de procédure: l’allemand.

62004CJ0248

el

Emsland-Stärke, σκέψη 44). 81     Το άρθρο 3 του κανονισμού 2670/81, προβλέποντας την είσπραξη ενός ποσού σε κάθε περίπτωση, πλην των περιπτώσεων ανωτέρας βίας, κατά την οποία μια παρτίδα ζάχαρης Γ δεν εξάγεται υπό τους όρους και εντός των προθεσμιών του άρθρου 1, παράγραφος 1, του ίδιου κανονισμού, αποτελεί σαφή και ακριβή διάταξη. 82     Συνεπώς, η έλλειψη δυνατότητας διαγραφής ή επιστροφής, για λόγους επιείκειας, ποσού οφειλομένου βάσει του άρθρου 3 του κανονισμού 2670/81 υπό περιστάσεις όπως αυτές της υποθέσεως της κύριας δίκης δεν αποτελεί παραβίαση της αρχής της ασφάλειας δικαίου. Επί της φερόμενης παραβιάσεως της προβαλλόμενης αρχής της επιείκειας 83     Ο Cosun υποστηρίζει, τέλος, ότι το άρθρο 3 του κανονισμού 2670/81 είναι επίσης ανίσχυρο λόγω παραβιάσεως της προβαλλόμενης αρχής της επιείκειας. 84     Συναφώς, πρέπει να επισημανθεί ότι, κατά τον Cosun, η προβαλλόμενη παραβίαση απορρέει από το ότι ένας εισαγωγέας όπως η εταιρία De Haan Beheer BV στην προαναφερθείσα υπόθεση De Haan, που υπέχει τελωνειακή οφειλή λόγω της εν αγνοία της διαπράξεως παραβάσεων την οποία σκοπίμως δεν εμπόδισαν οι αρχές προκειμένου να δημιουργήσουν σύγχυση στους ενόχους, απολαύει του πλεονεκτήματος της διαγραφής της οφειλής αυτής ή της επιστροφής του ποσού που καταβλήθηκε προς εξόφλησή της, ενώ δεν παρέχεται η ίδια δυνατότητα στον παραγωγό ζάχαρης Γ ο οποίος εμπίπτει στην ίδια ειδική περίπτωση. 85     Ως εκ τούτου, η προβαλλόμενη από τον Cosun αρχή της επιείκειας συγχέεται στην πραγματικότητα με την αρχή της ισότητας, την οποία, όπως διαπιστώθηκε με τις σκέψεις 68 έως 77 της παρούσας αποφάσεως, δεν παραβιάζουν ο βασικός κανονισμός και ο κανονισμός 2670/81. 86     Συνεπώς, από την εξέταση του πρώτου ερωτήματος δεν προέκυψε κανένα στοιχείο δυνάμενο να θίξει το κύρος του βασικού κανονισμού και του κανονισμού 2670/81. Επί του δευτέρου ερωτήματος 87     Κατόπιν της απαντήσεως στο πρώτο προδικαστικό ερώτημα, παρέλκει η απάντηση στο δεύτερο προδικαστικό ερώτημα. Επί των δικαστικών εξόδων 88     Δεδομένου ότι η διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του αιτούντος δικαστηρίου, σ’ αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν όσοι υπέβαλαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, πλην των ως άνω διαδίκων, δεν αποδίδονται. Για τους λόγους αυτούς, το Δικαστήριο (πρώτο τμήμα) αποφαίνεται: Από την εξέταση του πρώτου ερωτήματος δεν προέκυψε κανένα στοιχείο δυνάμενο να θίξει το κύρος του κανονισμού (ΕΟΚ) 1785/81 του Συμβουλίου, της 30ής Ιουνίου 1981, περί κοινής οργάνωσης αγοράς στον τομέα της ζάχαρης, όπως τροποποιήθηκε με τον κανονισμό (ΕΟΚ) 305/91 του Συμβουλίου, της 4ης Φεβρουαρίου 1991, καθώς και του κανονισμού (EOK) 2670/81 της Επιτροπής, της 14ης Σεπτεμβρίου 1981, για τη θέσπιση των λεπτομερειών εφαρμογής για την εκτός ποσοστώσεως παραγωγή στον τομέα της ζάχαρης, όπως τροποποιήθηκε με τον κανονισμό (ΕΟΚ) 3559/91 της Επιτροπής, της 6ης Δεκεμβρίου 1991. (υπογραφές) * Γλώσσα διαδικασίας: η ολλανδική.

62017CJ0478

cs

Žádost o rozhodnutí o předběžné otázce se týká výkladu článku 15 nařízení Rady (ES) č. 2201/2003 ze dne 27. listopadu 2003 o příslušnosti a uznávání a výkonu rozhodnutí ve věcech manželských a ve věcech rodičovské zodpovědnosti a o zrušení nařízení (ES) č. 1347/2000 ( Úř. věst. 2003, L 338, s. 1 ; Zvl. vyd. 19/06, s. 243). Tato žádost byla předložena v rámci sporu mezi IQ a JP zejména ohledně výkonu rodičovské zodpovědnosti k jejich třem dětem po rozvodu. Právní rámec Unijní právo Body 12 a 13 odůvodnění nařízení č. 2201/2003 uvádějí: „(12) Pravidla pro určení příslušnosti ve věcech rodičovské zodpovědnosti stanovená tímto nařízením jsou formulována s ohledem na nejlepší zájmy dítěte, zejména na blízkost. To znamená, že příslušným by měl být především soud členského státu, ve kterém má dítě své obvyklé bydliště, s výjimkou určitých případů změny bydliště dítěte, nebo soud určený dohodou nositelů rodičovské zodpovědnosti. (13) V zájmu dítěte toto nařízení výjimečně a za určitých podmínek umožňuje příslušnému soudu postoupit věc soudu jiného členského státu, pokud je [má] tento jiný soud z hlediska svého umístění vhodnější [lepší předpoklady] k projednání věci. […]“ Článek 1 tohoto nařízení, nadepsaný „Oblast působnosti“, v odstavci 1 stanoví: „Toto nařízení se bez ohledu na druh soudu vztahuje na občanskoprávní věci týkající se […] b) přiznání, výkonu, převedení a úplného nebo částečného odnětí rodičovské zodpovědnosti.“ Článek 2 odst. 1 uvedeného nařízení stanoví: „Pro účely tohoto nařízení: ‚soud‘ zahrnuje všechny orgány členských států příslušné k rozhodování ve věcech spadajících do oblasti působnosti tohoto nařízení podle článku 1.“ Kapitola II oddíl 1 téhož nařízení se týká pravidel pro určení příslušnosti ve věcech rozvodu, rozluky a prohlášení manželství za neplatné. Článek 3 odst. 1 v tomto oddíle I nařízení č. 2201/2003, nadepsaný „Obecná příslušnost“, stanoví: „Ve věcech týkajících se rozvodu, rozluky nebo prohlášení manželství za neplatné jsou příslušné soudy toho členského státu, a) na jehož území […] – má odpůrce obvyklé bydliště […] […]“ Kapitola II oddíl 2 tohoto nařízení obsahuje v článcích 8 až 15 soubor pravidel týkajících se příslušnosti ve věci rodičovské zodpovědnosti. Článek 8 uvedeného nařízení, nadepsaný „Obecná příslušnost“, stanoví: „1.   Soudy členského státu jsou příslušné ve věci rodičovské zodpovědnosti k dítěti, které má v době podání žaloby obvyklé bydliště na území tohoto členského státu. 2.   Odstavec 1 platí s výhradou článků 9, 10 a 12.“ Článek 12 téhož nařízení, nadepsaný „Pokračování příslušnosti“, v odstavcích 1 a 2 stanoví: „1.   Soudy členského státu příslušné podle článku 3 rozhodovat o návrhu na rozvod, rozluku nebo na prohlášení manželství za neplatné jsou příslušné rozhodovat o každé věci týkající se rodičovské zodpovědnosti spojené s tímto návrhem v případě, a) že alespoň jeden z manželů má rodičovskou zodpovědnost k dítěti a b) manželé a nositelé rodičovské zodpovědnosti v době zahájení řízení příslušnost soudů výslovně či jiným jednoznačným způsobem přijali a je to v [nejlepším] zájmu dítěte. 2.   Soudní příslušnost podle odstavce 1 končí, a) jakmile se rozhodnutí vyhovující návrhu na rozvod, rozluku nebo na prohlášení manželství za neplatné nebo tento návrh zamítající stane pravomocným; b) v případech, kdy řízení o rodičovské zodpovědnosti ke dni uvedenému v písmenu a) stále probíhá, jakmile se rozhodnutí vydané v takovém řízení stane pravomocným; c) jakmile řízení uvedená v písmenech a) a b) skončí z jiného důvodu.“ Článek 15 nařízení č. 2201/2003, nadepsaný „Postoupení věci k projednání vhodněji umístěnému soudu [soudu s lepšími předpoklady k jejímu projednání]“, uvádí: „1.   Výjimečně mohou soudy členského státu příslušné ve věci [příslušné k rozhodnutí ve věci samé], pokud se domnívají, že soud jiného členského státu, ke kterému má dítě zvláštní vztah, je vzhledem ke svému umístění vhodnější [má vzhledem ke svému umístění lepší předpoklady] k projednání věci nebo její určité části, a v případě, že je to v [nejlepším] zájmu dítěte: a) přerušit řízení v dané věci nebo její části a vyzvat strany, aby podaly návrh u soudu tohoto jiného členského státu v souladu s odstavcem 4, nebo b) požádat soud jiného členského státu, aby převzal příslušnost v souladu s odstavcem 5. 2.   Odstavec 1 se použije a) na žádost strany nebo b) z podnětu soudu nebo c) na žádost soudu jiného členského státu, ke kterému má dítě zvláštní vztah v souladu s odstavcem 3. Postoupit věc z podnětu soudu nebo na žádost soudu jiného členského státu je možné pouze se schválením alespoň jedné ze stran. 3.   Má se za to, že dítě má zvláštní vztah k členskému státu ve smyslu odstavce 1, pokud tento členský stát a) se stal obvyklým bydlištěm dítěte poté, co bylo zahájeno řízení u soudu uvedeného v odstavci 1, nebo b) je bývalým obvyklým bydlištěm dítěte nebo c) dítě je jeho státním příslušníkem nebo d) je obvyklým bydlištěm nositele rodičovské zodpovědnosti nebo e) je místem, kde se nachází jmění dítěte, a věc se týká opatření k ochraně dítěte ve vztahu ke správě, zachování a nakládání s tímto jměním. 4.   Soud členského státu příslušný ve věci [příslušný k rozhodnutí ve věci samé] stanoví lhůtu, ve které musí být zahájeno řízení u soudů tohoto jiného členského státu v souladu s odstavcem 1. Pokud do této doby řízení u soudů zahájeno není, pokračuje soud, který řízení zahájil, ve výkonu své příslušnosti v souladu s články 8 až 14. 5.   Soudy tohoto jiného členského státu mohou z důvodu zvláštních okolností věci v [nejlepším] zájmu dítěte přijmout soudní příslušnost do šesti týdnů ode dne, kdy o to byly požádány v souladu s odst. 1 písm. a) nebo b). V tomto případě se soud, který zahájil řízení jako první, prohlásí za nepříslušný. Jinak soud, který zahájil řízení jako první, pokračuje ve výkonu své příslušnosti v souladu s články 8 až 14. 6.   Pro účely tohoto článku soudy spolupracují buď přímo, nebo prostřednictvím ústředních orgánů určených podle článku 53.“ Oddíl 3 kapitoly II tohoto nařízení, nadepsaný „Společná ustanovení“, obsahuje mimo jiné článek 19, nadepsaný „Překážka litispendence a závislé žaloby“, jenž v odstavcích 2 a 3 stanoví: „2.   Pokud je řízení ve věci rodičovské zodpovědnosti ke stejnému dítěti [k dítěti s týmž předmětem a] v téže věci zahájeno u soudů různých členských států, přeruší soud, u něhož bylo řízení zahájeno později, bez návrhu řízení až do doby, než se určí příslušnost soudu, který řízení zahájil jako první. 3.   Pokud je určena příslušnost soudu, který zahájil řízení jako první, prohlásí se soud, který řízení zahájil později, za nepříslušný ve prospěch tohoto soudu. V tom případě může strana, která podala návrh u soudu, který zahájil řízení později, podat tento návrh u soudu, který zahájil řízení jako první.“ Rumunské právo Z předkládacího rozhodnutí vyplývá, že čl. 448 odst. 1 bod 1 Codul de procedură civilă român (rumunský občanský soudní řád) stanoví, že rozhodnutí ve věcech rodičovské zodpovědnosti vydaná v prvním stupni jsou vykonatelná. Podle rumunských procesních předpisů mohou být soudní rozhodnutí vydaná v prvním stupni ve věcech rodičovské zodpovědnosti zrušena pouze v případě, že bude vyhověno odvolání. Spor v původním řízení a předběžné otázky Z manželství JP a IQ se narodily tři děti, které mají od roku 2012 bydliště ve Spojeném království s IQ, jejich matkou. Dne 26. listopadu 2014 podala IQ k Judecătoria Cluj-Napoca (soud prvního stupně v Kluži-Napoce) návrh na rozvod se svým manželem, JP, jenž má bydliště ve Floreşti (Rumunsko). Rovněž požadovala, aby jí Judecătoria Cluj-Napoca (soud prvního stupně v Kluži-Napoce) svěřil výhradní výkon rodičovské zodpovědnosti vůči třem dětem narozeným v manželství, aby bydliště těchto dětí bylo u ní a aby uložil JP platit výživné a příspěvky na vzdělávání. Odpůrce podal vzájemnou žalobu, kterou navrhoval rozvod na základě vzájemné dohody nebo podpůrně rozvod zaviněný oběma stranami, společný výkon rodičovské zodpovědnosti ke třem dětem narozeným v manželství a stanovení styku s dětmi za účelem udržení osobních vazeb. Na jednání konaném dne 28. září 2015 ověřil Judecătoria Cluj-Napoca (soud prvního stupně v Kluži-Napoce) svou mezinárodní příslušnost a prohlásil se za příslušný k projednání věci. Jelikož strany souhlasily s rozvodem na základě vzájemné dohody, konstatoval tento soud, že byly splněny podmínky pro posouzení tohoto bodu návrhových žádání. V důsledku toho soud rozhodl o rozvodu na základě vzájemné dohody a oddělil další body návrhových žádání od žádání týkajících se rozvodu, v jejichž posuzování pokračoval a stanovil datum jednání k provedení důkazů. Občanskoprávním rozsudkem Judecătoria Cluj-Napoca (soud prvního stupně v Kluži-Napoce) částečně vyhověl návrhu IQ a vzájemné žalobě JP, rozhodl, že rodičovská zodpovědnost i ve vztahu ke třem dětem narozeným z manželství bude vykonávána společně, stanovil bydliště dětí v bydlišti IQ, určil výši výživného na děti placeného JP a upravil podmínky styku otce s dětmi. Dne 7. září 2016 podali IQ a JP proti tomuto rozhodnutí odvolání k předkládajícímu soudu, Tribunalul Cluj (župní soud v Kluži, Rumunsko). Před tímto soudem IQ navrhuje, aby jí byl svěřen výhradní výkon rodičovské zodpovědnosti a aby byly stanoveny přísnější podmínky pro styk otce s dětmi. JP ze své strany žádá, aby byl tento styk s dětmi rozšířen. IQ podala dne 26. prosince 2016 u High Court of Justice (England & Wales), Family Division (family court), Birmingham [Vrchní soud (Anglie & Wales), oddělení pro rodinné záležitosti, soud pro rodinné záležitosti, Birmingham, Spojené království] návrh na vydání soudního zákazu vůči JP. Dne 3. ledna 2017 se u tohoto soudu také domáhala, aby rozhodl o péči o děti a o podmínkách výkonu práv na styk JP s dětmi. Téhož dne uvedený soud přijal předběžné opatření zakazující otci péči o děti až do vydání konečného rozhodnutí v této věci. IQ dne 2. února 2017 rovněž vyzvala předkládající soud, aby se prohlásil za nepříslušný, neboť bydliště dětí se se souhlasem rodičů nachází ve Spojeném království. Usnesením ze dne 6. července 2017 High Court of Justice (England & Wales), Family Division (family court), Birmingham [Vrchní soud (Anglie & Wales), oddělení pro rodinné záležitosti, soud pro rodinné záležitosti, Birmingham] požádal rumunský soud o postoupení věci na základě článku 15 nařízení č. 2201/2003 s odůvodněním, že je soudem s lepšími předpoklady k projednání věci ve smyslu tohoto ustanovení vzhledem k tomu, že tři dotyčné děti měly své obvyklé bydliště ve Spojeném království přinejmenším od roku 2013, tedy v průběhu celého řízení před rumunskými soudy. Předkládající soud uvádí, že v projednávané věci soud, který byl požádán o postoupení věci, o věci rozhoduje ve stadiu odvolání a že již existuje rozhodnutí v prvním stupni. Táže se, jakým způsobem je třeba naložit s posledně uvedeným rozhodnutím, jelikož podle čl. 448 odst. 1 bodu 1 rumunského občanského soudního řádu je v zásadě vykonatelné, v tom smyslu, že JP může požadovat výkon tohoto rozhodnutí, dokud nebude zrušeno. Pokud by přitom měl předkládající soud věc postoupit High Court of Justice (England & Wales), Family Division (family court), Birmingham [Vrchní soud (Anglie & Wales), oddělení pro rodinné záležitosti, soud pro rodinné záležitosti, Birmingham] na základě článku 15 nařízení č. 2201/2003, neměl by možnost rozhodnout o odvolání, které mu bylo předloženo IQ a JP, takže by rozhodnutí vydané v prvním stupni v souladu s rumunským občanským soudním řádem nadále existovalo. Za těchto okolností se Tribunalul Cluj (župní soud v Kluži) rozhodl přerušit řízení a položit Soudnímu dvoru následující předběžné otázky: „1) Odkazuje výraz ‚soudy členského státu příslušné ve věci [příslušné k rozhodnutí ve věci samé]‘ uvedený v článku 15 [nařízení č. 2201/2003] stejně tak na soudy příslušné ve věci v prvním stupni, jako i na soudy odvolací? Je zapotřebí zjistit, zda může být věc na základě článku 15 nařízení č. 2201/2003 postoupena soudu s lepšími předpoklady k jejímu projednání, je-li příslušný soud, od něhož je žádáno postoupení věci soudu s lepšími předpoklady k jejímu projednání, soudem odvolacím, zatímco soudem s lepšími předpoklady k jejímu projednání je soud prvního stupně? 2) V případě kladné odpovědi na první otázku, jak má příslušný soud, který postoupí věc soudu s lepšími předpoklady k jejímu projednání, naložit s rozhodnutím vydaným v prvním stupni?“ K předběžným otázkám Na úvod je třeba uvést, že situace dotčená v původním řízení se vyznačuje tím, že oba soudy, tedy soud rumunský i soud Spojeného království, vyvozují svoji příslušnost z nařízení č. 2201/2003. Ze spisu předloženého Soudnímu dvoru totiž vyplývá, že rumunské soudy ověřily svou příslušnost a prohlásily se za příslušné na základě čl. 12 odst. 1 nařízení č. 2201/2003, vykládaného ve spojení s čl. 3 odst. 1 uvedeného nařízení, zatímco soud Spojeného království, u něhož bylo řízení zahájeno později, vyvozuje svou příslušnost ve věcech rodičovské zodpovědnosti z článku 8 nařízení č. 2201/2003, jelikož všechny tři děti mají své obvyklé bydliště ve Spojeném království, kde bydlí spolu s matkou od roku 2012. Jak uvedl generální advokát v bodě 47 svého stanoviska, za účelem odpovědi na položené otázky je proto třeba posoudit, zda článek 15 nařízení č. 2201/2003 musí být vykládán v tom smyslu, že je použitelný na situaci, kdy jsou soudy obou dotčených členských států příslušné k rozhodování ve věci samé v souladu s články 8 a 12 tohoto nařízení. V tomto ohledu je třeba připomenout, že čl. 15 odst. 1 nařízení č. 2201/2003 stanoví, že soudy členského státu příslušné k rozhodování ve věci samé mohou postoupit tuto věc nebo její určitou část k projednání soudu jiného členského státu, ke kterému má dítě zvláštní vztah, pokud tento soud má lepší předpoklady k jejímu projednání, a v případě, že je to v nejlepším zájmu dítěte. Tento článek 15, jenž je obsažen v oddíle 2 kapitoly II nařízení č. 2201/2003, který stanoví soubor pravidel příslušnosti ve věcech rodičovské odpovědnosti, stanoví zvláštní pravidlo příslušnosti, které se odchyluje od obecného pravidla příslušnosti, upraveného v článku 8 uvedeného nařízení, podle něhož jsou k rozhodnutí ve věci samé ve věcech rodičovské zodpovědnosti příslušné soudy místa obvyklého bydliště dítěte (obdobně viz rozsudek ze dne 27. října 2016, D., C‑428/15 , EU:C:2016:819 , bod ). Článek 15 odst. 1 nařízení č. 2201/2003 tudíž umožňuje postoupení dané věci soudu jiného členského státu, než je stát obvykle příslušného soudu, přičemž takové postoupení musí splňovat specifické podmínky a může k němu dojít pouze výjimečně, jak vyplývá z bodu 13 odůvodnění tohoto nařízení (rozsudek ze dne 27. října 2016, D., C‑428/15 , EU:C:2016:819 , bod ). Z toho vyplývá, že čl. 15 odst. 1 nařízení č. 2201/2003 opravňuje soud obvykle příslušný k rozhodnutí ve věci samé ve věcech rodičovské zodpovědnosti, a to buď na základě obecného pravidla podle čl. 8 odst. 1 tohoto nařízení, nebo pokračováním příslušnosti na základě článku 12 uvedeného nařízení, aby postoupil příslušnost k věci, která mu byla předložena, a to buď k celé věci, nebo k její konkrétní části, soudu, který není v těchto věcech obvykle příslušný, ale v projednávaném případě musí být považován za soud s „lepšími předpoklady“ k projednání této věci. Za účelem určení soudu s lepšími předpoklady k projednání dané věci je zejména třeba určit soud jiného členského státu, ke kterému má dotyčné dítě „zvláštní vztah“ (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 27. října 2016, D., C‑428/15 , EU:C:2016:819 , bod ). V souladu s judikaturou Soudního dvora platí, že za účelem zjištění existence takového vztahu v dané věci je třeba vycházet ze skutečností, které jsou taxativně vyjmenovány v čl. 15 odst. 3 písm. a) až e) nařízení č. 2201/2003. Z toho plyne, že věci, v nichž tyto skutečnosti chybí, jsou bez dalšího z mechanismu postoupení vyloučeny (rozsudek ze dne 27. října 2016, D., C‑428/15 , EU:C:2016:819 , bod ). Je přitom nutno konstatovat, že situace, která je předmětem věci v původním řízení, v níž děti měly a nadále mají obvyklé bydliště ve Spojeném království, v členském státě, s nímž je třeba prokázat existenci zvláštního vztahu, nesouvisí se žádnou ze skutečností uvedených v tomto ustanovení. Zejména skutečnost uvedená v čl. 15 odst. 3 písm. b) nařízení č. 2201/2003, podle něhož je „tento členský stát bývalým obvyklým bydlištěm dítěte“, odkazuje pouze na situaci, kdy dítě mělo, ale již nemá obvyklé bydliště v členském státě, s nímž je třeba prokázat existenci zvláštního vztahu. Kromě toho skutečnosti uvedené v čl. 15 odst. 3 tohoto nařízení dokládají – ne-li výslovně, tedy alespoň v podstatě – blízkost mezi dítětem, jehož se věc týká, a jiným členským státem, než je stát soudu příslušného k jejímu projednání na základě čl. 8 odst. 1 nebo článku 12 tohoto nařízení (obdobně viz rozsudek ze dne 27. října 2016, D., C‑428/15 , EU:C:2016:819 , bod ). Z toho vyplývá, že soudem jiného členského státu, s nímž má dotyčné dítě zvláštní vztah, jenž má lepší předpoklady k projednání věci podle čl. 15 odst. 1 nařízení č. 2201/2003, nemůže být soud obvykle příslušný k rozhodnutí ve věci samé na základě článků 8 nebo 12 tohoto nařízení. Z výše uvedených úvah vyplývá, že článek 15 nařízení č. 2201/2003 musí být vykládán v tom smyslu, že se neuplatní v situaci, v níž jsou soudy dvou členských států příslušné k rozhodnutí ve věci samé na základě článků 8 nebo 12 tohoto nařízení. Opačný výklad by byl především v rozporu s vůlí unijního normotvůrce – připomenutou v bodě 32 tohoto rozsudku a jasně vyjádřenou v bodě 13 odůvodnění nařízení č. 2201/2003 a ve znění článku 15 tohoto nařízení – přiznat mechanismu postupování příslušnosti podle tohoto ustanovení výjimečnou povahu. Dále je třeba připomenout, že nařízení č. 2201/2003 stanoví v kapitolách II a III pravidla upravující příslušnost, jakož i uznání a výkon rozhodnutí ve věcech rodičovské zodpovědnosti, která mají zabezpečit právní jistotu (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 13. října 2016, Mikołajczyk, C‑294/15 , EU:C:2016:772 , bod a citovaná judikatura). Výklad článku 15 nařízení č. 2201/2003 v tom smyslu, že by umožňoval postoupení věci, přestože nejsou splněny podmínky pro uplatnění tohoto ustanovení, by přitom porušoval pravidla rozdělení příslušnosti stanovená uvedeným nařízením, a tudíž cíl právní jistoty, který unijní normotvůrce sledoval. Konečně by tento výklad v takové situaci, jako je situace dotčená v původním řízení, vedl k tomu, že by zbavil smyslu čl. 19 odst. 2 uvedeného nařízení, který má ve věcech rodičovské zodpovědnosti řešit situace, v nichž jsou příslušné soudy nacházející se v různých členských státech. Toto ustanovení totiž stanoví, že pokud je řízení ve věci rodičovské zodpovědnosti ke stejnému dítěti v téže věci zahájeno u soudů různých členských států, přeruší soud, u něhož bylo řízení zahájeno později, bez návrhu řízení až do doby, než se určí příslušnost soudu, který řízení zahájil jako první. V projednávané věci ze spisu, který má Soudní dvůr k dispozici, vyplývá, že jsou splněny podmínky pro uplatnění uvedeného ustanovení. High Court of Justice (England & Wales), Family Division (family court), Birmingham [Vrchní soud (Anglie & Wales), oddělení pro rodinné záležitosti, soud pro rodinné záležitosti, Birmingham], u něhož bylo řízení zahájeno později, tedy přísluší přerušit bez návrhu řízení až do doby, než se určí příslušnost soudu, který zahájil řízení jako první. Jak bylo uvedeno v bodě 28 tohoto rozsudku, předkládající soud v tomto ohledu ověřil svou příslušnost a prohlásil se za příslušný na základě článku 12 nařízení č. 2201/2003. Nicméně tomuto soudu ještě přísluší ověřit, zda jeho příslušnost neskončila v souladu s odstavcem 2 tohoto článku. Jak bylo uvedeno v bodě 40 tohoto rozsudku, jelikož musí být článek 15 nařízení č. 2201/2003 vykládán v tom smyslu, že se neuplatní v takové situaci, jako je situace, která je předmětem původního řízení, není namístě odpovídat na otázky týkající se výkladu podmínek pro provádění tohoto článku. S ohledem na všechny výše uvedené úvahy je třeba mít za to, že článek 15 nařízení č. 2201/2003 musí být vykládán v tom smyslu, že se neuplatní v takové situaci, jako je situace, která je předmětem věci v původním řízení, v níž jsou dva soudy příslušné k rozhodnutí ve věci samé, jeden na základě článku 12 a druhý na základě článku 8 tohoto nařízení. K nákladům řízení Vzhledem k tomu, že řízení má, pokud jde o účastníky původního řízení, povahu incidenčního řízení ve vztahu ke sporu probíhajícímu před předkládajícím soudem, je k rozhodnutí o nákladech řízení příslušný uvedený soud. Výdaje vzniklé předložením jiných vyjádření Soudnímu dvoru než vyjádření uvedených účastníků řízení se nenahrazují. Z těchto důvodů Soudní dvůr (pátý senát) rozhodl takto: Článek 15 nařízení Rady (ES) č. 2201/2003 ze dne 27. listopadu 2003 o příslušnosti a uznávání a výkonu rozhodnutí ve věcech manželských a ve věcech rodičovské zodpovědnosti a o zrušení nařízení (ES) č. 1347/2000 musí být vykládán v tom smyslu, že se neuplatní v takové situaci, jako je situace, která je předmětem věci v původním řízení, v níž jsou dva soudy příslušné k rozhodnutí ve věci samé, jeden na základě článku 12 a druhý na základě článku 8 tohoto nařízení. Podpisy. ( *1 ) – Jednací jazyk: rumunština.

61982CJ0344

da

1 VED KENDELSE AF 21 . DECEMBER 1982 , INDGAAET TIL DOMSTOLEN DEN 29 . DECEMBER S.AA ., HAR COUR D ' APPEL DE PARIS I MEDFOER AF EOEF-TRAKTATENS ARTIKEL 177 FORELAGT ET PRAEJUDICIELT SPOERGSMAAL VEDROERENDE FORTOLKNINGEN AF RAADETS DIREKTIV 72/166 AF 24 . APRIL 1972 OM INDBYRDES TILNAERMELSE AF MEDLEMSSTATERNES LOVGIVNING OM ANSVARSFORSIKRING FOR MOTORKOERETOEJER OG KONTROLLEN MED FORSIKRINGSPLIGTENS OVERHOLDELSE ( EFT 1972 II , S . 345 ), NAVNLIG AF BEGREBET "DET OMRAADE , HVOR ET KOERETOEJ ER HJEMMEHOERENDE" . 2 SPOERGSMAALET ER REJST UNDER EN SAG MELLEM SELSKABET GAMBETTA AUTO OG BUREAU CENTRAL FRANCAIS FOR DE FRANSKE AUTOMOBILFORSIKRINGSSELSKABER ( BCF ) OG FONDS DE GARANTIE AUTOMOBILE ( FGA ), SOM ER OPRETTET MED DET FORMAAL AT YDE ERSTATNING FOR SKADESTILFAELDE , SOM FORAARSAGES AF UFORSIKREDE KOERETOEJER , OG SOM IKKE DAEKKES AF BCF . 3 EN BIL TILHOERENDE GAMBETTA AUTO BLEV , DA DEN VAR PARKERET I PARIS DEN 19 . JULI 1979 , BESKADIGET AF ET KOERETOEJ MED OESTRIGSKE NUMMERPLADER , HVIS FOERER FORSVANDT EFTER UHELDET . KOERETILLADELSEN FOR DET OESTRIGSKE KOERETOEJ VAR BLEVET INDDRAGET DEN 9 . MARTS 1979 , DA FORSIKRINGEN VAR BLEVET OPSAGT DEN 7 . MARTS 1979 . I OEVRIGT HAVDE DET VAERET UMULIGT AT FINDE KOERETOEJETS EJER . 4 GAMBETTA AUTO INDANKEDE DEN AF TRIBUNAL D ' INSTANCE DU 9E ARRONDISSEMENT DE PARIS AFSAGTE DOM , HVORVED BCF OG FGA BLEV FRIFUNDET . SAAVEL FOR TRIBUNAL D ' INSTANCE COM FOR COUR D ' APPEL PAABERAABTE GAMBETTA AUTO SIG RAADETS DIREKTIV AF 24 . APRIL 1972 , SOM HAR TIL FORMAAL INDEN FOR FAELLESSKABET AT OPHAEVE KONTROLLEN MED DET "GROENNE KORT" FOR MOTORKOERETOEJER , DER HOERER HJEMME I EN AF MEDLEMSSTATERNE _ ELLER I ET TREDJELAND _ FOR HVILKE DE NATIONALE FORSIKRINGSBUREAUER HAR AFSLUTTET EN "OVERENSKOMST OM GARANTI" . OVERENSKOMSTEN BLEV INDGAAET DEN 16 . OKTOBER 1972 . GAMBETTA AUTO OG BCF ANLAGDE MODSTRIDENDE FORTOLKNINGER AF BEGREBET "HJEMMEHOERENDE" ; GAMBETTA AUTO ANFOERTE , AT DER HERVED FORSTAAS DEN STATS OMRAADE , HVIS NUMMERPLADE KOERETOEJET ER FORSYNET MED , UDEN DET ER NOEDVENDIGT AT UNDERSOEGE , OM REGISTRERINGEN FORTSAT ER GYLDIG ; HEROVERFOR ANFOERTE BCF SOM GARANT FOR DET OESTRIGSKE BUREAU , PAA HVIS VEGNE BCF HANDLEDE , AT EN SLETTET REGISTRERING _ SOM I DEN FORELIGGENDE SAG _ BOER LIGESTILLES MED EN FALSK REGISTRERING , OG AT DEN DERFOR ER TIL HINDER FOR , AT FAELLESSKABSDIREKTIVET SAMT DEN MELLEM FORSIKRINGSBUREAUERNE INDGAAEDE OVERENSKOMST OM GARANTI KAN ANVENDES , HVILKET FRITAGER DET OESTRIGSKE BUREAU OG DERFOR BCF FOR ENHVER FORM FOR GARANTI . 5 DET AF COUR D ' APPEL DE PARIS FORELAGTE SPOERGSMAAL LYDER SAALEDES : "NAAR ET MOTORKOERETOEJ IFOELGE DIREKTIVET AF 24 . APRIL 1972 UDSTEDT AF RAADET FOR DE EUROPAEISKE FAELLESSKABER ER HJEMMEHOERENDE PAA DEN STATS OMRAADE , HVOR DET ER REGISTRERET , KAN OG SKAL ET KOERETOEJ DA ANSES FOR AT VAERE HJEMMEHOERENDE I ET BESTEMT LAND , HVIS DET ER FASTSLAAET , AT KOERETOEJET ER FORSYNET MED DETTE LANDS NUMMERPLADER , SELV OM LANDETS MYNDIGHEDER ERKLAERER , AT KOERETOEJETS KOERETILLADELSE PAA DET PAAGAELDENDE TIDSPUNKT VAR ENDELIGT INDDRAGET?" 6 RAADETS DIREKTIV AF 24 . APRIL 1972 HAR INDFOERT EN ORDNING , HVIS VAESENTLIGE KARAKTERISTIKA KLART FREMGAAR AF DE TRE SIDSTE BETRAGTNINGER : "KONTROLLEN MED GROENNE KORT FOR MOTORKOERETOEJER , DER HOERER HJEMME I EN AF MEDLEMSSTATERNE , OG SOM INDPASSERER PAA EN ANDEN MEDLEMSSTATS OMRAADE KAN OPHAEVES PAA GRUNDLAG AF EN OVERENSKOMST MELLEM DE SEKS NATIONALE FORSIKRINGSBUREAUER , HVOREFTER HVERT NATIONALT BUREAU EFTER DEN NATIONALE LOVGIVNING GARANTERER FOR DAEKNING AF ERSTATNINGSKRAV , DER ER OPSTAAET PAA LANDETS OMRAADE VED SKADE FORVOLDT AF ET SAADANT KOERETOEJ , HVAD ENTEN DET ER FORSIKRET ELLER EJ ; DENNE OVERENSKOMST OM GARANTI BYGGER PAA DEN FORUDSAETNING , AT ETHVERT I FAELLESSKABET HJEMMEHOERENDE KOERETOEJ , DER FAERDES PAA FAELLESSKABETS OMRAADE , ER DAEKKET AF EN FORSIKRING ; DET HENSTILLES DERFOR , AT DET I ALLE MEDLEMSSTATERS LOVGIVNING PAABYDES , AT DER ER PLIGT TIL AT HOLDE DISSE KOERETOEJER ANSVARSFORSIKRET MED EN FORSIKRING , DER DAEKKER HELE FAELLESSKABETS OMRAADE ; DE ENKELTE STATERS LOVGIVNING KAN DOG GOERE UNDTAGELSE HERFRA FOR BESTEMTE PERSONER OG KOERETOEJSARTER ; DEN I DIREKTIVET FASTSATTE ORDNING VIL OGSAA KUNNE ANVENDES PAA KOERETOEJER , DER HOERER HJEMME I ET TREDJELAND , MED HVIS NATIONALE FORSIKRINGSBUREAU DE SEKS MEDLEMSSTATER HAR AFSLUTTET EN LIGNENDE OVERENSKOMST." 7 DIREKTIVETS ARTIKEL 2 , STK . 1 , BESTEMMER , AT MEDLEMSSTATERNE IKKE FOERER KONTROL MED ANSVARSFORSIKRING FOR KOERETOEJER , DER ER HJEMMEHOERENDE PAA EN ANDEN MEDLEMSSTATS OMRAADE . 8 FOR KOERETOEJER AF DEN ART , SOM ER GENSTAND FOR DENNE SAG , BESTEMMER ARTIKEL 1 , NR . 4 , AT DER VED "DET OMRAADE , HVOR ET KOERETOEJ ER HJEMMEHOERENDE" , FORSTAAS "DEN STATS OMRAADE , HVOR KOERETOEJET ER REGISTRERET" . 9 ARTIKEL 2 , STK . 2 , BESTEMMER : "FOR KOERETOEJER , DER ER HJEMMEHOERENDE PAA EN AF MEDLEMSSTATERNES OMRAADE , TRAEDER DETTE DIREKTIVS BESTEMMELSER MED UNDTAGELSE AF ARTIKLERNE 3 OG 4 I KRAFT : _ NAAR DER MELLEM DE SEKS NATIONALE FORSIKRINGSBUREAUER ER TRUFFET EN OVERENSKOMST , HVOREFTER HVERT NATIONALT BUREAU FORPLIGTER SIG TIL I OVERENSSTEMMELSE MED DET PAAGAELDENDE LANDS REGLER OM LOVPLIGTIG ANSVARSFORSIKRING AT BEHANDLE DE SKADESTILFAELDE , DER FOREKOMMER PAA LANDETS OMRAADE FORAARSAGET AF FORSIKREDE ELLER UFORSIKREDE KOERETOEJER , DER HOERER HJEMME I EN AF DE ANDRE MEDLEMSSTATER ; _FRA DET AF KOMMISSIONEN BESTEMTE TIDSPUNKT , EFTER AT DEN I SNAEVERT SAMARBEJDE MED MEDLEMSSTATERNE HAR FASTSLAAET , AT DER ER TRUFFET EN SAADAN OVERENSKOMST ; _FOR DENNE OVERENSKOMSTS GYLDIGHEDSPERIODE." 10 ARTIKEL 7 , STK . 2 , DER LYDER SAALEDES : "KOERETOEJER , DER ER HJEMMEHOERENDE I ET TREDJELAND , BETRAGTES DOG SOM KOERETOEJER HJEMMEHOERENDE I FAELLESSKABET , NAAR DE NATIONALE FORSIKRINGSBUREAUER I ALLE MEDLEMSSTATERNE HVER FOR SIG GARANTERER FOR , AT SKADESTILFAELDE FORAARSAGET PAA DERES OMRAADE VED DISSE KOERETOEJERS DELTAGELSE I TRAFIKKEN BEHANDLES I OVERENSSTEMMELSE MED DE NATIONALE REGLER OM LOVPLIGTIG ANSVARSFORSIKRING." 11 DEN IFOELGE DIREKTIVET INDFOERTE ORDNING BLEV MED EN SUPPLERENDE OVERENSKOMST , SOM DEN 12 . DECEMBER 1973 BLEV INDGAAET MELLEM DE NATIONALE BUREAUER , UDVIDET TIL AT OMFATTE KOERETOEJER HJEMMEHOERENDE PAA VISSE TREDJELANDES OMRAADE , NEMLIG SVERIGE , FINLAND , NORGE , OESTRIG OG SCHWEIZ , JFR . DE I DIREKTIVETS ARTIKEL 7 , STK . 2 , FASTLAGTE PRINCIPPER . IFOELGE OVERENSKOMSTEN , SOM BLEV AFSLUTTET FOR ET UBESTEMT TIDSRUM MED MULIGHED FOR OPSIGELSE MED TOLV MAANEDERS VARSEL , FORPLIGTEDE MEDLEMSSTATERNES NATIONALE BUREAUER SIG TIL AT BEHANDLE DE SKADESTILFAELDE , DER FOREKOMMER PAA DERES OMRAADE FORAARSAGET AF KOERETOEJER HJEMMEHOERENDE PAA ET AF DE NAEVNTE TREDJELANDES OMRAADE . IFOELGE OVERENSKOMSTENS ARTIKEL 2 , LITRA C ), ANSES "DE KOERETOEJER , SOM ER INDREGISTRERET" I ET AF DE I ARTIKEL 1 , LITRA A ), OPREGNEDE OMRAADER , FOR AT VAERE HJEMMEHOERENDE "DER" . DET BEMAERKES , AT KOMMISSIONEN TIL SUPPLERING AF DIREKTIVET AF 24 . APRIL 1972 DEN 6 . FEBRUAR 1974 UDSTEDTE DEN ANDEN BESLUTNING 74/167 OM ANVENDELSE AF RAADETS OVENNAEVNTE DIREKTIV ( EFT L 87 , S . 14 ), HVOREFTER DEN 15 . MAJ 1974 FASTSATTES SOM DEN DATO , FRA HVILKEN "HVER MEDLEMSSTAT [AFSTAAR] FRA AT GENNEMFOERE KONTROL MED ANSVARSFORSIKRINGEN FOR KOERSEL MED MOTORKOERETOEJER , SOM ER HJEMMEHOERENDE I SVERIGE , FINLAND , NORGE , OESTRIG OG SCHWEIZ , OG SOM ER GENSTAND FOR KONVENTIONEN AF 12 . DECEMBER 1973 MELLEM DE NATIONALE FORSIKRINGSBUREAUER" ( ARTIKEL 1 ). 12 BCF HAR FUNDET DET NOEDVENDIGT FOR DOMSTOLEN AT AFGIVE INDLAEG , SOM AFVIGER FRA DETS INDLAEG FOR DE FRANSKE RETTER , IDET BCF HAR STOETTET GAMBETTA AUTO ' S KRAV , FOR SAA VIDT DET PAAGAELDENDE KOERETOEJ VAR "HJEMMEHOERENDE" I OESTRIG I DIREKTIVETS FORSTAND . DEN ITALIENSKE REGERING OG KOMMISSIONEN HAR ANLAGT SAMME FORTOLKNING . 13 DET BEMAERKES , AT FORMAALET MED DIREKTIVET ER AT OPHAEVE GRAENSEKONTROLLEN MED DET GROENNE KORT . DET ER DERFOR AF AFGOERENDE BETYDNING , AT DEN STAT , HVOR KOERETOEJET ER HJEMMEHOERENDE , LET KAN IDENTIFICERES , HVILKET SIKRES VED UDLEVERING AF EN NUMMERPLADE . SAAFREMT DET KRAEVES , AT NUMMERPLADEN ER GYLDIG , VIL DET INDEBAERE , AT KONTROLLEN MED DET GROENNE KORT BLIVER ERSTATTET MED EN SYSTEMATISK KONTROL AF REGISTRERINGEN , HVILKET VIL BEROEVE DIREKTIVET DETS TILSIGTEDE VIRKNING . 14 FOELGELIG KAN DET FASTSLAAS , AT ET KOERETOEJ , SOM ER FORSYNET MED EN NUMMERPLADE , MAA ANSES FOR HJEMMEHOERENDE I RAADSDIREKTIVETS FORSTAND PAA DET OMRAADE , HVOR DET ER REGISTRERET , SELV OM TILLADELSEN TIL AT ANVENDE NUMMERPLADEN I MELLEMTIDEN ER INDDRAGET . 15 HEREFTER MAA DET FORELAGTE SPOERGSMAAL BESVARES MED , AT ET KOERETOEJ , SOM ER FORSYNET MED EN FORSKRIFTSMAESSIGT UDLEVERET NUMMERPLADE , SKAL ANSES FOR AT VAERE HJEMMEHOERENDE PAA DEN STATS OMRAADE , HVOR DET ER REGISTRERET , JFR . DIREKTIV 72/166 , SELV OM KOERETOEJETS KOERETILLADELSE PAA DET RELEVANTE TIDSPUNKT ER INDDRAGET . Afgørelse om sagsomkostninger SAGENS OMKOSTNINGER 16 DE UDGIFTER , DER ER AFHOLDT AF DEN ITALIENSKE REPUBLIKS REGERING OG AF KOMMISSIONEN , SOM HAR AFGIVET INDLAEG FOR DOMSTOLEN , KAN IKKE GODTGOERES . DA SAGENS BEHANDLING I FORHOLD TIL HOVEDSAGENS PARTER UDGOER ET LED I DEN SAG , DER VERSERER FOR DEN NATIONALE RET , TILKOMMER DET DENNE AT TRAEFFE AFGOERELSE OM SAGENS OMKOSTNINGER . Afgørelse PAA GRUNDLAG AF DISSE PRAEMISSER KENDER DOMSTOLEN ( FOERSTE AFDELING ) VEDROERENDE DET SPOERGSMAAL , SOM ER FORELAGT DEN AF COUR D ' APPEL DE PARIS VED KENDELSE AF 21 . DECEMBER 1982 , FOR RET : ET KOERETOEJ , SOM ER FORSYNET MED EN FORSKRIFTSMAESSIGT UDLEVERET NUMMERPLADE , SKAL ANSES FOR AT VAERE HJEMMEHOERENDE PAA DEN STATS OMRAADE , HVOR DET ER REGISTRERET , JFR . RAADETS DIREKTIV 72/166 AF 24 . APRIL 1972 ( EFT 1972 II , S . 345 ), SELV OM KOERETOEJETS KOERETILLADELSE PAA DET RELEVANTE TIDSPUNKT ER INDDRAGET .

62019CJ0199

fi

Ennakkoratkaisupyyntö koskee kaupallisissa toimissa tapahtuvien maksuviivästysten torjumisesta 16.2.2011 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston direktiivin 2011/7/EU ( EUVL 2011, L 48, s. 1 ) 2 artiklan 1 alakohdan ja 5 artiklan tulkintaa. Tämä pyyntö on esitetty asiassa, jossa asianosaisina ovat RL sp. z o.o. ja J. M. ja joka koskee sitä, että J. M. maksoi myöhässä 16 vuokraa kuluineen, jotka koskevat liiketilan toistaiseksi voimassa olevaa vuokrasopimusta. Asiaa koskevat oikeussäännöt Unionin oikeus Direktiivin 2011/7 johdanto-osan 2, 3, 8, 9, 11, 19 ja 22 perustelukappaleessa todetaan seuraavaa: ”(2) Sisämarkkinoilla talouden toimijat toimittavat useimmat tavarat ja palvelut muille talouden toimijoille ja viranomaisille maksun lykkäämisen periaatteella siten, että toimittaja antaa asiakkaalleen aikaa laskun maksamiseen osapuolten sopimuksen mukaisesti tai sen mukaan kuin toimittajan laskussa on mainittu taikka laissa säädetty. (3) Monet talouden toimijoiden välisiin tai talouden toimijoiden ja viranomaisten välisiin kaupallisiin toimiin liittyvät maksut suoritetaan myöhemmin kuin sopimuksessa tai yleisissä kaupallisissa ehdoissa on määrätty. Vaikka tavarat on toimitettu tai palvelut suoritettu, monet niitä koskevat laskut maksetaan vasta pitkän ajan kuluttua määräpäivästä. Tällaiset maksuviivästykset vaikuttavat negatiivisesti yritysten maksuvalmiuteen ja vaikeuttavat niiden taloushallintoa. Lisäksi tilanne vaikuttaa yritysten kilpailukykyyn ja kannattavuuteen, koska velkojien on maksuviivästysten takia hankittava ulkoista rahoitusta. – – – – (8) Tämän direktiivin soveltamisala olisi rajattava maksuihin, jotka suoritetaan korvauksena kaupallisista toimista. Tämän direktiivin ei pitäisi säännellä kuluttajien kanssa suoritettavia toimia, muihin maksuihin liittyviä korkoja, esimerkiksi shekki- ja vekselilakien nojalla suoritettavia maksuja eikä vahingonkorvauksena suoritettavia maksuja, mukaan lukien vakuutusyhtiöitten suorittamat maksut. Lisäksi jäsenvaltioiden olisi voitava jättää soveltamisalan ulkopuolelle velat, joihin kohdistuu maksukyvyttömyysmenettely, mukaan lukien menettely, jonka tavoitteena on velkojen uudelleenjärjestely. (9) Tällä direktiivillä olisi säänneltävä kaikkia kaupallisia toimia riippumatta siitä, ovatko ne yksityisten tai julkisten yritysten välisiä vai yritysten ja viranomaisten välisiä – –. Näin ollen direktiivillä olisi säänneltävä myös kaikkia pääsopimuksen osapuolten sekä niiden toimittajien ja alihankkijoiden välisiä kaupallisia toimia. – – (11) Tavaroiden toimittamiseen ja palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan, joihin tätä direktiiviä sovelletaan, olisi kuuluttava myös julkisten rakennusurakoiden sekä talonrakennus- ja maa- ja vesirakennustöiden suunnittelu ja toteuttaminen. – – (19) Velkojien on tarpeen saada kohtuullinen korvaus viivästyneistä maksuista aiheutuneista perintäkuluista maksuviivästysten ehkäisemiseksi. Perintäkulujen olisi sisällettävä myös hallinnolliset kulut ja korvaus maksuviivästyksistä aiheutuneista yrityksen sisäisistä kuluista, joiden osalta direktiivissä olisi säädettävä kiinteästä vähimmäissummasta, jonka lisäksi voidaan periä viivästyskorkoa. – – – – (22) Tällä direktiivillä ei saisi estää maksuerin tapahtuvia tai porrastettuja maksuja. Kukin maksuerä tai maksu olisi kuitenkin suoritettava sovituin ehdoin ja siihen olisi sovellettava tässä direktiivissä säädettyjä maksuviivästyssääntöjä.” Direktiivin 2011/7 1 artiklassa, jonka otsikko on ”Kohde ja soveltamisala”, säädetään seuraavaa: ”1.   Tämän direktiivin tavoitteena on kaupallisissa toimissa tapahtuvien maksuviivästysten torjuminen, jotta voidaan varmistaa sisämarkkinoiden moitteeton toiminta ja edistää näin yritysten ja erityisesti pienten ja keskisuurten yritysten (pk-yritysten) kilpailukykyä. 2.   Tätä direktiiviä sovelletaan kaikkiin kaupallisista toimista korvauksena suoritettaviin maksuihin. 3.   Jäsenvaltiot voivat jättää sen soveltamisalan ulkopuolelle velat, joiden osalta on aloitettu maksukyvyttömyysmenettely velallista vastaan, mukaan luettuna menettely, jonka tavoitteena on velkojen uudelleenjärjestely.” Kyseisen direktiivin 2 artikla sisältää seuraavat määritelmät: ”– – 1) ’kaupallisilla toimilla’ [tarkoitetaan] yritysten tai yritysten ja viranomaisten välisiä toimia, jotka johtavat tavaroiden toimittamiseen tai palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan; – – 3) ’yrityksellä’ [tarkoitetaan] muuta organisaatiota kuin viranomaista sen harjoittaessa itsenäistä taloudellista tai ammattitoimintaansa, vaikka tätä toimintaa harjoittaisi vain yksi henkilö; 4) ’maksuviivästyksellä’ [tarkoitetaan] maksua, jota ei suoriteta sopimukseen tai lakiin perustuvan maksuajan kuluessa, kun 3 artiklan 1 kohdassa – – säädetyt ehdot täyttyvät; 5) ’viivästyskorolla’ [tarkoitetaan] lakisääteistä viivästyskorkoa tai yritysten välillä sovittua korkoa, jollei 7 artiklasta muuta johdu; – –” Kyseisen direktiivin 3 artiklan 1 kohdassa, jonka otsikko on ”Yritysten väliset kaupalliset toimet”, säädetään seuraavaa: ”1.   Jäsenvaltioiden on varmistettava, että velkojalla on oikeus viivästyskorkoon yritysten välisissä kaupallisissa toimissa ilman, että maksumuistutus on tarpeen, kun seuraavat edellytykset täyttyvät: a) velkoja on täyttänyt sopimukseen ja lakiin perustuvat velvoitteensa; ja b) velkoja ei ole saanut erääntynyttä määrää ajoissa, paitsi jos velallinen ei ole vastuussa viivästyksestä.” Saman direktiivin 5 artiklassa, jonka otsikko on ”Maksuaikataulut”, säädetään seuraavaa: ”Tällä direktiivillä ei rajoiteta osapuolten mahdollisuutta sopia sovellettavan kansallisen lainsäädännön asiaa koskevien säännösten mukaisesti maksuaikatauluista, joiden mukaan maksut suoritetaan maksuerissä. Tällaisissa tapauksissa silloin, kun maksueriä ei makseta sovittuun määräaikaan mennessä, tässä direktiivissä säädetty korko ja korvaus lasketaan yksinomaan viivästyneiden maksuerien perusteella.” Direktiivin 2011/7 6 artiklan, jonka otsikko on ”Perintäkulujen korvaaminen”, 1 kohdassa säädetään seuraavaa: ”Jäsenvaltioiden on varmistettava, että viivästyskoron tullessa kaupallisissa toimissa maksettavaksi 3 – – artiklan mukaisesti velkojalla on oikeus saada velalliselta vähintään kiinteä 40 euron summa.” Puolan lainsäädäntö Kaupallisten toimien maksuajoista 8.3.2013 annetun lain (ustawa o terminach zapłaty w transakcjach handlowych, konsolidoitu teksti, Dz. U. 2019, järjestysnumero 118; jäljempänä 8.3.2013 annettu laki) 4 §:n 1 momentissa kaupallinen toimi määritellään ”sopimukseksi vastikkeellisesta tavaroiden toimittamisesta tai palvelujen suorittamisesta, jos 2 §:ssä tarkoitettujen osapuolten tekemä sopimus liittyy harjoitettuun toimintaan”. Kyseisen lain 7 §:n 1 momentissa säädetään seuraavaa: ”1.   Kaupallisissa toimissa, lukuun ottamatta toimia, joissa velallinen on julkinen elin, velkojalla on oikeus ilman maksukehotusta saada kaupallisten toimien viivästymiseen liittyvät lakisääteiset korot, elleivät osapuolet ole sopineet korkeammasta korosta, rahasuorituksen määräpäivän ja maksupäivän väliseltä ajalta, jos seuraavat edellytykset täyttyvät samanaikaisesti: 1) velkoja on suorittanut suorituksensa 2) velkoja ei ole saanut maksua sopimuksessa määrätyssä määräajassa.” Kyseisen lain 10 §:n 1 ja 3 momentissa säädetään seuraavaa: ”1.   Velkojalla on siitä päivästä alkaen, jona hän saa oikeuden 7 §:n 1 momentissa tai 8 §:n 1 momentissa tarkoitettuun korkoon, oikeus saada velalliselta ilman maksukehotusta 40 euroa vastaava määrä Puolan zlotyiksi [(PLN)] muunnettuna – – korvauksena perintäkuluista. – – 3.   Oikeus 1 momentissa tarkoitettuun määrään syntyy kaupallisesta toimesta, jollei 11 §:n 2 momentin 2 kohdasta muuta johdu.” Saman lain 11 §:n 1 momentissa ja 2 momentin 1 ja 2 kohdassa säädetään seuraavaa: ”1.   Kaupallisen toimen osapuolet voivat sopimuksessaan laatia maksuaikataulun rahasuorituksen suorittamisesta maksuerissä sillä edellytyksellä, että tällaisen maksuaikataulun laatiminen ei ole velkojan kannalta selvästi sopimatonta. 2.   Jos kaupallisen toimen osapuolet ovat sopimuksessaan sopineet, että rahasuoritus suoritetaan maksuerissä, 1) 7 §:n 1 momentissa tai 8 §:n 1 momentissa tarkoitetut korot ja 2) 10 §:n 1 momentissa tarkoitettu määrä ja 10 §:n 2 momentissa tarkoitettujen aiheutuneiden perintäkulujen korvaus on suoritettava kustakin maksamattomasta erästä.” Pääasia ja ennakkoratkaisukysymykset RL ja J. M. tekivät 15.1.2011 toistaiseksi voimassa olevan vuokrasopimuksen, joka koskee liikehuoneistoa Łódźissa (Puola). Sopimuksen mukaan J. M. on vuokralaisena velvollinen maksamaan vuokranantajalle RL:lle kunkin kuukauden 10. päivään mennessä kuukausivuokran ja kiinteistön ylläpitokustannuksia vastaavat käyttökulut. J. M. maksoi RL:lle sopimuksen mukaisesti 984 PLN:n (noin 229 euroa) suuruisen vuokravakuuden. Ennakkoratkaisupyynnöstä ilmenee, että J. M. maksoi vuoden 2015 syyskuun ja vuoden 2017 joulukuun välisenä aikana myöhässä 16 kuukausivuokraa kuluineen. RL laati tämän jälkeen J. M:lle maksukehotuksen 2751,30 PLN:n (noin 640 euroa) määrälle, mikä on 16 kertaa 40 euroa vastaava summa Puolan zlotyissa korvauksena näistä maksuviivästyksistä, ja hän kuittasi osittain kyseisestä saatavasta J. M:n häneltä olleen saatavan, joka muodostui vuokravakuudesta. Tämän kuittauksen jälkeen RL:n vaatiman saatavan määrä oli 1767,30 PLN:a (noin 411 euroa). RL haki 10.4.2018 ennakkoratkaisua pyytäneessä tuomioistuimessa maksamismääräystä J. M:ää vastaan. Tämä hakemus hyväksyttiin. J. M. vastusti maksamismääräystä ja nosti vuokravakuutta ja viivästyskorkoja koskevan vastakanteen vedoten siihen, että vuokrasopimukseen ei sovelleta 8.3.2013 annettua lakia, jolla direktiivi 2011/7 on saatettu osaksi kansallista lainsäädäntöä. J. M:n mukaan vuokrasopimus ei ole kyseisen direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettu kaupallinen toimi, koska se ei johda tavaroiden toimittamiseen eikä palvelun suorittamiseen vaan esineen antamiseen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti. Tässä yhteydessä ennakkoratkaisupyynnön esittänyt tuomioistuin pyrkii ensinnäkin selvittämään, voidaanko yritysten välistä vuokrasopimusta pitää direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuna kaupallisena toimena, joka johtaa tavaroiden toimittamiseen tai palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan. Se toteaa ensiksi, ettei näitä käsitteitä määritellä kyseisessä direktiivissä, ja toiseksi, että Puolan oikeuskirjallisuudessa on eri näkemyksiä kyseisten käsitteiden tulkinnasta. Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin katsoo, että vaikka kaupallisen toimen käsitteen sanamuodon ja asiayhteyden mukainen tulkinta johtaa päätelmään, jonka mukaan vuokrasopimukset eivät kuulu kyseisen käsitteen piiriin, tämän käsitteen toiminnallinen tulkinta sen sijaan puoltaa sitä, että nämä sopimukset kuuluvat direktiivin 2011/7 soveltamisalaan. Jos tähän kysymykseen vastataan myöntävästi, ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin pohtii toiseksi lähinnä sitä, onko direktiivin 2011/7 5 artiklan ensimmäistä virkettä – siltä osin kuin siinä annetaan osapuolille mahdollisuus sopia maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä – tulkittava siten, että se koskee ainoastaan sellaisia kaupallisia toimia, joissa maksu on kertaluonteinen, vaikka tällainen maksu voidaan maksaa maksuerissä, ja että siinä suljetaan siten pois sellaiset kaupalliset toimet, joissa maksut on suoritettava toistuvasti ja ennalta vahvistetuin määräajoin vuokrasopimukseen liittyvän kuukausivuokran tavoin. Tässä tilanteessa Sąd Rejonowy dla Łodzi-Śródmieścia w Łodzi (Łódźin kaupungin keskustan piirioikeus, Puola) päätti lykätä asian käsittelyä ja esittää unionin tuomioistuimelle seuraavat ennakkoratkaisukysymykset: ”1) Onko direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 [ala]kohtaa, joka on pantu Puolan oikeusjärjestyksessä täytäntöön [8.3.2013 annetun lain] 4 §:n 1 momentilla, tulkittava siten, että toimina, jotka johtavat tavaroiden toimittamiseen ja palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan (kaupalliset toimet), on pidettävä myös sopimuksia, joissa pääasiallisena suorituksena on esineen antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti (esim. vuokrasopimukset)? 2) Jos ensimmäiseen kysymykseen annetaan myöntävä vastaus, onko direktiivin 2011/7 5 artiklaa, joka on pantu Puolan oikeusjärjestyksessä täytäntöön 8.3.2013 annetun lain 11 §:n 1 momentilla, tulkittava siten, että kaupallisen toimen osapuolten sopimuksena maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä, on pidettävä myös sopimusta, jonka mukaan velallinen suorittaa rahasuorituksen toistuvasti määräajoin, myös silloin, kun tehdään toistaiseksi voimassa oleva sopimus?” Ennakkoratkaisukysymysten tarkastelu Ensimmäinen kysymys Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin tiedustelee ensimmäisellä kysymyksellään pääasiallisesti, onko direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohtaa tulkittava siten, että liiketilan vuokrasopimuksen kaltainen sopimus, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti, on kyseisessä säännöksessä tarkoitettu kaupallinen toimi ja kuuluu siten kyseisen direktiivin aineelliseen soveltamisalaan. Tältä osin on aluksi muistutettava, että direktiivin 2011/7 1 artiklan 2 kohdan mukaan kyseistä direktiiviä sovelletaan kaikkiin kaupallisista toimista korvauksena suoritettaviin maksuihin ja että tällä käsitteellä tarkoitetaan direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdan mukaan ”yritysten tai yritysten ja viranomaisten välisiä toimia, jotka johtavat tavaroiden toimittamiseen tai palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan”. Viimeksi mainittua säännöstä on luettava kyseisen direktiivin johdanto-osan kahdeksannen ja yhdeksännen perustelukappaleen valossa, joista ilmenee, että direktiivi koskee kaikkia maksuja, jotka suoritetaan korvauksena kaupallisista toimista, mukaan lukien yksityisten yritysten väliset kaupalliset toimet mutta lukuun ottamatta kuluttajien kanssa suoritettavia toimia ja muunlaisia maksuja (ks. vastaavasti tuomio 28.11.2019, KROL, C‑722/18 , EU:C:2019:1028 , kohta). Tästä seuraa, että direktiivin 2011/7 1 artiklan 2 kohdassa, luettuna yhdessä sen 2 artiklan 1 alakohdan kanssa, määritetään kyseisen direktiivin soveltamisala hyvin laajasti (ks. vastaavasti tuomio 28.11.2019, KROL, C‑722/18 , EU:C:2019:1028 , kohta). Direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa säädetään kahdesta edellytyksestä sille, että toimi kuuluu kyseisessä säännöksessä tarkoitetun käsitteen ”kaupalliset toimet” alaan. Toimi on ensinnäkin toteutettava joko yritysten välillä tai yritysten ja viranomaisten välillä ja toiseksi sen on johdettava tavaroiden toimittamiseen tai palvelujen suorittamiseen korvausta vastaan. Ensimmäisestä edellytyksestä on muistutettava, että yrityksen käsitteellä tarkoitetaan direktiivin 2011/7 2 artiklan 3 alakohdan mukaan organisaatiota, joka ei ole viranomainen, sen harjoittaessa itsenäistä taloudellista tai ammattitoimintaansa, vaikka tätä toimintaa harjoittaisi vain yksi henkilö. Pääasiassa on riidatonta, että RL, joka on rajavastuuyhtiö, on kyseisen direktiivin 2 artiklan 3 alakohdassa tarkoitettu yritys. Ennakkoratkaisupyynnöstä ei sitä vastoin ilmene selvästi, toimiko J. M. tehdessään RL:n kanssa liiketilan vuokrasopimuksen organisaationa, joka harjoittaa itsenäistä taloudellista tai ammattitoimintaa, ja onko se näin ollen myös yritys. Tähän suuntaan viittaisi se, että vuokrasopimuksen kohteena oleva tila on ammattikäytössä. Tältä osin tarpeellisten selvitysten toteuttaminen kuuluu kuitenkin ennakkoratkaisua pyytäneelle tuomioistuimelle. Siltä osin kuin on kyse direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa säädetystä toisesta edellytyksestä, tämä ei sisällä määritelmää tavaroiden toimittamisen ja palvelujen suorittamisen käsitteistä eikä siinä myöskään viitata jäsenvaltioiden oikeuteen niiden määrittämiseksi. Näin ollen tällaisia käsitteitä on tulkittava koko Euroopan unionissa itsenäisesti ja yhtenäisesti, kun otetaan huomioon edellytykset unionin oikeuden yhtenäisestä soveltamisesta yhdessä yhdenvertaisuusperiaatteen kanssa. Kyseiset käsitteet ovat siten unionin oikeuden itsenäisiä käsitteitä, joiden soveltamisalaa ei voida määrittää viittaamalla jäsenvaltioiden oikeuden käsitteisiin tai kansallisen tason luokituksiin vaan ne on määritettävä ottaen huomioon samanaikaisesti sen säännöksen sanamuoto, asiayhteys ja tavoitteet, jossa käsitteistä säädetään (ks. vastaavasti tuomio 29.9.2015, Gmina Wrocław, C‑276/14 , EU:C:2015:635 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Ensinnäkin direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdan sanamuodosta on todettava, ettei sen perusteella yksinään voida määrittää, liittyykö liiketilan vuokrasopimuksen kaltaiseen sopimukseen, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti, tässä säännöksessä tarkoitettu tavaroiden toimittaminen tai palvelujen suorittaminen. On kuitenkin todettava, että unionin tuomioistuin on 15.12.2016 antamassaan tuomiossa Nemec ( C‑256/15 , EU:C:2016:954 , kohta) katsonut, että taloudelliseen toimintaan liittyvä toimi voi kuulua direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitetun käsitteen kaupallinen toimi alaan edellyttäen, että liiketoimen suorittava henkilö toimii kyseisen direktiivin 2 artiklan 3 alakohdassa tarkoitettuna yrityksenä. Tästä seuraa, että liiketilan vuokrasopimuksen kaltainen sopimus, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti, voi merkitä kyseisessä säännöksessä tarkoitettua tavaroiden toimittamista tai palvelujen suorittamista. Toiseksi siitä normatiivisesta asiayhteydestä, johon direktiivi 2011/7 kuuluu, on todettava, että kyseinen direktiivi on annettu SEUT 114 artiklan nojalla, joten se on osa jäsenvaltioiden lainsäädännön lähentämistä, jonka tavoitteena on sisämarkkinoiden toteuttaminen ja toiminta kyseisillä markkinoilla tapahtuvien maksuviivästysten torjumisen alalla. Näin ollen direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuja käsitteitä tavaroiden toimittaminen, palvelujen suorittaminen ja kaupalliset toimet on tulkittava SEUT 34, SEUT 56 ja SEUT 57 artiklan valossa, joissa vahvistetaan tavaroiden ja palvelujen vapaa liikkuvuus, sekä näitä perusvapauksia tulkitsevan unionin tuomioistuimen oikeuskäytännön valossa. Tässä yhteydessä on syytä muistuttaa, että SEUT 57 artiklan mukaan palveluilla tarkoitetaan suorituksia, joista tavallisesti maksetaan korvaus ja joita määräykset tavaroiden, pääomien tai henkilöiden vapaasta liikkuvuudesta eivät koske. Kyseisen artiklan toisessa kohdassa luetellaan esimerkkeinä palvelujen käsitteen alaan kuuluvia toimintoja, joiden joukossa on kaupallinen toiminta. Tästä seuraa, että EUT-sopimuksessa annetaan palvelujen käsitteelle laaja määritelmä siten, että se kattaa kaikki suoritukset, jotka eivät ole muiden perusvapauksien kattamia, jotta mikään taloudellinen toiminta ei jäisi perusvapauksien soveltamisalan ulkopuolelle (ks. vastaavasti tuomio 3.10.2006, Fidium Finanz, C‑452/04 , EU:C:2006:631 , kohta). Unionin tuomioistuin on tältä osin jo täsmentänyt, että kiinteistön antaminen vuokralle on SEUT 57 artiklassa tarkoitettu palvelun suoritus, josta maksetaan korvaus, ja ettei se seikka, että kyseinen suoritus ulottuu useammalle vuodelle, ole esteenä tälle määrittelylle (ks. vastaavasti tuomio 26.10.2010, Schmelz, C‑97/09 , EU:C:2010:632 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Kun otetaan huomioon tämä SEUT 57 artiklan palvelun käsitteen laaja määritelmä, sellaisena kuin unionin tuomioistuin on sitä tulkinnut, liiketilan vuokrasopimuksen kaltaiseen vuokrasopimukseen, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön vastikkeellinen antaminen käyttöön määrätyksi tai määräämättömäksi ajaksi ilman omistusoikeuden siirtoa, liittyy SEUT 57 artiklassa tarkoitettu palvelun suorittaminen. Tästä näkökulmasta käsin tällaiseen sopimukseen liittyvä toimi voi johtaa direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuun palvelujen suorittamiseen. Kolmanneksi tätä tulkintaa tukee direktiivin 2011/7 tavoite, joka on sen 1 artiklan 1 kohdan mukaan kaupallisissa toimissa tapahtuvien maksuviivästysten torjuminen, jotta voidaan varmistaa sisämarkkinoiden moitteeton toiminta ja edistää näin yritysten ja erityisesti pienten ja keskisuurten yritysten (pk-yritysten) kilpailukykyä. Kuten kyseisen direktiivin johdanto-osan kolmannesta perustelukappaleesta ilmenee, tällaiset maksuviivästykset nimittäin vaikuttavat negatiivisesti yritysten maksuvalmiuteen ja vaikeuttavat niiden taloushallintoa, minkä lisäksi tilanne vaikuttaa yritysten kilpailukykyyn ja kannattavuuteen, koska velkojien on maksuviivästysten takia hankittava ulkoista rahoitusta. Direktiivin 2011/7 tulkitseminen siten, ettei vuokrasopimuksiin liittyisi palvelujen suorittaminen ja että ne jäisivät kyseisen direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitetun kaupallisten toimien käsitteen ja siten direktiivin aineellisen soveltamisalan ulkopuolelle, ei vastaa tällaista tavoitetta, koska sillä suljettaisiin kaikki liiketilojen vuokrasopimukset tämän suojan ulkopuolelle. Tätä toteamusta tukee direktiivin 2011/7 johdanto-osan yhdeksäs perustelukappale, jonka mukaan direktiivissä säännellään ”kaikkia” kaupallisia toimia riippumatta siitä, ovatko ne yksityisten tai julkisten yritysten välisiä vai yritysten ja viranomaisten välisiä. Direktiivin 2011/7 johdanto-osan 2 ja 11 perustelukappale eivät voi horjuttaa tätä päätelmää. Yhtäältä kyseisen direktiivin johdanto-osan toisesta perustelukappaleesta ilmenee, että talouden toimijat toimittavat useimmat tavarat ja palvelut muille talouden toimijoille ja viranomaisille maksun lykkäämisen periaatteella, kun taas tavaroiden vuokraustoimintaan liittyviä toimia ei suoriteta maksun lykkäämisen periaatteella, kuten ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin korostaa. Koska direktiivin 2011/7 1 artiklan 2 kohdan ja 2 artiklan 1 alakohdan sanamuodossa ei kuitenkaan ole mitään mainintaa edellytyksestä, jonka mukaan tavaroiden toimittaminen tai palvelujen suorittaminen olisi suoritettava maksun lykkäämisen periaatteella, näiden säännösten soveltamiselle ei voida asettaa tällaista edellytystä. Toiseksi direktiivin 2011/7 johdanto-osan 11 perustelukappaleessa olevaa nimenomaista mainintaa siitä, että julkisten rakennusurakoiden sekä talonrakennus- ja maa- ja vesirakennustöiden suunnittelu ja toteuttaminen kuuluvat tämän direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitetun tavaroiden toimittamisen tai palvelujen suorittamisen käsitteen alaan ja näin ollen sen aineelliseen soveltamisalaan, ei voida tulkita a contrario siten, että vuokrasopimuksiin liittyvät toimet jäisivät direktiivin soveltamisalan ulkopuolelle. Direktiivissä 2011/7 ei yhtäältä esitetä luetteloa eri sopimustyypeistä, jotka liittyvät direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuun tavaroiden toimittamiseen tai palvelujen suorittamiseen. Vuokrasopimukset eivät toisaalta kuulu niihin toimiin ja maksuihin, jotka suoritetaan sellaisilla aloilla, jotka direktiivin 2011/7 johdanto-osan kahdeksannen perustelukappaleen mukaan jäävät tämän direktiivin soveltamisalan ulkopuolelle. Kaiken edellä esitetyn perusteella ensimmäiseen kysymykseen on vastattava, että direktiivin 2011/7 2 artiklan 1 alakohtaa on tulkittava siten, että liiketilan vuokrasopimuksen kaltainen sopimus, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti, on kyseisessä säännöksessä tarkoitettu kaupallinen toimi, joka johtaa palvelujen suorittamiseen, jos tämä toimi on suoritettu yritysten tai yritysten ja viranomaisten välillä. Toinen kysymys Toinen kysymys on ymmärrettävä siten, että sillä pyritään lähinnä selvittämään, onko silloin, kun määräaikainen tai toistaiseksi voimassa oleva sopimus, jonka mukaan liiketilan vuokrasopimukseen liittyvän kuukausivuokran kaltaiset maksut suoritetaan toistuvasti ennalta vahvistetuin määräajoin, kuuluu direktiivin 2011/7 aineelliseen soveltamisalaan tämän direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuna kaupallisena toimena, joka johtaa palvelun suorittamiseen korvausta vastaan, kyseisen direktiivin 5 artiklaa tulkittava siten, että tällaista sopimusta on pidettävä kyseisessä 5 artiklassa tarkoitettuna sopimuksena maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä, jotta siitä voisi seurata tämän direktiivin 3 ja 6 artiklassa säädetty oikeus korkoihin ja korvaukseen, jos maksua ei makseta ajoissa. Tältä osin on todettava yhtäältä, että direktiivin 2011/7 5 artiklan mukaan direktiivillä ei rajoiteta osapuolten mahdollisuutta sopia sovellettavan kansallisen lainsäädännön asiaa koskevien säännösten mukaisesti maksuaikatauluista, joiden mukaan maksut suoritetaan maksuerissä. Tällaisissa tapauksissa silloin, kun maksueriä ei makseta sovittuun määräaikaan mennessä, tässä direktiivissä säädetty korko ja korvaus lasketaan yksinomaan viivästyneiden maksuerien perusteella. Kyseisen direktiivin johdanto-osan 22 perustelukappaleessa todetaan, että tällä direktiivillä ei saisi estää maksuerin tapahtuvia tai porrastettuja maksuja, ja siinä täsmennetään, että kukin maksuerä tai maksu on suoritettava sovituin ehdoin ja siihen on sovellettava tässä direktiivissä säädettyjä maksuviivästyssääntöjä. Tästä seuraa, että direktiivin 2011/7 5 artiklan tarkoituksena ei ole rajata tämän direktiivin aineellista soveltamisalaa jättämällä soveltamisalan ulkopuolelle muun muassa sopimuksia, jotka eivät koske kertasuoritusta, vaan täsmentää, että kyseisellä direktiivillä ei estetä maksuerin tapahtuvia tai porrastettuja maksuja siitä riippumatta, onko asianomaisissa sopimuksissa määrätty kertamaksusta vai ennalta vahvistetuin määräajoin maksettavasta toistuvasta maksusta. Toiseksi on todettava, että yritysten välisissä kaupallisissa toimissa direktiivin 2011/7 3 artiklassa säädetty viivästyskorko tulee maksettavaksi, kun kyseisen artiklan 1 kohdassa säädetyt edellytykset täyttyvät. Tätä varten edellytetään, että velkoja on täyttänyt sopimukseen ja lakiin perustuvat velvoitteensa ja ettei se ole saanut erääntynyttä määrää ajoissa, paitsi jos velallinen ei ole vastuussa viivästyksestä. Jos kyseessä on sopimus toistuvista maksuista, kyseisen säännöksen mukaan oikeus vaatia viivästyskorkoa ei siis edellytä sitä, että osapuolet ovat sopineet direktiivin 2011/7 5 artiklan mukaisesti maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä. Vastaavasti direktiivin 2011/7 6 artiklan mukaan korvaus perintäkuluista tulee yritysten välisissä kaupallisissa toimissa maksettavaksi vasta silloin, kun viivästyskorko tulee kyseisen direktiivin 3 artiklan mukaisesti maksettavaksi. Näin ollen siinä tapauksessa, että sopimuksessa määrätään toistuvista maksuista, kyseinen oikeus ei edellytä millään tavalla sitä, että kaupallisen toimen osapuolet ovat sopineet direktiivin 2011/7 5 artiklan mukaisesti maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä. Kaiken edellä esitetyn perusteella toiseen kysymykseen on vastattava, että silloin, kun määräaikainen tai toistaiseksi voimassa oleva sopimus, jonka mukaan liiketilan vuokrasopimukseen liittyvän kuukausivuokran kaltaiset maksut suoritetaan toistuvasti ennalta vahvistetuin määräajoin, kuuluu direktiivin 2011/7 aineelliseen soveltamisalaan tämän direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuna kaupallisena toimena, joka johtaa palvelun suorittamiseen korvausta vastaan, kyseisen direktiivin 5 artiklaa on tulkittava siten, että tällaista sopimusta ei ole välttämättä pidettävä kyseisessä 5 artiklassa tarkoitettuna sopimuksena maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä, jotta siitä voisi seurata tämän direktiivin 3 ja 6 artiklassa säädetty oikeus korkoihin ja korvaukseen, jos maksua ei makseta ajoissa. Oikeudenkäyntikulut Pääasian asianosaisten osalta asian käsittely unionin tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Oikeudenkäyntikuluja, jotka ovat aiheutuneet muille kuin näille asianosaisille huomautusten esittämisestä unionin tuomioistuimelle, ei voida määrätä korvattaviksi. Näillä perusteilla unionin tuomioistuin (yhdeksäs jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: 1) Kaupallisissa toimissa tapahtuvien maksuviivästysten torjumisesta 16.2.2011 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston direktiivin 2011/7/EU 2 artiklan 1 alakohtaa on tulkittava siten, että liiketilan vuokrasopimuksen kaltainen sopimus, jossa pääasiallisena suorituksena on kiinteistön antaminen väliaikaiseen käyttöön vastikkeellisesti, on kyseisessä säännöksessä tarkoitettu kaupallinen toimi, joka johtaa palvelujen suorittamiseen, jos tämä toimi on suoritettu yritysten tai yritysten ja viranomaisten välillä. 2) Silloin, kun määräaikainen tai toistaiseksi voimassa oleva sopimus, jonka mukaan liiketilan vuokrasopimukseen liittyvän kuukausivuokran kaltaiset maksut suoritetaan toistuvasti ennalta vahvistetuin määräajoin, kuuluu direktiivin 2011/7 aineelliseen soveltamisalaan tämän direktiivin 2 artiklan 1 alakohdassa tarkoitettuna kaupallisena toimena, joka johtaa palvelun suorittamiseen korvausta vastaan, kyseisen direktiivin 5 artiklaa on tulkittava siten, että tällaista sopimusta ei ole välttämättä pidettävä kyseisessä 5 artiklassa tarkoitettuna sopimuksena maksuaikataulusta, jonka mukaan maksut suoritetaan maksuerissä, jotta siitä voisi seurata tämän direktiivin 3 ja 6 artiklassa säädetty oikeus korkoihin ja korvaukseen, jos maksua ei makseta ajoissa. Allekirjoitukset ( *1 ) Oikeudenkäyntikieli: puola.

62008TJ0156

de

1. Verfahren – Klageschrift – Formerfordernisse – Stellung der Klageanträge (Verfahrensordnung des Gerichts erster Instanz, Art. 44 § 1 Buchst. c und d) 2. Beamte – Klage – Beschwerende Maßnahme – Begriff – Vorbereitende Handlung – Während der Probezeit eines Beamten getroffene Maßnahmen – Ausschluss (Beamtenstatut, Art. 34, 90 und 91) 3. Beamte – Klage – Verfahrensrechtlicher Rahmen – Art. 236 EG sowie Art. 90 und 91 des Beamtenstatuts – Schadensersatzklage wegen Verstoßes gegen die Verordnung Nr. 45/2001 (Art. 236 EG; Beamtenstatut, Art. 90 und 91; Verordnung Nr. 45/2001 des Europäischen Parlaments und des Rates) 4. Gemeinschaftsrecht – Grundsätze – Verteidigungsrechte – Anspruch auf rechtliches Gehör vor Gericht – Pflicht, in der Entscheidung auf das gesamte Vorbringen der Parteien einzugehen – Fehlen 1. Um den Erfordernissen von Art. 44 § 1 Buchst. c und d der Verfahrensordnung des Gerichts erster Instanz zu genügen, muss die Klageschrift nicht notwendigerweise förmliche Anträge enthalten, sofern sich aus dem gesamten Vorbringen des Klägers ergibt, welche Handlung betroffen ist. Eine Klageschrift jedoch, in der die Handlung, deren Aufhebung beantragt wird, nicht ausdrücklich genannt ist, und die es nicht ermöglicht, diese Handlung mit hinreichender Bestimmtheit festzustellen, kann den genannten Erfordernissen nicht genügen. (vgl. Randnrn. 36 und 37) Verweisung auf: Gerichtshof, 7. Februar 1994, PIA Hifi/Kommission, C‑388/93, Slg. 1994, I‑387, Randnr. 10 2. Im Fall von Handlungen oder Entscheidungen, die in mehreren Phasen zustande kommen, insbesondere nach Durchführung eines internen Verfahrens, liegt eine anfechtbare Handlung grundsätzlich nur bei Maßnahmen vor, die den Standpunkt des Organs zum Abschluss dieses Verfahrens endgültig festlegen, nicht aber bei Zwischenmaßnahmen, die die abschließende Entscheidung vorbereiten sollen. Handlungen zur Vorbereitung einer Entscheidung sind nicht beschwerend, und der Kläger kann erst mit einer Klage gegen die am Ende des Verfahrens erlassene Entscheidung die Rechtswidrigkeit der eng mit dieser Entscheidung zusammenhängenden vorhergehenden Handlungen geltend machen. Genau dies ist der Fall bei den Probezeitberichten, die die Entscheidung der Verwaltung über die Ernennung oder die Entlassung des Betroffenen am Ende seiner Probezeit vorbereiten sollen, und den nach Art. 34 des Statuts getroffenen Maßnahmen zum Ablauf der Probezeit, wie der Entscheidung, den Beamten auf Probe zur Fortsetzung seiner Probezeit einer anderen Dienststelle zuzuweisen, oder der Entscheidung, seine Probezeit zu verlängern. Diese Maßnahmen bezwecken offensichtlich, eine bessere Beurteilung der Fähigkeiten des Beamten auf Probe durch die Verwaltung zu ermöglichen sowie die am Ende der Probezeit zu erlassende Entscheidung über die Ernennung oder die Entlassung des Betroffenen vorzubereiten, und können daher nicht selbständig mit einer Klage angefochten werden. Sie sind keine beschwerenden Maßnahmen, selbst wenn sie negative Beurteilungen über den betroffenen Beamten enthalten sollten, da sie für sich genommen dessen rechtliche Lage nicht ändern. Diese Beurteilungen können gegebenenfalls Gegenstand einer Klage auf Ersatz eines dem Betroffenen entstandenen Schadens sein. (vgl. Randnrn. 49, 55, 56 und 58) Verweisung auf: Gericht, 8. März 2005, D/EIB, T‑275/02, Slg. ÖD 2005, I‑A‑51 und II‑211, Randnr. 44 und die dort angeführte Rechtsprechung 3. Die von einem Beamten gegen das Organ, dem er angehört, erhobenen Klage auf Schadensersatz wegen eines angeblichen Verstoßes dieses Organs gegen die Verordnung Nr. 45/2001 zum Schutz natürlicher Personen bei der Verarbeitung personenbezogener Daten durch die Organe und Einrichtungen der Gemeinschaft und zum freien Datenverkehr durch dieses Organ fällt unter Art. 236 EG sowie die Art. 90 und 91 des Statuts, und ihre Zulässigkeit hängt folglich von der Einhaltung des im Statut vorgesehenen Vorverfahrens ab. In der Verordnung Nr. 45/2001 ist nichts anderes bestimmt. (vgl. Randnr. 73) 4. Der Anspruch auf rechtliches Gehör in einem gerichtlichen Verfahren bedeutet nicht, dass der Richter in seiner Entscheidung auf das gesamte Vorbringen jeder einzelnen Partei umfassend eingehen muss. Der Richter hat, nachdem er die Parteien mit ihrem Vorbringen gehört und die Beweismittel gewürdigt hat, über den Klageantrag zu entscheiden und seine Entscheidung zu begründen. (vgl. Randnr. 87) Verweisung auf: Gerichtshof, 10. Dezember 1998, Schröder u. a./Kommission, C‑221/97 P, Slg. 1998, I‑8255, Randnr. 24

61995CJ0183

el

για τα δικαστικά έξοδα Επί των δικαστικών εξόδων 68 Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν η Ολλανδική, η Ιταλική και η Φινλανδική Κυβέρνηση και η Κυβέρνηση του Ηνωμένου Βασιλείου, καθώς και η Επιτροπή των Ευρωπαϋκών Κοινοτήτων, που κατέθεσαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, δεν αποδίδονται. Δεδομένου ότι η παρούσα διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του εθνικού δικαστηρίου, σ' αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Διατακτικό Για τους λόγους αυτούς, ΤΟ ΔΙΚΑΣΤΗΡΙΟ, κρίνοντας επί του ερωτήματος που του υπέβαλε με απόφαση της 24ης Μαου 1995 ο Πρόεδρος του College van Beroep voor het Bedrijfsleven, αποφαίνεται: Από την εξέταση της αποφάσεως 95/119/ΕΚ της Επιτροπής, της 7ης Απριλίου 1995, σχετικά με ορισμένα μέτρα προστασίας που αφορούν τα αλιευτικά προϋόντα προέλευσης Ιαπωνίας, δεν προέκυψαν στοιχεία δυνάμενα να θίξουν το κύρος της.

62006CJ0533

it

La domanda di pronuncia pregiudiziale verte sull’interpretazione degli artt. 5, n. 1, della prima direttiva del Consiglio 21 dicembre 1988, 89/104/CEE, sul ravvicinamento delle legislazioni degli Stati membri in materia di marchi d’impresa ( GU 1989, L 40, pag. 1 ), e 3 bis, n. 1, della direttiva del Consiglio 10 settembre 1984, 84/450/CEE, concernente la pubblicità ingannevole e comparativa ( GU L 250, pag. 17 ), come modificata dalla direttiva del Parlamento europeo e del Consiglio 6 ottobre 1997, 97/55/CE ( GU L 290, pag. 18 ; in prosieguo: la «direttiva 84/450»). Tale domanda è stata presentata nell’ambito di una controversia che oppone la O2 Holdings Limited e la O2 (UK) Limited [in prosieguo, collettivamente: la «O2 e O2 (UK)»] alla Hutchinson 3G UK Limited (in prosieguo: la «H3G»), in merito all’uso da parte della H3G in una pubblicità comparativa di marchi di cui sono titolari la O2 e O2 (UK). Contesto normativo La normativa comunitaria L’art. 5 della direttiva 89/104, intitolato «Diritti conferiti dal marchio di impresa», dispone quanto segue: «1.   Il marchio di impresa registrato conferisce al titolare un diritto esclusivo. II titolare ha il diritto di vietare ai terzi, salvo proprio consenso, di usare nel commercio: a) un segno identico al marchio di impresa per prodotti o servizi identici a quelli per cui esso è stato registrato; b) un segno che, a motivo dell’identità o della somiglianza di detto segno col marchio di impresa e dell’identità o somiglianza dei prodotti o servizi contraddistinti dal marchio di impresa e dal segno, possa dare adito a un rischio di confusione per il pubblico, comportante anche un rischio di associazione tra il segno e il marchio di impresa. 2.   Uno Stato membro può inoltre prevedere che il titolare abbia il diritto di vietare ai terzi, salvo proprio consenso, di usare nel commercio un segno identico o simile al marchio di impresa per i prodotti o servizi che non sono simili a quelli per cui esso è stato registrato, se il marchio di impresa gode di notorietà nello Stato membro e se l’uso immotivato del segno consente di trarre indebitamente vantaggio dal carattere distintivo o dalla notorietà del marchio di impresa o reca pregiudizio agli stessi. 3.   Si può in particolare vietare, se le condizioni menzionate al paragrafo 1 e 2 sono soddisfatte: a) di apporre il segno sui prodotti o sul loro condizionamento; b) di offrire i prodotti, di immetterli in commercio o di detenerli a tali fini, oppure di offrire o fornire servizi contraddistinti dal segno; c) di importare o esportare prodotti contraddistinti dal segno; d) di utilizzare il segno nella corrispondenza commerciale e nella pubblicità. (…) 5.   I paragrafi da 1 a 4 non pregiudicano le disposizioni applicabili in uno Stato membro per la tutela contro l’uso di un segno fatto a fini diversi da quello di contraddistinguere i prodotti o servizi, quando l’uso di tale segno senza giusto motivo consente di trarre indebitamente vantaggio dal carattere distintivo o della notorietà del marchio di impresa o reca pregiudizio agli stessi». L’art. 6 della direttiva 89/104, intitolato «Limitazione degli effetti del marchio di impresa», stabilisce, al n. 1, quanto segue: «Il diritto conferito dal marchio di impresa non permette al titolare dello stesso di vietare ai terzi l’uso nel commercio: a) del loro nome e indirizzo; b) di indicazioni relative alla specie, alla qualità, alla quantità, alla destinazione, al valore, alla provenienza geografica, all’epoca di fabbricazione del prodotto o di prestazione del servizio o ad altre caratteristiche del prodotto o del servizio; c) del marchio di impresa se esso è necessario per contraddistinguere la destinazione di un prodotto o servizio, in particolare come accessori o pezzi di ricambio, purché l’uso sia conforme agli usi consueti di lealtà in campo industriale e commerciale». Le disposizioni riguardanti la pubblicità comparativa sono state introdotte nella direttiva 84/450 dalla direttiva 97/55. I ‘considerando’ 13-15 della direttiva 97/55 sono così formulati: «(13) considerando che l’articolo 5 della (…) direttiva 89/104 (…) conferisce al titolare di un marchio di impresa registrato un diritto esclusivo, che comporta in particolare il diritto di vietare ai terzi di usare nel commercio un segno identico o simile per prodotti o servizi identici o, se del caso, anche per altri prodotti; (14) considerando, tuttavia, che per poter svolgere una pubblicità comparativa efficace, può essere indispensabile identificare i prodotti o i servizi di un concorrente, facendo riferimento ad un marchio di cui quest’ultimo è titolare, oppure alla sua denominazione commerciale; (15) considerando che una simile utilizzazione del marchio, della denominazione commerciale o di altri segni distintivi appartenenti ad altri, se avviene nel rispetto delle condizioni stabilite dalla presente direttiva, non viola il diritto esclusivo del titolare del marchio, essendo lo scopo unicamente quello di effettuare distinzioni tra di loro e quindi di metterne obiettivamente in rilievo le differenze». Secondo l’art. 1 della direttiva 84/450, quest’ultima ha lo scopo di stabilire le condizioni di liceità della pubblicità comparativa. L’art. 2, punto 2 bis, di tale direttiva definisce la pubblicità comparativa come «qualsiasi pubblicità che identifica in modo esplicito o implicito un concorrente o beni o servizi offerti da un concorrente». L’art. 3 bis, n. 1, della direttiva in parola dispone quanto segue: «Per quanto riguarda il confronto, la pubblicità comparativa è ritenuta lecita qualora siano soddisfatte le seguenti condizioni: che essa a) non sia ingannevole ai sensi dell’articolo 2, punto 2, dell’articolo 3 e dell’articolo 7, paragrafo 1; (…) d) non ingeneri confusione sul mercato fra l’operatore pubblicitario ed un concorrente o tra i marchi, le denominazioni commerciali, altri segni distintivi, i beni o i servizi dell’operatore pubblicitario e quelli di un concorrente; e) non causi discredito o denigrazione di marchi, denominazion[i] commerciali, altri segni distintivi, beni, servizi, attività o circostanze di un concorrente; (…) g) non tragga indebitamente vantaggio dalla notorietà connessa al marchio, alla denominazione commerciale o a altro segno distintivo di un concorrente o alle denominazioni di origine di prodotti concorrenti; h) non rappresenti un bene o servizio come imitazione o contraffazione di beni o servizi protetti da un marchio o da una denominazione commerciale depositati». La normativa nazionale Le disposizioni della direttiva 89/104 sono state recepite nel diritto nazionale con la legge 1994 sui marchi (Trade Marks Act 1994). Le disposizioni della direttiva 84/450 sono state recepite nel diritto nazionale con i regolamenti del 1988 sul controllo della pubblicità ingannevole (Control of Misleading Advertisements Regulations 1988, SI 1988/915), come modificati dai regolamenti del 2003 (SU 2003/3183; in prosieguo le «UK Regulations»). La lotta contro la pubblicità ingannevole e il rispetto delle disposizioni in materia di pubblicità comparativa, previste all’art. 4 della direttiva 84/450, sono assicurate, in applicazione delle UK Regulations, dal Director General of Fair Trading, un’autorità amministrativa competente sia a statuire sulle denunce sia ad avviare i procedimenti giudiziari del caso. La regola 4A delle UK Regulations precisa al terzo comma: «Le disposizioni della presente regola non devono essere interpretate come a) se attribuissero la legittimazione ad agire in un procedimento civile per una qualsiasi violazione di questa normativa (ad eccezione di quanto espressamente previsto nelle presenti Regulations); b) se comportassero una deroga alla legittimazione ad agire o ad un altro rimedio giudiziale (civile o penale) in un procedimento avviato su una base diversa da quella costituita dalle presenti Regulations». Causa principale e questioni pregiudiziali La O2 e O2 (UK) svolgono un’attività di prestazione di servizi nel settore della telefonia mobile. Per promuovere i loro servizi tali società utilizzano immagini di bolle di vario tipo. È provato che nel settore della telefonia mobile i consumatori associano le immagini di bolle nell’acqua, in particolare su uno sfondo blu graduato, ai servizi forniti dalla O2 e O2 (UK). La O2 e O2 (UK) sono, tra l’altro, titolari di due marchi nazionali figurativi che rappresentano entrambi un’immagine statica di bolle, registrati nel Regno Unito per apparecchi e servizi di telecomunicazione (in prosieguo: i «marchi con bolle»). La H3G offre anch’essa servizi di telefonia mobile, contraddistinti dal segno «3». Essa propone in particolare un servizio prepagato («pay-as-you-go»), denominato «Threepay». Nel corso dell’anno 2004 la H3G lanciava una campagna pubblicitaria. A tale fine, essa faceva diffondere alla televisione un messaggio pubblicitario in cui comparava il prezzo dei suoi servizi con quello dei servizi offerti dalla O2 e O2 (UK). Tale pubblicità televisiva (in prosieguo: la «pubblicità controversa») iniziava con l’uso del termine «O2» e di immagini di bolle in bianco e nero in movimento, per continuare poi con immagini di «Threepay» e di «3», e con un messaggio da cui risultava che i servizi della H3G erano specificamente meno costosi. La O2 e O2 (UK) hanno intentato dinanzi alla High Court of Justice (England & Wales), Chancery Division, un’azione per contraffazione dei loro marchi contro la H3G. Esse hanno ammesso, ai fini della procedura di cui alla causa principale, che il confronto dei prezzi effettuato nella pubblicità controversa era esatto e che nel suo complesso tale pubblicità non era ingannevole. In particolare, essa non ipotizzava che ci fosse una qualsiasi relazione commerciale tra la O2 e O2 (UK), da un lato, e la H3G, dall’altro. Tale azione in contraffazione è stata respinta con sentenza 23 marzo 2006. In sostanza, la High Court ha ritenuto che l’uso delle immagini di bolle nella pubblicità controversa rientrasse nell’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104, ma che, essendo tale pubblicità conforme all’art. 3 bis della direttiva 84/450, tale conformità forniva alla H3G un mezzo di difesa ai sensi dell’art. 6, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104. La O2 e O2 (UK) hanno impugnato tale sentenza dinanzi alla Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division). Il giudice del rinvio chiede innanzi tutto che venga interpretato l’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104. Tale giudice chiede, da un lato, se l’uso cui tale disposizione fa riferimento sia solo quello che ha per oggetto di distinguere l’origine commerciale dei prodotti o dei servizi commercializzati dal terzo. A suo giudizio, una risposta affermativa porterebbe a non far ricadere nell’ambito di applicazione dell’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104 l’uso del marchio di un concorrente nell’ambito di una pubblicità comparativa, in quanto il marchio non è utilizzato per indicare l’origine dei prodotti dell’operatore pubblicitario. Dall’altro lato, il giudice del rinvio si pone il problema se, ai fini della valutazione dell’esistenza di un rischio di confusione ai sensi dell’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104, occorra effettuare esclusivamente un confronto tra il marchio e il segno controverso e tra i prodotti o servizi per cui il marchio è registrato e quelli per cui il segno viene utilizzato, o se, al contrario, occorra prendere in considerazione il contesto di fatto in cui il segno viene utilizzato. In secondo luogo, il giudice del rinvio considera che la conformità all’art. 3 bis della direttiva 84/450 di una pubblicità comparativa in cui è usato il marchio di un concorrente costituisce un mezzo di difesa che può essere opposto al ricorso che un concorrente ha esperito contro un tale uso del suo marchio. Così, nell’ipotesi in cui la Corte interpretasse l’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104 nel senso che, in una situazione come quella di cui alla causa principale, tale disposizione legittima il titolare di un marchio registrato a far vietare l’uso del suo marchio in una pubblicità comparativa, il giudice del rinvio chiede l’interpretazione dell’art. 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450 per stabilire se, affinché una pubblicità comparativa in cui è usato un segno identico o simile al marchio di un concorrente sia lecita, l’uso di tale segno debba essere «indispensabile» per procedere ad un confronto tra i prodotti o i servizi del concorrente e quelli dell’operatore pubblicitario. Alla luce di ciò, la Court of Appeal (England & Wales) (Civil Division) ha deciso di sospendere il procedimento e di sottoporre alla Corte le seguenti questioni pregiudiziali: «1) Qualora un operatore commerciale, in una pubblicità relativa ai propri prodotti o servizi, usi un marchio registrato di cui è titolare un concorrente allo scopo di comparare le caratteristiche (e, in particolare, il prezzo) di prodotti o servizi da lui commercializzati con le caratteristiche (e, in particolare, con il prezzo) dei prodotti o servizi commercializzati dal concorrente sotto tale marchio, in modo tale da non creare confusione o compromettere in altro modo la funzione essenziale del marchio come indicazione di origine, se tale uso rientri nell’art. 5, [n. l,] lett. a) o b), della direttiva 89/104. 2) Qualora un operatore commerciale usi, in una pubblicità comparativa, il marchio registrato di un concorrente, se tale uso, per essere conforme all’art. 3 bis, [n. 1,] della direttiva 84/450 (…), debba essere “indispensabile” e, in tal caso, quali siano i criteri in base ai quali valutare l’indispensabilità. 3) In particolare, qualora esista una condizione di indispensabilità, se tale condizione precluda qualsiasi uso di un segno che non è identico al marchio registrato, ma molto simile ad esso». Sulle questioni pregiudiziali Osservazioni preliminari Con le sue questioni, il giudice del rinvio chiede alla Corte di interpretare sia l’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104 sia l’art. 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450. Infatti, la causa principale è caratterizzata dal fatto che la O2 e O2 (UK) affermano che l’uso da parte della H3G di un segno simile ai loro marchi con bolle danneggia il diritto esclusivo loro conferito da tali marchi. Pertanto, prima di esaminare le questioni pregiudiziali occorre precisare il rapporto esistente tra le direttive 89/104 e 84/450. Ai sensi dell’art. 5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104, il marchio di impresa registrato conferisce al titolare un diritto esclusivo in forza del quale egli ha il diritto di vietare ai terzi, salvo proprio consenso, di usare nel commercio un segno identico o simile al suo marchio. Secondo l’art. 5, n. 3, lett. d), di tale direttiva, il titolare può, in particolare, vietare di utilizzare tale segno nella pubblicità. L’uso da parte di un operatore pubblicitario in una pubblicità comparativa di un segno identico o simile al marchio di un concorrente può costituire un uso ai sensi dell’art. 5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104. In effetti, da un lato, l’art. 5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104 deve essere interpretato nel senso che contempla l’uso di un segno identico o simile al marchio per prodotti venduti o servizi forniti dal terzo [v., in tal senso, per quanto riguarda l’art. 5, n. 1, lett. a), della direttiva 89/104, sentenza 25 gennaio 2007, causa C-48/05, Adam Opel, Racc. pag. I-1017 , punto 28]. D’altro lato, una pubblicità con cui l’operatore pubblicitario confronti i prodotti e i servizi che commercializza con quelli di un concorrente è evidentemente diretta a promuovere i prodotti e i servizi di tale operatore. Con una pubblicità di tal genere, l’operatore pubblicitario cerca di distinguere i suoi prodotti e servizi, comparando le loro caratteristiche con quelle di prodotti e servizi concorrenti. Tale analisi è confermata dal quindicesimo ‘considerando’ della direttiva 97/55, in cui il legislatore comunitario ha evidenziato che lo scopo della pubblicità comparativa è quello di distinguere i prodotti e i servizi dell’operatore pubblicitario da quelli del suo concorrente (v. sentenza 25 ottobre 2001, causa C-112/99, Toshiba Europa, Racc. pag. I-7945 , punto 53). Di conseguenza, l’uso da parte dell’operatore pubblicitario in una pubblicità comparativa di un segno identico o simile al marchio di un concorrente per identificare i prodotti o servizi offerti da quest’ultimo deve essere considerato come un uso per i prodotti e servizi propri dell’operatore pubblicitario, ai sensi dell’art. 5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104. Un uso di questo tipo può quindi essere eventualmente vietato in base alle summenzionate disposizioni. Tuttavia, come risulta dai ‘considerando’ 2-6 della direttiva 97/55, il legislatore comunitario ha voluto favorire la pubblicità comparativa, sottolineando in particolare, al secondo ‘considerando’, che essa «può anche stimolare la concorrenza tra i fornitori di beni e di servizi nell'interesse dei consumatori» e, al quinto ‘considerando’, che «può essere un mezzo legittimo per informare i consumatori nel loro interesse». Secondo la formulazione dei ‘considerando’ 13-15 della direttiva 97/55, il legislatore comunitario ha ritenuto che la necessità di favorire la pubblicità comparativa rendesse necessario limitare in una qualche misura il diritto conferito dal marchio. Una tale limitazione degli effetti del marchio al fine di favorire la pubblicità comparativa appare necessaria non solo in caso di uso da parte dell’operatore pubblicitario del marchio di un concorrente, ma altresì in caso di uso di un segno simile a tale marchio. Infatti, ai sensi dell’art. 2, punto 2 bis, della direttiva 84/450, per «pubblicità comparativa» si intende qualsiasi pubblicità che identifica in modo esplicito o implicito un concorrente o beni o servizi offerti da un concorrente. Secondo una giurisprudenza costante, si tratta di una definizione ampia, che permette di includere tutte le forme di pubblicità comparativa, per cui è sufficiente che sussista un messaggio che faccia, anche implicitamente, riferimento a un concorrente o ai beni o ai servizi da questo offerti perché si abbia pubblicità comparativa (v. sentenza Toshiba Europa, cit., punti 30 e 31; 8 aprile 2003, causa C-44/01, Pippig Augenoptik, Racc. pag. I-3095 , punto 35, nonché 19 aprile 2007, causa C-381/05, De Landtsheer Emmanuel, Racc. pag. I-3115 , punto 16). L’elemento richiesto perché si abbia pubblicità comparativa è dunque l’identificazione, esplicita o implicita, di un concorrente dell’operatore pubblicitario o dei beni o servizi da lui offerti (citate sentenze Toshiba Europe, punto 29, e De Landtsheer Emmanuel, punto 17). Pertanto, allorché l’uso in una pubblicità di un segno simile al marchio di un concorrente dell’operatore pubblicitario è percepito dal consumatore medio come un riferimento a tale concorrente o ai beni e servizi che egli offre — come avviene nella causa principale —, si può parlare di una pubblicità comparativa, ai sensi dell’art. 2, punto 2 bis, della direttiva 84/450. Di conseguenza, per conciliare la tutela dei marchi registrati e l’impiego della pubblicità comparativa, gli artt.5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104 e 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450 devono essere interpretati nel senso che il titolare di un marchio registrato non può vietare l’uso da parte di un terzo in una pubblicità comparativa che soddisfa tutte le condizioni di liceità enunciate al detto art. 3 bis, n. 1, di un segno identico o simile al suo marchio. Tuttavia, occorre rilevare che, quando ricorrono tutte le condizioni previste all’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 per vietare l’uso di un segno identico o simile ad un marchio registrato, è escluso che la pubblicità comparativa in cui tale segno è utilizzato soddisfi la condizione di liceità prevista all’art. 3 bis, n. 1, lett. d), della direttiva 84/450. Infatti, da un lato, in caso di somiglianza tra il marchio e il segno e tra i prodotti o i servizi, il rischio di confusione costituisce la condizione specifica della tutela. L’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva è quindi destinato ad applicarsi solo se, a causa dell’identità o della somiglianza dei marchi e dei prodotti o servizi designati, sussista un rischio di confusione per il pubblico (sentenza 6 ottobre 2005, causa C-120/04, Medion, Racc. pag. I-8551 , punti 24 e 25). D’altro lato, dall’art. 3 bis, n. 1, lett. d), della direttiva 84/450 risulta che una pubblicità comparativa non è lecita se esiste un rischio di confusione tra l’operatore pubblicitario e un concorrente o tra i marchi, i beni o i servizi dell’operatore pubblicitario e quelli di un concorrente. Alla luce dei ‘considerando’ 13-15 della direttiva 97/55, occorre interpretare allo stesso modo la nozione di «confusione» utilizzata all’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 e all’art. 3 bis, n. 1, lett. d), della direttiva 84/450. Quindi, in caso di uso da parte di un operatore pubblicitario, in una pubblicità comparativa, di un segno identico o simile al marchio di un concorrente, o il concorrente non prova l’esistenza di un rischio di confusione e, di conseguenza, non è legittimato a far vietare l’uso di questo segno sulla base dell’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104, o prova l’esistenza di un rischio di confusione e, di conseguenza, l’operatore pubblicitario non può opporsi al divieto derivante dall’art. 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450, in quanto la pubblicità di cui trattasi non soddisfa tutte le condizioni che sono enunciate in tale disposizione. Occorre quindi rispondere, in via preliminare, che gli artt. 5, nn. 1 e 2, della direttiva 89/104 e 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450 devono essere interpretati nel senso che il titolare di un marchio registrato non è legittimato a vietare l’uso, da parte di un terzo, di un segno identico o simile al suo marchio in una pubblicità comparativa rispetto alla quale ricorrono tutte le condizioni di liceità enunciate al detto art. 3 bis, n. 1. Tuttavia, quando ricorrono le condizioni richieste dall’art. 5, n. 1, lett. b), per vietare l’uso di un segno identico o simile ad un marchio registrato, è escluso che la pubblicità comparativa in cui tale segno è utilizzato soddisfi la condizione di liceità enunciata all’art. 3 bis, n. 1, lett. d), della direttiva 84/450. Sulla prima questione, relativa all’interpretazione dell’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104 È pacifico che nella causa principale la H3G ha utilizzato non i marchi con bolle, come sono stati registrati dalla O2 e O2 (UK), ma un segno simile a questi marchi. Orbene, l’art. 5, n. 1 lett. a), della direttiva 89/104 si applica esclusivamente nell’ipotesi di uso di un segno identico al marchio per prodotti o servizi identici a quelli per cui esso è stato registrato. Poiché tale disposizione non può applicarsi nella causa principale, non è necessario procedere alla sua interpretazione. Di conseguenza, occorre intendere la prima questione nel senso che il giudice del rinvio chiede se l’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 debba essere interpretato nel senso che il titolare di un marchio registrato può far vietare l’uso da parte di un terzo in una pubblicità comparativa di un segno simile a tale marchio per prodotti o servizi identici o simili a quelli per cui il detto marchio è stato registrato, quando tale uso non dà adito ad un rischio di confusione per il pubblico. Secondo costante giurisprudenza, al fine di evitare che la tutela concessa al titolare del marchio differisca da uno Stato membro all’altro, spetta alla Corte dare un’interpretazione uniforme dell’art. 5, n. 1, della direttiva 89/104, in particolare della nozione di «uso» ivi contenuta (sentenze 12 novembre 2002, causa C-206/01, Arsenal Football Club, Racc. pag. I-10273 , punto 45; Adam Opel, cit., punto 17, e 11 settembre 2007, causa C-17/06, Céline, Racc. pag. I-7041 , punto 15). Come emerge dalla giurisprudenza della Corte (sentenze Arsenal Football Club, cit.; 16 novembre 2004, causa C-245/02, Anheuser-Busch, Racc. pag. I-10989 ; Medion, cit.; Adam Opel, cit., e Céline, cit.), il titolare di un marchio registrato può vietare l’uso da parte di un terzo di un segno identico al suo marchio, conformemente all’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva, solo in presenza delle seguenti quattro condizioni: — l’uso deve aver luogo nel commercio; — dev’essere fatto senza il consenso del titolare del marchio; — dev’essere fatto per prodotti o servizi identici a quelli per cui il marchio è stato registrato e — deve pregiudicare ovvero essere idoneo a pregiudicare la funzione essenziale del marchio, che consiste nel garantire ai consumatori l’origine dei prodotti o servizi, a causa di un rischio di confusione per il pubblico. Per quanto riguarda, in particolare, la quarta condizione, da un lato, come è stato ricordato al punto 47 della presente sentenza, l’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 può applicarsi solo se, a causa dell’identità o della somiglianza dei marchi e dei prodotti o servizi designati, esiste un rischio di confusione per il pubblico. D’altra parte, secondo una costante giurisprudenza, costituisce un rischio di confusione ai sensi di questa disposizione il rischio che il pubblico possa credere che i prodotti o i servizi controversi provengano dalla stessa impresa o, eventualmente, da imprese economicamente legate tra loro (v., in particolare, sentenze 22 giugno 1999, causa C-342/97, Lloyd Schuhfabrik Meyer, Racc. pag. I-3819 , punto 17, e Medion, cit., punto 26). Così l’uso di un segno identico o simile al marchio che fa sorgere nella mente del pubblico un rischio di confusione pregiudica o rischia di pregiudicare la funzione essenziale del marchio. È pacifico che nella causa principale l’uso del segno identico al marchio di cui trattasi ha luogo nell’ambito di un’attività commerciale diretta ad un vantaggio economico e non nella sfera privata. Di conseguenza, nel commercio si fa uso di tale segno (v., analogamente, sentenza Céline, cit., punto 17). È altresì pacifico che la H3G ha utilizzato tale segno senza il consenso della O2 e O2 (UK), titolari dei marchi con bolle. Inoltre, l’uso è fatto per servizi identici a quelli per cui tali marchi sono stati registrati. Per contro, occorre rilevare che, secondo le stesse constatazioni del giudice del rinvio, l’uso da parte della H3G, nella pubblicità controversa, di immagini di bolle simili ai marchi con bolle non ha dato adito ad un rischio di confusione per i consumatori. Infatti, nel suo complesso, la pubblicità controversa non era ingannevole e, in particolare, non lasciava supporre che ci fosse una qualsiasi relazione commerciale tra la O2 e O2 (UK), da un lato, e la H3G, dall’altro. A tale proposito, contrariamente a quanto sostengono la O2 e O2 (UK), per valutare l’esistenza di un rischio di confusione il giudice del rinvio ha giustamente limitato la sua analisi al contesto in cui il segno simile ai marchi con bolle è stato utilizzato dalla H3G. È ben vero che la nozione di rischio di confusione di cui agli artt. 4, n. 1, lett. b), e 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 è la stessa (v., in tal senso, sentenza 22 giugno 2002, causa C-425/98, Marca Mode, Racc. pag. I-4861 , punti 25-28). Tuttavia, nell’ambito dell’art. 4, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104, si tratta di una domanda di registrazione di un marchio. Quando un marchio viene registrato il titolare di esso ha il diritto di utilizzarlo a suo piacimento, cosicché, ai fini della valutazione se la domanda di registrazione ricada nell’impedimento alla registrazione previsto in tale disposizione, occorre verificare se esista un rischio di confusione con il marchio anteriore dell’opponente in qualsiasi circostanza in cui il marchio richiesto, se registrato, potrebbe essere usato. Al contrario, nell’ipotesi di cui all’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104, il terzo che usi un segno identico o simile ad un marchio registrato non rivendica alcun diritto di marchio su tale segno, ma ne fa un uso preciso . Pertanto, per valutare se il titolare del marchio registrato possa opporsi a tale uso specifico occorre limitarsi alle circostanze che contraddistinguono tale uso, senza che occorra accertare se un altro uso del medesimo segno in circostanze diverse sarebbe anch’esso suscettibile di dare adito ad un rischio di confusione. Pertanto, la quarta condizione necessaria affinché il titolare di un marchio registrato sia autorizzato a vietare l’uso di un segno simile al suo marchio per prodotti o servizi identici o simili a quelli per cui tale marchio è registrato non ricorre nella causa principale. Di conseguenza, occorre risolvere la prima questione dichiarando che l’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 deve essere interpretato nel senso che il titolare di un marchio registrato non è legittimato a far vietare l’uso da parte di un terzo, in una pubblicità comparativa, di un segno simile a tale marchio per prodotti o servizi identici o simili a quelli per cui tale marchio è stato registrato, quando tale uso non dà adito ad un rischio di confusione per il pubblico, e ciò a prescindere dal fatto che tale pubblicità comparativa soddisfi o meno tutte le condizioni di liceità enunciate all’art. 3 bis della direttiva 84/450. Sulla seconda e terza questione, relative all’interpretazione dell’art. 3 bis, n. 1, della direttiva 84/450 Con la seconda e la terza questione il giudice del rinvio chiede se l’art.3 bis, n. 1, della direttiva 84/450 debba essere interpretato nel senso che una pubblicità comparativa in cui l’operatore pubblicitario utilizza il marchio di un concorrente o un segno simile a tale marchio sia lecita esclusivamente se tale uso è indispensabile per effettuare il confronto tra i prodotti o i servizi dell’operatore pubblicitario e quelli del concorrente e, eventualmente, se l’uso di un segno simile al marchio del concorrente possa essere considerato indispensabile. Tuttavia il giudice del rinvio ha richiesto l’interpretazione di tale disposizione solo nel caso in cui la Corte risolva in senso affermativo la prima questione pregiudiziale. Pertanto, non occorre esaminare la seconda e terza questione pregiudiziale. Sulle spese Nei confronti delle parti nella causa principale il presente procedimento costituisce un incidente sollevato dinanzi al giudice nazionale, cui spetta quindi statuire sulle spese. Le spese sostenute da altri soggetti per presentare osservazioni alla Corte non possono dar luogo a rifusione. Per questi motivi, la Corte (Prima Sezione) dichiara: 1) Gli artt. 5, nn. 1 e 2, della prima direttiva del Consiglio 21 dicembre 1988, 89/104/CEE, sul ravvicinamento delle legislazioni degli Stati membri in materia di marchi d’impresa, e 3 bis, n. 1, della direttiva del Consiglio 10 settembre 1984, 84/450/CEE, concernente la pubblicità ingannevole e comparativa, come modificata dalla direttiva del Parlamento europeo e del Consiglio 6 ottobre 1997, 97/55/CE, devono essere interpretati nel senso che il titolare di un marchio registrato non è legittimato a vietare l’uso, da parte di un terzo, di un segno identico o simile al suo marchio in una pubblicità comparativa che soddisfa tutte le condizioni di liceità enunciate al detto art. 3 bis, n. 1. Tuttavia, quando ricorrono le condizioni richieste dall’art. 5, n. 1, lett. b), per vietare l’uso di un segno identico o simile ad un marchio registrato, è escluso che la pubblicità comparativa in cui tale segno è utilizzato soddisfi la condizione di liceità enunciata all’art. 3 bis, n. 1, lett. d), della direttiva 84/450, come modificata dalla direttiva 97/55. 2) L’art. 5, n. 1, lett. b), della direttiva 89/104 deve essere interpretato nel senso che il titolare di un marchio registrato non è legittimato a far vietare l’uso da parte di un terzo, in una pubblicità comparativa, di un segno simile a tale marchio per prodotti o servizi identici o simili a quelli per cui tale marchio è stato registrato, quando tale uso non dà adito ad un rischio di confusione per il pubblico, e ciò a prescindere dal fatto che tale pubblicità comparativa soddisfi o meno tutte le condizioni di liceità enunciate all’art. 3 bis della direttiva 84/450, come modificata dalla direttiva 97/55. Firme ( *1 ) Lingua processuale: l’inglese.

61999CJ0261

it

Motivazione della sentenza 1 Con atto introduttivo depositato nella cancelleria della Corte il 13 luglio 1999, la Commissione delle Comunità europee ha presentato, ai sensi dell'art. 88, n. 2, secondo comma, CE, un ricorso diretto a far dichiarare che, non avendo adottato nel termine impartito le misure necessarie a recuperare presso il loro beneficiario gli aiuti dichiarati illegittimi ed incompatibili con il mercato comune dalla decisione (in prosieguo: la «decisione controversa») della Commissione 4 novembre 1998, 1999/378/CE, relativa agli aiuti concessi dalla Francia all'impresa «Nouvelle Filature Lainière de Roubaix» (GU 1999, L 145, pag. 18), la Repubblica francese è venuta meno agli obblighi incombentile ai sensi dell'art. 189, quarto comma, del Trattato CE (divenuto art. 249, quarto comma, CE), nonché degli artt. 4 e 5 di detta decisione. 2 Nel corso del maggio e del settembre 1996, alla Commissione sono pervenute numerose denunce nei confronti di aiuti concessi o potenzialmente concessi dal governo francese a favore della società Nouvelle Filature Lainière de Roubaix nel contesto del risanamento giudiziario del gruppo SA Filature Lainière de Roubaix. Tali denunce mettevano in discussione una moratoria di otto anni, accordata a quest'ultimo dal comitato interministeriale di ristrutturazione industriale, per il pagamento del suo debito societario e tributario, per un importo di FRF 82 000 000, nonché una domanda d'intervento da parte di detto comitato onde evitare il deposito del bilancio di detta società. 3 In risposta ad una richiesta d'informazione della Commissione, le autorità francesi hanno comunicato a quest'ultima, con lettere 18 giugno e 15 luglio 1996, che il gruppo SA Filature Lainière de Roubaix aveva attraversato, a partire dall'inizio degli anni '90, un periodo di gravi difficoltà di esercizio che avevano condotto ad importanti tensioni finanziarie ed a ritardi di pagamento del suo debito societario e tributario. Ripreso nel 1993 dal sig. Verbeke, tale gruppo ha presentato un piano di ristrutturazione che prevede il pagamento integrale dell'importo di detto debito, con riserva dello scaglionamento dei rimborsi su un periodo di otto anni. Tuttavia nuove difficoltà economiche e finanziarie sono sopravvenute a partire dal 1995. Incapaci di far fronte alle loro scadenze, i dirigenti del gruppo hanno depositato una dichiarazione di cessazione dei pagamenti presso il Tribunal de commerce di Roubaix (Francia) che ha messo in moto la procedura di risanamento giudiziario il 30 aprile 1996. 4 Dopo aver accertato che la situazione economica e sociale di detto gruppo non rendeva possibile un piano di risanamento e dopo aver indetto una gara d'appalto in vista della cessione di quest'ultimo, il Tribunal de commerce di Roubaix ha ordinato, con sentenza 17 settembre 1996, la cessione del gruppo al sig. Chapurlat al prezzo di FRF 4 278 866, posto che il subentrante si era impegnato a proseguire i contratti di lavoro di 225 salariati sui 587 costituenti l'organico del personale ed a pagare una somma di FRF 50 000 per posto soppresso nell'anno successivo al subentro. Inoltre, detto giudice ha autorizzato il licenziamento di 362 salariati e designato un liquidatore in ragione dello scioglimento ope legis del gruppo SA Filature Lainière de Roubaix che derivava dalla sentenza. 5 Nel settembre 1996 le autorità francesi hanno notificato alla Commissione la misura di aiuto alla ristrutturazione da esse prospettata a favore della nuova società creata dal sig. Chapurlat, denominata «Nouvelle Filature Lainière de Roubaix», il cui capitale sociale ammontava a FRF 510 000. Tale misura di aiuto per un importo complessivo di FRF 40 000 000 consisteva in un prestito con opzione d'assunzione di partecipazioni pari a FRF 18 000 000 e di una sovvenzione pari a FRF 22 000 000. 6 Il procedimento di cui all'art. 93, n. 2, del Trattato CE (divenuto art. 88, n. 2, CE) è stato chiuso con l'adozione della decisione controversa il cui dispositivo recita come segue: «Articolo 1 L'aiuto di 7,77 milioni di FRF nella forma di premio agli investimenti accordato dalla Francia all'impresa "Nouvelle Filature Lainière de Roubaix" può essere considerato compatibile con il mercato comune sulla base dell'articolo 92, paragrafo 3, lettera c), del Trattato. Articolo 2 L'aiuto di 14,23 milioni di FRF nella forma di premio agli investimenti accordato dalla Francia alla "Nouvelle Filature Lainière de Roubaix" è incompatibile con il mercato comune. Articolo 3 1. Il prestito con opzione d'assunzione di partecipazioni, di 18 milioni di FRF, costituisce un aiuto nella misura in cui il tasso applicato dalla Francia è inferiore al tasso di riferimento dell'8,28% in vigore al momento della concessione del prestito. 2. L'aiuto di cui al paragrafo 1 accordato dalla Francia alla "Nouvelle Filature Lainière de Roubaix" è incompatibile con il mercato comune. Articolo 4 1. La Francia adotta tutti i provvedimenti necessari per recuperare dalla "Nouvelle Filature Lainière de Roubaix" l'aiuto di cui all'articolo 2 già versato illegalmente. 2. Il recupero viene effettuato conformemente alle procedure di diritto nazionale. Le somme da recuperare producono interessi, a decorrere dalla data del versamento al beneficiario fino alla loro effettiva restituzione. Gli interessi sono calcolati al tasso di riferimento utilizzato per il calcolo dell'equivalente sovvenzione nell'ambito degli aiuti a finalità regionale. 3. La Francia sopprime immediatamente l'aiuto di cui all'articolo 3, applicando le condizioni normali di mercato corrispondenti almeno al tasso di riferimento dell'8,28% in vigore al momento della concessione del prestito. Articolo 5 La Francia comunica alla Commissione, entro due mesi dalla notificazione della presente decisione, i provvedimenti adottati per conformarvisi. Articolo 6 La Repubblica francese è destinataria della presente decisione». 7 Con atto introduttivo depositato nella cancelleria della Corte il 25 gennaio 1999, il governo francese ha presentato un ricorso di annullamento contro la decisione controversa (v. sentenza pronunciata oggi, causa C-17/99, Francia/Commissione, Racc. pag. I-2481). 8 Non avendo ricevuto alcuna informazione sul seguito dato alla decisione controversa dalle autorità francesi, entro il periodo di cui all'art. 5 di quest'ultima, la Commissione con lettera 3 febbraio 1999 ha inviato un richiamo a dette autorità sottolineando che, se non avesse ricevuto conferma dell'esecuzione di detta decisione, sarebbe stata costretta ad adire la Corte di giustizia conformemente al disposto dell'art. 93, n. 2, del Trattato. 9 Poiché quest'ultima lettera è rimasta senza risposta, la Commissione, ritenendo che la Repubblica francese non si fosse conformata alla decisione controversa e non avesse fatto per nulla valere un'impossibilità assoluta di esecuzione della medesima, ha deciso di proporre il presente ricorso. 10 La Commissione fa anzitutto valere che la decisione controversa è, in forza dell'art. 189, quarto comma, del Trattato, obbligatoria per la Repubblica francese, cui è stata notificata il 17 novembre 1998. In conformità di detta disposizione, tale decisione resterebbe «obbligatoria in tutti i suoi elementi» per lo Stato membro destinatario sino all'emanazione, all'occorrenza, di una decisione contraria del giudice comunitario. 11 La Commissione aggiunge che, nella citata sentenza in occasione della causa Francia/Commissione, il governo francese non ha presentato in alcun momento una domanda diretta ad ottenere la sospensione dell'esecuzione della decisione controversa oppure provvedimenti provvisori ai sensi dell'art. 186 del Trattato CE (divenuto art. 243 CE). 12 Essa considera poi che il solo argomento che uno Stato membro possa far valere per non eseguire una decisione della Commissione che ordina la soppressione ed il recupero di aiuti di Stato dichiarati incompatibili con il Trattato è quello fondato sull'impossibilità assoluta di esecuzione. Orbene, nel caso di specie, la Repubblica francese non avrebbe affatto invocato un'impossibilità di tal genere. 13 La Commissione sostiene infine che il governo francese non ha osservato il suo obbligo di leale collaborazione. Infatti, da un lato, le autorità francesi non hanno a tutt'oggi inviato la benché minima risposta alla lettera di richiamo 3 febbraio 1999 e, dall'altro, non hanno in alcun momento segnalato a quest'ultima eventuali difficoltà che avrebbero incontrato nell'esecuzione della decisione controversa, né le hanno proposto misure sostitutive. Risulterebbe che dette autorità non hanno intrapreso la minima iniziativa al fine di recuperare gli aiuti dichiarati incompatibili con il Trattato. 14 Il governo francese, pur affermando di essere pienamente consapevole del suo obbligo di recuperare detti aiuti, ammette però di non essere stato in grado di conformarvisi. 15 Esso sostiene di avere intrapreso iniziative al fine di stabilire, in collegamento con la società beneficiaria, le modalità secondo cui potrà effettuarsi il recupero. Anche se il recupero immediato dell'integralità degli aiuti doveva comportare l'amministrazione controllata dell'impresa, il governo francese - il quale non ignora la giurisprudenza della Corte sulla cui base la scomparsa dell'impresa beneficiaria di aiuti di Stato dichiarati incompatibili con il Trattato non può giustificare la rinuncia al recupero di questi ultimi - ammette che non ha cercato di avvalersi di tale circostanza nei confronti della Commissione. 16 Il governo francese aggiunge che una domanda di sospensione dell'esecuzione della decisione controversa, in occasione della citata causa Francia/Commissione, avrebbe avuto poche probabilità di successo alla luce della giurisprudenza della Corte. 17 Esso fa inoltre valere che, nel corso del procedimento amministrativo, le autorità francesi hanno ampiamente contribuito ad informare la Commissione e che, in tale maniera, hanno soddisfatto il loro obbligo di leale collaborazione nei confronti dell'istituzione stessa. 18 Si deve ricordare anzitutto che il sistema dei rimedi giurisdizionali predisposto dal Trattato distingue i ricorsi di cui agli artt. 226 e 227 CE, che mirano a far accertare che uno Stato membro non ha adempiuto agli obblighi che gli incombono, ed i ricorsi di cui agli artt. 230 CE e 232 CE, che mirano a far controllare la legittimità degli atti o delle omissioni delle istituzioni comunitarie. Questi rimedi giurisdizionali perseguono scopi distinti e sono soggetti a modalità diverse. Uno Stato membro, quindi, in mancanza di una disposizione del Trattato che lo autorizzi espressamente, non può eccepire l'illegittimità di una decisione di cui sia destinatario come argomento difensivo nei confronti del ricorso per inadempimento basato sulla mancata esecuzione di tale decisione (v., da ultimo, sentenza 27 giugno 2000, causa C-404/97, Commissione/Portogallo, Racc. pag. I-4897, punto 34). Poco importa che siffatta illegittimità sia invocata nel corso del procedimento per inadempimento in quanto tale o, come accade nel presente caso, in occasione di un procedimento di annullamento diretto contro la decisione controversa. 19 Una soluzione diversa potrebbe valere solo se l'atto di cui è causa fosse inficiato da vizi particolarmente gravi ed evidenti, al punto da potersi considerare un atto inesistente (sentenza Commissione/Portogallo, citata, punto 35). 20 Tale accertamento è d'obbligo anche nel contesto di un ricorso per inadempimento fondato sull'art. 88, n. 2, secondo comma, del Trattato (sentenza Commissione/Portogallo, citata, punto 36). 21 Va in proposito dichiarato che, se il governo francese ha contestato, in occasione della citata causa Francia/Commissione, la legittimità della decisione controversa fondandosi su un certo numero di dati di fatto, non ha invece invocato alcun vizio idoneo a porre in questione l'esistenza stessa dell'atto. 22 Va poi ricordato che risulta dalla giurisprudenza costante che la soppressione di un aiuto illegittimo mediante recupero è la logica conseguenza dell'accertamento della sua illegittimità (v., segnatamente, sentenze 10 giugno 1993, causa C-183/91, Commissione/Grecia, Racc. pag. I-3131, punto 16, e Commissione/Portogallo, citata, punto 38). 23 La Corte ha anche dichiarato che il solo mezzo di difesa che uno Stato membro può opporre al ricorso per inadempimento proposto dalla Commissione sulla base dell'art. 93, n. 2, del Trattato è quello dell'impossibilità assoluta di dare correttamente esecuzione alla decisione (sentenze 4 aprile 1995, causa C-348/93, Commissione/Italia, Racc. pag. I-673, punto 16, e Commissione/Portogallo, citata, punto 39). 24 Tuttavia, uno Stato membro, il quale, al momento dell'esecuzione di siffatta decisione, incontri difficoltà impreviste ed imprevedibili o si renda conto di conseguenze non considerate dalla Commissione, deve sottoporre questi problemi alla valutazione della stessa, proponendo opportune modifiche della decisione. In questo caso la Commissione e lo Stato membro, in ossequio alla norma che prescrive agli Stati membri e alle istituzioni comunitarie obblighi reciproci di leale collaborazione, norma che informa in particolare l'art. 5 del Trattato CE (divenuto art. 10 CE), devono collaborare in buona fede onde superare le difficoltà osservando scrupolosamente le disposizioni del Trattato, in particolare quelle relative agli aiuti (v., segnatamente, sentenze 2 febbraio 1989, causa 94/87, Commissione/Germania, Racc. pag. 175, punto 9, e Commissione/Portogallo, citata, punto 40). 25 E' sufficiente constatare al riguardo che, nella fattispecie, il governo francese non ha segnalato alla Commissione, in seguito alla notifica della decisione controversa ed all'invio della lettera di richiamo 3 febbraio 1999, difficoltà impreviste o imprevedibili o ancora non prospettate dalla Commissione che avrebbero potuto giustificare modifiche di detta decisione. 26 Occorre infine ricordare anche che la decisione controversa fruisce di una presunzione di legittimità e che, a dispetto dell'esistenza di un ricorso di annullamento, essa rimane obbligatoria in tutti i suoi elementi nei confronti della Repubblica francese (v. sentenza Commissione/Portogallo, citata, punto 57). 27 Nel presente caso, la Repubblica francese non ha chiesto che venga sospesa l'esecuzione del suo obbligo di recuperare gli aiuti di Stato dichiarati incompatibili con il Trattato. Conseguentemente, quali che siano le condizioni a cui, tenuto conto della giurisprudenza della Corte, una domanda siffatta è idonea ad essere accolta, la decisione controversa rimarrebbe obbligatoria in tutti i suoi elementi per la Repubblica francese, segnatamente in quanto prescriveva il recupero di detti aiuti, non avendo ottenuto quest'ultima la sospensione dell'esecuzione della decisione stessa. 28 Tenuto conto di quanto precede, va dichiarato che, non conformandosi alla decisione controversa, la Repubblica francese è venuta meno agli obblighi incombentile ai sensi del Trattato. Decisione relativa alle spese Sulle spese 29 Ai sensi dell'art. 69, n. 2, del regolamento di procedura, la parte soccombente è condannata alle spese se ne è stata fatta domanda. La Repubblica francese è rimasta soccombente e va quindi condannata alle spese. Dispositivo Per questi motivi, LA CORTE (Quinta Sezione) dichiara e statuisce: 1) Non conformandosi alla decisione della Commissione 4 novembre 1998, 1999/378/CE, relativa agli aiuti concessi dalla Francia all'impresa «Nouvelle Filature Lainière de Roubaix», la Repubblica francese è venuta meno agli obblighi incombentile ai sensi del Trattato CE. 2) La Repubblica francese è condannata alle spese.

62002CJ0249

fr

Par sa requête, la République portugaise demande l’annulation de la lettre du directeur général de la direction générale de l’agriculture de la Commission des Communautés européennes, du 18 avril 2002 (ci-après la «décision attaquée»), ayant pour objet une réduction des avances financières consenties pour l’exercice 2002, en application de l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) nº 1750/1999 de la Commission, du 23 juillet 1999, portant modalités d’application du règlement (CE) nº 1257/1999 du Conseil concernant le soutien au développement rural par le Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (FEOGA) (JO L 214, p. 31), tel que modifié en dernier lieu par le règlement (CE) nº 1763/2001 de la Commission, du 6 septembre 2001 (JO L 239, p. 10, ci-après le «règlement nº 1750/1999»). Le cadre juridique Le règlement (CE) n° 1257/1999 du Conseil, du 17 mai 1999, concernant le soutien au développement rural par le Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (FEOGA) et modifiant et abrogeant certains règlements (JO L 160, p. 80), prescrit l’établissement par les États membres de plans de développement rural, qui couvrent une période de sept ans commençant le 1 er janvier 2000. Ces plans doivent être soumis à la Commission qui, sur leur base, approuve les documents de programmation financière en matière de développement rural. L’article 46 du règlement n° 1257/1999 dispose: «1. Le soutien communautaire en faveur du développement rural financé par le FEOGA, section ‘garantie’, fait l’objet d’une planification financière et d’une comptabilité annuelle. […] 2. La Commission fixe des dotations initiales, ventilées sur une base annuelle, allouées aux États membres, sur la base de critères objectifs […] 3. La dotation initiale est adaptée en fonction des dépenses réelles et des prévisions de dépenses révisées soumises par les États membres, en tenant compte des objectifs des programmes, et dans la mesure des ressources disponibles […]» Aux termes de l’article 47, paragraphe 3, du même règlement: «Les concours financiers alloués par le FEOGA, section ‘garantie’, peuvent revêtir la forme d’avances au titre de l’exécution du programme ou de paiements se référant à des dépenses effectivement encourues.» Selon l’article 56, second alinéa, du règlement n° 1257/1999: «[Ce dernier] s’applique au soutien communautaire à partir du 1 er janvier 2000». Le règlement (CE) n° 1258/1999 du Conseil, du 17 mai 1999, relatif au financement de la politique agricole commune (JO L 160, p. 103), dispose, à son article 7, paragraphes 1 à 3: «1. La Commission, après consultation du comité du [FEOGA], adopte les décisions visées aux paragraphes 2, 3 et 4. 2. La Commission décide des avances mensuelles sur la prise en compte des dépenses effectuées par les organismes payeurs agréés. […] 3. La Commission apure, avant le 30 avril de l’année suivant l’exercice budgétaire considéré, […] les comptes des organismes payeurs. […]» L’article 12 du même règlement prévoit que le comité du FEOGA est composé de représentants des États membres et de la Commission et qu’il est présidé par un représentant de celle-ci. Le règlement (CE) n° 296/96 de la Commission, du 16 février 1996, relatif aux données à transmettre par les États membres et à la prise en compte mensuelle des dépenses financées au titre de la section «garantie» du Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (FEOGA) et abrogeant le règlement (CEE) n° 2776/88 (JO L 39, p. 5), précise les conditions dans lesquelles les États membres peuvent bénéficier de la couverture par le FEOGA, section «garantie», des dépenses qu’ils ont exposées. L’article 4, paragraphe 1, du règlement n° 296/96 prévoit que «[s]ur la base des données transmises [par les États membres], la Commission décide et verse les avances mensuelles sur la prise en compte des dépenses […]» Aux termes de l’article 7, paragraphe 1, second alinéa, du même règlement: «Sont prises en considération au titre de l’exercice ‘n’ les dépenses effectuées par les États membres du 16 octobre de l’année ‘n-1’ jusqu’au 15 octobre de l’année ‘n’.» Le règlement n° 1750/1999 prévoit, à son article 37, paragraphe 1: «Les États membres transmettent à la Commission au plus tard le 30 septembre de chaque année, pour chaque document de programmation de développement rural […]: a) l’état des dépenses réalisées dans l’exercice en cours et à réaliser jusqu’à la fin de cet exercice couvertes par le soutien communautaire […] et b) les prévisions de ces dépenses révisées pour les exercices suivants jusqu’à la fin de la période de programmation en cause dans le respect de la dotation allouée à chaque État membre. […]» L’article 38, premier alinéa, du règlement n° 1750/1999 dispose: «Les services payeurs peuvent inscrire dans les comptes, comme dépense du mois pendant lequel la décision d’approbation du document de programmation de développement rural […] est adoptée, une avance de 12,5 % au maximum d’une annuité moyenne de la contribution du FEOGA prévue dans le document de programmation […]» Aux termes de l’article 39, paragraphes 3 et 4, du règlement n° 1750/1999: «3. Dans le cas où les dépenses effectives d’un État membre pour un exercice donné sont inférieures à un seuil de 75 % des montants prévus au paragraphe 1, les dépenses à reconnaître au titre de l’exercice suivant sont réduites d’un tiers de l’écart constaté entre ce seuil […] et les dépenses effectives constatées au cours de cet exercice. Cette réduction n’est pas prise en compte pour le constat des dépenses effectives pendant l’exercice qui suit celui dans lequel la réduction a été effectuée. 4. Le paragraphe 3 ne s’applique pas à la première déclaration de dépenses réalisées dans le cadre du document de programmation de développement rural […]» Le règlement n° 1750/1999 s’applique, en vertu de son article 50, au soutien communautaire à partir du 1 er janvier 2000. Le règlement (CE) n° 445/2002 de la Commission, du 26 février 2002, portant modalités d’application du règlement n° 1257/1999 (JO L 74, p. 1), s’est substitué, à compter de son entrée en vigueur, le 22 mars 2002, au règlement n° 1750/1999, dont il a prononcé l’abrogation. L’article 47, paragraphe 1, du règlement n° 445/2002 reprend les dispositions de l’article 37, paragraphe 1, du règlement n° 1750/1999. L’article 48, paragraphe 1, du règlement n° 445/2002 reproduit les dispositions de l’article 38, premier alinéa, du règlement n° 1750/1999. Les dispositions de l’article 39, paragraphe 3, du règlement n° 1750/1999 sont également reprises à l’article 49, paragraphes 1 et 4, du règlement n° 445/2002. Enfin, l’article 49, paragraphe 5, du règlement n° 445/2002 reproduit les dispositions de l’article 39, paragraphe 4, du règlement n° 1750/1999, en y ajoutant cependant la précision selon laquelle la première déclaration de dépenses visée est celle qui concerne «l’exercice financier 2000». Les faits Par décisions des 22 novembre 2000, 1 er mars et 30 avril 2001, la Commission a respectivement approuvé, pour la période de programmation 2000-2006, les plans de développement rural pour le Portugal continental, la région autonome des Açores et la région autonome de Madère. Ces décisions comportent en annexe un tableau financier général indicatif qui répertorie la dépense publique nationale consacrée à la mise en œuvre des mesures envisagées dans le plan de développement rural concerné et la contribution du FEOGA, section «garantie». L’article 2, paragraphe 2, de chacune de ces décisions prévoit que l’exercice budgétaire 2000 prend en charge les paiements effectués par les organismes payeurs à partir du 16 octobre 1999. En vertu de l’article 3, paragraphe 1, desdites décisions, les dépenses sont éligibles à partir de la date à laquelle les plans de développement rural concernés ont été présentés à la Commission, soit respectivement les 6 janvier, 4 et 22 février 2000. Par une communication du 30 septembre 2000, la République portugaise a présenté à la Commission ses prévisions de dépenses pour les exercices suivants de la période de programmation et pour chaque document de programmation en matière de développement rural, en application de l’article 37, paragraphe 1, sous b), du règlement n° 1750/1999. Cette communication précisait que le montant des prévisions de dépenses pour l’exercice 2001, c’est-à-dire du 16 octobre 2000 au 15 octobre 2001, serait de 281 430 000 euros. Toutefois, la Commission a relevé, sur la base des données que les autorités portugaises lui avaient transmises mensuellement, que, au cours de l’exercice 2001, les dépenses effectivement réalisées par la République portugaise n’avaient été que de 197 323 332,52 euros, correspondant à 70,11 % des prévisions de dépenses pour cet exercice. Les dépenses effectives étant, pour la République portugaise comme pour d’autres États membres, inférieures au seuil de 75 % des prévisions de dépenses visé à l’article 39, paragraphe 3, du règlement n° 1750/1999, la question de l’application des réductions prévue par ces dispositions a été discutée lors des réunions du comité du FEOGA tenues les 22 janvier et 19 février 2002. Le procès-verbal de cette dernière réunion indique, à son point 6, que «les [six] États membres [concernés par les réductions] seront avisés par lettre de la date à laquelle les montants des pénalités seront déduits de leur avance mensuelle […]» Par la décision attaquée, le directeur général de la direction générale de l’agriculture de la Commission a communiqué à l’Instituto Nacional de Garantia Agrícola (ci-après l’«INGA»), l’organisme responsable au Portugal de la coordination des dépenses financées par le FEOGA, section «garantie», ce qui suit: «Au cours de l’exercice FEOGA 2001, le total des dépenses imputées au Portugal dans la rubrique 1b (Développement rural) s’est élevé à 197 323 332,52 euros. Or, les prévisions de dépenses pour 2001 qui ont été transmises à la Commission le 30 septembre 2000 sur la base de l’article 37 du règlement (CE) n° 1750/1999 s’élevaient à 281 430 000 euros. Puisque le total des dépenses n’atteint pas le seuil de 75 % de la prévision présentée, il y a lieu d’appliquer l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) n° 1750/1999. Nous joignons en annexe le document AGRI/46059/2001 – Rev. 2, qui a été discuté au sein du comité du FEOGA le 19 février 2002 et qui indique le détail du calcul. Sur la base de l’article précité, une réduction de 4 583 055,83 euros sera dès lors appliquée sur les avances de 2002. Ajoutons que cette réduction de 4 583 055,83 euros sur les avances sera imputée au chapitre B01-41 (apurement des comptes et réductions/corrections dans le cadre des avances) […]» Au cours de la réunion tenue le 19 avril 2002, le comité du FEOGA a été consulté sur les avances à verser aux États membres en mai 2002 pour la prise en compte des dépenses payées par ces derniers en mars 2002. La question de l’application des réductions prévues à l’article 39, paragraphe 3, du règlement n° 1750/1999 (devenu article 49, paragraphe 4, du règlement n° 445/2002) a une nouvelle fois été abordée. Le point 7.5.3 du procès-verbal de cette réunion, intitulé «Réduction prévue à l’article 39, paragraphe 3, du règlement n° 1750/1999», énonce: «À la demande de la délégation danoise, le Président fait savoir que le service juridique de la Commission a confirmé que la réduction précitée revêt bien le caractère d’une correction financière classique, correction qui sera apportée sous la forme d’une déduction des avances pour la prise en compte à verser aux États membres concernés, soit au mois de juin, soit au mois d’août 2002 […]» Lors de réunions tenues les 22 mai et 19 juin 2002, le comité du FEOGA a été consulté sur les avances à verser aux États membres respectivement en juin et juillet 2002 pour la prise en compte des dépenses exposées en avril et mai 2002. Les procès-verbaux de ces réunions indiquent que le montant des avances «tient compte des corrections – positives et négatives – opérées sur les dépenses déclarées par plusieurs États membres». Par des décisions des 27 mai et 24 juin 2002, signées par le commissaire chargé de l’agriculture, la Commission a fixé le montant des avances à verser aux États membres pour les mois d’avril et mai 2002. Enfin, la Commission a, par décision 2002/461/CE, du 12 juin 2002, relative à l’apurement des comptes des États membres au titre des dépenses financées par le Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (FEOGA), section «Garantie», pour l’exercice financier 2001 (JO L 160, p. 28), et prise en application de l’article 7, paragraphe 3, du règlement n° 1258/1999, procédé à un tel apurement. Les conclusions des parties Le recours a été enregistré au greffe de la Cour le 1 er juillet 2002. La République portugaise conclut à ce qu’il plaise à la Cour: – annuler la décision attaquée, et – condamner la Commission aux dépens. La Commission conclut à ce qu’il plaise à la Cour: – rejeter le recours, et – condamner la requérante aux dépens. Un mémoire en réplique et un mémoire en duplique ont été présentés respectivement par les deux parties, par lesquels elles ont repris les mêmes conclusions. Sur le recours Sur la recevabilité La Commission soutient que le recours est dirigé contre un acte dépourvu d’effets juridiques obligatoires et n’est donc pas recevable. Elle précise que la réduction des avances mensuelles versées à la République portugaise a été précédée d’une étroite coopération entre la Commission et la requérante – comme avec l’ensemble des États membres – au sein du comité du FEOGA, qui a tenu des discussions à ce sujet lors de ses réunions des 22 janvier et 19 février 2002. Au cours de cette dernière réunion, le représentant de la Commission aurait indiqué aux représentants des États membres concernés par les réductions qu’ils seraient avisés par lettre de la date à laquelle ces réductions seraient appliquées. D’autres discussions auraient également eu lieu sur le même sujet lors des réunions des 19 avril et 22 mai 2002 du comité du FEOGA. La décision attaquée ne serait que la lettre dont l’envoi avait été ainsi annoncé le 19 février 2002. Cette lettre constituerait une simple communication entre les services de la Commission et ceux de la République portugaise. Elle n’aurait qu’un caractère informatif et serait donc dépourvue d’effets juridiques obligatoires. La Commission précise que les seules décisions juridiquement obligatoires, de nature à affecter les intérêts de la République portugaise, seraient les décisions des 27 mai et 24 juin 2002, relatives aux avances des mois d’avril et mai 2002, par lesquelles le commissaire chargé de l’agriculture a valablement adopté, par délégation de la Commission, la mesure litigieuse de réduction des avances. À cet égard, pour déterminer si des mesures constituent des actes au sens de l’article 230 CE, c’est à leur substance qu’il y a lieu de s’attacher, la forme dans laquelle elles sont prises étant en principe indifférente à cet égard. Constituent des actes ou décisions susceptibles de faire l’objet d’un recours en annulation, au sens de l’article 230 CE, les mesures produisant des effets juridiques obligatoires de nature à affecter les intérêts du requérant, en modifiant de façon caractérisée la situation juridique de celui-ci (voir, en ce sens, arrêts du 11 novembre 1981, IBM/Commission, 60/81, Rec. p. 2639, point 9, et du 5 octobre 1999, Pays‑Bas/Commission, C-308/95, Rec. p. I-6513, point 26). En l’espèce, il ressort, tout d’abord, du point 6 du procès-verbal de la 583 ème réunion du comité du FEOGA du 19 février 2002, intitulé «Information sur les pénalités à appliquer à certains États membres pour le non‑respect des prévisions de dépenses relatives au développement rural pour l’exercice FEOGA 2001 [application de l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) n° 1750/1999]», que le représentant de la Commission a, lors de cette réunion, recueilli les observations des représentants des six États membres concernés sur l’intention de la Commission de leur appliquer les mesures de correction financière prévues audit article 39. Le point 6 du même procès-verbal comporte, à la fin de son premier paragraphe, la précision selon laquelle «les États membres précités seront avisés par lettre de la date à laquelle les montants des pénalités seront déduits de leur avance mensuelle». Ledit point 6 se termine par la mention d’une déclaration de la délégation luxembourgeoise, par laquelle celle-ci «regrette» que la Commission n’ait «pas pris l’option de proroger la période transitoire visée à l’article 39 du règlement (CE) n° 1750/1999 […] d’autant plus que l’adoption, par la Commission européenne, du PDR luxembourgeois, s’est faite très tard dans l’année 2000 […]». Il résulte des termes du point 6 dudit procès-verbal que des corrections financières seraient appliquées aux avances mensuelles versées à certains États membres et que ces États en seraient avisés ultérieurement par lettre. Ensuite, il ressort des termes de la décision attaquée, qui est précisément la lettre dont l’envoi avait été annoncé lors de la réunion du comité du FEOGA du 19 février 2002, que ladite décision est destinée à produire des effets de droit. Elle indique en objet l’«application de l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) n° 1750/1999 – Correction dans le cadre des avances». Elle stipule au paragraphe suivant du même acte, dont le caractère décisionnel est manifeste, que «[p]uisque le total des dépenses n’atteint pas le seuil de 75 % de la prévision présentée, il y a lieu d’appliquer l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) n° 1750/1999. Nous joignons en annexe le document AGRI/46059/2001 – Rev. 2, qui a été discuté au sein du comité du FEOGA le 19 février 2002 et qui indique le détail du calcul». Enfin, ainsi que le soutient à juste titre la requérante, la décision attaquée est le seul acte précisant que les dépenses à prendre en compte au titre de l’exercice 2002 pour la République portugaise seront réduites de 4 583 055,83 euros, le seul acte par lequel la requérante a été dûment informée du constat selon lequel les dépenses effectives n’ont pas atteint 75 % de la prévision de dépenses, le seul également fixant le chapitre budgétaire sur lequel la somme précitée serait imputée. À la différence de la décision attaquée, les décisions des 27 mai et 24 juin 2002, relatives aux avances à verser aux États membres pour les mois d’avril et mai 2002, visent l’ensemble des États membres, indiquent seulement le montant global d’avances mensuelles qui est versé à chacun de ces derniers et ne comportent aucune indication du montant des corrections financières pratiquées à l’égard de leurs destinataires. En outre, la Commission n’a pas précisé les corrections financières respectives qui auraient été appliquées à la République portugaise par ces deux décisions. Ainsi, la décision attaquée constitue la seule mesure déterminant clairement le contenu et la portée de la correction financière litigieuse. La requérante est donc fondée à soutenir que les décisions des 27 mai et 24 juin 2002 ne sont que des mesures d’exécution de la décision attaquée. C’est d’ailleurs ce qui ressort des termes mêmes dudit acte, qui avaient annoncé l’intervention desdites décisions. Il résulte de tout ce qui précède que la décision attaquée est bien l’acte par lequel la correction financière contestée a été prise et par lequel les autorités portugaises ont reçu notification de ladite correction. Cet acte produit donc des effets juridiques obligatoires, de sorte que la requérante est recevable à en demander l’annulation. Dès lors, l’exception d’irrecevabilité soulevée par la Commission ne peut qu’être rejetée. Sur le fond Par la première branche de son premier moyen, tiré de l’incompétence de l’auteur de la décision attaquée, la requérante soutient que, selon les principes généraux du droit administratif, les délégations et les subdélégations de compétence ne se présument pas mais doivent être expressément invoquées lorsque l’auteur de l’acte n’agit pas dans le cadre de ses compétences propres. Or, dans le présent litige, le directeur général signataire de la décision attaquée n’aurait pas eu de compétence propre à l’effet d’adopter cette décision et il ne se serait prévalu d’aucun acte de délégation ou de subdélégation, qui aurait été pris sur la base des articles 13 ou 14 du règlement intérieur de la Commission. Pour écarter le moyen pris dans sa première branche, la Commission se borne à faire valoir, au point 38 de son mémoire en défense et au point 88 de son mémoire en duplique, que la correction financière litigieuse n’a pas été prise par la décision attaquée mais par les décisions des 27 mai et 24 juin 2002, adoptées par le commissaire chargé de l’agriculture agissant en vertu d’une délégation de compétences de la Commission. La Commission ne conteste donc pas que le directeur général signataire de la décision attaquée ne détenait pas de délégation de compétence l’habilitant à adopter la mesure de correction financière litigieuse. Dès lors, la décision attaquée qui, ainsi qu’il a été dit, constitue l’acte par lequel la correction financière a été adoptée et notifiée aux autorités portugaises, est entachée d’incompétence et doit, pour ce motif, sans qu’il soit besoin d’examiner les six autres moyens de la requête, être annulée. Sur les dépens Aux termes de l’article 69, paragraphe 2, du règlement de procédure, toute partie qui succombe est condamnée aux dépens, s’il est conclu en ce sens. La République portugaise ayant conclu à la condamnation de la Commission et celle-ci ayant succombé en ses conclusions, il y a lieu de la condamner aux dépens. Par ces motifs, la Cour (deuxième chambre) déclare et arrête: 1) La décision contenue dans la lettre du directeur général de la direction générale de l’agriculture de la Commission des Communautés européennes, du 18 avril 2002, ayant pour objet une réduction sur les avances financières consenties pour l’exercice 2002, en application de l’article 39, paragraphe 3, du règlement (CE) nº 1750/1999 de la Commission, du 23 juillet 1999, portant modalités d’application du règlement (CE) nº 1257/1999 du Conseil concernant le soutien au développement rural par le Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (FEOGA), tel que modifié en dernier lieu par le règlement (CE) nº 1763/2001 de la Commission, du 6 septembre 2001, est annulée. 2) La Commission des Communautés européennes est condamnée aux dépens. Signatures. – Langue de procédure: le portugais.

62010TJ0400

bg

Обстоятелства, предхождащи спора На 27 декември 2001 г. Съветът приема Обща позиция 2001/931/ОВППС за прилагането на специални мерки за борба с тероризма ( ОВ L 344, стр. 93 ; Специално издание на български език, 2007 г., глава 18, том 1, стр. 179), Регламент (ЕО) № 2580/2001 относно специалните ограничителни мерки за борба с тероризма, насочени срещу определени лица и образувания ( ОВ L 344, стр. 70 ; Специално издание на български език, 2007 г., глава 18, том 1, стр. 169), и Решение 2001/927/ЕО за създаване на списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ L 344, стр. 83 ). Hamas-Izz al-Din al-Qassem (терористично крило на Hamas) е включено в списъците, приложени към Обща позиция 2001/931 и Решение 2001/927. Тези два списъка са актуализирани редовно в съответствие с член 1, параграф 6 от Обща позиция 2001/931 и член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001, като Hamas-Izz al-Din al-Qassem (терористично крило на Hamas) остава вписано в посочените списъци. Считано от 12 септември 2003 г. в последните е вписано образуванието Hamas (включително Hamas-Izz al-Din al-Qassem). На 12 юли 2010 г. Съветът приема Решение 2010/386/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 ( ОВ L 178, стр. 28 ), и Регламент за изпълнение (ЕС) № 610/2010 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент (ЕС) № 1285/2009 ( ОВ L 178, стр. 1 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2010 г.“). Hamas (включително Hamas-Izz al-Din al-Qassem) остава вписано в списъците, съдържащи се в тези актове. На 13 юли 2010 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 188, стр. 13 , наричано по-нататък „Уведомлението от юли 2010 г.“). Производство и нови обстоятелства при развитието му На 12 септември 2010 г. жалбоподателят Hamas подава настоящата жалба в секретариата на Общия съд. В своята жалба жалбоподателят иска от Общия съд: — да отмени Уведомлението от юли 2010 г. и актовете на Съвета от юли 2010 г., — да осъди Съвета да заплати съдебните разноски. С акт, подаден в секретариата на Общия съд на 21 декември 2010 г., Европейската комисия е поискала да встъпи в производството в подкрепа на исканията на Съвета. Искането е уважено с определение на председателя на втори състав на Общия съд от 7 февруари 2011 г. На 31 януари 2011 г. Съветът приема Решение 2011/70/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 ( ОВ L 28, стр. 57 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, както и Регламент за изпълнение (ЕС) № 83/2011 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 610/2010 ( ОВ L 28, стр. 14 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от януари 2011 г.“). На 2 февруари 2011 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 33, 2011 г., стр. 14 ). С писмо от 2 февруари 2011 г., връчено на жалбоподателя на 7 февруари 2011 г., Съветът изпраща на последния изложението на мотивите за оставянето му в списъка. С писмо от 17 февруари 2011 г., постъпило в секретариата на Общия съд на същия ден, жалбоподателят изтъква актовете на Съвета от януари 2011 г. и писмото от 2 февруари 2011 г. Жалбоподателят посочва, че поддържа основанията на жалбата си срещу тези актове и че ще изложи критиките си срещу мотивите за оставянето му в списъка, съобщени с писмото от 2 февруари 2011 г. С писмо от 30 май 2011 г. Съветът уведомява жалбоподателя, че възнамерява да го остави в списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат предвидените в Регламент № 2580/2001 ограничителни мерки, при следващото преразглеждане на последните. След като изслушва другите страни, Общият съд разрешава на жалбоподателя, с писмо на секретариата от 15 юни 2011 г., да измени, в репликата си, основанията и исканията на своята жалба по отношение на актовете на Съвета от януари 2011 г., евентуално с оглед на мотивите, посочени в писмото от 2 февруари 2011 г. Общият съд обаче не позволява на жалбоподателя да измени исканията си, що се отнася до писмото от 2 февруари 2011 г. Като краен срок за представяне на репликата е определен 27 юли 2011 г. На 18 юли 2011 г. Съветът приема Решение 2011/430/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 ( ОВ L 188, стр. 47 ), с което жалбоподателят е оставен в списъка, и Регламент за изпълнение (ЕС) № 687/2011 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на регламенти за изпълнение № 610/2010 и № 83/2011 ( ОВ L 188, стр. 2 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2011 г.“). На 19 юли 2011 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 212, 2011 г., стр. 20 ). С писмо от 19 юли 2011 г. Съветът изпраща на жалбоподателя изложение на мотивите за оставянето му в списъка. С писмо от 27 юли 2011 г. жалбоподателят посочва актовете на Съвета от юли 2011 г. и писмото от 19 юли 2011 г. като актове, заместили първоначално обжалваните актове. Той отбелязва, че с публикуването или връчването на тези актове започва да тече нов двумесечен срок за обжалване. Жалбоподателят посочва мотивите, поради които не е представена реплика. Писмото от 27 юли 2011 г. е приложено към преписката като искане за продължаване на срока за представяне на репликата. С писма на секретариата от 16 септември 2011 г. Общият съд уведомява страните за решението си да не уважи посочената молба за продължаване и определя 2 ноември 2011 г. като краен срок за представяне на писмено становище при встъпване от страна на Комисията. На 28 септември 2011 г. жалбоподателят представя в секретариата на Общия съд допълнително становище. В него той посочва, че „разширява исканията си за отмяна срещу [актовете на Съвета от юли 2011 г.]“. Жалбоподателят посочва също, че с оглед на първоначалната жалба, на писмото от 17 февруари 2011 г. и на допълнителното становище, настоящата жалба следва да се счита за насочена срещу актовете на Съвета от юли 2010 г., от януари 2011 г. и от юли 2011 г. Жалбоподателят добавя, че поддържа и исканията, насочени срещу Уведомлението от юли 2010 г., и уточнява, че исканията му за отмяна се отнасят до разглежданите актове само в частта, която се отнася до него. Комисията представя писменото си становище при встъпване на 28 октомври 2011 г. С писмо от 15 ноември 2011 г. Съветът уведомява съветника на жалбоподателя за намерението си да остави първия в списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат предвидените в Регламент № 2580/2001 ограничителни мерки, при следващото преразглеждане на последните. С решение на Общия съд от 8 декември 2011 г. допълнителното становище е приложено към преписката. С писмо от 20 декември 2011 г. Общият съд уведомява страните, че доколкото срокът за подаване на жалба за отмяна срещу актовете на Съвета от януари 2011 г. е изтекъл преди представянето на допълнителното становище, изменението на исканията по жалбата, насочено срещу тези актове и само по себе си допустимо, тъй като вече е било надлежно предявено от жалбоподателя с писмото от 17 февруари 2011 г., ще бъде разгледано само в светлината на основанията и на доводите, посочени от тази страна преди изтичането на срока за подаване на жалба за отмяна срещу тези актове, а именно основанията и доводите, изтъкнати в първоначалната жалба. Общият съд определя 17 февруари 2012 г. като краен срок за представяне на становищата на Съвета и Комисията относно изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от януари 2011 г., а 5 март 2012 г. — като краен срок за представяне на становищата на същите тези страни относно допълнителното становище, като последният срок е продължен до 3 април 2012 г. На 22 декември 2011 г. Съветът приема Решение 2011/872/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 и за отмяна на Решение 2011/430 ( ОВ L 343, стр. 54 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, както и Регламент за изпълнение (ЕС) № 1375/2011 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 687/2011 ( ОВ L 343, стр. 10 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от декември 2011 г.“). На 23 декември 2011 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 377, 2011 г., стр. 17 ). С писмо, постъпило в секретариата на Общия съд на 1 февруари 2012 г., жалбоподателят изменя исканията си, като ги насочва срещу актовете на Съвета от декември 2011 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си относно изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от януари 2011 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 13 и 16 февруари 2012 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си относно допълнителното становище с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 3 април 2012 г. На 25 юни 2012 г. Съветът приема Решение 2012/333/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931, и за отмяна на Решение 2011/872 ( ОВ L 165, стр. 72 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, както и Регламент за изпълнение (ЕС) № 542/2012 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 1375/2011 ( ОВ L 165, стр. 12 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юни 2012 г.“). На 26 юни 2012 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 186, 2012 г., стр. 1 ). По покана на Общия съд жалбоподателят представя становището си в отговор на становищата на Съвета и Комисията от 3 април 2012 г. с акт, постъпил в секретариата на Общия съд на 28 юни 2012 г. С писмо, постъпило в секретариата на Общия съд на 10 юли 2012 г., жалбоподателят изменя исканията си, като ги насочва срещу актовете на Съвета от юни 2012 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си относно изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от юни 2012 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 20 и 23 юли 2012 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят отговорите си на становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г. с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 5 и 6 септември 2012 г. На 10 декември 2012 г. Съветът приема Решение 2012/765/ОВППС за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 и за отмяна на Решение 2012/333 ( ОВ L 337, стр. 50 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, както и Регламент за изпълнение (ЕС) № 1169/2012 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 542/2012 ( ОВ L 337, стр. 2 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от декември 2012 г.“). На 11 декември 2012 г. Съветът публикува в Официален вестник на Европейския съюз Уведомление до лицата, групите и образуванията, посочени в списъка, предвиден в член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 ( ОВ C 380, 2012 г., стр. 6 ). С писмо, постъпило в секретариата на Общия съд на 11 февруари 2013 г., жалбоподателят изменя исканията си, като ги насочва срещу актовете на Съвета от декември 2012 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си по изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от декември 2012 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 11 и 13 март 2013 г. На 25 юли 2013 г. Съветът приема Решение 2013/395/ОВППС за актуализиране и изменение на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 и за отмяна на Решение 2012/765 ( ОВ L 201, стр. 57 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, както и Регламент за изпълнение (ЕС) № 714/2013 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 1169/2012 ( ОВ L 201, стр. 10 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2013 г.“). С писмо от 24 септември 2013 г. жалбоподателят изменя исканията, като ги насочва срещу актовете на Съвета от юли 2013 г. С писмо от 4 октомври 2013 г. Общият съд поставя някои въпроси на страните с оглед на съдебното заседание и поканва Съвета да представи определени документи, което той прави с акт от 28 октомври 2013 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си по изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от юли 2013 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 28 и 30 октомври 2013 г. На 10 февруари 2014 г. Съветът приема Решение 2014/72/ОВППС за актуализиране и изменение на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 и за отмяна на Решение 2013/395 ( ОВ L 40, стр. 56 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, и Регламент за изпълнение (ЕС) № 125/2014 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 714/2013 ( ОВ L 40, стр. 9 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от февруари 2014 г.“). На 28 февруари 2014 г. жалбоподателят изменя исканията си, като ги насочва срещу актовете на Съвета от февруари 2014 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си по изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от февруари 2014 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 4 и 5 март 2014 г. На 22 юли 2014 г. Съветът приема Решение 2014/483/ОВППС за актуализиране и изменение на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931 и за отмяна на Решение 2014/72 ( ОВ L 217, стр. 35 ), с което оставя жалбоподателя в списъка, и Регламент за изпълнение (ЕС) № 790/2014 за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и за отмяна на Регламент за изпълнение № 125/2014 ( ОВ L 217, стр. 1 ) (наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2014 г.“; актовете на Съвета от юли 2010 г., от януари, юли и декември 2011 г., от юни и декември 2012 г., от юли 2013 г. и от февруари и юли 2014 г. са наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2010 г.—юли 2014 г.“). На 21 септември 2014 г. жалбоподателят изменя исканията си, като ги насочва срещу актовете на Съвета от юли 2014 г. По покана на Общия съд Комисията и Съветът представят становищата си по изменението на исканията, насочено срещу актовете на Съвета от юли 2014 г., с актове, постъпили в секретариата на Общия съд на 23 октомври и 4 ноември 2014 г. Искания на страните От гореизложените фактически обстоятелства следва, че жалбоподателят иска от Общия съд: — да отмени Уведомлението от юли 2010 г. и актовете на Съвета от юли 2010 г.—юли 2014 г. (наричани по-нататък „обжалваните актове“) в частта, която се отнася до него, — да осъди Съвета да заплати съдебните разноски. Съветът, подпомаган от Комисията, иска от Общия съд: — да отхвърли жалбата, — да осъди жалбоподателя да заплати съдебните разноски. От правна страна Предварителни съображения относно предмета на жалбата, както и относно обхвата и допустимостта на становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г. По предмета на жалбата Както личи от изложението на фактическите обстоятелства, актовете на Съвета от юли 2010 г. са изменени и заменени, последователно, с актовете на Съвета от януари, юли и декември 2011 г., от юни и декември 2012 г., от юли 2013 г. и от февруари и юли 2014 г. Жалбоподателят изменя последователно първоначалните си искания, така че жалбата му цели отмяната на тези различни актове в частта, която се отнася до него. Освен това той изрично поддържа исканията си за отмяна на отменените актове. Съгласно постоянната съдебна практика относно жалбите срещу последователни мерки за замразяване на средства, приети на основание на Регламент № 2580/2001, жалбоподателят продължава да има интерес да постигне отмяната на решение за налагане на ограничителни мерки, отменено и заменено с последващо такова решение, тъй като отмяната на акт на дадена институция не означава признаване на неговата незаконосъобразност и има действие ex nunc, за разлика от отменителното съдебно решение, по силата на което отмененият акт се заличава с обратна сила от правния ред и се счита, че той никога не е съществувал (решение от 12 декември 2006 г., Organisation des Modjahedines du peuple d’Iran/Съвет, T‑228/02, наричано по-нататък „решение OMPI T‑228/02“, Сб., EU:T:2006:384 , т. 35; вж. също решение от 23 октомври 2008 г., People’s Mojahedin Organization of Iran/Съвет, T‑256/07, наричано по-нататък „решение PMOI T‑256/07“, Сб., EU:T:2008:461 , т. 45—48 и цитираната съдебна практика, и решение от 30 септември 2009 г., Sison/Съвет, T‑341/07, наричано по-нататък „решение Sison T‑341/07“, Сб., EU:T:2009:372 , т. 47 и 48). От това следва, че обжалваните актове, които предхождат актовете на Съвета от юли 2014 г., продължават да бъдат предмет на настоящата жалба. По обхвата и допустимостта на становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г. В отговор на покана на Общия съд, на 28 юни 2012 г. жалбоподателят представя становището си по отношение на становищата на Съвета и Комисията от 3 април 2012 г. относно допълнителното становище. Тъй като жалбоподателят е озаглавил становището си „писмена реплика“, Съветът възразява, в становището си от 6 септември 2012 г., че не може да се допусне реплика на жалбоподателя, която се отнася до цялото дело, така както е предявено първоначално с подаването на жалбата. Съветът счита, че размяната на становища по съществото на делото е трябвало да приключи с представянето на допълнителното становище от страна на жалбоподателя и на становището на Съвета относно това допълнително становище. Следва да се отбележи, че становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г., представено по покана на Общия съд, безспорно не може да представлява реплика по смисъла на член 47, параграф 1 от Процедурния правилник на Общия съд в рамките на настоящото дело. Всъщност, както е посочено в точки 20—22 по-горе, в рамките на настоящото дело жалбоподателят не е представил реплика в предвидения за това срок, а искането за продължаване на срока за представяне на реплика, изведено от Общият съд от писмото на жалбоподателя от 27 юли 2011 г., е отхвърлено. Все пак, макар становището от 28 юни 2012 г. да не може да се вземе предвид в рамките на настоящата жалба в частта, с която се цели отмяна на актовете на Съвета от юли 2010 г. и от януари 2011 г. (вж. в това отношение точка 28 по-горе), то е допустимо в рамките на искането за отмяна на актовете на Съвета от юли 2011 г. (предявено с представянето на допълнителното становище), тъй като представлява отговор на становището на Съвета относно новите основания в допълнителното становище, насочени срещу актовете от юли 2011 г., както и в рамките на исканията за отмяна на последващите актове на Съвета. Впрочем Общият съд е поканил жалбоподателя да представи становище именно защото е приел, че е необходимо да му предостави възможност да отговори, в тези рамки, на становището на Съвета от 3 април 2012 г. относно допълнителното становище. На последно място, от самия текст на това становище от 28 юни 2012 г. (вж. точка 1 от същото) личи, че с него се цели само да се отговори на становището на Съвета от 3 април 2012 г. относно допълнителното становище. С оглед на тези уточнения относно обхвата на становището от 28 юни 2012 г., следва да се отхвърли възражението на Съвета по отношение на допустимостта на това становище. По допустимостта на жалбата в частта, в която се иска отмяна на Уведомлението от юли 2010 г. Съветът, подкрепян от Комисията, оспорва допустимостта на жалбата в частта, която се отнася до Уведомлението от юли 2010 г., като твърди, че това е необжалваем акт. Съгласно член 263, параграф 1 ДФЕС могат да бъдат обжалвани актовете, които са „предназначени да произведат правно действие по отношение на трети страни“. Съгласно постоянната съдебна практика, макар за определянето на това дали обжалваните мерки представляват актове по смисъла на член 263 ДФЕС да се изхожда от тяхното съдържание, актове или решения, които могат да бъдат предмет на жалба за отмяна, са само мерките, които произвеждат задължително правно действие, което може да засегне интересите на жалбоподателя, като измени съществено правното му положение (вж. определение от 14 май 2012 г., Sepracor Pharmaceuticals (Ireland)/Комисия, C‑477/11 P, EU:C:2012:292 , т. 50 и 51 и цитираната съдебна практика). В настоящият случай оставянето жалбоподателя в списъка на Европейския съюз за замразяване на средства (наричан по-нататък „списъкът за замразяване на средства“) е извършено с актовете на Съвета от юли 2010 г. Уведомлението от юли 2010 г., публикувано в Официален вестник на Европейския съюз един ден след приемането на тези актове, има за цел само да уведоми лицата, групите и образуванията, чиито средства остават замразени в изпълнение на тези актове, за предоставените им възможности да поискат от компетентните национални органи разрешение да използват замразените средства за определени нужди, да поискат от Съвета да изложи мотивите за оставянето им в списъка за замразяване на средства, да поискат от същия да преразгледа решението си и, на последно място, да подадат жалба пред съдилищата на Съюза. По този начин Уведомлението от юли 2010 г. не произвежда задължително правно действие, което може да засегне интересите на жалбоподателя, като измени съществено правното му положение. Тъй като посоченото уведомление не представлява обжалваем акт, настоящата жалба трябва да се отхвърли в частта, която се отнася до неговата отмяна. По искането за отмяна на актовете на Съвета от юли 2010 г.—юли 2014 г. В подкрепа на искането за отмяна на актовете на Съвета от юли 2010 г. и от януари 2011 г. жалбоподателят се позовава по същество, в своята жалба, на четири основания, първото от които е нарушение на правото му на защита, второто е явна грешка в преценката, третото е нарушение на правото на собственост, а четвъртото е нарушение на задължението за мотивиране. В подкрепа на искането си за отмяна на актовете на Съвета от юли и декември 2011 г., от юни и декември 2012 г., от юли 2013 г. и от февруари и юли 2014 г., наричани по-нататък заедно „актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.“), жалбоподателят изтъква в допълнителното становище и в последващите изменения на своите искания осем отменителни основания, първото от които е нарушение на член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931, второто е грешка относно истинността на фактите, третото е грешка в преценката, що се отнася до терористичния характер на жалбоподателя, четвъртото е неотчитане в достатъчна степен на изменението на положението „поради изтеклия период от време“, петото е нарушение на принципа на ненамеса, шестото е нарушение на задължението за мотивиране, седмото е нарушение на правото му на защита и на правото на ефективна съдебна защита, а осмото е нарушение на правото на собственост. Следва най-напред да се разгледат заедно четвъртото и шестото основание за отмяна на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г., изведени от неотчитане в достатъчна степен на изменението на положението „поради изтеклия период от време“ и от нарушение на задължението за мотивиране. Жалбоподателят твърди, че замразяването на средства трябва да почива на специфични и конкретни причини, които показват, че тази мярка продължава да е необходима. Съветът бил длъжен да обърне особено внимание на развитието на производствата, започнати на национално равнище. В настоящия случай обаче Съветът само посочил определени факти и твърдял, че националните решения продължават да бъдат в сила. От мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. не личало тази институция да е проявила интерес към развитието на национално равнище на мерките, взети срещу жалбоподателя. Жалбоподателят съответно упреква Съвета, че не е взел предвид в достатъчна степен изменението на положението „поради изтеклия период от време“. Съветът трябвало да посочи в мотивите на своите актове обстоятелствата, от които може да се установи наличието на сериозни доказателства или улики в основата на националните решения. Изпратеното на жалбоподателя изложение на мотивите обаче не съдържало никакви уточнения в този смисъл. Мотивирането на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. не можело да се ограничи до посочване на наличието на национални решения, а трябвало освен това да включва изложение на релевантната информация, която Съветът е извел от тези решения, за да основе собственото си решение. Съветът обаче не посочвал фактите, вменени на жалбоподателя в националните решения. Съветът оспорва твърдението, че не е взел предвид в достатъчна степен изменението на положението „поради изтеклия период от време“. Считано от първото му включване в списъка за замразяване на средства през 2003 г., жалбоподателят бил оставян в този списък след периодично преразглеждане от страна на Съвета въз основа на мерките, приети от органите на Съединените щати и на Обединеното кралство. Съветът счита, че при съвместния им прочит изложението на мотивите и актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. представляват убедителни мотиви, при наличието на които е спазено задължението за мотивиране. На първо място, следва да се припомни, че след като приеме решение за включване на определено лице или група в списъка за замразяване на средства въз основа на решение на компетентни национални органи, Съветът трябва да проверява периодично, поне веднъж на шест месеца, дали все още са налице основания за оставянето на заинтересованото лице в списъка. Докато проверката на наличието на решение на национален орган, което отговаря на посочената в член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931 дефиниция, е съществено предварително условие за приемането от страна на Съвета на първоначално решение за замразяване на средства, проверката на последиците от това решение на национално равнище е необходима в контекста на приемането на последващо решение за замразяване на средства (решения OMPI T‑228/02, точка 59 по-горе, EU:T:2006:384 , т. 117, и от 11 юли 2007 г., Sison/Съвет, T‑47/03, EU:T:2007:207 , т. 164). Когато се преразглежда оставането на дадено лице в спорния списък, е от значение въпросът дали от включването на това лице в посочения списък или от последното му преразглеждане фактическото положение се е променило така, че да не позволява вече да се направи същият извод за участието на това лице в терористични дейности (решение от 15 ноември 2012 г., Al-Aqsa/Съвет и Нидерландия/Al-Aqsa, C‑539/10 P и C‑550/10 P, Сб., EU:C:2012:711 , т. 82). На второ място, следва да се напомни, че съгласно постоянната съдебна практика изискваните от член 296 ДФЕС мотиви, които трябва да са съобразени с естеството на съответния акт и с контекста, в който същия е приет, трябва по ясен и недвусмислен начин да излагат съображенията на институцията, която издава акта, така че да дадат възможност на заинтересованите лица да се запознаят с основанията за взетата мярка, а на компетентната юрисдикция — да упражни своя контрол за законосъобразност. Изискването за мотивиране следва да се преценява в зависимост от обстоятелствата по конкретния случай, по-специално в зависимост от съдържанието на акта, от естеството на изложените мотиви и от интереса, който адресатите или други лица, засегнати пряко и лично от акта, могат да имат от получаване на разяснения (вж. решение OMPI T‑228/02, точка 59 по-горе, EU:T:2006:384 , т. 141 и цитираната съдебна практика). В контекста на приемането на решение за замразяване на средства на основание на Регламент № 2580/2001, мотивите на съответното решение трябва да се преценяват преди всичко с оглед на правните условия за прилагането на този регламент към конкретния случай, така както са установени в член 2, параграф 3 от същия регламент и чрез препращане било към член 1, параграф 4 било към член 1, параграф 6 от Обща позиция 2001/931, в зависимост от това дали става въпрос за първоначално или за последващо решение за замразяване на средства (решение OMPI T‑228/02, точка 59 по-горе, EU:T:2006:384 , т. 142). В това отношение Общият съд не може да приеме мотиви, които имат само обща и стереотипна формулировка, възпроизвеждаща текста на член 2, параграф 3 от Регламент № 2580/2001 и на член 1, параграф 4 или 6 от Обща позиция 2001/931. В съответствие с припомнените по-горе принципи Съветът е длъжен да посочи фактическите и правните обстоятелства, от които зависи правната обоснованост на решението му, както и съображенията, поради които е решил да вземе това решение. В мотивите за подобна мярка трябва следователно да се посочат специфичните и конкретни причини, поради които Съветът смята, че релевантната правна уредба е приложима към заинтересованото лице (вж. решение OMPI T‑228/02, точка 59 по-горе, EU:T:2006:384 , т. 143 и цитираната съдебна практика). Следователно мотивите както на първоначално решение за замразяване на средства, така и мотивите на последващите решения следва да се позовават не само на правните изисквания за прилагането на Регламент № 2580/2001, по-специално на наличието на национално решение, взето от компетентен орган, но и на специфичните и конкретни причини, поради които при упражняване на своята оперативна самостоятелност Съветът приема, че спрямо заинтересованото лице следва да се вземе мярка за замразяване на средства (решение Sison T‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , т. 60). На трето място, по отношение на упражнявания от него контрол Общият съд признава, че Съветът разполага с широко право на преценка на обстоятелствата, които следва да се вземат предвид с оглед на приемането на икономически и финансови санкции на основание членове 75 ДФЕС, 215 ДФЕС и 352 ДФЕС, в съответствие с обща позиция, приета в областта на общата външна политика и политика на сигурност. Това право на преценка засяга по-конкретно съображенията за целесъобразност, на които се основават такива решения (вж. решение Sison T‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , т. 97 и цитираната съдебна практика). Същевременно, макар Общият съд да признава на Съвета широка свобода на преценка в тази област, това не означава, че Общия съд не трябва да упражнява контрол върху тълкуването на релевантните данни, извършено от тази институция. Действително съдът на Съюза трябва по-специално да провери не само фактическата точност на представените доказателства и тяхната достоверност и логическа последователност, но и дали тези доказателства включват всички релевантни данни, които трябва да бъдат взети предвид, за да се прецени ситуацията, както и това дали те са от такъв характер, че да подкрепят направените въз основа на тях изводи. В рамките на този контрол обаче Общият съд не може да замени преценката на Съвета за целесъобразност със своята преценка (вж. решение Sison T‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , точка 98 и цитираната съдебна практика). На четвърто място, по отношение на правните и фактическите основания на решение за замразяване на средства в областта на тероризма, следва да се припомни, че съгласно член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931 списъкът за замразяване на средства се изготвя на базата на прецизна информация или документи от съответното дело, от които е видно, че въз основа на сериозни и убедителни доказателства или улики е взето решение от компетентен орган по отношение на засегнатите лица, групи или образувания, независимо дали става въпрос за започване на разследване или наказателно преследване на терористично действие, опит да се извърши, да се участва в или да се подпомогне такова действие, или става въпрос за осъждане за такива деяния. Съдът припомня в своето решение Al-Aqsa/Съвет и Нидерландия/Al-Aqsa, точка 85 по-горе ( EU:C:2012:711 ), че от посочването в член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931 на решение на „компетентен орган“, както и от споменатите „прецизна информация“ и „сериозни и убедителни доказателства или улики“ следва, че тази разпоредба има за цел да защити засегнатите лица, като гарантира, че Съветът ги включва в спорния списък само въз основа на достатъчно солидна фактическа база и че посочената обща позиция се стреми да постигне тези цели, като прибягва до изискването за решение, взето от национален орган (точка 68 от съдебното решение). Всъщност Съдът отбелязва, че Съюзът не разполага с възможност да провежда разследвания относно участието на дадено лице в терористични действия (точка 69 от съдебното решение). В светлината на гореизложените съображения следва да се разгледат мотивите, които Съветът е възприел, за да обоснове актовете си от юли 2011 г.—юли 2014. Изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. започват с алинея, в която Съветът описва жалбоподателя като „група, която участва в терористични действия и, считано от 1988 г., редовно извършва и поема отговорността за атентати, насочени срещу израелски цели, по-конкретно отвличания, нападения с хладно и с огнестрелно оръжие над цивилни лица, както и самоубийствени бомбени атентати в обществения транспорт и на обществени места“ [неофициален превод]. Съветът посочва, че „Hamas е организирало атентати както от израелската страна на „Зелената линия“, така и в Окупираните територии“, и че „през март 2005 г., Hamas обявява „tahdia“ (затишие), което води до намаляване на неговата дейност“ [неофициален превод]. По-нататък Съветът посочва, че „въпреки това на 21 септември 2005 г. клетка на Hamas отвлича и по-късно убива един израелец [и че] Hamas потвърждава във видеозапис, че е отвлякло този човек с цел да опита да преговаря за освобождаването на палестински затворници, задържани в Израел“ [неофициален превод]. Съветът изтъква, че „бойци на Hamas са участвали в ракетен обстрел, извършен от ивицата Газа срещу цели в южен Израел, [и че], в миналото Hamas е наемало атентатори самоубийци за извършване на нападения срещу цивилното население в Израел, като Hamas е предлагало помощ за семействата на тези атентатори“ [неофициален превод]. Съветът посочва, че „през юни 2006 г., Hamas (включително Hamas-lzz al-Din-aI-Qassem) участва в операцията, при която е отвлечен израелския войник Гилад Шалит“ [неофициален превод] (първа алинея на изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). Считано от изложението на мотивите на Регламент за изпълнение № 1375/2011 от 22 декември 2011 г., Съветът посочва, че „на 11 октомври 2011 г., [войникът Гилад Шалит] е освободен от Hamas в рамките на размяна на затворници с Израел, след като е бил държан в плен в продължение на пет години“ [неофициален превод]. След това Съветът изготвя списък на „терористичните дейности“, които според него Hamas е извършило, считано от януари 2010 г. (втора алинея на изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). След като приема, че „тези актове попадат в обхвата на член 1, параграф 3, букви а), б), в), г), е) и ж) от Обща позиция 2001/931 и са извършени с оглед на постигането на целите, посочени в член 1, параграф 3, подточки i), ii) и iii) от посочената обща позиция“ [неофициален превод] и че „Hamas (включително Hamas-Izz al-Din-al-Qassem) попада в обхвата на член 2, параграф 3, подточка ii) от Регламент № 2580/2001“ [неофициален превод] (трета и четвърта алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.), Съветът посочва решения срещу жалбоподателя, приети през 2001 г. от органите на Съединените щати и на Обединеното кралство, както личи от мотивите и от преписката (пета, шеста и седма алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). В изложението на мотивите на Регламент за изпълнение № 790/2014 от 22 юли 2014 г. Съветът посочва за пръв път решение на Съединените щати от 18 юли 2012 г. Така посочените от Съвета решения са, от една страна, решение на Secretary of State for the Home Departement (министър на вътрешните работи на Обединеното кралство) от 29 март 2001 г., от друга страна, решения на правителството на Съединените щати, приети съгласно раздел 219 от US Immigration and Nationality Act (закон на Съединените щати за имиграцията и гражданството, наричан по-нататък „INA“) и на Изпълнителен декрет № 13224. По отношение на тези решения Съветът изтъква обстоятелството, че решението на Обединеното кралство се преразглежда периодично от национална правителствена комисия, а решенията на Съединените щати подлежат на административен и на съдебен контрол. От тези съображения Съветът прави извод, че „решенията, взети по отношение на Hamas (включително Hamas-Izz al-Din-al-Qassem), следователно за взети приети от компетентен орган по смисъла на член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931“ [неофициален превод] (осма алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). На последно място, Съветът „установява, че горепосочените решения […] са все още в сила, и […] приема, че съображенията за включването на Hamas (включително Hamas-Izz al-Din-al-Qassem) в списъка [за замразяване на средства] остават валидни“ [неофициален превод] (девета алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). От това Съветът прави извод, че жалбоподателят трябва да бъде оставен в този списък (десета алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). В самото начало и независимо от това дали изложените в точка 99 по-горе изводи са правилни, следва да се отбележи, че макар списъкът на насилствените действия, извършени след 2004 г., и по-специално през периода 2010—2011 г., който Съветът изготвя в първата и втората алинея на изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г., да играе определяща роля при преценката дали е подходящо средствата на жалбоподателя да останат замразени, тъй като въз основа на този списък Съветът е установил наличието на терористични актове, извършени от жалбоподателя през посочения период, нито едно от тези действия не е разгледано в националните решения от 2001 г., изтъкнати в пета и шеста алинея от посочените изложения на мотивите. Всъщност всички тези действия следват във времето посочените национални решения и следователно не могат да бъдат разгледани в последните. Макар в изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. да е посочено, че изтъкнатите в тях национални решения все още са в сила, в тези изложения не са посочени по-нови национални решения и още по-малко мотивите на такива решения, с изключение на мотивите на актовете на Съвета от юли 2014 г., в които за първи път е посочено решение на Съединените щати от 18 юли 2012 г. След упреците на жалбоподателя в това отношение Съветът не представя по-нови решения на органите на Съединените щати или на Обединеното кралство, за които решения да е доказал, че са били на негово разположение при приемането на актовете му от юли 2011 г.—юли 2014 г., и от които да личи по-конкретно че посочените в изложенията на мотивите действия след 2004 г. действително са били разгледани и приети от тези органи. По отношение на производството в Обединеното кралство Съветът не представя решения, приети след 2001 г. По отношение на решенията на Съединените щати, приети съгласно раздел 219 от INA, Съветът не представя решения, приети след 2003 г. Що се отнася до решението от 18 юли 2012 г., прието съгласно раздел 219 от INA и посочено за пръв път в изложението на мотивите на актовете на Съвета от юли 2014 г., Съветът не представя никакви данни, от които да личат конкретните мотиви на това решение във връзка със списъка на насилствени действия, посочен в изложението на мотивите на тези актове. По-общо и по отношение на мотивите за извършеното определяне съгласно раздел 219 от INA, Съветът посочва само един документ от 1997 г. Що се отнася до решенията на Съединените щати, приети съгласно Изпълнителен декрет № 13224, Съветът представя пред Общия съд само едно решение от 31 октомври 2001 г. Съветът не представя нито едно последващо решение на правителството на Съединените щати, прието съгласно този акт. Що се отнася до мотивите за определянето, Съветът представя един недатиран документ, който бил издаден от министерството на финансите на Съединените щати и в който Hamas е посочено във връзка с действия, последните от които са от юни 2003 г. Що се отнася до националните решения, посочени за пръв път по време на съдебното заседание, освен самия факт, че не са представени, те представляват недопустим опит за закъсняло мотивиране (вж. в този смисъл решения от 12 ноември 2013 г., North Drilling/Съвет, T‑552/12, EU:T:2013:590 , т. 26, и от 12 декември 2013 г., Nabipour и др./Съвет, T‑58/12, EU:T:2013:640 , т. 36—39). Впрочем следва да се отбележи, че тези решения не са посочени в изложението на мотивите на актовете на Съвета от юли 2014 г., които следват във времето съдебното заседание. За сметка на това Съветът твърди в становището си относно допълнителното становище, че прегледът на пресата бил достатъчен, за да се установи, че жалбоподателят често поема отговорността за терористични актове. Това съображение, в съчетание с липсата на каквото и да било позоваване в изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. на решения на компетентни органи, които да са последващи спрямо вменените действия и да се отнасят до тях, ясно показват, че Съветът не е основал отговорността, която е вменил на жалбоподателя за терористични действия, извършени през периода след 2004 г., на преценки, съдържащи се в решения на компетентни органи, а на информация, извлечена от пресата. С оглед обаче на съображенията, припомнени в точки 91 и 92 по-горе, Обща позиция 2001/931 изисква — за защитата на засегнатите лица и предвид липсата на възможност за самостоятелно разследване от страна на Съюза — фактическата основа на решение на Съюза за замразяване на средства в областта на тероризма да не почива на обстоятелства, които Съветът черпи от пресата или от интернет, а на конкретни доказателства, които са били разгледани и приети в решения на компетентни национални органи по смисъла на Обща позиция 2001/931. Единствено такава надеждна фактическа основа позволява на Съвета да упражни впоследствие предоставеното му широко право на преценка при приемането на решения за замразяване на средства на равнището на Съюза, по-специално що се отнася до съображенията за целесъобразност, на които се основават тези решения. От гореизложените съображения следва, че Съветът не се е съобразил с изискванията на Обща позиция 2001/931. Освен това мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. разкриват, че разсъжденията на Съвета противоречат на изискванията на тази обща позиция. Така, вместо да приеме за фактическа основа на преценката си решения, приети от компетентни органи, които са взели предвид точно определени деяния и са основали на тях своите действия, след което да провери дали тези деяния наистина представляват „терористични актове“ и дали съответната група наистина е „група“ по смисъла на определението, дадено в Обща позиция 2001/931, за да реши въз основа на това и при упражняване на широкото си право на преценка дали да приеме решение на равнището на Съюза, Съветът е направил обратното в изложенията на мотивите на своите актове от юли 2011 г.—юли 2014. На практика той започва със собствените си преценки, като още в първото изречение на изложенията на мотивите квалифицира жалбоподателя като терористично образувание — предрешавайки въпроса, на който тези мотиви следва да дадат отговор — и му вменява поредица от насилствени действия, които е извел от пресата и от интернет (първа и втора алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.) В това отношение следва да се отбележи, че тази квалификация a priori не може да се обоснове с обстоятелството, че става въпрос за поредно преразглеждане на списъка за замразяване на средства, което следва предходни проверки. Без да се омаловажава миналото, преразглеждането на мярка за замразяване на средства по дефиниция предполага възможността съответното лице или група вече да не е/са терорист(и) към момента на произнасянето на Съвета. Следователно Съветът може да направи извод само след като приключи преразглеждането. На следващо място, Съветът констатира, че деянията, които е вменил на жалбоподателя, попадат в обхвата на определението за терористичен акт по смисъла на Обща позиция 2001/931 и че жалбоподателят представлява група по смисъла на тази обща позиция (трета и четвърта алинея от изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.). Едва в края на това изложение Съветът се позовава на решения на национални органи, които обаче са предходни спрямо вменените действия, най-малкото по отношение на актовете на Съвета от юли 2011 г.—февруари 2014 г. Съветът не се опитва да покаже в изложенията на мотивите на посочените актове, че в рамките на евентуални последващи национални решения за преразглеждане или в други решения на компетентни органи действително са били разгледани и приети конкретните действия, посочени в началото на тези изложения на мотивите. В изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—февруари 2014 г. същият се ограничава до това да цитира първоначалните национални решения и да посочи, че те все още са в сила. Едва в изложението на мотивите на актовете на Съвета от юли 2014 г. той се позовава на едно решение на Съединените щати, което е последващо спрямо конкретните действия, вменени на жалбоподателя, но отново без да докаже, че в това решение действително са били разгледани и приети конкретните действия, посочени в началото на въпросното изложение на мотиви. Следователно, подобно на случая, до който се отнася решението от 16 октомври 2014 г., LTTE/Съвет (T‑208/11 и T‑508/11, Сб., EU:T:2014:885 ), настоящият случай ясно се разграничава от другите дела, поставили началото на съдебните спорове пред Общия съд във връзка с замразяване на средства в областта на тероризма след приемането на Обща позиция 2001/931 (дела Al-Aqsa/Съвет, Sison/Съвет и People’s Mojahedin Organization of Iran/Съвет). Всъщност, докато в посочените първи дела от съдебната практика на Съюза в областта на тероризма фактическата основа на регламентите на Съвета почива на решенията на компетентни национални органи, в настоящия случай Съветът не се основава на обстоятелства, които преди това са били преценени от националните органи, а сам пристъпва към независима преценка и вменяване на фактите, като изхожда от материали в пресата и интернет. С тези си действия Съветът изпълнява функциите на „компетентен орган“ по смисъла на член 1, параграф 4 от Обща позиция 2001/931, което не съответства нито на компетентността му съгласно тази обща позиция, нито на възможностите му, както по същество отбелязва Съдът. Следователно в случая, до който се отнася решение PMOI Т‑256/07, точка 59 по-горе ( EU:T:2008:461 , т. 90), действията, изброени в мотивите на решението за замразяване на средства, изпратено от Съвета на People’s Mojahedin Organization of Iran (наричана по-нататък „PMOI“), не се базират на независимата преценка на Съвета, а на преценките на компетентния национален орган. Както следва от точка 90 от решение „PMOI Т‑256/07“, точка 59 по-горе ( EU:T:2008:461 ), в представеното на съответната група (PMOI) изложение на мотивите от 30 януари 2007 г. са посочени терористични актове, за които PMOI носела отговорност, и се изтъква, че „компетентният национален орган е приел решение предвид на тези действия“. Следователно действията, които са изброени в предоставеното на PMOI изложение на мотивите на Съвета от 30 януари 2007 г., са били предмет на преценка и вменени на тази група от страна на компетентния национален орган. За разлика от настоящия случай включването на тези действия в съответния списък не е резултат от самостоятелна преценка на Съвета. По същия начин по дело Т‑348/07, Al-Aqsa/Съвет, Общият съд е имал на разположение текста на решенията на компетентни органи, на които е направено позоваване в изложението на мотивите на обжалваните регламенти, и е анализирал тези решения подробно. Общият съд е заключил, че Съветът не е допуснал явна грешка в преценката, като е приел, че жалбоподателят е знаел, че събраните от него средства ще се използват за целите на тероризма (решение от 9 септември 2010 г., Al-Aqsa/Съвет, T‑348/07, Сб., EU:T:2010:373 , т. 121—133). Така според констатациите на Общия съд фактическата основа, на която се е опрял Съветът, е напълно солидна и произтича пряко от констатациите на компетентните национални органи. От мотивите на решението от 11 юли 2007 г., Al-Aqsa/Съвет (Т‑327/03, EU:T:2007:211 ) (точки 17—20 от решението) също ясно личи, че преценките, които обосновават мярката на Съюза за замразяване на средства, са изведени от фактически констатации, които не са направени от Съвета, а произтичат от решенията на компетентни национални органи. Същото се наблюдава и по дело Т‑341/07, Sison/Съвет, където преценките, обосноваващи мярката за замразяване на средства, са изведени от фактически констатации, които не са направени от Съвета, а произтичат от решения, скрепени със сила на пресъдено нещо и приети от компетентни национални органи (Raad van State (Държавен съвет, Нидерландия) и arrondissementsrechtbank te ’s-Gravenhage (Окръжен съд Хага, Нидерландия) (решение Sison T‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , точки 1, 88 и 100—105). Следва да се добави, че фактическите обстоятелства в мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г., а следователно и списъкът с действията, вменени от Съвета на жалбоподателя в настоящия случай, наистина не представлява „преценка на съд, скрепена със сила на пресъдено нещо“. При все това фактическите обстоятелства в мотивите на разглежданите актове имат определящо значение за преценката на Съвета по отношение на целесъобразността да остави жалбоподателя в списъка за замразяване на средства, като Съветът потвърждава, че тези мотиви всъщност се основават на информация, изведена от пресата и от интернет, а не на решения на компетентни органи. Общият съд счита, че този подход противоречи на двустепенната система, установена от Обща позиция 2001/931 в областта на тероризма. Макар Съдът да е постановил, че въпросът, който е от значение в случай на преразглеждане, е дали от включването на името на съответното лице в списъка за замразяване на средства или от последното му преразглеждане фактическото положение се е променило и вече не позволява да се направи същият извод за участието на това лице в терористични дейности (решение Al-Aqsa/Съвет и Нидерландия/Al-Aqsa, точка 85 по-горе, EU:C:2012:711 , т. 82), вследствие на което Съветът може, ако е необходимо и в рамките на широкото си право на преценка, да реши да остави определено лице в списъка за замразяване на средства при липса на промяна във фактическото положение, остава обстоятелството, че в рамките на двустепенната система за приемане на решения, установена с Обща позиция 2001/931, и при липсата на възможност за Съвета да провежда разследване всеки нов терористичен акт, включен от последния в мотивите при съответното преразглеждане, за да обоснове оставането на засегнатото лице в списъка за замразяване на средства, трябва да е бил предмет на проверка и на решение на компетентен орган по смисъла на тази обща позиция (решение LTTE/Съвет, точка 120 по-горе, EU:T:2014:885 , т. 204). Съветът и Комисията неоснователно твърдят, че отговорността за липсата на позоваване в изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. на конкретни решения на компетентни органи, в които да са разгледани и приети фактическите обстоятелства, възпроизведени в началото на посочените мотиви, се носи от жалбоподателя, който според тях е трябвало да обжалва на национално равнище ограничителните мерки, приети срещу него. От една страна, задължението на Съвета да основе решенията си за замразяване на средства в областта на тероризма на фактическа основа, изведена от решенията на компетентни органи, произтича пряко от установената с Обща позиция 2001/931 двустепенна система, потвърдена с решение Al-Aqsa/Съвет и Нидерландия/Al-Aqsa, точка 85 по-горе ( EU:C:2012:711 , т. 68 и 69). Това задължение следователно не зависи от поведението на засегнатото лице или група. По силата на задължението за мотивиране, което представлява съществено процесуално изискване, Съветът трябва да посочи в мотивите на решенията си за замразяване на средства в кои решения на компетентни национални органи са разгледани конкретно и установени терористичните действия, които е използвал на свой ред като фактическа основа за своите решения. От друга страна, доводът на Съвета и на Комисията в крайна сметка само потвърждава вече направената в точка 109 по-горе констатация, че Съвет не е основал обжалваните регламенти на преценки, съдържащи се в решения на компетентни органи, а на информация, която е събрал от пресата и от интернет. В това отношение изглежда парадоксално, че Съветът упреква жалбоподателя, че не е оспорил на национално равнище вменените му фактически обстоятелства, които Съветът сам не може да свърже с каквото и да било конкретно решение на компетентен орган. На последно място следва да се посочи, че изложените по-горе съображения не излизат извън обхвата на ограничените контролни правомощия на Общия съд, който, без да поставя под въпрос широкото право на преценка на Съвета, упражнява контрол за спазването на процесуалните правила и за точното установяване на фактите. Впрочем именно поради това Общият съд е трябвало да направи проверка в решението Sison Т‑341/07, точка 59 по-горе ( EU:T:2009:372 ), и е установил, че фактическите твърдения срещу г‑н Sison, включени в изложението на мотивите за оставянето му в списъка за замразяване на средства, са били надлежно доказани от фактическите констатации, направени в решенията на нидерландските органи (Raad van State и arrondissementsrechtbank te ’s-Gravenhage), на които Съветът се позовава в същите мотиви (решение Sison T‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , т. 87 и 88). Обратно, в настоящия случай изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г. не съдържат позоваване на решение на компетентен орган, с чиито мотиви Общият съд би могъл да свърже фактическите обстоятелства, които Съветът е приел срещу жалбоподателя. Освен това и отново във връзка с решение „Sison Т‑341/07“, точка 59 по-горе ( EU:T:2009:372 ), трябва да се отбележи, че макар да е установил по това дело, че включените в изложенията на мотивите на актовете на Съвета фактически констатации наистина са изведени от посочените в същите изложения две нидерландски решения, Общият съд все пак е отказал да признае последните за решения на компетентни органи, с мотива че те не се отнасят до налагането на превантивна или репресивна мярка срещу заинтересованото лице в контекста на борбата с тероризма (решение Sison Т‑341/07, точка 59 по-горе, EU:T:2009:372 , т. 107—115). Предвид че е отхвърлил по този начин фактически констатации, които все пак изхождат от компетентни органи, по съображение че решенията на тези органи не представляват „осъждане или започване на разследване или на наказателно преследване“, Общият съд не може в настоящия случай да предостави на статии от пресата — които във всички случаи не са посочени в изложенията на мотивите на актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г.— процесуалния и доказателствен статут, запазен от Обща позиция 2001/931 само за решенията на компетентни органи. На последно място, Общият съд счита за подходящо да подчертае значението на гаранциите, предоставени от основните права в този контекст (вж. заключение Франция/People’s Mojahedin Organization of Iran, С‑27/09 P, Сб., EU:C:2011:482 , т. 235—238). С оглед на всички гореизложени обстоятелства следва да се приеме, че като е приел своите актове от юли 2011 г.—юли 2014 г. при посочените по-горе условия, Съветът е нарушил както член 1 от Обща позиция 2001/931, така и задължението за мотивиране. Съветът все пак твърди, че във всички случаи участието на жалбоподателя в терористични действия било установено в рамките на настоящата жалба. Съветът препраща в това отношение към частите от текста на жалбата, в които жалбоподателят посочва, че е изоставил само временно следвания от него принцип на действие, който се изразява в незасягане на цивилното население, считано от „клането в Пещерата на патриарсите“, извършено от един израелец на 25 февруари 1994 г., и че използването на самоубийствени атентати е само преходно. Съветът добавя, че жалбоподателят не оспорва отговорността си за пленяването на войника Гилад Шалит и за смъртта на израелски войници. Трябва да се констатира, че по този начин Съветът по същество заменя пред Общия съд мотивите на своите актове от юли 2011 г.—юли 2014 г., чрез ограничаване на мотивите, първоначално приети в тези актове, до няколко фактически обстоятелства, които според него жалбоподателят бил признал пред Общия съд. При настоящите обстоятелства Общият съд обаче не може да направи преценка, която Съветът трябва да извърши, като се произнесе с единодушие. С оглед на гореизложените обстоятелства, от които личи, че Съветът е нарушил както член 1 от Обща позиция 2001/931, така и задължението за мотивиране, доколкото в мотивите липсва позоваване на решения на компетентни органи във връзка с вменените на жалбоподателя действия, следва да се отменят в частта, която се отнася до жалбоподателя, актовете на Съвета от юли 2011 г.—юли 2014 г., като и актовете на Съвета от юли 2010 г. и януари 2011 г., в които безспорно също липсва позоваване на решения на компетентни органи във връзка с вменените на жалбоподателя действия и които следователно са засегнати от същото нарушение на задължението за мотивиране. Общият съд подчертава, че тези отмени са основани на нарушения на съществени процесуални правила и не съдържат никаква преценка по същество по въпроса за квалификацията на жалбоподателя като терористична група по смисъла на Обща позиция 2001/931. С оглед на всички гореизложени съображения следва да се уважи настоящата жалба и да се отменят обжалваните актове, с изключение на Уведомлението от юли 2010 г., по отношение на което жалбата трябва да се отхвърли (вж. точка 76 по-горе). Що се отнася до действието във времето на тези отмени, без да е необходимо произнасяне относно естеството на обжалваните актове с оглед на член 60, втора алинея от Статута на Съда на Европейския съюз, следва да се отбележи, че член 264, втора алинея ДФЕС позволява на съда на Съюза да определи, ако счете за необходимо, онези от правните последици на отменения акт, които трябва да се считат за окончателни. В настоящия случай Общият съд счита, че за да се избегне опасността от значително и необратимо засягане на ефикасността на ограничителните мерки и при отчитане на значителното отражение на разглежданите ограничителни мерки върху правата и свободите на жалбоподателя, влизането в сила на настоящото решение следва да бъде отложено на основание член 264 ДФЕС по отношение актовете на Съвета от юли 2014 г. за период от три месеца, считано от постановяването му, или, в случай на обжалване в срока по член 56, първа алинея от Статута на Съда, до произнасянето на последния. По съдебните разноски Съгласно член 87, параграф 2 от Процедурния правилник загубилата делото страна се осъжда да заплати съдебните разноски, ако е направено такова искане. Тъй като Съветът по същество е загубил делото, той трябва да бъде осъден да заплати разноските в съответствие с исканията на жалбоподателя. Съгласно член 87, параграф 4, първа алинея от Процедурния правилник държавите членки и институциите, които са встъпили в делото, понасят направените от тях съдебни разноски. Поради това Комисията следва да понесе направените от нея съдебни разноски. По изложените съображения ОБЩИЯТ СЪД (втори състав) реши: 1) Отменя Решение 2010/386/ОВППС на Съвета от 12 юли 2010 година, Решение 2011/70/ОВППС на Съвета от 31 януари 2011 г., Решение 2011/430/ОВППС на Съвета от 18 юли 2011 г. за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931/ОВППС за прилагането на специални мерки за борба с тероризма, Решение 2011/872/ОВППС на Съвета от 22 декември 2011 г., Решение 2012/333/ОВППС на Съвета от 25 юни 2012 г., Решение 2012/765/ОВППС на Съвета от 10 декември 2012 г., Решение 2013/395/ОВППС на Съвета от 25 юли 2013 г., Решение 2014/72/ОВППС на Съвета от 10 февруари 2014 г. и Решение 2014/483/ОВППС на Съвета от 22 юли 2014 г. за актуализиране на списъка на лицата, групите и образуванията, по отношение на които се прилагат членове 2, 3 и 4 от Обща позиция 2001/931/ОВППС за прилагането на специални мерки за борба с тероризма, и за отмяна съответно на решения 2011/430, 2011/872, 2012/333, 2012/765, 2013/395 и 2014/72, в частта, която се отнася до Hamas (включително Hamas-Izz al-Din al-Qassem). 2) Отменя Регламент за изпълнение (ЕС) № 610/2010 на Съвета от 12 юли 2010 г., Регламент за изпълнение № 83/2011 на Съвета от 31 януари 2011 г., Регламент за изпълнение № 687/2011 на Съвета от 18 юли 2011 г., Регламент за изпълнение № 1375/2011 на Съвета от 22 декември 2011 г., Регламент за изпълнение № 542/2012 на Съвета от 25 юни 2012 г., Регламент за изпълнение № 1169/2012 на Съвета от 10 декември 2012 г., Регламент за изпълнение № 714/2013 на Съвета от 25 юли 2013 г., Регламент за изпълнение № 125/2014 на Съвета от 10 февруари 2014 г. и Регламент за изпълнение № 790/2014 на Съвета от 22 юли 2014 г. за прилагане на член 2, параграф 3 от Регламент (ЕО) № 2580/2001 относно специалните ограничителни мерки за борба с тероризма, насочени срещу определени лица и образувания, и за отмяна съответно на регламенти за изпълнение (ЕС) № 1285/2009, № 610/2010, № 83/2011, № 687/2011, № 1375/2011, № 542/2012, № 1169/2012, № 714/2013 и № 125/2014 в частта, която се отнася до Hamas (включително Hamas-Izz al-Din al-Qassem). 3) Запазва правните последици на Решение 2014/483 и на Регламент за изпълнение № 790/2014 за период от три месеца, считано от постановяването на настоящото решение, или, в случай на обжалване в срока по член 56, първа алинея от Статута на Съда на Европейския съюз, до произнасянето на Съда по жалбата. 4) Отхвърля жалбата в останалата ѝ част. 5) Осъжда Съвета на Европейския съюз да понесе, освен направените от него съдебни разноски, и тези на Hamas. 6) Европейската комисия понася направените от нея съдебни разноски. Forwood Dehousse Schwarcz Постановено в открито съдебно заседание в Люксембург на 17 декември 2014 година. Подписи Съдържание Обстоятелства, предхождащи спора Производство и нови обстоятелства при развитието му Искания на страните От правна страна Предварителни съображения относно предмета на жалбата, както и относно обхвата и допустимостта на становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г. По предмета на жалбата По обхвата и допустимостта на становището на жалбоподателя от 28 юни 2012 г. По допустимостта на жалбата в частта, в която се иска отмяна на Уведомлението от юли 2010 г. По искането за отмяна на актовете на Съвета от юли 2010 г.—юли 2014 г. По съдебните разноски ( *1 ) Език на производството: френски.

62020CJ0019

it

La domanda di pronuncia pregiudiziale verte sull’interpretazione della direttiva 93/13/CEE del Consiglio, del 5 aprile 1993, concernente le clausole abusive nei contratti stipulati con i consumatori ( GU 1993, L 95, pag. 29 ), in particolare dei suoi articoli 6 e 7. Tale domanda è stata presentata nell’ambito di una controversia tra, da un lato, I.W. e R.W. e, dall’altro, la Bank BPH S.A. in merito alle conseguenze del carattere abusivo di talune clausole di un contratto di mutuo ipotecario concluso tra tali parti. Contesto normativo Diritto dell’Unione Ai sensi dell’articolo 2, lettera a), della direttiva 93/13, la nozione di «clausole abusive» deve essere intesa come «le clausole di un contratto quali sono definite all’articolo 3». L’articolo 3, paragrafo 1, della direttiva 93/13 così dispone: «Una clausola contrattuale che non è stata oggetto di negoziato individuale si considera abusiva se, in contrasto con il requisito della buona fede, determina, a danno del consumatore, un significativo squilibrio dei diritti e degli obblighi delle parti derivanti dal contratto». Ai sensi dell’articolo 4 della direttiva 93/13: «1.   Fatto salvo l’articolo 7, il carattere abusivo di una clausola contrattuale è valutato tenendo conto della natura dei beni o servizi oggetto del contratto e facendo riferimento, al momento della conclusione del contratto, a tutte le circostanze che accompagnano detta conclusione e a tutte le altre clausole del contratto o di un altro contratto da cui esso dipende. 2.   La valutazione del carattere abusivo delle clausole non verte né sulla definizione dell’oggetto principale del contratto, né sulla perequazione tra il prezzo e la remunerazione, da un lato, e i servizi o i beni che devono essere forniti in cambio, dall’altro, purché tali clausole siano formulate in modo chiaro e comprensibile». L’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 così dispone: «Gli Stati membri prevedono che le clausole abusive contenute in un contratto stipulato fra un consumatore ed un professionista non vincolano il consumatore, alle condizioni stabilite dalle loro legislazioni nazionali, e che il contratto resti vincolante per le parti secondo i medesimi termini, sempre che esso possa sussistere senza le clausole abusive». L’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 enuncia quanto segue: «Gli Stati membri, nell’interesse dei consumatori e dei concorrenti professionali, provvedono a fornire mezzi adeguati ed efficaci per far cessare l’inserzione di clausole abusive nei contratti stipulati tra un professionista e dei consumatori». Diritto polacco L’articolo 58 del Kodeks cywilny (codice civile) è così formulato: «1.   Un atto giuridico contrario alla legge o volto ad eludere la legge è nullo e non avvenuto, a meno che una disposizione pertinente non disponga diversamente, in particolare a meno che la stessa preveda che le disposizioni invalide dell’atto giuridico siano sostituite dalle pertinenti disposizioni della legge. 2.   Un atto giuridico contrario alle norme di convivenza sociale è nullo. 3.   Se solo una parte dell’atto giuridico è colpita da nullità, le altre parti dell’atto restano in vigore, a meno che non risulti dalle circostanze che l’atto non sarebbe stato eseguito in assenza delle disposizioni viziate da nullità». Ai sensi dell’articolo 120, paragrafo 1, di detto codice: «Il termine di prescrizione inizia a decorrere dal giorno in cui il credito è divenuto esigibile. Se l’esigibilità di un credito dipende dall’adozione di un atto specifico da parte del titolare del diritto, il termine inizia a decorrere dalla data in cui il credito sarebbe divenuto esigibile se il titolare del diritto avesse adottato l’atto appena possibile». L’articolo 353 di tale codice così dispone: «Le parti che stipulano un contratto possono liberamente determinare il rapporto giuridico a condizione che il contenuto o lo scopo del contratto non siano contrari alle caratteristiche essenziali (natura) di tale rapporto, alla legge o alle regole di convivenza sociale». L’articolo 358 dello stesso codice prevede quanto segue: «1.   Se l’oggetto dell’obbligazione è una somma di denaro espressa in una valuta estera, il debitore può eseguire la prestazione in valuta polacca, a meno che la legge, una decisione giudiziaria all’origine dell’obbligazione o un atto giuridico non preveda l’esecuzione della prestazione in una valuta estera. 2.   Il valore della valuta estera è determinato in base al tasso di cambio medio pubblicato dalla Banca nazionale di Polonia alla data dell’esigibilità del credito, a meno che una legge, una decisione giudiziaria o un atto giuridico non dispongano diversamente. 3.   In caso di ritardo del debitore, il creditore può reclamare la prestazione in valuta polacca nel corso medio fissato dalla Banca nazionale di Polonia il giorno in cui il pagamento è effettuato». L’articolo 385 del codice civile così recita: «1.   Le clausole di un contratto concluso con un consumatore che non sono state oggetto di negoziato individuale non sono vincolanti per il consumatore qualora configurino i suoi diritti ed obblighi in modo contrario al buon costume, integrando una grave violazione dei suoi interessi (clausole abusive illecite). Ciò non vale per le clausole che riguardano le prestazioni principali delle parti, compreso il prezzo o la remunerazione, purché siano formulate in modo chiaro. 2.   Qualora una clausola contrattuale non sia vincolante per il consumatore ai sensi del paragrafo 1, la restante parte del contratto rimane vincolante tra le parti. 3.   Per clausole contrattuali che non sono state oggetto di negoziato individuale si intendono le clausole sul contenuto delle quali il consumatore non ha avuto reale influenza. Si tratta, in particolare, delle clausole contrattuali riprese dalle condizioni generali del contratto proposte al consumatore dalla controparte. (...)». L’articolo 385 del codice in parola è così formulato: «La compatibilità delle clausole contrattuali con il buon costume è valutata in relazione alla situazione sussistente al momento della conclusione del contratto, tenendo conto del suo contenuto, delle circostanze che accompagnano la sua conclusione e degli altri contratti connessi al contratto in cui figurano le disposizioni oggetto della valutazione». L’ustawa o zmianie ustawy – Prawo bankowe oraz niektórych innych ustaw (legge recante modifica della legge bancaria), del 29 luglio 2011 (Dz.U. n. 165 del 2011, posizione 984; in prosieguo: la «legge del 29 luglio 2011»), è entrata in vigore il 26 agosto 2011. Ai sensi dell’articolo 1, paragrafo 1, della legge del 29 luglio 2011: «Le seguenti modifiche sono apportate all’[ustawa – Prawo bankowe (legge relativa al diritto bancario), del 29 agosto 1997 (Dz.U. n. 72 del 2002, posizione 665), come modificata]: 1) all’articolo 69: a) al paragrafo 2, il seguente punto 4a è inserito dopo il punto 4: “4a) in caso di contratto di credito denominato o indicizzato a una valuta diversa dalla valuta polacca, [sono precisate] regole dettagliate quanto alle modalità e ai termini per la determinazione del tasso di cambio della valuta, in base al quale viene calcolato, in particolare, l’importo del mutuo, delle tranche di pagamento e delle rate capitale e interessi nonché le regole per la conversione nella valuta in cui è erogato o rimborsato il mutuo”; b) un nuovo paragrafo 3 è inserito dopo il paragrafo 2, con il seguente testo: “3. Nel caso di un contratto di credito denominato o indicizzato a una valuta diversa dalla valuta polacca, il mutuatario può rimborsare le rate capitale e interessi ed effettuare un rimborso anticipato della totalità o di una parte dell’importo del credito direttamente in tale valuta. In tal caso, il contratto di credito stabilisce anche le regole di apertura e di tenuta di un conto per la raccolta dei fondi destinati al rimborso del credito, nonché le regole di rimborso per mezzo di tale conto”». L’articolo 4 della stessa legge dispone come segue: «Nel caso di crediti o mutui in denaro concessi ad un mutuatario anteriormente alla data di entrata in vigore della presente legge, l’articolo 69, paragrafo 2, punto 4a), e l’articolo 75b della legge di cui all’articolo 1 si applicano ai crediti o ai mutui in denaro che non sono stati integralmente rimborsati a concorrenza della parte del credito o del mutuo che resta da rimborsare. A tal riguardo, la banca modifica a titolo gratuito il contratto di credito o il contratto di mutuo di conseguenza». Procedimento principale e questioni pregiudiziali Nel corso del 2008, I.W. e R.W hanno concluso, in qualità di consumatori, un contratto di mutuo ipotecario con il predecessore legale della Bank BPH, con durata di 360 mesi (30 anni). Il contratto era espresso in zloty polacchi (PNL), ma indicizzato a una valuta estera, ossia il franco svizzero (CHF). Dalle spiegazioni fornite dal giudice del rinvio risulta che tali mutuatari sono stati informati del fatto che il tasso di cambio del franco svizzero poteva aumentare, il che avrebbe inciso sull’importo delle rate mensili di rimborso di detto prestito. A seguito di una richiesta della banca in tal senso, detti mutuatari hanno depositato una dichiarazione secondo la quale essi intendevano optare per l’indicizzazione del loro prestito al tasso di cambio del franco svizzero, e ciò sebbene fossero stati debitamente informati dei rischi legati all’assunzione di un prestito in valuta estera. In forza delle clausole di tale contratto, il rimborso del mutuo veniva effettuato in zloty polacchi, e il saldo del credito e le rate venivano calcolati sulla base del tasso di cambio applicabile alla vendita della valuta CHF, maggiorati del margine di vendita della valuta da parte della banca. Il metodo di determinazione del margine della banca non era precisato nel suddetto contratto. L’articolo 1, paragrafo 1, del contratto di mutuo stabilisce che: «La banca concede al mutuatario il mutuo dell’importo di PLN (...), indicizzato al tasso di cambio del [franco svizzero] (...), e il mutuatario si impegna ad utilizzare il mutuo conformemente alle disposizioni del contratto, a rimborsare l’importo del mutuo utilizzato con gli interessi, alle scadenze indicate nel contratto nonché a pagare alla banca commissioni, tasse ed altri oneri specificati nel contratto. (...) Alla data di erogazione, il saldo del mutuo è espresso nella valuta alla quale il mutuo è indicizzato, in base al tasso di cambio applicabile all’acquisto della valuta, alla quale il mutuo è indicizzato, indicato nella tabella dei tassi di cambio acquisto/vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca, descritta in dettaglio all’articolo 17; successivamente il saldo in valuta estera viene convertito quotidianamente in zloty polacchi in base al tasso di cambio applicabile alla vendita della valuta alla quale il mutuo è indicizzato, indicato nella tabella dei tassi di cambio acquisto/vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca, descritta in dettaglio all’articolo 17». L’articolo 7, paragrafo 2, di tale contratto prevede quanto segue: «L’erogazione dell’importo del mutuo indicato nella domanda di erogazione dei fondi sarà effettuata tramite bonifico sul conto corrente bancario detenuto presso una banca nazionale. La data del bonifico sarà considerata come data di erogazione del mutuo utilizzato. Ogni importo erogato in zloty polacchi verrà convertito nella valuta alla quale il mutuo è indicizzato, in base al tasso di cambio all’acquisto e alla vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca, in vigore il giorno dell’erogazione da parte della banca». L’articolo 10, paragrafo 6, del contratto citato così recita: «Ogni versamento effettuato dal mutuatario è calcolato in base al tasso di cambio applicabile alla vendita della valuta alla quale il mutuo è indicizzato, indicato nella tabella dei tassi di cambio acquisto/vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca, in vigore il giorno dell’accreditamento della somma presso la banca. (...)». L’articolo 17 del contratto di mutuo prevede quanto segue: «1.   Al calcolo delle operazioni di erogazione e di rimborso dei mutui si applicano, rispettivamente, i tassi di cambio acquisto/vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca delle valute comprese nell’offerta della banca, in vigore alla data dell’operazione. 2.   I tassi di cambio applicabili all’acquisto vengono determinati come tassi di cambio medi tra lo zloty polacco e le valute di cui trattasi, pubblicati nella tabella dei tassi di cambio medi della Banca nazionale di Polonia, meno il margine di acquisto. 3.   I tassi di cambio applicabili alla vendita vengono determinati come tassi di cambio medi tra lo zloty polacco e le valute di cui trattasi, pubblicati nella tabella dei tassi di cambio medi della Banca nazionale di Polonia, più il margine di vendita. 4.   Per calcolare i tassi di cambio acquisto/vendita per mutui ipotecari concessi dalla banca, si utilizzano i tassi di cambio dello zloty polacco rispetto alle valute di cui trattasi, pubblicati nella tabella dei tassi di cambio medi della Banca nazionale di Polonia in un determinato giorno lavorativo, rettificati sulla base dei margini di acquisto/vendita della banca. 5.   I tassi di cambio acquisto/vendita applicabili in un determinato giorno lavorativo per mutui ipotecari concessi dalla banca alle valute incluse nella sua offerta sono determinati dalla banca dopo le ore 15:00 del giorno lavorativo precedente e sono affissi presso la sede della banca e pubblicati sul suo sito Internet (...)». In data 7 marzo 2011 le parti hanno firmato un allegato avente ad oggetto tale contratto di mutuo (in prosieguo: l’«allegato»), il quale conteneva, da un lato, disposizioni che fissavano le modalità di calcolo del margine della Bank BPH. D’altro lato, tale allegato prevedeva che i mutuatari fossero ormai autorizzati a rimborsare il loro prestito nella valuta di indicizzazione scelta, ossia il franco svizzero, che potevano procurarsi anche sul mercato libero. Di fronte all’aumento del corso del franco svizzero, I.W. e R.W. hanno eccepito il carattere abusivo dell’indicizzazione del mutuo al franco svizzero dinanzi al giudice del rinvio, chiedendo l’annullamento del contratto e la restituzione di tutti gli importi versati a titolo di pagamento degli interessi e delle spese connessi a detto contratto. Secondo il giudice del rinvio, le clausole relative all’indicizzazione del mutuo concesso nonché alle modalità di determinazione del tasso di cambio della valuta in cui il mutuo è rimborsabile riguardano l’oggetto principale del contratto. Poiché ritiene che tali clausole siano state redatte in termini comprensibili e chiari e che i debitori ne abbiano colto la portata e le conseguenze, circostanza che essi hanno confermato alla Bank BPH per iscritto, il carattere abusivo di tali clausole non potrebbe essere invocato. Per contro, lo stesso giudice ritiene abusive tali clausole, nella parte in cui consentono alla Bank BPH di percepire un margine collegato all’operazione di acquisto e di vendita della valuta estera. Poiché il metodo di fissazione di tale margine non è precisato nel contratto di mutuo iniziale, il giudice del rinvio ne ha dedotto che detto margine creava uno squilibrio significativo a danno del consumatore. Sebbene, a suo avviso, il carattere abusivo delle disposizioni contrattuali relative al margine della Bank BPH per l’acquisto/vendita della valuta estera sia venuto meno con la conclusione tra le parti dell’allegato che definisce le modalità di fissazione di un siffatto margine della banca, il giudice del rinvio si chiede, in primo luogo, in che misura il carattere abusivo iniziale di tali clausole possa avere un effetto sulla validità della clausola di indicizzazione, se non addirittura del contratto di mutuo nella sua interezza. In secondo luogo, il giudice del rinvio desidera sapere se gli sia possibile disapplicare solo le clausole contrattuali relative al margine della banca mantenendo in vigore la validità della clausola di indicizzazione e del contratto, sebbene un intervento giudiziario al riguardo comporterebbe una modifica del senso di tale clausola. In terzo luogo, tale giudice rileva che la legge del 29 luglio 2011 stabilisce ormai le regole per la determinazione delle modalità di conversione valutaria per i mutui espressi in valute estere. Essa ne conclude che l’obiettivo di dissuasione dall’uso delle clausole abusive non giustifica più il divieto di mitigazione o di sostituzione di una clausola abusiva da parte del giudice nazionale che accerti la presenza di siffatte clausole in un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore, in particolare qualora una siffatta constatazione possa comportare l’invalidità del contratto nel suo complesso. In quarto luogo, il giudice del rinvio si chiede se il diritto al rimborso sorto in capo al consumatore a seguito dell’annullamento di una clausola abusiva sia inerente alla decisione del giudice nazionale che constata tale carattere abusivo o se il suo riconoscimento richieda un’espressa domanda del consumatore nell’ambito di un procedimento distinto, che può essere soggetto a termini di prescrizione. In quinto e ultimo luogo, il giudice del rinvio nutre dubbi quanto alla portata dell’obbligo di informazione che potrebbe incombergli nei confronti del consumatore, dal momento che quest’ultimo dovrebbe essere messo in condizione di decidere se intende rinunciare a far valere il carattere abusivo di una clausola di un contratto di cui è parte. In tale contesto, il Sąd Okręgowy w Gdańsku XV Wydział Cywilny (Tribunale regionale di Danzica, XV a sezione civile, Polonia) ha deciso di sospendere il procedimento e di sottoporre alla Corte le seguenti questioni pregiudiziali: «1) Se l’articolo 3, paragrafi 1 e 2, in combinato disposto con l’articolo 4, paragrafo 1, in combinato disposto con l’articolo 6, paragrafo 1, e con l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 (...), debba essere interpretato nel senso che il giudice nazionale è tenuto a dichiarare abusiva (ai sensi dell’articolo 3, paragrafo 1, della direttiva [di cui trattasi]) la clausola di un contratto concluso con un consumatore anche nel caso in cui, alla data della pronuncia giudiziale, a seguito di una modifica del contenuto del contratto effettuata dalle parti sotto forma di allegato, la clausola risulti modificata in modo da non avere più carattere abusivo, mentre la dichiarazione di abusività della clausola nella sua formulazione originaria può comportare la caducazione (l’annullamento) dell’intero contratto. 2) Se l’articolo 6, paragrafo 1, in combinato disposto con l’articolo 3, paragrafi 1 e 2, seconda frase, nonché con l’articolo 2, della direttiva 93/13, debba essere interpretato nel senso che consente al giudice nazionale di dichiarare abusivi solo alcuni elementi di una clausola contrattuale relativa al tasso di cambio – fissato dalla banca – della valuta alla quale è indicizzato il mutuo concesso al consumatore (come nel procedimento principale), ossia eliminando la disposizione concernente il margine della banca, determinato in modo unilaterale e oscuro, il quale costituisce una componente del tasso di cambio, e mantenendo una disposizione univoca che fa riferimento al tasso di cambio medio della banca centrale (Narodowy Bank Polski, Banca nazionale di Polonia), operazione che non richiede la sostituzione del contenuto eliminato con alcuna disposizione di legge, e avrà l’effetto di ripristinare un reale equilibrio tra il consumatore e il professionista, anche se modificherà sostanzialmente la clausola relativa all’esecuzione dell’obbligazione da parte del consumatore a favore di quest’ultimo. 3) Se l’articolo 6, paragrafo 1, in combinato disposto con l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13, debba essere interpretato nel senso che, anche nell’ipotesi in cui il legislatore nazionale abbia previsto misure volte a far cessare l’inserimento delle clausole abusive, come quelle di cui trattasi nel procedimento principale, introducendo disposizioni che impongono alle banche l’obbligo di specificare in modo dettagliato le modalità ed i termini per la determinazione del tasso di cambio della valuta in base al quale vengono calcolati l’importo del mutuo e delle rate capitale interessi nonché le regole per la conversione nella valuta in cui è erogato o rimborsato il mutuo, l’interesse pubblico osta alla dichiarazione del carattere abusivo solo di alcuni elementi di una clausola contrattuale, nel modo descritto nella seconda questione. 4) Se il venir meno del vincolo contrattuale, di cui all’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, indicate all’articolo 2, lettera a), in combinato disposto con l’articolo 3, della direttiva [di cui trattasi], debba essere interpretato nel senso che si tratta di una sanzione che può conseguire da una decisione costitutiva del giudice, emessa su espressa richiesta del consumatore, con effetti a decorrere dal momento della conclusione del contratto, ossia ex tunc, mentre i diritti alla restituzione del consumatore e del professionista diventano esigibili con il passaggio in giudicato della sentenza. 5) Se l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, in combinato disposto con l’articolo 47 della Carta dei diritti fondamentali dell’Unione europea, del 30 marzo 2010 ( GU 2010, C 83, pag. 389 ), debba essere interpretato nel senso che impone al giudice nazionale l’obbligo di informare il consumatore, che abbia proposto domanda volta ad ottenere l’annullamento del contratto a seguito dell’eliminazione delle clausole abusive, delle conseguenze giuridiche di una siffatta pronuncia, compresi gli eventuali diritti del professionista (della banca) alla restituzione, tra cui quelli che non sono stati fatti valere nel procedimento in questione nonché quelli la cui fondatezza non risulta stabilita in modo inequivocabile, anche qualora il consumatore sia assistito da un rappresentante professionale». Sulle questioni pregiudiziali Sulla prima questione Con la sua prima questione il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 debba essere interpretato nel senso che il giudice nazionale è tenuto a dichiarare abusiva una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, anche se il vizio che inficia tale clausola è stato escluso a seguito della conclusione di un allegato a tale contratto tra tali parti, e che la dichiarazione di abusività della clausola nella sua versione iniziale può comportare la nullità del contratto. Sulla ricevibilità I.W. e R.W. eccepiscono l’irricevibilità di tale questione in quanto la presentazione dei fatti nella decisione di rinvio non corrisponde alla realtà dei fatti del procedimento principale. In particolare, essi censurano il fatto che l’allegato abbia consentito di porre rimedio al carattere abusivo della clausola di indicizzazione iniziale, dal momento che il meccanismo di indicizzazione nel suo insieme è abusivo. Orbene, il giudice del rinvio considererebbe erroneamente che solo l’elemento relativo al margine della Bank BPH collegato alle operazioni di cambio è abusivo. Al riguardo, va osservato che il giudice del rinvio considera che, in forza dell’articolo 385 , paragrafi 1 e 3, del codice civile, le clausole del contratto di cui trattasi nel procedimento principale riguardanti l’indicizzazione dell’importo del prestito e le clausole relative alle regole di determinazione del tasso di cambio vertono sull’oggetto principale del contratto, ai sensi dell’articolo 4, paragrafo 2, della direttiva 93/13. Inoltre, secondo tale giudice, soltanto gli elementi distinti delle clausole relative al meccanismo di indicizzazione che si riferiscono al margine della banca non erano redatti in modo trasparente e comprensibile. Quindi, lo stesso ne ha concluso che gli altri elementi delle clausole relative al meccanismo di indicizzazione non erano abusivi. A questo proposito, occorre ricordare che, nell’ambito di un procedimento ex articolo 267 TFUE, basato sulla netta separazione di funzioni tra i giudici nazionali e la Corte, l’accertamento e la valutazione dei fatti costituenti l’oggetto della controversia principale, nonché l’interpretazione e l’applicazione del diritto nazionale, rientrano nella competenza esclusiva del giudice nazionale (sentenza del 9 luglio 2020, Raiffeisen Bank e BRD Groupe Société Générale, C‑698/18 e C‑699/18 , EU:C:2020:537 , punto ). Pertanto, la Corte è vincolata dall’accertamento e dalla valutazione dei fatti effettuata dal giudice del rinvio, cosicché I.W. e R.W. non possono rimetterli in discussione nell’ambito della domanda di pronuncia pregiudiziale di cui trattasi. Inoltre, le questioni relative all’interpretazione del diritto dell’Unione sollevate dal giudice nazionale nel contesto di diritto e di fatto che egli definisce sotto la propria responsabilità, e di cui non spetta alla Corte verificare l’esattezza, godono di una presunzione di rilevanza. Il rifiuto, da parte della Corte, di statuire su una questione proposta da un giudice nazionale è possibile soltanto qualora appaia in modo manifesto che l’interpretazione del diritto dell’Unione richiesta non ha alcun rapporto con la realtà effettiva o l’oggetto del procedimento principale, qualora la questione sia di tipo ipotetico o, ancora, qualora la Corte non disponga degli elementi di fatto o di diritto necessari per rispondere in modo utile alle questioni che le sono sottoposte (sentenza del 19 settembre 2019, Lovasné Tóth, C‑34/18 , EU:C:2019:764 , punto e giurisprudenza ivi citata). Poiché, nel caso di specie, il giudice del rinvio ha definito il contesto di diritto e di fatto che consente alla Corte di rispondere alla prima questione sollevata e non spetta alla Corte verificare l’esattezza di tale contesto, si deve constatare che tale questione è ricevibile. Alla luce di quanto sopra, si deve rispondere alla prima questione pregiudiziale. Nel merito Occorre ricordare che, ai sensi dell’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, gli Stati membri prevedono che le clausole abusive contenute in un contratto stipulato fra un consumatore ed un professionista non vincolano il consumatore, alle condizioni stabilite dalle loro legislazioni nazionali (sentenza del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto e giurisprudenza ivi citata). Pertanto, una clausola contrattuale dichiarata abusiva deve essere considerata, in linea di principio, come se non fosse mai esistita, cosicché non può sortire effetti nei confronti del consumatore (sentenza del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto e giurisprudenza ivi citata). Di conseguenza, conformemente all’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, spetta al giudice nazionale escludere l’applicazione delle clausole abusive affinché non producano effetti vincolanti nei confronti del consumatore, tranne nel caso in cui il consumatore vi si opponga (sentenze del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto e giurisprudenza ivi citata, nonché del 25 novembre 2020, Banca B., C‑269/19 , EU:C:2020:954 , punto ). Secondo il giudice del rinvio, la modifica contrattuale mediante l’allegato vertente sulle clausole di indicizzazione iniziali ha consentito di eliminare il vizio che le colpiva e ha ripristinato l’equilibrio tra gli obblighi e i diritti del professionista e dei consumatori. Pertanto, le clausole di indicizzazione nella loro versione iniziale non vincolavano più le parti del contratto di mutuo a partire dalla firma dell’allegato. In tale contesto, occorre sottolineare che il diritto ad una tutela effettiva del consumatore include la sua facoltà di rinunciare a far valere i propri diritti, di modo che deve essere presa in considerazione, se del caso, la volontà espressa dal consumatore quando quest’ultimo, consapevole del carattere non vincolante di una clausola abusiva, dichiara tuttavia di opporsi a che sia esclusa, dando così un consenso libero e informato alla clausola in questione (sentenza del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto ). La direttiva 93/13, infatti, non si spinge fino al punto di rendere obbligatorio il sistema di tutela contro l’uso di clausole abusive da parte dei professionisti da essa istituito a favore dei consumatori. Di conseguenza, quando un consumatore preferisce non avvalersi di tale sistema di tutela, quest’ultimo non viene applicato (sentenza del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto e giurisprudenza ivi citata). Analogamente, un consumatore può rinunciare a far valere il carattere abusivo di una clausola nell’ambito di un contratto di novazione con cui il consumatore rinuncia agli effetti che deriverebbero dalla dichiarazione di abusività di una simile clausola, purché tale rinuncia sia frutto di un consenso libero e informato (sentenza del 9 luglio 2020, Ibercaja Banco, C‑452/18 , EU:C:2020:536 , punto ). Da quanto precede risulta che il sistema previsto dalla direttiva 93/13 non può ostare a che le parti di un contratto pongano rimedio al carattere abusivo di una clausola che esso contiene modificandola per via contrattuale, purché, da un lato, la rinuncia da parte del consumatore a far valere il carattere abusivo derivi dal suo consenso libero e informato e, dall’altro, la nuova clausola modificatrice non sia essa stessa abusiva, circostanza che spetterà al giudice del rinvio verificare. Anche se il giudice del rinvio dovesse ritenere che, nel caso di specie, i consumatori non fossero consapevoli delle conseguenze giuridiche risultanti per i medesimi da una tale rinuncia, occorrerebbe ricordare, come indicato al punto 43 della presente sentenza, che una clausola contrattuale dichiarata abusiva deve essere considerata, in linea di principio, come se non fosse mai esistita, cosicché essa non può sortire effetti nei confronti del consumatore, con la conseguenza che viene ripristinata la situazione di diritto e di fatto in cui il consumatore si sarebbe trovato in assenza di tale clausola (sentenza del 14 marzo 2019, Dunai, C‑118/17 , EU:C:2019:207 , punto e giurisprudenza ivi citata). Infatti l’obbligo in capo al giudice nazionale di disapplicare una clausola contrattuale abusiva che prescriva il pagamento di somme che si rivelino indebite implica, in linea di principio, un corrispondente effetto restitutorio per quanto riguarda queste stesse somme (sentenza del 21 dicembre 2016, Gutiérrez Naranjo e a., C‑154/15, C‑307/15 e C‑308/15 , EU:C:2016:980 , punto ). Pertanto, spetta al giudice del rinvio ripristinare la situazione che sarebbe stata quella di I.W. e di R.W. in assenza della clausola iniziale di cui esso constata il carattere abusivo. In relazione all’incidenza di una dichiarazione di abusività delle clausole contrattuali sulla validità del contratto in questione, occorre rilevare anzitutto che, ai sensi dell’articolo 6, paragrafo 1, in fine, della direttiva 93/13, detto «contratto rest[a] vincolante per le parti secondo i medesimi termini, sempre che esso possa sussistere senza le clausole abusive». Inoltre, secondo una giurisprudenza costante della Corte, la direttiva 93/13 non esige che il giudice nazionale disapplichi, oltre alla clausola dichiarata abusiva, anche quelle che non sono state qualificate come tali. Infatti, occorre ricordare che l’obiettivo perseguito da tale direttiva consiste nel tutelare il consumatore e nel ristabilire l’equilibrio tra le parti escludendo l’applicazione delle clausole considerate abusive, conservando al tempo stesso, in linea di principio, la validità delle altre clausole del contratto in questione (sentenza del 7 agosto 2018, Banco Santander e Escobedo Cortés, C‑96/16 e C‑94/17 , EU:C:2018:643 , punto ). A tal riguardo, la finalità perseguita dal legislatore dell’Unione attraverso tale direttiva non consiste nell’annullare qualsiasi contratto contenente clausole abusive (sentenza del 15 marzo 2012, Pereničová e Perenič, C‑453/10 , EU:C:2012:144 , punto ). Infine, con riferimento ai criteri che permettono di valutare se un contratto possa effettivamente essere mantenuto in assenza delle clausole abusive, occorre rilevare che sia il tenore letterale dell’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 sia le esigenze riconducibili alla certezza giuridica delle attività economiche depongono a favore di un approccio obiettivo in sede di interpretazione di detta disposizione, sicché la posizione di una delle parti del contratto non può essere presa in considerazione quale criterio determinante per disciplinare la sorte futura del contratto (sentenza del 15 marzo 2012, Pereničová e Perenič, C‑453/10 , EU:C:2012:144 , punto ). Pertanto, nel valutare se un contratto contenente una o diverse clausole abusive possa essere mantenuto in vigore in assenza di dette clausole, il giudice adito non può basarsi unicamente sull’eventuale vantaggio, per il consumatore, derivante dall’annullamento di detto contratto nel suo complesso (sentenza del 15 marzo 2012, Pereničová e Perenič, C‑453/10 , EU:C:2012:144 , punto ). Nel caso di specie, il giudice del rinvio considera che, con la stipulazione dell’allegato, le parti del contratto hanno escluso il vizio che pregiudicava le clausole iniziali abusive e ripristinato l’equilibrio tra gli obblighi e i diritti di tali parti derivanti dal contratto. Orbene, gli obiettivi della direttiva 93/13, come ricordati al punto 54 della presente sentenza, sono pienamente soddisfatti quando la situazione di diritto e di fatto in cui il consumatore si sarebbe trovato in assenza della clausola abusiva è ripristinata e il vizio che inficiava il contratto è stato sanato dalle parti mediante la stipulazione di un allegato, purché, al momento di tale conclusione, detto consumatore sia stato consapevole del carattere non vincolante di tale clausola e delle conseguenze che ne derivano. Pertanto, dall’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 non risulta che, in una situazione in cui la rinuncia del consumatore a far valere il carattere abusivo deriva dal consenso libero e informato di quest’ultimo, la dichiarazione di abusività delle clausole iniziali del contratto di cui trattasi comporti l’annullamento del contratto come modificato dall’allegato, anche qualora, da un lato, l’eliminazione di tali clausole avrebbe comportato l’annullamento nel suo insieme del contratto quale inizialmente concluso e, dall’altro, tale caducazione andrebbe a vantaggio del consumatore. Alla luce delle considerazioni che precedono, occorre rispondere alla prima questione dichiarando che l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 deve essere interpretato nel senso che al giudice nazionale spetta dichiarare l’abusività di una clausola di un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore, anche se la stessa è stata modificata contrattualmente da tali parti. Una siffatta dichiarazione comporta il ripristino della situazione che sarebbe stata quella del consumatore in assenza della clausola di cui è stata dichiarata l’abusività, fatta eccezione per il caso in cui quest’ultimo abbia rinunciato mediante la modifica della clausola abusiva a tale ripristino con un consenso libero e informato, circostanza che spetta al giudice nazionale verificare. Tuttavia, da tale disposizione non risulta che la dichiarazione di abusività della clausola iniziale avrebbe, in linea di principio, come effetto l’annullamento del contratto, qualora la modifica di tale clausola abbia consentito di ristabilire l’equilibrio tra gli obblighi e i diritti di tali parti derivanti dal contratto e di escludere il vizio che lo inficiava. Sulla seconda e terza questione Con le sue questioni seconda e terza, che occorre esaminare congiuntamente, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se l’articolo 6, paragrafo 1, e l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 debbano essere interpretati nel senso che ostano a che il giudice nazionale sopprima unicamente l’elemento abusivo di una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, in particolare quando l’obiettivo dissuasivo perseguito da tale direttiva è garantito da disposizioni legislative nazionali che ne disciplinano l’uso. In via preliminare, occorre rilevare che I.W. e R.W. mettono in discussione la ricevibilità della terza questione, dal momento che, con tale questione, il giudice del rinvio richiederebbe alla Corte un’interpretazione del diritto nazionale. A tale riguardo, occorre ricordare che, conformemente alla giurisprudenza citata al punto 37 della presente sentenza, nell’ambito del procedimento di cui all’articolo 267 TFUE, basato sulla netta separazione di funzioni tra i giudici nazionali e la Corte, il giudice nazionale è l’unico competente ad accertare e valutare i fatti del procedimento principale nonché a interpretare e ad applicare il diritto nazionale. Di conseguenza, se la questione sollevata verte sull’interpretazione del diritto dell’Unione, la Corte, in via di principio, è tenuta a statuire. Orbene, poiché la terza questione verte sull’interpretazione dell’articolo 6, paragrafo 1, e dell’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13, la Corte è competente a pronunciarsi al riguardo. Occorre ricordare che, a norma dell’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, il giudice nazionale chiamato ad esaminare una clausola contrattuale abusiva è tenuto unicamente ad escludere l’applicazione di quest’ultima affinché non produca effetti vincolanti nei confronti del consumatore, senza che detto giudice sia legittimato a rivedere il contenuto della clausola stessa. Infatti, il contratto in questione deve rimanere in essere, in linea di principio, senza alcun’altra modifica se non quella risultante dalla soppressione della clausola suddetta, purché, conformemente alle norme di diritto interno, una simile sopravvivenza del contratto sia giuridicamente possibile (sentenza del 7 agosto 2018, Banco Santander e Escobedo Cortés, C‑96/16 e C‑94/17 , EU:C:2018:643 , punto ). Pertanto, qualora il giudice nazionale constati la nullità di una clausola abusiva in un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore, l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 deve essere interpretato nel senso che osta a che il giudice nazionale possa integrare tale contratto rivedendo il contenuto di tale clausola (sentenza del 26 marzo 2019, Abanca Corporación Bancaria e Bankia, C‑70/17 e C‑179/17 , EU:C:2019:250 , punto e giurisprudenza ivi citata). Infatti, se il giudice nazionale potesse rivedere il contenuto delle clausole abusive contenute in tale contratto, una facoltà del genere potrebbe compromettere la realizzazione dell’obiettivo di lungo termine di cui all’articolo 7 della direttiva 93/13. Infatti, tale facoltà contribuirebbe ad eliminare l’effetto dissuasivo esercitato sui professionisti dalla pura e semplice non applicazione nei confronti del consumatore di siffatte clausole abusive, dal momento che essi rimarrebbero tentati di utilizzare le clausole stesse, consapevoli che, quand’anche esse fossero invalidate, il contratto potrebbe nondimeno essere integrato, per quanto necessario, dal giudice nazionale, in modo tale, quindi, da garantire l’interesse di detti professionisti (sentenza del 26 marzo 2019, Abanca Corporación Bancaria e Bankia, C‑70/17 e C‑179/17 , EU:C:2019:250 , punto e giurisprudenza ivi citata). Nel caso di specie, il giudice del rinvio indica che la soppressione dell’elemento della clausola di indicizzazione del mutuo ipotecario di cui trattasi nel procedimento principale, relativo al margine della banca, non comporta alcuna lacuna che richieda un intervento positivo da parte sua. Tuttavia, esso sottolinea che tale soppressione modifica l’essenza della clausola nella sua formulazione originaria. Orbene, la Corte ha dichiarato che le disposizioni della direttiva 93/13 ostano a che una clausola dichiarata abusiva sia parzialmente mantenuta mediante l’eliminazione degli elementi che ne determinano l’abusività, laddove l’eliminazione equivarrebbe a rivedere il contenuto della clausola stessa incidendo sulla sua sostanza (sentenza del 26 marzo 2019, Abanca Corporación Bancaria e Bankia, C‑70/17 e C‑179/17 , EU:C:2019:250 , punto ). Solo se l’elemento della clausola di indicizzazione del mutuo ipotecario di cui trattasi nel procedimento principale relativo al margine della Bank BPH consistesse in un obbligo contrattuale distinto dalle altre clausole contrattuali, idoneo ad essere oggetto di un esame individualizzato quanto al suo carattere abusivo, il giudice nazionale potrebbe sopprimerlo. Infatti, la direttiva 93/13 non esige che il giudice nazionale disapplichi, oltre alla clausola dichiarata abusiva, anche quelle che non sono state qualificate come tali, poiché l’obiettivo perseguito dal legislatore nell’ambito di tale direttiva consiste nel tutelare il consumatore e nel ristabilire l’equilibrio tra le parti escludendo l’applicazione delle clausole considerate abusive, conservando al tempo stesso, in linea di principio, la validità delle altre clausole del contratto in questione (sentenza del 7 agosto 2018, Banco Santander e Escobedo Cortés, C‑96/16 e C‑94/17 , EU:C:2018:643 , punto ). In tal senso, la Corte ha dichiarato, per quanto riguarda le clausole di un contratto di mutuo relative, rispettivamente, a interessi corrispettivi e ad interessi moratori, che l’annullamento della clausola di un contratto di mutuo che fissa il tasso degli interessi moratori, a causa del suo carattere abusivo, non può comportare altresì quello della clausola di tale contratto che fissa il tasso degli interessi corrispettivi, e ciò tanto più per il fatto che tali diverse clausole devono rimanere chiaramente distinte (sentenza del 7 agosto 2018, Banco Santander e Escobedo Cortés, C‑96/16 e C‑94/17 , EU:C:2018:643 , punto ). Tali considerazioni si applicano indipendentemente dal modo in cui sono formulate la clausola contrattuale che fissa il tasso degli interessi moratori e quella che fissa il tasso degli interessi corrispettivi. In particolare, dette considerazioni valgono non soltanto quando il tasso degli interessi moratori sia definito indipendentemente dal tasso degli interessi corrispettivi, in una clausola distinta, ma anche quando il tasso degli interessi moratori venga determinato sotto forma di maggiorazione del tasso degli interessi corrispettivi pari a un certo numero di punti percentuali. In quest’ultimo caso, poiché la clausola abusiva consiste in tale maggiorazione, la direttiva 93/13 esige unicamente che la maggiorazione stessa venga annullata (sentenza del 7 agosto 2018, Banco Santander e Escobedo Cortés, C‑96/16 e C‑94/17 , EU:C:2018:643 , punto ). Peraltro, la facoltà riconosciuta al giudice nazionale in via eccezionale di sopprimere l’elemento abusivo di una clausola di un contratto che vincola un professionista e un consumatore non può essere rimessa in discussione dall’esistenza di disposizioni nazionali che, disciplinando l’uso di una clausola del genere, garantiscano l’obiettivo dissuasivo perseguito da tale direttiva, come ricordato al punto 68 della presente sentenza. Nel caso di specie, dalla decisione di rinvio risulta che, dopo l’adozione della legge del 29 luglio 2011, intervenuta dopo la stipulazione del contratto e dell’allegato di cui trattasi nel procedimento principale, le banche non possano più utilizzare clausole di indicizzazione in una forma come quella prevista nell’ambito del caso di specie. In forza delle disposizioni di tale legge, un contratto di mutuo denominato in valuta estera deve ora contenere le informazioni relative ai metodi e alle date di fissazione del tasso di cambio sulla base del quale sono calcolati l’importo del credito e le rate mensili di rimborso, nonché le regole di conversione delle valute. Orbene, la Corte ha già dichiarato che, anche se l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 non osta a che gli Stati membri emanino una normativa che fa cessare l’uso delle clausole abusive nei contratti conclusi con i consumatori da un professionista, ciò non toglie che il legislatore debba, in tale contesto, rispettare i requisiti derivanti dall’articolo 6, paragrafo 1, della stessa direttiva (sentenza del 14 marzo 2019, Dunai, C‑118/17 , EU:C:2019:207 , punto ). Infatti, la circostanza che una clausola contrattuale sia stata dichiarata abusiva e nulla sulla base di una normativa nazionale, e poi sostituita da una nuova clausola, non può avere l’effetto di indebolire la tutela garantita ai consumatori, come ricordata al punto 54 della presente sentenza (v., per analogia, sentenza del 14 marzo 2019, Dunai, C‑118/17 , EU:C:2019:207 , punto ). In tali circostanze, l’adozione da parte del legislatore di disposizioni che delimitano l’utilizzo di una clausola contrattuale e contribuiscono ad assicurare l’effetto dissuasivo perseguito dalla direttiva 93/13 per quanto riguarda il comportamento dei professionisti non pregiudica i diritti riconosciuti al consumatore da tale direttiva. Alla luce di tutte le considerazioni che precedono, occorre rispondere alla seconda e alla terza questione dichiarando che l’articolo 6, paragrafo 1, e l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 devono essere interpretati nel senso che, da un lato, essi non ostano a che il giudice nazionale sopprima unicamente l’elemento abusivo di una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore qualora l’obiettivo dissuasivo perseguito da tale direttiva sia garantito da disposizioni legislative nazionali che ne disciplinano l’utilizzo, purché tale elemento consista in un obbligo contrattuale distinto, idoneo ad essere oggetto di un esame individualizzato del suo carattere abusivo. Dall’altro lato, tali disposizioni ostano a che il giudice del rinvio sopprima unicamente l’elemento abusivo di una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, qualora una siffatta soppressione equivalga a rivedere il contenuto di detta clausola incidendo sulla sua sostanza, circostanza che spetterà a tale giudice verificare. Sulla quarta questione Con la sua quarta questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 debba essere interpretato nel senso che l’annullamento di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore a causa della dichiarazione di abusività di una clausola di tale contratto costituisce una sanzione prevista da tale direttiva che risulta da una decisione giudiziaria emessa su richiesta espressa del consumatore e fa sorgere in capo a quest’ultimo un diritto alla restituzione delle somme indebitamente percepite dal professionista o se essa intervenga di pieno diritto, indipendentemente dalla volontà di detto consumatore. Al riguardo occorre ricordare che l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 prevede che le clausole abusive contenute in un contratto stipulato tra un consumatore ed un professionista non vincolino il consumatore, alle condizioni stabilite dalle legislazioni nazionali degli Stati membri, e che il contratto resti vincolante per le parti secondo i medesimi termini, sempre che esso possa sussistere senza le clausole abusive. Pertanto, tale disposizione e, in particolare, la sua seconda parte di frase, ha lo scopo non di annullare tutti i contratti contenenti clausole abusive, ma di sostituire all’equilibrio formale che il contratto determina tra i diritti e gli obblighi delle parti contraenti un equilibrio reale, finalizzato a ristabilire l’uguaglianza tra queste ultime, fermo restando che il contratto di cui trattasi deve, in via di principio, sussistere senza nessun’altra modifica se non quella risultante dalla soppressione delle clausole abusive. Purché quest’ultima condizione sia soddisfatta, il contratto in questione, in forza dell’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, può essere mantenuto a condizione che, conformemente alle norme del diritto interno, una simile sopravvivenza del contratto senza le clausole abusive sia giuridicamente possibile, il che va verificato secondo un approccio obiettivo (sentenza del 3 ottobre 2019, Dziubak, C‑260/18 , EU:C:2019:819 , punto e giurisprudenza ivi citata). Ne consegue che l’articolo 6, paragrafo 1, seconda parte di frase, della direttiva 93/13 non enuncia esso stesso i criteri che disciplinano la possibilità per un contratto di rimanere in vigore senza le clausole abusive, ma lascia all’ordinamento giuridico nazionale il compito di stabilirli nel rispetto del diritto dell’Unione. Pertanto, spetta agli Stati membri, per mezzo delle loro legislazioni nazionali, definire le modalità per dichiarare il carattere abusivo di una clausola contenuta in un contratto, nonché le modalità con cui si realizzano i concreti effetti giuridici di tale dichiarazione. Quest’ultima deve in ogni caso consentire di ripristinare, per il consumatore, la situazione di diritto e di fatto in cui egli si sarebbe trovato se tale clausola abusiva non fosse esistita (sentenza del 21 dicembre 2016, Gutiérrez Naranjo e a., C‑154/15, C‑307/15 e C‑308/15 , EU:C:2016:980 , punto ). Risulta dagli elementi che precedono che, in primo luogo, qualora un giudice nazionale ritenga che, in applicazione delle pertinenti disposizioni del suo diritto interno, il mantenimento di un contratto senza le clausole abusive in esso contenute non sia possibile, l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 non osta, in linea di principio, a che esso sia dichiarato invalido (sentenza del 3 ottobre 2019, Dziubak, C‑260/18 , EU:C:2019:819 , punto ). Pertanto, l’annullamento del contratto contenente una clausola che sia dichiarata abusiva non può costituire una sanzione prevista dalla direttiva 93/13. Del resto, per quanto riguarda, in particolare, i termini di prescrizione, la Corte ha già dichiarato che la fissazione di termini di ricorso ragionevoli a pena di decadenza, nell’interesse della certezza del diritto, è compatibile con il diritto dell’Unione (sentenza del 21 dicembre 2016, Gutiérrez Naranjo e a., C‑154/15, C‑307/15 e C‑308/15 , EU:C:2016:980 , punto ). In secondo luogo, la questione di stabilire a partire da quale momento l’annullamento del contratto di cui trattasi nel procedimento principale produca i suoi effetti dipende esclusivamente dal diritto nazionale, purché sia assicurata la tutela garantita ai consumatori dalle disposizioni della direttiva 93/13. In terzo luogo, l’annullamento del contratto nel procedimento principale non può dipendere da una domanda espressa in tal senso dai consumatori, ma rientra nell’applicazione oggettiva, da parte del giudice nazionale, dei criteri stabiliti in forza del diritto nazionale. Alla luce di tutte le considerazioni che precedono, occorre rispondere alla quarta questione dichiarando che l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 deve essere interpretato nel senso che le conseguenze della dichiarazione in giudizio della presenza di una clausola abusiva in un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore rientrano nell’ambito di applicazione delle disposizioni del diritto nazionale, mentre la questione della sopravvivenza di un siffatto contratto deve essere valutata d’ufficio dal giudice nazionale secondo un approccio oggettivo sulla base di tali disposizioni. Sulla quinta questione Con la sua quinta questione, il giudice del rinvio chiede, in sostanza, se l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, in combinato disposto con l’articolo 47 della Carta dei diritti fondamentali dell’Unione europea (in prosieguo: la «Carta»), debba essere interpretato nel senso che spetta al giudice nazionale, che dichiari l’abusività di una clausola di un contratto concluso da un professionista con un consumatore, informare quest’ultimo delle conseguenze giuridiche che può comportare l’annullamento di tale contratto, indipendentemente dal fatto che il consumatore sia assistito da un rappresentante professionale. A tal riguardo, da una giurisprudenza costante risulta che spetta al giudice nazionale, che ha accertato il carattere abusivo di una clausola e deve trarne le conseguenze giuridiche, rispettare i requisiti di una tutela giurisdizionale effettiva dei diritti spettanti ai singoli in forza del diritto dell’Unione, quale garantita dall’articolo 47 della Carta. Tra detti requisiti figura il principio del contraddittorio, che fa parte dei diritti della difesa e che vincola il giudice, in particolare qualora dirima una controversia sulla base di un motivo rilevato d’ufficio (sentenza del 21 febbraio 2013, Banif Plus Bank, C‑472/11 , EU:C:2013:88 , punto e giurisprudenza ivi citata). Inoltre, la Corte ha dichiarato che, nell’ipotesi in cui il giudice nazionale, che ha stabilito sulla base degli elementi di fatto e di diritto di cui dispone che una clausola rientra nell’ambito di applicazione della direttiva 93/13, constati che tale clausola presenta carattere abusivo, esso è, di norma, tenuto ad informarne le parti della controversia e ad invitarle a discuterne in contraddittorio secondo le forme previste al riguardo dalle norme processuali nazionali (sentenza del 21 febbraio 2013, Banif Plus Bank, C‑472/11 , EU:C:2013:88 , punto ). Pertanto, nei limiti in cui detto sistema di tutela contro le clausole abusive non si applica se il consumatore vi si oppone, tale consumatore deve a fortiori avere il diritto, in applicazione di questo medesimo sistema, di opporsi ad essere tutelato avverso le conseguenze pregiudizievoli provocate dall’invalidazione del contratto nel suo complesso qualora egli non intenda invocare detta protezione (sentenza del 3 ottobre 2019, Dziubak, C‑260/18 , EU:C:2019:819 , punto ). In tale contesto, il consumatore, dopo essere stato avvisato dal giudice nazionale, può non far valere il carattere abusivo e non vincolante di una clausola, dando così un consenso libero e informato alla clausola in questione (sentenza del 3 ottobre 2019, Dziubak, C‑260/18 , EU:C:2019:819 , punto ). Da quanto precede risulta che le informazioni di cui può disporre il giudice nazionale sulla base delle norme processuali nazionali appaiono tanto più importanti in quanto consentono al consumatore di decidere se desidera rinunciare alla tutela che gli è garantita conformemente alla direttiva 93/13. Orbene, affinché il consumatore possa prestare il proprio consenso libero e informato, spetta al giudice nazionale indicare alle parti, nell’ambito delle norme processuali nazionali e alla luce del principio di equità nei procedimenti civili, in modo oggettivo ed esaustivo le conseguenze giuridiche che può comportare l’eliminazione della clausola abusiva, e ciò indipendentemente dal fatto che esse siano o meno assistite da un rappresentante professionale. Una siffatta informativa è, in particolare, ancora più importante, quando la disapplicazione della clausola abusiva può comportare l’annullamento dell’intero contratto, il che eventualmente espone il consumatore a domande di restituzione, come ipotizza il giudice del rinvio nel procedimento principale. Alla luce di tutte le considerazioni che precedono, occorre rispondere alla quinta questione dichiarando che l’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, in combinato disposto con l’articolo 47 della Carta, deve essere interpretato nel senso che spetta al giudice nazionale, che dichiari abusiva una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, informare quest’ultimo, nell’ambito delle norme processuali nazionali e a seguito di un dibattimento in contraddittorio, delle conseguenze giuridiche che può comportare l’annullamento di tale contratto, indipendentemente dal fatto che il consumatore sia assistito da un rappresentante professionale. Sulle spese Nei confronti delle parti nel procedimento principale la presente causa costituisce un incidente sollevato dinanzi al giudice nazionale, cui spetta quindi statuire sulle spese. Le spese sostenute da altri soggetti per presentare osservazioni alla Corte non possono dar luogo a rifusione. Per questi motivi, la Corte (Settima Sezione) dichiara: 1) L’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13/CEE del Consiglio, del 5 aprile 1993, concernente le clausole abusive nei contratti stipulati con i consumatori, deve essere interpretato nel senso che al giudice nazionale spetta dichiarare l’abusività di una clausola di un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore, anche se la stessa è stata modificata contrattualmente da tali parti. Una siffatta dichiarazione comporta il ripristino della situazione che sarebbe stata quella del consumatore in assenza della clausola di cui è stata dichiarata l’abusività, fatta eccezione per il caso in cui quest’ultimo abbia rinunciato mediante la modifica della clausola abusiva a tale ripristino con un consenso libero e informato, circostanza che spetta al giudice nazionale verificare. Tuttavia, da tale disposizione non risulta che la dichiarazione di abusività della clausola iniziale avrebbe, in linea di principio, come effetto l’annullamento del contratto, qualora la modifica di tale clausola abbia consentito di ristabilire l’equilibrio tra gli obblighi e i diritti di tali parti derivanti dal contratto e di escludere il vizio che lo inficiava. 2) L’articolo 6, paragrafo 1, e l’articolo 7, paragrafo 1, della direttiva 93/13 devono essere interpretati nel senso che, da un lato, essi non ostano a che il giudice nazionale sopprima unicamente l’elemento abusivo di una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore qualora l’obiettivo dissuasivo perseguito da tale direttiva sia garantito da disposizioni legislative nazionali che ne disciplinano l’utilizzo, purché tale elemento consista in un obbligo contrattuale distinto, idoneo ad essere oggetto di un esame individualizzato del suo carattere abusivo. Dall’altro lato, tali disposizioni ostano a che il giudice del rinvio sopprima unicamente l’elemento abusivo di una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, qualora una siffatta soppressione equivalga a rivedere il contenuto di detta clausola incidendo sulla sua sostanza, circostanza che spetterà a tale giudice verificare. 3) L’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13 deve essere interpretato nel senso che le conseguenze della dichiarazione in giudizio della presenza di una clausola abusiva in un contratto stipulato tra un professionista e un consumatore rientrano nell’ambito di applicazione delle disposizioni del diritto nazionale, mentre la questione della sopravvivenza di un siffatto contratto deve essere valutata d’ufficio dal giudice nazionale secondo un approccio oggettivo sulla base di tali disposizioni. 4) L’articolo 6, paragrafo 1, della direttiva 93/13, in combinato disposto con l’articolo 47 della Carta dei diritti fondamentali dell’Unione europea, deve essere interpretato nel senso che spetta al giudice nazionale, che dichiari abusiva una clausola di un contratto concluso tra un professionista e un consumatore, informare quest’ultimo, nell’ambito delle norme processuali nazionali e a seguito di un dibattimento in contraddittorio, delle conseguenze giuridiche che può comportare l’annullamento di tale contratto, indipendentemente dal fatto che il consumatore sia assistito da un rappresentante professionale. Firme ( *1 ) Lingua processuale: il polacco.

62004TJ0475

da

Retsforskrifter Artikel 87, stk. 1, EF bestemmer følgende: »Bortset fra de i denne traktat hjemlede undtagelser er statsstøtte eller støtte, som ydes ved hjælp af statsmidler under enhver tænkelig form, og som fordrejer eller truer med at fordreje konkurrencevilkårene ved at begunstige visse virksomheder eller visse produktioner, uforenelig med fællesmarkedet, i det omfang den påvirker samhandelen mellem medlemsstaterne.« De afledte retsforskrifter, som gjaldt på tidspunktet for sagens faktiske omstændigheder var Europa-Parlamentets og Rådets direktiv 97/13/EF af 10. april 1997 om ensartede principper for generelle tilladelser og individuelle tilladelser for teletjenester ( EFT L 117, s. 15 ) og Europa-Parlamentets og Rådets beslutning nr. 128/1999/EF af 14. december 1998 om koordineret indførelse af et mobilt og trådløst kommunikationssystem (UMTS) af tredje generation i Det Europæiske Fællesskab ( EFT 1999 L 17, s. 1 ). Artikel 3, stk. 3, i direktiv 97/13 bestemte følgende: »[…] Medlemsstaterne må kun udstede en individuel tilladelse, hvis tilladelsens indehaver får adgang til knappe fysiske ressourcer eller lignende eller skal opfylde særlige forpligtelser eller kan udnytte særlige rettigheder […]« Artikel 8, stk. 4, i direktiv 97/13 bestemte: »Medlemsstaterne kan i objektivt begrundede tilfælde og i et rimeligt omfang ændre de vilkår, der er knyttet til en individuel tilladelse. I den forbindelse tilkendegiver medlemsstaterne deres hensigt passende tid i forvejen, så interesserede parter kan udtale sig om de foreslåede ændringer.« Artikel 9, stk. 2, i direktiv 97/13 bestemte: »Når en medlemsstat har til hensigt at udstede en individuel tilladelse, skal den: — udstede den individuelle tilladelse ved en åben, ikke-diskriminerende, gennemsigtig procedure og med henblik herpå lade samme procedure være gældende for alle ansøgere, medmindre der er en objektiv begrundelse for at skelne […]« Artikel 10, stk. 3 og 4, bestemte: »3.   Medlemsstaterne udsteder sådanne individuelle tilladelser på grundlag af udvælgelseskriterier, som er objektive, ikke-diskriminerende, detaljerede, gennemsigtige og forholdsmæssigt afpassede. Ved udvælgelsen tages der behørigt hensyn til, at konkurrencen skal kunne udvikle sig frit, og at brugerne skal have størst mulig fordel af tjenesterne. Medlemsstaterne sikrer, at der på hensigtsmæssig vis forud offentliggøres oplysninger om sådanne kriterier, så det er let at få adgang til oplysningerne. Der henvises i medlemsstatens lovtidende til, hvor oplysningerne er offentliggjort. 4.   Hvis en medlemsstat på egen foranledning eller efter opfordring fra en virksomhed finder, at antallet af individuelle tilladelser kan sættes op, når dette direktiv træder i kraft eller senere, offentliggør den denne oplysning og opfordrer til, at der indsendes ansøgninger om yderligere licenser.« Artikel 11, stk. 2, i direktiv 97/13 bestemte: »[…] [M]edlemsstaterne [kan], hvis der kun er knappe ressourcer, tillade, at den nationale tilsynsmyndighed pålægger yderligere afgifter for at sikre, at sådanne ressourcer udnyttes optimalt. Disse afgifter skal være ikke-diskriminerende og navnlig tage hensyn til behovet for at støtte udviklingen af nyskabende tjenester og konkurrence.« I beslutning nr. 128/1999, som i henhold til sin artikel 1 sigter til »at fremme en hurtig, koordineret og kommerciel indførelse af kompatible UMTS-net og -tjenester i Fællesskabet […]«, bestemmes følgende i artikel 3, stk. 1: »Medlemsstaterne træffer alle de foranstaltninger, som er nødvendige for i overensstemmelse med artikel 1 i direktiv 97/13/EF at muliggøre en koordineret og gradvis indførelse af UMTS-tjenester på deres område senest den 1. januar 2002 […]« Artikel L. 33-1 i den franske lov om post og telekommunikation bestemte på tidspunktet for de faktiske omstændigheder i sagen følgende: »I — Den minister, der har telekommunikation under sit resortområde, giver tilladelse til etablering og drift af net, der er åbne for offentligheden. Denne tilladelse kan kun afslås af hensynet til den offentlige orden, til forsvaret eller til den offentlige sikkerhed, som følge af tekniske belastninger forbundet med disponibiliteten af frekvenser, eller når ansøgeren ikke har den tekniske eller den økonomiske evne til på bæredygtig vis at imødegå de forpligtelser, der affødes af betingelserne for udøvelsen af dens virksomhed, eller når ansøgeren er omfattet af en undtagelse nævnt i artikel L. 36-11, L. 39, L. 39-1, L. 39-2 eller L. 39-4. Tilladelsen er omfattet af bestemmelser, der er indeholdt i en udbudsbekendtgørelse og vedrører: […] h) Benyttelsen af de tildelte frekvenser, de afgifter, der er skyldige i den forbindelse, samt udgifterne til driften og kontrollen heraf. […] Tilladelsen gælder 15 år. […] V — Antallet af tilladelser kan begrænses som følge af tekniske belastninger forbundet med disponibiliteten af frekvenser. I dette tilfælde offentliggør den minister, der har telekommunikation under sit resortområde, efter forslag fra l’Autorité de Régulation des Télécommunications reglerne og betingelserne for at få tildelt en tilladelse. Frekvenstildelingen skal sikre betingelserne for en effektiv konkurrence.« Sagens baggrund Etableringen og driften af offentligt tilgængelige net blev på tidspunktet for sagens omstændigheder i Frankrig i henhold til loi n o 96-659 de réglementation des télécommunications af 26. juli 1996 (den franske lov om regulering af telekommunikationsområdet, jf. JORF af 27.7.1996, s. 11384) iværksat efter forslag fra den nyoprettede Autorité de Régulation des Télécommunications (den franske pendant til IT- og Telestyrelsen, herefter »ART«), som behandlede anmodningerne om tilladelse, hvilken efterfølgende blev givet af ministeren for industri, post og telekommunikation. Efter at den franske regering den 6. juni 2000 meddelte, at den påtænkte at tildele fire licenser til at indføre et mobilt og trådløst kommunikationssystem (UMTS, Universal Mobile Telecommunications System) af tredje generation, offentliggjorde ministeren for industri, post og telekommunikation i henhold til den dagældende lovgivning ART’s beslutning nr. 00-835 af 28. juli 2000 i JORF af 18. august 2000, hvorved ART foreslog ministeren regler og betingelser for tildeling af tilladelser til i den kontinentale del af Frankrig at indføre et mobilsystem af tredje generation, hvorved udbuddet blev indledt. Det fremgår af bilagene til denne offentliggørelse, at tildelingen af tilladelser, hvorved et begrænset antal udbydere fik en fordel i form af adgang til offentlige radiobølger, medførte en samlet, kumuleret afgift på 32,5 mia. FRF (4954593000 EUR), som skulle betales over licensperioden på 15 år. Endvidere var fristen for indgivelse af bud fastsat til den 31. januar 2001. Tilbudsgiverne kunne trække deres bud tilbage indtil den 31. maj 2001. ART oplyste i en pressemeddelelse den 31. januar 2001, at der blot var indgivet to bud, nemlig fra Société Française du Radiotéléphone — SFR (herefter »SFR«) og France Télécom Mobiles (som nogle måneder senere blev til selskabet Orange France, herefter »Orange«), og at ART fandt, at det var nødvendigt at foretage et supplerende udbud for at sikre egentlig konkurrence. Direktørerne for henholdsvis France Télécom og Vivendi Universal (SFR’s moderselskab) henvendte sig til den franske økonomi- og finansminister og departementschefen for det franske industriministerium og henledte på baggrund af disse oplysninger deres opmærksomhed på, at de skulle overholde lighedsprincippet i forbindelse med almennyttige opgaver og princippet om den effektive konkurrence mellem erhvervsdrivende, når de fastsatte betingelserne for fremtidige licenser. Økonomi- og finansministeren og departementschefen for Industriministeriet besvarede de pågældende virksomheders direktører ved to enslydende skrivelser af 22. februar 2001 og anførte, at regeringen delte det dobbelte formål (princippet om lighed for offentlige hverv og princippet om effektiv konkurrence mellem de erhvervsdrivende) med dem, og at »bestemmelserne for det supplerende udbud, som ART og regeringen ville offentliggøre, ville sikre ligebehandling af de operatører, der i sidste ende ville få tildelt en licens«. De to første licenser blev tildelt i juli 2001, inden det supplerende udbud blev offentliggjort. Departementschefen for Industriministeriet[, som på dette tidspunkt ligeledes var ansvarlig for telekommunikation,] gav ved to anordninger af 18. juli 2001 (offentliggjort i JORF den 21.8.2001) Orange og SFR tilladelser til efter UMTS-reglerne at oprette og udnytte et offentligt tilgængeligt radioelektrisk net af tredje generation og levere telefontjenester til offentligheden. Tilladelserne gjaldt 15 år. Det blev i udbudsbetingelserne vedføjet anordningerne navnlig bestemt, at afgiften for tilrådighedsstillelsen og driften af UMTS-frekvenserne i henhold til bestemmelserne i artikel 36 i den franske finanslov for 2001 blev opgjort til 4954593000 EUR (32502000000 FRF) (finansloven offentliggjort i JORF den 31.12.2000). Det følger af denne lovs artikel 36, at den første forfaldsdag var fastsat til den 31. september 2001 og den sidste til den 30. juni 2016. Det supplerende udbud, hvis formål var at kunne tildele to uudnyttede licenser, blev iværksat ved den telekommunikationsansvarlige ministers offentliggørelse af ART’s beslutning nr. 01-1202 af 14. december 2001 om forslag til regler og betingelser for tildeling af tilladelser til i den kontinentale del af Frankrig at indføre et mobilsystem af tredje generation. ART angav heri navnlig, at »betingelserne for [denne anden] procedure [var] en fortsættelse af det første udbuds betingelser og særligt [skulle] sikre, at lighedsprincippet blev overholdt mellem de erhvervsdrivende«. ART anbefalede ligeledes, at man tilpassede den økonomiske byrde, der påhvilede licenshaverne, og forlængede varigheden heraf. De økonomiske betingelser, der gjaldt for tilladelserne, blev derfor ændret ved artikel 33 i den franske finanslov for 2002 (offentliggjort i JORF den 28.12.2001), hvorved artikel 36 i finansloven af 2001, nævnt i præmis 15 ovenfor, blev ændret, hvorefter den skyldige afgift for fortjenesten udledt af optagelsen af offentlige radiobølger skulle fordeles på en første del, som udgjorde 619209795,27 EUR og skulle betales den 30. september i året for tildelingen af tilladelsen eller på datoen for tildelingen, dersom tilladelsen var givet senere end den 30. september, og en anden del, som årligt skulle betales før den 30. juni i det indeværende år for anvendelsen af frekvenserne dette år og blev beregnet som en procentdel af omsætningen som følge af disse frekvenser. Ministeren, der var ansvarlig for telekommunikation, offentliggjorde i JORF af 29. december 2001 en meddelelse om betalingen af afgifter for anvendelsen af frekvenser, der er tildelt licenshaverne, hvori de nye økonomiske betingelser i henhold til finansloven blev gentaget. Den 16. maj 2002, fristdagen for indgivelse af bud, var der kun indgivet et bud, nemlig fra selskabet Bouygues Télécom (herefter »Bouygues Télécom«), datterselskab til Bouygues-koncernen. ART indledte sagsbehandlingen, der førte til, at Bouygues Télécom fik tildelt den tredje licens (jf. præmis 21 nedenfor). Den fjerde licens kunne ikke tildeles, idet der ikke var nogen kandidater. Bouygues og Bouygues Télécom har efterfølgende klaget til Kommissionen over en række foranstaltninger, som de franske myndigheder har truffet til fordel for France Télécom, herunder den ændring af Oranges og SFR’s skyldige afgifter, som den franske regering meddelte under forhandlingerne af finansloven for 2002. Ministeren med ansvar for industri gav ved anordning af 3. december 2002 (offentliggjort i JORF af 12.12.2002, s. 20490) Bouygues Télécom tilladelse til efter UMTS-reglerne at oprette og udnytte et offentligt tilgængeligt radioelektrisk net af tredje generation og levere telefontjenester til offentligheden. Tilladelsen, som gælder 20 år, er underlagt de samme økonomiske betingelser vedrørende afgifter for tilrådighedsstillelse og drift af frekvenser som de betingelser, der er omtalt i præmis 17 og 18 ovenfor. Endvidere har den ansvarlige minister for industri ved to andre anordninger af 3. december 2002 (offentliggjort i JORF af 12.12.2002) vedrørende henholdsvis Orange og SFR ændret de i præmis 15 ovenfor nævnte anordninger af 18. juli 2001 og de tilhørende udbudsbetingelser for særligt at udvide varigheden til 20 år og for at ændre bestemmelserne om afgifter for tilrådighedsstillelse og drift af frekvenser til de for Bouygues Télécom gældende bestemmelser, dvs. de ændrede økonomiske betingelser omtalt i præmis 17 ovenfor, som derfor er klart lavere end de oprindelige betingelser, der var fastsat ved anordningerne af 18. juli 2001 (jf. præmis 15 ovenfor). Den 31. januar 2003 meddelte Kommissionen Den Franske Republik sin beslutning om at indlede proceduren i henhold til artikel 88, stk. 2, EF i forhold til to støtteforanstaltninger vedrørende henholdsvis en erhvervsskatteordning for France Télécom og statens finansielle foranstaltninger til støtte for denne virksomhed ( EUT C 57, s. 5 ). Disse foranstaltninger var omfattet af sagsøgernes klage nævnt i præmis 20 ovenfor. De var den 13. marts 2001 ligeledes genstand for en klage fra en sammenslutning af institutioner på fransk territorium. Sagsøgerne har ved skrivelse af 12. november 2003 i henhold til artikel 232 EF opfordret Kommissionen til at indlede en procedure i henhold til artikel 88, stk. 2, EF vedrørende det punkt om ændringen af de skyldige afgifter for tildelingen af UMTS-licenserne, der ligeledes fremgik af selskabernes klage. Kommissionen har den 11. december 2003 tilsendt dem en foreløbig skrivelse. Ved stævning indleveret til Rettens Justitskontor den 21. februar 2004 anlagde sagsøgerne et søgsmål i henhold til artikel 232 EF (sag T-81/04). Kommissionen vedtog den 20. juli 2004 beslutningen »statsstøtte nr. 42/2004 — Frankrig« (herefter »den anfægtede beslutning«), som blev meddelt Den Franske Republik, om ændringen af de afgifter, Orange og SFR skyldte for tildelingen af UMTS-licenserne, og som var blandt de foranstaltninger, der blev anmeldt ved sagsøgernes klage af 4. oktober 2002. Kommissionen har i den beslutning, der ligger til grund for dette søgsmål, angivet, at den havde besluttet ikke at fremsætte indsigelser mod den foranstaltning om ændring af de pågældende afgifter, der var genstand for klagen, eftersom denne foranstaltning ikke indeholdt støtteelementer i henhold til artikel 87, stk. 1, EF. Indledningsvis har Kommissionen fastslået, at den franske regering henset til, at de fællesskabsretlige regler var begrænsede, kunne fastsætte betingelserne for tildelingen af UMTS-licenser under forudsætning af, at udbuddet var åbent, uden forskelsbehandling og gennemsigtigt, samt at den franske regering kunne fastsætte afgiften til et passende niveau for at nå de mål, der fulgte af disse regler, eftersom ændringen af den pågældende afgift forfulgte det oplyste formål om at tildele flest muligt licenser (betragtning 20-24 til den anfægtede beslutning). Kommissionen har ved undersøgelsen af den kritiserede foranstaltning for det første fastslået, at sidestillingen af betingelserne for de tre berørte operatørers licenser (som består i en nedsættelse af afgifterne til fordel for Orange og SFR) fulgte implicit af de oprindeligt aftalte betingelser, eftersom det var teoretisk at pålægge Orange og SFR strengere betingelser, idet de kunne trække sig tilbage (betragtning 27 til den anfægtede beslutning). For det andet har Kommissionen fastslået, at de franske myndigheder alene har opfyldt en forpligtelse i henhold til fællesskabsretten som fastsat i direktiv 97/13, nemlig at anvende betingelser, der ikke medfører forskelsbehandling (betragtning 28 til den anfægtede beslutning). For det tredje har Kommissionen fastslået, at det i henhold til fællesskabsretten ikke kræves, at de skyldige afgifter for UMTS-licenserne fastsættes til en påstået markedsværdi, som medlemsstaterne foretager ved udøvelsen af deres reguleringsopgaver, og at licenstildelingen ikke kan sammenlignes med en markedstransaktion. Kommissionen har ved undersøgelsen af, om afgiften udgør en selektiv fordel, fastslået, at de franske myndigheder anvendte de samme betingelser, selv for så vidt angår udbudsbetingelserne, på de operatører, der fik den samme licens efter afslutningen af de to procedurer, der befandt sig i forlængelse af hinanden, samt at der ikke var foretaget forskelsbehandling, blot fordi visse operatører fik tildelt deres licenser et år tidligere (betragtning 29-33 til den anfægtede beslutning). Kommissionen har endvidere anført, at den nye takstordning, som afløste en fast høj afgift med en lavere fast afgift kombineret med en årlig takst i forhold til omsætningen, gav mulighed for at tage hensyn til operatørernes forskellige tidsmæssige situationer (betragtning 34 til den anfægtede beslutning). Kommissionen har fastslået, at de franske myndigheder ikke gav Orange og SFR en fordel, men opfyldte kravene i henhold til fællesskabsretten vedrørende en objektiv behandling uden forskelsbehandling af de erhvervsdrivende (betragtning 35 til den anfægtede beslutning). Ved kendelse af 14. februar 2005 i sagen Bouygues og Bouygues Télécom mod Kommissionen (sag T-81/04, ikke trykt i Samling af Afgørelser) fastslog Retten, at det var ufornødent at træffe afgørelse vedrørende påstandene om, at Kommissionen har undladt at tage stilling til det punkt, der fremgår af sagsøgernes klage om ændring af den skyldige afgift for UMTS-licenser. De subsidiære påstande om annullation af beslutningen, der fremgår af Kommissionens skrivelse af 11. december 2003, jf. præmis 24 ovenfor, blev afvist. Retsforhandlingerne for Retten og parternes påstande Ved stævning registreret på Rettens Justitskontor den 24. november 2004 har sagsøgerne i henhold til artikel 230 EF anlagt denne sag. Ved tre kendelser afsagt af formanden for Fjerde Afdeling den 9. juni 2005 har Den Franske Republik, Orange og SFR fået tilladelse til at intervenere til støtte for Kommissionens påstande. Parterne har på Rettens opfordring af 12. februar 2007 den 20. februar 2007 fremlagt en kopi af den klage, de havde indgivet til Kommissionen den 4. oktober 2002. Parterne afgav mundtlige indlæg og besvarede Rettens spørgsmål i retsmødet den 14. marts 2007. Bouygues og Bouygues Télécom har nedlagt følgende påstande: — Den anfægtede beslutning annulleres. — Kommissionen og intervenienterne tilpligtes at betale sagens omkostninger in solidum. Kommissionen har nedlagt følgende påstande: — Frifindelse. — Sagsøgerne tilpligtes at betale sagens omkostninger. Den Franske Republik har nedlagt følgende påstande: — Kommissionen frifindes. — Sagsøgerne tilpligtes at betale sagens omkostninger. Orange har nedlagt følgende påstande: — Kommissionen frifindes. — Sagsøgerne tilpligtes at betale sagens omkostninger. SFR har nedlagt følgende påstande: — Kommissionen frifindes. — Sagsøgerne tilpligtes at betale sagens omkostninger. Retlige bemærkninger Sagsøgerne har fremsat tre slags anbringender. For det første har de gjort gældende, at den anfægtede beslutning er behæftet med en manglende begrundelse. For det andet har de gjort gældende, at Kommissionen har fejlfortolket artikel 87, stk. 1, EF, eftersom ændringen af Oranges og SFR’s skyldige afgifter udgjorde statsstøtte i den forstand, hvori udtrykket er anvendt i denne bestemmelse. For det tredje og subsidiært har sagsøgerne gjort gældende, at den anfægtede beslutning er behæftet med en fejlfortolkning af artikel 88, stk. 2, EF, eftersom Kommissionen, idet sagen rejste alvorlige vanskeligheder, skulle have indledt den formelle procedure. Først skal anbringendet om en manglende begrundelse undersøges, og derefter skal realitetsanbringenderne om fejlfortolkning af artikel 87, stk. 1, EF og artikel 88, stk. 2, EF undersøges sammen. Det første anbringende om den anfægtede beslutnings manglende begrundelse Parternes argumenter Sagsøgerne har gjort gældende, at den anfægtede beslutning for det første ikke er tilstrækkeligt begrundet, fordi begrundelsen ikke gav dem mulighed for at forstå sammenhængen i Kommissionens argumentation om forbindelsen mellem den mulighed, som Orange og SFR havde for at tilbagekalde deres bud, og de franske myndigheders vanskeligheder ved at pålægge dem strengere betingelser. For det andet var to konkurrerende operatørers forsinkelse ikke en gyldig grund til at fastslå, at der ikke forelå en fordel, der kunne påvirke konkurrencen. For det tredje behandledes de punkter ikke i den anfægtede beslutning, som sagsøgerne havde fremsat i deres klage, idet det i beslutningen alene blev angivet, at sagsøgerne havde lagt urigtige forudsætninger til grund, nemlig at afgiften skulle svare til licensens markedsværdi. For det fjerde fremgår beslutningens manglende begrundelse ligeledes af, at Kommissionen har behandlet sagsøgernes klage med manglende omhu. Kommissionen har gjort gældende, at den anfægtede beslutning er tilstrækkeligt begrundet, og at sagsøgernes klagepunkter beror på deres grundlæggende uenighed i begrundelsen for denne beslutning. For det første er forbindelsen mellem den mulighed, som Orange og SFR havde for at tilbagekalde deres bud, og ændringen af afgifterne åbenlys, når der tages hensyn til de reelle forhold i den pågældende sektor. For det andet har Kommissionen vedrørende den påståede manglende begrundelse for, at konkurrencen ikke blev påvirket, anført, at den anfægtede beslutning ikke var støttet herpå. For det tredje har Kommissionen anført, at den har foretaget en tilstrækkelig behandling af de punkter, der var omfattet af sagsøgernes klage. For det fjerde har Kommissionen under henvisning til, at sagsøgernes klage vedrørte 11 foranstaltninger, anført, at beskyldningerne om langsom behandling eller manglende omhu er ugrundede, og at disse klagepunkter endvidere henhører under det tredje anbringende. Rettens bemærkninger For det første har sagsøgerne nærmere bestemt gjort gældende, at den anfægtede beslutning ikke indeholder en klar begrundelse vedrørende den af Kommissionen fastslåede forbindelse mellem på den ene side Oranges og SFR’s mulighed for at tilbagekalde deres bud, såfremt de ikke fra de nationale myndigheder modtog en forsikring som ved skrivelserne af 22. februar 2001, nævnt i præmis 14 ovenfor, om, at alle operatørerne ville blive behandlet lige, og på den anden side de franske myndigheders påståede manglende mulighed for at pålægge Orange og SFR strengere økonomiske betingelser. Kommissionen fastslår i den anfægtede beslutning, at ART den 31. januar 2001 havde anbefalet, at der blev afholdt et supplerende udbud, hvorved der skulle tages hensyn til kravet om ensartede betingelser, navnlig økonomiske (betragtning 9 til den anfægtede beslutning). Kommissionen anfører (betragtning 10-12 til den anfægtede beslutning), at Orange og SFR indtil den 31. maj 2001 kunne tilbagekalde deres bud, og at den franske regering havde følgende muligheder: såfremt man ikke forsikrede de to selskaber om, at de ville modtage ligebehandling, hvis et nyt udbud skulle omhandle en lavere pris, ville man risikere, at disse trak deres bud tilbage, hvorimod de to operatører ville forblive, hvis man forsikrede dem om ligebehandling. Kommissionen tilføjer, at de franske myndigheder for at fremme proceduren hurtigst muligt i overensstemmelse med deres europæiske forpligtelser valgte den anden løsning. Det følger heraf, at Kommissionen klart og udførligt har beskrevet omstændighederne ved de muligheder, som de franske myndigheder efter dennes opfattelse rådede over, idet Kommissionen har redegjort for de franske myndigheders risiko for, at de to eneste operatører, der kunne få tildelt en UMTS-licens, ville trække deres bud tilbage, såfremt de fortsat var underlagt strengere økonomiske betingelser end andre potentielle kandidater. Sagsøgernes første klagepunkt kan derfor ikke tages til følge. For det andet har sagsøgerne gjort gældende, at de to konkurrerende operatørers forsinkelse ikke er en gyldig grund til at fastslå, at der ikke forelå en fordel, der kunne påvirke konkurrencen. Det skal fastslås, at en sådan kritik ikke vedrører den anfægtede beslutnings begrundelse, men rigtigheden heraf. Dette punkt skal derfor undersøges under vurderingen af, om den anfægtede beslutning er lovlig. For det tredje har sagsøgerne foreholdt Kommissionen, at den ikke har besvaret de punkter i deres klage, der dels vedrører afkaldet på en fordring, hvilket udgør statsstøtte, dels den tidsmæssige fordel, Orange og SFR profiterede af. Kommissionen har i den anfægtede beslutning ikke behandlet det første klagepunkt vedrørende afkaldet på en fordring og har afvist det andet om den tidsmæssige fordel dels, fordi klagernes argumentation var støttet på en urigtig forudsætning om, at afgiften skulle svare til licensens markedsværdi, der ville være højere henset til den pågældende tidsmæssige fordel (betragtning 29 til den anfægtede beslutning), dels, fordi det ikke var godtgjort, at der forelå en sådan fordel (betragtning 34 til den anfægtede beslutning). Hvad angår en beslutning om at afslutte en indledende procedure, hvori det fastslås, at der ikke som anført af en klager foreligger en statsstøtte, bemærkes, at selv om Kommissionen er forpligtet til på tilstrækkeligt uddybende måde at give den interesserede meddelelse om grundene til, at de i klagen nævnte faktiske og retlige omstændigheder ikke har været tilstrækkelige til, at det kan anses for godtgjort, at der foreligger en statsstøtte, er den dog ikke forpligtet til at tage stilling til forhold, der er åbenbart uvedkommende, uden betydning eller klart af underordnet relevans (Domstolens dom af 2.4.1998, sag C-367/95 P, Kommissionen mod Sytraval og Brink’s France, Sml. I, s. 1719 , præmis 64). I henhold til fast retspraksis kræves det ikke, at der i begrundelsen redegøres udførligt for alle relevante faktiske og retlige forhold, eftersom begrundelsen skal vurderes i forhold til den sammenhæng, hvori den indgår, samt under hensyn til alle de retsregler, som gælder på det pågældende område (jf. dommen i sagen Kommissionen mod Sytraval og Brink’s France, præmis 63 og den deri nævnte retspraksis). Endvidere er en beslutning om afvisning af en klage vedrørende statsstøtte tilstrækkeligt begrundet, når den kritiserede foranstaltning er en gennemførelse af et direktiv, og ikke et forsøg på at yde en støtte (jf. i denne retning Rettens dom af 5.4.2006, sag T-351/02, Deutsche Bahn mod Kommissionen, Sml. II, s. 1047 , præmis 120). For det første bemærkes, at det klagepunkt vedrørende statens afkald på en fordring, som skulle godtgøre, at der er sket en overførsel af statsmidler i henhold til artikel 87, stk. 1, EF, og som Kommissionen ikke har behandlet i den anfægtede beslutning, er ugrundet, eftersom Kommissionen i den nævnte beslutning har fastslået, at der ikke foreligger statsstøtte, da den kritiserede foranstaltning ikke har bibragt Orange og SFR en fordel. Kommissionen har fastslået, at der ikke foreligger støtteelementer i henhold til artikel 87, stk. 1, EF, eftersom den, da et af disse, kumulative elementer, der i medfør af denne bestemmelse udgør begrebet statsstøtte, ikke forelå, ikke var forpligtet til at begrunde sin afvisning af sagsøgernes klage i forhold til andre elementer, der kendetegnede dette begreb. Klagepunktet var i henhold til den nævnte retspraksis under alle omstændigheder sekundært, idet der efter Kommissionens opfattelse var fremført afgørende grunde, der kunne berettige foranstaltningen, nemlig overholdelsen af kravene i henhold til direktivet og særligt overholdelsen af princippet om forbud mod forskelsbehandling. Institutionen kan under disse omstændigheder ikke foreholdes, at den ikke besvarede dette klagepunkt, som dels var irrelevant, dels af sekundær betydning. For det andet har Kommissionen i den anfægtede beslutning af to årsager afvist argumentet om, at der forelå en tidsmæssig fordel. Institutionen har vurderet, at argumentet var støttet på urigtige forudsætninger, nemlig at afgiften skulle svare til licensens markedsværdi, og at den tildelte licens’ værdi snarere var højere. Endvidere har Kommissionen fastslået, at vurderingen af de faktiske omstændigheder gjorde denne påståede tidsmæssige fordel relativ, dvs. udelukkede den, eftersom Orange og SFR var forsinkede i iværksættelsen af deres UMTS-net, og Bouygues Télécom, som kunne have draget fordel af en sådan forsinkelse, derfor ikke havde lidt et tab som følge af den påståede tidsmæssige fordel. Kommissionen har tilføjet, at den nye afgiftsordning gav mulighed for at tage hensyn til operatørernes forskellige tidsmæssige situation. Det kan således ikke med føje gøres gældende, at den anfægtede beslutning ikke var begrundet for så vidt angår den påståede tidsmæssige fordel, som Kommissionen af to årsager afviser, for det første ud fra begrebet og for det andet ud fra omstændighederne. Begrundelsen for Kommissionens vurderinger af, om der forelå en tidsmæssig fordel, hører, som bemærket i præmis 50 ovenfor, ikke under prøvelsen af aktens begrundelse og skal derfor undersøges som led i legalitetskontrollen af den anfægtede beslutning i forbindelse med de årsager, der er fremført for at afvise, at foranstaltningen havde karakter af statsstøtte. For det fjerde har sagsøgerne gjort gældende, at den anfægtede beslutnings manglende begrundelse er forbundet med, at Kommissionen har behandlet deres klage med manglende omhu. Eftersom den anfægtede beslutning er tilstrækkeligt begrundet, er dette klagepunkt uden virkning. For så vidt som den foreholdte manglende omhu har forbindelse med klagepunktet om fejlfortolkning af artikel 88, stk. 2, EF, vil dette argument blive vurderet som led heri. Det følger heraf, at det første anbringende vedrørende den anfægtede beslutnings begrundelse ikke kan tages til følge. Det andet og tredje anbringende om fejlfortolkning af henholdsvis artikel 87, stk. 1, EF og artikel 88, stk. 2, EF Parternes argumenter Sagsøgerne har gjort gældende, at ændringen af Oranges og SFR’s skyldige afgifter for UMTS-licenserne udgør statsstøtte i henhold til artikel 87, stk. 1, EF. De har anført, at der er sket en overførsel af statsmidler, idet de franske myndigheder har givet afkald på at opkræve en eksigibel fordring. De har endvidere anført, at ændringen udgør en selektiv fordel for de interesserede. For det første var ændringen ikke berettiget i medfør af princippet om forbud mod forskelsbehandling som anført i den anfægtede beslutning, eftersom direktiv 97/13 ikke kræver, at der fastsættes ens betingelser for tildelingen af licenserne, og der er afholdt to forskellige procedurer for udbud i konkurrence. For det andet udgør denne ændring derimod forskelsbehandling af Bouygues Télécom, som befandt sig i en anden situation end Orange og SFR. For det tredje er denne selektive fordel blevet ydet uden modydelse. Den franske regering har givet afkald på en eksigibel fordring, skønt de to operatører havde midlerne til at betale det oprindeligt fastsatte afgiftsbeløb, idet afgifterne for disse operatører udgjorde en normal byrde og en rimelig pris, der svarede til licensernes markedsværdi. Det var rent teoretisk, at de ville tilbagekalde deres bud, såfremt dette beløb blev opretholdt. Endvidere har staten givet Orange og SFR en tidsmæssig fordel, da det fremgik, at andre konkurrenter ville have fremsat bud, såfremt afgiften oprindeligt havde været fastsat til den af ændringen følgende. Det forhold, at Orange og SFR fik tildelt licenserne halvandet år tidligere end Bouygues Télécom, gav dem mulighed for at vælge de bedste frekvensblokke, at udøve forkøbsret på de bedste sites, at få gavn af et image som en nyskabende operatør til skade for Bouygues Télécom og at erobre markedsandele uden at være udsat for egentlig konkurrence. Den omstændighed, at alle operatørerne blev forsinkede i lanceringen af UMTS, påvirker ikke dette. Endvidere forsikrede de franske myndigheder ved skrivelser af 22. februar 2001 Orange og SFR om, at de ville få tildelt en licens, og at de ville blive indrømmet det supplerende udbuds bedre betingelser, uden at de behøvede afgive et nyt bud. Endvidere har sagsøgerne anført, at afgiftsændringen påvirkede konkurrencen, idet det i henhold til retspraksis er tilstrækkeligt, at der er en potentiel påvirkning. Påvirkningen er reel, eftersom Orange og SFR havde mulighed for at investere de beløb, som de ville have anvendt til at betale afgifterne. De to operatører er således sikkert og tidligt trængt ind på UMTS-markedet. Sagsøgerne har i deres replik især anfægtet den argumentation, som Kommissionen har fremført i sit svarskrift, hvorefter den franske regering har handlet som led i gennemførelsen af de statslige opgaver under hensyn til overvejelser af almen interesse, hvilket udelukker, at der foreligger en selektiv fordel og dermed statsstøtte. Sagsøgerne har for det første anført, at staten, når den tildeler licenser, udøver økonomisk virksomhed, hvorved den tilsigter at opnå fortjeneste ved anvendelsen af offentlige radiobølger. For det andet har de anført, at staten selv ved udførelsen af statslige opgaver skal overholde konkurrencereglerne, og for det tredje, at den pågældende afgiftsændring ikke var berettiget i henhold til retspraksis ud fra ordningens karakter eller opbygning. Sagsøgerne har i deres argumentation for, at princippet om forbud mod forskelsbehandling var tilsidesat, og for at tildelingen af UMTS-licenserne var økonomisk virksomhed, anført, at direktiv 97/13 opstiller princippet om, at der ikke må ændres på de udvælgelseskriterier og de tildelingsbetingelser, der er fastsat i en given procedure, og at direktivet ikke tillader, at betingelserne i et udbud ændres, når proceduren endnu ikke er afsluttet, hvilket dog skete i denne sag ved de franske myndigheders skrivelser af 22. februar 2001. Sagsøgerne har ligeledes påberåbt sig de principper og regler, som finder anvendelse for offentlige kontrakter og koncessioner, nemlig gennemsigtighedsprincippet og ligebehandlingsprincippet, der gælder i procedurerne for udbud, samt princippet om, at der ikke må ændres på udvælgelseskriterierne og tildelingsbetingelserne i disse procedurer. Sagsøgerne har desuden anført, at Kommissionen var forpligtet til at indlede proceduren i henhold til artikel 88, stk. 2, EF, idet sagen, hvilket Kommissionen har erkendt, frembød alvorlige vanskeligheder. Kommissionen har først gjort gældende, at sagsøgerne, hvad angår begreberne selektiv fordel og statsmidler, har anlagt en urigtig fortolkning af de gældende retsregler. Den retlige ramme følger af en opbygning af markedsreguleringen, som kræver, at der ved tildelingen af licenser foretages en behandling, der er objektiv, uden forskel og gennemsigtig, idet der tages hensyn til, at det er nødvendigt at give brugerne størst mulige fordele, at sikre en optimal anvendelse af knappe ressourcer og at lette udviklingen af konkurrencen. De franske myndigheder handlede som led i udøvelsen af deres statslige opgaver, idet de ikke søgte at skabe størst mulig fortjeneste, men derimod ville sikre udviklingen af en fornuftig og retfærdig konkurrence. Ændringen af afgifterne for Orange og SFR er helt i overensstemmelse med direktiv 97/13 og beslutning nr. 128/1999, idet direktivet krævede, at alle virksomheder, der fik tildelt en licens, skulle behandles lige. Da de franske myndigheder ensrettede betingelserne for alle licenserne, indrømmede de ikke Orange og SFR en selektiv fordel, men vedtog derimod foranstaltninger i overensstemmelse med reguleringsordningens karakter og opbygning. Da der ikke foreligger en selektiv fordel, udgør et tab af statsmidler ikke statsstøtte. Kommissionen har anført, at direktiv 97/13 giver mulighed for at ændre licensbetingelserne og forhøje antallet af licenser, samt at de direktiver om offentlige udbud, som sagsøgerne har påberåbt sig, ikke finder anvendelse i denne sag. Kommissionen har ligeledes anført, at ændringen af de omstridte afgifter ikke har givet Orange og SFR en tidsmæssig fordel. For det første har den understreget, at det langt fra er klart, at den påståede fordel reelt foreligger, eftersom intet viser, at de frekvensblokke, som de to første operatører har fået tildelt, skulle være bedre. Oranges og SFR’s såkaldte udøvelse af forkøbsret på de bedste sites gav derimod Bouygues Télécom mulighed for at foretage indgående studier på dette område. Selv om Orange og SFR fik tildelt deres licenser i juli 2001, lancerede de først deres tjenester omkring to år efter, at Bouygues Télécom havde fået sin licens, hvilket er en forsinkelse, som Bouygues Télécom kunne have udnyttet. Endelig kan den negative virkning på Bouygues Télécoms image, der angiveligt skulle følge af, at selskabet ikke deltog i det første udbud, ikke tilregnes de franske myndigheder, men derimod selskabets egne strategiske valg. Såfremt det antages, at der foreligger en sådan åbenbar fordel, kompenseres der rigeligt herfor i to forbindelser. Den årlige afgift, der i henhold til de nye regler for beregningen af afgiften er tilpasset omsætningen, giver netop mulighed for, at der tages hensyn til operatørernes forskellige tidsmæssige situation. Endvidere vil enhver eventuel fordel ikke være skabt af de nationale myndigheders beslutning, men af den risiko, som Orange og SFR påtog sig ved det første udbud, idet det på daværende tidspunkt navnlig ikke var muligt at forudse den senere afgiftsændring. Kommissionen har anført, at den omstændighed, at den af de franske myndigheder vedtagne foranstaltning påvirkede konkurrencen, på ingen måde har haft indflydelse på dens vurdering, eftersom foranstaltninger til regulering af en økonomisk sektor netop havde det erklærede formål at påvirke konkurrencen, og eftersom den omstridte foranstaltning i denne sag havde haft positiv virkning i den henseende. Kommissionen har, hvad angår de alvorlige vanskeligheder, som skulle berettige til at indlede den formelle procedure, anført, at det ikke var klagepunktet i denne sag, der frembød disse vanskeligheder, men derimod andre foranstaltninger nævnt i klagen, der førte den til at indlede proceduren i henhold til artikel 88, stk. 2, EF. Den Franske Republik har anført, at den kompetente myndighed (ART) ikke udøver økonomisk virksomhed, når den tildeler en UMTS-licens, men derimod udøver sin virksomhed med regulering af telekommunikationsmarkedet, eftersom den afgift, der opkræves herved, ikke udgør en pris. Den Franske Republik har understreget, at ændringen af Oranges og SFR’s afgifter blev gennemført i overensstemmelse med princippet om forbud mod forskelsbehandling, der er fastsat i direktiv 97/13, for at sikre, at alle erhvervsdrivende blev behandlet lige, samt at ændringen var berettiget ud fra ordningens karakter og opbygning. De franske myndigheders skrivelser af 22. februar 2001 præciserer blot, at princippet om lighed mellem operatørerne ville blive overholdt. De to fortløbende udbud, hvor det ene supplerede det andet, havde til formål at tildele enslydende licenser, idet det blev præciseret, at Orange og SFR kunne trække deres bud tilbage og herefter give afkald på deres licenser, ligesom iværksættelsen af et nyt udbud dermed ville have forsinket markedsføringen af UMTS-tjenesterne, hvorved fristerne i direktiv 97/13 ikke var blevet overholdt. Den Franske Republik har anført, at ændringen af Oranges og SFR’s afgifter ikke har givet disse operatører en fordel, eftersom deres mulighed for at få tidligere adgang til markedet for UMTS-tjenester ikke skyldtes den nævnte ændring, men at de fik tildelt deres licenser ved afslutningen af det første udbud. Bouygues Télécom, som havde valgt ikke at deltage i den første procedure, havde desuden mulighed for at kompensere for sine konkurrenters påståede fordel. Sagsøgerne har herved ikke godtgjort, at de tildelte frekvensblokke ikke havde samme værdi, og Bouygues Télécom, der allerede besad de nødvendige sites for iværksættelsen af UMTS, kunne have opnået en fortjeneste ved, at Orange og SFR blev forsinkede, såfremt selskabet ikke strategisk havde valgt en alternativ løsning til UMTS. Orange har anført, at afgiftsændringen ikke var selektiv. De franske myndigheder var forpligtet til at indrette betingelserne i det første udbud efter betingelser i den supplerende procedure for at overholde princippet om forbud mod forskelsbehandling i henhold til direktiv 97/13, eftersom Orange, SFR og Bouygues Télécom befandt sig i sammenlignelige situationer som operatører, der ønskede at få tildelt identiske licenser. Myndighederne handlede for at regulere UMTS-markedet og havde til hensigt at skabe et marked i åben konkurrence i overensstemmelse med målsætningerne i direktiv 97/13. Afgiftsændringen skabte ikke en fordel for Orange og SFR. Orange har anført, at selskabet kunne trække sit bud tilbage indtil den 31. maj 2001, og at det afstod herfra, fordi det var blevet garanteret, at de franske myndigheder ville overholde lighedsprincippet. Den påståede tidsmæssige fordel er ikke bevist, eftersom Orange og SFR lancerede deres UMTS-tjenester mere end to år efter, at Bouygues Télécom fik sin licens. Endvidere var Bouygues Télécom, som ikke havde budt på UMTS, i stand til at indrette sig på markedet næsten samtidig med sine konkurrenter. SFR har anført, at de franske myndigheders løsning med ikke at annullere det første udbud, men afholde et andet udbud, gav alle interesserede operatører mulighed for at byde og Bouygues Télécom mulighed for at få tildelt en licens med en afgift, der var tilfredsstillende for dette selskab. Endvidere var de sikre på at få tildelt en licens, eftersom kun tre operatører havde afgivet bud på de fire licenser. Orange og SFR profiterede ikke af nogen fordel. Tværtimod var Bouygues Télécom navnlig henset til den teknologiske udvikling begunstiget ved sit senere bud. Endvidere var de franske myndigheder ikke uigenkaldeligt i besiddelse af den del af fordringen, som de gav afkald på. Orange og SFR kunne trække deres bud tilbage indtil den 31. maj 2001 og kunne stadigvæk give afkald på tilladelsen til at benytte offentlig ejendom og ophøre med at betale den tilhørende afgift. Endvidere ville Bouygues Télécom have været begunstiget af en selektiv fordel, såfremt de franske myndigheder havde opretholdt de oprindelige afgifter, som Orange og SFR blev opkrævet, og som var næsten otte gange højere end det beløb, Bouygues Télécom skulle betale. Rettens bemærkninger Tvisten rejser spøgsmålet, om de franske myndigheder ved at ændre den afgift, som Orange og SFR skulle betale for UMTS-licenserne, har givet disse to operatører en fordel, der udgør statsstøtte i den forstand, hvori udtrykket er anvendt i artikel 87, stk. 1, EF. Kommissionen fastslog nemlig i den anfægtede beslutning, at den pågældende ændring ikke medførte en fordel for Orange og SFR, og eftersom en af de kumulative betingelser for begrebet statsstøtte i henhold til artikel 87, stk. 1, EF derfor ikke var opfyldt, indeholdt den omstridte foranstaltning ikke et støtteelement i henhold til denne bestemmelse. Sagsøgerne har nærmere bestemt påberåbt sig to grupper af argumenter. De har anført, at den omstridte foranstaltning medfører en selektiv fordel navnlig af tidsmæssig karakter, som er tildelt uden modydelse, eftersom de franske myndigheder har givet afkald på at opkræve, hvad der for Orange og SFR var en normal afgift, som svarede til licensernes markedsværdi. Endvidere har sagsøgerne anført, at den anfægtede afgiftsændring ikke kunne begrundes med princippet om forbud mod forskelsbehandling, eftersom ændringen snarere udgjorde forskelsbehandling af Bouygues Télécom. Sagsøgerne har ud fra et processuelt synspunkt ligeledes anført, at den klage, de havde indgivet til Kommissionen, frembød alvorlige vanskeligheder, og at institutionen derfor efter den første undersøgelse skulle have indledt proceduren i henhold til artikel 88, stk. 3, EF, hvorefter denne institution uopholdeligt skal iværksætte den i artikel 88, stk. 2, EF fastsatte fremgangsmåde, såfremt den er af den opfattelse, at den påtænkte støtte er uforenelig med fællesmarkedet i henhold til artikel 87 EF. I forbindelse med proceduren fastsat i artikel 88 EF skal der sondres mellem på den ene side den indledende fase af undersøgelsen af støtteforanstaltninger i medfør af artikel 88, stk. 3, EF — der alene har til formål at gøre det muligt for Kommissionen at danne sig en første opfattelse af, om den pågældende støtte er delvis eller fuldt ud forenelig med fællesmarkedet — og på den anden side den formelle undersøgelsesfase i henhold til artikel 88, stk. 2, EF, som skal give Kommissionen mulighed for at opnå fuldstændige oplysninger om alle sagens momenter (Domstolens dom af19.5.1993, sag C-198/91, Cook mod Kommissionen, Sml. I, s. 2487 , præmis 22, af 15.6.1993, sag C-225/91, Matra mod Kommissionen, Sml. I, s. 3203 , præmis 16, og dommen i sagen Kommissionen mod Sytraval og Brink’s France, præmis 38). Den foreløbige undersøgelsesfase, der er indført ved artikel 88, stk. 3, EF, har alene til formål at give Kommissionen tilstrækkelig tid til at overveje og undersøge, således at den kan danne sig en første opfattelse af de anmeldte støtteprojekter, som gør det muligt uden en nærmere undersøgelse at konkludere, at de er forenelige med traktaten, eller tværtimod fastslå, at deres indhold giver anledning til tvivl herom (Domstolens dom af 15.2.2001, sag C-99/98, Østrig mod Kommissionen, Sml. I, s. 1101 , præmis 53 og 54). Den formelle undersøgelsesfase fastsat i artikel 88, stk. 2, EF, som gør det muligt for Kommissionen at skaffe sig fuld klarhed over samtlige sagens faktiske omstændigheder, før den træffer beslutning, er uundværlig, når Kommissionen støder på alvorlige vanskeligheder ved undersøgelsen af, om en påtænkt støtte er forenelig med fællesmarkedet (Domstolens dom i sagen Matra mod Kommissionen, præmis 33). Kommissionen kan derfor kun begrænse sig til en foreløbig undersøgelsesfase som fastsat i artikel 88, stk. 3, EF, hvis den træffer beslutning om ikke at fremsætte indsigelser mod en støtte, såfremt den efter denne undersøgelse kan nå til den opfattelse, at den påtænkte støtte er forenelig med traktaten. Hvis Kommissionen derimod på grundlag af denne første undersøgelse når til den modsatte opfattelse eller ikke har kunnet overvinde alle vanskelighederne ved bedømmelsen af, om støtten er forenelig med fællesmarkedet, skal den indhente alle de nødvendige udtalelser og med henblik herpå indlede den formelle undersøgelsesprocedure efter artikel 88, stk. 2, EF (Domstolens dom af 20.3.1984, sag 84/82, Tyskland mod Kommissionen, Sml. s. 1451 , præmis 13, dommen i sagen Cook mod Kommissionen, præmis 29, i sagen Matra mod Kommissionen, præmis 33, og i sagen Kommissionen mod Sytraval og Brink’s France, præmis 39). Eftersom den anfægtede beslutning er blevet truffet, uden at der er indledt en formel undersøgelsesfase, kunne Kommissionen kun vedtage beslutningen lovligt, dersom den af klagerne indgivne klage ikke frembød alvorlige vanskeligheder. Det skal derfor undersøges, om sagsøgernes argumenter mod den anfægtede beslutning frembød alvorlige vanskeligheder. Såfremt der forelå sådanne vanskeligheder, kan beslutningen nemlig alene af denne årsag annulleres, fordi der ikke er foretaget den kontradiktoriske og uddybende undersøgelse, der er fastsat i traktaten, uanset om det var godtgjort, at Kommissionens grundlæggende vurderinger var behæftet med retlige eller faktiske fejl. Det skal herefter undersøges, om den påståede tilstedeværelse af en tidsmæssig fordel udgør statsstøtte, og om princippet om forbud mod forskelsbehandling er overholdt. — Tilstedeværelsen af en selektiv fordel Kommissionen har i den anfægtede beslutning fastslået, »at der, når der tages hensyn til, at alle operatørerne blev forsinkede i iværksættelsen af UMTS-nettet, ikke var beviser for, at Orange og SFR ved at opnå en UMTS-licens tidligere fik tildelt en fordel, som kunne påvirke konkurrencen«, samt at »den nye takstordning, [kunne] anses for at være bedre egnet til at tage hensyn til operatørernes forskellige tidsmæssige situationer i den konkrete forbindelse med tildeling af licenser i Frankrig« (betragtning 34 til den anfægtede beslutning). Sagsøgerne har for at godtgøre, at ændringen af UMTS-afgifterne er selektiv, fremført, at ændringen medførte en tidsmæssig fordel for Orange og SFR, fordi disse havde fået tildelt deres licenser tidligere end Bouygues Télécom til skade for dette selskab, som betalte det samme for en licens, der først fik virkning efter konkurrenternes, hvilket skulle udgøre forskelsbehandling af denne operatør. Sagsøgerne har herved bestridt, at den omstridte ændring kan undersøges som en foranstaltning, der er berettiget ud fra ordningens karakter og opbygning, hvorved den ikke ville kunne betegnes som statsstøtte (Domstolens dom af 2.7.1974, sag 173/73, Italien mod Kommissionen, Sml. s. 709 , præmis 33, af 26.9.2002, sag C-351/98, Spanien mod Kommissionen, Sml. I, s. 8031 , præmis 42, og af 14.4.2005, forenede sager C-128/03 og C-129/03, AEM og AEM Torino, Sml. I, s. 2861 , præmis 39). Det er deres opfattelse, at tildelingen af mobiltelefonilicenser ikke kun var lovgivningsvirksomhed, men udgjorde økonomisk virksomhed. Sagsøgerne har herved anført, at UMTS-licenserne har en markedsværdi, og at de nationale myndigheder, når de tildeler licenserne, handler som en erhvervsdrivende, der ønsker at opnå den bedste pris herfor med henblik på at prissætte driften af de offentlige radiobølger. Sagsøgerne har tilføjet, at Orange og SFR havde accepteret denne pris mod til gengæld at opnå brugsret til dette offentlige net. De nationale myndigheder har derfor ved at foretage en betydelig nedsættelse af den oprindeligt fastsatte afgift, hvorved de har givet afkald på en væsentlig del af den fordring, de havde i forhold til de to pågældende operatører, overført statsmidler til fordel for disse. Det følger af sagens akter, at den oprindelige afgift var fastsat til 4954593000 EUR, og at dette beløb skulle opkræves i rater i løbet af licensens varighed, samt at afgiften, således som den fremstår efter den omstridte ændring, herefter omfatter en første del, som udgjorde 619209795,27 EUR og skulle betales den 30. september i året for tildelingen af tilladelsen eller på datoen for tildelingen, dersom tilladelsen var givet senere end den 30. september, og en anden del, som årligt skulle betales før den 30. juni i det indeværende år for anvendelsen af frekvenserne dette år og blev beregnet som en procentdel af omsætningen som følge af disse frekvenser (præmis 11 og 17 ovenfor). En sådan ændring medfører, i hvert fald potentielt, et tab af statsmidler, som de nationale myndigheder i denne sag har tilladt. Det følger af Domstolens dom af 22. maj 2003, Connect Austria (sag C-462/99, Sml. I, s. 5197 , præmis 93), som vedrørte afgifter pålagt en erhvervsdrivende, der virkede på forskellige markeder for mobiltelekommunikationstjenester, at licenserne har en økonomisk værdi. På samme måde har UMTS-licenserne, som tillader, at der udøves økonomisk virksomhed med levering af tjenesteydelser med mobiltelefoni på radiobølgenettet, og som må vurderes som dokumenter om optagelse eller benyttelse af det tilsvarende offentlige net, en økonomisk værdi, som ejeren af dette net skal tage hensyn til, når de afgifter, som de pågældende operatører skal betale, fastsættes. I den tvist, der lå til grund for dommen i sagen Aéroports de Paris mod Kommissionen (dom af 12.12.2000, sag T-128/98, Sml. II, s. 3929 , præmis 120 og 121), hvorunder der var rejst tvivl om tilrådighedsstillelsen af lufthavnsanlæg for luftfartsselskaber og tjenesteydere og om de afgifter, som sagsøgeren, der drev det offentlige lufthavnsområde, herved havde fastsat, fastslog Retten, at den omstændighed, at der i national ret er en særlig politiordning for statens ejendom, ikke er uforenelig med, at der på offentlig ejendom drives erhvervsmæssig virksomhed, samt at den omstændighed, at Aéroports de Paris stiller anlæg i lufthavnene til rådighed, medvirkede til, at der på offentlig ejendom kunne præsteres erhvervsmæssige ydelser, og bidrog til dens erhvervsmæssige virksomhed. Domstolen fastslog, forelagt appellen af denne dom, at tilrådighedsstillelsen af lufthavnsanlæg for luftfartsselskaber og forskellige tjenesteydere mod betaling af en afgift, som Aéroports de Paris frit fastsætter, skulle betragtes som erhvervsmæssig virksomhed (Domstolens dom af 24.10.2002, sag C-82/01 P, Aéroports de Paris mod Kommissionen, Sml. I, s. 9297 , præmis 78). Udøvelsen af lovgivende virksomhed udelukker således ikke, at der tages hensyn til økonomiske fakta som led i formueforvaltning af en knap offentlig ressource som radiofrekvenser, der udgør de offentlige radiobølger, hvortil der kan gives ret til adgang eller til anvendelse. Medlemsstaterne skal således både regulere telekommunikationen og forvalte den offentlige formue, som radiobølgerne udgør. De argumenter, som Kommissionen har fremsat under retsmødet, hvorefter de pågældende formuegoder ikke har en markedsværdi, eftersom de ikke har et modstykke blandt private forvaltere, er derfor ikke tilstrækkeligt til at udelukke, at sådanne formuegoder kan udgøre statsmidler. Selv om det, når der tages hensyn til licensernes økonomiske værdi, må tilstås sagsøgerne, at de nationale myndigheder i denne sag har givet afkald på betydelige statsmidler, må denne konklusion imidlertid vurderes i forhold til den pågældende fordring, ligesom dette tab ikke nødvendigvis udgør statsstøtte som følge af ordningens karakter og opbygning. Hvad angår statens fordring på Orange og SFR, som den har givet afkald på, er denne fordring i modsætning til, hvad sagsøgerne har anført, ikke sikker. Disse to operatører kunne nemlig som led i proceduren forbundet med det første udbud trække deres bud tilbage indtil den 31. maj 2001, såfremt de ikke var blevet forsikret om, at de ville modtage samme behandling som de andre operatører (jf. skrivelserne af 22.2.2001, nævnt i præmis 14 ovenfor). Det var herefter endvidere stadig muligt for de nævnte operatører at give afkald på deres licens og dermed at ophøre med at betale afgiften, navnlig hvis de følte sig forskelsbehandlet i forhold til Bouygues Télécom. Endvidere er de fællesskabsretlige rammer for telekommunikationstjenester, som fastsat ved direktiv 97/13 og beslutning nr. 128/1999, støttet på, at operatørerne behandles lige ved såvel licenstildelingen som ved fastsættelsen af eventuelle afgifter, og medlemsstaterne kan frit vælge proceduren for licenstildelingen, når blot principperne om fri konkurrence og ligebehandling overholdes. Medlemsstaterne kan således benytte sig af offentlige udbud eller som i denne sag vælge en sammenlignende udvælgelsesprocedure, eftersom det vigtigste er, at operatørerne behandles lige, navnlig hvad angår afgifterne. Domstolen har, forelagt et spørgsmål om fortolkning af artikel 11, stk. 2, i direktiv 97/13 vedrørende afgifter, i Connect Austria-dommen (præmis 90) understreget, at de afgifter, der er pålagt forskellige operatører skal være økonomisk ens. Endvidere har Domstolen, efter at den har bemærket, at fastsættelsen af afgiftsbeløbet forudsætter komplekse vurderinger af økonomisk art, og at de nationale myndigheder følgelig ikke er forpligtet til at overholde strenge kriterier, når de blot holder sig inden for de grænser, som fællesskabsretten har afstukket, præciseret, at den forelæggende ret skulle undersøge den økonomiske værdi af de omhandlede licenser, idet den navnlig skulle tage hensyn til størrelsen af de forskellige tildelte frekvensblokke, til det tidspunkt, hvor hver enkelt af de berørte operatører fik adgang til markedet, og til betydningen af at kunne tilbyde et komplet udbud af mobilkommunikationssystemer (præmis 92 og 93). Uanset om brugsretten til radiobølgerne, som operatørerne er indrømmet, har en økonomisk værdi, kan den skyldige afgift følgelig kun udgøre statsstøtte, såfremt der uanset alt andet er en forskel på den pris, hver af de berørte operatører har betalt, hvorved bemærkes, at der ifølge Domstolen skal tages hensyn til det tidspunkt, hvor hver enkelt af de berørte operatører fik adgang til markedet (Connect Austria-dommen, præmis 93). Der foreligger derimod ikke et støtteelement, hvis de nationale myndigheder generelt beslutter, at licenserne tildeles uden vederlag, ved offentlige udbud eller på grundlag af en enslydende sats, eftersom disse bestemmelser finder ensartet anvendelse på hver af de omhandlede operatører. Under hensyn til de særlige kendetegn ved de fællesskabsretlige bestemmelser om telekommunikation i forhold til de almindelige bestemmelser om statsstøtte er den omstændighed, at staten har kunnet give afkald på midler, og at der derved har kunnet opstå en fordel for dem, der profiterede af en afgiftsnedsættelse, dermed ikke tilstrækkeligt til at fastslå, at der foreligger en statsstøtte, der er uforenelig med fællesmarkedet. Afkaldet på den i denne sag omhandlede fordring var nemlig uundgåeligt som følge af ordningens opbygning samt af den årsag, der er fremhævet i præmis 107 ovenfor, at den nævnte fordring ikke var sikker. Følgelig er den omstændighed, hvorefter Retten ikke behøvede at vurdere, om det var sandsynligt, at Orange og SFR kunne betale de oprindelige afgifter, dvs. om selskaberne fandt, at disse afgifter svarede til en rimelig pris for disse licenser, irrelevant, når der tages hensyn til karakteren og opbygningen af det system, der følger af direktiv 97/13 og beslutning nr. 128/1999. Det må imidlertid i overensstemmelse med sagsøgernes opfattelse fastslås, at der er en objektiv forskel mellem Oranges og SFR’s situation og Bouygues Télécoms situation, hvad angår det tidspunkt, hvor selskaberne fik tildelt deres respektive licenser. Det står fast, at Orange og SFR begge fik tildelt deres licenser i medfør af to anordninger af 18. juli 2001, og at Bouygues Télécom fik tildelt sin licens i medfør af anordning af 3. december 2002. Sagsøgernes argument om, at det kunne give Orange og SFR en fordel i forhold til Bouygues Télécom, at de fik tildelt deres licenser halvandet år tidligere, er umiddelbart ikke uden relevans. En fordel kan nemlig lige så godt følge af en lavere pris for et formuegode af samme værdi som af en identisk pris for et formuegode af lavere værdi. Det står imidlertid klart, at den potentielle fordel i denne sag ikke har bibragt de pågældende en fordel. Det fremgår af sagens akter, at Orange og SFR stillet over for problemerne forbundet med UMTS-teknologien og de økonomiske omkostninger ved at udvikle den blev forsinket i lanceringen af deres tjenester, som SFR først kunne foretage i midten af 2004 og Orange i slutningen af 2004, hvilket vil sige mere end to år efter, at Bouygues Télécom havde opnået sin egen licens. Det skal fastslås, at Bouygues Télécoms konkurrenter i praksis ikke har kunnet opnå en fortjeneste ved den tidsmæssige fordel, som deres tidligere tildeling af licenserne til at lancere deres UMTS-tjenester udgjorde, før Bouygues Télécom ved tildelingen af sin licens fik mulighed for at lancere sine egne tjenester. Oranges og SFR’s forsinkelse har således udlignet disse to operatørers tidsmæssige fordel. Sagsøgerne har anført, at Orange og SFR som følge af, at de fik tildelt deres licenser tidligere, har kunnet vælge de mest fordelagtige frekvensblokke, skabe net uden afbrydelser, udvide det tilladte område og formindske risikoen for støj samt lette aftaler mellem operatører over grænserne, men har ikke fremlagt faktiske elementer, der kan godtgøre disse påstande. Sagsøgerne har ligeledes anført, at Orange og SFR har kunnet udøve forkøbsret på de bedste sites, profitere af et image som en nyskabende operatør til skade for Bouygues Télécom og erobre markedsandele uden at være udsat for egentlig konkurrence. For det første har sagsøgerne, hvad angår den påståede udøvelse af forkøbsret på sites, anført, at Orange og SFR allerede havde opnået et stort antal tilladelser, som var koncentreret i de største franske byer, da Bouygues Télécom fik tildelt sine sendetilladelser. Såfremt disse angivelser er korrekte, bemærkes, at det under hensyn til de betydelige forskelle mellem disse operatører og Bouygues Télécom set i forhold til de økonomiske strategier og handelsstrategierne og de teknologiske valg og dermed tilgangen til markedet forekommer vanskeligt at uddrage nyttige konklusioner heraf hvad angår den potentielle påvirkning af konkurrencen. Sagsøgerne har under alle omstændigheder hverken godtgjort, at der var udøvet forkøbsret på de bedste sites, da Bouygues Télécom fik tildelt sin licens, at selskabet ikke kunne opnå tilladelser til implantering, eller at det som følge heraf var påført særlige begrænsninger i valget af de sites, der var nødvendige for at udvikle sine tjenester. For det andet må det, hvad angår argumentet om, at det kunne skade Bouygues Télécoms image, at dets konkurrenter fik tildelt deres licenser tidligere, fastslås, at en sådan virkning ikke er bevist. Endvidere har intervenienterne, uden at det er modsagt, understreget, at Bouygues Télécom først valgte at satse på en anden teknologi end UMTS og udsætte lanceringen af sine UMTS-tjenester, idet selskabet afventede en forbedret udgave af systemet. I betragtning af disse forskelle mellem operatørernes strategiske valg kan virkningen på de pågældende virksomheders image af tidspunktet for licenstildelingen ikke have skabt en væsentlig fordel i deres respektive situationer. For det tredje er det ikke, som hævdet af sagsøgerne, underbygget, at Orange og SFR har kunnet vinde markedsandele uden at være udsat for egentlig konkurrence. Sagsøgernes argument er i øvrigt ikke overbevisende, når der tages hensyn til Bouygues Télécoms konkrete strategi på UMTS-markedet, for hvilken det er ubestridt, at den adskiller sig fra strategien for de to andre operatører, der er omfattet af denne sag. Det står således klart, at Kommissionen på tidspunktet for vedtagelsen af den anfægtede beslutning kunne fastslå, at Orange og SFR i praksis ikke havde opnået nogen fortjeneste af den tidsmæssige fordel, der var skabt af, at de havde fået tildelt deres licenser tidligere. Kommissionen kunne derfor fastslå, at Orange og SFR rent faktisk ikke havde haft en konkurrencemæssig fordel til skade for Bouygues Télécom. Under alle omstændigheder var den fordel, der potentielt er indrømmet Orange og SFR, den eneste måde, hvorpå man kunne undgå i strid med direktiv 97/13 at vedtage en foranstaltning, der ville have udgjort forskelsbehandling af disse to operatører i betragtning af de betydelige forskelle mellem de to på hinanden følgende afgiftsordninger, som de nationale myndigheder indførte, skønt der som tidligere fastslået på tidspunktet for den omtvistede ændring som følge af Oranges og SFR’s forsinkelse i deres UMTS-tjenester ikke eksisterede operatører på markedet, samt at kendetegnene for de tre konkurrerende operatørers licenser er ens. Sagsøgerne har nemlig, hvad angår dette sidste punkt, ikke godtgjort, at de UMTS-licenser, som de tre operatører har fået tildelt, udviste betydelige forskelle i deres væsentligste kendetegn, og det er ovenfor fastslået, at det i denne sag ikke havde påvirket Bouygues Télécom negativt, at Orange og SFR havde fået tildelt deres licenser tidligere. Som Kommissionen, støttet af intervenienterne, har anført, er kendetegnene ved de tildelte frekvensblokke ens, hvilket fremgår af den meddelelse om regler og betingelser for tildeling af tilladelser til i den kontinentale del af Frankrig at indføre UMTS, som er bilagt ART’s beslutning af 28. juli 2000, og som sagsøgerne har tilføjet sagsakterne. Det bestrides heller ikke, at det tilgængelige udstyr virker på alle frekvensbånd. Endvidere er det ikke relevant, at Orange og SFR som anført af sagsøgerne har kunnet skabe frekvensblokke, der var identiske med deres udenlandske datterselskabers frekvensblokke, eftersom Bouygues Télécom ikke har sådanne datterselskaber. Det følger heraf, at den påståede tidsmæssige fordel ikke er godtgjort, og at denne vurdering ikke frembyder en alvorlig vanskelighed, som indebar, at Kommissionen var forpligtet til at indlede den formelle undersøgelsesprocedure vedrørende den påståede støtte. — Princippet om forbud mod forskelsbehandling Kommissionen har i den anfægtede beslutning fastslået, at »de franske myndigheder [ved at sidestille de anfægtede afgifter] blot har fulgt artikel 11, stk. 2, i direktiv 97/13, hvorved det kræves, at afgifterne ikke har karakter af forskelsbehandling«, og at myndighederne »blot har opfyldt en forpligtelse i henhold til fællesskabsretten« (betragtning 28 til den anfægtede beslutning), nemlig princippet om forbud mod forskelsbehandling. Det er sagsøgernes opfattelse, at de franske myndigheder for at sikre sig mod forskelsbehandling af operatørerne skulle havde opretholdt de betingelser, navnlig de satser på grundlag af hvilke Orange og SFR havde fået tildelt deres respektive licenser, eftersom de to udbud udgjorde forskellige procedurer. Sagsøgerne har herved påberåbt sig reglerne vedrørende offentlige aftaler, navnlig princippet om, at der ikke må ændres på udvælgelseskriterierne og tildelingsbetingelserne og har gjort gældende, at de nationale myndigheder skulle have annulleret det første udbud og begyndt udvælgelsen forfra fra starten, hvis de fandt, at det var umuligt at opretholde de betingelser, som allerede var aftalt med de operatører, der først var blevet udvalgt. Det følger af fast retspraksis, at en forskelsbehandling består i, at der på sammenlignelige situationer anvendes forskellige bestemmelser, eller at den samme bestemmelse anvendes på forskellige situationer (jf. dom af 14.2.1995, sag C-279/93, Schumacker, Sml. I, s. 225 , præmis 30, og af 13.2.1996, sag C-342/93, Gillespie m.fl., Sml. I, s. 475 , præmis 16). Det følger af sagsakterne, at Orange, SFR og Bouygues Télécom ved afslutningen af de to udbudsprocedurer, der er beskrevet i præmis 11-22 ovenfor, fik tildelt deres respektive licenser. De førstnævnte fik tildelt deres licenser ved anordninger af 18. juli 2001 og den sidstnævnte ved anordning af 3. december 2002. Bouygues Télécom har, da selskabet som følge af afgiftens størrelse til forskel fra sine konkurrenter, Orange og SFR, ikke afgav et bud ved det første udbud, løbet en risiko for ikke at kunne iværksætte eller kun med forsinkelse at kunne iværksætte sine UMTS-tjenester. Denne risiko har kunnet skade selskabet i forhold til disse to operatører ud fra et konkurrencemæssigt synspunkt. Den objektive forskel i situationerne, der følger af, at Orange og SFR bød ved det første udbud og Bouygues Télécom ved det andet, skal sættes i forhold til de ensartede betingelser, som selskaberne endelig er blevet indrømmet. Den anfægtede beslutning begunstiger derfor de to virksomheder, som ikke løb den samme risiko som Bouygues Télécom, idet disse straks anmodede om at blive indrømmet de fordelagtigere betingelser, som Bouygues Télécom var blevet indrømmet som led i en procedure, de to selskaber ikke havde deltaget i. Den eventuelle forskelsbehandling, som Bouygues Télécom således er blevet udsat for, skal ved fastlæggelsen af de nationale myndigheders forpligtelser i denne sag undersøges i forhold til de pågældende processuelle rammer. Det bemærkes, at proceduren for tildeling af UMTS-licenserne, der blev indledt af de franske myndigheder i juli 2000, trods reglerne for dens materielle organisering, reelt var en procedure, der udelukkende sigtede til at tildele fire licenser til indførelsen af UMTS-systemet i Frankrig (jf. præmis 11 ovenfor). Eftersom det første udbud til dels var uden resultat, blev der mindre end seks måneder efter tildelingen af de første to licenser indledt et supplerende udbud (jf. præmis 15 og 16 ovenfor) for at sikre en effektiv konkurrence på et marked under udvikling og for at gøre det muligt at tildele yderligere to licenser, idet de to udbud blev gennemført og på det formelle plan virkede på samme vis (offentliggørelse, tidsplan …). Sagsøgerens argumentation om de processuelle regler, der finder anvendelse på offentlige aftaler og koncessioner, skal herved afvises som ugrundet, idet disse regler ikke finder anvendelse i denne sag. Hvad angår det af sagsøgerne påberåbte princip om, at der ikke må ændres på udvælgelseskriterierne og tildelingsbetingelserne, fremgår dette princip hverken af direktiv 97/13 eller af en anden anvendelig bestemmelse i fællesskabsretten. Tværtimod bestemmes det i artikel 8, stk. 4, i direktiv 97/13, at medlemsstaterne i objektivt begrundede tilfælde og i et rimeligt omfang kan ændre de vilkår, der er knyttet til en individuel tilladelse. Princippet om forbud mod forskelsbehandling gælder ved en fælles udvælgelsesprocedure, skønt den gennemføres i flere faser, således for udbuddene samlet set. Herved ville en anden løsning end den af de nationale myndigheder trufne ikke have givet mulighed for at foretage en mere tilfredsstillende ligebehandling af de tre berørte operatører. Under omstændighederne i denne sag står det nemlig klart, at de nationale myndigheder kun havde tre muligheder, efter at det første udbud ikke gav mulighed for at vælge et tilstrækkeligt antal operatører, for at konkurrencen kunne sikres effektivt i denne sektor. De nationale myndigheders første mulighed var at erklære det første udbud ugyldigt og gentage hele proceduren fra starten og fastsætte afgiften i henhold til bestemmelserne i den ændrede ordning. Det ses dog, at denne løsning er uden betydning for procedurens resultat, eftersom de samme operatører, nemlig Orange, SFR og Bouygues Télécom, reelt under alle omstændigheder ville være de eneste kandidater, og de til sidst ville blive tildelt licenser, der i det væsentlige svarer til dem, de rent faktisk har fået tildelt. Denne mulighed ville derimod i hvert fald have medført en ulempe i forhold til de fællesskabsretlige bestemmelser om telekommunikation. Muligheden ville nemlig indebære en forsinkelse i den lancering af de pågældende tjenester, der i medfør af beslutning nr. 128/1999 var fastsat til senest den 1. januar 2002 (jf. præmis 8 ovenfor). Kommissionen har i den anfægtede beslutning fastslået, at en sådan forsinkelse måtte tilregnes de franske myndigheder direkte. Selv om der ved den første mulighed ligeledes havde kunnet opnås en ligebehandling, ville Den Franske Republik dermed have risikeret at forsinke gennemførelsen af de pågældende fællesskabsbestemmelser og således at tilsidesætte sine forpligtelser i henhold hertil. De nationale myndigheders anden mulighed var at fortsætte proceduren ved at iværksætte det andet udbud, men til forskel fra den faktisk valgte løsning at undlade at sidestille Oranges og SFR’s afgifter med Bouygues Télécoms afgift. Orange og SFR ville i et sådant tilfælde i strid med princippet om forbud mod forskelsbehandling være blevet behandlet anderledes end Bouygues Télécom, når der tages hensyn til, at deres licenser havde samme værdi, og at ingen operatør var aktiv på markedet, da afgiften blev ændret. Endvidere ville en sådan løsning ikke have opfyldt de elementer om afgiftsfastsættelse, som Domstolen har angivet i Connect Austria-dommen (jf. præmis 109 ovenfor). Såfremt de franske myndigheder havde opretholdt den oprindelige afgiftsordning for Orange og SFR, ville der være en risiko for at tilsidesætte de af direktiv 97/13 følgende krav om forbud mod forskelsbehandling og om forholdsmæssighed, eftersom behandlingen ville være ulige, og der i henhold til de ubestridte oplysninger fra SFR ville være et misforhold på omkring 1:8 mellem den oprindelige og den ændrede ordning. En sådan forskel i de skyldige afgifter ville have medført en forskelsbehandling til fordel for Bouygues Télécom og til skade for de to andre operatører. Endvidere ville de to oprindeligt valgte operatører i et sådant tilfælde kunne give afkald på deres licens, hvorefter de franske myndigheder ville være forpligtet til at iværksætte et tredje udbud for at sikre en effektiv konkurrence i den pågældende sektor, hvorved lanceringen af de pågældende tjenester ville blive forsinket tilsvarende. De nationale myndigheders tredje mulighed var at iværksætte et andet udbud, navnlig med lavere økonomiske betingelser, og ændre betingelserne for de tildelte licenser med tilbagevirkende kraft. Den i denne sag valgte løsning gav mulighed for at sikre ligebehandlingen af de tre operatører, som var de eneste, der havde afgivet bud inden for disse samlede processuelle rammer i den tidligere bemærkede sammenhæng med enslydende licenser og et marked under udvikling, hvorpå ingen operatør på tidspunktet for ændringen af afgiften var trængt ind. Den mulighed, som de nationale myndigheder valgte, gav ligeledes Den Franske Republik mulighed for at undgå forsinkelser i iværksættelsen af UMTS-tjenester som omhandlet i direktiv 97/13. Det skal ligeledes bemærkes, at det ikke ville have ført til et andet resultat, hvis en sidestilling af de økonomiske betingelser for tildeling af licenserne ikke som i den foreliggende sag var blevet foretaget med tilbagevirkende kraft fra tidspunktet for tildelingen heraf, men udelukkende fra ændringen af de omstridte afgifter. Det fremgår nemlig af sagsakterne, at Orange og SFR ved vedtagelsen af ændringsanordningerne den 3. december 2002 i overensstemmelse med den oprindeligt fastsatte fordeling af betalingerne havde betalt et beløb, der i forhold til ændringen svarede til den første del af afgiften, som skulle betales ved tildelingen af licensen. Hvad angår den anden del, som var fastsat ved ændringen, og som var forbundet med omsætningen som følge af anvendelse af disse frekvenser, skulle denne først betales efter operatørernes lancering af deres UMTS-tjenester. Orange og SFR havde endnu ikke lanceret disse på ovennævnte dato for anordningerne om ændring af deres licenser og på datoen for anordningen, hvorved Bouygues Télécom blev tildelt sin licens. Det står således klart, at ændringen af reglerne for Orange og SFR under sagens omstændigheder viste sig at være uden betydning for de tre konkurrerende operatører, eftersom den nævnte ændrings eventuelle tilbagevirkende kraft ikke havde nogen indflydelse i den forbindelse. Kommissionen kunne derfor i den anfægtede beslutning, skønt de udvalgte i de forskellige udvælgelsesprocedurer blev indrømmet samme betingelser, i denne sammenhæng fastslå, at den nye afgiftsordning ikke udgjorde forskelsbehandling til skade for Bouygues Télécom. I medfør af den ligebehandling af operatørerne, der kræves i henhold til direktiv 97/13, var det i denne sag derimod påkrævet at sidestille Oranges og SFR’s skyldige afgifter med Bouygues Télécoms afgifter. Sagsøgernes argument om, at ændringen udgjorde forskelsbehandling, fordi Orange og SFR takket være en større økonomisk formåen end deres konkurrenter kunne fremsætte bud ved det første udbud og få tildelt en licens, ændrer ikke ovennævnte vurderinger, eftersom den tidligere tildeling af licenserne rent faktisk ikke har givet dem en fordel, og ligebehandlingen af operatørerne gjorde det nødvendigt at sidestille afgifterne. Det følger af ovenstående, at den anfægtede afgiftsændring ikke har medført forskelsbehandling til skade for Bouygues Télécom, og at denne vurdering ikke frembød en alvorlig vanskelighed, der gjorde det nødvendigt at indlede den formelle undersøgelsesprocedure vedrørende den påståede støtte. Kommissionen kunne uden at fastslå, at den stod over for alvorlige vanskeligheder, derfor med føje fastslå, at den påklagede nationale foranstaltning ikke indeholdt støtteelementer i den forstand, hvori udtrykket er anvendt i artikel 87, stk. 1, EF. Kommissionen har i sine processkrifter i sagen, der lå til grund for kendelsen i sagen Bouygues og Bouygues Télécom mod Kommissionen, henvist til en usædvanlig mangfoldighed, men denne henvisning berørte i modsætning til, hvad sagsøgerne har gjort gældende, ikke foranstaltningen i nærværende sag, men foranstaltningerne som helhed anmeldt i klagen, hvorved der var klaget over 11 foranstaltninger. Da den fandt, at visse af foranstaltningerne frembød alvorlige vanskeligheder, indledte Kommissionen i øvrigt den 31. januar 2003 proceduren i henhold til artikel 88, stk. 2, EF for visse af disse foranstaltninger. Denne procedure blev afsluttet med vedtagelsen af to beslutninger af 2. august 2004 vedrørende henholdsvis den erhvervsskatteordning, der blev iværksat for France Télécom [K(2004) 3061], og et aktionærlån, som Frankrig ydede France Télécom [K(2004) 3060]. Disse beslutninger er genstand for verserende søgsmål for Retten (sag T-425/04, Frankrig mod Kommissionen, sag T-427/04, Frankrig mod Kommissionen, sag T-444/04, France Télécom mod Kommissionen, sag T-450/04, Bouygues og Bouygues Télécom mod Kommissionen, sag T-456/04, AFORS Télécom mod Kommissionen, og sag T-17/05, France Télécom mod Kommissionen). For så vidt som sagsøgerne har gjort gældende, at Kommissionen har udvist manglende omhu ved behandlingen af den nationale foranstaltning, som de i denne sag har anfægtet ved deres klage af 4. oktober 2002, hvortil Kommissionen har taget stilling i den anfægtede beslutning af 20. juli 2004, er denne påstand, der i øvrigt er ugrundet, ikke blevet godtgjort. Kommissionen er nemlig berettiget til at prioritere de klager, den modtager, forskelligt (Domstolens dom af 4.3.1999, sag C-119/97 P, Ufex m.fl. mod Kommissionen, Sml. I, s. 1341 , præmis 88). Eftersom den ovennævnte klage, der omfattede næsten 90 sider uden bilag, vedrørte i alt 11 foranstaltninger, bemærkes, at Kommissionen, som for visse foranstaltninger nævnt i klagen har indledt proceduren i henhold 88, stk. 2, EF tre og en halv måned efter, at klagen blev indgivet, og som derfor delvist har prioriteret behandlingen af netop den del af klagen vedrørende de foranstaltninger, der frembød alvorlige vanskeligheder, under hensyn til dens arbejdsbyrde og til fastsættelsen af rækkefølgen for de undersøgelser, den skal foretage, har kunnet udsætte behandlingen af den foranstaltning, som den fandt, ikke frembød alvorlige vanskeligheder, uden at den herved kan foreholdes manglende omhu. Under disse omstændigheder udgør et tidsrum på et år, 10 måneder og 15 dage fra indgivelsen af klagen til vedtagelsen af den anfægtede beslutning ikke manglende omhu fra Kommissionens side. I betragtning heraf må Kommissionen frifindes, uden at Retten skal undersøge de andre kriterier, der er fastsat i artikel 87, stk. 1, EF, eftersom en af de kumulative betingelser, der er nødvendige for at konstatere en statsstøtte, ikke er opfyldt. Sagens omkostninger I henhold til artikel 87, stk. 2, i Rettens procesreglement pålægges det den tabende part at betale sagens omkostninger, hvis der er nedlagt påstand herom. Eftersom sagsøgerne har tabt sagen, bærer de deres egne omkostninger og betaler in solidum Kommissionens omkostninger samt omkostningerne afholdt af Orange og SFR, der var indtrådt som intervenienter i sagen til støtte for Kommissionen. Den Franske Republik bærer sine egne omkostninger i henhold til procesreglementets artikel 87, stk. 4, første afsnit. På grundlag af disse præmisser udtaler og bestemmer RETTEN (Fjerde Afdeling) 1) Kommissionen for De Europæiske Fællesskaber frifindes. 2) Bouygues SA og Bouygues Télécom SA bærer deres egne omkostninger og betaler in solidum Kommissionens omkostninger samt omkostningerne afholdt af Orange France SA og Société française du radiotéléphone — SFR. 3) Den Franske Republik bærer sine egne omkostninger. Legal Wiszniewska-Białecka Moavero Milanesi Afsagt i offentligt retsmøde i Luxembourg den 4. juli 2007. E. Coulon Justitssekretær H. Legal Afdelingsformand ( *1 ) – Processprog: fransk.

62015CJ0290

cs

Žádost o rozhodnutí o předběžné otázce se týká výkladu čl. 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice Evropského parlamentu a Rady 2001/42/ES ze dne 27. června 2001 o posuzování vlivů některých plánů a programů na životní prostředí ( Úř. věst. 2001, L 197, s. 30 ; Zvl. vyd. 15/06, s. 157). Tato žádost byla předložena v rámci sporu mezi Patricem D’Oultremontem a dalšími a Région wallonne ve věci platnosti arrêté du gouvernement wallon, du 13 février 2014, portant conditions sectorielles relatives aux parcs d’éoliennes d’une puissance totale supérieure ou égale à 0,5 MW, modifiant l’arrêté du gouvernement wallon du 4 juillet 2002 relatif à la procédure et à diverses mesures d’exécution du décret du 11 mars 1999 relatif au permis d’environnement et modifiant l’arrêté du gouvernement wallon du 4 juillet 2002 arrêtant la liste des projets soumis à étude d’incidences et des installations et activités classées (vyhláška valonské vlády ze dne 13. února 2014 o odvětvových podmínkách pro větrné parky o celkovém výkonu nejméně 0,5 MW, kterou se mění vyhláška valonské vlády ze dne 4. července 2002 o postupu a různých opatřeních k provedení nařízení ze dne 11. března 1999 o povolení v oblasti životního prostředí, a kterou se mění vyhláška valonské vlády ze dne 4. července 2002, kterou se přijímá seznam projektů podléhajících posouzení vlivů a zařazených zařízení a činností, Moniteur belge ze dne 7. března 2014, s. 20263, dále jen „vyhláška ze dne 13. února 2014“). Právní rámec Mezinárodní právo Úmluva o posuzování vlivů na životní prostředí přesahujících hranice států Úmluva o posuzování vlivů na životní prostředí přesahujících hranice států uzavřená v Espoo (Finsko) dne 26. února 1991 (dále jen „úmluva z Espoo“) byla jménem Evropského společenství schválena dne 24. června 1997 a vstoupila v platnost dne 10. září 1997. Podle čl. 2 odst. 7 úmluvy z Espoo: „Posuzování vlivů na životní prostředí požadované touto úmluvou bude uskutečňováno přinejmenším na úrovni projektu navrhované činnosti. Smluvní strany budou ve vhodné míře usilovat o uplatňování zásad posuzování vlivů na životní prostředí v politikách, plánech a programech.“ Protokol o strategickém posuzování vlivů na životní prostředí k úmluvě z Espoo Dne 21. května 2003 podepsala Komise jménem Evropského společenství v Kyjevě (Ukrajina) Protokol o strategickém posuzování vlivů na životní prostředí k úmluvě z Espoo (dále jen „Kyjevský protokol“). Tento protokol byl schválen rozhodnutím Rady 2008/871/ES ze dne 20. října 2008 ( Úř. věst. 2008, L 308, s. 33 ). Podle článku 13 odst. 1 Kyjevského protokolu: „Každá strana bude usilovat o to, aby zajistila, že hlediska životního prostředí, včetně hledisek zdraví, budou brána v úvahu a budou přiměřeně začleněna do přípravy návrhů politik a právních předpisů, které mohou mít významný vliv na životní prostředí, včetně vlivu na zdraví.“ Aarhuská úmluva Posuzování vlivů na životní prostředí se týká rovněž Úmluva o přístupu k informacím, účasti veřejnosti na rozhodování a přístupu k právní ochraně v záležitostech životního prostředí schválená jménem Evropského společenství rozhodnutím Rady 2005/370/ES ze dne 17. února 2005 ( Úř. věst. 2005, L 124, s. 1 , dále jen „Aarhuská úmluva“). Tato úmluva obsahuje v článku 6 ustanovení o účasti veřejnosti při povolování činností. V článku 7 této úmluvy jsou obsažena ustanovení o účasti veřejnosti při tvorbě plánů, programů a politik a v článku 8 ustanovení o účasti veřejnosti na přípravě prováděcích předpisů a obecně použitelných právně závazných normativních nástrojů. Unijní právo Bod 4 odůvodnění směrnice 2001/42 zní: „Posuzování vlivů na životní prostředí je důležitým nástrojem pro zahrnutí úvah o životním prostředí do přípravy a přijetí některých plánů a programů, které mohou mít významný vliv na životní prostředí v členských státech, protože zajišťuje, aby tyto vlivy vyplývající z provádění plánů a programů byly vzaty v úvahu během jejich přípravy a před jejich přijetím.“ Článek 1 této směrnice, nadepsaný „Cíle“, stanoví: „Cílem směrnice je zajistit vysokou úroveň ochrany životního prostředí a přispět k zahrnutí úvah o životním prostředí do přípravy a přijetí plánů a programů s cílem podporovat udržitelný rozvoj stanovením, aby v souladu s touto směrnicí některé plány a programy, které mohou mít významný vliv na životní prostředí, podléhaly posouzení vlivů na životní prostředí.“ Článek 2 uvedené směrnice zní následovně: „Pro účely této směrnice se: a) ‚plány a programy‘ rozumějí plány a programy včetně těch, které jsou spolufinancovány [Evropskou unií], a rovněž jejich veškeré změny: — které podléhají přípravě nebo přijetí orgánem na národní, regionální nebo místní úrovni nebo které připravuje úřad pro legislativní proces tak, aby mohly být přijaty parlamentem nebo vládou, a — které jsou vyžadovány právními a správními předpisy; b) ‚posouzením vlivů na životní prostředí‘ rozumí příprava zprávy o vlivech na životní prostředí, provádění konzultací, vzetí v úvahu uvedené zprávy a výsledků konzultací při rozhodování a poskytování informací o rozhodnutí v souladu s články 4 až 9; [...]“ Podle článku 3 téže směrnice, nadepsaného „Oblast působnosti“: „1.   Posouzení vlivů na životní prostředí se v souladu s články 4 až 9 provádí u plánů a programů uvedených v odstavcích 2 až 4, které mohou mít významný vliv na životní prostředí. 2.   S výhradou odstavce 3 se posouzení vlivů na životní prostředí provádí u všech plánů a programů, a) které se připravují v odvětvích zemědělství, lesnictví, rybolovu, energetiky, průmyslu, dopravy, nakládání s odpady, vodohospodářství, telekomunikací, turistiky, územního plánování nebo využívání půdy a které stanoví rámec pro budoucí schvalování záměrů uvedených v přílohách I a II směrnice [Evropského parlamentu a Rady 2011/92/EU ze dne 13. prosince 2011 o posuzování vlivů některých veřejných a soukromých záměrů na životní prostředí (Úř. věst. L 2012, s. 26), kterou se od 7. února 2012 zrušuje a nahrazuje směrnice 85/337] nebo [...] 3.   Plány a programy uvedené v odstavci 2, které stanoví využití menších oblastí na místní úrovni, a menší změny plánů a programů uvedených v odstavci 2 vyžadují posouzení vlivů na životní prostředí pouze tehdy, stanoví-li členské státy, že mohou mít významný vliv na životní prostředí. 4.   Členské státy určí, zda plány a programy neuvedené v odstavci 2, které stanoví rámec pro budoucí schvalování záměrů, mohou mít významný vliv na životní prostředí. [...]“ Belgické právo Podle čl. 6 § 1 II loi spéciale du 8 août 1980 de réformes institutionnelles (zvláštní zákon ze dne 8. srpna 1980 o institucionálních reformách) ( Moniteur belge ze dne 15. srpna 1980, s. 9434), mají regiony výlučnou pravomoc v oblasti ochrany životního prostředí. Směrnice 2001/42 byla do práva Région wallonne (region Valonsko) částečně provedena článkem D. 52 a následujícími knihy I code de l’environnement (zákoník životního prostředí) ( Moniteur belge ze dne 9. července 2004, s. 54654), jak vyplývá z článku D.51/1 uvedeného zákoníku. V bodě 13 čl. D.6 knihy I uvedeného zákoníku jsou definovány „plány a programy“ jako rozhodnutí, s výjimkou rozhodnutí, na něž se vztahuje [code wallon de l’aménagement du territoire, de l’urbanisme, du patrimoine et de l’énergie (Valonský kodex o územním plánování, urbanismu, kulturním dědictví a energetice) ( Moniteur belge ze dne 19. května 1984, s. 6939, a oprava v Moniteur belge ze dne 25. května 1984, s. 7636)], jakož i jejich změny, jejichž předmětem je určení buď povinné posloupnosti úkonů nebo operací stanovených k dosažení jednoho nebo několika zvláštních cílů v souvislosti s kvalitou životního prostředí, nebo účelu či ochranného režimu jedné nebo několika oblastí nebo místa, a to zejména za účelem vymezení rámce, ve kterém může být povoleno provádění určených činností, a která: a) jsou připravena nebo přijata orgánem na regionální nebo místní úrovni nebo připravena orgánem za účelem jejich přijetí Parlamentem nebo valonskou vládou; b) a jsou upravena právními nebo správními předpisy. Plány a programy stanovené tímto nařízením zahrnují rovněž plány a programy, které jsou spolufinancovány [Evropskou unií].“ V článku 2 décret du gouvernement wallon du 11 mars 1999 relatif au permis d’environnement (nařízení valonské vlády ze dne 11. března 1999 o povolení v oblasti životního prostředí) ( Moniteur belge ze dne 8. června 1999, s. 21114, a oprava v Moniteur belge ze dne 22. prosince 1999, s. 48280, dále jen „nařízení ze dne 11. března 1999“) je uveden účel nařízení, kterým je s ohledem na integrovaný přístup k předcházení a snižování znečištění zajistit ochranu člověka nebo životního prostředí před nebezpečími, škodlivými vlivy nebo nepříznivými následky, které může zařízení přímo nebo nepřímo způsobit během svého provozu nebo po jeho ukončení“. Článek 4 tohoto nařízení stanoví: „Vláda stanoví všeobecné, odvětvové nebo komplexní podmínky s cílem dosáhnout cílů stanovených v článku 2. Tyto podmínky mají podzákonnou právní sílu. [...] Tyto podmínky se mohou týkat zejména: [...] 3) informací, které musí být předkládány orgánům určeným vládou a které se týkají: a) emisí zařízení; b) opatření přijatých k omezení škodlivých vlivů na životní prostředí. [...]“ Článek 5 uvedeného nařízení stanoví: „§ 1.   Všeobecné podmínky se použijí na všechna zařízení a činnosti. § 2.   Odvětvové podmínky se použijí na zařízení a činnosti určitého hospodářského odvětví, na určitém území nebo v odvětví, ve kterém existuje nebo se může objevit zvláštní riziko. [...]“ Článek 1 vyhlášky ze dne 13. února 2014 zní: „Tyto odvětvové podmínky se použijí pro větrné parky o celkovém výkonu nejméně 0,5 MW, které jsou uvedeny v bodech 40.10.01.04.02 a 40.10.01.04.03 přílohy I [arrêté du 4 juillet 2002 fixant les conditions générales d’exploitation des établissements visés par le décret du 11 mars 1999 (vyhláška ze dne 4. července 2002, kterou se stanoví všeobecné podmínky, kterými se řídí používání zařízení stanovených nařízením ze dne 11. března 1990 ( Moniteur belge ze dne 21. září 2002, s. 20264, a oprava v Moniteur belge ze dne 1. října 2002, s. 44152)].“ V článku 5 vyhlášky ze dne 13. února 2014, který je uveden v kapitole III této vyhlášky, nadepsané „Provoz“, se stanoví: „S výjimkou důvodů údržby nelze v noci na úpatí ani v okolí větrných elektráren rozsvěcovat žádné prostředky osvětlení.“ Článek 9 této vyhlášky, který se nachází v téže kapitole III, zní takto: „Uvnitř parku vně větrných elektráren nesmí přesáhnout magnetické pole vyvolané jejich činnosti mezní hodnotu 100 mikroteslů, měřeno ve výšce 1,5 metru od země.“ Článek 10 uvedené vyhlášky, který se rovněž nachází v kapitole III, zní takto: „§ 1.   Dopady vrhání stroboskopických stínů vyvolávaných provozem větrných elektráren se omezí na 30 hodin ročně a 30 minut denně v jakékoli zastavěné či v územním povolení řádně schválené obydlené oblasti, která je těmto dopadům vystavena. Tyto dopady jsou zjišťovány s využitím přístupu, který vychází z ‚nejméně příznivých okolností‘, které se vyznačují následujícími parametry: 1. svit slunce od úsvitu do soumraku (za stále jasné oblohy); 2. nepřetržitý chod větrných elektráren (stálá rychlost větru v rozsahu umožňujícím provoz větrných elektráren po 100 % času); 3. rotor větrných elektráren stále směřuje proti slunečním paprskům. Provozovatel použije veškerá opatření, jež umožní snížit expozici vrhaným stínům, aby dodržel tyto limity. § 2.   Tyto limity se nepoužijí, pokud stín vyvolaný provozem zařízení neovlivňuje obyvatele v jejich obydlích. V takovém případě musí provozovatel tuto skutečnost prokázat všemi zákonnými prostředky.“ Část 1, nadepsaná „Normy hladiny zvuku“, kapitoly V, nadepsané „Hluk“, vyhlášky ze dne 13. února 2014 obsahuje mimo jiné článek 20, v němž jsou vymezeny mezní hodnoty úrovně emisí hluku parků větrných elektráren, a článek 21, v němž jsou stanoveny mezní hodnoty mimo jiné i v závislosti na tzv. „planologických“ oblastech, tj. územních oblastech vymezených podle plánu příslušných orgánů podle jejich účelu využití (obydlené oblasti, zemědělské oblasti, oblasti hospodářské činnosti a další). Spor v původním řízení a předběžná otázka Valonská vláda přijala dne 21. února 2013„referenční rámec“, který byl následně změněn v červenci 2013 a jsou v něm uvedena doporučení pro umísťování větrných elektráren v regionu Valonsko. Tento nástroj byl doplněn kartografickým dokumentem, který měl sloužit jako rámec pro plánování provádění programu větrných elektráren v regionu Valonsko v rámci programu „v horizontu 2020“ a nazývá se „referenční mapa“. Tato mapa byla předmětem zprávy o vlivech na životní prostředí. V rozmezí od 16. září do 30. října 2013 byl ve všech valonských obcích uspořádán průzkum veřejného mínění. Mezi doklady, které byly v rámci tohoto průzkumu poskytnuty veřejnosti, byly mimo jiné i dokumenty uvedené v předchozím bodě tohoto rozsudku, tj. referenční rámec, referenční mapa a zpráva o vlivech na životní prostředí. Referenční rámec ani referenční mapa však nebyly s konečnou platností přijaty. Valonská vláda mezitím přijala vyhlášku ze dne 13. února 2014. Dne 6. května 2014 podal P. D’Oultremont a další předkládajícímu soudu, Conseil d’État (Státní rada, Belgie), návrh znějící na zrušení této vyhlášky. Na podporu svého návrhu P. D’Oultremont a další mimo jiné uvádějí, že tato vyhláška není slučitelná s ustanoveními směrnice 2001/42, neboť region Valonsko přijal uvedenou vyhlášku, ač její ustanovení nebyla posouzena z hlediska vlivů na životní prostředí a nebyl v jejím případě uplatněn postup pro účast veřejnosti. Region Valonsko a vedlejší účastnice původního řízení, kterou je Fédération de l’énergie d’origine renouvelable et alternative ASBL (EDORA), mají za to, že tato vyhláška je pojmu „plány a programy“ ve smyslu této směrnice cizí. Předkládající soud uvádí, že i přes upřesnění, která uvádí Soudní dvůr v rozsudku ze dne 17. června 2010, Terre wallonne a Inter-Environnement Wallonie ( C‑105/09 a C‑110/09 , EU:C:2010:355 ), nelze jednoznačně odpovědět na otázku, zda lze považovat ustanovení vyhlášky ze dne 13. února 2014 za „plány a programy“. Podle uvedeného soudu spočívá problém zejména ve skutečnosti, že ustanovení uvedené vyhlášky jsou oddělena od referenčního rámce a mapování oblastí pro umísťování větrných elektráren, uvedených v bodě 24 tohoto rozsudku, a že tato okolnost zbavuje uvedená ustanovení minimálně zčásti programového obsahu pro vytvoření rámce pro výrobu větrné energie. Z tohoto hlediska vyhláška ze dne 13. února 2014 nevymezuje „úplný rámec“, tj. soubor koordinovaných opatření upravujících provozování větrných parků s cílem ochrany životního prostředí. Podle předkládajícího soudu zůstává přitom skutečností, že místo, kde budou umísťovány větrné elektrárny v obydlených oblastech, musí být určeno po zohlednění norem uvedené vyhlášky, které se týkají mimo jiné hluku a vlivu stroboskopických stínů vznikajících při provozu větrných elektráren. Pokud by byla přijata definice pojmu „plány a programy“, kterou uvádí regionální zákonodárce v čl. D.6 bodě 13 knihy I zákoníku životního prostředí, nepředstavovaly by podle předkládajícího soudu samotné odvětvové podmínky od okamžiku, kdy by byly odděleny od referenčního rámce a mapového rámce, v nichž jsou uvedena nejvhodnější místa pro umístění větrných elektráren, „postup pro postupné a systematické provádění opatření za účelem dosažení zvláštního cíle v souvislosti s kvalitou životního prostředí“. Předkládající soud dále upřesňuje, že odvětvové podmínky, které jsou stanoveny ve vyhlášce ze dne 13. února 2014, ani nevymezují účel využití nebo režim ochrany jedné nebo více oblastí či určitého místa. Podle předkládajícího soudu se úprava vztahuje na všechny větrné parky bez ohledu na vybrané místo, s jedinou výhradou uzpůsobení hlukových norem v závislosti na vymezení typů zón v územním plánu. Podle předkládajícího soudu se však zdá, že z příloh I a II směrnice 2001/42 ve spojení s bodem 47 rozsudku ze dne 17. června 2010, Terre wallonne a Inter-Environnement Wallonie ( C‑105/09 a C‑110/09 , EU:C:2010:355 ), vyplývá, že plán nebo program se nezbytně týká zeměpisně omezené oblasti, jako například „ohrožených oblastí identifikovaných v rámci trvale udržitelného nakládání s dusíkem v zemědělství“ ve smyslu směrnice Rady 91/676/EHS ze dne 12. prosince 1991 o ochraně vod před znečištěním dusičnany ze zemědělských zdrojů ( Úř. věst. 1991, L 375, s. 1 ; Zvl. vyd. 15/02, s. 68), o kterou se konkrétně jedná v posledně uvedeném rozsudku. Za těchto podmínek se Conseil d’État (Státní rada, Belgie) rozhodla přerušit řízení a položit Soudnímu dvoru následující předběžnou otázku: „Vyplývá z čl. 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice [2001/42] o posuzování vlivů některých plánů a programů na životní prostředí skutečnost, že vyhláška, která obsahuje různá ustanovení týkající se zřizování větrných elektráren, včetně opatření v oblasti bezpečnosti, kontroly, uvedení do původního stavu, složení jistoty a norem upravujících hladiny hluku, stanovených s ohledem na planologické oblasti, tedy ustanovení, která upravují vydávání správních povolení opravňujících investora k umísťování a provozování zařízení podléhajících bez dalšího posuzování vlivů na životní prostředí podle vnitrostátního práva, má být kvalifikována jako ‚plán nebo program‘ ve smyslu uvedených ustanovení směrnice?“ K předběžné otázce Podstatou otázky předkládajícího soudu je, zda musí být čl. 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice 2001/42 vykládány v tom smyslu, že taková vyhláška, o jakou se jedná v původním řízení, která obsahuje různá ustanovení týkající se zřizování větrných elektráren, jež je třeba dodržet v rámci vydávání správních povolení týkajících se umísťování a provozování takových zařízení spadá pod pojem „plány a programy“ ve smyslu této směrnice. Nejprve je třeba připomenout, že z bodu 4 odůvodnění směrnice 2001/42 vyplývá, že posuzování vlivů na životní prostředí je důležitým nástrojem pro zahrnutí úvah o životním prostředí do přípravy a přijetí některých plánů a programů. Dále, jak uvádí generální advokátka v bodě 34 svého stanoviska, vymezení pojmu „plány a programy“ ve vztahu k jiným opatřením, na která se nevztahuje oblast věcné působnosti směrnice 2001/42, se musí řídit základním cílem uvedeným v jejím článku 1, kterým je podrobit plány a programy, které mohou mít významný vliv na životní prostředí, posouzení vlivů na životní prostředí (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 28. února 2012, Inter-Environnement Wallonie a Terre wallonne, C‑41/11 , EU:C:2012:103 , bod a citovaná judikatura). Z toho vyplývá, že s ohledem na účel této směrnice, kterým je zajistit vysokou úroveň ochrany životního prostředí, musí být ustanovení vymezující její oblast působnosti, a zejména ustanovení definující opatření, která jsou zamýšlena touto směrnicí, vykládána široce (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 22. března 2012, Inter Environnement Bruxelles a další, C‑567/10 , EU:C:2012:159 , bod ; a rozsudek ze dne 10. září 2015, Dimos Kropias Attikis, C‑473/14 , EU:C:2015:582 , bod ). Pokud jde o čl. 2 písm. a) směrnice 2001/42, definice pojmu „plány a programy“ podle tohoto ustanovení uvádí kumulativní podmínku, podle níž musí takové plány a programy jednak podléhat přípravě nebo přijetí orgánem na národní, regionální nebo místní úrovni nebo je musí připravovat úřad pro legislativní proces tak, aby mohly být přijaty parlamentem nebo vládou, a jednak musí být vyžadovány právními a správními předpisy. Ze zjištění předkládajícího soudu vyplývá, že vyhláška ze dne 13. února 2014 byla připravena a přijata regionálním orgánem, kterým je v projednávané věci valonská vláda, a že je tato vyhláška vyžadována ustanoveními nařízení ze dne 11. března 1999. Podle čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice 2001/42 se s výhradou odstavce 3 uvedeného článku stanoví, že se posouzení vlivů na životní prostředí provádí u všech plánů a programů, které se připravují mimo jiné v odvětví energetiky a stanoví rámec pro budoucí schvalování záměrů uvedených v přílohách I a II směrnice 2011/92. Je rovněž nesporné, že se vyhláška ze dne 13. února 2014 týká odvětví energetiky a přispívá k vymezení rámce pro provádění projektů větrných parků, které patří mezi záměry uvedené v příloze II směrnice 2011/92. Pokud jde o pojem „plány a programy“, třebaže se tento pojem vztahuje na určité území, nic to nemění na tom, že ze znění čl. 2 písm. a) směrnice 2001/42 ani ze znění čl. 3 odst. 2 písm. a) téže směrnice nevyplývá, že by se uvedené plány nebo programy musely vztahovat na využití určité dané oblasti. Ze znění uvedených ustanovení totiž vyplývá, že mají širší dosah a vztahují se na využití oblastí nebo ploch obecně. Podle zjištění předkládajícího soudu se přitom vyhláška ze dne 13. února 2014 týká celého území regionu Valonsko a mezní hodnoty, které stanovuje v oblasti hluku, úzce souvisejí s tímto územím, neboť tyto mezní hodnoty se stanovují v závislosti na různém účelu využití dotčených zeměpisných oblastí. Pokud jde o skutečnost, že vyhláška ze dne 13. února 2014 nevymezuje ve vztahu k odvětví větrných elektráren rámec s dostatečnou úplností, je třeba připomenout, že posouzení kritérií, jež jsou uvedena v čl. 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice 2001/42, podle nichž se určuje, zda může taková vyhláška, jako je vyhláška dotčená ve věci v původním řízení, spadat pod uvedený pojem, musí být mimo jiné prováděno s ohledem na cíl uvedené směrnice, který, jak vyplývá z bodu 39 tohoto rozsudku, spočívá v tom, aby byla posouzení vlivu na životní prostředí podrobena rozhodnutí, jež mohou mít významný vliv na životní prostředí. Kromě toho je třeba, jak zdůraznila generální advokátka v bodě 55 svého stanoviska, zamezit možným strategiím obcházení povinností stanovených ve směrnici 2001/42, jež mohou mít podobu roztříštěných opatření, čímž by se snižoval užitečný účinek této směrnice (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 22. března 2012, Inter Environnement Bruxelles a další, C‑567/10 , EU:C:2012:159 , bod a citovaná judikatura). S ohledem na tento cíl je třeba uvést, že pojem „plány a programy“ se týká veškerých aktů, kterými se stanovením pravidel a kontrolních postupů, které se použijí v dotčeném odvětví, vymezuje podstatný soubor kritérií a podmínek pro schvalování a provádění jednoho nebo více z projektů, které mohou mít významný vliv na životní prostředí (v tomto smyslu viz rozsudek ze dne 11. září 2012, Nomarchiaki Aftodioikisi Aitoloakarnanias a další, C‑43/10 , EU:C:2012:560 , bod a citovaná judikatura). V projednávané věci je třeba připomenout, že vyhláška ze dne 13. února 2014 se týká zejména technických norem, podmínek provozu (mimo jiné stroboskopických stínů) předcházení haváriím a požárům (mimo jiné zastavení větrné elektrárny), norem v oblasti hluku, navrácení do původního stavu a složení finanční jistoty za provoz větrných elektráren. Takové normy mají dostatečný význam a rozsah k tomu, aby vymezovaly podmínky, které se použijí pro dotčené odvětví, a rozhodnutí v oblasti životního prostředí, která jsou v rámci uvedených norem stanovena, mají vymezovat podmínky, za nichž mohou být v budoucnu schvalovány konkrétní záměry umisťování a provozu větrných elektráren. Konečně francouzská vláda na základě Aarhuské úmluvy a Kyjevského protokolu navrhuje, aby se pojem „plány a programy“ odlišoval od pojmu „obecná právní úprava“, pod který podle ní spadá vyhláška ze dne 13. února 2014, čímž by se na ni nevztahovala oblast působnosti směrnice 2001/42. K uvedenému je třeba zdůraznit, že ze samotného znění čl. 2 písm. a) první odrážky této směrnice vyplývá, jak potvrzuje judikatura připomenutá v bodě 49 tohoto rozsudku, že se pojem „plány a programy“ může vztahovat na normativní akty přijaté v podobě právního nebo správního předpisu. Dále, jak zdůraznila generální advokátka v bodě 70 svého stanoviska, se směrnice 2001/42 odlišuje od Aarhuské úmluvy a Kyjevského protokolu v tom, že v ní nejsou obsažena právě zvláštní ustanovení pro politiky nebo obecné předpisy, které by vyžadovaly vymezení vůči „plánům a programům“. Ze všech výše uvedených úvah vyplývá, že na položenou otázku je třeba odpovědět tak, že čl. 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice 2001/42 musí být vykládány v tom smyslu, že taková vyhláška, o jakou se jedná v původním řízení, která obsahuje různá ustanovení týkající se zřizování větrných elektráren, jež je třeba dodržet v rámci vydávání správních povolení týkajících se umísťování a provozování takových zařízení, spadá pod pojem „plány a programy“ ve smyslu této směrnice. K nákladům řízení Vzhledem k tomu, že řízení má, pokud jde o účastníky původního řízení, povahu incidenčního řízení ve vztahu ke sporu probíhajícímu před předkládajícím soudem, je k rozhodnutí o nákladech řízení příslušný uvedený soud. Výdaje vzniklé předložením jiných vyjádření Soudnímu dvoru než vyjádření uvedených účastníků řízení se nenahrazují. Z těchto důvodů Soudní dvůr (druhý senát) rozhodl takto: Článek 2 písm. a) a čl. 3 odst. 2 písm. a) směrnice Evropského parlamentu a Rady 2001/42/ES ze dne 27. června 2001 o posuzování vlivů některých plánů a programů na životní prostředí musí být vykládány v tom smyslu, že taková vyhláška, o jakou se jedná v původním řízení, která obsahuje různá ustanovení týkající se zřizování větrných elektráren, jež je třeba dodržet v rámci vydávání správních povolení týkajících se umísťování a provozování takových zařízení, spadá pod pojem „plány a programy“ ve smyslu této směrnice. Podpisy. ( *1 ) – Jednací jazyk: francouzština.

61990CJ0371

en

Grounds 1 By order of 10 December 1990, which was received at the Court Registry on 17 December 1990, the Tribunal Fiscal Aduaneiro, Oporto, referred to the Court for a preliminary ruling under Article 177 of the EEC Treaty four questions on the interpretation of Article 5(1) of Council Regulation (EEC) No 1697/79 of 24 July 1979 on the post-clearance recovery of import duties or export duties which have not been required of the person liable for payment on goods entered for a customs procedure involving the obligation to pay such duties (OJ 1979 L 197, p. 1). 2 Those questions were raised in proceedings in which Beirafrio - Indústria de Produtos Alimentares Lda (Beirafrio) seeks the annulment of a notice of post-clearance recovery of customs duties issued by the Oporto Customs Office. 3 Beirafrio, which wished to import several consignments of frozen hake from Chile, applied by telex on 4 December 1989 to the Tariff Nomenclature and Policy Division of the Directorate General for Customs for information as to the rates of customs duties in force for that product under the generalized preference scheme. 4 By telex of 5 December 1989, that division gave the requested information, indicating that the applicable rate of customs duties was 6%. 5 Having received that information, Beirafrio imported seven consignments of frozen hake from Chile which, after payment of customs duties calculated at the rate of 6%, were cleared through customs and released for consumption. 6 Subsequently, the Serviço da Conferência Final (Definitive Inspection Department) of the Oporto Customs Office established that frozen hake from Chile did not qualify for the generalized preference scheme, which was applicable only to developing countries, and therefore that the applicable rates would be those laid down in the arrangements for non-member countries, namely 13.5% by way of import customs duty and 15% under the Common Customs Tariff. 7 The Oporto Customs Office, represented by the Serviço da Conferência Final, then commenced seven actions for post-clearance recovery of customs duties payable on the importation of the seven consignments of frozen hake, calculating the amount due from Beirafrio as ESC 45 095 670. 8 Beirafrio lodged an objection against the notice of assessment with the Oporto Directorate General for Customs, calling for the application of Article 5(1) of Regulation No 1697/79, by virtue of which customs authorities may not take action for post-clearance recovery of uncollected customs duties where the amount calculated as due had been based on "information given by the competent authorities themselves which is binding on them". 9 The Oporto Directorate General for Customs rejected that objection on the ground that the conditions laid down in Article 5(1) of Regulation No 1697/79 were not fulfilled since the information provided as to rates of customs duties was not binding on it. 10 An action for annulment of the notice of assessment was brought by Beirafrio before the Tribunal Fiscal Aduaneiro, Oporto, which, entertaining doubts as to the exact meaning of the term "information given by the competent authorities themselves which is binding on them" contained in Article 5(1) of Regulation No 1697/79, stayed the proceedings and referred the following questions to the Court for a preliminary ruling: "(1) Does that expression cover information on tariff rates? (2) Does that expression cover information given by the central customs authorities or only information given by the national body entrusted by internal law with the task of giving binding information? (3) May the range of information which is considered binding be restricted by national law and must such information be given in writing? (4) Is information containing an error that could not reasonably have been detected by the person liable the only information that may be regarded as binding information which precludes the recovery of duties." 11 Reference is made to the Report for the Hearing for a fuller account of the facts, the relevant Community and Portuguese legislation, the procedure and the observations submitted to the Court, which are mentioned or discussed hereinafter only in so far as is necessary for the reasoning of the Court. 12 The present case is essentially concerned with two provisions: ° the first indent of Article 5(1) of Regulation No 1697/79, which provides: "No action may be taken by the competent authorities for recovery where the amount of the import duties or export duties subsequently found to be lower than the amount legally due was calculated ... on the basis of information given by the competent authorities themselves which is binding on them" and Article 5(2) of Regulation No 1697/79, which provides: "The competent authorities may refrain from taking action for the post-clearance recovery of import duties or export duties which were not collected as a result of an error made by the competent authorities which could not reasonably have been detected by the person liable, the latter having for his part acted in good faith and observed all the provisions laid down by the rules in force as far as his customs declaration is concerned". The first, second and third questions 13 In its first three questions, which, being closely connected with each other, must be considered together, the national court seeks from the Court of Justice, having regard to the first indent of Article 5(1) of Regulation No 1697/79, clarification concerning the information which must be regarded as binding on the competent authorities, the authorities that are empowered to give such information and the form in which such information must be given. 14 No such clarification is given in Article 5(1) nor can it be deduced from the objective of Regulation No 1697/79 since the latter is not intended to lay down uniform rules concerning the information given by the customs authorities of the Member States but rather, as indicated by the second recital in its preamble, to guarantee the certainty which persons liable for payment have the right to expect from official acts having financial consequences where the original calculation of the import duties or export duties was based on information given by the customs authorities themselves and is binding on them. 15 Not until the adoption of Council Regulation (EEC) No 1715/90 of 20 June 1990 on the information provided by the customs authorities of the Member States concerning the classification of goods in the customs nomenclature (OJ 1990 L 160, p. 1), which entered into force on 1 January 1991, did the Community legislature undertake harmonization in this area by providing that only information concerning tariff classification is to be regarded as binding, indicating which authorities are competent to supply such information and laying down common procedures for its provision. 16 It is apparent from the foregoing that, in the absence of any indication in the Community legislation in force at the material time, identification of the information of such a kind as to bind the competent authorities and the conditions under which it is to be given are matters to be determined by each Member State. 17 It must therefore be stated in reply to the first, second and third questions that the first indent of Article 5(1) of Regulation No 1697/79 must be interpreted as meaning that information of the kind which is binding on the competent authorities, the authorities empowered to provide such information and the form in which such information is to be given are to be determined, in the absence of any indication in the Community legislation applicable before the entry into force of Council Regulation No 1715/90, by the legislation of the Member State concerned. The fourth question 18 In its fourth question, the national court seeks to establish whether Article 5(1) of Regulation No 1697/79 is applicable only if the error contained in the information binding on the competent authorities could not reasonably be detected by the person liable. 19 There is no reference in Article 5(1) of Regulation No 1697/79 to an error being reasonably capable of detection by the person liable. 20 That provision provides special protection for the person liable, based on the fact that the incorrect information binding on the competent authority gave rise to legitimate expectations whereby the person concerned is entitled to expect that there will be no post-clearance recovery, whether or not he could reasonably have detected the error. 21 The fact that the error made by the competent authorities was not reasonably detectable by the person liable is, on the other hand, one of the preconditions for the application of Article 5(2) of Regulation No 1697/79. That condition must therefore be fulfilled where a person liable who is unable to rely on Article 5(1) of that regulation, in particular where the information supplied to him was not binding on the administration, wishes to invoke Article 5(2) of that regulation. It must be recalled, in that connection, that the Court has consistently held that it is for the national court to decide whether that condition has been satisfied, having regard to the nature of the error, the professional experience of the trader concerned and the degree of care which he exercised (see in particular the judgment in Case C-64/89 Hauptzollamt Giessen v Deutsche Fernsprecher [1990] ECR I-2535). 22 It must therefore be stated in reply to the fourth question that, for the purposes of the application of the first indent of Article 5(1) of Regulation No 1697/79, the fact that the error contained in the information provided by the competent authorities could not reasonably have been detected by the person liable does not have to be taken into consideration. However, that condition constitutes a pre-requisite for the application of Article 5(2) of the regulation, a rule which traders may rely upon provided that all the conditions laid down therein are satisfied, when the error is based on information which is not binding on the competent authorities. Decision on costs Costs 23 The costs incurred by the Portuguese Government, the Portuguese Ministério Pùblico and the Commission of the European Communities, which have submitted observations to the Court, are not recoverable. Since these proceedings are, for the parties to the main proceedings, a step in the action/proceedings pending before the national court, the decision on costs is a matter for that court. Operative part On those grounds, THE COURT (Third Chamber), in answer to the questions referred to it by the Tribunal Fiscal Aduaneiro, Oporto, by order of 10 December 1990, hereby rules: 1. The first indent of Article 5(1) of Council Regulation (EEC) No 1697/79 of 24 July 1979 on the post-clearance recovery of import duties or export duties which have not been required of the person liable for payment on goods entered for a customs procedure involving the obligation to pay such duties must be interpreted as meaning that information of the kind which is binding on the competent authorities, the authorities empowered to provide such information and the form in which such information is to be given are to be determined, in the absence of any indication in the Community legislation applicable before the entry into force of Council Regulation (EEC) No 1715/90 of 20 June 1990 on the information provided by the customs authorities of the Member States concerning the classification of goods in the customs nomenclature, by the legislation of the Member State concerned. 2. For the purposes of the application of the first indent of Article 5(1) of Regulation No 1697/79, the fact that the error contained in the information provided by the competent authorities could not reasonably have been detected by the person liable does not have to be taken into consideration. However, that condition constitutes a pre-requisite for the application of Article 5(2) of the regulation, a rule which traders may rely upon provided that all the conditions laid down therein are satisfied, when the error is based on information which is not binding on the competent authorities.

61989CJ0231

de

1 Der Bundesfinanzhof hat mit Beschluß vom 6 . Juni 1989, beim Gerichtshof eingegangen am 24 . Juli 1989, gemäß Artikel 177 EWG-Vertrag zwei Fragen nach der Auslegung der Tarifpositionen 8306 "andere Ziergegenstände, aus unedlen Metallen", 9701 "Gemälde, vollständig mit der Hand geschaffen" oder "ähnliche dekorative Bildwerke" und 9703 "Originalerzeugnisse der Bildhauerkunst, aus Stoffen aller Art" des Anhangs der Verordnung ( EWG ) Nr . 2658/87 des Rates vom 23 . Juli 1987 über die zolltarifliche und statistische Nomenklatur sowie den Gemeinsamen Zolltarif ( ABl . L 256, S . 1 ) zur Vorabentscheidung vorgelegt . 2 Diese Fragen stellen sich in einem Rechtsstreit zwischen Krystyna Gmurzynska-Bscher ( im folgenden : Klägerin ), einer Kunstgaleristin in Köln ( Bundesrepublik Deutschland ), und der Oberfinanzdirektion Köln über die Anwendung des deutschen Umsatzsteuerrechts bei der Einfuhr eines Kunstwerks . 3 Nach den Akten, die das vorlegende Gericht dem Gerichtshof übersandt hat, erwarb die Klägerin 1988 in den Niederlanden für 400 000 USD ein Werk des Künstlers Laszlo Moholy-Nagy mit dem Titel "Konstruktion in Emaille I ( Telefonbild )" , das aus einer mit eingebrannten farbigen Email-Glasurfarben überzogenen Stahlplatte besteht . 4 Vor der Einfuhr des Kunstwerkes aus den Niederlanden in die Bundesrepublik Deutschland beantragte die Klägerin bei den deutschen Zollbehörden die Erteilung einer verbindlichen Zolltarifauskunft zur Anwendung des deutschen Einfuhrumsatzsteuerrechts . Das deutsche Steuerrecht verweist für die Gewährung von Befreiungen oder Ermässigungen auf die Nomenklatur des Gemeinsamen Zolltarifs ( im folgenden : GZT ). Danach wird für Kunstwerke der Positionen 9701 und 9703 des GZT ein ermässigter Steuersatz angewandt . 5 Am 7 . Juli 1988 erteilte die Oberfinanzdirektion der Klägerin eine Zolltarifauskunft, wonach das Werk der Position 8306 "andere Ziergegenstände, aus unedlen Metallen" zugewiesen wurden musste . Diese Tarifierung bedeutete, daß das Werk der vollen deutschen Einfuhrumsatzsteuer unterlag . 6 Nach Ansicht der Klägerin war das Werk dagegen als "ähnliches dekoratives Bildwerk" der Position 9701 des GZT anzusehen, für die ein ermässigter Einfuhrumsatzsteuersatz gilt . 7 Nach der Zurückweisung ihres Einspruchs gegen die verbindliche Zolltarifauskunft der Oberfinanzdirektion erhob die Klägerin Klage vor dem Bundesfinanzhof . 8 In den Gründen seines Vorlagebeschlusses hat das nationale Gericht ausgeführt, daß die Entscheidung des bei ihm anhängigen Rechtsstreits von der Auslegung der Positionen 8306, 9701 und 9703 des GZT abhänge . 9 Nach Ansicht des vorlegenden Gerichts ist zwar nach der Rechtsprechung des Gerichtshofes ( Urteil vom 15 . Mai 1985 in der Rechtssache 155/84, Onnasch, Slg . 1985, 1449 ) der Begriff "Originalerzeugnisse der Bildhauerkunst" der Position 9703 des GZT weit auszulegen, um auf diese Weise alle dreidimensionalen künstlerischen Produktionen ungeachtet des verwendeten Materials und der angewandten Technik zu erfassen . Es bestuenden jedoch Zweifel, ob das fragliche Werk dieser Position zugeordnet werden könne . Zwar sei das Werk ein dreidimensionaler Körper, die künstlerische Produktion stelle sich jedoch als Gestaltung einer Fläche auf einer Stahlplatte dar . 10 Ebenso zweifelhaft sei es, ob das Werk als "ähnliches dekoratives Bildwerk" im Sinne der Position 9701 des GZT angesehen werden könne . Das vorlegende Gericht bezieht sich hierzu auf die Erläuterungen zum Harmonisierten System zur Bezeichnung und Codierung der Waren ( im folgenden : Erläuterungen ), wonach solche Bildwerke aus Stücken verschiedener Stoffe so zusammengesetzt sein müssten, daß ein Bild oder ein dekoratives Motiv entstanden sei, das auf eine Unterlage geklebt oder auf andere Weise auf ihr befestigt worden sei . 11 Das vorlegende Gericht ist der Auffassung, daß der fragliche Gegenstand eher als "Gemälde, vollständig mit der Hand geschaffen" im Sinne der Position 9701 des GZT zu beurteilen sei, weil schon in der Handlung des Künstlers, die im Auftragen der Farbe auf eine Unterlage bestehe, das Schaffen eines solchen Gemäldes zu sehen sei, unbeschadet der weiteren technischen Bearbeitung und insbesondere auch dann, wenn im vorliegenden Fall die Farbgestaltung erst durch ein nachfolgendes Brennverfahren erkennbar geworden sei . 12 Falls die Position 9701 des GZT ausscheide, komme die Möglichkeit in Betracht, das fragliche Werk als "Ziergegenstand" im Sinne der Tarifposition 8306 einzuordnen, obgleich es nicht zur Ausschmückung bestimmt sei, die das wesentliche Kennzeichen der nach den Erläuterungen unter diese Position des GZT fallenden Gegenstände sei . 13 Da der Bundesfinanzhof der Ansicht ist, daß der Rechtsstreit somit ein Problem der Auslegung der betroffenen Gemeinschaftsregelung aufwirft, hat er das Verfahren ausgesetzt und dem Gerichtshof folgende Fragen zur Vorabentscheidung vorgelegt : 1 ) Ist der Gemeinsame Zolltarif - Kombinierte Nomenklatur - dahin auszulegen, daß ein Kunstgegenstand wie die 1922 von L . Moholy-Nagy geschaffene "Konstruktion in Emaille I ( Telefonbild )", bestehend aus einer etwa 955 x 610 mm grossen, mit eingebrannten Email-Glasurfarben überzogenen Stahlplatte, als a ) "Originalerzeugnis der Bildhauerkunst" - Position 9703 - oder als b ) "ähnliches dekoratives Bildwerk" oder "Gemälde, vollständig mit der Hand geschaffen" - Position 9701 - zu tarifieren ist? 2 ) Verneinendenfalls : Ist der Gemeinsame Zolltarif - Kombinierte Nomenklatur - dahin auszulegen, daß ein Kunstgegenstand der in Frage 1 beschriebenen Art nach seiner stofflichen Beschaffenheit, hier als "Ziergegenstand aus unedlem Metall" ( Position 8306 ), zu tarifieren ist? 14 Wegen weiterer Einzelheiten des Sachverhalts des Ausgangsverfahrens, des Verfahrensablaufs sowie der beim Gerichtshof eingereichten schriftlichen Erklärungen wird auf den Sitzungsbericht verwiesen . Der Akteninhalt wird im folgenden nur insoweit wiedergegeben, als die Begründung des Urteils dies erfordert . Zur Zuständigkeit des Gerichtshofes 15 Die erbetene Auslegung der genannten Bestimmungen des GZT durch den Gerichtshof soll dem vorlegenden Gericht eine Entscheidung über die Anwendung nicht des GZT, sondern des deutschen Umsatzsteuerrechts ermöglichen, das auf die Nomenklatur des GZT verweist . Unter diesen Umständen stellt sich die Vorfrage nach der Anwendbarkeit des Verfahrens des Artikels 177 EWG-Vertrag und damit nach der Zuständigkeit des Gerichtshofes für die Beantwortung der Fragen des Bundesfinanzhofes . 16 Gemäß Artikel 177 EWG-Vertrag entscheidet der Gerichtshof im Wege der Vorabentscheidung über die Auslegung dieses Vertrages sowie der Handlungen der Organe der Gemeinschaft . 17 Nach Artikel 177 Absätze 2 und 3 hat ein Gericht eines Mitgliedstaats, dem eine Frage nach der Auslegung einer Bestimmung des Gemeinschaftsrechts gestellt wird, das Recht oder, falls es sich um ein letztinstanzlich entscheidendes Gericht handelt, die Pflicht, den Gerichtshof anzurufen, wenn es eine Entscheidung über diese Frage zum Erlaß eines Urteils für erforderlich hält . 18 Das in Artikel 177 EWG-Vertrag vorgesehene Verfahren ist somit ein Instrument der Zusammenarbeit zwischen dem Gerichtshof und den nationalen Gerichten, mittels dessen der Gerichtshof den Gerichten Gesichtspunkte zur Auslegung des Gemeinschaftsrechts an die Hand gibt, die sie zur Entscheidung der bei ihnen anhängigen Rechtsstreitigkeiten benötigen . 19 Folglich ist es allein Sache der nationalen Gerichte, die mit dem Rechtsstreit befasst sind und die Verantwortung für die zu erlassende gerichtliche Entscheidung tragen, unter Berücksichtigung der Besonderheiten der einzelnen Rechtssache sowohl die Notwendigkeit einer Vorabentscheidung für den Erlaß ihres Urteils als auch die Rechtserheblichkeit der Fragen, die sie dem Gerichtshof stellen, zu beurteilen . 20 Wenn die von den nationalen Gerichten gestellten Fragen die Auslegung einer Bestimmung des Gemeinschaftsrechts betreffen, ist der Gerichtshof daher grundsätzlich gehalten, darüber zu befinden . 21 Da die Zuständigkeit des Gerichtshofes gemäß Artikel 177 EWG-Vertrag dem Zweck dient, in allen Mitgliedstaaten die einheitliche Auslegung der Bestimmungen des Gemeinschaftsrechts sicherzustellen, beschränkt sich der Gerichtshof darauf, aus deren Wortlaut und Geist die Bedeutung der betroffenen Gemeinschaftsnormen abzuleiten . Es ist sodann allein Sache der nationalen Gerichte, unter Berücksichtigung der tatsächlichen und rechtlichen Umstände des bei ihnen anhängigen Rechtsstreits die in dieser Weise ausgelegten Bestimmungen des Gemeinschaftsrechts anzuwenden . 22 Im Rahmen der in Artikel 177 EWG-Vertrag vorgesehenen Verteilung der richterlichen Aufgaben zwischen den nationalen Gerichten und dem Gerichtshof entscheidet dieser daher im Wege der Vorabentscheidung, ohne daß er grundsätzlich nach den Umständen fragen müsste, unter denen die nationalen Gerichte veranlasst wurden, ihm die Fragen zu stellen, und unter denen sie die Vorschrift des Gemeinschaftsrechts, um deren Auslegung sie ihn ersucht haben, anwenden wollen . 23 Etwas anderes würde nur dann gelten, wenn feststuende, daß das Verfahren des Artikels 177 EWG-Vertrag zweckwidrig angewendet wurde und in Wirklichkeit der Gerichtshof mittels eines konstruierten Rechtsstreits zu einer Entscheidung veranlasst werden soll, oder wenn offensichtlich wäre, daß die Bestimmung des Gemeinschaftsrechts, die dem Gerichtshof zur Auslegung vorgelegt worden ist, nicht anwendbar ist . 24 Eine solche Ausnahmesituation liegt jedoch nicht vor, wenn die dem Gerichtshof zur Auslegung vorgelegte Bestimmung des Gemeinschaftsrechts aufgrund des Rechts eines Mitgliedstaats anwendbar geworden ist, und sei es ausserhalb des vom Gemeinschaftsrecht festgelegten Anwendungsbereichs . Wie die Kommission in ihren schriftlichen Erklärungen vor dem Gerichtshof hervorgehoben hat, muß nämlich in diesem Fall sichergestellt werden, daß das Gemeinschaftsrecht in allen Mitgliedstaaten der Gemeinschaft dieselbe Wirkung hat, um eine unterschiedliche Auslegung in den Fällen, in denen es unmittelbar um die Anwendung des Gemeinschaftsrechts geht, zu verhindern . 25 Ausserdem ergibt sich weder aus dem Wortlaut des Artikels 177 EWG-Vertrag noch aus dem Zweck des mit diesem Artikel geschaffenen Verfahrens, daß die Verfasser des Vertrages von der Zuständigkeit des Gerichtshofes diejenigen Vorabentscheidungsersuchen ausschließen wollten, in denen es um eine Bestimmung des Gemeinschaftsrechts in dem besonderen Fall geht, daß das nationale Recht eines Mitgliedstaats auf den Inhalt dieser Bestimmung verweist, um festzulegen, welche Vorschriften auf einen auf das Gebiet dieses Staates beschränkten Sachverhalt anwendbar sind . 26 Aus den vorstehenden Erwägungen folgt, daß der Gerichtshof für die Entscheidung über die vom Bundesfinanzhof gestellten Fragen zuständig ist . Zu den Vorlagefragen 27 Die Fragen des nationalen Gerichts gehen im wesentlichen dahin, ob der GZT so auszulegen ist, daß ein Kunstgegenstand, der aus einer mit eingebrannten farbigen Email-Glasurfarben überzogenen Stahlplatte besteht, ein "Gemälde, vollständig mit der Hand geschaffen" oder ein "ähnliches dekoratives Bildwerk" im Sinne der Position 9701 des GZT oder ein "Originalerzeugnis der Bildhauerkunst" im Sinne der Position 9703 des GZT ist oder ob dieser Gegenstand nach seiner stofflichen Beschaffenheit unter die Position 8306 des GZT "Ziergegenstände, aus unedlen Metallen" einzuordnen ist . 28 Nach dem Vorlagebeschluß zweifelt das vorlegende Gericht nicht daran, daß der streitige Gegenstand ein Originalkunstwerk ist . Daher kann ein Gegenstand dieser Art nicht als ein zur Ausschmückung bestimmter Gegenstand angesehen werden, was nach den Erläuterungen das wesentliche Kennzeichen der Gegenstände ist, die unter der Bezeichnung "andere Ziergegenstände, aus unedlen Metallen" der Position 8306 eingeordnet werden, die zu Kapitel 83 des GZT mit der Überschrift "Verschiedene Waren aus unedlen Metallen" gehört . Der Gegenstand muß vielmehr dem Kapitel 97 des GZT zugeordnet werden, das "Kunstgegenstände, Sammlungsstücke und Antiquitäten" erfasst . 29 Diese Auslegung entspricht im übrigen der Anmerkung 4 zu Kapitel 97 des GZT, nach der bei Zweifeln hinsichtlich der Tarifierung eines Gegenstands der Einordnung unter eine der Positionen des Kapitels über Kunstgegenstände, Sammlungsstücke und Antiquitäten der Vorzug zu geben ist . 30 Dies wird auch durch die Rechtsprechung des Gerichtshofes bestätigt, nach der zum einen die Positionen des Kapitels 97 des GZT weit auszulegen sind ( siehe Urteil vom 15 . Mai 1985, Onnasch, a . a . O .) und zum anderen die Anwendung des für das verwendete Material vorgesehenen Zollsatzes auf einen Zollwert, der an die Kunstwerkeigenschaft eines Gegenstands anknüpft, zu einer Zollbelastung führen würde, die zu den Kosten dieses Materials ausser Verhältnis steht ( siehe Urteil vom 15 . Mai 1985, Onnasch, a . a . O ., Randnr . 11 ). 31 Unter diesen Umständen bleibt zu bestimmen, ob ein Werk der im Ausgangsverfahren streitigen Art der Position 9701 oder der Position 9703 des GZT zuzuordnen ist . 32 Zur Beantwortung dieser Frage ist zunächst darauf hinzuweisen, daß die Position 9701 vollständig mit der Hand geschaffene Gemälde und Zeichnungen sowie Collagen und ähnliche dekorative Bildwerke erfasst, während die Position 9703 des GZT für Originalerzeugnisse der Bildhauerkunst aus Stoffen aller Art gilt . 33 Zwar erfassen die Positionen 9701 und 9703 des GZT beide ganz persönliche Schöpfungen, durch die ein Künstler ein ästhetisches Ideal ausdrückt, jedoch bezeichnet jede eine bestimmte Kategorie von Kunstwerken . Während nämlich die Position 9701 das gesamte bildliche Werk umfasst, das auf einer Unterlage aus beliebigem Material vollständig mit der Hand geschaffen ist, gilt die Position 9703 des GZT für alle dreidimensionalen Darstellungen aus einem Material, dem der Künstler eine bestimmte Form, ungeachtet der angewandten Technik und des verwendeten Materials, gegeben hat . 34 Deshalb besteht das Kriterium zur Abgrenzung dieser beiden Positionen darin, daß aus künstlerischer Sicht wesentlich für die Erzeugnisse der Bildhauerkunst die Gestaltung der dreidimensionalen Form des Werkes, für die Gemälde, Collagen und ähnlichen dekorativen Bildwerke dagegen die Komposition der Oberfläche des Werkes ist . 35 Ein Werk wie das streitige ist aus künstlerischer Sicht nicht durch seine dreidimensionale Form, sondern dadurch gekennzeichnet, daß der Künstler mit der Hand Farben auf eine Stahlunterlage aufgetragen hat, die selbst keinen künstlerischen Wert hat . 36 Demnach muß ein Werk dieser Art der Position 9701 des GZT zugeordnet werden . 37 Dem steht nicht entgegen, daß ein solches Werk im wesentlichen aus Materialien wie Stahl und Email besteht, die normalerweise für die Herstellung von Werken der Bildhauerkunst verwendet werden, denn nach den Erläuterungen können die von der Position 9701 des GZT erfassten Werke auf Stoffen aller Art ausgeführt werden . 38 Ebensowenig steht diesem Ergebnis entgegen, daß die Farben, nachdem sie vom Künstler mit der Hand auf die verwendete Unterlage aufgetragen wurden, eine Behandlung erfahren haben und insbesondere später einem Brennverfahren unterzogen wurden, um sie zu verfestigen und zu tönen . Die Erläuterungen schließen nämlich nur die Verwendung von Verfahren aus, die es erlauben, das Sujet und die Farben anders als mit der Hand des Künstlers auf die Unterlage aufzutragen . 39 Schließlich fällt ein Werk dieser Art auch dann unter die Position 9701 des GZT, wenn die Oberfläche, auf die die Farben aufgetragen worden sind, ein gewisses Relief aufweist, denn das ist auch bei Collagen und ähnlichen dekorativen Bildwerken der Fall, die gleichwohl dieser Position des GZT zuzuordnen sind . 40 Zur Beantwortung der Fragen des vorlegenden Gerichts muß noch bestimmt werden, ob ein Werk wie das streitige ein "Gemälde, vollständig mit der Hand geschaffen" oder "ein ähnliches dekoratives Bildwerk" im Sinne der Position 9701 des GZT ist . 41 Hierzu genügt die Feststellung, daß nach den Erläuterungen ein ähnliches dekoratives Bildwerk der Position 9701 aus Stücken verschiedener Stoffe so zusammengesetzt worden sein muß, daß ein Bild oder ein dekoratives Motiv entstanden ist, das auf eine Unterlage geklebt oder auf andere Weise auf ihr befestigt worden ist . 42 Für das Werk, um das es im Ausgangsverfahren geht, ist nur ein Stoff, nämlich farbiges Email, und kein anderer Stoff auf die verwendete Unterlage aufgetragen worden, so daß ein Werk dieser Art nicht als ein ähnliches dekoratives Bildwerk im Sinne der Position 9701 des GZT angesehen werden kann . 43 Nach allem ist auf die Fragen des vorlegenden Gerichts zu antworten, daß der GZT dahin auszulegen ist, daß ein Kunstgegenstand, der aus einer mit eingebrannten farbigen Email-Glasurfarben überzogenen Stahlplatte besteht, ein vollständig mit der Hand geschaffenes Gemälde im Sinne der Position 9701 des GZT ist . Kostenentscheidung Kosten 44 Die Auslagen der Kommission der Europäischen Gemeinschaften, die Erklärungen vor dem Gerichtshof abgegeben hat, sind nicht erstattungsfähig . Für die Parteien des Ausgangsverfahrens ist das Verfahren ein Zwischenstreit in dem bei dem vorlegenden Gericht anhängigen Rechtsstreit . Die Kostenentscheidung ist daher Sache dieses Gerichts . Tenor Aus diesen Gründen hat DER GERICHTSHOF auf die ihm vom Bundesfinanzhof mit Beschluß vom 6 . Juni 1989 vorgelegten Fragen für Recht erkannt : Der Gemeinsame Zolltarif ist dahin auszulegen, daß ein Kunstgegenstand, der aus einer mit eingebrannten farbigen Email-Glasurfarben überzogenen Stahlplatte besteht, ein vollständig mit der Hand geschaffenes Gemälde im Sinne der Position 9701 des GZT ist .

62008TJ0201

mt

Rikors ippreżentat kontra d-deċiżjoni tat-Tieni Bord tal-Appell tal-UASI, tas-6 ta’ Marzu 2008 (Każ R 805/2007-2), dwar proċedimenti ta’ oppożizzjoni bejn Ares Trading SA u Market Watch Franchise & Consulting, Inc. Informazzjoni dwar il-kawża Applikant tat-trade mark Komunitarja: Market Watch Franchise & Consulting, Inc. Trade mark Komunitarja  kkonċernata: Trade mark verbali Seroslim għal prodotti u servizzi fil-klassijiet 3, 5 u 35 – Applikazzjoni Nru 4113321 Proprjetarju tat-trade mark jew tas-sinjal invokat insostenn tal-oppożizzjoni: Ares Trading SA Trade mark jew sinjal invokat insostenn tal-oppożizzjoni: Trade mark verbali SEROSTIM għal prodotti fil-klassi 5 – (trade mark Komunitarja Nru 2405694) Deċiżjoni tad-Diviżjoni tal-Oppożizzjoni: Oppożizzjoni fir-rigward tal-prodotti kollha fil-klassi 5 u fir-rigward tas-“sapun, lozjonijiet tax-xagħar u dentifriċji” fil-klassi 3 milqugħa. Deċiżjoni tal-Bord tal-Appell: Appell miċħud Dispożittiv 1) Ir-rikors huwa miċħud. 2) Market Watch Franchise & Consulting, Inc. hija kkundannata għall-ispejjeż.

62007TJ0442

el

Προσφυγή κατά παραλείψεως, με αντικείμενο να διαπιστωθεί ότι η Επιτροπή παρανόμως παρέλειψε να λάβει απόφαση επί των καταγγελιών της προσφεύγουσας, οι οποίες αφορούσαν, αφενός, ενισχύσεις τις οποίες φέρεται να έχει χορηγήσει η Ιταλική Δημοκρατία στην Alitalia, στην Air One και στη Meridiana και, αφετέρου, δυσμενή διάκριση κατά παράβαση των κανόνων του ανταγωνισμού. Διατακτικό Το Γενικό Δικαστήριο αποφασίζει: 1) Η Ευρωπαϊκή Επιτροπή παρέβη τις υποχρεώσεις που υπέχει από τη Συνθήκη ΕΚ, διότι παρέλειψε να λάβει απόφαση σχετικά με τη μεταβίβαση 100 εργαζομένων της Alitalia, για την οποία η Ryanair Ltd υπέβαλε στην Επιτροπή καταγγελία με έγγραφο της 16ης Ιουνίου 2006, σχετικά με την αποζημίωση που καταβλήθηκε μετά τις τρομοκρατικές επιθέσεις της 11ης Σεπτεμβρίου, για την οποία η Ryanair Ltd υπέβαλε στην Επιτροπή καταγγελία με έγγραφα της 3ης Νοεμβρίου και της 13ης Δεκεμβρίου 2005, και σχετικά με τις μειώσεις των αερολιμενικών τελών στα αεροδρόμια κόμβους προς όφελος της Alitalia, για την οποία η Ryanair Ltd υπέβαλε στην Επιτροπή καταγγελία με έγγραφα της 3ης Νοεμβρίου και της 13ης Δεκεμβρίου 2005. 2) Απορρίπτει την προσφυγή κατά τα λοιπά. 3) Κάθε διάδικος, συμπεριλαμβανομένης της Air One SpA, φέρει τα δικαστικά έξοδά του.

61992CJ0075

pt

Fundamentação jurídica do acórdão 1 Por petição apresentada na Secretaria do Tribunal de Justiça em 11 de Março de 1992, a Gao Yao (Hong-Kong) Hua Fa Industrial Co. Ltd, com sede em Hong-Kong (a seguir "Gao Yao Hong-Kong") pediu, nos termos do artigo 173. , segundo parágrafo, do Tratado CEE, a anulação dos artigos 1. , 2. e 3. do Regulamento (CEE) n. 3433/91 do Conselho, de 25 de Novembro de 1991, que cria um direito antidumping definitivo sobre as importações de isqueiros de pedra de bolso, a gás, não recarregáveis, originários do Japão, da República Popular da China, da República da Coreia e da Tailândia e que estabelece a cobrança definitiva do direito antidumping provisório (JO L 326, p. 1), na medida em que respeitam a essa sociedade. 2 A Gao Yao Hong-Kong é uma sociedade constituída em 22 de Abril de 1987 e regida pelo direito de Hong-Kong. Uma certidão do registo das sociedades de Hong-Kong, com a epígrafe "The Companies Ordinance", atesta a sua inscrição nesse registo sob o número 189024. Esta certidão tem junta uma acta da assembleia do conselho de administração que teve lugar em 9 de Dezembro de 1988. 3 Em Novembro de 1989, foi apresentada uma denúncia pela Fédération européenne des fabricants de briquets ASBL, pedindo a abertura de um processo antidumping relativamente às importações para a Comunidade de isqueiros de pedra de bolso, a gás, não recarregáveis, originários da República Popular da China, da República da Coreia e da Tailândia. A denúncia identificava como produtor, designadamente, a empresa Gao Yao, com sede na República Popular da China (a seguir "Gao Yao China"). 4 Em 7 de Abril de 1990, a Comissão anunciou a abertura do processo previsto no Regulamento (CEE) n. 2423/88 do Conselho, de 11 de Julho de 1988, relativo à defesa contra as importações que são objecto de dumping ou de subvenções por parte de países não membros da Comunidade Económica Europeia (JO L 209, p. 1). No aviso de início do processo (JO 1990, C 89, p. 3), a Comissão convidou os interessados a darem a conhecer o seu ponto de vista, designadamente, respondendo a um questionário antidumping. Um desses questionários foi enviado à empresa Gao Yao Hua Fa Industrial, Guangdong, República Popular da China. 5 Em 25 de Maio de 1990, a Comissão recebeu uma resposta a este questionário, na qual a referida empresa fornecia indicações sobre a sua estrutura e as suas actividades. Nesta, indicava também o seu endereço (Guangdong Province, Zhaoging City, Gao Yao County, Jing Dao, People' s Republic of China), precisando que dispunha de um "Sales Office" (estabelecimento de vendas), situado em Hillwood Road, Tsim Sha Tsui, Kowloon, Hong-Kong. Na resposta ao questionário solicitava, para maior facilidade, que a correspondência fosse enviada ao Representative Office em Hong-Kong, à atenção de C. K. Chu, Gao Yao (HK) Hua Fa Industrial Co. Ltd. 6 Em 19 de Fevereiro de 1991, a Comissão expôs o resultado das suas investigações aos representantes das empresas que forneceram informações. No que respeita à Gao Yao China, precisou que apenas as vendas dessa empresa chinesa para a Comunidade tinham sido tomadas em conta e que as vendas no mercado interno de Hong-Kong não o foram. A Comissão fixou a margem de dumping, para a China, em 18%. 7 Em 26 de Março de 1991, a recorrente apresentou à Comissão uma exposição acompanhada de documentos na qual indicava os elementos que deveriam permitir alterar o método de cálculo para o valor normal do produto em questão e obter numa margem de dumping de cerca de 0,6%. 8 O Regulamento (CEE) n. 1386/91 da Comissão, de 23 de Maio de 1991, que institui um direito antidumping provisório sobre as importações de isqueiros de pedra de bolso, a gás, não recarregáveis, originários do Japão, da República Popular da China, da República da Coreia e da Tailândia (JO L 133, p. 20), fixou em 17,8% a taxa do direito antidumping aplicável aos produtos originários da República Popular da China. 9 Em 19 de Junho de 1991, aquando de uma audiência na Comissão, a recorrente invocou que a Gao Yao China não pode ser considerada como um exportador, à luz das disposições do artigo 2. , n. 6, do Regulamento n. 2423/88, já referido, uma vez que todos os isqueiros fabricados na China e vendidos pela Gao Yao Hong-Kong são exportados a partir de Hong-Kong, país de economia de mercado. Em seu entender, deve, portanto, ser considerado como valor normal o preço comparável realmente pago por um produto similar no mercado interno do país de exportação, ou seja, Hong-Kong. 10 Em 2 de Agosto de 1991, a Comissão comunicou à recorrente os elementos com base nos quais tencionava adoptar uma posição definitiva e impor um direito antidumping de 16,9%. 11 Em 28 de Outubro de 1991, a Comissão enviou ao Conselho uma proposta de regulamento para a imposição de um direito antidumping de 16,9% para os produtos originários da República Popular da China. Foi esta a taxa efectivamente fixada pelo Regulamento n. 3433/91, já referido. 12 Desse regulamento interpôs a Gao Yao Hong-Kong o presente recurso. 13 O Conselho considera que o recurso é inadmissível. Com efeito, a recorrente apresenta-se como uma empresa chinesa, isto é, como um estabelecimento de venda da sociedade produtora chinesa, por um lado, e como uma sociedade de Hong-Kong, por outro, a fim de surgir como uma sociedade exportadora formalmente independente da sociedade produtora. 14 O Conselho explica que esta sociedade produtora é uma "joint venture" criada na China para aí proceder à produção e beneficiar das condições de um país que continua a não ter uma economia de mercado. Esta "joint venture" exerce a sua actividade comercial com a Comunidade a partir de Hong-Kong, país de economia de mercado que está plenamente integrado no sistema de comércio mundial. 15 O Conselho conclui daí que se trata de um caso em que o país utilizado como plataforma de venda (Hong-Kong) não é visado pelo inquérito ou pelo regulamento impugnado e também não fabrica o produto em questão. 16 A recorrente sublinha que é um exportador não independente, integrado no fabricante. Tanto a estrutura do capital como o acordo de venda exclusiva que lhe permite vender a totalidade da produção da empresa chinesa provam o nexo de interdependência existente entre si e o produtor chinês. 17 A recorrente afirma que as autoridades comunitárias foram informadas de que a empresa de direito chinês levava a cabo na China o fabrico dos isqueiros para a sociedade de Hong-Kong, que se encarregava da venda desses isqueiros tanto no mercado doméstico de Hong-Kong como para a sua exportação para a Comunidade. A empresa produtora, de direito chinês, não tem qualquer actividade de venda e não exporta para a Comunidade. Todas as suas vendas são asseguradas por uma sociedade regida pelo direito de Hong-Kong. Não se verifica qualquer venda a terceiros independentes. 18 Segundo a recorrente, foi associada ao processo administrativo da Comissão, identificada no regulamento definitivo e envolvida nos actos preparatórios. De resto, a ser apenas um intermediário comercial e a Gao Yao China a única empresa a quem o regulamento diz respeito, esta última não teria estado em condições de responder ao questionário, a não ser para informar que a totalidade da sua produção era expedida para Hong-Kong. 19 A Comissão, admitida a intervir nos autos por despacho de 7 de Setembro de 1992, expõe que a recorrente é uma sociedade regida pelo direito de Hong-Kong que pede a anulação de um regulamento relativo a produtos originários da República Popular da China. 20 Quanto às intervenções, no processo administrativo, da Gao Yao Hong-Kong, a Comissão sublinha que é seu dever, no âmbito de um inquérito antidumping, procurar obter todas as informações necessárias à instrução do processo e que qualquer pessoa tem o direito de lhas fornecer. A identidade da pessoa que apresenta a informação importa pouco, caso essa informação seja fiável e pertinente. Portanto, a Comissão não procede normalmente à análise da identidade jurídica da pessoa que fornece informações. Não é necessário que ela se assegure do respeito das formalidades que condicionam a admissibilidade de um pedido no Tribunal de Justiça quando se trate apenas de colher informações no âmbito de um inquérito antidumping. 21 A Comissão refere que a resposta ao questionário e as outras informações relativas aos isqueiros em litígio foram apresentadas por ou por conta de um produtor/exportador chinês. Apesar da recorrente ter participado no inquérito administrativo enquanto fornecedor de informações, o seu recurso não preenche as condições de admissibilidade exigidas pela jurisprudência do Tribunal de Justiça. 22 Segundo a Comissão, a recorrente deve fazer prova de que o acto lhe diz directa e individualmente respeito, independentemente da sua participação no inquérito administrativo, ou, pelo menos, de que merece receber um tratamento especial e que lhe seja imposto um direito antidumping individual. 23 A Comissão sublinha que um processo antidumping relativo a um país sem economia de mercado conduz normalmente, ao contrário do que ocorre com os processos antidumping relativos a outros países, à fixação de um direito antidumping único para todo o país. Isto deve-se ao facto de o valor normal para semelhante país ser estabelecido com base num cálculo especial, devendo esse valor normal aplicar-se a todo o país, e ao facto de que, tendo em conta o controlo central exercido sobre as exportações, se presume que os preços na exportação são coordenados. A consequência da fixação de um direito antidumping único para semelhante país é de que as medidas antidumping dizem respeito directa e individualmente apenas ao Estado ou ao organismo estatal responsável pelas exportações do produto em questão. Por conseguinte, um tratamento especial dos exportadores individuais, isto é, a fixação de direitos antidumping específicos para cada operador económico de semelhante país, apenas é possível quando se faça a prova de que os exportadores actuam de modo independente. 24 A Fédération européenne des fabricants de briquets, admitida a intervir nos autos por despacho de 19 de Fevereiro de 1993, considera que uma sociedade de Hong-Kong não pode pedir a anulação do Regulamento n. 3433/91, que diz respeito aos produtos originários da República Popular da China. 25 Tendo o Conselho, a Comissão e a Fédération européenne des fabricants de briquets suscitado a questão da inadmissibilidade do recurso, há que analisá-la previamente. 26 Se é certo que, à luz dos critérios do artigo 173. , segundo parágrafo, do Tratado, os regulamentos que instituem direitos antidumping têm efectivamente, pela sua natureza e alcance, carácter normativo, na medida em que se aplicam à generalidade dos operadores económicos interessados, não está, contudo, excluído que as suas disposições possam dizer individualmente respeito a determinados operadores económicos (v. acórdãos de 21 de Fevereiro de 1984, Allied Corporation e o./Comissão, 239/82 e 275/82, Recueil, p. 1005, n. 11, e de 23 de Maio de 1985, Allied Corporation e o./Conselho, 53/83, Recueil, p. 1621, n. 4). 27 O Tribunal de Justiça reconheceu ser esse o caso, em geral, das empresas produtoras e exportadoras que façam prova de que foram identificadas nos actos da Comissão ou do Conselho ou implicadas nos actos preparatórios, bem como dos importadores cujos preços de revenda das mercadorias em questão sirvam para a fixação do preço à exportação. 28 Há que sublinhar que a recorrente não foi implicada nos actos preparatórios, na medida em que se trata de uma sociedade com sede em Hong-Kong, à qual a Comunidade não impôs direitos antidumping e que não foi visada pelo inquérito (v. o aviso de início do processo, já referido). 29 Há ainda que referir que, segundo as suas próprias afirmações, a recorrente interveio como simples órgão de transmissão estabelecido em Hong-Kong para facilitar a correspondência entre os serviços da Comissão e a Gao Yao China. Assim, a recorrente respondeu ao questionário da Comissão na qualidade de representante dessa empresa. 30 Semelhante actuação é, de resto, conforme aos princípios que regem a instrução do processo em matéria de dumping, pois as disposições do Regulamento n. 2423/88, já referido, exigem que a Comissão obtenha todas as informações necessárias para o inquérito, seja qual for a sua fonte. O facto de enviar uma correspondência destinada à Gao Yao China para um endereço de Hong-Kong não significa, pois, que a Gao Yao Hong-Kong, enquanto estabelecimento encarregado da transmissão de documentos, tenha sido aceite pela Comissão como interlocutor no que respeita à substância do inquérito. 31 Daí resulta que, nos termos da sua intervenção como estabelecimento encarregado da transmissão de documentos, a recorrente não foi implicada nos actos preparatórios, na acepção da jurisprudência já referida. 32 Portanto, o recurso deve ser julgado inadmissível. Decisão sobre as despesas Quanto às despesas 33 Tendo a recorrente sido vencida, há que condená-la nas despesas, incluindo as efectuadas pela Fédération européenne des fabricants de briquets, interveniente, em aplicação do disposto no artigo 69. , n. 2, do Regulamento de Processo. Em conformidade com o n. 4 desse artigo, a Comissão suportará as próprias despesas. Parte decisória Pelos fundamentos expostos, O TRIBUNAL DE JUSTIÇA (Sexta Secção) decide: 1) O recurso é julgado inadmissível. 2) A recorrente é condenada nas despesas, incluindo as efectuadas pela Fédération européenne des fabricants de briquets. A Comissão das Comunidades Europeias suportará as próprias despesas.

62007TJ0448

fi

[EY] 81 artiklan soveltamismenettelystä 19.9.2007 tehdyn komission päätöksen K (2007) 4257 lopullinen (asia COMP/39.168 – PO/Kova lyhyttavara: kiinnittimet) kumoaminen kantajia koskevilta osin ja toissijaisesti kantajille mainitussa päätöksessä määrätyn sakon kumoaminen tai sen määrän alentaminen Ratkaisu 1) Kanne hylätään. 2) YKK Corp., YKK Holding Europe BV ja YKK Stocko Fasteners GmbH velvoitetaan korvaamaan oikeudenkäyntikulut.

62015CJ0464

it

La domanda di pronuncia pregiudiziale verte sull’interpretazione dell’articolo 56 TFUE. Tale domanda è stata presentata nell’ambito di controversie tra la Admiral Casinos & Entertainment AG (in prosieguo: «Admiral Casinos») e la Balmatic Handelsgesellschaft mbH e la Suayip Polat KG, nonché i sig.ri Robert Schnitzer, Ülkü Polat, Attila Juhas e Milazim Rexha, in merito alla domanda di azione inibitoria per la gestione illegale di apparecchi automatici da gioco in Austria. Contesto normativo Diritto austriaco La legge federale sul gioco d’azzardo La legge federale sul gioco d’azzardo (Glücksspielgesetz), del 28 novembre 1989 (BGBl. 620/1989), nella sua versione applicabile alle controversie di cui al procedimento principale (in prosieguo: il «GSpG»), dispone all’articolo 2, rubricato «Lotterie», quanto segue: «(1)   Le lotterie sono giochi d’azzardo 1. allestiti, organizzati, offerti o messi a disposizione da un operatore, 2. per i quali i giocatori o altri soggetti erogano denaro (posta) nell’ambito della partecipazione al gioco e 3. per i quali l’operatore, i giocatori o altre persone prospettano una prestazione in denaro (vincita). (…) (3)   S’intende per lotteria con apparecchi automatici quella in cui l’esito del gioco non è deciso a livello centrale, ma mediante un dispositivo meccanico o elettronico che si trova all’interno dello stesso apparecchio. (4)   Sono vietate le lotterie per le quali nessuna concessione o autorizzazione è mai stata accordata sul fondamento della presente legge federale e che non sono escluse dal monopolio dello Stato federale sul gioco d’azzardo conformemente all’articolo 4». Ai sensi dell’articolo 3 del GSpG, rubricato «Monopolio dei giochi d’azzardo», il diritto di organizzare giochi d’azzardo è riservato allo Stato federale. Gli articoli 4 e 5 del GSpG prevedono, tuttavia, delle eccezioni a tale monopolio per le lotterie con apparecchi automatici, la cui disciplina è riservata al legislatore degli Stati federati. L’articolo 5 del GSpG prevede, in particolare, che ciascuno dei nove Länder possa concedere a terzi il diritto di organizzare la lotteria con apparecchi automatici, purché costoro osservino i requisiti minimi di ordine pubblico ivi fissati e le apposite misure di tutela dei giocatori. Il codice penale L’organizzazione di giochi d’azzardo a fini di lucro da parte di soggetti non autorizzati è passibile, oltre che di sanzioni amministrative che possono essere irrogate in applicazione del GSpG, anche di sanzioni penali. È punibile, ai sensi dell’articolo 168, paragrafo 1, del codice penale (Strafgesetzbuch), «chiunque organizzi un gioco espressamente vietato o il cui esito favorevole o sfavorevole dipenda esclusivamente o prevalentemente dal caso o chiunque promuova una riunione allo scopo di organizzare un siffatto gioco, onde trarre da tale organizzazione o da tale riunione un vantaggio patrimoniale per sé o per terzi». Le sanzioni previste consistono nella detenzione fino a 6 mesi oppure in una multa pari a 360 volte un determinato importo forfettario giornaliero. Conformemente all’articolo 168, paragrafo 2, del medesimo codice, identiche sanzioni si applicano a «chiunque partecipi a un simile gioco in qualità di imprenditore». Procedimento principale e questione pregiudiziale La Admiral Casinos, società di diritto austriaco, è titolare, nel Land della Bassa Austria, di una licenza per la gestione, mediante apparecchi automatici, di giochi d’azzardo sotto forma di lotteria. I convenuti di cui al procedimento principale sono società e persone fisiche che gestiscono bar e stazioni di servizio situati nel Land della Bassa Austria, all’interno dei quali sono installati tali apparecchi. I gestori di tali apparecchi sono due società, che hanno la loro sede rispettivamente in Repubblica ceca e in Slovacchia, alle quali i convenuti di cui al procedimento principale hanno concesso, dietro pagamento, il diritto di installare gli apparecchi automatici da gioco nei loro locali. I convenuti non hanno alcuna licenza, in Austria, per la gestione, mediante apparecchi automatici, di giochi d’azzardo sotto forma di lotteria. Con i ricorsi proposti dinanzi al Landesgericht Wiener Neustadt (tribunale regionale di Wiener Neustadt, Austria) dall’Admiral Casinos si chiede che sia ordinato ai convenuti di cui al procedimento principale di cessare la gestione o di concedere la gestione degli apparecchi automatici da gioco, posto che costoro non possiedono le autorizzazioni amministrative necessarie a tal fine. I convenuti affermano, in sostanza, che la loro attività è legale, in quanto il GSpG e il monopolio di Stato dei giochi d’azzardo sono contrari al diritto dell’Unione, in particolare all’articolo 56 TFUE relativo alla libera prestazione dei servizi. Dalla decisione di rinvio emerge che il Landesgericht Wiener Neustadt (Tribunale regionale di Wiener Neustadt) condivide la giurisprudenza delle tre giurisdizioni supreme austriache secondo la quale, alla luce della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ), il GSpG è compatibile con l’articolo 56 TFUE, atteso che tale legge risponde all’evidente preoccupazione del legislatore di far diminuire i giochi d’azzardo e di limitarne l’attività criminale che ne deriva. Tale giudice non condivide, tuttavia, l’interpretazione elaborata dall’Oberster Gerichtshof (Corte suprema, Austria) della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ), secondo cui la valutazione della proporzionalità della normativa nazionale dovrebbe basarsi sull’evoluzione osservata nel settore dei giochi d’azzardo a partire dall’adozione della normativa medesima. Secondo il giudice del rinvio, vi sono diversi fattori difficilmente valutabili che potrebbero influire sugli effetti di detta normativa, successivamente alla sua adozione, quali la crescita demografica, la situazione economica, l’immigrazione, ecc. Esso sostiene che la conformità al diritto dell’Unione accertata al momento dell’adozione di tale normativa dalle giurisdizioni supreme non dovrebbe essere rimessa in discussione in un secondo momento da una valutazione ex post delle evoluzioni sopravvenute dopo tale adozione. Detto giudice nutre dei dubbi, in particolare, sull’interpretazione che occorre dare al termine tedesco « tatsächlich » (« genuinely » nella versione in lingua inglese e « véritablement » nella versione in lingua francese), che appare al punto 56 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ), secondo cui l’articolo 56 TFUE deve essere interpretato nel senso che esso osta a una normativa nazionale, se essa non risponde effettivamente alla preoccupazione di ridurre le occasioni di gioco ovvero di contrastare le attività criminali connesse allo stesso in maniera coerente e sistematica. Il giudice del rinvio si chiede, dunque, se tale termine debba essere interpretato nel senso che esso conferma l’interpretazione data dall’Oberster Gerichtshof (Corte suprema), secondo cui sarebbe necessario valutare non solo gli obiettivi della normativa di cui al procedimento principale, ma anche i suoi effetti, che devono essere accertati inconfutabilmente in via empirica, nel quadro di una valutazione ex post della proporzionalità. In tale contesto, il Landesgericht Wiener Neustadt (Tribunale regionale di Wiener Neustadt) ha deciso di sospendere il procedimento e di sottoporre alla Corte la seguente questione pregiudiziale: «Se l’articolo 56 TFUE debba essere interpretato nel senso che, in sede di esame della proporzionalità di una normativa nazionale che prevede un monopolio dei giochi d’azzardo, assumono rilievo, ai fini della sua ammissibilità sotto il profilo del diritto dell’Unione, non solo l’obiettivo della normativa, ma anche i suoi effetti accertabili con certezza in via empirica». Sulla questione pregiudiziale Sulla competenza Il governo austriaco contesta la competenza della Corte a rispondere alla questione sollevata, in particolare per il fatto che le controversie di cui al procedimento principale non presenterebbero elementi transfrontalieri. A questo proposito si deve ricordare che sebbene, tenuto conto della ripartizione delle competenze nell’ambito del procedimento pregiudiziale, sia compito del solo giudice nazionale definire l’oggetto delle questioni che esso intende sottoporre alla Corte, quest’ultima ha affermato che, in ipotesi eccezionali, spetta ad essa esaminare le condizioni in cui è adita dal giudice nazionale al fine di verificare la propria competenza (v. sentenza del 9 novembre 2010, Volker und Markus Schecke e Eifert, C‑92/09 e C‑93/09 , EU:C:2010:662 , punto ). Ciò vale, in particolare, quando il problema presentato alla Corte sia di natura meramente ipotetica o quando l’interpretazione di una norma dell’Unione, chiesta dal giudice nazionale, non abbia alcuna relazione con la realtà o l’oggetto della causa principale. Così la Corte non è competente quando è manifesto che la disposizione di diritto dell’Unione sottoposta all’interpretazione della Corte non può essere applicata (v. sentenza del 1o ottobre 2009, Woningstichting Sint Servatius, C‑567/07 , EU:C:2009:593 , punto e giurisprudenza ivi citata). Orbene, è vero che le disposizioni del Trattato relative alla libertà di stabilimento e alla libera prestazione dei servizi non si applicano alle attività i cui elementi si trovano tutti riuniti all’interno di un solo Stato membro (v., per analogia, sentenza del 17 luglio 2008, Commissione/Francia, C‑389/05 , EU:C:2008:411 , punto ). Tuttavia, va ricordato che sebbene una normativa nazionale come quella oggetto della controversia principale – che si applica indistintamente ai cittadini austriaci e ai cittadini degli altri Stati membri – debba, di regola, essere conforme alle disposizioni relative alle libertà fondamentali garantite dal Trattato FUE solo qualora si applichi a situazioni che hanno un collegamento con gli scambi fra Stati membri, non si può escludere che cittadini di Stati membri diversi dalla Repubblica d’Austria siano stati o siano interessati a gestire apparecchi automatici da gioco in quest’ultimo Stato membro (v., in tal senso, sentenze del 19 luglio 2012, Garkalns, C‑470/11 , EU:C:2012:505 , punto , e del 13 febbraio 2014, Sokoll-Seebacher, C‑367/12 , EU:C:2014:68 , punto ). Nel caso di specie, come emerge dai punti da 8 a 10 della presente sentenza, benché sia la ricorrente che i convenuti di cui al procedimento principale siano imprese con sede o persone domiciliate sul territorio della Repubblica d’Austria, resta il fatto che i gestori degli apparecchi automatici da gioco in questione nel procedimento principale, malgrado costoro non figurino tra i convenuti di cui al procedimento principale, sono due società con sede in Repubblica ceca e in Slovacchia, alle quali tali convenuti hanno concesso il diritto di installare, dietro pagamento, degli apparecchi automatici da gioco nei loro locali. Si deve, pertanto, constatare che la Corte è competente a rispondere alla questione sollevata. Nel merito Con la sua questione, il giudice del rinvio chiede se l’articolo 56 TFUE debba essere interpretato nel senso che, in sede di esame della proporzionalità di una normativa nazionale restrittiva nel settore dei giochi d’azzardo, occorre fondarsi non solo sull’obiettivo perseguito da tale normativa, così come appariva al momento della sua adozione, ma anche sugli effetti di detta normativa, valutati successivamente alla sua adozione, i quali devono essere accertati inconfutabilmente in via empirica. In primo luogo, occorre precisare che i termini «effetti accertati inconfutabilmente in via empirica», presenti nel testo della questione pregiudiziale, si basano, come risulta dalla decisione di rinvio, sul significato giuridico del termine « tatsächlich », utilizzato nella versione in lingua tedesca del punto 56 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ). Occorre osservare, a tale riguardo, che le versioni, in molte lingue, di detto termine presente al punto 56 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ) si avvicinano maggiormente al senso che tale termine riveste nella versione in lingua francese di tale sentenza. Infatti, il termine «véritablement» equivale al termine tedesco « wirklich » e non al termine « tatsächlich »; tale interpretazione è, in particolare, confermata dalle altre versioni del termine in questione, presente al menzionato punto 56, in lingua spagnola (« verdaderamente »), inglese (« genuinely »), lituana (« tikrai »), polacca (« rzeczywiście »), portoghese (« verdadeiramente »), rumena (« cu adevărat ») e finlandese (« todellisuudessa »). Va rilevato, peraltro, che alla luce del contesto giurisprudenziale costante e consolidato nel quale è stato utilizzato, il termine tedesco « tatsächlich » deve essere inteso, nel caso di specie, in senso analogo a quello del termine « wirklich », dal momento che questi due termini appaiono come intercambiabili in tale contesto. Pertanto, se è vero che la Corte ha fatto ricorso al termine « tatsächlich » al punto 98 della sua sentenza dell’8 settembre 2010, Stoß e a. ( C‑316/07, da C‑358/07 a C‑360/07, C‑409/07 e C‑410/07 , EU:C:2010:504 ), ciononostante tale punto si riferisce a una precedente e costante giurisprudenza, derivante dai punti 37 della sentenza del 21 ottobre 1999, Zenatti ( C‑67/98 , EU:C:1999:514 ), e 53 della sentenza del 6 marzo 2007, Placanica e a. ( C‑338/04, C‑359/04 e C‑360/04 , EU:C:2007:133 ), nella cui versione tedesca si utilizza il termine « wirklich ». È per questo che, ad esempio, anche nella versione tedesca e in quella francese del punto 36 della sentenza del 24 gennaio 2013, Stanleybet e a. ( C‑186/11 e C‑209/11 , EU:C:2013:33 ) vengono impiegati, in un contesto simile, rispettivamente i termini « wirklich » e « véritablement ». Ne consegue che il semplice utilizzo del termine « véritablement » al punto 56 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ) non può essere interpretato nel senso che costituirebbe un’indicazione data alle giurisdizioni nazionali di accertare «inconfutabilmente in via empirica» l’esistenza di taluni effetti della normativa nazionale dopo l’adozione di quest’ultima. In secondo luogo, occorre verificare se, in sede di esame della proporzionalità di una normativa nazionale restrittiva nel settore dei giochi d’azzardo, il giudice del rinvio debba prendere in considerazione non solo l’obiettivo di tale normativa, così come appariva al momento della sua adozione, ma anche gli effetti di detta normativa, valutati successivamente alla sua adozione. A tale riguardo, occorre ricordare che, al punto 52 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ), pronunciata in merito a una normativa simile a quelle di cui al procedimento principale, la Corte ha dichiarato che il giudice nazionale deve effettuare una valutazione globale delle circostanze alla base dell’adozione e dell’attuazione di una normativa restrittiva. La Corte ha quindi già dichiarato che la valutazione della proporzionalità non può limitarsi all’analisi della situazione al momento dell’adozione della normativa in questione, bensì che tale valutazione deve altresì prendere in considerazione la fase, necessariamente successiva, dell’attuazione della normativa medesima. Al punto 56 della sentenza del 30 aprile 2014, Pfleger e a. ( C‑390/12 , EU:C:2014:281 ), la Corte ha, inoltre, affermato che l’articolo 56 TFUE deve essere interpretato nel senso che esso osta a una normativa nazionale, se essa non risponde effettivamente alla preoccupazione di ridurre le occasioni di gioco ovvero di contrastare le attività criminali connesse allo stesso in maniera coerente e sistematica. Orbene, proprio dall’utilizzo dei termini «in maniera coerente e sistematica» risulta che la normativa in questione deve rispondere alla preoccupazione di ridurre le occasioni di gioco ovvero di contrastare le attività criminali connesse allo stesso non solo al momento della sua adozione, ma anche successivamente. Inoltre, la Corte ha altresì considerato, ai punti 65 e 66 della sentenza del 15 settembre 2011, Dickinger e Ömer ( C‑347/09 , EU:C:2011:582 ), che, in sede di esame della proporzionalità, spetta al giudice del rinvio effettuare le verifiche riguardo, in particolare, all’evoluzione della politica commerciale degli operatori autorizzati e alla situazione, al momento dei fatti di cui al procedimento principale, delle attività criminali e fraudolente connesse ai giochi d’azzardo. Di conseguenza, occorre considerare che, in sede di esame della proporzionalità, l’approccio adottato dal giudice del rinvio deve essere non statico, bensì dinamico, nel senso che egli deve tenere conto dell’evoluzione delle circostanze successive all’adozione di detta normativa. Alla luce di tutte le considerazioni che precedono, occorre rispondere alla questione sollevata dichiarando che l’articolo 56 TFUE deve essere interpretato nel senso che, in sede di esame della proporzionalità di una normativa nazionale restrittiva nel settore dei giochi d’azzardo, occorre fondarsi non solo sull’obiettivo di tale normativa, così come appariva al momento della sua adozione, ma anche sugli effetti di detta normativa, valutati successivamente alla sua adozione. Sulle spese Nei confronti delle parti nel procedimento principale la presente causa costituisce un incidente sollevato dinanzi al giudice nazionale, cui spetta quindi statuire sulle spese. Le spese sostenute da altri soggetti per presentare osservazioni alla Corte non possono dar luogo a rifusione. Per questi motivi, la Corte (Settima Sezione) dichiara: L’articolo 56 TFUE deve essere interpretato nel senso che, in sede di esame della proporzionalità di una normativa nazionale restrittiva nel settore dei giochi d’azzardo, occorre fondarsi non solo sull’obiettivo di tale normativa, così come appariva al momento della sua adozione, ma anche sugli effetti di detta normativa, valutati successivamente alla sua adozione. Firme ( *1 ) Lingua processuale: il tedesco.

62005CJ0100

mt

1       It-talba għal deċiżjoni preliminari tirrigwarda l-interpretazzjoni ta’ l-Artikoli 121(1), 122(c) u 236 tar-Regolament tal-Kunsill (KEE) Nru 2913/92 tat-12 ta’ Ottubru 1992 li jwaqqaf il-Kodiċi Doganali tal-Komunità (ĠU L 302, p. 1, iktar ‘il quddiem il-“Kodiċi Doganali”). 2       Din it-talba ġiet ippreżentata fil-kuntest ta’ kawża bejn ASM Lithography B.V. (iktar ‘il quddiem “ASM Lithography”) u l-Inspecteur van de Belastingdienst/Douane Zuid-kantoor Roermond (iktar ‘il quddiem l-“Ispettur”) rigward talba għal ħlas lura ta’ dazji doganali fuq merkanzija meħlusa għal ċirkulazzjoni libera bejn ix-xhur ta’ Ottubru 1998 u Lulju 2000. Il-kuntest ġuridiku 3       L-Artikolu 114 tal-Kodiċi jipprovdi: “1.      Mingħajr preġudizzju għall-Artikolu 115, il-proċedrua ta’ l-ipproċessar tad-dħul għandha tippermetti li s-segwenti merkanzija tintuża fit-territorju doganali tal-Komunità f’operazzjoni ta’ l-ipproċessar waħda jew aktar: a)      merkanzija mhux tal-Komunità maħsuba għall-esportazzjoni mill-ġdid mit-territorju doganali tal-Komunità taħt is-sura ta’ prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, mingħajr ma tali merkanzija tkun soġġetta għal dazji fuq l-importazzjoni jew miżuri ta’ politika kummerċjali; b)      [...] 2.      L-espressjonijiet li ġejjin għand[hom] jkollhom it-tifsiriet li ġejjin: a)      sistema ta’ sospensjoni: l-arranġamenti ta’ witi mill-ipproċessar tad-dħul li hemm provdut dwarhom il-paragrafu 1(a); [...] d)      prodotti li jikkumpensaw lil xulxin; il-prodotti kollha li jirriżultaw minn operazzjonijiet ta’ l-ipproċessar; [...]” 4       Skond l-Artikolu 121(1) ta’ dan il-Kodiċi: “Bla ħsara għall-Artikolu 122, meta jiġi inkors dejn doganali, l-ammont ta’ dak id-dejn għandu jiġi stabbilit skond il-bażi ta’ l-elementi ta’ tassazzjoni adatti għall-merkanzija ta’ l-importazzjoni fil-ħin ta’ l-aċċettazzjoni tad-dikjarazzjoni dwar it-tqegħid ta’ din il-merkanzija taħt il-proċedura ta’ l-ipproċessar tad-dħul.” 5       L-Artikolu 122 ta’ l-imsemmi Kodiċi jipprovdi: “Permezz ta’ deroga mill-Artikolu 121, prodotti li jikkumpensaw lil xulxin: a)      għandhom ikunu soġġetti għad-dazji fuq l-importazzjoni xierqa għalihom fejn: –       jinħelsu għaċ-ċirkulazzjoni libera u jidhru fuq il-lista adottata skond il-proċedura tal-kumitat, sal-punt li jkunu fi proporzjon mal-parti esportata tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin li ma tkunx inkluża f’dik il-lista. Iżda, min ikollu l-awtorizzazzjoni jista’ jitlob li d-dażju fuq dawk il-prodotti jiġi stmat bil-mod li ssir riferenza għalih fl-Artikolu 121, –       jkunu soġġetti għall-ħlasijiet stabbiliti taħt il-politika agrikola komuni, u dispożizzjonijiet adottati skond il-proċedura tal-kumitata hekk jipprovdu; b)      għandhom ikunu soġġetti għal dażji fuq l-importazzjoni kalkolati skond ir-regoli applikabbli għall-proċedura doganali kkonċernata jew għal żoni ħielsa jew imħażen ħielsa fejn ikunu ġew imqiegħda taħt arranġament sospensiv jew f’żona ħielsa jew maħżen ħieles. Iżda: –       il-persuna involuta tista’ titlob li d-dażju jiġi stmat skond l-Artikolu 121, –       f’każijiet fejn il-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin ikunu ġew assenjati trattament jew użu approvat mid-dwana msemmi hawn fuq ħlief proċessar taħt il-kontroll doganali, l-ammont ta’ dazju intaxxat fuq l-importazzjoni għandu jkun mill-inqas daqs l-ammont ikkalkolat skond l-Artikolu 121; c)      jistgħu jiġu soġġetti għar-regoli li jirregolaw il-valutazzjoni ta’ dazju stipulati taħt il-proċedura għall-ipproċessar taħt il-kontroll doganali fejn il-merkanziji ta’ l-importazzjoni setgħu jiġu mqiegħda taħt dik il-proċedura; [...]” 6       L-Artikolu 130 tal-Kodiċi Doganali jipprovdi: Il-proċedura ta’ l-ipproċessar taħt il-kontroll doganali għandha tippermetti li merkanziji mhux tal-Komunità jintużaw fit-territorju doganali tal-Komunità f’operazzjonijiet li jbiddlu n-natura jew l-istat tagħhom, mingħajr ma jipu soġġetti għal dazji fuq l-importazzjoni jew miżuri ta’ politika kummerċjali, u għandha tippermetti li l-prodotti li jirriżultaw minn dawk l-operazzjonijiet jinħelsu għal ċirklazzjoni libera bir-rata ta’ dazju fuq l-importazzjoni applikabbli għalihom. Dawk il-prodotti għandhom jissejħu prodotti proċessati. 7       Skond l-Artikolu 236 ta’ l-istess Kodiċi: 1.      Dazji fuq l-importazzjoni jew dażji fuq l-esportazzjoni għandhom jitħallsu lura skemm jiġi stabbilit li meta kienu tħallsu l-ammont ta’ dawk id-dazji ma kienx legalment dovut jew li dak l-ammont iddaħħal fil-kontijiet bi ksur ta’ l-Artikolu 220(2). [...] Ebda ħlas lura jew maħfra m’għandha tingħata meta l-fatti li wasslu għall-ħlas jew daħla fil-kontijiet ta’ ammont li ma kienx legalment dovut kienu r-riżultat ta’ azzjoni maħsuba mill-persuna involuta. 2.      Dazji fuq l-importazzjoni jew dazji fuq l-esportazzjoni għandhom jitħallsu lura jew jintbagħtu mali tiġi ppreżentata applikazzjoni lill-uffiċċju doganali xieraq fi żmien tlett snin mid-data li fiha l-ammont ta’ dawk id-dazji kien ġie kkomunikat lid-debitur. [...]. 8       Id-Deċiżjoni tal-Kunsill 97/359/KE ta’ l-24 ta’ Marzu 1997 li tirrigwarda l-eliminazzjoni tad- dazji minn fuq prodotti teknoloġiċi ta’ l-informatika (ĠU L 155, p. 1) approvat, f’isem il-Komunità, il-Ftehim dwar kummerċ fi prodotti teknoloġiċi ta' informatika [prodotti tat-teknoloġiji ta' l-informatika] flimkien mal-Komunikazzjoni dwar l-implimentazzjoni tiegħu. Dan il-ftehim, kompost mid-Dikjarazzjoni Ministerjali tat-13 ta’ Diċembru 1996, adottata matul l-ewwel Konferenza ta’ l-Organizzazzjoni Dinjija tal-Kummerċ f’Singapor kif ukoll mill-annessi u l-appendiċi tiegħu, huwa intiż sabiex jikkonsolida u jelimina, sa mhux aktar tard mill-1 ta’ Jannar 2000, dazji doganali relatati ma’ ċerti prodotti tat-teknoloġiji ta' l-informatika. 9       Sussegwentement għall-imsemmija Dikjarazzjoni Ministerjali, li nkuraġġiet, fl-anness tagħha, lill-parteċipanti jeliminaw b’mod awtonomu d-dazji doganali qabel l-1 ta’ Jannar 2000, il-Kunsill ta’ l-Unjoni Ewropea adotta r-Regolament (KE) Nru 2216/96 tat-3 ta’ Novembru 1996, li jemenda r-Regolement (KEE) Nru 2658/97 dwar in-nomenklatura tat-tariffa u l-istatistika u dwar it-Tariffa Komuni ta’ Dwana, u li jissospendi, b’mod awtnonomu, il-ġbir tat-Tariffa tad-Dwana għal ċerti prodotti relatati mat-teknoloġiji ta’ l-informatika (ĠU L 305, p. 1). 10     L-Artikolu 3 tar-Regolament Nru 2216/97 daħħal nota (z) fil-qiegħ tal-paġna fit-Tielet Kolonna ta’ l-Anness I tat-Tieni Parti tar-Regolament Nru 2658/87, fit-tielet kolonna, għal ċerti kodiċijiet tan- NM, li tgħid kif ġej: “(z)      Il-ġbir ta’ dan id-dazju huwa sospiż, b’mod awtonomu, għal tul ta’ żmien indeterminat.” [traduzzjoni mhux uffiċjali] 11     Ir-Regolament tal-Kummissjoni (KE) Nru 1677/98 tad-29 ta’ Lulju 1998 li jemenda r-Regolament (KEE) Nru 2454/93 illi jistabbilixxi [ċerti] [d-] dispożizzjonijiet għall-implementazzjoni tar-Regolament tal-Kunsill (KEE) Nru 2913/92 (ĠU L 212, . 18), daħħal fil-lista tal-merkanzija li tista' tibbenefika mis-sistema ta’ pproċessar taħt il-kontroll doganali, li tissemma fl-ewwel kolonna ta’ l-Anness 87 tar-Regolament tal-Kummissjoni Nru 2454/93 tat-2 ta’ Lulju 1993 (ĠU L 253, p. 1), ċerti komponenti elettroniċi li jistgħu jiġu pproċessati fi prodotti tat-teknoloġiji ta’ l-informatika, previsti fit-tieni 2 ta’ l-imsemmi Anness. 12     Skond l-Anness III tar-Regolament Nru 1677/98, “[i]l-punt li ġej [ġie] miżjud ma’ l-Anness 87: Kolonna 1 Kolonna 2 Ordni Nru Merkanzjia li l-proċess tagħha taħt il-kontroll Doganali huwa awtorizzat L-Ipproċessar li jista’ jitwettaq Kull tip elettroniku ta’ komponenti, partijiet, assemblaġġi (inklużi sub-assemblaġġi), jew materja (kemm elettronika jew le), li huma essenzjali għall-eżekuzzjoni tat-tħaddim elettroniku tal-prodott ipproċessat L-ipproċessar għal prodotti tat-teknoloġija ta’ l-informatika li jaqgħu fi ħdan: 1) [...] 2) Kull subintestatura NM prevista fl-Artikoli 1, 2 jew 3 tar-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 2216/97 [...] meta sospensjoni awtonoma ta’ dazju topera fid-data ta’ l-awtorizzazzjoni [...]’” Il-kawża prinċipali u d-domandi preliminari 13     ASM Lithograhy tiżviluppa u tiffabbrika apparati (repetituri) użati għall-produzzjoni ta’ ċippijiet fl-industrija ta’ l-informatika. Fil-kuntest ta’ l-attivitajiet tagħha, hija tixtri, barra mill-Komunità, komponenti u elementi parzjalment assemblati li huma użati kemm għall-fabbrikazzjoni ta’ repetituri u ta' sistemi ta’ rkupru kif ukoll ta’ skandir kif ukoll għal assemblaġġi parzjali jew bħala partijiet ta’ skambju mogħtija lix-xerrejja. 14     ASM Lithography rċeviet, b’effett mill-1 ta’ Jannar 1988 u fuq il-bażi tar-Regolament tal-Kunsill (KEE) Nru 1999/85 tas-16 ta’ Lulju 1985 dwar is-sistema ta' l-ipproċessar tad-dħul ĠU L 188, p. 1), abrogat mill-Kodiċi Doganali, awtorizzazzjoni ta’ pproċessar tad-dħul b'użu tas-sistema tas-sospensjoni, għal żmien illimitat. 15     ASM tbiegħ parti mill-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin barra mill-Komunità. Hija obbligata tippreżenta perijodikament, lill-awtoritajiet doganali, talba għar- rilaxx tal-kontijiet għall-merkanzija mhux ipproċessata u għall-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin esportati. 16     Il-parti l-oħra tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, kif ukoll merkanzija ta’ importazzjoni tale quale , fir-rigward tagħhom, huma meħlusa għal ċirkulazzjoni libera. Fil-każ ta’ prodotti relatati mat-teknoloġiji ta’ l-informatika, il-maġġoranza fosthom setgħu jibbenefikaw mis-sistema ta’ sospensjoni tal-ġbir tad-dazji doganali, skond ir-Regolament Nru 2216/97. Minn Awwissu 1998, ir-Regolament Nru 1677/98 żied il-komponenti elettroniċi mal-merkanizja li tista’ tibbenefika mis-sistema ta’ pproċessar taħt il-kontroll doganali. 17     Bejn ix-xhur ta’ Ottubru 1998 u Lulju 2000, ASM ipprovdiet kull xahar rikapitulattiva tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin li nħelsu għal ċirkulazzjoni libera, li fosthom kien hemm, b’mod partikulari, il-fattura tal-merkanzija importata, it-tariffa applikabbli, il-kodiċi amministrattivi ta’ destinazzjoni, ta’ oriġini u ta’ provenjenza, il-valur doganali kif ukoll l-ammont ta’ dazji doganali dovuti. 18     ASM Lithography ikkalkulat l-ammont tad-dazji dovuti skond l-Artikolu 121 tal-Kodiċi Doganali, fuq il-bażi ta’ l-elementi ta’ tassazzjoni adatti għall-merkanzija kkonċernata fil-mument li fih hija kienet tqegħdet taħt is-sistema ta' l-ipproċessar tad-dħul. Mill-informazzjoni pprovduta matul il-proċedura preliminari jirriżulta li, jekk din il-kumpannija kienet għamlet użu, fuq il-bażi ta’ l-Artikolu 122(c) ta' l-imsemmi Kodiċi, mill-applikazzjoni magħquda tar-Regolamenti Nru 2216/97 u Nru 1677/98, il-kalkolu ta’ dawn id-dazji kien ġie bbażat fuq l-elementi ta’ tassazzjoni tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin u biss 2 sa 3% tal-komponenti kkonċernati kienu ġew milquta mid-dazji doganali, filwaqt li 97 sa 98% tal-prodotti kienu ġew suġġetti għal tariffa żero. 19     L-Ispettur ħejja, fuq il-bażi tar-rikapitulattivi pprovduti minn ASM Lithography, avviż ta’ ħlas fejn indika li “it-tassazzjoni hija dovuta skond l-Artikolu 204(1)(a) tal-[Kodiċi Doganali], minħabba l-abbandun ta' l-eżenzjoni ta’ l-awtorizzazzjoni [ta’ l-ipproċessar tad-dħul]” u li “dan l-avviż ta’ ħlas huwa ta’ natura provviżjora”. Id-dejn doganali kien ġie stabbilit skond l-Artikolu 121(1) ta’ l-imsemmi Kodiċi u kien jikkorrispondi għall-ammont ikkalkulat minn ASM Lithography fil-rikapitulattivi ta’ kull xahar tagħha. 20     Wara li ħallset l-ammont tad-dejn tagħha, ASM ippreżentat ma’ l’Ispettur, fis-26 ta’ April 2001, talba għal ħlas lura skond l-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali, għal ammont totali ta’ dazji ta’ importazzjoni ta’ NLG 2 105 393.20 (EUR 955 385.75), talba li ġiet miċħuda. L-oġġezzjoni mressaqa ulterjorment kienet ġiet iddikkjarata mhux fondata permezz ta’ deċiżjoni tat-2 ta’ Mejju 2002. 21     Sussegwentement ASM Lithography ippreżentat rikors quddiem il-Gerechtshof te Amsterdam. Din il-qorti tirrileva li, matul il-ħelsien għal ċirkulazzjoni libera tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin in kwistjoni, ASM Lithography ma talbitx esspressament li dawn ta’ l-aħħar jiġu suġġetti għar-regoli previsti fil-kuntest tas-sistema ta’ pproċessar taħt il-kontroll doganali, skond l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali, u li kien biss wara t-tħejjija ta’ avviż ta’ ħlas skond l-Artikolu 121(1), mingħajr ma ASM Lithography ma kienet ressqet oġġezzjoni kontra l-imsemmi avviż ta’ ħlas, li din ta’ l-aħħar ippreżentat talba sabiex tiġi applikata l-imsemmija sistema. 22     Il-Gerechtshof te Amsterdam madankollu għandha dubju fuq il-kwistjoni jekk, f’każ simili, il-kalkolu ta’ l-ammont tad-dejn doganali għandhux jsir skond l-Artikolu 121(1) tal-Kodiċi Doganali jew skond l-Artikolu 122(c) ta’ l-istess Kodiċi u, minħabba din ir-raġuni, iddeċidiet li tissospendi l-proċeduri u li tagħmel lill-Qorti tal-Ġustizzja d-domandi preliminari segwenti: “1)      Fir-rigward tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin bħal dawk in kwistjoni, li huma kkunsidrati bħala li nħelsu għal ċirkulazzjoni libera, id-dejn doganali għandu jiġi ddeterminat skond l-elementi ta’ tassazzjoni ta’ l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali, anki meta l-persuna kkonċernata ma tkunx talbet dan espressament minn qabel? 2)      Jekk ir-risposta għall-ewwel domanda hija negattiva, għandha tiġi aċċettata t-talba intiża sabiex jiġi kkalkulat mill-ġdid l-ammont tad-dejn doganali skond l-elementi ta’ tassazzjoni ta’ l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali, ifformulata ulterjorment – wara l-komunikazzjoni ta’ l-ammont tad-dazji li jirriżulta mid-dejn doganali ikkalkulat skond l-elementi ta’ tassazzjoni msemmija fl-Artikolu 121(1) tal-Kodiċi Doganali – fil-kuntest ta’ talba għal ħlas lura skond l-Artikolu 236 ta’ l-istess Kodiċi”? Fuq id-domandi preliminari Fuq l-ewwel domanda 23     Permezz ta’ din id-domanda, il-qorti tar-rinviju tistaqsi jekk l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali għandhux jiġi interpretat fis-sens li, matul id-determinazzjoni ta’ l-ammont tad-dejn doganali li jirriżulta mill-ħelsien f’ċirkulazzjoni libera ta’ prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, l-awtoritajiet doganali nazzjonali humiex obbligati japplikaw ir-regoli ta’ tassazzjoni relatati mas-sistema ta’ l-ipproċessar taħt il-kontroll doganali jekk il-merkanzija ta’ importazzjoni setgħet titqiegħed taħt din is-sistema, meta l-kumpannija interessata ma kinitx espressament talbet dan. 24     L-Artikoli 121 u 122 tal-Kodiċi Doganalil jistabbilixxu żewġ bażijiet ta’ kalkolu differenti tad-dejn doganali għall-merkanzija importata taħt is-sistema ta' l-ipproċessar tad-dħul. 25     L-Artikolu 121 tal-Kodiċi Doganali fih regola ġenerali applikabbli għall-merkanzija kollha importata taħt tali sistema, li tgħid li, meta jiġ inkors dejn doganali, l-ammont ta’ dak id-dejn għandu jiġi stabbilit fuq il-bażi ta’ l-elementi ta’ tassazzjoni adatti għall-merkanzija ta’ l-importazzjoni fil-ħin ta’ l-aċċettazzjoni tad-dikjarazzjoni dwar it-tqegħid ta’ din il-merkanzija taħt il-proċedura ta’ l-ipproċessar tad-dħul. 26     Min-naħa l-oħra, l-Artikolu 122 ta’ l-istess Kodiċi fih derogi għall-imsemmija regola fil-każ fejn tiġi stabbilita lista ta’ każijiet partikolari li fihom l-ammont tad-dejn doganali huwa ddeterminat, għall-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, skond kriterji differenti minn dak li huwa ffissat fl-imsemmi Artikolu 121. 27     Mill-kliem ta’ l-Artikoli 121 u 122 tal-Kodiċi Doganali jirriżulta li, peress illi t-tieni minn dawn l-Artikoli japplika bħala deroga għall-ewwel wieħed, l-awtoritajiet doganali huma obbligati, bħala regola ġenerali, meta merkanzija ta’ importazzjoni mqiegħda taħt is-sistema ta’ pproċessar tad-dħul hija meħlusa f’ċirkulazzjoni libera, jiddeterminaw id-dejn doganali skond l-imsemmi Artikolu 121. Kif irrileva ġustament il-Gvern Olandiż fl-osservazzjonijiet tiegħu,jista' jkun hemm deroga minn dan l-obbligu biss f’waħda mill-ipoteżijiet previsti fl-Artikolu 122 ta’ l-istess Kodiċi. 28     Matul is-seduta, ASM Lithography sostniet li, għall-finijiet ta’ l-applikazzjoni ta’ l-Artikolu 122 tal-Kodiċi Doganali u, b’mod aktar partikolari, tar-regola msemmija fl-Artikolu 122(c), ebda talba minn qabel mill-persuna kkonċernata m’hija neċessajra. Fil-fatt, ir-regoli li jinsabu fl-imsemmi Artikolu 122 huma applikabbli biss f’każijiet partikolari, kuntrarjament għal dak li jipprovdi l-Artikolu 121 tal-Kodiċi Doganali, peress illi l-ewwel fost dawn l-Artikoli jikkostitwixxi lex specialis , li l-applikazzjoni tiegħu għandha tieħu preċedenza fuq it-tieni. 29     Dan l-argument ma jistax jiġi milqugħ. 30     Fil-fatt, l-Artikolu 122(a) sa (c) tal-Kodiċi Doganali isemmi bosta każijiet li fihom jisjtgħu isibu ruħhom il-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin għall-finijiet tad-determinazzjoni ta’ l-ammont tad-dazji doganali fuq l-importazzjoni dovuti. Mill-kliem stess tad-dispożizzzjonijiet ta’ dan l-Artikolu 122(a) u (b) jirriżulta li, meta l-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin jinsabu f’waħda mis-sitwazzjonijiet imsemmija f'dawn id-dispożizzjonijiet, ir-regoli msemmija f'dawn ta’ l-aħħar japplikaw b’mod obbligatorju għall-awtoritajiet doganali nazzjonali, madankollu l-persuna kkonċernata tista', f’ċerti ċirkustanzi, titlob it-tassazzjoni skond l-Artikolu 121 ta’ l-imsemmi Kodiċi. 31     Dan mhuwiex il-każ, min-naħa l-oħra, għar-regola li tinsab fl-Artikolu 122 (c) ta’ l-imsemmi Kodiċi. Fil-fatt, kif ifformulata, din id-dispożizzjoni ma timponix obbligu fuq l-awtoritajiet doganali nazzjonali imma tillimita ruħa li tipprovdi regola li l-applikazzjoni tagħha hija fakultativa safejn hija tipprovdi li, b’deroga għall-Artikolu 121, il-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin jistgħu jiġu suġġetti għar-regoli ta’ tassazzjoni previsti fil-kuntest tas-sistema ta’ pproċessar taħt il-kontroll doganali, jekk il-merkanzija ta’ importazzjoni setgħet titqiegħed taħt din is-sistema. 32     Minn dan isegwi li, għall-finijiet tad-determinazzjoni ta’ l-ammont ta’ dejn doganali matul il-ħelsisen f’ċirkulazzjoni libera ta’ prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali ma jimponix fuq l-awtoritajiet doganali nazzjonali l-obbligu li japplikaw ex ufficio r-regoli ta’ tassazzjoni previsti fil-kuntest tas-sistema ta’ l-ipproċessar taħt il-kontroll doganali, peress illi din id-dispożizzjoni hija applikabbli, anki meta dawn ir-regoli huma aktar favorevoli għall-persuna kkonċernata, biss jekk din tkun esspressament talbet dan. Fil-fatt, mid-dispożizzjonijiet tal-Kodiċi Doganali ma jirriżultax li l-leġiżlatur Komunitarju kien xtaq jimponi fuq l-awtoritajiet doganali dover ta’ premura fir-rigward tad-debituri, li abbażi ta' dan id-dover dawn l-awtorijiet kellhom iħarsu l-interessi ta’ dawn ta’ l-aħħar billi japplikaw ir-regoli ta’ tassazzjoni l-aktar favorevoli, 33     Din l-interpetazzjoni hija kkonfermata mill-kliem ta’ l-Artikolu 62(1) tal-Kodiċi Doganali li skond dan, għal dak li jikkonċerna d-dikjrazzjoni ta’ tqegħid tal-merkanzija taħt sistema doganali, id-dikjarant huwa obbligat iniżżel fid-dikjarazzjoni tiegħu “id-dettalji neċessarji għall-implementazzjoni tad-dispożizzjonijiet li jirregolaw il-proċedura doganali li għaliha l-merkanzija tkun dikjarata.” Skond il-punt 18 ta’ l-Artikolu 4 tal-Kodiċi Doganali kull dikjarant għandu obbligu simili li jipprovdi l-informazzjoni neċessarja kollha lill-awtorjiet doganali. 34     B’hekk ir-risposta għall-ewwel domanda għandha tkun li l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali għandu jiġi interpetat fis-sens li, matul id-determinazzjoni ta’ l-ammont tad-dejn doganali li jirriżulta mill-ħelsien f’ċirkulazzjoni libera tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, sakemm l-interessat ma jkunx espressament għamel it-talba, l-awtorijiet doganali nazzjonali mhumiex obbligati japplikaw ir-regoli ta’ tassazzjoni relatati mas-sistema ta’ l-ipproċessar taħt il-kontroll doganali, jekk il-merkanzija ta’ importazzjoni setgħet titqiegħed taħt din is-sistema. Fuq it-tieni domanda 35     Permezz ta’ din id-domanda, il-qorti tar-rinviju essenzjalment tistaqsi jekk l-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali għandhux jiġi interpretat fis-sens li l-awtoritajiet doganali nazzjonali għandhom jilqgħu talba għal ħlas lura ta’ dazji fuq l-importazzjoni li timplika li huma għandhom jikkalkulaw mill-ġdid l-ammont ta’ dejn doganali skond l-Artikolu 122 (c) ta’ l-imsemmi Kodiċi, meta l-ammont ta’ dan id-dejn kien diġà ġie kkalkulat skond l-Artikolu 121 ta’ l-imsemmi Kodiċi u kkomunikat lill-persuna kkonċernata. 36     Fl-osservazzjonijiet tiegħu, il-Gvern Olandiż isostni, f’dan ir-regiward, li peress li l-awtoritajiet doganali imxew b’mod ġust meta applikaw l-Aritkolu 121 tal-Kodiċi Doganali, id-dejn doganali kien legalment dovut fil-mument tal-ħlas u li, f’kull każ, fil-każ li l-persuna kkonċernata jkollha għażla, fir-rigward tal-metodu ta’ kalkolu ta’ dan id-dejn, din ta’ l-aħħar m'għandhiex tkun tista' tinvoka l-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali sabiex titlob, a posteriori , l-applikazzjoni ta’ metodu ieħou ta’ kalkolu li jwassal għal riżultat iktar favorevoli għaliha. 37     Dan l-argument ma jistax jiġi aċċettat. 38     Mill-kliem ta’ l-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali jirriżulta li l-awtoritajiet doganali nazzjonali għandhom jipproċedu għall-ħlas lura tad-dazji sakemm jiġi stabbilit, b’mod partikolari, li fil-mument tal-ħlas tagħhom, dawn ma kinux legalment dovuti. 39     Huwa veru li, kif jirriżulta mir-risposta mogħtija fl-ewwel domanda, l-awtoritajiet doganali nazzjonali għandhom id-dritt jiddeterminaw l-ammont tad-dejn doganali skond l-Artikolu 121 tal-Kodiċi Doganali meta l-persuna kkonċernata ma titlobx espressament li l-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin jkunu suġġetti għar-regoli ta’ tassazzjoni previsti fil-kuntest tas-sistema ta’ pproċessar taħt il-kontroll doganali meta l-merkanzija ta’ importazzjoni setgħet titqiegħed taħt din is-sistema. 40     Minn dan jirriżulta li, f’tali sitwazzjoni, il-merkanzija importata tista’ validament tiġi kkunsidrata bħala li hija suġġetta għal dazji fuq l-importazzjoni u, sussegwentement, dawn huma legalment miġbura. Dan huwa iktar u iktar il-każ f'din il-kawża billi, meta hija pprovidet ir-rikapitulattivi ta’ kull xahar tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin li nħelsu f’ċirkulazzjoni libera, ASM Lithography kkalkulat l-ammont tad-dazji dovuti fuq il-bażi ta’ l-Artikolu 121 tal-Kodiċi Doganali u billi l-awtoritajiet doganali Olandiżi ħejjew l-avviż ta’ ħlas, li jikkorrispondi għall-ammont ikkalkulat mill-imsemmija impriża, skond l-istess dispożizzjoni. 41     Madankollu l-fatt li, f’dan il-każ, id-dazji doganali, fil-mument tal-ħlas tagħhom, kienu ġew legalment miġbura minħabba n-nuqqas ta’ talba imressqa minn ASM Lithography fid-dawl ta’ l-applikazzjoni ta’ l-Artikolu 122 (c) tal-Kodiċi Doganali ma jistax ikollu bħala konsegwenza li l-imsemmija dazji għandhom, a posteriori , jiġu assimilati, minkejja l-preżentazzjoni ta’ talba ulterjuri f’dan is-sens, ma’ dazji legalment dovuti skond l-Artikolu 236(1) tal-Kodiċi Doganali peress illi, minn naħa, in-nuqqas ta’ talba fil-mument tal-ħlas tad-dazji doganali jirriżulta minn żball ikkostitwit minn omissjoni involontarja li ma tistax tiġi kkunsidrata bħala l-eżerċizzju definittiv ta’ għażla, definita bħala volontarja u, min-naħa l-oħra, huwa paċifiku li d-dazji legalment dovuti sussegwentement għal tali talba kienu inqas mill-ammont imħallas, anki xejn (ara, f’dan is-sens, is-sentenza ta’ l-20 ta’ Ottubru 2005, Overland Footwear, C-468/03, Ġabra p. I-8937, punti 68 u 69). 42     Minn dan isegwi li, jekk il-kundizzjonijiet elenkati fl-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali huma sodisfatti, jiġifieri, b’mod partikolari, nuqqas ta’ manuvra tad-dikjarant u l-osservanza tat-terminu ta’ tliet snin, previst għall-preżentata tat-talba għal ħlas lura, din id-dispożizzjoni hija applikabbli fil-każ ta’ talba ta’ għal ħlas lura tad-dazji fuq l-importazzjoni imressqa wara dikjarazzjoni ta’ ħelsien f’ċirkulazzjoni libera magħmula minn impriża, li fiha hija bi żball ikkalkulat l-ammont tad-dejn fuq il-bażi ta’ l-Artikolu 121 ta’ l-imsemmi Kodiċi minflok ma talbet li, skond l-Artikolu 122 (c) ta’ l-istess Kodiċi, l-imsemmi ammont jiġi ddeterminat skond ir-regoli ta’ tassazzjoni previsti fil-kuntest tas-sistema ta’ l-ipproċessar taħt kontroll doganali. Hija l-qorti nazzjoniali li għandha tivverifika jekk dawn il-kundizzjonijiet humiex sodisfatti. 43     Minn dak kollu li ntqal jirriżulta li l-Artikolu 236 tal-Kodiċi Doganali għandu jiġi interpretat fis-sens li l-awtoritajiet doganali nazzjonali għandhom jilqgħu talba għal ħlas lura ta’ dazji fuq l-importazzjoni meta jirriżulta li, wara żball tal-persuna kkonċernata u mhux minħabba għażla, l-ammont tad-dejn doganali kien ġie ddeterminat skond l-Artikolu 121 ta’ l-isemmi Kodiċi u diġà kien is-suġġett ta’ komunikazzjoni lill-persuna kkonċernata, anki jekk din it-talba timplika li l-imsemmija awtoritajiet għandhom jikkalkulaw mill-ġdid l-ammont tad-dejn skond l-Artikolu 122(c) tal-Kodiċi Doganali. Fuq l-ispejjeż 44     Peress li l-proċedura għandha, fir-rigward tal-partijiet fil-kawża prinċipali, in-natura ta’ kwistjoni mqajma quddiem il-qorti tar-rinviju, hija din il-qorti li tiddeċiedi fuq l-ispejjeż. L-ispejjeż sostnuti għas-sottomissjoni ta’ l-osservazzjonijiet lill-Qorti tal-Ġustizzja, barra dawk ta’ l-imsemmija partijiet, ma jistgħux jitħallsu lura. Għal dawn il-motivi, il-Qorti tal-Ġustizzja (It-Tielet Awla) taqta’ u tiddeċiedi li: 1) L-Artikolu 122(c) tar-Regolament tal-Kunsill (KE) Nru 2913/92 tat-12 ta’ Ottubru 1992 li jwaqqaf il-Kodiċi Doganali tal-Komunità għandu jiġi interpretat fis-sens li, matul id-determinazzjoni ta’ l-ammont tad-dejn doganali li jirriżulta mill-ħelsien f’ċirkulazzjoni libera tal-prodotti li jikkumpensaw lil xulxin, sakemm il-persuna kkonċernata ma tkunx esspressament talbet dan, l-awtorijiet doganali nazzjonali mhumiex obbligati japplikaw ir-regoli ta’ tassazzjoni relatati mas-sistema ta’ l-ipproċessar taħt il-kontroll doganali, jekk il-merkanzija ta’ importazzjoni setgħet titqiegħed taħt din is-sistema. 2) L-Artikolu 236 tar-Regolament Nru 2913/92 li jwaqqaf il-Kodiċi Doganali tal-Komunità għandu jiġi interpretat fis-sens li li l-awtoritajiet doganali nazzjonali għandhom jilqgħu talba għal ħlas lura ta’ dazji fuq l-importazzjoni meta jirriżulta li, wara żball tal-persuna kkonċernata u mhux minħabba għażla, l-ammont tad-dejn doganali kien ġie ddeterminat skond l-Artikolu 121 ta’ dan ir-Regolament u diġà kien is-suġġett ta’ komunikazzjoni lill-persuna kkonċernata, anki jekk din it-talba timplika li l-imsemmija awtoritajiet għandhom jikkalkulaw mill-ġdid l-ammont tad-dejn skond l-Artikolu 122(c) ta’ l-imsemmi Regolament. Firem * Lingwa tal-kawża: l-Olandiż.

62014CJ0094

hu

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, 2006. december 12‑i 1896/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ( HL L 399., 1. o. ) értelmezésére vonatkozik. E kérelmet az Egyesült Királyságban letelepedett Flight Refund Ltd (a továbbiakban: Flight Refund) társaság és a Németországban letelepedett Deutsche Lufthansa AG (a továbbiakban: Deutsche Lufthansa) társaság között légi járat késése miatti kártalanítási igény tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő. Jogi háttér A nemzetközi jog A nemzetközi légi szállítás egyes szabályainak egységesítéséről szóló, 1999. május 28‑án Montrealban kötött egyezményt az Európai Közösség 1999. december 9‑én írta alá, és annak nevében azt a 2001. április 5‑i 2001/539/EK tanácsi határozat ( HL L 194., 38. o. ; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 5. kötet, 491. o.; Magyarországon kihirdette: a 2005. évi VII. törvény; a továbbiakban: Montreali Egyezmény) hagyta jóvá. A Montreali Egyezmény „Késedelem” című 19. cikke a következőképpen rendelkezik: „A fuvarozó viseli a felelősséget azért a kárért, amelyet az utasok, a poggyász vagy az áru légi fuvarozása során előállt késedelem okozott. Mindazonáltal a fuvarozót nem terheli felelősség a késedelem miatt bekövetkezett kárért, ha bizonyítja, hogy ő maga, az alkalmazottai és megbízottai minden észszerűen szükségessé váló lépést megtettek a kármegelőzés érdekében, vagy azt bizonyítja, hogy lehetetlen volt, hogy ő maga, az alkalmazottai vagy megbízottai ilyen lépéseket tegyenek.” Ezen Egyezmény 33. cikkének (1) bekezdése értelmében: „Kártérítés iránti kereset [...] – a felperes választása szerint – az egyik Szerződő Állam területén, vagy a fuvarozó állandó lakhelye vagy elsődleges székhelye szerint illetékes bíróság előtt indítható, vagy ott, ahol a fuvarozó olyan üzleti telephellyel rendelkezik, amelyek révén a szerződést megkötötték, vagy a rendeltetési hely szerint illetékes bíróság előtt.” Az uniós jog A 261/2004/EK rendelet A visszautasított beszállás és légi járatok törlése vagy hosszú késése [helyesen: jelentős késése] esetén az utasoknak nyújtandó kártalanítás és segítség közös szabályainak megállapításáról, és a 295/91/EGK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. február 11‑i 261/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ( HL L 46., 1. o. ; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 8. kötet, 10. o.) „Járat törlése” című 5. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében egy járat törlése esetén az érintett utasoknak főszabály szerint joguk van az üzemeltető légi fuvarozó általi kártalanításhoz e rendelet 7. cikkével összhangban. Az említett rendelet „Késés” címet viselő 6. cikke megállapítja a járat késése esetén az érintett utasoknak nyújtandó segítséggel kapcsolatos, az üzemeltető légi fuvarozót terhelő egyes kötelezettségeket. Ugyanezen rendelet „Kártalanításhoz való jog” című 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja úgy rendelkezik, hogy az e cikkre való hivatkozáskor az utasok minden 3500 kilométernél hosszabb légi járatra 600 euró összegű kártalanítást kapnak. Az 1896/2006 rendelet Az 1896/2006 rendelet (8) preambulumbekezdése kimondja: „A hatékony igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés [...] akadályai a határokon átnyúló ügyekben [...] olyan közösségi jogi szabályozást tesznek szükségessé, amelyek [helyesen: amely] az Európai Unió egész területén egyenlő lehetőségeket biztosítanak [helyesen: biztosít] a hitelezők és adósok számára.” E rendelet (10) preambulumbekezdése értelmében: „Az e rendelet által megállapított eljárás kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, akinek továbbra is jogában áll a nemzeti jogban előírt eljárást igénybe venni. Ennek megfelelően ez a rendelet nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze.” Az említett rendelet (24) preambulumbekezdése kimondja: „A határidőn belül benyújtott ellentmondás megszünteti az európai fizetési meghagyásos eljárást, és az ügy automatikusan átalakul polgári peres eljárássá, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte erre az esetre az eljárás megszüntetését. A polgári peres eljárás fogalmát nem feltétlenül a nemzeti jog szerint kell értelmezni.” Az 1896/2006 rendelet 1. cikke a következőképpen rendelkezik: „(1)   E rendelet célja: a) a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén. [...] (2)   E rendelet nem akadályozza a jogosultat abban, hogy a 4. cikk értelmében vett követelést valamely tagállam vagy [az Unió] joga szerint rendelkezésre álló más eljárás útján érvényesítsen.” E rendelet 2. cikkének (1) bekezdése e rendelet hatályát a következőképpen határozza meg: „E rendeletet határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíróság jellegére. E rendelet hatálya nem terjed ki különösen az adó‑, vám‑ és közigazgatási ügyekre, illetve az államnak az államhatalom gyakorlása során hozott aktusai vagy elkövetett mulasztásai miatti felelősségére (» acta iure imperii «).” Az említett rendelet 5. cikkének (1) bekezdése „a származási tagállamot” úgy határozza meg, mint „az a tagállam, amelyben az európai fizetési meghagyást kibocsátották”. Az 1896/2006 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy e rendelet alkalmazásában a joghatóságot az uniós jog vonatkozó szabályaival, különösen a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelettel ( HL 2001. L 12., 1. o. ; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.) összhangban kell meghatározni. Az 1896/2006 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének f) pontja szerint az európai fizetési meghagyás iránti kérelemnek tartalmaznia kell a joghatóság megalapozását. E rendelet 16. cikkének (1)–(3) bekezdése így rendelkezik: „(1)   A kötelezett az európai fizetési meghagyással együtt kézhez kapott, a VI. mellékletben található »F« formanyomtatvány felhasználásával a származási bíróságnál ellentmondást nyújthat be az európai fizetési meghagyással szemben. (2)   A ellentmondást a meghagyás kötelezettnek történő kézbesítése időpontjától számított 30 napon belül kell megküldeni. (3)   A kötelezettnek az ellentmondásban nyilatkoznia kell arról, hogy vitatja a követelést, annak indokát azonban nem kell megjelölnie.” Az említett rendeletnek „Az ellentmondás benyújtásának joghatásai” című 17. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket mondja ki: „(1)   Amennyiben a 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidőn belül a kötelezett ellentmondást nyújt be, az eljárás a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságán a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban folytatódik, kivéve, ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg. [...] (2)   Az (1) bekezdés értelmében vett polgári peres eljárássá való átalakulásra a származási tagállam jogát kell alkalmazni.” Ugyanezen rendelet 18. cikkének (1) bekezdése előírja: „Amennyiben a 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidőn belül – megfelelő időt engedve az ellentmondás beérkezéséhez – nem nyújtottak be ellentmondást a származási bírósághoz, a származási bíróság a VII. mellékletben található »G« formanyomtatvány felhasználásával haladéktalanul végrehajthatónak nyilvánítja az európai fizetési meghagyást. A bíróságnak ellenőriznie kell a kézbesítés időpontját.” Az 1896/2006 rendelet 20. cikke a „különleges esetekben [való felülvizsgálatról]” rendelkezik. Közelebbről e cikk (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a] 16. cikk (2) bekezdésében megállapított határidő lejártát követően a kötelezett kérheti az európai fizetési meghagyás felülvizsgálatát a származási tagállam hatáskörrel rendelkező bíróságától abban az esetben […], amennyiben a fizetési meghagyást egyértelműen tévesen bocsátották ki, tekintettel az e rendeletben megállapított követelményekre, vagy egyéb különleges körülményekre”. Az említett rendelet 20. cikkének (3) bekezdése szerint, amennyiben a bíróság úgy határoz, hogy a felülvizsgálat indokolt, az európai fizetési meghagyás semmis. Ellenkező esetben ugyanezen rendelkezés alapján e meghagyás hatályban marad. Az említett rendeletnek „A nemzeti eljárásjoggal való kapcsolat” című 26. cikke a következőket tartalmazza: „Minden olyan eljárási kérdésben, amelyről ez a rendelet kifejezetten nem rendelkezik, a nemzeti jogot kell alkalmazni.” A 44/2001 rendelet A 44/2001 rendelet által megállapított joghatósági szabályok e rendelet II. fejezetében, ez utóbbi 2–31. cikkében szerepelnek. E II. fejezetnek a „Megállapodás joghatóságról” című 7. szakaszában az említett rendelet 24. cikke a következőképpen rendelkezik: „E rendelet egyéb rendelkezései alapján fennálló joghatóságtól eltekintve, valamely tagállamnak az a bírósága rendelkezik joghatósággal, amely előtt az alperes megjelenik. E szabály nem alkalmazható, amennyiben az alperes a bíróság joghatósága hiányának kifogásolása céljából jelent meg a bíróságon, vagy amennyiben a 22. cikk alapján más bíróság kizárólagos joghatósággal rendelkezik.” A magyar jog A polgári perrendtartás A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: polgári perrendtartás) állapítja meg a bírósági hatáskörre és illetékességre vonatkozó szabályokat. A polgári perrendtartás 45. §‑a a következőket mondja ki: „(1)   Jogerős határozatok folytán felmerült hatásköri vagy illetékességi összeütközés esetében, úgyszintén akkor, ha az illetékes bíróság nem állapítható meg, vagy kizárás miatt nem járhat el, az eljáró bíróságot soron kívül ki kell jelölni. (2)   A kijelölés kérdésében: [...] c) az a) és b) pont alá nem tartozó esetekben a Kúria dönt.” A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény 59. §‑ának (1) bekezdése értelmében az 1896/2006 rendelet szerinti európai fizetési meghagyás kibocsátására a közjegyző rendelkezik hatáskörrel. E törvény 38. §‑ának (1) bekezdése értelmében a közjegyző ellentmondás esetén az eljárási iratokat megküldi a fizetési meghagyás iránti kérelemben a jogosult által megjelölt bíróságnak. E törvény 38. §‑ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha a jogosult nem jelölt meg bíróságot, akkor a közjegyző a hatáskörrel és a polgári perrendtartás 29., 30. és 40. §‑a szerint illetékességgel rendelkező bíróságnak küldi meg az aktanyomatot. Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy légi járat késése miatti igényét egy utas engedményezési szerződéssel az ilyen igények érvényesítésével foglalkozó Flight Refundra engedményezte. E társaság egy magyar közjegyző előtt európai fizetési meghagyásos eljárást kezdeményezett a Deutsche Lufthansával szemben. A Flight Refund a 600 euró főkövetelésre vonatkozó kérelmét arra alapította, hogy az e közjegyzőnek nyújtott információk alapján a Newark (Egyesült Államok) és London Heathrow (Egyesült Királyság) repülőterek közötti kapcsolatot biztosító LH 7626 számú repülőjárat három órát meghaladó késése miatt – az engedményezés alapján – a Deutsche Lufthansa által fizetendő kártalanítás illeti meg. Az említett közjegyző anélkül fogadta be és bocsátotta ki a Deutsche Lufthansával szembeni fizetési meghagyás iránti kérelmet, hogy az ügyletkötés, illetve teljesítés helyét, továbbá a károkozás helyét, illetve a fuvarozó olyan üzleti telephelyét, amely révén a szerződést megkötötték, vagy az érintett légi fuvarozás rendeltetési helyét tisztázta volna. Ugyanezen közjegyző e fizetési meghagyás kibocsátására vonatkozó joghatóságát a Montreali Egyezmény 33. cikkére alapítva állapította meg, azzal az indokkal, hogy Magyarország ezen Egyezmény részes állama. A Deutsche Lufthansa az említett meghagyással szemben ellentmondással élt, arra hivatkozva, hogy a Flight Refund által a meghagyás iránti kérelmében megjelölt légi járatot nem ő üzemeltette, mivel – álláspontja szerint – az érintett járatot üzemeltető légi fuvarozó az United Airlines, Inc volt. Az érintett közjegyző felhívására a Flight Refund képviselője úgy nyilatkozott, hogy a perré alakuló európai fizetési meghagyásos eljárásban eljárni jogosult nemzeti bíróságot nem tudja megjelölni, ezért e közjegyző a Kúriához fordult az eljáró bíróság kijelölése érdekében, mivel a polgári perrendtartás vonatkozó rendelkezései és a birtokában lévő információk alapján nem tudta e bíróságot meghatározni. A kérdést előterjesztő bíróság felfüggesztette az eljárást, és öt kérdést terjesztett a Bíróság elé, amelyek a Montreali Egyezmény, a 44/2001 rendelet és az 1896/2006 rendelet több rendelkezésének értelmezésére vonatkoztak. Ezen előzetes döntéshozatal iránti kérelem 2014. február 27‑én érkezett a Bírósághoz. 2014. szeptember 26‑án a Flight Refund értesítette a Bíróságot, hogy a kérdést előterjesztő bíróságot 2014. március 5‑i levelében arról tájékoztatta, hogy az igénye a 261/2004 rendeleten, nem pedig a Montreali Egyezmény rendelkezésein alapul. A Bíróság annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróságtól további pontosításokat kapjon, 2014. október 21‑én az eljárási szabályzata 101. cikkének (1) bekezdése alapján felvilágosítást kért e bíróságtól. A Bírósághoz 2014. november 26‑án érkezett válaszában a kérdést előterjesztő bíróság először is megerősítette, hogy a Flight Refund az igénye jogalapjaként a 261/2004 rendelet 6. és 7. cikkére, nem pedig a Montreali Egyezmény rendelkezéseire hivatkozott. Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság a feltett öt kérdés közül hármat visszavont, a fenntartott két kérdés közül pedig egyet átfogalmazott. Másodsorban e bíróság hangsúlyozta, hogy nem rendelkezik az érintett légi járatra vonatkozóan az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében már szereplő információkon túl további információkkal. Kiemelte, hogy a nemzeti jog értelmében az illetékes bíróság kijelölése érdekében zajló eljárás során az ügy érdemére vonatkozó további bizonyítást nem folytathat le. A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül kétségét fejezte ki azon joghatósági szabályokkal kapcsolatban, amelyek a 261/2004 rendeleten alapuló igény érvényesítése érdekében indított európai fizetési meghagyásos eljárásra alkalmazandók. E bíróság úgy véli, hogy az európai fizetési meghagyást kibocsátó közjegyző e meghagyást az 1896/2006 rendelet 6. cikkének figyelmen kívül hagyásával bocsátotta ki, amely cikk szerint a közjegyzőnek a magyar bíróságok joghatóságának kérdését a 44/2001 rendelet alapján kellett volna megvizsgálnia. Az említett bíróság így azzal a kérdéssel kapcsolatban vár pontosítást, hogy a jelen ügyben a következők közül mely alkalmazandó: a Montreali Egyezményben, illetve a 44/2001 rendeletben megállapított szabályok, vagy más joghatósági szabály, mint például az 1896/2006 rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében foglalt szabály, amely szerint a kötelezettnek az európai fizetési meghagyással szembeni ellentmondását követő eljárás az e meghagyás származási tagállamának hatáskörrel rendelkező bíróságán folytatódik. Az a kérdés is felmerül, hogy milyen következményeket von maga után a magyar bíróságok joghatósága fennállásának vagy hiányának Kúria általi megállapítása. Ilyen körülmények között a Kúria úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé: „1) Az [1896/2006] rendelet tárgyának való megfelelés hiányában vagy joghatóság hiányában kibocsátott európai fizetési meghagyás esetén helye lehet‑e a kibocsátott európai fizetési meghagyás hivatalbóli felülvizsgálatának; vagy az ellentmondás folytán perré alakult eljárásban joghatóság hiányában a per hivatalbóli vagy kérelemre történő megszüntetésének? 2) Amennyiben valamely magyar bíróságnak van joghatósága a per lefolytatására, úgy az irányadó joghatósági szabályt úgy kell‑e értelmezni, hogy a bíróság kijelölése érdekében eljáró Kúriának ki kell jelölnie legalább egy olyan bíróságot, amely a tagállami eljárásjogi szabályok szerinti hatáskör és illetékesség hiányában is köteles az ellentmondás folytán perré alakult eljárás érdemi lefolytatására?” Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről Az elfogadhatóságról A német kormány úgy véli, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatatlan. E tekintetben e kormány azt állítja, hogy a Flight Refund internetes oldaláról – amelyet e kormány 2014. június 9‑én tekintett meg – kiderül, hogy e társaság határozatlan időre felfüggesztette az oldala működését és ezzel együtt a már elindított behajtási eljárások folytatását. Emiatt az említett kormány azt javasolja, hogy a Bíróság kérjen tájékoztatást a kérdést előterjesztő bíróságtól az előtte folyamatban lévő eljárás helyzetéről. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell (Fish Legal és Shirley ítélet, C‑279/12 , EU:C:2013:853 , 30. pont; Verder LabTec ítélet, C‑657/13 , EU:C:2015:331 , 29. pont). Márpedig a német kormány által így felhozott elfogadhatatlansági kifogást illetően elegendő azt megállapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróság által neki megküldött felvilágosításkérésre válaszolva megerősítette, hogy továbbra is folyamatban van előtte a kötelezettnek az európai fizetési meghagyással szembeni ellentmondása folytán perré alakult eljárás lefolytatására illetékes bíróság kijelölése iránti kérelem elbírálása. Az ügy egyetlen irata alapján sem állapítható tehát meg, hogy a jelen ügyben megdönthető lenne az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések releváns voltának vélelme. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem következésképpen elfogadható. Az ügy érdeméről A kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdések vizsgálatának elvégzése előtt meg kell állapítani, hogy e bíróság a Bíróság által neki megküldött felvilágosításkérésre adott válaszában kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy mely releváns szabályokat kell alkalmazni azon kérdés vizsgálata során, hogy valamely tagállam bíróságai rendelkeznek‑e joghatósággal a kötelezett által ellentmondással megtámadott európai fizetési meghagyás alapját képező igényre vonatkozó per lefolytatására az alapeljárás tárgyát képező körülményekhez hasonló körülmények között, amikor a jogosult az igénye jogalapjaként a 261/2004 rendelet 6. és 7. cikkére hivatkozott. Konkrétabban e bíróság arra keresi a választ, hogy az e körülmények között alkalmazandó szabályok a Montreali Egyezmény 33. cikkében foglalt joghatósági szabályok vagy a 44/2001 rendeletben előírt szabályok‑e. Egyébiránt az említett bíróság pontosítást kér az 1896/2006 rendelet 17. cikke (1) bekezdésének hatályát, különösen azon kérdést illetően, hogy e rendelkezés értelmezhető‑e úgy, hogy az az e rendelet 5. cikkének 1. pontja értelmében vett származási tagállam bíróságai javára szóló joghatósági szabályt tartalmaz, függetlenül a 44/2001 rendeletben foglalt szabályoktól. E tekintetben emlékeztetni kell elsősorban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatára, amely szerint a Flight Refund által a jelen esetben hivatkozott, a 261/2004 rendelet 5–7. cikkére alapított, járatkésés következtében az utas átalány‑ és egységesített kártérítéshez való joga független a Montreali Egyezmény 19. cikkének keretében biztosított kártérítéstől (lásd ebben az értelemben: Rehder‑ítélet, C‑204/08 , EU:C:2009:439 , 27. pont; Nelson és társai ítélet, C‑581/10 és C‑629/10 , EU:C:2012:657 , 46. , 49. és 55. pont). Így, mivel a 261/2004 rendelet és a Montreali Egyezmény rendelkezéseire alapított jogok különböző szabályozás keretébe tartoznak, az ezen Egyezményben foglalt joghatósági szabályok nem alkalmazhatók a kizárólag a 261/2004 rendelet alapján előterjesztett kérelmekre, mivel ez utóbbiakat a 44/2001 rendeletre tekintettel kell vizsgálni (lásd ebben az értelemben: Rehder‑ítélet, C‑204/08 , EU:C:2009:439 , 27. és 28. pont). Másodszor, ami a kérdést előterjesztő bíróság által felhozott és a jelen ítélet 44. pontjában ismertetett esetet illeti, a Bíróság már kimondta, hogy a kötelezettnek az európai fizetési meghagyással szembeni ellentmondása, amelynek joghatásait az 1896/2006 rendelet 17. cikkének (1) bekezdése szabályozza, nem vonhatja maga után a fizetési meghagyás származása szerinti tagállam bíróságainak joghatóságáról való, a 44/2001 rendelet 24. cikke értelmében vett megállapodást, és így nem jelentheti azt, hogy az alperes – akár az ügy érdemére vonatkozó nyilatkozatot tartalmazó ilyen ellentmondás benyújtásával – elfogadta e tagállam bíróságainak joghatóságát a vitatott követelésre vonatkozó per lefolytatására (lásd ebben az értelemben: Goldbet Sportwetten ítélet, C‑144/12 , EU:C:2013:393 , 38. , 41. és 43. pont). A fentiekre tekintettel meg kell állapítani, hogy az együtt vizsgálandó kérdései alapján a kérdést előterjesztő bíróságban lényegében a hozzá hasonló bíróságnak az uniós jog és különösen az 1896/2006 rendelet értelmében fennálló jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatban merül fel kérdés, olyan körülmények között, amikor e bíróság az európai fizetési meghagyás származási tagállama illetékes bíróságának kijelölésére irányuló eljárásban jár el, és azt a kérdést vizsgálja, hogy e tagállam bíróságai rendelkeznek‑e joghatósággal az említett, a kötelezett által az előírt határidőben ellentmondással megtámadott fizetési meghagyás alapját képező igénnyel kapcsolatos per lefolytatására. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az 1896/2006 rendelet 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint e rendelet célja a nem vitatott pénzkövetelésekre vonatkozó határokon átnyúló jogviták egyszerűsítése, felgyorsítása és azok költségeinek csökkentése egy európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozása révén. E rendeletet a 2. cikkének (1) bekezdése értelmében a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, tekintet nélkül a bíróság jellegére. Az 1896/2006 rendeletben szabályozott különleges eljárás, valamint az e rendelet által kitűzött célok nem alkalmazhatók azonban akkor, amikor a fizetési meghagyás alapjául szolgáló követeléseket az e rendelet 16. cikkében foglalt ellentmondás útján vitatták (lásd ebben az értelemben: eco cosmetics és Raiffeisenbank St. Georgen ítélet, C‑119/13 és C‑120/13 , EU:C:2014:2144 , 39. pont; Goldbet Sportwetten ítélet, C‑144/12 , EU:C:2013:393 , 31. és 42. pont). Márpedig a jelen esetben nem vitatott, hogy a kötelezett a vele szemben kibocsátott európai fizetési meghagyással szemben ellentmondással élt az 1896/2006 rendelet 16. cikkének (2) bekezdésében erre biztosított határidőn belül. Ennélfogva, mivel e rendelet 17. cikkének (1) bekezdése az említett rendelet egyetlen olyan rendelkezése, amely az ilyen ellentmondás joghatásait szabályozza, e rendelkezés szövegére és ugyanezen rendelet szerkezetére figyelemmel meg kell vizsgálni, hogy e rendelkezés lehetővé teszi‑e az olyan bíróság jogainak és kötelezettségeinek meghatározását, mint amilyen a kérdést előterjesztő bíróság, olyan körülmények között, mint amelyek az alapeljárás tárgyát képezik. A megfogalmazása alapján az 1896/2006 rendelet 17. cikkének (1) bekezdése az előírt határidőben a kötelezett által benyújtott ellentmondás esetén mindössze azt követeli meg, hogy az eljárás a fizetési meghagyás származási tagállamának hatáskörrel rendelkező bíróságán a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban automatikusan folytatódjon, kivéve ha a jogosult kifejezetten kérte, hogy ebben az esetben az eljárást szüntessék meg. Ami az 1896/2006 rendelet szerkezetét illeti, e rendelet (8) és (10) preambulumbekezdésének, valamint 26. cikkének együttes olvasatából kitűnik, hogy e rendelet létrehozza az európai fizetési meghagyásos eljárást, amely kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, anélkül hogy a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe lépne, vagy összehangolná azokat. Az 1896/2006 rendelet ugyanis a behajtást szolgáló egységes intézményt hoz létre, amely az Unió egész területén egyenlő lehetőségeket biztosít a hitelezők és adósok számára, miközben azt is tartalmazza, hogy minden olyan eljárási kérdésben, amelyről ez a rendelet kifejezetten nem rendelkezik, a tagállamok eljárásjogát kell alkalmazni. Mivel az 1896/2006 rendelet szerkezetéből kitűnik, hogy annak nem célja a tagállami eljárásjogok összehangolása, és figyelemmel e rendelet 17. cikke (1) bekezdésének a jelen ítélet 52. pontjában bemutatott korlátozott hatályára, e rendelkezést – annyiban, amennyiben a kötelezett ellentmondása esetén az eljárásnak a polgári peres eljárásra vonatkozó szabályokkal összhangban való automatikus folytatását írja elő – úgy kell értelmezni, hogy nem határoz meg az eljárást lefolytató bíróságok jellegére vagy az ilyen bíróság által alkalmazandó szabályokra vonatkozó sajátos követelményt. Következésképpen főszabály szerint teljesülnek az 1896/2006 rendelet 17. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelmények, ha a kötelezett ellentmondása folytán az eljárás olyan bíróság előtt folytatódik, mint amilyen a kérdést előterjesztő bíróság, amely – olyan körülmények között, mint amelyek az alapeljárásban felmerültek – a 44/2001 rendeletben meghatározott szabályok alapján vizsgálja az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak a vitatott követeléssel kapcsolatos polgári peres eljárás lefolytatására vonatkozó joghatóságát. Márpedig, ahogy azt a főtanácsnok az indítványa 72. pontjában megállapította, sem az 1896/2006 rendelet 17. cikkének (1) bekezdése, sem e rendelet egyetlen más rendelkezése nem teszi lehetővé az olyan bíróság jogainak és kötelezettségeinek meghatározását, mint amilyen a kérdést előterjesztő bíróság, olyan körülmények között, mint amelyek az alapeljárás tárgyát képezik. Mivel az 1896/2006 rendelet nem tartalmaz ezen eljárási kérdésre vonatkozó kifejezett szabályt, e kérdésben az említett rendelet 26. cikke értelmében a nemzeti jogot kell alkalmazni. Egyébiránt, mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kiderül, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak – amint azt a jelen ítélet 46. pontja kimondta – a 44/2001 rendeletben meghatározott szabályok alapján arról a kérdésről kell határoznia, hogy az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak a vitatott követeléssel kapcsolatos polgári peres eljárás lefolytatására van‑e joghatósága, meg kell vizsgálni, hogy e rendeletből esetlegesen milyen kötelezettségek erednek e bíróság számára. E tekintetben nem vitatott, hogy a 44/2001 rendeletnek nem célja a nemzeti bíróságokra joghatóságuk vizsgálata során háruló ellenőrzési kötelezettségek terjedelmének egységesítése. Mindazonáltal a releváns nemzeti szabályok alkalmazása nem sértheti a 44/2001 rendelet hatékony érvényesülését (lásd: Kolassa‑ítélet, C‑375/13 , EU:C:2015:37 , 59. és 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az eljárás során tiszteletben tartandó követelményeket illetően emlékeztetni kell arra is, hogy a 44/2001 rendelet minden rendelkezése az arról való gondoskodás iránti törekvést fejezi ki, hogy a rendelet célkitűzéseinek keretében a bírósági határozatok elfogadásához vezető eljárásokat a védelemhez való jog tiszteletben tartása mellett folytassák le (lásd ebben az értelemben: G‑ítélet, C‑292/10 , EU:C:2012:142 , 47. pont; A‑ítélet, C‑112/13 , EU:C:2014:2195 , 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell, hogy mind a megfelelő igazságszolgáltatás célkitűzése, amely a 44/2001 rendelet alapjául szolgál, mind pedig a bíróságnak a feladatai ellátásával kapcsolatos autonómiája tiszteletben tartása megköveteli, hogy a joghatóság kérdéséről döntő bíróság a rendelkezésére álló összes információra figyelemmel – adott esetben a kötelezett kifogásait is beleértve – vizsgálhassa meg e kérdést (lásd ebben az értelemben: Kolassa‑ítélet, C‑375/13 , EU:C:2015:37 , 64. pont). A jelen esetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kiderül, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a származási tagállam bíróságai joghatósága tekintetében csupán a jogosult által az európai fizetési meghagyás iránti kérelmében előadott információkkal rendelkezik, ezen információk pedig az 1896/2006 rendelet 7. cikke (2) bekezdésének f) pontja értelmében korlátozódhatnak pusztán a joghatóság megalapozására, és a jogosult nem köteles az európai fizetési meghagyásos eljárás keretében követelt igénynek az azon tagállamhoz való kapcsolóelemeit bemutatni, amelyben az ilyen kérelmet benyújtotta. Ebben az összefüggésben meg kell állapítani, hogy a Bíróság rendelkezésére álló iratokból nem határozható meg, hogy mely nemzeti szabályok alkalmazandók arra az eljárásra, amelyben a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság eljár. Mindemellett, ha e bíróságnak a nemzeti eljárásjog alapján kizárólag a jogosult által az európai fizetési meghagyás iránti kérelmében előadott elemekre tekintettel kell megítélnie a fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatóságát, az ilyen eljárás nem biztosítja sem a 44/2001 rendeletben megállapított joghatósági szabályok hatékony érvényesülését, sem a kötelezettet megillető, védelemhez való jogot. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által lefolytatott eljárásra alkalmazandó nemzeti szabályoknak ugyanis lehetővé kell tenniük e bíróság számára a joghatóság kérdésének a 44/2001 rendeletben foglalt szabályok alapján való vizsgálatát, figyelembe véve mindazon információt, amelyre e célból szüksége van – ahogy azt a főtanácsnok indítványa 63. pontjában megállapítja –, és adott esetben meghallgatva e tárgyban a feleket. Ha ez nem lenne lehetséges, e bíróság akár értelmezheti akként az eljárási szabályokat, hogy azok lehetővé tegyék számára az említett követelményeknek való megfelelést, akár – ahogy azt maga a kérdést előterjesztő bíróság javasolja – kijelölhet illetékes bíróságként valamely, az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló követelés érdemi elbírálására a polgári peres eljárás szerint hatáskörrel rendelkező bíróságot, amelynek így adott esetben határoznia kell a saját joghatóságáról, az említett 44/2001 rendeletben foglalt szempontokra tekintettel. Végül válaszolni kell a kérdést előterjesztő bíróság arra vonatkozó kérdésére, hogy milyen kötelezettségek terhelik azt követően, hogy a jelen ítélet 62. és 63. pontjában ismertetett feltételek mellett megvizsgálja az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatóságát. E tekintetben, ha a vizsgálat arra az eredményre jutna, hogy az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatósága a 44/2001 rendelet rendelkezései alapján megállapítható, az olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság – az említett rendeletben foglalt, joghatóságot megalapozó szabály hatékony érvényesülésének megsértése nélkül – nem szüntethetné meg az eljárást kizárólag azon oknál fogva, hogy a nemzeti jog alapján nem tudja meghatározni a vitatott követelés érdeméről való döntésre illetékes bíróságot. E bíróság ugyanis – ahogy azt a magyar kormány az írásbeli észrevételeiben megállapította – köteles úgy értelmezni a nemzeti jogot, hogy az lehetővé tegye számára a kötelezett által az előírt határidőben ellentmondással megtámadott fizetési meghagyás alapját képező követelés érdeméről való döntésre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság meghatározását vagy kijelölését. Egyébiránt a vitatott követelés érdemére vonatkozó per annak ellenére való megszüntetése, hogy a fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatósága a 44/2001 rendelet alapján megállapítható, sértené az 1896/2006 rendelet 17. cikke (1) bekezdésének hatékony érvényesülését is, mivel e rendelkezés megköveteli, hogy a kötelezett ellentmondása esetén az eljárás automatikusan folytatódjon a fizetési meghagyás származási tagállama hatáskörrel rendelkező bíróságán. Ezzel szemben, ha a származási tagállam bíróságai a 44/2001 rendelet alapján nem rendelkeznek joghatósággal, nem szükséges – ellentétben azzal az állásponttal, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság láthatóan képvisel – hivatalból, az 1896/2006 rendelet 20. cikkével való analógia útján felülvizsgálni azon fizetési meghagyást, amellyel szemben a kötelezett érvényesen ellentmondással élt. E tekintetben a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a fizetési meghagyás felülvizsgálatának az 1896/2006 rendelet 20. cikkében biztosított lehetősége csak akkor alkalmazható, ha a kötelezett az e rendelet 16. cikkének (2) bekezdésében megállapított határidőn belül nem élt ellentmondással (lásd ebben az értelemben: Thomas Cook Belgium ítélet, C‑245/14 , EU:C:2015:715 , 47. és 48. pont). Ráadásul, mivel az olyan eljárásjogi helyzetet, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, nem az 1896/2006 rendelet rendelkezései – ahogy az a jelen ítélet 55. és 56. pontjából kitűnik –, hanem a nemzeti jog szabályozza, e rendelet rendelkezései, beleértve a 20. cikkét is, még analógia útján sem alkalmazhatók e helyzetre (lásd ebben az értelemben: eco cosmetics és Raiffeisenbank St. Georgen ítélet, C‑119/13 és C‑120/13 , EU:C:2014:2144 , 45. pont). Ezenkívül az 1896/2006 rendelet 18. cikkének (1) bekezdése értelmében a kötelezett által az előírt határidőben ellentmondással megtámadott európai fizetési meghagyás nem végrehajtható. Következésképpen az olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság, az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságai 44/2001 rendelet szerinti joghatóságának hiánya esetén az ilyen helyzetre a nemzeti eljárásjogban előírt következményeket állapíthatja meg. A fenti megállapítások összességéből következően az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy az uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy olyan körülmények között, amikor valamely bíróság az európai fizetési meghagyás származási tagállama illetékes bíróságának kijelölésére irányuló, az alapeljáráshoz hasonló eljárásban jár el, és azt vizsgálja, hogy ilyen körülmények között e tagállam bíróságai rendelkeznek‑e joghatósággal az ilyen, a kötelezett által az előírt határidőben ellentmondással megtámadott fizetési meghagyás alapját képező igénnyel kapcsolatos per lefolytatására: — mivel az 1896/2006 rendelet nem szabályozza e bíróság jogait és kötelezettségeit, ezen eljárási kérdésekre e rendelet 26. cikke értelmében továbbra is az említett tagállam nemzeti joga alkalmazandó; — a 44/2001 rendelet megköveteli, hogy az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságai joghatóságának kérdését olyan eljárási szabályok alapján bírálják el, amelyek lehetővé teszik e rendelet rendelkezései hatékony érvényesülésének és a védelemhez való jognak a biztosítását, akár a kérdést előterjesztő bíróság, akár az általa az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló követelés elbírálására a polgári peres eljárás szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkezőként kijelölt bíróság határoz e kérdésekről; — abban az esetben, ha valamely olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság, az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatóságáról határoz, és a 44/2001 rendeletben foglalt szempontokra tekintettel megállapítja az ilyen joghatóság fennállását, ez utóbbi rendelet és az 1896/2006 rendelet arra kötelezik e bíróságot, hogy a nemzeti jogot úgy értelmezze, hogy az lehetetővé tegye számára az ezen eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság meghatározását vagy kijelölését, továbbá — abban az esetben, ha az olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság, az ilyen joghatóság hiányát állapítja meg, e bíróság nem köteles hivatalból, az 1896/2006 rendelet 20. cikkével való analógia útján felülvizsgálni e fizetési meghagyást. A költségekről Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg. A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott: Az európai uniós jogot úgy kell értelmezni, hogy olyan körülmények között, amikor valamely bíróság az európai fizetési meghagyás származási tagállama illetékes bíróságának kijelölésére irányuló, az alapeljáráshoz hasonló eljárásban jár el, és azt vizsgálja, hogy ilyen körülmények között e tagállam bíróságai rendelkeznek‑e joghatósággal az ilyen, a kötelezett által az előírt határidőben ellentmondással megtámadott fizetési meghagyás alapját képező igénnyel kapcsolatos per lefolytatására: — mivel az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, 2006. december 12‑i 1896/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet nem szabályozza e bíróság jogait és kötelezettségeit, ezen eljárási kérdésekre e rendelet 26. cikke értelmében továbbra is az említett tagállam nemzeti joga alkalmazandó; — a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet megköveteli, hogy az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságai joghatóságának kérdését olyan eljárási szabályok alapján bírálják el, amelyek lehetővé teszik e rendelet rendelkezései hatékony érvényesülésének és a védelemhez való jognak a biztosítását, akár a kérdést előterjesztő bíróság, akár az általa az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló követelés elbírálására a polgári peres eljárás szerint hatáskörrel és illetékességgel rendelkezőként kijelölt bíróság határoz e kérdésről; — abban az esetben, ha valamely olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság, az európai fizetési meghagyás származási tagállama bíróságainak joghatóságáról határoz, és a 44/2001 rendeletben foglalt szempontokra tekintettel megállapítja az ilyen joghatóság fennállását, ez utóbbi rendelet és az 1896/2006 rendelet arra kötelezik e bíróságot, hogy a nemzeti jogot úgy értelmezze, hogy az lehetetővé tegye számára az ezen eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság meghatározását vagy kijelölését, továbbá — abban az esetben, ha az olyan bíróság, mint a kérdést előterjesztő bíróság, az ilyen joghatóság hiányát állapítja meg, e bíróság nem köteles hivatalból, az 1896/2006 rendelet 20. cikkével való analógia útján felülvizsgálni e fizetési meghagyást. Aláírások ( *1 ) Az eljárás nyelve: magyar.

61991CJ0314

da

1 Beate Weber, der er forhenvaerende medlem af Europa-Parlamentet, har ved staevning indleveret til Domstolens Justitskontor den 5.december 1991 i medfoer af EOEF-traktatens artikel 173, stk. 2, anlagt sag med paastand om annullation af Parlamentets afgoerelse af 2. oktober 1991 om ikke at yde sagsoegeren en overgangsgodtgoerelse ved mandatophoer, samt om, at Parlamentet tilpligtes at betale sagsoegeren en overgangsgodtgoerelse for den periode paa elleve aar, hvor hun var medlem af Parlamentet. 2 Den 18. maj 1988 vedtog Parlamentet et regulativ om en overgangsgodtgoerelse til Europa-Parlamentets medlemmer ved mandatophoer (herefter benaevnt "regulativet"). Artikel 1 og 2 i dette regulativ er gengivet i retsmoederapporten. 3 Ved beslutning af 12. december 1990 erklaerede Parlamentets praesidium, at det betragtede denne overgangsgodtgoerelse som en ydelse ved slutningen af en valgperiode. 4 Beate Weber, der havde vaeret medlem af Parlamentet siden 1979, ophoerte med sin virksomhed som medlem den 17. december 1990, samme dag, som hun tiltraadte embedet som "Oberbuergermeister" (overborgmester) i Heidelberg. 5 Den 9. marts 1991 indgav Beate Weber ansoegning til Kvaestorkollegiet om en overgangsgodtgoerelse for den periode paa elleve aar, hvor hun havde vaeret medlem af Parlamentet. Denne ansoegning blev ved kollegiets skrivelse af 2. oktober 1991 afslaaet med den begrundelse, at hun ikke opfyldte betingelserne i Parlamentets praesidiums ovennaevnte beslutning af 12. december 1990. 6 Hvad naermere angaar de relevante bestemmelser og sagens faktiske omstaendigheder, retsforhandlingernes forloeb samt parternes anbringender og argumenter henvises til retsmoederapporten. Disse omstaendigheder omtales derfor kun i det foelgende i det omfang, det er noedvendigt for forstaaelsen af Domstolens argumentation. Formaliteten 7 Parlamentet har paastaaet sagen afvist. Den retsakt, som kraeves annulleret, vedroerer den interne tilrettelaeggelse af Parlamentets arbejde og har ikke retsvirkninger over for tredjemand. Et krav om betaling af overgangsgodtgoerelse kan ikke gennemfoeres ved et soegsmaal i henhold til EOEF-traktatens artikel 173. 8 Angaaende spoergsmaalet, om annullationspaastanden kan antages til realitetsbehandling, bemaerkes, at Det Europaeiske OEkonomiske Faellesskab er et retsfaellesskab, idet baade dets medlemsstater og dets institutioner er undergivet kontrol med, at deres retsakter er forenelige med Faellesskabets forfatning, som er traktaten, og at der ved denne traktat er indfoert et fuldstaendigt retsmiddel- og proceduresystem, hvormed Domstolen skal kunne kontrollere legaliteten af institutionernes retsakter (jf. dom af 23.4.1986, sag 294/83, Les Verts mod Parlamentet, Sml. s. 1339, praemis 23, og af 22.10.1987, sag 314/85, Foto-Frost, Sml. s. 4199, praemis 16, samt kendelse af 13.7.1990, sag C-2/88 Imm., Zwartveld m.fl., Sml. I, s. 3365, praemis 16, og udtalelse C-1/91 af 14.12.1991, Sml. I, s. 6079, praemis 21). 9 Som Domstolen har fastslaaet i kendelse af 4. juni 1986 (sag 78/85, De Europaeiske Hoejrepartiers Gruppe mod Parlamentet, Sml. s. 1753, praemis 11) og af 22. maj 1990 (sag C-68/90, Blot og Front National mod Parlamentet, Sml. I, s. 2101, praemis 12), kan der ikke anlaegges annullationssoegsmaal til proevelse af retsakter, der udelukkende vedroerer den interne tilrettelaeggelse af Parlamentets arbejde. 10 Til denne kategori hoerer de parlamentsakter, der enten ikke har retsvirkninger, eller som kun har retsvirkning inden for Parlamentet for saa vidt angaar den interne tilrettelaeggelse af dettes arbejde, og som kan proeves ved de procedurer, der er fastsat i Parlamentets forretningsorden. 11 Paa grundlag af disse kriterier maa det fastslaas, at et regulativ om en overgangsgodtgoerelse til medlemmer af Parlamentet ved mandatophoer og de foranstaltninger, hvorved et saadant regulativ anvendes i det enkelte tilfaelde, har retsvirkninger, der raekker videre end den interne tilrettelaeggelse af institutionens arbejde, da de vedroerer et parlamentsmedlems oekonomiske forhold ved ophoeret af den paagaeldendes mandat. 12 Sagen kan herefter behandles i realiteten, for saa vidt som den vedroerer en paastand om annullation af den anfaegtede afgoerelse. 13 Angaaende sagsoegerens paastand om, at Parlamentet skal tilpligtes at udbetale hende den kraevede overgangsgodtgoerelse, er det tilstraekkeligt at henvise til, at Domstolen i forbindelse med et soegsmaal i henhold til EOEF-traktatens artikel 173 hverken kan tilpligte en faellesskabsinstitution at udfoere en bestemt handling eller at betale bestemte beloeb. 14 Sagen skal derfor afvises, for saa vidt som den vedroerer en paastand om betaling af en overgangsgodtgoerelse. Realiteten 15 Med henblik paa bedoemmelsen af, om begrebet mandatophoer, som berettiger til en overgangsgodtgoerelse, saaledes som sagsoegeren har haevdet, omfatter alle tilfaelde af mandatophoer, eller om det, saadan som Europa-Parlamentet har gjort gaeldende, kun omfatter ophoer af mandatet ved udloebet af en valgperiode, skal ordlyden af den paagaeldende bestemmelse, den sammenhaeng, den indgaar i, samt regulativets formaal undersoeges naermere. 16 Med hensyn til ordlyden af regulativets artikel 1 kan det, som generaladvokaten har anfoert i punkt 9 i sit forslag til afgoerelse, fastslaas, at en sammenlignende undersoegelse af de forskellige sproglige versioner af denne bestemmelse viser, at begrebet mandatophoer skal forstaas i en neutral betydning og omfatter alle tilfaelde af mandatophoer. 17 Den sammenhaeng, som den naevnte artikel 1 indgaar i, bekraefter, at denne artikel skal tillaegges en generel raekkevidde. Regulativets artikel 2, foerste og andet punktum, vedroerer nemlig den situation, at et medlem modtager en godtgoerelse paa grundlag af et mandat, som medlemmet har haft i mere end fem aar. Vedroerende denne situation er der fastsat en generel bestemmelse, der ikke indeholder begraensninger, og denne bestemmelse kan ikke fortolkes saaledes ° saadan som Parlamentet har gjort gaeldende ° at den kun vedroerer det tilfaelde, hvor valgperioden er udloebet for et medlem, der i loebet af valgperioden har afloest en tidligere mandatindehaver. 18 I artikel 2, tredje punktum, er desuden blot anfoert tre tilfaelde, hvor retten til en overgangsgodtgoerelse bortfalder, nemlig hvis et tidligere medlem afgaar ved doeden, hvis medlemmet faar et loennet hverv i en af Faellesskabets institutioner eller vaelges til et nationalt parlament. I bestemmelsen naevnes ikke andre tilfaelde, hvor denne godtgoerelse ikke skal udbetales; den bekraefter heller ikke den opfattelse, at de naevnte tilfaelde, hvor godtgoerelsen falder bort, kun skulle vaere eksempler. 19 At begrebet mandatophoer skal forstaas generelt, kan der i oevrigt ikke rejses tvivl om under henvisning til det formaal, som Europa-Parlamentet tilskriver det anfaegtede regulativ. Europa-Parlamentet har anfoert, at overgangsgodtgoerelsen ved mandatophoer skal lette det udtraedende medlem overgangen fra dette hverv til en anden erhvervsmaessig virksomhed; derfor skal denne godtgoerelse ikke udbetales, naar medlemmet frivilligt nedlaegger sit mandat i valgperioden. For det foerste fremgaar dette formaal ikke af ordlyden i det anfaegtede regulativ; for det andet er det ikke paavist, at et medlem, der frivilligt traeder ud i mandatperioden, staar over for faerre oekonomiske vanskeligheder end et medlem, der traeder ud ved valgperiodens slutning. 20 Hertil kommer, at der i regulativets artikel 2, tredje punktum, som allerede omtalt kun naevnes tre praecist angivne tilfaelde, hvor retten til overgangsgodtgoerelse bortfalder, hvorved det er ikke generelt udelukkes, at godtgoerelsen kan udbetales i alle de tilfaelde, hvor det tidligere medlem har andre indtaegter. 21 Parlamentet har ogsaa erkendt, at det altid har udbetalt overgangsgodtgoerelsen ved mandatophoer uden at forlange af det forhenvaerende medlem, at vedkommende skal paavise et oekonomisk behov. Den begrundelse, som Parlamentet i dette tilfaelde anfoerer for, at godtgoerelsen udbetales som et fast beloeb, kunne lige saa godt anfoeres til stoette for at udbetale godtgoerelsen til et medlem, hvis hverv ophoerer i loebet af en valgperiode. 22 Vedroerende den fortolkning af regulativet, som Parlamentets praesidium har foretaget den 12. december 1990, bemaerkes, at en faellesskabsinstitution, der har udstedt en retsakt, der er forbundet med oekonomiske konsekvenser, og hvis ordlyd og sammenhaeng ikke muliggoer en restriktiv fortolkning, ikke ved en senere fortolkning, der betegnes som autentisk, kan indsnaevre de relevante bestemmelsers betydning til skade for de potentielt begunstigede, da dette ville stride imod retssikkerhedsprincippet (jf. dom af 15.12.1987, sag 325/85, Irland mod Kommissionen, Sml. s. 5041). 23 Det fremgaar af det anfoerte, at regulativets begreb mandatophoer skal opfattes som generelt omfattende alle tilfaelde, hvor et medlem udtraeder af Parlamentet. 24 Foelgelig skal Parlamentets afgoerelse af 2. oktober 1991 om ikke at betale sagsoegeren en overgangsgodtgoerelse ved mandatophoer annulleres. Afgørelse om sagsomkostninger Sagens omkostninger 25 I henhold til artikel 69, stk. 2, i procesreglementet doemmes den part, der taber sagen, til at betale sagens omkostninger. Da Parlamentet i det vaesentligste har tabt sagen, boer det betale sagens omkostninger. Afgørelse Paa grundlag af disse praemisser udtaler og bestemmer DOMSTOLEN 1) Europa-Parlamentets afgoerelse af 2. oktober 1991 om ikke at udbetale sagsoegeren en overgangsgodtgoerelse ved mandatophoer annulleres. 2) Europa-Parlamentet betaler sagens omkostninger.

62007TJ0458

cs

Žaloba podaná proti rozhodnutí druhého odvolacího senátu OHIM ze dne 3. října 2007 (věc R 1431/2006-2) týkajícímu se námitkového řízení mezi Ambrosio Velasco, SA a Dominio de la Vega, SL Údaje týkající se věci Přihlašovatelka ochranné známky Společenství: Dominio de la Vega, SL Dotčená ochranná známka Společenství: Obrazová ochranná známka DOMINIO DE LA VEGA pro výrobky tříd 33, 42 a 43 – přihláška č. 2789576 Majitelka ochranné známky nebo označení namítaných v námitkovém řízení: Ambrosio Velasco, SA Namítaná ochranná známka nebo označení: Obrazová ochranná známka Společenství PALACIO DE LA VEGA pro výrobky třídy 33 – přihláška č. 78147 Rozhodnutí námitkového oddělení: Vyhovění námitce pro všechny výrobky třídy 33, proti kterým směřuje, a zamítnutí přihlášky pro uvedené výrobky Rozhodnutí odvolacího senátu: Zamítnutí odvolání Výrok 1) Žaloba se zamítá. 2) Společnosti Dominio de la Vega, SL se ukládá náhrada nákladů řízení.

62017CJ0039

el

Η αίτηση προδικαστικής αποφάσεως αφορά την ερμηνεία των άρθρων 28 και 30 ΣΛΕΕ. Η αίτηση αυτή υποβλήθηκε στο πλαίσιο ένδικης διαφοράς μεταξύ της Lubrizol France SAS (στο εξής: Lubrizol) και του Caisse nationale du Régime social des indépendants (RSI) participations extérieures [Εθνικού Ταμείου Συστήματος Κοινωνικής Ασφαλίσεως Αυτοαπασχολουμένων (ΣΚΑΑ) εξωτερικές συμμετοχές] (στο εξής: Ταμείο ΣΚΑΑ) σχετικά με τον υπολογισμό της βάσεως της εκ μέρους των εταιριών καταβαλλομένης εισφοράς κοινωνικής αλληλεγγύης (στο εξής: εισφορά C3S) και της επιπλέον αυτής πρόσθετης εισφοράς (στο εξής, από κοινού: επίμαχες εισφορές) τις οποίες όφειλε η Lubrizol για το έτος 2008. Το νομικό πλαίσιο Το δίκαιο της Ένωσης Βάσει του άρθρου 14, παράγραφος 1, της οδηγίας 2006/112/ΕΚ του Συμβουλίου, της 28ης Νοεμβρίου 2006, σχετικά με το κοινό σύστημα φόρου προστιθέμενης αξίας ( ΕΕ 2006, L 347, σ. 1 ), όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2008/8/ΕΚ του Συμβουλίου, της 12ης Φεβρουαρίου 2008 ( ΕΕ 2008, L 44, σ. 11 ) (στο εξής: οδηγία ΦΠΑ), «[ω]ς “παράδοση αγαθών” θεωρείται η μεταβίβαση του δικαιώματος να διαθέτει κάποιος, ως κύριος, ενσώματο αγαθό». Το άρθρο 17 της οδηγίας αυτής προβλέπει τα εξής: «1.   Εξομοιώνεται με παράδοση αγαθών εξ επαχθούς αιτίας η μεταφορά από υποκείμενο στον φόρο ενός αγαθού της επιχείρησής του με προορισμό άλλο κράτος μέλος. Νοείται ως “μεταφορά με προορισμό άλλο κράτος μέλος” κάθε αποστολή ή μεταφορά κινητού ενσώματου αγαθού που πραγματοποιείται από τον υποκείμενο στον φόρο ή από άλλον που ενεργεί για λογαριασμό του, εκτός του εδάφους του κράτους μέλους όπου βρίσκεται το αγαθό, αλλά εντός της Κοινότητας, για τις ανάγκες της επιχείρησής του. […]» Το γαλλικό δίκαιο Το άρθρο L. 245-13 του code de la sécurité sociale [κώδικα κοινωνικής ασφαλίσεως], όπως ίσχυε κατά τον χρόνο κατά τον οποίο κατέστησαν απαιτητές οι επίμαχες εισφορές (στο εξής: κώδικας κοινωνικής ασφαλίσεως), προβλέπει τη θέσπιση, υπέρ του Caisse nationale de l’assurance maladie des travailleurs salariés [Εθνικού Ταμείου Ασφαλίσεως Υγείας Μισθωτών], πρόσθετης εισφοράς, επιπλέον της προβλεπόμενης στα άρθρα L. 651-1 επ. του κώδικα αυτού εισφοράς C3S, η οποία υπολογίζεται, εισπράττεται, καθίσταται απαιτητή και ελέγχεται υπό τις ίδιες προϋποθέσεις με την εισφορά C3S, ο δε συντελεστής υπολογισμού της οποίας ανέρχεται σε ποσοστό 0,03 %. Το άρθρο L. 651-1 του κώδικα κοινωνικής ασφαλίσεως προβλέπει τη θέσπιση εισφοράς κοινωνικής αλληλεγγύης υπέρ του régime social des indépendants [Συστήματος Κοινωνικής Ασφαλίσεως Αυτοαπασχολουμένων], του Fonds de solidarité vieillesse [Ταμείου Αλληλεγγύης Γήρατος] και του Fonds de réserve pour les retraites [Αποθεματικού Ταμείου Συντάξεων], η οποία βαρύνει, μεταξύ άλλων, τις ανώνυμες εταιρίες και τις απλουστευμένες κεφαλαιουχικές εταιρίες. Το άρθρο L. 651-3 του εν λόγω κώδικα προβλέπει τα εξής: «Η εισφορά κοινωνικής αλληλεγγύης είναι ετήσια. Ο συντελεστής υπολογισμού της ορίζεται με διάταγμα, εντός του ορίου του 0,13 % του οριζομένου στο άρθρο L. 651-5 κύκλου εργασιών. Η εισφορά δεν εισπράττεται σε περίπτωση κατά την οποία ο κύκλος εργασιών της εταιρίας είναι χαμηλότερος των 760000 ευρώ. […]» Το άρθρο L. 651-5 του κώδικα κοινωνικής ασφαλίσεως ορίζει τα ακόλουθα: «Οι εταιρίες και οι επιχειρήσεις που υπόκεινται στην εισφορά κοινωνικής αλληλεγγύης υποχρεούνται να γνωστοποιούν ετησίως στον αρμόδιο για την είσπραξη της εισφοράς αυτής φορέα το δηλωθέν στη φορολογική αρχή ποσό του συνολικού κύκλου εργασιών τους, προ φόρου επί του κύκλου εργασιών και εκτός άλλων εξομοιούμενων επιβαρύνσεων […]». Το άρθρο 256, III, του code général des impôts [γενικού φορολογικού κώδικα], όπως ίσχυε κατά τον χρόνο των πραγματικών περιστατικών της υποθέσεως της κύριας δίκης (στο εξής: CDG), ορίζει τα εξής: «Εξομοιώνεται με παράδοση αγαθών η εκ μέρους υποκειμένου στον φόρο μεταφορά αγαθού της επιχειρήσεώς του προς άλλο κράτος μέλος της Ευρωπαϊκής Κοινότητας. Νοείται ως μεταφορά, κατά την έννοια των προηγούμενων διατάξεων, η αποστολή ή μεταφορά, από υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, ενσώματου κινητού αγαθού για τις ανάγκες της επιχειρήσεως του, εξαιρουμένης της αποστολής ή μεταφοράς αγαθού το οποίο, εντός του κράτους μέλους αφίξεως, προορίζεται: a) να χρησιμοποιηθεί προσωρινά για τις ανάγκες παροχής υπηρεσιών εκ μέρους του υποκειμένου στον φόρο ή υπό προϋποθέσεις που θα του παρείχαν, σε περίπτωση κατά την οποία το αγαθό αυτό αποτελούσε αντικείμενο εισαγωγής, δικαίωμα υπαγωγής στο καθεστώς προσωρινής εισαγωγής με πλήρη απαλλαγή από δασμούς· b) να αποτελέσει αντικείμενο εργασιών, υπό την προϋπόθεση ότι το αγαθό θα αποσταλεί εκ νέου ή θα μεταφερθεί στη Γαλλία με αποδέκτη τον εν λόγω υποκείμενο στον φόρο· c) να αποτελέσει αντικείμενο εγκαταστάσεως ή συναρμολογήσεως· d) να αποτελέσει αντικείμενο παραδόσεων επί μεταφορικών μέσων, οι οποίες πραγματοποιούνται από τον υποκείμενο στον φόρο, υπό τις προϋποθέσεις που μνημονεύονται στο άρθρο 37 της οδηγίας [ΦΠΑ]. […]» Το άρθρο 262ter του CDG ορίζει τα ακόλουθα: «I. Απαλλάσσονται του φόρου προστιθέμενης αξίας: 1°   Οι παραδόσεις αγαθών τα οποία αποστέλλονται ή μεταφέρονται στο έδαφος άλλου κράτους μέλους της Ευρωπαϊκής Κοινότητας με αποδέκτη άλλον υποκείμενο στον φόρο ή νομικό πρόσωπο μη υποκείμενο στον φόρο. […] 2°   Οι μεταφορές που εξομοιώνονται με τις μνημονευόμενες στο άρθρο 256 III παραδόσεις οι οποίες θα ετύγχαναν της προβλεπομένης στο σημείο 1° ανωτέρω απαλλαγής εάν είχαν ως αποδέκτη τρίτο υποκείμενο στον φόρο. […]» Τα πραγματικά περιστατικά της κύριας δίκης και το προδικαστικό ερώτημα Η Lubrizol, εταιρία δραστηριοποιούμενη στον τομέα της χημικής βιομηχανίας, παράγει και διαθέτει προς πώληση πρόσθετα για λιπαντικά. Ως απλουστευμένη κεφαλαιουχική εταιρία εδρεύουσα στη Γαλλία υπόκειται στις επίμαχες εισφορές. Κατόπιν ελέγχου της βάσεως υπολογισμού των οφειλομένων από τη Lubrizol επίμαχων εισφορών για το έτος 2008, το Ταμείο ΣΚΑΑ διαπίστωσε στρέβλωση ως προς τη βάση υπολογισμού συνισταμένη στη διαφορά μεταξύ του δηλωθέντος στο Ταμείο ΣΚΑΑ κύκλου εργασιών του έτους 2007 και του κύκλου εργασιών ο οποίος κοινοποιήθηκε από τη φορολογική αρχή, διαφορά οφειλόμενη στο ότι η Lubrizol είχε αφαιρέσει από τη βάση υπολογισμού των εισφορών το ποσό των ενδοκοινοτικών μεταφορών. Κατά συνέπεια, το Ταμείο ΣΚΑΑ κοινοποίησε στη Lubrizol, στις 13 Μαρτίου 2012, διορθωτική πράξη, εν συνεχεία δε όχληση. Η Lubrizol αμφισβήτησε την οφειλή των ποσών των οποίων αξιωνόταν η καταβολή, υποστηρίζοντας ότι η αξία των εμπορευμάτων που είχε μεταφέρει σε άλλα κράτη μέλη της Ευρωπαϊκής Ένωσης δεν περιλαμβανόταν στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών που έπρεπε να καταβάλει για το έτος 2008. Η εταιρία αυτή, όπως υποστήριξε, εξακολουθούσε, κατά τον χρόνο των εν λόγω μεταφορών, να διατηρεί την κυριότητα των εμπορευμάτων αυτών και δεν τα είχε ακόμη μεταβιβάσει στους πελάτες της, οπότε οι εν λόγω μεταφορές δεν συνιστούσαν πώληση και, ως εκ τούτου, δεν έπρεπε να προσμετρηθούν στον κύκλο εργασιών. Κατόπιν της απορρίψεως τόσο του πρωτοδίκως ασκηθέντος ενδίκου βοηθήματός της όσο και της εφέσεώς της, η Lubrizol άσκησε αναίρεση ενώπιον του Cour de cassation (Ανωτάτου Ακυρωτικού Δικαστηρίου, Γαλλία), υποστηρίζοντας ότι, αντιθέτως προς ό,τι έκρινε το εφετείο, οι επίμαχες εισφορές πρέπει να χαρακτηρισθούν ως φορολογικές επιβαρύνσεις ισοδυνάμου αποτελέσματος, δεδομένου ότι περιλαμβάνονται στη βάση υπολογισμού τους οι μεταφορές εμπορευμάτων προς άλλο κράτος μέλος, σε αντίθεση προς τις μεταφορές εμπορευμάτων εντός της εθνικής επικράτειας ή τις μεταφορές προς τρίτη χώρα. Το αιτούν δικαστήριο διευκρινίζει ότι η εισφορά C3S θεσπίσθηκε υπέρ του συστήματος ασφαλίσεως υγείας και μητρότητας των αυτοαπασχολουμένων εργαζομένων εκτός γεωργικού τομέα και υπέρ των συστημάτων ασφαλίσεως γήρατος των βιοτεχνικών, βιομηχανικών, εμπορικών και ελευθερίων επαγγελμάτων. Το εν λόγω δικαστήριο υπογραμμίζει επίσης ότι, κατά το έτος 2008, τα έσοδα εκ της εισφοράς C3S διατέθηκαν κυρίως στο Ταμείο ΣΚΑΑ, το οποίο είναι επιφορτισμένο με την είσπραξή της. Το Cour de cassation (Ανώτατο Ακυρωτικό Δικαστήριο) επισημαίνει, εξάλλου, ότι η επιπλέον της εισφοράς C3S επιβαλλόμενη πρόσθετη εισφορά θεσπίσθηκε με τον νόμο αριθ. 2004-810, της 13ης Αυγούστου 2004, και ότι τα έσοδα από την πρόσθετη εισφορά αυτή διατέθηκαν κυρίως, κατά το έτος 2008, στο Caisse nationale de l’assurance maladie des travailleurs salariés [Εθνικό Ταμείο Ασφαλίσεως Υγείας Μισθωτών Εργαζομένων], εν συνεχεία δε στο Fonds de solidarité vieillesse [Ταμείο Αλληλεγγύης Γήρατος]. Κατά το αιτούν δικαστήριο, βάση υπολογισμού των δύο αυτών εισφορών, οι οποίες έχουν, κατά το εσωτερικό δίκαιο, τον χαρακτήρα φορολογικής επιβαρύνσεως πάσης φύσεως, αποτελεί ο συνολικός κύκλος εργασιών προ φόρου, ο οποίος δηλώνεται στη φορολογική αρχή. Οι παραδόσεις αγαθών, κατά την έννοια του άρθρου 14, παράγραφος 1, της οδηγίας ΦΠΑ, περιλαμβάνονται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών. Ωστόσο, κατά το ίδιο, πάντοτε, δικαστήριο, υπό την επιφύλαξη ορισμένων εξαιρέσεων που δεν αφορούν την προκειμένη περίπτωση και σύμφωνα με το άρθρο 17, παράγραφος 1, της οδηγίας ΦΠΑ, το άρθρο 256, III, του CDG εξομοιώνει με παράδοση αγαθών την πραγματοποιούμενη από υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του μεταφορά αγαθού της επιχειρήσεώς του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεως αυτής, προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης. Η μεταφορά αυτή πρέπει να μνημονεύεται στη δήλωση του φορολογουμένου προς τη φορολογική αρχή, αν και απαλλάσσεται από τον ΦΠΑ βάσει του άρθρου 262ter του CDG. Στο πλαίσιο αυτό, το αιτούν δικαστήριο έχει κρίνει στο παρελθόν ότι η αντιπροσωπευτική αξία των αποθεμάτων που μεταφέρει επιχείρηση από τη Γαλλία προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης περιλαμβάνεται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών, ακόμη και αν από καθαυτήν την εν λόγω μεταφορά δεν προκύπτει κύκλος εργασιών. Αντιθέτως, οι μεταφορές εντός της εθνικής επικράτειας και οι μεταφορές προς τρίτο κράτος δεν εξομοιώνονται με παράδοση αγαθών, με αποτέλεσμα η αντιπροσωπευτική αξία τους να μην περιλαμβάνεται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών. Υπό τις συνθήκες αυτές, το Cour de cassation (Ανώτατο Ακυρωτικό Δικαστήριο) αποφάσισε να αναστείλει την ενώπιόν του διαδικασία και να υποβάλει στο Δικαστήριο το εξής προδικαστικό ερώτημα: «Αποκλείουν τα άρθρα 28 και 30 [ΣΛΕΕ] να λαμβάνεται υπόψη η αξία αγαθών τα οποία μεταφέρει, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, από τη Γαλλία προς άλλο κράτος μέλος της Ευρωπαϊκής Ένωσης, πρόσωπο υποκείμενο [στις επίμαχες εισφορές], ή τρίτος για λογαριασμό του, προκειμένου να καθοριστεί ο συνολικός κύκλος εργασιών που συνιστά τη βάση υπολογισμού των εν λόγω εισφορών;» Επί του προδικαστικού ερωτήματος Με το ερώτημά του, το αιτούν δικαστήριο ζητεί να διευκρινισθεί, κατ’ ουσίαν, αν τα άρθρα 28 και 30 ΣΛΕΕ έχουν την έννοια ότι αντιτίθενται σε ρύθμιση κράτους μέλους η οποία προβλέπει ότι η βάση υπολογισμού εισφορών που εισπράττονται επί του ετησίου κύκλου εργασιών των εταιριών, εφόσον ο κύκλος εργασιών αυτός ανέρχεται σε ορισμένο ποσό ή το υπερβαίνει, καθορίζεται λαμβανομένης υπόψη της αντιπροσωπευτικής αξίας των αγαθών τα οποία μεταφέρονται από υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, από το κράτος μέλος αυτό προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης, η δε αξία αυτή λαμβάνεται υπόψη ήδη από του χρόνου της οικείας μεταφοράς, μολονότι, σε περίπτωση κατά την οποία τα ίδια αγαθά μεταφέρονται από τον υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, εντός του οικείου κράτους μέλους, η αξία τους λαμβάνεται υπόψη για την εν λόγω βάση υπολογισμού μόνον κατά τον χρόνο της μεταγενέστερης πωλήσεώς τους. Κατά το εφαρμοστέο εθνικό δίκαιο, στην υπόθεση της κύριας δίκης, οι επίμαχες εισφορές εισπράττονται επί του ετήσιου κύκλου εργασιών των εταιριών, υπό την προϋπόθεση ότι, για το οικείο φορολογικό έτος, ο κύκλος αυτός ανέρχεται τουλάχιστον σε 760000 ευρώ. Από το ως άνω εθνικό δίκαιο προκύπτει επίσης ότι μεταφορά αγαθών, πραγματοποιούμενη από υποκείμενο στις εισφορές αυτές ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, από τη Γαλλία προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης, εξομοιώνεται, όσον αφορά την είσπραξη των εν λόγω εισφορών, με παράδοση αγαθών και προσμετράται στον κύκλο εργασιών της οικείας εταιρίας. Το αιτούν δικαστήριο επισημαίνει, ειδικότερα, ότι η αντιπροσωπευτική αξία των εμπορευμάτων που απλώς μεταφέρονται, χωρίς απώλεια της κυριότητας, προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης, προσμετράται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών, μολονότι δεν συμβαίνει το ίδιο σε περίπτωση κατά την οποία τέτοια μεταφορά πραγματοποιείται στο εσωτερικό της γαλλικής επικράτειας. Στην περίπτωση των μεταφορών που πραγματοποιούνται στο εσωτερικό της γαλλικής επικράτειας, η αξία των εμπορευμάτων συνυπολογίζεται στον κύκλο εργασιών της οικείας εταιρίας και προσμετράται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών μόνον κατά το χρονικό σημείο της πωλήσεως των εμπορευμάτων αυτών. Το αιτούν δικαστήριο διερωτάται, ως εκ τούτου, αν, λαμβανομένου υπόψη του τρόπου καθορισμού της βάσεως υπολογισμού των εισφορών αυτών, οι επίμαχες εισφορές συνιστούν φορολογικές επιβαρύνσεις ισοδυνάμου αποτελέσματος με εξαγωγικούς δασμούς που αντιβαίνουν στα άρθρα 28 και 30 ΣΛΕΕ. Κατά πάγια νομολογία του Δικαστηρίου, φορολογική επιβάρυνση ισοδυνάμου αποτελέσματος με δασμό αποτελεί κάθε χρηματική επιβάρυνση, έστω και ελάχιστη, η οποία επιβάλλεται μονομερώς, ανεξαρτήτως της ονομασίας της και της τεχνικής της, και πλήττει τα εμπορεύματα λόγω της διελεύσεώς τους από σύνορα, όταν δεν αποτελεί δασμό με την κυριολεκτική έννοια του όρου. Αντιθέτως, χρηματική επιβάρυνση που προκύπτει από γενικό καθεστώς εσωτερικών φόρων στους οποίους υπόκεινται συστηματικά, βάσει των ίδιων αντικειμενικών κριτηρίων, κατηγορίες προϊόντων ανεξαρτήτως της προελεύσεως ή του προορισμού τους εμπίπτει στο άρθρο 110 ΣΛΕΕ, το οποίο απαγορεύει τους εσωτερικούς φόρους που ενέχουν διακρίσεις (απόφαση της 1ης Μαρτίου 2018, Petrotel-Lukoil και Georgescu, C-76/17 , EU:C:2018:139 , σκέψη και εκεί παρατιθέμενη νομολογία). Υπενθυμίζεται συναφώς ότι οι διατάξεις της Συνθήκης ΛΕΕ περί φορολογικών επιβαρύνσεων ισοδυνάμου αποτελέσματος και οι διατάξεις περί εσωτερικών φόρων που ενέχουν δυσμενείς διακρίσεις δεν μπορούν να τύχουν σωρευτικής εφαρμογής, οπότε μέτρο που εμπίπτει στο πεδίο εφαρμογής του άρθρου 110 ΣΛΕΕ δεν μπορεί, στο σύστημα της Συνθήκης, να χαρακτηρισθεί ως «φορολογική επιβάρυνση ισοδυνάμου αποτελέσματος» (βλ., σχετικώς, απόφαση της 2ας Οκτωβρίου 2014, Orgacom, C-254/13 , EU:C:2014:2251 , σκέψη και εκεί παρατιθέμενη νομολογία). Μια χρηματική επιβάρυνση δεν μπορεί επίσης να χαρακτηρισθεί ως «φορολογική επιβάρυνση ισοδυνάμου αποτελέσματος» εφόσον εισπράττεται, υπό ορισμένες προϋποθέσεις, λόγω ελέγχων διενεργούμενων με σκοπό τη συμμόρφωση προς υποχρεώσεις που επιβάλλει το δίκαιο της Ένωσης ή εφόσον αποτελεί το αντίτιμο υπηρεσίας που παρέχεται πράγματι στην επιχείρηση που οφείλει να την καταβάλει, υπό την προϋπόθεση ότι το ύψος του αντιτίμου αυτού είναι ανάλογο της εν λόγω υπηρεσίας (βλ., σχετικώς, αποφάσεις της 11ης Ιουνίου 1992, Sanders Adour και Guyomarc’h Orthez Nutrition animale, C-149/91 και C-150/91, σκέψη 17, καθώς και της 9ης Σεπτεμβρίου 2004, Carbonati Apuani, C-72/03 , EU:C:2004:506 , σκέψη ). Ως εκ τούτου, πρέπει να εξετασθεί αν οι επίμαχες εισφορές πληρούν τις προϋποθέσεις του ορισμού της φορολογικής επιβαρύνσεως αποτελέσματος ισοδύναμου με δασμό, όπως αυτός συνάγεται από τα στοιχεία που εκτίθενται στις σκέψεις 24 έως 26 της παρούσας αποφάσεως. Επισημαίνεται συναφώς, πρώτον, ότι οι επίμαχες εισφορές αποτελούν χρηματικές επιβαρύνσεις τις οποίες έχει επιβάλει μονομερώς κράτος μέλος. Δεδομένου ότι ο σκοπός για τον οποίο επιβάλλονται τέτοιες επιβαρύνσεις δεν ασκεί επιρροή, μικρή σημασία έχει το ότι πρόκειται για φορολογικές επιβαρύνσεις με σκοπό τη χρηματοδότηση συστήματος κοινωνικής ασφαλίσεως (βλ., σχετικώς, απόφαση της 21ης Σεπτεμβρίου 2000, Μιχαηλίδης, C-441/98 και C-442/98 , EU:C:2000:479 , σκέψη ). Δεύτερον, πρέπει να εξετασθεί αν οι επίμαχες εισφορές πλήττουν εμπορεύματα. Υπενθυμίζεται συναφώς ότι το Δικαστήριο έχει κρίνει, στο πλαίσιο της ερμηνείας του άρθρου 110 ΣΛΕΕ, ότι φορολογική επιβάρυνση η οποία δεν επιβάλλεται επί των προϊόντων αυτών καθαυτά πρέπει, πάντως, να θεωρείται ότι πλήττει εμπόρευμα εφόσον έχει άμεσο αντίκτυπο στο κόστος του οικείου προϊόντος (αποφάσεις της 16ης Φεβρουαρίου 1977, Schöttle, 20/76 , EU:C:1977:26 , σκέψη , καθώς και της 8ης Νοεμβρίου 2007, Stadtgemeinde Frohnleiten και Gemeindebetriebe Frohnleiten, C-221/06 , EU:C:2007:657 , σκέψη ). Η νομολογία αυτή πρέπει να τύχει εφαρμογής και στο πλαίσιο της ερμηνείας των άρθρων 28 και 30 ΣΛΕΕ. Στην υπόθεση της κύριας δίκης, οι επίμαχες εισφορές υπολογίζονται επί του ετήσιου κύκλου εργασιών των εταιριών που υπόκεινται στις εισφορές αυτές και όχι άμεσα επί της αντιπροσωπευτικής αξίας ή της τιμής πωλήσεως των εμπορευμάτων που διαθέτουν στο εμπόριο οι εταιρίες αυτές. Ωστόσο, καθόσον ο ετήσιος κύκλος εργασιών των ως άνω εταιριών ανέρχεται τουλάχιστον σε 760000 ευρώ, το σύνολο του κύκλου αυτού εργασιών αποτελεί τη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών, των οποίων ο συντελεστής έχει ορισθεί σε ποσοστό 0,13 % και 0,03 %, αντιστοίχως, του εν λόγω κύκλου εργασιών. Κατά το μέτρο που ο ίδιος αυτός κύκλος εργασιών πραγματοποιείται με την πώληση προϊόντων στη Γαλλία και τη μεταφορά τους προς άλλο κράτος μέλος, οι επίμαχες εισφορές πλήττουν αυτά καθαυτά τα εν λόγω προϊόντα, μολονότι δεν εισπράττονται κατά τον χρόνο πωλήσεως των προϊόντων αυτών ή μεταφοράς τους προς άλλο κράτος μέλος, αλλά συνολικώς και σε ετήσια βάση. Όπως επισήμανε ο γενικός εισαγγελέας στο σημείο 89 των προτάσεών του, οι εισφορές αυτές επηρεάζουν άμεσα το κόστος της διαθέσεως των οικείων προϊόντων στη αγορά, διότι κάθε πώληση ή μεταφορά προς άλλο κράτος μέλος ενός εκ των προϊόντων αυτών συνεπάγεται κατ’ ανάγκην την αύξηση της βάσεως υπολογισμού των εν λόγω εισφορών, οι οποίες εισπράττονται επί του ούτως πραγματοποιούμενου κύκλου εργασιών, οσάκις αυτός ανέρχεται τουλάχιστον σε 760000 ευρώ ετησίως. Υπό τις συνθήκες αυτές, πρέπει να γίνει δεκτό ότι οι επίμαχες εισφορές πλήττουν εμπορεύματα. Η κρίση αυτή δεν τίθεται εν αμφιβόλω από την απόφαση της 27ης Νοεμβρίου 1985, Rousseau Wilmot ( 295/84 , EU:C:1985:473 ), στη σκέψη 16 της οποίας το Δικαστήριο αποφάνθηκε ότι εισφορά όπως η C3S εμπίπτει στην έννοια των «δικαιωμάτων ή τελών μη εχόντων τον χαρακτήρα φόρου επί του κύκλου εργασιών», κατά το άρθρο 33 της έκτης οδηγίας 77/388/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 17ης Μαΐου 1977, περί εναρμονίσεως των νομοθεσιών των κρατών μελών, των σχετικών με τους φόρους κύκλου εργασιών – Κοινό σύστημα φόρου προστιθεμένης αξίας: ομοιόμορφη φορολογική βάση (ΕΕ ειδ. έκδ. 09/001, σ. 49), καθόσον, μεταξύ άλλων, υπολογίζεται βάσει του ετήσιου κύκλου εργασιών χωρίς να θίγει άμεσα την τιμή των αγαθών και των υπηρεσιών. Πράγματι, η απόφαση εκείνη αφορούσε ειδικώς το κοινό σύστημα του ΦΠΑ και, ειδικότερα, το εν λόγω άρθρο 33, του οποίου σκοπός είναι να αποτραπεί το ενδεχόμενο να τεθεί σε κίνδυνο η λειτουργία του συστήματος αυτού εξαιτίας φορολογικών μέτρων κράτους μέλους τα οποία βαρύνουν την κυκλοφορία των αγαθών και των υπηρεσιών και πλήττουν τις συναλλαγές κατά τρόπο παρεμφερή εκείνου που χαρακτηρίζει τον ΦΠΑ. Τρίτον, πρέπει να διακριβωθεί αν οι επίμαχες εισφορές πλήττουν τα εμπορεύματα αυτά λόγω της διελεύσεως συνόρων ή αν, αντιθέτως, προκύπτουν από γενικό καθεστώς εσωτερικών φόρων στους οποίους υπόκεινται συστηματικά, βάσει των ίδιων αντικειμενικών κριτηρίων, κατηγορίες προϊόντων ανεξαρτήτως της προελεύσεως ή του προορισμού τους. Το Δικαστήριο έχει κρίνει συναφώς ότι το ουσιώδες χαρακτηριστικό γνώρισμα φορολογικής επιβαρύνσεως ισοδυνάμου αποτελέσματος, το οποίο τη διακρίνει από έναν εσωτερικό φόρο γενικού χαρακτήρα, έγκειται στο ότι η πρώτη πλήττει αποκλειστικά το προϊόν που διέρχεται από τα σύνορα ακριβώς λόγω του γεγονότος αυτού, ενώ ο δεύτερος πλήττει τόσο τα εισαγόμενα και εξαγόμενα όσο και τα εγχώρια προϊόντα (απόφαση της 2ας Οκτωβρίου 2014, Orgacom, C‑254/13 , EU:C:2014:2251 , σκέψη ). Δεν αμφισβητείται εν προκειμένω ότι οι επίμαχες εισφορές πλήττουν, υπολογιζόμενες με τον ίδιο συντελεστή, τόσο τα προϊόντα που μεταφέρονται προς άλλο κράτος μέλος όσο και τα προϊόντα που διατίθενται προς πώληση εντός της εθνικής επικράτειας. Ωστόσο, κατά πρώτον, για να εντάσσεται στο πλαίσιο γενικού συστήματος «εσωτερικών φόρων», κατά την έννοια του άρθρου 110 ΣΛΕΕ, η υπό εξέταση φορολογική επιβάρυνση πρέπει να βαρύνει το όμοιο εγχώριο ή εξαγόμενο προϊόν με τον ίδιο φόρο στο ίδιο στάδιο εμπορίας, η δε γενεσιουργός αιτία του φόρου πρέπει, και αυτή, να είναι η ίδια για αμφότερα τα προϊόντα (απόφαση της 2ας Οκτωβρίου 2014, Orgacom, C-254/13 , EU:C:2014:2251 , σκέψη και εκεί παρατιθέμενη νομολογία). Η τιμή, όμως, του εμπορεύματος προσμετράται στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών μόνον κατά τον χρόνο της πωλήσεως του εμπορεύματος αυτού οσάκις το εμπόρευμα εξακολουθεί να βρίσκεται εντός της εθνικής επικράτειας, ενώ, σε περίπτωση μεταφοράς του εν λόγω εμπορεύματος προς άλλο κράτος μέλος, η αντιπροσωπευτική αξία του προσμετράται στην ίδια αυτή βάση υπολογισμού ήδη κατά τον χρόνο της εν λόγω μεταφοράς. Η περίσταση αυτή δεν δύναται, πάντως, να κλονίσει τη διαπίστωση ότι η χρηματική επιβάρυνση λόγω των επίμαχων εισφορών έχει εφαρμογή κατά το ίδιο στάδιο εμπορίας, καθόσον, όπως υποστήριξε η Γαλλική Κυβέρνηση στις παρατηρήσεις που υπέβαλε στο Δικαστήριο, αφορά κατ’ ουσίαν το προϊόν που πωλείται στην εθνική αγορά και το προϊόν που μεταφέρεται προς άλλο κράτος μέλος με σκοπό να πωληθεί στην αγορά του κράτους αυτού. Πράγματι, μπορεί να γίνει δεκτό ότι, αφενός, η πώληση του εν λόγω προϊόντος εντός της εθνικής επικράτειας και, αφετέρου, η μεταφορά του προϊόντος προς άλλο κράτος μέλος με σκοπό την πώλησή του εμπίπτουν, ως προς την οικονομική πραγματικότητα, σε ίδιο στάδιο εμπορίας όσον αφορά την εφαρμογή του άρθρου 110 ΣΛΕΕ (βλ., κατ’ αναλογίαν, αποφάσεις της 11ης Ιουνίου 1992, Sanders Adour και Guyomarc’h Orthez Nutrition animale, C-149/91 και C-150/91 , EU:C:1992:261 , σκέψη · της 2ας Απριλίου 1998, Outokumpu, C‑213/96 , EU:C:1998:155 , σκέψη , καθώς και της 23ης Απριλίου 2002, Nygård, C‑234/99 , EU:C:2002:244 , σκέψη ). Δεν θα ίσχυε, πάντως, το ίδιο σε περίπτωση κατά την οποία, όπως υποστηρίζει η Lubrizol στις παρατηρήσεις που υπέβαλε στο Δικαστήριο, η μεταφορά των επίμαχων στην υπόθεση της κύριας δίκης προϊόντων προς άλλο κράτος μέλος είχε ληφθεί υπόψη στη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών, μολονότι η μεταφορά αυτή δεν έχει ως αποτέλεσμα τη συνακόλουθη πώληση των εν λόγω προϊόντων εντός του άλλου αυτού κράτους μέλους. Πράγματι, μια τέτοια μεταφορά δεν θα ενέπιπτε στο ίδιο στάδιο εμπορίας με την πώληση εντός της εθνικής αγοράς. Όπως επισημαίνει η Ευρωπαϊκή Επιτροπή, θα έπρεπε να γίνει δεκτό ότι η χρηματική επιβάρυνση εκ των επίμαχων εισφορών πλήττει τα προϊόντα αυτά σε διαφορετικά στάδια εμπορίας εάν η αξία των προϊόντων που μεταφέρονται προς άλλο κράτος μέλος δεν μπορούσε να αφαιρεθεί από τη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών σε περίπτωση κατά την οποία τα προϊόντα αυτά δεν προορίζονται να διατεθούν προς πώληση ή μεταφέρθηκαν εκ νέου στη Γαλλία χωρίς να έχουν πωληθεί εντός του άλλου κράτους μέλους. Σε τέτοια περίπτωση, οι επίμαχες εισφορές, καθόσον θα υπολογίζονταν λαμβανομένης υπόψη της αντιπροσωπευτικής αξίας των προϊόντων αυτών, θα έπρεπε να χαρακτηρισθούν ως φορολογικές επιβαρύνσεις ισοδυνάμου αποτελέσματος. Επιπλέον, εάν η αξία των προϊόντων που μεταφέρονται προς άλλο κράτος μέλος λαμβανόταν λογιστικώς υπόψη, για δεύτερη φορά, όσον αφορά τη βάση υπολογισμού των επίμαχων εισφορών, κατά την πώλησή τους στο κράτος μέλος αυτό, τα εξαγόμενα προϊόντα θα βαρύνονταν δις με την επίμαχη φορολογική επιβάρυνση, σε αντίθεση με τα προϊόντα που προορίζονται για την εθνική αγορά. Σε τέτοια περίπτωση, οι εισφορές αυτές, καθόσον θα υπολογίζονταν λαμβανομένης υπόψη της τιμής πωλήσεως των αγαθών αυτών, θα έπρεπε επίσης να χαρακτηρισθούν ως φορολογικές επιβαρύνσεις ισοδυνάμου αποτελέσματος (βλ., σχετικώς, απόφαση της 17ης Σεπτεμβρίου 1997, Fricarnes, C-28/96 , EU:C:1997:412 , σκέψη ). Πρέπει να επισημανθεί, κατά δεύτερον, ότι εάν τα πλεονεκτήματα που προκύπτουν από τη διάθεση των εσόδων φορολογικής επιβαρύνσεως, η οποία εμπίπτει σε γενικό σύστημα εσωτερικών φόρων και πλήττει συστηματικά τα εγχώρια προϊόντα που διατίθενται στο εμπόριο στην εγχώρια αγορά, καθώς και αυτά που εξάγονται, αντισταθμίζουν πλήρως την επιβάρυνση την οποία φέρει το εγχώριο προϊόν που διατίθεται στην εγχώρια αγορά κατά την κυκλοφορία του στο εμπόριο, ο φόρος αυτός συνιστά επίσης φορολογική επιβάρυνση ισοδυνάμου αποτελέσματος προς τελωνειακό δασμό, αντίθετη προς τα άρθρα 28 και 30 ΣΛΕΕ (απόφαση της 1ης Μαρτίου 2018, Petrotel-Lukoil και Georgescu, C-76/17 , EU:C:2018:139 , σκέψη ). Εν προκειμένω, ωστόσο, ουδόλως προκύπτει ότι οι επίμαχες εισφορές έχουν τέτοιο αποτέλεσμα. Πράγματι, όπως επισήμανε κατ’ ουσίαν ο γενικός εισαγγελέας με το σημείο 94 των προτάσεών του, τα έσοδα από τις εισφορές αυτές προορίζονται για τη χρηματοδότηση του προϋπολογισμού οργανισμών κοινωνικής ασφαλίσεως των οποίων οι παροχές δεν έχουν ούτε ως σκοπό ούτε ως συνέπεια την πλήρη αντιστάθμιση της επιβαρύνσεως που φέρουν τα εγχώρια προϊόντα τα οποία διατίθενται στο εμπόριο εντός της εθνικής επικράτειας λόγω της καταβολής των εν λόγω εισφορών. Τέταρτον, επισημαίνεται ότι, όπως υπογράμμισε κατ’ ουσίαν ο γενικός εισαγγελέας στο σημείο 71 των προτάσεών του, από τη δικογραφία που διαβιβάσθηκε στο Δικαστήριο ουδόλως συνάγεται ότι οι επίμαχες εισφορές εισπράττονται λόγω ελέγχων που διενεργούνται με σκοπό τη συμμόρφωση προς υποχρεώσεις τις οποίες επιβάλλει το δίκαιο της Ένωσης ή ότι αποτελούν το αντίτιμο πράγματι παρασχεθείσας στον επιχειρηματία υπηρεσίας, του οποίου το ύψος είναι ανάλογο της υπηρεσίας αυτής. Ως εκ τούτου, οι επίμαχες εισφορές, με την επιφύλαξη των όσων επισημάνθηκαν στις σκέψεις 43 έως 47 της παρούσας αποφάσεως, αποτελούν εσωτερικούς φόρους, κατά την έννοια του άρθρου 110 ΣΛΕΕ, στοιχείο του οποίου η διακρίβωση απόκειται, πάντως, στο αιτούν δικαστήριο. Δεδομένου ότι η Lubrizol επισήμανε, κατά την ενώπιον του Δικαστηρίου επ’ ακροατηρίου συζήτηση, ότι δεν προβάλλει παράβαση του άρθρου 110 ΣΛΕΕ και δεδομένου ότι το Δικαστήριο δεν ερωτήθηκε συναφώς, παρέλκει η εξέταση του ζητήματος αν εισφορές όπως οι επίμαχες ενέχουν δυσμενείς διακρίσεις κατά την έννοια του εν λόγω άρθρου 110. Λαμβανομένων υπόψη των προεκτεθέντων, τα άρθρα 28 και 30 ΣΛΕΕ έχουν την έννοια ότι δεν αντιτίθενται σε ρύθμιση κράτους μέλους η οποία προβλέπει ότι η βάση υπολογισμού εισφορών που εισπράττονται επί του ετησίου κύκλου εργασιών των εταιριών, εφόσον ο κύκλος εργασιών αυτός ανέρχεται σε ορισμένο ποσό ή το υπερβαίνει, καθορίζεται λαμβανομένης υπόψη της αντιπροσωπευτικής αξίας των αγαθών τα οποία μεταφέρονται από υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, από το κράτος μέλος αυτό προς άλλο κράτος μέλος της Ένωσης, η δε αξία αυτή λαμβάνεται υπόψη ήδη από του χρόνου της οικείας μεταφοράς, μολονότι, σε περίπτωση κατά την οποία τα ίδια αγαθά μεταφέρονται από τον υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, εντός του οικείου κράτους μέλους, η αξία τους λαμβάνεται υπόψη για την εν λόγω βάση υπολογισμού μόνον κατά τον χρόνο της μεταγενέστερης πωλήσεώς τους, υπό την προϋπόθεση ότι: – πρώτον, η αξία των αγαθών αυτών δεν θα ληφθεί εκ νέου υπόψη για την εν λόγω βάση υπολογισμού κατά τη μεταγενέστερη πώλησή τους εντός του κράτους μέλους αυτού· – δεύτερον, η αξία τους αφαιρείται από την εν λόγω βάση υπολογισμού σε περίπτωση κατά την οποία τα αγαθά αυτά δεν προορίζονται να πωληθούν εντός του άλλου κράτους μέλους ή μεταφέρθηκαν εκ νέου στο κράτος μέλος προελεύσεως χωρίς να έχουν πωληθεί, και – τρίτον, τα πλειονεκτήματα που προκύπτουν από τη διάθεση των εσόδων εκ των εν λόγω εισφορών δεν αντισταθμίζουν πλήρως την επιβάρυνση που φέρει το εγχώριο προϊόν το οποίο διατίθεται στο εμπόριο εντός της εθνικής αγοράς κατά τη διάθεσή του στην αγορά, στοιχείο του οποίου η διακρίβωση απόκειται στο αιτούν δικαστήριο. Επί των δικαστικών εξόδων Δεδομένου ότι η παρούσα διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του αιτούντος δικαστηρίου, σ’ αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν όσοι υπέβαλαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, πλην των ως άνω διαδίκων, δεν αποδίδονται. Για τους λόγους αυτούς, το Δικαστήριο (τέταρτο τμήμα) αποφαίνεται: Τα άρθρα 28 και 30 ΣΛΕΕ έχουν την έννοια ότι δεν αντιτίθενται σε ρύθμιση κράτους μέλους η οποία προβλέπει ότι η βάση υπολογισμού εισφορών που εισπράττονται επί του ετησίου κύκλου εργασιών των εταιριών, εφόσον ο κύκλος εργασιών αυτός ανέρχεται σε ορισμένο ποσό ή το υπερβαίνει, καθορίζεται λαμβανομένης υπόψη της αντιπροσωπευτικής αξίας των αγαθών τα οποία μεταφέρονται από υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, από το κράτος μέλος αυτό προς άλλο κράτος μέλος της Ευρωπαϊκής Ένωσης, η δε αξία αυτή λαμβάνεται υπόψη ήδη από του χρόνου της οικείας μεταφοράς, μολονότι, σε περίπτωση κατά την οποία τα ίδια αγαθά μεταφέρονται από τον υποκείμενο στον φόρο ή για λογαριασμό του, για τις ανάγκες της επιχειρήσεώς του, εντός του οικείου κράτους μέλους, η αξία τους λαμβάνεται υπόψη για την εν λόγω βάση υπολογισμού μόνον κατά τον χρόνο της μεταγενέστερης πωλήσεώς τους, υπό την προϋπόθεση ότι: – πρώτον, η αξία των αγαθών αυτών δεν θα ληφθεί εκ νέου υπόψη για την εν λόγω βάση υπολογισμού κατά τη μεταγενέστερη πώλησή τους εντός του κράτους μέλους αυτού· – δεύτερον, η αξία τους αφαιρείται από την εν λόγω βάση υπολογισμού σε περίπτωση κατά την οποία τα αγαθά αυτά δεν προορίζονται να πωληθούν εντός του άλλου κράτους μέλους ή μεταφέρθηκαν εκ νέου στο κράτος μέλος προελεύσεως χωρίς να έχουν πωληθεί, και – τρίτον, τα πλειονεκτήματα που προκύπτουν από τη διάθεση των εσόδων εκ των εν λόγω εισφορών δεν αντισταθμίζουν πλήρως την επιβάρυνση που φέρει το εγχώριο προϊόν το οποίο διατίθεται στο εμπόριο εντός της εθνικής αγοράς κατά τη διάθεσή του στην αγορά, στοιχείο του οποίου η διακρίβωση απόκειται στο αιτούν δικαστήριο. (υπογραφές) ( *1 ) Γλώσσα διαδικασίας: η γαλλική.

62018CJ0600

fi

Ennakkoratkaisupyyntö koskee SEUT 92 artiklan tulkintaa. Tämä pyyntö on esitetty asiassa, jossa asianosaisina ovat UTEP 2006. SRL (jäljempänä UTEP) ja Vas Megyei Kormányhivatal Hatósági Főosztály, Hatósági, Építésügyi és Oktatási Osztály (Vasin piirikunnan hallintovirasto, hallinto-, rakennus- ja koulutusosasto, Unkari) ja joka koskee viimeksi mainitun UTEPille määräämää hallinnollista sakkoa ajopiirtureiden käyttöä koskevan lainsäädännön rikkomisen perusteella. Asiaa koskevat oikeussäännöt Unionin oikeus Tieliikenteessä käytettävistä ajopiirtureista, tieliikenteen valvontalaitteista annetun neuvoston asetuksen (ETY) N:o 3821/85 kumoamisesta sekä tieliikenteen sosiaalilainsäädännön yhdenmukaistamisesta annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EY) N:o 561/2006 muuttamisesta 4.2.2014 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EU) N:o 165/2014 ( EUVL 2014, L 60, s. 1 ), 32 artiklassa säädetään seuraavaa: ”1.   Kuljetusyritysten ja kuljettajien on varmistettava digitaalisen ajopiirturin ja kuljettajakortin moitteeton toiminta ja asianmukainen käyttö. Käytettäessä analogista ajopiirturia kuljetusyritysten ja kuljettajien on varmistettava sen moitteeton toiminta ja piirturilevyn asianmukainen käyttö. – – 3.   On kiellettyä väärentää, salata, poistaa tai tuhota piirturilevylle kirjattuja taikka ajopiirturiin tai kuljettajakorttiin tallennettuja tietoja tai ajopiirturista tulostettuja asiakirjoja. Kiellettyä on myös ajopiirturin, piirturilevyn tai kuljettajakortin manipuloiminen siten, että se voi aiheuttaa tietojen ja/tai tulosteiden väärentymisen, poistumisen tai tuhoutumisen. – – – –” Kyseisen asetuksen 33 artiklassa säädetään seuraavaa: ”1.   Kuljetusyritykset ovat vastuussa sen varmistamisesta, että niiden kuljettajille annetaan asianmukainen koulutus ja ohjeet ajopiirturin, olipa se digitaalinen tai analoginen, moitteettomasta toiminnasta, ja tehtävä säännöllisiä tarkistuksia varmistaakseen, että niiden kuljettajat käyttävät ajopiirtureita asianmukaisesti, eivätkä ne saa antaa kuljettajilleen mitään suoria tai epäsuoria kannusteita, jotka saattaisivat houkutella heitä käyttämään väärin ajopiirturia. – – 3.   Kuljetusyritykset ovat vastuussa kuljettajiensa tai käytettävissään olevien kuljettajien tekemistä tämän asetuksen rikkomuksista. – –” Mainitun asetuksen 41 artiklan 1 kohdassa säädetään seuraavaa: ”Jäsenvaltioiden on omien perustuslakiensa sääntöjen mukaisesti vahvistettava tämän asetuksen rikkomiseen sovellettavia seuraamuksia koskevat säännöt ja toteutettava kaikki tarvittavat toimenpiteet niiden täytäntöönpanon varmistamiseksi. Seuraamusten on oltava tehokkaita, oikeasuhteisia, varoittavia ja syrjimättömiä ja [tieliikenteen sosiaalilainsäädännöstä annettujen neuvoston asetusten (ETY) N:o 3820/85 ja (ETY) N:o 3821/85 täytäntöönpanoa koskevista vähimmäisedellytyksistä ja neuvoston direktiivin 88/599/ETY kumoamisesta 15.3.2006 annetussa Euroopan parlamentin ja neuvoston] direktiivissä 2006/22/EY [( EUVL 2006, L 102, s. 35 )] säädettyjen seuraamusluokkien mukaisia.” Direktiivin 2006/22, sellaisena kuin se on muutettuna 18.3.2016 annetulla komission asetuksella (EU) 2016/403 ( EUVL 2016, L 74, s. 8 ) (jäljempänä direktiivi 2006/22), 9 artiklan mukaan kyseisen direktiivin 2006/22 liite III sisältää luettelon erityisesti asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomuksista, jotka on luokiteltu eri ryhmiin niiden vakavuuden mukaan (”kaikkein vakavimmat rikkomukset”, ”erittäin vakava rikkomus”, ”vakava rikkomus” ja ”vähäinen rikkomus”). Kyseisen liitteen 2 kohdan, joka sisältää viimeksi mainitun asetuksen mukaiset rikkomukset, H kohdassa, joka koskee ”ajopiirturin, kuljettajakortin tai piirturilevyn käyttöä”, luokitellaan asetuksen N:o 165/2014 32 ja 33 artiklan rikkomukset ”kaikkein vakavimmiksi rikkomuksiksi” taikka ”erittäin vakaviksi rikkomuksiksi”. Unkarin lainsäädäntö Pienistä ja keskisuurista yrityksistä ja niiden kehittämisavustuksista annetun vuoden 2004 lain XXXIV (kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 2004. évi XXXIV. törvény), sellaisena kuin sitä sovelletaan pääasiassa (jäljempänä pk-yrityksistä annettu laki), 12/A §:ssä säädetään seuraavaa: ”1.   Kun kyse on ensimmäisestä sääntöjenvastaisesta menettelystä, pienten ja keskisuurten yritysten viranomaistarkastusta suorittavat elimet määräävät – verotus- ja tullimenettelyä sekä aikuiskoulutuksen alalla toimiviin oppilaitoksiin kohdistettavaa tarkastusmenettelyä lukuun ottamatta – hallinnollisen sakon sijasta varoituksen, ja niillä on velvollisuus selvittää mahdollisuus soveltaa viranomaismenettelyä ja ‑palveluja koskevista yleisistä säännöistä vuonna 2004 annetun lain nro CXL (a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL törvény) 94 §:n 1 momentin a kohdassa säädettyä menettelyä. 2.   Sakoista vapauttaminen ei ole mahdollista, jos a) sääntöjenvastaisella menettelyllä aiheutetaan vahinkoa tai vaaraa ihmisen hengelle, fyysiselle koskemattomuudelle tai terveydelle; – –” Pk-yrityksistä annetun lain 20 §:n 7 momentissa säädetään seuraavaa: ”Tällä lailla pannaan täytäntöön 6.5.2003 annettu komission suositus 2003/361/EY mikroyritysten sekä pienten ja keskisuurten yritysten määritelmästä [( EUVL 2003, L 124, s. 36 )].” Pääasia ja ennakkoratkaisukysymys UTEP on Romaniaan sijoittautunut yhtiö, joka harjoittaa muun muassa kuljetustoimintaa. On selvää, että tämä yhtiö täyttää pk-yrityksistä annetussa laissa tarkoitettujen pienten ja keskisuurten yritysten (jäljempänä pk-yritys) edellytykset. Unkarin viranomaiset totesivat 15.5.2017 suorittamansa liikennetarkastuksen yhteydessä, että UTEPille kuuluvan kuorma-auton kuljettaja oli 12.–14.5.2017 poistanut ajopiirturilevyn ja manipuloinut eri tavoin laitetta sekä sen sähköliittymiä. Vaikka kuljettaja oli osoittanut tämän noin 48 tunnin jakson lepoajaksi, Unkarin viranomaiset totesivat, että se oli tosiasiassa käytetty lastaus- ja tankkaustoimintoihin. Unkarin viranomaiset katsoivat hallinnollisessa menettelyssä, joka päätettiin 28.7.2017 annetulla päätöksellä, että UTEP oli rikkonut asetuksen N:o 165/2014 32 artiklan 3 kohtaa sekä 33 artiklan 1 ja 3 kohtaa, ja määräsivät sille 800000 Unkarin forintin (HUF) (noin 2600 euroa) suuruisen hallinnollisen sakon ja hylkäsivät tämän yhtiön väitteen siitä, että pk-yrityksistä annetun lain 12/A §:n 1 momentin perusteella sakko olisi mahdollista korvata kirjallisella varoituksella. Kyseisten viranomaisten mukaan tätä pykälää voidaan soveltaa vain Unkariin sijoittautuneisiin pk-yrityksiin. UTEP nosti ennakkoratkaisua pyytäneessä tuomioistuimessa, Szombathelyi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróságissa (Szombathelyn hallinto- ja sosiaaliasioiden tuomioistuin, Unkari), ensisijaisesti 28.7.2017 tehtyä päätöstä koskevan kumoamiskanteen ja esitti toissijaisesti sakon määrän alentamista koskevan vaatimuksen, ja se väittää, että Unkarin viranomaisten päätös kieltäytyä antamasta sille kirjallista varoitusta sakon sijaan sillä perusteella, että kyseinen yhtiö on sijoittautunut toiseen jäsenvaltioon kuin Unkariin, on syrjivä ja SEUT 92 artiklan vastainen. Näissä olosuhteissa Szombathelyi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság on päättänyt lykätä asian käsittelyä ja esittää unionin tuomioistuimelle seuraavan ennakkoratkaisukysymyksen: ”Onko SEUT 92 artiklan määräyksiä tulkittava siten, että niiden kanssa on ristiriidassa [pk-yrityksistä annetun lain] 12/A §:n tulkinta ja sen perusteella muodostunut viranomaiskäytäntö, joiden mukaan tätä säännöstä ei voida soveltaa muiden jäsenvaltioiden yrityksiin (oikeussubjekteihin), joita ei ole rekisteröity Unkarissa mutta jotka muutoin vastaavat mainitun lain mukaista pienen ja keskisuuren yrityksen määritelmää?” Ennakkoratkaisupyynnön tutkittavaksi ottaminen Unkarin hallitus väittää kirjallisissa huomautuksissaan, että ennakkoratkaisupyyntö on jätettävä tutkimatta kahdesta syystä. Yhtäältä kyseinen hallitus katsoo, että SEUT 92 artiklalla, jonka tulkintaa ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin pyytää, ei ole merkitystä pääasian ratkaisun kannalta. Sakko on sen mukaan määrätty UTEPille asetuksen N:o 165/2014 täytäntöön panemiseksi annetun kansallisen säännöstön perusteella. Kyseinen asetus itsessään on kuitenkin annettu SEUT 91 artiklan nojalla, mikä johtaa siihen, että SEUT 92 artiklalla ei ole mitään merkitystä. Toisaalta Unkarin hallitus epäilee, että pk-yrityksistä annetun lain 12/A §:n 1 momenttia voitaisiin soveltaa pääasiassa siltä osin kuin kyseisen pykälän 2 momentin nojalla varoitusta ei voida käyttää, kun kyseessä oleva menettely voi vaarantaa ihmisten elämän tai koskemattomuuden. Kuten direktiivistä 2006/22 ilmenee, ajopiirturin käyttöä koskevien säännösten rikkominen on luokiteltava kaikkein vakavimpien rikkomusten luokkaan. Näin ollen riippumatta siitä, kohdellaanko Unkarissa asuvia ja ulkomailla asuvia pk-yrityksiä mahdollisesti eri tavalla, sakkoa ei ole mahdollista korvata varoituksella. Näin ollen ennakkoratkaisukysymys on Unkarin hallituksen mielestä luonteeltaan hypoteettinen. Kyseisen hallituksen esittämästä ensimmäisestä väitteestä on muistutettava, että vakiintuneen oikeuskäytännön mukaan kansallisten tuomioistuinten ja unionin tuomioistuimen välille SEUT 267 artiklalla luodussa yhteistyömenettelyssä unionin tuomioistuimen tehtävänä on antaa kansalliselle tuomioistuimelle hyödyllinen vastaus, jonka perusteella kansallinen tuomioistuin voi ratkaista siinä vireillä olevan asian. Unionin tuomioistuimen on tämän vuoksi tarvittaessa muotoiltava sille esitetyt kysymykset uudelleen (tuomio 27.6.2018, Turbogás, C‑90/17 , EU:C:2018:498 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Näin ollen vaikka ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin onkin muodollisesti rajoittanut tulkintakysymyksensä unionin oikeuden tiettyyn säännökseen, se ei estä unionin tuomioistuinta esittämästä tälle kaikkia unionin oikeuden tulkintaan liittyviä oikeudellisia seikkoja, jotka saattavat olla hyödyllisiä tämän arvioidessa sen käsiteltävänä olevaa asiaa, riippumatta siitä, onko viimeksi mainittu viitannut niihin kysymyksissään. Unionin tuomioistuimen on poimittava kaikista kansallisen tuomioistuimen esittämistä seikoista ja erityisesti ennakkoratkaisupyynnön perusteluista ne unionin oikeutta koskevat seikat, joita on syytä tulkita, kun otetaan huomioon pääasian riidan kohde (ks. vastaavasti tuomio 29.9.2016, Essent Belgium, C‑492/14 , EU:C:2016:732 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Nyt käsiteltävässä asiassa esitetty kysymys koskee SEUT 92 artiklan tulkintaa; kyseistä artiklaa voidaan kuitenkin soveltaa maantiekuljetuksiin vain, jos SEUT 91 artiklan 1 kohdan perustella annettu unionin oikeuden säännöstö puuttuu (ks. vastaavasti tuomio 18.6.2019, Itävalta v. Saksa, C‑591/17 , EU:C:2019:504 , , ja kohta). Maantiekuljetusten alalla kuitenkin ajopiirtureiden asentamista ja käyttämistä koskeviin sääntöihin sekä mainittujen sääntöjen rikkomiseen sovelletaan erityisesti asetusta N:o 165/2014, jonka oikeusperustana on SEUT 91 artikla. Kuten Unkarin hallitus on itse myöntänyt, ennakkoratkaisupyynnöstä ilmenee, että pääasian oikeusriidan kohteena oleva sakko on määrätty kansallisen säännöstön perusteella, jolla pannaan täytäntöön asetus N:o 165/2004, viimeksi mainitun 32 artiklan 3 kohdan ja 33 artiklan 1 ja 3 kohdan rikkomisen vuoksi. Mainitun asetuksen 41 artiklan 1 kohdassa säädetään lisäksi, että jäsenvaltioiden tämän asetuksen säännösten rikkomisesta määräämien seuraamusten on oltava tehokkaita, oikeasuhteisia, varoittavia ja syrjimättömiä. Siten tämän tuomion 17 ja 18 kohdassa mainitun oikeuskäytännön mukaisesti ennakkoratkaisukysymys on muotoiltava uudelleen siten, ettei se koske SEUT 92 artiklan vaan asetuksen N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohdan tulkintaa. Unkarin hallituksen esittämästä toisesta väitteestä, joka koskee ennakkoratkaisukysymyksen hypoteettista luonnetta, on todettava, että todellisuudessa tällä väitteellä riitautetaan ennakkoratkaisua pyytäneen tuomioistuimen tulkinta pk-yrityksistä annetun lain 12/A §:stä. Unionin tuomioistuimen vakiintuneen oikeuskäytännön mukaan yksinomaan ennakkoratkaisua pyytäneen tuomioistuimen tehtävä on tulkita kansallista lainsäädäntöä, ja unionin tuomioistuimen on näin ollen pitäydyttävä kansallisen oikeuden tulkinnassa, jonka kansallinen tuomioistuin on sille esittänyt (ks. vastaavasti tuomio 26.6.2019, Kuhar, C‑407/18 , EU:C:2019:537 , kohta oikeuskäytäntöviittauksineen). Tästä seuraa, että ennakkoratkaisupyyntö on otettava tutkittavaksi. Ennakkoratkaisukysymyksen tarkastelu Ennakkoratkaisua pyytänyt tuomioistuin tiedustelee kysymyksellään lähinnä, onko asetuksen N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohtaa tulkittava siten, että se on esteenä jäsenvaltion hallinnolliselle käytännölle, jonka perusteella – toisin kuin ulkomailla asuvien maantiekuljetusalan pk-yritysten osalta – kyseisen jäsenvaltion alueelle sijoittautuneille vastaaville yrityksille voidaan määrätä kevennetty seuraamus, joka muodostuu hallinnollisen sakon sijaan varoituksesta, kun tällaiset pk-yritykset syyllistyvät ensimmäisen kerran vakavuudeltaan samantasoiseen asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomiseen. Kuten tämän tuomion 21 kohdasta ilmenee, asetuksen N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohdassa säädetään, että jäsenvaltioiden tämän asetuksen säännösten rikkomisesta määräämien seuraamusten on oltava tehokkaita, oikeasuhteisia, varoittavia ja syrjimättömiä. Vaatimus siitä, että seuraamusten on oltava syrjimättömiä, koskee epäilemättä tilannetta, jossa vakavuudeltaan samantasoisen asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkominen aiheuttaa erilaisia seuraamuksia sen mukaan, ovatko maantiekuljetusalan yritykset sijoittautuneet sen jäsenvaltion alueelle, jossa rikkomukseen on syyllistytty. Kyseisen asetuksen lähtökohtana on, että nämä yritykset ovat sijoittautumispaikastaan riippumatta toisiinsa rinnastettavassa tilanteessa, kun ne syyllistyvät asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomiseen saman jäsenvaltion alueella. Näin ollen jäsenvaltion on varmistettava, että sen alueella asetuksen N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohdan mukaisesti käyttöön otettua seuraamusjärjestelmää sovelletaan mainitun asetuksen säännöksiä rikkovan maantiekuljetusalan yrityksen sijoittautumispaikkaan perustuvaa eroa tekemättä. Tästä seuraa, että hallinnollinen käytäntö, jonka nojalla muiden kuin maassa asuvan maantiekuljetusalan pk-yritykselle voidaan määrätä ankarampi seuraamus kuin kotimaiselle pk-yritykselle samantasoisesta asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomisesta, on ristiriidassa kyseisen asetuksen 41 artiklan 1 kohdassa säädetyn syrjintäkiellon kanssa. Edellä todetun perusteella esitettyyn kysymykseen on vastattava, että asetuksen N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohtaa on tulkittava siten, että se on esteenä jäsenvaltion hallinnolliselle käytännölle, jonka perusteella – toisin kuin ulkomailla asuvien maantiekuljetusalan pk-yritysten osalta – kyseisen jäsenvaltion alueelle sijoittautuneille vastaaville yrityksille voidaan määrätä kevennetty seuraamus, joka muodostuu hallinnollisen sakon sijaan varoituksesta, kun tällaiset pk-yritykset syyllistyvät ensimmäisen kerran vakavuudeltaan samantasoiseen asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomiseen. Oikeudenkäyntikulut Pääasian asianosaisten osalta asian käsittely unionin tuomioistuimessa on välivaihe kansallisessa tuomioistuimessa vireillä olevan asian käsittelyssä, minkä vuoksi kansallisen tuomioistuimen asiana on päättää oikeudenkäyntikulujen korvaamisesta. Oikeudenkäyntikuluja, jotka ovat aiheutuneet muille kuin näille asianosaisille huomautusten esittämisestä unionin tuomioistuimelle, ei voida määrätä korvattaviksi. Näillä perusteilla unionin tuomioistuin (kahdeksas jaosto) on ratkaissut asian seuraavasti: Tieliikenteessä käytettävistä ajopiirtureista, tieliikenteen valvontalaitteista annetun neuvoston asetuksen (ETY) N:o 3821/85 kumoamisesta sekä tieliikenteen sosiaalilainsäädännön yhdenmukaistamisesta annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EY) N:o 561/2006 muuttamisesta 4.2.2014 annetun Euroopan parlamentin ja neuvoston asetuksen (EU) N:o 165/2014 41 artiklan 1 kohtaa on tulkittava siten, että se on esteenä jäsenvaltion hallinnolliselle käytännölle, jonka perusteella – toisin kuin ulkomailla asuvien maantiekuljetusalan pienten ja keskisuurten yritysten osalta – kyseisen jäsenvaltion alueelle sijoittautuneille vastaaville yrityksille voidaan määrätä kevennetty seuraamus, joka muodostuu hallinnollisen sakon sijaan varoituksesta, kun tällaiset pienet ja keskisuuret yritykset syyllistyvät ensimmäisen kerran vakavuudeltaan samantasoiseen asetuksen N:o 165/2014 säännösten rikkomiseen. Allekirjoitukset ( *1 ) Oikeudenkäyntikieli: unkari.

62015CJ0468

pl

W swym odwołaniu PT Perindustrian dan Perdagangan Musim Semi Mas (PT Musim Mas) (zwana dalej „PTMM” lub „spółką PTMM”) żąda uchylenia wyroku Sądu Unii Europejskiej z dnia 25 czerwca 2015 r., PT Musim Mas/Rada ( T‑26/12 , niepublikowanego, EU:T:2015:437 , zwanego dalej „zaskarżonym wyrokiem”), w którym Sąd oddalił jej skargę o stwierdzenie nieważności rozporządzenia wykonawczego Rady (UE) nr 1138/2011 z dnia 8 listopada 2011 r. w sprawie nałożenia ostatecznego cła antydumpingowego i ostatecznego pobrania tymczasowego cła nałożonego na przywóz niektórych alkoholi tłuszczowych i ich mieszanek, pochodzących z Indii, Indonezji i Malezji ( Dz.U. 2011, L 293, s. 1 ), oraz rozporządzenia wykonawczego Rady (UE) nr 1241/2012 z dnia 11 grudnia 2012 r. zmieniającego rozporządzenie wykonawcze (UE) nr 1138/2011 ( Dz.U. 2012, L 352, s. 1 ) (zwanych dalej łącznie „spornymi rozporządzeniami”). Ramy prawne Przepisy regulujące przyjmowanie środków antydumpingowych przez Unię Europejską obowiązujące w czasie zaistnienia okoliczności sporu w postępowaniu głównym znajdowały się w rozporządzeniu Rady (WE) nr 1225/2009 z dnia 30 listopada 2009 r. w sprawie ochrony przed dumpingowym przywozem z krajów niebędących członkami Wspólnoty Europejskiej ( Dz.U. 2009, L 343, s. 51 ; sprostowanie Dz.U. 2010, L 7, s. 22 ), zmienionym rozporządzeniem Parlamentu Europejskiego i Rady (UE) nr 765/2012 z dnia 13 czerwca 2012 r. ( Dz.U. 2012, L 237, s. 1 ) (zwanym dalej „rozporządzeniem podstawowym”). Artykuł 2 ust. 9 rozporządzenia podstawowego przewidywał: „W przypadkach braku ceny eksportowej lub gdy okaże się, że jest ona niewiarygodna z powodu istnienia powiązania lub istnienia porozumienia kompensacyjnego pomiędzy eksporterem i importerem lub stroną trzecią, cena eksportowa może zostać skonstruowana na podstawie ceny, po której produkty przywożone po raz pierwszy odsprzedaje się niezależnemu nabywcy, a w przypadku gdy nie są one odsprzedawane niezależnemu nabywcy ani odsprzedawane w stanie, w jakim zostały przywiezione, na innej uzasadnionej podstawie. W powyższych przypadkach dokonuje się dostosowania, uwzględniając wszystkie koszty, łącznie z cłami i podatkami, poniesione między przywozem a odsprzedażą, a także zyski, w celu ustalenia wiarygodnej ceny eksportowej na poziomie granicy Wspólnoty. […]”. Artykuł 2 ust. 10 tego rozporządzenia stanowił: „Dokonuje się obiektywnego porównania ceny eksportowej z wartością normalną. Porównania dokonuje się na tym samym poziomie handlu, w odniesieniu do sprzedaży dokonanych w jak najbardziej zbliżonych terminach oraz z należytym uwzględnieniem różnic wpływających na porównywalność cen. W przypadku gdy nie jest możliwe porównanie ustalonej wartości normalnej i ceny eksportowej na takiej podstawie, uwzględnia się, w formie dostosowania i oceniając każdy przypadek z osobna, różnice stwierdzonych czynników, które zostały zgłoszone i co do których wykazano, że mogą wpłynąć na ceny oraz ich porównywalność. Unika się powtórnych dostosowań, w szczególności w przypadku różnic dotyczących bonifikat, rabatów, ilości i poziomu handlu. W przypadku spełnienia określonych warunków, czynniki, co do których można dokonać dostosowania, są następujące: […] i) Prowizje Dokonuje się dostosowania ze względu na różnice w prowizjach naliczanych przy danej sprzedaży. Pojęcie »marże [prowizji]« należy rozumieć również jako obejmujące narzut uzyskiwany przez podmiot gospodarczy od produktu lub od produktu podobnego, jeżeli funkcje takiego podmiotu gospodarczego są podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji. […]”. Okoliczności powstania sporu i sporne rozporządzenia PTMM jest spółką z siedzibą w Indonezji produkującą między innymi alkohole tłuszczowe (zwane dalej „produktem objętym postępowaniem”). Spółka ta sprzedaje swe produkty w Unii za pośrednictwem, po pierwsze, dwóch spółek powiązanych z siedzibą w Singapurze, a mianowicie Inter-Continental Oils & Fats Pte Ltd (zwanej dalej „ICOF S” lub „spółką ICOF S”), spółki zależnej kontrolowanej w 100% przez akcjonariuszy kontrolujących również PTMM i Besdale Trading Pte Ltd, oraz po drugie, spółki ICOF Europe GmbH (zwanej dalej „ICOF E” lub „spółką ICOF E”) z siedzibą w Niemczech, w której 100% akcji należy do ICOF S. W następstwie skargi złożonej w dniu 30 czerwca 2010 r. przez dwóch producentów z Unii, Cognis GmbH oraz Sasol Olefins & Surfactants GmbH, a także dochodzenia prowadzonego przez Komisję Europejską, Rada Unii Europejskiej wydała rozporządzenie wykonawcze nr 1138/2011. Rozporządzenie to nakłada ostateczne cło antydumpingowe w wysokości 45,63 EUR za tonę od przywozu produktu objętego postępowaniem wytwarzanego przez PTMM. W celu obliczenia ostatecznego cła antydumpingowego Rada dokonała, w ramach porównania wartości normalnej i ceny eksportowej, dostosowania w dół ceny eksportowej z tytułu prowizji zapłaconych przez PTTM na rzecz OCOF S za sprzedaż prowadzoną przez tę drugą spółkę do Unii zgodnie z art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. W świetle motywu 31 rozporządzenia wykonawczego nr 1138/2011 Rada oddaliła w szczególności argument PTMM, wedle którego spółka ta tworzyła jeden podmiot gospodarczy z ICOF S, w ramach którego to podmiotu ta druga spółka działała jako wewnętrzny dział eksportu. Ponadto w motywie 35 tego rozporządzenia Rada odrzuciła wniosek PTMM o dokonanie dostosowania podobnego do wartości normalnej zgodnie z tym przepisem rozporządzenia podstawowego, ponieważ umowa przewidująca zapłatę prowizji na rzecz ICOF S dotyczyła jedynie sprzedaży eksportowej, a nie sprzedaży krajowej, która była fakturowana bezpośrednio przez PTMM. W dniu 13 czerwca 2012 r. Komisja powiadomiła PTMM, że w następstwie wyroku z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP ( C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 ), miała ona zamiar znowelizować rozporządzenie wykonawcze nr 1138/2011 w celu zmiany cła antydumpingowego nałożonego na inną indonezyjską spółkę, a mianowicie PT Ecogreen Oleochemicals, Ecogreen Oleochemicals (Singapore) Pte Ltd (zwaną dalej „Ecogreenem”), albowiem znajdowała się ona w sytuacji analogicznej do sytuacji w sprawie zakończonej tym wyrokiem, a także wyrokiem Sądu z dnia 10 marca 2009 r., Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP/Rada ( T‑249/06 , EU:T:2009:62 ), i stanowiła jeden podmiot gospodarczy z Ecogreenem Oleochemicals GmbH. W dniu 11 grudnia 2012 r. Rada przyjęła rozporządzenie (UE) nr 1241/2012. W rozporządzeniu tym stawka cła antydumpingowego nałożonego na Ecogreen została obniżona do 0 EUR za tonę. Pomimo złożenia przez PTMM wniosków o uznanie, że spółka ta znajduje się w sytuacji takiej samej jak Ecogreen, Rada w rzeczonym rozporządzeniu utrzymała w mocy ostateczne cło antydumpingowe nałożone na PTMM. Postępowanie przed Sądem i zaskarżony wyrok Pismem złożonym w sekretariacie Sądu w dniu 20 stycznia 2012 r. spółka PTMM wniosła skargę o stwierdzenie nieważności spornych rozporządzeń. Na poparcie swej skargi do Sądu spółka PTMM podniosła cztery zarzuty. Zarzut pierwszy dotyczył naruszenia art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. Zarzut ów dzielił się na dwie części. Po pierwsze, spółka PTMM zarzuciła Radzie, iż ta popełniła oczywisty błąd w ocenie i nadużyła władzy, odmawiając uznania, że PTMM i ICOF S stanowiły jeden podmiot gospodarczy. Po drugie, spółka PTMM stwierdziła, że instytucja ta nie przedstawiła żadnego przekonującego dowodu wykazującego, że spółka ICOF S wykonywała funkcje podobne do przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji. Zarzut drugi był oparty na naruszeniu art. 2 ust. 10 lit. akapit pierwszy rozporządzenia podstawowego. Również ten zarzut dzielił się na dwie części. Jedynie część pierwsza tego zarzutu ma znaczenie w ramach niniejszego odwołania. W ramach tej części spółka PTMM podniosła, że dokonując dostosowania ceny eksportowej, Rada doprowadziła do powstania asymetrii pomiędzy wartością normalną a ceną eksportową, a więc że powinna ona była dokonać podobnego dostosowania w wypadku wartości normalnej. Zarzuty trzeci i czwarty dotyczyły naruszeń, odpowiednio, zasady dobrej administracji i zasady niedyskryminacji. Zaskarżonym wyrokiem Sąd oddalił cztery zarzuty, a tym samym skargę w całości. Żądania stron w postępowaniu odwoławczym PTMM wnosi do Trybunału o: — uchylenie zaskarżonego wyroku; — wydanie ostatecznego orzeczenia w sprawie, uwzględniającego żądania podniesione przez PTMM przed Sądem, i stwierdzenie nieważności cła antydumpingowego nałożonego na tę spółkę w spornych rozporządzeniach oraz — zasądzenie zapłaty przez Radę i interwenientów, oprócz ich własnych kosztów, kosztów poniesionych przez PTMM w obydwu instancjach. Rada wnosi do Trybunału o: — oddalenie odwołania, — tytułem ewentualnym – oddalenie skargi, oraz — obciążenie PTMM kosztami postępowania w obydwu instancjach. Komisja wnosi do Trybunału o: — odrzucenie odwołania jako niedopuszczalnego oraz — obciążenie PTMM kosztami postępowania w niniejszej instancji. W przedmiocie odwołania Na poparcie odwołania PTMM podnosi cztery zarzuty. W przedmiocie zarzutu pierwszego, dotyczącego naruszenia art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego ze względu na błędne zastosowanie przez sąd pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego ” Zarzut pierwszy dzieli się na siedem części. W przedmiocie części pierwszej zarzutu pierwszego, dotyczącej stosowania błędnej metodologii i braku uwzględnienia decydujących dowodów – Argumentacja stron PTMM twierdzi, po pierwsze, że Sąd posłużył się błędną metodologią, aby odmówić zastosowania do tej spółki pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego”. Z pkt 47 zaskarżonego wyroku wynika bowiem, że Sąd uważa, iż w celu odstąpienia od stosowania tego pojęcia wystarczające jest przedstawienie poszlak sugerujących brak istnienia jednego podmiotu gospodarczego. Tymczasem z orzecznictwa wynika, że Rada i Komisja (zwane dalej łączne „instytucjami Unii”) oraz Sąd muszą zbadać dowody wykazujące, że producent powierza zadania zwykle należące do wewnętrznego działu sprzedaży powiązanemu dystrybutorowi. Po drugie, PTMM twierdzi, że Sąd nie zbadał decydujących dowodów, a w szczególności dowodów wykazujących, że spółka ta nie ma żadnego działu marketingu i sprzedaży produktu objętego postępowaniem i że opiera się w zupełności na ICOF S w celu sprzedaży tego produktu na rynku krajowym zarówno, jak i międzynarodowym. Zamiast zbadać te dowody, Sąd niesłusznie stwierdził w pkt 42 zaskarżonego wyroku, na podstawie oświadczenia PTMM na rozprawie, że twierdząc, iż Rada nie uwzględniła tych dowodów, spółka PTMM usiłowała jedynie uzasadnić zarzut dotyczący naruszenia zasady dobrej administracji. Czyniąc to, Sąd przeinaczył argumenty PTMM. Rada kwestionuje zasadność niniejszej części zarzutu. Komisja uważa, że ta część zarzutu jest niedopuszczalna, a w każdym razie bezzasadna. – Ocena Trybunału Po pierwsze, jeżeli chodzi o argument dotyczący stosowania nieprawidłowej metodologii, należy zaznaczyć, że w pkt 47 zaskarżonego wyroku Sąd wcale nie posłużył się nową metodologią polegającą na przedstawieniu poszlak wskazujących na brak jednego podmiotu gospodarczego w celu odstąpienia od stosowania tego pojęcia. Wręcz przeciwnie, w zaskarżonym wyroku Sąd zastosował orzecznictwo Trybunału dotyczące pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego” i dostosowań na podstawie art. 2 ust. 10 rozporządzenia podstawowego. W pkt 43–46 zaskarżonego wyroku Sąd przypomniał to orzecznictwo. W szczególności w pkt 46 tego wyroku Sąd odwołał się do wyroku z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP ( C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 ), zgodnie z którym w przypadku gdy instytucje Unii twierdzą, że należy dokonać dostosowania w dół ceny eksportowej na podstawie art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego, na instytucjach tych spoczywa obowiązek przedstawienia dowodów lub co najmniej poszlak wykazujących, że warunki stosowania tego przepisu są spełnione. Punkt 47 zaskarżonego wyroku stanowi punkt wprowadzający, poprzez który Sąd wskazał w istocie, że w świetle orzecznictwa przytoczonego w pkt 43–46 tego wyroku dokona on analizy dowodów leżących u podstaw wniosku Rady, iż PTMM i ICOF S nie tworzyły jednego podmiotu gospodarczego. Analiza ta znajduje się w pkt 50–71 rzeczonego wyroku. Wbrew twierdzeniom PTMM Sąd zamierzał właśnie sprawdzić, czy instytucje Unii zbadały dowody, które zdaniem tej spółki wykazywały, iż powierzyła ona ICOF S zadania należące zwykle do wewnętrznego działu sprzedaży, zanim instytucje te wykluczyły istnienie jednego podmiotu gospodarczego i dokonały dostosowania na podstawie art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. W konsekwencji niniejszy argument należy oddalić jako bezzasadny. Po drugie, co się tyczy argumentu, wedle którego Sąd nie uwzględnił decydujących dowodów, należy przypomnieć, że Trybunał nie jest właściwy do ustalania okoliczności faktycznych ani też zasadniczo do badania dowodów, które Sąd dopuścił na poparcie tych okoliczności. Jeśli zatem dowody te uzyskano w prawidłowy sposób przy poszanowaniu ogólnych zasad prawa i wymogów proceduralnych dotyczących ciężaru dowodu i postępowania dowodowego, wyłącznie do Sądu należy ocena, jaką wagę należy przywiązywać do przedstawionych mu dowodów. Ocena ta nie stanowi więc, z wyjątkiem wypadków przeinaczenia tych dowodów, kwestii prawnej, która jako taka podlega kontroli Trybunału [wyrok z dnia 11 września 2014 r., Gem-Year i Jinn-Well Auto-Parts (Zhejiang)/Rada, C‑602/12 P , niepublikowany, EU:C:2014:2203 , pkt ]. Wynika z tego, że Trybunał nie jest właściwy, by badać dowody, na jakich oparł się Sąd w celu stwierdzenia, że PTMM i ICOF S nie tworzyły jednego podmiotu gospodarczego, z zastrzeżeniem przeinaczenia tych dowodów. PTMM rzeczywiście twierdzi, że w pkt 42 zaskarżonego wyroku Sąd przeinaczył argumenty, które spółka ta podniosła w odniesieniu do braku uwzględnienia decydujących dowodów. Niemniej jednak PTMM, po pierwsze, poprzestaje na wskazaniu, że Sąd „niesłusznie” stwierdził, iż poprzez swą argumentację spółka ta starała się uzasadnić argument dotyczący naruszenia przez Radę zasady dobrej administracji, bez wyjaśniania, na czym polegało to przeinaczenie. Po drugie, PTMM nie twierdzi, że ów brak uwzględnienia stanowi przeinaczenie dowodów, na których oparł się Sąd, aby dojść do wniosku wspomnianego w poprzednim punkcie niniejszego wyroku, lub że dowody te były przedmiotem tego przeinaczenia. Wynika z tego, że wobec braku powołania się przez PTMM na jakiekolwiek przeinaczenie dowodów niniejszy argument należy odrzucić jako niedopuszczalny. W każdym razie należy zaznaczyć, że pkt 42 zaskarżonego wyroku dotyczy argumentu PTMM, wedle którego instytucje Unii nadużyły władzy, zaprzeczając istnieniu jednego podmiotu gospodarczego i ignorując pewne okoliczności faktyczne. Tymczasem w owym pkt 42 Sąd poprzestał na wskazaniu, że twierdzenie dotyczące nadużycia władzy zostało rozpatrzone w ramach analizy zarzutu rzekomego naruszenia zasady dobrej administracji. Trybunał zbadał więc to twierdzenie w pkt 111–122 tego wyroku. W szczególności w pkt 115–120 rzeczonego wyroku Sąd ustalił, że instytucje Unii zbadały główne argumenty podniesione przez PTMM w toku postępowania administracyjnego oraz dotyczące ich dowody. W konsekwencji niniejszą część zarzutu drugiego należy częściowo odrzucić jako niedopuszczalną, a częściowo oddalić jako bezzasadną. W przedmiocie części drugiej, trzeciej i siódmej zarzutu pierwszego, dotyczących uwzględnienia poszlak nieistotnych dla celów oceny istnienia jednego podmiotu gospodarczego – Argumentacja stron W ramach części drugiej zarzutu pierwszego PTMM twierdzi, że uznając w pkt 51 zaskarżonego wyroku, iż funkcje wykonywane przez ICOF S w zakresie sprzedaży produktów innych niż produkt objęty postępowaniem były istotne w celu odmowy stosowania pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego”, Sąd uwzględnił błędną poszlakę w ramach analizy pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego” i niewłaściwe rozszerzył zakres art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. Według PTMM okoliczność, że spółka ICOF S działa jako wewnętrzny dział marketingu i sprzedaży dla produktu objętego postępowaniem, nie oznacza, że nie może ona nawiązać stosunków handlowych z podmiotami trzecimi w odniesieniu do produktów analogicznych do produktu objętego postępowaniem lub innych od niego. W ramach części trzeciej zarzutu pierwszego PTMM twierdzi, że Sąd naruszył prawo, uwzględniając w pkt 53 zaskarżonego wyroku sprzedaż przez ICOF S produktów dostarczonych przez podmioty trzecie. Po pierwsze bowiem, stosunki handlowe, jakie dystrybutor utrzymuje z innymi przedsiębiorstwami, nie mogą mieć wpływu na stosunek pomiędzy tym dystrybutorem i spółką dominującą. Po drugie, w niniejszej sprawie sprzedaż produktów podmiotów trzecich nie ma żadnego związku z produktem objętym postępowaniem. Tymczasem art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego dotyczy produktu objętego postępowaniem, a nie innych produktów. W tym względzie w trakcie dochodzenia i przed Sądem wykazano, że ICOF S i ICOF E sprzedawały jedynie produkt objęty postępowaniem wytwarzany przez PTMM z wyłączeniem produktu objętego postępowaniem pochodzącego od innych producentów. Po trzecie, w pkt 54–57 zaskarżonego wyroku Sąd niesłusznie utworzył nowe nieprecyzyjne kryterium „zależności”. Co więcej, Sąd nie wyjaśnił, poniżej jakiego odsetka sprzedaży pochodzącej od podmiotów trzecich można mówić o „zależności”. W ramach części siódmej zarzutu pierwszego PTMM zarzuca Sądowi, iż ten uznał w pkt 69 zaskarżonego wyroku, że poziom bezpośredniej sprzedaży eksportowej wskazywał, iż spółka ta oraz ICOF S nie tworzyły jednego podmiotu gospodarczego. Co więcej, Sąd nie wskazał, w jaki sposób kryterium to może zostać wykorzystane i po przekroczeniu jakiego progu bezpośredniej sprzedaży eksportowej nie można byłoby stwierdzić istnienia jednego podmiotu gospodarczego. Instytucje Unii kwestionują dopuszczalność oraz zasadność tych części zarzutu pierwszego. – Ocena Trybunału W częściach drugiej, trzeciej i siódmej zarzutu pierwszego, które należy rozpatrywać łącznie, PTMM twierdzi w istocie, że Sąd uwzględnił poszlaki lub czynniki nieistotne w ramach analizy pojęcia „jednego podmiotu gospodarczego”, a mianowicie sprzedaż przez ICOF S produktów innych niż produkt objęty postępowaniem i produktów dostarczanych przez podmioty trzecie oraz bezpośrednie fakturowanie przez PTMM części sprzedaży eksportowej do Unii. W tym względzie należy przypomnieć, że na mocy art. 2 ust. 10 rozporządzenia podstawowego dokonuje się obiektywnego porównania ceny eksportowej z wartością normalną. W przypadku gdy nie jest możliwe porównanie wartości normalnej i ceny eksportowej, przepis ten przewiduje, że uwzględnia się, w formie dostosowania, różnice stwierdzonych czynników, które zostały zgłoszone i co do których wykazano, że mogą wpłynąć na ceny oraz ich porównywalność. Wśród czynników, na podstawie których mogą zostać dokonane dostosowania, art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego przewiduje, że dostosowania dokonuje się ze względu na różnice w prowizjach naliczanych przy danej sprzedaży. Przepis ten uściśla, że pojęcie „marży [prowizji]” należy rozumieć jako obejmujące narzut uzyskiwany przez podmiot gospodarczy od produktu lub od produktu podobnego, jeżeli funkcje takiego podmiotu gospodarczego są podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji. Jednakże dostosowania na podstawie art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego nie można dokonać, gdy producent z siedzibą w innym państwie członkowskim i jego powiązany dystrybutor odpowiedzialny za wywóz do Unii tworzą jeden podmiot gospodarczy. Zgodnie bowiem z orzecznictwem Trybunału podział działalności produkcyjnej i handlowej w obrębie grupy złożonej z odrębnych pod względem prawnym spółek nie może zmienić faktu, że chodzi tu o jeden podmiot gospodarczy, który w ten sposób organizuje całość swej działalności, w innych przypadkach wykonywanej przez podmiot, który jest również jednolity z punktu widzenia prawnego (zob. analogicznie wyrok z dnia 13 października 1993 r., Matsushita Electric Industrial/Rada C‑104/90 , EU:C:1993:837 , pkt ). W tych okolicznościach uznanie istnienia jednego podmiotu gospodarczego pozwala uniknąć tego, by koszty, które są oczywiście objęte ceną sprzedaży produktu, w przypadku gdy sprzedaż dokonywana jest przez dział sprzedaży włączony do organizacji producenta, nie były wyłączone, w przypadku gdy ta sama działalność wykonywana jest przez spółkę odrębną prawnie, lecz kontrolowaną gospodarczo przez producenta (zob. podobnie i analogicznie wyrok z dnia 10 marca 1992 r., C‑171/87 , Canon/Rada, EU:C:1992:106 , pkt ). Z powyższego wynika, że nie można uznać, iż dystrybutor tworzący jeden podmiot gospodarczy z producentem mającym siedzibę w państwie trzecim wykonuje funkcje podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji w rozumieniu art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. W ramach analizy istnienia jednego podmiotu gospodarczego obejmującego producenta i powiązanego z nim dystrybutora, zgodnie z orzecznictwem Trybunału decydujące znaczenie ma rozważenie rzeczywistości gospodarczej stosunków pomiędzy tym producentem i tym dystrybutorem (zob. podobnie wyrok z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP, C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 , pkt ). Ze względu na wymóg stwierdzenia odzwierciedlającego rzeczywistość gospodarczą stosunków pomiędzy rzeczonym producentem i rzeczonym dystrybutorem instytucje Unii mają obowiązek uwzględnić ogół istotnych czynników pozwalających ustalić, czy dystrybutor ów wykonuje funkcje zintegrowanego działu sprzedaży tego producenta. Czynniki te nie mogą ograniczać się do funkcji wykonywanych przez powiązanego dystrybutora w związku z samą sprzedażą objętego postępowaniem produktu wytwarzanego przez producenta, który twierdzi, iż tworzy jeden podmiot gospodarczy z tym dystrybutorem. Instytucje Unii mają prawo uwzględnić czynniki takie jak sprzedaż przez powiązanego dystrybutora produktów innych niż produkt objęty postępowaniem antydumpingowym oraz sprzedaż przez tego dystrybutora produktów dostarczanych przez producentów innych niż producent, z którym jest on powiązany. W konsekwencji Sąd nie naruszył prawa, stwierdzając w pkt 51 i 53 zaskarżonego wyroku, że w celu oceny istnienia jednego podmiotu gospodarczego należało uwzględnić działalność powiązanego dystrybutora dotyczącą produktów innych niż produkt objęty postępowaniem oraz część sprzedaży tego dystrybutora dotyczącą produktów pochodzących od niepowiązanych producentów. W odniesieniu do sprzedaży produktów pochodzących od niepowiązanych producentów należy uściślić, że wbrew twierdzeniu PTMM Sąd w pkt 54–57 zaskarżonego wyroku wcale nie stworzył nowego kryterium „zależności”. Chociaż bowiem Sąd faktycznie wskazał w pkt 54 tego wyroku, że nie można było uznać, iż spółka ICOF S „była w stanie zależności od grupy, z którą jest powiązana”, to poprzestał w pkt 53–57 tego wyroku na dokonaniu analizy części zrealizowanej przez tego powiązanego dystrybutora sprzedaży produktów pochodzących od niepowiązanych producentów. W pkt 53 tego wyroku Sąd wskazał, że część sprzedaży przez powiązanego dystrybutora produktów pochodzących od niepowiązanych producentów stanowi istotny czynnik w celu ustalenia, czy dystrybutor tworzy jeden podmiot gospodarczy z powiązanym producentem. W pkt 54–57 wspomnianego wyroku Sąd stwierdził następnie, że działalność ICOF S zarówno w 2009 r., jak też w 2010 r. opierała się w dużej części na dostawach pochodzących od niepowiązanych przedsiębiorstw, co zdaniem Sądu wydawało się przeczyć istnieniu jednego podmiotu gospodarczego. Podobnie jak to, że instytucje Unii mają prawo uwzględniać sprzedaż produktów innych niż produkt objęty postępowaniem wytwarzany przez producenta powiązanego dla celów ustalenia istnienia jednego podmiotu gospodarczego, bezpośrednie fakturowanie przez producenta z siedzibą w państwie trzecim części sprzedaży eksportowej do Unii jest istotnym czynnikiem, który instytucje te powinny również uwzględniać. W tym względzie Sąd słusznie zaznaczył w pkt 69 zaskarżonego wyroku, że im proporcjonalnie większa jest sprzedaż bezpośrednia, tym trudniej jest twierdzić, że powiązany dystrybutor wykonuje funkcje wewnętrznego działu sprzedaży. Wbrew twierdzeniom PTMM, pkt 69 tego wyroku nie narusza więc w żaden sposób prawa. Wobec powyższego części drugą, trzecią i siódmą zarzutu pierwszego należy oddalić jako bezzasadne. W przedmiocie części czwartej i szóstej zarzutu pierwszego, dotyczących umowy zawartej pomiędzy PTMM i ICOF S – Argumentacja stron W ramach części czwartej zarzutu pierwszego PTMM twierdzi, że Sąd przyjął błędne domniemania prawne i faktyczne co do istnienia umowy zawartej pomiędzy tą spółką a ICOF S, przewidującej zapłatę prowizji na rzecz tej drugiej. PTMM zarzuca Sądowi, iż uznał on w pkt 60 zaskarżonego wyroku, że umowa ta stanowiła istotną okoliczność w ramach oceny istnienia jednego podmiotu gospodarczego. Po pierwsze bowiem, Sąd niesłusznie uznał, iż istniała różnica pomiędzy umową w formie pisemnej a „szeregiem umów w formie ustnej”, takich jak umowy zawarte pomiędzy Ecogreenem i jego powiązanym przedsiębiorstwem handlowym. Po drugie, Sąd nie uwzględnił dowodów świadczących, iż pomiędzy PTMM i ICOF S istniały różne porozumienia kompensacyjne. Po trzecie, porozumienie w sprawie ustalenia cen transferowych pomiędzy dwoma powiązanymi przedsiębiorstwami stanowi dodatkowy dowód, iż tworzą one jeden podmiot gospodarczy. Według Sądu porozumienie to dzieliło margines ryzyka i zysków w ramach grupy przedsiębiorstw znajdujących się w różnych państwach. Taki podział marginesów świadczył o istnieniu ścisłej więzi pomiędzy tymi dwoma przedsiębiorstwami, które były wspólnie odpowiedzialne za dochodowość grupy, do której należą. Ponadto według Sądu należy założyć, że wszystkie przedsiębiorstwa działające na skalę międzynarodową zawierają z powiązanymi z nimi dystrybutorami mającymi siedziby za granicą porozumienia w sprawie ustalenia cen transferowych takie jak porozumienie pomiędzy PTMM i ICOF S. Sąd nie uwzględnił więc zasadniczych okoliczności rzeczywistości handlu międzynarodowego i transferów wewnątrzgrupowych. W ramach szóstej części zarzutu pierwszego PTMM podnosi, że w pkt 62 i 64 zaskarżonego wyroku Sąd dokonał błędnej analizy postanowień umowy, a zwłaszcza jej art. 7.3, który stanowi standardową klauzulę mającą na celu zapobiec solidarnej odpowiedzialności dwóch przedsiębiorstw w stosunku do osób trzecich, co nie odnosi się do podziału funkcji pomiędzy te dwa przedsiębiorstwa. Instytucje Unii uważają, że niniejsze części zarzutu pierwszego należy odrzucić jako niedopuszczalne i że w każdym razie są one bezzasadne. – Ocena Trybunału W częściach czwartej i szóstej zarzutu pierwszego, które należy rozpatrywać łącznie, PTMM kwestionuje w istocie okoliczność, że Sąd oparł się na umowie zawartej pomiędzy PTMM i ICOF S, aby stwierdzić brak istnienia jednego podmiotu gospodarczego oraz dokonaną przez Sąd analizę tej umowy. Po pierwsze, w odniesieniu do argumentu, wedle którego umowa zawarta pomiędzy PTMM i ICOF S nie stanowi istotnej okoliczności w ramach oceny istnienia jednego podmiotu gospodarczego, w pkt 43 niniejszego wyroku zaznaczono już, że wobec wymogu stwierdzenia odzwierciedlającego rzeczywistość gospodarczą stosunków pomiędzy producentem i powiązanym dystrybutorem, w celu ustalenia, czy dystrybutor ów wykonuje funkcje wewnętrznego działu sprzedaży tego producenta, należy uwzględnić ogół istotnych czynników. Tymczasem istnienie zawartej pomiędzy producentem i powiązanym z nim dystrybutorem umowy przewidującej zapłatę prowizji na rzecz dystrybutora stanowi istotną okoliczność w stosunkach pomiędzy tymi dwiema spółkami. Nieuwzględnienie jej byłoby równoznaczne z ukryciem części rzeczywistości gospodarczej tych stosunków. Sąd nie naruszył więc prawa, stwierdzając w pkt 60 zaskarżonego wyroku, że istnienie umowy zawartej pomiędzy PTMM i ICOF S, która przewiduje zapłatę prowizji na rzecz tej drugiej spółki, stanowi istotną okoliczność w celu ustalenia, czy te dwie spółki tworzą jeden podmiot gospodarczy. Z powyższego wynika, że argument, wedle którego umowa zawarta pomiędzy PTMM i ICOF S nie stanowi istotnej okoliczności w ramach oceny istnienia jednego podmiotu gospodarczego, należy oddalić jako bezzasadny. Po drugie, jeżeli chodzi o argumenty dotyczące rzekomego braku różnicy pomiędzy umową w formie pisemnej i „szeregiem umów formie ustnej”, takich jak zawarte pomiędzy Ecogreenem i jego powiązanym dystrybutorem, nieuwzględnienia pewnych dowodów, braku uwzględnienia rzeczywistości handlu międzynarodowego i transferów wewnątrzgrupowych oraz błędnej interpretacji postanowień umowy, w pkt 62 i 64 zaskarżonego wyroku, należy przypomnieć, że zgodnie z orzecznictwem przytoczonym w pkt 27 niniejszego wyroku, z zastrzeżeniem przypadków przeinaczenia dowodów, Trybunał nie jest właściwy do ustalania okoliczności faktycznych ani też zasadniczo do badania dowodów, które Sąd dopuścił na poparcie tych okoliczności. Tymczasem poprzez te argumenty PTMM kwestionuje oceny okoliczności faktycznych, jakich dokonał Sąd w pkt 62–64 zaskarżonego wyroku w odniesieniu do umowy zawartej pomiędzy PTMM i ICOF S, nie powołując się jednakże na żadne przeinaczenie okoliczności faktycznych lub dowodów. Argumenty te należy zatem odrzucić jako niedopuszczalne. W świetle powyższych uwag części czwartą i szóstą zarzutu pierwszego należy częściowo odrzucić jako niedopuszczalne i częściowo oddalić jako bezzasadne. W przedmiocie części piątej zarzutu pierwszego, dotyczącej niesłusznego zastąpienia przez Sąd uzasadnienia – Argumentacja stron PTMMB zarzuca Sądowi, iż zastąpił on uzasadnienie, opierając się w pkt 62 zaskarżonego wyroku na szczególnych postanowieniach umowy, jaką spółka ta zawarła z ICOF S w celu ustalenia, że Rada mogła zasadnie uznać, że postanowienia te stanowiły poszlakę, iż PTMM i ICOF S nie tworzyły jednego podmiotu gospodarczego. Bezsporne jest bowiem, że instytucje Unii nie uwzględniły postanowień umowy ani w toku dochodzenia antydumpingowego, ani później. Rada uważa, że niniejsza część zarzutu pierwszego jest bezzasadna. Komisja jest zdania, że jest ona niedopuszczalna i w każdym razie bezzasadna. – Ocena Trybunału Jako że PTMM zarzuca Sądowi, iż ten dokonał zastąpienia uzasadnienia, należy przypomnieć, że zgodnie z utrwalonym orzecznictwem w ramach skargi o stwierdzenie nieważności Sąd nie może zastąpić własnym uzasadnieniem uzasadnienia przedstawionego przez autora zaskarżonego aktu (wyrok z dnia 14 kwietnia 2016 r., Netherlands Maritime Technology Association/Komisja, C‑100/15 P , niepublikowany, EU:C:2016:254 , pkt i przytoczone tam orzecznictwo). W niniejszej sprawie Sąd wskazał w pkt 61 zaskarżonego wyroku, że umowa zawarta pomiędzy PTMM i ICOF S zawiera różne postanowienia trudne do pogodzenia z istnieniem jednego podmiotu gospodarczego złożonego z tych dwóch spółek. PTMM zaznacza, że w pkt 62 owego wyroku Sąd odniósł się do szczególnych postanowień tej umowy, a mianowicie art. 7.3 i 12, które świadczą jego zdaniem o braku solidarności pomiędzy PTMM i ICOF S, a przez to stanowią poszlakę, iż te dwie spółki nie tworzą jednego podmiotu gospodarczego. Wbrew twierdzeniom PTMM, Sąd wcale nie dokonał takiego zastąpienia uzasadnienia. Z motywu 31 rozporządzenia wykonawczego nr 1138/2011 i z motywów 29–31 rozporządzenia wykonawczego nr 1241/2012 wynika bowiem, że umowa zawarta pomiędzy PTMM i ICOF S została w istocie uwzględniona przez instytucje Unii podczas dochodzenia antydumpingowego. Zgodnie z tym motywami istnienie tej umowy, która przewidywała, że spółka ICOF S miała korzystać z prowizji – pod postacią stałej marży – od sprzedaży eksportowej, stanowi poszlakę, że PTMM i ICOF S nie tworzą jednego podmiotu gospodarczego, lecz że funkcje drugiej z tych spółek są podobne do tych, które wykonuje przedstawiciel handlowy pracujący na zasadzie prowizji. W konsekwencji należy oddalić niniejszą część zarzutu jako bezzasadną, a zarzut pierwszy częściowo odrzucić jako niedopuszczalny i częściowo oddalić jako bezzasadny. W przedmiocie zarzutu drugiego, dotyczącego naruszenia art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego z powodu stwierdzenia przez Sąd, że Rada wystarczająco wykazała, iż funkcje wykonywane przez ICOF S są analogiczne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji Zarzut drugi składa się z dwóch części. W przedmiocie części pierwszej zarzutu drugiego, dotyczącej niewystarczającego i dyskryminującego uzasadnienia oraz nieprawidłowego wykorzystania dowodów – Argumentacja stron PTMM twierdzi, że uzasadnienie pkt 80 i 82 zaskarżonego wyroku jest niewystarczające i dyskryminujące. Ponadto okoliczności faktyczne wymienione w tych punktach nie potwierdzają wniosku Sądu, lecz mogłyby zostać wykorzystane w celu dowiedzenia, że ICOF S służy tej spółce jako wewnętrzny dział marketingu i sprzedaży. Rada uważa, że niniejsza część zarzutu drugiego jest niedopuszczalna, a w każdym razie, że jest bezzasadna. Komisja jest zdania, że niniejsza część zarzutu jest niedopuszczalna. – Ocena Trybunału Po pierwsze, jeżeli chodzi o argument, iż uzasadnienie zaskarżonego wyroku jest niewystarczające i dyskryminujące, należy zaznaczyć, że według utrwalonego orzecznictwa spoczywający na Sądzie – zgodnie z art. 36 statutu Trybunału Sprawiedliwości Unii Europejskiej, mającym zastosowanie do Sądu na podstawie art. 53 akapit pierwszy tego statutu, oraz zgodnie z art. 81 regulaminu postępowania przed Sądem – obowiązek uzasadnienia nie wymaga, by Sąd przedstawił wywód, w którym wyczerpująco i z osobna rozpatrzyłby każdy z argumentów wysuniętych przez strony postępowania, a zatem przedstawione przez Sąd uzasadnienie może być dorozumiane, jeżeli tylko pozwala zainteresowanym zapoznać się z powodami nieuwzględnienia ich argumentów przez Sąd i zapewnia Trybunałowi wystarczający materiał do sprawowania kontroli (zob. w szczególności wyroki: z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP, C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 , pkt ; a także z dnia 19 marca 2015 r., MEGA Brands International/OHIM, C‑182/14 P , EU:C:2015:187 , pkt ). W niniejszej sprawie z pkt 80 i 82 zaskarżonego wyroku oraz z pkt 79, 81 i 83–85 owego wyroku wynika, że oddalenie części zarzutu dotyczącej błędu w ocenie popełnionego przez Radę, gdy stwierdziła ona, że spełnione były przesłanki stosowania art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego, było wystarczająco uzasadnione, aby, po pierwsze, umożliwić Trybunałowi dokonanie kontroli zgodności tego rozporządzenia z prawem, i po drugie, umożliwić PTMM poznanie powodów, które doprowadziły Sąd do tego oddalenia. Wynika z tego, że argument, iż uzasadnienie zaskarżonego wyroku było niewystarczające i dyskryminujące, należy oddalić jako bezzasadny. Po drugie, jeżeli chodzi o argument dotyczący nieprawidłowego wykorzystania dowodów przez Sąd, należy przypomnieć, że zgodnie z orzecznictwem przytoczonym w pkt 27 niniejszego wyroku, z zastrzeżeniem przypadków przeinaczenia dowodów, Trybunał nie jest właściwy do ustalania okoliczności faktycznych ani też zasadniczo do badania dowodów, które Sąd dopuścił na poparcie tych okoliczności. Tymczasem, jakkolwiek PTMM podważa okoliczności faktyczne znajdujące się w pkt 80 i 82 zaskarżonego wyroku oraz wnioski wysnute przez Sąd na ich podstawie, spółka ta nie powołuje się na żadne przeinaczenie okoliczności faktycznych lub dowodów. Argument ten należy zatem odrzucić jako niedopuszczalny. W świetle powyższego część pierwszą zarzutu drugiego należy częściowo odrzucić jako niedopuszczalną, a częściowo oddalić jako bezzasadną. W przedmiocie części drugiej zarzutu drugiego, dotyczącej naruszenia zasad odnoszących się do ciężaru dowodu w ramach stosowania art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego – Argumentacja stron PTMM uważa, że opierając się na dowodach wymienionych w pkt 80–82 zaskarżonego wyroku, Sąd naruszył zasady dotyczące ciężaru dowodu w ramach stosowania art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego. W rozporządzeniu podstawowym istnieje bowiem domniemanie, że dwa powiązane przedsiębiorstwa nie działają ani nie są zarządzane niezależnie i że są powiązane porozumieniami kompensacyjnymi. Tak oto art. 2 ust. 9 tego rozporządzenia potwierdza istnienie tego domniemania. W konsekwencji dokonywanie dostosowania na mocy art. 2 ust. 10 lit. i) rzeczonego rozporządzenia wymaga wykazania, że zapłacone przez producenta dystrybutorowi kwoty stanowią „prowizję” lub „marżę”, takie jak płacone przez zleceniodawcę przedstawicielowi będącemu podmiotem trzecim za wykonywanie funkcji handlowych, których podejmuje się przedstawiciel. Ponadto należy wykazać, że dwa podmioty działają i są zarządzane w sposób niezależny. Tymczasem w niniejszej sprawie Rada nie była w stanie dowieść istnienia systemu zarządzania, na mocy którego zarządzanie ICOF S i PTMM było rozdzielone, oraz istnienia prawnej przeszkody dla ingerowania przez te spółki nawzajem w swoje sprawy. Rada nie wykazała też, że kompensacja pomiędzy ICOF S i PTMM stanowiła prowizję, jaką niezależny przedstawiciel otrzymywał, i że nie wynikała ona z porozumień kompensacyjnych pomiędzy dwoma powiązanymi przedsiębiorstwami. Instytucje uważają, że niniejszą część zarzutu należy odrzucić jako niedopuszczalną. – Ocena Trybunału W części drugiej zarzutu drugiego PTMM podnosi zasadniczo, że w ramach stosowania art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego istnieje domniemanie, że dwa powiązane przedsiębiorstwa nie działają i nie są zarządzane niezależnie. W konsekwencji, opierając się na dowodach wskazanych w pkt 80–82 zaskarżonego wyroku, Sąd naruszył zasady dotyczące ciężaru dowodu. W tym względzie, w odniesieniu do ciężaru dowodu, należy przypomnieć, że zgodnie z orzecznictwem Trybunału, jeżeli strona na podstawie art. 2 ust. 10 rozporządzenia podstawowego żąda dostosowania mającego zapewnić porównywalność wartości normalnej i ceny eksportowej w celu określenia marginesu dumpingu, powinna ona przedstawić dowód, że jej żądanie jest uzasadnione (wyrok z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP, C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 , pkt ). Ponadto ciężar dowodu, że muszą zostać dokonane szczególne dostosowania wymienione w art. 2 ust. 10 lit. a)–k) rozporządzenia podstawowego, spoczywa na tych, którzy powołują się na tę okoliczność (wyrok z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP, C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 , pkt ). A zatem, w przypadku gdy producent żąda dokonania dostosowania, co do zasady w dół, wartości normalnej lub, co za tym idzie – w górę, cen eksportowych, na podmiocie tym spoczywa obowiązek wskazania i wykazania, że wymogi dokonania takiego dostosowania zostały spełnione. Natomiast jeżeli instytucje Unii twierdzą, że należy dokonać dostosowania w dół ceny eksportowej z tego względu, że związana z producentem spółka zajmująca się sprzedażą wykonuje funkcje podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji, na tych instytucjach spoczywa obowiązek przedstawienia co najmniej zbieżnych poszlak wykazujących, że ta przesłanka jest spełniona (wyrok z dnia 16 lutego 2012 r., Rada i Komisja/Interpipe Niko Tube i Interpipe NTRP, C‑191/09 P i C‑200/09 P , EU:C:2012:78 , pkt ). Z powyższego wynika, że w sytuacji gdy instytucje Unii przedstawiły zbieżne poszlaki, iż dystrybutor powiązany z producentem wykonuje funkcje podobne do tych, które wykonuje przedstawiciel pracujący na zasadzie prowizji, do dystrybutora lub do tego producenta należy przedstawienie dowodu, że dostosowanie na podstawie art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego nie jest uzasadnione, na przykład poprzez wykazanie, że tworzą oni jeden podmiot gospodarczy. W tym celu owe podmioty gospodarcze powinny między innymi udowodnić, że nie działają niezależnie i że są powiązane porozumieniami kompensacyjnymi. Wbrew twierdzeniom PTMM, w ramach stosowania art. 2 ust. 10 lit. i) nie istnieje żadne domniemanie, iż dwa powiązane przedsiębiorstwa nie działają niezależnie lub że są one powiązane porozumieniami kompensacyjnymi, z uwagi na co aby instytucje Unii mogły dokonać dostosowania na podstawie tego przepisu, musiałyby wykazać, że dwa podmioty są zarządzane niezależnie. Sugerowana przez PTMM interpretacja nie ma bowiem żadnej podstawy w rozporządzeniu podstawowym, albowiem art. 2 ust. 10 lit. i) tego rozporządzenia nie zawiera nawet najmniejszego odniesienia do takiego domniemania. Przepis ten przewiduje jedynie, że dokonuje się dostosowania ze względu na różnice w prowizjach naliczanych przy danej sprzedaży, i uściśla, że pojęcie „marży [prowizji]” należy rozumieć również jako obejmujące narzut uzyskiwany przez podmiot gospodarczy od produktu, jeżeli funkcje takiego podmiotu gospodarczego są podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji. Jak podkreśla PTMM, art. 2 ust. 9 rozporządzenia podstawowego rzeczywiście opiera się na domniemaniu, że dwa powiązane przedsiębiorstwa nie działają w sposób niezależny. Przepis ten stanowi w istocie, że ceny eksportowej nie można uważać za wiarygodną, jeżeli pomiędzy eksporterem i importerem lub stroną trzecią istnieje powiązanie lub porozumienie kompensacyjne. Niemniej jednak w oparciu o art. 2 ust. 9 rozporządzenia podstawowego niemożliwe jest wyciągnięcie jakiegokolwiek wniosku mającego zastosowanie do analizy, jakiej muszą dokonać instytucje Unii w ramach art. 2 ust. 10 lit. i) tego rozporządzenia. Podczas gdy ten pierwszy przepis dotyczy obliczania ceny eksportowej i zakłada, że stosunek pomiędzy eksporterem i dystrybutorem może ją zniekształcać, art. 2 ust. 10 lit. i) rzeczonego rozporządzenia, dotyczący porównania wartości normalnej i ceny eksportowej, koncentruje się nie tyle na stosunkach pomiędzy eksporterem i dystrybutorem, ile na funkcjach wykonywanych przez dystrybutora. W niniejszej sprawie należy stwierdzić, że Sąd ustalił w pkt 80–82 zaskarżonego wyroku, że Rada posiadała zbieżne poszlaki, iż funkcje wykonywane przez ICOF S były podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji. Sąd działał więc zgodnie z zasadami dotyczącymi ciężaru dowodu spoczywającego na instytucjach Unii i nie naruszył prawa w tym zakresie. W konsekwencji należy oddalić jako bezzasadną część drugą zarzutu drugiego, a cały zarzut drugi odrzucić jako częściowo niedopuszczalny i oddalić jako częściowo bezzasadny. W przedmiocie zarzutu trzeciego, dotyczącego naruszenia art. 2 ust. 10 akapit pierwszy rozporządzenia podstawowego –Argumentacja stron PTMM uważa, że Sąd nie uwzględnił bezspornych dowodów przedstawionych podczas dochodzenia antydumpingowego, orzekając w pkt 97 zaskarżonego wyroku, że spółka ta nie wykazała, iż opłaty dotyczące całej sprzedaży zostały poniesione przez ICOF S i że sprzedaż krajowa była finansowana z dochodów z prowizji od sprzedaży eksportowej. Gdyby Sąd uwzględnił dostępne i przedstawione przez PTMM dowody, stwierdziłby, że Rada niewątpliwie zaburzyła symetrię pomiędzy wartością normalną i ceną eksportową z naruszeniem art. 2 ust. 10 akapit pierwszy rozporządzenia podstawowego. Rada uważa w pierwszej kolejności, że niniejszy zarzut jest niedopuszczalny, a w każdym razie, że jest on bezpodstawny. Również Komisja jest zdania, iż niniejszy zarzut jest przede wszystkim niedopuszczalny. Uważa ona, iż w każdym razie jest on bezskuteczny. –Ocena Trybunału Należy zaznaczyć, że w pkt 96 zaskarżonego wyroku Sąd przypomniał, iż w celu uzasadnienia dostosowania w dół wartości normalnej na podstawie art. 2 ust. 10 lit. i) rozporządzenia podstawowego do PTMM należało wykazanie, że spółka ICOF S wykonywała funkcje podobne do funkcji przedstawiciela pracującego na zasadzie prowizji na rynku wewnętrznym państwa wywozu. W pkt 97 tego wyroku Sąd zauważył w istocie, że spółka PTMM poprzestała na twierdzeniu, iż opłaty dotyczące całej sprzedaży zostały poniesione przez ICOF S, bez przedstawienia żadnego dowodu w tym względzie. Sąd zaznaczył ponadto, że umowa pomiędzy PTMM i ICOF S nie zawierała żadnego postanowienia lub poszlaki mogących potwierdzić to twierdzenie. Z powyższego wynika, że znajdujące się w owym pkt 97 ustalenia kwestionowane przez PTMM w niniejszej części odwołania wchodzą w zakres oceny okoliczności faktycznych przez Sąd. Tymczasem zgodnie z orzecznictwem Trybunału przytoczonym w pkt 27 niniejszego wyroku ocena ta nie podlega kontroli Trybunału. Jako że PTMM nie powołuje się na żadne inne przeinaczenie okoliczności faktycznych lub dowodów, zarzut trzeci należy odrzucić jako niedopuszczalny. W przedmiocie zarzutu czwartego, dotyczącego naruszenia zasady dobrej administracji –Argumentacja stron PTMM uważa po pierwsze, że rozumowanie Sądu w pkt 117 zaskarżonego wyroku jest spekulatywne i niewystarczająco uzasadnione. Sąd nie wyjaśnił, do jakich dokumentów odnosił się, wskazując, iż „z dowodów w aktach sprawy wynika, że Rada uznała podczas postępowania administracyjnego, że wyjaśnienia przedstawione przez [PTMM] nie miały potwierdzenia, a w każdym razie były nieistotne”. Dowody te nie istniały, a Sąd jedynie prowadził spekulacje w tym zakresie. Z dowodów w aktach sprawy wynikało natomiast, że spółka PTMM dostarczyła wszelkich wyjaśnień wymaganych w ramach dochodzenia. Wyjaśnienia te zostały sprawdzone i należało uważać je za bezsporne. Sąd doszedł więc do wniosków, które nie są spójne w świetle dostępnych dowodów. Po drugie, w tymże pkt 117 zaskarżonego wyroku Sąd niesłusznie zaakceptował brak uwzględnienia przez Radę dowodów i argumentów podniesionych przez PTMM podczas dochodzenia, ponieważ „były one w każdym razie nieistotne”. Tymczasem chodziło o argumenty o zasadniczym znaczeniu, które zostały przedstawione w toku postępowania i których Rada nie rozpatrzyła, naruszając w ten sposób zasadę dobrej administracji i nie uzasadniając, dlaczego były one nieistotne. Rada uważa, że niniejszy zarzut jest częściowo bezzasadny, a częściowo bezskuteczny. Komisja podnosi w pierwszej kolejności, że zarzut ten jest niedopuszczalny oraz że w każdym razie jest on bezzasadny. –Ocena Trybunału Po pierwsze, PTMM zarzuca w istocie Sądowi, że ten nie uzasadnił wystarczająco pkt 117 zaskarżonego wyroku. Sąd nie wyjaśnił bowiem, do jakich dokumentów odnosił się, wskazując, iż „z dowodów w aktach sprawy wynika, że Rada uznała podczas postępowania administracyjnego, że wyjaśnienia przedstawione przez [PTMM] nie miały potwierdzenia, a w każdym razie były nieistotne”. W tym względzie należy uściślić, że wyjaśnienia zawarte w pkt 117 tego wyroku dotyczą szczególnie argumentów spółki PTMM, według których fakturuje ona sprzedaż na rynku indonezyjskim z powodów o charakterze podatkowym, a prowizje płacone ICOF S są przeznaczone na pokrycie wszystkich kosztów tej spółki, w tym kosztów poniesionych w związku z wprowadzaniem produktów na rynek krajowy. Tymczasem, chociaż prawdą jest, że Sąd nie wyjaśnił w pkt 117 rzeczonego wyroku, do jakich dokumentów się odnosił, to jednak z pkt 64 i 97 tego wyroku wynika, iż Sąd wyjaśnił powody, dla których uznał, że argumenty PTMM nie miały potwierdzenia, oraz wskazał dokumenty, na podstawie których wysnuł ten wniosek. Wynika z tego, że niniejszy argument dotyczący naruszenia obowiązku uzasadnienia należy oddalić jako bezzasadny. Po drugie, PTMM zarzuca Sądowi, że ten niesłusznie zaakceptował w pkt 117 zaskarżonego wyroku brak uwzględnienia przez Radę dowodów i argumentów podniesionych przez PTMM podczas dochodzenia, ponieważ „w każdym razie były [one] nieistotne”. PTMM kwestionuje w ten sposób ocenę okoliczności faktycznych, jakiej Sąd dokonał w pkt 117. Tymczasem zgodnie z orzecznictwem Trybunału przytoczonym w pkt 27 niniejszego wyroku ocena ta nie podlega kontroli Trybunału. Jako że PTMM nie powołuje się na żadne przeinaczenie okoliczności faktycznych lub dowodów, niniejszy zarzut należy odrzucić jako niedopuszczalny. W konsekwencji zarzut czwarty należy w części odrzucić jako niedopuszczalny, a w części oddalić jako bezzasadny. Z całości powyższych rozważań wynika, że żaden z zarzutów podniesionych przez PTMM w uzasadnieniu odwołania nie został uwzględniony, w związku z czym odwołanie to należy oddalić w całości. W przedmiocie kosztów Zgodnie z art. 184 § 2 regulaminu postępowania przed Trybunałem, jeżeli odwołanie jest bezzasadne, Trybunał rozstrzyga o kosztach. Zgodnie z art. 138 § 1 tego regulaminu, mającym zastosowanie do postępowania odwoławczego na podstawie art. 184 § 1 tego regulaminu, kosztami zostaje obciążona, na żądanie strony przeciwnej, strona przegrywająca sprawę. Ponieważ spółka PTMM przegrała sprawę, a Rada wniosła o obciążenie jej kosztami, PTMM należy obciążyć kosztami poniesionymi przez tę instytucję. Zgodnie z art. 140 § 1 regulaminu postępowania przed Trybunałem, mającym także zastosowanie do postępowania odwoławczego na podstawie art. 184 § 1 tego regulaminu, państwa członkowskie i instytucje interweniujące w sprawie pokrywają własne koszty. W związku z tym Komisja pokrywa własne koszty. Z powyższych względów Trybunał (dziewiąta izba) orzeka, co następuje: 1) Odwołanie zostaje oddalone. 2) PT Perindustrian dan Perdagangan Musim Semi Mas (PT Musim Mas) pokrywa własne koszty oraz koszty poniesione przez Radę Unii Europejskiej. 3) Komisja Europejska pokrywa własne koszty. Podpisy ( *1 ) Język postępowania: angielski.

62014CJ0342

mt

It-talba għal deċiżjoni preliminari tirrigwarda l-interpretazzjoni tal-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36/KE tal-Parlament Ewropew u tal-Kunsill, tas-7 ta’ Settembru 2005, dwar ir-Rikonoxximent ta’ Kwalifiki Professjonali ( ĠU L 255, p. 22 ), kif emendata bir-Regolament tal-Kummissjoni (UE) Nru 623/2012, tal-11 ta’ Lulju 2012 ( ĠU L 180, p. 9 , iktar ’il quddiem id-“Direttiva 2005/36”), tal-Artikolu 16 tad-Direttiva 2006/123/KE tal-Parlament Ewropew u tal-Kunsill, tat-12 ta’ Diċembru 2006, dwar is-servizzi fis-suq intern ( ĠU L 376, p. 36 ) u tal-Artikolu 56 TFUE. Din it-talba ġiet ippreżentata fil-kuntest ta’ kawża bejn X‑Steuerberatungsgesellschaft (iktar ’il quddiem “X”) u Finanzamt Hannover‑Nord (ċentru tat-taxxi ta’ Hannover‑Nord, iktar ’il quddiem iċ-“ċentru tat-taxxi”) fir-rigward tar-rifjut ta’ din tal-aħħar li tirrikonoxxi lil X bħala mandatarju ta’ kumpannija fil-kuntest ta’ proċedura ta’ ffissar tat-taxxa fuq id-dħul mill-bejgħ. Il-kuntest ġuridiku Id-dritt tal-Unjoni Id-Direttiva 2005/36 L-Artikolu 1 tad-Direttiva 2005/36, intitolat “Għan”, jipprevedi: “Din id-Direttiva tistabbilixxi regoli skond liema Stat Membru li jissoġġetta l‑aċċess jew l-eżerċizzju ta’ professjoni regolata fit-territorju tiegħu għall‑kondizzjoni ta’ pussess ta’ kwalifiki professjonali speċifiċi (minn hawn il quddiem imsejħa ’l-Istat Membru ospitanti’) għandu jirrikonoxxi kwalifiki professjonali miksuba fi Stat Membru jew aktar […] u li jippermettu li persuna li jkollha dawk il-kwalifiki teżerċita l-istess professjoni hemmhekk, għal aċċess għal u eżerċizzju ta’ dik il-professjoni.” L-Artikolu 2 ta’ din id-direttiva, intitolat “Skop”, jipprevedi, fil-paragrafu 1 tiegħu: “Din id-Direttiva għandha tapplika għaċ-ċittadini kollha ta’ Stat Membru, inklużi dawk li jappartjenu għall-professjonijiet liberali, li jixtiequ jeżerċitaw professjoni regolata fi Stat Membru li huwa differenti minn dak li fih huma kisbu l-kwalifiki professjonali, fuq bażi ta’ xogħol għal rashom jew bħala impjegati.” Taħt it-Titolu II tal-istess direttiva, intitolat “Il-libertà li jiġu provduti servizzi”, jinsab l-Artikolu 5 ta’ din l-istess direttiva, intitolat “Il-prinċipju tal-libertà li jiġu provduti servizzi”. Dan l-Artikolu 5 jiddisponi: “1.   […] [L]-Istati Membri m’għandhomx jirrestrinġu, għal xi raġuni relatata ma’ kwalifiki professjonali, il-libertà li jiġu provduti servizzi fi Stat Membru ieħor: (a) jekk il-fornitur tas-servizz huwa stabbilit legalment fi Stat Membru bl-għan li jeżerċita l-istess professjoni hemmhekk (minn hawn ’il quddiem imsejjaħ l-‘Istat Membru ta’ stabbiliment’), u (b) fejn il-fornitur tas-servizz jibdel il-pajjiż, jekk ikun eżerċita dik il-professjoni fl-Istat Membru ta’ stabbiliment għal mhux inqas minn sentejn matul l-għaxar snin ta’ qabel il-provvista tas-servizzi meta l-professjoni mhijiex regolata f’dak l-Istat Membru. Il-kondizzjoni li teħtieġ sentejn ta’ eżerċizzju m’għandhiex tapplika fejn jew il-professjoni jew l-edukazzjoni u t-taħriġ li jwasslu għall-professjoni huma regolati. 2.   Id-dispożizzjonijiet ta’ dan it-titolu għandhom japplikaw biss fejn il-fornitur tas-servizz imur fit-territorju ta’ l-Istat Membru ospitanti sabiex jeżerċita, fuq bażi temporanja u ta’ kultant, il-professjoni msemmija fil-paragrafu 1. […]” Id-Direttiva 2006/123 L-Artikolu 16 tad-Direttiva 2006/123, intitolat “Libertà tal-provvista ta’ servizzi”, jipprevedi, fil-paragrafi 1 u 2 tiegħu: “1.   L-Istati Membri għandhom jirrispettaw id-dritt tal-fornituri li jfornu servizzi fi Stat Membru ieħor għajr dak fejn huma stabbiliti. L-Istat Membru fejn ġie provdut is-servizz għandu jiżgura aċċess liberu u eżerċizzju liberu ta’ attività ta’ servizz fi ħdan it-territorju tiegħu. […] 2.   L-Istati Membri ma jistgħux jillimitaw il-libertà għall-provvista ta’ servizzi f’każ ta’ fornitur stabbilit fi Stat Membru ieħor billi jimponu xi wieħed minn dawn ir-rekwiżiti li ġejjin: […]” Skont l-Artikolu 17 ta’ din id-direttiva, intitolat “Derogi addizzjonali mill-libertà li jiġu provduti servizzi”: “L-Artikolu 16 m’għandux japplika għal: […] 6) kwistjonijiet koperti bit-titolu II tad-Direttiva 2005/36/KE, kif ukoll ir-rekwiżiti fl-Istat Membru fejn jiġi provdut is-servizz li jirriserva attività għal professjoni partikolari; […]”. Id-dritt Ġermaniż Skont l-Artikolu 80(5) tal-Kodiċi fiskali Ġermaniż (Abgabenordnung), fil-verżjoni tiegħu fis-seħħ fid-data tal-fatti tal-kawża prinċipali (iktar ’il quddiem il-“Kodiċi fiskali”), jekk l-aġenti u l-konsulenti jipprovdu b’mod professjonali assistenza fil-qasam fiskali mingħajr ma jkunu awtorizzati, dawn ma għandhomx jitħallew jirrappreżentaw jew jassistu il-mandatarji jew il-klijenti tagħhom quddiem l-awtorità fiskali. Skont l-ewwel sentenza tal-Artikolu 2 tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali (Steuerberatungsgesetz, BGBl. 1975 I, p. 2735), fil-verżjoni tagħha fis-seħħ fid-data tal-fatti tal-kawża prinċipali (iktar ’il quddiem il-“Liġi dwar il-konsulenti fiskali”), tipprevedi li attività ta’ assistenza fil‑qasam fiskali tista’ tkun eżerċitata b’mod professjonali minn persuni jew gruppi li huma awtorizzati biss. Skont l-Artikolu 3 tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali: “Huma awtorizzati li jeżerċitaw assistenza fil-qasam fiskali: “1) il-konsulenti fiskali, l-aġenti fiskali, l-avukati, l-avukati Ewropej stabbiliti, l-accountants u l-awdituri li ħadu l-ġurament, 2) il-kumpanniji ċivili professjonali, li l-membri tagħhom huma esklużivament il-persuni msemmija fil-paragrafu 1 iktar ’il fuq, 3) il-kumpanniji ta’ konsulenza fiskali, il-kumpanniji ċivili professjonali ta’ avukati, il-kumpanniji ta’ accountants u l-kumpanniji ta’ awdituri.” L-assistenza fil-qasam fiskali eżerċitata b’mod temporanju u okkażjonali hija rregolata mill-Artikolu 3a tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, intiż sabiex jimplementa d-Direttiva 2005/36 f’dak li jirrigwarda l-assistenza professjonali fil-qasam fiskali fil-Ġermanja minn persuni u gruppi ta’ Stat Membru ieħor. Dan l-artikolu huwa għalhekk ifformulat: “1.   Il-persuni professjonalment stabbiliti fi Stat Membru ieħor tal-Unjoni Ewropea jew fi Stat ieħor parti mill-Ftehim dwar iż-Żona Ekonomika Ewropea[, tat-2 ta’ Mejju 1992 ( ĠU 1994, L 1, p. 3 )] jew l-Isvizzera u li huma awtorizzati sabiex jeżerċitaw b’mod professjonali assistenza fil-qasam fiskali b’konformità mad-dritt tal-Istat ta’ stabbiliment huma awtorizzati sabiex jipprovdu, b’mod temporanju u okkażjonali, assistenza professjonali fil-qasam fiskali fit-territorju tar-Repubblika Federali tal-Ġermanja. L-iskop tal-awtorizzazzjoni għall-eżerċizzju tal-assistenza fil-qasam fiskali fil-Ġermanja huwa skont il-portata ta’ din l-awtorizzazzjoni fl-Istat ta’ stabbiliment. Fl-attivitajiet tagħhom fil-Ġermanja, l-imsemmija persuni huma suġġetti għall-istess regoli professjonali bħall-persuni msemmija fl-Artikolu 3. Jekk la l-professjoni u lanqas it-taħriġ li wassal għal professjoni ma huma rregolati fl-Istat ta’ stabbiliment, l-awtorizzazzjoni għall-provvista ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali fil-Ġermanja tapplika biss jekk il-persuna tkun eżerċitat din il-professjoni fl-Istat ta’ stabbiliment għal tal-inqas sentejn matul l-għaxar snin preċedenti. […] 2.   L-assistenza professjonali fil-qasam fiskali fis-sens tal-paragrafu 1 hija permessa biss jekk qabel l-ewwel provvista fil-Ġermanja, il‑persuna tinforma lill-organi kompetenti permezz ta’ dikjarazzjoni bil-miktub. […] Id-dikjarazzjoni għandha tinkludi d-dettalji li ġejjin: […] 5) dikjarazzjoni li tindika li l-persuna hija stabbilita legalment għall-finijiet tal-eżerċizzju ta’ assistenza professjonali fil‑qasam fiskali fi Stat Membru tal-Unjoni Ewropea jew fi Stat parti mill-Ftehim dwar iż-Żona Ekonomika Ewropea jew fl-Isvizzera u li l-eżerċizzju ta’ din l-attività, fil-mument tal-preżentazzjoni tad-dikjarazzjoni, ma hijiex prekluża, anki temporanjament, 6) prova ta’ kwalifiki professjonali, 7) prova li turi li l-persuna eżerċitat il-professjoni fl-Istat ta’ stabbiliment għal tal-inqas sentejn matul l-għaxar snin preċedenti, jekk la l-professjoni u lanqas it-taħriġ meħtieġ għal din il-professjoni ma huma rregolati fl-Istat ta’ stabbiliment, […]” L-ewwel sentenza tal-Artikolu 5(1) tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali tipprevedi: “Il-persuni u gruppi professjonali li ma humiex fost dawk imsemmija fl-Artikoli 3, 3a […] ma humiex awtorizzati jeżerċitaw assistenza professjonali fil-qasam fiskali u ma jistgħux jipprovdu konsulenza fil-qasam fiskali b’mod professjonali.” L-Artikolu 32 tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali jiddisponi: “1.   Il-konsulenti fiskali, l-aġenti fiskali u l-kumpanniji ta’ konsulenza fiskali jipprovdu l-assistenza professjonali fil-qasam fiskali skont id-dispożizzjonijiet ta’ din il-liġi. 2.   Il-konsulenti fiskali u l-aġenti fiskali għandhom ikunu maħtura; huma jeżerċitaw professjoni liberali. L-attività tagħhom ma hijiex attività kummerċjali. 3.   Il-kumpanniji ta’ konsulenza fiskali għandhom ikunu rrikonoxxuti. Ir-rikonoxximent jippreżumi li huwa stabbilit li l‑kumpannija hija mmexxija b’mod responsabbli minn konsulenti fiskali.” Skont l-ewwel sentenza tal-Artikolu 35(1) tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, huma biss dawk li għaddew mill-eżami ta’ konsulent fiskali jew li ġew eżentati minn dan l-eżami li jistgħu jinħatru bħala konsulent fiskali. Il-fatti tal-kawża prinċipali u d-domandi preliminari Jirriżulta mid-deċiżjoni tar-rinviju li X hija kumpannija b’kapital azzjonarju tad-dritt Brittaniku li għandha s-sede tagħha fir-Renju Unit u s-sussidjarji fil-Belġju u fil-Pajjiżi l-Baxxi. Hija għandha bħala l-għan tal-kumpannija, il-konsulenza fiskali u l-kontabbiltà. Hija mhux rikonoxxuta bħala kumpannija ta’ konsulenza fiskali fis-sens tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali. X tipprovdi konsulenzi fil-qasam fiskali lil diversi mandatarji stabbiliti fil-Ġermanja, u tiżgura r-rappreżentazzjoni tagħhom fi proċeduri amministrattivi fiskali. Għall-ispedizzjonijiet postali hija ħatret bħala rappreżentant li jirċievi n-notifiki lil A Ltd, impriża ta’ servizzi ta’ uffiċċju stabbilita fil-Ġermanja. X ipparteċipat fil-preparazzjoni tad-dikjazzjoni tat-taxxa fuq id-dħul mill-bejgħ tal-kumpannija C Ltd, stabbilita fil-Ġermanja, fir-rigward tas-sena 2010. Din id-dikjarazzjoni waslet għand l-awtorità fiskali fil-bidu tas-sena 2012. Permezz ta’ deċiżjoni tat-12 ta’ Marzu 2012, din tal-aħħar irrifjutat li tirrikonoxxi lil X bħala aġent ta’ C Ltd għall-proċedura ta’ ffissar tat-taxxa fuq id-dħul mill-bejgħ għas-sena 2010 skont l-Artikolu 80(5) tal-Kodiċi fiskali. Il-motiv indikat kien li X ma setgħetx tkun awtorizzata sabiex tipprovdi assistenza fil-qasam fiskali b’mod professjonali. X ressqet il-kawża quddiem il-Finanzgericht Niedersachsen (qorti tal-finanzi ta’ Niedersachsen, il-Ġermanja) li ċaħdet dan ir-rikors. Adita b’rikors għal “Reviżjoni” ippreżentat minn X, il-qorti nazzjonali kkonstatat li l-kundizzjonijiet tal-Artikolu 80(5) tal-Kodiċi fiskali li jiġġustifikaw li X ma tkunx permessa li tintervjeni bħala aġent quddiem l-awtorità fiskali ġew issodisfatti. Fil-fatt, X ma hijiex awtorizzata tipprovdi assistenza fil-qasam fiskali b’mod professjonali la skont l-Artikolu 3(3) tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, u lanqas skont l-Artikolu 3a ta’ din. Madankollu, peress li X tibbaża ruħha b’mod partikolari fuq l-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36, l-Artikolu 16 tad-Direttiva 2006/123 u l-Artikolu 56 TFUE, il-qorti tar-rinviju tistaqsi jekk X tistax direttament tinvoka b’suċċess dawn id-dispożizzjonijiet. Din il-qorti tispjega li hija mħassba dwar is-sitwazzjoni ta’ kumpannija ta’ konsulenza fiskali, ikkostitwita b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru, li tiżviluppa, fl-Istat Membru fejn hija għandha l-post tan-negozju tagħha u fejn l-attività ta’ konsultazzjoni fiskali ma hijiex irregolata, dikjarazzjoni fiskali għal destinatarju fi Stat Membru ieħor u tittrażmetti din id-dikjarazzjoni lill-awtorità fiskali ta’ din tal-aħħar, li fiha d-dispożizzjonijiet nazzjonali jipprevedu għar-regolamentazzjoni ta’ din l-attività. Hija tippreċiża li l-Finanzgericht Niedersachsen (qorti tal-finanzi ta’ Niedersachsen) għadha ma ddeterminatx jekk X effettivament ipprovdietx is-servizz inkwistjoni fl-Istat Membru fejn hija stabbilita, jiġifieri r-Renju tal-Pajjiżi l-Baxxi, jew jekk hija hijiex wkoll stabbilita fl-Istat Membru tad-destinatarju ta’ dan is-servizz, jiġifieri r-Repubblika Federali tal-Ġermanja. Madankollu, il-qorti tar-rinviju tikkunsidra li din iċ-ċirkustanza ma tipprekludix rinviju għal deċiżjoni preliminari. Fil-fatt, indipendentement mill-fatt li hija nnifisha ma tistax tagħmel il-konstatazzjonijiet tal-fatti li huma nieqsa f’dan l-istadju tal-proċeduri, huwa possibbli li l-Finanzgericht Niedersachsen (qorti tal-finanzi ta’ Niedersachsen), li lilha tappartjeni li tikkonstata l-fatti, tqis li X ipprovdiet is-servizz inkwistjoni fil-Pajjiżi l-Baxxi u li ma hijiex stabbilita fil-Ġermanja. It-tweġibiet mogħtija mill-Qorti tal-Ġustizzja għall-kwistjonijiet ta’ liġi mqajma jippermettu b’dan il-mod li jiġi ddeterminat, minn naħa, jekk il-Niedersachsen Finanzgericht (qorti tal-finanzi ta’ Niedersachsen) għandhiex twettaq konstatazzjonijiet u, min-naħa l-oħra, fejn applikabbli, is-suġġett ta’ dawn. Fir-rigward tal-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36, il-qorti tar-rinviju tistaqsi, minn naħa, dwar il-kwistjoni jekk din id-dispożizzjoni hijiex effettivament applikabbli għal kumpannija li hija fornitur ta’ servizzi. Il-fatt li l-Artikolu 2(1) ta’ din id-direttiva jipprevedi applikazzjoni ta’ din biss għaċ-ċittadini u mhux għall-kumpanniji jista’ jwassal għal oppożizzjoni fil-konfront ta’ dan. Madankollu, jista’ jkun meħtieġ li jiġu kkunsidrati f’dan ir-rigward il-persuni responsabbli mill-amministrazzjoni tal-kumpannija kkonċernata. Min-naħa l-oħra, il-qorti tar-rinviju tistaqsi jekk benefiċċju li jaqa’ taħt l-eżerċizzju ta’ professjoni rregolata fl-Istat Membru ospitanti, iżda li hija mwettqa mingħajr qsim tal-fruntiera fiżika mill-persuni li qed jaġixxu f’isem il-kumpannija inkwistjoni, hijiex koperta mill-Artikolu 5 ta’ din id-direttiva. Għal dak li jirrigwarda l-Artikolu 16 tad-Direttiva 2006/123, il-qorti tar-rinviju tosserva li, jekk il-kumpannija ta’ konsulenza fiskali tipprovdi s-servizz fl-Istat Membru li fih hija stabbilita, applikazzjoni ta’ dan l-artikolu tista’, skont l-ifformular ta’ dan, tiġi eskluża. Fil-fatt, skont dan l-artikolu, l-Istati Membri għandhom jirrispettaw id-dritt tal-fornituri li jipprovdu servizzi fi Stat Membru ieħor għajr dak fejn ġew stabbiliti. Is-servizzi pprovduti fit-territorju tal-Istat Membru ta’ stabbiliment għalhekk ma għandhomx konsegwentement ikunu koperti mill-istess artikolu. Jekk, madankollu, kumpannija ta’ konsulenza fiskali tipprovdi servizzi fi Stat Membru ieħor differenti għal dak li fih tkun stabbilita, l-Artikolu 16 ta’ din id-direttiva jista’, skont l-Artikolu 17(6) tiegħu, ma jkunx applikabbli għalihom peress li fl-Istat Membru fejn is-servizz huwa pprovdut l-attività ta’ konsulenza fiskali hija rriżervata għal professjoni partikolari. Fir-rigward tal-Artikolu 56 TFUE, il-qorti tar-rinviju tikkunsidra li l-leġiżlazzjoni inkwistjoni fil-kawża prinċipali tikkostitwixxi restrizzjoni għal-libertà li jiġu pprovduti servizzi. Fil-fatt, din il-leġiżlazzjoni ma tippermettix li kumpannija kkostitwita b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru ieħor, li għandha s-sede tagħha f’dak l-Istat u li r-responsabbiltà tal-amministrazzjoni tagħha ma hijiex ir-responsabbiltà ta’ konsulenti fiskali, tiġi rikonoxxuta fil-Ġermanja bħala kumpannija ta’ konsulenza fiskali u tista’ liberament tipprovdi b’mod professjonali assistenza fil-qasam fiskali. Tali rikonoxximent jippresupponi fil-fatt li tintwera li r-responsabbiltà għall-amministrazzjoni tal-kumpannija hija tal-konsulenti fiskali, peress li hija biss persuna waħda li tkun għaddiet mill-eżami ta’ konsulent fiskali jew li hija eżenti minn dan l-eżami li tista’ tinħatar bħala konsulent fiskali. Din il-qorti żżid li kumpannija li ma għandha l-ebda awtorizzazzjoni li teżerċita assistenza professjonali fil-qasam fiskali tista’ l-iktar, skont l-Artikolu 3a tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, tkun awtorizzata tipprovdi, b’mod temporanju u okkażjonali, assistenza fil-qasam fiskali fit-territorju tar-Repubblika Federali tal-Ġermanja. Din id-dispożizzjoni ma tkoprix biss is-servizzi li kumpannija tipprovdi f’Stat Membru ieħor, mingħajr ma l-persuni li jaġixxu għan-nom tal-kumpannija jkollhom imorru fit-territorju tar-Repubblika Federali tal-Ġermanja. Il-qorti tar-rinviju għalhekk tistaqsi jekk din ir-restrizzjoni fuq il-libertà li jiġu pprovduti servizzi hijiex iġġustifikata minn raġunijiet imperattivi ta’ interess ġenerali. Hija tikkunsidra li tali ġustifikazzjoni tista’ tinsab fin-neċessità li tiġi żgurata l-konformità mal-leġiżlazzjoni fiskali u l-prevenzjoni tal-evażjoni fiskali, li preċiżament tikkostitwixxi l-għan tal-leġiżlazzjoni inkwistjoni fil-kawża prinċipali. B’mod partikolari, il-limitazzjoni għal ċertu nies jew kumpanniji ddeterminata mill-aċċess għall-attività ta’ konsulenza fiskali hija intiża sabiex tiżgura lill-persuni taxxabbli assistenza kwalifikata fit-twettiq tal-obbligi tat-taxxa tagħhom. Barra minn hekk, din il-qorti tosserva li l-persuni taxxabbli għandhom ukoll jiġu protetti kontra d-danni li jistgħu jirriżultaw mill-pariri mogħtija fil-qasam fiskali minn persuni li ma għandhomx il-kwalifiki professjonali jew personali meħtieġa sabiex jagħmlu dan. L-awtorizzazzjoni prevista fl-Artikolu 3 tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali konsegwentement tikkontribwixxi għall-protezzjoni tal-interessi tal-persuni taxxabbli li lilhom huma pprovduti, bħala konsumaturi, is-servizzi ta’ konsulenza. Il-qorti tar-rinviju tqis ukoll li, fid-dawl tal-kumplessità tad-dritt fiskali Ġermaniż u tal-bidliet kostanti fir-regoli tat-taxxa, il-leġiżlazzjoni inkwistjoni fil-kawża prinċipali tidher xierqa u neċessarja sabiex tilħaq l-għanijiet imsemmija iktar ’il fuq. F’dawn iċ-ċirkustanzi, il-Bundesfinanzhof (qorti federali tal-finanzi) iddeċidiet li tissospendi l-proċeduri quddiemha u li tagħmel id-domandi preliminari li ġejjin lill-Qorti tal-Ġustizzja: “1) L-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36/KE jipprekludi restizzjoni tal-libertà li jiġu pprovduti servizzi meta kumpannija ta’ konsulenza fiskali mwaqqfa b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru tistabbilixxi, fl-Istat Membru fejn hija għandha l-istabbilment tagħha u fejn l-attività ta’ konsulenza fiskali ma hijiex irregolata, dikjarazzjoni fiskali għal destinatarju fi Stat Membru ieħor u tibgħatha lill-awtorità fiskali ta’ dan l-Istat Membru l-ieħor, li l-leġiżlazzjoni nazzjonali tiegħu tipprevedi li, sabiex tkun awtorizzata tipprovdi assistenza professjonali fil-qasam fiskali, kumpannija ta’ konsulenza fiskali għandha tkun irrikonoxxuta u għandha titmexxa b’mod responsabbli minn konsulenti fiskali? 2) Fiċ-ċirkustanzi msemmija hawn fuq fl-ewwel domanda, kumpannija ta’ konsulenza fiskali tista’ tinvoka b’suċċess l-Artikolu 16(1) u (2) tad-Direttiva 2006/123/KE, u dan indipendentement mill-kwistjoni dwar f’liema wieħed miż-żewġ Stati Membri hija tipprovdi s-servizz? 3) L-Artikolu 56 TFUE għandu jiġi interpretat fis-sens li, fiċ-ċirkustanzi msemmija hawn fuq fl-ewwel domanda, dan l-artikolu jipprekludi restizzjoni tal-libertà li jiġu pprovduti servizzi li tirriżulta mil-leġiżlazzjoni applikabbli fl-Istat Membru tad-destinatarju tas-servizz meta l-kumpannija ta’ konsulenza fiskali ma tkunx stabbilita f’dan l-Istat?” Fuq id-domandi preliminari Osservazzjonijiet preliminari Permezz tad-domandi tagħha, il-qorti tar-rinviju tqajjem il-kwistjoni preliminari dwar jekk provvista ta’ servizzi bħal dak inkwistjoni fil-kawża prinċipali taqax taħt l-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36, l-Artikolu 16(1) u (2) tad-Direttiva 2006/123 u/jew l-Artikolu 56 TFUE. Hekk kif jirriżulta mid-deċiżjoni tar-rinviju, id-domandi jitilqu mill-premessa li X tipprovdi, mill-Pajjiżi l-Baxxi u mingħajr ma l-persuni li jaġixxu għan-nom tal-kumpannija jkollhom imorru fit-territorju tar-Repubblika Federali tal-Ġermanja, assistenza professjonali fil-qasam fiskali għall-klijenti fil-Ġermanja. Issa għandu jiġi osservat, minn naħa, li tali provvista ta’ servizzi ma taqax taħt l-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36. Fil-fatt, il-paragrafu 2 ta’ dan l-artikolu espleċitament jipprovdi li d-dispożizzjonijiet tat-Titolu II ta’ din id-direttiva, inkluż dan l-Artikolu 5, għandhom japplikaw biss fejn il-fornitur imur fit-territorju tal-Istat Membru ospitanti. Dan ma jkunx il-każ fir-rigward ta’ provvista ta’ servizzi, bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali. Min-naħa l-oħra, fir-rigward tal-Artikolu 16(1) u (2) tad-Direttiva 2006/123, għandu jitfakkar li, bis-saħħa tal-Artikolu 17(6) ta’ dan, l-Artikolu 16 ta’ din id-direttiva f’kull każ, ma japplikax għall‑kwistjonijiet koperti mit‑Titolu II tad‑Direttiva 2005/36 u lanqas għar‑rekwiżiti fis‑seħħ fl‑Istat Membru fejn jiġi pprovdut is‑servizz, li jirriżervaw attività għal professjoni partikolari. Hekk kif jirriżulta mid-deċiżjoni tar-rinviju, leġiżlazzjoni bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali tiddefinixxi l-kundizzjonijiet ta’ aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali u tipprojbixxi lil dawk li ma jissodisfawx dawn il-kundizzjonijiet milli jeżerċitaw din l-attività. Hija għalhekk għandha tiġi kkunsidrata bħala li tirriżerva attività għal professjoni partikolari fis-sens tal-Artikolu 17(6) tad-Direttiva 2006/123. F’dawn iċ-ċirkustanzi, hekk kif irrilevat mill-Avukat Ġenerali fil-punt 53 tal-konklużjonijiet tiegħu, ir-rekwiżiti li jirriżultaw minn tali leġiżlazzjoni jaqgħu taħt l-esklużjoni tal-kamp ta’ applikazzjoni tal-Artikolu 16 ta’ din id-direttiva, previst fl-Artikolu 17(6) ta’ din. Din l-interpretazzjoni ma tistax tiġi kkontestata mill-fatt li, hekk kif jirriżulta mill-punt 35 ta’ din is-sentenza, provvista ta’ servizzi bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali ma taqax taħt it-Titolu II tad-Direttiva 2005/36. Fil-fatt, kif ikkonfermat mill-ifformular tal-Artikolu 17(6) tad-Direttiva 2006/123, l-esklużjoni prevista taħt din id-dispożizzjoni ma hijiex limitata biss għall-oqsma koperti minn dan it-Titolu II. Minn dan isegwi li provvista ta’ servizzi bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali ma taqa’ la taħt l-Artikolu 5 tad-Direttiva 2005/36 u lanqas taħt l-Artikolu 16(1) u (2) tad-Direttiva 2006/123. Min-naħa l-oħra, servizz bħal dak inkwistjoni fil-kawża prinċipali, li huwa ta’ natura transkonfinali, jirriżulta mill-Artikolu 56 TFUE (ara, b’analoġija, is-sentenza OSA, C‑351/12 , EU:C:2014:110 , punt ). F’dawn iċ-ċirkustanzi, hemm lok li tingħata risposta biss għat-tielet domanda. Fuq it-tielet domanda Permezz tat-tielet domanda tagħha, il-qorti tar-rinviju tistaqsi, essenzjalment, jekk l-Artikolu 56 TFUE għandux jiġi interpretat fis-sens li jipprekludi leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru, li tiddefinixxi l-kundizzjonijiet ta’ aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali, tirrestrinġi l-libertà li jiġu pprovduti servizzi ta’ kumpannija ta’ konsulenza fiskali, ikkostitwita b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru ieħor fejn din il-kumpannija ġiet stabbilita, li tistabbilixxi, f’dan l-aħħar Stat Membru fejn l-attività ta’ konsulenza fiskali ma hijiex irregolata, dikjarazzjoni fiskali għal destinatarju f’dan l-ewwel Stat Membru u tibgħatha lill-awtorità fiskali ta’ dan. F’dan ir-rigward, għandu jitfakkar li, fl-assenza ta’ armonizzazzjoni tal-kundizzjonijiet ta’ aċċess għal professjoni, l-Istati Membri għandhom id-dritt jiddefinixxu l-konoxxenzi u l-kwalifiki neċessarji sabiex tiġi eżerċitata din il-professjoni (ara, b’mod partikolari, is-sentenza Brouillard, C‑298/14 , EU:C:2015:652 , punt u l-ġurisprudenza ċċitata). Peress li l-kundizzjonijiet ta’ aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali ma humiex, f’dan il-mument, suġġetti għal armonizzazzjoni fil-livell tal-Unjoni, l-Istati Membri jibqgħu kompetenti sabiex jiddefinixxu dawn il-kundizzjonijiet (ara, b’analoġija, is-sentenza Brouillard, C‑298/14 , EU:C:2015:652 , punt ). Minn dan jirriżulta li, f’dan il-każ, id-dritt tal-Unjoni ma jipprekludix li l-leġiżlazzjoni Ġermaniża tissuġġetta l-aċċess għal din l-attività għall-pussess tal-konoxxenzi u tal-kwalifiki meqjusa bħala neċessarji (ara, b’analoġija, is-sentenza Brouillard, C‑298/14 , EU:C:2015:652 , punt ). Madankollu, xorta jibqa’ l-fatt li l-Istati Membri għandhom jeżerċitaw il-kompetenzi tagħhom f’dan il-qasam bl-osservanza tal-libertajiet fundamentali żgurati mit-Trattat FUE (sentenza Brouillard, C‑298/14 , EU:C:2015:652 , punt u l-ġurisprudenza ċċitata). Fir-rigward tal-libertà li jiġu pprovduti servizzi, jirriżulta minn ġurisprudenza stabbilita tal-Qorti tal-Ġustizzja li l-Artikolu 56 TFUE ma jirrikjedix biss l-eliminazzjoni ta’ kull diskriminazzjoni fil-konfront tal-fornituri ta’ servizzi minħabba n-nazzjonalità tagħhom, jew minħabba li huma stabbiliti fi Stat Membru differenti minn dak fejn issir il-provvista, iżda wkoll it-tneħħija ta’ kull restrizzjoni, anki jekk din tapplika mingħajr distinzjoni għall-fornituri nazzjonali u għal dawk ta’ Stati Membri oħra, meta hija tali li tipprojbixxi, li tfixkel, jew li tirrendi inqas attraenti l-attivitajiet tal-fornitur stabbilit fi Stat Membru ieħor, fejn huwa jipprovdi servizzi analogi (ara, b’mod partikolari, is-sentenza Konstantinides, C‑475/11 , EU:C:2013:542 , punt ). Hekk kif sostna l-Avukat Ġenerali fil-punti 66 u 67 tal-konklużjonijiet tiegħu, leġiżlazzjoni bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali tikkostitwixxi restrizzjoni fuq il-libertà li jiġu pprovduti servizzi. Fil-fatt, billi tissuġġetta l-eżerċizzju minn kumpannija ta’ konsulenza fiskali, tal-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali għal sistema ta’ awtorizzazzjoni minn qabel, awtorizzazzjoni li hija nnifisha suġġetta għall-kwalifika professjonali xierqa tad-diretturi tagħha, din il-leġiżlazzjoni tipprojbixxi kull possibbiltà għal kumpannija ta’ konsulenza fiskali stabbilita fi Stat Membru ieħor fejn din l-attività hija legalment eżerċitata mingħajr ma hija rregolata milli tipprovdi s-servizzi tagħha fil-Ġermanja. Huwa minnu li kumpannija ta’ konsulenza fiskali li ma għandha l-ebda awtorizzazzjoni li teżerċita assistenza professjonali fil-qasam fiskali tista’, skont l-Artikolu 3a tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, tingħata l-awtorizzazzjoni li tipprovdi, b’mod temporanju u okkażjonali, assistenza fil-qasam fiskali fuq it-territorju tar-Repubblika Federali tal-Ġermanja. Madankollu, jirriżulta mill-preċiżazzjonijiet ipprovduti mill-qorti tar-rinviju, imsemmija fil-punt 28 ta’ din is-sentenza, li dan l-artikolu ma japplikax għal provvista ta’ servizzi, bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali, li ma timplikax li l-fornitur ta’ servizzi jmur fl-Istat Membru ospitanti. Fir-rigward tal-ġustifikazzjoni tar-restrizzjoni stabbilita minn leġiżlazzjoni nazzjonali bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali, hija ġurisprudenza stabbilita li miżuri nazzjonali li jistgħu jfixklu jew jirrendu inqas attraenti l-eżerċizzju tal-libertajiet fundamentali ggarantiti mit-Trattat jistgħu jkunu ammessi biss bil-kundizzjoni li jsegwu għan ta’ interess ġenerali, li jkunu adegwati sabiex jiggarantixxu li jintlaħaq dan l-għan, u li ma jeċċedux dak li huwa neċessarju sabiex jintlaħaq l-għan segwit (ara, b’mod partikolari, is-sentenza Konstantinides, C‑475/11 , EU:C:2013:542 , punt ). B’mod ġenerali, għandu jiġi rrilevat li l-prevenzjoni tal-evażjoni fiskali u l-protezzjoni tal-konsumaturi, li, hekk kif jirriżulta mid-deċiżjoni tar-rinviju, jikkostitwixxu għanijiet imfittxija mil-leġiżlazzjoni inkwistjoni fil-kawża prinċipali, huma għanijiet inklużi fost dawk li jistgħu jitqiesu li huma raġunijiet imperattivi ta’ interess ġenerali li jistgħu jiġġustifikaw restrizzjoni għal-libertà li jiġu pprovduti servizzi (ara, f’dan is-sens, is-sentenzi Konstantinides, C‑475/11 , EU:C:2013:542 , punt u l-ġurisprudenza ċċitata, kif ukoll Il‑Kummissjoni vs Spanja, C‑678/11 , EU:C:2014:2434 , punt u l-ġurisprudenza ċċitata). Madankollu, jirriżulta minn ġurisprudenza stabbilita tal-Qorti tal-Ġustizzja li huma l-awtoritajiet nazzjonali li għandhom jiżguraw b’mod partikolari li l-kwalifiki miksuba fi Stati Membri oħra jiġu rrikonoxxuti bil-valur ġust tagħhom u li jittieħdu debitament inkunsiderazzjoni (ara s-sentenza Peñarroja Fa, C‑372/09 u C‑373/09 , EU:C:2011:156 , punt u ġurisprudenza ċċitata). Madankollu, f’dan il-każ, ma jirriżultax mill-fajl quddiem il-Qorti tal-Ġustizzja li, fir-rigward tal-provvista ta’ servizzi li ma jinvolvux qsim tal-fruntiera fiżika mill-fornitur tas-servizzi jew mill-persuni li jaġixxu f’isimha, il-leġiżlazzjoni inkwistjoni fil-kawża prinċipali tippermetti li jiġu rrikonoxxuti fil-valur ġust tagħhom u debitament tieħu inkunsiderazzjoni kwalifika fil-qasam tal-assistenza professjonali fil-qasam fiskali miksuba minn dan il-fornitur ta’ servizzi jew minn dawn il-persuni fi Stat Membru ieħor. Ċertament, l-obbligu ta’ fornitur ta’ servizzi ta’ assistenza professjonali fil-qasam tat-taxxa, bħal X, li jipproċedi għal sempliċi dikjarazzjoni minn qabel lill-awtoritajiet tal-Istat Membru li fih l-aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali huwa rregolat u fejn dan il-fornitur ta’ servizzi jkun biħsiebu jipprovdi tali servizzi, tal-intenzjoni tiegħu f’dan ir-rigward, bħala prinċipju ma jistax jitqies bħala li jmur lil hinn minn dak li hu meħtieġ biex jinkisbu l-għanijiet ta’ prevenzjoni tal-evażjoni fiskali u tal-protezzjoni tal-konsumaturi, li huma mfittxija minn leġiżlazzjoni bħal dik inkwistjoni fil-kawża prinċipali. Tali obbligu jkun tali li jippermetti li dawk l-awtoritajiet li jwettqu l-verifika tal-kwalifika miksuba, fejn mill-esperjenza jkun meħtieġ, minn dan il-fornitur, jew mill-persuni fiżiċi li jipprovdu s-servizz ikkonċernat għal dan, fi Stati Membri oħra, fil-qasam partikolari tat-tassazzjoni li fih l-istess fornitur għandu l-intenzjoni li jeżerċita l-attività tiegħu (ara, b’analoġija, is-sentenza Essent Energie Productie, C‑91/13 , EU:C:2014:2206 , punti u kif ukoll il-ġurisprudenza ċċitata). Madankollu, hekk kif jirriżulta mill-punt 28 ta’ din is-sentenza, id-dispożizzjoni li tippermetti, skont l-awtorità tat-taxxa u r-Repubblika Federali tal-Ġermanja, tali rikonoxximent u tali teħid inkunsiderazzjoni, jiġifieri l-Artikolu 3a tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, ma hijiex, skont il-preċiżazzjonijiet ipprovduti mill-qorti tar-rinviju, applikabbli għal tali provvista ta’ servizzi. Barra minn hekk, f’ċirkustanzi bħal dawk inkwistjoni fil-kawża prinċipali, l-awtoritajiet ta’ Stat Membru ma jistgħux, fi kwalunkwe każ, validament joġġezzjonaw lil fornitur ta’ servizzi, bħal X, nuqqas ta’ osservanza eventwali tar-regoli previsti minn dispożizzjoni bħall-Artikolu 3a tal-Liġi dwar il-konsulenti fiskali, peress li l-modalitajiet ta’ applikazzjoni ta’ din id-dispożizzjoni ma kinux ċari fil-fehma tagħha. Fil-fatt, il-prinċipju ta’ ċertezza legali jeħtieġ, b’mod partikolari, li r-regoli ta’ dritt ikunu ċari, preċiżi u prevedibbli fl-effetti tagħhom, b’mod partikolari meta huma jistgħu jkollhom konsegwenzi sfavorevoli fuq l-individwi u l-impriżi (ara s‑sentenza Berlington Hungary et, C‑98/14 , EU:C:2015:386 , punt u l-ġurisprudenza ċċitata). Konsegwentement, ir-risposta għat-tielet domanda għandha tkun li l-Artikolu 56 TFUE għandu jiġi interpretat fis-sens li jipprekludi leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru, li tiddefinixxi l-kundizzjonijiet ta’ aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali, tirrestrinġi l-libertà li jiġu pprovduti servizzi ta’ kumpannija ta’ konsulenza fiskali, ikkostitwita b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru ieħor fejn din il-kumpannija ġiet stabbilita, li tistabbilixxi, f’dan l-aħħar Stat Membru fejn l-attività ta’ konsulenza fiskali ma hijiex irregolata, dikjarazzjoni fiskali għal destinatarju f’dan l-ewwel Stat Membru u tibgħatha lill-awtorità fiskali ta’ dan, mingħajr ma l-kwalifika miksuba minn din il-kumpannija, jew mill-persuni fiżiċi li jwettqu għal din il-provvista ta’ servizzi ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali, fi Stati Membri oħra tiġi rikonoxxuta fil-valur ġust tagħha u debitament meħuda inkunsiderazzjoni. Fuq l-ispejjeż Peress li l-proċedura għandha, fir-rigward tal-partijiet fil-kawża prinċipali, in-natura ta’ kwistjoni mqajma quddiem il-qorti tar-rinviju, hija din il-qorti li tiddeċiedi fuq l-ispejjeż. L-ispejjeż sostnuti għas-sottomissjoni tal-osservazzjonijiet lill-Qorti tal-Ġustizzja, barra dawk tal-imsemmija partijiet, ma jistgħux jitħallsu lura. Għal dawn il-motivi, Il-Qorti tal-Ġustizzja (Ir-Raba’ Awla) taqta’ u tiddeċiedi: L-Artikolu 56 TFUE għandu jiġi interpretat fis-sens li jipprekludi leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru, li tiddefinixxi l-kundizzjonijiet ta’ aċċess għall-attività ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali, tirrestrinġi l-libertà li jiġu pprovduti servizzi ta’ kumpannija ta’ konsulenza fiskali, ikkostitwita b’mod konformi mal-leġiżlazzjoni ta’ Stat Membru ieħor fejn din il-kumpannija ġiet stabbilita, li tistabbilixxi, f’dan l-aħħar Stat Membru fejn l-attività ta’ konsulenza fiskali ma hijiex irregolata, dikjarazzjoni fiskali għal destinatarju f’dan l-ewwel Stat Membru u tibgħatha lill-awtorità fiskali ta’ dan, mingħajr ma l-kwalifika miksuba minn din il-kumpannija, jew mill-persuni fiżiċi li jwettqu għal din il-provvista ta’ servizzi ta’ assistenza professjonali fil-qasam fiskali, fi Stati Membri oħra tiġi rikonoxxuta fil-valur ġust tagħha u debitament meħuda inkunsiderazzjoni. Firem ( * )   Lingwa tal-kawża: il-Ġermaniż.

62008TJ0483

lv

Prasība par ITSB Apelāciju otrās padomes 2008. gada 28. jūlija lēmumu lietā R 1864/2007‑2 attiecībā uz iebildumu procesu starp José Dias Magalhães & Filhos Lda un Giordano Enterprises Ltd Informācija par lietu Kopienas preču zīmes reģistrācijas pieteikuma iesniedzēja: Giordano Enterprises Ltd Attiecīgā Kopienas preču zīme: vārdiska preču zīme “GIORDANO” attiecībā uz precēm, kas ietilpst 18. un 25. klasē Iebildumu procesā pretstatītās preču zīmes vai apzīmējuma īpašniece: José Dias Magalhães & Filhos L da Pretstatītā preču zīme vai apzīmējums: Portugāles vārdiska preču zīme “GIORDANO” attiecībā uz precēm, kas ietilpst 25. klasē (Nr. 22534) Iebildumu nodaļas lēmums: iebildumus atzīt par daļēji pamatotiem Apelāciju padomes lēmums: iebildumu nodaļas lēmumu atcelt daļā, kurā iebildumi atzīti par pamatotiem attiecībā uz atsevišķām precēm, kas ietilpst 18. klasē. Pārējā daļā apelācijas sūdzību noraidīt Rezolutīvā daļa: 1) prasību noraidīt; 2) Giordano Enterprises Ltd sedz savus, kā arī atlīdzina Iekšējā tirgus saskaņošanas biroja (preču zīmes, paraugi un modeļi) tiesāšanās izdevumus.

62007FJ0092

ro

1. Procedură – Cerere de sesizare a instanței – Cerințe de formă – Nedepunerea actului atacat [Statutul Curții de Justiție, art. 21; Regulamentul de procedură al Tribunalului de Primă Instanță, art. 44 alin. (3)-(6)] 2. Funcționari – Promovare – Condiții – Demonstrarea capacității de a lucra într‑o a treia limbă [Statutul funcționarilor, art. 45 alin. (2); anexa III art. 7 și anexa XIII art. 11] 1. Atunci când, contrar articolului 44 alineatul (6) din Regulamentul de procedură al Tribunalului de primă instanță, grefierul nu a solicitat reclamantului, care nu a anexat decizia în litigiu la cererea sa introductivă, să îndrepte neregularitatea acesteia, instanța comunitară nu îl poate priva de o astfel de posibilitate de regularizare declarând inadmisibilă acțiunea pentru nerespectarea condițiilor prevăzute la articolul 44 alineatul (4) din Regulamentul de procedură menționat. (a se vedea punctul 21) Trimitere la: Tribunalul Funcției Publice: 5 noiembrie 2008, Avanzata și alții/Comisia, F‑48/06, nepublicată încă în Repertoriu, punctele 49 și 50 2. Articolul 45 alineatul (2) din statut, în versiunea rezultată din Regulamentul nr. 723/2004 de modificare a Statutului funcționarilor și a Regimului aplicabil celorlalți agenți, care prevede obligația funcționarului de a demonstra, înainte de prima promovare, capacitatea de a lucra într‑o a treia limbă, nu este aplicabil decât de la intrarea în vigoare a dispozițiilor comune de punere în aplicare, adoptate de comun acord de instituții. Astfel, întrucât, în orice caz, potrivit articolului 11 din anexa XIII la statut, legiuitorul a exclus aplicarea sa pentru promovările care intră în vigoare înainte de 1 mai 2006, articolul 45 alineatul (2) nu poate fi aplicat înainte de intrarea în vigoare a dispozițiilor comune de punere în aplicare respective în condițiile impuse de legiuitor, și anume garanția unei aplicări uniforme în diferitele instituții și legătura acestei noi obligații statutare cu posibilitatea funcționarilor de a accede la formare într‑o a treia limbă. Astfel, o instituție nu poate aplica acest articol din statut în modalități determinate de ea însăși. (a se vedea punctele 35-38)

62008CJ0540

lt

Prašymas priimti prejudicinį sprendimą susijęs su 2005 m. gegužės 11 d. Europos Parlamento ir Tarybos direktyvos 2005/29/EB dėl nesąžiningos įmonių komercinės veiklos vartotojų atžvilgiu vidaus rinkoje ir iš dalies keičiančios Tarybos direktyvą 84/450/EEB, Europos Parlamento ir Tarybos direktyvas 97/7/EB, 98/27/EB bei 2002/65/EB ir Europos Parlamento ir Tarybos reglamentą (EB) Nr. 2006/2004 („Nesąžiningos komercinės veiklos direktyva“) (OL L 1489, p. 22, toliau – direktyva) 3 straipsnio 1 dalies ir 5 straipsnio 2 ir 5 dalių išaiškinimu. Šis prašymas pateiktas ginče tarp Mediaprint Zeitungs- und Zeitschriftenverlag GmbH & Co. KG (toliau – Mediaprint ) ir spaudos įmonės „Österreich“-Zeitungsverlag GmbH dėl atsakovės pagrindinėje byloje pardavimo su priedais teisėtumo. Teisinis pagrindas Sąjungos teisė Direktyvos 6, 8, 9 ir 17 konstatuojamosiose dalyse numatyta: „6) Ši direktyva suderina valstybių narių įstatymus dėl nesąžiningos komercinės veiklos, įskaitant nesąžiningą reklamą, tiesiogiai pažeidžiančią vartotojų ekonominius interesus, ir tuo pačiu netiesiogiai – teisėtų konkurentų ekonominius interesus. Pagal proporcingumo principą ši direktyva saugo vartotojus nuo esminių nesąžiningos komercinės veiklos pasekmių, bet pripažįsta, kad kai kuriais atvejais jos poveikis vartotojams gali būti nereikšmingas. Ji netaikoma ir neturi poveikio nacionaliniams įstatymams dėl nesąžiningos komercinės veiklos, pažeidžiančios tik konkurentų ekonominius interesus arba susijusios tik su prekybininkų sandoriais; visapusiškai atsižvelgiant į subsidiarumo principą, valstybės narės, jeigu jos taip nusprendžia, turi teisę ir toliau reglamentuoti tokią veiklą nepažeisdamos Bendrijos teisės. <...> <...> 8) Ši direktyva tiesiogiai gina vartotojo ekonominius interesus nuo nesąžiningos įmonių komercinės veiklos vartotojų atžvilgiu. <...> 9) Ši direktyva nepažeidžia asmenų, nukentėjusių nuo nesąžiningos komercinės veiklos, teisės reikšti individualius reikalavimus. Ji taip pat nepažeidžia Bendrijos ir nacionalinės sutarčių teisės bei intelektinės nuosavybės teisės taisyklių, taisyklių, susijusių su sveikatos ir produktų saugos aspektais, įsisteigimo sąlygomis ir leidimų išdavimo tvarka, įskaitant tas taisykles, kurios pagal Bendrijos teisę yra susijusios su lošimų veikla, taip pat Bendrijos konkurencijos taisyklėmis bei jas įgyvendinančiomis nacionalinėmis nuostatomis. Taigi valstybės narės galės sveikatos apsaugos ir vartotojų saugumo sumetimais palikti galioti arba įvesti komercinės veiklos apribojimus ir draudimus savo teritorijoje, pavyzdžiui, dėl alkoholio, tabako arba vaistų, nepriklausomai nuo to, kur įsikūręs prekybininkas. <...> <...> 17) Siekiant didesnio teisinio tikrumo, pageidautina, kad būtų apibrėžta tokia komercinė veikla, kuri yra nesąžininga bet kuriomis aplinkybėmis. Todėl I priede pateikiamas išsamus visos tokios veiklos sąrašas. Tai yra vienintelė komercinė veikla, kurią galima laikyti nesąžininga nevertinant kiekvieno konkretaus atvejo, kaip numato šios direktyvos 5–9 straipsnio nuostatos. Sąrašą galima keisti tik peržiūrint šią direktyvą.“ Direktyvos 1 straipsnyje nustatyta: „Šios direktyvos tikslas yra padėti tinkamai veikti vidaus rinkai ir pasiekti aukštą vartotojų apsaugos lygį suderinant valstybių narių įstatymus ir kitus teisės aktus dėl nesąžiningos komercinės veiklos, kenkiančios vartotojų ekonominiams interesams.“ Direktyvos 2 straipsnio d punkte numatyta: „Šioje direktyvoje: <...> d)      „įmonių komercinė veikla vartotojų atžvilgiu“ (toliau – komercinė veikla) – bet kuris prekybininko atliekamas veiksmas, neveikimas, elgesys arba pareiškimas, komercinis pranešimas, įskaitant reklamą ir prekybą, tiesiogiai susijęs su produkto pirkimo skatinimu, pardavimu arba tiekimu vartotojams.“ Pagal direktyvos 3 straipsnį: „1.      Ši direktyva taikoma nesąžiningai įmonių komercinei veiklai vartotojų atžvilgiu, kaip nustatyta šios direktyvos 5 straipsnyje, prieš ir po komercinio sandorio dėl produkto sudarymo bei jo metu. 2.      Ši direktyva nepažeidžia sutarčių teisės, ypač taisyklių dėl sutarties galiojimo, sudarymo arba padarinių. 3.      Ši direktyva nepažeidžia Bendrijos arba nacionalinių taisyklių, susijusių su sveikatos ir produktų saugos klausimais. <...>“ Direktyvos 4 straipsnyje nustatyta: „Valstybės narės dėl šia direktyva derinamai sričiai priskiriamų priežasčių neapriboja nei laisvės teikti paslaugas, nei laisvo prekių judėjimo.“ Direktyvos 5 straipsnyje „Nesąžiningos komercinės veiklos draudimas“ numatyta: „1.      Nesąžininga komercinė veikla draudžiama. 2.      Komercinė veikla yra nesąžininga, jeigu: a)      prieštarauja profesinio atidumo reikalavimams ir b)      iš esmės iškreipia arba gali iš esmės iškreipti vidutinio vartotojo, kurį produktas pasiekia arba kuriam yra skirtas, arba, kai komercinė veikla nukreipta į tam tikrą vartotojų grupę, vidutinio grupės nario ekonominį elgesį siūlomo produkto atžvilgiu. <...> 4.      Visų pirma nesąžininga komercinė veikla yra ta, kuri: a)      yra klaidinanti, kaip nurodyta šios direktyvos 6 ir 7 straipsnyje, ar b)      yra agresyvi, kaip nurodyta šios direktyvos 8 ir 9 straipsnyje. 5.      Tokios komercinės veiklos, kuri bet kuriomis aplinkybėmis laikoma nesąžininga, sąrašas pateikiamas I priede. Tas pats sąrašas galioja visose valstybėse narėse ir jį galima keisti tik peržiūrint šią direktyvą.“ Nacionalinė teisė 1984 m. Austrijos federalinio kovos su nesąžininga konkurencija įstatymo ( Bundesgesetz gegen den unlauteren Wettbewerb 1984 , BGBl. I, 448/1984, toliau – UWG) 9a straipsnio 1 dalyje nustatyta: „1.      Bet kurio asmens, kuris vykdydamas veiklą ir konkurencijos tikslais: 1)      visuomenės informavimo ar kitomis plačiai visuomenei skirtomis priemonėmis skelbia, kad jis vartotojams kartu su prekėmis ar paslaugomis suteiks nemokamos naudos (priedus), ar siūlo, skelbia ar suteikia vartotojams nemokamą naudą kartu su periodiniais leidiniais; arba 2)      kartu su prekėmis ir paslaugomis įmonėms siūlo, skelbia ar suteikia naudą (priedus); atžvilgiu gali būti priimtas teismo draudimas atlikti tam tikrus veiksmus arba pareikštas ieškinys dėl žalos atlyginimo. Tai taikytina ir tuo atveju, kai naudos neatlygintinumas paslėptas bendroje prekių ar paslaugų kainoje, tariamoje naudos kainoje ar kitu būdu. 2.      1 dalis netaikoma, jei nauda yra: 1)      įprastai su preke naudojamas priedas arba paprastai suteikiama papildoma paslauga; 2)      pavyzdžiai; 3)      reklamos objektai, kurie turi aiškią ilgalaikę paskirtį besireklamuojančioje įmonėje; 4)      nedidelės vertės nauda (priedai) arba smulkūs nedidelės vertės objektai su sąlyga, kad pastarieji nebus kolekcijos, kurios vertė viršija atskirai suteiktų objektų verčių sumą, dalis; 5)      nustatyta pinigų suma ar suma, kuri gali būti apskaičiuota nustatytu būdu, kuri nėra pridėta prie prekės; 6)      tų pačių prekių nustatytas kiekis arba kiekis, kurį galima apskaičiuoti dalimis; 7)      informacijos ar konsultacijų teikimas ar 8)      teisė dalyvauti loterijoje (reklaminis žaidimas), kurio individualaus dalyvio bilieto vertė (apskaičiuojama pagal bendrą žaidimo prizų vertę, palyginti su išplatintų bilietų skaičiumi) neviršija 0,36 euro, o bendra žaidimo prizų vertė neviršija 21 600 euro; tai taikoma tik nuosaviems dalyvių bilietams. 8 punktas netaikomas su periodiniais leidiniais susijusiai naudai.“ Pagrindinė byla ir prejudiciniai klausimai Nuo 2007 m. lapkričio 25 d. iki gruodžio 6 d. dienraštis „Österreich“, priklausantis atsakovei pagrindinėje byloje, organizavo „Metų futbolininko“ rinkimus ir kvietė visuomenę dalyvauti loterijoje internetu ar užpildant dienraštyje esantį balsavimo biuletenį. Dalyvavimas šioje loterijoje suteikė galimybę laimėti vakarienę su išrinktu futbolininku. Nusprendusi, kad galimybė laimėti, priklausanti nuo laikraščio įsigijimo, yra neteisėtas priedas UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punkto prasme, Mediaprint prašė Handelsgericht Wien (Vienos komercinių bylų teismas) nurodyti atsakovei pagrindinėje byloje nutraukti tokią praktiką. Nors šis teismas patenkino šį prašymą, Oberlandesgericht Wien (Vienos aukštesnysis teismas), išnagrinėjęs apeliacinį skundą, nusprendė priešingai, t. y. kad draudimas parduoti su priedais gali būti taikomas tik jei skelbiamas laimėjimas galėtų paskatinti visuomenę nusipirkti laikraštį. Tačiau, apeliacinio teismo teigimu, toks „viliojimo efektas“ šiuo atveju nenustatytas, būtent dėl aplinkybės, jog visuomenė galėjo dalyvauti loterijoje ir internetu. Mediaprint pateikė specialų kasacinį skundą dėl šio sprendimo Oberster Gerichtshof . Šis teismas sprendime dėl prašymo priimti prejudicinį sprendimą pirmiausia pabrėžė, kad UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punkte numatomas bendras parduodamų dienraščių su priedais draudimas, kuriuo siekiama ir apsaugoti vartotojus, ir išlaikyti veiksmingą konkurenciją. Tai pabrėžęs, jis svarsto, ar direktyva, kurios tikslas, atvirkščiai, yra vartotojų apsauga ir kuri reglamentuoja tik santykius tarp vartotojų ir įmonių, draudžia tokią nuostatą. Oberster Gerichtshof , manydamas, kad sprendimas priklauso nuo direktyvos išaiškinimo, nusprendė sustabdyti bylos nagrinėjimą ir pateikti Teisingumo Teismui šiuos prejudicinius klausimus: „1.      Ar (direktyvos) 3 straipsnio 1 dalis ir 5 straipsnio 5 dalis arba kitos šios direktyvos nuostatos draudžia nacionalinę nuostatą, pagal kurią, neatsižvelgiant į baigtinį išimčių sąrašą, neleistina periodiniuose spaudos leidiniuose skelbti, siūlyti ar suteikti nemokamus priedus ar juos platinti su kitomis prekėmis ar paslaugomis be pareigos kiekvienu konkrečiu atveju nustatyti tokios komercinės veiklos klaidinantį, agresyvų ar kitokį nesąžiningą pobūdį, net jei ši nuostata skirta ne tik apsaugoti vartotojus, bet ir kitiems tikslams, nepatenkantiems į minėtos direktyvos materialią taikymo sritį, pavyzdžiui, spaudos įvairovei ar silpnesnių konkurentų apsaugai užtikrinti? 2.      Jei atsakymas į pirmąjį klausimą bus teigiamas, ar nusipirkus laikraštį atsiradusi galimybė dalyvauti loterijoje yra nesąžininga komercinė veikla (direktyvos) 5 straipsnio 2 dalies prasme jau vien todėl, kad ši galimybė bent daliai asmenų, kuriems skirtas pasiūlymas, yra ne vienintelis, bet lemiamas motyvas nusipirkti laikraštį?“ 2009 m. liepos 27 d. Teisingumo Teismo kanceliarijai pateiktu raštu Austrijos vyriausybė, remdamasi Teisingumo Teismo procedūros reglamento 44 straipsnio 3 dalies antra pastraipa, prašė, kad bylą nagrinėtų didžioji kolegija. Dėl prejudicinių klausimų Dėl pirmojo klausimo Pirmuoju klausimu prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikęs teismas iš esmės klausia, ar direktyva turi būti aiškinama taip, kad ji draudžia nacionalinės teisės nuostatą, kurioje numatomas bendras pardavimo su priedais draudimas ir kuria siekiama ne tik apsaugoti vartotojus, bet ir kitų tikslų, pavyzdžiui, išsaugoti spaudos įvairovę ir apsaugoti silpnesnius konkurentus. Siekiant atsakyti į pateiktą klausimą, pirmiausia reikia nustatyti, ar draudimo pagrindinėje byloje objektais esančios parduodamos prekės su priedais yra komercinė veikla direktyvos 2 straipsnio d punkto prasme ir dėl to jai taikomos šios direktyvos nuostatos. Šiuo atžvilgiu reikia pažymėti, kad direktyvos 2 straipsnio d punkte vartojant ypač plačią formuluotę komercinė veikla apibrėžta kaip „bet kuris prekybininko atliekamas veiksmas, neveikimas, elgesys arba pareiškimas, komercinis pranešimas, įskaitant reklamą ir prekybą, tiesiogiai susijęs su produkto pirkimo skatinimu, pardavimu arba tiekimu vartotojams“. Tačiau tokia reklaminė akcija, kaip antai nagrinėjama pagrindinėje byloje, siejanti nemokamą vartotojo dalyvavimą loterijoje su prekių ar paslaugų įsigijimu, aiškiai patenka į ūkio subjekto komercinės strategijos sritį ir ja tiesiogiai siekiama skatinti bei vykdyti šio subjekto atliekamą pardavimą. Iš to matyti, kad ji yra komercinė veikla Direktyvos 2005/29 2 straipsnio d punkto prasme ir dėl to patenka į šios direktyvos taikymo sritį (žr. minėto 2010 m. sausio 14 d. Sprendimo Plus Warenhandelsgesellschaft , C‑304/08, 37 punktą ir nurodytą teismų praktiką). Šia išvada neturėtų leisti suabejoti Mediaprint , taip pat Austrijos ir Belgijos vyriausybių pateiktos pastabos, pagal kurias pagrindinėje byloje aptariamas pardavimo skatinimas nebuvo numatytas direktyvoje, nes jis aiškiai buvo Komisijos pasiūlymo dėl Europos Parlamento ir Tarybos reglamento (COM (2001) 546 galutinis), kuris pakeistas pasiūlymu (COM(2002) 585, galutinis), dalykas. Šiuo klausimu iš esmės pakanka konstatuoti, kad vien remiantis šia aplinkybe, be kita ko, atsižvelgiant į tai, kad minėtas pasiūlymas buvo atsiimtas 2006 m. ir dėl to reglamentas nebuvo priimtas, negalima atmesti galimybės, jog tokia veikla, esant dabartinei Sąjungos teisės padėčiai, gali būti nesąžininga komercinė veikla šios direktyvos prasme ir priklausyti jos taikymo sričiai (minėto Sprendimo Plus Warenhandelsgesellschaft 33 punktas). Tai nustačius dar reikia išnagrinėti, ar nacionalinės teisės nuostata, kaip antai UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punktas, gali patekti į direktyvos taikymo sritį, nepaisant aplinkybės, kaip pabrėžė prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikęs teismas, kad jos tikslas platesnis nei direktyvos, nes ja numatoma ne tik vartotojų apsauga, bet ir kiti tikslai. Šiuo klausimu reikia priminti, kaip pabrėžta šio sprendimo 17 punkte, kad direktyva išsiskiria labai plačia materialine taikymo sritimi, apimančia bet kurią komercinę veiklą, tiesiogiai susijusią su produkto skatinimu, pardavimu arba tiekimu vartotojams. Taigi, kaip matyti iš šios direktyvos 6 konstatuojamosios dalies, į šią taikymo sritį nepatenka tik nacionaliniai įstatymai dėl nesąžiningos komercinės veiklos, pažeidžiančios „tik“ konkurentų ekonominius interesus arba susijusios tik su prekybininkų sandoriais. Tačiau aišku, kad pagrindinėje byloje aptariamos nacionalinės nuostatos atvejis toks nėra. Iš tiesų, kaip teigė prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikęs teismas, pakankamai akivaizdu, kad UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punktu siekiama apsaugoti vartotojus, o ne tik konkurentus ir kitus rinkos dalyvius. Be to, iš bylos medžiagos matyti, kad UWG, kuris yra nacionalinis kovos su nesąžininga konkurencija įstatymas, pakeistas 2007 m. gruodžio 13 d. įstatymu ( BGBl . I, 79/2007), nepakeitus 9a straipsnio, būtent tam, kad direktyva būtų perkelta Austrijoje. Todėl nacionalinis įstatymų leidėjas nusprendė, kad šis įstatymas galėjo užtikrinti vidaus teisės suderinamumą su direktyva ir leido, kaip numatyta jos 8 konstatuojamojoje dalyje, tiesiogiai ginti „vartotojo ekonominius interesus nuo nesąžiningos įmonių komercinės veiklos vartotojų atžvilgiu“ ir užtikrinti, kaip numatyta jos 1 straipsnyje, „aukštą vartotojų apsaugos lygį“. Šiomis aplinkybėmis reikia priminti, kad per posėdį Austrijos vyriausybė teigė, jog pagrindinėje byloje aptariama nacionalinė nuostata nepatenka į direktyvos taikymo sritį, nes iš esmės ja siekiama išsaugoti spaudos įvairovę Austrijoje. Taip ji nukrypo nuo prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikusio teismo šios direktyvos tikslų vertinimo, kuris matyti iš šio sprendimo 12 ir 20 punktų. Tačiau net manant, kad pagrindinėje byloje aptariama nacionaline nuostata iš esmės siekiama išsaugoti spaudos įvairovę Austrijoje, svarbu pastebėti, kad tarp direktyvos 6 ir 9 konstatuojamosiose dalyse bei 3 straipsnyje nustatytų nuo direktyvos taikymo srities nukrypti leidžiančių nuostatų nėra valstybių narių galimybės toliau taikyti ar nustatyti naujas priemones savo teritorijoje, kurių tikslas ar poveikis yra kvalifikuoti komercinę veiklą kaip nesąžiningą, siekiant išsaugoti spaudos įvairovę. Šiuo atžvilgiu reikia pabrėžti, kad direktyva visiškai suderinamos normos, susijusios su nesąžininga įmonių komercine veikla vartotojų atžvilgiu. Todėl Austrijos vyriausybė neturėtų teisėtai tvirtinti, kad UWG 9astraipsnio 1 dalies 1 punktas nepatenka į direktyvos taikymo sritį, nes jame iš esmės numatomi tikslai išsaugoti spaudos įvairovę. Tai nustačius reikia patikrinti, ar direktyva neleidžiama drausti pardavimą su priedais, koks numatytas UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punkte. Šiuo klausimu pirmiausia svarbu priminti, kad direktyva visiškai suderina normas, susijusias su nesąžininga įmonių komercine veikla vartotojų atžvilgiu, todėl, kaip aiškiai nurodoma jos 4 straipsnyje, valstybės narės negali nustatyti griežtesnių negu direktyvoje nustatytų priemonių, net siekdamos užtikrinti didesnį vartotojų apsaugos lygį (minėto Sprendimo Plus Warenhandelsgesellschaft 41 punktas ir nurodyta teismų praktika). Taip pat reikia pažymėti, kad direktyvos 5 straipsnyje, kuriame įtvirtinamas nesąžiningos komercinės veiklos draudimas, nustatomi kriterijai, kuriais remiantis apibrėžiamas toks nesąžiningas pobūdis. Taigi pagal šio straipsnio 2 dalį komercinė veikla yra nesąžininga, jeigu ji prieštarauja profesinio atidumo reikalavimams ir iš esmės iškreipia arba gali iškreipti vidutinio vartotojo ekonominį elgesį siūlomo produkto atžvilgiu. Be to, direktyvos 5 straipsnio 4 dalyje apibrėžiamos dvi aiškios nesąžiningos komercinės veiklos kategorijos, t. y. „klaidinanti veikla“ ir „agresyvi veikla“, kurios atitinka specialius atitinkamai direktyvos 6 ir 7 bei 8 ir 9 straipsniuose nustatytus kriterijus. Galiausiai direktyvos I priede taip pat nustatytas išsamus sąrašas, kurį sudaro 31 komercinės veiklos rūšis, pagal šios direktyvos 5 straipsnio 5 dalį laikoma nesąžininga „bet kuriomis aplinkybėmis“ veikla. Todėl, kaip aiškiai nurodyta aptariamos direktyvos 17 konstatuojamojoje dalyje, tik šią komercinę veiklą galima laikyti nesąžininga, nevertinant kiekvieno konkretaus atvejo pagal direktyvos 5–9 straipsnių nuostatas. Kalbant apie pagrindinėje byloje aptariamą įstatymą, aišku, kad direktyvos I priede nenumatyta veikla, kurią sudaro priedų, susijusių su prekių ar paslaugų pirkimu, siūlymas. Todėl tokia veikla neturėtų būti uždrausta apskritai; tai įmanoma tik atlikus specialią analizę, leidžiančią nustatyti nesąžiningą veiklos pobūdį. Tačiau reikia konstatuoti, kad UWG 9a straipsnio 1 dalies 1 punktu draudžiamas bet koks komercinis sandoris, prekių ar paslaugų įsigijimą siejantis su priedų siūlymu. Kitaip tariant, tokia komercinės veiklos rūšis yra uždrausta apskritai, ir nėra būtina, atsižvelgiant į faktines kiekvieno atvejo aplinkybes, nustatyti, ar atitinkamas komercinis sandoris yra „nesąžiningo“ pobūdžio, atsižvelgiant į direktyvos 5–9 straipsniuose įtvirtintus kriterijus. Be to, toks nacionalinis reguliavimas, kuriame numatomos griežtesnės priemonės nei direktyvoje, prieštarauja direktyvos 4 straipsnio turiniui, kuriame aiškiai įtvirtintas draudimas valstybėms narėms palikti galioti arba priimti griežtesnes nacionalines nuostatas, net jeigu jomis siekiama užtikrinti aukštesnį vartotojų apsaugos lygį. Tokiomis aplinkybėmis konstatuotina, kad toks komercinių pasiūlymų, siejančių prekių ar paslaugų įsigijimą su priedais, draudimas, kokį numato nacionalinės teisės aktai pagrindinėje byloje, prieštarauja direktyvai. Aplinkybė, kad UWG 9a straipsnio 2 dalyje numatytos kelios šių pardavimo su priedais draudimų išimtys, neturėtų leisti suabejoti šia išvada. Iš tikrųjų, kaip jau nusprendė Teisingumo Teismas, net jeigu šios išimtys gali apriboti nesąžiningos komercinės veiklos, kurią sudaro priedų siūlymo susiejimas su prekių ar paslaugų pirkimu, draudimo apimtį, dėl ribojančio pobūdžio ir dėl to, kad nustatyta iš anksto, jos vis tiek negalima pakeisti būtina kiekvieno atvejo faktinių aplinkybių analize, ar komercinė veikla yra „nesąžininga“, atsižvelgiant į direktyvos 5–9 straipsniuose išvardytus kriterijus, jei tai yra – kaip pagrindinėje byloje – direktyvos I priede nenurodyta komercinė veikla (žr. minėto Sprendimo Plus Warenhandelsgesellschaft 53 punktą ir nurodytą teismų praktiką). Atsižvelgiant į tai, kas pasakyta, į pirmąjį klausimą reikia atsakyti, jog direktyva turi būti aiškinama taip, kad ji draudžia nacionalinės teisės nuostatą, kaip antai aptariamą pagrindinėje byloje, kurioje numatomas bendras pardavimo su priedais draudimas ir kuria siekiama ne tik apsaugoti vartotojus, bet ir kitų tikslų. Dėl antrojo klausimo Antruoju klausimu prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikęs teismas klausia, jei atsakymas į pirmąjį klausimą būtų teigiamas, ar pardavimas su priedais turi būti laikomas nesąžininga komercine veikla direktyvos 5 straipsnio 2 dalies prasme vien todėl, kad bent jau atitinkamos visuomenės daliai galimybė laimėti yra lemiamas motyvas nusipirkti pagrindinę prekę. Kaip buvo priminta šio sprendimo 35 punkte, jei komercinė veikla, susijusi su direktyvos taikymo sritimi, nenurodyta šios direktyvos I priede, ji negali būti laikoma nesąžininga ir todėl draudžiama, nebent atliekama speciali analizė pagal direktyvos 5–9 straipsniuose nustatytus kriterijus. Tačiau aplinkybė, kad galimybė dalyvauti loterijoje bent jau atitinkamos visuomenės daliai yra lemiamas motyvas nusipirkti laikraštį, yra vienas iš elementų, į kuriuos gali atsižvelgti nacionalinis teismas atlikdamas tokią analizę. Iš tiesų atlikęs tokią analizę nacionalinis teismas gali nuspręsti, kad aptariama komercinė veikla iš esmės iškreipia arba gali iškreipti vartotojo ekonominį elgesį direktyvos 5 straipsnio 2 dalies b punkto prasme. Tačiau jokiu būdu ši aplinkybė savaime neleidžia nuspręsti, kad pardavimas su priedu yra nesąžininga komercinė veikla remiantis direktyva. Šiuo tikslu taip pat reikia patikrinti, ar aptariama veikla prieštarauja profesinio atidumo reikalavimams direktyvos 5 straipsnio 2 dalies a punkto prasme. Šiomis aplinkybėmis į antrąjį klausimą reikia atsakyti taip, kad galimybė dalyvauti loterijoje, kurioje galima laimėti prizą, susijusi su laikraščio pirkimu, nėra nesąžininga komercinė veikla direktyvos 5 straipsnio 2 dalies prasme vien todėl, kad ši galimybė dalyvauti lošime bent atitinkamai vartotojų daliai yra lemiamas motyvas nusipirkti šį laikraštį. Dėl bylinėjimosi išlaidų Kadangi šis procesas pagrindinės bylos šalims yra vienas iš etapų prašymą priimti prejudicinį sprendimą pateikusio teismo nagrinėjamoje byloje, bylinėjimosi išlaidų klausimą turi spręsti šis teismas. Išlaidos, susijusios su pastabų pateikimu Teisingumo Teismui, išskyrus tas, kurias patyrė minėtos šalys, nėra atlygintinos. Remdamasis šiais motyvais, Teisingumo Teismas (didžioji kolegija) nusprendžia: 1. 2005 m. gegužės 11 d. Europos Parlamento ir Tarybos direktyvos 2005/29/EB dėl nesąžiningos įmonių komercinės veiklos vartotojų atžvilgiu vidaus rinkoje ir iš dalies keičiančios Tarybos direktyvą 84/450/EEB, Europos Parlamento ir Tarybos direktyvas 97/7/EB, 98/27/EB bei 2002/65/EB ir Europos Parlamento ir Tarybos reglamentą (EB) Nr. 2006/2004 („Nesąžiningos komercinės veiklos direktyva“) turi būti aiškinama taip, kad ji draudžia nacionalinės teisės nuostatą, kaip antai aptariama pagrindinėje byloje, kurioje numatomas bendras pardavimo su priedais draudimas ir kuria siekiama ne tik apsaugoti vartotojus, bet ir kitų tikslų. 2. Galimybė dalyvauti loterijoje, kurioje galima laimėti prizą, susijusi su laikraščio pirkimu, nėra nesąžininga komercinė veikla Direktyvos 2005/29 5 straipsnio 2 dalies prasme vien todėl, kad ši galimybė dalyvauti lošime bent atitinkamai vartotojų daliai yra lemiamas motyvas nusipirkti šį laikraštį. Parašai. * Proceso kalba: vokiečių.

62007CJ0294

fr

Par sa requête, la Commission des Communautés européennes demande à la Cour de constater que, en n’ayant pas adopté les dispositions législatives, réglementaires et administratives nécessaires pour se conformer à la directive 2004/38/CE du Parlement européen et du Conseil, du 29 avril 2004, relative au droit des citoyens de l’Union et des membres de leurs famille de circuler et de séjourner librement sur le territoire des États membres, modifiant le règlement (CEE) n° 1612/68 et abrogeant les directives 64/221/CEE, 68/360/CEE, 72/194/CEE, 73/148/CEE, 75/34/CEE, 75/35/CEE, 90/364/CEE, 90/365/CEE et 93/96/CEE (JO L 158, p. 77), ou, en tout état de cause, en ne les lui ayant pas communiquées, le Grand-Duché de Luxembourg a manqué aux obligations qui lui incombent en vertu de cette directive. L’article 40, paragraphe 1, de la directive 2004/38 dispose que les États membres mettent en vigueur les dispositions législatives, réglementaires et administratives nécessaires pour se conformer à cette directive au plus tard le 30 avril 2006 et qu’ils en informent immédiatement la Commission. N’ayant pas été informée des mesures prises par le Grand-Duché de Luxembourg pour assurer la transposition de la directive 2004/38 dans son ordre juridique interne dans le délai prescrit et ne disposant pas d’autres éléments d’information lui permettant de conclure que les dispositions nécessaires avaient été prises, la Commission a engagé la procédure en manquement prévue à l’article 226 CE. Par lettre du 30 mai 2006, la Commission a mis cet État membre en demeure de présenter ses observations à ce sujet dans un délai de deux mois à compter de sa réception. Par lettre du 14 juin suivant, le Grand-Duché de Luxembourg a informé la Commission que la directive 2004/38 serait transposée dans un prochain projet de loi sur la libre circulation et l’immigration. Le 12 décembre 2006, la Commission a émis un avis motivé invitant ledit État membre à prendre les mesures nécessaires pour se conformer à cet avis dans un délai de deux mois à compter de la réception de celui-ci. Dans sa réponse à cet avis motivé, du 17 janvier 2007, le Grand-Duché de Luxembourg a indiqué que le projet de loi sur la libre circulation et l’immigration, destiné à transposer, notamment, la directive 2004/38, serait déposé au Parlement national au printemps de l’année 2007 et que le vote définitif de la loi, sa publication au Mémorial ainsi que sa notification à la Commission pourraient intervenir vers le milieu de l’année 2008. Aucune information ne lui étant parvenue par la suite permettant de conclure que cette transposition avait été définitivement opérée par l’État membre concerné, la Commission a introduit le présent recours. Dans son mémoire en défense, le Grand-Duché de Luxembourg reconnaît ne pas avoir été en mesure de communiquer les dispositions prévues pour se conformer aux obligations imposées par la directive 2004/38 du fait que le vote définitif de la loi sur la libre circulation et l’immigration n’aura pas lieu avant le milieu de l’année 2008. Il convient de rappeler que, selon une jurisprudence constante, d’une part, l’existence d’un manquement doit être appréciée en fonction de la situation de l’État membre telle qu’elle se présentait au terme du délai fixé dans l’avis motivé et les changements intervenus par la suite ne sauraient être pris en compte par la Cour (voir, notamment, arrêt du 27 octobre 2005, Commission/Luxembourg, C‑23/05, Rec. p. I‑9535, point 9). D’autre part, un État membre ne saurait exciper de dispositions, de pratiques ou de situations de son ordre juridique interne pour justifier l’inobservation des obligations et des délais prescrits par une directive (voir, notamment, arrêts du 9 septembre 2004, Commission/Espagne, C‑195/02, Rec. p. I‑7857, point 82, et du 13 juillet 2006, Commission/Portugal, C‑61/05, Rec. p. I‑6779, point 31). En l’espèce, il est constant que les mesures destinées à assurer la transposition de la directive 2004/38 dans l’ordre juridique luxembourgeois n’avaient pas été adoptées à l’expiration du délai imparti dans l’avis motivé. Il y a donc lieu de considérer le recours introduit par la Commission comme fondé. Par conséquent, il convient de constater que, en n’ayant pas adopté les dispositions législatives, réglementaires et administratives nécessaires pour se conformer à la directive 2004/38, le Grand-Duché de Luxembourg a manqué aux obligations qui lui incombent en vertu de cette directive. Sur les dépens En vertu de l’article 69, paragraphe 2, du règlement de procédure, toute partie qui succombe est condamnée aux dépens, s’il est conclu en ce sens. La Commission ayant conclu à la condamnation du Grand-Duché de Luxembourg et ce dernier ayant succombé en ses moyens, il y a lieu de le condamner aux dépens. Par ces motifs, la Cour (septième chambre) déclare et arrête: 1) En n’ayant pas adopté les dispositions législatives, réglementaires et administratives nécessaires pour se conformer à la directive 2004/38/CE du Parlement européen et du Conseil, du 29 avril 2004, relative au droit des citoyens de l’Union et des membres de leurs famille de circuler et de séjourner librement sur le territoire des États membres, modifiant le règlement (CEE) n° 1612/68 et abrogeant les directives 64/221/CEE, 68/360/CEE, 72/194/CEE, 73/148/CEE, 75/34/CEE, 75/35/CEE, 90/364/CEE, 90/365/CEE et 93/96/CEE, le Grand-Duché de Luxembourg a manqué aux obligations qui lui incombent en vertu de cette directive. 2) Le Grand-Duché de Luxembourg est condamné aux dépens. Signatures * Langue de procédure: le français.

62002TJ0180

hu

1. Tisztviselők ─ Szolgálati érdekből történő kirendelés ─ Az érintett tisztviselő meghallgatáshoz való joga ─ A védelemhez való jog tiszteletben tartása ─ Terjedelem (Személyzeti szabályzat, 38. cikk, a) pont) 2. Tisztviselők ─ Szolgálati érdekből történő kirendelés ─ Alkalmazási hely ─ Meghatározás (Személyzeti szabályzat, 38. cikk, d), f) és g) pont) 3. Tisztviselők ─ Jogosulatlan kifizetések visszatérítése ─ Feltételek ─ A kifizetés nyilvánvaló szabálytalansága ─ Szolgálati érdekből a származási országába kirendelt tisztviselő ─ A korábbi alkalmazási hely súlyozási tényezője alkalmazásának kedvezménye és a külföldi munkavégzési támogatás kifizetése (Személyzeti szabályzat, 38. cikk, d) pont és 85. cikk) 4. Tisztviselők ─ Az adminisztráció gondoskodási kötelezettsége ─ Terjedelem ─ Korlátok 5. Tisztviselők ─ Elvek ─ Bizalomvédelem ─ Szolgálati érdekből a származási országába kirendelt tisztviselő ─ A külföldi munkavégzési támogatást is magában foglaló díjazás kifizetése a korábbi alkalmazási helyen ─ Az alkalmazási hely rögzítése tekintetében jogos bizalmat nem keletkeztető helyzet 6. Tisztviselők ─ A költségek megtérítése ─ Beilleszkedési támogatás ─ Az alkalmazási hely megváltozása ─ Az a szolgálati érdekből kirendelt tisztviselő, akinek meg kell változtatnia lakóhelyét, de aki nem viszi magával a családját ─ Támogatásra való jogosultság ─ A családhoz történő visszatérés a korábbi alkalmazási helyre ─ Jogosulatlan támogatás (Személyzeti szabályzat, 20. cikk; VII. melléklet, 5. cikk) 7. Tisztviselők ─ A költségek megtérítése ─ Napidíj ─ Tárgy ─ A biztosítás feltételei (Személyzeti szabályzat, 20. cikk; VII. melléklet, 10. cikk) 8. Tisztviselők ─ Szolgálati érdekből történő kirendelés ─ A kirendeléssel járó többletköltségek ─ Fogalom (Személyzeti szabályzat, 38. cikk, d) pont) 9. Tisztviselők ─ Díjazás ─ Az alkalmazási helyen kívülre történő rendszeres átutalások ─ Az intézmények által megállapított maximumok ─ A nettó díjazás 35 %‑ának megfelelő maximum meghatározásának jogszerűsége (Személyzeti szabályzat, VII. melléklet, 17. cikk) 10. Tisztviselők ─ Díjazás ─ Az alkalmazási hely szerinti országon kívülre történő átutalások ─ A személyzeti szabályzat VII. melléklete 17. cikke (2) bekezdésének c) pontja ─ Kivételes jellegű átutalás ─ Igazolás ─ A szokásos költségek teljes megtérítése ─ Kizártság ─ Az adminisztráció mérlegelési jogköre (Személyzeti szabályzat, VII. melléklet, 17. cikk, (2) bekezdés, c) pont) 1.     Szolgálati érdekből történő kirendelés esetén, melyről a saját kérésre történő kinevezéssel szemben a kinevezésre jogosult hatóság határoz, és amely ellentétes lehet az érintett tisztviselő akaratával, az adminisztrációnak a védekezéshez való jog tiszteletben tartása elvének megfelelően a határozat meghozatala előtt a tisztviselőt erről tájékoztatnia kell, és őt meg kell hallgatnia. E tekintetben az adminisztráció teljesíti e kötelezettségét, amennyiben olyan tisztviselő esetében, akitől besorolási fokozatára tekintettel elvárható az igazgatási és személyzeti szabályzattal kapcsolatos eljárások magasabb szintű ismerete, jelzi az érintettnek – akinek ennek ellenére jogában áll további tájékoztatást kérnie – a tervezett kirendelés főbb jellemzőit. (lásd a 74. és 76. pontot) Hivatkozás: az Elsőfokú Bíróság T‑15/95. sz., do Paço Quesado kontra Bizottság ügyben 1996. február 28-én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1996., I‑A‑57. és II‑171. o.) 30. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑348/00. sz., Barth kontra Bizottság ügyben 2001. május 30-án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 2001., I‑A‑119. és II‑557. o.) 33. pontja. 2.     A szolgálati érdekből kirendelt tisztviselő alkalmazási helye megegyezik a kirendelés helyével, a külföldi munkavégzési támogatáshoz és a súlyozási tényezők alkalmazásához való joggal kapcsolatosan ebből fakadó minden jogkövetkezménnyel együtt. E tekintetben a személyzeti szabályzat 38. cikkének a beosztás megtartásával és a tisztviselő anyaintézménybeli teljes díjazásával kapcsolatos rendelkezései a kirendelt tisztviselő alkalmazási helyének meghatározásakor figyelmen kívül maradnak, mivel azok célja csupán az illető jogainak megóvása. A beosztás tehát funkcionális és nem földrajzi kategória. (lásd a 81. és 82. pontot) 3.     A jogosulatlan kifizetések visszatérítése a személyzeti szabályzat 85. cikke szerint olyan kifizetési szabálytalanság meglétét feltételezi, amelyről az átvevő tudott, vagy amelynek hibás jellege annyira nyilvánvaló, hogy azt nem hagyhatta figyelmen kívül. Ami a szabálytalanság fennállását illeti, a kifizetési hiba eredhet adminisztratív mulasztásból vagy tűrésből, és hosszú időszakot érinthet. E tekintetben ilyen kifizetési hibának minősül a szolgálati érdekből állampolgárságával egyező országba kirendelt tisztviselő esetében a téves alkalmazási helyre vonatkozó pénzügyi jogosultságok több hónapon át történő fenntartása, nevezetesen a külföldi munkavégzési támogatás kifizetése, valamint az eredeti alkalmazási hely súlyozási tényezőjének a díjazásra történő alkalmazása. A teljes díjazás fenntartásának a személyzeti szabályzat 38. cikkében megállapított elve különbözet fizetését írja elő abban az esetben, ha a kirendelt tisztviselő azon beosztásának, ahová kirendelték, teljes díjazása kevesebb, mint amely az anyaintézménybeli besorolási fokozata és fizetési fokozata alapján megilleti, és az nem vezetheti az adminisztrációt olyan támogatások és juttatások biztosítására, amelyek a kirendelt tisztviselőt nem illetik meg. Egy ilyen kifizetési hiba nem mentesíti az érintettet azon feladata alól, hogy azt végiggondolja és ellenőrizze, és nem kerüli el annak az általában gondos tisztviselőnek a figyelmét, akiről feltehető, hogy ismeri az illetményével kapcsolatos szabályokat. Még ha az adminisztráció nem is világos, és több hónapba telik, amíg az érintett jogaival kapcsolatosan állást foglal, az általában gondos, magas besorolási fokozatban levő és nagy tapasztalattal rendelkező tisztviselőnek tudnia kell, hogy a külföldi munkavégzési támogatás kifizetése a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 4. cikke értelmében vett külföldi munkavégzéshez kötött. (lásd a 102., 104., 106., 107., 110. és 111. pontot) Hivatkozás: a Bíróság 56/75. sz., Elz kontra Bizottság ügyben 1976. június 24-én hozott ítéletének (EBHT 1976., 1097. o.] 19. és 20. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑107/92. sz., White kontra Bizottság ügyben 1994. február 10-én hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑41. és II‑143. o.) 33. pontja. 4.     Az adminisztrációt saját alkalmazottaival szemben terhelő gondoskodási kötelezettség kiterjed a határozatát befolyásolható elemek összességének figyelembevételére, és ennek során nem csupán a szolgálat érdek, hanem az érintett tisztviselő érdekeinek számításba vételére is. Ugyanakkor e kötelezettség nem vezetheti az adminisztrációt azon elvárás figyelmen kívül hagyásához, hogy a tisztviselők jogainak és érdekeinek védelmét a hatályos normák tiszteletben tartása mindenkor behatárolja. (lásd a 123. pontot) Hivatkozás: a Bíróság C‑255/90 P. sz., Burban kontra Parlament ügyben 1992. március 31-én hozott ítéletének (EBHT 1992., I‑2253. o.) 7. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑123/89. sz., Chomel kontra Bizottság ügyben 1990. március 27-én hozott ítéletének (EBHT 1990., II‑131. o.) 32. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑33/89. és T‑74/89. sz., Blackman kontra Parlament egyesített ügyekben 1993. március 16-án hozott ítéletének (EBHT 1993., II‑249. o.) 96. pontja. 5.     Az adminisztráció által adott pontos ígéretek hiányában egyetlen tisztviselő sem hivatkozhat a bizalomvédelem elvének megsértésére. E tekintetben, ha a tisztviselőt szolgálati érdekből olyan tagállamba rendelték ki, amelynek állampolgára, a díjazás – ideértve a külföldi munkavégzési támogatást – kifizetésének a korábbi alkalmazás országában történő ideiglenes fenntartása nem foglalja magában az adminisztráció hallgatólagos határozatát, amely az alkalmazás helyét az említett országban rögzíti, és amely az érintett javára jogokat keletkeztetne. (lásd a 127., 130. és 132. pontot) Hivatkozás: Chomel kontra Bizottság ügyben hozott fent hivatkozott ítéletének 26. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑498/93. sz., Dornonville de la Cour kontra Bizottság ügyben 1994. november 30-án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1994., I‑A‑257. és II‑813. o.) 46. pontja. 6.     A személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikke (1) bekezdésének értelmében azon tisztviselőnek, aki bizonyítékot szolgáltat arra, hogy lakóhelyet kellett változtatnia annak érdekében, hogy megfeleljen a személyzeti szabályzat 20. cikkének, beilleszkedési támogatás fizetendő. Ennélfogva a szolgálati érdekből kirendelt tisztviselő, akinek korábbi alkalmazási helyétől eltérő helyen kellett letelepednie, míg családja továbbra is ott maradt, jogosult e támogatásra, ami a kirendelés helyén történő beilleszkedését illeti. Ezzel szemben nem jogosult a támogatásra, amikor a kirendelés végén visszatér az eredeti alkalmazási helyre, ahol családja továbbra is tartózkodott. (lásd a 156., 157. és 161. pontot) 7.     A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikkében szereplő napidíj célja a tisztviselő által amiatt elszenvedett költségek vagy kényelmetlenségek jóvátétele, hogy alkalmazási helyére kellett utaznia vagy ott átmenetileg le kellett telepednie, miközben szintén átmeneti jelleggel fenntartja lakóhelyét felvételi vagy korábbi alkalmazási helyén. A napidíj nem jár azon tisztviselőnek, aki nem igazolja, hogy az átmeneti letelepedéshez kapcsolódó költségei voltak. (lásd a 163. és 165. pontot) Hivatkozás: a Bíróság 280/85. sz., Mouzourakis kontra Parlament ügyben 1987. február 5-én hozott ítéletének (EBHT 1987., 589. o.) 9. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑63/91. sz., Benzler kontra Bizottság ügyben 1992. július 10-én hozott ítéletének (EBHT 1992., II‑2095. o.) 20. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑57/96. sz., Costantini kontra Bizottság ügyben 1997. december 18-án hozott ítéletének (EBHT‑KSZ 1997., I‑A‑495. és II‑1293. o.) 40. pontja. 8.     A szolgálati érdekből saját intézményén kívüli munkavégzésre ideiglenesen kirendelt tisztviselőnél felmerült járulékos költségek a személyzeti szabályzat 38. cikkének d) pontjában szereplő megtérítésének nem célja a személyzeti szabályzat egyéb rendelkezései végrehajtásának kompenzálása. A külföldi munkavégzési támogatás megszüntetése és az alkalmazás országa súlyozási tényezőjének alkalmazása következésképpen nem minősülhet az e rendelkezés szerinti költségnek. Kizárólag kiadások minősíthetők a kirendeléssel kapcsolatban felmerült járulékos költségnek. (lásd a 195. pontot) Hivatkozás: a Bíróság 56/81. sz., Novi kontra Bizottság ügyben 1982. január 14-én hozott ítéletének (EBHT 1982., 1. o.) 7. pontja. 9.     A személyzeti szabályzat VII. mellékletének 17. cikke, amely biztosítja a tisztviselő számára a díjazás átutalásának lehetőségét, bizonyos mérlegelési jogkört meghagyva feljogosítja a közösségi intézményeket az átutalások feltételeinek meghatározására. Ennélfogva a személyzeti szabályzatban nem szereplő plafon meghatározása önmagában nem jogellenes pusztán amiatt, hogy azt alacsonyabb rendű jogszabály írja elő. E tekintetben a rendszeres átutalásokra a nettó díjazás 35%-ában megállapított értékhatár megszabása nem lépi túl e mérlegelési jogkör korlátait. Ez az értékhatár ugyanis nem tűnik nyilvánvalóan aránytalannak, mivel azon szabály alóli kivételről van szó, miszerint a tisztviselőt megillető összegek kifizetését azon a helyen és azon ország pénznemében kell teljesíteni, ahol feladatait ellátja, és ahol a költségei vélhetően felmerülnek. (lásd a 201-203. pontot) Hivatkozás: Elz kontra Bizottság ügyben hozott fent hivatkozott ítélet 11-15. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑75/91. sz., Scaramuzza kontra Bizottság ügyben 1992. december 15-én hozott ítéletének (EBHT 1992., II‑2557. o.) 44. pontja; az Elsőfokú Bíróság T‑6/92. és T‑52/92. sz., Reinarz kontra Bizottság egyesített ügyekben 1993. október 26-án hozott ítéletének (EBHT 1993., II‑1047. o.) 71-74. pontja. 10.   A személyzeti szabályzat VII. melléklete 17. cikke (2) bekezdésének c) pontja nem a nettó díjazás 35%‑ára korlátozott rendszeres átutalásokra vonatkozik, hanem a kivételes esetben és bizonyítottan alapos indokkal végzett átutalásokra. Következésképpen e rendelkezés nem hívható fel a tisztviselőnél az alkalmazási helytől eltérő országban felmerült rendszeres költségek teljes körű megtérítésére. E rendelkezés nyilvánvalóan megszorító jellegű, és kivételes voltára tekintettel végrehajtása során definíció szerint nagy mérlegelési jogkört biztosít a közigazgatósági hatóságnak. (lásd a 206-209. pontot)

62020CJ0141

el

Η αίτηση προδικαστικής αποφάσεως αφορά την ερμηνεία του άρθρου 4, παράγραφοι 1 και 4, καθώς και του άρθρου 21, παράγραφος 1, στοιχείο αʹ, και παράγραφος 3, της έκτης οδηγίας 77/388/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 17ης Μαΐου 1977, περί εναρμονίσεως των νομοθεσιών των κρατών μελών, των σχετικών με τους φόρους κύκλου εργασιών – Κοινό σύστημα φόρου προστιθεμένης αξίας: ομοιόμορφη φορολογική βάση (ΕΕ ειδ. έκδ. 09/001, σ. 49), όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2000/65/ΕΚ του Συμβουλίου, της 17ης Οκτωβρίου 2000 ( ΕΕ 2000, L 269, σ. 44 ) (στο εξής: έκτη οδηγία). Η αίτηση αυτή υποβλήθηκε στο πλαίσιο ένδικης διαφοράς μεταξύ της Finanzamt Kiel (φορολογικής αρχής του Kiel, Γερμανία) (στο εξής: φορολογική αρχή) και της Norddeutsche Gesellschaft für Diakonie mbH (στο εξής: NGD mbH), σχετικά με τη υπαγωγή της εταιρίας αυτής στον φόρο προστιθέμενης αξίας (ΦΠΑ) για το οικονομικό έτος 2005. Το νομικό πλαίσιο Το δίκαιο της Ένωσης Από 1ης Ιανουαρίου 2007 η έκτη οδηγία καταργήθηκε και αντικαταστάθηκε από την οδηγία 2006/112/ΕΚ του Συμβουλίου, της 28ης Νοεμβρίου 2006, σχετικά με το κοινό σύστημα φόρου προστιθέμενης αξίας ( ΕΕ 2006, L 347, σ. 1 ). Ωστόσο, λαμβανομένου υπόψη του χρόνου των πραγματικών περιστατικών της διαφοράς της κύριας δίκης, η διαφορά αυτή εξακολουθεί να διέπεται από την έκτη οδηγία. Το άρθρο 4 της έκτης οδηγίας όριζε τα εξής: «1.   Θεωρείται ως “υποκείμενος στον φόρο” οποιοσδήποτε ασκεί, κατά τρόπο ανεξάρτητο και σε οποιονδήποτε τόπο, μία από τις οικονομικές δραστηριότητες που αναφέρονται στην παράγραφο 2, ανεξαρτήτως του επιδιωκομένου σκοπού των αποτελεσμάτων της δραστηριότητος αυτής. […] 4.   Ο χρησιμοποιούμενος στην παράγραφο 1 όρος “κατά τρόπο ανεξάρτητο” αποκλείει από την φορολογία τους μισθωτούς και λοιπά πρόσωπα κατά το μέτρο που συνδέονται με τον εργοδότη τους με σύμβαση εργασίας ή με οποιαδήποτε άλλη νομική σχέση που δημιουργεί δεσμούς εξαρτήσεως, όσον αφορά τους όρους εργασίας και αμοιβής, και την ευθύνη του εργοδότου. Με την επιφύλαξη της διαβουλεύσεως που προβλέπεται από το άρθρο 29, κάθε κράτος μέλος έχει την ευχέρεια να θεωρεί ως ένα υποκείμενο στον φόρο τα εγκατεστημένα στο εσωτερικό της χώρας πρόσωπα, τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται όμως στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως. […]» Το άρθρο 21 της έκτης οδηγίας, όπως τροποποιήθηκε με το άρθρο της 28ζ, φέρει τον τίτλο «Υπόχρεοι του φόρου έναντι του Δημοσίου» και ορίζει τα εξής: «1.   Στο εσωτερικό καθεστώς, ο [ΦΠΑ] οφείλεται: α) από τον υποκείμενο στον φόρο ο οποίος πραγματοποιεί φορολογητέα παράδοση αγαθών ή παροχή υπηρεσιών, εκτός των περιπτώσεων που προβλέπονται στα στοιχεία βʹ και γʹ. […] 3.   Στις περιπτώσεις που προβλέπονται στις παραγράφους 1 και 2, τα κράτη μέλη μπορούν να προβλέπουν ότι πρόσωπο άλλο από τον υπόχρεο του φόρου είναι αλληλεγγύως υπεύθυνο για την καταβολή του φόρου. […]» Το γερμανικό δίκαιο Το άρθρο 2 του Umsatzsteuergesetz (νόμου περί φόρου κύκλου εργασιών), όπως ίσχυε κατά τον χρόνο των πραγματικών περιστατικών της υπόθεσης της κύριας δίκης (στο εξής: UStG), ορίζει τα ακόλουθα: «(1)   Επιχειρηματίας είναι όποιος ασκεί κατά τρόπο ανεξάρτητο εμπορική ή επαγγελματική δραστηριότητα. Η επιχείρηση περιλαμβάνει το σύνολο της εμπορικής ή επαγγελματικής δραστηριότητας του επιχειρηματία. Ως εμπορική ή επαγγελματική δραστηριότητα νοείται οποιαδήποτε διαρκής δραστηριότητα προς επίτευξη εσόδων, ακόμη και αν ελλείπει η πρόθεση επιτεύξεως κέρδους και, στην περίπτωση ενώσεως προσώπων, ακόμη και αν αυτή ασκεί δραστηριότητα μόνον έναντι των μελών της. (2)   Η εμπορική ή επαγγελματική δραστηριότητα δεν ασκείται κατά τρόπο ανεξάρτητο: […] 2. όταν από τη συνολική διάρθρωση των πραγματικών σχέσεων προκύπτει ότι ένα νομικό πρόσωπο είναι ενσωματωμένο, από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, στην επιχείρηση της δεσπόζουσας εταιρίας (ενιαία φορολογική μονάδα). Η ενιαία φορολογική μονάδα παράγει αποτελέσματα μόνο σε σχέση με τις παροχές μεταξύ των επιχειρηματικών μονάδων που είναι εγκατεστημένες στην ημεδαπή. Οι επιχειρηματικές αυτές μονάδες πρέπει να αντιμετωπίζονται ως ενιαία επιχείρηση. Αν τα όργανα διοίκησης της δεσπόζουσας εταιρίας βρίσκονται στην αλλοδαπή, ως επιχειρηματίας λογίζεται η σημαντικότερη, από οικονομικής απόψεως, επιχειρηματική μονάδα στην ημεδαπή. […]» Κατά το άρθρο 13a, παράγραφος 1, του νόμου αυτού: «Υπόχρεος του φόρου είναι: 1. στις περιπτώσεις του άρθρου 1, παράγραφος 1, σημείο 1, και του άρθρου 14c, παράγραφος 1, ο επιχειρηματίας· […]». Το άρθρο 73 του Abgabenordnung (γερμανικού φορολογικού κώδικα, στο εξής: AO), ως είχε κατά τον χρόνο των πραγματικών περιστατικών της υπόθεσης της κύριας δίκης, ορίζει τα εξής: «Η οργανικώς συνδεδεμένη εταιρία οφείλει τους φόρους της δεσπόζουσας εταιρίας όταν λαμβάνεται υπόψη, από φορολογικής απόψεως, η ενιαία φορολογική μονάδα. […]» Η διαφορά της κύριας δίκης και τα προδικαστικά ερωτήματα Η NGD mbH είναι γερμανική εταιρία περιορισμένης ευθύνης συσταθείσα με συμβολαιογραφική πράξη της 29ης Αυγούστου 2005, της οποίας οι εταίροι, ήτοι η A, οργανισμός δημοσίου δικαίου, και η C e.V., αναγνωρισμένη ένωση, κατέχουν αντιστοίχως ποσοστά συμμετοχής 51 % και 49 %. Το 2005, ο E., διαχειριστής της εταιρίας αυτής, ήταν συγχρόνως διαχειριστής της A και εκτελεστικός πρόεδρος της C e.V. Κατά το άρθρο 7, παράγραφος 2, του καταστατικού της NGD mbH, το οποίο αναφέρεται στη σύνθεση και στα δικαιώματα ψήφου της γενικής συνέλευσης: «Η γενική συνέλευση αποτελείται από τα μέλη της επιτροπής έργων αρωγής της A και της κεντρικής επιτροπής της C e.V. Κάθε εταίρος διαθέτει επτά ψήφους και μπορεί να ορίσει έως επτά εκπροσώπους στη γενική συνέλευση, οι οποίοι ενεργούν για την εταιρία σε αποκλειστικά εθελοντική βάση. Με την επιφύλαξη των κατωτέρω διατάξεων, κάθε εκπρόσωπος διαθέτει μία ψήφο και αποφαίνεται βάσει της δικής του επαγγελματικής εκτίμησης, χωρίς να δεσμεύεται συναφώς από τις οδηγίες του εταίρου που τον έχει ορίσει. Εξαίρεση από τα ανωτέρω χωρεί μόνον για τις αποφάσεις οι οποίες αφορούν άμεσα τις εισφορές που τίθενται στη διάθεση της εταιρίας από κάθε εταίρο. Στην περίπτωση αυτή, οι εκπρόσωποι του εταίρου ψηφίζουν ενιαία και δεσμεύονται από τις οδηγίες του εταίρου που τους όρισε. Αν οι εκπρόσωποι δεν καταλήξουν σε συμφωνία, οι επτά ψήφοι του εν λόγω εταίρου προσμετρώνται στο σύνολό τους υπέρ της απόφασης που ψήφισε η πλειοψηφία των εκπροσώπων τους οποίους όρισε ο εν λόγω εταίρος». Κατά τη γενική συνέλευση που πραγματοποιήθηκε την 1η Δεκεμβρίου 2005, αποφασίστηκε η τροποποίηση του καταστατικού της NGD mbH και το άρθρο 7, παράγραφος 2, δεύτερο εδάφιο, αυτού διατυπώθηκε ως εξής: «Εξαίρεση από τα ανωτέρω χωρεί μόνον για τις αποφάσεις οι οποίες αφορούν άμεσα τις εισφορές που τίθενται στη διάθεση της εταιρίας από κάθε εταίρο ή για τις αποφάσεις για τις οποίες ένας εταίρος ζητεί ενιαία ψήφο. Στην περίπτωση αυτή, οι εκπρόσωποι του εταίρου ψηφίζουν ενιαία και δεσμεύονται από τις οδηγίες του εταίρου που τους όρισε. Αν οι εκπρόσωποι δεν καταλήξουν σε συμφωνία, οι επτά ψήφοι του εν λόγω εταίρου προσμετρώνται στο σύνολό τους υπέρ της απόφασης που ψήφισε η πλειοψηφία των εκπροσώπων που όρισε ο εταίρος. Σε περίπτωση ενιαίας ψήφου, οι ψήφοι υπολογίζονται σε συνάρτηση με τη συμμετοχή στην εταιρία». Ωστόσο, σύμφωνα με τις διευκρινίσεις που παρέσχε το αιτούν δικαστήριο, η εν λόγω τροποποίηση άρχισε να παράγει αποτελέσματα μόνον μετά τη γενική συνέλευση της 9ης Δεκεμβρίου 2010, όταν το καταστατικό που τροποποιήθηκε περιεβλήθη εκ νέου τον συμβολαιογραφικό τύπο και ενεγράφη στο μητρώο εμπορικών εταιριών. Από την απόφαση περί παραπομπής προκύπτει ότι, κατά τη διάρκεια λογιστικού ελέγχου στην NGD mbH, ο εξωτερικός ελεγκτής θεώρησε ότι, όσον αφορά την επίμαχη φορολογική χρήση, η εν λόγω εταιρία δεν είχε ενσωματωθεί από χρηματοδοτικής απόψεως στη δεσπόζουσα εταιρία A. Επομένως, δεν μπορούσε να θεωρηθεί ότι οι δύο εταιρίες αποτελούσαν «ενιαία φορολογική μονάδα», κατά την έννοια του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, του UStG, το οποίο έχει ως σκοπό την ενσωμάτωση στο γερμανικό δίκαιο της δυνατότητας που προβλέπεται από το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας. Το συμπέρασμα αυτό στηρίχθηκε στο γεγονός ότι, λαμβανομένων υπόψη των διατάξεων του άρθρου 7 του καταστατικού της NGD mbH, είτε υπό την αρχική είτε υπό την τροποποιημένη μορφή του, η A δεν διέθετε πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου και, ως εκ τούτου, δεν ήταν σε θέση να επιβάλει αποφάσεις στην εν λόγω εταιρία, τούτο δε παρά το γεγονός ότι η A κατείχε πλειοψηφική συμμετοχή με ποσοστό 51 % επί του εταιρικού κεφαλαίου της εταιρίας αυτής. Κατά συνέπεια, ο κύκλος εργασιών τον οποίον πραγματοποίησε με τον κανονικό συντελεστή η ίδια εταιρία με τρίτους και ο οποίος προέρχεται από τις υπηρεσίες που παρασχέθηκαν στην A πρέπει να καταχωριστεί λογιστικώς στην NGD mbH ως «επιχειρηματία» κατά την έννοια του άρθρου 2, παράγραφος 1, του UStG. Με απόφαση της 30ής Μαΐου 2014, η φορολογική αρχή συντάχθηκε με τη θέση του εξωτερικού ελεγκτή. Η NGD mbH υπέβαλε διοικητική ένσταση κατά της αποφάσεως αυτής, η οποία απορρίφθηκε με απόφαση της φορολογικής αρχής της 3ης Φεβρουαρίου 2017, κατά της οποίας η NGD mbH άσκησε προσφυγή. Το Schleswig‑Holsteinisches Finanzgericht (φορολογικό δικαστήριο του ομόσπονδου κράτους του Schleswig‑Holstein, Γερμανία) δέχθηκε την ως άνω προσφυγή με απόφαση της 6ης Φεβρουαρίου 2018 και έκρινε ότι η προϋπόθεση περί χρηματοδοτικής ενσωματώσεως στη δεσπόζουσα εταιρία Α πληρούνταν βάσει του καταστατικού της NGD mbH ως είχε τόσο στην τροποποιημένη όσο και στην αρχική μορφή του, η οποία ίσχυε κατά τη διάρκεια της επίμαχης φορολογικής χρήσης. Το εν λόγω δικαστήριο έκρινε συναφώς ότι από τη νομολογία του Δικαστηρίου προκύπτει ότι ενδεχόμενη σχέση εξάρτησης μεταξύ εταιρίας οργανικά συνδεδεμένης με τη δεσπόζουσα εταιρία δεν αποτελεί αναγκαία προϋπόθεση για τη σύσταση ομίλου αποτελούμενου από πρόσωπα ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, τα οποία όμως συνδέονται στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως (στο εξής: όμιλος ΦΠΑ) (απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt, C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψεις και ), και ότι, ως εκ τούτου, η επιβαλλόμενη από τη φορολογική αρχή απαίτηση να διαθέτει η δεσπόζουσα εταιρία, επιπλέον της πλειοψηφικής συμμετοχής, και πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου στις λοιπές οντότητες που συναποτελούν την ενιαία φορολογική μονάδα υπερβαίνει το μέτρο που είναι αναγκαίο για να επιτευχθούν οι σκοποί της πρόληψης των καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών ή της πάταξης της φοροδιαφυγής και της φοροαποφυγής. Η φορολογική αρχή άσκησε αναίρεση κατά της αποφάσεως αυτής ενώπιον του Bundesfinanzhof (Ομοσπονδιακού Φορολογικού Δικαστηρίου, Γερμανία), προβάλλοντας παράβαση του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, επειδή η NGD mbH δεν ήταν ενσωματωμένη στη δεσπόζουσα εταιρία A από χρηματοδοτικής απόψεως. Το αιτούν δικαστήριο υπογραμμίζει καταρχάς ότι, αν η διαφορά της κύριας δίκης εκτιμηθεί μόνον υπό το πρίσμα του εφαρμοστέου εθνικού δικαίου, η αίτηση αναιρέσεως θα είναι βάσιμη, δεδομένου ότι το δίκαιο αυτό εξαρτά τον χαρακτηρισμό της ενιαίας φορολογικής μονάδας από την προϋπόθεση της ενσωματώσεως από χρηματοδοτικής απόψεως, σύμφωνα με την οποία η δεσπόζουσα εταιρία πρέπει να διαθέτει την πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου. Το αιτούν δικαστήριο διευκρινίζει ότι, ακόμη και μετά την έκδοση της απόφασης της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt ( C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 ), σύμφωνα με τη νομολογία του Bundesfinanzhof (Ομοσπονδιακού Φορολογικού Δικαστηρίου), εξακολουθεί, βάσει του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, να ισχύει η απαίτηση περί σχέσεως εξουσίας και εξαρτήσεως, η οποία χαρακτηρίζεται πλέον ως «ενσωμάτωση με δικαιώματα παρεμβάσεως». Στη συνέχεια, το αιτούν δικαστήριο αναφέρει ότι από τη νομολογία του Bundesfinanzhof (Ομοσπονδιακού Φορολογικού Δικαστηρίου) προκύπτει ότι, κατά το εθνικό δίκαιο, η φορολογική οφειλή μεταβιβάζεται στη δεσπόζουσα εταιρία, η οποία πρέπει να μπορεί να διασφαλίσει την ορθή φορολόγηση του κύκλου εργασιών που πραγματοποιεί καθεμία από τις οντότητες που αποτελούν μέρος της ενιαίας φορολογικής μονάδας. Επομένως, η δεσπόζουσα εταιρία καλείται να ενεργεί ως εισπράκτορας του ΦΠΑ για όλες τις υπηρεσίες που παρέχουν οι οντότητες αυτές σε τρίτους και είναι η μόνη που μπορεί να καταρτίσει τη φορολογική δήλωση για το σύνολο των εν λόγω οντοτήτων. Τέλος, το αιτούν δικαστήριο υπογραμμίζει ότι, στο πλαίσιο της εξέτασης που πρέπει να διενεργήσει βάσει του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, οφείλει να λάβει υπόψη ότι, κατά τη διάταξη αυτή, οι οικονομικές και επαγγελματικές δραστηριότητες των οντοτήτων που είναι ενσωματωμένες στη δεσπόζουσα εταιρία της ενιαίας φορολογικής μονάδας στην οποίαν ανήκουν δεν θεωρείται ότι ασκούνται κατά τρόπο ανεξάρτητο. Ειδικότερα, το σύνολο του κύκλου εργασιών των εν λόγω οντοτήτων καταλογίζεται στη δεσπόζουσα εταιρία, η οποία οφείλει τον ΦΠΑ που αντιστοιχεί σε όλον αυτόν τον κύκλο εργασιών. Εντούτοις, το αιτούν δικαστήριο διατηρεί αμφιβολίες ως προς το αν η επίμαχη στην κύρια δίκη εθνική ρύθμιση είναι σύμφωνη προς το άρθρο 4, παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, όπως έχει ερμηνευθεί από το Δικαστήριο, λαμβανομένης υπόψη, μεταξύ άλλων, της απαιτήσεως περί σχέσεως εξουσίας και εξαρτήσεως που επιβάλλει η ρύθμιση αυτή. Ειδικότερα, από τη νομολογία του Δικαστηρίου προκύπτει ότι, όταν θεωρείται ότι υφίσταται όμιλος ΦΠΑ, ο όμιλος είναι υπόχρεος για την καταβολή του ΦΠΑ που αντιστοιχεί στον κύκλο εργασιών που πραγματοποιήθηκε από το σύνολο των μελών του [αποφάσεις της 22ας Μαΐου 2008, Ampliscientifica και Amplifin, C‑162/07 , EU:C:2008:301 , σκέψη , και της 17ης Σεπτεμβρίου 2014, Skandia America (USA), filial Sverige, C‑7/13 , EU:C:2014:2225 , σκέψεις , και καθώς και διατακτικό] και, ως εκ τούτου, η εξομοίωση ενός τέτοιου ομίλου ΦΠΑ με υποκείμενο στον φόρο, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, θα απέκλειε τη δυνατότητα των μελών του ομίλου αυτού, συμπεριλαμβανομένης της δεσπόζουσας εταιρίας του, να συνεχίσουν να υποβάλουν δηλώσεις ΦΠΑ και να χαρακτηρίζονται ως χωριστοί υποκείμενοι στον φόρο. Σε περίπτωση που το Δικαστήριο αποφανθεί ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, της έκτης οδηγίας είναι αντίθετο στην πρακτική του χαρακτηρισμού ως ενιαίου υποκειμένου στον φόρο όχι του ομίλου ΦΠΑ αυτόν καθεαυτόν, αλλά ενός μέλους αυτού, ήτοι της δεσπόζουσας εταιρίας του, τίθεται στη συνέχεια το ζήτημα αν μια οντότητα που αποτελεί μέρος του ομίλου αυτού μπορεί να επικαλεστεί την ενδεχόμενη αντίθεση του εθνικού δικαίου προς το δίκαιο της Ένωσης. Συναφώς, καίτοι υπενθυμίζει ότι από την απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt ( C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 ), προκύπτει ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, της έκτης οδηγίας δεν έχει άμεσο αποτέλεσμα, το αιτούν δικαστήριο διερωτάται μήπως μια τέτοια οντότητα θα μπορούσε ενδεχομένως να στηριχθεί προς τούτο στο άρθρο 21, παράγραφος 1, στοιχείο αʹ, της οδηγίας αυτής. Το αιτούν δικαστήριο διερωτάται επιπλέον όσον αφορά το επίπεδο των απαιτήσεων που επιβάλλονται στο πλαίσιο της εκτίμησης στην οποία καλείται να προβεί, προκειμένου να διαπιστώσει αν πληρούται εν προκειμένω το κριτήριο της ενσωμάτωσης από χρηματοδοτικής απόψεως, βάσει του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG. Ειδικότερα, διερωτάται αν το κριτήριο αυτό πρέπει να ερμηνευθεί υπό την έννοια ότι απαιτεί από τη δεσπόζουσα εταιρία της ενιαίας φορολογικής μονάδας να κατέχει, επιπλέον της πλειοψηφικής συμμετοχής της στις οντότητες που αποτελούν μέρος της, και την πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου στις οντότητες αυτές. Στο πλαίσιο αυτό, το αιτούν δικαστήριο υπογραμμίζει ότι, σύμφωνα με τους εφαρμοστέους εθνικούς κανόνες, η δεσπόζουσα εταιρία μιας ενιαίας φορολογικής μονάδας θα μπορούσε, ενδεχομένως, να προβάλει ενώπιον δικαστηρίου δικαίωμα σε οικονομικό αντιστάθμισμα εκ μέρους των λοιπών μελών της μονάδας, προκειμένου να διασφαλιστεί ότι, στο πλαίσιο των εσωτερικών σχέσεων που υφίστανται στο πλαίσιο της μονάδας, καθένα από τα μέλη θα φέρει την φορολογική επιβάρυνση που του αναλογεί βάσει του κύκλου εργασιών από τον οποίον προέκυψε ο ΦΠΑ που καλείται να καταβάλει καθένα από τα μέλη. Το αιτούν δικαστήριο διερωτάται επίσης αν το γερμανικό σύστημα της ενιαίας φορολογικής μονάδας (Organschaft) θα μπορούσε ενδεχομένως να δικαιολογηθεί εναλλακτικώς μέσω της συνδυασμένης ερμηνείας του άρθρου 4, παράγραφος 1, της έκτης οδηγίας και του άρθρου 4, παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, αυτής. Σε περίπτωση καταφατικής απαντήσεως, η αίτηση αναιρέσεως που άσκησε η φορολογική αρχή είναι βάσιμη, ανεξαρτήτως των απαντήσεων στα τρία πρώτα υποβληθέντα προδικαστικά ερωτήματα. Συναφώς, το αιτούν δικαστήριο εκτιμά, κατ’ ουσίαν, ότι δεν μπορεί να αποκλειστεί το ενδεχόμενο να μπορούν να δικαιολογηθούν βάσει συνδυασμένης ερμηνείας των διατάξεων που μνημονεύονται στην προηγούμενη σκέψη τα πολύ αυστηρά κριτήρια της απαιτήσεως περί εξαρτήσεως των οντοτήτων που απαρτίζουν μια ενιαία φορολογική μονάδα από τη δεσπόζουσα εταιρία, όπως η απαίτηση αυτή προβλέπεται από το γερμανικό δίκαιο, προκειμένου να διαπιστωθεί η ύπαρξη ενιαίας φορολογικής μονάδας. Ειδικότερα, λαμβανομένου υπόψη ότι, σύμφωνα με τους εφαρμοστέους εθνικούς κανόνες, οι οντότητες αυτές θεωρείται ότι δεν έχουν δική τους βούληση, καθόσον τελούν σε σχέση εξαρτήσεως από τη δεσπόζουσα εταιρία της ενιαίας φορολογικής μονάδας της οποίας αποτελούν μέρος, πρέπει να θεωρηθεί ότι οι εν λόγω οντότητες δεν πληρούν την προϋπόθεση της ανεξαρτησίας, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της έκτης οδηγίας. Τα δε κράτη μέλη δικαιούνται να θεωρήσουν ότι οι οντότητες που δεν πληρούν τα κριτήρια ανεξαρτησίας δεν μπορούν να θεωρηθούν υποκείμενοι στον φόρο, δεδομένου ότι ο αντίστοιχος κύκλος εργασιών τους και, ως εκ τούτου, ο αντίστοιχος ΦΠΑ πρέπει να καταλογιστούν στη δεσπόζουσα εταιρία, λαμβανομένης υπόψη της σχέσεως εξαρτήσεως που υφίσταται μεταξύ της τελευταίας και των εν λόγω οντοτήτων. Εντούτοις, το αιτούν δικαστήριο εκφράζει τις αμφιβολίες του ως προς το αν τα κράτη μέλη έχουν πράγματι την εξουσία να καθορίζουν συγκεκριμένες τυπικές περιπτώσεις στις οποίες πρέπει να θεωρείται ότι οι συγκεκριμένες οντότητες δεν έχουν δική τους βούληση και, ως εκ τούτου, δεν είναι ανεξάρτητες, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της έκτης οδηγίας. Συναφώς, το αιτούν δικαστήριο διευκρινίζει ότι το γερμανικό συνταγματικό δίκαιο παρέχει στον εθνικό νομοθέτη τέτοια εξουσία καθορισμού τυπικών περιπτώσεων, η οποία δικαιολογείται από το γεγονός ότι, εφόσον η απόδοση της ιδιότητας του υποκειμένου στον φόρο συνεπάγεται οικονομικές επιβαρύνσεις, οι οντότητες στις οποίες αναγνωρίζεται η ιδιότητα αυτή δεν πρέπει να τελούν σε αβεβαιότητα όσον αφορά τις φορολογικές τους υποχρεώσεις. Επιπλέον, υπέρ της δυνατότητας του Γερμανού νομοθέτη να προβαίνει στον καθορισμό τυπικών περιπτώσεων συνηγορεί η ερμηνεία του άρθρου 4, παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, υπό το πρίσμα του πλαισίου στο οποίο εντάσσεται η διάταξη αυτή και του ιστορικού θέσπισής της. Ως προς το τελευταίο αυτό σημείο, εξάλλου, πρέπει να ληφθεί υπόψη ότι το παράρτημα A της δεύτερης οδηγίας 67/228/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 11ης Απριλίου 1967, περί εναρμονίσεως των νομοθεσιών των κρατών μελών, των σχετικών με τους φόρους κύκλου εργασιών – διάρθρωση και κανόνες εφαρμογής του κοινού συστήματος φόρου προστιθεμένης αξίας (ΕΕ ειδ. έκδ. 09/001, σ. 5), ενδεχομένως εξυπηρέτησε τη νομιμοποίηση, από την άποψη του δικαίου της Ένωσης, του γερμανικού συστήματος της ενιαίας φορολογικής μονάδας που προϋπήρχε, με συνέπεια το εν λόγω κράτος μέλος να μπορέσει να διατηρήσει το σύστημα αυτό. Υπό τις συνθήκες αυτές, το Bundesfinanzhof (Ομοσπονδιακό Φορολογικό Δικαστήριο) αποφάσισε να αναστείλει την ενώπιόν του διαδικασία και να υποβάλει στο Δικαστήριο τα εξής προδικαστικά ερωτήματα: «1) Έχει το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, σε συνδυασμό με το άρθρο 21, παράγραφος 1, στοιχείο αʹ, και παράγραφος 3, της [έκτης οδηγίας], την έννοια ότι επιτρέπει σε κράτος μέλος να ορίσει ως υποκείμενο στον φόρο, αντί του ομίλου ΦΠΑ [της φορολογικής μονάδας (“Organkreis”)], ένα μέλος του ομίλου ΦΠΑ [τη δεσπόζουσα εταιρία (“Organträger”)]; 2) Σε περίπτωση αρνητικής απάντησης στο πρώτο ερώτημα: μπορεί, συναφώς, να γίνει επίκληση του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, σε συνδυασμό με το άρθρο 21, παράγραφος 1, στοιχείο αʹ, και παράγραφος 3, της [έκτης οδηγίας]; 3) Πρέπει να εφαρμοστεί αυστηρό ή ελαστικό κριτήριο, στο πλαίσιο της διενεργητέας, κατά τη σκέψη 46 της απόφασης της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt ( C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψεις και ), εξέτασης περί του κατά πόσον η προβλεπόμενη στο άρθρο 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του [UStG] απαίτηση της ενσωμάτωσης από χρηματοδοτικής απόψεως αποτελεί θεμιτό μέτρο, το οποίο είναι πρόσφορο και απαραίτητο για την επίτευξη των σκοπών που συνίστανται στην αποτροπή καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών και στην καταστολή της φοροδιαφυγής και της φοροαποφυγής; 4) Έχει το άρθρο 4, παράγραφος 1 και παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της [έκτης οδηγίας] την έννοια ότι επιτρέπει σε κράτος μέλος να θεωρεί, μέσω της προβλέψεως τυπικών περιπτώσεων, ένα πρόσωπο ως μη ανεξάρτητο, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της [εν λόγω οδηγίας], εφόσον αυτό είναι ενσωματωμένο από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως στην επιχείρηση άλλου επιχειρηματία [δεσπόζουσα εταιρία (“Organträger”)] κατά τέτοιον τρόπο ώστε η δεσπόζουσα εταιρία να μπορεί να επιβάλλει τη βούλησή της στο πρόσωπο αυτό και, ως εκ τούτου, να το εμποδίζει να σχηματίσει διαφορετική βούληση;» Επί των προδικαστικών ερωτημάτων Επί του παραδεκτού Η Γερμανική Κυβέρνηση υποστηρίζει, κυρίως, ότι το πρώτο, το δεύτερο και το τέταρτο προδικαστικό ερώτημα πρέπει να κριθούν απαράδεκτα, καθόσον δεν είναι λυσιτελή για την επίλυση της διαφοράς της κύριας δίκης, η οποία αφορά μόνον το ζήτημα αν υφίσταται μεταξύ της NGD mbH και της δεσπόζουσας εταιρίας Α επαρκής ενσωμάτωση από χρηματοδοτικής απόψεως, κατά την έννοια του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, ερμηνευόμενου υπό το πρίσμα του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας. Μόνον σε περίπτωση καταφατικής απαντήσεως στο ερώτημα αυτό, η οποία θα σήμαινε, κατ’ ουσίαν, ότι οι δύο ως άνω οντότητες θα έπρεπε να θεωρηθούν ως όμιλος ΦΠΑ –πράγμα που η Γερμανική Κυβέρνηση αμφισβητεί–, θα ανέκυπταν τα ζητήματα στα οποία στηρίζονται τα λοιπά προδικαστικά ερωτήματα. Υπενθυμίζεται συναφώς ότι, στο πλαίσιο της συνεργασίας μεταξύ του Δικαστηρίου και των εθνικών δικαστηρίων την οποία προβλέπει το άρθρο 267 ΣΛΕΕ, εναπόκειται αποκλειστικώς στο εθνικό δικαστήριο που έχει επιληφθεί της διαφοράς και φέρει την ευθύνη της δικαστικής αποφάσεως που θα εκδοθεί να εκτιμήσει, λαμβάνοντας υπόψη τις ιδιαιτερότητες κάθε υποθέσεως, τόσο την αναγκαιότητα μιας προδικαστικής αποφάσεως για να είναι σε θέση να εκδώσει την απόφασή του όσο και το λυσιτελές των ερωτημάτων που υποβάλλει στο Δικαστήριο. Συνεπώς, εφόσον τα υποβληθέντα ερωτήματα αφορούν την ερμηνεία του δικαίου της Ένωσης, το Δικαστήριο οφείλει, καταρχήν, να αποφανθεί (βλ., μεταξύ άλλων, απόφαση της 22ας Σεπτεμβρίου 2016, Microsoft Mobile Sales International κ.λπ., C‑110/15 , EU:C:2016:717 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Το Δικαστήριο μπορεί να αρνηθεί να αποφανθεί επί προδικαστικού ερωτήματος που έχει υποβάλει εθνικό δικαστήριο μόνον όταν είναι πρόδηλο ότι η ζητούμενη ερμηνεία του δικαίου της Ένωσης ουδεμία σχέση έχει με το υποστατό ή με το αντικείμενο της διαφοράς της κύριας δίκης, όταν το πρόβλημα είναι υποθετικής φύσεως ή, ακόμη, όταν το Δικαστήριο δεν διαθέτει τα πραγματικά και νομικά στοιχεία που είναι αναγκαία προκειμένου να δώσει χρήσιμη απάντηση στα ερωτήματα που του έχουν υποβληθεί (βλ., μεταξύ άλλων, απόφαση της 22ας Σεπτεμβρίου 2016, Microsoft Mobile Sales International κ.λπ., C‑110/15 , EU:C:2016:717 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Τούτο δεν συμβαίνει εν προκειμένω, καθόσον το πρώτο, το δεύτερο και το τέταρτο ερώτημα που υποβλήθηκαν στο Δικαστήριο, και που αφορούν, εξάλλου, την ερμηνεία του δικαίου της Ένωσης, δεν είναι υποθετικής φύσεως, έχει δε αποδειχθεί η σχέση τους με το υποστατό της διαφοράς της κύριας δίκης, δεδομένου ότι τα ερωτήματα αυτά αφορούν την ερμηνεία διατάξεων του δικαίου της Ένωσης καθοριστικών για την απόφαση επί της υποθέσεως της κύριας δίκης, όπως επισημαίνει ρητώς το αιτούν δικαστήριο στην απόφασή του. Ειδικότερα, τίθεται το ζήτημα αν συνάδουν προς το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, αφενός, οι προϋποθέσεις που θέτει η γερμανική νομοθεσία όσον αφορά την απόδοση της ιδιότητας του μοναδικού υποκειμένου στον φόρο σε έναν όμιλο ΦΠΑ και, αφετέρου, ο τρόπος με τον οποίον η ρύθμιση αυτή αντιμετωπίζει την έλλειψη ανεξαρτησίας των οντοτήτων που ανήκουν σε τέτοιο όμιλο έναντι της δεσπόζουσας εταιρίας του ομίλου αυτού, το δε ζήτημα αυτό παρουσιάζει ενδιαφέρον για την επίλυση της διαφοράς της κύριας δίκης, δεδομένου ότι θα καθορίζει αν θα γίνει δεκτή η αίτηση αναιρέσεως της φορολογικής αρχής. Επομένως, το πρώτο, το δεύτερο και το τέταρτο ερώτημα υποβάλλονται παραδεκτώς. Επί της ουσίας Επί του πρώτου προδικαστικού ερωτήματος Με το πρώτο προδικαστικό ερώτημα, το αιτούν δικαστήριο διερωτάται κατ’ ουσίαν εάν το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας έχει την έννοια ότι απαγορεύει στα κράτη μέλη να ορίζουν ως μόνο υποκείμενο στον ΦΠΑ όχι τον ίδιο τον όμιλο ΦΠΑ, αλλά ένα μέλος αυτού, ήτοι τη δεσπόζουσα εταιρία του. Υπενθυμίζεται ότι, κατά πάγια νομολογία του Δικαστηρίου, για την ερμηνεία μιας διάταξης του δικαίου της Ένωσης πρέπει να λαμβάνονται υπόψη όχι μόνον το γράμμα της, αλλά και το πλαίσιο στο οποίο εντάσσεται και οι σκοποί που επιδιώκονται με τη ρύθμιση της οποίας αποτελεί μέρος [βλ., μεταξύ άλλων, απόφαση της 24ης Φεβρουαρίου 2022, Airhelp (Καθυστέρηση μεταφοράς με άλλη πτήση), C‑451/20 , EU:C:2022:123 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία]. Συναφώς, από το γράμμα του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας προκύπτει ότι το άρθρο αυτό επιτρέπει σε κάθε κράτος μέλος να εκλαμβάνει πλείονα πρόσωπα ως ενιαίο υποκείμενο στον φόρο όταν τα πρόσωπα αυτά είναι εγκατεστημένα στο έδαφος του ίδιου αυτού κράτους μέλους και, μολονότι είναι ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως. Το άρθρο αυτό, σύμφωνα με το γράμμα του, δεν εξαρτά την εφαρμογή του από άλλες προϋποθέσεις. Ωσαύτως δεν προβλέπει τη δυνατότητα των κρατών μελών να επιβάλλουν άλλες προϋποθέσεις στους επιχειρηματίες προκειμένου να είναι δυνατό να αποτελέσουν όμιλο ΦΠΑ (πρβλ. απόφαση της 25ης Απριλίου 2013, Επιτροπή κατά Σουηδίας, C‑480/10 , EU:C:2013:263 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Η εφαρμογή του καθεστώτος του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας προϋποθέτει ότι η θεσπισθείσα βάσει της διατάξεως αυτής εθνική ρύθμιση παρέχει στις οντότητες που συνδέονται με δεσμούς από δημοσιονομικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως τη δυνατότητα να μην αντιμετωπίζονται ως χωριστοί υποκείμενοι στον φόρο, αλλά ως ένας και μοναδικός. Πράγματι, όταν ένα κράτος μέλος εφαρμόζει τη διάταξη αυτή, ο/οι υπόχρεος/οι κατά την έννοια της εν λόγω διατάξεως δεν πρέπει να θεωρείται/ούνται ως υποκείμενος/οι στον φόρο κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, της έκτης οδηγίας (πρβλ. απόφαση της 22ας Μαΐου 2008, Ampliscientifica και Amplifin, C‑162/07 , EU:C:2008:301 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Συνεπώς, η εξομοίωση των εν λόγω υπόχρεων προς ένα και μόνον υποκείμενο στον φόρο δυνάμει του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας αποκλείει το ενδεχόμενο να εξακολουθούν να υποβάλλουν χωριστά δηλώσεις ΦΠΑ και να αντιμετωπίζονται, εντός και εκτός του ομίλου τους, ως υποκείμενοι στον φόρο, καθόσον μόνον ο ένας και μοναδικός υποκείμενος στον φόρο νομιμοποιείται να υποβάλλει τις εν λόγω δηλώσεις. Επομένως, η διάταξη αυτή, όταν εφαρμόζεται από κράτος μέλος, έχει ως αναγκαστική συνέπεια η εθνική ρύθμιση για τη μεταφορά του στο εσωτερικό δίκαιο να προβλέπει έναν και μοναδικό υποκείμενο στον φόρο, καθώς και έναν και μοναδικό αριθμό ΦΠΑ για ολόκληρο τον όμιλο (απόφαση της 22ας Μαΐου 2008, Ampliscientifica και Amplifin, C‑162/07 , EU:C:2008:301 , σκέψεις και ). Επομένως, σε τέτοια περίπτωση, οι υπηρεσίες που παρέχονται από τρίτον προς μέλος ομίλου ΦΠΑ πρέπει να θεωρηθεί ότι παρέχονται όχι στο μέλος αυτό, αλλά στον όμιλο ΦΠΑ στον οποίον το μέλος αυτό ανήκει (πρβλ. απόφαση της 18ης Νοεμβρίου 2020, Kaplan International colleges UK, C‑77/19 , EU:C:2020:934 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Όσον αφορά το πλαίσιο στο οποίο εντάσσεται το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, ούτε από τη διάταξη αυτή ούτε από το σύστημα που θεσπίζει η εν λόγω οδηγία προκύπτει ότι η διάταξη αυτή έχει τον χαρακτήρα κατά παρέκκλιση ή ειδικής διάταξης που πρέπει να ερμηνεύεται περιοριστικώς. Όπως προκύπτει από τη νομολογία του Δικαστηρίου, η προϋπόθεση της ύπαρξης στενής σύνδεσης από χρηματοδοτικής απόψεως δεν μπορεί να ερμηνεύεται περιοριστικώς (βλ. κατ’ αναλογίαν, όσον αφορά το άρθρο 11 της οδηγίας ΦΠΑ, αποφάσεις της 25ης Απριλίου 2013, Επιτροπή κατά Σουηδίας, C‑480/10 , EU:C:2013:263 , σκέψη , και της 15ης Απριλίου 2021, Finanzamt für Körperschaften Berlin, C‑868/19 , μη δημοσιευθείσα, EU:C:2021:285 , σκέψη ). Όσον αφορά τους σκοπούς τους οποίους επιδιώκει το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, υπενθυμίζεται εκ προοιμίου ότι, όπως προκύπτει από την αιτιολογική έκθεση της πρότασης της Επιτροπής [COM(73) 950 τελικό] κατόπιν της οποίας εκδόθηκε η έκτη οδηγία, θεσπίζοντας τη διάταξη αυτή ο νομοθέτης της Ένωσης θέλησε να παράσχει στα κράτη μέλη τη δυνατότητα να μη συνδέουν συστηματικά την ιδιότητα του υποκειμένου στον φόρο με την έννοια της «αμιγώς νομικής ανεξαρτησίας», είτε χάριν της απλουστεύσεως των διοικητικών διαδικασιών είτε για να αποφευχθούν ορισμένες καταστρατηγήσεις, όπως π.χ. η κατάτμηση μιας επιχειρήσεως σε πλείονες υποκειμένους στον φόρο ώστε να υπαχθεί σε ειδική ρύθμιση (πρβλ. αποφάσεις της 25ης Απριλίου 2013, Επιτροπή κατά Σουηδίας, C‑480/10 , EU:C:2013:263 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία, και της 15ης Απριλίου 2021, Finanzamt für Körperschaften Berlin, C‑868/19 , μη δημοσιευθείσα, EU:C:2021:285 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Συναφώς, μολονότι μέχρι να τεθεί σε ισχύ το τρίτο εδάφιο του άρθρου 4, παράγραφος 4, το οποίο προστέθηκε με την οδηγία 2006/69/ΕΚ του Συμβουλίου, της 24ης Ιουλίου 2006, για τροποποίηση της οδηγίας 77/388/ΕΟΚ όσον αφορά ορισμένα μέτρα που αποσκοπούν να απλουστεύσουν τη διαδικασία επιβολής του φόρου προστιθέμενης αξίας και να συνδράμουν στην πάταξη της φοροδιαφυγής ή φοροαποφυγής, και για την κατάργηση ορισμένων αποφάσεων χορήγησης παρεκκλίσεων ( ΕΕ 2006, L 221, σ. 9 ), η έκτη οδηγία δεν περιλάμβανε ρητές διατάξεις που να παρέχουν στα κράτη μέλη τη δυνατότητα να θεσπίζουν μέτρα αναγκαία προς τους σκοπούς της πάταξης της φοροδιαφυγής ή φοροαποφυγής, το γεγονός αυτό δεν στερούσε από τα κράτη μέλη τη δυνατότητα να θεσπίζουν τέτοια μέτρα πριν τεθεί σε ισχύ το εν λόγω τρίτο εδάφιο, καθόσον η εκ μέρους των κρατών μελών καταπολέμηση της φοροδιαφυγής και της φοροαποφυγής συνιστά σκοπό τον οποίον αναγνώριζε και ενθάρρυνε η έκτη οδηγία, έστω και αν δεν υπήρχε ρητή εξουσιοδότηση από τον νομοθέτη της Ένωσης (πρβλ. απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt, C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Συναφώς, για την εφαρμογή του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, τα κράτη μέλη, κατά την άσκηση της ευχέρειάς τους, μπορούν να επιβάλλουν ορισμένους περιορισμούς στην εφαρμογή του καθεστώτος που προβλέπεται για τους ομίλους ΦΠΑ, εφόσον οι περιορισμοί αυτοί εξυπηρετούν την επίτευξη των σκοπών της οδηγίας που συνίστανται στην αποτροπή καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών και στην καταστολή της φοροδιαφυγής και της φοροαποφυγής (πρβλ. απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt, C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Εν προκειμένω, από τις διευκρινίσεις που παρείχαν το αιτούν δικαστήριο και η Γερμανική Κυβέρνηση προκύπτει, καταρχάς, ότι ο Γερμανός νομοθέτης έκανε χρήση της ευχέρειας που του παρέχει το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, μέσω του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, του UStG, το οποίο προβλέπει τη δυνατότητα σχηματισμού «ενιαίων φορολογικών μονάδων». Στη συνέχεια, από τις ίδιες αυτές διευκρινίσεις προκύπτει ότι, βάσει του γερμανικού δικαίου, μολονότι η δεσπόζουσα εταιρία ομίλου ΦΠΑ θεωρείται ως μόνος υποκείμενος στον ΦΠΑ στον όμιλο αυτόν, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, εντούτοις, το άρθρο 73 του AO προβλέπει ότι μια εταιρία που συνδέεται οργανικά με την εν λόγω δεσπόζουσα εταιρία μπορεί, ενδεχομένως, να οφείλει τους φόρους που αντιστοιχούν στα λοιπά μέλη της ενιαίας φορολογικής μονάδας στην οποία ανήκει, συμπεριλαμβανομένης της δεσπόζουσας εταιρίας, εφόσον λαμβάνεται υπόψη, από φορολογικής απόψεως, η ενιαία φορολογική μονάδα την οποία απαρτίζουν. Τέλος, από τις διευκρινίσεις που παρέσχε το αιτούν δικαστήριο προκύπτει ότι, βάσει του γερμανικού δικαίου, μια οντότητα που αποτελεί μέρος ομίλου ΦΠΑ μπορεί να θεωρηθεί ότι έχει ενσωματωθεί στην επιχείρηση της δεσπόζουσας εταιρίας από χρηματοδοτικής απόψεως, κατά την έννοια του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, ερμηνευόμενου υπό το πρίσμα του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, μόνον εάν η εν λόγω δεσπόζουσα εταιρία είναι σε θέση να επιβάλει τη βούλησή της, όπερ προϋποθέτει να διαθέτει τόσο πλειοψηφική συμμετοχή όσο και πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου στην εν λόγω οντότητα. Όσον αφορά, καταρχάς, το ζήτημα αν το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας αντιτίθεται στη γερμανική πρακτική της αναγνώρισης της ιδιότητας του ενιαίου υποκειμένου στον φόρο όχι στον ίδιο τον όμιλο ΦΠΑ, αλλά σε ένα μέλος του ομίλου αυτού, ήτοι στη δεσπόζουσα εταιρία του, πρέπει να διευκρινιστεί ότι, καίτοι με τις αποφάσεις της 22ας Μαΐου 2008, Ampliscientifica και Amplifin ( C‑162/07 , EU:C:2008:301 , σκέψεις και ), και της 17ης Σεπτεμβρίου 2014, Skandia America (USA), filial Sverige ( C‑7/13 , EU:C:2014:2225 , σκέψεις , και ), το Δικαστήριο αποφάνθηκε κατ’ ουσίαν ότι ο όμιλος ΦΠΑ οφείλει ΦΠΑ ως υποκείμενος στον φόρο, εντούτοις, όπως επισήμανε η γενική εισαγγελέας στο σημείο 79 των προτάσεών της, όταν περισσότερα μέλη ενός ομίλου ΦΠΑ, τα οποία είναι ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, αποτελούν έναν υποκείμενο στον φόρο, πρέπει να υπάρχει ένας συνομιλητής, ο οποίος αναλαμβάνει εκ μέρους τους έναντι των φορολογικών αρχών τις υποχρεώσεις του ομίλου όσον αφορά τον ΦΠΑ. Το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας δεν περιέχει καμιά διάταξη που να αφορά τον ορισμό της οντότητας που θα εκπροσωπεί τον όμιλο ΦΠΑ ούτε τη μορφή με την οποία η οντότητα αυτή αναλαμβάνει τις υποχρεώσεις του υποκειμένου στον φόρο εκ μέρους ενός τέτοιου ομίλου. Συναφώς, και ανεξαρτήτως της δυνατότητας να προβλεφθεί η εκπροσώπηση του ομίλου ΦΠΑ από τα μέλη του, οι μνημονευόμενοι στη σκέψη 49 σκοποί μπορούν να δικαιολογήσουν τον χαρακτηρισμό της δεσπόζουσας εταιρίας του ομίλου ΦΠΑ ως μοναδικού υποκειμένου στον φόρο, όταν η εν λόγω εταιρία είναι σε θέση να επιβάλει τη βούλησή της στις λοιπές οντότητες που αποτελούν μέρος του ομίλου αυτού, καθιστώντας δυνατή τη διασφάλιση της ορθής είσπραξης του ΦΠΑ. Τούτου δοθέντος, πρέπει επιπλέον να μη συνεπάγεται κίνδυνο φορολογικών ζημιών το γεγονός ότι μοναδικός υποκείμενος στον φόρο, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, δεν είναι ο ίδιος ο όμιλος ΦΠΑ, αλλά η δεσπόζουσα εταιρία του. Από τις διευκρινίσεις αυτές που παρέσχε το αιτούν δικαστήριο, κατά τα προεκτεθέντα στη σκέψη 27 της παρούσας απόφασης, όσο και η Γερμανική Κυβέρνηση με τις γραπτές παρατηρήσεις της προκύπτει ότι, στο μέτρο που η υποχρέωση υποβολής δήλωσης την οποία υπέχει η δεσπόζουσα εταιρία εκτείνεται στις υπηρεσίες που παρέχονται και λαμβάνονται από όλα τα μέλη του ομίλου αυτού και που η φορολογική οφειλή που προκύπτει περιλαμβάνει το σύνολο των υπηρεσιών αυτών, το αποτέλεσμα είναι το ίδιο με εκείνο που θα προέκυπτε αν ο όμιλος ΦΠΑ ήταν ο ίδιος υποκείμενος στον φόρο. Από τις εν λόγω διευκρινίσεις προκύπτει επίσης ότι, ακόμη και αν, βάσει του γερμανικού δικαίου, το σύνολο των υποχρεώσεων σχετικά με τον ΦΠΑ βαρύνουν τη δεσπόζουσα εταιρία, υπό την ιδιότητά της ως εκπρόσωπο του ομίλου ΦΠΑ έναντι των φορολογικών αρχών, οι φορολογικές αρχές μπορούν πάντως να στραφούν ενδεχομένως και κατά άλλων οντοτήτων που ανήκουν στον εν λόγω όμιλο, στηριζόμενες στο άρθρο 73 του ΑΟ. Λαμβανομένων υπόψη των ανωτέρω στοιχείων, πρέπει να γίνει δεκτό ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας έχει την έννοια ότι, στην περίπτωση ομίλου αποτελούμενου από πρόσωπα τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται όμως στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, δεν απαγορεύει σε κράτος μέλος να χαρακτηρίζει ως μοναδικό υποκείμενο στον φόρο τη δεσπόζουσα εταιρία του ομίλου, όταν η εν λόγω εταιρία είναι σε θέση να επιβάλει τη βούλησή της στις λοιπές οντότητες που συναποτελούν τον όμιλο και υπό την προϋπόθεση ότι ο χαρακτηρισμός αυτός δεν συνεπάγεται κίνδυνο φορολογικών ζημιών. Επί του δεύτερου προδικαστικού ερωτήματος Με το δεύτερο προδικαστικό ερώτημα, το αιτούν δικαστήριο ερωτά κατ’ ουσίαν εάν μπορεί να θεωρηθεί ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, σε συνδυασμό με το άρθρο 21, παράγραφος 1, στοιχείο αʹ, και παράγραφος 3, της οδηγίας αυτής, παράγει άμεσο αποτέλεσμα, με συνέπεια να μπορούν οι υποκείμενοι στον φόρο να το επικαλεστούν έναντι του κράτους μέλους τους, σε περίπτωση που η νομοθεσία του δεν είναι σύμφωνη με τις διατάξεις της έκτης οδηγίας και δεν θα μπορούσε να ερμηνευθεί σύμφωνα με αυτές. Το δεύτερο προδικαστικό ερώτημα υποβάλλεται από το αιτούν δικαστήριο μόνον για την περίπτωση στην οποία στο πρώτο προδικαστικό ερώτημα θα δοθεί η απάντηση ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας έχει την έννοια ότι δεν επιτρέπει σε κράτος μέλος να ορίζει ως υποκείμενο στον φόρο όχι τον ίδιο τον όμιλο ΦΠΑ, αλλά ένα μέλος του, ήτοι τη δεσπόζουσα εταιρία του. Λαμβανομένης υπόψη της απαντήσεως που δόθηκε στο πρώτο προδικαστικό ερώτημα, παρέλκει η απάντηση στο δεύτερο ερώτημα. Επί του τρίτου προδικαστικού ερωτήματος Με το τρίτο προδικαστικό ερώτημα, το αιτούν δικαστήριο ζητεί κατ’ ουσίαν να διευκρινιστεί αν το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας πρέπει να ερμηνευθεί υπό την έννοια ότι αντιτίθεται σε εθνική νομοθετική ρύθμιση η οποία εξαρτά τη δυνατότητα μιας οντότητας να συστήσει όμιλο ΦΠΑ με την επιχείρηση της δεσπόζουσας εταιρίας από την προϋπόθεση η δεσπόζουσα εταιρία να διαθέτει, επιπλέον της πλειοψηφικής συμμετοχής στο κεφάλαιο της οντότητας αυτής, και την πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου σε αυτήν. Επισημαίνεται εκ προοιμίου ότι η προϋπόθεση την οποία προβλέπει το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, ότι δηλαδή για τη σύσταση ομίλου ΦΠΑ απαιτείται η ύπαρξη στενών δεσμών μεταξύ των ενδιαφερόμενων προσώπων από χρηματοδοτικής, οικονομικής ή οργανωτικής απόψεως, πρέπει οπωσδήποτε να διασαφηνίζεται σε εθνικό επίπεδο και, ως εκ τούτου, η διάταξη αυτή δεν είναι απαλλαγμένη αιρέσεων, καθόσον απαιτεί την έκδοση εθνικών διατάξεων που να προσδιορίζουν το ακριβές περιεχόμενο των σχέσεων αυτών (πρβλ. απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt, C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψη ). Εντούτοις, για την ομοιόμορφη εφαρμογή της έκτης οδηγίας, είναι σημαντικό η έννοια των στενών δεσμών «από χρηματοδοτικής απόψεως», κατά το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της οδηγίας αυτής, να ερμηνεύεται αυτοτελώς και ομοιόμορφα. Η ερμηνεία αυτή είναι αναγκαία, παρά τον προαιρετικό χαρακτήρα του καθεστώτος που προβλέπεται στο εν λόγω άρθρο για τα κράτη μέλη, προκειμένου να αποφευχθούν αποκλίσεις κατά την εφαρμογή του καθεστώτος αυτού από το ένα κράτος μέλος στο άλλο (βλ., κατ’ αναλογίαν, απόφαση της 15ης Απριλίου 2021, Finanzamt für Körperschaften Berlin, C‑868/19 , μη δημοσιευθείσα, EU:C:2021:285 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Συναφώς, υπενθυμίζεται ότι, καίτοι, όπως υπογραμμίστηκε στις σκέψεις 44 και 51 της παρούσας απόφασης, το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας δεν προβλέπει ρητώς τη δυνατότητα των κρατών μελών να επιβάλλουν άλλες προϋποθέσεις στους επιχειρηματίες προκειμένου να μπορούν να συστήσουν όμιλο ΦΠΑ, τα κράτη μέλη μπορούν, στο πλαίσιο του περιθωρίου εκτιμήσεως που διαθέτουν, να εξαρτούν την εφαρμογή του καθεστώτος του ομίλου ΦΠΑ από ορισμένους περιορισμούς, υπό τον όρο ότι αυτοί εξυπηρετούν τους σκοπούς της οδηγίας οι οποίοι συνίστανται στην πρόληψη των καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών ή στην πάταξη της φοροδιαφυγής ή της φοροαποφυγής και ότι τηρούνται το δίκαιο της Ένωσης και οι γενικές αρχές του, ιδίως εκείνες της αναλογικότητας και της φορολογικής ουδετερότητας (βλ., κατ’ αναλογίαν, απόφαση της 15ης Απριλίου 2021, Finanzamt für Körperschaften Berlin, C‑868/19 , μη δημοσιευθείσα, EU:C:2021:285 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία). Υπενθυμίζεται επίσης ότι, κατά τη νομολογία που μνημονεύθηκε στη σκέψη 48 της παρούσας απόφασης, η προϋπόθεση περί υπάρξεως στενών δεσμών από χρηματοδοτικής απόψεως δεν μπορεί να ερμηνεύεται περιοριστικώς. Ειδικότερα, το Δικαστήριο έχει διευκρινίσει ότι, λαμβανομένου υπόψη του γράμματος του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, μόνη η απαίτηση περί στενών δεσμών μεταξύ των οντοτήτων εντός του ομίλου ΦΠΑ δεν σημαίνει, ελλείψει άλλης απαιτήσεως, ότι η πρόθεση του νομοθέτη της Ένωσης ήταν να υπάγονται στις ευεργετικές διατάξεις που διέπουν τους ομίλους ΦΠΑ μόνον οι οντότητες που τελούν σε σχέση εξάρτησης από τη δεσπόζουσα εταιρία του οικείου ομίλου επιχειρήσεων. Η ύπαρξη τέτοιας σχέσης εξάρτησης, μολονότι δημιουργεί το τεκμήριο ότι τα ενδιαφερόμενα πρόσωπα έχουν στενές σχέσεις μεταξύ τους, δεν μπορεί καταρχήν να θεωρηθεί ως αναγκαία προϋπόθεση για τη σύσταση ομίλου ΦΠΑ. Το αντίθετο θα ίσχυε μόνον στις περιπτώσεις στις οποίες η προϋπόθεση αυτή θα ήταν κατ’ εξαίρεση, εντός του δεδομένου εθνικού πλαισίου, αφενός, πρόσφορο και, αφετέρου, απαραίτητο μέτρο για την επίτευξη των σκοπών που συνίστανται στην αποτροπή καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών και στην καταστολή της φοροδιαφυγής και της φοροαποφυγής (πρβλ. απόφαση της 16ης Ιουλίου 2015, Larentia + Minerva και Marenave Schiffahrt, C‑108/14 και C‑109/14 , EU:C:2015:496 , σκέψεις και ). Επομένως, η απαίτηση περί κατοχής της πλειοψηφίας των δικαιωμάτων ψήφου, επιπλέον της απαιτήσεως περί πλειοψηφικής συμμετοχής, στο πλαίσιο της απαιτήσεως περί ενσωματώσεως από χρηματοδοτικής απόψεως, κατά την έννοια του άρθρου 2, παράγραφος 2, σημείο 2, πρώτη περίοδος, του UStG, δεν συνιστά a priori, πράγμα το οποίο εναπόκειται πάντως στο αιτούν δικαστήριο να εξακριβώσει, μέτρο αναγκαίο και πρόσφορο για την επίτευξη των σκοπών που συνίστανται στην πρόληψη των καταχρηστικών πρακτικών ή συμπεριφορών ή στην πάταξη της φοροδιαφυγής ή της φοροαποφυγής και, ως εκ τούτου, η απαίτηση αυτή δεν μπορεί να επιβάλλεται βάσει του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας. Στο πλαίσιο αυτό, δεν στερείται σημασίας το γεγονός ότι η Γερμανική Κυβέρνηση, όπως προκύπτει από την απάντησή της στις γραπτές ερωτήσεις του Δικαστηρίου, δέχεται, κατ’ ουσίαν, ότι καμία από τις δύο απαιτήσεις που μνημονεύονται στην προηγούμενη σκέψη της παρούσας απόφασης δεν είναι απολύτως αναγκαία, εφόσον η δεσπόζουσα εταιρία είναι σε θέση να επιβάλει τη βούλησή της στις λοιπές οντότητες που αποτελούν μέρος του ομίλου ΦΠΑ. Κατόπιν των ανωτέρω σκέψεων, στο τρίτο προδικαστικό ερώτημα πρέπει να δοθεί η απάντηση ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας έχει την έννοια ότι αντιτίθεται σε εθνική ρύθμιση η οποία εξαρτά τη δυνατότητα συγκεκριμένης οντότητας να συστήνει με την επιχείρηση της δεσπόζουσας εταιρίας όμιλο ΦΠΑ από την προϋπόθεση η εν λόγω δεσπόζουσα εταιρία να διαθέτει, επιπλέον της πλειοψηφικής συμμετοχής στο κεφάλαιο της οντότητας αυτής, και την πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου σε αυτήν. Επί του τέταρτου προδικαστικού ερωτήματος Με το τέταρτο προδικαστικό ερώτημα, το αιτούν δικαστήριο ζητεί, κατ’ ουσίαν, να διευκρινιστεί αν το άρθρο 4, παράγραφος 4, της έκτης οδηγίας, σε συνδυασμό με το άρθρο 4, παράγραφος 1, πρώτο εδάφιο, της οδηγίας αυτής, έχει την έννοια ότι δεν επιτρέπει σε κράτος μέλος να χαρακτηρίζει ως μη ανεξάρτητες, διά της υπαγωγής τους σε συγκεκριμένες κατηγορίες, οντότητες οι οποίες είναι ενσωματωμένες, από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, στη δεσπόζουσα εταιρία ομίλου ΦΠΑ. Υπενθυμίζεται, καταρχάς, ότι, βάσει του άρθρου 4, παράγραφος 1, της έκτης οδηγίας, ως υποκείμενος στον φόρο θεωρείται το πρόσωπο που ασκεί κατά τρόπο ανεξάρτητο μία από τις οικονομικές δραστηριότητες που αναφέρονται στην παράγραφο 2 του ίδιου άρθρου. Το άρθρο 4, παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της έκτης οδηγίας διευκρινίζει ότι η έκφραση «κατά τρόπο ανεξάρτητο» αποκλείει από τη φορολογία τους μισθωτούς και λοιπά πρόσωπα κατά το μέτρο που συνδέονται με τον εργοδότη τους με σύμβαση εργασίας ή με οποιαδήποτε άλλη νομική σχέση που δημιουργεί δεσμούς εξάρτησης, όσον αφορά τους όρους εργασίας και αμοιβής, καθώς και την ευθύνη του εργοδότη. Η παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, του εν λόγω άρθρου προβλέπει ότι τα κράτη μέλη μπορούν, με την επιφύλαξη της διαβούλευσης που προβλέπει το άρθρο 29 της έκτης οδηγίας, να θεωρούν ως έναν υποκείμενο στον φόρο τα εγκατεστημένα στο εσωτερικό της χώρας πρόσωπα, τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους «από νομικής απόψεως», συνδέονται όμως στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως. Υπενθυμίζεται επίσης ότι, όπως επισήμανε η Επιτροπή στο σημείο 3.2., πρώτο και δεύτερο εδάφιο, της ανακοίνωσής της COM/2009/0325 τελικό, μέσω της συστάσεως ομίλου ΦΠΑ, δυνάμει του άρθρου 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, ορισμένοι στενά συνδεόμενοι υποκείμενοι στον φόρο συγχωνεύονται σε έναν και μόνο νέο υποκείμενο στον ΦΠΑ. Η Επιτροπή διευκρίνισε, εξάλλου, ότι «[ο όμιλος] ΦΠΑ θα μπορούσε να περιγραφεί ως “πλάσμα δικαίου” που δημιουργείται για τους σκοπούς του ΦΠΑ και για το οποίο η οικονομική πραγματικότητα υπερισχύει της νομικής μορφής. [Ο όμιλος] ΦΠΑ αποτελεί ιδιαίτερο είδος υποκείμενου στον φόρο που υπάρχει μόνο για τους σκοπούς του ΦΠΑ. Βασίζεται στους πραγματικούς χρηματοδοτικούς, οικονομικούς και οργανωτικούς δεσμούς μεταξύ των εταιρειών. Ενώ κάθε μέλος [του ομίλου] διατηρεί τη νομική του μορφή, ο σχηματισμός [του ομίλου], αποκλειστικά και μόνο για τους σκοπούς του ΦΠΑ, υπερισχύει έναντι των νομικών μορφών που προβλέπονται, για παράδειγμα, από το αστικό ή το εταιρικό δίκαιο». Επιπλέον, από πάγια νομολογία προκύπτει ότι μια παροχή υπηρεσιών είναι φορολογητέα μόνον εάν υφίσταται μεταξύ εκείνου που παρέσχε τη σχετική υπηρεσία και του αποδέκτη της έννομη σχέση στο πλαίσιο της οποίας ανταλλάσσονται παροχές [πρβλ. απόφαση της 17ης Σεπτεμβρίου 2014, Skandia America (USA), filial Sverige, C‑7/13 , EU:C:2014:2225 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία]. Προκειμένου να διαπιστωθεί η ύπαρξη τέτοιας έννομης σχέσης μεταξύ μιας οντότητας που αποτελεί μέλος ομίλου ΦΠΑ και των λοιπών μελών του ομίλου αυτού, συμπεριλαμβανομένης της δεσπόζουσας εταιρίας του, ώστε να επιβληθεί ΦΠΑ στις παρεχόμενες από την οντότητα αυτή υπηρεσίες, απαιτείται να εξακριβωθεί αν η εν λόγω οντότητα ασκεί αυτοτελή οικονομική δραστηριότητα. Συναφώς, πρέπει να εξεταστεί αν μια τέτοια οντότητα μπορεί να θεωρηθεί ότι ασκεί τις δραστηριότητές της στο όνομά της, για λογαριασμό της και υπ’ ευθύνη της και, ιδίως, αν φέρει η ίδια τον οικονομικό κίνδυνο της δραστηριότητάς της [βλ., κατ’ αναλογίαν, αποφάσεις της 17ης Σεπτεμβρίου 2014, Skandia America (USA), filial Sverige, C‑7/13 , EU:C:2014:2225 , σκέψη , και της 13ης Ιουνίου 2019, IO (ΦΠΑ – Δραστηριότητα μέλους εποπτικού συμβουλίου), C‑420/18 , EU:C:2019:490 , σκέψη και εκεί μνημονευόμενη νομολογία]. Εν προκειμένω, μολονότι ως μοναδικός υποκείμενος στον φόρο και ως εκπρόσωπος του ομίλου ΦΠΑ, η Α, δεσπόζουσα εταιρία του ομίλου αυτού, είναι επιφορτισμένη με την υποβολή φορολογικής δήλωσης στο όνομα του συνόλου των οντοτήτων απαρτίζουν τον όμιλο, συμπεριλαμβανομένης της NGD mbH, γεγονός παραμένει ότι, όπως προκύπτει από τις σκέψεις 27 και 57 έως 59 της παρούσας απόφασης, οι οντότητες αυτές φέρουν οι ίδιες τους οικονομικούς κινδύνους που συνδέονται με την άσκηση της αντίστοιχης οικονομικής τους δραστηριότητας. Επομένως, πρέπει να θεωρηθεί ότι οι εν λόγω οντότητες ασκούν ανεξάρτητες οικονομικές δραστηριότητες και ότι, ως εκ τούτου, δεν μπορούν να χαρακτηριστούν, βάσει καθορισμένων τυπικών περιπτώσεων, ως «μη ανεξάρτητες οντότητες» κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 1, και παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, απλώς και μόνον επειδή ανήκουν σε όμιλο ΦΠΑ. Η ερμηνεία αυτή ενισχύεται, εξάλλου, από το γεγονός ότι, καίτοι από το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας προκύπτει ότι οι οντότητες που μπορούν να συστήσουν όμιλο ΦΠΑ πρέπει να είναι στενά συνδεδεμένες από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, εντούτοις η διάταξη αυτή δεν προβλέπει ότι η ύπαρξη των δεσμών αυτών συνεπάγεται ότι δεν είναι ανεξάρτητη η δραστηριότητα που ασκεί μια οντότητα του ομίλου διαφορετική από τη δεσπόζουσα εταιρία. Επομένως, από την εν λόγω διάταξη δεν προκύπτει ότι η οντότητα αυτή παύει να ασκεί ανεξάρτητες οικονομικές δραστηριότητες, κατά την έννοια του άρθρου 4, παράγραφος 4, πρώτο εδάφιο, της οδηγίας αυτής, απλώς και μόνον επειδή συμμετέχει στον όμιλο ΦΠΑ. Κατόπιν των ανωτέρω σκέψεων, στο τέταρτο προδικαστικό ερώτημα πρέπει να δοθεί η απάντηση ότι το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας, σε συνδυασμό με το άρθρο 4, παράγραφος 1, πρώτο εδάφιο, της οδηγίας αυτής, έχει την έννοια ότι δεν επιτρέπει σε κράτος μέλος να χαρακτηρίζει ως μη ανεξάρτητες, διά της υπαγωγής τους σε συγκεκριμένες κατηγορίες, ορισμένες οντότητες, όταν αυτές είναι ενσωματωμένες από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως στη δεσπόζουσα εταιρία ομίλου ΦΠΑ. Επί των δικαστικών εξόδων Δεδομένου ότι η παρούσα διαδικασία έχει ως προς τους διαδίκους της κύριας δίκης τον χαρακτήρα παρεμπίπτοντος που ανέκυψε ενώπιον του αιτούντος δικαστηρίου, σ’ αυτό εναπόκειται να αποφανθεί επί των δικαστικών εξόδων. Τα έξοδα στα οποία υποβλήθηκαν όσοι υπέβαλαν παρατηρήσεις στο Δικαστήριο, πλην των ως άνω διαδίκων, δεν αποδίδονται. Για τους λόγους αυτούς, το Δικαστήριο (πρώτο τμήμα) αποφαίνεται: 1) Το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας 77/388/ΕΟΚ του Συμβουλίου, της 17ης Μαΐου 1977, περί εναρμονίσεως των νομοθεσιών των κρατών μελών, των σχετικών με τους φόρους κύκλου εργασιών – Κοινό σύστημα φόρου προστιθεμένης αξίας: ομοιόμορφη φορολογική βάση, όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2000/65/ΕΚ του Συμβουλίου, της 17ης Οκτωβρίου 2000, έχει την έννοια ότι: στην περίπτωση ομίλου αποτελούμενου από πρόσωπα τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται όμως στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, δεν απαγορεύει σε κράτος μέλος να χαρακτηρίζει ως μοναδικό υποκείμενο στον φόρο τη δεσπόζουσα εταιρία του ομίλου, όταν η εν λόγω εταιρία είναι σε θέση να επιβάλει τη βούλησή της στις λοιπές οντότητες που συναποτελούν τον όμιλο και υπό την προϋπόθεση ότι ο χαρακτηρισμός αυτός δεν συνεπάγεται κίνδυνο φορολογικών ζημιών. 2) Το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας 77/388, όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2000/65, έχει την έννοια ότι: αντιτίθεται σε εθνική ρύθμιση η οποία εξαρτά τη δυνατότητα συγκεκριμένης οντότητας να συστήσει με την επιχείρηση της δεσπόζουσας εταιρίας όμιλο αποτελούμενο από πρόσωπα τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται όμως στενά από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως, από την προϋπόθεση να διαθέτει η εν λόγω δεσπόζουσα εταιρία, επιπλέον της πλειοψηφικής συμμετοχής στο κεφάλαιο της οντότητας αυτής, και την πλειοψηφία των δικαιωμάτων ψήφου σε αυτήν. 3) Το άρθρο 4, παράγραφος 4, δεύτερο εδάφιο, της έκτης οδηγίας 77/388, όπως τροποποιήθηκε με την οδηγία 2000/65, σε συνδυασμό με το άρθρο 4, παράγραφος 1, πρώτο εδάφιο, της οδηγίας 77/388, όπως έχει τροποποιηθεί, έχει την έννοια ότι: δεν επιτρέπει σε κράτος μέλος να χαρακτηρίζει ως μη ανεξάρτητες, διά της υπαγωγής τους σε συγκεκριμένες κατηγορίες, ορισμένες οντότητες, όταν αυτές είναι ενσωματωμένες από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως στη δεσπόζουσα εταιρία ομίλου αποτελούμενου από πρόσωπα τα οποία είναι μεν ανεξάρτητα μεταξύ τους από νομικής απόψεως, συνδέονται όμως στενά μεταξύ τους από χρηματοδοτικής, οικονομικής και οργανωτικής απόψεως. (υπογραφές) ( *1 ) Γλώσσα διαδικασίας: η γερμανική.